1. Módszer és fogalomhasználat

A jeles, nemzetközileg elismert közgazdász-teoretikus, a libe­rális közgazdaságtan magyarországi korifeusa, Komái János új összefoglaló szocializmus-kritikával jelentkezett a nemzetközi és hazai tudományos nyilvánosság előtt. Műve, „A szocialista rendszer" nem hagyományos szakközgazdasági munka, s mint ilyen általánosabb figyelmet érdemel. A szerző nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy – a magyar kiadás alcíme szerint – „kri­tikai politikai gazdaságtant" írjon, amely úgymond „a tudo­mányos tárgyilagosság eszményének" jegyében fogant. Az ér­deklődést tovább növeli a szerző alapvető célja: arra a kérdésre keresi a választ, hogy „mi is volt az a társadalmi képződmény, amelyben oly sokáig éltünk?".

Kornai munkája azzal az igénnyel készült, hogy tankönyv le­gyen a közgazdasági egyetemisták számára itthon és külföl­dön. Mivel a tankönyv a szocializmusnak nevezett jelenség­együttes (mozgalom, eszme, termelési struktúra stb.) történel­mének számos alapproblémáját érinti, jogosult, ha egy inter­diszciplináris munkát a történetírás újabb eredményeinek szempontjából is szemügyre veszünk. A könyv számos fejezete vagy részlete úgyis inkább történeti, mint szigorúan közgaz­dasági jellegű. Végül is a rendszerváltó közgazdaságtan első általános összefoglalását olvashatjuk.

Természetesen Kornai grandiózus kísérletét nem egy szak­történeti munka igényeivel vetjük össze, hanem pusztán azt vizsgáljuk, hogy elméleti konklúziói mennyiben férnek össze a történettudomány konszenzusosnak tekinthető eredményei­vel,¹ illetve mennyire mondanak azoknak ellent. Tisztán ideo­lógiai kérdésekkel nem kívánok foglalkozni, mivel a mű ideo­lógiai funkcióját maga Kornai a magyar kiadás előszavában már előrebocsátotta: „a szerző a történelem zsákutcájának tartja a szocialista rendszert² ", és művében mindvégig ezt az alap­tézist kívánja bizonyítani. Egy 1993. májusi interjújában Kornai úgy vélekedett, hogy tulajdonképpen a szocializmus azért bu­kott meg, mert meg akarta haladni a kapitalizmust: „A tény­legesen létrejött szocializmus azért torzult el és végső soron azért omlott össze, mert ki akart küszöbölni három fundamen­tális társadalmi intézményt: a pluralista demokráciát, a magán­tulajdont és a piacot".³ Ezt a vállalt ideológiai célt az olvasónak természetesen tiszteletben kell tartania, s nem szabad belőle tudományos problémát faragni, névértékén kell kezelni.

Mindjárt a magyar előszóban kiderül, hogy a szerző pusztán „gondolati modelleket ad elő", s az egyes országok tapasz­talatai csak „szemléltetésül szolgálnak⁴ ". Ezek a „modellek" azonban – mint látni fogjuk – az újabb kutatások fényében nem tűnnek meggyőzőeknek. A konkrét történeti alapoktól meg­fosztott steril „modellek" olyan gondolati konstrukciók, ame­lyek többnyire „kipróbált" közhelyeket gyűjtenek össze, igen különböző elméleti és módszertani forrásokból interpretálva azokat.⁵

Kornai János a maga elméleti módszerét az angol kiadás elő­szavában az eklekticizmusban határozza meg, amennyiben olyan radikálisan eltérő tudományos és szemléleti irányzatokat kép­viselő teoretikusok „szintézisével" kísérletezik, mint Marx, Schumpeter, Keynes és Hayek. Ami a történeti metodológiát illeti, ott bizony nincsenek ilyen meghatározó „forrásai" a szer­zőnek. A felhasznált történeti munkákból való idézgetés, amely a tulajdonképpeni történeti megközelítést hivatott pótolni, gyakran önkényes, véletlenszerű.

Történeti szempontból nézve azonban Kornai munkájának legalapvetőbb módszertani fogyatékossága nem technikai jel­legű, hanem az, hogy a világgazdaságot nem mint strukturált egységes egészet szemléli, amelyben történetileg kialakult szer­kezeti meghatározottságok uralkodnak (mint például a cent­rum, a félperiféria és a periféria országainak egymáshoz fűző­dő kapcsolatrendszere, a munkamegosztás szerkezete, a kirekesztettségi és kizsákmányolási viszonyok, az egyenlőtlen cse­re és az egyenlőtlen politikai-uralmi viszonyok stb. Ennek kö­vetkezményeként eltűnnek a világfejlődést „színesítő" történel­mi régiók, a történelmi fejlődés mindenütt mint valami színte­len és alternatívátlan folyamat ábrázolódik.⁶ A nagy ideológiák alászállnak az Eszmék magasából, hogy a földön inkarnálódjanak. A „jó" és a „rossz" birodalma úgy jelenik meg a műben, mint két alapelv harca a világban: egyfelől a gazdasági racio­nalitás, a tiszta piaci logika, másfelől az irracionális állami ki­zsákmányolás. A történelem ismét teleologikus folyamattá transzformálódott. A világszocializmus „megvalósulása" he­lyére bekerül az elérendő kapitalista paradicsom mítosza, a „demokratikus piacgazdaság", amelynek megvalósulása útjá­ban a szocializmus kiküszöbölése után szinte már nincsenek is akadályok.

A tankönyvek általános sajátossága, hogy olyan fogalmakat használnak, amelyek a hivatkozott tudományos iskolák egyi­kében vagy másikában általánosan elfogadottak. Kornai „tan­könyve" ezen a téren elméleti kifinomultságról tesz tanúságot több szempontból is. Maga a könyv a központi kategóriát, a SZOCIALIZMUS fogalmát legalább megpróbálja elmélettörté­neti kontextusba helyezni, amivel a mai elméletellenes világ­ban, a „mikroökonómia" világában egyenesen „premodern" je­lenségnek tűnik. Ebben az értelemben igazán nem „divatos" munka. Más kérdés, hogy a mű lényegét határozza meg, hogy a szocializmus-fogalom strukturálatlan és differenciálatlan ma­rad, puszta „ideológia". Az értékelméleti összefüggések és a fogalom változásainak konkrét történeti szövete ennek megfe­lelően feltáratlan maradt. A fogalom említett dimenziói úgy­szólván eltűntek, egyetlen sík maradt fenn, mégpedig a sztáli­nista hatalmi apparátus propaganda-tézise: a szocializmus az, ami a Szovjetunióban Sztálin alatt létrejött a párt, illetve a párt­apparátus vezetése alatt.

Az elmúlt évek tükrében nem meglepő, hogy egy liberális gon­dolkodó elfogadja a sztálini logikát – persze világnézetileg a visszájára fordítva -, de az meglepő, ahogyan magát a „sztálini szocializmust" egyenesen a „klasszikus szocializmusnak" ne­vezi. Hogy a „klasszikus kapitalizmus" marxi fogalmának ana­lógiája ihlette meg a szerzőt, abban bizonyosak lehetünk, hi­szen magának a SZOCIALIZMUSnak a felbomlását is a visszájára fordított marxi tétel jegyében értelmezi. Marxot és Le­nint parafrazeálva írja a szocializmus történelmi pályájának be-végeztéről: „előbb-utóbb sor kerül valóban forradalmi jellegű változásokra, amelyek felszámolják a szocialista rendszert, és átvezetik a kapitalista piacgazdaságba".⁷ Úgy tenni 199PBen vagy 1993-ban, mintha ez a világ legtermészetesebb következ­tetése lenne, enyhén szólva magának Komáinak a korábbi munkáival sem egyeztethető össze. S bármennyire is kedvelje Kornai a maga képmására átrajzolt Marxot, nem lehet megspó­rolni a történeti elemzést, nem lehet analógiás úton leírni a kapitalizmus kelet-európai restaurációját a nyugati kapitaliz­mus fogalom- és formavilága alapján. Már csak azért sem, mert a mű megszületéséig mindössze kétéves tapasztalati anyag hal­mozódott fel. (A mű első, angol nyelvű kiadásának előszava 1991 áprilisában készült, s a helyzet azóta nem lett kedve­zőbb…) A kelet-európai régióban, amely nem a „demokratikus piacgazdaság" kiterjedésének tényeit hozta felszínre, hanem a félperiferiális sajátosságokat, az elszegényedést, a gazdasági hanyatlást, a munkaerőpiac olyan átstrukturálódását, amely példátlan munkanélküliséget, társadalmi marginalizálódást eredményezett, alapzatán pedig mindenütt a nemzeti populiz­mus, az etnikai háborúk már elfeledettnek hitt jelenségei éled­tek újra.

Kornai analógiás módszere azonban másutt is fogalmi csúsz­tatásokba megy át, amennyiben a szocializmus „tiszta" formá­ban való működését csakis a maga sztálinista, rákosista stb. formáiban értelmezi, és mindenféle reformot a „demokratikus kapitalizmus" előfutáraként, részeként tart számon: megint csak eltűnik az elmélet és a gyakorlat közötti összes közvetítés, mintha csak valóban újra az 50-es években volnánk.⁸ Persze lényeges eltérés, hogy Kornai most abból a tézisből indult ki, hogy a (fejlett) kapitalizmus fölénye az államszocializmussal szemben vitathatatlanul bebizonyosodott. Abszurd „felfede­zés" ez, hiszen ezt a „fölényt" sem Lenin, sem Sztálin, de még Hruscsov sem vonta kétségbe, különben nem hirdették volna meg az „utolérés" – egyébként teljesen utópisztikus és valóban realizálhatatlan – elméletét. Sőt, a rendelkezésünkre álló ta­pasztalati adatok alapján azt kell mondanunk, hogy az elmúlt négy évben semmilyen lényeges gazdasági és szociális mutató tekintetében nem sikerült megközelíteni az 1988-as utolsó „bé­keévet" sem. Ezt az összevetést Kornai nem végzi el, pedig mégiscsak furcsa, hogy a legfejlettebb országokkal – legalábbis egy ökonomista szinten – elvégzi az összevetést, de saját múlt­jukhoz nem viszonyítja az államszocialista országokat. Pedig ha rászánná magát erre a feladatra, kiderülne, hogy sem a 18­19. században, sem a legutóbbi századfordulón nem volt esély a felzárkózásra.⁹

Valami elmozdulás éppen az 50-es-70-es években történt, az­után megint lelepleződött az utópia. De hogy éppen ebben az összefüggésben a szocializmus lenne vétkes, ez tökéletesen bi-zonyítatlan maradt. Mindez természetesen nem szolgálhat érv­ként az államszocialista ideológusok számára a régi rendszer védelmében, mert az összeomlott, s belőle (és persze a világ­rendszer adott állapotából) sarjadt ki a kapitalizmus ezen új, félperiferikus formája, amelynek jövőjéről ma nehéz optimista módon nyilatkozni, ha az oroszországi, az ukrajnai, vagy akár a magyar fejleményekre gondolunk. Úgy tűnik, a kelet-európai formameghatározottság fennmarad. Ezért a szocializmus fo­galmának, illetve a történetileg kifejlődött államszocialista rendszer létviszonyainak összehasonlító történeti elemzése feltételezné a centrum és periféria összevetésének konkré­tabb, történetibb módját.

Kornai teljes mértékben figyelmen kívül hagyta azt a komoly nemzetközi irodalmat – nemcsak a marxista, de a liberális és konzervatív polgári megközelítéseket is -, amelyek a szocializ­mus fogalmának valamelyest is differenciáltabb megközelítését nyújtják. S bár tankönyvről van szó, s az ember hajlik a leegy­szerűsítések elfogadására, egy ponton túl azonban magának a Kornai-féle gondolatnak tudományos hitelességét ássa alá ez a felületes sematizálás. Ezt nem mentesíti az a körülmény, hogy a régebbi tankönyvek is éppen ebben az összefüggésben tar­talmaztak megbocsáthatatlan leegyszerűsítéseket és felületessé­geket. Azok is úgy közelítették meg a szocializmus fogalmát, hogy a mindenkori gyakorlatot a szocializmus teoretikus álta­lánosságának fényével világították meg. E könyvek is azt bi­zonygatták, hogy a praxis lényegében megfelel az elméletnek. Ennyiben tehát Kornai sem tudott szakítani a régi tankönyvek fogalomvilágával és módszerével.

Itt azonban nem arról van szó, hogy Kornai valamiféle „hi­bát" követett volna el. Ennél rosszabb a helyzet: nem rendel­kezik a történeti kutatásokban felhalmozódott elméleti és em­pirikus anyaggal, amely pedig előfeltételül szolgálhatna a szo­cializmus valóban átfogó analíziséhez.

2. Az empirizmus az elmélet ellen

Maga Kornai – igen helyesen – a szocialista eszmekört széles és sokrétű jelenségnek tartja, de „módszeres tárgyalásától"¹⁰ eltekint. Ennek következtében mindazok az elméletek, amelyek nem alkalmasak arra, hogy a „sztálinizmust" a szocializmus, mint termelési mód fogalmába szuszakolják bele, olyan szerep­körbe kerülnek, mintha nem is léteznének. Kornai az „igazi" szocializmust teoretikus absztrakcióként, utópiaként vonja össze egy kalap alá. Pl. az „új baloldal" szocializmus-felfogá­sát, amelyet néhány összefüggésben Kornai megemlít mint jó-szándékú utópista elméleteket, egyetlen komolyan vehető hi­vatkozással sem illusztrálja, nem találunk e szerzőkre még csak utalást sem. Nem derül ki még az sem, hogy kik azok a gon­dolkodók, akik ebbe a kategóriába tartoznak, s mi a valóságos tudományos jelentőségük. Érvelésüket és kapitalizmus-kritiká­jukat nemhogy nem elemzi, de még csak nem is említi. Abszurd helyzet áll elő: a szocializmus autentikus teoretikusai úgyszólván tel­jesen hiányoznak a feldolgozott irodalomból. Sem Gramsci, sem Mandel, sem Wallerstein, sem Arrighi, sem Andre Gunder Frank, sem a New Left Review, sem a Telos szerzői nem létez­nek e mű számára, Lukács is csak egy mellékes összefüggésben bukkan fel, holott harmadrendű magyar politológusokra és közgazdászokra mint komoly tekintélyekre történik hivatko­zás. Kornai úgy hárítja el magától e feladatot, hogy őt a rend­szer, nem pedig az ideológia, az elmélet érdekli;¹¹ miközben az ideológiai komponenseknek döntő történelmi jelentőséget tulajdonít, magát a Rendszert ideológiai és szervezeti tények­ből vezeti le.

Ha egyszer a Rendszer néhány ideológusa szocialistának deklarálta a maga országát, akkor az Kornai számára szocia­lista országként jön számításba. E kritérium alapján kerül ki a kapitalista világgazdasági rendszerből a „szocialista táborba" minden, „alkalmi" ideológusok által „szocialista orientációjú országnak" nevezett állam. S bár magam is úgy vélem, hogy a „minek nevezzük" kérdése önmagában nem perdöntő, de puszta „szemantikai kérdésként" kezelni, ahogyan Kornai te­szi, aligha felel meg a tudományosság kritériumának.¹² E meg­közelítés a politikai empíriát közvetlenül az elméleti igazság rangjára emeli. Mintha ezek az országok a maguk akaratából „szakadtak" volna ki a világrendszerből, mintha a harmadik világban megtapasztalt „szocializmus" nem következmény, ha­nem ok lenne…

Felmerül azonban egy logikailag is alapvető probléma, ami­kor Kornai megpróbálja „összegyűjteni" azokat a kritériumo­kat, amelyek alapján a szocialista országokat „kinevezi". Az említett ideológiai kritérium mellett egyetlen tényezőt tud fel­hozni, mégpedig a kommunista pártok irányító szerepét: „eb­ben a könyvben a szocialista rendszer kifejezés kizárólag kom­munista pártok által irányított országok rendszerét jelöli".¹³ így kerül Magyarország és Bénin, Jugoszlávia és Afganisztán együttesen a szocialista országok „táborába". De hát ezek után aligha csodálkozunk, hogy Kornai Nicaragua sandinistáit is kommunistáknak kiáltja ki. Kornai e tisztán politikai jellegű csoportosítása ellenére is meglepi az olvasót azzal a szinte hi­hetetlen eljárással, hogy a „szocialista országok" kijelölése so­rán semmiféle gazdasági kritériummal nem szolgál. Nem szá­mít sem a gazdasági struktúra, nem számítanak a tulajdonvi­szonyok. Ezek után már nem lepődünk meg semmin: Kornai szerint Beninben is és Magyarországon is a kommunista párt volt hatalmon… Persze ha minden egypárti hatalmat szocialis­tának minősítünk, s minden gazdasági társadalomalakulatot aszerint írunk le, hogy egyetlen párt van hatalmon, amely vagy Kínát vagy a Szovjetuniót tekinti – évenként változóan – mo­dellnek, akkor Zimbabwe, Dél-Jemen és az NDK valóban egy országcsoportba sorolható. De ha Kornai kritériumát komolyan vennénk, akkor is súlyos bajok állnának elő, miután Zimbabwéban és Dél-Jemenben sem kommunista pártok voltak hatal­mon, legalábbis a vezetése és tagsága nem deklarálta annak. Úgy tűnik, elegendő kritérium, ha maga Kornai János tekinti kommunistáknak őket.

3. A szocializmus „keletkezése" és szakaszolása

Tehát a világrendszer „működésének" specifikumai, a gazda­sági struktúrák és a tulajdoni szerkezetek is mind harmadren­dű kérdések. Sőt, Kornai tulajdonképpen még tovább ment: a kommunista párt maga a deus ex machina és az Első Mozgató egyidejűleg. Kornai értelmezésében a párt megragadta a szo­cialista ideológiát (vagy inkább az ideológia a pártot), amely kezdettől az állami tulajdon és az egypártrendszer alapjaira épült, és a párt e két ideológiai alapvetés szervezeti kereteként létezett és ragadta meg a politikai hatalmat, és került csaknem világuralmi pozícióba.¹⁴ Magából az ideológiából következik az állami tulajdon alapvető jelentősége és az egypártrendszer is, a „proletárdiktatúra" is. Ez a történelemmagyarázat egy po­litikai gazdasági tankönyv számára is képtelenség. Ezzel a ba­jok azonban nem érnek véget.

