A legutóbbi GATT-fordulót mind Észak, mind Dél ortodox („mainstream") közgazdászai abban a reményben támogatták, hogy az egyaránt növeli a jólétet az ipari és a fejlődő orszá­gokban. Feltételezéseik szerint, a nemzeti protekcionista in­tézkedések eltörlésével és a piacok megnyitásával Északon és Délen a felpörgetett világkereskedelem 2002-től évi 213 milliárd dollárral növeli a világ „összjövedelmét". Ez a növe­kedés pedig – állítják a közgazdászok – mindenkinek auto­matikusan javára válik majd.

E feltételezés egyrészt azon a hiedelmen alapszik, mely szerint a források leghatékonyabb és leginkább versenyképes ágazatokba való koncentrálása lehetővé teszi, hogy egy adott ország a szabadkereskedelem során versenyelőnyét maxima­lizálhassa, másrészt azon a meggyőződésen, hogy a növekvő világkereskedelem már önmagában is valami jó dolog.

Természetesen nem minden hiedelemre vár beteljesedés. Először is: a „komparatív költségelőnynek" sokkal több köze van az abszolút árelőnyhöz, mint a közgazdasági tankönyvek által oly gyakran hangoztatott gazdasági környezethez. Akik minimalizálják a béreket, valamint a szociális és környezetvé­delmi ráfordításokat, azok seprik be a legnagyobb profitot és ők szerzik meg a legnagyobb piacokat termékeik számára. Másodszor pedig: nem egyéni vevők és eladók állnak' azon nemzeti és nemzetközi szabályok mögött, amelyek eldöntik, hogy ki profitál a világkereskedelemből. Ezt a szerepet már régen kisajátították maguknak a nagyhatalmú kormányzatok és politikai szövetségeseik, mindenekelőtt a multinacionális vállalatok, amelyek a világkereskedelem 80%-át ellenőrzik, így tehát nem meglepő, hogy az új GATT-határozatok is az ő érdekeiket tükrözik.

A GATT-megállapodás fő haszonélvezői az Észak ipari or­szágai lesznek. A Világbank és az OECD egy közös jelentése alapján a GATT-egyezmények következményeként várható „összjövedelem" növekmény 2/3-a valójában az OECD orszá­goknak jut, ahol a világ összlakosságának mindössze 1/3-a él. Indonéziában, Afrikában és a mediterrán országokban vi­szont a reáljövedelem csökkenése várható – ezen országok összesen évi 7 milliárd dollárt veszítenek majd. Az afrikai or­szágok GDP-növekedési üteme 0,2-0,5%-ra fog csökkenni. Ezek a veszteségek nagyrészt a mezőgazdaság liberalizálá­sára vonatkozó GATT-klauzulákra vezethetők vissza.

A támogatások csökkentése

A GATT azon céljának megvalósításában, hogy a tisztesség­telen protekcionista gyakorlatot kiküszöbölje, két intézkedés­csomagra támaszkodik: a belföldi mezőgazdaság támogatá­sának csökkentésére, valamint az exportszubvenciók lefara­gására. A GATT a fejlődő országoktól a földművesek támoga­tásának 13,3%-os mérséklését várja el az elkövetkező 10 év­ben, az ipari országoktól pedig 20%-os csökkentést követel­nek meg az elkövetkező 6 évre vonatkozólag. Ebben benne foglaltatik a termelői ártámogatás, valamint a takarmányok, a műtrágya és a hitelek szubvenciója. Az ipari országoknak ezenkívül a közvetlen exporttámogatás 36%-os, a fejlődő or­szágoknak pedig 24%-os mérséklését írják elő. Mindettől azt remélik, hogy véget vet majd a szubvencionált élelmiszerek dömpingjének a világpiacon.

Első pillantásra úgy tűnik, hogy mindkét intézkedés a har­madik világ földműveseit támogatja. Ha azonban alaposabban szemügyre vesszük a dolgot, akkor világossá válik, hogy a belföldi mezőgazdaságra vonatkozó szabályok nem érintik a közvetett támogatásokat. Ennek következtében nem érintettek sem az EK agrártámogatásai, sem az USA farmereinek jutta­tott kiegyenlítő kifizetések, amelyek az agrármultik által meg­szabott alacsony árakat hivatottak ellensúlyozni.

Az OECD becslései alapján az EK ilyen jellegű"kifizetései a mezőgazdaság 49%-os támogatását teszik lehetővé (ugyan­ez az arány az USA-ban 30%, Kanadában pedig 41%). A leg­több harmadik világbeli kormány nem tud lépést tartani ezek­kel a megengedett jövedelemszubvenciókkal. Az a tény, hogy e szabályozások nem esnek a GATT-megállapodás alá, telje­sen nevetségessé teszi a GATT azon törekvését, hogy meg­akadályozza a fejlődő országok piacainak elárasztását az ipari országokból származó szubvencionált élelmiszerekkel.

(New Internationalist)

A piacok megnyitása

A támogatások eltörlésén kívül a GATT azt is megköveteli a fejlődő országoktól – a legszegényebbek kivételével -, hogy a hazai élelmiszerfogyasztás legalább 2%-áig nyissák meg piacaikat, és ennek az aránynak 10 éven belül 3,3%-ra kell emelkednie. Ugyanez az elvárás az ipari országok esetében is, de 3-, illetve 5%-os értékekkel.

Első pillantásra ebben az esetben is úgy tűnik, hogy ez az intézkedés is a fejlődő országoknak kedvez, akik számára – tisztán az arányokat tekintve – nagyobb fokú protekcionizmus „engedélyezett" piacaik védelmében. A számok azonban csal­nak. Egyrészről, az alapvető élelmiszerek piaca a fejlődő or­szágokban sokkal nagyobb arányú a piac egészéhez képest, mint Északon. Az összfogyasztás 2%-a a fejlődő országokban tehát relatíve nagyobb piacot jelent, mint az ipari országokban a 3%. Tanzániában a mezőgazdaság a GDP 18%-át teszi ki, az USA-ban mindössze 0,5%-át, tehát a 2%-os importrészesedés Tanzánia agrárpiacán sokkal nagyobb érvágás az or­szág gazdaságának, mint a 3%-os részesedés az USA agrár­piacán. Másrészről, az Észak által exportált élelmiszerek nagy része alapvető élelmiszer – főleg gabonafélék -, így közvet­lenül konkurenciát jelentenek a fejlődő országokban előállított élelmiszereknek; a Dél által exportált agrártermékek viszont általában luxuscikkek, és összességében semmi hatásuk nincs az ipari országok mezőgazdasági áraira.

Ráadásul az ipari országok exportja – még a számos me­zőgazdasági termék esetében várható áremelkedés mellett is – árelőnyt élvez a már említett rejtett exportszubvenciók miatt. Az exportárak így továbbra is alatta maradnak majd a Délen termelt alapvető élelmiszerek árainak, s ez parasztok milliói­nak megélhetését fogja veszélyeztetni, akiket még inkább sújt majd a szegénység, az éhezés és az alultápláltság. Az élel­miszerimporttól való függőség a városi lakosság számára is „komoly kockázatot jelent az ellátásbiztonságban, mivel kiteszi őket a kiszámíthatatlan világpiacnak".¹

Ezen túlmenően, a megnövekedett élelmiszerimport csak növelheti a fizetési mérlegre nehezedő nyomást, amit a har­madik világ országai közül már amúgy is sokan tapasztalnak. Az indonéziai mezőgazdasági minisztérium egy képviselője így kommentálja: „A hazai rizspiac 3%-os megnyitása évi 1,5 millió tonna importot jelent. Olyan időkben, amikor az adós­ságszolgálat exportbevételeinknek már 34%-át felemészti, a rizsimporthoz szükséges deviza előteremtése komoly hatással lenne fizetési mérlegünkre."²

Sokan az amerikai külpolitika kezét látják amögött, hogy a GATT ennyire ragaszkodik a belső élelmiszerpiacok megnyi­tásához. Attól tartanak, hogy az USA arra használja fel az Uruguay-fordulót, hogy „erősítse az élelmiszerimporttól való függőséget".³ Amerikai politikusok a 60-as évektől fogva gyak­ran hangsúlyozzák, hogy a táplálék politikai fegyver. Bár a beszéd mára már változott, a lényeg ugyanaz maradt. John Block egykori mezőgazdasági miniszter így fogalmazott az Uruguay-forduló kezdetén: „Letűnt idők anakronizmusa már az az elképzelés, hogy a fejlődő országok saját erőből el tudnák látni magukat élelmiszerrel. Sokkal jobban tudnák biztosítani élelmiszerellátásukat, ha az USA agrártermékeit preferálnák, amelyek általában alacsonyabb áron hozzáférhetők."⁴

Olyan feltörekvő országok politikusai, mint Dél-Korea – amely egy ideje már gazdasági fenyegetést jelent az USA számára -, átkozni fogják a napot, amikor az „ellátásbiztonság kereskedelem útján" jelszó mellett döntöttek. Koreában az im­port oly mértékben gyengítette a saját termelést, hogy az önel­látás aránya gabonából az 1967-es 27%-ról 1983-ra 6%-ra esett vissza, míg a szójabab esetében 100%-ról 25,7%-ra süllyedt. Korea időközben az USA harmadik legnagyobb mezőgazdasági termék importőrévé vált, s ezáltal nagyon is se­bezhető kereskedelmi pozíciót „vívott ki magának".

Az export mítosza

Korábbi példáinkhoz hasonlóan az az állítás sem támasztható alá, miszerint a liberalizálási politika és a megnövekedett vi­lágkereskedelem inkább a harmadik világ szegényeinek hasz­nál majd, mint a jómódúaknak. Hogy egy ország a kereske­delem során mennyit nyer, az nem annyira a kereskedelem volumenétől függ, hanem sokkal inkább attól, hogy milyen fel­tételek között tud kereskedelmet folytatni. Ezek a feltételek pedig a fejlődő országok esetében inkább csak romlanak.

A Világbank és az OECD egy 1990-ben megjelentetett kö­zös kiadványa számba vette India exportorientált alkalmazko­dási politikájának hatásait, és azt jósolta, hogy 2000-re 26,2%-kal csökken a lakosság által fogyasztott mezőgazda­sági termékek mennyisége. Az éhezők száma viszont 5,6%-kal lesz magasabb, mint a liberalizálási politika nélkül. Ennek ellenére M. S. Gill, India mezőgazdasági minisztere a GATT-megállapodások eredményeként „süteményt és kaviárt" ígért népének…

[Blätter des IZ 3W, Nr. 196.]

(Fordította: Nagy Zsuzsa)

Jegyzetek

1 K. Watkins: Fixing the Rules: North-South Issues in International Trade and the GATT Uruguay Round, London 1992.

2 R. Watson: The GATT Negotiations on Agriculture: What are the Implications for Developing Countries? Norwich 1993.

3 Watkins i. m. 70.

4 L. ugyanott

1. Bevezetés

A volt kommunista országokban zajló privatizációval kapcso­latos viták – csakúgy, mint a szovjet típusú gazdaságok át­alakulásával vagy az ott végbemenő reformokkal kapcsolatos részletesebb elemzések – teljesen figyelmen kívül hagyták a jelenlegi tőkés világ egyik legalapvetőbb vonását, nevezete­sen a gazdasági tevékenység fokozódó transznacionalizáló­dását.¹ Kelet-Európa külkereskedelmével és külföldi fizetése­ivel már számos tanulmány foglalkozott, valójában azonban arra van szükség, hogy a figyelem középpontja a külföldi tőke szerepére helyeződjön át. E tanulmány ezt a szemléletváltást igyekszik elősegíteni, mégpedig egy szempont, a főleg transz­nacionális társaságokon keresztül a régióba irányuló közvet­len külföldi beruházások elemzése révén.

2. Az átalakulás világméretű összefüggései

Széles körben ismert, hogy a nemzetközi fizetések kiegyen­súlyozása az egyik legfontosabb gazdaságpolitikai probléma, amellyel a volt kommunista országoknak szembe kell nézniük, figyelembe véve a kemény valutában felhalmozódott örökölt adósságállományukat és a KGST összeomlását. A figyelem arra összpontosult, hogy növeljék a kemény valuta beáram­lását, hogy biztosítsák az EK piacaihoz való könnyebb hoz­záférést, és hogy a közkiadások mérséklését célzó intézke­dések bevezetésével, a kereskedelem liberalizációjával, vala­mint a valutakonvertibilitás felé tett lépésekkel megszerezzék az IMF „hitelességi pecsétjét" (jóváhagyását). Mindazonáltal, hogy megértsük e külső fizetési kényszer okait és a válasz­ként hozott intézkedéseket, nagyobb kitekintésre van szük­ség, először is a régiónak a tőkés világgazdaságban elfoglalt helye, majd pedig az elmúlt évek során a világgazdaságban lezajlott változások kapcsán.

a. Az új nemzetközi munkamegosztás

A térségnek a világgazdaságban elfoglalt pozícióján alapve­tően azt értem, ahogyan az a nemzetközi munkamegosztásba illeszkedik. Az „új nemzetközi munkamegosztás" tétele – ame­lyet olyan szerzők vezettek be, mint Frobel és társai (1980) – egy olyan általános eltolódásra mutat rá, amely az ipari és nyersanyagtermelő országok közötti kétoldalú Észak-Dél fel­osztás felől a komparatív termelési költségeken alapuló, lé­nyegesen összetettebb modell irányába ment végbe. Az ipari termelés világméretű elterjedése, a globális piacok létrejötte sok szolgáltatási ágazatban, valamint a nyersanyagtermelés szerkezetváltása (főként az agráriparban) nemcsak az olyan „későn iparosodó" országok felemelkedését segítették, mint a kelet-ázsiai NIC-országok, hanem az „Északhoz hasonló" és Északhoz kapcsolódó termelés – és főleg fogyasztás – szi­geteit is létrehozták szerte a fejlődő világban. Kelet-Európa szempontjából a fő kérdés az, hogy a régió, illetve a térséget alkotó nemzetgazdaságok el tudják-e érni egy Dél-Korea vagy egy Brazília szintjét – törekedvén legalább a gazdasági és technológiai függetlenség elfogadható szintjére az új nemzet­közi munkamegosztás egy közbülső szintjén – vagy széttöre­deznek a termelő folyamat olcsó munkaerő-forrásává, ezzel együtt kizárva a lakosság többségét a modern termelésből és fogyasztásból.²

Meg kell azonban jegyeznünk azt is, hogy az új nemzetközi munkamegosztásra vonatkozó apokaliptikus előrejelzések – elsősorban a munkaigényes termelés Északról Délre való el­tolódásának tendenciáját illetően – nem igazolódtak be: az ipari termelés, a kereskedelem és a közvetlen külföldi beru­házások túlnyomó része minden iparág esetében az OECD országokban zajlik. Ennek részben az az oka, hogy gyakran eltúlozzák a munkaigényes elemeknek a termelés egészétől való elválaszthatóságát, és alábecsülik a szállítási költségek és az agglomerációs előnyök fontosságát. A helyzetet tovább bonyolítja a szolgáltató szektor növekvő szerepe a világke­reskedelemben és a befektetések áramlásában (UNCTC 1988). Ezek az ágazatok különösen fejletlenek Kelet-Európá­ban. A kereskedelmi és pénzügyi szolgáltatások esetében nyilvánvaló következmény, hogy növekszik a termelés világ­piacba való integrálódásával járó költség és kockázat. Végül a világgazdaság egészének – s ezáltal az egész világra ki­terjedő struktúrákkal és stratégiákkal rendelkező fő transzna­cionális társaságok és bankok – szempontjából Kelet-Európa (beleértve a FÁK egészét) nem különösebben jelentős, a ré­giónak a világ össztermeléséből és a világkereskedelemből való alacsony részesedése miatt.

b. Erősödő transznacionalizálódás

Az új nemzetközi munkamegosztás kialakulása közben azon­ban sok más változás is végbement az Észak-központú tőkés világgazdaságban – olyan változások, amelyek együttesen a növekvő transznacionalizálódással kapcsolatos kijelentésem­nek az alapját képezik. Ezek a változások magukba foglalják a közvetlen külföldi beruházásoknak, licenc utáni gyártásnak, alvállalkozásoknak stb. a hagyományos kereskedelemhez vi­szonyított gyorsabb növekedését; a nem szabályozott nem­zetközi tőkepiacok kibővülését; a munkaerő-áramlás új hullá­mait vagy annak fenyegetését; valamint a nemzetközi gazda­sági élet növekvő összehangoltságát, történjen az regionális szervek (EK, NAFTA), univerzális szervek (IMF, Világbank, GATT) vagy kormányközi ad-hoc összejövetelek (a Hetek ta­lálkozói) révén. A transznacionális magángazdasági tevékeny­ség és az államközi rendszer párhuzamos elmélyülése együt­tesen azt jelenti, hogy bármely nemzeti vagy regionális gaz­daság elemzésének sokkal inkább a világgazdaság elem­zésében kell gyökereznie, semmint hogy a nemzetközi gazdasági kapcsolatokat egyszerűen „hozzáférceljük" egy lényegében nemzeti modellhez (ezzel kapcsolatban bővebb érvelést I. Radice 1984).

Ezeket a világgazdaságban zajló változásokat alapul véve, bármely adott nemzetgazdaság vagy regionális gazdaság hely­zetének és kilátásainak elemzésekor a kereskedelem hagyomá­nyos szempontjai helyett a külföldi tőke tágabb értelemben vett szerepére kell nagyobb figyelmet fordítani. A kereskedelmi ver­senyképesség egyre inkább a modern technológiák megszerzé­sétől függ, amelyek azonban egyre inkább a transznacionális vállalatok kezében halmozódnak fel (UN 1992). A helyi tőkepia­cok nem képesek előteremteni az igényelt tőkemennyiséget a megfelelő feltételekkel, és nem tudják a szükséges struktúrákat és infrastruktúrát létrehozni. Az állami hitelfelvételek révén -még ilyen nagymértékű eladósodás idején is – az országok szo­ros kapcsolatba kerülnek a transznacionális bankok és más pénzügyi szolgáltató cégek által uralt világméretű tőkepiaccal. Ily módon a külföldi tőke minden ország fejlődési útjának kiala­kításában jelentős szerepet játszik – elsősorban azon országok esetében, amelyek valamilyen oknál fogva gazdaságilag és po­litikailag gyengébbek.

3. A Kelet-Európába irányuló közvetlen külföldi beruházások jellegzetességei

a. Általános folyamatok

A régióba irányuló közvetlen külföldi beruházásokra vonatkozó statisztikák rendkívül megbízhatatlanok, mivel e beruházások­nak általában sem a magán-, sem a kormányzati számbavé­tele nem tesz különbséget egyrészt a megállapodások és azok teljesítése, másrészt az általánosan elfogadott jövőbeli befektetési elkötelezettségek és a tényleges tőkeáramlások között. A hivatalos adatok legmegbízhatóbb forrása az ENSZ Európai Gazdasági Bizottságának East-West Investment and Joint Ventures News című kiadványa, az itt található elemzés azonban alapvetően a sajtóban közölt adatokra épül.³ Az UNECE jelentése szerint 1992. október 1-jén a volt KGST területén (az NDK-t kivéve) a regisztrált külföldi beruházások száma elérte az 52 779-et, amelynek összértéke 12,4 milliárd dollár volt, és további 830 millió dollár irányult Szlovéniába (1. táblázat).

Megfigyelhető néhány általános jellegzetesség. Az egyes or­szágokba irányuló tőkeáramlást természetesen befolyásolta a „koronaékszerek" (kiemelkedő jelentőségű vállalatok) léte vagy nemléte, valamint a külföldi beruházásokra vonatkozó törvények időzítése és tartalma. Egy másik tényező az állami vagyon kezelésének módja, azaz a privatizációs folyamat ter­mészete és eredményessége; ezzel a kérdéssel bővebben alább, az 5 b. pontban foglalkozunk.

1991 elején a külföldi beruházásoknak csak Magyarorszá­gon volt komoly súlya a gazdasági tevékenységben, ahol az összes vállalat által foglalkoztatott munkaerő 4,5%-a, a válla­latok által termelt hozzáadott érték 9,2%-a és az export 16%-a esett a külföldi beruházásokra (UN, EWJVIN no. 11, 1992. március, 25. o.). Mindazonáltal a legnagyobb egyedi befekte­tés a Volkswagen részéről történt a Skoda személygépkocsi részlegének átvételével.

1991-ben és különösen 1992-ben a közvetlen külföldi be­ruházásokkal kapcsolatos ügyletek száma jelentős mértékben nőtt, elsősorban a Visegrádi-csoporthoz tartozó Magyarorszá­gon, Lengyelországban és Csehszlovákiában. A befektető cé­gek nagy különbségeket mutattak a származási ország és a megcélzott ágazat tekintetében. A legtöbben Nyugat-Európá­ból (főleg Németországból, Ausztriából, Franciaországból és Olaszországból) és az USA-ból, valamint – jóval kevesebben – Japánból érkeztek. A megcélzott ágazatok: pénzügyi szol­gáltatások, turizmus és infrastruktúra csakúgy, mint a könnyű-és nehézipar, a kitermelőipar, valamint a mezőgazdaság.

A nyugati befektetők indítékait tekintve gyorsan túlléphetünk az ún. „opportunistákon", akik a piac olyan közvetlen gyenge­ségeit igyekeznek kihasználni, amelyek nagyon gyors megté­rülést ígérnek komolyabb beruházások és hosszú távú köte­lezettségek nélkül. Ebbe beleértendő sok kereskedelmi válla­lat és pénzügyi tanácsadó cég ugyanúgy, mint magánszemé­lyek és kisebb cégek, amelyek nómenklatúra-privatizálók, spekulánsok és különféle bűnözők külföldi partnereiként tevé­kenykednek. A külföldi befektetések két fő stratégiai célja a piac növelése és az alacsony költségű termelés biztosítása, habár e kettő gyakran egymás kiegészítője.

b. Közvetlen külföldi beruházások a piac növelésére

Sok beruházás irányul olyan gyorsan növekvő területekre, ahol komparatív előnyeiket középtávú beruházásokkal tudják kihasználni. Az egyik nagyon fontos és kézenfekvő terület a márkás nem-tartós fogyasztási javak csoportja, így a cigaretta (BAT, RJR, Philip Morris), a tisztítószerek (Henkel, Procter & Gamble, Unilever), a farmer ruha (Levi Strauss, VF), a borot­vapenge (Gillette) és az élelmiszer (Nestlé, Parmalat, Pepsico, Unilever, United Biscuits). A tartós fogyasztási javak pia­cán több ágazat esetében nem sok kilátás van jelentős regi­onális piacnövelésre, mivel a piac telítettsége már magas, és a megszerezhető jövedelmek nem elégségesek a készletek folyamatos feltöltésére. A legfőbb kivétel ez alól az autó (GM, Volkswagen, Fiat, Suzuki). Ugyanilyen lényegesek azonban az üzleti, pénzügyi és személyi szolgáltatások – ezeken a területeken az ellátás közismerten szegényes ebben a régió­ban -, úgy mint biztosítás (Aegon, American International, Allianz, Sedgwick), légi közlekedés (Air Francé, Alitalia), kiske­reskedelem (Delhaize, K-Markt, Tengelmann), gyorsétkeztetés (McDonalds) és hirdetés szervezés (Lintas, Leo Burnett, Ipsos). Számos nyugati bank, vezeti tanácsadó, könyvelő és jogi cég nyitott fiókot vagy hozott létre társulást a térségben.

