Immanuel Wallerstein és André Gunder Frank után most Samir Amin írásaival folytatjuk a New Left klasszikusainak bemutatását. Megtiszteltetésnek tekintjük, hogy Amin külön a mi lapunk számára megküldte 12, részben már megjelent, részben publikálatlan cikkét (ezek közül válogattuk be a számunkban olvasható négyet), valamint A káosz birodalma című könyvét (amelyre írásában Marton Imre reagál). A következő bemutatandó Giovanni Arrighi, akinek egy hosszabb lélegzetű írását e számunkban adjuk közre, egy másikat pedig a következőben. A „klasszikusok” közlése (akik közé, egyébként Étienne Balibar is besorolható) ugyanakkor korántsem jelenti azt, hogy hozzájuk kritikátlan tisztelet fűzne. Ezért is örültünk Zalai K. László Wallersteinnel polemizáló írásának – a közlésekkel éppen az a legfőbb célunk, hogy a jelentékeny szerzők gondolatai megtermékenyítsék a hazai elméleti gondolkodást.

Változatok egy témára rovatunkban ezúttal válogatást nyújtunk abból az érdekes, elemző vitából, amely az Öböl-háború kapcsán bontakozott ki a Marx Centouno hasábjain.

Tartalomjegyzék

1. Samir Amin : A szovjet rendszer bírálatának harmic esztendeje
2. Bodács Emil : Európaiság -tegnap és ma. Európa történelmi és geopilitikai fogalmának változásai
3. Samir Amin : A harmadik világ újra „viharzóna”
4. Andre Gunder Frank : Az Észak-Dél konfliktus politikai gazdaságtana
5. Marco Bonzio : Az Öböl és az imperializmus. Gondolatok és feltevések a kapitalista termelési mód jelenlegi fejlődési szakaszáról
6. Roger Burbach : Az amerikai demokrácia tragédiája
7. Pip Hinman : Háború a környezet ellen Közép-Amerikában
8. Tézisek egy alternatív európai fejlődésről
9. Michel Husson : A liberális évtized: a polarizálódó kapitalizmus felé
10. John Ross : Növekvő világszegénység
11. Alexande Adler : Keleten és Délen: az emberi jogok diadala vagy az értelem veresége?
12. Samir Amin : Megjegyzések a transznacionalizálódásról
13. Samir Amin : Megjegyzések a lekapcsolódás elméletéhez
14. Giovanni Arrighi : A fejlődés illúziója. A félperiféria koncepciójának megújítása
15. Étienne Balibar : Az osztályharctól az osztályok nélküli harcig
16. Zalai K. László : A valóság mítosza. Wallerstein haladás kritikájának szemléleti-módszertani fogyatékosságairól
17. k. g. : Mi is hát az a valami, amiért életüket áldozták a „világszabadság” hősei?
18. Marton Imre : Kimerülőben vannak-e a baloldal történelmi lehetőségei? Új remények a reménytelenségben
19. Andor László : Schumacher Magyarországon
20. 1:0 a tudomány javára

A hitek keletkeznek és összeomlanak. Összeomlásukra az egyes embe­rek igen különbözőképpen reagálnak: mindenesetre sokan hiteikkel együtt egész önazonosságukat elvesztik. Ha nem is minden embernek van hitszükséglete, minden korban és a legkülönfélébb kultúrákban nagy számmal találhatunk olyan embereket, akiknek igen erős belső szüksége van valamiféle hitre. De szüksége van rá az emberiségnek is: a XX. századvégi közhangulat, a különböző hitekből való kiábrándulás következtében világméretűvé növekvő szorongás vákuum-érzése új hi­tek születését és az irántuk való fogékonyságot készíti elő. De miért is van szükség a hitre? Gyengeség, szűklátókörűség, a tudat gyermekálla­pota? Vagy mégsem? Szüksége van-e rá annak, aki a társadalom evilá­gi változtatásában gondolkodik? S ha igen, miért és hogyan? Mi a hit szerepe az emberiség életében?

I. Hit, erkölcs, kultúra

A hit, az erkölcs, és a kultúra funkciójáról

A hit az ember igen különböző – a világhoz való különböző viszonyulá­sokat lehetővé tévő – nélkülözhetetlen pszichikai erőinek (tudás, emó­ció, akarat stb.) egyike, amely elsősorban arra való, hogy az egyén feloldhassa az ellentmondást önmaga végessége, halállal-korlátoltsága és a számára feladatokat adó társadalom relatív végtelensége (s ami ebből következik, az egyénre háruló feladatok emberfeletti­sége) között. A hit közvetlen, önkéntes függést eredményező kapcsola­tot teremt az egyén és a világrend vélt vagy valós törvényei között: vol­taképpen közvetlenül átélteti az egyes emberrel az emberi nem nagy­szerűségét, a halhatatlanság, illetve a megdicsőülés elvben mindenki számára adott lehetőségét – akár vallásos hitről van szó, akár valamely egyéb eszmében, mozgalomban, közösségben vagy akár egyénben va­ló hitről. A társadalom szempontjából a hit antropológiai funkciója az, hogy az egyéni cselekvést motiváló összeköttetést teremtsen az egyéni cselekvések lelki feltételei és a társadalmi fejlődés éppen je­lenlévő iránylehetőségei között.

A vulgáris materializmus elméletileg alulértékeli, legfeljebb más pszi­chikai erőknek alárendelt funkcióban ismeri el a hitet, mint ahogy általá­ban is alulértékeli az egyén szerepét az absztrakt hatalommal szemben. A vulgármaterializmust hivatalos ideológiává emelő gyakorlat azonban nagyon is épít rá: a hit által lehetővé tett, önkéntes függésen épülő köz­vétlen kapcsolatot éppen az absztrakt hatalom és az egyén között hozza létre. (Míg a vallási hitben az isten testesíti meg az emberben benne is lévő, hozzá képest mégis külső, nála hatalmasabb, őt kötő, maga után vonó erőt, az Ember, mint nem (genus) erejét; a vulgármarxisták számá­ra: a hatalom.)

Max Weber rehabilitálja a hitet, a protestantizmus kialakulásáról írt hí­res munkájában (A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme) társa­dalmi formációváltást is indukáló erőt tulajdonít neki. A hit szerepe a nagy rendszerváltó mozgalmakban vitathatatlan és valóban induká­ló erejű. Elsősorban olyan mozgalmak esetében, amelyek valami­lyen szempontból a fennálló viszonyok egészéi célozzák meg, pró­bálják megváltoztatni. (Olyan politikai mozgalmak esetében, amelyek a politikai rendszer egésze, olyan vallási mozgalmak esetében, amelyek a fönnálló dogmatikai ül. vallásetikai rendszer egésze, olyan nemzedéki mozgalmak esetében, amelyek az előző nemzedékek világának egésze stb. helyett kínálnak valami más megoldást) E mozgalmak részt­vevőinek osztozniok kell abban az illúzióban, hogy ők a társadalom-egész, az emberi nem (igaz? kiválasztott? hivatott?) képviselői, akárhá­nyan vannak is. Ehhez viszont hit kell, egyes esetekben a fanatizmusig menő hit,

A mozgalmak létrejötte feltétele is a tömeges hit kialakulásának, hi­szen az emberek többsége éppen attól kezd el hinni valamiben, mert azt látja, hogy sokan hisznek benne, vagy hogy a számára referenciát je­lentő csoportokhoz e hittel lehet kapcsolódni. Másfelől azonban a moz­galmak kialakulása egyúttal az első lépés a hitek bemerevedése és fel­számolódása felé is. A hitek és a köréjük szerveződő mozgalmak – ha be akarnak épülni a társadalom mindennapi életébe – előbb-utóbb intézményesednek, a hitet terjesztő, a mozgalmat szervező-működtető in­tézményeket hoznak létre. Az intézményessé tett hit viszont a formák megmerevítését, rögzítését, kanonizálását, tehát a társadalom objektivált, tárgyi alkotórészévé válását eredményezi, ez pedig hosszabb távon eleve ellentmond a hit lényegének, hogy ti. a hitben az egyén szubjekti­vitása lép kapcsolatba a világrenddel. Az intézményesített szabályozás korlátok közé szorítja a szubjektivitást, egyre inkább kiölheti bensősé­gességét. De ez a korlátozás már magával a mozgalommá válással megkezdődik: a hit tömegessége eleve összemos: egyrészt a hívők kö­zösségében egymástól kibékíthetetlenül idegen embereket kényszerít együvé, másrészt az absztrakt közös megjelenítésével objektívvá az egyénhez képest külsővé teszi a szubjektív mozzanatot, ez pedig feltét­lenül ellentmondást visz az egyének hitébe is, s le is rombolhatja azt.¹

Az egyénnek mozgalmaktól és intézményektől függetlenül van szük­sége a hitre, hiszen – miként az egzisztencialisták mondják – halála megoszthatatlanul csak az övé, s a hit halál ellen való. Nemcsak a val­lási hit: ha valakit egy evilági törekvésrendszer fűt át hittel, az is át tudja törni az egyéni lét, a halállal korlátolt individualitás határait; a valamely hitnek szentelt, annak jegyében alakított élet megadja azt az érzést, hogy az ember élete eredményeiben folytatódik, s nemcsak holt, tárgyi eredményeiben, de valamiképpen folytatódnak az ő szubjektív erőfeszí­tései is. Mivel a hit összeköt, összefon az emberi nemmel, az egyén ter­mészetesnek tekintheti, hogy az emberi nem (pontosabban annak az ő hitében osztozó része) éppúgy folytatja az ő (sajátos, személyre jel­lemző, de a hit-adta összefonódás által a nem gyakorlatába beépült) te­vékenységét is, mint ahogy az ő génjeit is magukkal vivő utódai testileg biztosítják valamiképpeni továbbélését.

*

A vulgáris materializmus a hittel együtt másodlagosnak ítéli az egyes ember, az emberi pszichikum alakulásának olyan meghatározóit is, mint a társadalomban jelenlévő (és ható) erkölcs (erkölcsök) vagy kultúra (kultúrák). A magukat marxistaként meghatározók nagy része is úgy gondolta, hogy meg lehet alapozni egy új társadalmi paradigmát pusztán a politika, esetleg a gazdaság forradalmi átformálásával, s az erkölcsöt, a kultúrát majd átformálja a politika, a gazdaság (vagy, ami még rosszabb: a politikai, gazdasági élcsapat agitációja). Ennek jegyében jártak is él: amennyiben egyáltalán kísérlet törtónt valamiféle új erkölcs vagy új kultúra kialakítására (a régi átfestésén, sőt, egyszerű átvételén kívül), azt a politikából vonták el, annak új jegyeit próbálták átvinni az erkölcsbe vagy a kultúrába. Pedig az erkölcs (és a kultúra) nemcsak hogy önálló, öntörvényű rendszerek, de – a weberi álláspont igazsága ebben vitatha­tatlan – szerepük meghatározó is egy-egy társadalmi paradigma kiala­kulásában és fenntartásában.

Ha a hit az egyén és nem összekötője a pszichikum mindenkori álla­potában, hasonló összekötő szerepe van az erkölcsnek és a kultúrának is, ezek azonban a társadalom más rendszereivel együtt az egyén gya­korlatának közvetlenebb vezérlésében teremtik meg az egyén és az emberi nem közti kapcsolatot. (Az erkölcs a gyakorlatnak normatív, a kultúra pedig strukturális – a gyakorlat közvetlen céljait, eszközeit, tere­pét, határait stb. meghatározó – szabályozója.)²

Antropológiai szempontból: az erkölcs ill. a kultúra nagymértékben meghatározza a társadalomban, III. a gazdaságban – minden szereplő tevékenységében – érvényesülő szubjektív mozzanat természetét. Többféle értelemben is.

1. Az egyes erkölcsök és kultúrák meghatározzák az emberek min­dennapi döntéseit, s ezeken keresztül végül is döntő szerepet játszanak a gazdaság, a társadalom szereplőinek (a gazdaság, a társadalom szubjektív – alanyi – oldalának) s ezek viszonyainak kialakulásában is.