Két, nézetem szerint alapvető körülmény hiányzik Kornai vizsgálatából, amelyek pedig a tankönyv legalapvetőbb kon­cepcionális részéhez tartoznak. Az egyik annak a történelmi hagyománynak legalább jelzésszerű bemutatása, magyarázata, amely az állami tulajdont a 20. században az „államszocializ­mus" alapvető jelenségévé avatta. Az állami tulajdon nemcsak azért nem vezethető le a szocialista-kommunista ideológiából, mert maga az ideológia anyagi-gazdasági és szociális előfeltételezettségű, de azért sem, mert Marx elméletében a szocializ­mus eredendően éppen nem állami jellegű rendszer, hanem „szabad termelők, szabad társulása".¹⁵ Itt jegyzem meg: Kornai művében gyakran előfordul, hogy nem ott idézi a lényeges gondolatot, ahol az tematikusán felmerül, hanem egészen más összefüggésben. így jár el a marxi elmélet „államellenességé-vel" is. Amikor arra van szüksége, hogy a szocializmust az állami tulajdon doktrínájából vezesse le, akkor egyáltalán nem tesz különbséget, vagy relativizálja a különbséget az állami és közösségi tulajdon között.¹⁶ Ebből következik, vagy legalábbis összefügg ezzel, hogy Kornai a sztálini rendszert tulajdonkép­pen Sztálin nyomán tekinti szocializmusnak. Ezért érthető, hogy a „totalitarianizmus-elmélet" segítségével egyenes vonalú fejlődést tételez fel 1917-től Gorbacsovig, mert csak így tudja kiiktatni a szovjet történelem olyan szakaszait vagy jelenségeit, olyan struktúráit, amelyek nem illeszkednek sémájába.¹⁷

Kornainak arra sincsen válasza, hogy a NEP miért előzte meg az általa „klasszikus szocializmusnak" nevezett szakaszt. A NEP a maga piacgazdasági jellegzetességeivel – Kornai lo­gikája szerint – a „felbomlás" vagy a „reformok" szakasza, az „átmenet". Ismét, ha valami nem illeszkedik a sémába, akkor Kornai János – feledve a történeti valóság elemzését – kreál a jelenségből egy „átmenetet", így lesz ez valahogyan majd a Hruscsov-korszakkal is. Ám a történeti irodalom már régebben meggyőzően kimutatta, hogy a NEP nem egyszerűen Sztálin­nak és körének esett áldozatul, a NEP bukásának történelmi feltételei jóval korábban jöttek létre. (Az sem véletlen, hogy a piacgazdaság igazán korlátozott sztolipini reformját sem kí­sérte szerencse.) A NEP felszámolása már akkor megkezdődött, amikor Sztálin annak még legharciasabb híve volt,¹⁸ akkor tájt, amikor az 1923-as ipari-agrár-olló felszámolását a NEP védel­mében állami árintézkedésekkel próbálták megoldani. Ez tulaj­donképpen már az állami beavatkozás kora. Nem szabad elfe­ledkezni arról sem, hogy nem létezett sem modern bankrend­szer, sem a piacgazdaságra, azaz a kapitalizmusra „dresszírozott" paraszti populáció. Még a szibériai paraszt burzsoá éthoszát sem szabad eltúlozni, nemhogy az európai Oroszorszá­gét.¹⁹

Tehát a „forradalmi rendszer", a „klasszikus rendszer", majd a „reformrendszer", mint a Kornai-féle szakaszolás eredménye, talán megfelel egy utólagos logikai játéknak, de nem feleltethető meg a valóságos történelmi folyamatnak, még kronológiailag sem követik egymást. A Kornai által hivatkozott híres amerikai történész-szovjetológus, Robert C. Tucker két évtizeddel ezelőtt részletesen kifejtette, hogy a forradalom és az 1929-es fordulat között mind gazdasági-strukturális, mind politikai-ideológiai szempontból éles törésvonalak találhatók.²⁰

Teljesen feledésbe merül az a jelentős kérdés, hogy a 20-as évek baloldali ellenzéke és a „demokratikus centralisták" ép­pen az állami tulajdon és a szocializmus azonosítása ellenében fogalmazták meg elméleti és politikai pozícióikat a sztálini ve­zetéssel szemben. 1928-as, már emigrációban lefolyt vitájuk Trockijjal és híveivel jól tükrözi, hogy a sztálinizmussal mint politikai-ideológiai irányzattal szemben, ha esélytelenül is, de reálisan létezett ellenzéki mozgalom, amely megújuló formában a későbbi évtizedekben is alternatív szocialista koncepciókat képviselt – míg a hagyományos „sztálinista" gondolkodásban és praxisban az állami tulajdon mint valóban állami-bürokra­tikus tulajdon szerepelt, jóllehet az alternatív szocialista elkép­zelésekben és rövid életű gyakorlati kísérletekben az állami tu­lajdon a társadalmi tulajdon puszta előfeltétele volt. Az OKP fórumain a 20-as években lezajlott viták a párt különböző cso­portosulásai és irányzatai között igazán hitelesen tükrözik ezt a problémát. Ezek a viták – igaz, a politikai harcokkal szoros összefüggésben – a tulajdon-problematikát már akkoriban összekapcsolták a társadalmi formák elméletével, mindenekelőtt az ázsiai termelési mód kérdésével.²¹ A 20-as évek végéig az OKP-ban a közösségi tulajdon antietatista értelmezése volt a „hivatalos" (bár az ellenzék egyes köreiben, mint például a zinovjevi csoportosulásban, az állami tulajdon egyenesen állam­kapitalista formaként definiálódott). Mindezen szellemi-politi­kai előfeltételek nélkül sem az 56-os magyar munkástanácsok, sem a lengyel Szolidaritás 1980-81-ben nem tudta volna felvet­ni azokat a jelszavakat, amelyek ma már dokumentumokban testet öltve őrzik a történelmi fejlődés alternativitásának bizo­nyítékait. Enélkül nem létezett volna sem Hruscsov, sem a „pi­acszocializmus", melyről maga Kornai János is oly hosszan ér­tekezik.²²

Míg Kornai egy statikus szocializmus-fogalommal dolgozik Lenintől Gorbacsovig, addig a konkrét történelmi valóság egé­szen másképpen fest. Tény az, hogy 1917 és 1923 között ma­gának Leninnek is legalább háromszor jelentősen módosult a szocializmus-felfogása.²³ De itt egyáltalán nemcsak Leninről van szó. A Kornai által alapvető jelentőségűnek tételezett kom­munista párton belül a hét évtized alatt igen jelentékeny, hogy ne mondjam, alapvető átalakulás ment végbe a szocializmusról kialakított képzetekben, ideológiákban, elméletekben és persze a praxis síkján is. Az 1919-es pártprogram, amely az önkor­mányzati társadalom megvalósítását, a munkásönigazgatást tűzte ki célul, teljes egészében lekerül a napirendről a 20-as évek végétől, s a sztálini államszocializmus lesz a determináns ideológia. Az agrárkérdés területén talán még világosabban megnyilvánul ez az alapkülönbség. A mezőgazdasági artyelek és kommunák, amelyek a bolsevik agrárprogram igazi megtes­tesülésének tűntek a 20-as években, 1929 után a pusztulás sor­sára jutottak, s a „sztálini megoldás", azaz a kollektivizálás vet­te át helyüket. Ám a kollektivizálás sohasem szerepelt ebben az állam-bürokratikus formában a bolsevik koncepciók között, amiről Kornai teljes egészében megfeledkezik…, vagy nincs a dologról tudomása.

Miután Kornai a szocializmus keletkezését ideológiai és ha­talmi-politikai tényekből vezeti le, kénytelen megkerülni vagy háttérbe szorítani a történelemben a társadalmi érdekharcok szerepét, az „osztályharc" egész problematikáját, a történelmi alternatívák mögött meghúzódó társadalmi konfliktusokat. Elemzése számos alapvető kérdésben nem megy túl a formá­lis-szervezeti analógiákon. Az NDK-tól Zimbabwéig talál olyan általános fejlődési jegyeket, történelmi okokat, amelyek a társadalom alsó rétegeinek a „kommunista" pártok mögé ál­lását, a gazdagok vagyonának kisajátítását implikálják, de ezeknek a tényeknek az ideológiai motívumokhoz képest alá­rendelt szerepet tulajdonít. Bármily hihetetlen, de Kornai nem vesz tudomást arról a tényről, hogy 1917 februárjában Orosz­országban alig egy falunyi bolsevik párttag létezett. Nem érti, vagy nem akarja megérteni annak a ténynek a jelentőségét, hogy nem a kommunisták vagy a forradalmárok „csinálják" a forradalmat, hanem a forradalom csinálja a forradalmáro­kat, a kommunistákat, az anarchistákat, eszereket stb. így volt ez Oroszországban is. Miként az is súlyos vétek a történetiség ellen, ha azt képzelnénk, hogy a bolsevikok maguk választot­ták az izolálódás perspektíváját.

A „sztálinista ideológiai örökség" maga azonban jórészt ép­pen az izolálódás nemzetközi történelmi feltételeinek terméke. Nem véletlen, hogy az izolálódás enyhülésének periódusában válik kétségessé ez az ideológia. Éppen Hruscsov idején követ­kezik ez be, amikor az 1961-es XXII. kongresszuson visszatérés történik a szocializmus önigazgatói felfogásához. A hruscsovi reformok bukása után, a Brezsnyev-korszakban ismét az állam­szocializmus ideologikuma uralkodik a pártban és a Szovjet­unióban (egyre kevésbé az emberek fejében), majd Gorbacsov első éveiben ismét reneszánszát éli az önigazgatói szocialista hagyomány mindaddig, amíg 1988-89 fordulóján ad acta nem teszik az állami tulajdon fölötti társadalmi ellenőrzés kísérle­teit, s megtérnek a privatizáció néven ismert „katasztrojka" (A. Zinovjev) -politikához, amelynek szellemi alapzatán azután a szocializmus minden irányzatát utópiának vagy történelmi zsákutcának nevezik.²⁴ Kornai logikájában egyebek között azért sem fontosak ezek a változások, mert – mint általában a liberális gondolkodásban – a demokrácia fogalmát nem képes értelmezni a termelési folyamatban, a gazdasági döntések te­rén. A „piac vagy állam" dichotómiát ebben az összefüggésben sem adja fel.

Az ideológia túldimenzionált felfogásából ered, hogy Kornai észre sem veszi: az SZKP programja és valamely harmadik vi­lágbeli „szocialista orientációjú" ország programja közötti el­térések vagy azonosságok teljesen jelentéktelenek azokhoz a különbségekhez képest, amelyek az általános gazdasági fejlett­ség, a társadalmi szerkezet, a munkaerő iskolázottsága, az élet­mód stb. eltérő fejlődésében mutatkoztak meg. Mivel Kornai nem világrendszerben gondolkodik, fel sem merül számára az a probléma, hogy vajon miért tekintendő „zsákutcának" – mondjuk – a kelet-európai államszocializmus, s miért nem dek­laráltatik annak, mondjuk, a brit stílusú demokratikus intéz­ményeket és a piacgazdaságot meghonosító India fejlődése. Kornai számára egy politikai-hatalmi rendszer bukása egy ter­melési mód bukásával azonos. Mintha a „szocializmus" Beninben az ideológiai és intézményi tényezők, nem pedig a törté­nelmi feltételek inadekvát volta miatt bukott volna meg. Mint­ha csak Bénin vagy Afganisztán valóban a kapitalizmus vagy szocializmus alternatívája előtt állt volna… (Hiábavaló minden­fajta ideológia exportja olyan országokba, ahol „történelem el­őtti állapotok" uralkodnak, ahol a „természetadta" törzsi-kö­zösségi viszonyok határozzák meg a mindennapi élet szerke­zetét. Ami legalább ilyen fontos, hogy ezek az országok – el­lentétben mondjuk az 1917-es év Oroszországával – nem ren­delkeztek olyan belső erőforrásokkal, amelyek lehetővé tették volna számukra, hogy a világrendszeren belül önálló „világ­rendszerré" válhassanak; a tőke számára „érdektelen országok­nak" számítottak és számítanak ma is.)

A különböző létszférák közötti közvetítések ilyen mérvű ki­kapcsolása még egy tankönyv esetében sem engedhető meg. Mivel a szerző nem volt hajlandó figyelembe venni a maga konzekvenciáival egyetemben ezeknek a rendszereknek a vi­lágrendszerbeli beágyazódását, azokat a leszűkült alternatívá­kat, amelyek között „választhattak", kritikája nem talál célba. Ugyanis a történelem egyetlen harmadikvilág-beli, szocialis­tának deklarált országban sem kínálta fel a polgári demok­ratikus piacgazdaság megvalósításának lehetőségét, amely le­hetőségből a szerző kiindul. Kornai János sajnálatos módon pártpolitikai és ideológiai jellegű „megoldásokat" tálal fel ott, ahol gazdaságtörténeti és társadalomtörténeti problémákról van szó.

A neves szerző munkájában a történetiség mellőzése azon­ban leginkább akkor nyilvánul meg, amikor kísérletet tesz arra, hogy a szocialista rendszerek fejlődését szakaszolja, és a sza­kaszokat történelmi-gazdasági tartalommal töltse meg. Nem derül ki, hogy miért is válthatják egymást ezek a szakaszok anélkül, hogy átcsapnának a kapitalizmusba. Ezek az „átcsapások" a „gondolati modellekkel" nem magyarázhatók meg, mert ebben az összefüggésben is be kellene kapcsolni a ma­gyarázatokba a világrendszer működését, amelynek a vizsgált országok minden izolálódásuk ellenére is részei maradtak. Kornai, ki nem mondva, azon az állásponton van, hogy a vi­lágrendszeren belül az egyes nemzetek számára úgyszólván szabad átjárás létezik a „demokratikus országok" közé. A cent­rumnak a szegényebb régiókkal szembeni kirekesztő „műkö­déséről" a hosszú-hosszú műben komoly formában nem esik szó, pedig ez elsősorban gazdasági és egyáltalán nem ideoló­giai kérdés.²⁵

De nem járunk jobban a „forradalmi korszak" vizsgálatával sem. Miután Kornai főképpen a 70-es évek történeti irodalmá­ból idézgetett a szovjet (és a kínai) fejlődésre vonatkozóan, fi­gyelmen kívül hagyva Rabinovits vagy S. Cohen, egyáltalán a szovjetológia társadalomtörténeti iskolájának munkáit, így e periódusról is sajnálatosan szokványos, sematikus kép, tulaj­donképpen torzkép keletkezik. E periódus lényégét a forra­dalmi terrorban és a gazdagok kifosztásában látni súlyos egyol­dalúság, amelyet a modern történelmi irodalom gondos archív kutatásokra támaszkodva évekkel ezelőtt megcáfolt²⁶ A szerző állításával²⁷ szemben a forradalmi átmeneti időszakot nem me­ríti ki a hadikommunista „redisztribúció". Ez a katonai redisztribúció nem pusztán a forradalmi periódus autentikus követ­kezménye, hanem a világháború „államkapitalista újításának" és az „orosz tradíciónak" a terméke. Itt léteznek olyan forra­dalmi tényezők, amelyek az új termelési mód lényegét érintik: új termelési struktúrák jöttek létre, a társadalmi önszerveződés korábban nem ismert vagy alig ismert formái, amelyekben az akkor még antietatista kommunisták az új, a szocialista terme­lési mód első szigeteit látták.

A korábban említett tudományos művek óriási történelmi anyagot halmoztak fel arra vonatkozóan, hogy miképpen szer­vezték meg a közvetlen termelők tőkések nélkül, vagy a tőké­seket ellenőrizve a termelési folyamatot. Magam úgy vélem, és korábban volt módomban meg is indokolni, hogy ezek a ha­gyományos munkamegosztás szerkezetét átalakító forradal­mi kísérletek megfelelő történelmi feltételek hiányában ve­téltek el, vagy maga a sztálini fordulat tiporta el őket; de úgy tenni, mintha ezek nem is léteztek volna, ezt semmilyen di­daktikai szemponttal és „gondolati modellel" indokolni nem (lenne) szabad.

Ha Kornai valóban megvizsgálta volna a forradalmi perió­dus legalább magyar nyelven hozzáférhető dokumentumait, nyilvánvaló lenne számára, hogy annak a korszaknak a foga­lomvilágában az alapkategóriák ezek voltak: munkástanács, termelési önigazgatás, szövetkezeti társulások, kommunák és artyelek, öntevékenység és közösség, termelési demokrácia és szakszervzetek stb. A Sztálin nevével összekapcsolt „szocializ­mus egy országban"-praxis viszont a maga természete szerint valami egészen másról szólt: állam, tervgazdaság, egyenlőtlen csere, erőltetett iparosítás, kollektivizálás, utolérés stb., mely kategóriák a 20-as évek második felében sem ugyanazt jelen­tették, mint a 30-as években. Immánuel Wallerstein találó meg­fogalmazása szerint ennek a praxisnak a lényegéhez tartozott az „utolérés merkantilista stratégiája", amellyel a hatalomra jutott szocialista vagy kommunista pártok a burzsoázia történelmi feladatait vállalták föl, mint a feudális maradványok elsöpré­sét, az eredeti tőkefelhalmozást, a termelő üzemek totális áru­termelővé való átalakítását. Végül is „a XX. század történelmi ténye, hogy a hatalmon lévő kommunista pártok a szocialista államokban legalább annyit tettek az értéktörvény uralmának kiterjesztése érdekében, mint a transznacionális korporáci­ók"²⁸

Bárhogyan viszonyuljunk is egy ilyen megközelítéshez, ma­gukat a kérdéseket nem hallgathatjuk el, nem kerülhetjük meg. Kornai azonban a problematikát sem tette magáévá, hanem csupán egy teljesen más összefüggésben, mellékesen megemlíti például, hogy létezett valóságos szövetkezeti tulajdon is,²⁹ ezt azonban csak „pozitivista" módon regisztrálja, anélkül hogy valóságos jelentőségét elemezné, vagy beleillesztené a szocia­lizmus elméleti hagyományába és gyakorlati történetébe.

4. A „klasszikus rendszer"

A „klasszikus rendszer" keletkezésének problematikája – mint már fentebb is utaltunk rá – nem igazán érintette meg Komáit. Pedig éppen ez a kérdések kérdése. Kornai gyakorlatilag sem­mi konkrétumot nem tud mondani arról az egyetemes tervről, amely szerinte a „klasszikus szocializmus" bevezetéséről ren­delkezett. Ezen azonban nincs mit csodálkoznunk, ugyanis ilyen terv nem létezett. Nem véletlen tehát, hogy Kornai erre vonatkozóan semmiféle olyan dokumentumot nem tudott idéz­ni, amely a „sztálini rendszer" létrehozását tűzte volna ki célul. Nem kevés kutató töltött el éveket azzal, hogy valamilyen el­méletnek vagy hivatalos doktrínának a nyomára bukkanjon, amely alapján a sztálini szisztémát bevezették volna. A doku­mentumok, még a Sztálin által szignált dokumentumok is, 1927-ig mind a NEP védelméből indultak ki. Ma már evidencia a történeti irodalomban, hogy Trockij sem kívánta a NEP-et felszámolni…³⁰ Tudomásul kellene hát venni, hogy a sztáliniz­musnak nem volt elmélete.³¹ Ha nincs elmélete, hát nincs, Kornai János – vélhetnénk – majd megalkotja.

Kornai János éppen ennek jegyében a „klasszikus rendszer anatómiáját" is azzal a megállapítással kénytelen kezdeni, hogy „A SZOCIALISTA RENDSZER megértésének kulcsa a hatalmi struktúra vizsgálata". Valamilyen ma­gyarázatra végül is szükség van, s ezt érzi maga a tankönyv­szerző is.³² De sajnálatosan nem a „nagy ugrás" feltételeinek legalább rekapitulálásába fogott a szerző, amely megértethetné a diákokkal az 1927-1929-es sztálini rendszerváltás lényegét. Igaz, ez Kornai számára nem a megfelelő eredményeket hozta volna. Hiszen ez a fordulat helyezte pályára 'a „klasszikus rendszert", nem pedig az októberi forradalom…

Ha a történelem mint tudomány mozgósítása nem jár ered­ménnyel, marad a politológia a maga statikus sémáival és ka­tegóriáival, visszaköszön a régi tud.-szoc.-os „rendszeralko­tás": annál rosszabb a tényeknek. Ha a hatalmi szerkezetből akarjuk levezetni, megérteni a „klasszikus szocializmust", meggondolandó, vajon éppen ilyen módon nem vonatkoztat­hatnánk-e ugyanezt a kapitalista rendszerekre? Hiszen a kapi­talizmus hatalmi intézményének módosulása talán érintetlenül hagyta a gazdasági rendszert? Vagy a helyi-nemzeti kapitaliz­musok létrejöttében az angol és francia politikai forradalmak nem játszottak-e lényegbe vágó szerepet? Valójában Kornai a történelmi fejlődésnek csak a felszíni politikai rétegét hántja le, s miközben azt jól látja, hogy például a kollektivizálás maga valóban, lényegét tekintve, politikai-hatalmi okokból megy végbe, „nem látja" az alternatíva mögött a mélyebben fekvő történelmi okokat és folyamatokat, mert akkor a sztálinizmus versus szocializmus probléma nem hullott volna ki az elemzés rostáján, mint élő történeti problematika.³³

Kornai János elemzéseiben az imént jelzett módszertani zűr­zavar a „szocialista rendszerek" értékelésében különösképpen megnyilatkozik. Hol az immanens értékelést részesíti előnyben, hol pedig a rendszert a kapitalizmus fejlett centrumának érték­rendje alapján minősíti. Nem veszi észre, hogy a szocializmus lényegi előnyei, amelyeket maga is megnevez (létbiztonság, tel­jes foglalkoztatottság, ingyenes oktatás, a társadalom szegé­nyebb rétegei, mindenekelőtt a munkásság számára az oktatás és kultúra eredményeinek elsajátítása során nyújtott előnyök stb.), nem tarthatók fenn a magántulajdon uralmának vissza­állítása után.

Nem a véletlen műve tehát, hogy Kornai nem tudja megma­gyarázni a „klasszikus szocializmus" létrejöttének okát. Mivel e problémakörrel nem birkózik meg, kénytelen újra meg újra az „ideológia és szervezet" létéből levezetni a Szisztémát. A Párt mint valami DNS hordozza magában a „klasszikus szo­cializmust". Még akkor is ragaszkodik Kornai e tételhez, amikor a Párt nyilvánvalóan éppen ennek az ellenkezőjét hordozza.

Kornai a későbbi fejezetekben természetesen szól a lényeges és alapvető problémákról is, de már elszigetelve, kimetszve a reális történelmi kontextusból. így tárgyalja majd a rendszer születésétől elkülönítve a tulajdon problémáját (elhallgatva, hogy a (magán)tulajdon lényegéhez tartozik, hogy idegen munka elsajátításáról van szó). A 99. oldalon azután előkerül végre az érdek fogalma is, persze megint már a rendszer ki­fejlett formájának működési magyarázata során. A tulajdonfor­mák elemzése során Kornai például eljut odáig, hogy a rész­vényesek, vagyis a tulajdonosok tanácsát úgy írja le, mint akik­től függnek a menedzserek. De azt a kérdést már nem teszi fel, amit Marxtól Leninig minden szocialista számára szinte kö­telező volt feltenni éppen az „államszocializmus" elkerülése ér­dekében: ha egyszer a menedzsment függhet a hozzá-nem-értő rész­vényesek tanácsától, akkor miért ne függhetne a vállalati dolgozók, az üzemi munkások, a termelők stb. tanácsaitól? Ez a problematika átvezet a bürokrácia elkülönült hatalmához, vagyis az államszocializ­musban játszott szerepéhez.

Az eredeti válasszal adós marad Kornai, pedig a bürokrácia fogalmának elemzése során igazán felvethetné a munkástulaj­don és munkásellenőrzés kérdését, de ez nem áll érdekében, mert ez egész koncepciójának megkérdőjelezésével fenyegetne. Kornai bürokrácia felfogása igen közel áll Max Weberéhez és Lev Trockijéhoz, amennyiben a bürokráciát a „szocializmusban egységes társadalmi alakulatként" írja le.³⁴ így a bürokráciáról valamelyest is differenciáltabb, tagoltabb kép nem jön létre. A tankönyv koncepciója szerint a Rendszert a bürokrácia önér­dekei mozgatják. A bürokrácia olyannyira önálló érdekekkel rendelkezik, hogy a társadalomban minden más érdek gyakor­latilag artikulálatlan marad. A bürokrácia fogalmát Kornai csak politológiai síkon bontja szét (párt-, szakszervezeti, katonai, rendőri stb. bürokrácia). Ezért sincs válasza arra, hogy ilyen fokú irracionalitás ellenére miképpen lett a Szovjetunió szuper­hatalom, sőt még összeomlott formájában (FÁK) is alapvető tényező, mégpedig nemcsak Európában.