Léteznek olyan viszonylag elmaradott ipari és infrastruktu­rális ágazatok, ahol várhatóan nagy piaca lesz a termékek és eljárások minőségének javítását célzó, vagy a gyorsan növek­vő feldolgozóipari igényeket kielégíteni hivatott modern tech­nológiának. Ebben az esetben a helyi érdekek akadályozhat­ják az importot, miközben a közvetlen külföldi beruházások gyakran nagyobb járadékot eredményeznek, mint a licenc utá­ni gyártás. Erre példa a telekommunikáció (Alcatel, AT & T), az energetikai ipar (ABB, Siemens), a felvonók (OTIS, Schindler), az acélipar (Voest-Alpine), az üveggyártás (Glaverbel, Pilkington), a vegyszerek (Cabot, Columbian Chemicals, Rhone-Poulenc) és a tehergépkocsik (MAN, Mercedes, Renault, Scania).

Végül a környezet javítását célzó beruházások magukba foglalják a szennyvíztisztítást (E Allén), a környezetkímélő vegyszerek gyártását (Great Lakes Chemical Production) és a vízgazdálkodást (Halcrow).

c. Közvetlen külföldi beruházások alacsony költségű termelés reményében

Sok cég keres olcsó munkaerőt vagy más olyan forrást, amely az egész világra kiterjedő piacainak ellátásához szükséges. Ez rendszerint megint csak hosszabb távú elkötelezettséggel jár. Először is a munkaigényes ágazatokban a bér töredéke a német szintnek, a munkaerő képzettsége pedig viszonylag magas fokú. Innen a Business Week egyik szalagcíme, mi­szerint „minden egyszerű termelés Keletre tart" (1992. szept. 14., 46. o.). Erre példa a bútor (Ikea, Schieder), a fehéráru (Electrolux, Whirlpool), a szórakoztató elektronika (Philips, Samsung) és az autóalkatrész (Audi, Ford, Loranger). Még ha kevés munkaerőre van is szükség, mint például a Magyar­országra tervezett Audi motor összeszerelő üzem esetében, ahol a 200 millió dolláros beruházás mindössze 200 munka­helyet teremt majd, a bérkülönbségek meghatározóak az au­tóipar erősen kompetitív jellege miatt.

Fontos megjegyezni, hogy a textil-, ruházati és cipőiparban, amelyek rendkívül fontos helyet foglalnak el a régió Nyugat felé irányuló, olcsó munkaerőt tartalmazó exportjában, a nyu­gati termelők, valamint kis- és nagykereskedők inkább szer­ződéses megállapodásokhoz folyamodnak a közvetlen tőke­befektetések helyett, ami azzal magyarázható, hogy a nyugati partnerek vállalat specifikus előnyei sokkal inkább a piacok megszerzésében, mintsem a védjegyzett technológiák birtok­lásában vagy a termelésirányításban rejlenek.

Másodsorban, azon ágazatok is nagy jelentőséggel bírnak, ahol a világgazdasági recesszió ellenére olcsó kapacitásokra lehet szert tenni bizonyos cégeknek a világméretű piacra irá­nyuló stratégiáival összefüggésben: pl. műszál (Dow), acél (Voest-Alpine), golyóscsapágy (SKF) és szerszámgép (Dorries Scharmann) esetében. Végezetül sok nyersanyag és félkész termék olcsón hozzáférhető ebben a térségben, gyak­ran éppen a krónikus regionális túlkínálat következtében. Ha­bár pontosan ezeket lehet kereskedelmi vállalatokon keresztül is megvásárolni, talán mégis a közvetlen külföldi beruházás a legjobb módja a hozzáférhetőség és a termékminőség biz­tosításának, mint például a színesfémek (Alcoa) és az építő­anyagok (Wimpey, Ciments Francais) esetében.

d. A „koronaékszerek"

Bizonyos szektorok vagy egyedi befektetési lehetőségek kü­lönösen vonzók az ágazatba tartozó nyugati transznacionális vállalatok uralkodó globális stratégiája szempontjából, főleg olyan szektorokban, ahol úgy jelennek meg, mint amelyeknek kettős stratégiai szerepük van a vonzó helyi, illetve regionális piacok és a világpiacon versenyképes termelési költségek összehangolásában.

Néhány esetben, mint például az autóiparban, a hatalmas összeszerelő üzemek központi szerepe az 1990-es évek jel­legzetes „késői iparosodás" stratégiájában hosszú időre óriási profitlehetőségeket teremtett, és ehhez a befogadó államok kormányai igyekeztek előnyös beruházási feltételeket biztosí­tani. Ez a magyarázata a Skoda személygépkocsi-részleg, a cseh tehergépkocsi-gyártó cégek, sőt még a lengyel FSO üzem megvétele körüli lázas versenynek is. Más esetekben, elsősorban a pénzügyi szolgáltatások területén, a piac telje­sen új, és így az elsőnek érkezők monopolista profitot élvez­hetnek, és hosszú távú piaci részesedést szerezhetnek, fel­használva a korábbi világszintű expanzió során nyert tapasz­talatokat. Harmadszor, a Kelet-Európába irányuló közvetlen külföldi beruházások fontos szerepet játszhatnak az egész Európára kiterjedő stratégiai versenyben és szerkezetváltás­ban, mint például a fehéráruk, ruházati cikkek, dohányipari termékek és az energetika területén.

További lehetséges koronaékszer a régió tekintélyes védel­mi szektora (UN, EWIJVN, no. 14., 1992. december). Nem­csak a volt szovjet blokk modem technológiájának nagy része összpontosult a hadiiparban, de egyúttal a hadiipar átalakítása olyan terület is, amelyhez nyugati multilaterális támogatás szerezhető. E hadiipari kapacitás nagy része a volt Szovjet­unió területén található, ahol ugyan nagymértékű közvetlen külföldi beruházásokra a termelésben még nem nagyon került sor, de vannak már olyan esetek, ahol a kelet-európai partner átalakított hadiipari kapacitást használ, így például a telekom­munikációban (Standard Electric Lorenz, Siemens, Alcatel), az űrkutatásban (Deutsche Aerospace, Rolls Royce), a fizikai ku­tatásokban (AT & T) és a számítástechnikában (Sun Microsys­tems).

e. Tulajdonjog szerzésével nem járó jelenlét

Az 1989 óta a régióban történt beruházásoknak mindkét ol­dalon egyik fontos tényezője volt az ipari együttműködés tu­lajdonosi érdekeltség nélküli formái során korábban megszer­zett tapasztalat (lásd alább a 6 c. pontban). Fontos megje­gyezni, hogy jónéhány nyugati cég egyszerűen továbbra is fenntartotta a már hosszú ideje fennálló kooperációs megál­lapodásokat, elsősorban ott, ahol a tőkeérdekeltségtől nem vártak különösebb előnyöket. Ennek fényében a külföldi tőke szerepe valójában jóval nagyobb, mint ahogy azt a közvetlen külföldi beruházások önmagukban mutatják.

4. A külföldi beruházások hatása Kelet-Európában a. Makrogazdasági hatások

E tőkebeáramlás makrogazdasági hatását ma még nem lehet igazából felmérni. Az a gyorsaság, amellyel a visegrádi orszá­gok exportjukat a nyugati piacokra irányították, és exportjuk mennyiségét növelték – legalábbis Magyarország esetében -, bizonyos részben a külföldi beruházásoknak is betudható. A valódi növekedés azonban csak 1992-ben indult meg, és jócs­kán visszaeshet a nyugati recesszió mélyülésével. A nettó közvetlen működőtőke-beáramlás csak Magyarország eseté­ben nyújtott jelentősebb segítséget a fizetési mérleggel kap­csolatos problémák kezelésében, munkahelyteremtő hatása pedig minimális volt, mivel a legtöbb beruházás részben vagy teljes egészében a már meglévő kapacitásokat vásárolta fel.

b. A helyi tőkére gyakorolt hatások

A modern kapitalizmus realitásai az egész régióban romba dön­tik a leendő tőkések illúzióit: az export-piacok összeomlása, fe­gyelmezetlen munkások, döntésképtelen politikusok – valamint a nyugati cégek hatalmas versenybeli fölénye. E körülmények között a külföldi beruházók a térség sok állami vállalatát men­tették meg a csődtől és a teljes megsemmisüléstől. E vállalatok pénzügyi értelemben élvezték a technológia, a márkanevek, a vezetés stb. biztosította előnyöket. A helyi kistőkések gyakran hatalmas profitokat halmoztak fel ügynökként, vagy bármiféle, nehezen megszerezhető üzleti szolgáltatás révén.

A külföldi tőke szerepe azonban ennél sokkal nagyobb. Mint ahogy a brit autóalkatrész-gyártóknak a japán beruházók be­jövetelét követően, ugyanúgy a kelet-európai eladóknak is meg kell felelniük a fogyasztók szigorú elvárásainak. Mivel hozzászoktak a túlkereslet világához, még hiányzik a felelős­ségtudat és a kreatív gondolkodás, de kisebb állami vállalatok – a nagyok állandó politikai befolyásának megszűntével – igen elszántnak mutatkoznak az üzlet tekintetében. Mindenesetre a szovjet típusú rendszer kitermelt magából egyfajta vál­lalkozót – az ezermestert, aki mindig meg tudta szerezni a szükséges készleteket a régi rendszert behálózó szürke vagy feketepiacon. Ők alkotják majd az új vezetői réteget, gyorsan megszerezve a BMW-ket és MBA-kat, mint a felemel­kedéshez tartozó státusszimbólumokat.

Ugyanilyen jelentős és sokkal kevésbé vitatott a nyugati transznacionális vállalatoknak az üzleti szolgáltatásokra és az üzletmenetre gyakorolt hatása. Az üzleti szolgáltatások terü­letén a biztosítási és a bankszféra mellett a könyvelés és a kereskedelmi ingatlanforgalmazás vonzott még sok külföldi befektetőt. E területeken nemcsak a helyi vetélytársak hiá­nyoznak szinte teljesen, hanem ezenkívül a szolgáltatásnyúj­tás természete is olyan (párhuzamos termelés és fogyasztás), hogy beruházást és rendszeres személyes kapcsolatokat egyaránt igényel. Ráadásul e területeken, a kormányzati tör­vényhozás és gazdaságpolitika által különösen sebezhető pontok jelentkeznek, nemcsak politikai érzékenységük miatt (pl. privatizációs tanácsadás kereskedelmi bankoknak vagy in­gatlanforgalmazás a kárpótlási politika fényében), hanem azért is, mert nemzeti szabványokat kell meghatározni (pl. a könyvelésben), és szabályozó rendszereket kell kiépíteni (pl. a banki szférában). Itt lépnek színre a mindenhová bejáratos tanácsadók, akik a tudományos körök, a befogadó és az anyaország kormánya, az EBRD, valamint a magánszektor között ide-oda cikázva fontos szerepet játszanak a külföldi tőke befolyásának kiterjesztésében és megszilárdításában.

Általánosságban, a régióban létezik egy jelentős vállalkozói réteg, amelynek érdekei nagymértékben kötődnek a külföldi tőke sikereihez, azaz – Baran kifejezésével élve – egy komp­rádor burzsoázia van kialakulóban (lásd a 6 c. pontot).

c. A munkaerőre gyakorolt hatások

A külföldi beruházások munkaerőre gyakorolt hatásával szinte alig foglalkozik az üzleti sajtó, és még kevésbé a tudományos szakirodalom. Csak találgatásokba bocsátkozhatunk azt ille­tően, hogy vajon a külföldi tőke magához vonzza-e a legszín­vonalasabb munkaerőt. Minden bizonnyal hajlamosak többet fizetni, mint a helyi cégek, ahogyan az másutt is szokás. A munkások vásárlóereje jelentősen gyengült a munkanélküli­ség következtében, a szakszervezeti mozgalmak pedig még nem rázták le magukról a múlt örökségét. Csehszlovákiában a nagyobb szakszervezetek, mint például a Fémmunkások Szövetsége, a bársonyos forradalom után gyorsan leváltották a „cinkos" vezetőségeket, de üzemi szintű szervezettségüket nem voltak képesek tényleges politikai képviseletté átalakítani. Lengyelországban a szakszervezeti mozgalom megosztott marad a Szolidaritás, a megfiatalított OPZZ (a korábbi hiva­talos mozgalom) és a kisebb szakszervezetek között. Magyar­országon a nem-hivatalos szervezetek, amelyek még 1989 előtt alakultak és részt vettek a régi rezsim tárgyalásos úton való lebontásában, csak kevés előrelépést mutatnak, és még üzemi szinten is gyengének bizonyulnak a munkások szerve­zetei. Ezen gyengeségek ellenére, néhány beruházónak ne­met kellett mondania a létszámfelettiek elbocsátására (pl. a CPC Lengyelországban és a Siemens Csehszlovákiában), míg az Asea Brown Boveri-nek egy lengyel kazángyártó üzem megvételére tett ajánlata elutasításra került a dolgozói-mene­dzseri kivásárlás javára.

A volt szovjet blokk országaiba irányuló közvetlen külföldi beruházások hatással vannak a nyugati országok munkásaira is. Az olcsó munkaerő vonzza a beruházókat, és gyakran ha­zai üzemeikből is átcsoportosítják a munka egy részét a kül­földi leányvállalatokhoz, habár a hazai és a helyi termelés közötti helyettesíthetőség csak korlátozott lehet, mivel a tér­ség még nem tagja sem az EK-nak, sem az Európai Gazda­sági Térnek. Az Audi magyarországi motorüzemének létrejötte esetén munkahelyek megszűnésével kell számolni Ingolstadtban (Bajorország); a munkások ott végkielégítésben részesül­nek, amit a vállalat költségmegtakarításaiból kell majd finan­szírozni (European 1993. febr. 4., 34. o.). Habár ezen mun­kahely-átcsoportosítások lehetséges hatásai nyilvánvalóan el­törpülnek a recesszió vagy még inkább a kelet-ázsiai import­verseny következtében megszűnő munkahelyek hatásaihoz képest, nyugat-európai nemzeti megmozdulások és nemzet­közi szakszervezeti mozgalmak (pl. ETUC) egyaránt olyan kapcsolatokat kezdenek létrehozni Kelet-Európával, amelyek tényleges együttműködéshez vezethetnek a szakember­képzésben és az információcserében.

d. Ideológiai és kulturális hatás

A média területén – beleértve a sajtót, a TV-t, a rádiót és a hirdetéseket – a külföldi tőke egymással szemben álló erőket talált. A párt ellenőrzésének megszűnésével gombamód sza­porodtak el a sajtóba történő külföldi beruházások, mint pl. Maxwell, Murdoch, Bertelsmann és Hersant befektetései, amelyek néha nem kínáltak mást, mint hazai termékeik töké­letes utánzatát, de ugyanakkor gyakran rendelkezésre bocsá­tották az annyira áhított technológiát és pénzügyi forrásokat olyan vezető lapoknak, mint a Magyar Hírlap Magyarországon, vagy a Smena Szlovákiában. Ezzel egyidőben a TV és a rá­dió, valamint, esetenként, a sajtó feletti ellenőrzés kényes politikai kérdéssé vált, mivel szilárd politikai intézmények hiányában ezek a közvélemény befolyásolásának fő esz­közei. Habár az elektronikus sajtó állami tulajdonban marad, a műholdas és kábeltévék, valamint egyéb rádió- és tévécsa­tornák a külföldi beruházások célpontjai lehetnek.

A reklámozás már 1989 előtt is igyekezett a nyugati mintá­kat követni, elsősorban Magyarországon, de a változás ezen a területen így is nagyon gyors volt, és jelentős mennyiségű külföldi tőkét vonzott. Ez megszilárdította a nyugat-európai fo­gyasztási szokásoknak a régióban már amúgy is erős befo­lyását, és serkentette a magánfogyasztás növekedését a köz­fogyasztás rovására.

Mindez előremutat a nyugati intézményeknek a felsőfokú oktatásba és szakképzésbe való bekapcsolódásai-felé, első­sorban kormányzati és kormányközi programok révén, de gyakran összekapcsolódva a kereskedelmi képzés és más szolgáltatások marketingjével is (mint pl. a Know-How Fund Nagy-Britanniában). Az üzleti tanulmányok gyors expanziója maga is erősíti a tőkés szemlélet elterjedését, és segít igazolni a jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségek gyors növekedésé­nek jogosságát, valamint a privatizációs intézkedések helyes voltát.

5. A külföldi tőkével kapcsolatos kormányzati politikák

A térség kormányainak a külföldi beruházásokhoz való álta­lános pozitív hozzáállása teljesen nyilvánvaló, ha figyelembe vesszük az általuk hozott törvényeket, valamint a beruházá­sok növekedésének már fentebb említett ütemét. Létezik ugyan szórványos, de széles körben elterjedt nyugtalanság a külföldi dominancia kapcsán, amit például a jobboldali magyar nacionalista politikus, Csurka István is hangoztatott. Hasonló nézeteket vallanak szervezett politikai pártok és irányzatok Lengyelországban, Szlovákiában, természetesen Oroszor­szágban és a Szovjetunió többi volt tagországában is. Ennek ellenére nem valószínű, hogy a régió bármely fejlettebb or­szága olyan politikát alkalmazzon, amely nyíltan szembeszállna a külföldi tulajdonnal.

a. A külföldi beruházásokra vonatkozó törvények

A külföldi beruházásokra vonatkozó törvényeket nemrég te­kintette át az ENSZ (EWIJVN no. 13, 1992. szeptember). Az ellenőrzési rendszer tekintetében a legtöbb országban jóvá­hagyásra vagy legalább regisztrálásra van szükség, kivételt ez alól Magyarország, valamint Lengyelország néhány ága­zata képez. 100%-os külföldi tulajdon Litvánia kivételével min­denhol engedélyezett, de egyes ágazatok esetében korláto­zások vannak érvényben Csehszlovákiában és Romániában (hadiipar, védelmi szektor), és komolyabb megszorításokat al­kalmaznak néhány volt szovjet tagállamban (Oroszországban azonban nem). Az adózás utáni nyereség és a felszámolásból eredő bevételek repatriálása Albánia kivételével sehol sincs korlátozva, míg Moldáviában a licencdíjak repatriálása esik korlátozás alá.

Az ösztönzők tekintetében létezik bizonyos kedvezmény a nyereségadó esetében a helyi cégekhez viszonyítva; általá­ban akkor, ha a külföldi részesedés egy bizonyos szint felett van, így Bulgáriában, Csehszlovákiában, Lettországban és Türkmenisztánban, más országok viszont eseti alapon változ­tatják a kedvezmény mértékét. A teljes vagy részleges adó­kedvezmény azonban széles körben elterjedt, és bizonyos ágazatokban gyakran elérheti a 100%-ot is egészen 5 évig terjedően, ebben az esetben is bizonyos minimális külföldi ré­szesedéshez kötve.

Az itt bemutatott ellenőrzési és ösztönzési rendszerek szin­te teljesen összhangban vannak a tőkés világ jelenlegi gya­korlatával, ahol majdnem mindenütt jelentős elmozdulás tör­tént a liberalizáció és az ösztönzők irányába, elsősorban né­hány nagyobb, korábban meglehetősen restriktív fejlődő or­szág, így Mexikó és India esetében (ENSZ 1992).

b. A külföldi tőke és a privatizáció

A régió kormányainak gazdaságpolitikája középpontjában a nagy állami vállalatok privatizációja állt.⁴ Nyilvánvaló jelek mu­tatnak arra, hogy – legalábbis a visegrádi országok esetében – a privatizációs program megvalósítása kapcsán felmerülő problémák megoldásában a politikusok egyre nagyobb szere­pet szárinak a külföldi tőkének.

Lengyelországban a külföldi beruházások fellendülése egy­beesett a Suhocka-kormány nagyobb fokú stabilitásával. Az úgynevezett tömeges privatizáció programját egy cseh típusú kupon-rendszeren alapuló programmá alakították, azzal a kü­lönbséggel, hogy a lengyel kormány közvetítőként Nemzeti Beruházási Alapokat hozott létre, míg ezek Csehszlovákiában spontán alapon szerveződtek (European, 1993. febr. 4., 41. o.). A kormány ugyanakkor nemrég jutott egyezségre az IMF-fel, amely nagy valószínűséggel jelentős mennyiségű többlet­tőke beáramlását teszi lehetővé.

Csehszlovákiában az 1992-ben lebonyolított privatizációs ügyletek nagy része külföldi beruházást is tartalmazott, így a tulajdonjog a külföldi tőke, a helyi állami szervek – mint a nyugdíjbiztosítók és más helyi hatóságok -, valamint az új, magánkézben levő beruházási alapok között oszlott meg. A Harvard Capital and Consultingnak például kisebbségi része­sedése van a Tabakban, amelyet a Philip Morris felügyel, va­lamint a Cokoladnyban, amelyben pedig a Nestlének van többségi részesedése (Financial Times, 1993. febr. 17., 13. o.). A kormány felállította a Czechlnvestet is, hogy minél több külföldi tőkét csalogasson az országba (Guardian, 1993. jan. 9., 37. o.). A szlovák kormány eközben inkább az állami vál­lalatok közvetlen eladása felé hajlik, kimondottan a külföldi befektetőknek meghirdetett versenytenderek révén (Europe­an, 1993. márc. 11., 38. o.).

Magyarországon a „felülről irányított privatizáció" programja, amely a „spontán" privatizációval kapcsolatos elégedetlensé­gekre született válaszként, 1991 közepére nyilvánvalóan meg­bukott. Két új módszert alkalmaztak: az „önprivatizációt", amit az állami vállalat saját maga kezdeményezett, valamint a be­ruházók által felajánlott privatizációt. Mindkettő meglehetősen népszerűvé vált a külföldi beruházók körében (Frydman és mások 1993, 135-140. o.).

c. Egyéb kapcsolódó politikák

A külföldi befektetőknek azonban intézmények és gazdaság­politikák egész sorának általános hatásaival kell számolniuk. Először is: a beruházások értékét és hozamát nemcsak a kül­földi befektetésekről szóló törvények befolyásolják, hanem az árfolyam szintje, a konvertibilitás foka és a helyi költségvetési politika is. Másodszor: sok beruházót érintenek majd a mak­rogazdaságra vonatkozó intézkedések, amelyeknek a konkrét körülmények függvényében hátrányos hatásaik lehetnek. Har­madrészt: szembekerülnek a privatizáció mellett a piac mű­ködését szabályozó más intézményi és törvényi szempontok­kal is, így például a versenypolitikával vagy az árpolitikával. Negyedszer: a legtöbb esetben szükségük lesz olyan termé­kekre és szolgáltatásokra, amelyek importálása nehézkes, és amelyek forgalmazása látszólag állami kézben marad. Sok pénzügyi és technikai szolgáltatás korábban egyáltalán nem is létezett. Mindent egybevetve tehát, a külföldi beruházók kapcsolatba kerülnek az összes gazdaságpolitikai intézkedés­sel és intézménnyel, amit a térség kormányainak – akár egy csapásra, akár fokozatosan – most kell megalkotniuk.

Az itt felmerülő rengeteg kérdés közül kettő bír különös je­lentőséggel, amit a visegrádi országok példáján mutatok be.

Az első probléma a vállalatok finanszírozásának és felügye­letének intézményi kereteivel, azaz a vállalatirányítási rend­szerrel kapcsolatos. Corbett és Mayer (1991) szerint a törvényes magántulajdon még csak az első kis lépés az üzleti vállalatok hatékony rendszerének kiépítése felé: szükség van az intézményrendszer fejlesztésére is. Figyelmüket egy banki alapú finanszírozási rendszer viszonylagos előnyeire fordítják, szemben az amerikai és brit tanácsadók által javasolt, érték­piacon alapuló finanszírozási rendszerrel. Japán és Németor­szág mint sikeres ipari országok példájával érvelnek, ahol egyaránt támaszkodtak a banki finanszírozásra és a közvetlen tulajdonosi ellenőrzésre is.