2. Az erkölcs (és a kultúra) léte (az, hogy egyáltalán van a világban erkölcs és kultúra) az Ember világhoz való általános viszonyának le­hetőségeit is bővíti: azt jelenti, hogy a dolgokhoz erkölcsileg (vagy kultu­rálisan) is viszonyulunk, viszonyulhatunk, nemcsak gazdaságilag, politi­kailag stb., s ez egyben mindig azzal is jár, hogy alternatíva van jelen a politikai, gazdasági irányzatokkal szemben: más alapon hozott döntések logikája.

3. Az erkölcsnek és a kultúrának – mint a társadalom alrendszereinek – tartalma továbbá az emberi történelem során (legalábbis tendencia­szerűen) tágul, s ez a társadalom fejlődésének – más tényezőkkel együtt – biztosítéka is. [A fejlődés fogalmának látszólag éppen az er­kölcs és a kultúra területén nincs értelme. Kétségtelen, az erkölcs (és a kultúra) bizonyos összetevői nem „fejlődnek" (csak tartalmuk változik); ilyen értelemben, ezen változó tartalmak közös jelölőiként beszélhetünk „örök", „nembeli" az emberi nemet térben és időben összetartó törvé­nyekről. (Ti. azokról az attribútumokról és normákról, amelyek alapján az oly különböző normák által igazgatott különböző társadalmak emberei egy közös nembe, az „ember" kategóriájába sorolódnak.)³ De éppen ezért is lehet szó egyáltalán fejlődésről: mivel az emberi létnek vannak ilyen különböző korokat és társadalmakat összekötő (relatív) állandói – s ezek által is közvetítve lehet (relatív) állandó az ember fogalma; a vál­tozások, amelyek az éppen ezen állandók által is szubsztanciává tett emberiséggel történnek, így emberiségtörténetté, bizonyos szempontból fejlődésként értékelhető változás-sorrá állnak össze – éppen ezért áll­hatnak össze emberiségtörténetté, „fejlődéssé" -, s ebben a változási folyamatban az erkölcs és kultúra (társadalmanként mást s mást jelentő, de az egyik társadalomtól a másikra átszálló) fogalma az emberiséggel együtt maga is tágul. (Tágulnak, vagyis módosulásuk, fejlődésük nem lineáris, mégis gyarapodó;⁴ jellegük az egyes társadalmi formációkkal együtt változik.)]

A hittel ellentétben (amelynél ez nem feltétlenül szükséges) erkölcs és kultúra mindezen funkciója feltételezi, hogy mozgalmak, sőt, intézmé­nyek terjesszók őket, ez ugyanis nélkülözhetetlen ahhoz, hogy általá­nossá váljanak, az erkölcs és kultúra általánossága viszont feltétele an­nak, hogy az egyes emberek kimeríthetetlenül sokféle döntései végül is egyetlen világot alkossanak. Úgy is mondhatnánk, az erkölcsre és kultú­rára nem az egyes embernek van elsősorban szüksége, hanem a társa­dalomnak, mint szubjektumnak:⁵ a társadalom eszközei ezek egyes tag­jaik befolyásolására, s mikor egy-egy ember az erkölcsi (vagy kultúra­hordozó) magatartás példáját nyújtja, vagy új erkölcsi (vagy kulturális) formát alkot, akkor tulajdonképpen a társadalom cselekszik általa (ami ugyan szinte minden emberi cselekedetről elmondható, de az erkölcsi és kulturális magatartásnál kiváltképp erről van szó: ezeknek éppen a társadalmi szubjektum szempontjainak közvetítése a fő célja), És így lesz az erkölcs és a kultúra egy-egy társadalmi formáció kialakulásának legalábbis egyik kulcsmozzanata: amíg a társadalom újfajta lehetőségei nem közvetítődnek az egyének gyakorlatához az erkölcs ül. a kultúra ál­tal, addig az empirikus konkrétságában természetesen egyénei által működtetett társadalom nem fog ezen újfajta lehetőségek jegyében, vagyis új társadalmi formáció keretei között működni.

Az erkölcsök és kultúrák mindazonáltal soha sem lehetnek totálisak abban az értelemben, hogy mindenki gyakorlatát meghatároznák (még azok közül sem, akik az adott erkölcsi vagy kulturális rendszer befolyása alatt állnak). Egyetlen erkölcsi elvet sem követ minden egyén, egyetlen kultúra sem hatja át az abba a kulturális rendszerbe tartozó minden egyén személetét. Az erkölcsi (és kulturális) rendszerek (pontosabban ezek terjesztői, aktív képviselői) ugyan természetesen rendre azzal az igénnyel léptek fel, hogy elveiket általános, mindenkire érvényes mércé­ül fogadják el, de ennek lehetetlenségével éppúgy szembe kell nézniök, mint ahogy az is magától értetődő, hogy noha minden korszaknak van társadalmi szubjektuma, az azonban sósom határozható meg agyatlan alanyiságban: mindig policentrikus. Ezt az ellentmondást a különböző erkölcsi rendszerek különbözőképpen próbálják feloldani. Vannak relativista, a társadalom pluralitását erkölcsi, kulturális szem­pontból is toleráló erkölcsök, kultúrák, ezek azonban nem oldják fel az ellentmondást, csak egyik oldala felé eltolják; nem elégítik ki az egyes embernek azt az igényét, hogy mint egyén közvetlen azonosságban, összefonódottságban akarja tudni magát a (közvetlenül konkrét identi­tásképző közösségei által megtestesített) emberi nemmel, ehhez ugyan­is szüksége van arra is, hogy az emberi nemet egységben-létezőnek tudhassa.

Sok egyéb funkciójuk mellett többek közt ezt az igényt is próbálják kielégíteni pl. a vallások. Amíg az embereket közös eredet tudata köti össze, ez megteremti a kapcsolatot, a – vérségi – azonosság tudatát egyén és nem között. A vázolt probléma akkor lép fel, mikor ez a közös­ség elhalványodik, és mesterségesen kell megteremteni: erre különösen a monoteista vallások válnak alkalmassá. Az ilyen vallások az isten fo­galmában – de már eleve a minden ember fölött hatalmat jelentő transz­cendencia feltételezésével – igyekeznek megtestesíteni az emberi ne­met, mint egyetlen alanyiságot.

Ezen tulajdonsága folytán a vallás hit, erkölcs és kultúra találkozásá­nak klasszikus terepe. Egyszerre kínálja az egyénnek a nemmel való azonosulás (a hit) lehetőségét és (az egységesnek felfogott) társadalmi szubjektum normáinak és struktúráinak közvetítését. A vallás mindig az emberiség ősi, bomlatlan egységét, az ebből fakadó bizonyosság-érzést igyekszik fenntartani. (Amit eredetileg az adott meg, hogy az „emberi nem" határai az átlátható-egységben tartható vérségi csoportok határa­iig terjedtek, azt a vallások az emberiség kitágított fogalmához igazítva próbálják megőrizni, s mellesleg maguk a vallások is így fejlődnek el a kisközösségi vallásoktól az univerzalisztikusakig.)

A vallások erkölcsi-kulturális jellege feltételezi a mozgalmi, sőt, intéz­ményes terjesztés kiépülését. Ennek következtében a hit ápolása is köz­vetítőkhöz kötődik. Az egyházi közvetítés viszont – mivel olyasminek a közvetítése, ami az Egészet hivatott megtestesíteni – egyben azt is je­lenti, hogy a „nembeli" szerepébe a társadalom egy része, egy részha­talom nyomul. Mivel azonban a társadalom valósága mindig policentrikus, az egyház és az általa képviselt (s így „egyháziasult") vallás – para­dox módon – éppen ezáltal veszti el hivatottságát arra, hogy az „egész" képviseletének valóságos letéteményese legyen. Így törvényszerűnek mondható, hogy a hatalmi helyzetbe került egyházak által képviselt val­lások hívői között előbb-utóbb megindulnak a kísérletek a közvetítések kiiktatására, megindul az (eretnek) szektaképződés, majd felvetődik a szekularizáció szükséglete.

*

A kultúra mint a barbár „kultúranélküliség" tagadása az ún. „ázsiai termelési módban", az erkölcs az antikvitásban önállósult (lett a társadalom más alrendszereitől, ill. az egyén cselekvéseit meghatá­rozó más pszichikai erőktől elváló – és megkülönböztetett – önálló alrendszer); a hit először a kereszténységben (Keleten talán a buddhizmusban) vált szuverén, az egyén szabad választásaira ala­pozott lelki rendező elvvé. Különválása óriási fordulatot jelentett az emberi történelemben: azzal, hogy az egyén szabad választásai let­tek a nemmel való azonosulás alapjává, a világhoz való viszonyban korábban sok tekintetben még passzív ember aktív kezdemé­nyezővé vált, megkezdődött az Individuum-központú európai fejlődés.⁶ Ez átformálta többek között az erkölcs és a kultúra jellegét is: ezek is mindinkább szabadon választottakká váltak, s az egész tudati rendszer átalakulásával maga a vallás is megindult a szekularizáció út­ján. A létviszonyok individualizált formáinak térnyerésén alapuló polgári társadalomban kialakult az individuális kultúra, az individuális erkölcs. Az individualizálódás egyfelől igen termékennyé, aktívvá, alkotóvá tette a társadalmat, hiszen elvben minden egyes egyén kezdeményezővé erősödött – a gyakorlatban persze az aktív kezdeményezők körét a tár­sadalmi egyenlőtlenségek s az ezekből következő lehetőségkülönbsé­gek korlátolják -; másfelől fokozatosan mindent relativizált, s ezzel csök­kentette a partikuláris érdekképviseletnél szélesebb értelmű⁷ erkölcs és kultúra befolyását, az emberi nem nézőpontjának az egyéni cselekvésre gyakorolt hatását. Az egyének magukra maradása (e folyamat végered­ményeként) viszont újra felerősítette a hit-igényt, az egyén és a nem kö­zötti szorosabb kapcsolat átélésének igényét.

Mivel a hit az európai paradigmán belül, a kereszténységben válik szabad döntések alapjává a kereszténység teremti meg a lehetőséget arra, hogy az egyén és az emberi nem (ill. a konkrét közösségek) kap­csolatában az egyén legyen az aktív, kezdeményező, ezért a modern individualizált kultúra és erkölcs a kereszténységből egyenesen követke­zik. A polgári erkölcs és kultúra azután meghagyja a vallásos hit le­hetőségét is, ezt azonban teljesen az egyén választásává teszi, s nem tartja kötelezőnek azt sem, hogy az egyénnek „szüksége legyen erre a hipotézisre". Milyen hitet tud azonban adni helyette? Az ember önmagá­ba vetett hitét. Ennek az önmagában absztrakt eszménynek egyik konk­retizálása az ember alkotó elhivatottságának hite, ez pedig azt kínálja az egyénnek, hogy léte végességét az emberiség sorsáért folytatott heroi­kus küzdelemmel oldja fel: az ember önmagába vetett hitéből a világ át­alakításába vetett hit következik.