5. A reformszocializmus és a magántulajdon

A történetiség kilúgozódása az elemzésben a társadalmiság, a gazdaság és társadalom, a gazdaság és a politikai rendszer összefüggéseinek eliminálását vagy szervetlen összekapcsolását idézi elő. Ugyanis a statikus szemlélet, miközben – didaktikai szempontból – elválasztja egymástól a problémákat, nem képes azokat a fogalmi elemzés síkján újra összekapcsolni. Példaként említhető a magántulajdon elemzése. Kornai abból a bizonyítatlan tételből indul ki, mely szerint a magántulajdon ab ovo hatékonyabb gazdálkodást tesz lehetővé, mint az állami tulaj­don. Mivel a tétel bizonyítatlan, ezért a szerző állandóan kény­telen újra és újra visszatérni a magántulajdon áldásos szerepé­hez. Pozitív példái természetesen mindig csak a legfejlettebb centrumországokra vonatkoznak, sohasem a világgazdaság más régióira, ahol ugyancsak kapitalista viszonyok uralkodnak. (E. J. Hobsbawm gyakran idézett megállapítása szerint a kapitalista világrendszer ma jóval nagyobb arányban „termeli meg" a lét­minimum alatt élőket, mint a századfordulón. Ma évente kb. 50 millió ember hal éhen a földön, de ezen embertömegnek vi­szonylag elenyésző része él(t) a fejlett centrumokban.)

A szocializmus magántulajdon fölötti győzelmét Kornai azzal a motívummal magyarázza tankönyvében, hogy a magántulaj­don felszámolása eredendően a kommunista párt uralmához és a bürokratikus állami kollektivizmushoz van kötve. És ismét visszajutottunk ugyanazokhoz a módszertani és elmélettörté­neti problémákhoz, amelyeken Kornai egész koncepciója meg­bukik. Pedig az elméleti irodalomban már régóta evidenciának számít, hogy sem Marxnál, sem Leninnél semmiféle pártok és elkülönült bürokratikus elnyomó apparátusok nem szere­pelnek a szocializmusban mint kifejlett termelési módban,³⁵ Kornai mégis fenntartja, hogy ez volna a szocializmus alfája és ómegája.³⁶

Ezt ismerjük. így például láttuk, ahogyan Kornai a magán­tulajdont tisztán gazdasági kategóriaként elemzi, eltekint attól, hogy benne mindig meghatározott egyetemes, regionális és nemzeti szintű uralmi viszonyok rejtőznek. Miként a tőke fo­galma magában rejti a világpiac fogalmát, a tőkés magántulaj­don fogalma magában rejti az egyetemes uralmi viszonyokat. E viszonyok első, gyakorlati bírálata, az államszocializmus kí­sérlete elbukott. Ennek magyarázatához azonban nincs feltét­lenül szükség arra, hogy a magántulajdon valóságos termé­szetét „szublimáljuk". Ennek érdekében Kornai még azt az el­járást is alkalmazza, hogy az államszocializmus egyenlőtlensé­geit – egyébként helyesen és korrekten – megbírálja, azután viszont a kapitalizmus sokkal kiáltóbb és egyetemesebb egyen­lőtlenségeit az államszocializmus egyenlőtlenségeivel szemben végső soron igazolja³⁷ De ha a magántulajdon „szublimálása", „megnemesítése" mellett vagyunk, akkor persze az „államszo­cializmus" minden antietatista és antikapitalista bírálatát vagy elkerülhetetlenül utópiának kell tekinteni, vagy arra az állás­pontra kell jutni, hogy bármilyen gyakorlati bírálat elkerülhe­tetlenül a kapitalizmusba vezet, azt erősíti, s végül is igazolja a kapitalista rendszert.³⁸ Kornai e gondolatok bizonyításának egész fejezeteket szentel, ami az egész mű alapvető funkciójá­nak talán leglényegesebb mozzanata.

Szerzőnk nem teszi fel azt a kérdést, vajon a kapitalizmus miért nem működött úgy Kelet-Európában az államszocializ­must megelőző évtizedekben, ahogyan azt Nyugaton tette. S nem vizsgálja meg komoly formában azt sem: miképpen tör­ténhetett, hogy míg 1913-ban a cári Oroszország az USA ipari termelésének alig 6 százalékát produkálta, addig 1938-ra a Szovjetunió meghaladta az amerikai termelés 45 százalékát. Ez olyan történeti kérdés is, amelyet semmilyen gazdaságelméleti és ideológiai érvekkel nem lehet tudományosan kiiktatni. Leg­főképpen azzal nem, hogy a szisztéma egy átalakult verziója fél évszázaddal később megbukott. Éppen így a rendszer bu­kását sem lehet elválasztani attól, hogy többé nem tudott olyan szükségleteket kielégíteni, amelyeket legitimációs ideológiájá­ban évtizedeken át hirdetett. Ezt Kornai többször is aláhúzza, de nem veszi komolyan vagy fel sem veti a kérdést, vajon mi az oka annak, hogy a legitimációs ideológiát csak a rendszer ledöntése árán lehet a legális politikai nyilvánosságból kiszo­rítani, ám a lakosság milliói mégsem hajlandók azt elfelejteni. Ha ezt a kérdést felvetné, akkor a „klasszikus rendszer" meg­reformálásának kísérleteit nemcsak abból a szempontból vizs­gálná, hogy mely reformok és mennyiben segítették elő a ka­pitalizmus visszaállítását, hanem azt is, hogy az államszocia­lizmus összeomlásában mekkora szerepet játszottak azon tár­sadalmi erők érdekei és tevékenysége, amelyek a nemzetközi pénzügyi szervezetekkel, politikai elitekkel és nagy multinaci­onális társaságokkal működtek együtt.

S kik voltak azok a társadalmi erők, akik nemzeti keretek között végrehajtották ezt az átalakulást? Miután kapitalizmust követelő népmozgalmak sehol nem játszottak szerepet az át­alakulásban, mégiscsak fel kell vetni azt a problémát, hogy a Kornai által leginkább bírált társadalmi csoport, a BÜROKRÁ­CIA játszotta az alapvető szerepet. Egyszer csak elfelejtette a kommunista ideológiát, és áttért a kapitalizmusra? Nyilván másról van szó, amiről Kornai nem beszél. Az általa oly gyak­ran elmarasztalt privilegizált rétegek (részben értelmiségiek, részben bürokraták a régi és új elitek köreiből) privilégiumaikat megőrizni vagy újakat szerezni kívántak, amihez a nemzetközi gazdasági és politikai háttér a 70-es évek közepétől (adósság­válság stb.) egyre kedvezőbb volt, viszont a rendszer számára egyre kedvezőtlenebb, s már azok is megvonták a rendszertől támogatásukat, akik egyébként nem hittek a magántulajdon visszaállításának kedvező hatásaiban. A régi privilegizált réte­gek nem voltak érdekeltek abban, hogy saját létfeltételeiket a társadalom ellenőrzésének rendeljék alá. A dolgozó emberek milliói, akik valami jobb lehetőségben hittek, nem is nagyon látták át, hogy pl. a privatizáció nem az elitek és privilegizált csoportok kiebrudalásának eszköze, hanem éppenséggel egy ellenőrizetlen, vadkapitalista restauráció új formájú hatalmi-politikai intézményrendszerrel való „elősegítése", végigvitele. Ez a restauráció persze jelentős mértékben a régi rendszer mé­hében született, de ez a folyamat nem ment volna végig a „ked­vező" nemzetközi beágyazottság nélkül. Mire a lakosság nagy tömegei ennek tudatára ébredtek, már nem fordulhattak vissza vagy előre az „államtalan szocializmus" felé.

Persze 1989 perspektívájából az összeomlásnak már nem volt szocialista alternatívája, de sem a jugoszláv önigazgatás buká­sa, sem 1956, sem 1968, sem 1980-81 szempontjából nem állít­ható, hogy kizárólag a kapitalista restauráció útja létezett, mert ezzel 1917 februárjának nézőpontjából is elkerülhetetlennek, s mint ilyen, igazolhatónak látszik a sztálinista fordulat is a ma­ga ismert konzekvenciáival. Visszamenőleg kiküszöbölni az al­ternatívákat a történelemből nem „ártalmatlan gondolati mo­dellek előadása", hanem a történelmi folyamat meghatározott alternatíváinak elzárása, ugyanakkor mások erősítése. Ez a tör­ténelem szomorú tapasztalata, amit azonban Kornai János már nem véletlenül nem idéz Lukács Györgytől, azon kevés gon­dolkodók egyikétől, akiket idéz, csak éppen azt mulasztotta el megjegyezni, hogy a történelem alternativitásának problémáját a marxizmuson belül éppen ő vetette fel. Egyidejűleg Lukács volt az, aki „1968" egy meghatározott alternatívájaként előre látta egy polgári restauráció lehetőségét is… (ami 1989 után be­következett).³⁹ Van abban valami szimbolikus, hogy Lukács e műve már csak akkor jelenhetett meg, amikor az általa még megmenthetőnek tartott szocializmus kapitalista elkorcsosulása a végső stádiumba ért. De ez a tény aligha teszi ad acta Lukács György elméleti hagyatékát, a tertium datur gondola­tát, amely ellen Kornai János csaknem 700 oldalon oly szenve­délyesen érvel…

A rendszerváltás a legkitűnőbb bizonyítéka annak, hogy a szocializmus nem reformálható tovább polgári-piaci irányba, mert kapitalizmus lesz belőle. Most már nem marad más el­méleti perspektíva, mint vagy új utakat keresni az önkormány­zás és a szabad szövetkezés szocializmusa felé, vagy a fennálló világrendszer, a kapitalizmus apológiája…

Jegyzetek

1 A szovjet fejlődés historiográfiájáról pl. igen jó áttekintést nyújt egy Japánban kiadott kötet: Facing Up to the Past. Soviet Historiography under Perestroika. Sapporo, 1989., de egy külön tanulmányt szentel­hetnénk csak azoknak a historiográfiai vizsgálódásoknak, amelyek 1989 után jelentek meg a Szovjetunióban, illetve utódállamaiban.

2 Kornai János (1993) A szocialista rendszer… 20. o.

3 HVG, 1993. május 22. 39. o.

4 Kornai (1993) 20. o.

5 Más kérdés természetesen a könyv szakközgazdaságilag kimunkált része, amelynek méltatásával a közgazdász szakembernek kell foglal­koznia. E feladatnak egy későbbi számunkban tesz eleget Wiener György. (A szerk.)

6 Ez a beállítódás a 60-as éveket megelőző állapotba visz vissza ben­nünket, hiszen a magyar történetírásban a világrendszer-szemlélet már a 60-as évek végétől jelen van. Elegendő, ha Pach Zsigmond Pál, Berend T. Iván és Ránki György munkásságára utalok e helyen.

7 Kornai (1993) 29. o.

8 Pedig még a rendszerváltás előtt egy speciális tanulmánykötet jelent meg több mint egy tucat szerző tollából a szocializmus fogalmának, Marx és Lenin „szakaszolási" elméletének tárgyában: „Válaszúton. Lé­tező szocializmus – Politikai átmeneti időszak? szocializmus? kapita­lizmus?" ELTE ÁJTK, Bp., 1988. Pol.tud. füzetek 7. (Szerk: Krausz T.~ Tütő L.)

9 Ennek már régóta komoly történeti irodalma van, amely egyébként tükröződik a magyar történetírásban, mindenekelőtt Niederhauser E., Berend T.I. és Ránki Gy., Katus L. és mások munkásságára utalhatunk, eredetileg 1. erről pl: Paul Bairoch: Europe's gross national product, 1800-1975. In: The Journal of European Economic History, 1976, Vol.5. No. 2. Az „utolérés", „elmaradottság" elmélettörténeti hátteréről l. Krausz T.: Pártviták és történettudomány. Viták az „oroszországi történelmi fejlődés sajátosságairól" a 20-as években. Bp., Akadémiai Kiadó, Érte­kezések a történettudomány köréből, 113. 1990. és vö: Niederhauser Emil Kelet-Európa-koncepciójáról. In: Krausz T.: Megélt rend­szerváltás. Cégér kiadó, 1994. 177-199. o.

10 L. Kornai (1993) 41. o.

11 Vö. uo. 42. o.

12 Vö. uo. 42. o.

13 Vö. uo. 43. o.

14 Vö. uo. 72-73. o. skk.

15 Magyar nyelven is rendelkezésre áll e témakörben Tütő László re­konstrukciója, amely a marxi szocializmus-koncepció antietatista ka­rakteréről tanúskodik. A „kommunista társadalom első szakasza" Marx elméletében. In: Egy remény változatai. I. Elmélet és realizáció. Mag­vető, Bp., 1990. 56-99. o. Szerk.:Kapitány Á.-Kapitány &

16 L. például Kornai i. m. 59. o.

17 A politológiai irodalomban is számos munka kimutatta már, hogy a szovjet intézményrendszer a 20-as és 30-as években igen radikális változásokat szenvedett el; a fejlődési szakaszok jól elkülöníthetők pél­dául a 20-as és a 30-as évek között. L. olyan kitűnő liberális szerző munkáját, mint Graeme Gill: The Origins of the Stalinist political System. Soviet and East-European Studies: 71. Cambridge University Press, 1990.

18 Érdemes ebből a szempontból áttekinteni Sztálinnak Molotovhoz írt magánleveleit. L. ezeket J. V. Sztálin levelei V. M. Molotovhoz, Iz­vesztyija CK KPSZSZ 1990. 9. sz. 184. skk.

19 L. erről a megfelelő történeti konkrétsággal James Hughes: Stalin, Siberia and the crisis of the New Economic Policy. Cambridge Univ. Press, Soviet and East-European Studies: 81. 1991.

20 L. R. Tucker: Stalin as a revolutionary 1879-1929. A Study in His-tory and Personality. W. W. Norton and Co. N. Y„ 1973., 330-395. o., oroszul javított kiadásban 1990-ben jelent meg Moszkvában; e problé­makör irodalmi vitájához fűztünk néhány megjegyzést a korábbi évek­ben, 1. Krausz T.: Szocializmus egy országban, Megjegyzések egy tör­ténelmi vitához, Medvetánc, 1981. 2-3.sz. 55-78. o., uő: A szovjet 20-as évek történelmi elhelyezéséről. Világtörténet, 1983. 3. sz. 56-75. o. és nő: Adalékok egy rendszerváltás anatómiájához. Kritika, 1989. 11. sz. 2-6.0. De az említett politológusi munka (Gill) is ezen a vonalon épít­kezett.

21 L. erről részletesebben Krausz X: Pártviták és történettudomány c. könyvünket, Akadémiai Kiadó, Bp., 1991.

22 Már magyar nyelven is olvasható erről a kérdéskörről Alec Nove igencsak jelentős munkája, amelyet Kornai annak ellenére nem vizsgál, hogy magát a szerzőt megemlíti. L. Alec Nove: A megvalósítható szo­cializmus, KJK.

23 L. erről: Tütő László-Krausz Tamás: Lenin a szocializmusba való politikai átmenet időszakáról. Társadalmi Szemle, 1984. 7-8. sz., 109­116. o., de érinti ezt a kérdést a Kornai által idézett Szamuely László is, ám Kornai ebből a szempontból nem említi a munkát: Az első szo­cialista gazdasági mechanizmusok. Bp., 1971. és Marcel Liebman: Leninism under Lenin. Jonathan Cape, London, 1975.

24 Részletesen megvizsgáltuk ezt a problémakört történeti szempont­ból. L.: K. X: Történeti adalékok a szocializmus politikai és elméleti értelmezéséhez. Politika-tudomány, 1987.3. sz. 3-28.0. és A jelCINIZ­MUS c. írást, in: Poszt-Szovjet Füzetek, XI. Bp., Magyar Ruszisztikai Intézet, 67-92. o.

25 Ennek a problémának egyik legfrissebb és igen alapos kifejtését 1. G. Arrighi: A fejlődés illúziója. A félperiféria koncepciójának megújí­tása. Eszmélet, 15-16. sz. 145-180. o.

26 ,Vö.: pl. R. Daniels: Red October: The Bolshevik Revolution of 1917. New York, 1967., A. Smith: Red Petrograd – Revolution in the factories 1917-1918. Cambridge Univ. Press, 1985. stb.

27 Vö. Kornai i. m. 58-61. o.

28 Vö.: Immanuel Wallerstein: The Politics of the World-Economy. New York, Cambridge Univ. Press, 1984. 93. o.

29 Vö. Kornai í. m. 109. o.

30 L. erről Judith Shapiro tanulmányát: Trockij o NEP-e. Előadás az 1989-es moszkvai nemzetközi szovjetológiai konferencián.Gépirat.

31 Ez a tény – hihetnénk – olyannyira evidens, hogy Hermann István Lukács György nyomán már 1970-ben hangsúlyozta A szocialista kul­túra problémái c. művében.

32 Vö. Kornai i. m. 65. o.

33 Ez a csúsztatás az előfeltétele alaptézisének: sztálinizmus EGYEN­LŐ szocializmussal. Az a körülmény, hogy a „klasszikus szocializmus" Marx és Lenin felfogása alapján egyáltalán nem ábrázolható a „szocia­lista termelési mód" alapelvei szerint csak legfeljebb „államszocializ­musnak" vagy „politikai szocializmusnak" (1. erről az idézett munká­kon kívül Szabó A. Gy.: Marx és az államszocializmus. Eszmélet, 4. sz. 103-114. o. és Szigeti R: A szociáldemokráciáról. Eszmélet 20-21. sz.), nem zavarja Komáit abban, hogy a sztálini szakaszt a „klasszicitás fo­kára" emelje.

34 L. Kornai i. m. 107. o.

35 L. erről a Kornai által nem idézett Kis János Bence Györggyel írt kitűnő munkáját, amit még Rakovsky néven magyarul publikáltak Pá­rizsban: A szovjet típusú társadalom marxista szemmel. Magyar Füze­tek könyvei 5. Párizs, 1983.

36 Vö. pl. Kornai i. m. 120-121. o.

37 Vö. pl. Kornai i. m. 583-584. o.

38 Hruscsov és Gorbacsov periódusainak reformjait megítélni mint tisztán gondolati konstrukciókat (elszakítva a konkrét történelmi alter­natíváktól) tudományos szempontból igen kétséges vállalkozás.

39 Vö.: Lukács György: A demokratizálódás jelene és jövője. Magvető, 1988. (Ford. Heller Ágnes.)

Az utóbbi egy-két évben a legkülönbözőbb irányzatokat kép­viselő társadalomtudósok számolnak be egy meglepő felfede­zésről. Eszerint a népesség fokozatos kettészakadása egy alulfoglalkoztatott, elszegényedett, marginalizált egyharmadra, illetve a teljesítményelvei társadalom áldásaiban továbbra is részesedő többségre (ezt a folyamatot ők már régebben is leírták) óriási léptekkel halad egy polarizált osztálytársadalom felé. Ebben egy mindinkább szélesedő munkásosztály konf­rontálódik majd a járadékosok és a tőketulajdonosok egy egy­re agresszívabban gazdagodó rétegével. Ezt a folyamatot to­vább erősíti, hogy az állam is fokozatosan vissza fog vonulni eddigi szociális újraelosztó funkcióiból.

A fenti tendenciák leírásakor két különböző értelmezési sé­mával találkozhatunk. Egyesek a második világháború utáni szociológia óta meghaladottnak számító osztálytársadalom egyfajta „visszatéréséről" beszélnek: az integrált „munkásság" ugyanis úgy olvad majd el, mint vaj a napon, és fokozatosan ellepi a klasszikus „proletárjelleg" és a 19. század pauperizmusa. Ezzel szemben állnak azok az elemzések, amelyek a folyamat újszerű jellegét emelik ki. Kihangsúlyozzák az aktu­ális világgazdasági válságban gyökerező polarizáló alapten­denciát, ahol a polarizáció közvetlenül a jelenlegi fordista munka- és termelési viszonyoknak egy posztfordista, ill. „toyotizált" felhalmozási modellbe való forradalmi átalakulásából jön létre. Elsősorban a transznacionális konszernek csúcsme­nedzserei kényszerítik ki újabban az egész világon az alkal­mazkodást a japán osztálytársadalom struktúráihoz. Szétfe­szítik a munkaerőpiaci szabályozás és a kollektív rendszerek eddigi kereteit, és a nullához közelítik a jóléti állam újraelosztó szerepét, hogy az időközben még a Daimler-Benz igazgató­tanácsa által is meghirdetett „gyári forradalomnak" ugrássze­rűen leértékelt munkaerőt bocsáthassanak rendelkezésére.