Úgy tűnik, hogy a régióban jelenleg kialakulóban levő vál­lalatirányítási rendszer nem közelít annyira az amerikai-angol modellhez, mint ahogyan attól Corbett és Mayer tartott. A bu­dapesti tőzsde szinte teljes mértékben a kötvénypiacra épül, Lengyelországban pedig a jelenlegi tervek szerint csak a Be­fektetési Alapokon keresztül lehet jegyezni a varsói tőzsdén, a vállalatok személyesen csak később jelenhetnek meg. Csehszlovákia már közelebb áll ahhoz, hogy működő érték­tőzsdéje legyen, de a tulajdonosi jogoknak a befektetési ala­pok, a külföldi tulajdonosok és a közvetlenül érintett állami testületek kezében való koncentrálódása azt mutatja, hogy in­kább a német modellhez igazodik. Ez a modell felelne meg a térség háború előtti hagyományainak is (Teichova 1985, 282-290. o.).

A második kérdés a versenypolitikával kapcsolatos. Nyilván­való, hogy a jelentős, bár nem feltétlenül domináns piaci ré­szesedés fontos vonzerő a – régió politikai ós gazdasági koc­kázataitól félő – külföldi vállalatok számára, ugyanakkor nincs összhangban a monopolellenes törvények szellemével, amit Magyarországon és Lengyelországban már 1990-ben, Cseh­szlovákiában pedig 1991-ben elfogadtak (Financial Times, 1991. szept. 26.). Két, a közelmúltban történt eset illusztrálja a probléma lényegét. A domináns piaci részesedéssel rendel­kező Tabak cég eladása a Philip Morrisnak heves vitákat vál­tott ki Csehszlovákiában és a többi külföldi ajánlattevő között egyaránt. Az ellenérvek úgy szóltak, hogy a céget eladás előtt fel kellene darabolni (ahogyan az a magyar dohányipar ese­tében történt) (Financial Times, 1992. ápr. 23., 8. o.). A lengyel kormány elutasító álláspontja az Asea Brown Boverinek a Rafako kazángyártó cég megvételére vonatkozó ajánlatával szemben részben annak a félelemnek volt tulajdonítható, hogy pozitív döntés esetén az ABB uralta volna a lengyel piacot, lévén hogy már így is nagy lengyel holdingok felett rendelkezik (Financial Times, 1992. jan. 28., 1993. jan. 14.,,25. o.)

d. Stratégiai szemlélet felé?

A gazdaságpolitikai intézkedések áttekintése azt sugallja, hogy a kelet-európai kormányok pragmatikus és fokozatos lépéseket tettek a külföldi tőke felé. Bár számszerű adatokkal nem szol­gálhatunk, a tapasztalatok azt mutatják, hogy a térségben a ke­reskedelem és ipar „fellegvárai" külföldi tulajdonban van­nak vagy külföldi ellenőrzés alá esnek. Ennek ismeretében felmerül a kérdés, hogy nem lenne-e sürgősen szükség egy tu­datos stratégiai szemléletre a külföldi tulajdonlást illetően.

6. Állam, osztályok és nemzetgazdaság Kelet-Európában

Az átalakulással foglalkozó szokásos irodalom nagy része burkoltan elfogadja a hagyományos közgazdaságtan és nem­zetközi kapcsolatok felfogását az államot illetően, nevezete­sen, hogy az állam nemzeti érdekek által vezérelt racionális döntéshozó. Ez a felfogás elfogadhatatlannak tűnik, különö­sen, ha figyelembe vesszük a térségben zajló, mindenre ki­terjedő politikai és intézményi változásokat.

a. A szovjet típusú állam

A szovjet típusú állam Kelet-Európában egy olyan régóta lé­tező történelmi irányzat kiteljesedése volt, amely a kapitaliz­muson belül a gazdaság nagyobb állami szabályozása és el­lenőrzése felé irányult. Úgy tűnt, hogy a központi tervezés és az egypártrendszer kombinációja határozott szakítást jelent a piaci anarchiával, a magántulajdonon alapuló tőkés osztály uralmával és a „burzsoá demokrácia" politikai rendszerével. Mindemellett a leginkább bonapartista kommunista vezetők tö­rekvései ellenére az abszolút ellenőrzés logikai véglete – amely a totalitarianizmus fogalmában összegződik -, soha nem volt elérhető a rendszer alapjain. A demokrácia teljes hiánya azt jelentette, hogy bármiféle csoportérdek kifejeződé­se csak egy egyedülálló társadalmi-politikai hierarchián ke­resztül történhetett, amely állandóan szembefordította egy­mással az irányítókat és irányítottakat. Hiába az irányítók jó­indulata és az irányítottak elkötelezettsége, az eredmény tár­sadalmi megosztottság és elidegenedés lett.

A szovjet típusú államra vonatkozó számtalan elméletből két vonás rajzolódik ki, amely alapvető jelentőségű a szovjet típusú állam történelmi fejlődését tekintve (ezen elméletek bővebb áttekintését I. Westoby 1981, II. rész). Először is a szovjet típusú állam a látszólag teljes politikai ellenőrzés mellett sem hozta létre a társadalmi alapjait annak, hogy saját legitimitását a hősi forradalom korszakán kívül újratermel­je. Általánosságban, semmiféle logikai vagy etikai torzítás nem tudta palástolni a demokrácia tagadását. Magában a pártállami apparátusban a vertikális és horizontális megosz­tottság volt a jellemző; vertikálisan a kölcsönös függőség szo­kásos vezető-beosztott problémája miatt, horizontálisan pedig a központilag elosztott források megszerzésére létrehozott, egymással versengő – gyakran ágazati vagy területi – koalí­ciók következtében. Csak – valódi vagy kitalált – külső fenye­getettség tudta időlegesen leküzdeni a centrifugális erőket, és ez a veszélyérzet volt képes létrehozni egy uralkodó osztály­hoz hasonló képződményt.

Másodszor: a közigazgatás túlközpontosítása a gazdasági szférában hazugságok és féligazságok homályos világát hoz­ta létre, ami teljesen értelmetlenné tette a racionális tervgaz­daság ideálját. Hiányzott az alsóbb szintek tervek iránti el­kötelezettsége, s így az ösztönző és ellenőrző rendszerek gyakran a komplex tervfeladatok, a felülről jövő, részletekbe menő utasítások és az érintettek felelősség-elhárításának zűr­zavarába torkolltak. A tehetetlenség, meg a munkások és fo­gyasztók felől érkező nyomás fenntartotta a gazdasági rend minimális szintjét, de nem tudta a technikai haladásnak olyan önfenntartó ütemét biztosítani, amely a kapitalizmus egyéni felhalmozásának dinamikájához fogható lett volna.

b. A tőkés állam építése

A kommunista rendszer összeomlásával az állam politikai alapzata széttöredezett, még akkor is, ha gyakran ugyanazok a hivatalnokok maradtak ugyanazokban a minisztériumi épü­letekben, azonos munkakörökben, mint azelőtt. A nyílt kom­munista uralom megszűnése – beleértve a pártszervezetek képviselte „párhuzamos" politikai ellenőrzés rendszerét is – arra ösztönözte a régi elit tagjait, hogy igyekezzenek helyet biztosítani maguknak az új rendszerben. Ahol 1988-89 során a társadalmi erőknek sikerült egy többé-kevésbé független „ci­vil" társadalmat létrehozniuk, ott az új rendnek formáját és funkcióit tekintve kevésbé monolitikusnak és sokkal differen­ciáltabbnak kellett lennie.

Az új állam nem a disszidens értelmiségiek ábrándjai­nak talaján jött létre, hanem a magánérdekeid társadalmi kifejeződése révén. Ez a kifejeződés tisztán elsősorban nem­zeti, regionális, etnikai vagy vallási formában ölthetett testet, de ezektől elvonatkoztatva, elsősorban a gazdasági érdekek mentén. Mind az állami vezetők, mind a kisvállalkozói réteg (amely már 1989 előtt is jelentős volt Magyarországon és Len­gyelországban) arra törekedett, hogy tagja lehessen a meg­újult, magántulajdonon alapuló tőkésosztálynak. E törekvésü­ket azonban csak azáltal tudták megvalósítani, hogy politika­ilag támogatták a szükséges törvények és gazdaságpolitikai intézkedések meghozatalát, mégpedig a hirtelenjében átvett nyugati stílusú demokratikus alapszabályok keretei között. Bár az általános politikai légkör kedvezett a szabad piacgazdaság ideológiájának, a feltörekvő tőkéseknek platformokat és poli­tikai pártokat kellett létrehozniuk, hogy támogatni tudják e fo­lyamatokat. Ellenzékként nemcsak az itt maradt kommunis­tákkal kellett szembenézniük, hanem a hivatalnoki réteg és az értelmiség azon tagjaival is, akik nem élvezhették a priva­tizáció előnyeit, valamint a munkásokkal, akik hamar veszé­lyeztetve érezték anyagi és szociális biztonságukat. Ez utóbbi csoportok azonban képtelenek voltak olyan alternatív szemlé­lettel előlépni, amely lényegileg különbözött volna a régi re­zsimétől.

Teljesen nyilvánvaló, hogy még hosszú utat kell megtenni ahhoz, hogy az osztályérdekek következetesen politikai pár­tokon és civil szervezeteken keresztül nyilvánuljanak meg.⁵ Magyarországon például szinte lehetetlen különbséget tenni a négy legnagyobb párt gazdasági programja között, és mind­egyikük szinte minden társadalmi rétegből kap támogatást. Mindezek ellenére, ami kifejlődőben van, az kétségkívül nem más, mint egy tőkés politikai rendszer és egy tőkés állam. Világos azonban, hogy Kelet-Európában az államnak még hosszú ideig a gazdasági források egyik jelentős tulajdo­nosának és menedzserének kell maradnia. A feltörekvő tő­kések nem rendelkeznek olyan intézményi bázissal és állami támogatással sem, hogy valóban osztályként működhesse­nek: kénytelenek az állam segítségét sokkal közvetlenebb for­mában igénybe venni érdekeik érvényesítése céljából, mint ahogy az az úgynevezett fejlett demokráciákban szokás. E térség helyzetét leginkább a Harmadik Világ országainak a gyarmati sorból való felszabadulás utáni helyzetéhez lehet hasonlítani (I. Alavi, 1972 és Afrika helyzetéről Saul, 1974, Beckmann, 1982 stb.).

c. Állam, nemzetgazdaság és külföldi tőke Kelet-Európában

Az elmaradottsággal foglalkozó radikális irodalomban már Le­nin és Luxemburg óta központi helyet foglal el a külföldi tőke. Baran elemzésében (1957) ez a komprádor burzsoázia fogal­mában összegződik, és azt a helyi tőkésosztályt jelenti, amelynek gazdasági érdekei szorosan kapcsolódnak a gyar­mati típusú nemzetközi munkamegosztáshoz. Ez a szemlélet tükröződik a dependencia-iskola írásaiban is, mint például

Sunkelnek a transznacionális tőke függőséget erősítő szere­péről szóló tanulmányában (1970). Evans Brazíliával kapcso­latos munkája (1979) a (militarizált) állam, valamint a hazai és külföldi tőke hármas szövetségét ábrázolja, mivelhogy mindhárom tényező fontos a növekvő felhalmozáshoz a „füg­gő kapitalizmusban". Olyan afrikai szerzők, mint Shivji (1973), úgy érvelnek, hogy az államnak helyettesítenie kell a nagy­részt hiányzó (vagy javíthatatlanul komprádor) hazai tőkés osztályt – a fejlődés motorját – főleg a külföldi tőke gazdasági erejének leküzdésében.

A „késői iparosodással", ezen belül is a főleg Dél-Koreával foglalkozó irodalom szerint az állam feladata egyrészt egy ha­tékony hazai tőkésosztály „felnevelése", másrészt az, hogy megfelelő tulajdonformákkal, árpolitikával, pénzügy- és devi­zapolitikával rábírja a külföldi tőkét arra, hogy alkalmazkodjon a nemzeti fejlesztési stratégiához (pl. Wade, 1990; Amsden, 1989).

Ezen érvek jelentősége Kelet-Európára nézve elsősorban abban áll, hogy 1989-ben a hazai magántőke súlyos hiánya volt jellemző az egész régióra. A privatizációs folyamatot töb­bek között arra használták, hogy a kisvállalkozások szerves fejlődését akadályozván jelentős vagyonátcsoportosításokkal gyorsítsák a hazai tőkefelhalmozódást. Eltekintve a privatizá­ciós folyamat fent bemutatott törvényi és intézményi formáitól, nemcsak tőkéből van súlyos hiány, hanem tőkés vállalkozók­ból is. Természetesen nem azokról a hivatalnokokról és ve­zetőkről van szó, akik – kihasználva a belső információkat és az államhatalomhoz való könnyebb hozzáférést – jelentős va­gyonra tettek szert. Figyelembe véve azonban a térség folya­matos és mindent átható politikai és gazdasági bizonytalan­ságait, valamint az új tőkések tapasztalatlanságát, szinte biz­tosra vehető, hogy a kisüzemi termelésben és kereskedelem­ben igazi tulajdonosként való részvételük vagy ellenőrzésük az állammal történő szoros együttműködéstől és annak támo­gatásától függ.

A hazai tőke gyengeségének tükrében az állam által irányí­tott iparosítás kelet-ázsiai stratégiájának sikeressége nagyon is kézenfekvőnek tűnik.⁶ Az elemzés céljából feltételezve, hogy e stratégia sikeres és nemcsak Kelet-Ázsiában alkal­mazható, felmerül a kérdés, hogy érdemes-e követni Kelet-Európában?

A Harmadik Világ fejlesztési stratégiáival és az állam sze­repével kapcsolatos viták egyik fő kérdése az volt, hogy mi­lyen típusú államra van szükség a késői iparosítás hatékony megvalósítása érdekében. Az érvek szerint nem egyszerűen egy „erős államra" van szükség, hanem olyanra, amely képes speciális érdekektől független stratégiát létrehozni (Jenkins, 1991), és hosszú távú strukturális célok érdekében a piac íté­leteit teljesen figyelmen kívül hagyni. Ehhez olyan állami hi­vatalnokrétegre van szükség, amely a megfelelő technikai és vezetői gyakorlattal kellőképpen elszigeteli magát az érdekek közvetlen politikai és gazdasági nyomásától, de mégis képes egyezségre lépni ezen érdekekkel a hosszú távú előnyök kö­zös megegyezésen alapuló elosztása terén, cserébe a „köz­érdek" rövid távú elfogadásáért. Bár elképzelhető, hogy Ke­let-Európában megvannak az ilyen állam kiépítéséhez szük­séges források, nemigen látni olyan politikai irányzatot vagy erős osztályérdeket, amely képes lenne ezt megszervezni. Különösen a piaci jelzések felülbírálatának gondolatától ódz­kodik a posztkommunista gazdasági szemlélet, nem is beszél­ve az IMF előírásairól.

A külföldi tőke esetében például a kelet-ázsiai modell kife­jezetten a közvetlen részesedést korlátozó szabályozással él. Corbett és Mayer is úgy érvel, hogy az általuk támogatott vállalatirányítási modell is – amely nagyrészt tartalmazza az ázsiait – megköveteli ezt (Corbett & Mayer, 1991, 68. o.). Nyil­vánvalóan minél kevésbé képes az állam a tőkét mobilizálni, a hazai technológiai bázist létrehozni és hatékonyan megszer­vezni a technológia külföldről történő beszerzését licencek ré­vén, annál inkább valószínű, hogy a direkt külföldi beruházá­sok központi helyet foglalnak el az iparosításban, mint ahogy az Brazília vagy Mexikó esetében történt (Jenkins 1991, Gereffi & Evans, 1986). Minden esetben, még Dél-Korea eseté­ben is hosszú utat kell végigjárni ahhoz, hogy megszűnjön a japán technológiától való függőség (Business Week, 1992. nov. 30.).

A külföldi tőkétől való függetlenség azonban radikális sza­kítást jelentene a kelet-európai iparosítás történetével. A kül­földi tőke központi helyet foglalt el a háborút megelőző idő­szakban (Teichova, 1985, Teichova & Cottrell, 1983). Az 1920-as években „a hazai tőkeforrások hiánya, valamint az ipar tőkeszükségletének nagyrészt közvetlen vagy közvetett állami beavatkozástól, külföldi beruházóktól, vagy mindkettőtől való függősége következtében a kelet-európai iparba áramló kül­földi tőkebefektetések nagysága és iránya nemcsak hatást gyakorolhatott, hanem hatást is kellett gyakorolnia arra, hogy mit termelt az ipar és hogyan szervezték meg azt". (Teichova, 1985 296. o.)

Az állam, valamint a külföldi és hazai tőke közötti stratégiai kapcsolatok legjobb példája Csehszlovákia, ahol a kormány támogatta a francia és angol beruházásokat, hogy így pótolja a kiűzött német és osztrák tőkét, és egyben partnere legyen Csehszlovákiának a dél-kelet európai gazdaságok felé irányu­ló saját beruházásaiban (Teichova, 1985 295. o.). 1938 és 1945 között a térség gazdaságai természetesen szorosan in­tegrálódtak a német hadigazdaságba.

Az 1960-as évek közepe óta – és különösen az 1970-es évek közepének enyhülési időszakában – a kelet-európai ipar­ágak többsége vegyesvállalatok és ipari kooperációs megál­lapodások révén állt kapcsolatban a külföldi tőkével, gyakran úgy, hogy a kapott technológiáért termékekkel fizettek (UNE-CE, 1973, Radice, 1981, McMillan, 1986). Sok ország már jóval 1989 előtt engedélyezte a külföldiek tulajdonosi érdekelt­ségét. Bár a közvetlen beruházások mennyisége nem volt je­lentős, a nyugati cégekkel kötött kooperációs megállapodások és különösen a technológiai transzferek fontos szerepet ját­szottak a modernizációs stratégiákban, amelyeket az 1960-as évek elejének gazdasági hanyatlását követően az egész tér­ségben alkalmaztak. Ezzel egyidőben a Nyugat felé irányuló – az importált berendezések és technológiák kifizetését lehe­tővé tevő – export bővítésének szükségessége nemcsak a külső eladósodásban, hanem a világpiacra orientált ágazatok megjelenésében is fontos szerepet játszott, legalábbis Ma­gyarország és Lengyelország esetében. Ezek a fejlemények viszont arra ösztönözték Kelet-Európát, hogy olyan stratégiát dolgozzon ki, amelyben a KGST a fejlett nyugati gazdaságok és a Szovjetunió „puha" piaca közötti közvetítő elemmé válhat. A nyugati tőkéhez való kapcsolódás ily módon meghatározó lett a térség gazdaságpolitikájának kialakításában a Brezsnyev-korszak alatt.

Bármilyen vonzónak tűnik azonban a kelet-ázsiai modell az elméletben, drámai és nagyon valószínűtlen változásokra len­ne szükség Kelet-Európa külső körülményeit illetően, hogy a világgazdaságba való integrálódás hagyományos liberális stratégiájával szemben más politikai és gazdasági irányultság váljon meghatározóvá. Ez esetben nyilvánvaló, hogy az in­tegráció eredményeként a régió függő és félperiferiális helyet foglal majd el a nemzetközi munkamegosztásban. Ez nem feltétlenül akadályozná a gazdasági haladást, és nem zárná ki az EK-tagságot sem, hiszen az már most is szám­talan fejlettségi szintet foglal magában. Ez azonban minden történelmi bizonyíték szerint megfosztja Kelet-Európát a fejlett ipari államok sorába való csatlakozás lehetőségétől.

7. Következtetések és megjegyzések

Annak ellenére, hogy a kelet-európai kormányok örömmel fo­gadják a beérkező külföldi tőkét, és hogy 1992-ben már ha­talmas mennyiségű külföldi tőke áramlott a térségbe, az erő­södő aggodalom jelei mutatkoznak a külföldi tulajdonlást ille­tően. A helyi munkások és a helyi tőkések is igyekeznek ta­pasztalataik alapján egy önálló és következetes nézetrend­szert kialakítani, valamint e nézeteket politikailag képviselni tudó intézményeket létrehozni. Ily módon befolyásolni tudják a kormányzati döntéseket, ahogyan az az ABB esetében Len­gyelországban történt, vagy amikor a magyar kormány eluta­sította a transznacionális vállalatok valutaleértékelésre irányu­ló nyomását. Eddig azonban nem került sor semmiféle jelen­tősebb, „protekcionista" irányba való elmozdulásra a gazda­ságpolitikában vagy a törvényhozásban, de ezen nem is lehet csodálkozni, ismerve az IMF szigorúságát.

Úgy tűnik, hogy sem a jelenben, sem a belátható jövőben nincs alapja egy a külföldi tőke közvetlen részvételét korlátozó átfogó stratégia megvalósításának. Sokkal inkább valószínű, hogy a külföldi beruházások gyorsan növekednek a térség­ben, feltéve, ha a gazdasági és politikai stabilitás minimális szintje biztosítva van. A következmény a tőkés világgazdaság­ba integrálódott, függő nemzeti kapitalizmusok megszilárdulá­sa lesz, amelyek elviselhető életszínvonalat nyújtanak a la­kosság nagy részének, de ugyanakkor a térséget állandóan magas munkanélküliségi ráta és a félperiférián gyakori egyen­lőtlenségek fogják jellemezni. Hosszabb távon csak az aktív munkásmozgalom újbóli megjelenése kínálhat bármiféle alter­natívát.

(Fordította: Nagy Zsuzsa)

Jegyzetek

1 A „transznacionalizálódás" kifejezést kellő körültekintéssel válasz­tottam. A „globalizáció" sokak számára azt jelenti, hogy a gazdasági tevékenység átlépi a nemzeti határokat, és nem vesz tudomást a nem­zeti politikai rendszerekről; az „internacionalizáció" fogalma viszont mindössze azt tükrözi, hogy kapcsolatok jöttek létre a nemzetgazda­ságok között, amelyeket azonban elvileg egymástól függetlenül lehet vizsgálni. A „transznacionalizáció" kifejezés éppen e két, egymást köl­csönösen kizáró fogalmat igyekszik egyesíteni.

2 Egy korábbi kísérletet ír le a volt KGST országok elhelyezésére az új nemzetközi munkamegosztásban Radice (1980).

3 A leggyakoribb források a Financial Times, Guardian, European Business, Business Week. Hivatalos adatok Bulgáriára, Csehszlová­kiára, Magyarországra, Lengyelországra és Romániára vonatkozóan találhatók még Frydman és társai (1993).

4 Frydman és mások (1993) részletes országszintű elemzést nyújt a privatizációs programokról egészen 1992-ig. Lásd még az Oxford Re-view of Economic Policy (1991) és az Eastern European Economics (1991) különszámait.

5 Az Oroszországban felemelkedő tőkés osztályról nyújt részletes elemzést Flaherty (1991).

6 A volt szovjet társadalmakra való elméleti alkalmazást lásd Lo (1993), egy gyakorlatiasabb megközelítést pedig Katz (1991) művé­ben.

Irodalom

Alavi, H. (1972) 'The state in postcolonial societies: Pakistan and Bangladesh', in: New Left Review, 74.

Amsden, A. (1989) Asia's Next Giant: South Korea and Late Industrialisation, Oxford UP.

Baran, P. (1957) The Political Economy of Growth, Monthly Review Press.

