A neves zeneesztéta (lapunk baráti körének elnöke) rámutat, hogyan függ össze az elidegenedés a kulturális kompetencia leépülésével. Meggyőző eseteken illusztrálja, hogy a multik imperializmusa miként gyűri maga alá a kultúrát is. Ellenpéldákat a szociáldemokrata kultúrpolitikák gyakorlatában talál. Konklúzióként azonban odajut el, hogy a társadalmi forma alapjainak megváltoztat

1.A helyzet

Az áru-pénzviszonyok csatornáin terjedő, piacorientált kultúrá­nak éppoly hosszú előtörténete van, mint méregfogai föl­ismerésének s ezért a homo culturalis szabadságharcának a homo oeconomicus uralma ellen. A kulturális értékteremtés ugyanis intenzív munkabefektetést föltételez, ahol ráadásul a lét­rehozott érték nagysága és eredetisége fordítva arányos a piaci befogadás gyorsaságával és szélességével, míg a gazdaságos­ság meghatározásszerűen a minél kisebb munkabefektetés mi­nél gyorsabb és minél nagyobb arányú hozamával mérhető. E probléma különösen élesen jelentkezik a kulturális tömegterme­lés technikai előfeltételeinek megvalósulásával, és ezek fejlődé­se során persze tovább élesedik – annál is inkább, mert a kapita­lizmussal növekvő elidegenedés az emberek nagy részét kompetens kultúraművelőből inkompetens kultúrafogyasz­tóvá teszi.

A kezdőpont alkalmasint a nyomtatás technológiájának kidol­gozása, s ez már akkor korántsem csupán irodalmi probléma: Gutenberg előbb bűnbocsátó cédulákat, majd metszeteket nyom­tatott; a könyv- (és ponyva-) nyomtatást pedig igen gyorsan – már a 16. század legelején – a kottanyomtatás követte.

A piaci kereslet ebben a korai időszakban még korántsem a vá­sárlók kreatív kompetenciájának elvesztését jelentette. Részben ellenkezőleg, e kompetencia kiterjedéséhez is vezetett, ugrás­szerűen megnövelve a részvételt egy egységesedő kulturális életben, olyan pozitív visszacsatolással, ahol a nyomtatott termé­kek terjedése még a népi kultúrát is inspirálta, folklorizált változa­tok tömegét virágoztatva ki. (Gondoljunk akár a magyar népballa­dának a ponyván terjedő széphistóriákig visszanyúló gyökereire, a Kádár Katától az Árgirus királyfiig.)

Mégis, már a korai kulturális menedzserek átrajzolják a kultúra létrejöttének és terjedésének erővonalait. Kinyomtatni valamit an­nál érdemesebb, minél gyorsabban és minél nagyobb példány­számban lehet eladni. A kulturális termék értékmérője tehát többé nem a minőségi, hanem a mennyiségi mutató. Ez pedig a színvonal rohamos leszállításához vezet: míg a minőség fölisme­rését a legfogékonyabb, legértelmesebb, művészetileg legérzé­kenyebb befogadótól lehet a leginkább remélni, a mennyiségi eredmény annál nagyobb, minél inkább a legátlagosabb, a szok­ványoshoz leginkább ragaszkodó, tömeges divatkövető és képzettségét-képességeit tekintve is legközépszerűbb fogyasztókra orientálódik. Az így előálló új helyzet már Shakespeare-nek gon­dokat okozott. (Gondoljunk akár Autolycusra, a Téli rege pony­vaballada-árusára, aki paraszt vásárlóit rémisztő-szívfacsaró tör­ténetekkel csábítja. A horror és az érzelgősség már a 17. század­ban kelendő! Autolükosz egyébként mitológiai figura: Hermész fia, minden lopások és csalások nagymestere.) A panaszok a kö­vetkező évszázadokban csak sokasodnak. Beaumarchais az iro­dalom szeretete és az üzleti szellem összeegyeztethetetlen el­lentétéről beszél. Berlioz kirohan a zeneműkiadók ellen, akiknek kiadási politikáját a .rövidárus hölgyek és urak" elvárásai és zenei képességei irányítják. „A művészeti iparszerűség s vele minden rossz ösztön, amelynek hízeleg s a szépet teszi, nevetséges kí­sérete élén vonul, s tekintetét bárgyú büszkeséggel és ostoba megvetéssel vonultatja végig legyőzött ellenségein."

A probléma annál élesebb, minél kiterjedtebb piacokat minél centralizáltabb kulturális ipar akar meghódítani. Az elektronikus tömegközléssel így ugrásszerűen növekednek tovább az iroda­lom szerelmeseinek gondjai. Sok kis hiéna helyett most már né­hány nagy multinacionális mammutszervezettel állnak szemben, a rádió, tévé, hang- és kép hordozógyártás, „elektromuzikális ipar" fúziók útján is mind kevesebb kézben összpontosuló vertikumai­nak nemzetközi nagyhatalmaival.

„Mint bármely más multinacionális vállalat, az EMI is gyorsan szív fel ma­gába a központi érdekeihez legközelebb álló vagy akár azok perifériáin elhelyezkedő vállalkozásokat." Birtokában van: „hetvenegy százalék az amerikai Caprtol Industries Inc részvényeiből; zeneműkiadó cégek nem­zetközi hálózata…, ós nagy befektetések a szabadidő iparba. Az EMI-nek lényeges érdekeltsége van a Thames Televisionban, a londoni kereske­delmi televíziós programok napi szállítójában. Birtokolja az EMI Film and Theatre Corporationt – korábban Associated British Picture Corporation -, amely filmeket készít és forgalmaz, mozikat igazgat; tulajdonában vannak labdajáték-és tekepályák, kocsmák, továbbá a Blackpool Tower Company." (Harker 1980, 87-88.)

Az Egyesült Államokban persze hasonló a helyzet. A Columbia Broadcasting Systems, amely a 30-as évek óta az NBC-vel együtt uralkodott az amerikai rádióállomások fölött, 1970 körül már

"legalább tizenegy lemezmárka tulajdonosa volt. Fender-gitárok, basszusgitárok és erősítők a Columbia Hangszerosztályának cikkei közt szerepelnek; a Columbia hét nagy rádióállomást birtokol (valamennyi kö­zép- ós ultrarövid hullámsávokkal), és országszerte 237 társult állomása van… világszerte változatos vállalkozásokban érdekelt (a CBS 80 leány­vállalata közül mintegy 60 külföldi), köztük számos hadügyi vonatkozású. Ráadásul, a közös igazgatók révén, a CBS kapcsolatot tart számos mul­tinacionális vállalattal, a Rockefeller Alapítvánnyal, az Atlantic Olajfinomí­tó Társasággal, a Külügyi Tanáccsal, a CIA-vel stb." (Harker 1980, 89; Eisen 1970, 128; Chapple and Garofalo 1977, 190, 193, 219-224.)

Az „elektro-muzíkális ipar" összefonódása az elektronikával már önmagában érthetővé teszi a zene mai hadügyi kapcsolatait, amelyeket egyébként a nagymonopolisták politikai elkötelezett­sége is indokol. A radarokat ugyanazok gyártják, akik a videoka­zettákat. Ezért méltatlankodott a Rolling Stones egy 1972-es in­terjúban azon, hogy a Decca lemeztársasághoz az ő révükön be­folyt jövedelem amerikai bombázógépek fekete dobozaiban és katonai radarkészülékekben öltött új testet. „A fene vigye el, most találd ki, Isten tudja, hány ezer embert segítettél megölni anélkül, hogy akár csak tudtál volna róla."

Az ilyen, tetszés szerint gyarapítható adatok fényében leg­alábbis álszentnek tűnik a kultúra „állami támogatása", mint „piac­korrekciós" aktus az értékek védelmében, miközben a katonai-ipari komplexumnak, a tőkés állam fő pillérének, egyik igen je­lentős pénzügyi forrása és egyben technológiai bázisa pontosan az az elektronizált szórakoztató ipar, amelynek túlereje ellen ugyanez az állam a maga szerény „kultúrfilléreivel" a művészetet kívánja támogatni. Kétszer is robbanó bombát vág a fejedhez, mi­közben csipkefinom zsebkendővel törli arcodat.