Mindkét értelmezési sémának megvannak a maga értékei. Aki ismeri például az uralkodó társadalomtörténet-írást, az gyorsan észre fogja venni, hogy a legújabb társadalmi fejle­mények meghazudtolják annak determinizmusát. Eszerint ui. az elmúlt százötven év nem volna más, mint a jövedelem- és földnélküli „csőcselék" proletariátussá, onnan pedig táppénz­jogosultsággal és nyugdíjgaranciával rendelkező, integrált „munkássággá" való felemelkedésének története. Annyiban a „proletárjelleg" valódi visszatérésének vagyunk tanúi, amennyiben a reakciós szociálpolitika több generációjának e megvető-cinikus harci jelszava mindazt magában foglalja, amit a munkaerő áruba bocsátói manapság még a legfejlet­tebb országokban is újra tömegesen megtapasztalnak: bi­zonytalan munkahelyek, megkérdőjeleződő „normál munkai­dők", hirtelen bércsökkentések és a betegség, a rokkantság, az öregség kockázatai ellen védő garanciák megingása. Ezt az újonnan kialakuló proletárstátust azonban igen sajátos je­gyek is jellemzik, amelyek a 19. és 20. századi tapasztala­toknak már csak azért is ellentmondanak, mert nem egy kez­dődő tőkés iparosodás velejárói, hanem a tőkés világrendszer megújulásának egy késői, ráadásul ipartalanítási jelenségektől kísért szakaszából jönnek létre. Nyilvánvalóan egy érem két oldaláról van tehát szó.

Ha a „kétharmados társadalom" deregulációjából időközben maguk a tőkés hatalmi központok társadalomtudós tanácsadói is egy új proletariátust látnak kialakulni, akkor nekünk, balol­daliaknak tulajdonképpen már sokkal korábban kellett volna elemeznünk és megvitatnunk ezeket a fejlődési tendenciákat. Csakhogy az elmúlt években ez egyre kevésbé volt így. Mivel én a baloldaliságot olyan magatartásként értelmezem, amely a kizsákmányolt társadalmi osztályokra irányul, és így a ki­zsákmányolás általános megszüntetésének cselekvésorientált stratégiáit vezeti le, a baloldali viták és az osztálytársadalom valóságos fejlődésének e fokozódó elszakadásában nagy ve­szélyt látok. Erről nem utolsósorban azért is beszélnünk kell, mert a legújabb proletarizálódási folyamatok eredményekép­pen sok baloldali is a liberalizált munkaerőpiac alsó és nehéz helyzetű szegmenseiben találja magát. Paradox jelenségnek tartom ezt, amely talán megmagyarázza a baloldaliak fokozó­dó idegenkedését egy reproletarizálódásba kényszerített mun­kásosztállyal szemben. Mi magunk is növekvő mértékben vá­lunk e folyamat tárgyaivá, és talán éppen azért menekülünk metaforikus szintekre, hogy ezzel saját valóságos elnyomoro­dásunkat elleplezzük. Éppen mivel egyre gyakrabban uralják saját hétköznapjainkat, a reflektálatlanul elfogadott proletari­zálódási folyamatokra sokan közülünk már csak a félelem me­chanizmusainak segítségével tudnak válaszolni. A követke­zőkben megpróbálom bebizonyítani, hogy még mindig az osz­tályelemzés biztosítja a legjobb eszköztárat ahhoz, hogy a vál­tozó proletár osztályhelyzeteket új cselekvési szempontok alapjává tegyük – olyan kiinduló helyzetté, amely alternatívát nyújt egy pusztulástól fenyegetett baloldalnak a félelem és az önvád elharapódzó beállítottságával szemben.

Először is három esettanulmány segítségével (Olaszország, Mexikó és Franciaország) rekonstruálom az új osztálytársa­dalmaknak a 80-as években kezdődő kibontakozását, és azt a tőkés világrendszer jelenlegi globalizálódási tendenciáira fo­gom vonatkoztatni. Ebből kiindulva második csomópontként a német osztályviszonyok fejlődésének a keletnémet Anschluss előtti és utáni szakaszával foglalkozom. A referátum harmadik részében ismertetem téziseimet a német posztfordista, III. „toyotizált" uralmi stratégiáról, amely az osztálytársadalom nemzetállami összetevője egy megújult tőkés világrendszer­ben (tőkestratégia, a konzervatív kormányzat funkciói és al­kalmazkodási teljesítményei, szakszervezeti-szociáldemokra­ta alkalmazkodási modellek). Végezetül vitára bocsátok né­hány gondolatot egy megújult baloldali osztályorientáció lehe­tőségeiről.

1. A nyílt osztálytársadalom kibontakozása a 80-as évektől kezdődően

1.1. Olaszország esete

1980-ban a nyári szabadságolás után a Fiat autókonszern me­nedzsmentje Torinóban 24.000 alkalmazottat bocsátott el egy erre a célra létrehozott állami „Integrációs Pénztárba" (Cassa Integrazione), egyelőre 18 hónapos határidővel és állami bérkie­gyenlítéssel. A Fiat munkásai elkeseredett sztrájkkal válaszol­tak, amelyet a fémipari szakszervezetek eleinte támogattak. A 35 napos sztrájk alatt nézeteltérésekre került sor a konszern kollektíváján belül. Miután a Fiat adminisztratív dolgozói október 14-én sztrájkellenes tüntetést tartottak, a legerősebb fémmun­kás-szakszervezet, a FIOM is még aznap este megszavazta sa­ját tagjainak elbocsátását. Ez a vereség gyorsan katasztrófává nőtte ki magát. A 80-as évek közepéig felére csökkentették a Fiatnál a foglalkoztatottak számát, az Integrációs Pénztárak pe­dig tartós elnyomó intézményekké váltak. Agnelli rajtaütése je­lentette a rajtlövést a nagyüzemi munkásság üzemi tanácsaira támaszkodó szakszervezetek hatalomtól való megfosztásához, és a munkásság 60-as évek vége óta megszilárduló akciókész­ségének megtöréséhez egész Olaszországban. Azokat a kísér­leteket, amelyek a nagyüzemekben a Fiat példája nyomán meg­induló decentralizációt és a munkáskollektívák ezzel együtt járó széttördelését az ipari negyedek „munkásköreinek" segítségével próbálták megakadályozni, egy brutális politikai kampány során szétverték. Olaszországban egy olyan évtized vette kezdetét, amelyet a legelkeseredettebb politikai és társadalmi elnyomás jellemzett. Azokról a következményekről, amelyeket ez a mun­kásosztály, a „munkásautonómia" kezdeményezései és nem utolsósorban a szakszervezetek számára jelentett, külföldön alig vettek tudomást. A fordista üzemi despotizmust technológiai újításokkal erősítették meg, és összekapcsolták azt a teljes ter­melőapparátusnak egy nagyszabású, egészen a tradicionális kézműves üzemek szintjéig menő decentralizálásával. Ennek az olasz munkaerőpiac drámai funkcióváltozása lett a következmé­nye. A hármas tagoltságú munkaerőpiac minden szektorából (ál­lami szektor; magánszektor formalizált munkaviszonyokkal egy­felől a közép- és nagyüzemekben, másfelől a kis családi-, ill. kézműves üzemekben; az alulfoglalkoztatottság szektora) eltá­volították azokat a munkavállalókat, akiket a piac militáns visel­kedésük vagy csökkent munkaképességük miatt diszkriminált. A szociális védőhálót áteresztővé tették, és új állami, ill. vállalati „parkolóhelyekkel" egészítették ki az alulfoglalkoztatottak szá­mára. A szakszervezeti szövetségek elfogadták a szociális-vív­mányok leépítését. „Vállalkozó munkásokat" (Sergio Bologna elemzésében „lavoro autonomo') foglalkoztató kisüzemeknek egy új struktúrája jött létre, számuk a 80-as évek végére elérte a hat-hét milliót, átjárták az egész munkaerőpiaci hierarchiát, és minden irányba „szétfolytak". És a 90-es évek elején újra csak a Fiat-menedzsment volt az, amely a drámai átstrukturá­lódások egy évtizede után új kezdeményezéssel állt elő, hogy így a konszernközpontok, a beszállítók és a kistermelők közötti vertikális kizsákmányolási kapcsolatok (a toyotizmus „karcsúsí­tott termelése") japán modelljének példájára támaszkodva kö­vetkezetesen kihasználja az eddigi eredményeket.

1.2. Mexikó

1980 és 1982 között Mexikó vegyes gazdasági rendszere egy többé már nem ellenőrizhető adósságválságba került. A kor­mányzat egy minden szabályozási kísérletet keresztülhúzó tő­kemenekülési hullám után 1982-ben bejelentette a fizetéskép­telenséget. A pénzpiacok neoliberális internacionáléja (a Va­lutaalap és a Világbank) kikényszerítette egy egész népgaz­daság liberalizálásának első „big bang"-jét. Mexikóban rest­riktív költségvetési politikát valósítottak meg, és bevezették az állami vállalatok privatizációját. Hogy a külső adósság rende­zését biztosítsák, negatív növekedési rátákat fogadtak el. A belpiacokat korlátozás nélkül szabaddá tették a külföldi tőke számára. Az egyetlen államilag támogatott szektor az export­orientált magángazdaság maradt. Az egyes intézkedésekből a 80-as évek közepéig a „komparatív költség- és telephely­előnyök" következetes politikája kristályosodott ki, ahol a kül­földi beruházások számára a lehető legolcsóbb munkaerő mo­bilizálása bizonyult a legfontosabb vonzerőnek. Az állami mi­nimálbér és az ágazati kollektív szerződésekben meghatáro­zott bérek 1980 és 1991 között reálértékben 56%-kal csök­kentek. A tömeges munkanélküliség a szociális vívmányok át­fogó leépítésével járt együtt, melynek során végül az egész­ség- és az oktatásügy is a privatizáció áldozata lett. Ma a 90 millió mexikói közül 41 millió él a hivatalos létminimum alatt, ebből 17 millióan szélsőséges szegénységben.

A növekedés egyetlen szektorát végül már csak a szabad termelési zónák („maquiladora") jelentik. Ezek elsősorban az USA-határon szilárdultak meg, 90%-ban amerikai konszernek leányvállalatainak kezében vannak, és itt hozzák létre a me­xikói exportbevételek 80%-át. Ez az alacsonybér-övezet, ahol az USA vállalatainak munkaintenzív és környezetkárosító köz­benső termékeit állítják el, nem ismer többé munkajogot a foglalkoztatottak számára, akiknek a bére az átlagos amerikai bérjövedelmeknek kb. 16%-ánál stagnál. Itt nem létezik sem­miféle munkavédelmi vagy környezetvédelmi előírás. A terrorisztikus munka- és termelési feltételek egyformán tönkrete­szik a munkásokat (akiknek 70%-a nő, átlagos életkoruk pedig jóval a lerombolt állami iparban dolgozó munkásoké alatt ma­rad) és az egész lakosságot, ahol a gyerekek és az öregek növekvő mértékben esnek áldozatul a megfertőzött talajvíz­nek.

A munkaerőpiac Mexikóban is tökéletesen megváltozott a dereguláció 1982-től 1985-ig tartó sokkfázisában. Eltűnt az ál­lami szektor, a maquiladorák környékén pedig egy minden szociálpolitikai garanciától megfosztott ipari tartaléksereg jött létre. Kialakult továbbá a „vállalkozó munkásoknak" egy infor­mális szektora, amely már a 80-as évek végén 6,5 millió főt számlált (ez a keresők 25%-a), és amely a mezőgazdasági termelőszövetkezetek privatizálása óta a vidéki régiókban is terjeszkedik. Az átrétegződött mexikói proletariátus gyakorla­tilag már semmiféle ellenhatalommal nem rendelkezik. A szak­szervezeti korporatizmus (CTM) lejáratódott, mert támogatta a kormányzat deregulációs kurzusát, és az állami szektor le­rombolásában való részvétellel saját magát fosztotta meg a hatalomtól. 1990-ben a szakszervezeti vezetés egy „Pacto de Solidarídad Economica"-ban nyomatékosan megerősítette az általa követett elnyomó jellegű politikát.

1.3. Franciaország

A szocialisták választási győzelme után a Parti Socialiste bal­oldali szocialista szárnya, a főként a PSU-ból származó CERES-csoport, egy posztkeynesiánus stabilizációs programot akart megvalósítani. 1981/82 óta költségvetési deficitből fi­nanszírozott teljes foglalkoztatási politikát, a minimálbérek és a családhoz kapcsolódó szociális juttatások felemelését, va­lamint a veszélyeztetett iparvidékek érdekében aktív struktú­rapolitikát követelt. Ezt az anticiklikus alternatívát (szemben a nemzetközi intézmények és a Reagan-adminisztráció éppen kibontakozóban levő neoliberális trendváltásával) azonban szétroppantották a nemzetközi pénzpiacok, az Európai Közös­ség szintjén pedig a márka-blokknak a kamatlábakat magas szinten tartó politikája. A szocialista kormányzat ennek láttán belement egy radikális deregulációs tervbe, amely a szociális védőrendszereket alapjában véve megkímélte ugyan, ám a munkaerőpiaci és a bérpolitikát a második világháború vége óta folytatott gazdasági tervezéssel együtt mint beavatkozási pontokat elejtette.

Egy szűk évtized elmúltával tanulmányozhatjuk is a követ­kezményeket. Gyors tempóban jelentek meg egy kétharmad társadalom struktúrái, melyekből a 90-es évek elejére egy „quart monde" egyre nagyobb szektorai kristályosodtak ki: romjaikban heverő iparvidékek, lezüllött vidéki régiók, a nagy­városok körül a proletárlét alatt tengődő banlieu-övezetek. A liberalizált munkaerőpiacról kihulló alulfoglalkoztatottakat ezekbe a földrajzilag rögzített válságövezetekbe irányítják, ahol aztán tovább süllyednek, egyfajta elszigetelt „classes dangereuses"-zé formálódva. Ahogyan Olaszországban és Mexikóban, itt is létrejött továbbá a „vállalkozó munkásoknak" egy új rétege, amely időközben a liberalizált munkaerőpiac minden szektorát áthatja: kisparasztok szociális segély-szub­venciókon vagy a kereskedelmi láncok „subcontractor"-jaiként, a piaci konkurencia mechanizmusainak szintjét el nem érő kézműves kisüzemek, teherautósofőrök, akiknek minden ter­melési eszközük egyetlen teherautó, a telekommunikációban foglalkoztatott munkások a szövegszerkesztést végzőktől kezdve a szoftverspecialistákig, és a gazdasági tanácsadók egész serege. A nagyipari termelés zsugorodó központi mun­kásosztálya még erősebben „szakszervezetlenített", mint Olaszországban vagy Mexikóban. A munkavállalóknak mind­össze 10%-a szakszervezeti tag egy olyan országban, ame­lyet a teljes átstrukturálódási időszakban szocialisták kormá­nyoztak. Az új konzervatív kormányzat pedig időközben már államilag részben szubvencionált általános bércsökkentések­ben való aktív részvételre bátorítja a szakszervezeteket.

1.4. A tőkés világrendszer globalizálódása és a globális proletarizálódás

Amint a három esettanulmány mutatja, a munkakörülmények átalakulása a 80-as évek folyamán különböző feltételek között zajlott. Olaszországban egy, az ottani osztályviszonyok tekin­tetében a századforduló óta hangadó szerepet betöltő kon­szern rombolta le harcos munkásakciók tizenkét éves sza­kaszának eredményeit. Mexikóban a nemzetközi pénzügyi in­tézmények egy korporatív iparosítási utat semmisítettek meg, amely erős állami szektorra támaszkodva szándékozta le­győzni az importfüggőséget és a nemzetközi nyersanyagpia­cokhoz való túl erős kötődést. Franciaországban egy éppen hatalomra kerülő szocialista kormány posztkeynesiánus sta­bilizációs kísérletét akadályozták meg mindjárt a kezdet kez­detén, amellyel a kormány saját mozgásterét akarta biztosítani a nemzetközi pénz- és devizapiacok megszilárduló deregulá­ciós stratégiájával szemben. Mindhárom esetben tökélete­sen azonosak voltak azonban a munkaerőpiaci és szoci­álpolitikai következmények. A munkaerőpiacok addigi sza­bályozási mechanizmusainak felfüggesztése a munkásosztály egy drámai reproletarizálását és átrétegződését vezette be, és ennek eredményeként az addigi osztálypolitikai status quo minden eszköze – a korporatív, mint Mexikóban, a bázisdemokratikus-militáns, mint Olaszországban, a jóléti állami, mint Franciaországban – súlytalanná vált. A bérből élőknek egyre több szektorban kellett súlyos beavatkozásokat tudomásul venniük azon szociális garanciákat illetően, amelyeket a 40-es, majd elsősorban a 60-as évek óta újra kiharcoltak: normál munkanap, negyvenórás munkahét, stabil bérek, betegség és öregség esetén államilag garantált bérhelyettesítő juttatások. A globalizált pénzügyi piacok túlakkumulált kapitalizmusa egy­re több támadási ponton „nyitotta fel" a munkaerőpiacokat, és a kollektív szerződésekkel meg a szociális juttatásokkal együtt azokat a társadalmi integrációs eredményeket is félresöpörte, amelyeket a magasbér-politika és a jóléti állam ért el. Mivel a beruházások az elmúlt ciklusban egyre kevésbé térültek meg, a tőke végül világszerte legagresszívabb formájában, a pénzformában kereste a kedvezőbb értékesülési feltételeket. Egyre több szektorban tették rugalmassá, szabaddá és ol­csóbbá a bérmunkát. A három ország imént felvázolt példái egy átfogó átstrukturálási kísérlet részét képezik, amely ott is világosan hátrahagyta nyomait, ahol a 80-as évek végéig még nem hozott létre mélyreható változásokat.

Ezek a fejlemények 1990/91-ben az államszocializmus ke­let-európai összeomlását követően újabb lökést kaptak. A neo­liberális dereguláció lett a vezérlő elve valamennyi politikai elitnek, amelyet a kelet- és dél-európai változások hatalomra sodortak. Kezeikben, no és a nemzetközi pénzügyi intézmé­nyek diszkrét irányítása alatt, ez az eszköz minden állami gaz­dasági struktúra tökéletes és lehetőleg gyors lerombolásának filozófiájává nőtte ki magát. Iparpolitikai reorganizációs prog­ramok mindehhez nem kapcsolódtak. A következmény a mai napig az állami szektor tartalékainak általános kifosztása, anélkül, hogy ebből az értékteremtés lényeges produktív vagy reproduktív struktúrái létrejöttek volna. A privatizáció eredmé­nye az általános harácsolás maffiagazdasága, amelyet az „új vállalkozók" informális gazdasági szektorának teljesen átlát­hatatlan kiterjedése kísér. Ez utóbbiaknak a szélesedő pia­cokhoz és a szaporodó üzleti lehetőségekhez fűzött reményei azonban ugyanúgy homokra épültek, mint az a várakozás, hogy a decentralizált posztfordizmus általuk lelkesen üdvözölt modelljében majd széles körben felemelkedhetnek egy rugal­mas „új középosztállyá". A globalizált kapitalizmus az állami vállalatokból kihulló, magasan képzett kelet-európai munka­erőt cinikusan az időközben világszerte működőképessé váló alacsonybér-láncok alsóbb pozícióiba fogja besorolni. Egy le­hetőleg korlátlanul rendelkezésre álló ipari tartaléksereg érde­kében pedig a piaci fennmaradásukért küzdő „új vállalkozók" zömét maximálisan igyekszik majd hozzáláncolni az „új vál­lalkozó" pozícióhoz – mint időközben mindenütt a világon. A vállalkozó munkások a kelet-európai események óta az átla­gosnál képzettebb munkaerőnek egy világszerte elterjedt új formáját jelentik. Ezek az emberek rengeteg munkát vállalnak, ám ennek egyre nagyobb részéért nem kapnak ellenszolgál­tatást. Most megjelennek abban az országcsoportban is, amely – akárcsak Mexikó az USA déli határán – az Európai Közösség keleti szélén az alacsony bérű munkaerőpiacoknak egy sávos övezetét képezi; magas motiváltságú, magasan képzett és a formális munkaviszonyból kirekesztett munkaké­pességnek egy vastag üledékét.

Egészen az 1990/91-es kelet-európai fordulatokig vitatott volt, hogy a neoliberális monetarizmus kínálati gazdaságtana vajon nem tud-e mégiscsak többet nyújtani, mint gazdaság­politikai legitimációs alapot a kizsákmányolási viszonyok radikalizálásához és globális reorganizációjához. A kérdés idő­közben eldőlt, hiszen a kelet-európai gyakorlat világosan mutatja, hogy a neoliberalizmus az alternatív gazdasági struktúrákat alapvetően csak azért semmisíti meg, hogy a tőkés világrendszer öntörvényűként meghatározott és a továbbiakban semmilyen gazdasági irányítást nem igény­lő értékesülési stratégiáinak optimális környezetet teremt­sen. A következmény általában egy új kapitalista világ új proletariátusa. Az első, a második és a harmadik világ eddigi strukturális osztálykülönbségei fokozatosan kiegyenlítődnek, összefonódnak egymással, és egymáshoz idomulnak. A hori­zontálisan egymással összefonódó munkaerőpiacok ezzel egyidejűleg megfigyelhető vertikális hierarchizálása Japán-Délkelet-Ázsia, Észak-Amerika és Nyugat-Európa „triádja" ál­tal a munkaerőpiacokat három területi központból kiindulva tovább strukturálja. De tendenciájában már ezekben a cso­mópontokban sem adódik nemzeti vagy blokkjellegű mozgás­tér a munkásosztály és szervezetei számára, mert a proleta­riátus az államot (akár nemzeti, akár nemzetek fölötti) egyre inkább elveszíti mint a munka világának status quo-ját fenn­tartó „közvetítőt". Az állam eközben szinte mindenütt szé­dületes tempóban változik át a világtőke területileg rögzí­tett részfunkciójává. A megújult tőkeviszony „karcsúsító" ter­melési filozófiája „lekarcsúsítja" az államot is, Svédországtól Kelet- és Dél-Európa „etnikailag racionalizált" rezsimjein ke­resztül egészen Kínáig, függetlenül a mindenkori belpolitikai hatalmi struktúráktól és participációs formáktól. Amennyiben a politikai elitek az elszegényedési folyamatok kordában tar­tása végett mégis ragaszkodnak bizonyos szociális kompen­zációs mechanizmusokhoz, a külföldi tőke gyors menekülése a büntetés. A nemzetállamok elszigetelt vagy – mint az Eu­rópai Közösség, a formálódóban levő amerikai gazdasági kö­zösség, a NAFTA, vagy az új délkelet-ázsiai felhalmozási ré­gió esetében – egymással kereskedelem- és devizapolitikailag összefonódott duzzasztómedencékké váltak, amelyeknek már semmiféle befolyásuk nincs arra, mennyi vizet terel beléjük vagy ereszt le belőlük a vágtázó áradattá nőtt kapitalizmus. Elkeseredett konkurenciaharcban állnak tehát, melynek tétje, hogy melyikük képes a legkedvezőbb „komparatív telephely­feltételeket" nyújtani. A területileg messzemenően immobil po­litikai szocializációs és integrációs mechanizmusok gondnokai – némely „határrevíziók" vagy népesedéspolitikai "tisztogatások" ellenére – immáron semmilyen eszközzel sem tudnak gátat szabni a globalizált pénz-, hitel- és devizapiacok mobi­litásának.