Beckmann, B. (1982) 'State and capitalist development in Nigeria', in: Review of African Political Economy, 23.

Business Week (1992), 'Asia's high-tech quest: can the tigers compete worldwide?', 1992. nov. 30.

Eastern European Economics (1991), M. Jackson ed. Privatization in Central Europe, Jan. 30.

Evans, P. (1979) Dependent Development: the Alliance of Multinational, State and Local Capital in Brazil, Princeton UP.

Corbett, J. es Mayer, C. (1991) 'Financial reform in Eastern Europe: progress with the wrong model', in: Oxford Review of Economic Policy IIA, tel.

Flaherty, P. (1991) 'Perestroika and the neo-liberal project' in: R. Milibrand & L. Panitch ed. Socialist Register 1991: Communist Regimes – the Aftermath, Merlin Press.

Frobel, R, J. Heinrichs & O. Kreye (1980) The New International Division of Labour, Cambridge UP.

Frydman, R. és mások (1993) The Privatization Process in Central Europe, Central European University Press, London.

Gill, S. és D. Law (1988) The Global Political Economy, Wheatsheaf.

Jenkins, R. (1991) 'The political economy of industrialization: com­parison of Latin American and East Asian Newly Industrializing Coun­tries, in: Development and Change, 22, pp.197-231.

Katz, S. S. (1991) 'East Europe should learn from Asia', in: Financial Times, 1991. ápr. 24.

Lo, D. (1993) 'Economic theory and transformation of the Soviet-type system: the challenge of the late industrialization perspective', in: Uni­versity of Leeds School of Business & Economic Studies Discussion Papers, 1993. 01.

McMillan, C. H. (1986) 'Trends in direct investment and the transfer of technology', in: Csikós-Nagy B. & D. G. Young ed.: East-West Eco­nomic Relations in a Changing Global Environment, lEA/Macmillan.

Oxford Review of Economic Policy (1991), Microeconomics of Tran­sition in Eastern Europe, vol. 7, no. 4.

Radice, H. K. (1980) 'East-West economic relations and the inter­national division of labour', in: Z. M. Fallenbuchl & C. H. McMillan, ed. Partners in East-West Economic Relations, Pergamon Press.

Radice, H. K. (1981) 'Industrial cooperation between Hungary and the West', in: Hare, P. G., Radice, H. K. es Swain, N., ed. Hungary: a Decade of Economic Reform, Allen & Unwin.

Radice, H. K. (1984) 'The national economy – a Keynesian myth?' in: Capital & Class 22, tavasz.

Saul, J. (1974) 'The state in post-colonial societies: Tanzania', in: Socialist Register.

Shivji, I. (1973) 'Tanzania: the silent class struggle', in: L. Cliffe és J. S. Saul, ed. Socialisms in Tanzania, vol. 2.

Sunkel, O. (1973) 'Transnational capitalism and national disintegra­tion in Latin America', in: Social and Economic Studies 22/1, március.

Teichova, A. (1985) 'Industry' in: Kaser, M. es Radice, E. A., ed. (1985) The Economic History of Eastern Europe, 1919-1975: Yol I, Clarendon Press.

Teichova, A. es P. L. Cottrell ed. (1983): International Business and Central Europe, 1918-1939, Leicester UP.

United Nations (1992) World Investment Review 1992, U.N.

United Nations Centre of Transnational Corporations (1988): Trans­national Corporations in World Development: Trends and Prospects, U.N.

United Nations Economic Comission for Europe (1973): Analytical Report on Industrial Co-operation among ECE Countries, U.N.

UNECE, East-West Investment and Joint Ventures News bizonyos számai.

Wade, R. (1990) Governing the Market: Economic Theory and the Role of Government in East Asian Industrialization, Princeton UP. Westoby, A. (1981) Communism since World War II, Harvester.

Bevezetés

A rendszerváltó kelet-közép-európai országokban zajló gaz­dasági átalakulási folyamatnak kétségkívül legmélyebben szántó mozzanata a tulajdonviszonyok átalakulása. E folya­matot – pontatlanul – szokták a privatizáció kifejezéssel jelöl­ni. A privatizáció (amely eredetileg állami tulajdon eladás útján történő magánkézbe kerülését jelenti) legszűkebben értelme­zett fogalma a konszolidált tőkés gazdaság evolúciós jellegű változásait írja le. Érdemes itt megjegyezni, hogy piacgazda­ságokban lezajló privatizációs folyamatoknak is van egy tá­gabb értelmezése. Eszerint privatizációról van szó minden olyan esetben, ha állami vállalat kilép a piaci verseny színte­rére, vagy a különböző közjavak, szolgáltatások nyújtását az állam piaci szereplőkre bízza. Ezek az esetek azonban nem változtatnak a gazdaság és társadalom alapszerkezetén és működési módján. Éppen emiatt alkalmatlan az átalakuló or­szágok revolutiv tulajdoni változásainak leírására.

A tulajdoni átalakulás, vagy az általam korábban használt rendszerváltó privatizáció kategóriája éppen a változások mi­nőségi vonatkozásait próbálja kifejezni. Itt a tulajdonviszo­nyokban, a piaci szereplők számában, összetételében lezajló módosulások megváltoztatják a társadalom szerkezetét, a gazdasági szereplők motivációit, a gazdasági hatalom elosz­tását, végül is változik a gazdaság működési módja.

Az átmeneti gazdaságokban a magántulajdon kialakulása több formában mehet és megy is végbe. Az egyik csatorna a meglévő magánszektor (ezen belül a második gazdaság) saját tőkefelhalmozásán alapuló bővülése. E folyamat meglehető­sen összetett. A magántulajdonosi viszonyok bővülésével a magánszektor egyik kiindulópontját jelentő második gazdaság folyamatosan felszámolódik, hiszen megszűnnek azok a spe­ciális tényezők, amelyek e szektor létalapját biztosították. A másik oldalon e tőkefelhalmozás korántsem mentes az állami támogatástól. Az állam magánszektort „nevelő" tevékenysége igen sokrétű és szofisztikáit. Beletartoznak ebbe az adórend­szer olyan „finom szabályai", amelyek egy bennfentes „értő" körnek megfelelő adóelkerülési játékteret engednek, biztosítva ezzel a tőkésedést. Az adórendszer különböző megoldásokkal diszpreferálja az állami szektort (az adó és társada­lombiztosítási járulék viszonylag könnyű behajthatósága) és kedvezményezi a magánszektort, amely sajátos tőke átszivattyúzást eredményez az előbbiből az utóbbiba. A magán­szektor tőkefelhalmozását tehát erőteljesen ösztönzik a „rejtett privatizáció"¹ különböző csatornái. E folyamat negatív hatásait abban látom, hogy a kialakuló piacgazdaság intézmény­rendszerébe eleve beépülnek azok a magatartásformák, amelyek a kapitalizmus legkevésbé civilizált formáját jel­lemzik. Nehéz ugyanis elképzelni, hogy az államilag ösztön­zött adócsalás nyomán kialakult gazdasági magatartások a szabályok és az ellenőrzés erősítésével könnyen megváltoz­tathatók.

A magántulajdon izmosodásának másik csatornáját a köz­vetlen külföldi tőkebefektetések jelentik. A külföldi működőtőke befektetések három formája valósult meg eddig. Egy ré­szük egyértelműen spekulációs célzatú. Erre utal az a tény is, hogy a vegyesvállalatok mintegy 60%-a a minimálisan megkövetelt alaptőkével jött létre. E „vállalkozások" alapításá­nak célja, hogy a forint- és devizaszámlavezetés lehetősége­inek felhasználásával a hazai viszonylag magas kamatszint­ből, illetve az árfolyamváltozásokból adódó spekulációs lehe­tőségek kihasználását legalizálja. E csoportba sorolandó a pénzmosási szándékkal ideáramló tőke is.

A privatizációs jellegű (magyarán vállalatfelvásárlási célú) befektetésekről a későbbiekben lesz szó. E kategórián belül sajátos átmenetet jelent a harmadik típusú tőkebefektetés felé, amikor a külföldi tulajdonossal végrehajtott privatizáció tőkeemeléssel megy végbe. Ebben az esetben ugyanis az eladott vállalat tőkeereje nő.

A harmadik forma az úgynevezett „zöldmezős" beruházá­sok, illetve a már működő külföldi érdekeltségű vállalatokban keletkezett profit újra beruházása. Ezek révén a magántulaj­don kétségtelenül teret nyer. Ugyanakkor egyáltalán nem biz­tos, hogy az ilyen típusú befektetések nyomán létrejött kapa­citások a nemzetgazdaság integrált részévé válnak. Reális annak a veszélye, hogy ezen új vállalatok nem tagolódnak a nemzetgazdasági munkamegosztásba, inkább enklávé-szerűen a transznacionális munkamegosztás részei lesznek. A kül­földi tőkebefektetések szerepének, (el-)várható hatásainak megítéléséről a politikai életben meglehetősen szélsőséges (és így szükségszerűen egyoldalú) vélekedések vannak for­galomban. A magyar gazdaság számára ma nem úgy merül fel a kérdés, hogy kell-e a külföldi befektetés, vagy nem. A kérdés az, hogy a politika és a gazdaságpolitika milyen feltételeket tud kiharcolni a külföldi befektetőknél. A tőke viselkedését ugyanis az a konstelláció határozza meg, amely­ben működik. Nem nehéz belátni, hogy egy súlyosan eladó­sodott, közepesen fejlett, tőkeszegény gazdaságban a külföldi befektetésektől nem várható ugyanaz a – zömmel pozitív – gazdasági hatás, mint egy fejlett országban.

A magántulajdon térnyerésének harmadik útja maga a pri­vatizáció. A rendszerváltó privatizációk és a piacgazdaságok­ban több hullámban végrehajtott privatizációk közötti lényeges különbségek egyben behatárolják a felhasználható privatizá­ciós technikák körét. Az átalakuló poszt-szocialista országok­ban elvileg a következő főbb megoldások jöhettek szóba. Leg­kézenfekvőbbnek látszott, de sem politikailag, sem gazdasá­gilag nem volt megvalósítható, a reprivatizáció fő szabályként való érvényesítése. Néhány országban hoztak úgynevezett restitúciós törvényeket, de ezek a privatizáció karakterét se­hol sem befolyásolták. A másik elvi lehetőség az állami tulaj­don decentralizálása. Itt az állami tulajdon bizonyos körének a területi önkormányzatok, a társadalombiztosítási alapok, vagy közalapítványok részére történő ingyenes átadásáról vol­na szó. Ilyen típusú, az állami tulajdon döntő részére vonat­kozó államtalanítási elképzelések baloldali körökből származ­tak, és a társadalmi igazságosság érvényesítését célozták. A rendszerváltás azonban – a dolgok természetéből adódóan – nem a társadalmi egyenlőség és igazságosság megvalósítása érdekében valósult meg. Az ilyen típusú megoldásokkal szem­beni „ellenérv" a gazdasági racionalitásra apellál, amennyiben ezen intézményi tulajdonosokat nem találják „igazi" tulajdo­nosnak. Az állami tulajdon részleges decentralizációja több ország privatizációs folyamatában jelen van, bár döntően a versenyszférán kívüli állami vagyonrészeket érintette. (Példa­ként említhető a magyar eset. Itt megtörtént a települési ön­kormányzatok részére az ingyenes vagyonátadás. Bár az An­tall-kormány az Alkotmánybíróság által kifogásolt Lakástör­vényben megpróbálta e tulajdon egy részét újra államosítani. A társadalombiztosítás számára való ingyenes vagyonátadás azonban évek óta húzódik.)

A harmadik elvi lehetőség az úgynevezett piaci privatizációs technikák alkalmazása. Ezek gazdag tárházát itt felsorolni fö­lösleges volna. Lényegük, hogy az állami vagyonátadás tény­leges, de legalább formai adásvételen alapul. A tényleges adásvételen alapuló privatizáció a megfelelő kínálat mellett megfelelő keresletet feltételez. A poszt-szocialista országok korábbi fejlődési modelljéből adódóan az állami vagyon érté­kesítéséhez szükséges pénztőkék nem álltak rendelkezésre. Tényleges készpénzes kereslet csak külföldi befektetőktől je­lentkezett. A piaci privatizációt fő szabályként azok az orszá­gok alkalmazták, amelyek érdekeltek voltak konvertibilis devi­zabevételük növelésében.

A negyedik elvi lehetőség az úgynevezett tömegprivatizáci­ós technikák alkalmazása. Ennek legkifejlettebb megvalósult formájával a cseh privatizáció kapcsán találkozhatunk.

Az egyes országok gyakorlatának vizsgálata azt mutatja, hogy az átmeneti gazdaságok speciális adottságai azt kény­szerítik ki, hogy a tényleges folyamatok a harmadik és negye­dik elvi lehetőség kombinációjával menjenek végbe. Ez azt jelenti, hogy a tisztán a piaci privatizáció elvét alkalmazó Ma­gyarország kénytelen volt mesterséges privatizációs keresle­tet teremtve a tömegprivatizációs technikákra emlékeztető megoldásokhoz nyúlni. (A kárpótlási jegy-részvény csere, vagy a Kisbefektetői Részvényvásárlási program.) A másik ol­dalon a cseh privatizációban is jelentős vagyonrészt kivontak a kuponos privatizáció alól.

A magyarországi privatizáció tapasztalatai

A magyarországi privatizáció a politikai rendszerváltás előtt elkezdődött. E folyamat mögött akkor két meggondolás hú­zódott. Az egyik a gazdaságpolitikai kényszer. A"külső adós­ság finanszírozása nem volt megoldható a folyó bevételekből, így a termelővagyon egy részének külföldi tőkével való priva­tizálása jelenthetett – legalábbis átmeneti – kiutat e helyzet­ből. E számítások beváltak, az Antall-kormány egyik gazda­ságpolitikai sikere alapozódott itt meg. A külföldi tőkével le­folytatott privatizáció azonban más gazdasági előnyt nem eredményezett. A várt korszerűsítési hatás elmaradt, a hazai monopolpozíciók jó részét meg-, illetve átvette a külföldi be­fektető. A megvásárolt vállalatok ágazati szerkezete és a kialkudott ár azt is lehetővé tette, hogy viszonylag kis be­fektetéssel a gazdaság jó néhány kulcsterületét a külföldi tőke ellenőrizze, oly módon, hogy a gazdaság e tranzak­ciók révén pótlólagos erőforrásokhoz sem jutott. Az or­szág pozícióját és külföldi megítélését jól mutatja az a tény, hogy eddig kizárólag szakmai befektetők jelentkeztek, akik, szemben a pénzügyi befektetőkkel, nem, vagy nem elsősor­ban az adott vállalat jövedelmező és bővülő működésében érdekeltek, hanem saját versenypozíciójuk javításában, ami adott esetben a megvásárolt vállalat leépítését is jelentheti. A privatizáció elkezdésének másik mozgatórugója az akkori ve­zető elit egy csoportjának az a törekvése volt, hogy a magyar gazdaságot fokozatosan egy vegyes tulajdonú modell felé te­relje.

A szocialista világrendszer igen gyors összeomlásával a fo­kozatos átmenet lehetősége megszűnt. A politikai rend­szerváltással megindult az „osztályharc" a tulajdonért. A for­málódó új burzsoázia több csoportból rekrutálódik. Az egyik „frakció" a Kádár-rendszer utolsó időszakában kitermelődött vállalkozói réteg. Ezek részben a második gazdaságból nőttek ki, részben az 1980-as években adódott lehetőségeket kihasz­nálva lettek relatíve gazdagok. A másik csoport az úgyneve­zett „új technokrácia", amelybe a szocialista állami vállalatok menedzsmentjének és a központi gazdaságirányítási appará­tusnak egy része tartozik. E réteg (amelyet szokásos nómenk­latúra burzsoáziának is nevezni) a vállalatvezetésben elfoglalt pozícióját, illetve a gazdaságirányításban szerzett jártasságát igyekezett több-kevesebb sikerrel kamatoztatni. Az új tőkés­osztály további alkotóját jelentik a második világháború előtti uralkodó osztály két „frakciója", az ún. urbánus polgárság és az „úri osztály" leszármazottai.

Az elmúlt négy esztendő privatizációs történései periodizálhatók ezen „osztályharc" alakulása alapján.² Ennek főbb sza­kaszai a következők:

1. A választásokat megelőző és azt közvetlenül követő idő­szak a „paktum" bomlásáig. Ekkor az MDF és SZDSZ a nó­menklatúra megtörésén munkálkodott.
2. 1990 kora őszétől a koalíció kísérlete a centralizált pri­vatizáció megvalósítására. A keresztény nemzeti középosz­tály, illetve a kormány hátteréül szolgáló klientúra kiépítésének elindítása.
3. 1991 végén – 1992 elején kiegyezési kísérlet a kormány részéről a főbb szereplőkkel. Erre az időszakra világossá vált, hogy a gazdaság működőképessége nem tartható fenn a gazdasági elit összefogása nélkül. A kormánykoalíció felvilá­gosultabb képviselői (Széles Gábor és Bogár László) világo­san látták a kiegyezés szükségességét. Ekkor lazultak a cent­ralizált privatizáció kötöttségei, a folyamatnak egy szélesebb (bár nem abszolút széles) kör lehetett haszonélvezője.
4. 1992 második fele, a piaci privatizáció kifulladásával a politikai és gazdaságpolitikai csapdahelyzet felismerése. Itt a legnagyobb kormánypárt belső megosztottsága is láthatóvá vált. E csapdahelyzet felismerése inspirálta Csurka István em­lékezetes fellépését is. Végül nem sikerült (nem is sikerülhe­tett) négy esztendő alatt megteremteni, pontosabban reprodu­kálni a második világháború előtti úri középosztály modern változatát.

Gazdasági hatások

A privatizáció, a privatizációs politika egyszerre eszköze az új rend társadalmi alapjai megteremtésének és a gazdasági válságkezelésnek. Az Antall-kormány legelső lépései között volt az Állami Vagyonügynökség szerepének és függelmi vi­szonyainak megváltoztatása. Az ÁVÜ, amely eredeti mandá­tuma alapján a privatizáció ellenőrzését volt hivatott parlamen­ti kontroll alatt végezni, a kormány privatizációs és tulajdonosi minisztériumává alakult át. 1990 nyarán sikertelen rohammal (az állami tulajdonú vállalati tanácsok irányította üzemek me­nedzsereinek leváltását igazgatóválasztások kierőszakolásá­val kísérelte meg) egy lépésben próbálta leváltani a régi me­nedzsmentet. E kampány sikertelensége után az állami válla­latok társasági formába való átalakítása volt a befolyás kiter­jesztésének fő eszköze. Az „új" társaságok menedzsmentjébe és tulajdonosi testületébe (igazgatóságaiba) tömegesen kerül­tek kormánypárti politikusok. Mind az Állami Vagyonügynök­ség, mind az 1992-ben létrehozott állami szuperholding: az Állami Vagyonkezelő részvénytársaság szervezetén belül fon­tos szerep jut a „humánpolitikai" részlegeknek a „rátermett" vállalati vezetőréteg kiválasztásában.

A privatizáció központosításának és parlamenti kontroll alóli kivonásának eszköze volt a decentralizált állami tulajdon „visszaállamosítása", a területi önkormányzatok kihagyása a működési területükön folyó ügyletek előkészítéséből és lebo­nyolításából, a korábbi tanácsi vállalkozói vagyon államosítá­sa. 1992 nyaráig nem születtek meg a privatizáció törvényi keretei. Az adott évi privatizáció és állami vagyonkezelés jog­szabályi kereteit biztosító Vagyonpolitikai irányelvek két évig nem léteztek. Azóta „haladó hagyománnyá" vált, hogy ezen országgyűlési határozatot a tárgyév végén fogadják el. Ez biz­tosítja a kormányzat számára a szükséges önállóságot és ru­galmasságot.

Az Antall-kormány privatizációs politikáját és gyakorlatát több fordulat jellemezte. 1990 őszétől kísérlet történt a cent­ralizált privatizáció megvalósítására. Itt mintegy a spontán privatizáció ellentéteként központi és ágazati privatizációs programokat hirdettek meg annak érdekében, hogy a régi vállalati menedzsmentet kihagyják a privatizáció előkészí­téséből és megvalósításából. Elfogadást nyert az előpriva­tizációs törvény és az önkormányzatok vagyonát rendező tör­vény. A centralizált privatizáció kudarca két dolgot bizonyított. Egyrészt, hogy a menedzsment ebben az ügyben kikerülhe­tetlen, másrészt, hogy sem a belföldi, sem a külföldi privati­zációs kereslet nem elégséges a gyors áttöréshez. 1991 vé­gétől 1992 közepéig az MDF gazdaságpolitikusainak körében teret nyert az a nézet, hogy a nómenklatúra burzsoáziával a kiegyezést és nem a konfrontációt kell keresni. Ebben az idő­szakban született az „önprivatizáció" konstrukciója, amely nemcsak a menedzsereknek, de a lebonyolításban közremű­ködő pénzügyi tanácsadó cégeknek is jó lehetőségeket és anyagi előnyöket biztosít. Ebben a két periódusban a döntő szerepet a külföldi vásárlások játszották. A hazai kereslet biz­tosítására egyedül az egzisztencia-hitel és a privatizációs hitel – ekkor még a kamatlábak miatt nem túl vonzó – konstrukciója állt rendelkezésre. A kormány nem számolta föl, sőt bővítette a „rejtett privatizáció" csatornáit. Az állami vállalati szférára nehezedő pénzügyi nyomás a csődtörvény bevezetésével erő­södött. Nőtt a felszámolási eljárások keretében zajló privati­záció, ami valószínűsíti egy meghatározott kör igen kedvező feltételek melletti tulajdonhoz jutását. A vagyonosodé réteg sa­ját tőkéjét és a kedvezményes „E" hitelt felhasználva az ala­csony piaci értékű tőkeelemeket, vagyonrészeket megszerez­ve tud tovább lépni a vagyonosodás útján.

A privatizáció a válságkezelésben fontos szerepet tölt(ött) be. A devizában befolyt bevételek a külső adósságszolgá­lati kötelezettségek teljesítését szolgálták. Tulajdonkép­pen egy csendes adósság-tulajdon csere zajlott. E folya­matot rejtette magában az, amikor a privatizációs bevételeket a belső államadósság törlesztésére használták.

1992 nyarán elfogadták az ideiglenesen állami tulajdonban és a tartósan állami tulajdonban maradó vagyon hasznosítá­sára és kezelésére vonatkozó törvényeket. Ezek formálisan is kettéválasztják a gyorsan értékesítésre szánt és az állam stratégiai készletébe tartozó vagyont. Ez utóbbi kezelését egy társasági formában működő, így a parlament ellenőrzése alól kivonható szuperholdingra (ÁV RT.) bízták. 1992-ben világos­sá vált, hogy az addig követett úgynevezett piaci (tehát for­mális adásvételen alapuló) privatizáció kifulladóban van. En­nek oka részben az elégtelen hazai és külföldi keresletben, részben a privatizációs kínálat rohamos romlásában keresen­dő. A kínálat romlásában egyfelől szerepet játszott, hogy a jó vállalatok már elkeltek, másfelől a meglévő állami vagyon gyorsuló értékvesztése. Ez utóbbi jelenség a vállalati szféra elhúzódó pénzügyi válságával van összefüggésben. A kiala­kuló gazdaságpolitikai csapdahelyzetet mi sem bizonyította jobban, mint a privatizációt a kormánykoalíción belülről ért tá­madások. Ezen támadások egy része (például a keresz­ténydemokratáké) azt a felismerést tükrözte, hogy az átgon­dolatlan privatizáció a gazdasági válságot tovább mélyíti. A támadások másik része az addig megvalósult privatizációk­ban azt kifogásolta, hogy túlzott szerep jutott a külföldi tőké­nek és a kormánykoalícióhoz nem közel álló hazai tőkés cso­portoknak (Csurka István, Monopoly csoport fellépései). Eb­ben a helyzetben kerültek előtérbe azok a hazai viszonylatban új technikák, amelyek a válságkezelést és a koalíció társada­lmi preferenciáit a következő időszakban hatékonyabban moz­díthatják elő. A tőkeemeléses privatizációt elsősorban a to­vábbra is szükséges külföldi források korábbinál célszerűbb formájának szánják. A vállalatok működőképességének meg­őrzését szolgálják az MRP, a lízing és az MBO technikák be­vezetése. E technikák bevezetése mellett jelentősen könnyebbedtek az „E"-hitel feltételei. A privatizációs bevételek visszaforgatása a vállalati reorganizációk pénzügyi feltételeit hivatott biztosítani. A politikai preferenciák teljesülését szolgálják a kistulajdonosi részvényvásárlási program ki­dolgozása és a kárpótlási jegy-részvény csere számára kiemelt kínálati portfolió biztosítása.

