Előző számunkhoz is kapcsolhatóan a szerző a Kádár-rendszer szociálde­mokrata vonásaiból és vonzalmaiból indul ki. Ezután röviden bemutatja a szociáldemokrácia történetét a munkásosztály hatalmi törekvéséből, a ve­gyes tulajdon elvéből kiinduló századvégi mozgalomtól a kompromisszum kérdése körül zajlott Bernstein-Kautsky vitán, a mozgalom fasizmus alatti ós 45 ut

A közvetlen jelen és a megalapozó múlt

Ne rémüljön meg az olvasó: nem az utóbbi évek hazai szociálde­mokrata mizériáiról akarunk írni, hanem magáról a történelmi (nemzetközi) szociáldemokráciáról, amely (tetszik – nem tetszik egyeseknek) közel másfél évszázada része „Európa" gondolko­dásának – méghozzá kiiktathatatlanul. Az igaz, hogy a „szovjet blokk" országaiban a 80-as évek során valóságos „szociálde­mokrata konjunktúra" bontakozott ki: kivált a kádári MSZMP-be n. Az okok nyilvánvalók: a lényegében sztálini típusú ál­lamszocializmus válsága szinte mindenütt érezhetővé vált, a kivezető utat sok helyütt a szociáldemokratizálódásban lát­ták. Ez viszonylag „zökkenőmentesnek" látszott, hiszen pl. Kádár János pártjának – természetesen be nem vallottan – számos szociáldemokrata vonása volt. (így a vegyes tulajdon elvének gyakor­lati tolerálása, vagy – a kései szakaszban – éppen elismerése, a „második gazdaság", a pártélet bizonyos demokratizálódása és a pártfegyelem sajátos (semmi esetre sem „sztálini" jellegű) értel­mezése, a jól ismert vagy mostanában inkább feledésbe merülő „vívmányok" stb.) Igaz viszont, hogy ugyanekkor, a vezetés – sok­szor alibiként – fenntartott maga által is elavultnak minősített dog­mákat és magatartásformákat. Nagymértékben szűkítette a tabu­témák körét, de azt nem törölte, vagy nem merte eltörölni, amiből sokszor nevetséges, anakronisztikus helyzetek adódtak. Maga a nyolcszázezres párttagság is megosztott volt. Az állampártban egyaránt megtalálhatók voltak szociáldemokrata, szociálliberális és populista beállítottságú emberek (a populizmust po­litikai irányzatnak és nem puszta demagógiának tartjuk), de ott voltak az „eszmei" kommunistákon kívül az olyan „kommunisták" is, akiknek kommunizmusa főleg a Kádár által gyakran hangozta­tott (és a valóságban mind ritkábban érvényesülő) egalitárius el­vek igenlésében és a Szovjetunió iránti (sokszor formális és fé­lelemből fakadó) hűség emlegetésében merült ki. Alighanem a poli­tikailag szinte közömbös párttagok voltak többségben. A „nó­menklatúra" elsősorban saját pozíciói védelmével volt elfoglalva, de részben neveltetésénél, részben meggyőződésénél – és jól felfogott érdekeinél – fogva nem egy esetben bizonyos szociális érzékenységgel rendelkezett; egyébként sem tartotta okos dolog­nak a tömegek tűrőképességét veszélyeztetni. A prédikált Inter­nacionalizmust annak hirdetői is ritkán vették komolyan, igyekeztek a nemzeti érdekeket érvényesíteni, törekvéseiknek azonban legalábbis két tényező gátat szabott: a Szovjetunió­tól való gazdasági függés és a szovjet hadsereg respektálá­sa. Arra, hogy ez a hadsereg is a bomlás állapotába kerülhet (az adott nemzetközi helyzetet mérlegelve), a legmerészebbek sem gondoltak. (Nemcsak az MSZMP-ben!)

Ezek a tényezők, továbbá a nagy néptömegek életszínvo­nalának emelkedése (ennek árára kevesen gondoltak) politika­ilag szinte közömbösítette az állítólag hatalmon lévő mun­kásságot – általában a bérből és fizetésből élőket. Kevesen gondoltak arra, hogy „munkáshatalomról" voltaképpen szó sincs. Egyébként a késő kádári korszakban proletárdiktatúráról már alig beszéltek, még munkáshatalomról sem: inkább a „dolgo­zó nép"-re való hivatkozás járta: persze a „kirívó társadalmi kü­lönbségek" kárhoztatásával, a „munka" tradicionális dicsőítésé­vel. Az említettek a maguk összességében a polgárosodás – re-kapitalizálódás – sajátos formáit indították el. A társadalmi különb­ségek viszonylag gyors növekedése azonban már jelezte: termé­szetesen nem lehet mindenkiből polgár… A rendszer gazdasági megalapozatlansága éppen a vezetésnek Jelentette a legfőbb gondot. Ez a vezetés tudta, hogy az életszínvonal zuhanását – hiszen legitimitását Is az elfogadható életnívóból eredeztet­te – politikailag nem élheti túl. Ennek megfelelően cseleke­dett, midőn számos nómenklatúra-tag – felkészültsége és össze­köttetései révén – sikerrel próbált vagy „polgárrá", vagy legalábbis szakértelmiségivé válni. Sok szempontból hasonló jelenségekre ke­rült sor a régió más országaiban is. Ennyit a „kommunizmusról".

A szociáldemokrata elvekben – a vázolt körülmények köze­pette – Kelet-Európában sokan olyan felfogást, politikai alap­vetést láttak, amelyek alkalmazásával „a kecske is Jóllakik, a káposzta is megmarad". Ez a nézet nem volt légből kapott. A szociáldemokráciáról ugyanis sokan beszéltek és beszélnek, de gyakorta nem gondolják meg miről is van szó.

 

 

A kezdetek

Mindenekelőtt egy régi irányzatról, illetve mozgalomról, amely a XIX. század első felében már sok szempontból kialakulva alig volt fiatalabb, mint a modern konzervativizmus és a modern libe­ralizmus. Ráadásul – az utóbb említett irányzatokhoz hasonlóan – a szociáldemokráciának és a szociáldemokrata ideológia fő al­kotóelemének a szocializmusnak a képviselői is joggal hivatkoz­hattak (hivatkoztak is) rá, hogy eszméik már évezredek óta jelen vannak az európai gondolkodásban, holmi „gyökértelenség"-ről tehát szó sem lehet. A szociáldemokrácia és a marxizmus nem azonos fogalmak. A munkások (és általában a „dolgozók" jogai­ért) már a múlt század 40-es éveiben síkra szálló angol és francia munkásszervezkedések: Egyenlők társasága, chartisták, trade-unionisták stb. sok szempontból szociáldemokrata elveket vallot­tak, még Marx és Engels fellépése előtt csakúgy, mint később, a hetvenes években a különböző, oroszországi munkásszövetsé­gek tagjai, vagy G. Mazzini eszméinek egyes olasz követői. De van hazai példa is: lényegében szociáldemokrata kívánságokat hangoztattak Kecskés ügyvéd azon hívei, akik 1848 tavaszán „Kenyeret a népnek" címmel viszonylag részletes programot tar­talmazó kiáltványt ragasztottak a pesti házak falaira. Szociálde­mokraták voltak a jelzett irányzatok mert: a) a szociális viszonyok radikális megjavítását, b) a politikai struktúrák mélyreható demok­ratizálását követelték. Mindehhez hozzájárult, hogy – talán ez a legmegfelelőbb szó – túltekintettek a tőkés társadalmi rend határain; a kapitalizmust jobbnak tekintették ugyan a feuda­lizmusnál, de távolról sem a történeti fejlődés utolsó állomá­sának. A magántulajdon korlátozására, illetve megszüntetésére, társadalmi (nem állami!) tulajdonná való átváltoztatására irányuló törekvés eredetileg szinte valamennyi említett irányzatban jelen volt – többnyire az utópista filozófusok ismert felfogásának meg­felelően. Ebben az összefüggésben értelmezhetők a közismerten nem marxista Proudhon híres szavai: „… a tulajdon – lopás".

Marx és Engels tevékenysége az egész európai szociáldemok­ráciára nagy hatással volt. A két gondolkodónak sikerült mind a – mai szóhasználattal élve – szociálliberális nézeteket (pl. Német­országban), mind az anarchizmus különböző megnyilvánulási formáit háttérbe szorítaniuk. Az ő közreműködésükkel készültek el (részben még életükben) részben pedig útmutatásaik alapján, de már haláluk után a századfordulón, azok a szociáldemokrata pártprogramok, amelyeket a legkülönbözőbb országok szociálde­mokrata, illetőleg munkáspártjai a magukévá tettek. Ebből a szempontból kétségkívül a legkiemelkedőbb a német szociálde­mokraták erfurti programja (1891). Ennek részletes elemzésére nincs most lehetőség, fő jellemvonásaira azonban – hiszen modell-értékű dokumentumról van szó – fel kell hívni a figyelmet. A programnak (programoknak) három része van. Az első a távlati, általános célt tartalmazza és meghatározza a szociáldemokrata párt (pártok) alapvető feladatát. Érdemes idézni az idevágó meg­állapításokat, mert érvényességük több évtizeden át – elvben – meghatározó, jellegű volt. „A munkásosztály harca a tőkés kizsák­mányolás ellen szükségképpen politikai harc. A munkásosztály politikai jogok nélkül nem vívhatja meg gazdasági harcait és nem fejlesztheti ki gazdasági szervezetét. Nem biztosíthatja a termelé­si eszközöknek a közösség birtokába való átmenetét, ha nem ju­tott a politikai hatalom birtokába. A munkásosztály e harcát tuda­tossá és egységessé formálni, és szükségszerű célját elébe tárni – ez a Szociáldemokrata Párt feladata." Ezután következnek az állampolgári (reform) követelések, élükön az általános és titkos választói joggal, magukba foglalva az egyesülési és gyülekezési szabadságot, a progresszív adózást, az ingyenes oktatást és jog­szolgáltatást, az állam és az egyház elválasztását. Majd jönnek a munkaviszonyokkal kapcsolatos követelések, élükön a legfel­jebb nyolcórás normál-munkanap megállapítása". A program utol­só pontja: „Az egész munkásbiztosításnak a birodalom által való átvétele, a munkásoknak az igazgatásban való irányadó részvé­tele."

A programban (de ismét fogalmazhatnánk, akárcsak a további­akban, többes számban) két (egymással kapcsolatos) olyan vo­nás van, amely Marx és Engels tevékenységére vezethető vissza. Az egyik a „munkásosztályára való hivatkozás. A munkás­osztálynak, mint „egyedüli következetesen forradalmi osztály"-nak Marx és Engels már a Kommunista Kiáltványban (1848) is­meretesen megkülönböztetett jelentőséget tulajdonított. Meg kell azonban jegyezni, hogy fogalmát meglehetősen tágan értelmez­ték (ha nem is oly parttalanul, mint pl. előttük Németországban F. Lassalle). Ide sorolják természetesen nemcsak az ipari, hanem a mezőgazdasági munkásságot, az alkalmazott értelmiséget stb. (A lassalle-i értelmezés szerint a gyakorlatban mindenki „mun­kás", aki nem rendelkezik – legalábbis nem rendelkezik jelentős mértékben – termelési eszközökkel.) A másik marxi vonás a „ha­talom birtokává vonatkozik, és lényegében azt állítja, hogy – a fenti értelemben – kétségkívül a népesség túlnyomó részét alkotó „munkásosztályának kell hatalomra kerülnie. (A „proletárdiktatú­ra" fogalmára Marx néhányszor utalt, de nem fejtette ki azt elméletileg részleteiben, a szocializmus politikai-gazdasági előfeltéte­leinek megteremtésére gondolt, elvileg utasította el a terror-rend­szert.) A hatalomra kerülés módozatairól a szociáldemokrata programok nem szólnak. Az általános, titkos választójog követe­lése a parlamentáris intézmények és eszközök elfogadására utal. (F. Engels utolsó írásaiban kifejezetten így foglal állást, amikor a parlamentáris demokrácia jelentőségét méltatja.) Az azonban, hogy más (parlamenten kívüli) eszközök alkalmazásáról is szó le­het, már nem kifejezetten marxi jellemvonás. (Az említett, szociáldemokratikus irányzatok szinte mindegyike hasonlóan véleke­dett.)

Külön kell szólni további három, – a szociáldemokrácia számá­ra a továbbiakban is alapvető problémáról. Az első a tulajdon kér­dése. A marxi értelemben vett szociáldemokrácia a magántu­lajdont társadalmi tulajdonnal kívánta felváltani. A pártprog­ramok egyike sem húzta meg azonban a „társadalmasítás" (ez tulajdonképpen szövetkezeti és nem állami tulajdonlást jelentett!) határvonalát. Ebből a „hézagból" következett az a né­zet, hogy a szociáldemokrácia lényegében a vegyes tulajdon el­vét vallja, a kistulajdon társadalmasítása nem tartozik céljai közé. (Ezt a nézetet Engels utolsó, a 90-es években kelt írásai alátá­masztják.) Magának a „társadalmasítás"-nak a szorgalmazá­sa – és ez a második probléma – felveti az alkalmazotti-mun­kavállalói önigazgatás kérdését. A szociáldemokrácia ettől elvben sohasem zárkózott el – de ennél tovább nem ment. E hiány okainak kifejtése is elmaradt, így sok szempontból feltétele­zésekre vagyunk utalva. Az egyik ok bizonyára a szakigazgatás fontosságának XX. század eleji felismerése volt. (Ezzel Marx -1. a Párizsi Kommünről szóló írásait – még nem számolt.) Szólni kell azonban – s talán ez volt a lényegesebb – az erősen etatista szociáldemokrata szemléletről is. A szociáldemokrácia mérvadó képviselői – erős túlzással – úgy vélekedtek, hogy állam nélkül nincs társadalom, csak zsarnokságot szülő, barbarizmust jelentő, az ember ember voltát megcsúfoló anarchia. E felfogás alapján törekedtek a szociáldemokraták az államhatalom befolyásolására, majd megszerzésére, esetleg (a radikális baloldaliak) lebontá­sára s egy újjal való pótlására – de sohasem a megszüntetésére. E mellett nem vonták kétségbe az önkormányzatok, a különböző társadalmi közösségek, az érdekképviseletek jelentőségét, hitet tettek (bár a kifejezés későbbi keletű) a „civil társadalom"mellett: anélkül azonban, hogy az államhatalom megkülönböztetett je­lentőségéről szóló felfogásukat feladták volna – s ezzel állásfog­lalásukba bizonyos felemásság került.