Ezekből az új hatalmi viszonyokból kiindulva a tőke időköz­ben világszerte egy új felhalmozási modellt honosít meg. Elméleti előfutárai az eddigi fordista termelési modellt merev­nek, etatistának és a magas bérszínvonalat konzerválónak bélyegzik. A 90-es évek eleje óta már nem Ford a meghatározó, hanem a transznacionális konszernek stratégiai beruházási döntései, és a Toyota „posztfordista" gazdaságossági filozófi­ája, amely Japánban a SANYO szakszervezetek 50-es évek­beli véres leverése után szilárdult meg. A centrumban eddig általánosan magas bérszínvonal a 600 transznacionális kon­szern fejlesztési és gyártási központjainak terrorisztikus, ill. szociálpolitikai úton integrált „üzemi közösségeire" fog korlá­tozódni, a munkavállalóknak legföljebb 15-20%-ára kiterjedő­en. Ezekből a technológiai központokból kiindulva függő hely­zetű beszállítói piramisok épülnek majd ki, meghonosítva a kizsákmányolási viszonyok megfelelően rétegzett rendszerét – egészen a féllegális vagy feketemunkásokat összezsúfoló „izzasztókamrákig", vagy a bűnöző életmódot folytató, ill. et­nikai peremcsoportok kényszermunkájáig. Csendes teljesít­ménytartalékként a „karcsúsított termelés" minden stádiumá­ban számba jönnek továbbá az úgynevezett árnyékgazdaság „vállalkozó munkásai", akik fölfelé olcsó technikai tudástransz­fert nyújtanak, lefelé pedig összeköttetést az alulfoglalkozta­tottság és a strukturális munkanélküliség kiszélesedő szférá­jával. Ha pedig a multik új kizsákmányolási piramisain belül egyszer mégis súrlódási veszteségek vagy engedetlenségek lépnének föl, akkor az új kommunikációs technológiák és ter­melési eljárások (mindenekelőtt a CIM) segítségével be lehet vetni a lassan minden földrészre kiterjedő horizontális ala­csonybér-láncokat. A Swissair például éppen mostanában te­lepítette át az idáig Zürich körzetében működő könyvvitelét Indiába. Az USA hardverspecialistái időközben teljes fejlesz­tési részlegeket zárnak be Silicon Valleyben, mert a kombinált munkaerőt ötvenszer olcsóbban tudták beszerezni a moszkvai fizikai kutatóintézetekben. A munkaerőpiacok átalakulásából és deregulációjából idestova már a munkaerőpiramis maga­san képzett szektorai sem maradnak ki.

A proletariátus visszatérése és megújulása tehát a teljes világrendszer gyökeres strukturális átalakulásának felté­telei között zajlik. Feltétele a tőkés fejlődés különböző" fo­kainak átalakítása és kiegyenlítése. Ha ez a transzformáció kudarcot vall, akkor annak egész kontinensek dezindusztrializálódása és elnyomorodása lesz a következménye, a vi­szonylagos gazdasági stabilitás zónái pedig, amelyek már a 70-es és 80-as évek folyamári zsugorodásnak indultak, még tovább fognak szűkülni. A posztfordizmus ennek ellenére nem dezindusztrializációs modell, hanem a tőkeviszonynak egy vi­lágszerte radikalizált formája. A lezajlott deregulációk és struk­turális átalakulások eredményeképpen eddig ismeretlen mér­tékben terjesztette ki az olcsó munkaerő utáni világméretű hajszát. A posztfordizmus vagy toyotizmus a világ pénz­ügyi piacainak abbeli kísérletét testesíti meg, hogy újra kiterjesszék azt az egyetlen formát, amelyben a tőke a pénz- vagy az áruformával szemben ténylegesen szapo­rodik, tehát hogy kiterjesszék a termelési szakaszt. Az eh­hez elengedhetetlen jövedelmezőséget pedig szerte a vi­lágon főleg az ellenszolgáltatás nélkül kisajátított munka mennyiségének növelésével igyekeznek kikényszeríteni.

2. A Német Szövetségi Köztársaság fejlődése az Anschluss előtt és után

A 80-as években az NSZK is részt vett a globális átstruktu­rálódásban, ám radikális változásra egy ideig nem került sor. A változások kiindulópontját a strukturális munkanélküliség ké­pezte, amely 1983/84 óta a fellendülés ellenére is viszonylag magas szinten maradt. A látszólag változatlan kollektív szer­ződések díszletei mögött a vállalatok fokozódó mértékben vonták ki a termelést a normál munkaidő érvényessége alól, és külföldre telepítettek munkaintenzív részterületeket bérfel­dolgoztatás formájában. A normál munkanap mint a munkae­rő- és szociálpolitikai status quo modellje igen törékennyé vált. Az állami vállalatoknak a 80-as évek közepén meginduló pri­vatizációja ezen túlmenően megsemmisítette az állami foglal­koztatás számos privilegizált formáját. Nagy jelentőségű volt a munkaerőpiaci politika átalakítása is, amely egyre inkább elmosta a foglalkoztatottság és a munkanélküliség közötti éles határvonalat, és új parkolópályákat hozott létre az alulfoglalkoztatottak számára (foglalkoztatási társaságok, átképzéssel foglalkozó cégek stb.). Végül pedig egyre jobban kiüresedtek az állami juttatású közvetett bérelemek: a szociális ellátás rá­tája (a szociális juttatások és a GDP hányadosa) 'Í992 végén újra alatta maradt a 30%-os szintnek, míg a bérből történő levonások ezzel párhuzamosan a magasba szöktek. Összes­ségében a munkaerőpiaci viszonyok minden szinten foszladozásnak indultak, ám formálisan érintetlenek maradtak. Sőt, a szakszervezetek 1984/85-ben jól kifundált participációs mo­dellekkel (jelszó: „a munka humanizálása") időlegesen fel is tudták tartóztatni a munkáltatók szervezeteinek törekvéseit a csúcstechnológiát alkalmazó, magas bérszínvonal mellett dol­goztató szektorok átalakításának ügyében. Ám amíg a szak­szervezetek és a munkáltatók a szociális partnerség fátylával próbálták takargatni a lassan teret nyerő átalakulási folyama­tot, a 80-as évek közepétől működésbe lépett a szövetségi kormányzat ún. Deregulációs Bizottsága, azzal a céllal, hogy előkészítse a nyugat-német munkaerőpiac hozzáigazítását a világméretű deregulációs trendhez.

Az igazán mélyreható és visszafordíthatatlan változás azonban csak az NDK bekebelezésével következett be. A keletnémet népgazdasági potenciált 1990 őszén monetáris eszközök segítségével egyik napról a másikra megsemmisí­tették. Ezzel párhuzamosan az addig inkább csak csínján al­kalmazott deregulációs modelleket a Treuhand (a német Ál­lami Vagyonügynökség) ténykedésének formájában most tel­jes dühvel engedték rá az „új tartományokra". Az összeomló NDK-ban kezdetét vette egy féktelen neoliberális privatizáció, amelynek egyértelmű a kísérleti funkciója a teljes német gaz­daság számára. Eközben annak érdekében, hogy elejét ve­gyék az ellenőrizhetetlen méretű szociális lázongásoknak, a széles fronton működésbe hozott ipartalanítási folyamatot ki­terjedt munkaerőpiaci szabályozóeszközökkel párosították. Akárcsak a 80-as évek „reaganomics"-ének esetében, ahol az Egyesült Államok gazdaságának deregulációját összekapcsol­ták egy költségvetési deficitből finanszírozott fegyverkezési hullámmal, az NSZK konzervatív kormánya ezt a neoliberális rombolóakciót összekötötte egy a munkaerőpiac szükségletei által meghatározott hitelteremtéssel. A földrajzilag behatárolt deregulációnak keynesiánus munkahelyteremtő intézkedések­kel való ezen összekapcsolását, mely időközben beleütközött saját korlátaiba, „kohlonomics"-nak fogom nevezni.

A fenti egyedülálló kísérlet eredményeinek időközben utána is nézhetünk az állami, ill. szakszervezeti társadalomtudo­mányi és gazdasági kutatóintézetek folyóirataiban és szakér­tői véleményeiben. Az egykori NDK – a csatlakozás előtt az Európai Közösség országait tekintve értéktermelési képesség szempontjából közepes helyet elfoglaló állam – ipari termelési potenciálja majdnem egynegyedére zsugorodott. A valamikor csaknem 10 millió keletnémet foglalkoztatottnak ma szinte a fele munkanélküli, ebből jelenleg 4 millióan részben vagy tel­jes egészében a nyugat-német munkaerőpiaci politika költség­vetési juttatásaiból élnek. A működésbe hozott munkaerőpiaci szivattyú hivatalosan „hídszerepet" tölt be. A képzett ipari munkaerőt ti. mindaddig talonban kell tartani, amíg be nem indul a privatizációs politikától remélt önfenntartó gazdasági fellendülés. Már 1992 elején 2 millió olyan egykori NDK-pol­gárt találunk, aki rövidített munkaidőben dolgozik, tovább­vagy átképzésben vesz részt, foglalkoztatási társaságok tagja vagy korengedménnyel nyugdíjazták. Ezek száma időközben megkétszereződött, és folytatódott a munkaerőpiaci parkoló­pályák létrehozását szolgáló középtávú intézmények kiépíté­se. 1,2 millió regisztrált kelet-német munkanélküli és mintegy félmillió ingázó mellett megszilárdulnak a szabályozott alulfog­lalkoztatottság intézményei, a viharos szerkezetváltozást szo­ciálisan enyhítendő. A munkaerőpiaci politika ezen óriásira da­gadt integrációs pénztárainak árnyékában drámai módon megváltozott a kelet-német munkaerőállomány összetétele. A privatizált, ill. privatizáció előtt álló vállalatoknál erősen sze­lektív leépítésekre került sor, amelyek különösen a nőket, az idősebbeket és a képzetlen fiatalokat, ill. vendégmunkásokat sújtották. Létrejött egy igen rugalmas tartalék-munkaerőpiac, a nyugatihoz viszonyítva feleakkora jövedelmekkel. A 2 évvel ezelőtt megkötött kollektív szerződéseket, amelyek a nyugat­német bérszínvonalhoz való felzárkózást ígérték meghatáro­zott időn belül, időközben messzemenőleg megkurtították, tel­jesítésüket pedig húzták-halasztották. Mindezek a fejlemé­nyek erősen valószínűvé teszik, hogy a neoliberális rombolás szociális ellensúlyozására létrehozott munkaerőpiaci „híd" nem a szemközti parton, de a vágtató folyó kellős közepén fog végződni.

Az Anschluss eredményeképpen tehát immár Németország­ban is megtalálhatók az ipartalanítás gettói (akárcsak Fran­ciaországban), kombinálva egy széleskörű, tömeges elszegé­nyedés zónáival (mint Olaszországban és Mexikóban). Mind­ehhez a hátteret pedig az alulfoglalkoztatottaknak egy olyan felduzzasztott tartalék-munkaerőpiaca adja, melynek szabá­lyozási mechanizmusai fokozódó nyomás alá kerülnek a még keletebbre eső, még alacsonyabb munkabérű régiók versenye miatt. Az „egyesülés" évében a megnövekvő Németország hir­telen és egyúttal sajátos módon pottyant bele a tőkés világ­rendszer deregulációs hullámába. Az ország már most 4 millió szociális segélyből élőnek, 3,5 millió nyilvántartott munkanél­külinek (Nyugat-Németországban 2,3, Kelet-Németországban 1,2 milliónak) és 3,7 millió átképzési és munkahelyteremtő intézkedésekben „leparkírozott" alulfoglalkoztatottnak ad ott­hont. A regisztrált és a „leparkírozott" munkanélküliek együttes aránya már 20,6%-ra rúg. A 34 milliós munkaerőállományból 11,2 millió foglalkozás nélküli vagy marginalizált. A kialakult helyzet időközben összehasonlíthatóvá vált a Brüning elnöki diktatúrája alatt 1930/31-ben bevezetett deflációs politika munkaerőpiaci és szociálpolitikai következményeivel.

A csatolt területeken lezajló folyamatok drámaisága nem hagyhatta érintetlenül a teljes nemzeti munkaerőpiacot. A csúcstechnológia központjaiban foglalkoztatott munkások fo­kozódó nyomás alá kerülnek. Elbocsátási hullámok párosul­nak a beszállító ágazatokban végrehajtott tudatos tisztogató akciókkal és a normál munkaviszonyra irányuló átfogó táma­dásokkal. A rossz és rendszertelen munkakörülmények mind több szektorban válnak uralkodó normává. A postai szolgálat­ban mára az összes foglalkoztatott 70%-a részmunkaidős. 2,3 millió az olyan alulfoglalkoztatottak száma, akik nem tarthat­nak igényt a társadalombiztosítás juttatásaira. A felsőoktatás­ban tanulók 20%-a (elsősorban bérből élő) kereső. A sajtónál a foglalkoztatottaknak idestova több mint 60%-a csak egyéni alkalmazási szerződéssel rendelkezik. A mezőgazdaságban és az építőiparban alulfizetett szezon- és vándormunkaviszo­nyok terjednek el. Alvállalkozók és részmunkaidősök közvetí­tésével foglalkozó cégek sora specializálódott mindenfelé ar­ra, hogy az egyre több gazdasági szektor átalakítása nyomán kialakuló munkaerőproblémákat áthidalja, és elősegítse a bérkvóták csökkentését. Az alkalmi munkaerő piacán lezajló fellendülés méreteiről a hivatalos társadalomstatisztikából szinte semmit nem tudunk meg. Az információhiánynak egy még áthatolhatatlanabb fátyla borul a vállalkozó munkások je­lenségére, amelyet (mint a bérfüggőség legújabb formáját) egyáltalán nem tartanak nyilván. Gyökerei Nyugat-Németor­szágban egészen a korai 80-as évekig nyúlnak vissza, amikor egyre több munkanélkülivé váló és kritikus helyzetbe kerülő vett búcsút a hivatalos munkaerőpiactól, és „új vállalkozóként" próbált szerencsét. Ezeknek az ún. egzisztenciaalapításoknak több mint 50%-a a társasági jog értelmében véve 5 éven belül megszűnt, hogy ezután a hivatalos létminimum körüli, „szürke" átlagjövedelem mellett dolgozó, gazdaságilag függő helyzet­ben levő miniüzemek sorát gyarapítsa. Ezek száma az Ansch­luss után rohamosan megszaporodott. A szállítmányozási cé­gek alvállalkozóiként gürcölő teherautósofőrök száma 30 ezer­ről 70 ezerre emelkedett. Miközben a közepes és nagyválla­latok a számítógépes adatfeldolgozásra való átállás első hul­lámát követően elbocsátották az ezzel foglalkozó mintegy 400 ezer magasan képzett alkalmazottjuk egy részét, kialakult a PC-szövegszerkesztők, szoftverkereskedők és informatikai szaktanácsadók egy széles bázisa, amely idestova legalább 300 ezer vállalkozó munkást ölel fel. Ehhez jön még a városi gyorskézbesítő szolgálatok mintegy 15 ezer alkalmazottja, alighanem ugyanennyi árukézbesítő, a taxisofőrök döbbene­tesen megnövekvő, ám ismeretlen létszámú tábora, továbbá a bevándorlók közösségeinek nagyszámú új vállalkozója, amelyek közül eleve már csak azok létezését észleljük, akik kiskereskedőként vagy autószerelőként meg tudták tenni a nagy ugrást a családi üzem önellátó szegénységétől az üzleti gazdaságosságig. Minden elérhető információ amellett szól, hogy az NSZK a kritikus, ill. az informális munkaviszonyok tekintetében is óriási léptekkel közeledik a világrendszerben már uralkodóvá vált munkaerőpiac-politikai deregulációs me­chanizmusokhoz. A vállalkozó munkások és az alkalmi mun­kások időközben áthatják mind Nyugat-, mind Kelet-Németor­szágban az egyre erősebben szegmentált munkaerőpiaci pi­ramis egészét. Ez gyakorlatilag a posztfordizmusnak azon tendenciáját fejezi ki, amely szerint a munkáról lehetőség szerint le kell választani annak bérjellegét, és az ahhoz kapcsolódó szociális kockázatokat ki kell küszöbölni a foglalkoztatási viszonyból. A kényszervállalkozók munkája Németországban is tendenciálisan a munka uralkodó formá­jává válik a posztfordista termelési viszonyok legrosszabb helyzetű, „izzasztókamra-szegmenseiben". Ezzel a változó munkakultúrának egyúttal egy fontos szubjektív mozzanatát is kizsákmányolják: az egyéni autonómia, a munkaidő és a munka tartalmának saját meghatározása iránti igényt. A kiala­kult munkaerőpiaci struktúrát elhagyó, vagy abból kikényszerített vállalkozó munkások az átlagot meghaladó képzettség­gel rendelkeznek, valamint széleskörű kapcsolatokat ápolnak a képzés és a tudományos élet munkaerőpiaci parkolópályá­ival. Ennek ellenére állandó küzdelemben élnek a szegény­ség fenyegető veszélyével. Az a termelési rendszer, amely mint társadalmi uralmi viszony képes lesz majd ezeket az új munkaformákat tartósan a létminimum szélén tartani, ezáltal közvetett módon egy nagyon fontos erőforrásra tehet szert: ti. egy magas motiváltságú, személyes munkamagatartásra. Ez a minőségi munkaerő ennek ellenére nem részesül a kon­szernközpontok csoportmunkásainak és kitüntetett beszállító­inak biztosított dinamikus jövedelmekben és szociális bizton­sági garanciákban. A szegmentált munkaerőpiacon legfölül és egyúttal nagyon is lent magas színvonalú termelési ismeretek válnak tehát lefölözhetővé, gazdasági tényékké téve a jöve­delmezőségnek és hatékonyságnak a posztfordizmus által cé­lul kitűzött mennyiségi ugrásait. Ha messzemenően hiányoz­nak a társadalomstatisztikai és empirikus kutatások a kritikus munkakörülmények közötti foglalkoztatásról, valamint az új függő helyzetű, bár jogilag vállalkozói státuszú munkaerőről, akkor ez biztosan nemcsak azért van így, hogy ezzel egy koz­metikázott munkaerőpiaci statisztika javára elleplezzék az alulfoglalkoztatottság szektorának egyre drámaibbá váló ki­szélesedését. Elsősorban ugyanis az a cél, hogy árnyék­ban hagyják a meg nem fizetett munka összrnunkán belüli növekvő arányát, a tőkeviszony megújulásának és stabi­lizálódásának ugyanis ez az egyik fontos, ha ugyan nem a legfontosabb belső tartaléka.

3. A posztfordizmus vagy toyotizmus mint a globalizált osztályviszonyok nemzetállami tényezője

Az utóbbi két évben drasztikusan megváltozott német mun­kaerőpiaci viszonyokról adott fenti áttekintés után szeretnék most néhány hipotézist megfogalmazni annak a kérdésnek megválaszolására, hogy a közeljövőben milyen irányban ter­vezik továbbfejleszteni a munka világát a „német telephely" uralkodó elitjei. Először a tőkestratégiákkal foglalkozom, az­után a kormány és a kormányzati bürokrácia viselkedésére térek ki, s végül bemutatom, milyen válaszok és alkalmazko­dási módok várhatók a szakszervezeti-szociáldemokrata-zöld spektrumból.

3.1. A tőkestratégia

A japán modell időközben a német nagy- és középvállalatok vezetői szintjein is visszhangra talált. Eleinte csak egyes óri­áskonszernek, elsősorban a VW, az Opel, a Krupp és néHcihy informatikával foglalkozó vállalat kísérletezett a „csoportmun­ka" bevezetésével. Egy-két éve azonban gyorsan kiszélese­dett alkalmazási területe, és a „toyotizmus" adaptációja tanul­mányutak, nemzetközi kongresszusok, a híres 1991-es MIT-tanulmány, a Fiat-kísérlet és a japán autóipar angolszász „transplant"-jainak hatására mostanra az egész német vállalati kultúrát uralja. Kezdetben a kiemelkedően bérezett csoport-munkások „üzemi közösségekben" összekovácsolt elitjének „participációjától" várt termelékenységnövelő hatások álltak az érdeklődés előterében. Újra egyesítették a gyártást és a mi­nőségellenőrzést, csökkentették a munkafolyamat széttagolt­ságát, és egy „karcsúsított termelés" javára megbontották az irányítási apparátus despotikus törzskari szervezeti struktúráit. A recesszió jegyében azonban a felső vezetés most áttér a teljes beszállítói szféra átszervezésére és kizsákmányolási láncként való áthierarchizálására. A vállalatokról leválasztják a teljes termelőkapacitásnak mintegy háromnegyedét, a fel­adatok ellátását alvállalkozók és raktározó vállalatok „just in time" beszállítói láncára bízva. Ahol ellenállás bontakozik ki a diktátummal szemben, ott működésbe hozzák a mára nem­zetközivé vált alacsonybér-láncot.