„Szocialista" hit, erkölcs…

Amikor fellép a szocialista mozgalom – az első olyan világszerte elterjedt mozgalom, amely, bár pusztán evilági célokat tűz ki maga elé, hitek­re épül -, mivel a hit sikeres mintáit mindazideig csak a vallások terem­tették meg, (részben a hasonló helyzetre adott hasonló – automatikus – válaszként, részben tudatosan) óhatatlanul elkezdi átvenni azokat a for­mákat, amelyektől – úgy véli – a kereszténység világképe (erkölcs, kul­túra, hit együtteseként) oly stabil lehetett. Az erkölcs, kultúra változatlan, legfeljebb bővüléssel fejlődő természete az ilyen átvételt magától ér­tetődővé teszi: maga a kereszténység is így adaptált és adoptált szá­mos elemet korábbi kulturális, hit- és erkölcsrendszerekből. Mindig a fej­lettebb, a szélesebb építi magába a szűkebb érvényességi körűt.⁸ A szo­cialista mozgalom integráló törekvései azonban kudarcra voltak ítélve. A vallás szerepét ugyanis – mint utaltunk rá – az európai fejlődés polgári szakaszában az individualizmus relativizált és relativista világnézete vet­te át; a valláserkölcs értékeit a szekularizált citoyen erkölcs kebelezte be, a vallás kulturális hagyományai beolvadtak az individualista polgári kultúrába, a vallási hit az egyén önmagába vetett hitének egyik formája­ként vált a polgári világnézet részévé. A szocialista mozgalom, amikor a maga világnézetébe próbálta integrálni a vallási tudat egyes alkotóele­meit, két döntő fettétellel nem számolt: 1. Ha már a polgári tudat széle­sebbnek, integrálóbbnak bizonyult a keresztény középkor tudatánál, egy azt is meghaladni kívánó szocialista modellnek még szélesebbnek kellett volna lennie, képesnek kellett volna lennie arra is, hogy a polgári világ­nézetet is integrálja; arra is, hogy olyan erkölcsöt, kultúrát, hitet kínáljon, amelybe már a polgári, individualista erkölcs, kultúra, hit is belefér. 2. A kínált szocialista modell az eredeti, vallási modellnél sem mutatkozott szélesebbnek, csak azzal alterálónak. A szocialista modell nem tudta magába építeni, tágabb alapra helyezni mindazt, amivel a vallás a vallá­sos embert kielégíti, legfeljebb egy olyan alternatívát kínált vele szem­ben, amely maga is vallásként működik, a vallásos világkép sok formai elemét (transzcendált, az életen túli célokért önfeláldozásra, mártíriumra is kész hit, manicheus jellegű erkölcsi világkép, az ismeretelmélet dogmatizmusa, több konkrét erkölcsi parancs) átveszi egy tartalmilag más, a vallással polemizáló szemlélethez kapcsolva, de a vallási tudatnál tö­redékesebb marad, nem elégíti ki sem a halhatatlanság-igényt, sem azt a szükségletet, hogy az erkölcsi világrend gördülékenyen épüljön be a mindennapi magánlét szerkezetébe, s nem vesz figyelembe több más, a vallás által kielégített szükségletet sem.

A valláspótló szocialista világkép-kísérlet tehát kudarcot vallott. De a szocialista mozgalom – mint utaltunk már rá – megpróbálkozott azzal is, hogy a hitet teljesen kiiktassa (minthogy a hitet közvetítések okozta félresiklásaival, az egyházzal és az annak gyakorlata által terjesztett hipokrízissel azonosította, s ezért felesleges papi maszlagként próbálta félre­legyinteni). Az intézményesült közvetítés elvben valóban kiiktatható – mint ahogy a reformáció is erre tett felemásan sikerült kísérletet -; de ha tudjuk, hogy e közvetítés éppen hogy a hit gyöngítője, nem kifejeződése; hogy káros következményei nem a hitből következnek, akkor az is vilá­gossá válik, hogy a hitet az egyházzal azonosítani igazságtalan, magá­nak a hitnek a szükségletét pedig értelmetlen törekvés és nem is lehet kiiktatni.⁹

A szocialista mozgalom, függetlenül attól, hogy valláspótlékként pró­bált-e fellépni vagy mindenféle hit kiiktatójaként, megpróbálkozott azzal is, hogy a maga új világát erkölcsi (és kulturális) rendszerként is felépít­se. Bár ezen alrendszerek szerepét alábecsülte, azzal tisztában volt, hogy nélkülük nem épülhet ki új társadalom. Ha az erkölcs és a kultúra a társadalmi szubjektum összekötői az egyén gyakorlatával, egy olyan rendszernek, amely társadalmi szubjektumként kíván fellépni, használ­nia kell ezeket az eszközöket.

Új erkölcs és kultúra azonban csak új módon szerveződő életviszo­nyokból nő ki, ám a szocialista mozgalmak a kapitalista viszonyokon be­lül jöttek létre, így vagy (1.) egyáltalán nem tudtak és nem is kíséreltek meg új erkölcsi (kulturális) modellt felvázolni; vagy, (2.) ha azt a munkás­osztály életforma-sajátosságaiból próbálták levezetni, akkor olyan jegye­ket kezdtek eszményíteni, amelyek a munkásosztály alávetettségéből, javaktól, információktól és lehetőségektől való megfosztottságából szár­maznak; vagy (3.) csak absztrakt antropológiai elvekig jutottak el, kidol­gozatlanul hagyva a társadalomegész és az egyén közötti kapcsolódás mikéntjét; vagy (4.) amikor a társadalomtól elszakadó voluntarista hatal­mi politikával próbáltak kialakítani erkölcsöt, kultúrát, akkor – mint min­den ilyen valóságtól elszakadó hatalmi próbálkozás – törekvéseik hipokrízisbe torkollottak; vagy (5.) valami radikálisan újat akartak létrehozni, kigondolni, de – minden hagyomány híján – ez is reménytelen törekvés, hiszen az erkölcs (és kultúra) táguló-szintetizáló természete feltételezi, hogy az új az addigira épüljön, azt építse tágabb összefüggésrendbe.¹⁰

Olyan történelmi korszakokban, amikor egyáltalán felmerül az új er­kölcs, kultúra szükségessége, törvényszerűnek nevezhető azonban, hogy először ilyen tévútra menő próbálkozások születnek, s az is – ami­nek a 70-es évek óta mi is szemtanúi vagyunk -, hogy ezek kudarcával a támpontokat kereső emberi gondolkodás időlegesen a múltba fordul, ott próbálja ezeket a támpontokat az egyszer már bevált elvek között megtalálni.

Mindazonáltal bizonyosak lehetünk abban is, hogy az új erkölcsi, kul­turális és hit-rendszer megszületik, hiszen ennek bizonyos jegyei ha főként potencialitásként is, de már ma is világosan látszanak. Az erköl­csi rendszertől erkölcsi rendszerig átöröklődő erkölcsi és kulturális érté­kek egy olyan új (az eddigieknél tágasabb, azok értékeit magába szinte­tizáló) összefüggésrendbe fognak beépülni, amelynek számos pre­misszája ma még nem látható, más vonásai azonban az antikapitalista kritikai társadalomelmélet egyes tételeiből, s ami még fontosabb: a létvi­szonyok alakulásának trendjeiből kiolvashatók.

Egy alternatív erkölcs (kultúra, hit) lehetséges alapelemei

Az új etika és kultúra nem a (politikai) forradalomnál kezdődik, s nem is abból vezethető le, mint ahogy a XX. század megannyi forradal­mi szocialistája feltételezte: az erőszak logikája még a kapitalizmus, pontosabban általában véve az osztálytársadalmak világát tükrözi.

Egy, az eddigiekhez képest valóban új paradigmát az juttathat érvényre, amikor olyan feltételek jönnek létre a társadalom különböző alrendszere­iben, s különösen a gazdasági viselkedésben, a többiekhez való gazda­sági viszonyban, amelyeket a társulás, a szükségletek kölcsönös figye­lembevétele, a kielégítésükre való törekvés, egyfajta magasan szerve­zett reciprocitás jellemez. Egy ilyen társadalomban adekvát etikai alap­elvvé válhat az a marxi szövegekben még csak célkitűzés szintjén sze­replő etikai elv, miszerint az ember – a kapitalizmusnak a másik ember­ben elsősorban a versenytársat látó felfogásával szemben – a másik emberben nem korlátozóját, hanem gazdagítóját látja. (Ha az ember fő ellenségének az embertelen társadalmi, gazdasági politikai mecha­nizmusokat tekintjük, akkor az emberekben – még az ellenségekben is – fel lehet fedezni azokat az értékeket, amelyeket csak ők adhatnak meg nekünk.) Ez az etikai elv mellesleg ráépül a keresztény szerete­teszményre (és az általános emberi humanitáselvre) éppúgy, mint a pol­gári individualitás-tiszteletre. Annyiban szélesebb amazoknál (vagyis annyiban tekinthető valóban új etika alapjának), hogy nagyobb aktivitást igényel: az áldozatos, altruista szeretet keresztény parancsolatához, a másik embert szolgáló szeretethez, a másik igazi megbecsülését, az ő képességeire való építkezést teszi hozzá;¹¹ az individualitás-elvet pedig (amely korlátlan szabadságot ad az individuumnak addig a határig, amíg más szabadságát nem korlátozza) azáltal terjeszti ki, hogy feloldja a ha­tárokat, az individuumokat beengedi egymás világába.

Bármely erkölcsi (kulturális) rendszer csak azáltal jöhet létre, ha har­monizál az emberi társadalom legfőbb tevékenységének, az ember és környezete újratermelésének az adott korban legtermékenyebb formái­val. (Hiszen éppen az a funkciója, hogy e formákat – a „társadalmi szub­jektumnak" abban a korban uralkodó lehetőségeit – közvetítse.) A jelzett alapelv, a másik emberben gazdagítónkat látó szemlélet éppen azzal az új termelési móddal harmonizál, amelynek előrenyomulása a XX. század egyik legfőbb, és a társadalmi lét igen sok területén kimutatható tenden­ciája: a szellemi termelés (jövőbeni) meghatározóvá válásával.¹² A szel­lemi termelés az a termelésfajta, amelynek természetével ellentétes a konkurencia-elv: minden szellemi alkotás csak gyarapodik mások szel­lemi termékei által. Bár a szellem világában is érvényesül a verseny, sőt, esetenként a kíméletlen konkurenciaharc is, ez utóbbi annak a követ­kezménye, hogy jelenleg a szellemi termelés is a piacnak alávetve működik. Ha a szellemi termelés saját törvényei szerint működhet, a konkurencia-elv is megszűnik a társadalom uralkodó értékének lenni, s a verseny mindinkább egyéb, az együttműködést nem korlátozó formák­ba kanalizálódik.

Egy másik olyan új elv, amely az elmúlt százötven évben zsákutcá­kon, kerülőutakon és vargabetűkön át, de kétségtelenül terjed: a társa­dalmi tudatosság tömeges érvényesülése. A humanizmus olyan formá­ja, amely nemcsak enyhíteni kívánja az emberellenes társadalmi-gazda­sági mechanizmusok következményeit, hanem magukat e mechanizmu­sokat igyekszik – emberibbé – befolyásolni. Egy olyan erkölcsi-kulturális modell, amelynek ez jellemzője, megint csak olyan társadalmi viszonyok között lehetséges, ahol az uralkodó tulajdonforma az egyének társult – a gazdatudatot és a szolidaritás szükségességét egyaránt kiváltó – sze­mélyes és egyszersmind közös tulajdona. A társadalmi tudatosságot mint az etika alapját az egyéni érdek és a közérdek ilyen tulajdonviszo­nyok között mindennapi kényszere váltja ki. Ez teszi ugyanis világossá, s az egyének számára is átélhetővé, hogy az egyéni törekvés minek is a képviselete. Nemcsak mások cselekedeteiben, hanem a magunké­ban is észrevéve, tudatosítva, hogy milyen cselekedet, milyen ál­lásfoglalás voltaképpen milyen társadalmi részérdeknek, milyen sa­játos társadalmi helyzetnek a kifejeződése. (Ismét az aktivitás moz­zanatával szélesítve ki – külső megszenteltetéstől függetlenné téve – a kereszténység azon elvét, hogy az emberi élet nem öncél; s a relatív nézőpont alapjainak tudatosításával bővítve a relativitás polgári felisme­rését is.)

S ami ennek másik oldala: az egyéni törekvések társadalmi érvé­nyének elfogadása. (Hiszen az erkölcstelenség egyik ősforrása, ha lé­nyegi szükségleteink kielégítésében önfeladóan korlátozzuk vagy korlá­tozni vagyunk kénytelenek magunkat.) A felszabadult ember kiinduló­pontnak saját társadalmiasult szükségleteit tekinti, ezek kielégítésé­ért küzdve munkálkodik azért, hogy kielégítésük lehetőségét a töb­bi ember számára is kiküzdje. (Amiről úgy gondoljuk, hogy jó az em­bernek", vagyis nekünk, az magától értetődően jár az Embernek, vagyis a többieknek is. „Ne kívánd a te felebarátodnak, amit tenmagadnak nem kívánsz" – ez úgy módosulhat, hogy: „amit magadnak szeretnél, ahhoz szerezd meg a jogot embertársadnak is, majd ő eldönti szüksége van-e rá?" Itt megint jól látható, hogy ez az elv miképpen építi magába, s mi­képpen társítja a társadalmiság evvel a keresztény altruizmus és a pol­gári individualizmus liberalizmusát.) Ennek alapjait csak egy alulról épít­kező, az egyének társult tulajdonára épülő társadalom szolgáltathatja. Az alulról építkező gazdaság egyenlőtlenség-ellenes, de ha nem tulajdonnélküliek egyenlőségén alapszik, úgy nem az egyenlősdi módján az: nem elvenni akar, hanem szerezni; mindenkinek szerezni meg mindent, ami megszerezhető.¹³ S ez éppen annak az etikai-kultu­rális modellnek felel meg, amelyről most beszélünk.