A szűkebb értelemben vett századforduló változásokat hozott az európai szociáldemokrácia életében is. Az egyes pártok befo­lyása megnövekedett: a választójogi reformok folytán országok egész sorában (szinte mindegyik nagyhatalmat beleértve) parla­mentáris pártokká (esetenként jelentős parlamenti erővé) váltak. Növekedett befolyásuk a gyorsan gyarapodó taglétszámú szak­szervezeti mozgalomban is. Döntő jelentősége volt annak, hogy mindinkább érzékelhetővé vált: Marx és Engels próféciái nem váltak be. (Bár a tőkés társadalom tudományosan megalapozott kritikáját a szociáldemokrácián belül senki sem vitatta.) Kétségte­len: a várt „nagy összeomlás" legalábbis késett. (Prognózist a szociáldemokrácia inspirátorai nem készítettek, de utalásaikból kikövetkeztethetően ennek valamikor a századfordulón kellett volna a végletes társadalmi polarizálódás viszonyai közepette – ám ez a polarizálódás is elmaradt – bekövetkeznie. A társadalmi struktúra – a szociáldemokrata elképzelések ellenére nem egy­szerűsödött le („burzsoá-proletár"), ellenkezőleg differenciáltab­bá vált. (A munkásság belső tagolódásának elmélyülése, a mo­dem értelmiség kialakulása, a technikai fejlődés hatásának kü­lönböző következményei stb.) Nem került sor a kistulajdonos osz­tályok, illetve rétegek felszámolódására sem. Mindezek a té­nyezők hatottak a szociáldemokrata politikára is. A liberális pár­tokkal való együttműködés gondolata sok helyütt előtérbe került, sőt olyan eseményekre is sor került, melyek korábban elképzel­hetetlenek voltak. (L, a szocialista Millerand belépését 1899-ben a francia burzsoá kormányba, a hangsúlyozottan nem marxista angol Labour Party 1906-os megalakulását, a mensevikek bizo­nyos tekintetben polgári-demokratikus orientációját Oroszor­szágban, a németországi és az ausztriai szociáldemokrácia "nemzet iránti felelősségének" feltűnését stb.)

Az említett problémák éleződését jelzi az a vita, amely a XX. század elején Kari Kautsky és Eduárd Bernstein között – nagy nemzetközi nyilvánosság előtt – zajlott le. Mindketten Marx és Engels szűkebb körébe, munkatársaik közé tartoztak, és mind­ketten a századforduló változásainak, – hogy úgy mondjuk – „le­reagálására" törekedtek. Az „ortodox marxista" Kautsky nem el­méleti, hanem gyakorlati-politikai módosításokat javasolt. Az ed­digieknél nagyobb gondot kívánt fordítani a nem kifejezetten pro­letár, de „proletárérdekeltségű" rétegekre. Növelni kívánta a szo­ciáldemokrata pártok szervezeti erejét és befolyását. Lényegé­ben Marx alapján állította 1910-ben napvilágot látó alapvető művében: „Sem mindenáron való forradalom, sem mindenáron való törvényesség". A társadalmi feszültségek Kautsky szerint nem enyhülnek, sőt. (Háborús veszély, nacionalizmus, elnyomo­rodás.) A polgári pártokkal való együttműködés csak a különböző parlamenti képviselőknek „üzlet". A mű talán leglényegesebb megállapítása, amelyet messzemenő hatása miatt idéznünk kell: „Szocialista nem fogadhatja el az osztályok megbékélésének és a társadalmi békének az illúzióját. Éppen ez teszi szocia­listává. Tudja, hogy nem holmi csalfa megbékélés, hanem csak az osztályok megszűnése teremtheti meg a társadalmi békét".

Kautsky műve tulajdonképpen válasz Engels egykori másik kö­zeli munkatársának, Eduárd Bernsteinnek a kihívására. Engelsre nem azért utalunk, mintha Bernsteinnek vele való kapcsolata nem lenne köztudott, hanem azért, mert Bernstein valóban En­gels kései műveiből indult ki, azokat gondolta tovább – már több mint másfél évtizeddel Marx halála után. A szocializmus előfelté­telei és a szociáldemokrácia feladatai c. művében, amely először 1899-ben jelent meg, a szerző valóban alapvető revíziónak vetet­te alá Marxot. Mint kantiánus elvetette Marx „hegelianizmusát", de Blanquinak Marxra gyakorolt – és korábban ritkán szóvá tett – hatását is (amely – mint ismeretes – a későbbiekben, az orosz forradalmi hagyományokat adaptáló Lenint is megihlette). Bern­stein nagy jelentőséget tulajdonít a szövetkezeti mozgalomnak, az önkormányzatok demokratikus működésének – főleg pedig a munkásság (és általában az alkalmazotti réteg) érdekeinek érvé­nyesítésére alkalmas, az általános, titkos választójogon alapuló parlamentnek, amely mintegy „szocializálhatná" – békés úton – az államot. (Marxhoz viszonyítva tehát Bernstein etatista-jellegű fordulatot hajtott végre.) Feltételezi, hogy a (liberális) burzsoázia saját érdekében sem zárkózik el a reformok (egy-része) elől. A proletárdiktatúra elvét a mű első kiadásában óvatosan, később már erőteljesen elveti, s semmiféle „új osztályuralmat" – bármi le­gyen is annak indoka – nem tart kívánatosnak. „A proletárdiktatú­ra – írja már a XIX. sz. utolsó éveiben – ott, ahol a munkásosztály­nak még nincsenek nagyon erős, gazdasági jellegű saját szerve­zetei, és nem ért el magas fokú szellemi önállóságot az önkor­mányzati testületekben történt iskolázással – csak a klubszóno­kok és irodalmárok diktatúrája."

Marx kapitalizmuskritikáját megalapozottnak tartja, a társada­lom polarizálódásáról szóló nézeteit azonban nem. A mezőgaz­daságot illetően a kisbirtok, illetve a szövetkezetek híve, nem pe­dig a kisajátításoké. Antikautskyanizmusa 1917-et követően erős antibolsevizmusba torkollt, és megerősítette azt a véleményét, hogy a politikai és szociális reformok alkalmasak a kapitalizmus átformálására: olyan kapitalizmus létrehozására, amely már lé­nyegében nem is kapitalizmus. (Ebben az értelemben Bernstein joggal tekinthető a modern „jóléti állam" egyik szellemi előfutárá­nak.)

A különböző párt- és Internacionálé-kongresszusokon lezajló viták a XX. század egész első másfél évtizedét jellemezték. Végső fokon az egyes pártok gyakorlati politikája mindinkább a bernsteini vágányokon haladt, verbálisan inkább a Kautsky-féle (radikálisabb) felfogást hangoztatva. Ez bizonyos kettősséget eredményezett, és tulajdonképpen először hívta fel századunkban a figyelmet e mozgalom tartósan időszerű, alap­vető problémáira. Ugyancsak az említett ambivalencia vezetett arra a differenciálódásra, amely már az új század első éveiben a szociáldemokráciában megkezdődött. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a bernsteini politika – amelyhez ráadásul a későbbiekben Ka­utsky is közeledett – a szociáldemokrata bázis egy részének radi­kalizmusát nem elégítette ki, még akkor sem, ha számottevő poli­tikai és gazdasági reformokra vezetett. Ahol elmaradtak vagy elégtelennek bizonyultak ezek a reformok, a szociáldemokrácia számára még inkább káros helyzet alakult ki. Már a kortársak ér­zékelhették azt a triviális tényt, hogy a reformista politikához való­ban reformokra van szükség. Németországtól (Nyugat-Európáról – ahol szintén jelentős szociáldemokrata pártok működtek – most nem beszélve) valamint az Osztrák-Magyar Monarchiától (itt is politikai tényezővé vált a szociáldemokrácia) keletre, elsődlege­sen a cári Oroszországban a szociáldemokrácia mélyreható és nagy történelmi következményekkel járó szakadási folyamata zajlott le, A bolsevik irányzat létrejötte elválaszthatatlan a nyugati szociáldemokrácia által „választott" és Kelet-Európában járhatat­lannak bizonyult úttól.

A bolsevizmus problémáját itt nem tárgyalhatjuk, de a későbbi­ekben még visszatérünk rá, Nem maradhat azonban említés nélkül, hogy a reformizmus (és a vele megbékülök, illetőleg „Bernsteint meggyőzni" kívánók) ellenében a bolsevikokon kívül más, radikális irányzatok is felléptek. Gondolunk a Millerandot támoga­tó, de egyes fontos kérdésekben (gyarmatosítás, háború) az In­ternacionálé fórumain radikálisan fellépő Jaurésre, a különböző országokban tevékenykedő, de Franciaországban legjelentősebb anarcho-szindikalistákra (ezek a hazai olvasók előtt Szabó Ervin munkássága kapcsán ismertek), de legfőképpen Rosa Luxem­burgra és követőire. Luxemburg (a mensevik Martovval együtt) sok szempontból támogatta Lenint az Internacionálé kongresszu­sain, élesen bírálta a revizionistákat, a „liberális szocialistákat", de a Lenin-féle forradalomelmélettel – annak következményeit is beleértve – több ponton szemben állott. Érdemes talán idézni egyik, nézetrendszerét jól jellemző, 1906-os, (mellesleg az euró­pai szociáldemokráciában) széles rétegekre ható megállapítását: A parlamenti harc, akárcsak a szakszervezetek, szintén csupán egy szakasz, egy fejlődési fok a proletár osztályharc egészében, amelynek végső céljai a parlamenti harc és a szakszervezeti harc kereteit egyaránt meghaladják".

A fentiek a maguk összességében arra mutatnak, hogy már 1914 előtt a nemzetközi szociáldemokrácia – ekkor mar tömeg­mozgalom – megosztott és sokrétű volt. Sokféle irányzat megfért egymással a mozgalom keretei között néhány azonos cél (pl. re­formok, illetőleg forradalmi jellegű átalakulás igenlése) elfogadá­sa mellett. (Sem Kautsky, sem Rosa Luxemburg nem kívánta pl. Bernsteint kizárni a német szociáldemokráciából, mint ahogyan az utóbbi Lenint a mélyreható elvi ellentétek ellenére azért szoci­áldemokratának tekintette.) Kialakult tehát a szociáldemokrácia „gyűjtőfogalom"-jellege, amely a későbbiekben is – bizonyos vál­tozások árán – fennmaradt. A századfordulón tehát aligha lehet már egységes szociáldemokrata elvekről és egységes szociálde­mokrata politikáról beszélni. Ez a tény elősegítette a szociálde­mokrata politika rugalmasságát, alkalmazkodó képességét, de ugyanakkor az egységes fellépést, sőt az egységes állásfoglalás kialakítását nagymértékben megnehezítette.

A jelzett folyamatokat az első világháború kitörése nagymér­tékben elmélyítette. Az Internacionálé optimista várakozásai a maguk összességében illúziónak bizonyultak. A háborúellenes fellépéshez az Internacionálénak nem volt elég ereje és elszánt­sága sem. Ez utóbbi különböző érdekkonfliktusokra vezethető vissza. Világossá vált, hogy – a marxizmus vulgarizálóinak állítá­saival szemben – a nemzeti érdek fogalma valós fogalom. A fej­lett országok ipari munkásai valóban érdekeltek voltak abban, hogy – ha már kitör a fegyveres konfliktus – országuk ne marad­jon alul, ne váljék esetleg ellenséges invázió áldozatává. Az etnocentrizmust mindig is elutasító szociáldemokraták zöme ebből a meggondolásból kiindulva – ha nem is a polgári pártokéhoz ha­sonló intenzitással -, de támogatta a háború ügyét. Ehhez termé­szetesen a megtorló intézkedésektől való félelem, az illegalitásba szorulás veszélye is hozzájárulhat. (Mindez a többségre vonatko­zik; kivételek voltak, méghozzá különböző megfontolásokból – a rettenetes áldozatok hatására növekvő pacifizmus, forradalmi­ság – származók, ezek azonban (Oroszországot kivéve) az álta­lános képen nem változtattak. A lényeg, hogy az internacionaliz­mus marxi (de nemcsak marxi) eszméjét a komoly próbatétel al­kalmából nem lehetett vagy nem akarták a gyakorlatba átültetni. A nyugat-európai szociáldemokrácia szervezeti egységét – leg­alábbis 1917-ig – a háborúval kapcsolatos politika ellentétes megítélése sem bontotta meg, ezáltal is fokozva a mozgalom sok­színűségét, kereteinek tág voltát. (A Magyar Tanácsköztársaság­nak a szociáldemokrácia szempontjából fontos, sok szempontból rendhagyó történetére most nem térhetünk ki.) Az 1918-as Antant-győzelem – az említett konfliktusok ellenére – rövid távon – minden korábbinál kedvezőbb helyzetbe hozta egész Európában a szociáldemokrata mozgalmat, ugyanakkor új – a korábbiaknál is súlyosabb – konfliktusok kiindulópontjává vált. Olyan konfliktusokról van szó, amelyek még napjainkban is erőtel­jesen éreztetik hatásukat.