Ne higgyük, hogy a piaci diktátorok ijesztőre duzzadt hatalma csak a „szórakoztató kultúrában" meghatározó – vagy akár csak azt, hogy a „komoly" kultúra az áru-pénzviszonyok nyomasztó hatását pusztán annyiban érzékeli, amennyiben a populáris kul­túra terjeszkedése mind több területről szorítja ki. Egyrészt: a po­puláris kultúra sem a maga egészében kommerciális, mert benne is folyik a valódi művészet szabadságharca az üzletiességgel szemben. Világosan kiderül ez az utóbbi két évtized során tudo­mányos szintre emelkedett populáris zenekutatásból (hatalmas bibliográfia helyett hadd utaljak csupán a Cambridge University Press által 1981 óta kiadott Popular Music évkönyvsorozatra). Másrészt: az üzletnek a „komoly" kultúrára közvetlenül gyakorolt nyomása is erőteljesen növekedett a tömegközlési eszközökben bekövetkezett „elektronikus forradalommal". Korábban a kultúrá­ból kihozható haszon sűrűje a kiadóknál (a vizuális művészet esetében a műkereskedőknél) csapódott le; kevésbé a hangszer­gyárosoknál, még kevésbé a hangversenyrendezőknél. A vertiku­mok létrehozásának első előszele persze már érezhető pl. a „Bösendorfer-szindrómában'" a zongoragyáros lázas igyekezetével, hogy Liszt Ferenc hangversenyeit a saját cége reklámjaként használja ki (Sz. Farkas 1980, 285-299.). A „hangversenyüzem" (találó német szóval: Konzertbetrieb) nemzetközivé szer­veződő menedzselési mechanizmusa egyébként egy Maria Callas életvitelét is hasonlóvá teszi egy Elvis Presley-éhez, s a nem­zetközi piacokon egyformán értékesíthető zene-áru egyaránt eredményez egyformásodást és konzervatív megmerevedést To­kiótól New-Yorkon át Nyugat-Berlinig. „Egalizálódás, nivellálódás, megkövesedés": e három szóval jellemzi Desmond Mark az utób­bi évtizedek nemzetközi tőkés hangversenyéletét (Mark 1979). Ha e konzervatív megmerevedéssel szemben az avantgárdé föl­veszi a harcot, hasonló üzleti logika hálójába kerül, válogatva ki­emelt sztárokkal, kiadók, folyóiratok, .lekötelezett" kritikusok összpontosított hadműveleteivel, amelyek az éppen .ügyeletes zsenik" személyét meghatározzák és „image"-át kialakítják.

De legutoljára az 50-es évek neoavantgarde-ja volt az, ahol e szálak még a kiadó kezében futottak össze: a patinás Schott cé­gében, amely nem kevésbé patinás saját folyóirattal (a Melosz-szal) is rendelkezett. Utána az elektroakusztikus forradalom már a „komoly" zenében is radikálisan megváltoztatta az üzleti ha­szon lecsapódásának fő irányát, minthogy az áru mind kevésbé az írott kotta, mindinkább a hangzó végtermék lett. (A populáris zenében az írott kotta néha már valóságos gyártási titoknak minősül.) Az „Edition"-tól az „Electro-Musical Industries" vette át a karmesteri pálcát a „komoly" zenében is, annyira, hogy ez mára még a zeneszerzők életmódját és munkamódszerét is radikálisan megváltoztatja. A zeneműkiadás a zeneközvetítésben a hatodik helyre szorul. Egy osztrák felmérésben a megkérdezett zene­szerzők

„összesen több mint háromnegyed része a technikai médiumok – ós itt mindenekelőtt a rádió – útján hozta nyilvánosságra kompozícióit. Vi­szonylag kevés azoknak a száma, akik műveiket nyomtatott formában terjesztik. Ez ismét aláhúzza azt a tényt, hogy a zeneterjesztésben 'para­digmaváltás' megy végbe, amely a 'papírüzemtől' az elektronikus rögzítés és/vagy közvetítés felé irányul." (Die soziale Lage, 1991,10.)

A „paradigmaváltás" a komolynak nevezett zenében is növekvő alávetettséget hoz magával a multinacionális társaságok uralta „elektromuzikális iparnak", ahol egyébként a tőkecentralizáció már meghaladja pl. az olajiparét. Ez olyan uniformizálást eredmé­nyez, ahol az egyedi, a különös, ide értve akár a nemzetit is, alá­merül az óriás piacokra sorozatgyártott kultúra-áruk tengerében. Itt nem csupán egy-egy ország, pláne kis ország, hanem még az Európai Közösség egésze is fulladozhat. Roland Sandberg, a svéd zeneélet egyik vezető alakja, a Svensk Musik főszer­kesztője így ír erről:

„A zenei szektorban az EK-től függetlenül bekövetkezett fejlemények sokkal fontosabbak, és azok is maradnak. Zenemű- és hanglemezkiadó cégeknek a nagy társaságok általi átvételei mind az EK-n belül, mind azon kívül, a média fejlődése, magának a zenének a fejlődése, és más dolgok többet jelentenek, mint az a néhány sor, amelyet egyes 'eurokra­ták' Brüsszelben lefirkantanak." (Sandberg 1992.)

Jellemző módon még az a néhány kezdeményezés is, amely kul­turálisan fejlett, de kis országokban a nemzeti zenekultúra élet­ben tartására irányul, a legnagyobb „multi"-k – ráadásul általában az adott állam költségvetéséből támogatott – kegyes engedmé­nye, elsősorban persze a főcsászár Polygramé. így a tetszetősen hangzó Stockholm Records-ban is „a nemzetközi Polygram tár­saságnak van vezető részesedése" (Nylin 1992. 3.). Ausztriában hasonló a helyzet:

„Ausztria, hatalmas zenei potenciálja ellenére, ugyanolyan nehézségek­kel küzd, mint azok az országok, amelyeknek nincs műszakilag fejlett ós ugyanakkor gazdaságilag erős hanglemeziparuk. Ez ösztönözte évekkel ezelőtt a MEDIACULTot, hogy javasolja a Szövetségi Oktatási, Művészeti és Sport Minisztérium Zenei Tanácsadó Bizottságának: külföldi társasá­gok ausztriai leányvállalatai segítségével bocsássanak ki lemezeket." (Bontinck 1988, 59-60.)

A Minisztérium, a javaslatot elfogadva, kezdeményezte a „Gesellschaft zur Förderung österreichischer Musik G.m.b.H." meg­alapítását, s az osztrák intézményektől (Minisztérium, szerzői jogi egyesületek s egy nagyobb osztrák bank) összegyűjtött összeg terhére a Polygram társaságot (ismét a Polygram!) bízták meg a gyártással és forgalmazással. így vált lehetővé az osztrák kortárs zenei lemezsorozat létrejötte. Magyarországon némileg fordított a helyzet: a korábban még kimagaslóan prosperáló Hungaroton­nak a „rendszerváltás" során elüldözött szakemberei ugyan létre­hozták a Quint céget, de ezt legutóbb az EMI úgy nyelte el, hogy önálló magyar felvételi lehetőségei gyakorlatilag megszűntek, így tehát még egy szűk kontingens számára esetleg megnyíló világpiaci lehetőségek sem nyújtanak szerény vigaszt – az úgyneve­zett pluralista demokráciában, amely ezek szerint világmére­tekben mindinkább „szingularista" lesz.

2. Az ellenakciók

A kultúra költségei persze sohasem Voltak piacgazdasági forrá­sokból teljesen fedezhetők, ezért köztámogatásuk – állami, regio­nális, egyesületi forrásokból – mindig is nyilvánvaló szükség­szerűségként létezett, pl. szimfonikus zenekarok, operaházak fenntartásában, hogy az oktatásról ne is beszéljünk. Enélkül a kultúra privát szektora sem létezhetne! így a „hanglemezipar minőségi termékei nem jelenhetnének meg a közszektorban te­vékeny előadóművészek, sőt részben szerzők nélkül, de a hang­szerek nagy volumenű előállítása is alig lenne elképzelhető azok nélkül az értékesítési lehetőségek nélkül, amelyeket pl. a zeneis­kolák nyújtanak" (Fohrbeck-Wiesand 1982, 33.).

Mindenesetre a kultúra köztámogatása növekvő szükség­szerűséggel jelent meg a háború utáni évtizedekben, részben az elektronikus médiumok révén drámaian növekvő kommerciális fenyegetés, részben a „szocialista tábor" akkor még számottevő kihívásai miatt. De Gaulle Franciaországa André Malraux kulturá­lis minisztersége alatt, a kultúra köztámogatására addig példátlan erőforrásokat mozgósított. Az NSZK-ban a szociálliberális koalí­ció idején a rendszerelméletileg megalapozott, szociológiai kuta­tásokon nyugvó átfogó kulturális politika – szocialista országokat megszégyenítő – példája a Német Zenei Tanács működése és a törvényhozásba, valamint a politikai döntéshozatalba való be­ágyazása. A svédeknél mérföldkő a svéd parlament által 1974-ben elfogadott törvény az állam kulturális politikájáról, amely „ko­ordinációt, egyesített szemléletet és hosszú távú tervezést veze­tett be a svéd kulturális életbe", kimondva azt is, hogy „a kulturális egyenlőség éppoly életbe vágó, mint a gazdasági vagy társadal­mi egyenlőség" (Enflo 1979). A 60-as évektől fogva hasonló fejle­mények voltak megfigyelhetők a fejlett európai tőkésországok többségében (Maróthy 1989). Ezek annyira beépültek már az adott társadalmak szerkezetébe, hogy a baloldali előretörést lefé­kező válság, majd „thatcherista'-neoliberális reakció csupán megnyirbálta őket, de alapjaikat nem tudta lerombolni. Annál ke­vésbé, mert a kultúrának közben új kommerciális kihívásokkal kellett szembenéznie, a videótól a kábeltelevízióig – s itt a tenni­valók szükségességét még pl. a Német Szövetségi Parlament konzervatív képviselői is elismerik. Igaz, hogy az uralkodó politi­kai vonal (még a „szocialista" olasz Craxi esetében is) mintegy Európa amerikanizálódását irányozta elő, s ennek során a köztá­mogatás alternatívájaként a „szponzorálást" kínálták (azzal az eséllyel, hogy Zsdanov helyett most majd Agnelli diktál a kultúrá­nak). Azonban ez mindenütt a kultúra művelőinek heves tiltakozását váltotta ki, egy újfajta „dirigizmus" veszélye, e támogatás bizony­talansága, továbbá ama kockázat miatt, hogy a szponzorok ke­reskedelmi érdekből a már amúgy is legbefutottabb sztárokat pártfogolják. Ez a veleje a témáról Olaszországban folyt éles vi­táknak éppúgy, mint pl. a svéd „kulturális centrumok" állásfoglalá­sának, amely „a kommerciális szponzorátus növekedését a leg­nagyobb fenyegetésnek tekinti", mint „a kultúra kommercializálódásának és a kulturális kifejezés sokfélesége beszűkítésének egyik megnyilvánulását" (Nilsson 1986.). A Deutscher Musikrat folyóirata, a Musikforum különszámot szentelt a szponzorálásban mint a köztámogatás alternatívájában rejlő negatívumok megvilá­gításának (Nr. 70., 1989 június).