Az új konszernkonglomerátumok fejlesztési és gyártóköz­pontjaiban fokozódó mértékben szipolyozzák ki a munkacso­portok informális termelési ismereteit, méghozzá az alaposan megtervezett hatáskörbővítések segítségével. Az emelkedő gyártási normákkal való harcban a minőségi körök gondos­kodnak a termelékenység „mennyiségi ugrásairól". A fordi módra szétszabdalt munkafolyamat eddigi üzemi despotizmusát ünnepélyesen sírba helyezik, hogy átadhassa helyét a csoportteljesítmények meghatványozásának. Felére kell csök­kenteni az új termékek eddigi idő- és anyagigényét, ugyanígy a beruházási hányadokat a berendezések és szerszámok esetében. Az eddigi teljesítőképességet drasztikusan csök­kentett raktárkészletekkel és az adminisztratív, ill. a termelő létszám folyamatos csökkentésével kell megduplázni. Ez vi­szont csakis akkor lehetséges, ha a dolgozók eddig nem ta­pasztalt mértékben azonosulnak az üzemi célokkal. A legutol­só futószalagmunkásoknak is vállalkozóként kell gondolkozni­uk, „önállóan" kell cselekedniük, és el kell fogadniuk a cégen belüli kollektív szerződéseket, bizottságokat és munkaügyi egyeztető fórumokat a konfliktuskezelés kizárólagos közvetítő eszközeiként. Ahogyan Japánban, úgy itt is el kell jutni a tel­jesítmény valamennyi testi, mentális és kognitív összetevőjé­nek zokszó nélkül elfogadott szüntelen kiaknázásáig.

Kezd kirajzolódni a konszernkonglomerátumokhoz rendelt beszállítói egységek új hierarchiája is. Ezen belül megkülön­böztethetünk rendszerszállítókat, sorozatszállítókat és szállítói alvállalkozókat. A rendszerszállítók általában megpróbálják át­venni a központok üzemi közösségeinek integrációs modelljét, a viszonylag stabil bér- és foglalkoztatási garanciákkal együtt. A hierarchia e szint alatti lépcsőfokain azonban a konszernek által diktált ár- és „just in time"-feltételeknek csak a szociális védelem elemeit túlnyomórészt nélkülöző munkakörülmények mellett lehet megfelelni. Ezekben a szegmensekben megjele­nik tehát a hétvégi túlóráztatás, a rosszul fizetett szezonmun­ka, a pótlékok nélküli két- és három műszakos foglalkoztatás, a közvetett bérelemek kiküszöbölése érdekében a kollektíva egyre nagyobb részének a társadalombiztosítási kötelezettség alóli kivonása, és megjelennek a legújabb migrációs hullámok tökéletesen jogfosztott, alulfizetett bérmunkásai is. A szállítási ágazatot is bevonják a flexibilizált termelési láncba, áthárítva ezzel a szállítás ütemezésével és a raktározással járó terhe­ket. A kis és közepes szállítmányozási vállalatoknál máris em­bertelen munkakörülmények uralkodnak.

Szeretném röviden bemutatni a Daimler-Benz példáján ke­resztül, hogyan is zajlanak konkrétan ezek az átalakulások. A vállalatnál több kongresszusra is sor került, melyeken a ve­zetés tagjait feleskették a toyotizálás új irányvonalára – utol­jára például egy 1900 fős tanácskozáson Berlinben, melynek a következő volt a mottója: „A konszern elgondolkozik". Ezzel párhuzamosan az új modellnek megfelelően munkásgyűlése­ket tartottak, hogy propagandisztikus eszközökkel biztosítsák a mindenkori üzem számára külső tanácsadókkal együtt ki­dolgozott tervezet elfogadását. Hogy a játék itt semmi esetre sem csupán a beszállító vállalatok munkásainak bőrére megy, azt a Mercedes-Benz wörthi teherautógyárának nemrég is­mertté vált üzemi kollektív szerződése is mutatja. Megkötése­kor azzal zsarolták meg a munkástanácsot és az ágazati szakszervezetet, hogy amennyiben nem fogadják el a diktált feltételeket, úgy az egész gyárat be fogják zárni, és vegyes­vállalatként a Cseh Köztársaságban nyitják majd meg újra. Minden normát 20%-kal megemeltek. Uralkodó termelési for­mává tették a csoportmunkát. Egy ún. „Állandó Javítási Prog­ram" keretében minden csoportnak évi 7%-os termelékeny­ségnövelésre kellett kötelezettséget vállalnia, és meg kellett szavaznia a három műszakos üzemet, valamint a minőségi hibák térítésmentes kijavítását. Mindez együtt jár egy egészen a középszintű menedzsment posztjaiig terjedő folyamatos lét­számleépítéssel, és most már a vezetésnek e szintjein is sor kerül a részmunkaidős foglalkoztatás drasztikus kiszélesítésé­re. Baloldali szakszervezeti csoportosulásokban végzett fel­mérések, valamint a még meglévő baloldali üzemi lapok tu­dósításainak tanúsága szerint Wörth már régen nem egyedi eset. A „toyotizálás" participatorikus látszata mögött egy radikális szanálási stratégia válik láthatóvá, amely lemond a tőkeintenzitás további fokozásáról, és a kizsákmányolá­si ráták ugrásszerű növelését tűzi napirendre. És ami a konszernek üzemeiben történik, azt még kíméletlenebbül és még következetesebben érvényesítik a beszállítói ágazatok­ban. Láthatjuk továbbá, hogy a szakszervezetek a termelés társadalmi viszonyainak átszervezéséhez nyújtott, gyakran a konszern üzemi tanácsai által kikényszerített hozzájárulásuk­kal tudván tudva a saját pusztulásuk útját egyengetik.

3.2. A német kormányzat stratégiája

A konzervatív kormányzat közvetlenül a volt NDK-ban folyta­tott monetarista-neoliberális transzformációs kísérlet kudarca előtt áll. Az iparpolitikai rombolást a deregulált újrakezdéssel összekötni hivatott munkaerőpiac-politikai „híd" időközben re­ménytelenül túlterheltté vált. Ezzel párhuzamosan a nemzet­közi valutaspekuláció támadást indított a „kemény márka" alapjai, és ezzel együtt az európai márkablokk-stratégia ellen, hogy így az NSZK-ban is kikényszerítsen egy visszafordítha­tatlan szerkezetátalakítást. Nem egyértelmű azonban, hogy a bonni kormányzati bürokrácia vajon nem akarja-e maga is tu­datosan a „kohlonomics" nyilvánvalóvá vált válságát. A mun­kaviszonyok és a szociális juttatási rendszerek deregulációjá­nak a volt NDK-ban már kipróbált kísérlete ugyanis csak egy látványos devizamenekülésnek és a GDP (bruttó hazai termék – az ország gazdasági teljesítményének mutatója; a szerk. megjegyzése) jelentős visszaesésének körülményei között ér­vényesíthető össznémet normaként. Azok a tervek, amelyek­kel a szövetségi kormány deregulációs bizottsága a 80-as évek vége óta házal, mostanra határozott cselekvési straté­giákká álltak össze. Eszerint a munkaerőközvetítés egész te­rületét üzleti alapokra akarják helyezni. Alkalmas ^törésponto­kat keresnek, hogy megingathassák a kollektív szerződések rendszerét. Határozottan teret nyer a szociális juttatások pri­vatizációjának a magán-hitelgazdaságba való becsatornázás értelmében vett koncepciója. Ilyen körülmények között azok az újabb keletű kezdeményezések, amelyek a nemrég elfo­gadott „föderális konszolidációs" programot (népszerű nevén Solidarpakt, azaz szolidaritási paktum) a szociális juttatások további leépítését javasolva gyakorlatilag figyelmen kívül hagyják, egy soha nem látott munkaerő- és szociálpolitikai destabilizáció következő taktikai szakaszaként jelennek meg. Ennek legfontosabb jellemzői az alulfoglalkoztatottság parko­lópályáinak (foglalkoztatási társaságok, át- és továbbképzés) fokozatos felszámolása, leépítések az egészségügyben, a munkanélküliek, a betegek és rokkantak „bérhelyettesítő jut­tatásainak" korlátozása, a szociális segélyek normatíváinak csökkentése. A kormányzatnak szándékában áll, hogy a ke­let-német munkaerőpiaci politika hídfunkcióinak túlnyomórészt deficit spendingjét még ebben az évben a bérjövedelmek köz­vetlen újraelosztásával váltsa fel. Összességében a szociális rendszer lebontása felé tett egyre határozottabb lépésekből mind világosabban bontakozik ki egy stratégiai forgatókönyv. Eszerint messzemenőleg megnyirbálják az össznémet szociá­lis rendszer alapvető vívmányait, és magán a német gazda­ságon belül is lépcsőzetes bérskálákat tartanak készenlétben, amivel mind keleten, mind nyugaton felszámolják az általános létbiztonságot garantáló bérezést. A toyotizált kizsákmányolá­si piramis által jellemzett munkaerő-politikai vadnyugatnak a munkaerőpiaci struktúrák liberalizációjával és a szociális jut­tatások elapasztásával egy olyan értékesülési modellt kell ren­delkezésére bocsátani, melyben a GDP-nek végül több mint kétharmad része súlyos kizsákmányolási viszonyok eredmé­nye.

3.3. A szakszervezetek, a szociáldemokrácia és a zöldek alkalmazkodási politikája

Nyolcvanas évekbeli participációs modelljeikre való hivatko­zással (jelszó: „a munka humanizálása") a szakszervezetek újabban közvetítőnek ajánlkoznak a vállalati vezetőségeknél és a gazdasági szövetségeknél az új toyotista kísérlethez. Ar­ra apellálnak, hogy nélkülözhetetlenek a dolgozók és a me­nedzsment között meghirdetett hatékonyságnövelő konszen­zus megteremtésében, mivel kizárólag az garantálhatná továbbra is az eddig általuk őrzött szociális békét, ha a szak­szervezeteket bevonnák az új üzemi és üzemek fölötti koope­rációs kapcsolatokba. Ezzel párhuzamosan azzal próbálkoz­nak, hogy a mérsékelt toyotizmus e modelljét az Európai Kö­zösség szintjén Európai Üzemi Tanácsok és európai partici­pációs fórumok intézményesítése útján támogassák. A szak­szervezetek vezetése eközben különös hangsúlyt helyez arra, hogy magát lényegében csak a konszernközpontokban és a beszállítói hierarchia legmagasabb fokán dolgozó magas jö­vedelmű munkásrétegek képviselőjének tekinti. Annak ellené­re, hogy a szakszervezetek körül csoportosuló társada­lomtudósok az elmúlt években igen komolyan foglalkoztak a proletarizálódási folyamat súlyos tendenciáival, a szakszerve­zeteknek a jövedelempolitikai status quo érdekében tett erő­feszítései továbbra is a „toyotizált" törzsgárda munkások zsu­gorodó felső rétegére fognak korlátozódni. Ám ahogy azt a wörthi Daimler-Benz példáján megmutattam, még a munkae­rőpiaci piramisnak e csúcsain sem érvényesülhetnek többé a szakszervezetek döntésbefolyásolási lehetőségei. Az NSZK szakszervezetei rendkívül szelektív alkalmazkodási politikájuk­kal kilátástalan helyzetbe manőverezték magukat, és most már aligha fogják elkerülni a posztfordista társadalmakra ál­talánosan jellemző deszindikalizálódást.

Társadalomtudományi tanácsadó testületeik vezetése alatt a szakszervezetek valójában már régóta új aktivitási területek után kutatnak. Abból a feltétlenül helyes becslésből indulnak ki, hogy a tőke feltartóztathatatlan mobilizálódása és globali­zálódása a továbbiakban értelmetlenné teszi azokat a nem­zetállami szinten vívott harcokat, amelyek a bér- és a tőkejö­vedelem közötti kapcsolatokat tűzik napirendre a teljes bérből élő lakosság érdekében. Tabunak számít viszont a toyotizálás egyetlen életképes alternatívája, ti. a szakszervezet szervezeti formáinak nemzetközi kiterjesztése, ami megfelelne a kizsák­mányolás horizontális (vö. alacsonybér-lánc) és vertikális (vö. konszernkonglomerátumok) nemzetközi kiterjesztésének. E­helyett néhány társadalomtudós a 80-as évek második fele óta kizárólag nemzetállami szintben gondolkozva a kínálati el­mélethez történő stratégiai alkalmazkodást ajánlja. A bérjöve­delmek és a profit közti elosztási viszony vizsgálatának elvi feladása után álláspontjuk szerint a továbbiakban a bérből élők egészében zsugorodó jövedelme az, ami „igazságosan" újraelosztandó. Ez a főként a Német Szakszervezeti Szövet­ség oberurseli szövetségi iskolájának oktatói, valamint a Max Planck Társaság társadalomtudósai által képviselt alkalmaz­kodási koncepció időközben aztán támogatásra talált néhány ökolibertariánus elképzelés képében. Ezek már hosszabb ide­je szorgalmazzák a munkaviszonyhoz kapcsolódó társada­lombiztosítási rendszer felváltását egy államilag garantált „alapbiztosítással". Az eredmény a bérek dinamikus fejlődésén alapuló növekedési elmélet minden válfajának, továbbá vala­mennyi olyan gondolatkísérletnek elvi elutasítása, amely kiáll­na egy, a poszt-keynesiánus stratégiák értelmében vett, nem­zetközileg összehangolt anticiklikus válságkezelés mellett. Ez végső soron a világméretű neoliberális válságelmélyítés programja előtti meghátrálás, hiszen elvetik a keresleté­lénkítés minden társadalom- és gazdaságpolitikai eszkö­zét, és alapjában adják fel a bérhányad és a tőkejövede­lem közötti kapcsolat népgazdasági szabályozásának igé­nyét. Ez a kapitulációs nyilatkozat az elmúlt két évben a „tu­dományosan megalapozott tanácsokkal megfelelően ellátott" szakszervezeti stáboktól kezdve a Toscana-selyeminges SPD-unokageneráción keresztül a reálpolitikailag megvilágosodott zöldekig mindenütt érvényre jutott. A szakszervezetek, a szo­ciáldemokrácia és nyomukban a zöldek már csak arra képe­sek, hogy cselekvési alternatívákat kínáljanak a „karcsúsított termelés" és a „karcsúsított állam" közötti kapcsolatok újjá­szervezéséhez. Lényegi különbségeket már nem mutatnak a konzervatív kormány és a kormányzati bürokrácia stratégiai irányvonalához képest. A közgazdaságilag megalapozott és ökolibertaríánizmussal nemesített jóléti állami reformizmus im­máron észrevétlenül az NSZK-ban is letűnt a történelem szín­padáról.

Ám időközben készen állnak az új politikai alternatívák. A kialakulóban levő munkavállalói törzsgárda-kisebbség meg­nyerésére irányuló „közvetítő-koncepció" máris illuzórikusnak bizonyult. Egyre inkább a szakszervezeti-szociáldemokrata­zöld stratégák érdeklődésének homlokterébe kerülnek tehát a toyotizált munkaerőpiac alárendelt, válságos helyzetben levő szegmensei. Ezek a politikusok arra voksolnak, hogy a köze­ledő új proletariátus szegmentált főmezejét kell saját igazga­tásuk alá vonni. Ez az újraorientálódás programszerű formá­ban elsőként a 90-es évek elején, az ÖTV szakszervezet kö­reiben vált szalonképessé („A közalkalmazottak jövője" címet viselő programban), ideiglenes szintézise pedig a Friedrich Ebért Alapítvány legújabb évkönyvében olvasható. Eszerint nyugaton is meg kell honosítani azt a „hídszerepet", amelyet az aktív munkaerőpiaci politika az NDK-ban betölt, hogy en­nek struktúráiból kiindulva ki lehessen alakítani egy össznémet „másodlagos munkaerőpiacot". Ez azt jelenti, hogy a 90-es évek végéig összesen mintegy ötmillió főt kell infrastruk­túra-orientált foglalkoztatási társaságoknak és továbbkép­zési programoknak felszívniuk, és jóval alacsonyabb bérért a jól megfizetett törzsgárda-munkaerő „elsődleges piacának" tartalékseregeként készenlétben tartaniuk. E szint alatt pedig létre kell hozni egy további, ti. egy „harmadik munkaerőpiacot" is, amely az eddigi szociális és munkanélküli segélyek stb. egyesítésével a tartós munkanélkülieket, a fogyatékosokat és a leszakadókat becsatornázza egy ökoszociális-kulturális szolgálatba. Csak az részesülhetne az adóátcsoportosítások­ból finanszírozott „alapbiztosításból", aki az itt felkínált mun­kákat elvégzi. Az ehhez kapcsolódó jövedelemnek ismét csak a „megfelelő mértékben" alatta kell maradnia a foglalkoztatási társaságok tagjai, ill. az átképzésben részt vevők átlagos ja­vadalmazásának. A „harmadik munkaerőpiac" feladatát abban látják, hogy megakadályozza a rendszer társadalmi destabili-zációját, és jobb belátásra bírja a notórius munkakerülőket. Amíg a megtépázott és önpusztító reformizmus teoretikusai a kritikus helyzetű munkaerőpiaci szegmensek kézben tartásá­nak hatékonyan adminisztrált kiterjesztésén – és ezzel a saját maguk számára biztos jövedelmet garantáló funkciókon – törik a fejüket, a közeledő posztfordizmus proletariátusával szem­ben egyúttal újszerű erőszak mechanizmusokat is készenlét­ben tartanak. Persze, ha visszapillantunk századunk történel­mébe, és fölvonultatjuk magunk előtt a 30-as évek válsága idején a tömeges munkanélküliség és a pauperizálódás ke­zelésére tett kísérleteket, ezek az eszközök már nem is fog­nak annyira újszerűnek tűnni. Éppen szakszervezeti-szociál­demokrata-zöld körökből érkeznek kezdeményezések a féke­vesztett kapitalizmus megregulázására – kényszermunka al­kalmazásával. Ha jól látom, és a baloldal sem tűzi sürgősen napirendre a jelenséget, hamarosan már csak az ördög és Belzebub között választhatunk majd. A Német Duzzasztóme­dence konzervatív elitje az ipari kapitányok és a nemzetközi finánctőke nyomása alatt máris a munkaerőpiaci és szociál­politikai szabadeséssel kísérletezget, amit széleskörű kisod­ródás, tömeges elszegényedés és gettósodás kísér. A tiszte­letre méltó exreformizmus pedig eközben intézményi túlélésé­ért küzd, amikor a szociálpolitika olyan eszközeit ajánlgatja, mint a kényszerszabályozás vagy a kényszermunka lépcső­zetes rendszere.

4. Egy megújult szocialista osztályorientáció lehetőségei és korlátai

A nyilvánvalóan visszafordíthatatlanná vált gyökeres társa­dalmi átalakulás kilátásai valóban nem adnak okot az optimiz­musra. Különösen érvényes ez a német viszonyokra, hiszen itt az NDK bekebelezéséből kiindulva olyan gyökeres társa­dalmi átalakulás zajlik le hihetetlen gyorsasággal, amely a tő­kés világ más vidékein már a 80-as évek eleje óta, és sokkal fokozatosabban folyik. Az „új tartományokból" kiinduló drámai pauperizálódási folyamat egyre gyakrabban torkollik erősza­kos tiltakozási akciókba, amelyek többnyire az új tömegnyo­mor ellenségeskedésektől szétszabdalt gettóin belül adják ki dühüket. Kialakult egy új rasszista ifjúsági mozgalom, amely a kormányzat hivatalos rasszizmusára támaszkodik, és a pauperizálódott gettókon belül elkezdi erőszakosan újratermelni a posztfordista társadalom könyöklő-morálját. A baseball-ütők és az államtitkári slepp szövetsége mára veszélyes szelepe­ket nyitott ki, hogy a szociális biztonság és a perspektivikus jövő elvesztését az új bevándorlási hullám és a továbbra is kirekesztett külföldi lakosság rovására kompenzálja. A rasszizmusnak ez a röviddel ezelőtt még lehetetlennek tartott feltámadása (mint az osztályuralom közvetítő- és mozgás­formája) egyre nehezebbé teszi, hogy a teljes visszataszítóságában megjelenő új proletárságot a maga összessé­gében – tehát a jelenleg még mindig lefelé csúszó eleme­ket is beleértve – változatlanul egy szocialista politika kiindulópontjának tekintsük. Ettől függetlenül homokra épült minden olyan antirasszista kezdeményezés, amely figyelmen kívül hagyja a „szociális kérdést", és ezzel le­mond arról, hogy az új proletariátusnak minden egyes ré­tegét megszólítsa. A lumpenproletár fajgyűlölet jelensége csak akkor számolható fel, ha az agresszió szenvedő alanya­inak védelmét szolgáló, kétségkívül szükséges intézkedéseket olyan stratégiai-politikai kezdeményezésekkel kötjük össze, amelyek az új proletariátus valamennyi rétegéből kiindulva ké­pesek felvázolni egy új, forradalmi osztálypolitika hiteles pers­pektíváját. Amennyiben nem ezt tesszük, úgy tétlenül áten­gedjük a szociális kérdést a neonácik és a kormányzati bü­rokrácia általi „újraszabályozásnak". Pedig ez utóbbi a társa­dalom proletarizálódásának a rasszizmus eszközeivel való el­kendőzése érdekében kezdi az „erőszak állami monopóliumá­nak" egyre nagyobb szeleteit gyanús szélsőjobboldali alvállal­kozókra átruházni.