 

 

Két világháború között

A szociáldemokrácia a húszas évek elején szinte az egész konti­nensen törvényhozói – kormányzati – pozíciókra tett szert. Az előretörés okai a következőkben foglalhatók össze: 1. A társadal­mi struktúra változása. A háborús termelés lendületet adott az ipa­rosításnak. (Még olyan országok is, mint pl. az új Lengyelország vagy akár Magyarország agrárországokból agrár-ipari országok­ká váltak.) 2. A középrétegek rohamos lecsúszása, elszegényedé­se a „boldog" békeidőkhöz viszonyítva. 3. A háborús áldozatok és szenvedések általi elkeseredés,, a korábbi legitim kormányzatok térvesztése. 4. A szociáldemokrácia és a vele kapcsolatban levő szakszervezetek tevékenysége. (Még a háborút támogató szoci­áldemokraták is éltek bizonyos mérséklettel, fenntartásokkal; ko­rántsem jutottak el a háborús uszítás olyan magas fokára, mint a többi politikai erő többsége.) Nem adták fel korábbi politikai köve­teléseiket (általános választójog, egyesülési és gyülekezési sza­badság). A szakszervezetek markáns érdekvédelmi aktivitást fej­tettek ki. 5. A volt Központi Hatalmak országaiban a háborúvesz­tés nyomán kibontakozó forradalmi hullám egyenesen élvonalba „taszította" a szociáldemokratákat.

E folyamat a régi szociáldemokrata programok jelentős részét változatlanul hagyta. A változtatásra inkább csak Németország­ban történt kísérlet. (l. az 1921-es – bernsteinista – görlitzi progra­mot.) Bizonyos módosításokra másutt, így Franciaországban is sor került. (A „szervezeti kapitalizmus"elméletének térhódítása a Francia Szocialista Pártban.) A pártprogramok hagyományos szo­ciáldemokrata felfogása azonban nem tette sürgőssé a változtatá­sokat. Az említett „programbevezetők" – e felfogás szerint – a táv­lati célokat fogalmazták meg „sine die", azaz határidők nélkül, va­jon „miért kellene törölni őket"? A programkövetelések második csoportjába tartozó politikai kívánalmakat (általános, titkos válasz­tójog stb.) számos országban kivívták – gyarapítva ezzel a szoci­áldemokrata sikerlajstromok tételeit. Ugyanez volt a helyzet a har­madik követelés-blokkal (szociálpolitika stb.) is. A sikerek persze – és ebből a szociáldemokrata vezetők nem is csináltak titkot – nemcsak az ő aktivitásukra voltak visszavezethetők, hanem je­lentős részben arra, hogy 1918 ősze után nem lehetett minden te­kintetben ott folytatni az életet, ahol 1914 nyarán abbamaradt. S még nem beszéltünk az oroszországi eseményekről.

Az orosz forradalmak óriási témakörének taglalásába most sem bocsátkozhatunk. Annyit azonban megjegyzünk, hogy a bolsevizmustól elhatárolódó, de Lenint és Trockijt még a II. Internacionálén belüli vitapartnernek tekintő szociáldemokraták az 1917-es februári forradalmat, a cárizmus megdöntését kitörő örömmel fogadták, sőt az októberi szocialista forradalmat is – érzékelve, hogy az távolról sem holmi "puccs", hanem hatalmas tömegek mozognak benne – megértették, habár a „proletárdiktatúra" gya­korlatával (I. a „renegát Kautsky") nem békültek meg. Reális ké­pük volt a cári birodalom közállapotairól (tehát mentes az ismert, szélsőséges megítélésektől), tisztában voltak vele, hogy a hábo­rú és a vele járó borzalmak nélkül a nép elkeseredése nem csa­pott volna át forradalomba. Az igazi szakítást 1918 januárja, az eszer többségű alkotmányozó nemzetgyűlés feloszlatása és a mensevikek (köztük a nagy tekintélyű Martov) kiszorítása hozta meg. Úgy véljük, hogy az eddig előadottak alapján világos: de­mokratikus parlamentek szétkergetése egy szociáldemokrata számára szinte olyan „bűn" volt, mint a royalisták számára a le­gitim és ráadásul „jó" uralkodó megdöntése, vagy éppen meg­ölése. Megbocsáthatatlan. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a szociáldemokraták alapvetően rosszul ítélték meg az orosz viszo­nyokat. Általában úgy vélekedtek (persze eltérések itt is voltak, gondoljunk Plehanovra), hogy Lenin alternatívája nem valamiféle polgári demokrácia, hanem monarchista restauráció – „fehér el­lenforradalom". Ez a vélemény, amelynek pl. O.-Bauer többször hangot adott, alighanem jogosult volt. Itt kell megjegyezni azt is, hogy a szociáldemokraták mind a vörös, mind a fehér terrort elve­tették, élesen bírálták a polgárháború borzalmait. Ebben az eset­ben sem kizárólag humanista meggyőződésről volt szó; bár erről is. A hagyományos szociáldemokrata felfogás hajlott bizo­nyos determinizmusra, evolucionizmusra: nemcsak ember­telennek, hanem értelmetlennek is ítélték az erőszakot. (Ter­mészetesen itt sem idealizálhatunk. Hivatkozni lehet arra, hogy szociáldemokrata politikusok is nyúltak kritikus helyzetekben fegyverekhez. Ez azonban viszonylag ritkán fordult elő és az álta­lános tendencián kevéssé változtatott.) Mindenesetre tény, hogy 1917 orosz októberét az európai szociáldemokrácia zöme még lényegében szocialista győzelemnek tekintette. (Bár az antant-szociáldemokraták tartottak attól, hogy Oroszország kiválása a háborúból [breszti béke 1918 elején] esetleg még győzelemre se­gíti a császári Németországot. Az USA szinte egyidejű hadbalé­pése ezt a veszélyt azonban végleg elhárította.)

Mintegy évtized telt el az 1918-as győzelem ősze után, és a szociáldemokrácia európai pozícióinak jelentős része már ve­szendőbe ment. Angliában, Franciaországban, a mai Benelux-országokban és Skandináviában nagyjából még tartotta állásait, de Olaszországban hatalomra került a fasizmus, a különböző közép-kelet-európai országokban és a Balkánon zömmel autoritárius, esetenként fasisztoid rendszerek regnáltak, az 1929 -1933-as gazdasági válság pedig elsodorta mind a német, mind pedig az osztrák szociáldemokráciát. A szociáldemokratáknak (és a kom­munistáknak) keserűen kellett tapasztalniuk, hogy a gazdasá­gi krízisek – a várakozásokkal ellentétben – nem csak a balol­dalt, hanem a legfélelmesebb jobboldalt is megerősíthetik. A húszas és harmincas évek fordulóján (az okokra még visszaté­rünk) nem szolgáltak vigaszul az oroszországi (Szovjetunió-beli) fejlemények sem. Sztálin hatalmának megszilárdulása a húszas évek végén változást hozott a nyugati szociáldemokraták orosz politikájában. Mindenekelőtt érzékelték, hogy Sztálin (Lenintől és Trockijtól eltérően) már semmiféle tekintetben nem „partner" a számukra. Nem ismeri a nyugati szociáldemokráciát, nem is tud politizálni vele. A sztálini terror abszurditásával viszont a nyugati szociáldemokraták nem tudtak mit kezdeni, tulajdonképpen fel sem fogták, hogy miről van szó. Voltak olyanok, akik „balról" bírál­ták Sztálint és „nacionálbolsevik"-nak minősítették („szocializmus egy országban"). Mások viszont éppen ezért dicsérték, a „béke" emberét látták benne, aki gyakorlatilag feladta a „világforradalom ábrándját", leszámolt a régi, lenini gárdával és – a Szovjetunió iparosítását, modernizálását végrehajtva – hajlandóságot mutat majd a Hitler-elleni együttműködésre. (Az 1939-es Molotov-Ribbentrop paktum e remények miatt okozott óriási megdöbbenést a szociáldemokraták körében is, bár a Müncheni Egyezmény után semmin sem kellett volna csodálkozniuk.) A második világháború menete azonban lényegében a sztálini politika utóbb említett megítélését támasztotta alá.

Óriási nehézséget okozott és a „szociáldemokrata viszontagsá­gok" nagymérvű gyarapodását segítette elő, hogy a szociálde­mokrácia a két világháború közötti időszak új kihívásaira nem tudott adekvát választ adni. Az ezzel kapcsolatos kísérle­tek nem vezettek kellő eredményre. Az 1917 utáni forradalmi hul­lám kapcsán a szociáldemokrácia megkísérelt balra nyitni. Az ún. Kétésfeles Internacionálé azonban csak 1920-tól 1J23-ig tartotta magát. A radikálisokat a centrista mérséklet nem ragadta meg, sokan közülük a létrejövő kommunista pártokhoz és ezek révén az 1919-ben megalakult III. Internacionáléhoz csatlakoztak. 1918-at követően viszont sikerült a még 1889-ben megalakult II. Internacionálét újjáéleszteni. A különböző elnevezésekkel működő Szocialista Internacionálé azonban mindig megle­hetősen laza szervezet volt. (Az ma is.) A radikális baloldal ki­válása az egyes pártokból nagy csapás volt a szociáldemok­rácia számára, a jobboldali radikalizmus említett előretörése azonban egyenesen katasztrofális jellegű volt.

A nemzetközi szociáldemokrata mozgalomnak már a kezde­tektől, tehát az 1864-ben alakult I. Internacionálé időszakától megvolt a maga hagyományos jobboldal-képe. E szerint a jobbol­dal a tőkések-földbirtokosok érdekképviselete; mint ilyen nagy politikai befolyással, de kis tömeghatással rendelkezik. Jószeré­vel csak az „elbutított" embereket használhatja fel a maga céljai érdekében, a „munkások", a „dolgozók" zöme „még nem ébredt osztályérdekei tudatára", de potenciálisan baloldali; azaz szocia­lista. Ismert volt, hogy már Marx és Engels írt a Kommunista Kiált­ványban „feudális szocializmus"-ról, és azt is, hogy feudális-konzervatív erők is esetenként éles kritikát gyakorolnak „a tőkések mohósága" felett. Mindez azonban félrevezetés, „népbolondítás", hiszen a tőkés rendszer a történelmi fejlődés „szükségszerű" kö­vetkezménye (marxista formációelmélet!) és még mindig hala­dóbb a feudalizmusnál.

Ezeken az elgondolásokon a keresztényszocializmus – nem minden előzmény nélküli jelentkezése (1891) sem változtatott lé­nyegesen. Már csak azért sem, mert számos országban nem vált tömegmozgalommá. Ismeretes, hogy a populizmus – bár a foga­lom, a megnevezés modern – nem új jelenség és már a XIX. szá­zad folyamán feltűnt. Ezt a szociáldemokrácia „nem reagálta le"; a populista törekvésekkel nem, vagy csak alig számolt Mindez vonatkozik a populizmussal sok szempontból érintkező (de vele természetesen nem azonos!) fasizmusra, illetve nácizmusra is. (E két mozgalom sem azonos teljesen egymással, a továbbiak­ban azonban – a rövidség és egyszerűség kedvéért – a „fasiz­mus" megjelölést használjuk.)

A szociáldemokráciát tehát (hozzátehetjük: akárcsak a libera­lizmust és a konzervativizmust) a meglepetés erejével érte, hogy a nagy világgazdasági válság idején néptömegek (soraikban je­lentős számban ipari és mezőgazdasági munkások is) sorakoz­nak fel különböző populista és fasiszta zászlók alá. Komoly elem­zés helyett (bár némelykor erre is volt példa) előkerült ismét a je­lenségek pusztán demagógiával és félrevezetéssel, a nagytőke törekvéseivel, a kispolgárok „megvadításával" történő magyará­zata. Egyoldalúnak bizonyult az ún. dimitrovi, kommunista magyarázat is, amely szintén a nagytőkére, sőt a finánctőkére he­lyezte a hangsúlyt; szinte figyelmen kívül hagyva az említett moz­galmak tömegmozgalom jellegét.

Visszatérve a szociáldemokráciához: a „fel nem ismerés" okai sok szempontból alighanem a társadalmi bázis kérdésében kere­sendők. A szociáldemokrácia a két világháború között még alapvetően osztálypárt, az ipari (szak)munkások pártja. (Jól­lehet szavazói, támogatói között már számos mezőgazdasági munkás, értelmiségi és kistulajdonos is van.) Ez a bázis Idegen­kedik a demagógiától, a „kalandorakcióktól", nem kívánja a szorosabb együttműködést a liberális polgársággal, annál inkább saját érdekeinek védelmét. A tulajdon-orientáltság sem játszott olyan nagy szerepet gondolkodásában, mint ahogyan azt a szociáldemokraták, illetve a kommunisták képzelték. Az utóbbiak állásfoglalása ugyanis még merevebb volt. A Marxhoz való viszonyításban is túlzott egyoldalúsággal – mint már erről a nemzeti kérdést illetően volt szó – szinte csak az osztályérdeket tartották jelentősnek, valamiféle homogén osztály feltételezésével. Lukács György – aki a szociáldemokratákat nem kedvelte, és akit Kautsky egyenesen „taszított" – éppen bizonyos rugalmasságot hányt az „opportunisták" szemére. Az opportunizmus ugyanis – írta a húszas évek elején – Bernstein óta mindig a következőkből indul ki: egyrészt mélyrehatónak állította be a proletariátuson belüli objektív-gazdasági rétegződést, másrészt pedig olyan erősen hangsúlyozta az egyes proletár, félproletár, kispolgári stb. rétegek «élethelyzete» közötti hasonlóságot, hogy ebben a «differenciálásban» eltűnt az osztály egysége és önállósága."

Végzetes következményekkel éppen az járt, hogy a munkáspártok – bár a weimari Németországban igen erős pozíciókkal rendelkeztek – egyrészt nem tudták a tömegek jelentős részét „megszólítani", másrészt jól ismert egymás elleni ádáz küzdelmükkel saját helyzetüket gyengítették. Főleg a középrétegekkel kapcsolatos szociáldemokrata politika (most már a kommunistákról ne beszéljünk) hagyott sok kívánni valót maga után. (Jóllehet e rétegek megnyerésének fontosságát Bernstein nem győzte hangsúlyozni.) A szociáldemokraták mindig is vállalták a mezőgazdasági munkások és a törpe-birtokosok érdekképviseletét, igyekeztek tágítani hatókörüket – azonban nem mindig elég erősen és hatékonyan. Nem egyszer érződött az ipari szakmunkás bázis (ez nem azonos a „munkásarisztokráciával", bár voltak benne „munkásarisztokraták" is) hatása: – Mi közünk „ezekhez"? Gondot okozott a liberális polgárság, illetve liberális értelmiség – jóllehet velük mindig számoltak a szociáldemokraták – gyakran megmutatkozó közönye, amely nem kedvezett az együttműködés kialakulásának. A szociálliberális irányzatok gyengék voltak, csakúgy, mint a liberálisok és szociáldemokraták között elhelyezkedő (polgári) radikálisok. Ami a hagyományos konzervativizmust illeti, nos erről hamar kiderült, hogy kritikus pillanatokban, nem ritkán a „vörösökétől való félelme miatt nem lehet rá számítani. (Nem III. Viktor Emánuel király nevezte-e ki Mussolinit 1922-ben miniszterelnöknek, Hindenburg birodalmi elnök pedig Hitlert 1933-ban kancellárnak – a kierőszakolt, de mégiscsak összejövő parlamenti többség alapján?)