A probléma így még „keresztényliberális" szemszögből is akut maradt, sőt az „Európa-ház" építgetése során még tovább élese­dett, hiszen egy ilyen nagy szabad vadászterület elsősorban a multik zsákmányának ígérkezik, miközben a minimumra csök­kennek a „nemzeti védekezés" esélyei. További gondokat okoz, hogy a várható (további) nivellálódás mennyire rombolja majd le azokat a bástyákat, amelyeket a kultúra köztámogatásában elöl járó országok a kommercializmus elleni védekezésként eddig építettek – pl. a németeknél, ahol a szociálliberálisok által föl­rakott falakért most már a keresztényliberális kormányzat is aggódik…

Mindez indokolja azokat az átfogó tudományos projekteket, amelyeket mintegy összehasonlító kulturális politikai kutatások­ként most már nemzetkőzi szervezetek: az UNESCO és az Eu­rópa Tanács legújabban kezdeményeztek. A fő szellemi inspirá­ció Bécsből indult, ahol az UNESCO intézménye, a MEDIACULT (az Audiovizuális Kommunikáció és Kulturális Fejlődés Nemzet­közi Intézete) már évtizedek óta létezik, és elsősorban osztrák kutatógárdája, eredetileg Kurt Blaukopf irányításával, úttörő mun­kát végez a kulturális szociológia aktuális módszereinek kidolgo­zásában.

Az eddigi kutatási eredmények két kiadványsorozatban kerül­tek nyilvánosságra (vagy legalábbis fél-nyilvánosságra, szűkebb körben terjesztett információs dokumentumokként). Az egyik – sokszorosított – sorozat a MEDIACULT ill. az UNESCO, a másik – könyv formátumú – pedig, időben az előbbivel párhuzamosan, az Európa Tanács égisze alatt készült. Az előbbiben az osztrák kulturális politika elemzése kezdi a sort (Bontinck 1988); a svájcié (Basterrachea-Bastand 1988) és a jugoszlávé – összehasonlí­tásban a brazíliaival, a nigériaival és az indiaival – (La politique culturelle 1989) folytatja, majd két összegező tanulmány (Bontinck-Angerer 1990; Evaluation 1991) zárja le. Az utóbbi első kötete a francia (La politique culturelle de la Francé 1988), másik két kötete pedig a svéd (nemzeti jelentés: Swedish 1990; nemzetközi szakértők jelentése: Myerscough 1990) kultu­rális politikát elemzi.

E bőséges felhozatalból mintaesetekként a franciát, a svédet és az osztrákot választom ki.

A baloldali múltú André Malraux, a kimagasló író, egyben a tá­vol-keleti kommunista mozgalmak szimpatizánsa, a spanyol pol­gárháború, majd a francia ellenállás harcosa, a gaullista politika telitalálatává lett, mint a szocializmust szocializmus nélkül meg-valósító lehetőség argumentuma a kultúrában. Az 1959. július 24-i kormányrendelet, amely „a kultúra ügyeivel megbízott" állammi­niszterré nevezte ki, feladatát így határozta meg:

„Hozzáférhetővé tenni a lehető legnagyobb számú francia számára az emberiség, mindenekelőtt Franciaország fő alkotásait, a legnagyobb kö­zönséget biztosítani kulturális hagyatékunknak, és támogatni az ezt gaz­dagító művészeti ós szellemi alkotást." (La politique culturelle de la France 1988, 29.)

Abban a Franciaországban tehát, amely egyébként gazdasági­lag már 1946-ban bevezette a – kulturális tervezést is magukba foglaló – ötéves tervek rendszerét és azóta összesen kilenc öté­ves tervet élt meg, Malraux koncepciója nem pusztán a kultúra „pi­ackorrekciós" támogatását, hanem széles körű terjesztését is előirányozta, s ennek egyik fő eszköze a – nálunk ma bizonyára „sztálinistának" vélt – kultúrházak („maisons de la culture") orszá­gosan létrehozott hálózata volt. Centrumai a színházak, amelyek köré különféle kulturális tevékenységeket – mint zene, tánc, kiállí­tás, mozi, könyvtár, diszkotéka-szerveztek (uo. 31.).

A kultúra köztámogatásának azóta is világviszonylatban kima­gasló szintjét a későbbi kormányzatok is megőrizték, sőt időnként jelentősen növelték is. Mintaeset a „Pompidou Központ", a nem­zetközi kultúra zarándokhelye. Mitterrand és kulturális minisztere: Jack Lang még az 1981-82-es évre is jelentős költségvetési fej­lesztést irányzott elő (uo. 38.), az 1982-es előirányzat pedig az előző évit egyenesen megduplázta (uo. 43.). Ebben az időszak­ban már különös súllyal merült föl a „kulturális ipar" problémája, a „multinacionális pénzuralom", a „pénzügyi és intellektuális impe­rializmus", amellyel szemben Jack Lang az elektronikus médiu­mok értékközpontú felhasználását javasolta alternatívaként, egy „európai audiovizuális tér" megteremtésével (uo. 44-45,). Ennek súlyát a szocialistákat követő liberális kormányzat is fölismerte, min­den szemrehányás mellett, amellyel a szocialisták kulturális „dirigizmusát" illette (uo. 47.). Az új miniszter: Francois Léotard így már nem is csupán a kultúra, hanem a „kultúra és kommunikáció" minisztere lett (uo. 49.). S a liberális kormányzat végül is alapjá­ban „megerősítette a kulturális politika lényeges céljait, nevezete­sen az örökség formálását, megőrzését, az alkotást és a terjesz­tést" (uo. 51.), annak fölismerésével, hogy – legalábbis a kultúra területén – nem a piac méri az értéket (uo. 145.).

A francia kulturális politika megkülönböztető vonása egyébként az avantgárdé kiemelt támogatása, a tőkés kulturális iparon belüli különlegesen kedvezőtlen helyzete miatt (uo. 149.).

A svéd kulturális politika

„sok tekintetben példaeset, amennyiben a közhatóságok tevékenysége e téren a szociális politika egészének szerves része. A hivatalos cselekvés más céljaival teljes összhangban, olyan modellt jelent, amelynek kifejezett céljai egy távlati politikai tervbe illeszkednek."

E lelkes méltatás Catherine Lalumiére asszonytól, az Európa Ta­nács főtitkárától származik (Myerscough 1990, 5.). Egyes becslé­sek a művészeti célú közkiadások szempontjából Svédországot egyenesen az élre helyezik, de mindenesetre a Hollandia, Norvé­gia és Franciaország által is képviselt vezető csoportba (uo. 30.). Különleges vonásai közé tartozik, hogy támogatási mechanizmu­sai nem korlátozni, hanem növelni kívánják a művészi szabadsá­got, továbbá – a malraux-i célokhoz hasonlóan – a kultúra befoga­dói körének erőteljes bővítésére törekszenek, elsősorban a hátrá­nyos helyzetű rétegek irányában. Irigylésre méltó, hogy a szín­ház-, múzeum- és kiállításlátogatók számaránya tíz százalékkal magasabb ott, mint az Egyesült Királyságban, Hollandiában és Franciaországban; a zenei eseményeket látogatók száma a 9-79 éves népességben az 1985-67-es 35%-kal szemben 54%-ra nőtt – igaz, hogy ez az adat a populáris zenét is magában foglalja (uo. 115.).

A kulturális politika megvalósításához persze nemcsak nemes célkitűzések, hanem konkrét technikák is kellenek, a megfelelő közjövedelmi források biztosításától (költségvetés; speciális adók és illetékek; szponzorálás ösztönzése stb.) a ráfordítások terüle­teinek és formáinak meghatározásán át (beruházás, támogatás -a színházaktól a könyvkiadáson át a tömegkommunikációig) a tá­mogatott célok, irányzatok, alkotók kijelöléséig. A hivatkozott iro­dalom ezekre vonatkozóan is gazdag anyagot ad. Gramsci gon­dolata éled újjá pl. a svéd koncepciónak abban a fölismerésében, hogy a kultúra lehetőségeit kell bővíteni, nem pedig az alkotásba avatkozni, mert „a művészekhez címzett semmiféle kérés vagy utasítás nem lehet hatékony" (Myerscough 1990, 55.).

Az egész kérdéskör rendszerelméleti végiggondolása terén az osztrák anyag (Bontinck 1988) a legalaposabb, elsősorban a tör­vényhozási-költségvetési oldal történeti és aktuális áttekintése terén. Impozáns pl. a zeneszerzők számára nyújtott támogatások áttekintése, amelyek összege 1970/71-tői 1985-ig 276000 ÖS-ről 2913000 ÖS-re, tehát több mint tízszeresére emelkedett! (Bon­tinck 1988, 25.) Ausztriában a „szakadatlan kutatás által támoga­tott" „koherens kulturális politika" igénye a 70-es évek eleje óta fo­lyamatosan növekedett, mert

"a kulturális javak termelése, elosztása és fogyasztása a piac gazdasági törvényeinek van alávetve, s ettől nem várható, hogy kulturális ideálokat kifejező értékelméletek érdekében szabályozza magát." (Uo. 44-45.)