Ez a modell természetesen nem lehet ellenséges azokkal az etikai­-kulturális modellekkel szemben, amelyekre ráépül: sem az univerzalista-humanista kereszténységgel, sem az egyéniséget felszabadító, jogait védő liberál-humanizmussal szemben. Éppen hogy szövetségesének kell tekintenie ezeket az antihumánus erőkkel folytatott mindennapi küzde­lemben, s védenie erkölcsi-kulturális erejüket az azt gyengítő tendenci­ák – a kereszténységet hatalmi törekvésekre kihasználó intézményesí­tés, a szabadságelvet az egyenlőtlenségek konzerválására-növelésére használó liberális politika – ellenében (is).

Visszatérve az új, ma még csak csíráiban jelenlévő paradigma sajá­tosságaihoz: mind a társadalmiság tudatosítása, mind pedig egyes sze­mélyes célok társadalmi érvényűvé emelése lényegi velejárója lehet a szellemi termelés térhódításának. A szellemi termelés, ha uralkodóvá válik, nemcsak a javak termelését hatja át; a társadalmi viszonyok alakí­tásában ennek többek között az felel meg, hogy a társadalomtudomá­nyok mind nagyobb szerepet játszanak a viszonyok aktív-tudatos formá­lásában (ez magától értetődően a társadalmi tudatosság általános növe­kedését feltételezi és hozza magával). Az pedig, hogy az ember saját céljainak érvényesítésével egyúttal és attól elválaszthatatlanul szélesebb szellemi termelést jellemzi, hiszen a szellemi alkotás mindig egyúttal az emberi nem gyarapítása is, az emberi nem bármely emberi produktumot annak szellemi mozzanatán keresztül tesz a magáévá (Vö. a szellemi munka mint „általános munka".)"¹⁴ Sőt, maga a társult egyének egyszer­re személyes és közös tulajdonán alapuló, az új paradigma egyik alap­feltételeként említett tulajdonforma is – bár ősformájukként a munkásta­nácsokra szoktak hivatkozni -, valójában a szellemi termelésben gyöke­rezik: a szellemi munka az, amelynek terméke ezt a kettősséget, a sze­mélyhez kötöttséget és a közösséget szolgáló mozzanatot egyszerre, az egyéntől elidegenedetlenül tartalmazza a modern társadalomban is. A szellemi termelés az egyetlen olyan kihívás a kapitalizmus számára, amellyel szemben az alul is maradhat; az egyetlen olyan termelési for­ma, amely megfelelő feltételek között a tőkés számára is vonzóbbnak tűnhet saját haszonelvű tevékenységénél, az egyetlen olyan termelési forma, amely teljes kifejlődése esetén tágabbnak bizonyul a jelenleg uralkodónál. S ennek a szellemi termelésnek a térhódítását maga a ka­pitalizmus segíti elő: a tőkegyarapodás, a polgári társadalom mozgatóe­reje a XX. században egyre növekvő mértékben épül a szellemi terme­lésre. (Miközben persze állandóan jelen van: – s nálunk talán ma jobban is látszik – az ellenkező tendencia is: a tőke folyamatos törekvése a szellemi munka egyszerű bérmunkává degradálására, alávetésére.)

Ha a szellemi termelés minden akadályozó ellenhatás dacára való­ban tért nyerhet, ettől többek között az is várható, hogy az intézmények helyét mindinkább a mozgalmak veszik át (az erkölcs, kultúra terjeszté­sében is). A társadalomirányításban mindig is szerepet játszottak intéz­mények is, mozgalmak is; a szellemi termelés azonban minden eddigi­nél rugalmasabb társadalomszervezést kíván, ezért a mozgalmak (ame­lyek alakulásában jóval közvetlenebbek a szellemi befolyás lehetőségei) kétségkívül adekvátabbak vele, mint a rögzült intézmények. A demokrá­cia fejlődésének ideális véglete esetén bárki bármely célért indíthat – eredményes – mozgalmat, s nem más, mint ezek a mozgalmak regulálják a társadalmat – éppen ellentéteként a mai állapotnak, mikor az élet csaknem minden területe intézményesedért. Ha pedig élete bizonyos pontjain minden egyes ember társadalomformáló alanyként, a társadal­mi szubjektum képviselőjeként léphet fel, ezzel gyakorlatilag realitásként jelenik meg az az eszmény is, miszerint a világ objektumai, objektív erői minden egyes ember alá rendelődnek.

*

Ahhoz azonban, hogy az erkölcsi-kulturális paradigmaváltás érzékel­hetően végbemenjen, nemcsak az hiányzik, hogy egy ilyen új paradig­mának megfelelő létviszonyok jöjjenek létre – korábban utaltunk rá, hogy erkölcs és kultúra a társadalomnak önálló alrendszerei is lévén, az új erkölcsnek, (kultúrának) belső építkezéssel is létre kell jönnie; ennek viszont az az alapfeltétele, hogy a társadalmi tudatban úgy fogalmazódjanak meg a célok, hogy a régit annak lényegét érintve kérdőjelezzék meg. A polgári etikával szembeforduló etikai mozgalmak­nak, kezdeményezéseknek ez mindezideig nem sikerült.

A munkásmozgalom aszkéta forradalmáreszménye egyrészt nem ha­ladja meg a régit, nem hozzáad az emberhez, hanem elvesz tőle; más­részt tömegesen követhetetlen; harmadrészt – s épp ezért – az esetek nagy részében hipokritának bizonyul. A meghaladandó rendszerben nem az a meghaladandó, hogy teret ad az élet élvezetének. Az aszké­zis: erőszak önmagunkon, s azt már szinte egy lépés sem választja el a másokon tett erőszaktól.

Az individualizmuskritika még mindig nem igazi megoldás: bár a XX. századra sok tekintetben dekadenciájába fordult euro-amerikai fejlődési modellnek valóban lényeges vonása individualizmusa, s egy (felületi) szinten negatívumainak közös nevezője is; abból is látszik, hogy még­sem ez a lényege, hogy az individualizmus nyers tagadása az egyént alárendelő falanszter-kollektivizmus formáját öltötte. (Mondhatnánk, hogy ez nem szükségszerű, hiszen nem kevesen érveltek mindig is az individualizmus differenciáltabb, finomabb, toleránsabb, „megszüntetve megőrző" stb. tagadása mellett; az élet azonban ritkán a szofisztikáit megoldások terepe, a tagadás többnyire az egyszerű-nyers tagadást je­lenti – miközben megjelennek mérsékeltebb megoldások is -; s ha ezen egyszerű-nyers tagadás nem hoz [erkölcsi] gazdagodást, akkor a taga­dás közvetlen célpontja rosszul van kiválasztva.)

Még az „elidegenedés"-kritikával is ez a helyzet. Az elidegenedés valóban emberellenes tendenciája az elmúlt évszázadoknak, de ha en­nek lerombolását tekintjük vezérlő célunknak, akkor vagy az emberi szubjektivitás objektiválódásának jogosultságát kérdőjelezzük meg, ami az ember lényege ellen volna, vagy olyan utópisztikus illúziókba merü­lünk,¹⁵ mint egyes – következetes – zöld alternatívok, akik az elembertelenedett civilizáció visszavételével olyan korábbi, fejletlenebb formákhoz hátrálnak vissza, amelyek önmagukban nem jelenthetik az eddigiek meghaladását.¹⁶

Az a marxi gondolat, amely a tulajdon kérdését teszi meg kulcskér­désnek, bizonyára tartalmaz már valamit a dolog lényegóból: kétségte­len, hogy erkölcsi szempontból is éppen akkor jelent meg számos mind­máig feloldatlan ellentmondás az európai fejlődésben, amikor a magán­tulajdon egyoldalúan eluralkodott.¹⁷ De épp elég szó esett már arról, hogy a gazdasági-tulajdonlási viszonyok csak egyik összetevőjét alkot­ják a társadalmi mozgásoknak, s továbbra is hiányzik az igazán lényegi erkölcsi cél (ok) megfogalmazása.

Az új erkölcsi paradigmák kialakulása egyébként így szokott végbemenni: több hullámban, több „vezérerv"-javaslat végigpróbáltatásával, míg az emberek rá nem találnak arra a célra, amely a korábbi világ va­lódi lényegót kérdőjelezi meg, s az e cél alapján szerveződő mozgalom aztán végre uralmába helyezi az új erkölcsi (kulturális) paradigmát.

Új erkölcsi (kulturális) paradigmában és annak eszményeiben gon­dolkodva sem felejthetjük el azonban azt a törvényt, hogy egyetlen er­kölcsi eszmény sem „valósul meg", egyetlen erkölcsi eszmény sem győzedelmeskedik teljesen, nem lesz kizárólagossá. Az erkölcsi esz­mények nem is azért születnek, hogy ilyen értelemben győzedelmes­kedjenek, mint ahogy a törzsi társadalomnál fejlettebb szinten elképzel­hetetlen az is, hogy bármely törekvés, irányzat egyedül, homogén mó­don töltse be a társadalmi szubjektum szerepét. A policentrikus társadal­mi szubjektivitásnak nem lehet homogén a közvetítése sem. Az erkölcsi eszmény felvetésének, az erkölcsi „forradalmaknak" valóságos értelme, hozadéka az, hogy az új erkölcsi elv egyáltalán jelen legyen a társada­lomban, legyen képviselete, az egyes egyének gyakorlatához való köz­vetítése azoknak az új társadalmi viszonyoknak, amelyek sajátosságait ezek az új erkölcsi elvek közvetítik. A kereszténység eszményei kétezer év alatt sem váltak mindenki (minden keresztény) magatartását irányító erőkké, de e kétezer év alatt emberek millióinak magatartását befolyá­solták, és nagyon sokan voltak olyanok is, akik viszonylag teljesen meg tudtak felelni ezeknek az eszményeknek. Ezen emberek élete, tevékeny­sége a társadalmi tót komoly befolyásolójaként tudott jelen lenni a világ­ban, s ellensúlyt képezett a keresztény szempontból Gonosszal szemben. Ez a legtöbb, amit egy erkölcs elérhet, ez az értelme; s az új erkölcs szü­letésének, az erkölcsiség tágulásának az a jelentősége, hogy új s új terü­leten, új s új szempontból jöhet létre egyensúly az emberiség érdekében állónak minősített, s az azzal szembehelyezett, romboló tendenciák között; ha módosulnak a társadalom viszonyai, meg kell találni az ezen egyensúlyt az új feltételek között is biztosító új erkölcsi elveket is.

Az erkölcsi eszmény szélsőséges is lehet: célul tűzhetjük az ideális Jó megvalósítását is, bárha tudjuk is, hogy elérhetetlen. De ha a Jó ne­vében nem veszünk tudomást a Rossz egyidejű jelenlétéről, az ant­ropológiai alapok erkölcsi semlegességéről a mindenkori ember­ben; ill. ha az ember tulajdonságainak egyik csoportját a Jó nevé­ben Rossznak nyilvánítjuk – akkor a Rossz el fog uralkodni a Jón. (T.i. az Embert azonosítottuk a Jóval, de mert az emberben ott van a „Jó" is meg a „Rossz" is, következésképpen az Emberből a „Rossz" be­hatol a vele azonosított Jóba…) Ez történt a kereszténységgel, amely a szeretet-eszmény nevében rossznak nyilvánította a gyűlöletet, mígnem a gyűlölet eluralkodott a szeretet vallásának számos terjesztőjén (eretnek­ségek, skizmák, képrombolások, inkvizíciók, boszorkányüldözések, val­lásháborúk, pogromok stb.). Ugyanez történt a múlt században indult szocialista mozgalmakkal, amelyek a társadalmi egyenlőtlenséget, az el­nyomást, az elidegenedést, az antihumánus viszonyokat minősítették a Rossz forrásának, s ezek leküzdésére törekedvén hoztak létre a becsa­pottak jogos felháborodását kiváltó szélsőséges egyenlőtlenségeket, s az elnyomás, az elidegenedés, az antihumánum szintén megdöbbentő szélsőségeit. Az a cinikus felfogás, amely elismeri és felhasználni igyek­szik az emberben lévő Rosszat, pl. az agresszivitást, az önzést stb., ke­vésbé vezet kiábránduláshoz (viszont, mint a polgári-individualista er­kölcsiség sajátosságairól szólván említettük, a hit lehetőségét is kevés­bé biztosítja).