Azt gondolom, hogy igaztalanok azok a vádak, amelyek az Antall-Boros-kormányt a privatizáció általános lassításával vá­dolják. A privatizációs bevételek képződésének lassulása csak a piaci privatizációt minősíti. A kormány legitimitásának fontos forrása a magántulajdon terjesztése. A kisvállalkozásokból, a gyors megtérülésű tevékenységekből akkumulált tőkék tulaj­donosai a mai privatizációs technikák és ösztönzők mellett igen kedvező feltételekkel gyarapíthatják vagyonukat alacsony piaci értékű vagyontárgyak megszerzésével. A felszámolás alatt lévő vállalatok vagyonának kedvezményes hitelekkel való megszerzése új lökést adhat az eredeti tőkefelhalmozásnak. A magánszektor izmosodása így a saját vállalkozásból történő tőkefelhalmozás és a privatizáció kombinációjának eredménye lesz. E folyamat számára kedvező feltételeket biztosít a kö­vetkező részben ismertetésre kerülő válságkezelő politika.

A kormány kétségtelenül nem kívánt belátható időn belüli privatizációt néhány kiemelt területen. Ezt saját politikai és gazdaságpolitikai cselekvőképességének megőrzése érdeké­ben tette. Ez a taktika nemcsak hazai és külföldi érdekcso­portok elképzeléseivel ütközik, de bizonyos esetekben a gaz­dasági stabilizáció követelményeivel is. A legjobb példa erre a kereskedelmi bankok privatizációja. A mai magyar gazda­sági helyzetben a kereskedelmi bankok külföldi tulajdon­ba kerülése nem egyszerűen a banküzem elidegenítését jelenti, hanem ennél sokkal többet. A kiterjedt pénzügyi vál­ság miatt a bankok birtokában nemcsak betétek és hitelek vannak, hanem a rossz hitelek fejében elzálogosított vagyon­részek, kényszerbefektetések, vagyis jelentős vállalkozói va­gyon. A pénzügyi válság megoldásának döntő feltételei össz­pontosulnak a bankszektorban.

A kör ördögi. A hazai bankszektor alultőkésítettsége, vala­mint a gazdasági válság miatt felhalmozódott kétes és rossz követelései okán újratőkésítésre szorul. A hazai bankrendszer ebben a helyzetben fokozatosan kiszorul a legjobb hazai vál­lalatok hitelezéséből. Ezek igényeit ugyanis a vegyes bankok és a külföldi bankok közvetlen hitelezéssel kielégítik, mivel pozíciójuknál fogva kedvezőbb hitelfeltételeket tudnak kínálni. A friss tőke tehát elengedhetetlen. Ezt elvileg két úton sze­rezhetik meg. Külföldi stratégiai befektető közreműködésével végrehajtott tőkeemeléses privatizációval. A bankok jelen helyzetében azok részvényeinek piaci értéke alacsony. A pri­vatizáció során az állam jelentős tőkeveszteséget könyvelne el plusz elveszíti az előbb említett, nem közvetlenül a bank­üzemhez tartozó vagyont és a pénzügyi válság kezelésének kulcsintézménye feletti meghatározó részesedést. A friss tőke bevonásának másik útja az állami tőkeemelés, amelynek for­rása a kormány által felvett külföldi hitel. Ez a megoldás az állam tulajdonosi szerepét konzerválná a bankszektorban, ugyanakkor jelentős további külső eladósodással járna.

Más vállalkozói vagyonelemek állami tulajdonban tartása (stratégiai megfontolásokból, vagy privatizáció előtti reorga­nizáció céljából) is hasonló dilemmákat vet fel. Ez ugyanis azt jelenti, hogy e vállalati kör ebben a helyzetben csak a kormány által garantált hitelfelvétellel juthat friss forráshoz, és, ráadásul, az állami vagyonkezelés mind intézményeit, mind személyi feltételeit illetően meglehetősen rossz helyzetben van.

1993-ban világossá vált az úgynevezett piaci privatizá­ció régi módon való folytathatatlansága. A gazdasági vál­ság elhúzódásával a feltételek romlottak. Egyfelől a privatizá­ciós kereslet – megfelelő hazai vásárlóerő és a külföldi tőke érdeklődésének csökkenése miatt – nem biztosítja a gazda­ságpolitika által korábban célul kitűzött privatizációs ütemet. A készpénzben befolyó privatizációs bevételek nagyságrendi­leg maradtak el az államháztartás hiányának finanszírozásá­hoz szükséges összegektől, a belföldi államadósságról nem is beszélve.

Másfelől a kínálati oldalon is jelentős átrendeződések men­tek végbe. Romlott a kínálat minősége azzal, hogy a csődök és felszámolások miatt rohamos az állami vagyon értékvesz­tése. Az ÁV RT. felállásával jelentős vagyontömeg vonódott ki a privatizálást közvetlenül végző ÁVÜ hatóköréből. Jelentős és viszonylag értékes vagyontömeg kivonódása kezdődött meg a piaci privatizáció hatóköréből azzal, hogy különböző alapítványok és a TB alapok számára ingyenes vagyonjutta­tást határozott el a kormány.

1993-tól változtak a kormány privatizációs politikájának pri­oritásai. A kormányzat felismerte, hogy a privatizáció gyorsí­tásának a reorganizáció a feltétele. Ezek a privatizációs kíná­lat javítását célzó akciók azonban szakmailag nem voltak kel­lően kiérleltek, ezért a gazdaságpolitika ambivalensen fogadta őket. Ez a tény eleve magában rejtette ezen akciók sikerte­lenségének lehetőségét. Pozitív változásnak tekinthető azon­ban, hogy a privatizációs megoldásoknál előtérbe kerültek a tőkeemeléses konstrukciók. A privatizációs politika változásá­nak másik eleme, hogy a gazdaság külső egyensúlyi viszo­nyainak drasztikus romlása miatt újból előtérbe került a kész­pénzes devizabevételek szerzésének kényszere. Ennek lé­nyege, hogy a külső fizetési pozíció megrendülése esetén a külföldi tőke bevonásának ösztönzésére néhány nagyvállalat (nagybankok, nagy közszolgáltatók stb.) gyors privatizálására kerülhet sor. Mivel e területen a működőképesség a tőkeeme­léses megoldást követeli, a költségvetés helyzetén ezen ak­ciók nem segítenének, de mint azt 1993 végén a MATÁV el­adása mutatja, ezen a módon jelentős devizabevételekhez le­het jutni. További bevételi tartalékot jelentenek a koncesszióba adásból származó díjbevételek.

1993-ban a privatizáció folyamataiban tendenciaváltás tör­tént. Ennek lényege, hogy alig nőtt az értékesített vagyonér­ték. Míg 1992-ben 74,5 milliárd forint volt, addig (a MATÁV privatizációját nem számítva) ugyanez 1993-ban 78 milliárd. 1991-1992 között ez az érték megduplázódott. Ráadásul ezen belül (ugyancsak figyelmen kívül hagyva a MATÁV-akciót) abszolút számokban is visszaesett a készpénzbevétel. Ez 1992-ben 63 milliárd, 1993-ban 43 milliárd forint volt. Nagy szerephez jutott ugyanakkor a kárpótlás és a kedvezményes technikák alkalmazása. A táblázat e szerkezetváltozásokat mutatja.

1994 első felében tovább folytatódott a kedvezményes konst­rukciókkal történő vagyonértékesítés. Ez zömmel az ÁVÜ port­foliójába tartozó vagyont érinti. A kárpótlás céljára felajánlott vagyon egy része az ÁV RT-hez tartozik. A már meglévők mellé csatlakozik az eléggé vérszegényre sikeredett Kisbefek­tetői Részvényvásárlási Program. Az új koalíciós kormány ezen akciókat várhatóan a legrövidebb időn belül lezárja. Az ÁVÜ 1994-re tervezett készpénzbevétele 47 milliárd forint kö­rüli. Ennek realitása kérdéses. Az összes vagyoneladás 72 milliárd forint értékűre tervezett. Ez 65%-os készpénzhánya­dot jelent. E készpénzbevételek zöme az államháztartáson belül kerülne elköltésre.

Az 1994-es privatizációs folyamatok másik – lehet mondani, meghatározó – eleme az ÁV RT. portfolióját érintő „nagypri­vatizáció", vagyis a stratégiai készletek kiárusítása. A féléves fizetési mérleg adatok arra utalnak, hogy az új kormány rá­kényszerül ilyen akciókra.

Néhány következtetés

Az eddigi folyamatok tapasztalatai alapján legalább a követ­kező következtetések vonhatók le:

1. 1990 és 1994 között az új politikai elit érdekérvényesítési törekvései a privatizáció során, jó néhány ponton ellentmon­danak a gazdasági stabilizáció szempontjainak. Ezért nem kö­zömbös, hogy a kialakuló új tulajdonosi osztály milyen összetételű lesz.
2. Nem helyes a gazdaságpolitikai célrendszerben a pri­vatizációt első, vagy domináns helyre tenni. Úgy tűnik, hogy a gazdaság stabilizálását mindent megelőző prioritás­ként kell(ene) kezelni. A leköszönt kormány sikerleltárának az a kitétele, hogy sikerült a magánszektort uralkodóvá tenni, legalábbis megkérdőjelezhető. A közvetlen állami tulajdon ki­mutatható csökkenése mögött ott van egy igen jelentős köz­vetett állami tulajdoni rész. A privatizált társaságoknál (is) a rossz hitelek mögött végül is a döntően állami tulajdonú ke­reskedelmi bankok explicit vagy implicit tulajdonosi jogosítvá­nyai állnak.
3. A tulajdonváltás rövid- és középtávon biztosan nem jelent pótlólagos növekedési hajtóerőt a gazdaságban, ső inkább pótlólagos terhet a működésben. Az alkalmazott priva­tizációs technikák az érintett vállalatok tőkehelyzetét nem­hogy stabilizálták volna, inkább destabilizálták. A hitelekkel privatizált vállalatokból a hitelek visszafizetése és a kamatfi­zetési kényszer miatt tőkekivonásra kerül sor. További prob­léma, hogy a privatizációs hitelterhek miatt az érintett társa­ságok nem hitelképesek, így forgóeszköz szükségleteiket és fejlesztési elképzeléseiket hitellel megvalósítani nem tudják. Súlyos problémát jelent a gazdasági növekedés szempontjá­ból az is, hogy az állami vagyonkezelés minősége igen ala­csony szintű.
4. A tulajdonváltásból adódó bizonytalanságok akadályoz­zák a gazdasági „jogállamiság" megszilárdulását (ez a piac­gazdaság alapfeltétele volna), valamint a piaci privatizáció ed­digi útja akadályozza a piaci intézmények „rendeltetésszerű" működését. A tulajdonváltás a már privatizált szektorban sem teremtett stabil tulajdonosi struktúrát, hiszen a hitelezési technikákkal privatizált szférába egy későbbi csődhullám szinte be van programozva. Ennek eredményeként nem zár­ható ki a tulajdonrendszer térképének újrarajzolása.

Jegyzetek

1 A rejtett privatizáció fogalma Kopácsi Sándortól származik.

2 Erre tettem kísérletet „A magyarországi privatizáció fordulatai" című cikkemben. Valóság, 1993. 6, szám

A tanulmány az OTKA 4624. számú projekt keretében készült.

A legutóbbi számunkban előrejelzett tematikán – anyagtorlódás miatt – némileg változtatnunk kellett. A szociálpolitika kérdésével foglalkozó cikkek (újabbakkal gyarapodva) átkerültek a következő számunkba; annál nagyobb teret szentelhetünk most jelenlegi fő témánknak, a szociáldemokrácia kérdésének. Írásaink zöme ezt a jelentős eszmeáramlatot és történeti jelenséget elemzi a múlt, a jelen és a lehetséges jövő vonatkozásában. Ezenkívül egy hosszabb tanulmány folytatja a Kádár-korszak múlt számunkban kezdett mérlegelését, és sor kerül egyéb történelmi, önigazgatási és gazdasági témák elemzésére is.

Tartalomjegyzék

1. Krausz Tamás : Jön vagy megy a szociáldemokrácia? – Néhány előzetes megjegyzés e számunkhoz
2. Erényi Tibor : Szociáldemokrata sikerek és viszontagságok történelmi nézőpontból
3. Varga Lajos : A szociáldemokraták és Magyarország modernizációja
4. Olga Velikanova : Lenin alakja a húszas évek tömegkultúrájában
5. Maróthy János : Önkéntelen szocializmus? – Kulturális politika a kapitalizmusban
6. Kádár Zsuzsa : Adalék Marosán György koncepciós peréhez
7. Gunnar Myrdal : Tervezés és demokrácia
8. Aleksandr Buzgalin : Hazai gazdaságelméletünk: a válságtól az új paradigma felé?
9. Szigeti Péter : Szociáldemokrácia: honnan hová? – Erények és gyengeségek
10. Viktor G. Arszlanov : Három forradalom
11. Agárdi Péter : Közelítések a Kádár-korszak művelődéspolitikájához
12. Szabó László : Tézisek a dolgozói tulajdon kiterjesztéséről Magyarországon
13. Eva Samaranch Gallén, Ramón Franquesca Artés : Önigazgatás Spanyolországban
14. Tütő László : Egy radikális szociáldemokrata. Adalékok Justus Pál gondolkodói portréjához
15. Tőkei Ferenc : Üzenetek a XIX. századból. Marx a szociáldemokráciáról

Az állami beavatkozással kapcsolatos viták – a politikacsinálók műhelye­iben s esetenként a szakirodalomban is – a „több" vagy „kevesebb" kor­mányzat, az „erős" vagy „gyenge" állam, a „kicsi" vagy „nagy" állami ap­parátus körül zajlanak. Az összevetés viszonyítási alapjai azonban eleve bizonytalanok, a lehetséges meghatározások intuitívek, és a szóbajöhető meghatározások nagymértékben kultúrához, nemzeti politikai hagyomá­nyokhoz kötöttek.

Az „erős" állam fogalma leggyakrabban az állam autonómiájával kap­csolódik össze. Egyes meghatározásokban az „autonómia" az állam „ere­jével", „hatalmával" lesz egyenértékű. Eszerint az erős állam (az autonóm állam!) működésének tervezésénél képes a társadalomban megfogalma­zódó különböző igények, programok lényegi figyelmen kívül hagyására. Annál „erősebbnek" fog tűnni az (állam)hatalom, minél nagyobbak az e programok mögötti erők és minél hatásosabban tud ezekkel szemben az állam ellenállást tanúsítani (vagyis nem ezek, hanem a saját prioritásait megvalósítani). E kulcsot követve vizsgálják az államot a neomarxista szövegek is. Itt az állam „viszonylag autonóm", ha – adott kérdések kap­csán – le tudja küzdeni a civil társadalmat domináló tőkés csoportok elle­nállását. Vagy, másként fogalmazva: az autonóm állam felülkerekedik bármilyen gazdaságilag vagy társadalmilag meghatározó osztállyal kiala­kuló érdekkonfliktusban (Skocpol, 1985, 4).

A Kádár-korszak értelmezésében és értékelésében meghatározó annak (párt)állami jellege. Le­bontásában is kulcsszerepe volt azoknak a törekvéseknek, amelyek az állam túlsúlyos szere­pében találták meg a negatív hatások, a működési zavarok, a (tovább)fejlődésképtelenség legfőbb okait. De miként bárhol Közép-Kelet-Európában, az államszocializmusok utáni kor­szakban is központi kérdés marad a „mire való az állam" kérdése, hiszen ezen országok gaz­daságét, társadalmi szervezetét még sokáig éppen az állami szerepvállalásnak a nyugatitól el­térő mértéke is jellemzi, mint ahogy meghatározó volt ez abban is, hogy e régióban – a tör­ténelmi előzmények kényszerítő hatása folytán is – államszocializmusok jöttek létre. Így a Kádár-korszak fennállásának, elő- és utóéletének kérdésében is központi fontosságú az állam szerepének vizsgálata, melyhez, úgy véljük, igen jó segítséget nyújthatnak többek között az itt olvasható tanulmány elméleti-fogalmi eszközei is.

Ugyancsak termékenyek lehetnek a szerzőnek azok a gondolatai, amelyek a centrum-pe­rifériaelméleteket, ill. a modernizáció és a függés ezzel kapcsolatos elméleteit próbáljak rend­szerbe foglalni, felvázolva ezzel a Magyarország közelmúltjában és jövőjében egyaránt meg­határozó alternatívák természetét is, s egyúttal közvetve reflektálva is az Eszméiéi korábbi számaiban közölt világrendszer-elméleti tanulmányokra is, elhelyezve azokat a kérdés igen összetett, a világrendszer-működés mind több elemére figyelő irodalom egyre terebélyesedő erdejében. (A szerk.)

Másrészt ugyanakkor semmi okunk azt hinni, hogy azok az államok – amelyekben az államot ellenőrző politikai csoport ugyan saját prioritásait követi, de azok nagyobbrészt egybevágóak a társadalom meghatározott érdekcsoportjainak értékeivel, s ezért a domináns csoportnak nem kell el­lenállást leküzdenie – gyenge, vagy korlátozott autonómiájú államok len­nének. S talán kijelenthetjük azt is, hogy az állam társadalmi támogatá­sának formája és mértéke az autonómiától független alapdimenziónak te­kinthető. Ha a társadalmi támogatottságot és az autonómiát tekintjük a két kiinduló paraméternek, és tudjuk (ez empirikus közhely), hogy ezek adott helyzetekben nem egyszerre és nem egyforma intenzitással fe­jeződnek ki, akkor jelenlétük illetve hiányuk kombinációi tipizálhatóvá te­szik az „erős-gyenge" állam dichotómiát is.

Mindezt, bármennyire leegyszerűsítő is, egy kétdimenziós mátrixszal szemléltethetjük:

A kirajzolódó államtípusok nemcsak elméleti osztályozások, hanem jól kezelhető „public choice"modellekben is megjeleníthetőek.

Jelen dolgozatunkban a hiányos társadalmi támogatottságú és ala­csony autonómiaszintű gyenge állammal nem foglalkozunk (bár sok vo­natkozásban, ambícióitól függetlenül pillanatnyilag a magyar állam ilyen­nek tekinthető). Ilyen paraméterek között egy ambiciózus átalakítási prog­rammal színre lépő állami apparátus tartósan amúgy sem működhet. Kö­vetkezésképpen, ha a változások generálásában a köztisztviselői kar az (egyik) döntő pozíciót tartani akarja, bármilyen átfogó akciósor előfeltéte­lévé lesz, hogy a kormányzatnak e modelltől el kell mozdulnia. A függet­len modellnek léteznek tekintélyuralmibb és demokratikusabb válfajai. A modernizáció különböző időszakaiban ez az államtípus – mindkét válto­zatában – jelentős szerephez juthat. Gyakorlatias megfontolásokból vi­szont a továbbiakban alaposabb vizsgálat alá az aktivista és a reagáló modelleket fogjuk venni.

A bemutatott tipológia azonban számos további kérdést is felvet. Mi­ként változnak a társadalmi támogatottság változó mértékétől függően (a demokratikus államrenden belül) az állami prioritások érvényesítési tech­nikái? Milyen államtípusok milyen szituációkban milyen fontosságot tulaj­donítanak annak, hogy milyen mértékű akcióik társadalmi támogatottsá­ga? A társadalmi támogatás változásai hogyan változtatják meg (egyálta­lán, mikor változtatják, s mikor nem) az állami cselekvési programokat? Az állami és társadalmi csoportokban megfogalmazott preferenciák szét­tartó voltából következően az államnak mekkora a hajlama (játéktere) kü­lönböző kulturális környezetekben az eredeti programok módosítására? Elvben széttartó prioritások esetében milyen állami apparátusok marad­nak autonómak, s melyek cselekvési tere szűkül majd össze? Igaz-e, hogy a tekintélyuralmi rendszerekben a „független" modell a leggyakrab­ban előforduló politika-változat? Lehet-e egy demokratikus állam is olyan „erős" (még ha nyilvánvalóan más eszközökkel él is), mint egy tekintélyu­ralmi rendszer?

E kérdések megválaszolására első közelítésben az államot adaptáci­ós mechanizmusain keresztül vizsgáljuk. Az állam legkülönfélébb akciói ugyanis felfoghatók külső vagy belső kihívásokra születő válaszlépések­ként; s így az állam sikeres voltát is mérhetjük az eredményesen feldolgo­zott kihívások hányadával. Az állam által feldolgozott külső és belső ható­tényezők egyenlegéből következően sajátos adaptációs stratégiák is el­különíthetők.

Ugyanakkor, a külső és belső kihívások szerinti felosztás (és az abból levezethető tipológiák, lásd Rosenau, 1988, 38-43) csak egy lehetőség az állami politikák különböző irányokban történő felbontására. Hiszen, míg itt az államról, annak autonómiájáról egyfajta egészként értekezünk, nem felejthetjük el, hogy a legtöbb esetben (s demokratikus államalakula­tokban majdnem mindig) az állami autonómia frakcionált; erősebben raj­zolódik ki egyes területeken, halványabban másokon. Világosabban megfogalmazott érdekei (és ebből következő szakpolitikái) vannak bizo­nyos szférákban, és engedékenyebb más vonatkozásokban. Egyes relá­ciókban erős, másokban pedig gyenge államként viselkedik. Érdekes, bár többnyire még kevéssé kutatott kérdések bukkannak elő a különböző működési filozófiájú államszegmensek határterületein.¹ Az állam autonó­miája nincs az állam egy meghatározott strukturális alkotórészébe beül­tetve. Sőt, épp a fentiekből következően időben is változik. Egyes helyze­tekben határozottan és erős kontúrokkal érvényesül, másokban elpáro­log. Az autonóm állami cselekvés szerkezeti potenciája – a kormányzati elitek összetételével, azok beállítódásainak áthangolódásával, a szerve­zetek átalakulásával és a nemzetközi rendszeren belüli erőátrendeződés­sel összefüggésben – időben is átalakul. Az osztályozási sémák kínálta autonómia-modellek inkább csak meghatározott környezetben vizsgálan­dó lehetőségek.

Végül is az adaptációs stratégiák mögött az állami autonómiát hordo­zó döntéshozó csoportok szubjektivitásának összetevői rajzolódnak ki (a társadalomban megfogalmazódó problémák felismerési készsége az ál­lamapparátusban, a köztisztviselők önképe a mögöttük felsorakoztatható támogatásról, konfrontációs stratégiák az igazgatásétól eltérő prioritások kezelésénél, az apparátus hitei arról, hogy az általuk befolyásolandó terü­leten adott bemeneti (input) lépéseknek milyen hatékonyságú kimenetei támad(hat)nak.