Másutt nem került sor az olasz- vagy németországihoz hasonló eseményekre. Nagy-Britanniában kétszer is kormányra került a Labour Party (1924 és 1929-1931) jelentősebb eredményeket azonban – éppen a nagy válság miatt sem tudott felmutatni,és egysége is megbomlott A legnagyobb siker talán Franciaországban következett be. Leon Blum népfrontkormánya (1936-1937) olyan széles körű szociálpolitikai reformokat vezetett be, amelyek­nek mintaértéke közismert, a francia politika bizonyos jobbratoló­dását azonban ez sem tudta megakadályozni. Spanyolországban a szocialisták vezette kormány sem tudta a polgárháború (1936­1939) kitörését meggátolni. (Ebben persze már Hitler és Mussolini fegyveres beavatkozásának is jelentős része volt.)

A harmincas évek második felére (kiderülvén, hogy a nyugati hatalmak Kelet-Közép-Európát egyszerűen „leírták") még ked­vezőtlenebbé vált a helyzet, és a második világháború kitörését (1939) követően szinte az egész kontinens náci-fasiszta uralom alá került, amely a szociáldemokraták ellen (is) kíméletlen terrort alkalmazott. A különböző országok ellenállási mozgalmaiban számos szociáldemokrata vett részt.

A két világháború közötti időszakban a szociáldemokraták tehát értek el bizonyos (esetenként korábbi reményeiket túlszárnyaló) eredményeket, ugyanekkor megmutatkoztak e mozgalom szinte eredendő gyengeségei is, amelyek a későbbiek során (tehát 1945-öt követően is) manifesztálódtak. Nem azokról a „gyenge­ségekről" van szó, amelyeket Lukács – mint láttuk – Bernstein kapcsán bírált. Inkább két, másik tényezőt említhetnénk. Az egyik a parlamentarizmusnál való „leragadás". A parlamentarizmus ér­tékét sem a korai, sem a századelős szociáldemokrata teoretiku­sok sohasem vonták kétségbe. Igyekeztek azonban tartózkodni attól a „parlamenti kretenizmus"-tól, amitől már Marx is óvott. Tra­gikus módon nem vették figyelembe a parlamenten kívüli le­hetőségeket olyan Időpontban, amikor a jobboldali radikaliz­mus bőven élt ezekkel a lehetőségekkel. Márpedig a játéksza­bályok tiszteletben tartásának csak akkor van értelme, ha ezt va­lamennyi érintett fél megcselekszi. A másik tényező a szociálde­mokrata párt- és szakszervezeti mozgalom „radicionális" elbürok­ratizálódása volt. A szervezetek növekedése óhatatlanul meg­követelte állandó apparátusok foglalkoztatását. Ezek azon­ban nehézkesen, sokszor saját külön (vélt vagy valós) appa­rátus-érdekeiknek megfelelően működtek, és fékezték a mozgalom dinamizmusát, egyben határozottan elutasítva a „közvetlen demokráciát", amely pedig a szociáldemokrata elvek­kel nem ellenkezik.

Éreztette hatását az egyes szociáldemokrata pártok tevékeny­ségét illetően a kellő külső támogatás hiánya is. A német és oszt­rák szociáldemokrácia összeroppanása után a kisebb szociál­demokrata pártok meglehetősen magukra hagyatva működ­tek (vonatkozik ez természetesen az anyagiakra is), szemben áll­va a „korszellememéi, amely lényegében a jobboldali radikaliz­mus eszmerendszerét jelentette. A nehézségeket fokozták a fa­sizmus, a nácizmus kétségkívül látványos sikerei. Annak a tény­nek, hogy Hitler bámulatosan rövid idő alatt – a diplomáciatörté­neti okok ismertek – szinte egész Európa urává vált, elképesztő hatása volt. Közismert: legnagyobb sikere magának a „sikernek" van. Nem kevésbé volt jelentős szerepe – már a háború kitörését megelőzően – a háborús konjunktúrának, a munkanélküliség megszűnésének, a munkaviszonyok javulásának, sőt ezáltal a nagy tömegek életszínvonala bizonyos emelkedésének. Az ered­ményeket a korabeli tömegkommunikáció jelentős része a „kor­szellemének tulajdonította, természetesen elmulasztva annak említését, hogy háborús konjunktúráról van szó, amely – mint a későbbiekben kiderült – páratlanul pusztító, a fasizmus által kez­deményezett és elvesztett világháborúba torkollt.

 

Mario Petrucci: Lasalle-emlékmű                         (Das rote Wien)

Jelen idő és távlatok

1945, az antifasiszta koalíció győzelme új helyzetbe juttatta az európai szociáldemokráciát. Joggal hivatkozhatott eddigi eredményeire. Már a harmincas évek „demokratikus liberálisai" felismerték az állam – úgymond – piacszabályozó szerepét, amelynek fontosságára – jóval korábban -Bernstein és a leg­több szociáldemokrata pártban működő bernsteinisták felhívták a figyelmet. A Roosevelt-féle New Dealból és J. M. Keynes mun­kásságából levont következtetéseket általában úgy értékel­ték, mint a szociáldemokrata elgondolások térhódítását. Erősítette a szociáldemokrata pozíciókat a pártok szinte mind­egyikének erőteljes antifasiszta magatartása. Az említetteknél na­gyobb szerepe volt a szociáldemokrata sikerekben a háborúvég társadalmi feszültségeinek. (L. az Attlee és Bevin által vezetett angol Munkáspárt 1945 július választási győzelmét, León Blum újabb miniszterelnökségét Franciaországban 1946-47 fordulóján, a Kurt Schumacher vezetésével működő – ellenzéki – nyugatné­met szociáldemokrácia megerősödését, Nenni, illetve Saragat olasz szocialista, valamint szociáldemokrata pártjának sikereit. A skandináv országokban is erősek maradtak a hagyományos szo­ciáldemokrata pozíciók, csakúgy, mint Ausztriában.) Az eredmé­nyek mellett azonban a nyugati szociáldemokratáknak kudarco­kat is el kellett könyvelniük. Franciaországban és Olaszország­ban – korábban ilyesmire nem került sor – a kommunista pártok ereje és tömegbefolyása jóval meghaladta a szociáldemokratá­két. ( Ez a fölény – többek között – az antifasiszta ellenállásban megmutatkozott túlsúlyuknak, a Szovjetunió nagymérvű háborús szerepének, valamint a kommunista radikalizmusnak tulajdonít­ható. Nem feledkezhetünk el arról sem, hogy a kommunistáknál régebben működő szociáldemokrata pártok ki voltak téve bizo­nyos erkölcsi kopásnak, amely a különböző hatalmi szervekben való részvétellel együtt jár, továbbá – a már említett – nem lé­nyegtelen elbürokratizálódásnak – a párt- és szakszervezeti ap­parátusokat illetően, A „munkáspártok" közötti kapcsolatok most sem voltak felhőtlenek. Több helyütt kísértett a harmincas évek árnyéka: az egymás lejáratására – azaz a rivális kiküszöbölésére – irányuló törekvés.)

Kelet-Közép-Európában – lényegében Jaltára visszavezethetően – más folyamatok zajlottak le. A hatalomban meghatározó funkci­ókat betöltő, a Szovjetunióra támaszkodó kommunista pártok a szociáldemokratákkal szemben is az ismert „szalámi taktikát" al­kalmazták. A „baloldali szociáldemokraták" azon támogatás miatt, amelyet kezdetben a kommunisták részéről élveztek, nem fogták fel kellően az őket fenyegető veszélyeket. 1947-1949-ben az­után az egész régióban bekövetkezett a szociáldemokrata pártok felszámolása: a "munkásegység" létrehozása. (Ehhez azt is hoz­zá kell tenni, hogy eleinte – tehát 1945-48-ban – a szervezett munkásság zöme is igényelte a munkásegységet, a munkáspár­tok közötti rivalizálás felszámolását – természetesen nem oly mó­don, mint ahogyan az bekövetkezett.) Az ötvenes években – sok­szor a „munkásarisztokrácia" elleni küzdelem jegyében – már mindenütt folyt a szociáldemokraták vad üldözése, a valódi szak­szervezeti tevékenység lehetetlenné tétele. Az érdekvédelem „szociáldemokratizmus"-nak minősült. A volt szociáldemokrata" vezetők közül néhányan a „munkásegység"-nek tett szolgálatai­kért díszes, de tényleges hatáskörrel nem járó funkciókat kap­tak, később azonban ezeket is többnyire elvesztették.

A vázolt helyzet jelentősen módosította Európa-szerte a szoci­áldemokrata politikai gondolkodást és magát a szociáldemokrata politikát. (Beleértve a korábbi alapokon 1951 nyarán létrejövő Szocialista Internacionálé tevékenységét is.) A kellő eligazodás érdekében térjünk vissza a „kályhához". Az 1945 előtti évtizedek egyetemes szociáldemokrata politikájának alapelveit éppen a II. Internacionálé egyik legnagyobb tekintélye, G. V. Plehanov fejtet­te ki, 1917 decemberében megjelent írásában. Az ipari munkás­ság – hangsúlyozza Plehanov – Oroszországban kisebbségben van. „Ebből pedig okvetlenül az következik, hogy ha proletariátu­sunk, megragadva a politikai hatalmat, végre akarja hajtani a „szociális forradalmat", akkor éppen országunk gazdasága ítéli őt a legkeserűbb vereségre… A hatalom támaszkodjon az ország valamennyi olyan lakosának koalíciójára, akiknek=nem érdekük a régi rend helyreállítása." Jöjjön létre a parlamenti demokrácia, a társadalmi fejlődés azután majd megérleli a szocialista átalaku­lást. Erőszakos, forradalmi beavatkozásra nincs szükség.

Az említett módosulás, a mind Plehanovtól, mind magától Bernsteintől való eltérés lényege: a parlamentáris demokrácia minden korábbinál egyértelműbb vállalása, a további „szocialista fordulat" prognosztizálása nélkül. A Bernstein-féle, a „szocializ­musba való belenövés"-ról már nincs szó, inkább csak a parla­mentáris demokrácia „szociális tartalommal" való telítődéséről (bar a szociáldemokraták a „demokratikus szocializmus" doktrí­náját sohasem adták fel). A változás okai sokrétűek. Része van benne a tőkés (piac) gazdálkodás bizonyított hatékonyságé­nak, a kommunista-szocialista ellentéteknek, de az 1946-tól kibontakozó hidegháborús légkörnek is. A szociáldemokraták féltek a militarisztikus államszocializmus sztálini politikájától, azt – nem alaptalanul – valamiféle, Marx által is jellemzett „kaszárnya-szocializmus"-sal rokonították és az említettek miatt sok min­dent elfogadtak az 1940-ben, Sztálin által meggyilkoltatott Trockij Szovjetunió felett gyakorolt kritikájából. (Már véget ért az az időszak [a húszas és harmincas évek fordulója], amikor számos szociáldemokrata Sztálinban „a mérséklet emberét" látta. Szere­pe volt globális politikai meggondolásoknak is. Kevéssé érzékel­ték a kelet-európai átalakulások mélyebb történelmi okait, a szov­jet-amerikai bipoláris világfelfogás következményeit. A nyugati szo­ciáldemokraták (az általuk képviselt szakmunkás és alkalmazotti bázis óhajainak megfelelően) bizalommal viseltettek az USA-politika, főleg (az ottani szakszervezetek által is támogatott) demok­rata-adminisztrációk iránt és helyeselték a Truman-elvet, illetve a Marshall-tervet. (1947-1948.) Érthető, hogy a „munkásegység" létrejötte, a szociáldemokrácia említett likvidálása a jaltai vonaltól keletre, szintén megtette a maga hatását. A vázolt politikai irány­zatról szólva meg kell jegyezni azt is, hogy a szociáldemokrata pártok – a már jelzett tolerancia folytán – a hidegháború idősza­kában is gyűjtőpártok maradtak abban az értelemben, hogy le­hetőséget adtak a pártvezetőségek politikájánál radikálisabb, bal­oldali, a szó hagyományos értelmében vett osztályharcos irány­zatok tevékenységére is. (Erre példa, hogy pl. az angol Munkás­pártban kifejezetten trockista velleitású személyiségek és működtek és működnek.) Fennmaradt továbbra is a szociálde­mokrata pártok és az egyes szakszervezeti mozgalmak szoros kapcsolata. A markáns érdekvédelmi tevékenység továbbra is a szociáldemokrata politika egyik legfontosabb alkotóeleme maradt. A szociáldemokraták sohasem fogadták el azt a.véle­ményt, hogy az őket Angliában, Franciaországban és másutt időnként felváltó konzervatív és liberális kormányok politikájának „nincs alternatívája". A sztálinizmus megtagadása nem jelentette a Szovjetunió történelmi eredményeinek megkérdőjelezését, ha­nem együttjárt annak a ténynek felismerésével, hogy a szovjet állam léte számos esetben a nyugati kapitalizmust „engedé­kenyebbé" tette a munkáskövetelések és különböző gyarma­ti-nemzeti aspirációk iránt.