Pedig az is emberi törvény, hogy csak olyan álláspontnak tulajdo­níthatunk relevanciát, amely tagadja a bármikori fennálló tökéletes­ségét (ez nemcsakhogy minden emberi mozgás, fejlődés alapja, de egyáltalán egy olyan faj életének, amelynek faji sajátossága az, hogy egyéni tapasztalatokból, az egyének variabilitásából építkezik, mihelyt egy új egyéne születik, máris a viszonyok változására – ti. az új egyén új, az ő személyéhez igazodó, szükségletei szerinti megváltoztatására – van szüksége). De éppilyen feltétele az emberi létnek a „Jobb" hite is. Hiszen ahhoz, hogy az emberiség kimozduljon bármely állapotából, nyil­vánvalóan az is kell, hogy legyenek mozdulók és mozdítok, akik saját egyéni gyakorlatukban össze tudják ötvözni az egyéni törekvést az (álta­luk átlátott méretű) emberiség sorsának alakításával (mert a világ jobbí­tásába vetett hit éppen ezt az összeötvözést jelenti). A tökéletesség le­hetetlensége meg a tökéletességre való törekvés együtt tükrözik az em­beri természetet: az emberi nem azon kettőssége fejeződik ki benne, hogy az emberi nem egyfelől egyetlen, elvileg akár végtelen szubjek­tum, amelynek szubjektivitása másfelől véges életű egyének sokaságá­ban realizálódik,

II. Hogyan lehet Új Világot építeni?

Az ún. létező szocializmus liberalizmust és konzervativizmust nevelt fel – legalább egy emberöltőre valót. A liberalizmus racionalista kritikája megrendítő csapást mérhetett rá, hiszen nem állhatta ki ezt a kritikát: valóban rosszul működött, s aki egy kilyukadó hajóban utazik, azt nem igen érdekli, hogy a hajó csak azért lyukas, mert hiányoztak épen ma­radásának történelmi feltételei. Táptalajt adott a konzervativizmusnak is, hiszen akaratosan erőszakos új-csinálása oly durván tépett bele a folya­matosságba,¹⁸ amit az (első sejt óta folyamatos) élet nem igen visel el: az élet valahogy akkor sem szeret munkadarab lenni, ha megmunkálói is csupán megmunkálandó munkadarabnak tekintik magukat. A homo politicussá redukált szocialista forradalmár azonban szükségképpen akaratosan erőszakos; a dolgok eléggé logikusan következnek egymás­ból, még akkor is, ha tudjuk, hogy attól még nem determináltak: felte­hetőleg lett volna a lehetséges fejlődési alternatívák között olyan is, amely az ún. „létező" szocializmusból egy valóban létező szocializmus­ba vezetett volna.

De ha azt vonjuk is le a történetből, hogy zsákutcában jártunk, ebből még nem következik az, hogy a kapitalizmusnak nincs alternatívája, hogy azt csak finomítgatni lehet, s azt várni, hogy mindazonáltal talán egyszer majd magától, esetleg… Igenis van alternatíva, csak éppen an­nak, aki egy ilyen alternatíva megtalálására törekszik, nem a gyenge­ségből kell erényt faragnia.

A kapitalizmus tagadása nem alapulhat – pl. „osztálytudatként" eufemizált – irigységen. Marx elmondhatta, hogy a feltételeit nélkülöző kommunizmus az ínség egyenlősége és az irigység uralma lesz, ez nem zavarta a kelet-európai (ázsiai-latin-amerikai-afrikai) kísérlet vezénylőit abban, hogy mindezt meg is valósítsák. A hagyományos kommunista pátosz arra épült, hogy a régit le kell rombolni. Éppen ezzel lelkesített. Ez nem nehéz: ha egy embertelen rend intézményekbe merevülten ne­hezedik az emberek nyakára, könnyen keletkezik az az érzés, hogy egy­szerű összetörhető tárgy az. De hát hamar kiderült: nem tárgyról, hanem emberekről van szó, ráadásul minden emberről; mindenkibe beépült az addigi történelem, csak az emberiséggel együtt kiirthatóan. S nem is csak az egyes ember szintjén biztos a kudarc a társadalom maga is élő szervezet, s ha abból létfontosságú szerveket vagy immunmechanizmu­sokat kiirtunk – a következmény egyensúlybomlás, betegség, halál. A dekadenciába fordult társadalmakat kiirtani nem lehet, csak meghaladni (= átformálni őket). A romboló azonban nem halad meg; éppen azt teszi, ami ellen lázad: rombol. (Hiszen az elpusztítandót is azért ítélte elpusztítandónak, mert úgy találta, hogy annak embertelen mechanizmusai rom­bolják az embert.)

A zord irigység – s a hagyományos munkásmozgalom nagymérték­ben épített a sértett irigység érzelmére is – lefelé nivellál, mert csak el­venni tud: tagadja a hédoné, az élvezet elvét, biztos jeleként s következ­ményeként annak, hogy a régit meghaladni nem tudja. Aki meghalad, az magába vesz, magába temet, magába habzsol mindent abból, amit meg­halad. Nem aszkéta, hanem csillapíthatatlan étvágyú Gargantua-kamasz, Mint fentebb hangsúlyoztuk: ha valóban meghaladja elődjét, va­gyis szélesebb, tágabb, akkor mindez belefér. Aki csak szétveri a palo­tát, a magtárat és törmelékért, morzsáit hazaviszi s feléli, az nem lesz tőle gazdagabb, az nem veszi birtokába – az kényszerűen meghúzza magán és a többieken a nadrágszíjat, hogy a morzsák tovább kitartsa­nak. (A puritanizmus aszkétizmusa más eset: ott azért önmegtartóztató az ember, mert felhalmoz – magának. S úgy tűnt, az ún. létező szocia­lizmus is az ilyen felhalmozásra épít. De ki érezhette azt, hogy amit ma megvon magától, azt magának halmozza?)

Indulatokra nem lehet új társadalmat építeni. A forradalom (pl. bernsteini) tagadásának nem a politikai forradalom az egyetlen tagadása. S talán nem is ez az igazi tagadása Mert a politikai forradalmak, amelyek rombolással és öldökléssel győzedelmeskednek, rombolókat és öl­döklőket juttatnak hatalomhoz, s aztán a történelem igazságtétele előbb-utóbb a forradalom megtagadásához vezet. De ha a forradalmisá­gon az adott viszonyok alapjait megváltoztató aktivitást értjük, ez elvben alkalmas arra, hogy tragikus vétség nélkül váljék új társadalom kiindulá­sává. De mi változtatja meg az alapokat?

A kapitalizmussal szemben a XIX. században és a XX. század nagy részében legnyilvánvalóbb ellenérdekeltsége kétségkívül a munkásság­nak volt. A politikai forradalomban gondolkodók az elnyomorodó munká­sok indulataiban találtak bázist ezekhez a forradalmakhoz. A munkás azonban alapvetően nem forradalmat nyerni akar, hanem többszörösen hátrányos – kizsákmányolt – helyzetén változtatni, fölemelkedni. A föl­emelkedésre két útja kínálkozik: meggazdagodni – a tőkéssé válás pers­pektívájával (ennek pótszerei azok a fogyasztói lehetőségek, amelyeket a jóléti állam nyújt neki); illetve a szellemi emelkedés perspektívája a feleslegessé válással, képességei elsorvasztásával szemben a képes­ségnövelés útja. A tőkés termelési mód és a szellemi termelési mód – mint minden társadalmi csoport tagjaiban – az egyes munkásban magában is versenyez egymással. A munkás, a „proletár" (a proletárnépeket is ideszámítva) a tőkés társadalom felsza­badítandó osztálya – de hiba, ha a kizsákmányoltál, a felszabadítandót azonosítjuk, összemossuk, összekeverjük a haladás alanyával, ha a fel­szabadítását úgy képzeljük, hogy őt tesszük uralkodóvá. (A vezéreiket megkoronázó parasztfelkelések mit sem változtattak a társadalmon, nem a Dózsák, hanem a működőképesebb polgári tőke iktatta ki a feu­dalizmust az európai történelemből [már ahol egyáltalán kiiktatta].) Az, hogy a „proletárforradalmak" osztályuralmat – a munkásosztály uralmát – akarták létrehozni, annak bizonyítéka, és kifejeződése, hogy nem dön­tötték meg az osztálytársadalmat, hanem belül maradtak azon, annak törvényei uralták az e forradalmak által létrehozott „világokat" is.

Persze, logikusnak látszott a gondolat: ha a világtőke rendjéből ki­szakadó munkásállamok, parasztállamok feltételek híján nem hoznak is létre új társadalmi rendszert, akik ilyenről álmodnak, azoknak mégis ér­demes belevágniuk, hiszen minden, a tőkés világrendszerből kiszakadó láncszem a tőke világát gyengíti. Csakhogy a már kiépült világrendből nincs kiszakadás, azt erősek és gyengék, centrum és perifériák viszo­nyai alkotják, s ami nem tud a legfejlettebb lenni, az relatív hátrányával az erősebbet táplálja. Változást csak a világrendszer megváltoztatásával lehet elérni: nem puszta finomításával, igazságtalanságai karitatív enyhí­tésével, s lényegi viszonyai változatlanul hagyásával; hanem belsejében új alternatív struktúrák létrehozásával, a megjelenő ilyen új struk­túrák megerősítésével.

A szociológiai értelemben vett munkásosztály ilyen struktúrákat nem hoz létre. (Legfeljebb ilyen lehetőségeket magukban hordó struktúrákat, mint a kommün vagy a munkástanácsok.) Legadekvátabb válasza a tár­sadalom igazságtalanságaira a bérharc és a helyzetének javításáért folytatott más küzdelmek (a bernsteini szociáldemokrácia jól érti ezt, job­ban, mint a politikai forradalmak apostolai), ez azonban csak csökkenti kizsákmányoltsága mértékét, nem szünteti meg annak rendszerét. Mi­lyen alternatív struktúrákról lehet tehát szó?

Azok az „alternatív" életformák, amelyeket következetes zöldek kezd­tek élni, csupán a géprombolás módján fordultak szembe a modern, el­idegenedett világgal – a technika, a komplexitás alacsonyabb szintjével nem lehet leváltani egy világot: az ilyen kertutópiák esetében – mint már szó volt erről – megint csak a korábbit magába fogadni képes új tágas­sága hiányzik.