Mindezekből „puha" politika-jellemzők egy csokra rendezhető össze. E puha változók az állam általános strukturális keretei és az egyes konkrét akciók közötti sávban működnek. Néhány ezek közül – képlékenység; az akciók elszigeteltsége, körülhatároltsága; az állami politika rugalmas­sága és sebezhetősége – alapjellemzői egy általános autonómiakon­cepciónak is. A képlékenység és a sebezhetőség negatívan, az elszige­teltség és a rugalmasság pozitívan kapcsolódik az állam autonómiájának kiteljesedéséhez.

A képlékeny államok preferenciáik megfogalmazásánál érzékenyek a megnyilvánuló társadalmi érdekek kifejeződései iránt, és ezek hatására saját programjaikat is hajlamosak módosítani. Szélsőséges esetekben az apparátus egyszerűen teljes egészében magáévá tesz, sajátjaként fogal­maz meg valamilyen, az igazgatási apparátuson kívül megszületeti prog­ramot. Persze a nem (vagy csak minimálisan) képlékeny állam sem ha­nyagolja el teljesen a társadalmi hatásokat. Amíg azonban a képlékeny állam ezeket az impulzusokat értékkörnyezetükkel együtt hasznosítja, és programelemként emeli át saját cselekvési lehetőségei közé, addig a nem- vagy csak kevéssé képlékeny változat ezeket csak információként használja, adatforrásként, nyersanyagként kezeli és hozzárendeli saját értékeihez.

Az állam képlékenységéhez két strukturális változó kötődik; az állami apparátus összefogottságnak mértéke és az állam belső differenciáltsága (Nordlinger, 1987, 373). A keményen összefogott állam(apparátus)ban a köz(szak)igazgatásban dolgozó szakértők pályájának, karrierjének túl­nyomó része az igazgatási szervezeteken belül épül. Az apparátus felső szintjei is nagyobbrészt belülről töltődnek fel. A szolgálati idő hossza fon­tos jutalmazandó értékké válik.

A lazán összefogott szervezetek (egyik) fontos ismérve ezzel szem­ben, hogy a karrierminták ezekben a szervezetekben nyitottabbak. Az ilyen apparátus tagjai ide-oda vándorolnak az igazgatási szféra és a „álla­min" kívüli szférák között.

A képlékenységre hat az állam differenciáltságának foka is. A differen­ciált állam szakértőkre épít, és éppen szervezeti sokrétűségéből követ­kezően bizonyos értelemben „korpuszkulus", felduzzasztott. Az ilyen ne­hézkes, „testes" állam pedig hajlamos saját preferenciáinak felerősítésé­re. A különböző kérdésekkel kapcsolatos szakpolitikák kidolgozására lét­rejövő bizottságok, irodák, munkacsoportok, kiküldött ideiglenes testüle­tek tömegében kialakuló szervezeti rutinok, kapcsolatok, kiharcolt alkupo­zíciók bizonyos mértékig abszolutizálódnak, maguk is befolyásos politika­alakító elemmé válnak.

Az állam elszigeteltségének fog almán azt értjük, hogy milyen mértékű az állam környezetfüggősége. A teljesen elszigetelt (a társadalomtól el­zárt) állam csak egyfajta társadalmi viselkedési módra: a rendpártéra re­agál. A rosszul körülhatárolt államnak ugyanakkor állandóan valamilyen aktív támogatásra (kampányokra, referendumokra, támogató tüntetések­re) van szüksége. Az elszigeteltség különböző változatai nagyobbrészt egy változóval magyarázhatók, ti. azzal, hogy az állam miképpen helyez­kedik el egyfajta kohéziós-dihéziós tengelyen (Nordlinger, 1987,376). Az elszigeteltség és a kohéziófok között kétfajta összefüggés is szem­betűnik. Egy kohezív államban az apparátus tagjai addig a fokig gazdál­kodnak közösen egymás erőforrásaival, ameddig ezáltal növekszik füg­getlenségük az államon kívüli aktorokétól. A megosztott (dihezív) állam­ban a külső aktorok játéktere az állammal szemben olyannyira kedvező, hogy többnyire sikerül megakadályozniuk a tisztviselői karon belüli lehet­séges szövetségek létrejöttét (vagyis ki tudják játszani az apparátus kü­lönböző részeit egymás ellen).

Az állam rugalmasságán itt a sajátjáétól eltérő (esetenként azzal szembehelyezkedő) nézetek, értékek rendszerbe integrálásának képes­ségét értjük. A nagy rugalmasságú állam a vele szemben megfogalmazó­dó ellenállást jól tudja kezelni. Az ilyen állam köztisztviselői felkészültek a társadalom különböző csoportjaiban születő értékpreferenciák átalakítá­sára, módosítására, sajátjaikhoz illesztésére (vagy legalább is azt hiszik, képesek minderre). A rugalmatlan, vagy kis rugalmasságú állam appará­tusa ezt a szerepet képtelen ellátni.

Az elemzett szerkezeti változók – a differenciáltság és a kohézió – jól magyarázzák az államok eltérő rugalmasságát. Az erősen differenciált állam igazgatási szakértői az ellenvélemények közömbösítésénél vagy integrálásánál egy sajátos semleges érvelésmódot használva gyakran a szaktudás különböző típusaira hivatkozva – jó kiinduló helyzetben van­nak.

A dependens állam mozgástere

Az államok és szakpolitikáik nyilvánvalóan másként működnek, más mandátummal rendelkeznek a gazdaság, a politika, tudomány és a technológia fejlesztés nemzetközi központjaiban és másként a peri­fériákon. Miután a továbbiakban technológiapolitikai forgatókönyveink felrajzolásánál ennek a különbségtételnek kiemelt jelentősége lesz, min­denekelőtt jelezni kell saját olvasatunkat a centrum-periféria kérdésről. Nálunk a fogalom mindenekelőtt Wallerstein és követőinek világrendszer (World system-elméletein keresztül honosodott meg. A centrum-periféria kérdés azonban egyrészt nem teljesen új találmány: a klasszikus gazda­ságföldrajz „centrális helyek" elméletétől kezdve Perroux, Hirschman, Deutsch gazdasági és politológiai nagyelméleteiben az 50-es (vagy később a norvég Rokkan-iskola politikai szociológiájában a 60-as) években már számos vonatkozásban előbukkan. Másrészt gondot okoz ezekben az el­méletekben az is, hogy társadalomfejlődési vagy legfeljebb történelemfi­lozófiai kérdésekből – amikor egyes térségek konkrét besorolására vagy legalább is elhelyezésének konkrét értelmezésére kerülhetne sor – érték­probléma lesz. Sokan úgy vélik, ha működési területük, országuk, kultúr­körük ilyen vagy amolyan osztályozásban perifériának minősül, akkor ez a „lepontozó" jelző őket is minősíti, következésképpen a „perifériának" minősítés ki(és megkerülendő. Jelen szövegünk igyekszik a centrum­periféria, dependencia, „alulfejlettség" szavak minden érzelmi színezetét elkerülni.

A központokat és a perifériát három dimenzió mentén különíthetjük el; eltérő szerkezeti jellemzőik vannak, eltérő javak kerülnek cserére a köz­pontok és a periféria között. Végül, különbözni fognak közöttük az interak­ciós minták is.

Mindezzel együtt, a vonatkozó szakirodalom valamennyi ága a köz­pontokat kedvezményezett, a perifériákat gyengén fejlett, hátrányos hely­zetű régióként írja le. A perifériák gyengén fejlett gazdaságok, alacsony technológiai szintekkel, munkaerőintenziv termékekkel (Wallerstein, 1983. 30), szerkezetük a központokéhoz képest kevéssé diverzifikált (Hechter, 1975. 9), életszínvonaluk és életminőségük alacsonyabb (Rok­kan and Urwin, 1983, 3). A perifériák kulturális importőrök is. Társadalom­szerkezetük széttöredezett, fontos intézményeik hiányoznak, világképük saját miliőjükben reked. A központokban inkább a csúcstechnológiák je­lenléte, a dolgozónkénti nagy fajlagos beruházási hányad, szakképzett munkaerő jelenléte és a politikai és katonai hatalmi jelleg lesz megha­tározó.

A cserekapcsolatok e régiók között – már a felsorolt szerkezeti kü­lönbségekből is következően – egyenlőtlenek. A perifériák alacsony faj­lagos értékű termékek exportőrei, nyersanyag- és félkésztermék-kiszállí­tók és berendezés-importőrök. A perifériák a nemzetközi piacokon általá­ban információ- és tudásvásárlók.

Az interakciós minták a központok és a periféria között megle­hetősen szigorú szabályokat követnek (Galtung, 1971. 89-91). A köz­vetlen kapcsolatok egy központ perifériái között minimálisak. A perifé­ria különböző tartományai egymással is a központon keresztül érint­keznek, más központ perifériáira pedig a központok egész hálózatán keresztül jutnak csak el.

A központ-periféria rendszerek vizsgálatában jól megkülönböztethető egy neoklasszikus és egy neomarxista vonulat. A neoklasszikus felfogás dolgozatai a szakirodalomban a neomarxista szövegekhez (például Wallerstein, Burawoy, Massey, Amin, Frank írásaihoz) képest kisebbségben vannak. A társadalom, gazdaság, politika elkülönülését, sőt, egyes ese­tekben autonómiáját tételező neoklasszikus víziókkal szemben² a neo­marxista vizsgálatok a három szféra kölcsönös függőségét, s azon belül egyfajta gazdasági meghatározottságát hangsúlyozzák. Piacképük nem természetesen kiegyensúlyozott, hanem nagymérvű fluktuációval és je­lentős egyenlőtlenségekkel terhelt. Míg a neoklasszikus modellek a köz­pontok jólétét a nemzetközi munka- és piacmegosztásból vezetik le, és az ott felhalmozott profitot a vállalkozók természetes nyereségének isme­rik el, addig a neomarxista írások a központok eredményeiben a perifériá­ról elvont értéktöbbletet mutatják fel. A piacelvű világgazdaság mintáinak globális diffúziójából következően a munkaerő ellenőrzési mechanizmu­sai a központokban és a perifériákon eltérnek egymástól (Wellhofer, 1988, 291). A központ és a perifériák közötti munkaerő-működési (mun­kaerőpiaci) különbségek, a „termelés politikája", ahogy ezt Burawoy (1985, 123-28) nevezi, kiemelkedően fontosak. Ebben a szerkezetben a területi munkamegosztást elsősorban a tőke stratégiai menedzseri meg­fontolásai, s kevésbé a természeti környezet, vagy az esetleges szállítási költségek fogják meghatározni. Ha régebben „a földrajz strukturálta a tőkét", most fordítva működik ez a viszonyrendszer „a tőke struktu­rálja a földrajzot" (Smith, 1984. 116).

A periféria államának szerepkörét, fejlesztési és ezen belül technológi­ával kapcsolatos lehetőségeit, az alulfejlettség (fejletlenség?) felszámolá­sában adódó feladatait két nagy gondolati modell; a modernizáció és a dependencia megközelítési módjai rajzolják ki. A magyar szakirodalom-gyakorlatilag már jó évtizede – lényegében minden belső kritika nélkül, szinte egyöntetűen a modernizációs felfogást használja.

Sajátos tudásszociológiai anomáliának is tarthatjuk a modernizációs elmélet ezen magyarországi (és bár kisebb mértékben, de általánosabb kelet-európai) térfoglalását. A szociológia nemzetközi hálózataiban – legalábbis a hatvanas évek vége óta – két megfontolásból szokták hasz­nálni ezt az elméletet. Egyfelől a modernizációs paradigmát általában sa­ját civilizációjuk alapértékeire, gazdaságuk tőkeerejére utalva használják a központok szakértői. Másfelől azok is ezt a paradigmát követték, akik saját, eddig megtett fejlődési pályájuk utólagos lineáris értelmezésére építettek. Mindezek a szerzők általában centrista, vagy konzervatív irány­zatokhoz tartoznak. A perifériákról nem igen ismerünk számottevő szociológiai iskolát, rangos mestert, aki azt állította volna, hogy ré­giója számára valóban szabadon választható és valószínűsíthető megoldást jelentene a központok fejlődési modelljeinek ismétlő kö­vetelése.

A nyolcvanas évek magyarországi modernizációs irodalma ebben az értelemben a nemzetközi mintához mérve két vonatkozásban is anomá­lia. Először is, sajátos módon mesterségesen homogenizálja a társadalmi teret – elismeri ugyan a helyi sajátosságokat, de rögtön azt is posztulálja, hogy az univerzális fejlődési modelleknek elvben ebben a specifikus tér­ben is hatniuk kell. Sőt, még azt is állítja, hogy a felszámolandó helyi „különút" legfőbb alapproblémája éppen az, hogy ezeket a mintákat nem hagyja érvényesülni. Másodszor, ezt a felfogást – némi habozás után – az államszocialista rend politikai elitje is a magáénak ismerte el (vagy legalább is tolerálta), mert az egyrészt keretet kínált saját tör­ténelmi szerepének egyfajta értelmezéséhez, másrészt a kívánatos változások fokozatos, evolúciós útjának felrajzolásával olyan jövőt sejtetett, amely ezen, aktuálisan pozíciókat birtokló korporatív elitek (tanulóképes része) számára is helyet ígért.

Annak, hogy a globális rendszer e furcsán izotrop, a központok és a perifériák szabadsági fokát összemosó víziója oly szembetűnő nép­szerűségre tett szert, valószínűleg két további oka is volt. 1. A nyolcvanas évek Kelet-Európájában, a világgazdaságtól elszigetelt, stagnáló szovjet rendszer perifériáján a szakértők is idealizálták a globális rendszert. Mi­után átélték kirekesztettségüket, s közvetlen információjuk sem volt a vi­lágrendszer belső folyamatairól, az elemzésekhez többnyire a tennivalók, a normatív elméletrészek felől jutottak el, mindez elég logikusan vezetett a vizsgált rendszerek mesterségesen homogenizált felfogásához. 2. Másrészt Közép-Kelet-Európa önképében nem volt ott igazán a tartós periférikus létre „kárhoztatottság"perspektívája sem. Ha a régió hosszabb időszakon át lényegében változatlan kulturális, gazdasági perem­jellegét a modern történettudományi irányzatok elismerték is, a normatív társadalompolitikai közgondolkodás a Duna medence lehetőségeit az utolsó másfél évtizedben potenciálisan „központképesnek" látta. Ennek a képességnek a kifejtése útjában – az uralkodó hitek szerint – csak a konzerválódott államszocialista rend és a szovjet függőség állott. Ennek felszámolásával a térség – e modell szerint – rövidebb-hosszabb átmeneti, adaptációs periódus után elfoglalhatja természetes helyét az európai magban; a Központ részévé válhat.

E gondolati séma tulajdonképpen kizárja, vagy legalább is nem gon­dolja végig azokat a fejlődési változatokat, amelyek a régiót az új feltéte­lek között is, a „kapukon belül", a nemzetközi munkamegosztás szerves részeként is tartósan perifériaként kezelik. Kissé leegyszerűsítve, a mod­ernizációs modell ily módon megfogalmazott előfeltevései szerint az államszocialista, Szovjetunióhoz kötött világ felszámolásával meg­szűnik az a specifikum is, amely eddig a Központ játékszabályainak e térségbeli érvényesülését gátolta.

A modernizáció mű-univerzalizmusa

A társadalmi modernizáció eredeti elméletei végül is a korábbi társadal­mi-gazdasági fejlődéselméletből eredtek, és a „nyugati" társadalom­fejlődés tapasztalatait kísérelték meg teoretikus keretekbe rendezni.

Az elmélet teoretikus elődeitől örökölte meg a „modem"és a „hagyo­mányos" fogalompárját. A modernizációs elméletek a társadalmat „szer­ves egészként" fogják fel, amelynek növekedési fázisai vannak: születés, érés, bomlás. E dichotóm társadalomkép őse Tönnies Gemeinschaft-Gesellschaft felfogása (amelyből a premodern társadalmak az első, a mo­dernek a második formációval lesznek azonosak).³ E felfogás azonban a modernizációt olyan értelemben is univerzálisnak tekintette, hogy úgy vélte, a Nyugat-Európában és Észak-Amerikában a XVII. és XIX. szá­zad között kialakult, majd mintaként más térségekbe Is szétsugárzó társadalomszervezési modell az egyetlen lehetséges és kikerülhe­tetlenül követendő változat valamennyi régió és kulturális közeg számára.

Történetileg ez a fejlődő országoknak ajánlott társadalompolitikai ví­zió, amely magát a fejlődést a demokratizálódás és racionalizáció egyfaj­ta keverékeként fogta fel, arra a hitre épült, hogy a nyugati társadalmak „sikertörténetének" alapja a „liberális" társadalmi, politikai és gazdasági alapértékek egyfajta konszenzusa volt. E paradigma – szinte vetélytárs nélküli – uralma azonban valamikor a hatvanas évek közepén véget ér (Leonard, 1990, 103). (A háború utáni két évtized tapasztalatai, ezt azért ismerjük el, szállítottak igazoló anyagot a modernizáció szakírói számára. A nyugat-európai rekonstrukció a központban és a latin-amerikai „Prebisch-boyok"⁴ – most már tudjuk, hogy ideiglenes – sikere a periférián va­lószínűsíthették a modellt). A hatvanas évektől kezdődően a perifériák fejlődő társadalmai növekvő konfliktusok övezetébe kerültek; de tár­sadalmak mozgósítottsága és pillanatnyi gazdasági teljesítőképes­sége jól láthatóan széttartott, s a helyi elitek (és talán központbeli protektoraik is) a megoldást – egy időre – éppenhogy nem a liberális alapértékeknek megfelelő stratégiákban, hanem az állam represszív jellegének felerősítésében, egyfajta autoritárius erőösszpontosítás­ban kezdték látni. A modernizációs elméletből kisugárzó optimizmus el­lentmondásba került a periféria államainak e korszakbeli romló teljesítmé­nyével.

A rendpárti politikai kultúra felerősödésével, az állam sajátságos re­konstrukciójával újraértelmeztetett a fejlődés társadalmi miliője is. A modernizációs elméletek második hulláma végül is ezeket a politikai hangsúlyáthelyeződéseket tükrözi. A gazdasági teljesítőképesség foko­zásának programjaiból kikerül a demokrácia mint előfeltétel. A modern­izáció csak hosszú távon megtérülő áldozatok soraként, kényszerpálya­ként – amelybe ha kell, a társadalmat be kell kényszeríteni – bukkan elő.⁵ Ezek az elméletek a modernizációt a demokratizálódást megelőző fázis­ként, s nem egymásba hatoló, szinkrón folyamatként értelmezik. Ahogy ennek a rendpárti modernizációs elméletnek egyik klasszikusa, Huntington írja: „a Nyugat tapasztalatai inkább azt sugallják, hogy az állami intéz­mények modernizációja és a politikai részvétel kiterjedése között fordított az arányosság". (1968, 94).

Mindezeken a problémákon túl, a modernizáció vizsgált felfogásai nem lépnek túl a nemzetállam határain. Metodikai szempontból, a helyi elitek működési filozófiájaként mindez érthető, de a kölcsönösen függő nemzetállamok jelenlegi rendszerében, a technológiai diffúzió folya­matának globalizálódásának időszakában ez a megközelítés aligha lehet majd kielégítő.

Függő fejlődés

Míg az ortodox fejlődés-elméletek tulajdonképpen minden alapvető kritika ellenére sem mozdultak el a replikációs modelltől, vagyis a fejlett világ ál­tal befutott röppálya megismételhetőségének hitén alapultak, az egyes országok gyakorlata mást mutatott. Azok a társadalmak, amelyek sike­resek voltak, nem másolták a központokba kerülés eddig bevált sé­máit. (A lemaradottak többsége pedig, amelyeknek felzárkózási próbál­kozásai – ugyan különböző okokból – de kudarcot vallottak, szintén felis­merhette ugyanezt.) S meglehetősen nyilvánvalóvá vált az is, hogy a kü­lönböző társadalmak, vagy államaik – sikeres, vagy kudarcot vallott – kísérletei végül is a kölcsönös függőség különböző formái között zajlanak. Függőségen, dependencián azt a helyzetet értjük, amelyben egy nemzetgazdaság (egy ország) fejlődését egy másik ország (vagy azoknak csoportja) úgy befolyásolja, hogy az előbbi az utóbbinak aláren­delődik. Következésképpen, „a modernizációs kudarcokért" nem-(csak) az egyes társadalmak hagyományos intézményei vagy ural­kodó kollektív hitei, hanem magának a fejlődési kísérletnek a köz­pontok által uralt közege is felelős. „Mind a fejlettség, mind az alul­fejlettség ugyanannak a jelenségnek különböző oldalai, funkcionáli­san összekapcsolódnak egymással. Következésképpen, egymást kölcsönösen feltételezik és befolyásolják." (Sunkel és Paz, 1970, 6.)

A szakmai viták során e pozíció képviselőit mint a dependenciaelmélet követőit idézik. Ugyanakkor nyilvánvaló, nincs egységes depend­enciaelmélet. Léteznek viszont eltérő fogalmi apparátust használó külön­böző politikai gazdaságtani, politikai szociológiai elméletek, amelyek en­nek a bonyolult függőségi rendszernek valamilyen szempontból átfogó magyarázatát kívánják adni. Egy sikeres osztályozási kísérlet (Pálma, 1981. 42-42) a dependencia-irodalomban három nagy vonulatot lát.⁶

Az első „az alulfejlettség elmélete". Ennek megalapozói – A.G. Frank és egy chilei társadalomkutató csoport (Santos, Caputo, Pizarro, Marini és mások) – szerint az alulfejlettség meghatározó oka e területek függősége a központ gazdaságaitól, és az, hogy a globális rendszer jelenlegi strukturáltsága aligha ad valódi lehetőséget a periféria fel­zárkózásához. Egy másik irányzat, amely némileg a hagyományos latin­amerikai elitek progresszív szárnya, az ECLA eredeti gondolatmenetét követi (ismertebb képviselői Furtado és Sunkel) szintén elemzi (és na­gyobbrészt korlátként éli meg) a periféria strukturális meghatározottsága­it, de nem mond le a periféria megújulási, fejlődési potenciáljáról, és nem hisz egyfajta általános alulfejlettség-elmélet létrehozásának lehetőségé­ben (vagy szükségességében) sem. S létezik a munkáknak egy olyan harmadik nyalábja is, amelyek egyfelől a dependencia helyzetfüggősé­gét, különböző eseteinek eltéréseit hangsúlyozza. Másfelől igyekszik alá­húzni a dependencia mint külső függőség érvényesülésének belső meg­határozottságát, vagyis az adott társadalom belső hatalommegoszlásá­nak, az egyes aktorok erőterének szerepét is a dependencia létrejöttében és működésében (Cardoso, Faietto, Pálma).