A szociáldemokrata pártok nem választási, hanem koncepció­kat kidolgozó programpártok voltak (rendszeresen működő alap­szervezetekkel és szoros kapcsolatban a szakszervezetekkel). Jóllehet a programokat sohasem értelmezték dogmatikusan, az ötvenes évek végére – az elméletileg legigényesebb német szo­ciáldemokráciában – új programalkotásra került sor. Az 1959-es godesbergi program az „igazságosság, szabadság, szolidaritás" eszméjéből indult ki, elutasította az osztályharc korábbi értelme­zését és a tulajdon kérdésében is új elemeket tartalmazott. Nem követelt kategorikusan sem államosítást, sem társadalmasítást; fenntartotta viszont a vegyes tulajdon elvét; a demokratikus államhatalomnak mindamellett olyan ellenőrző szerepet tulajdo­nított, amely a nagytőke „túlhatalmát" megakadályozza. Kiemel­ten foglalkozott a szakszervezetek szerepével és a társadalmi konszenzus elvével. Lényegében annak a „jóléti állam"-nak az elméleti meglapozását célozta, amely számos európai or­szágban megvalósulóban volt. Az 1945-ben kifejtett elvek – amelyek különböző későbbi módosítások mellett is – tartósaknak bizonyultak, lényegében a program „hozzáigazítását" célozták a már korábban is (Európa-szerte) legalábbis a pártvezetőségek ál­tal követett szociáldemokrata gyakorlathoz.

A program azt is mutatja, hogy az osztálypártból Immár a munkavállalók néppártjává való szociáldemokrácia céljai a korábbiaknál közelebb kerültek más politikai erők (pl. szociálliberálisok, keresztényszocialisták) céljaihoz. Tehát a szoci­áldemokrácia sajátos arculata elhalványodhatott volna, ha nem kerül sor a programpontok komolyan vételére, az értük vívott erőteljes küzdelemre (pl. a szociálpolitika területén). Annak, hogy ez sikeres volt, bizonyítéka: a szociáldemokrácia pozíciói a hatva­nas években Európa-szerte erősödtek. Sok helyütt voltak ekkor többnyire koalícióban) hatalmon, W. Brandt 1969-ben az NSZK kancellárja lett. A korábbi (századfordulós) remények, az abszolút parlamenti többség elnyerése azonban ritkán, illetőleg többnyire rövid időre váltak valósaggá. A korábbinál differenciáltabb társa­dalmakban a szocidáldemokraták befolyása lényegében csak azokra a rétegekre terjedt ki, melyeknek érdekei összhangban voltak a szociáldemokrata programokkal. (Munkavállalók, alkal­mazottak.) Nem jártak eredménnyel a marginális társadalmi réte­gek, alternatívok megnyerésére irányuló törekvések (pl. Angliá­ban a hatvanas években). Az említettek erősen_anarchisztikus, antietatikus felfogása összeegyeztethetetlennek bizonyult az ál­lamhatalomnak, illetve az önkormányzatoknak ebben az időszak­ban is nagy jelentőséget tulajdonító, de az anarchistákkal való bi­zonyos együttműködést elvben nem elutasító szociáldemokrata nézetekkel. Ugyanekkor a szociáldemokraták sikerrel elhatárol­ták magukat az ortodox liberális dogmáktól és az általános, egy­mással is ütköző populista szólamoktól. „Alapvető céljukat", a de­mokratikus szocializmus megvalósítását sohasem tűzték a gya­korlati politika napirendjére.

A szociáldemokrácia nemzetközi kérdésekben a korábbi, valóban jól bevált gyakorlatot folytatta. A széles körben el­terjedt, lejáratását célzó vádak ellenére nem volt közöm­bös a nemzeti érdekek iránt (a közömbösség nyilván ártal­mára lett volna), de nacionalista uszításban nem vett részt, hangsúlyozta az internacionális értékek jelentőségét. Anti­fasizmusa nyilvánvaló, a „kommunizmushoz" való viszonya azon­ban bonyolultabb. A „létező szocializmus", szociáldemok­rata vélemény szerint, demokrácia hiányában nem volt szocializmus (a sztálinizmus kapcsán már utaltunk erre a kérdésre), az elért szociális vívmányok jelentőségét azon­ban megbecsülték, és bíztak bizonyos, további reformok sikerében is. A hidegháborús légkör felszámolása (a hatva­nas és hetvenes évek fordulóján) nem jelentéktelen mérték­ben a szociáldemokraták tevékenységének eredménye volt. Valóban: eredményekre gondolunk s ezen a későbbi fejlemények sem változtatnak.

Az egész – immár európai keretekből kilépő és a harmadik vi­lágban is erősödő – szociáldemokrácia számára irányadó az 1989 júniusában Stockholmban elfogadott Elvi Nyilatkozat. Ez le­szögezi: …. a demokratikus szocialisták különböző módon jutot­tak el a mozgalom elveinek elfogadásához. Forrásai a munkás­mozgalomból, a nemzeti felszabadító mozgalmakból és a külön­böző kultúrákban született humanista hagyományokból erednek". Érzékeli az államszocializmus ellehetetlenülését: ezt – mármint az államszocializmust – kategorikusan elutasítja. Az államosítás – tőkés viszonyok közepette – sem old meg önmagában semmit. Az Elvi Nyilatkozat gazdaságilag hatékony, a munkavállalók beleszólási jogát érvényesítő vegyes gazdaság keretei kö­zött képzeli el a társadalmasítást és a köztulajdont: a tulaj­don sokféleségének s egyben a közjólét kontrolijának aláve­tett piacgazdaságnak a híve, amelynek működését politikai­lag a parlamentáris demokrácia biztosítja. Azt tartja helyénva­lónak, ha a szociáldemokráciában is a pluralitás elve érvényesül, a szociáldemokrácia alapértékeinek (így a munkavállalói érdekek képviseletének és a politikai demokráciának) a vállalása azonban minden szociáldemokrata számára kötelező.

A meglehetősen általános Elvi Nyilatkozatot és az ezt követő (némileg radikálisabb) megnyilatkozásokat különböző szociálde­mokrata vezetők (Brandt, Palme, Kreisky, Mitterrand, Craxi, González) igyekeztek konkretizálni. Ez a lényegen nem változtatott. A szociáldemokrácia távlati célja a békés úton megvalósítható, a vegyes tulajdonú és a parlamentáris pluralizmuson alapuló de­mokratikus szocializmus. Az adott időszakban a legfontosabb fel­adat a (tőkés) piacgazdaság társadalmi (állami) ellenőrzése, a munkavállalók érdekeinek védelme, részvételi, esetenként tulaj­donlási lehetőségeik biztosítása. A tőkés rendszer morális védel­mére, vagy esetleg dicsőítésére azonban a szociáldemokrácia most sem hajlandó: sőt, hangsúlyozza: a gazdasági hatékony­ság még nem etikai érték, és sohasem lesz az. A legújabb problémák elemzésére elsősorban Franz Vranitzky vállalkozott. A Fukuyama-féle meghatározást komolytalannak tartja, ugyanek­kor rámutat az aggasztó jelekre. A „jóléti állam" vívmányait számos esetben – financiális okokból – csökkenteni kell: nö­vekszik az ökológiai problémák jelentősége, fokozódik az Észak-Dél ellentét, újból erőre kapnak a nacionalista törekvé­sek. Ezért: „A szociáldemokrácia számára – amelynek önértel­mezéséből követően mindig újjáalakító erőnek kell lennie – a poli­tikai és társadalmi élet világos feladatokat jelölnek ki."

A szociáldemokraták most is – nem először – szembekerültek az egalitarizmus problémájával, amelyet a tőlük megszokott óvatossággal közelítettek meg. Mindig is tisztában voltak azzal, hogy a hátrányos helyzetben levők szempontjából jelentős „fel­hajtó erő", ugyanakkor gazdasági káoszhoz és politikai zsarnok­sághoz vezethet. A primitív „egyenlősdit" tehát szavazóik véleményével (és Marxszal) összhangban elutasítják: az „esély­egyenlőségre" helyezik a hangsúlyt.

A Szovjetunió összeomlása enyhén szólva, váratlanul érte a szociáldemokráciát – is. A hatás kettős volt: a szociáldemokra­ták megszabadultak a nem ritkán hangoztatott: „jó-jó, nem sztálinisták, de sok szempontból mégiscsak szovjet-csatló­sok" – egyébként alaptalan – vádjától, de ugyanakkor – ez is meglepetés volt – az összeomlás bizonyos mértékben és nem­zetközi méretekben gyengítette az ő pozícióikat is. Az már aligha volt váratlan, hogy a baloldali zászló alatt hajózó Szovjetu­nió bukását a nem is „neo-" hanem a „klasszikus" értelemben vett nácizmus megerősödése követi majd, W, Brandt kétségkívül jog­gal mutatott rá: „A parancsuralmi rendszerek által üldözött szoci­áldemokraták számlájára írni a diktatúrák bűneit – ez már történe­lemhamisítás". Mindazonáltal kétségtelen, hogy – és ezt a szoci­áldemokrata vezetők nagy része is elismeri – a szociáldemokrata politikai vonalvezetés is módosításra szorul. Olyan szociálde­mokráciára van szükség, amely kevésbé etatista, civil társa­dalmat igenlő: kevésbé bürokratikus, a korrupcióra kevésbé hajlamos, az alternatív irányzatok (pl. a zöldek) irányában nyi­tottabb, az érdekvédelmet illetően radikálisabb, elszántan el­lenez mindenfajta tekintélyelvűséget, totalitarizmust. A ne­hézségek nyilvánvalóak: napjainkban a gazdasági hatékonyság és a szociálpolitikai meggondolások esetenként erőteljesen üt­köznek egymással. (Gondoljunk pl. F. González kormányának eddigi tevékenységére, de arra is, hogy egyes dél-amerikai szoci­áldemokrata kormányoknak éppenséggel fegyveres erővel kellett leverniük különböző éhséglázadásokat.) Ezen ellentmondások lehető leküzdése különösen fontos feladata világszerte a szociál­demokráciának. Ez azonban aligha merülhet ki különböző jelsza­vak puszta hangoztatásában. Főleg, ha olyan jelszavakról van szó (pl. a .szociális piacgazdaság", melyek nem is csak a szociál­demokrácia sajátjai). Végül is a 70-es évektől egyre súlyosabb csapásokat szenvedett el a „jóléti állam", amely világméretekben a szakszervezeti mozgalmak visszaszorulásában is kifejeződött. A szociáldemokrácia válaszúihoz érkezett. Csak egy dolog bizo­nyos: nem maradhat a régi.

Áttérve a mi régiónkra, bonyolult feladatokkal kell megbirkózni. A különböző, sokszor új, sokszor nosztalgikus szociáldemokrata kezdeményezések eddig nem jártak komoly eredménnyel, nem versenyezhettek a siker reményében nacionalista, populista tö­rekvésekkel, nemzeti mítoszokkal. A történelmi tapasztalatokból okuló „utódpártok"-ra az ilyen mérvű sikertelenség általában nem vonatkozik. A kádári MSZMP-re bevezetőben már utaltunk. De a nyolcvanas évek „állampárt"-ja más országokban is politikailag meglehetősen heterogén volt. Érvényesültek bennük reformkom­munista, szociáldemokrata és szociálliberális törekvések – s per­sze különböző populista tendenciák is. A régi elitekkel kapcsolat­ban sem lehetnek illúzióink, de az sem állítható, hogy e pártok szociáldemokrata „hitvallása" elsődlegesen tudatos átmentési szándék, puszta mimikri vagy szimpla névváltoztatás volna.

Szembe kell nézni az említett kérdés kapcsán a sokat emlege­tett „nacionálbolsevizmus" problémájával is. A sztálinizmus resta­urálására komoly erők nyilván nem gondolnak (már csak saját érdekükben sem), baloldali radikális pártok létrehozására azon­ban igen. A jelenlegi „nacionálbolsevik" irányzatokat nem tarthat­juk korszerűnek, de neosztalinistának sem: sok esetben „reform-kommunistának" illetve „baloldali populistának" minősíthetők. Egyesek (ortodox liberálisok, nemzeti konzervatívok, bizonyos „nyugati" diplomáciai körök stb.) szerint szinte mindenki ezekbe a kategóriákba tartozik, aki nem fogadja el a piac mindenhatóságá­ról szóló ortodox liberális felfogást, vagy éppen a „sokkterápiára" vonatkozó javaslatokat. Mindenesetre a szociáldemokráciának vannak érintkezési pontjai a reformkommunizmussal és a szoci-álliberalizmussal; de aligha vannak a nacionálbolsevizmussal.

Az „utódpártok" szociáldemokrata pártokká válhatnak, főleg ak­kor, ha már az „elődpártban" (mint erről már volt szó) számos szo­ciáldemokrata vonás érvényesült, s ha radikálisan szakítanának az állampárti beidegződésekkel. Különben is: egyáltalában nem biztos, hogy a „lecsúszó" régiókban, az „új" elitek elké­pesztő mohósága, a növekvő elszegényedés viszonyai köze­pette munkához látó szociáldemokrata pártok „egy az egy­ben" olyanok lesznek, mint a „nyugatiak". Az utánzásra való mindenároni törekvés, ebben az esetben sem vezethet jóra. Egy azonban biztos: napjaink eseményei, a kibontakozó recesszió, minden kommentár nélkül is meggyőzően bizonyítják, hogy eb­ben a térségben is szükség van erős baloldalra és ezen belül (szervezetileg nem okvetlenül egységes) erős szociáldemokráci­ára. Az ortodox elvek alapján felfogott, nyugati mintájú liberális kapitalizmus ugyanis régiónkban sem alkalmas a problémák megoldására. Az, hogy erre rámutatnak, még nem „szociálde­mokrata messianizmus". (Kétségkívül fintora a történelemnek, hogy a Marx-szobrok lebontása – legjobb esetben is „száműzé­se"- idején nagyon sokan, ha Marx szövegeit ismernék, megbi­zonyosodhatnának arról, hogy legalábbis a kapitalizmus marxi kritikája nem légből kapott.) Behatóan és a kor követelményeinek megfelelően tanulmányozandó lenne a közvetlen demokráci­ának – a szociáldemokraták által (mint említettük) nem túlsá­gosan kedvelt – témaköre is. Ebben a tekintetben korszerű el­gondolások kimunkálására van szükség.

A szerző a magyar szociáldemokrácia történetét mutatja be a kezdetektől a „pártegyesülésig", különös tekintettel a párt szervezetére, programjára, választási eredményeire, a parasztsághoz, illetve a nemzeti kérdéshez való viszonyára.