Ezeknek az értékelméleteknek a két központi fogalma: a) a kultú­ra demokratizálása, b) a művész státusának javítása (uo. 45.).

Az osztrák helyzet annyiban is specifikus, amennyiben a privát rádió- és tévé-vállalkozásokkal szemben is programkövetelmé­nyekkel lép föl, s ez „teljességgel eltér" az Európai Közösség 1986-os direktíváitól, amelyek a rádiót és a tévét pusztán gazda­sági törvényeknek alávetett „szolgáltatásokként" minősítik (uo. 50-52.). NB: Az 1981-ben elfogadott osztrák Filmtámogatási Tör­vényt megelőzően a film áruként való kezelése abban is kifeje­zésre jutott, hogy a filmipar a Kereskedelmi Minisztérium hatás­körébe tartozott! (Uo. 53.)

3. Lehet-e fából vaskarika?

Az osztrák elemzések éppen rendszertani végiggondoltságuk mi­att ugratják ki azokat az új ellentmondásokat, amelyek az ilyenfaj­ta, kultúrán belüli rezervátumként létrehozni próbált "kapitalista szocializmusból" származnak. Kik határozzák meg a kulturális értéket: Kikre ró újabb terhet a kultúra kedvezményezése? Megállítható-e mindezzel a multinacionális vállalkozások nyomása, amely az elektronikus médiumok mind általáno­sabban meghatározó szerepe révén a sokszorosára nő? És végül: az alapítványi hölgyekhez illő buzgóság tényleg haté­konyan „demokratizálhatja"-e a kultúrát olyan társadalom­ban, ahol ez nem fakad a megcélzott „tömegek" belső igé­nyéből?

A kiterjesztés egyik feltétele a kultúra fogyasztói árának csök­kentése volna. De

"a gazdasági struktúrák ellenállnak az egy fogyasztóra eső költségek csökkentésének. S a szélesen vett társadalom sem lehet érdekelt abban, hogy az előadóművészeti együttesek fenntartási költségeit fedezze, mi­közben elfogadja a privát szektor általi kihasználást a hang- és képrögzí­tés (lemez, kazetta stb.) útján, anélkül, hogy e profit bármely része visszaáramlanék a társadalomba. Ez egyet jelent a hang- ós képhordozóra vett zenei és színházi előadások privátszektorbeli termelésének támogatásá­val." (Bontinck 1988, 71.)

A támogatott előadóművészeti intézmények „maguk is régóta hoz­zászoktak a szabadpiaci elvek alkalmazásához". „Miért fogadná­nak el tehát piackorrekciót az itt alkalmazott művészek rovására?" (Uo. 74.) A média döntővé vált a „komoly" kultúrában is; egy fran­cia szakértő szerint „a kultúráért vívott harc a médiában dől majd el – de ez nyit még szélesebb utat a „külső" (értsd: főként ameri­kai) „befolyásnak", sőt még a copyright díjak jórészét is külföldre ömleszti (uo. 77, 90.). A törvényhozás tehát a médiából a „művé­szeti szektorba" próbál pénzt átpumpálni; de „ez olyan piackor­rekció, amely a médiafogyasztó költségén kedvez a kulturális életnek" (uo. 81.). Kérdés: mennyire, mert az LP (élő produkció) támogatása a TP (technikai produkció) rovására távlatilag a művé­szetet is károsítja, lévén a TP előrenyomulása rá is kiterjedő, szük­ségszerű tendencia (uo. 86.). További gond, hogy a TP megköve­telné a szerzői jogvédelem átalakítását, az alkotók védelme érde­kében (a hagyományos jogvédelem alapvetően az írásos formára épült, a „mechanikai jogok" rendszere csak újabban alakul ki); igen ám, de az ausztriai copyright-törvények átalakítási munkája során a parlamenti bizottság, 1986. július 1-jei jelentésének tanú­sága szerint, a következő problémába ütközött:

„Mivel az osztrák piac igen kicsiny, az osztrák kreativitást nem lehet oly mértékben felhasználni, hogy az a copyright-tulajdonosokat kielégítse. Az osztrák piac kicsinységének másik következménye, hogy az Ausztriában követelt copyrightok többnyire külföldi jogok, így a copyright-dijak jórészt idegen országokba áramlanak." (Uo. 90. Kiemelések tőlem.)

A közpénzekből megvalósított „piackorrekciós" kultúra-támogatás legnagyobb kérdése, hogy eljut-e a „köz"-höz az a kultúra, amelyet az ő zsebére kívánnak pártfogolni. E téren mindét) ku­tatás eléggé szkeptikus. „Bármilyenek legyenek az alkalma­zott eszközök, a népesség fontos csoportjai áthatolhatatlanok maradnak a magas kultúra számára" – állapítják meg a franciák (La politique culturelle de la Francé 1988, 36.). Szé­les területeken csak a „szabványosított termékek" tömege terjed (uo. 45.).

„Még a legeredményesebb svéd kulturális politika is hasonló problémákba ütközik. Így a svéd televízióban bevezetett „kulturális programozás" je­lentós erőfeszítései ellenére „még senkivel sem találkoztunk, aki azt hitte volna, hogy a nemzeti kulturális politika befolyása a televíziós programok­ra megfogható ós pozitív lenne. Láthatólag a népszerűségmérés követel­ményei hajtják, nem sokkal jobban vagy rosszabbul, mint számos kom­merciális csatornát másutt Európában… Ez azt jelenti, hogy sem az elér­hető források, sem az akarat nem elegendőek ahhoz, hogy Svédországot megvédjék az angol-amerikai szórakoztatás inváziójától." (Myerscough 1990,63.).

4. „Változtasd meg a világot, mert ráfér"

Kérdés tehát, igazi alternatíva-e a piaci kultúrával szemben a tőkés országok kulturális politikája? Nyilván azért nem, mert olyan viszonyok puszta korrekciójaként működik, amelyek egyébként az élet minden területére meghatározók. Kohn úr­nak, miközben banditák a feleségét erőszakolják, egy általuk kré­tával rajzolt körben állva kell a műveletet végignéznie. Közben mégis harsány nevetésre fakad. „Képes vagy még nevetni is?" -kérdezik a banditák dühösen, „Hehehe, kiléptem a körből!" – ha­hotázik Kohn úr. Kör-korrekciót hajtott végre.

A valódi alternatíva csíráit azok a társadalmi mozgalmak mutat­ják föl, amelyek századunk forradalmi föllendüléseihez kapcsolód­nak, így, a viszonylag közeli múltban, az olasz baloldal előretöré­se, számos önkormányzat meghódításával, lehetővé tette a Musica/Realtá mozgalom kibontakozását, ahol – szélsőséges példa­ként – Maurizio Pollini munkásoknak Schönberget játszott, s éj­szakába nyúló informális eszmecseréken beszélték meg az igazá­ból „magas zenei" problémákat. 1974-ben, a Reggio Emilia által átvett bécsi Schönberg centennáris emlékkiállításnak Bécsben (az „Új Bécsi Iskola" megalapítójának székvárosában) 6.000, Reggio Emiliában viszont 16.000 látogatója volt! (Pestalozza 1977.)

A forradalmi hatvanas-hetvenes évek szelleme, amely az „em­beregész" számára is új távlatokat nyitott, kellett ahhoz, hogy a kultúrának meghódítani kívánt rétegek a kultúra jelentőségét a maguk élete egészében ismerjék föl, s ne csak alapítványi höl­gyek buzgalma révén találkozzanak vele.

„Vannak határai annak, amit bármilyen nemzeti hatóság tehet a közönség fejlesztése érdekében… Semmiféle politika nem teremtheti újjá a késői 1960-as évek élesztő erejét, amely oly élénk érdeklődést teremtett a pole­mikus kiállítások korszakában és a svéd színházban." (Myerscough 1990, 123.)

Ezekben az egyszerre társadalmi és művészeti mozgalmakban az az egész elidegenedett kapcsolatrendszer kérdőjeleződött meg, amelyet az áru-pénzviszonyok kitermeltek; a művészet terén is ezért keresték a művészet-ipar alternatíváját a közvetlen-interak­tívemberi kommunikációban. Ez inspirálta a 60-as években a hú­szas évekbeli orosz avantgárdé újrafölfedezését; ez magyarázza, hogy a „kísérleti színház", „kísérleti zene" stb. annyi szálon kap­csolódott az új értelemben vett baloldali társadalmi mozgalmak­hoz. (Érdekes téma egy külön tanulmány számára.)

Az ilyen törekvések még a neoliberális (= neokonzervatív) visszacsapás művészeti aspektusaként megjelenő „posztmo­dem" posványba sem fulladtak egészen bele: búvópatakként to­vább élnek – mint a vörösből zöldre, vagy akár feketére váltott „új baloldal" erecskéi. Néha éppen vallásos mezben, mint az Assisi­ben Pro Civitate Christiana érdekes kiadványai (PUM 1992/1, 2), amelyek egy „Ember-Zene Tervet" hirdetnek meg a hivata­los kultúrából kirekesztett „base" esélyeinek növelésére, infor­mális kreatív-interaktív módszerekkel.