Főleg a proletariátus kialakulási folyamatának ez az új, rasszista hordaléka az, ami bennünk, marginalizált vagy az államszocializmus bukása által lejáratott baloldaliakban félel­met kelt. De félelmetes az intézményes munkásmozgalom ez­zel párhuzamosan megfigyelhető önpusztítása is, valamint az, hogy ezekben a körökben a kényszermunkaviszonyok meg­honosításához folyamodnak. A félelem azonban nem lehet egy emancipatorikus szocialista politika alapja. Csak a félelem alapjául szolgáló összefüggések osztályelemzés általi feltér­képezése eredményezhet fogódzókat a társadalmi felszaba­dítás alternatívájához. Csakis ilyen körülmények között válik aztán lehetségessé, hogy a rasszizmustól és a kényszermun­kától való „nagy rettegésből" kiindulva a felmerülő társadalmi kérdésekre forradalmi válaszok szülessenek. Ezek az aktuális viszonyok ismeretében eleinte természetesen illuzórikusnak, de legalábbis utópikusnak hatnak. Ennek ellenére nekünk is készen kell állnunk, hogy a posztfordista módra lecsupaszított új osztálytársadalom kirajzolódó struktúráiból kiindulva újra át­gondoljuk azt, ami látszólag elgondolhatatlanná vált. Ha sike­rül megállapodnunk ebben a néhány kiindulópontban, akkor én az aktuális változásokban esélyeket és lehetőségeket is látok egy előretekintő szocialista politikára.

Az első pozitívumot abban látom, hogy mi, baloldaliak a 60-as és 70-es évekkel ellentétben egy ideje magunk is köz­vetlenül érintettjei vagyunk a társadalmi átrétegződéseknek. Az idősebbek közülünk még nagyon jól emlékezhetnek a konf­liktusra, amelyet akkoriban az a politikai döntés váltott ki, hogy az ember elhagyja az „educated society-t", és „csatlakozik a munkásosztályhoz". Ez a probléma ma már nem időszerű. A baloldaliak zöme manapság maga is-kritikus szociális hely­zetben van: vagy flexibilizált munkakörülmények között kell dolgoznia, vagy pedig – önként vagy kényszerből – a vállal­kozó munkások táborát gyarapítja. Ahogy felmérések mutat­ják, ez a tendencia Nyugat-Németországban a 90-es évek ele­jétől kezdve tovább erősödött, míg Kelet-Németországban a politikai tisztogatások következtében szinte az egykori NDK teljes szakmai elitjét érinti. A személyes osztályhelyzet és a szocialista pártállás közötti szakadék az általános reproletarizálódás sodrában szinte teljesen eltűnt. A szocialista politikát, amennyiben magunkat többé nem tekintjük az aktuális osz­tályfejlődés feltételeitől és trendjeitől függetlennek, egyre in­kább közvetlenül proletár politikának is nevezhetjük.

Második pozitívumként – még ha meglehetősen paradox módon hat is – azt a tényt szeretném elkönyvelni, hogy idő­közben a szocialista, kommunista, szociálforradalmár és anar­chista politika valamennyi fegyveres és fegyvertelen változata és elképzelése zátonyra futott. A 70-es évek folyamán a nyu­gat-német újbaloldal éppen saját magát bénította meg min­denféle frakcióharcokban. Ezt csak súlyosbította aztán az ál­lamszocializmus bukása, de ugyanígy az intézményesült mun­kásreformizmus fokozódó önrombolása is. Ha a baloldal újjá­szerveződéséről szóló vita közös nevezőjének az aktuális osztálypolarizáció elemzését és a kizsákmányolás alapvető elutasítását jelöljük ki, annak szociálrasszista megjelenési for­máival együtt, akkor egy széleskörű párbeszéd során végre elfogulatlanul megegyezhetünk abban a kérdésben, hogy mi a teendőnk a 21. század fordulóján. A priori tilos azonban valakit a baloldali spektrumon belül korábban elfoglalt állás­pontja miatt kirekeszteni. Mindig szem előtt tartva, hogy saját egyéniségük nyilvánul meg a „szociális kérdés" újra megnyi­tott vitájában, végre ismét párbeszédre kerülhet sor szociál-forradalmárok, autonómok, szocialisták, kommunisták és bal­oldali szakszervezeti aktivisták között. Annak a ténynek, hogy Phönix nem balos múltak és államszocializmusok romjaiból fog feltámadni – már ha egyáltalán -, meg kellene érdemelnie egy nyílt, előítéletek nélküli és bázisdemokratikusan megala­pozott újrakezdést.

Végül a szocialista újrakezdés szempontjából alighanem legfontosabb pozitívum abban áll, hogy erre a proletariátussal való, általam is szorgalmazott közösségvállalásra egyre in­kább globális összefüggésben kerül sor. Minden továbbra is létező differenciáltság mellett a 21. század küszöbét az osz­tályhelyzetek nemzetközi nivellálódása jellemzi, ami ugyanúgy felszámolja az első, a második és a harmadik világ közti ed­digi különbségeket, mint a társadalmi emancipációs mozgal­mak „nemzeti" keretekben tartására törekvő stratégiákat. így idővel összefüggésbe kerülhet a szociáldemokrácia romjai fö­lött kirajzolódó kínálati gazdaságtani uralom és az osztályharc tapasztalatainak globális áramlása. És ahogyan a társadalmi felszabadítás mint a globalizált posztfordizmus alternatívája már csak nemzetközi keretekben elképzelhető és megvalósít­ható, ugyanúgy nem deformálhatja többé a reform vagy forradalom kérdése körül kialakuló, kínzó cél-eszköz konfliktus sem. A toyotizált világrendszer mint radikalizált uralmi viszony saját tagadásával viselős. Egy nemzetközi keretekben meg­újuló baloldalnak észre kellene vennie az ebben rejlő esélyt, és ki kellene építenie egy az egész világot átfogó informáci­óhálózatot, így általánosítani lehetne a proletarizálódás és a pauperizálódás elleni harc során a horizontális és vertikális kizsákmányolási lánc legkülönbözőbb szintjein kikristályosodó tapasztalatokat. Ebben az együttműködésben el fognak tűnni a földrajzi jelentőséghierarchiák és az osztályon belüli kom­munikációs problémák. Az egész világon közvetlenül tanulha­tunk majd egymástól és egymásért. Azok a jelentések, ame­lyek a japán transznacionálisok észak-amerikai és délkelet-ázsiai „fransplant"-jaiban bekövetkező összeütközésről tudó­sítanak a szakszervezeti "job control" és a „karcsúsított" gyár­tóvonalak között, ugyanabba az összefüggésbe tartoznak majd, mint az agrárszövetkezetekért vívott harcok El Salva­dorban vagy a dél-afrikai apartheid szétzúzása, mint a brazil földmunkás-szakszervezetek „sem terra"-mozgalma, a kelet-európai munkanélküliek kezdeményezései és a hátrányos helyzetűek akciói a privatizált postavállalatok és a részmun­kaidősöket kiközvetítő cégek ellen. Kiegészülnek majd azok­nak a sajátos tapasztalatoknak a feldolgozásával is, amelyek­re a kelet-európai „vállalkozó munkások" tesznek szert a sub contact-rendszerek, a hétnapos munkahét és az elszegénye­dés elleni harcban, és amelyek a „lavoro autonomo" körül zaj­lott vitákat eddig nem sejtett dimenziókba fogják kiterjeszteni. Ennek előfeltétele mindenesetre az új proletariátus teljes te­vékenységének állandó helyi és regionális összehangolása, hogy át lehessen törni a deregulált munkaerőpiacok alapve­tően mindenütt egyforma, csak mennyiségileg különböző szegmentációját „törzsgárdamunkásokra", hátrányos helyzetű­ekre, vállalkozó munkásokra és munkanélküliekre. Az akciók­ban aztán közvetlenül kombinálnák a helyi elleninformáció speciális eszközét a nemzetközi tapasztalatcserével. Ennek eredményeképpen létrejönnének egy megújult proletár ellen­kultúra; csírái. Ezek Németország esetében a legrövidebb időn belül megszilárdíthatnának egy társadalmilag megalapozott antirasszizmust, amennyiben egy jellemzően kiválasztott „társadalmi gyújtópont" körül az új proletariátus minden rétegét be tudnák vonni a magasabb jövedelemért és ked­vezőbb munkakörülményekért folytatott harcos megmoz­dulásokba, és ily módon példaszerűen feloldanák a „né­met telephely" szociálrasszizmusát a hazátlan prole­táregyenlőség kultúrájában.

E három alapfeltevésből kiindulva támogatom helyi, ill. re­gionális munkáskörök létrehozását. Ezeket az információcsere és a koordináció helyszíneiként kell felfogni, aminek az a cél­ja, hogy egy bázisdemokratikusan kialakított küldöttrendszer alapján állva elősegítsék munkanélküli kezdeményezések, al­kalmi munkás-mozgalmak, menekült munkás-körök, a munka-erőpiati piramis magasabb fokain pedig a baloldali szakszer­vezeti irányultságú üzemi csoportok újraélesztését. Mihelyt ki­rajzolódnak a „from the bottom up" regionális kezdeményezé­sek megszilárdulásának első jelei, a munkásköröknek meg kell kezdeniük a helyi kizsákmányolási piramis sajátos jellem­zőinek vizsgálatát és egy sok-etnikumú proletár ellenkultúra megszilárdításához szükséges legfontosabb feltételek megha­tározását. Innen meg lehetne aztán tenni az első lépéseket az akciómező kiszélesítésének és nemzetközivé tételének irá­nyába. Ide tartoznak már egy nagyon korai stádiumban a transznacionális konszernkonglomerátumok dolgozói ellenál­lásának összehangolására irányuló törekvések. A magasabb jövedelmekért és jobb munkakörülményekért folytatott harcok nemzetközi koordinálásával ugyanezt szolgálnák az alacsony­bér-láncok megsemmisítésére tett erőfeszítések is. Mindenkor különleges szerepet fognak ebben a folyamatban a „vállalkozó munkások" játszani, mivel ők a toyotizált munkaerőpiaci pira­mis minden szintjén jelen vannak, és a világ minden régiójá­ban mobilak. A közúti teherfuvarozás többnyire vállalkozóként működő munkásai például összehangolt pontszerű sztrájk­akciókkal a legrövidebb időn belül megbéníthatnák konszern­konglomerátumok egész sorának „just in time"-hálózatát. Ez egyúttal óriási segítséget jelentene a környezetszennyezés el­leni harcban.

Ez a javaslat kétségtelenül azon áll vagy bukik, hogy csak­ugyan sikerül-e a széttöredezett részmunkaerőpiacok számá­ra a harcnak olyan formáit kialakítani, amelyek létrehozzák a munkások viselkedési- és életformáinak széleskörű kollektivi­zálását. Úgy vélem, ennek megvan a lehetősége, feltéve, hogy a munkáskörök magukat a bázisdemokrácia talaján álló, továbbépítkezésre alkalmas intézményeknek tekintik, ame­lyekben egységet alkotnak a társadalmi, gazdasági, kulturális és politikai érdekek. Ennek az egységnek érdekében először is meg kellene törni az új munkásosztálynak azt a társadalmi és kulturális elszigeteltségét, amelyet a toyotizált kapitaliz­mus immár második valósággá vált tömegmédiumai hoztak létre. Saját információs rendszereket kell tehát kiépíteni, ame­lyek ötvözik az üzlet fennhatósága alól kivont és kirekesztő struktúráitól megfosztott kultúrát a hétköznapok kis társadalmi harcairól tudósító hírekkel. Másodszor ki kellene kísérletezni a harcnak olyan gazdasági formáit, amelyek radikális tagadá­sát képeznék az amúgy is halálraítélt centralizált, egységszak-szervezetes „collective bargaining"-nek. Jövedelemért és „on the job" munkakörülményekért folytatott helyi harcokra van szükség, amelyek alulról fogják majd újra összekapcsolni a szegmentált rész-munkaerőpiacokat. Politikailag ez az új, militáns bázisdemokratikus mozgalom aztán arra is képes volna, hogy megfékezze a szociális juttatások radikális megnyirbá­lását, valamint fellépjen az állam hatalmi és szelekciós mo­nopóliumának rasszista radikalizálódásával szemben csakúgy, mint a másodlagos és harmadlagos kényszermunkaerő-piac megszilárdulása ellen.

Ha ebben az összefüggésben rekollektivizálásról beszélek, akkor nem a letűnt munkásmozgalom politikai-centralisztikus tekintélyi struktúráit értem ezen. Sokkal inkább arról van szó, hogy meg kell találni az önszerveződés azon formáit, amelyek sikeresnek bizonyulva is bázisdemokratikusak, decentralizál­tak és nemzetköziek maradnak. A szocialista-proletár identi­tás alapjaként a deregulált proletariátus új típusú szubjektiviz­musát kellene elfogadni, annak soknemzetiségű struktúráival, sokrétű szakképzettségével, a tekintélyelvtől mentes emberi kapcsolatokhoz való ragaszkodásával együtt. Ezen új szub­jektivizmusnak hiteles és vonzó alternatívát kellene állítania a posztfordista könyöklőtípus hiperegoista karrierizmusával szemben, amely gúnyt űz a conditio humana legelemibb kö­vetelményeiből. A kollektivizálás szervezeti megoldásai csak annyiban kívánatosak, amennyiben nélkülözhetetlennek lát­szanak ahhoz, hogy visszafordítsuk a konszolidált és egyéni­leg kialakított életmódok – elsősorban a kritikus helyzetű, il­letve a vállalkozó munkásoknál megfigyelhető – fokozódó alá-rendelődését a deregulált kapitalizmusnak, és megállítsuk a drámai módon növekvő elszegényedést. Meg kell semmisíteni a posztfordizmus központi kizsákmányolási csapdáját, amely kisajátítja az új egyéniséget, amennyiben társadalmilag elszi­geteli, és fokozódó mértékben kizárja a munkavállalói viszony­ból. Erre a célra olyan konfliktuskezelő stratégiákat kell kifej­leszteni, amelyek elősegítik a tanulási folyamatok beépülését az önálló személyiségbe: rövid időtartamú, kreatív" harci for­mákat, melyeket gyorsan váltakozó helyszín és egy bármikor újra felmondható status quo rövid szerződési futamidői jelle­meznek. A tőke újsütetű mobilitásának és kizsákmányolási mechanizmusainak sokszínűségével az osztályharc mozgé­kony, decentralizált, bázisdemokratikus és kreatív módszereit kell szembeállítani: egy részmunkaidősök kiközvetítésével fog­lalkozó cég rövid távra társult alkalmi munkás-csoportok általi kijátszásától kezdve okosan kombinált házfoglalási és lakbér­harcokon keresztül egészen a komputerizált munkahelyek sokszínű szabotázsstruktúrájáig. A nemzetközi munkáskörök­nek egy érettebb fejlettségi szakaszában aztán azzal is meg kell próbálkoznunk, hogy egy átfogó szocialista perspektívát állítsunk a tőkés világrendszerrel szembe. A „thinking the unthinkable" azt is jelenti, hogy már most el kell kezdeni Karl Marx, Rosa Luxemburg és Michal Kalecki örökségének to­vábbgondolását.

A világtársadalom toyotizálása folyik, és nem fog megkímél­ni minket sem. Napirendre tűzte a munka világának globális reproletarizálását. Baloldaliakként nekünk az ebből a folya­matból létrejövő új osztály felé kell fordulnunk, felajánlva ta­pasztalatainkat, anélkül azonban, hogy uralkodni akarnánk rajta. Ahelyett, hogy továbbra is korlátolt akciócskákra fecsé­reljük el energiáinkat és kölcsönösen megbénítjuk egymást félelmeinkkel, inkább meg kellene ragadnunk az új osztályvi­szonyok adta esélyeket, és be kellene kapcsolódnunk egy szocialista-egalitárius gyakorlat kikísérletezésének kreatív munkálataiba.

(Fordította; Bellon Erika)

A mai világban tapasztalható globális igazságtalanság és méltányta­lanság egyik legsúlyosabb megnyilvánulása az a külső adósságteher, amellyel a Dél sok országa kénytelen szembenézni. Az adósságszol­gálati kötelezettségek eleve kizárják, hogy ezen országok képesek legyenek a lakosság élelemhez, otthonhoz, elfogadható ruházkodás­hoz, foglalkoztatáshoz, egészségügyi ellátáshoz, oktatáshoz és tiszta környezethez való alapvető' jogának biztosítására. Arra hívjuk fel önöket mint a legerősebb nemzetek vezetőit, hogy cselekedjenek e morális, gazdasági és környezeti szempontból elfogadhatatlan helyzet korrekciója érdekében.

Ahogyan azt az Orosz Föderáció komoly pénzügyi problémáinak nagyvonalú kezelése, nevezetesen a 43,4 milliárd dolláros segélycso­mag (beleértve a 15 milliárdnyi hivatalos adósság átütemezését 1993-ban) mutatja, önök világosan felismerték, hogy a hatalmas adósság­terhek gátolják a fejlődést azokban az országokban, ahol a gazdasági és politikai stabilitás legalábbis törékeny. Ám Afrika, Latin-Amerika és Ázsia sok országa van pontosan ugyanolyan helyzetben, próbál növekedést kicsikarni és küszködik a demokrácia felé vezető úton az óriási külső adósság árnyékában. 1982 és 1992 között a fejlődő or­szágok adóssága kb. 900 milliárd dollárról durván 1,5 billióra nőtt. Ugyanezen periódus alatt a Dél 1,5 billió dollárt fizetett az Északnak adósságszolgálat címén, ennek felét kamatfizetés gyanánt. Ez nem más, mint nettó forrásáramlás a Déltől az Északhoz.

Égető szükség volna egy új és átfogó nemzetközi politikára, amely a fejlődő országok adósságának kezelésére hivatott, különös tekintet­tel Fekete-Afrika adósságaira. Az adósságok jelentős arányú csök­kentése érdekében felkérjük önöket, hogy a hivatalos hitelezők Pá­rizsi Klubjának égisze alatt lényegesen növeljék a bilaterális tarto­zások utáni könnyítések nagyságát.

Jelesül a következőket tartjuk szükségesnek:

• az alacsony jövedelmű országok bilaterális nem kedvezményes tartozásainak csökkentését előirányozó Trinidadi Feltételek azonnali elfogadását, ahogyan azt Major miniszterelnök is javasolta 1990-ben, amikor még Nagy-Britannia pénzügyminisztereként tevékenykedett. Ezen feltételek szerint harmadára csökkenne az adott országok bila­terális tartozása.
• az alacsony jövedelmű országok kedvezményes (ODA) adóssá­gainak azonnali eltörlését.
• 1995-ig az alacsony jövedelmű országok nem kedvezményes tar­tozásainak teljes eltörlését.
• az erősen eladósodott közepes jövedelmű' országok bilaterális adósságának legalább felerészben való eltörlését 1995-ig.

A Párizsi Klub bilaterális adósságok csökkentésére és eltörlésére irányuló ezen lépései nagy jelentőségűek lesznek, de nem elegendőek az adósságprobléma megoldásához, és lehetővé teszik a magánhite­leződ és a multilaterális hitelek nyújtói számára, hogy „potyautas­ként" egyoldalú előnyhöz jussanak. Törekedni kell ezért az adósság egyéb típusait csökkentő' lépésekre is. A legszegényebb országok mul­tilaterális adósságai gyors ütemben nőnek, de nem áll rendelkezésre hatékony mechanizmus ezek átütemezésére vagy csökkentésére. No­ha a fejlődő országok kereskedelmi banki adósságterhet csökkentek valamelyest, a kormányoknak olyan politikákat kellene kidolgozni, amelyek a Brady-terven messze túlmutató lépéseket követelnek meg a kereskedelmi bankoktól. Végezetül, jórészt figyelmen kívül szokták hagyni, hogy a növekvő belső adósság főként a kereskedelmi banki tartozásokkal kapcsolatos swap műveleteknek, ill. ezen adósságok át­strukturálásának következménye, és hogy komoly fenyegetést jelent az országok fejlődési kilátásaira. Azt szorgalmazzuk, hogy még a Hetek következő találkozója előtt vállalják fel az e problémák meg­oldását célzó érdemi cselekvést.

Az adósság csökkentése vagy eltörlése azonban önmagában nem gyakorol jótékony hatást az emberek többségének életére. Azoktól az országoktól, amelyeknek törlik az adósságait, megkövetelik egy végrehajtás alatt álló, IMF-fel egyeztetett szerkezeti kiigazítási prog­ram meglétét. Mi elfogadjuk az adósságcsökkentésnek a gazdaság­politikai reformhoz mint feltételhez kötését; ám a gazdaságpolitikai reform érdekében alkalmazott feltételszabásnak a méltányosság, rész­vétel és fenntarthatóság elveit kellene tükröznie, egyszersmind elő­mozdítania a hosszú távú növekedést és fejlődést.