A tanulmányt kihagyásokkal közöljük. (A szerk.) 

Lenin, mint az ún. „szocializmus" szimbolikus alakja igen polarizált érzel­meket vont magához a történelem során. A cikk sajátos (és igen beszédes) dokumentumokon: korabeli hangulatjelentéseken keresztül mutatja be Lenin és a bolsevik vezérkar megítélését a húszas évek tömegtudatá­ban.

A neves zeneesztéta (lapunk baráti körének elnöke) rámutat, hogyan függ össze az elidegenedés a kulturális kompetencia leépülésével. Meggyőző eseteken illusztrálja, hogy a multik imperializmusa miként gyűri maga alá a kultúrát is. Ellenpéldákat a szociáldemokrata kultúrpolitikák gyakorlatában talál. Konklúzióként azonban odajut el, hogy a társadalmi forma alapjainak megváltoztat

1.A helyzet

Az áru-pénzviszonyok csatornáin terjedő, piacorientált kultúrá­nak éppoly hosszú előtörténete van, mint méregfogai föl­ismerésének s ezért a homo culturalis szabadságharcának a homo oeconomicus uralma ellen. A kulturális értékteremtés ugyanis intenzív munkabefektetést föltételez, ahol ráadásul a lét­rehozott érték nagysága és eredetisége fordítva arányos a piaci befogadás gyorsaságával és szélességével, míg a gazdaságos­ság meghatározásszerűen a minél kisebb munkabefektetés mi­nél gyorsabb és minél nagyobb arányú hozamával mérhető. E probléma különösen élesen jelentkezik a kulturális tömegterme­lés technikai előfeltételeinek megvalósulásával, és ezek fejlődé­se során persze tovább élesedik – annál is inkább, mert a kapita­lizmussal növekvő elidegenedés az emberek nagy részét kompetens kultúraművelőből inkompetens kultúrafogyasz­tóvá teszi.

A kezdőpont alkalmasint a nyomtatás technológiájának kidol­gozása, s ez már akkor korántsem csupán irodalmi probléma: Gutenberg előbb bűnbocsátó cédulákat, majd metszeteket nyom­tatott; a könyv- (és ponyva-) nyomtatást pedig igen gyorsan – már a 16. század legelején – a kottanyomtatás követte.

A piaci kereslet ebben a korai időszakban még korántsem a vá­sárlók kreatív kompetenciájának elvesztését jelentette. Részben ellenkezőleg, e kompetencia kiterjedéséhez is vezetett, ugrás­szerűen megnövelve a részvételt egy egységesedő kulturális életben, olyan pozitív visszacsatolással, ahol a nyomtatott termé­kek terjedése még a népi kultúrát is inspirálta, folklorizált változa­tok tömegét virágoztatva ki. (Gondoljunk akár a magyar népballa­dának a ponyván terjedő széphistóriákig visszanyúló gyökereire, a Kádár Katától az Árgirus királyfiig.)

Mégis, már a korai kulturális menedzserek átrajzolják a kultúra létrejöttének és terjedésének erővonalait. Kinyomtatni valamit an­nál érdemesebb, minél gyorsabban és minél nagyobb példány­számban lehet eladni. A kulturális termék értékmérője tehát többé nem a minőségi, hanem a mennyiségi mutató. Ez pedig a színvonal rohamos leszállításához vezet: míg a minőség fölisme­rését a legfogékonyabb, legértelmesebb, művészetileg legérzé­kenyebb befogadótól lehet a leginkább remélni, a mennyiségi eredmény annál nagyobb, minél inkább a legátlagosabb, a szok­ványoshoz leginkább ragaszkodó, tömeges divatkövető és képzettségét-képességeit tekintve is legközépszerűbb fogyasztókra orientálódik. Az így előálló új helyzet már Shakespeare-nek gon­dokat okozott. (Gondoljunk akár Autolycusra, a Téli rege pony­vaballada-árusára, aki paraszt vásárlóit rémisztő-szívfacsaró tör­ténetekkel csábítja. A horror és az érzelgősség már a 17. század­ban kelendő! Autolükosz egyébként mitológiai figura: Hermész fia, minden lopások és csalások nagymestere.) A panaszok a kö­vetkező évszázadokban csak sokasodnak. Beaumarchais az iro­dalom szeretete és az üzleti szellem összeegyeztethetetlen el­lentétéről beszél. Berlioz kirohan a zeneműkiadók ellen, akiknek kiadási politikáját a .rövidárus hölgyek és urak" elvárásai és zenei képességei irányítják. „A művészeti iparszerűség s vele minden rossz ösztön, amelynek hízeleg s a szépet teszi, nevetséges kí­sérete élén vonul, s tekintetét bárgyú büszkeséggel és ostoba megvetéssel vonultatja végig legyőzött ellenségein."

A probléma annál élesebb, minél kiterjedtebb piacokat minél centralizáltabb kulturális ipar akar meghódítani. Az elektronikus tömegközléssel így ugrásszerűen növekednek tovább az iroda­lom szerelmeseinek gondjai. Sok kis hiéna helyett most már né­hány nagy multinacionális mammutszervezettel állnak szemben, a rádió, tévé, hang- és kép hordozógyártás, „elektromuzikális ipar" fúziók útján is mind kevesebb kézben összpontosuló vertikumai­nak nemzetközi nagyhatalmaival.

„Mint bármely más multinacionális vállalat, az EMI is gyorsan szív fel ma­gába a központi érdekeihez legközelebb álló vagy akár azok perifériáin elhelyezkedő vállalkozásokat." Birtokában van: „hetvenegy százalék az amerikai Caprtol Industries Inc részvényeiből; zeneműkiadó cégek nem­zetközi hálózata…, ós nagy befektetések a szabadidő iparba. Az EMI-nek lényeges érdekeltsége van a Thames Televisionban, a londoni kereske­delmi televíziós programok napi szállítójában. Birtokolja az EMI Film and Theatre Corporationt – korábban Associated British Picture Corporation -, amely filmeket készít és forgalmaz, mozikat igazgat; tulajdonában vannak labdajáték-és tekepályák, kocsmák, továbbá a Blackpool Tower Company." (Harker 1980, 87-88.)

Az Egyesült Államokban persze hasonló a helyzet. A Columbia Broadcasting Systems, amely a 30-as évek óta az NBC-vel együtt uralkodott az amerikai rádióállomások fölött, 1970 körül már

"legalább tizenegy lemezmárka tulajdonosa volt. Fender-gitárok, basszusgitárok és erősítők a Columbia Hangszerosztályának cikkei közt szerepelnek; a Columbia hét nagy rádióállomást birtokol (valamennyi kö­zép- ós ultrarövid hullámsávokkal), és országszerte 237 társult állomása van… világszerte változatos vállalkozásokban érdekelt (a CBS 80 leány­vállalata közül mintegy 60 külföldi), köztük számos hadügyi vonatkozású. Ráadásul, a közös igazgatók révén, a CBS kapcsolatot tart számos mul­tinacionális vállalattal, a Rockefeller Alapítvánnyal, az Atlantic Olajfinomí­tó Társasággal, a Külügyi Tanáccsal, a CIA-vel stb." (Harker 1980, 89; Eisen 1970, 128; Chapple and Garofalo 1977, 190, 193, 219-224.)

Az „elektro-muzíkális ipar" összefonódása az elektronikával már önmagában érthetővé teszi a zene mai hadügyi kapcsolatait, amelyeket egyébként a nagymonopolisták politikai elkötelezett­sége is indokol. A radarokat ugyanazok gyártják, akik a videoka­zettákat. Ezért méltatlankodott a Rolling Stones egy 1972-es in­terjúban azon, hogy a Decca lemeztársasághoz az ő révükön be­folyt jövedelem amerikai bombázógépek fekete dobozaiban és katonai radarkészülékekben öltött új testet. „A fene vigye el, most találd ki, Isten tudja, hány ezer embert segítettél megölni anélkül, hogy akár csak tudtál volna róla."

Az ilyen, tetszés szerint gyarapítható adatok fényében leg­alábbis álszentnek tűnik a kultúra „állami támogatása", mint „piac­korrekciós" aktus az értékek védelmében, miközben a katonai-ipari komplexumnak, a tőkés állam fő pillérének, egyik igen je­lentős pénzügyi forrása és egyben technológiai bázisa pontosan az az elektronizált szórakoztató ipar, amelynek túlereje ellen ugyanez az állam a maga szerény „kultúrfilléreivel" a művészetet kívánja támogatni. Kétszer is robbanó bombát vág a fejedhez, mi­közben csipkefinom zsebkendővel törli arcodat.

Ne higgyük, hogy a piaci diktátorok ijesztőre duzzadt hatalma csak a „szórakoztató kultúrában" meghatározó – vagy akár csak azt, hogy a „komoly" kultúra az áru-pénzviszonyok nyomasztó hatását pusztán annyiban érzékeli, amennyiben a populáris kul­túra terjeszkedése mind több területről szorítja ki. Egyrészt: a po­puláris kultúra sem a maga egészében kommerciális, mert benne is folyik a valódi művészet szabadságharca az üzletiességgel szemben. Világosan kiderül ez az utóbbi két évtized során tudo­mányos szintre emelkedett populáris zenekutatásból (hatalmas bibliográfia helyett hadd utaljak csupán a Cambridge University Press által 1981 óta kiadott Popular Music évkönyvsorozatra). Másrészt: az üzletnek a „komoly" kultúrára közvetlenül gyakorolt nyomása is erőteljesen növekedett a tömegközlési eszközökben bekövetkezett „elektronikus forradalommal". Korábban a kultúrá­ból kihozható haszon sűrűje a kiadóknál (a vizuális művészet esetében a műkereskedőknél) csapódott le; kevésbé a hangszer­gyárosoknál, még kevésbé a hangversenyrendezőknél. A vertiku­mok létrehozásának első előszele persze már érezhető pl. a „Bösendorfer-szindrómában'" a zongoragyáros lázas igyekezetével, hogy Liszt Ferenc hangversenyeit a saját cége reklámjaként használja ki (Sz. Farkas 1980, 285-299.). A „hangversenyüzem" (találó német szóval: Konzertbetrieb) nemzetközivé szer­veződő menedzselési mechanizmusa egyébként egy Maria Callas életvitelét is hasonlóvá teszi egy Elvis Presley-éhez, s a nem­zetközi piacokon egyformán értékesíthető zene-áru egyaránt eredményez egyformásodást és konzervatív megmerevedést To­kiótól New-Yorkon át Nyugat-Berlinig. „Egalizálódás, nivellálódás, megkövesedés": e három szóval jellemzi Desmond Mark az utób­bi évtizedek nemzetközi tőkés hangversenyéletét (Mark 1979). Ha e konzervatív megmerevedéssel szemben az avantgárdé föl­veszi a harcot, hasonló üzleti logika hálójába kerül, válogatva ki­emelt sztárokkal, kiadók, folyóiratok, .lekötelezett" kritikusok összpontosított hadműveleteivel, amelyek az éppen .ügyeletes zsenik" személyét meghatározzák és „image"-át kialakítják.

De legutoljára az 50-es évek neoavantgarde-ja volt az, ahol e szálak még a kiadó kezében futottak össze: a patinás Schott cé­gében, amely nem kevésbé patinás saját folyóirattal (a Melosz-szal) is rendelkezett. Utána az elektroakusztikus forradalom már a „komoly" zenében is radikálisan megváltoztatta az üzleti ha­szon lecsapódásának fő irányát, minthogy az áru mind kevésbé az írott kotta, mindinkább a hangzó végtermék lett. (A populáris zenében az írott kotta néha már valóságos gyártási titoknak minősül.) Az „Edition"-tól az „Electro-Musical Industries" vette át a karmesteri pálcát a „komoly" zenében is, annyira, hogy ez mára még a zeneszerzők életmódját és munkamódszerét is radikálisan megváltoztatja. A zeneműkiadás a zeneközvetítésben a hatodik helyre szorul. Egy osztrák felmérésben a megkérdezett zene­szerzők

„összesen több mint háromnegyed része a technikai médiumok – ós itt mindenekelőtt a rádió – útján hozta nyilvánosságra kompozícióit. Vi­szonylag kevés azoknak a száma, akik műveiket nyomtatott formában terjesztik. Ez ismét aláhúzza azt a tényt, hogy a zeneterjesztésben 'para­digmaváltás' megy végbe, amely a 'papírüzemtől' az elektronikus rögzítés és/vagy közvetítés felé irányul." (Die soziale Lage, 1991,10.)

A „paradigmaváltás" a komolynak nevezett zenében is növekvő alávetettséget hoz magával a multinacionális társaságok uralta „elektromuzikális iparnak", ahol egyébként a tőkecentralizáció már meghaladja pl. az olajiparét. Ez olyan uniformizálást eredmé­nyez, ahol az egyedi, a különös, ide értve akár a nemzetit is, alá­merül az óriás piacokra sorozatgyártott kultúra-áruk tengerében. Itt nem csupán egy-egy ország, pláne kis ország, hanem még az Európai Közösség egésze is fulladozhat. Roland Sandberg, a svéd zeneélet egyik vezető alakja, a Svensk Musik főszer­kesztője így ír erről:

„A zenei szektorban az EK-től függetlenül bekövetkezett fejlemények sokkal fontosabbak, és azok is maradnak. Zenemű- és hanglemezkiadó cégeknek a nagy társaságok általi átvételei mind az EK-n belül, mind azon kívül, a média fejlődése, magának a zenének a fejlődése, és más dolgok többet jelentenek, mint az a néhány sor, amelyet egyes 'eurokra­ták' Brüsszelben lefirkantanak." (Sandberg 1992.)