Is this all we can do? Csak ennyit tehetünk? Így hangzik Nono Floresta-jának kétségbeesett záró kérdése. Ha majd ismét ennél többet is, az bizonyára nem puszta „piackorrekciós" aktus lesz.

Irodalom

Basterrachea, Luis – Bassand, Michel: Analysis and Evaluation of Cultural Policies in Switzerland. Four medium-sized towns in the Carrton of Vaud. Reports/Studies CC/CSP/CP/20. Paris (UNESCO), 1988.

Bontinck, Irmgard (ed.): Integrative Evaluation of Cuttural Policies. As-pects of harmonisation of policy measures affecting curture in Austria. Vienna (MEDIACULT) 1988, UNESCO Corrtract nO. 701. 286. 6.

Bontinck, Irmgard-Angerer, Marie-Louise: Comparative Study on Methods of Evaluation of the Cultural Policy Measures in Europe. Contract between UNESCO and MEDIACULT. Vienna (MEDIACULT) 1990.

Chapple, S. – Garofalo, R.: Rock'n Roll is Here to Pay. Chicago (Nelson-Hali) 1977.

Eisen, J.: The Age of Rock 2. New York (Vintage Books) 1970.

Enflo, Hans: The Swedish CuKural Policy – A Brief Presentation. In: Institutionen des Musiklebens in Europa hrsg. v. Bontinck, I. – Breuer, J. Wien-München (Doblinger) 1979, 69-73.

Evaluation of Cultural Policies. General Orierrtation. Final Report on a Working Group of experts organised in February 1991 in Vienna. Prepared by MEDIACULT on the basis of a contract with UNESCO. Vienna (MEDIACULT) 1991.

Fohrbeck, Karla-Wiesand, Andreas Joh.: Musik, Statistik, Kutturpolitik. Köln (DuMont) 1982.

Harker, Dave: One for the Money. Politics and popular song, London etc. (Hutchinson) 1980.

Mark, Desmond: Zur Bestandaufnahme des Wiener Orchesterrepertoires. Wien (Universal) 1979.

Maróthy János: Zene: köz- vagy magán-? In: Muzsika 39/6 (1989. jú­nius), 11-15.

Myerscough, John: National Cultural Policy in Sweden. Report of a European group of experts by – Council of Europe. National cultural po­licy reviews programme. Stockholm (Allmänna Förlaget AB) 1990.

Nilsson, K.O.: Cultural Workers' Centres in Sweden. Stockholm (The Swedish Institute) 1986.

Nylin, Lars: Swedish Pop for Export. In: Svensk Musik, 1992/2, 3-5.

Pestalozza, Luigi: Die Erfahrungen von musica/realtá In: Musik im Übergang. Hrsg. v. Jungheinrich, H.K. und Lombardi, L. München (Damnitz) 1977, 109-134.

La politique culturelle de la France. Rapport du groupe d'experts par Wangermée, Robert. Rapport national par Gournay, Bemard. Conseil d'Europe, Programrhe européen d'évaluation. Nancy (La Documerrtation Francaise) 1988.

La politique culturelle en Yougoslavie: son évolution et sa comparaison avec trois pays en développement á structure fédérale. Institut pour les pays en développement. Reports/Studies 01. Zagreb-Paris (UNES­CO) 1989.

PUM – Progetto Uomo – Musica. Educazione /Animazione/ Terapia/ Ricerca n. 1. gennaio 1992: Operatoré Musicale di Base; n. 2. luglto 1992: … 1992 Dalia conquista all'accoglianza. Assisi (Edizioni Musicali – Pro Civitate Cristiana).

Sandberg, Roland: EC and the Swedish Music. In: Svensk Musik 1992/2,2.

Die soziale Lage österreichishcer Komponisten und Komponistinnen. In: Institut für Musiksoziologie, Berichte und Informationen Nr. 15, Wien (Hochschule für Musik und Darstellende Kunst) November 1991, 5-11.

Swedisch State Cultural Policy. A national report presented by a working group within the Swedish Ministry of Education and Cultural Affairs in cooperation wrth the Swedish National Council for Cultural Affairs. Coun-cil of Europe. National cultural policy reviews programme. Stockhol (Allmänna Förlaget AB) 1990.

Sz. Farkas Márta: Zongoratörténeti adatok publikálatlan Liszt-levelek­ben. In: Zenetudományi dolgozatok Bp. (MTA Zenetudományi Intézet) 1980.

Rövid bevezető után olvashatjuk a Marosán halálra ítéléséhez – illetve az egész magyar szociáldemokrácia elleni korabeli támadáshoz – alapul szolgált vádak ismertetését.

A több mint három évtizedes írás érdekes dokumentuma annak a szociál­demokrata gondolkodásnak, amely megteremtette a jóléti államot, mint osztálykompromisszumot. Ez a mérsékelt program ma sokak szemében nyilván túl szocialista. A szerző bírálja és antidemokratikusként utasítja el a fejlett demokráciák társadalmi egyenlőtlenségeit. Tagadja demokrácia ós tervezés szükség

A demokrácia megerősödése

Tanúi lehettünk, miként vált a nyugati országok általános választójogon alapuló, teljesen demokratikus kormányzati rendszerének fokozatos fejlődése azon tényezők egyikévé, melyek – egy bonyolult társadalmi fo­lyamaton keresztül – elvezettek a jelenlegi helyzethez, mely bizonyos szempontból a tervezés egyre nagyobb szerepével jellemezhető. Logi­kus, hogy ha a demokrácia eredményezte a tervezést, akkor kizárha­tó, hogy a tervezés lerombolja a demokráciát. Ehhez valamiféle sátáni végzetet kellene feltételeznünk, mely szerint a demokráciának magában kellene hordoznia önmaga lerombolásának és halálának csíráit.

Szemmel láthatóan ez az, amit a „szabad" és a „tervezett"'gazdaság szembenállásáról szóló népszerű irodalom – amelyre a Bevezetésben utaltam – valóságosnak feltételez. Habár-az ott felsorolt okoknál fogva – én nem akarok belemerülni e régi vitába, mely bármely tekintetben igen távol áll a valóságos problémáktól, röviden megpróbálkozhatok annak bemutatásával, hogy a tervezés felé mutató trend, melyet vizsgálok, ter­mészetszerűleg nem veszélyezteti a demokráciát, hanem éppen hogy szé­lesebb hatókört és mélyebb gyökereket ad neki.

Különösképpen a helyi önkormányzatok növekedése, és az általam a modern demokratikus jóléti állam intézményi infrastruktúrájához tartozónak nevezett szervezetek erősödése vonja maga után, hogy az állampolgároknak egyre több eszköz áll rendelkezésükre a saját sor­suk alakításában valórészvételre. A közpolitika ezen-állami szint alatti kollektív döntéshozó szervei ugyanakkor egyre jobban bekapcsolódnak a saját tevékenységük kereteit meghatározó állami tervezés kialakításába. Az állam politikai eljárásai maguk is egyre szélesedő"társadalmi el­lenőrzés alá kerültek, miközben – még a magánszervezetek szabályzata­iban és működésében is-egyre nagyobb hangsúly került a nyilvánosság, a nyíltság és az effektív tagsági ellenőrzés demokratikus elveire.

Annak mértéke, hogy ezeket a demokratikus döntéshozatali eszközö­ket mennyiben fogják ténylegesen kihasználni, a részvétel, valamint a kö­zösségi lojalitás és szolidaritás erősségétől függ majd. Nagy jelentőség­gel bír az is, hogy még egy olyan országban is, ahol az állampolgári részvétel nem éri el a kívánatos szintet, az együttműködés és a kollek­tív alku ezen helyi és ágazati szerveinek puszta létezése és működése is egyre jellegzetesebbé, igazi – bár lehet, hogy szűkebb – érdekeikhez kötődővé formálja az emberek viselkedését. Nézeteik világivá vál­nak, és ebben az értelemben racionálisabbá: stabilabbakká az általá­nos kérdésekben, és sokkal rugalmasabbakká minden gyakorlati kér­désben. Politikai választásaik ezért védettebbé válnak a valóságtól el­rugaszkodott, jelszavakat és érzelmekkel terhelt, eltorzult sztereotí­piákat felhasználó fantasztákkal és demagógokkal szemben. Ahogy az emberek viselkedésének racionalizálódása megvalósul (és határozot­tan érzem, hogy ez történik minden nyugati országban, még ha különböző sebességgel, és eltérő fejlettségi szinteken tartva is), a demokrácia meg-kérdőjelezhetetlenül erősebbé válik.

A történelmi perspektíva

Bizonyos értelemben ez egy morfológiai általánosítás, ami annak vizsgá­latán alapul, hogy valójában mi is történik a jelenlegi nyugati demokráci­ák gépezetén belül, miközben a tervezés felé mutató trend előrehalad. Amihez azt is hozzátenném, hogy széles történelmi perspektívából néz­ve, amennyire én tudom, még sohasem láttunk egy demokráciát sem csődöt mondani a túlzott tervezés miatt.

Természetesen a tervezés nem rombolta le a demokráciát Oroszország­ban, hiszen ott ilyen nem létezett. Az a tervezés, melyet a forradalom után bevezettek ebben az autokratikus, szegény és elmaradott országban, egy totalitárius és monolitikus diktatúra által, egészen más jellegű, mint a közpolitikák kompromisszumos koordinációja, mely fokozatosan kiala­kult a gazdag nyugati országokban, egy olyan társadalmi folyamat által, melyben a politikai demokratizálódás, a körzeti és lakóhelyi önkormány­zatok erősödése és az önkéntes szervezetek infrastruktúrája döntő elem­ként vannak jelen.