Az IMF szinte kizárólag rövidtávú, fizetési mérleggel kapcsolatos célokat helyez a középpontba. Miközben az ország kötelezettségeinek stabilizálásával kísérletezik, nem vesz tudomást a termelő vagyont – beleértve az emberi és természeti erőforrásokat – érő destabilizáló hatásokról. Mivel a társadalmi és környezeti költségek nem tükrö­ződnek a nemzeti elszámolási rendszerekben, az IMF vonakodik fi­gyelembe venni stabilizációs és kiigazítási programjainak embereket és környezetet érintő káros hatásait. A termelő kapacitásoknak e nem megfelelő kezelése a legtöbb esetben súlyosbította a nyomort, kör­nyezeti pusztításhoz vezetett, és ily módon a fenntartható fejlődésnek éppenséggel az alapjait ásta alá. Emellett e szemlélet komolyan hát­ráltatja a demokratikus intézmények fejlődését.

Az adósságkönnyítés és a csökkentett katonai kiadások következ­tében felszabaduló erőforrásokat az egészségügybe, élelmezésügybe, oktatásba, lakásépítésbe, környezetvédelembe és az alapvető infra­struktúrába történő befektetések felé kellene irányítani. Ezeknek a változásoknak egy olyan demokratizálódás közepette kellene lezajlaniuk, amely a férfiak, a nők, és a lakosság minden rétege számára minden szinten elősegíti a kormányzásban és döntéshozatalban való részvételt. A Párizsi Klub adósságcsökkentései és a kapcsolódó IMF-programok pillanatnyilag nem felelnek meg ezeknek a kritériumok­nak.

Felkérjük önöket, vessék latba befolyásukat az IMF eljárásainak megreformálása érdekében. A fizetésimérleg-stabilizáció során tekin­tetbe kell venni az emberi és természeti erőforrások fejlesztését és a környezeti állapot fenntarthatóságát mint átfogóbb célokat. Az IMF-programoknak legrosszabb esetben is semleges módon kellene hat­niuk az emberi és természeti erőforrásokra, ha már pozitívan nem hatnak rájuk. Ezért az IMF-nek programjai tervezésekor számba kell vennie a társadalmi és környezeti hatásokat, biztosítania kell, hogy felügyeleti tevékenysége során társadalmi és környezeti becslések is készüljenek, a természeti erőforrásokat bele kell foglalnia a nemzett jövedelem-elszámolásokba, nyitottabbnak és őszintébbnek kell len­nie, hogy az érintett közösségek és a helyi szakértők hallathassák hangjukat a stabilizációs és kiigazítási programok megtervezésénél.

A nemzetközi pénzügyi világ és mások azt állítják, hogy az adós­ságválság már régen véget ért. Mi azonban másképpen vélekedünk. Az a hatás, amit az adósságterhek Délen az emberek millióinak éle­tére gyakorolnak, a válság folytatódását bizonyítja. Ez a válság az Északra is hatással van: környezeti pusztítás, kábítószer csempészet és zsugorodó exportpiacok formájában.

Kérjük önöket, járjanak élen e válság egyszer és mindenkorra tör­ténő megoldásában.

A Hetek vezetőihez szóló felhíváshoz az alábbi szervezetek és személyek csat­lakoztak:

Austrian Coalition for Women's Humán Rights, Ausztria; WIDE-Austria, Ausztria; Dina Abu-Ghaida, Ausztria; EC-NGO Liaison Committee, Belgium; Environment and Development Resource Centre, Belgium; WIDE Europe, Belgium; InterChurch Coalition on Africa, Kanada; Social Justice Committee, Kanada; Amnesty International Canada (ES), Kanada; Toronto Women for A Just and Healthy Planet, Kanada; Freedom from Debt Coalition, Kanada; Agir lei, Franciaország; AITEC, Franciaország; Susan George, Franciaország; Weed, Németország; Brigitte Humm, Németország; Campana Nord-Sud, Olaszország; Association of Development Agencies, Jamaica; Social Action Centre, Jamaica; Social Sector Organisation, Jamaica; Adian Women's Asso­ciation, Japán; Landelijke Vereniging Wereldwinkels, Hollandia; Nederlands-ke Missieraad, Hollandia; Novib, Hollandia; Oikos, Hollandia; Women's Stu-dies Centre, Palesztina; Peru Solidarity Forum, Peru; Dominican Sisters of Saint Catherine of Sien, Peru; Sisters of the Cross and the Passión, Peru; Maryknoll Society and Congregation Sisters of the Cross and the Passión, Peru; Jotnt Commission of Justice and Peace, Peru; Jefferson City Diocesan Mission, Peru; Sisters of St Joseph of Nazareth, Peru; Sisters of Mercy, Peru; Iepala, Spanyolország; Intermon, Spanyolország; Development Forum of the Swedish Churclies, Svédország; ICVA, Svájc; Swiss Aid Agencies Coalition, Svájc; Action Aid, Egyesült Királyság; New Economics Foundation, Egyesült Királyság; World Development Movement, Egyesűit Királyság; National Wo­men's Network – WIDE, Egyesült Királyság; Third World First, Egyesült Királyság; Center for Women's Global Leadership, USA; Friends of Earth, USA; Environmental and Energy Study Institute, USA; Sierra Club, USA; Environmental Defense Club, USA; Office of Justice, Peace and the Integrity of Creation, Catholic Diocese of Knoxville. TN, USA; Women and Law in Southern Africa, Zambia; Young Women's Christian Association, Zambia; Women for Change, Zambia; Bulawayo Legal Projects' Centre, Zimbabwe.

(Fordította: Matheika Zoltán)

Több mint két évtizedes múltra tekint vissza a brit szocialista köz­gazdászok elméleti folyóirata, a Capital and Class (Tőke és Osztály). A negyedévente megjelenő lap története összefonódik a Szocialista Közgazdászok Konferenciájáéval (CSE). E történetet az 1994-es kon­ferencia alkalmával az alábbiakban foglalta össze Hugó Radice (aki­nek írását közöljük a kelet-európai privatizációval kapcsolatban is az Eszmélet e számában).

„A CSE története onnan indul, amikor az »újbaloldal« és a szak­szervezeti baloldal egymásra talált a 60-as évek végén. A diákmoz­galom, az üzemi bizalmik mozgalma, a Május Elsejei Kiáltvány és a Munkásellenőrzésért Intézet típusú szervezetek mind a kapitalizmus jelenkori trendjeinek elemzésén fáradoztak, törekedve a szocialista elmélet és a politikai gyakorlat összekapcsolására. 1969 májusában tett javaslatot egy kis csoport a szocialista közgazdászok konferen­ciájának megrendezésére, a baloldali politikai közgazdászok össze­hozására. Erre a konferenciára 1970 januárjában került sor London­ban, ahol döntöttek egy állandó szervezet létrehozásáról. Egy 1970 végén megrendezett újabb konferencia után fogtunk hozzá, hogy írá­saink egy részét közzétegyük a Bulletin of the Conference of Socialist Economists című kiadványban, mely először 1971 decemberében je­lent meg.

Az 1970-es évek során a CSE folyamatosan bővült, és 1979-ben érte el az 1.400 fős csúcsot. Addigra a BCSE már Capital and Class-á változott, CSE Books név alatt könyveket, Head and Hand címmel pedig könyvrecenziókat adtunk ki. Az 1979-es konferencia több mint ötszáz főnyi részvevőt vonzott. A CSE 70-es évekbeli történetéből öt fő vonás emelhető ki. Először is sikerült a szektásságtól mentesnek maradnunk, fórumot kínálva a baloldal különböző irányzatai közötti vitáknak. Másodszor: erősen nemzetközi jelleget öltöttünk, hiszen tagságunk 40 százaléka az Egyesült Királyságon kívülről jött. Har­madszor: sikerült felelevenítenünk és az elemzés alapjává tennünk a marxi tradíció klasszikus témáinak széles körét, miközben hozzászól­tunk fontos aktuális politikai kérdésekhez is. Negyedszer: a »politikai gazdaságtan« általunk adott gyakorlati meghatározása elég tág volt ahhoz, hogy – diákjaink és értelmiségi kollégáink soraiból – a leg­különbözőbb tudományterületekről vonjunk be részvevőket, beleértve a szociológiát, a jogot, az építészetet, az oktatást és a termé­szettudományokat. Végül pedig: a CSE gerincét olyan munkacsopor­tok és helyi csoportok alkották, amelyek rendszeresen találkoztak, és dolgoztak a konferenciák és a kiadványok számára. Ugyanakkor el kell mondani, hogy kísérleteink a CSE tevékenységének a munkás­mozgalmi és más szociális küzdelmekkel való összekötésére csak esetenként voltak sikeresek, bár sok CSE-tag hasznosította vitáink eredményeit más, közvetlenül aktív szervezetekben és csoportokban.

Az 1980-as években a CSE tevékenysége élesen visszaesett, ha­sonlóan a legtöbb brit baloldali csoportéhoz. Lehetetlenné vált a könyvkiadásunk a korábbi önkéntes alapon, és ezért elhatároztuk a CSE Books megszüntetését. A taglétszám és a folyóirat példányszáma csökkent, a helyi és munkacsoportok megszűntek. Megszűnt a poli­tikai gazdaságtanon túlmenő' tevékenységeink jelentó's hányada, rész­ben azért, mert új folyóiratok és csoportok jöttek létre más területe­ken. Az 1980-as évek közepére a CSE lényegében egyet jelentett a Capital and Class folyóirattal és az éves konferenciával. Másrészt viszont a CSE tagjai igen aktívan vettek részt a helyi tervezés és demokrácia kísérleteiben, a Nagy-Londoni Tanács (GLC) és más helyhatóságok égisze alatt.

A legutóbbi években valamelyest ismét nőtt a taglétszám. Ez a thatcherizmus elmúlásának tulajdonítható, és annak az űrnek, amit a szovjet típusú államszocializmus összeomlása hagyott a baloldalon."

Csak most, a 24. konferencia alkalmával került sor a CSE írott alkotmányának elfogadására. Eszerint a szervezet három választott testületének egyike gondozza és szerkeszti a folyóiratot.

Néhány cím a közelmúlt lapszámaiból: A szocializmus válsága vagy az állam válsága?; Osztályelemzés és az új társadalmi mozgal­mak politikája; Új utópiák öregek számára: fordista álmok és poszt-fordista fantáziák; A transznacionális vállalat és a nemzetállam; Adós­ságválság és osztálykonfliktus Latin-Amerikában; Frank Lloyd Wright és a fordizmus elmúlása; A szakképzés politikuma Nagy-Bri­tanniában. Tavaly, a Capital and Class ötvenedik, jubileumi számá­ban a mozgalom egyik alapítója, Micliael Barratt Brown tekintett vissza az addig megjelent félszáz számra. (Az Eszmélet 21-22-es szá­mában az ő írását közöltük Adósság és háború Jugoszláviában cím­mel.)

A legutóbbi GATT-fordulót mind Észak, mind Dél ortodox („mainstream") közgazdászai abban a reményben támogatták, hogy az egyaránt növeli a jólétet az ipari és a fejlődő orszá­gokban. Feltételezéseik szerint, a nemzeti protekcionista in­tézkedések eltörlésével és a piacok megnyitásával Északon és Délen a felpörgetett világkereskedelem 2002-től évi 213 milliárd dollárral növeli a világ „összjövedelmét". Ez a növe­kedés pedig – állítják a közgazdászok – mindenkinek auto­matikusan javára válik majd.

E feltételezés egyrészt azon a hiedelmen alapszik, mely szerint a források leghatékonyabb és leginkább versenyképes ágazatokba való koncentrálása lehetővé teszi, hogy egy adott ország a szabadkereskedelem során versenyelőnyét maxima­lizálhassa, másrészt azon a meggyőződésen, hogy a növekvő világkereskedelem már önmagában is valami jó dolog.

Természetesen nem minden hiedelemre vár beteljesedés. Először is: a „komparatív költségelőnynek" sokkal több köze van az abszolút árelőnyhöz, mint a közgazdasági tankönyvek által oly gyakran hangoztatott gazdasági környezethez. Akik minimalizálják a béreket, valamint a szociális és környezetvé­delmi ráfordításokat, azok seprik be a legnagyobb profitot és ők szerzik meg a legnagyobb piacokat termékeik számára. Másodszor pedig: nem egyéni vevők és eladók állnak' azon nemzeti és nemzetközi szabályok mögött, amelyek eldöntik, hogy ki profitál a világkereskedelemből. Ezt a szerepet már régen kisajátították maguknak a nagyhatalmú kormányzatok és politikai szövetségeseik, mindenekelőtt a multinacionális vállalatok, amelyek a világkereskedelem 80%-át ellenőrzik, így tehát nem meglepő, hogy az új GATT-határozatok is az ő érdekeiket tükrözik.

A GATT-megállapodás fő haszonélvezői az Észak ipari or­szágai lesznek. A Világbank és az OECD egy közös jelentése alapján a GATT-egyezmények következményeként várható „összjövedelem" növekmény 2/3-a valójában az OECD orszá­goknak jut, ahol a világ összlakosságának mindössze 1/3-a él. Indonéziában, Afrikában és a mediterrán országokban vi­szont a reáljövedelem csökkenése várható – ezen országok összesen évi 7 milliárd dollárt veszítenek majd. Az afrikai or­szágok GDP-növekedési üteme 0,2-0,5%-ra fog csökkenni. Ezek a veszteségek nagyrészt a mezőgazdaság liberalizálá­sára vonatkozó GATT-klauzulákra vezethetők vissza.

A támogatások csökkentése

A GATT azon céljának megvalósításában, hogy a tisztesség­telen protekcionista gyakorlatot kiküszöbölje, két intézkedés­csomagra támaszkodik: a belföldi mezőgazdaság támogatá­sának csökkentésére, valamint az exportszubvenciók lefara­gására. A GATT a fejlődő országoktól a földművesek támoga­tásának 13,3%-os mérséklését várja el az elkövetkező 10 év­ben, az ipari országoktól pedig 20%-os csökkentést követel­nek meg az elkövetkező 6 évre vonatkozólag. Ebben benne foglaltatik a termelői ártámogatás, valamint a takarmányok, a műtrágya és a hitelek szubvenciója. Az ipari országoknak ezenkívül a közvetlen exporttámogatás 36%-os, a fejlődő or­szágoknak pedig 24%-os mérséklését írják elő. Mindettől azt remélik, hogy véget vet majd a szubvencionált élelmiszerek dömpingjének a világpiacon.

Első pillantásra úgy tűnik, hogy mindkét intézkedés a har­madik világ földműveseit támogatja. Ha azonban alaposabban szemügyre vesszük a dolgot, akkor világossá válik, hogy a belföldi mezőgazdaságra vonatkozó szabályok nem érintik a közvetett támogatásokat. Ennek következtében nem érintettek sem az EK agrártámogatásai, sem az USA farmereinek jutta­tott kiegyenlítő kifizetések, amelyek az agrármultik által meg­szabott alacsony árakat hivatottak ellensúlyozni.

Az OECD becslései alapján az EK ilyen jellegű"kifizetései a mezőgazdaság 49%-os támogatását teszik lehetővé (ugyan­ez az arány az USA-ban 30%, Kanadában pedig 41%). A leg­több harmadik világbeli kormány nem tud lépést tartani ezek­kel a megengedett jövedelemszubvenciókkal. Az a tény, hogy e szabályozások nem esnek a GATT-megállapodás alá, telje­sen nevetségessé teszi a GATT azon törekvését, hogy meg­akadályozza a fejlődő országok piacainak elárasztását az ipari országokból származó szubvencionált élelmiszerekkel.

(New Internationalist)

A piacok megnyitása

A támogatások eltörlésén kívül a GATT azt is megköveteli a fejlődő országoktól – a legszegényebbek kivételével -, hogy a hazai élelmiszerfogyasztás legalább 2%-áig nyissák meg piacaikat, és ennek az aránynak 10 éven belül 3,3%-ra kell emelkednie. Ugyanez az elvárás az ipari országok esetében is, de 3-, illetve 5%-os értékekkel.

Első pillantásra ebben az esetben is úgy tűnik, hogy ez az intézkedés is a fejlődő országoknak kedvez, akik számára – tisztán az arányokat tekintve – nagyobb fokú protekcionizmus „engedélyezett" piacaik védelmében. A számok azonban csal­nak. Egyrészről, az alapvető élelmiszerek piaca a fejlődő or­szágokban sokkal nagyobb arányú a piac egészéhez képest, mint Északon. Az összfogyasztás 2%-a a fejlődő országokban tehát relatíve nagyobb piacot jelent, mint az ipari országokban a 3%. Tanzániában a mezőgazdaság a GDP 18%-át teszi ki, az USA-ban mindössze 0,5%-át, tehát a 2%-os importrészesedés Tanzánia agrárpiacán sokkal nagyobb érvágás az or­szág gazdaságának, mint a 3%-os részesedés az USA agrár­piacán. Másrészről, az Észak által exportált élelmiszerek nagy része alapvető élelmiszer – főleg gabonafélék -, így közvet­lenül konkurenciát jelentenek a fejlődő országokban előállított élelmiszereknek; a Dél által exportált agrártermékek viszont általában luxuscikkek, és összességében semmi hatásuk nincs az ipari országok mezőgazdasági áraira.

Ráadásul az ipari országok exportja – még a számos me­zőgazdasági termék esetében várható áremelkedés mellett is – árelőnyt élvez a már említett rejtett exportszubvenciók miatt. Az exportárak így továbbra is alatta maradnak majd a Délen termelt alapvető élelmiszerek árainak, s ez parasztok milliói­nak megélhetését fogja veszélyeztetni, akiket még inkább sújt majd a szegénység, az éhezés és az alultápláltság. Az élel­miszerimporttól való függőség a városi lakosság számára is „komoly kockázatot jelent az ellátásbiztonságban, mivel kiteszi őket a kiszámíthatatlan világpiacnak".¹

Ezen túlmenően, a megnövekedett élelmiszerimport csak növelheti a fizetési mérlegre nehezedő nyomást, amit a har­madik világ országai közül már amúgy is sokan tapasztalnak. Az indonéziai mezőgazdasági minisztérium egy képviselője így kommentálja: „A hazai rizspiac 3%-os megnyitása évi 1,5 millió tonna importot jelent. Olyan időkben, amikor az adós­ságszolgálat exportbevételeinknek már 34%-át felemészti, a rizsimporthoz szükséges deviza előteremtése komoly hatással lenne fizetési mérlegünkre."²

Sokan az amerikai külpolitika kezét látják amögött, hogy a GATT ennyire ragaszkodik a belső élelmiszerpiacok megnyi­tásához. Attól tartanak, hogy az USA arra használja fel az Uruguay-fordulót, hogy „erősítse az élelmiszerimporttól való függőséget".³ Amerikai politikusok a 60-as évektől fogva gyak­ran hangsúlyozzák, hogy a táplálék politikai fegyver. Bár a beszéd mára már változott, a lényeg ugyanaz maradt. John Block egykori mezőgazdasági miniszter így fogalmazott az Uruguay-forduló kezdetén: „Letűnt idők anakronizmusa már az az elképzelés, hogy a fejlődő országok saját erőből el tudnák látni magukat élelmiszerrel. Sokkal jobban tudnák biztosítani élelmiszerellátásukat, ha az USA agrártermékeit preferálnák, amelyek általában alacsonyabb áron hozzáférhetők."⁴

Olyan feltörekvő országok politikusai, mint Dél-Korea – amely egy ideje már gazdasági fenyegetést jelent az USA számára -, átkozni fogják a napot, amikor az „ellátásbiztonság kereskedelem útján" jelszó mellett döntöttek. Koreában az im­port oly mértékben gyengítette a saját termelést, hogy az önel­látás aránya gabonából az 1967-es 27%-ról 1983-ra 6%-ra esett vissza, míg a szójabab esetében 100%-ról 25,7%-ra süllyedt. Korea időközben az USA harmadik legnagyobb mezőgazdasági termék importőrévé vált, s ezáltal nagyon is se­bezhető kereskedelmi pozíciót „vívott ki magának".

Az export mítosza

Korábbi példáinkhoz hasonlóan az az állítás sem támasztható alá, miszerint a liberalizálási politika és a megnövekedett vi­lágkereskedelem inkább a harmadik világ szegényeinek hasz­nál majd, mint a jómódúaknak. Hogy egy ország a kereske­delem során mennyit nyer, az nem annyira a kereskedelem volumenétől függ, hanem sokkal inkább attól, hogy milyen fel­tételek között tud kereskedelmet folytatni. Ezek a feltételek pedig a fejlődő országok esetében inkább csak romlanak.

A Világbank és az OECD egy 1990-ben megjelentetett kö­zös kiadványa számba vette India exportorientált alkalmazko­dási politikájának hatásait, és azt jósolta, hogy 2000-re 26,2%-kal csökken a lakosság által fogyasztott mezőgazda­sági termékek mennyisége. Az éhezők száma viszont 5,6%-kal lesz magasabb, mint a liberalizálási politika nélkül. Ennek ellenére M. S. Gill, India mezőgazdasági minisztere a GATT-megállapodások eredményeként „süteményt és kaviárt" ígért népének…

[Blätter des IZ 3W, Nr. 196.]

(Fordította: Nagy Zsuzsa)

Jegyzetek

1 K. Watkins: Fixing the Rules: North-South Issues in International Trade and the GATT Uruguay Round, London 1992.

2 R. Watson: The GATT Negotiations on Agriculture: What are the Implications for Developing Countries? Norwich 1993.

3 Watkins i. m. 70.

4 L. ugyanott