A paradigmaváltás technikája

A valóban alternatív társadalom kialakulásának törvényeit jól tanulmá­nyozhatjuk a történelemben pl. azon a korszakon, amelyben a feudaliz­mus polgári alternatívája megjelent. A feudális társadalom zárványaiban kifejlődött tőkés polgárság a XVI. század eleje és XVIII. század vége kö­zötti időszakban kulcsszerepre tett szert a feudális társadalmon belül. Magában a gazdaságban is mind nagyobb szerepet játszottak a tőkés piacgazdaság mechanizmusai; másrészt a társadalomban egyre növe­kedett a polgárság aránya; a politikában a polgárság gazdasági ereje ré­vén mindinkább a mérleg nyelve szerepét töltötte be a királyi hatalom és az arisztokrácia között: mind az udvar, mind a nemesség egyre inkább az ő pénzére támaszkodva tudta pozícióit erősíteni; a kultúrában a ha­gyományosan uralkodó szellemiséget ebben az időszakban szinte telje­sen maga alá gyűrte a polgárság kultúrája; s az erkölcsi megújulás is egyértelműen a polgárság irányítása alatt ment végbe. Az alternatív tár­sadalom kialakulásának hasonló folyamata a mai tőkés társadalmon be­lül is elég sok jelből kiolvasható (főleg ha a hosszú trendekre figyelünk, s nem a visszaesésekre, a válságkorszakok, pangási időszakok retrog­rád tendenciáira vagy a tőke rövidebb távon olykor igen hatékony ellen­lépéseire). A tőke minden ellenkező törekvése dacára a tőkegyarapítás eszközei egyre nagyobb mértékben a szellemi termelés függvényei. A társadalomban hol gyorsabban, hol lassabban, de egyre növekszik az értelmiség aránya. A kultúrában a XX. század az értelmiség szellemisé­gének egyértelmű térhódítását hozta: a polgári kultúra mindinkább a tö­megkultúra (persze még igen hatékony) világába szorult vissza. Az er­kölcs területén az uralkodó értékekben egyelőre keveredik a polgári és az értelmiségi szellem: az erkölcsi rendszerek mindig több hullámban alakulnak ki (lásd például a polgárság esetében: reneszánsz humaniz­mus – protestantizmus – pietizmus – szentimentális racionalizmus – li­beralizmus); s a szellemi termelési mód adekvát értékrendjének kiformá­lódásához is (a kollektivizmus és a pacifista humanizmus után) a közel­jövőben újabb hullámok, erkölcsi mozgalmak megjelenése adhat újabb lökést.

Mindez azonban nem magától történik a helyzete által mindinkább főszereplővé kijejölt új történelmi erő nagyon is aktív szerepvállalását igényli. Melyek lehetnek ma ennek az aktivitásnak legfőbb terepei?

Ha a feudalizmusban király és nemesség érdekharcában kellett a polgárságnak szerepet vállalnia (megerősítvén a központi hatalmat, ugyanakkor polgárosítva a nemességet, s ezzel hatalma transzformálá­sának lehetőségét nyújtva neki), a mérleg nyelvének hasonló lehetősé­gei kínálkoznak ma az értelmiség számára a világtőke centrumainak és egyes regionális, nemzeti vagy helyi érdekcsoportjainak ütközésében. Az értelmiségnek mint a helyi, nemzeti és regionális kultúra képviselőjé­nek, őrzőjének komoly progresszív szerepe lehet a hegemón tőke gyak­ran meglehetősen agresszív uniformizáló törekvéseivel (a világpiac ural­mának totalizálásával) szemben; az értelmiségnek mint a nemzetközi kultúra működtetőjének és terjesztőjének pedig a lokális partikularizmussal, a nacionalizmussal (a partikuláris-regionális tőkék erő- és befolyás-növelési próbálkozásaival) szemben. Az értelmiség „helyi-regionális­nemzeti" és „nemzetközi" funkciói persze nem két különböző társadalmi erőt jelentenek (azzá csak a tőke manipulációja teheti és teszi az értel­miség egyes csoportjait),¹⁹ hanem ugyanannak a társadalmi csoportnak két (természetesen saját érdekeit-szempontjait szolgáló) magatartásfor­mája.²⁰

Az értelmiségnek (mint a szellemi termelési mód adekvát társadalmi képviselőjének) természetes előrenyomulási terepe minden olyan terü­let, ahol a tőke haszonlogikája visszaszorul egy minőségelvű életvilág javára. Ezért lett kulcsfontosságú a környezetvédelem; ezért volt mindig is az a kultúravédelem (a kultúra öntörvényűségének védelme és a tár­sadalomban elfoglalt helyének növelése); a békemozgalom (annak aka­dályozása, hogy a tőke a maga válságait a háborúkban levezethesse); a bűnözés ás az önpusztító tendenciák növekedésének okai elleni küzde­lem (ami következetesen végigvíve óhatatlanul a versenytársadalom és az elidegenedés elleni küzdelmet jelent); az ún. szabadidő (azaz a nem haszonelvű aktivitás lehetőségeinek) növekedéséért folytatott küzdelem (a munkanélküliség rovására); az emberi lehetőségek minden társadal­mi egyenlőtlenségből fakadó pusztítása elleni küzdelem (ami nélkül a humanizmus sosem lehet következetes).

Az értelmiség célja nem lehet egy új osztályuralom előkészíté­se.²¹ Míg a tőkésnek létfeltétele a (feudális és egyéb kötöttségektől mentes, de) neki alávetett tömegek jelenléte, a szellemi termelés logiká­ja szerint szervezett társadalom ezzel ellentétes érdekű: a szellemi ter­melés kreativitása éppen az alávetettség teljes feloldásából, a szabad szellemi emelkedés korlátozatlan lehetőségéből, az értelmiség külön­állásának feloldásából, a mindenfajta munkában előtérbe kerülő szelle­mi mozzanat szerepének növekedéséből származik. Az értelmiség mun­kájának jelentős része éppen a többiek ilyen értelemben vett „felemelé­sén" alapul.²² Ha a kreativitás eszménye nem a mások felemelésének követelményéről elválaszthatatlan eszményként fogalmazódik meg, ak­kor új elnyomásnak, ti. a kevésbé kreatívak alávetésének alapjává vál­hat. (Természetesen az uralomra jutó szellemi termelési mód sem ered­ményezhet mennyei és ellentmondásmentes társadalmat, de belső el­lentétei nem a hagyományos osztályviszonyok módján elképzelhető el­lentétek.) Ahogy a polgárság társadalmi forradalma felszabadította a jobbágyságot, vagy ahogy Amerikában előbb-utóbb a rabszolgaság el­törléséhez vezetett, a szellemi termelés előretörésének szükségszerű velejárója a munkásosztály (osztályhelyzetének) megszüntetése. Ha a tőkének a XIX. századi munkásmozgalom által feltételezett lerombolása nem is lehetett célravezető, attól még – a tőke emberellenes volta fenn­maradván – társadalma meghaladását mint célt nem lehet feladni.

Az tehát ma már világos, hogy ez a meghaladás nem lehet lerombo­lás. Ilyennel fenyegetni sem érdemes a tőkét, mely fenyegettetésében még szörnyű megtorlásokra képes. Nem, egy új, alternatívát kínáló társadalom nem fenyegetést, hanem csábítást jelent a régi uralkodó csoportok számára is. Milyen területeken haladhat akkor előre a szelle­mi termelési mód? Talán a legfontosabb az információk birtoklásának kérdése. Jelenleg az információk teljes egészében a tőkét, a haszonelvű világpiac mechanizmusait szolgálják. A helyzet azonban ma már ezt nem feltétlenül indokolja. A tőke nagymértékben ki van szolgáltatva az ót információkkal szolgáló értelmiségnek, amelynek nincsenek még kellőképpen kiépült szervezetei ahhoz, hogy a függés megfordításának érvényt szerezzen. A kor alapszükséglete lenne tehát olyan értelmi­ségi szervezetek (s a világtőke rendszerében különösen értelmiségi világszervezetek) kiépülése, amelyek nem tekintik ugyan ellensé­güknek, beemelik magukba a tőke képviselőit is, az információt azonban nem engedik monopolizálni, a haszon érdekében mozgat­ni és manipulálni, hanem messzemenően demokratizálják. (A tőkés e szervezetekben tőkéjét nem használhatná érdekérvényesítésre, maga is értelmiségi arculatával venne részt a szervezetben, a tudás hatalmá­ban részesedve, e hatalmat élvezve.) Értelmiségi világszervezetek már jó ideje léteznek – valamilyen formájuknak tekinthető igen sokféle szer­vezet a Római Klub típusú szervezetektől, mondjuk, a békemozgalmakon át az UNESCO-ig, sőt, sok tekintetben az ENSZ-ig -, azok a le­hetőségek azonban, amelyeket az ilyen típusú szervezetek a függés meg­fordításában érvényesíthetnének, még koránt sincsenek kihasználva. A modern számítógépes technika például éppúgy lehetővé teszi az informá­ciók demokratizálását, mint monopolizálásukat és centralizálásukat: min­denesetre a különböző szervezetek és hálózati együttműködések kialaku­lása e területen is lehetőséget nyújt akár a radikális fordulatra is.

Alapvető fontosságú a már említett küzdelem a fizetett szabadidő nö­veléséért, természetesen nem a semmittevés vagy csupán a szórakozó pihenés érdekében, hanem elsősorban a mennyiségileg nem mérhető munka – a szellemi jellegű munka – arányának növelésére, ami semmi mást nem jelent, mint azt, hogy a népesség növekvő hányadét egy újfaj­ta módon szervezett munka területére zsilipeljék át, kivonva a gyáripar­ból (illetve az üzemszerű termelés egyéb formáiból), hasonlóképpen ah­hoz a folyamathoz, ahogy a parasztság tömegei a „főidtől eloldva" a vá­rosokba áramlottak a polgári társadalom kialakulásakor. Alapvető jogi küzdelem tárgyává kell ma válnia ennek a kérdésnek, hiszen a munka­nélküliség²³ e megállíthatatlan folyamatnak éppolyan pazarló és irracio­nális (ha nem is olyan szembetűnően embertelen) kezelésmódja, mint amikor a bekerítések idején a földjeikről kiszakított parasztok tízezreit mint csavargókat egyszerűen felakasztották.

Ennek másik oldala a már említett lehetőség: mindenféle munkatevé­kenységben a szellemi oldal, a szellemi mozzanatok növekedése, ter­mészetesen építve arra, hogy ez tendenciálisan a tőkének is érdeke.

Az önigazgatás (a tulajdonos és a termelő azonossága és a tulajdo­nos-termelők különböző szintű szövetkezése) a szellemi termelés adek­vát tulajdonlási és szervezési formája lehet. Mindazonáltal ennek kialakí­tása semmiképpen sem az első lépés: tőkés viszonyok között ez csak olyan területeken – zárványokban – tud meggyökerezni, amelyeken már ma is a szellemi termelés uralkodik. Egyes szellemi vállalkozásokban ez egyébként minden különösebb ideologikus beavatkozás nélkül, „magá­tól" létrejön. (A lényeg az, hogy alacsony fejlettségű, a szellemi terme­lésre csak kis mértékben építő területeken a köztulajdon ugyanazért nem hatékony, mint a tőkés világpiac országméretű „szocialista" zárvá­nyaiban: a legfejlettebb termelőeszközök birtoklása nélkül megint csak az „ínség" tehető „közkinccsé".)

Fontos terepe a szellemi termelés előrenyomulásának az a kulturá­lis-erkölcsi aktivitás, amely a szabadidő növelésére fordított erőfeszíté­sekkel összhangban az öncélú fogyasztás propagandájával szemben a minőségi értékek befolyásának fokozódásáért folyik. Ez a kulturális-er­kölcsi törekvés nem széplelkű felvilágosító tevékenységet jelent: a ha­gyományos, komikusan heroikus népnevelő a tőkés társadalom figurá­ja. (Ahol a szellemi termelés csak dísz, presztízsjelző, a természetétől idegen tőkés hatalom eszköze csupán, ott funkciója – és hatékonysága az egyenlőtlenségek csökkentésében – az üdvhadseregéhez hasonló.) A minőségi értékek szerepének valóságos növelése csak a mindennapi létviszonyokban történhet, abban az esetben, ha mindinkább ezek vál­nak az eredményes munka, a társadalmi előbbrejutás, a siker feltételei­vé. Ez viszont semmi mást nem jelent, mint azt, amiről már szó volt, hogy a termelés minden szintjén növekszik a szellemi termelés szerepe; ez erősítheti egy olyan szellemiség megerősödését, amely azután az emberek mindennapi választásain keresztül visszahat a termelési for­mák alakulására éppúgy, mint ahogy magában az ideológiai-kulturális szférában is, a mindennapi érintkezési viszonyok erkölcsiségében is visszaszoríthatja a barbarizmust (amelyet a tőke éppen annak érdeké­ben is mozgósít, illetve felhasznál, hogy ne kelljen átengednie a viszo­nyok szervezését a szellemi termelés adekvát erőinek).