A weimari német köztársaságban megvoltak a demokrácia kezdetei. S amikor ez összeomlott a harmincas évek elején, az bizonyosan nem a ter­vezés túladagolásának volt tulajdonítható. A hitlerizmust részben az au­tokrácia, a junkerség és a militarizmus már az első világháború előtt léte­zett, súlyos hagyománya okozta, másrészt pedig a német nép részéről ez a háborús vereség által kiváltott reakció volt. A hitlerizmus számára le­hetővé vált, hogy kihasználja a német nép körében azt a frusztrációt, amely a nagy depresszió által okozott elszegényedésből és széleskörű munkanélküliségből származott. Valójában nagyon valószínű – és ezt akkoriban is így gondoltam -, hogyha egy kicsit többet alkalmaztak volna a néhány nyugati jóléti államban már meglevő gazdasági tervezésből a húszas évek végén és a harmincas évek elején, akkor az megmenthette volna a demok­ráciát Németországban, és nagy katasztrófáktól óvhatta volna meg mind a németeket, mind a világot. Ha 1931 őszén Brüning és tanácsadói nem ragaszkodnak oly szenvedélyesen az aranystandardhoz és a monetáris automatizmus kimúlt, liberális doktrínáihoz, és lehetővé teszik, hogy Né­metország – Angliához és Svédországhoz hasonlóan – leértékelje valutá­ját, még a „tervezés" e mérsékelt alkalmazása is megmenthette volna a német demokráciát.

Nemrégiben [ti. az50-es évek végén – a Szerk.], amikor a demokrácia csorbát szenvedett Franciaországban, annak oka megint csak nem a túl­zott tervezés volt, hanem – mindenki tudja -, egészen más tényezők. A makacs individualizmus és az állami centralizmus találkozása az ottani hagyományokban, amint már említettem, megakadályozta a körzeti és helyi önkormányzatok egészséges növekedését, gyenge és egyensúlyta­lan állapotban tartotta szervezeti infrastruktúrájukat, sót, meggátolta a parlamenti rendszer működését is. Ráadásul, és legélesebb formában, a közvetlen ok Franciaország tragikus és reménytelen belebonyolódása volt azon gyarmati háborúkba, melyek erkölcsileg és pénzügyileg egy­formán katasztrofálisnak bizonyultak.

A második világháború után Nyugat-Németország demokratikus rend­szere sokkal jobb feltételek mellett kezdte meg működését, és az ország belső életében alig van valami, ami ennek jövőjét veszélyeztetné. Egy zá­rójeles megjegyzést tennék Franciaországgal kapcsolatban. Franciaor­szág egy nagyon különleges eset, az individualizmus és a centralizmus sajátos kombinációja miatt. A nyugati világ más országaiban nem látom belső okok miatt veszélyben forogni a demokráciát. Azokban a demokrá­cia sok évszázados, töretlen múltra tekint vissza. Sok évszázaddal az álta­lános választójog előtt ezek az országok elkötelezték magukat a jogura­lom mellett, nem bízva az esetlegességre az egyének közötti, valamint az egyének és az állam közötti viszonyok szabályozását. A legutóbbi trend a jóléti állam felé minden esetben erősítette és mélyítette a demokrácia erőit. Demokráciánk bebizonyította, hogy képes kezelni elmérgesedett gazdasági válságokat is. Minden okunk megvan, hogy higgyük: a jövőben meg is tudjuk akadályozni, hogy e válságok olyan mély és pusz­tító hatást gyakoroljanak az egyes országokra. A demokrácia sikeresen el­lenállt a két világháború okozta belső nyomásnak.

Természetesen, nemzeteink összetörnének egy külföldi uralom alatt. Tulajdonképpen mindaz a veszély, amely a nyugati országokban a de­mokráciára leselkedik, a külkapcsolatokban található – mint ahogy döntően ez volt a helyzet a weimari német köztársaság esetében, és a mai Franciaország esetében is, – nem pedig az általam elemzett belső erők működésében. Már az elhúzódó hidegháború is mélyen károsító hatások­kal jár. Nemrégiben [a szerző itt a maccarthyzmusra céloz. A szerk.] még a gazdaságilag oly erős és az óceánoktól oly védett Amerikában is megfi­gyelhettük (valóban, sokkal inkább Amerikában, mint bárhol másutt a nyugati világban), hogy a nép félelme valami külső nagy veszélytől kárt okozhat otthon a törvényes demokrácia bevett folyamatainak.

De ez egy teljesen különálló ügy, kívül esik e vizsgálódás mezején.

A demokrácia veszélyezteti a tervezést?

Miközben a nyugati világban a tervezés felé mutató trend bizonyosan nem jelent veszélyt a demokráciára nézve, több igazság van az ellentétes feltételezésben. A demokrácia, mely maga is a tervezés felé hajtó erők egyike, bizonyos megnyilvánulásaival veszélyeztetheti, de legalábbis késleltetheti a tervezés teljes racionalitását.

Később fogom tárgyalni, miként fordítja befelé a demokratikus jóléti állam a népek érdekeit, és teszi őket nacionalistává. Úgy hiszem, hogy minden nyugati országban a jóléti állam ma sokkal szűkebb értelemben nacionalista, mint ahogy az megfelelne az állampolgárok hosszú távú ér­dekeinek.

Eltekintve a jóléti államban folytatott tervezés komoly nemzetközi kö­vetkezményeitől, és csak nemzeti kereteik között tekintve a problémá­kat, a demokratikus folyamatban a tervezés racionalitásának veszélyek­kel kell szembenéznie. Ez így van mindaddig, amíg az emberek rosszul informáltak saját érdekeik és a tények felől, és ezért félrevezethetek. An­nál hiszékenyebbek és becsaphatóbbak maradnak, minél alacsonyabb szinten áll aktív részvételük az országos, helyi és ágazati közéletben. Egé­szen egyszerűen arról van szó, hogy egy tökéletesebb demokráciának fel­világosultabb és éberebb emberekre van szüksége.

Sok félrevezetés van még a mi újraelosztó reformjainkban is. Adózta­tásunkról azt hirdetik, és gyakran hiszik is, hogy rendkívül progresszív, pedig különböző eszközök segítségével az adótörvények lehetővé teszik a gazdagoknak, hogy még gazdagabbakká váljanak, miközben jól élnek, annak ellenére, hogy „jövedelmük" jelentős részét adóként befizetik. Nagy-Britanniában, és néhány más országban, ahol a tőkét és a tőkejöve­delmeket nem sújtják adók, és ahol bőségesen állnak rendelkezésre esz­közök az örökösödési adó megkerülésére a tulajdon elhalálozás előtti át­írásával, a helyzet majdhogynem botrányos, habár ezt többnyire eltitkol­ják a munkások és a fizetésből élők elől, akiket az adók és a társadalom­biztosítási befizetések súlya igazából terhel. Svédországban és az Egye­sült Államokban az adórendszer szigorúbb, bár még ott is nagyon külön­bözik az adóztatás valóságos hatása attól, aminek látszik.

A korporációk nagy és megnevezhetetlen érdekei a legkülönbözőbb utakon jutnak befolyáshoz, ami csak ritkán ellensúlyozható demokratiku­san a munkások és fogyasztók hatalmával. Magasan képzettek az eltitko­lásban, és a hathatósnak tűnő, de megkerülhető nyilvános ellenőrzéselfo­gadásában. Zárt ajtók mögött ülésező igazgatóságaik – melyek kevés tényleges befolyást engednek az egyszerű részvényeseknek – és az üzleti élet, a politika, a felsőoktatás és minden más terület legfelsőbb vezetői között kialakult kapcsolatok lényegében egy hatalmi oligarchiát alkot­nak. Ez különösen befolyásossá válik olyan országokban, mint az Egye­sült Államok, ahol a népi részvétel és ellenőrzés a tömegszervezetekben gyakran gyenge, olyannyira, hogy vezetőik, például a szakszervezetek­ben, sokkal könnyebben kaphatók csalásra. Nagy-Britanniában a továbbélő osztályhierarchia egy átláthatatlan, de szilárd struktúrát biztosít ennek az antidemokratikus hatalmi koncentrációnak.

Az alacsony jövedelműek érdekében hozott reformok gyakran nem jelentenek többet a magasabb jövedelműeknek nyújtott, sokkal nagyobb előnyök fedezésénél. A legtöbb nyugati ország mezőgazdasági politikája számos bizonyítékkal szolgál erre. Már említettem, hogy az adóztatás progresszivitása túlnyomórészt puszta látszat.

A gazdagok rendszerint továbbra is „dollárjaikkal szavazhatnak", pénzügyi hozzájárulást nyújtva az érdekeiket védő pártoknak. A tit­kos szavazás elvének furcsa kiterjesztése által rendszerint névtelenség­ben tarthatják hozzájárulásaikat. Sőt, gyakran módjukban áll ezeket leírni adóztatható jövedelmeikből, vagyis a befolyás e magánjellegű megvásár­lását valójában nagymértékben támogatja maga az állam. Svédország ki­vételével egy személy vagyona és jövedelme nem nyilvános kérdés, ha­nem teljes mértékben az ő magánügyének tekinthető, azzal a kivétellel, hogy az adatok kiadandók az adóhatóságoknak, és talán felhasználhatók statisztikai célokra, ahol az egyén eltűnik a csoportban. Az egyén gazda­sági státuszának titkossága a fontos polgári szabadságjogok méltóságáig emelkedett.