Bár a dependenciadolgozatok elméleti írások, amelyek ha egyáltalán tartalmaznak empíriát, akkor az inkább részleges gazdaság- vagy társa­dalomtörténeti, mintsem komparatív jellegű, mégis számos próbálkozás próbált alájuk összefüggő konkrét bizonyító anyagot építeni (az empirikus tesztkísérletek összefoglalását lásd Hirsch, 1986-ban). Bár, elsősorban a mintavételből következően, a különböző empirikus próbálkozások értéke eltér, nagyobbrészt meggyőzően igazolják a dependencia jelenlétét kü­lönböző régiókban, gazdasági és társadalmi mechanizmusokban. A vizs­gálatok első sora a hetvenes évek elején is már elég megbízható bizonyí­tó anyagot hozott össze. Például P. Stevenson (1972) a külső függőségi indikátoroknak minősülő közvetlen külföldi beruházások, a külföldi segély és a tőkekiáramlás valamint a gazdasági növekedés kapcsolatait vizsgál­va hét latin-amerikai országban, hét egymás után következő évre talál ne­gatív kapcsolatot. Ch. Chase-Dunn módszertanilag azóta is sokszor to­vábbvitt munkájában (1975) – 58 gyengén fejlett ország gazdaságát vizsgálva – negatív kapcsolatot talál az 1950-es beruházások és az 1960-as és 1970-es fejlődési eredmények között. Vengroff (1977) függőségi és fejlődési indikátorok egész sorát egymáshoz illesztve mutat­ja ki, hogy ugyan a gazdagabb fejlődő társadalmaknak a legszegényebb országokénál jobb esélyeik vannak arra, hogy a globális rendszerbe in­tegrálódjanak, de a beilleszkedés után működésbe lépnek olyan függősé­gi kapcsolatok, amelyek az addigi fejlődési sémát ezeknél is eltorzítják.

R. Robinson eredményei konzisztensek a legutóbb említett függőségi elméletekkel – egyfelől a nagyobb belső erőt mutató, másfelől a jobb nemzetközi teljesítményeket elérő társadalmak szerkezete a többiekéhez képest kiegyenlítettebb, ugyanakkor a külső beruházási és kereskedel­mi függőség nagyobb belső, társadalmi egyenlőtlenséggel együtt jelentkezik. A Bornschier projekt, amely eddig ezen a területen a legjobb adatsorokat produkálta, a multinacionális vállalatokban látja a perifériák, a periféria-helyzet konzerválásának legfőbb ágensét (a vizsgálatok konk­rét leírásai Hirsch, 1986. 118-119).

A latin-amerikai perspektívájú feldolgozásokat követő világgazdász újklasszikusok: Amin, Emmanuel és talán Wallerstein is a perifériát a ke­reskedelmen keresztül vélik integrálhatónak. A (nemzetközi) kereskede­lem ugyanakkor az egyenlőtlen cserén át a periféria kizsákmányolásának forrása is. Az értéktöbbletnek a perifériáról a központokba irányuló transzferje magyarázza ezek szerint az elemzések szerint a „végek" fej­letlenségét (és ugyanakkor a legtöbb számbavehető szerző számára – ki­sebb-nagyobb mértékben – a központ sikereit is). E felfogások nem na­gyon látják azt a lehetőséget, hogy az egyenlőtlen csere felszámolását a szélekről kezdeményezzék. A kelet-ázsiai iparosítási sikersztorikban elsősorban a nemzetközi munkamegosztásban a központból kezdemé­nyezett, s a tőkehatékonysági megfontolásokkal összefüggő átren­deződést látnak, amelyben az érintett országok a „fent" kiosztott szere­pekre mindössze ügyesen ráhangolódtak (például Frank, 1984, 217). Ezekkel szemben a függőség belső politikai struktúrákon keresztül érvé­nyesülő hatásmechanizmusait vizsgáló munkák ugyan elismerik az egyenlőtlen csere létét, de erre különösen nem figyelnek, s ami még lé­nyegesebb, automatikusan semmiképpen sem kapcsolják össze a dependencia tényét az alulfejlettséggel. E függőségi alku-dolgozatok is többfelé ágazódó gondolati sémákat kínálnak: az „asszociált függő fejlődés" strukturalista koncepcióit, vagy a „kiegyensúlyozatlan periféri­ák" elméletét.⁷ A strukturalista felfogások legfontosabb, a továbbiakban jelen elemzésünkben is hasznosított felismerése, hogy az iparosítás a periférián szükségszerűen heterogenizálja a társadalomszerkezetet. Ez a szerkezeti heterogenitás nem azonos az elmaradt társadalmak sok­szor és sokfele leírt „duális" társadalomszerkezetével. A duális modell „modern" és „hagyományos" szektorai egymástól elszigeteltek, az álta­lunk felhasznált Pinto-Furtado-Sunkel féle felfogás pedig ugyanazon tár­sadalom különböző gazdasági rezsimek befolyása alatt működő részeit közös környezetükben kezeli. Az e szektorok közötti kölcsönhatások a belső függőségi rendszerek különböző típusaiként írhatók le (belső csere­arányromlásként, marginalizálásként, stb.). Míg a központok társadalmi rétegződés-szempontból sok vonatkozásban viszonylag homogeni­zálódnak, a periféria ellenkezőleg, heterogenizálódik. S miután egy­részt az egymástól számos dimenzióban széjjeltartó rétegek érintkezési felületein növekszik a súrlódás, másrészt kialakul egy jelentős tömeg, amelynek módja sincs átigazolni a „felsőbb osztályokba", rögtön fel­vetődik a kérdés: milyen a lemaradó rétegek hatása a fejlődésre? Hogyan jelentkezik (ha van egyáltalán) „rémületkeltő" effektusa? A reménytelen lesüllyedés veszélye egyfelől növeli-e a munkaerő teljesítménymotivált­ságát, másrészt lefojtja-e a konfliktusokat a munkavállalók „fegyelmezé­sével"? Az empirikus evidencia itt egyébként egyáltalán nem támasztja alá mechanikusan a menedzsment-tanácsadók mindkét kérdésre adott .pozitív" válaszát. Másfelől, ezekből a „latin-amerikai" elméletekből nem derül ki, hogy a strukturális heterogenitás – negatív össztársadalmi hatá­sán túl – végülis kedvező-e a modern szektor növekedésére, vagy azt hátrányosan befolyásolja?⁸

A periféria-lét a nemzetközi rendszerben azonban nem jelent au­tomatikusan gazdasági elmaradottságot. Léteznek (léteztek) „ki­egyensúlyozott" és „nem-kiegyensúlyozott" perifériák (Hinkelammart, 172, 41-42). Az előbbiek éppúgy fejlődőképesek, mint a központ. Az utóbbiak lemaradása pedig bizonyos, főleg belsőleg meghatározott fejlődési tényezők hiányára vezethető vissza. Végül is, a XIX. század első felében az angol gazdasági fejlődés (a megerősödő angol kapitalizmus) a többi országot megkísérelte perifériájává: nyersanyagszállítójává és késztermékvásárlójává tenni. Ebbe a szerkezetbe Franciaország, majd Németország nem integrálódott, hanem (kezdetben védővámokkal körül­véve- gondoljunk csak Fridrich List kampányaira Poroszországban) al­ternatív ipari potenciált fejlesztett ki. Más országok nemzeti polgárságá­nak vagy nem voltak lehetőségei az ellenállásra, vagy tudatosan nem kí­vántak kimaradni a brit központú nemzetközi gazdasági rendszer előnye­iből. Ezek az országok ugyan perifériának voltak minősíthetők, de gazda­ságilag korántsem maradlak le. Dánia, Hollandia, vagy a volt brit domíniumok: Ausztrália, Új-Zéland, Kanada, – a „kiegyensúlyozott perifériák" nyersanyagszállítóként és agrártermelőként is lényegében a központ fog­lalkoztatottsági szintjeit és jövedelemskáláját tudták társadalmaik számá­ra biztosítani.

A „kiegyensúlyozatlan perifériák" (jellemzőik: az alulfoglalkoztatott munkaerő, a modern technológiák működtetéséhez szükséges készsé­gek hiánya, elmaradt műszaki rendszerek) minderre már nem voltak ké­pesek. Míg azonban a XIX. század nemzetközi gazdasági rendszeré­ben még kínálkozott valamilyen tér a központokkal szembeni nyílt ellenállásra (például saját ipari kapacitások védővámokkal való ide­iglenes elkerítésére, megnövesztésére – s Németország és Japán élt is ezekkel a lehetőségekkel), addig a XX. század technológiai rend­szerei és világgazdasági szerkezete a perifériákon erre már nem kí­nálnak sikeresélyes lehetőségeket (bár a központon belüli átren­deződésnél, ahogy ezt például a nyolcvanas évek japán-amerikai félve­zető-kereskedelmi háborúja is mutatta, még ezeknek is van tere). A szov­jet (és kelet-európai) modernizációs ugráskísérlet kudarcának is egyik fő oka a nemzetközi technológiai fejlesztés központjaitól való elszigeteltsé­ge volt. A Szovjetunió, bármilyen jelentós erőforrásokat összpontosított is a technológiákban, nem volt képes (végül már sikerágazatában, a katonai K+F-ben sem) egy autarch modellben kiváltani a nemzetközi rendszer technológiai fejlesztési kapacitásait. Mindezzel együtt is az újabb fejlődé­sirodalomban is vannak (egyébként jószándékú) kísérletek, amelyek fel­tételezik, hogy a mai perifériák számára is nyitva áll – a láthatóan egyér­telműen előtérbe helyezett „ricardoiánus" forgatókönyvekkel szemben (vagy azok mellett) – egy list-i, protekcionista változat is. Például, Senghaas, 1982 „autocentrikus"fejlődésmodelljei, a „disszociatív" ipari straté­giák bemutatása a gazdaságtörténetben valami hasonlót sugall.

A latin-amerikai periférián a múlt század első felében az uralkodó elit­nek megfelelt a periféria bedolgozójának szerepe, mert nyersanyag- és élelmiszerexportőrként is megtalálta a számítását. Egy védővámos ipar­politika kontúrjai még ilyen feltételek között is látszottak Brazíliában, Chi­lében és Paraguayban.⁹ Amikor azonban a XX. század elején a latin-amerikai export-orientált gazdasági modell válságba került, és a részben újrakonstituálódó nemzeti politikai elitek megkísérelték, hogy a „kiegyen­súlyozatlan" periférikus helyzetből kimozdulva (újra)indítsák az iparosítás folyamatait, kiderült, hogy a környezet radikálisan megváltozott. A „lema­radás", „megkésettség" (tehát egy idődimenzióban, vagyis mennyiségi skálán kifejezett egyenlőtlenség) helyén „alulfejlettség" (underdevelopment, strukturálisan meghatározott egyenlőtlenség) alakult ki.

Az új környezetnek részét képezi a nemzetközi rendszer központjai­nak parciálisan átalakuló szerkezete, és az abból következően idősza­konként megnyíló, vagy becsukódó piacok kínálta lehetőségek kihaszná­lása is. Leglényegesebb alkotóelemét azonban az ipar technológiai bázi­sának átalakulása fogja jelenteni. Nyilvánvalóan nem egyszerűen techno­lógiai változásra, hanem az egész termelési mód átalakulására gondol­nánk. Míg a XIX. században – akár még annak második felében is – az egymás mellett létező tradicionális és modern termelési módok között lé­tezett, sőt elvben viszonylag könnyen kivitelezhető volt valamilyen átme­net, addig a századfordulón ebben a vonatkozásban megváltozott a hely­zet. Ekkorra, a modern vegyipar és az elektrotechnika megszületésével, létrejönnek a tudomány, a kutatás termelési-láncba-szervesülésének első nagyipari változatai.¹⁰ S ebben az időszakban alakul ki a tömegter­melés „fordista" filozófiája is. A modern és a hagyományos ipari rezsimek között szakadás áll be. Az egyikben felhalmozódó potenciák (akár makro­szinten a gazdaság szervezettségében, akár egyéni szinteken – a ter­melési tapasztalat, munkakészség szintjén) már nem konvertálható át a másikba. A modern technológiát egyre inkább csak modern techno­lógia „szülheti". Saját erejére támaszkodva egy nem iparosodott tár­sadalom nem kerülhet át a technológiai küszöbön. Valószínűleg Ja­pán volt az utolsó társadalom, amely a múlt század végén még a régi fel­tételek között szakadhatott le a perifériáról. S itt nem elégséges a techni­kai tudás importja. Azzal együtt kell járnia berendezések, majd később azok üzemeltetéséhez szükséges alkatrészek, meghatározott minőségű és összetételű nyers- és segédanyagok áramának is. Mindezekhez hoz­zájutni pedig csak a nemzetközi rendszerben uralkodó hatalmi viszonyok valamilyen szintű elfogadásával lesz lehetséges. Ennek az új iparosítási rezsimnek nyilvánvalóan az importkapacitás lesz a korlátja (akár szűkeb­ben vett gazdasági, akár szélesebb, tudásszerkezeti értelemben). Bizo­nyos értelemben éppen e téren vallanak nagyobbrészt kudarcot az im­porthelyettesítő iparfejlesztési stratégiák is Latin-Amerikában és Dél-Ázsi­ában, és, ha részben más körülmények között, de Kelet-Európában is. A termelési javak kielégítő importjához szükséges erőforrások nem állnak rendelkezésre, ami végül (a fogyasztási javak importjára irányuló nyo­mással együtt) kikerülhetetlenül eladósodáshoz és a nemzetközi fi­zetőképesség megroppanásához vezet. Az ipar ugyan esetleg tovább nő, de semmilyen hatással nincs az illető térség bekapcsolódására a globális rendszerbe. Végül a hazai ipar olyan enklávévá – a közvetlen környezet megoldandó problémáitól egyre inkább elszigetelődő szférává – válik, amely még a szomszédos szektorokban jelentkező technológiai igények kielégítésére is alkalmatlanná lesz.¹¹ Ami ebből következik, azt Hinkelammert (1972. 88-9) találó kifejezésével „dinamikus stagnációnak" nevez­hetnénk.

A Szovjetunió, ezeket a körülményeket – részben az elszigeteltség kényszeréből, részben azonban tudatos „disszociatív"döntésekből követ­kezően – végül is felismervén, tudatos szervezeti, intézményépítési erőfeszítések egész sorával (s kelet-európai befolyási övezeteit is bekap­csolva) kísérletet tett egy, a nemzetközi rendszerhez képest alternatív technológiai rendszer kiépítésére. Az 1980-as évekre ez nyilvánvalóan drámai zsákutcába vezetett. A kérdés azonban itt mégiscsak az, hogy ez az első pillanattól kezdve kudarcra ítélt stratégia volt-e, avagy katasztró­fa-politikává (most minden egyéb faktortól függetlenül) csak később, az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején, az eredeti stratégia szüle­téséhez képest alapvető, újabb technológiai rezsimváltás után válik? S ha feltételezzük, hogy inkább az előbbi mondat második felében megfogal­mazott állítás valószínűsíthető, akkor azonnal előttünk a következő prob­léma. Ha az adott rend belső merevsége, problémaérzékelési pontjainak immanens hiánya miatt volt képtelen ehhez az új rezsimhez alkalmazkod­ni, akkor vajon egy rugalmasabb, dinamikusabb, „intelligensebb", az ural­kodó centrum-periféria szerkezethez képest alternatív rendszert ezek a változások nem ítéltek volna automatikusan halálra? Igaz-e, hogy az új csúcstechnológiai környezet felerősítette a központ diktátumának le­hetőségét a periféria – egyébként akár igen adaptív – kitörési lehetősége­inek szankcionálására is? Vagyis, a kitörés – elvben, a termelési eszkö­zök jelenlegi szerkezetéből következően – csak a Központ (vagy legalább annak egy része) jóváhagyásával lehetséges, avagy akár annak ellenére is végbemehet?

Ezek a belső gazdasági erők nem képesek önállóan a tőkeakkumulá­cióra; a tőkejavakat termelő szektorok sem pénzügyileg, sem technoló­giailag, sem pedig szervezetileg nem elég erősek ehhez. Következéskép­pen, a perifériák tőke-akkumulációs körének bezárása helyileg nem le­hetséges. Egy ilyen cél eléréséhez, úgy tűnik, nehezen elkerülhető a köz­pontok technológiai és beruházási beavatkozása.¹²

Az itt érintett problémák a perifériáknak a nemzetközi rendszeren be­lüli pozíciójavítása szempontjából két központi kérdés felvetéséhez vezet­nek. Az első a kitörési, vagy felzárkózási kísérletek időbeli játékterére, a második pedig arra vonatkozik, hogy a perifériára-szorítottság társadalmi­lag tartós és ideiglenes károsító hatásai szétválaszthatók-e? A kilencve­nes évek elejének kelet-európai vitáiban mind a két kérdéskör előkerül. A megfogalmazódó vélemények – egyelőre még minden rendszeres vizs­gálat nélkül – érzelmi töltésűek és polarizáltak.

A napi gazdaságpolitikai gondolkodásból és az ezzel párhuzamosan futó értelmiségi vitákból a kívánatos modernizációs minták és stratégiai példák választásánál (például a „finn út" követési lehetőségeinek mérle­gelésénél, de bármilyen más: ír, koreai vagy egyéb modell részleges má­solására irányuló ambíciók esetében is) sajátos módon hiányzik a nem­zetközi rendszer időtengelye.

A kezdetlegesebb programok gyakorlatilag nem teszne1, különbséget reakció (vagyis egy adott helyzet megoldási kísérlete) és akció (tehát önállóan kezdeményezett, időzített, formájában meghatározott lépések sorozata) között. Az érett változatok persze felismerik, hogy alapjában adaptációs változatok összeméréséről van szó. Azonban többnyire itt is elsikkad, hogy a felzárkózási kísérletek sikere vagy kudarca milyen mér­tékben függött össze azzal, hogy az adott történelmi pillanatban a köz­pontokban hogyan vélekedtek az adott periférián megfogalmazódó prog­ramoknak a központ számára kívánatos voltáról, illetve esetleges struktu­rálisigényeikről. Nyilvánvalóan nem tudok és nem is érdemes az innová­ciós politikai beavatkozások kimerítő deduktív osztályozására vállalkozni – e dolgozatban amúgy is túl sok tipológiát zsúfoltam össze. Az is nyilván­való, hogy a dolgozat jellegéből következően – bár erre elvben mód kí­nálkoznék – nem kívánom a technológiai fejlődés konkrét problémaköre kapcsán az állammal kapcsolatos legfontosabb politológiai alapkérdése­ket itt most tisztázni ( = az állam mint társadalmi kapcsolatrendszer, va­gyis társadalmi erők komplex viszonyrendszere; az állam-gazdaság kap­csolat természete; az államapparátus-koncepciók; vagy az államhatalom elmélete).

A beavatkozás sávjait és lehetőségeit elvi szinten mindenkor azok a gazdasági koncepciók fogják meghatározni, amelyek a gazdasági fejlődés kívánatos irányáról és lehetséges üteméről kialakultak – és kö­zös hitté váltak. Az ötvenes és hatvanas évek az államnak elsősorban a piaci kudarcok kezelésében osztottak gazdaságpolitikai szerepeket. Az ipari országokban a Nagy Világválság és a latin államok „dirigizmusa"¹³ táplálta ezt a megközelítést.

Az elmaradottság felszámolásának programjában az államnak általá­ban az ipari társadalmakban szokásosnál nagyobb szerepet szántak (de általában részletesen indokolták, hogy milyen gazdasági körülmények – pl. kis belső piacok, korlátolt szaktudás, kis létszámú menedzseri elit – kényszerítik ezt ki). A félperiféria országaival foglalkozva a piaci kudarc mellé felzárkózott az állami kudarc fogalma is, és megjelentek azok a szakértők is, akik ez utóbbit minden kormány, vagy igazgatás sajátossá­gának fogták fel.

Bár a „későn jövők" államainak teljesítményét a gazdaságtörténet nemcsak a periférián, hanem a globális rendszer központjaiban is magas­ra értékelte (pl. Bismarck Németországáét a múlt század technológiai for­radalmaiban); más szerzők mégis valamilyen sajátos, s a fejlett régiókban érdeklődésre számot aligha tartó atavizmust láttak csupán a (fél)periféria rossz hatékonyságú államainak aktivitásában. Az egyik fontos szerző szerint például „sok fejlődő ország hivatalainak működését tekintve köze­lebb van a XVII. és XVIII. század rossz hatékonyságú európai nemzetál­lamaihoz, amelyeket inkább uralkodók önkénye, mint az alattvalók jólété­nek növelése irányított." (Lal, 1983, 108.)

Az intervencionalista/nem-intervencionalista dichotómiára építő meg­közelítések leegyszerűsítenek: a bemutatott strukturális és hálózati elem­zési módok állam és gazdaság egymásba hatását sokkal pontosabban mutatják. A konkrét akciók szintjén kiindulópontként mégiscsak kezdhe­tünk valamit ezzel a dichotómiával.

A két állammodell szembenállását azonban mi végül is nem eltérő szerkezeti meghatározottságokkal, hanem mindenekelőtt a kulturális kü­lönbségekből levezetve próbáljuk értelmezni. Ily módon feltételezzük, hogy az adott társadalomban, politikai kultúrában és a nyilvánosság konkrét szerkezetében határoztatik meg az állami politika stílusának mi­lyensége és szabadságfoka is. Arról van tehát szó, hogy az adott társa­dalmakban meghatározott ipari kultúrák alakultak ki. Ezek a közintézmé­nyek működési hagyományaival és az iparosítás történelmi mintáival együtt nagymértékben meghatározzák, hogy milyen formában jelentkez­nek az egymásbaolvadó politikai és gazdasági részérdekek. Ezek az ipari kultúrák magyarázzák meg igazán azt a tényt, hogy egymáshoz igen ha­sonló vagy azonos érdekstruktúrák és ipari technológiák nagyon eltérő módon fejeződnek ki az ipari országok többségében.¹⁴

A beavatkozási stratégiák két nagy osztályát az alábbi táblázatban foglalhatjuk össze:

A kulturális meghatározottság az állam gazdasági játékterének beméré­sénél akkor is hat, amikor a racionalitás legkézenfekvőbb modelljei mást sugallnának. Például a hatvanas évek elején, amikor a szakértők először ébrednek rá Nagy-Britannia ipari lecsúszására, a lehetséges cselekvések körének kijelölését nagymértékben meghatározta az állam hagyomá­nyos, nem-intervencionalista brit felfogása. Ugyan az adott pillanatban minden iparpolitikai szakértő az állam nagyobb mérvű mozgósítását kí­vánta a gazdasági krízis legalább részleges feloldására, ez olyannyira idegen volt a brit hagyományoktól, hogy végül is ilyen típusú összefogott akciókra csak sok évvel később kerülhetett nagyobb tömegben sor. S ér­dekes ellenpélda a mostani kelet-európai állammodellek többsége, ame­lyek esetében az erős állam koncepciója nem a fejlesztéscentrikus állam-modellből származik, viszont a modernizáció egy korábbi szakaszában kialakult állammodell felelevenítésével olyankor is erősíti az államot, ami­kor az adott hivatalos gazdaságfilozófia ezzel éppenséggel ellentétes lé­péseket diktálna.¹⁵

Jegyzetek

1 E kérdéssel az ipari társadalmak államtípusaihoz képest „gyengébb" amerikai államot vizsgáló szerzők különösen alaposan foglalkoznak, amikor meg akarják ta­lálni azokat a különleges problémákat, vagy részterületeket, amelyek kezelésénél speciális gazdasági, vagy kulturális okokból következően az állam mégis „erős". Krasner, 1978 a külföldön elérhető nyersanyagokkal kapcsolatos amerikai külpoliti­káiban vél ilyen „politikaszigeteket" felfedezni. Skocpol és Finegolt (1982) pedig az I. Világháború előtti amerikai agrár kormánypolitikát látja „az állami erő szigetének a gyengeség óceánjában". Hasonlóképpen fogható tel a New Deal agrárpolitikája, amely a tartós agrárkrízis megoldásait keresi a farmerek javát (is) szem előtt tartva (de nem egyszerűen a farmer érdekcsoportok forgatókönyveinek engedve), s ennek következtében sok vonatkozásban hasonlít az európai szociálisan érzékeny és be­avatkozni is kész államra (például az 1900 és 1920 közötti svéd vagy brit állam működési módjára). (Skocpol, 1985.11-22.)