A legfontosabb teendők egyike végezetül egy olyan, az új paradig­mára utaló jelenségek tapasztalataiból elvonandó, azokat erős tendenci­ákká növelni segítő gazdaságtan elméleti, de főként gyakorlati kimunká­lása, amely nem profitorientált, de – éppen a szellemi termelés le­hetőségeiben rejlő fejlődési kapacitások kihasználásával – az általános jólét legalább olyan magas (magasabb) szintjét tudja biztosítani, mint a világkapitalizmus legjólétibb centrumai, és az egyes egyént legalább olyan mértékben képes aktivizálni, mint az egyéneit az önérvényesítés­ben oly nagymértékben érdekeltté tevő kapitalizmus.²⁴

Sok mondatot fogalmaztunk úgy: „kellene". De félreértés ne essék: nem álmok, utópiák követésére buzdítunk, hanem a valóság folyamatai­ba való aktív beavatkozás egy irányának felvállalására Ha a szellemi termelésre utaló jelek sorolására az olvasó rálegyintve sorolja az ellen­irányú tendenciák jóval számosabb jeleit, igaza van, s még sincs igaza, mert annál nagyobb a szükség a folyamatokba való aktív beavatkozás­ra. A világfejlődés folyamatai nem elhatározásokat követnek. De elhatá­rozások nélkül nem történnek változások. Nem a kakas szavára kezd virradni, de a kakasnak virradatkor az a dolga, hogy torkát nem kímélve felébressze, munkára hívja a falu lakóit.²⁵

III. Függelék: Néhány gondolattörmelók azoknak, akik képesek Új Világot építeni, éhgyomorra is…

Ha az erkölcs (a kultúra) lényege a társadalomegész és az egyén gya­korlata közötti közvetítés, akkor az egyénnek nem elegendők a társada­lomegész változtatásának feladatai: olyan etikára (és kultúrára) van szüksége, amely mindennapi életének döntéseiben, kapcsolataiban is eligazítja.

Egy új etika meggyökerezéséhez általában szükség van az új világ építésének pátoszára. (így gyökerezett meg a kereszténység, a refor­máció, a buddhizmus, az iszlám: egyáltalán minden reformvallás, de a felvilágosult racionalizmus etikája – és kulturális paradigmája – is.) Ke­let-Európában ma ezt az igényt átmenetileg kielégíti a „kapitalizmus épí­tésének" pátosza (míg a dolog abszurditása ki nem derül).²⁶

Más a helyzet Európa, ill. a nemzet építésének eszményével, mivel – mint korábban szó volt róla – a nemzetépítés a nemzetközi tőke, a nemzetközi együttműködés a nemzeti tőke érdekeivel szemben képez­het ellensúlyt, így mindkét célban szerepet játszhat a szellemi termelési mód új világának építése (még akkor is, ha az egyes értelmiségiek tuda­tában ez összemosódik a kapitalizmus-építés múlékony eszményével).

De az „új világ"-építés önmagában persze, valóban túlságosan absztrakt, csak néhány embert mozgósító cél: ennél sokkal konkrétabb erkölcsi célokra van szükség. Olyan célokra, amelyek egyértelműen el­különítik az új magatartásmodellt, értékrendet a régitől; amelyek alapján egyértelműen megállapítható, hogy melyik az új bor és új hordó, s melyik a régi; melyik az új posztó, s új folt, s melyik az ó. Ami kijelöli régi és új szemléleti határvonalát; aminek alapján a hagyományos értékrendszerű embert a közössége normáihoz, s a középhez való igazodás; a polgári morál követőjét a verseny, az önérvényesítés igenlése vezeti lényegé­ben az élet minden területén. Aminek alapján az ember pontosan tudja, hogy miképpen nevelje gyerekeit: tekintélykövetésre vagy szabadságra, altruizmusra vagy keménységre, és így tovább.

Fentebb próbálkoztunk néhány ilyen elv megfogalmazásával. Ám pl. azt, hogy „a másik embert gazdagítónknak tekintjük", nyilván jóval könnyebb helyeselni, mint eszerint élni. Hiszen a másik embert többnyi­re éppen hogy konkurensünknek, akadályozónknak, ellenségünknek ta­pasztaljuk, vagy ha mindennek nem is, akkor is gyakran olyan gyatra ké­pességűnek látjuk, hogy nemigen tudjuk elképzelni, mivel is gazdagíthat­na bennünket. Ha belátjuk is, hogy az egyes ember érdekei, szemléleti sajátosságai társadalmi meghatározottságúak, akkor is igen nehéz ezt a relativizáló gondolkodást érvényesíteni akkor, amikor a mi érdekeink üt­köznek valakiével: elfogultságaink többnyire elfedik annak tudatosítását, hogy a mi döntéseinkben, magatartásunkban, szemléletünkben hol és mennyiben hatnak réteg-, és egyéb érdekek és korlátoltságok. A környe­zet vagy a kultúra védelme mint cél könnyen kitűzhető, de mindennapi figyelmünk, s törekvéseink javarésze másra irányul.

A célul tűzhető etikai eszmények mindennapi érvényesülését végül is két tényező-csoport akadályozza: az egyik korlátot a társadalom viszo­nyai állítják elénk, a másikat pedig az „emberi természet" árnyékos oldala

A társadalom viszonyai sohasem lesznek optimálisak. De ha nem op­timális társadalomban gondolkozunk, csak olyan viszonyok előmozdítá­sában, amelyek a körvonalazódó új etikai paradigma érvényesülése szempontjából kedvezőek, akkor is számolni kell azzal, hogy több évti­zedes folyamat hozhat csak létre olyan feltételeket, amelyek az embere­ket (nem holmi megigazulás következtében, hanem a termelés szellemi mozzanatának megnövekedésén keresztül nagyon is praktikus minden­napi módon) érdekeltté teszik a szolidaritásban²⁷ (is); amelyek mindenki számára viszonylag könnyen átláthatóvá és átélhetővé teszik az ember társadalmi meghatározottságát; amelyek a tág értelemben vett kultúrát az életet közvetlenebbül meghatározó tényezőként fogadtatják el a min­dennapi tapasztalatokban, mint amilyen a politika vagy a gazdaság. (Természetesen, ha bekövetkezik is mindez, csak tendenciális változá­sokat jelent, s az említett értékek előtérbe kerülését is csak úgy értve, amennyire a mai fejlett nyugati társadalmakban, mondjuk, a racionalitás értéke uralkodónak nevezhető. Ráadásul az, hogy az ilyen viszonyok alaposabban áthassák a társadalmat, mint a tőke jelenleg uralkodó vi­szonyai, oly távoli lehetőség, hogy aki nem tud – vagy a rossz tapaszta­latok miatt nem mer – a jelen jeleiből a jövőt meghatározó valószínűségi folyamatokra következtetni, az értelmetlen utópiagyártásnak tekinti a le­hetőségek általunk is megkísérelt módon való latolgatását.)

S ha a társadalmi viszonyok a feltételezett módon alakulnak is – last but not least – akkor sem feledkezhetünk meg az „emberi természetről". Azok a vallás-, és egyéb etikák, amelyek a „bűn" fogalmára építenek, ab­ból indulnak ki, hogy minden embernek számos olyan tulajdonsága lehet – s persze van is -, amely akadályozza a számára adott önkiteljesítési lehetőségek kibontakozását, s ezen keresztül az emberi társadalom op­timalizálását is – hiszen vagy a többieknek ártunk e tulajdonságok követ­keztében, vagy önmagunknak, az emberi nem bennünk képviselt elemé­nek (s ezen keresztül magának az emberi nemnek).

Ezen „bűnök", pontosabban vétségek nagyobb része eléggé nehezen elkerülhető. Ha eltekintünk azoktól a vétkektől, amelyek csak bizonyos kultúrákban, bizonyos részérdekek szempontjából számítanak bűnök­nek, s ha eltekintünk az olyan típusú vétkektől, mint pl. a hazugság, az árulás, vagy az irigység, amelyek pusztán morális elhatározással, belá­tással elkerülhetők, még mindig éppen elég olyan – kiküszöbölhetetlennek tűnő – tulajdonság marad, amelyek bármiféle etikai norma megvaló­sulása ellen dolgozhatnak. Ezek a vétségek azért nehezen elkerülhetők, mert határvonalak nélkül fonódnak össze éppen az emberi önfenntartás (az egyén és a nem önfenntartása) szempontjából igen hasznos érté­kekkel. Hiszen például a gyávaság, mely annyi további vétség szülője, elválaszthatatlan az okos óvatosságtól; a lustaság, az önherdálás illetve másfelől a mértéktelenség elválaszthatatlan attól a hedonizmustól, amely viszont nem egyéb, mint az önfenntartási ösztön emberiesített for­mája; a szintén oly sok további bűnre, árulásra csábító hiúság elválaszt­hatatlan a szabad ember önbizalmától; a féltékenység a teljességet ke­reső odaadástól, a gyűlölet észrevétlenül lopózhat be oda ahol hűség, elkötelezettség uralja a lelket, és így tovább.

Ezek a vétségek ugyanúgy tönkretehetik az ezer év múlva élők éle­tét, ugyanúgy eszményeik mindennapi meggyalázásához vezethetnek, mint ahogy az ezer év előtti emberek életét és eszményeit is tönkretet­ték. Nincsenek védve tőlük az általunk sejtett új erkölcsi paradigma esz­ményei sem. Úgy gondoljuk azonban – s ez utolsó megjegyzésünk az új erkölcsiség kialakításának feltételeivel kapcsolatban -, hogy a bűnök ül­dözése (ostorozása, irtása, elfojtása) és a bűnök elfogadása eleve tökéletlen alternatíva. A magában az etika természetében rejlő látszó­lag kivédhetetlen ellentmondás talán abban oldható fel, hogy ráébre­dünk kategóriánk aktív voltára.²⁸ Arra, hogy ahhoz, hogy egy cselekede­tünk „gyávaság" legyen, ahhoz előbb minősítenünk kell: az óvatosság­gyávaság tulajdonságkomplexumot valamilyen szempontból ketté kell választanunk, határt kell húznunk közöttük. Ám amint létrehozom ezt a különbségtételt, ezzel létrehozom magát a „gyávaságot" is, a különbség­tétellel azonnal megadom a lehetőséget arra, hogy a gyávaságot épp­úgy választani lehessen, mint a józan óvatosságot, és így tovább. Ez nem azt jelenti, hogy ezek a tulajdonságok csak elménk szülöttei, s ha nem neveznénk meg őket, nem léteznének; még csak azt sem tagadjuk, hogy e tulajdonságok egyenlőtlenül oszlanak meg az emberek között, az azonban megkockáztatható, hogy mi emberek a különbségtétel által (lásd a jó és rossz tudásának almája, mint az eredendő bűn forrása) ma­gunk hozzuk létre a Rosszat: egyeseket nemcsak hogy a rosszra pre­desztinálva, de ezáltal rosszabbá is téve, mint egyébként lehetnének.²⁹ Egy etika gyakorlati eredményessége mindenesetre jelentős mértékben annak is függvénye, hogy az adott etikának mennyire si­kerül semlegesítenie az „örök emberi" vétkek és erények ellentét­párjait, mennyire sikerül visszaszorítania ezek megkülönböztetésé­nek jelentőségét.

Jegyzetek

1 Noha itt az összefüggéseket a már kialakult egyéni hittől elindulva vizsgáljuk, természetesen nem felejtkezünk el arról az evidenciáról, hogy az egyéni hit alapja mindig valamilyen, a társadalomban kialakult képzet(rendszer) – vagy legalábbis ilyenek elemeiből építkezik -, a társadalmi képzet (rendszer) pedig mindig az embe­riség valamilyen létviszonyait, adott létállapotát tükrözi. Minthogy azonban ezt, és éppen ezt az oldalt a marxista elemzések az elmúlt évtizedekben kellőképpen hangsúlyozták, sőt, az összefüggést szinte egyirányúsították, úgy gondoljuk ma sokkal értelmesebb feladat annak vizsgálata, mi történik az egyéni aktivitás oldalán.