Ebben az antidemokratikus és kiváltságokat védelmező társadal­mi rendszerben fontos szerepet játszik a kommunikációs ipar félel­metes hatalma az emberek viselkedésének és választásainak alakítá­sában. Minthogy a kommunikáció szabadsága a demokrácia alapelve, e tevékenységet nem lehet túlzottan kifogásolni. De minthogy egy iparág­ról van szó, szolgáltatásait fizetség ellenében lehet elérni, és a hatékony pénzbeni kereslet vezérli. És amennyiben ez embereket befolyásol, nem­csak fogyasztási mintáikat határozza meg, hanem közügyekről alkotott véleményüket és szavazataikat is alakíthatja. Ez alapjaiban rendíti meg a demokráciát.

Ahogy már utaltam rá, a mindenféle magánfogyasztásra buzdító propa­ganda befolyása alatt – melyhez nem mérhető egyetlen, a szervezett tár­sadalom által nyújtott szolgáltatások fogyasztására irányuló hathatós kampány sem, – a szavazók a közös kiadások szintjét a racionálisnak minősülő alatt tartják. De-sokkal általánosabban,- a szavazók tényleges igényeinek effektív valóra váltását célzó reformoknak (például az adóte­her elosztásának vagy az üzleti élet fölötti ellenőrzésnek) mindenütt számtalan gátat kell leküzdeniük. Ezeket a kommunikációs ipar műsorai emelik, a status quo fenntartásának jogát megszerzett személyek és cso­portok alkalmazásával.

De tegyük félre az irányító pozíciókban levők hathatós szerzett jogait. Gazdagságuk és az üzleti gépezet fölötti ellenőrzésük miatt, meg a közvé­lemény befolyásolása következtében – amit meg tudnak vásárolni a kom­munikációs ipar szolgáltatásainak alkalmazásával,- egy mégoly tökéle­tes demokráciában is mindig lesz egy tendencia arra, hogy különleges helyzetű csoportok, melyek kicsik és nem tudnak egyesülni a nyomás gyakorlására, alacsony szinten tudják megvédeni érdekeiket Ilyen csoportok például a volt bűnelkövetők, a szellemi fogyatékosok vagy a gyengeelméjű személyek és családtagjaik. Ok kevesen vannak, és nem könnyen szerveződnek; és az esély, hogy balszerencsés módon közéjük kerüljünk, kicsi (vagy általában annak hisszük). így a velük való szolida­ritás az őket övező közösségben nehezen moblizálható. Társadalmi ellá­tásuk egy nyugati országban sem éri el a jólét normáit, sőt a méltányossá­gét sem, ami egyébként rendszerint elérhető.

Ezzel szemben az idősek érdekei rendszerint jól védettek, mert mind­annyian tudjuk, hogy egyszer majd megöregszünk. Hasonló okoknál fog­va a betegekről és a rokkantakra] sem feledkezik meg a jóléti állam. Ugyanakkor a nagy családok – a meghozott újraelosztó intézkedések el­lenére – egészében hátrányos helyzetű csoportot képeznek. A gyerekeknek nincs szavazatuk, a nagycsaládos szülők pedig törpe minoritást ké­peznek minden szavazóközösségben. Mivel a nyugati országok fiataljai rendszerint nem terveznek sok gyereket, és mivel az öregebbeknek vagy kis családjuk volt, vagy emlékeznek rá, hogy ők sem kaptak nagy támo­gatást a társadalomtól, a nagy családok iránt kevés szolidaritás mutatko­zik. A mechanizmust, melyre gondolok, jól illusztrálja az autótulajdono­sok példája. Ok olyan országokban is, ahol még mindig kisebbségben vannak, erőteljes nyomáscsoportot képeznek, mellyel minden kormány­nak a legnagyobb gonddal számolnia kell, azon egyszerű oknál fogva, hogy sokkal több ember reméli, egy napon majd ő is autótulajdonos lesz.

Minden olyan kérdésben, amelyben a jóléti állam botladozik, az előrelépésnek az oktatáson kell nyugodnia. Az egyénnel pontosabban meg kell ismertetni a társadalmi tényeket, beleértve az ő valóságos érde­keit, és az ideálokat, melyeket értékítéleteinek mélyebb szféráiban hor­doz. (Ettől sokkal inkább „propagandabiztos" lesz, hogy egy olyan kife­jezést használjunk, mely Amerikában a második világháború kitörése előtt terjedt el, de amely mostanra sajnos kikopott az általános használat­ból, vélhetően azért, mert a kommunikációs iparnak nem tetszik mögöttes jelentése.) Ahogy az egyén nemzeti közösségéről kialakított objektív tu­dása javul, már nem vezethetik félre a hatalmi oligarchiák. Meg fogja re­formálni az adóztatást és minden mást. Ahogy megérti saját igazi törek­véseit és polgártársai körülményeit, nagyobb szolidaritást fog érezni a nemzeti közösség minden csoportjával, még a kicsikkel, megosztottakkal és boldogtalanokkal is.

Teljes mértékben tisztában vagyok azzal, hogy e recept se nem több, se nem kevesebb, mint az ősrégi liberális tanítás arról, hogy „a tudás majd felszabadít bennünket". Úgy érzem, joggal remélhető, hogy a jóléti állam mindenütt megőrizte az oktatásba vetett hitet, és most egyre több erőfe­szítést – és közös forrásokat – irányít az oktatás szintjének emelésére. Az is remélhető, hogy a jóléti állam minden területen ténylegesen előrehalad, gyakran a fortélyos hatalmi oligarchia legerősebb szerzett jogai, és a kommunikációs ipar erőforrásainak legádázabb mozgósítása ellenére.

Inflációs nyomások

Szeretném egy kissé részletesebben bemutatni a jóléti állam botladozásait egy fontos szempontból, röviden kommentálva a legtöbb nyugati or­szág növekvő inflációra való hajlamát. A jelenlegi átmeneti időszakban e tendencia majdhogynem a demokratikus jóléti állam sajátosságának ne­vezhető, annak ellenére, hogy a nyugati országok fejlettebb gazdaságai­nak könnyebben kellene megőrizniük pénzügyi egyensúlyukat.

Az inflációs fejlődés ellenállás nélküli elfogadása elkerülhetetlenül nem kívánatos következményekhez vezetne a reáljövedelem elosztásá­ban és a beruházások és a termelés irányaiban. Veszélyes lehetne egy or­szág politikai stabilitására nézve. Az infláció megfékezése és mérséklése az aggregát kereslet és kínálat közötti egyensúly helyreállítása nélkül egy sor olyan közvetlen állami beavatkozást szentesítő törvény meghozatalát tenné szükségessé (jegyrendszer, építési korlátozások, kiutalások, árellenőrzés stb.), melyet saját érdekében egy állampolgári csoport sem tá­mogatna. Ha az egész világ nem halad ugyanabban az irányba vagy ugyan­olyan gyorsan, akkor szükséges lenne a közvetlen deviza- és külkereske­delmi ellenőrzés bevezetése is. A helyzet, amiről beszélek, időről időre előfordult a legtöbb nyugati országban, a háború utáni időszakban.

Az ilyen direkt állami beavatkozás átfordulása egyfajta részletes regulálásba a termelésnek és beruházásoknak mindenféle gazdaságtalan és té­ves megoldásokhoz vezet. Veszélyezteti az erkölcsi normákat az üzlet vi­lágában és az ellenőrzésért felelős kormányszervekben. A kormányok és politikai pártok politikusi és közgazdasági elméit a nemzetgazdaság fő problémái helyett e kicsinyes kontárkodás kötné le. Tervezési erőfeszíté­seiket arra kellene fecsérelniük, hogy küzdjenek annak az inflációs nyo­másnak az árhatásai ellen, amelyet nem volt erejük megelőzni. Végső so­ron ez a közgazdaságtudományi munkákat is eltéríti az átfogó kérdésétől a kicsinyes, rövid távú kérdések felé.

Csak termelők közötti kollektív alku

Van néhány általános ok, ami miatt ebben az átmeneti periódusban a nyu­gati országok demokratikus jóléti állama magában hordozza az elszaba­duló infláció veszélyét. Először is minden kormány és minden parlament arra kell törekedjen, hogy az állampolgárokat (vagy az állampolgárok stratégiai csoportjait) egy kicsivel jobban kielégítse, mint amit a kive­tendő adóteher garantálna.

Miután a közpolitika felelőssége egyre inkább megoszlik a területi és lakóhelyi önkormányzatok között, és a kiterjedt infrastruktúra összes szervezetében, melyek-a kollektív alku útján- egymás közt egyeztetik az árakat, béreket jövedelmeket és profitokat: egyre nehezebbé válik an­nak megakadályozása, hogy a pénzjövedelmek összege gyorsabban nőjön, mint a nemzeti termelés. Ezen intézmények annak a közösen elfo­gadott gyakorlati feltételezésnek a szellemében működnek, mely szerint az alkudozások kompromisszumos megegyezésekhez vezethetnek. A megegyezés elérésének és a konfliktus elkerülésének szorgalmazása szükségszerűen folyamatosan arra készteti az alkudozó felekkel, hogy a megegyezés elérése érdekéhen egy kicsit nagylelkűbbek legyenek egymáshoz, mint amit az érvényes árak mellett valójában megenged­hetnének. Amikor az árakat kiigazítják, e nagylelkűség költségét továbbháríthatják a cserefolyamatban éppen következő partner felé.