2 Amelyek szerint a politika és a gazdaság elkülönüli, de az erőforrásokért vetél­kedő valamennyi csoport számára egyenlően nyitott rendszerek. E felfogásban a centrum-periféria viszonyrendszerben résztvevő társadalmak-minimális beavatko­zások esetében-új egyensúlyokhoz jutnak: a központ-periféria cserekapcsolat, leg­alább is hosszú távon, mindkét fél számára előnyös.

3 Ez a dichotómia tűnik fel a későbbi irodalom más hagyomány-újdonság párjai­ban is: így Róbert Redfield népi-urbánus kontinuumában, Howard Becker szekuláris és szent társadalmaiban, Fred Riggs agrár-ipari tengelyénél, Sámuel P. Huntington rend-bomlásszekvenciáiban.

4 Raul Prebisch irányításával 1948-ban jön létre az ENSZ szervezésében a fejlődő világ „felzárkóztatásának" talán első jelentősebb, a Központokon kívüli elmé­leti és polícy-mühelye, az ECLA (Economic Commission for Latin America). 1949-ben megjelent Manifesztumukból (a kiadott ENSZ dokumentumok között lásd E/CN.12/89/Rev. 1.) kirajzolódó filozófiájuk alapvonalai: a világkereskedelem „term of trade"-je nem kedvez a primertermékek előállítóinak; a központ és a periféria kö­zött az import vonatkozásában jövedelem-elaszticitási különbségek, tartós aszim­metria áll fenn; a nemzeti ipar védelme eszköz az agrárszektorban keletkező munka­nélküliség kezelésére; az importkorlátozás hatása eltérő a központban és a periféri­án. A kibontakozás lehetőségeit az ECLA a korlátozott erőforrások racionális fel­használása, az importhelyettesítés és az export diverzifikálása érdekében a gazda­sági tervezés egyfajta indikatív típusának bevezetésében, gyorsított iparosításban és az államapparátus megreformálásában látta. Ugyan az ECLA konkrét gazdaságfej­lesztési programjai nem voltak nagyon sikeresek, de Prebisch és körének intellektu­ális hatása a fejlődéselméletekre évtizedekig meghatározó maradt.

5 Ez az 1987-90-es hipotézis újraéledt a kelet-európai átalakulásokkal kapcsola­tos vitákban, méghozzá három formában. Az első a késői államszocializmus refor­mereinek filozófiája. Eszerint, ha sikerül a gazdasági döntéshozatalt „depolitizálni", kivonni a párt fennhatósága alól, akkor beindulhat az a gazdasági fejlődés, amely vé­gül is legitimmé teheti az egész társadalmi rendet (autoriárius politikai szerkezeteivel együtt is). Ebben a felfogásban tehát a piacosítás tulajdonképpen a fennálló politikai intézmények rendszerét stabilizálja. A második felfogás, amely leginkább az egy­pártrendszer elolvadása után, a változásokkal rokonszenvezve, de a színre lépő tár­sadalmi dezintegrációs tendenciáktól ijedten jelentkezik – mind az érintett országo­kon belül, mind a külső politikai megfigyelők között-, a törékeny új demokráciák köré szeretne védőabroncsokat helyezni. Ezt tekinti a legfontosabbnak, mert félő, úgy­mond, hogy a felébredt új társadalmi erők hamarabb szétvetik a félperifériának eze­ket a társadalmait, mintsem hogy az átalakulás (középtávú) gyümölcsei beérhetné­nek. A harmadik irányzat, amelynek talán leginkább az akkori Szovjetunióban voltak hívei (és megvalósulási esélyeit nagyon is komolyan vevő ellenségei), úgy véli, hogy „a totalitárius társadalmakból a pluralista világokba" az átmenetnek szükségszerűen többfokozatúbbnak és időben is pontosan szabályozottnak kell lennie. S ugyan ide­iglenesen, de az autoritárius rendszereknek e felfogás szerint éppen itt nagyon nagy szerepük lehet (ez az ún. Kljamkin-Migranjan hipotézis).

6 A dependencia-elméletek nagyobbrészt Latin-Amerikában születtek s a de-pendentista mozgalom első lázisában nagyobbrészt vizsgálati tárgyuk választásá­ban és talán kérdésfeltevéseikben is a dél-amerikai társadalmak értelmiségi miliőjé­ben született problémákat tükrözték. Viszonylag hamar kiderült azonban, hogy ez azért volt így, mert itta perifériák általános problémái hamarabb és élesebben jelent­keztek mint másutt. Az európai periféria önmagáról általánosabb modellekben nem igen teoretizált. A kelet-európai államszocialista kísérletben érintettek – értékválasz­tásaiknak megfelelően – magukat negatív, vagy pozitív anomáliának tekintették. Mi­után akár szörnyülködtek, akár lelkesedlek, abban bizonyosak lehettek, hogy régió­juk kikerült a (tőkés) világgazdaság társadalmi és politikai kötöttségeinek rendsze­réből, nem is foglalkoztak saját problémájukként sem annak centrumával, sem peri­fériájával (tulajdonképpen csak a legutolsó időkben, s elsősorban nem szociológus-politológus, hanem közgazdász csoportok ismerték lel, hogy a szovjet dominancia a térségben nem szüntette meg, csak áttételessé, sajátságos szúró mechanizmuso­kon keresztül közvetítetté, s persze torzította tette a világrendszer azért itt is érvénye­sülő hatásait). Az afrikai, ázsiai értelmiséget pedig hosszabb ideig egyes területek vagy az egész gazdaság és az akadémiai infrastruktúra alulfejlettsége akadályozta az általános következtetések levonásában, – máshol pedig, ahol ilyen közeg mégis rendelkezésre állt, mint Indiában vagy az arab országokban, a saját kultúra saját­szerűségébe, kizárólagosságába vetett hit irányította az elméleti szakembereket más gondolati pályákra.

Ezek a különben többnyire politikai radikalizmussal is összefonódó áramlatok vi­szonylag korán kezdenek már az állammal is foglalkozni. A dependencia-megköze­lítések egyik előfutára, a perui Haya de Torre a húszas években így teoretizál: „a je­len gazdasági viszonyok egyes tőkeáramokat szükségesnek és jónak, másokat fel­eslegeseknek és veszélyeseknek minősítenek, és így csak egy antiimperialista állam tudná (tudja) a tőkeberuházásokat szigorúan ellenőrizni… A mi országainkban következésképpen a kapitalista fázisnak egy antiimperialista állam vezetésével kell működnie." (Idézi Bauzon és Abel, 1986. 51.)

7 A kérdés összefoglaló irodalmát lásd például Kitching, 1982-ben, Mouzelis, 1986-ban, Hunt, 1989-ben és Larrain, 1989-ben. Fontosabb reprezentatív szövegek-nek-többek között – itt Pinto, 1962; Furtado, 1966; Hinkelammert, 1972; Cardoso és Faletto, 1979; Sunkel, 1979 minősíthető.

8 Elvben egyik hipotézis sem zárható ki. Egyfelől a „belső kizsákmányolás" öve­zetének megléte javíthatja a nemzetközi rendszerrel érintkező periférikus elitek tár­gyalási pozícióit Másrészt a társadalom egyre növekvő leszakadó részeiről – vala­milyen minimális belső béke fenntartásának érdekében – ha bármilyen alacsony szinten is, de végül is valamilyen mértékig a modern gazdaságot képviselő enklávék­nak kell majd gondoskodniuk. Ráadásul a leszakadás spirálfolyamat, amelyben a le­maradók apátiája növekszik. S ismét kérdés, hogy a modern szektorok véleményirányítói ezekben a lemaradó társadalmi csoportokban mekkora (és milyen típusú) mozgósítottságot fognak mégis csak kívánatosnak tartani? Az apátia: passzivitás, ami – akármilyen minimális mértékű is a gondoskodás – ha jelentős tömegekről van szó, komoly terheket jelenthet a húzóképes ágazatokra és környezetükre. Másrészt, a modern társadalomból kiszorult rétegek fokozottabb mozgósítottsága delegitimizálhatja akár a modern enklávék létét is.

9 Ezeket a kohászatot „nemzeti iparként" dédelgető politikákat Paraguayban egy háború, Brazíliában és Chilében az export-gazdaság kifejlődésében érdekelt belső erőcsoportoknak a XIX. század második felében végbement megerősödése – a ter­mészetesen ellenérdekelt brit gazdaságpolitika mellett – végül is eloszlatta. Bőveb­ben lásd Larrain, 1989,156. és következő oldalak.

10 Tulajdonképpen mindenekelőtt ez a termelőeszközgeneráció-váltás tette le­hetővé Németország számára a kiugrást, hiszen ezek a modern technikai területek és a hozzájuk kapcsolódó tudomány-, és iparszervezési minták döntő mértékben először ott jelentkeztek – bizonyos értelemben nem várt „mellékhatásaként" a száza­delőn születő német kutatóegyetemi modellnek és a műszaki felsőoktatás (akkor pél­da nélküli) expanziójának az 1880-as éveket követően. A központok átrendeződésé­nek akkori két fő haszonélvezője, az USA és Japán tudományszervezésében egyér­telműen jól kimutatható a német minta. A termelési kultúraváltás másik fő forrása az amerikai nagyvállalat: a csereszabatosalkatrész-koncepció megjelenése, a futósza­lag, a „tudományos munkaszervezés" itt jelentkezik először. A húszas évek tudo­mányszervezési és ipari rezsimjeinek kiépítésénél többnyire tudatosan építenek a német és amerikai mintákra.

11 Példákért nem kell messzire mennünk. A világpiactól elszigetelt szovjet piacra szakosodott magyar vagy csehszlovák gépipar összeomlása a szemünk előtt megy végbe az azokat mesterségesen életben tartó politökonómiai feltételek megváltozá­sával. A magyar híradástechnikai iparnak a nyolcvanas évekre akuttá váló szintcsök­kenése pedig nagyrészt kizárta azt is, hogy ez az iparág meghatározó módon részt vehessen az ország kommunikációs hálózatának felújításában.

12 Ami azonban egyes fontos szerzők, így Cardoso és Faletto, 1979 szerint – legalábbis Latin-Amerika legnagyobb ipari központjaiban, így például Brazíliában – ezen a módon kialakul, azt „asszociált függő fejlődésnek" nevezhetjük. A külföldi be­ruházások itt hazai tőkével fonódnak egybe. Az ECLA korai strukturalistái a gazda­sági fejlődéstől a társadalom nagy struktúráinak homogenizálódását (nem a társa­dalmi egyenlőséget!) és a nemzeti elitek által ellenőrizhető ipari szerkezetet vártak. Két évtizeddel később, a brazil teoretikusok már tudják, hogy ipari fejlődés a periféri­án is lehetséges, ez azonban önmagában nem vezet sem az egyik, sem a másik előfeltevéshez.

A latin-amerikai társadalmi szerkezet alakulása egyébként nagyobbrészt a peri­féria dinamikájából következik. A gyarmati periódus a régió gazdaságát és kereske­delmét Európához kapcsolja, és a nemzetközi piacokon profitot termelő kereskedők, ültetvényesek, bányatulajdonosok egész csoportját hozza létre. A XVIII. században ezek számára már kezd zavaróvá válni Spanyolország kötelező közvetítő szerepe közöttük és az európai (mindenekelőtt angol) piacok között. Ez a probléma (kiegé­szítve a helyi születésű kreolok kizárásával az adminisztratív elitből) központi kér­déssé válik a függetlenségi háborúkban. A politikai függetlenség elnyerésével újra­definiálódtak az új központ: Anglia és a helyi elitek (mindenekelőtt az ültetvényesek) közötti kapcsolatok. Az új államok születése, pozíciók kiépítése évtizedeket vett igénybe, de már a XIX. század közepén az egész kontinensen stabilizálódnak, söt felfutó ágba kerülnek az exportgazdaságok. Az új nemzetközi szükséglet az orszá­gokon belül az indián földek gyorsuló kisajátításához, és a parasztságra rótt újabb terhek megjelenéséhez vezet. A két export-enklávét, és a bányákat az ültetvényeket ellenőrző csoportok esélyei azonban a nemzetközi partnerekkel szemben nem egyenlőek. Először a hazai bányatulajdonosok veszítenek tért a külföldi tőkével szemben (a múlt század végén Chile és Peru veszti el az ellenőrzést a nitrát és a gu­anó felett). Azután a közép-amerikai ültetvények is erre a sorra jutnak. A középosz­tály a régióban erre az exportgazdaságra települve jön létre. Argentínában a közép­osztály alárendelődött az exportból részesülő elitnek. Brazíliában, ellenkezőleg, módja volt új politikai szövetségek megkötésére. Más országokban, mint Kolumbia, a társadalmi differenciálódás kezdetlegessége a térség többi államánál hosszabb időre stabilizálta az exportelitek oligarchikus szövetségét. Bővebben lásd Larrain, 1989. 5. fejezet.

13 „Dirigisme"- francia fogalom az állam irányító, befolyásoló szándékának jel­lemzésére.

14 A hagyományosan erős államú Franciaországban és Németországban az ál­lam integritását abszolutista uralkodók védték. Ezen országok politikai története álla­maik és társadalmaik hiányos védettségével és az azt kiegyensúlyozó akciók sorá­val jellemezhető. A nemzeti érdekek primátusa, a biztos határok, a nemzeti szolida­ritást erősítő jogi és adminisztratív hagyományok e társadalmak politikai szer­veződésének kezdettói alapelemei voltak. A brit és amerikai társadalmak folyama­tos, nagyobbrészt vértelen átalakulásai ezzel szemben az állam szerepét termé­szetesen fogták vissza. Az itt születő politikai filozófiák állama inkább reaktív mint ak­tív.

15 A lehetséges okokat itt meggyőzően csak egy nagyobb kutatás tudná tisztázni. Két óvatos hipotézis az 1990-91. év magyarországi átalakulásáról: 1. A magyar ál­lam a hagyományos történeti középosztály legfőbb kenyéradója volt az államszocia­lista kísérlet előtti valamennyi korszakban. A negyvenes évek végétől kezdve a törté­neti középosztály felmorzsolására irányuló tudatos akciósorozattal szorították ki e ré­teg képviselőit a hazai államapparátusból. A Kádár-rendszer egyik politikai innováci­ója épp ennek a trendnek a lassú megfordítása volt. Ugyan számottevő hatalom nél­kül, először csak szakértői pozíciókban, de a hatvanas évektől megindul a történeti középosztály (ill. e réteg intellektuális/morális utódjainak) visszavándorlása az állami pozíciókba. A politikai rendszerváltás ezt a folyamatot szélesíti és bővíti új minőségűvé; a meghirdetett rekonstrukciós-restaurációs politikának szerves része a régi középosztályinak megfelelő rétegzettségű és szellemiségű csoportok) vissza­helyezése a politikai osztály szívébe. Ehhez természetesen állások kellenek, s itt az államigazgatási pozíciók száma nem elégséges – a jelentkező igények kielégítésé­hez az ipari felső management-pozíciók egy részét is igénybe kell venni. 2. A késői államszocializmus működésmódja olyan erős állami szerepvállalással járt, hogy még e rend ellenfelei, megtagadói is csak nagyon erős intervencionalista mintákban tud­ják saját szerepűket, mint új állami vezetőkét, elgondolni.

Irodalom

Adamski W. (ed.), Interesy i kontlikt. Wroclaw, Ossolineum, 1990. Aglietta M., Capitalism in the 80's. New Left Review, No. 138. November 1982. Amin Samir, Accumulation on a World Scale. New York, Monthy Re-view Press, vol. 1-2. 1975.

Amsden Alice, Asias next giant: South Korea and late industrialization. Oxford, Oxford UP., 1989. p. 379.

Arndt H., Market failure and underdevelopment. World Development 1988. 2. 219-229.

Arrighi G. (ed), Semipheripheral Development: The Politics of Southern Europe in the XX. Century. Sage, Beverly Hills, 1985.

Bairoch Paul, Commerce exterieur et développement économique de l'Europe au XIX. siécle. Paris, 1976.

Balassa B., Development Strategies in Semi-industrial Economy. Baltimore, The Johns Hopkins UP, 1982.

Baloyra E. (ed.), Comparing New Democracies. Boulder, Ewstview, 1987.

Boschi R., On Social Movements and Democratization: Theoretical Issues. Stanford – Berkeley Occasional Papers in Latin American Studies 1984. No. 9.

Bradford C. I.- Branson W. A. (eds.), Trade and Structural Change in Pacific Asia, Chicago, University of Chicago Press, 1987.

Cardoso Fernando Henrique, The Conception of Dependency Theory in the Uni­ted States. Latin-American Research Review, 1977. 3. 1-13.

Cardoso F.-Faletto F., Dependency and Development in Latin America. Ber­keley, University of California Press, 1979.

Chilcote R. H., Theories of Development and Underdevelopment. Boulder, Westview, 1984.

Chilcote R. H., Dependency: A Critical Synthesis of Literature. Latin American Perspectives, Spring 1974.1-16.

Connor W. D. – Ploszajkski (eds.), Escape from Socialism. The Polish Route. Warszawa, IFIS PAN, 1992.

Cumings B., The Abortive Abertura: South Korea in the Light of Latin American Experience. New Left Review, 1989. No. 173.

Dasgupta Parthe-Stoeman Paul, Economic policy and technological performance. Cambridge, CUP, 1987. 243. p.

Dervis K.-Petri P. A., The Macroeconomics of Succesful Development: What are the Lessons? In: Fischer S. (ed.), NBER Macroeconomic Annual 1987. Cambridge, MA. MIT Press, 1987:211-254.

Diamond L-Ling J. L.-Lipset S. M. (eds.), Democracy in Developing Countries: Latin-America. Boulder, Lynne Rienner, 1989.

DickW., Authoritarian versus Non-authohtarian Approaches to Economic Deve­lopment. Journal of Political Economy, 1974.4.817-827.

Dore R., Flexible Rigidities: Industrial Policy and Structural Adjustment in the Ja-panese Economy; 1970-1980s. Stanford, Stanford UP. 1988.

Dzysman J., Governments, Markets and Growth: Financial Systems and the Pol-itics of Industrial Change. Ithaca, Cornell UP, 1983.

ECLA, Development Problems in Latin America. Austin, University of Texas Press, 1970.

Enos J.L.-Park W. H., The adoption and diffusion of imported technology: The case of Korea. London, Croom Helm, 1988.

Fehér F.-Heller A.-Márkus Gy., Diktatúra a szükségletek felett. Budapest, Cse­répfalvi, 1991.

Frank A. G., Critique and Anti-Critique. London, Macmillan, 1984.

Frank A. G., Quand les solutions apparentes deviennent de réels problémes. fievue Tiers Monde, No. 99. juillet 1984.

Furtado C„ Subdesarollo y estancimento en America Latina, Buenos Aires, ENDEBA, 1966.

GoldT., State and Society in the Taiwan Miracle. Armonk, M. E, Shape, 1986.

Haggard S. Pathways from the Periphery, the Politics ot Growth in the Newly Industrializing Countries. Ithaca, Cornell University Press, 1990.

Heinkelammert F., Dialectica del Desarollo Desigual. Valparaiso, Ediciones UniversitariasdeValparaiso, 1972.

Herrera A., The Advantages of Being a Late-cower to what? Social Science Infor­mation, 28 (4) 1989. 823-40.

Hunt D., Economic Theories ot Development – an Analsysis of Competing Paradigms. Savaqe, M. D. Barnesand Noble, 1989.

Huntington S., Political Order in Changing Societies. New Haven, Yale UP, 1968.

Hwang B. D., Nachholende Industrialisierung und autoritarer Staat: das Beispiel Süd-Korea. Berlin, SIGMA, 1989.

Jessop B., State Theory. University Park, PA, The Pennsylvania State UP, 1991.

Krasner S., Detending the National Interest: Raw Materials Investment and US Foreign Policy. Princeton, PUP, 1978.

Landau D., Government and Economic Growth in the less Developed Countries: an Empirical Study tor 1960-1990. Economic Development and Cultural Change, 35 (11)35-75..

Lal D., The Poverty of Development Economics. London, IEA, 1983. Jarrain J., Theories of Development. Cambridge, Polity Press, 1989. Lemke Ch.-Marks G. (eds), The Crisis of Socialism in Europe. Durham, Duke UP, 1992.

Leys Colin, Underdevelopment and Dependency: Critical Notes. Journal of Con-temporary Asia, 1977. 1. 72-93.

Lipietz Alain, Mirages et miracles: Problémes de l'industrialisation dans le tiers monde. Paris, Découverte, 1985.

Malloy J.,-Selligson M. (eds.), Authoritarians and Democrats. Pittsburgh, PA, University of Pittsburgh Press, 1987.

Menzel U., Auswege aus Abhängigkeit. Die entwicklungspolitische Aktualität Europas. Frankfurt, Suhrkamp, 1985.

Migdal J.S., Strong Societies and Weak States. Princeton UP, 1988.

Mouzelis N. P., Politics in the semiperiphery. London, Macmillan, 1986.

Müller A. (ed.), U zrodel polskiego kryzysu. Warszawa, PWN, 1985.

NEP. Vzgljad szo sztoroni. Moszkva, Moszkovszkij Rabocsij, 1991,

Notkina T. A. (ed.), Pogruzsenyije v trjaszinu (Anatomija zasztoja). Moszkva, Progressz, 1991.

O'Donell G.-Schmitter P.-Whirehead L. (eds.), Transitions from Authoritarian Rule. Baltimore, John HopkinsUP. 1986.

OlsonM., Nemzetek felemelkedése és hanyatlása. Budapest, KJK. 1987.

Pinto A., Chile, un caso de desarollo trustrado. Santiago, Editorial Universitaria, 1962.

Poulantzas N., La crise des dictatures. Paris. Maspero 1975.

Preobrazsenszkij J. A.-Bucharin N. I. Putyi razvitija: disszkusszii 20-h godov. Le­ningrád, Lenizdat, 1990.

Rasler K.-Thompson W. R., Relatíve Decline and the Overconsumption-Unde-rinvestment Hypothesis. InternationalStudiesQuarterly, 1991. 3. 273-294.

Salama P.-Tissier P., L'industrialisation dans le sous-développement. Paris, Maspero, 1982.

Senghaas D., Von Európa lernen. Entwicklungsgeschichtliche Betrachtungen. Frankfurt, Suhrkamp, 1982.

Sik Ota, Járni Probuzeni-lluse a Skutecnost. Zürich, Poligon, 1989.

Sorensen G, Democracy, Dictatorship and Development. New York, St. Martin's Press, 1990.

Spindler Zane, Liberty and development: A further empirical perspective. Public Choice. 1991.197-210.

Takeshi H., The Japanese Experience in Technology: From Transfer to Self-Reliance. Tokyo, UN University, 1990.

Visnyevszkij A. G. (ed.), V cselovecseszkom izmerenyii. Moszkva, Progressz, 1989.

Wade R., Governing the Markét: Economic Theory and the Role of Government in East Asian Industrialization. Princeton, PUP, 1990.

Wallerstein I., The Modern World System. New York, Academy Press, 1974-80.

Warren B., Imperialism, pioneer of capitalism. London, New Left Books, 1980.

Wolf Ch., Markets or Governments – Choosing Between Imperfect Alternative. Cambridge, MA MIT Press 88.