Jellemző módon még az a néhány kezdeményezés is, amely kul­turálisan fejlett, de kis országokban a nemzeti zenekultúra élet­ben tartására irányul, a legnagyobb „multi"-k – ráadásul általában az adott állam költségvetéséből támogatott – kegyes engedmé­nye, elsősorban persze a főcsászár Polygramé. így a tetszetősen hangzó Stockholm Records-ban is „a nemzetközi Polygram tár­saságnak van vezető részesedése" (Nylin 1992. 3.). Ausztriában hasonló a helyzet:

„Ausztria, hatalmas zenei potenciálja ellenére, ugyanolyan nehézségek­kel küzd, mint azok az országok, amelyeknek nincs műszakilag fejlett ós ugyanakkor gazdaságilag erős hanglemeziparuk. Ez ösztönözte évekkel ezelőtt a MEDIACULTot, hogy javasolja a Szövetségi Oktatási, Művészeti és Sport Minisztérium Zenei Tanácsadó Bizottságának: külföldi társasá­gok ausztriai leányvállalatai segítségével bocsássanak ki lemezeket." (Bontinck 1988, 59-60.)

A Minisztérium, a javaslatot elfogadva, kezdeményezte a „Gesellschaft zur Förderung österreichischer Musik G.m.b.H." meg­alapítását, s az osztrák intézményektől (Minisztérium, szerzői jogi egyesületek s egy nagyobb osztrák bank) összegyűjtött összeg terhére a Polygram társaságot (ismét a Polygram!) bízták meg a gyártással és forgalmazással. így vált lehetővé az osztrák kortárs zenei lemezsorozat létrejötte. Magyarországon némileg fordított a helyzet: a korábban még kimagaslóan prosperáló Hungaroton­nak a „rendszerváltás" során elüldözött szakemberei ugyan létre­hozták a Quint céget, de ezt legutóbb az EMI úgy nyelte el, hogy önálló magyar felvételi lehetőségei gyakorlatilag megszűntek, így tehát még egy szűk kontingens számára esetleg megnyíló világpiaci lehetőségek sem nyújtanak szerény vigaszt – az úgyneve­zett pluralista demokráciában, amely ezek szerint világmére­tekben mindinkább „szingularista" lesz.

2. Az ellenakciók

A kultúra költségei persze sohasem Voltak piacgazdasági forrá­sokból teljesen fedezhetők, ezért köztámogatásuk – állami, regio­nális, egyesületi forrásokból – mindig is nyilvánvaló szükség­szerűségként létezett, pl. szimfonikus zenekarok, operaházak fenntartásában, hogy az oktatásról ne is beszéljünk. Enélkül a kultúra privát szektora sem létezhetne! így a „hanglemezipar minőségi termékei nem jelenhetnének meg a közszektorban te­vékeny előadóművészek, sőt részben szerzők nélkül, de a hang­szerek nagy volumenű előállítása is alig lenne elképzelhető azok nélkül az értékesítési lehetőségek nélkül, amelyeket pl. a zeneis­kolák nyújtanak" (Fohrbeck-Wiesand 1982, 33.).

Mindenesetre a kultúra köztámogatása növekvő szükség­szerűséggel jelent meg a háború utáni évtizedekben, részben az elektronikus médiumok révén drámaian növekvő kommerciális fenyegetés, részben a „szocialista tábor" akkor még számottevő kihívásai miatt. De Gaulle Franciaországa André Malraux kulturá­lis minisztersége alatt, a kultúra köztámogatására addig példátlan erőforrásokat mozgósított. Az NSZK-ban a szociálliberális koalí­ció idején a rendszerelméletileg megalapozott, szociológiai kuta­tásokon nyugvó átfogó kulturális politika – szocialista országokat megszégyenítő – példája a Német Zenei Tanács működése és a törvényhozásba, valamint a politikai döntéshozatalba való be­ágyazása. A svédeknél mérföldkő a svéd parlament által 1974-ben elfogadott törvény az állam kulturális politikájáról, amely „ko­ordinációt, egyesített szemléletet és hosszú távú tervezést veze­tett be a svéd kulturális életbe", kimondva azt is, hogy „a kulturális egyenlőség éppoly életbe vágó, mint a gazdasági vagy társadal­mi egyenlőség" (Enflo 1979). A 60-as évektől fogva hasonló fejle­mények voltak megfigyelhetők a fejlett európai tőkésországok többségében (Maróthy 1989). Ezek annyira beépültek már az adott társadalmak szerkezetébe, hogy a baloldali előretörést lefé­kező válság, majd „thatcherista'-neoliberális reakció csupán megnyirbálta őket, de alapjaikat nem tudta lerombolni. Annál ke­vésbé, mert a kultúrának közben új kommerciális kihívásokkal kellett szembenéznie, a videótól a kábeltelevízióig – s itt a tenni­valók szükségességét még pl. a Német Szövetségi Parlament konzervatív képviselői is elismerik. Igaz, hogy az uralkodó politi­kai vonal (még a „szocialista" olasz Craxi esetében is) mintegy Európa amerikanizálódását irányozta elő, s ennek során a köztá­mogatás alternatívájaként a „szponzorálást" kínálták (azzal az eséllyel, hogy Zsdanov helyett most majd Agnelli diktál a kultúrá­nak). Azonban ez mindenütt a kultúra művelőinek heves tiltakozását váltotta ki, egy újfajta „dirigizmus" veszélye, e támogatás bizony­talansága, továbbá ama kockázat miatt, hogy a szponzorok ke­reskedelmi érdekből a már amúgy is legbefutottabb sztárokat pártfogolják. Ez a veleje a témáról Olaszországban folyt éles vi­táknak éppúgy, mint pl. a svéd „kulturális centrumok" állásfoglalá­sának, amely „a kommerciális szponzorátus növekedését a leg­nagyobb fenyegetésnek tekinti", mint „a kultúra kommercializálódásának és a kulturális kifejezés sokfélesége beszűkítésének egyik megnyilvánulását" (Nilsson 1986.). A Deutscher Musikrat folyóirata, a Musikforum különszámot szentelt a szponzorálásban mint a köztámogatás alternatívájában rejlő negatívumok megvilá­gításának (Nr. 70., 1989 június).

A probléma így még „keresztényliberális" szemszögből is akut maradt, sőt az „Európa-ház" építgetése során még tovább élese­dett, hiszen egy ilyen nagy szabad vadászterület elsősorban a multik zsákmányának ígérkezik, miközben a minimumra csök­kennek a „nemzeti védekezés" esélyei. További gondokat okoz, hogy a várható (további) nivellálódás mennyire rombolja majd le azokat a bástyákat, amelyeket a kultúra köztámogatásában elöl járó országok a kommercializmus elleni védekezésként eddig építettek – pl. a németeknél, ahol a szociálliberálisok által föl­rakott falakért most már a keresztényliberális kormányzat is aggódik…

Mindez indokolja azokat az átfogó tudományos projekteket, amelyeket mintegy összehasonlító kulturális politikai kutatások­ként most már nemzetkőzi szervezetek: az UNESCO és az Eu­rópa Tanács legújabban kezdeményeztek. A fő szellemi inspirá­ció Bécsből indult, ahol az UNESCO intézménye, a MEDIACULT (az Audiovizuális Kommunikáció és Kulturális Fejlődés Nemzet­közi Intézete) már évtizedek óta létezik, és elsősorban osztrák kutatógárdája, eredetileg Kurt Blaukopf irányításával, úttörő mun­kát végez a kulturális szociológia aktuális módszereinek kidolgo­zásában.

Az eddigi kutatási eredmények két kiadványsorozatban kerül­tek nyilvánosságra (vagy legalábbis fél-nyilvánosságra, szűkebb körben terjesztett információs dokumentumokként). Az egyik – sokszorosított – sorozat a MEDIACULT ill. az UNESCO, a másik – könyv formátumú – pedig, időben az előbbivel párhuzamosan, az Európa Tanács égisze alatt készült. Az előbbiben az osztrák kulturális politika elemzése kezdi a sort (Bontinck 1988); a svájcié (Basterrachea-Bastand 1988) és a jugoszlávé – összehasonlí­tásban a brazíliaival, a nigériaival és az indiaival – (La politique culturelle 1989) folytatja, majd két összegező tanulmány (Bontinck-Angerer 1990; Evaluation 1991) zárja le. Az utóbbi első kötete a francia (La politique culturelle de la Francé 1988), másik két kötete pedig a svéd (nemzeti jelentés: Swedish 1990; nemzetközi szakértők jelentése: Myerscough 1990) kultu­rális politikát elemzi.

E bőséges felhozatalból mintaesetekként a franciát, a svédet és az osztrákot választom ki.

A baloldali múltú André Malraux, a kimagasló író, egyben a tá­vol-keleti kommunista mozgalmak szimpatizánsa, a spanyol pol­gárháború, majd a francia ellenállás harcosa, a gaullista politika telitalálatává lett, mint a szocializmust szocializmus nélkül meg-valósító lehetőség argumentuma a kultúrában. Az 1959. július 24-i kormányrendelet, amely „a kultúra ügyeivel megbízott" állammi­niszterré nevezte ki, feladatát így határozta meg:

„Hozzáférhetővé tenni a lehető legnagyobb számú francia számára az emberiség, mindenekelőtt Franciaország fő alkotásait, a legnagyobb kö­zönséget biztosítani kulturális hagyatékunknak, és támogatni az ezt gaz­dagító művészeti ós szellemi alkotást." (La politique culturelle de la France 1988, 29.)

Abban a Franciaországban tehát, amely egyébként gazdasági­lag már 1946-ban bevezette a – kulturális tervezést is magukba foglaló – ötéves tervek rendszerét és azóta összesen kilenc öté­ves tervet élt meg, Malraux koncepciója nem pusztán a kultúra „pi­ackorrekciós" támogatását, hanem széles körű terjesztését is előirányozta, s ennek egyik fő eszköze a – nálunk ma bizonyára „sztálinistának" vélt – kultúrházak („maisons de la culture") orszá­gosan létrehozott hálózata volt. Centrumai a színházak, amelyek köré különféle kulturális tevékenységeket – mint zene, tánc, kiállí­tás, mozi, könyvtár, diszkotéka-szerveztek (uo. 31.).

A kultúra köztámogatásának azóta is világviszonylatban kima­gasló szintjét a későbbi kormányzatok is megőrizték, sőt időnként jelentősen növelték is. Mintaeset a „Pompidou Központ", a nem­zetközi kultúra zarándokhelye. Mitterrand és kulturális minisztere: Jack Lang még az 1981-82-es évre is jelentős költségvetési fej­lesztést irányzott elő (uo. 38.), az 1982-es előirányzat pedig az előző évit egyenesen megduplázta (uo. 43.). Ebben az időszak­ban már különös súllyal merült föl a „kulturális ipar" problémája, a „multinacionális pénzuralom", a „pénzügyi és intellektuális impe­rializmus", amellyel szemben Jack Lang az elektronikus médiu­mok értékközpontú felhasználását javasolta alternatívaként, egy „európai audiovizuális tér" megteremtésével (uo. 44-45,). Ennek súlyát a szocialistákat követő liberális kormányzat is fölismerte, min­den szemrehányás mellett, amellyel a szocialisták kulturális „dirigizmusát" illette (uo. 47.). Az új miniszter: Francois Léotard így már nem is csupán a kultúra, hanem a „kultúra és kommunikáció" minisztere lett (uo. 49.). S a liberális kormányzat végül is alapjá­ban „megerősítette a kulturális politika lényeges céljait, nevezete­sen az örökség formálását, megőrzését, az alkotást és a terjesz­tést" (uo. 51.), annak fölismerésével, hogy – legalábbis a kultúra területén – nem a piac méri az értéket (uo. 145.).

A francia kulturális politika megkülönböztető vonása egyébként az avantgárdé kiemelt támogatása, a tőkés kulturális iparon belüli különlegesen kedvezőtlen helyzete miatt (uo. 149.).

A svéd kulturális politika

„sok tekintetben példaeset, amennyiben a közhatóságok tevékenysége e téren a szociális politika egészének szerves része. A hivatalos cselekvés más céljaival teljes összhangban, olyan modellt jelent, amelynek kifejezett céljai egy távlati politikai tervbe illeszkednek."

E lelkes méltatás Catherine Lalumiére asszonytól, az Európa Ta­nács főtitkárától származik (Myerscough 1990, 5.). Egyes becslé­sek a művészeti célú közkiadások szempontjából Svédországot egyenesen az élre helyezik, de mindenesetre a Hollandia, Norvé­gia és Franciaország által is képviselt vezető csoportba (uo. 30.). Különleges vonásai közé tartozik, hogy támogatási mechanizmu­sai nem korlátozni, hanem növelni kívánják a művészi szabadsá­got, továbbá – a malraux-i célokhoz hasonlóan – a kultúra befoga­dói körének erőteljes bővítésére törekszenek, elsősorban a hátrá­nyos helyzetű rétegek irányában. Irigylésre méltó, hogy a szín­ház-, múzeum- és kiállításlátogatók számaránya tíz százalékkal magasabb ott, mint az Egyesült Királyságban, Hollandiában és Franciaországban; a zenei eseményeket látogatók száma a 9-79 éves népességben az 1985-67-es 35%-kal szemben 54%-ra nőtt – igaz, hogy ez az adat a populáris zenét is magában foglalja (uo. 115.).

A kulturális politika megvalósításához persze nemcsak nemes célkitűzések, hanem konkrét technikák is kellenek, a megfelelő közjövedelmi források biztosításától (költségvetés; speciális adók és illetékek; szponzorálás ösztönzése stb.) a ráfordítások terüle­teinek és formáinak meghatározásán át (beruházás, támogatás -a színházaktól a könyvkiadáson át a tömegkommunikációig) a tá­mogatott célok, irányzatok, alkotók kijelöléséig. A hivatkozott iro­dalom ezekre vonatkozóan is gazdag anyagot ad. Gramsci gon­dolata éled újjá pl. a svéd koncepciónak abban a fölismerésében, hogy a kultúra lehetőségeit kell bővíteni, nem pedig az alkotásba avatkozni, mert „a művészekhez címzett semmiféle kérés vagy utasítás nem lehet hatékony" (Myerscough 1990, 55.).