Ez a folyamat rendszerint a nagyhatalmú vállalatok és az erős szakszerve­zetek által uralt ágazatokban működik legszabadabban, legalábbis ami az amerikai tapasztalatot illeti. A fejlett jóléti államban azonban megvalósul az összes csoport közötti hatalmi egyensúly. A farmerek, közalkalmazottak, sőt még a nyugdíjasok is hatékonyan megszerveződnek érdekeik védelmére.

Most viszont az a fontosabb, hogy az emberek ehhez az alkuhoz inkább mint valamilyen jövedelem vagy profit élvezői szerveződnek meg, és nem mint fogyasztók. Mint ilyen vagy olyan „termelők" (különböző ága­zatok iparosai és kereskedői, különböző méretű birtokokon gazdálkodó és különböző terményekre specializálódó farmerek, különböző szakmák mesterei, különböző vállalatok különböző munkaköreiben dolgozó hiva­tali és fizikai dolgozók stb.) mindannyian különös és különleges érdekkel bírnak. Természetszerűen eltérő csoportokba és alcsoportokba kerülnek, melyeket a közösség többi részével szembeni érdekek azonossága tart össze. Igaz, mindannyian fogyasztók is. De az alacsonyabb árakhoz és meg­élhetési költségekhez fűződő érdekeik közösek, általánosak és megoszla­nak. Ennélfogva minden nyugati országban sokkal nehezebbnek bizo­nyult a hatékony fogyasztó szervezetek kiépítése. További oka ennek az, hogy a nők, akik a fogyasztási kiadások oly nagy részét ellenőrzik, vona­kodnak részt venni a közösségi irányításban. A fogyasztók szervezetei csak néhány országban jutottak akár csak egy csekély alkupozícióhoz is.

A jóléti állam fejlődésének jelenlegi szakaszában igen fontos tény az, hogy az érdekszervezetek struktúrája, meg a parlamentben és más, terü­leti és lakóhelyi szintű választott közgyűlésekben kifejtett nyomás, erősen részrehajló a termelők jövedelmi és profitérdekei irányában. Ezt általában nem tekintik csorbának a demokrácián. Hiszen mindenki vala­milyen jövedelem vagy profit élvezője, és nemcsak fogyasztó. A jóléti ál­lam keretei között pedig a munkások és farmerek szervezetei folyamato­san erősödnek azáltal, hogy politikai erejüket szavazóként-az alkufolya­mat kereteit kijelölő – országos, területi és lakóhelyi közgyűlések politi­káinak meghatározására használják. Ez a helyzet egyszerűen azt jelenti, hogy az intézményi keretek olyanok, hogy a különféle emberek a külön­féle életpályákon egyre hatékonyabban összpontosítják a magasabb élet­színvonalért folyó erőfeszítéseiket a pénzjövedelmek szintjének megvé­désére és növelésére tett próbálkozásokra. Zúgolódhatnak az emelkedő árak és megélhetési költségek miatt, és felhasználhatják e trendet a maga­sabb jövedelmekért kifejtett nyomás motivációjaként, de rendszerint nem rendel kéznek hathatós eszközzel az árak emelkedő trendjének összehan­golt cselekvés általi megállítására.

A termelők csoportjai közötti bármely alkuban a teljes nemzeti jövede­lemnek csak egy töredékéről születik döntés. Ezek mindegyikéhez szük­séges két fél, melyek egyike teljesen természetesen úgy érezheti, hogy a nemzeti termelés egy nagyobb szeletét kívánja a másik félnek juttatni. Ahogy Ernst Wigfors úr, Svédország pénzügyminisztere nagy intellektu­ális bátorsággal magyarázta egyszer a parlamentben: ha annak az ország­nak a farmerei és munkásai úgy döntenek, hogy magasabb jövedelmet akarnak maguknak és egymásnak, senki sem állhat útjukba, hiszen övék minden hatalom. De természetesen ahhoz már nincs hatalmuk, hogy a nemzeti reáljövedelmet ilyen egyszerűen növeljék.

A fiskális és monetáris eszközök elégtelensége

A jelenleg uralkodó feltételek, és főként az infrastruktúra szervezeteinek (melyek főként a fenti értelemben vett termelői szervezetek) intézménye­sült hatalma mellett illúzió azt hinni, hogy a nemzetgazdaság egyensú­lya helyreállítható a régimódi, általános monetáris és fiskális eszkö­zökkel. Ahogy azt a legtöbb nyugati ország friss tapasztalataiból tudjuk, az emelkedő költségek és árak trendje könnyedén eluralkodhat, még az ilyen széles körű befolyásoló eszközök által indukált általános visszafo­gás mellett is. Sőt mi több, ezek nem alkalmazhatók elég hatékonyan és a kellő időtávon az árak emelkedő trendjének megállítására akkor, ha az or­szágos közösségek nem járulnak hozzá a visszafogáshoz a nagymértékű munkanélüliség miatt.

Egy nyugati típusú demokráciában a teljes foglalkoztatás melletti monetáris stabilitás biztosításának problémája csak úgy oldható meg mindenki megelégedésére, ha emelkedik az oktatás általános szintje, még intenzívebbé válik az emberek aktív részvétele a dönté­sekben minden szinten, sokkal erősebben tudatosul, hogy mennyire közös érdek az árszínvonal féken tartása, és ily módon megte­remtődik az országos tervezéshez és a piacok összehangolásához szükséges megértés és szolidaritás alapja, annak érdekében, hogy az aggregát kereslet és kínálat közötti egyensúly fenntartható legyen a gazdasági tevékenység visszafogása nélkül. Megint csak nem tehetek mást, mint hogy visszautalok az oktatásra és a demokráciára.

És így nemcsak stabilizálnánk az üzleti fejlődés irányát teljes foglal­koztatás mellett, hanem – ezen egyensúly elvesztésekor – csökkentenénk a szükségességét a különösen ellenszenves direkt állami beavatkozások­nak. Hogy ezt megvalósítsuk, szükség lenne arra, hogy az intézményi infrastruktúra keretében erős és hatékony fogyasztói szervezetek alakuljanak, és a kollektív alku folyamatában semlegesítsék a jelenleg uralkodó elfogultságot a magasabb jövedelmek és profitok iránt, megte­remtve az árstabilitás lehetőségét.

Az állam mint olyan, nehezen helyettesítheti elég hatékonyan a nem létező vagy abnormálisan gyenge fogyasztói szervezeteket Nem számíthat sok sikerre, ha annak érdekében avatkozik be a termelők szer­vezeteinek kollektív alkujába, hogy a termelékenység növekedésének szintjéhez igazodva alacsonyan tartsa a béreket, árakat, jövedelmeket és profitokat. Először is az állam ily módon feladná sajátlagos szerepét, me­lyet az alku szabályainak kialakítójaként és döntőbíróként játszik. Az al­ku kevésbé lenne szabad. Ráadásul, ha a fogyasztói szervezetek hiányoz­nak vagy gyengék, az állam mint szabályozó a létező termelői szerveze­tek nyomása alatt cselekedne. Még az állam sem tud szabadulni a jövede­lem- és profittulajdonosok iránti elfogultságtól, ami a jelenlegi intézmé­nyes rendszer sajátja.

Skandináviában jelentős tapasztalattal rendelkezünk az országos érdek­egyeztetésről a nagy jövedelem- és profittulajdonosok főbb csoportjai között. Az ilyen állami felügyelet mellett folyó sokoldalú tárgyalások mindenképpen nagy előrelépést jelentenek, különösen mivel a fogyasztói szervezetek sem olyan túlzottan gyengék, mint más országokban, és aktí­van részt vesznek az alkufolyamatban. De még mindig messze vagyunk a teljes foglalkoztatás melletti árstabilitás problémáinak megoldásától. En­nek megvalósításához arra lenne szükség, hogy a fogyasztói szervezetek sokkal erősebbek legyenek. Úgy gondolom, ez a lecke, melyet ebből a ta­pasztalatból megtanulhatunk. Azért hangsúlyozom ezt, mert a gondolko­dás jelenlegi iránya, különösen az Egyesült Államokban, úgy tűnik, hogy túl sokat vár az „állam által elősegített" – országos és sokoldalú – ár- és bértárgyalásoktól. Az ilyen érdekegyeztetés nem küzdi le az alapvető (és inflációs) intézményi elfogultságot, amelyre utaltam. Csak akkor valósít­ható meg az „ellensúlyozó" erő, ha az állampolgárok ugyanolyan haté­konysággal megszerveződnek fogyasztói mivoltukban, mint ahogy már megszerveződtek jövedelem- és profittulajdonosként. Az állam csak ak­kor szabadulhat meg ettől az elfogultságtól.

(Fordította: Andor László)

Az eredeti szöveg forrása: Gunnar Myrdal: Beyond the Welfare Slate. Yale University Press, 1960.

A szerző a magyar szociáldemokrácia történetét mutatja be a kezdetektől a „pártegyesülésig", különös tekintettel a párt szervezetére, programjára, választási eredményeire, a parasztsághoz, illetve a nemzeti kérdéshez való viszonyára.

A tanulmányt kihagyásokkal közöljük. (A szerk.)