Az egész kérdéskör rendszerelméleti végiggondolása terén az osztrák anyag (Bontinck 1988) a legalaposabb, elsősorban a tör­vényhozási-költségvetési oldal történeti és aktuális áttekintése terén. Impozáns pl. a zeneszerzők számára nyújtott támogatások áttekintése, amelyek összege 1970/71-tői 1985-ig 276000 ÖS-ről 2913000 ÖS-re, tehát több mint tízszeresére emelkedett! (Bon­tinck 1988, 25.) Ausztriában a „szakadatlan kutatás által támoga­tott" „koherens kulturális politika" igénye a 70-es évek eleje óta fo­lyamatosan növekedett, mert

"a kulturális javak termelése, elosztása és fogyasztása a piac gazdasági törvényeinek van alávetve, s ettől nem várható, hogy kulturális ideálokat kifejező értékelméletek érdekében szabályozza magát." (Uo. 44-45.)

Ezeknek az értékelméleteknek a két központi fogalma: a) a kultú­ra demokratizálása, b) a művész státusának javítása (uo. 45.).

Az osztrák helyzet annyiban is specifikus, amennyiben a privát rádió- és tévé-vállalkozásokkal szemben is programkövetelmé­nyekkel lép föl, s ez „teljességgel eltér" az Európai Közösség 1986-os direktíváitól, amelyek a rádiót és a tévét pusztán gazda­sági törvényeknek alávetett „szolgáltatásokként" minősítik (uo. 50-52.). NB: Az 1981-ben elfogadott osztrák Filmtámogatási Tör­vényt megelőzően a film áruként való kezelése abban is kifeje­zésre jutott, hogy a filmipar a Kereskedelmi Minisztérium hatás­körébe tartozott! (Uo. 53.)

3. Lehet-e fából vaskarika?

Az osztrák elemzések éppen rendszertani végiggondoltságuk mi­att ugratják ki azokat az új ellentmondásokat, amelyek az ilyenfaj­ta, kultúrán belüli rezervátumként létrehozni próbált "kapitalista szocializmusból" származnak. Kik határozzák meg a kulturális értéket: Kikre ró újabb terhet a kultúra kedvezményezése? Megállítható-e mindezzel a multinacionális vállalkozások nyomása, amely az elektronikus médiumok mind általáno­sabban meghatározó szerepe révén a sokszorosára nő? És végül: az alapítványi hölgyekhez illő buzgóság tényleg haté­konyan „demokratizálhatja"-e a kultúrát olyan társadalom­ban, ahol ez nem fakad a megcélzott „tömegek" belső igé­nyéből?

A kiterjesztés egyik feltétele a kultúra fogyasztói árának csök­kentése volna. De

"a gazdasági struktúrák ellenállnak az egy fogyasztóra eső költségek csökkentésének. S a szélesen vett társadalom sem lehet érdekelt abban, hogy az előadóművészeti együttesek fenntartási költségeit fedezze, mi­közben elfogadja a privát szektor általi kihasználást a hang- és képrögzí­tés (lemez, kazetta stb.) útján, anélkül, hogy e profit bármely része visszaáramlanék a társadalomba. Ez egyet jelent a hang- ós képhordozóra vett zenei és színházi előadások privátszektorbeli termelésének támogatásá­val." (Bontinck 1988, 71.)

A támogatott előadóművészeti intézmények „maguk is régóta hoz­zászoktak a szabadpiaci elvek alkalmazásához". „Miért fogadná­nak el tehát piackorrekciót az itt alkalmazott művészek rovására?" (Uo. 74.) A média döntővé vált a „komoly" kultúrában is; egy fran­cia szakértő szerint „a kultúráért vívott harc a médiában dől majd el – de ez nyit még szélesebb utat a „külső" (értsd: főként ameri­kai) „befolyásnak", sőt még a copyright díjak jórészét is külföldre ömleszti (uo. 77, 90.). A törvényhozás tehát a médiából a „művé­szeti szektorba" próbál pénzt átpumpálni; de „ez olyan piackor­rekció, amely a médiafogyasztó költségén kedvez a kulturális életnek" (uo. 81.). Kérdés: mennyire, mert az LP (élő produkció) támogatása a TP (technikai produkció) rovására távlatilag a művé­szetet is károsítja, lévén a TP előrenyomulása rá is kiterjedő, szük­ségszerű tendencia (uo. 86.). További gond, hogy a TP megköve­telné a szerzői jogvédelem átalakítását, az alkotók védelme érde­kében (a hagyományos jogvédelem alapvetően az írásos formára épült, a „mechanikai jogok" rendszere csak újabban alakul ki); igen ám, de az ausztriai copyright-törvények átalakítási munkája során a parlamenti bizottság, 1986. július 1-jei jelentésének tanú­sága szerint, a következő problémába ütközött:

„Mivel az osztrák piac igen kicsiny, az osztrák kreativitást nem lehet oly mértékben felhasználni, hogy az a copyright-tulajdonosokat kielégítse. Az osztrák piac kicsinységének másik következménye, hogy az Ausztriában követelt copyrightok többnyire külföldi jogok, így a copyright-dijak jórészt idegen országokba áramlanak." (Uo. 90. Kiemelések tőlem.)

A közpénzekből megvalósított „piackorrekciós" kultúra-támogatás legnagyobb kérdése, hogy eljut-e a „köz"-höz az a kultúra, amelyet az ő zsebére kívánnak pártfogolni. E téren mindét) ku­tatás eléggé szkeptikus. „Bármilyenek legyenek az alkalma­zott eszközök, a népesség fontos csoportjai áthatolhatatlanok maradnak a magas kultúra számára" – állapítják meg a franciák (La politique culturelle de la Francé 1988, 36.). Szé­les területeken csak a „szabványosított termékek" tömege terjed (uo. 45.).

„Még a legeredményesebb svéd kulturális politika is hasonló problémákba ütközik. Így a svéd televízióban bevezetett „kulturális programozás" je­lentós erőfeszítései ellenére „még senkivel sem találkoztunk, aki azt hitte volna, hogy a nemzeti kulturális politika befolyása a televíziós programok­ra megfogható ós pozitív lenne. Láthatólag a népszerűségmérés követel­ményei hajtják, nem sokkal jobban vagy rosszabbul, mint számos kom­merciális csatornát másutt Európában… Ez azt jelenti, hogy sem az elér­hető források, sem az akarat nem elegendőek ahhoz, hogy Svédországot megvédjék az angol-amerikai szórakoztatás inváziójától." (Myerscough 1990,63.).

4. „Változtasd meg a világot, mert ráfér"

Kérdés tehát, igazi alternatíva-e a piaci kultúrával szemben a tőkés országok kulturális politikája? Nyilván azért nem, mert olyan viszonyok puszta korrekciójaként működik, amelyek egyébként az élet minden területére meghatározók. Kohn úr­nak, miközben banditák a feleségét erőszakolják, egy általuk kré­tával rajzolt körben állva kell a műveletet végignéznie. Közben mégis harsány nevetésre fakad. „Képes vagy még nevetni is?" -kérdezik a banditák dühösen, „Hehehe, kiléptem a körből!" – ha­hotázik Kohn úr. Kör-korrekciót hajtott végre.

A valódi alternatíva csíráit azok a társadalmi mozgalmak mutat­ják föl, amelyek századunk forradalmi föllendüléseihez kapcsolód­nak, így, a viszonylag közeli múltban, az olasz baloldal előretöré­se, számos önkormányzat meghódításával, lehetővé tette a Musica/Realtá mozgalom kibontakozását, ahol – szélsőséges példa­ként – Maurizio Pollini munkásoknak Schönberget játszott, s éj­szakába nyúló informális eszmecseréken beszélték meg az igazá­ból „magas zenei" problémákat. 1974-ben, a Reggio Emilia által átvett bécsi Schönberg centennáris emlékkiállításnak Bécsben (az „Új Bécsi Iskola" megalapítójának székvárosában) 6.000, Reggio Emiliában viszont 16.000 látogatója volt! (Pestalozza 1977.)

A forradalmi hatvanas-hetvenes évek szelleme, amely az „em­beregész" számára is új távlatokat nyitott, kellett ahhoz, hogy a kultúrának meghódítani kívánt rétegek a kultúra jelentőségét a maguk élete egészében ismerjék föl, s ne csak alapítványi höl­gyek buzgalma révén találkozzanak vele.

„Vannak határai annak, amit bármilyen nemzeti hatóság tehet a közönség fejlesztése érdekében… Semmiféle politika nem teremtheti újjá a késői 1960-as évek élesztő erejét, amely oly élénk érdeklődést teremtett a pole­mikus kiállítások korszakában és a svéd színházban." (Myerscough 1990, 123.)

Ezekben az egyszerre társadalmi és művészeti mozgalmakban az az egész elidegenedett kapcsolatrendszer kérdőjeleződött meg, amelyet az áru-pénzviszonyok kitermeltek; a művészet terén is ezért keresték a művészet-ipar alternatíváját a közvetlen-interak­tívemberi kommunikációban. Ez inspirálta a 60-as években a hú­szas évekbeli orosz avantgárdé újrafölfedezését; ez magyarázza, hogy a „kísérleti színház", „kísérleti zene" stb. annyi szálon kap­csolódott az új értelemben vett baloldali társadalmi mozgalmak­hoz. (Érdekes téma egy külön tanulmány számára.)

Az ilyen törekvések még a neoliberális (= neokonzervatív) visszacsapás művészeti aspektusaként megjelenő „posztmo­dem" posványba sem fulladtak egészen bele: búvópatakként to­vább élnek – mint a vörösből zöldre, vagy akár feketére váltott „új baloldal" erecskéi. Néha éppen vallásos mezben, mint az Assisi­ben Pro Civitate Christiana érdekes kiadványai (PUM 1992/1, 2), amelyek egy „Ember-Zene Tervet" hirdetnek meg a hivata­los kultúrából kirekesztett „base" esélyeinek növelésére, infor­mális kreatív-interaktív módszerekkel.

Is this all we can do? Csak ennyit tehetünk? Így hangzik Nono Floresta-jának kétségbeesett záró kérdése. Ha majd ismét ennél többet is, az bizonyára nem puszta „piackorrekciós" aktus lesz.

Irodalom

Basterrachea, Luis – Bassand, Michel: Analysis and Evaluation of Cultural Policies in Switzerland. Four medium-sized towns in the Carrton of Vaud. Reports/Studies CC/CSP/CP/20. Paris (UNESCO), 1988.

Bontinck, Irmgard (ed.): Integrative Evaluation of Cuttural Policies. As-pects of harmonisation of policy measures affecting curture in Austria. Vienna (MEDIACULT) 1988, UNESCO Corrtract nO. 701. 286. 6.

Bontinck, Irmgard-Angerer, Marie-Louise: Comparative Study on Methods of Evaluation of the Cultural Policy Measures in Europe. Contract between UNESCO and MEDIACULT. Vienna (MEDIACULT) 1990.

Chapple, S. – Garofalo, R.: Rock'n Roll is Here to Pay. Chicago (Nelson-Hali) 1977.

Eisen, J.: The Age of Rock 2. New York (Vintage Books) 1970.

Enflo, Hans: The Swedish CuKural Policy – A Brief Presentation. In: Institutionen des Musiklebens in Europa hrsg. v. Bontinck, I. – Breuer, J. Wien-München (Doblinger) 1979, 69-73.

Evaluation of Cultural Policies. General Orierrtation. Final Report on a Working Group of experts organised in February 1991 in Vienna. Prepared by MEDIACULT on the basis of a contract with UNESCO. Vienna (MEDIACULT) 1991.

Fohrbeck, Karla-Wiesand, Andreas Joh.: Musik, Statistik, Kutturpolitik. Köln (DuMont) 1982.

Harker, Dave: One for the Money. Politics and popular song, London etc. (Hutchinson) 1980.

Mark, Desmond: Zur Bestandaufnahme des Wiener Orchesterrepertoires. Wien (Universal) 1979.

Maróthy János: Zene: köz- vagy magán-? In: Muzsika 39/6 (1989. jú­nius), 11-15.

Myerscough, John: National Cultural Policy in Sweden. Report of a European group of experts by – Council of Europe. National cultural po­licy reviews programme. Stockholm (Allmänna Förlaget AB) 1990.

Nilsson, K.O.: Cultural Workers' Centres in Sweden. Stockholm (The Swedish Institute) 1986.

Nylin, Lars: Swedish Pop for Export. In: Svensk Musik, 1992/2, 3-5.

Pestalozza, Luigi: Die Erfahrungen von musica/realtá In: Musik im Übergang. Hrsg. v. Jungheinrich, H.K. und Lombardi, L. München (Damnitz) 1977, 109-134.

La politique culturelle de la France. Rapport du groupe d'experts par Wangermée, Robert. Rapport national par Gournay, Bemard. Conseil d'Europe, Programrhe européen d'évaluation. Nancy (La Documerrtation Francaise) 1988.

La politique culturelle en Yougoslavie: son évolution et sa comparaison avec trois pays en développement á structure fédérale. Institut pour les pays en développement. Reports/Studies 01. Zagreb-Paris (UNES­CO) 1989.

PUM – Progetto Uomo – Musica. Educazione /Animazione/ Terapia/ Ricerca n. 1. gennaio 1992: Operatoré Musicale di Base; n. 2. luglto 1992: … 1992 Dalia conquista all'accoglianza. Assisi (Edizioni Musicali – Pro Civitate Cristiana).

Sandberg, Roland: EC and the Swedish Music. In: Svensk Musik 1992/2,2.

Die soziale Lage österreichishcer Komponisten und Komponistinnen. In: Institut für Musiksoziologie, Berichte und Informationen Nr. 15, Wien (Hochschule für Musik und Darstellende Kunst) November 1991, 5-11.

Swedisch State Cultural Policy. A national report presented by a working group within the Swedish Ministry of Education and Cultural Affairs in cooperation wrth the Swedish National Council for Cultural Affairs. Coun-cil of Europe. National cultural policy reviews programme. Stockhol (Allmänna Förlaget AB) 1990.

Sz. Farkas Márta: Zongoratörténeti adatok publikálatlan Liszt-levelek­ben. In: Zenetudományi dolgozatok Bp. (MTA Zenetudományi Intézet) 1980.

Rövid bevezető után olvashatjuk a Marosán halálra ítéléséhez – illetve az egész magyar szociáldemokrácia elleni korabeli támadáshoz – alapul szolgált vádak ismertetését.