2 Célszerűnek tetszhet itt az egyéni hit és a társadalomban uralkodó hit(ek), az egyént mozgató erkölcsiség és a társadalom adott szeletében uralkodó erkölcs(ök), az egyéni kulturáltság, ill. a társadalom adott szeletében érvényesülő kultúra (kultú­rák), valamint az absztrakt hit, erkölcs, kultúra, mint az emberi élet egy-egy attribú­tumának különválasztása. Ahol ezt a különválasztást nem tesszük meg, ott éppen azt szerelnénk hangsúlyozni, hogy a társadalmak hitei, erkölcsei, kultúrái egyéni hi­tekből, erkölcsi magatartásból és kultúrából állnak össze (az absztrakt hit, erkölcs, kultúra fogalmak pedig a különböző társadalmakéból vannak elvonva); az egyéni hitben, erkölcsiségben és kulturáltságban viszont a társadalmi hitek, erkölcsök, kul­túrák, (s ezek által az absztrakt hit, erkölcs, kultúra) nyilvánulnak meg = az egyéni, társadalmi ill. általános ugyanannak a jelenségnek csupán más szempontból vizs­gált tartalma. A különválasztás ott válik értelmessé, ahol egyéni, társadalmi és nembeli külön szubjektumokként szembekerülnek egymással, ami azáltal lehetsé­ges, hogy a társadalmak, mint egységek, különböző egyénekből, az emberi nem, mint egység, különböző társadalmakból áll.

3 Persze ezek az attribútumok és normák csak a társadalomfejlődés meghatá­rozott fokán jelennek meg, hiszen jól tudjuk, hogy kezdetben – amíg a termelés, a csere, az elsajátítás viszonyai össze nem kötik a különböző közösségeket – az „ember"-fogalom sem terjed túl a saját közösség határain.

4 Ide kívánkozik annak megállapítása, hogy amennyiben Jónak és Rossznak az éppen adott társadalom szempontjából meghatározható aránya nem változik lénye­gesen e történelemben – márpedig tapasztalati tény, hogy nem nagyon változik -, a fejlődés azon fogalma, amely a világ jobbá válását feltételezi, csupán illuzórikus lehet. (Márpedig az európai fejlődés hiteket vonzó mozgalmainak többsége, a ke­reszténység éppúgy, mini a szocializmus, ilyen jobbá válást feltételez, fejlődésfo­galmuk minősítő elemeket tartalmaz. Ez a zsidó-keresztény európai kultúra megigazulás-szemléletén alapszik.) Ugyanakkor, mióta az emberiség kilépett az „ázsiai termelési módnak" nevezett stagnálás állapotából, azóta nem tükrözi viszonyait az a szemlélet sem, amely a fejlődést általánosan tagadja; s csupán körkörös moz­gást, ciklikusságot, vagy haladásnak nem értelmezhető változást ismer el (már ami a társadalom fejlődését illeti, hiszen a civilizáció, a tárgyi ellátottság fejlődését ne­migen lehet tagadni). A mi felfogásunk szerint van társadalmi fejlődés, ez azonban többnyire nem javulás, hanem differenciálódás, bonyolódás, a tehetőségek ezáltali bővülése. (Ez a fejlődésfelfogás – úgy tűnik – az európai és az ázsiai világkép szin­tézisének megvalósítására is alkalmas.)

5 Á társadalom mint szubjektum természetesen csak a konkrét viszonyok eredőjeként és eredményeként létezik, azonban – létezik, és mind objektív körül­ményként, mind pedig az egyéni szubjektivitás részeként nagymértékben meghatá­rozza az egyéni cselekvések lehetőségeit.

6 A buddhizmus ezt a személyes aktivitást önmaga felé fordította, az individua­litás a buddhista hatás alatt álló országokban az individualizálódást kiváltó társadal­mi feltételek híján nem vált társadalomszervező elvvé.

7 Az egyes erkölcsök és kultúrák mindig meghatározott történelmi fettételekhez ás részérdekekhez kötöttek, de a részérdekek olykor olyan formákat öltenek, ame­lyek képesek arra, hogy önmaguknál szélesebb érdekeket is képviseljenek; az egyes erkölcsi és kulturális megnyilvánulások ilyenkor (relatíve) egyetemes érvény­re emelkedhetnek. Az egyes erkölcsök és kultúrák szerepe ilyen szempontból is változó: súlyuk, egyetemes érvényességük egyszer nő, máskor csökken. Ez az adott erkölcs vagy kultúra termékenyítő erejétől, szabadságnövelő hatásaitól függ, de független attól, hogy az emberek mekkora mennyiségét tartják befolyásuk alatt. (S attól is, hogy milyen erősen.)

8 Persze, ez a „magába építés" csak ideáltipikus és a valóságot némiképp meg­szépítő megfogalmazás: vannak esetek, amikor a kultúrák találkozása, az egyik fe­lülkerekedése a másik eltiprásával, olykor csaknem teljes elpusztításával jár együtt. És természetesen a „fejlettebb" és relatív kategória: a „fejlettség" csak kívülről, egy történelmi folyamat, mint folyamat visszavetítésével igazolható, az eredeti valóság­ban mindig csak különböző tendenciák ütközéséről van szó.

9 Bizonyos korokban létrejöhet hitellenes, pánracionalisia közszellem, amely a hitet gyakorlatilag a tudatnak a racionális mérlegelésnél alacsonyabb rendű és lé­nyegében ártalmas működésformájaként tekinti, a hívő attitűddel szemben a min­denben kételkedés termékeny álláspontjára helyezkedve. Ilyenkor jó ideig úgy tűnik, az emberek nagyon jól megvannak hit nélkül. Ám egyrészt e korokban is na­gyon sokan élnek továbbra is nem-racionalista hiteknek engedelmeskedve; más­részt magának a racionalizmusnak is számos olyan premisszája van, amit a racio­nalista hívőként követ; harmadrészt e korok uralkodó hitnélkülisége a vákuum ere­jével készít elő újabb „hívő" hullámokat. (Azt nyilván mondanunk sem kell, hogy nem csupán – és egyre kevésbé – vallásos hitre gondolva.) A hitnek a fentiekben kifejtett antropológiai funkciója miatt az emberi haladás nem tudja nélkülözni a hitet, mint az emberi tudat és érzelemvilág egyik megnyilvánulásformáját, s ez az embe­riség nézőpontjából akkor is így van, ha az egyes emberek tömegeinek életében a hit akár teljesen nélkülözhetőnek bizonyul.

10 Ha – mint korábban feltételeztük – a fejlődés: differenciálódás, úgy egyetlen új, a korábbinál fejlettebbnek tekinthető rendszer sem lehet differenciálatlanabb a megelőzőnél. (Ha az új differenciálatlanabb a réginél, akkor nem is fejlettebb, vagy­is nem igazán „új", még ha annak adja is ki magát.) De nem léphet annak helyébe egyszerű „leváltással" sem (az is végbemegy persze – ti. pl. egy-egy forradalom aktusával-, de azt semmiképpen sem tekinthetjük az „új" kifejeződésnek), az „új" a „régi" belső szerkezetében fejlődik ki, olyan elv felfedezése és érvényre jutása ré­vén, amely az adott társadalomban uralkodó, egymásnak ellentmondó erőket közö­sen tudja kezelni; ez szükségképpen tágabb nézőpontot nyújt, mint az, amelynek ellentmondásait feloldja. Mindez a társadalom működését meghatározó alapviszo­nyokra vonatkozik, hiszen részterületeken mindig előfordul, hogy az új még jó ideig kialakulatlanabb, differenciálatlanabb, fejletlenebb, mint a régi.

11 Ebből egyébként paradox módon az következik, hogy feladja az „integrálás" igényét is, hiszen ha mindenki képes adni nekünk valamit, amit csak ő tud, akkor nem arra kell törekednünk, hogy mi legyünk a „legszélesebbek", a másokat is beke­belezek, a „legérdemesebbek", hanem annak elismerésére, hogy mindenki egya­ránt jogosult és méltó arra, hogy a maga szempontjából a többieket integrálja. (Ti. addig jogosult és méltó, míg ezt az érvet ő is tiszteletben tartja.)

12 A szellemi termelési módról ld. más írásainkat – az Eszmélet korábbi száma­iban (4., 7.) – K. Á.-K. G.

13 A szükségletelvű társadalom ideáljával szemben leginkább azt az érvet szok­ták felhozni, hogy egy ilyen társadalom eleve lehetetlen, hiszen az egyéni szükség­letek eltéréseiből következően a kielégítés mindig csak egyenlőtlen lehet. „Ha a »mindenkinek szükségletei szerint« elvét fogadjuk el, olyan világba lépünk, amely nem ismeri a versenyt és a kiválóságot. Ha ismerné, akkor legalábbis valamiből relatív hiány lenne… stb." (Heller Á.) Ez a szemlélet – egy dialektikátlan materializ­musból táplálkozva – a szükségletelvet két alapvető pontján érti félre. 1. A szük­ségletelv csak egy paternalisztikus-szabadságnélküli (sztálinista) formában jelenti azt, hogy a szükségleteket valaki (az állam? a közakarat?) kielégíti. A „mindenkinek szükségletei szerint" nem jelent egyebet, mint hogy a szükségleteket egyenrangú­nak ismerik el, s az egyes ember számára minél több feltételt biztosítani igyekeznek ahhoz, hogy szükségletei kielégítésének érdekében tevékenykedjék. A lényeg tehát nem a tárgyi kielégítettség, hanem a kielégítés érdekében folytatott tevékenység, hiszen mint Madách mondja: „a cél halál, az élet küzdelem, s az élet célja a küzdés maga". Természetesen az éhezőt nem a küzdés, hanem az étel elégíti ki, ám ínsé­gének lényegét önmagában az nem szünteti meg, ha szükségletét kielégítik, de szükségletei kielégítésének folyamata (amelybe a további jóllakás biztosításától újabb s újabb felmerülő szükségletek kielégítéséért folytatott küzdelemig sok min­den beletartozik) továbbra sincs az ő kezében. (Ettől eredményezhet perspektíva­vesztést és fejlődésgátló elkényelmesedést pl. a svéd típusú jóléti modell.) Tévedés az is, hogy egy szükségletelvű modell ne ismerné a kiválóságot: éppen hogy azt je­lenti, hogy a szükségletek egyenrangúságának elismerésével elvben mindenkinek megadja a valamiben való kiválóság lehetőségét. A versenyt abban a formában va­lóban kizárja, amennyiben az mások legyőzésére irányul, de korántsem zárja ki a meghaladási törekvést, hiszen minden szükséglet kielégítési küzdelem a fennálló, a mások által addig képviseltek megváltoztatását feltételezi. 2. Ha a szükségleteket nem mennyiségi (szatócs-) szemlélettel fogjuk fel, hanem a teljes testi-szellemi-társadalmi ember szükségleteiként, akkor egyáltalán nem kell feltételeznünk azt sem, hogy ami az egyik oldalon kielégülés, az a másikon hiányként jelentkezik, hogy amit itt odaadunk, azt onnan el kell vennünk. Hogy a szükségletek az osztály­társadalmakban így működtek, ez tény, de ezt örök emberi sajátosságként feltüntet­ni olyan elitista perverzió, mint az, amikor a szexuális aktusban a nők kielégülését bűnként marasztalták el. Épp a szexualitás, de még inkább a szerelem példája egyébként a legelemibb cáfolata annak, hogy a szükséglet kielégítés csak mások szükségleteinek korlátozása által mehet végbe. (Persze felmerülhet e példában is, hogy ha ugyanarra a személyre irányul többek vágya, akkor már mindazok, akikkel szemben e vágy nem viszonoztatik, károsulnak. Csakhogy ez megint a szükséglet-kielégítés tárgyiasított felfogása: a szükségletek lényegük szerint nem egyetlen (céltárgyiság által meghatározottak: mindig többféle módon elégíthetők ki, hiszen maga a kielégítési folyamat a lényegük, s ez mindig magába szívja a konkrét körül­mények biztosította változatos lehetőségek sajátosságait.)

14 A szellemi termelés ezen tulajdonsága is szorosan összefügg értékrendjének alapvetően humanisztikus természetével. Mivel a szellemi tevékenység mint általá­nos munka mindig a nembeliség logikája szerint működik (szemben a haszonelvű társadalom gazdaságának, politikájának megosztó jellegével), így voltaképpen za­varnia kell, ha tevékenységének bármely produktuma nem mindenkié, vagyis nem igazán a genusé.

15 Talán mondanunk sem kell, hogy amennyiben azt állítjuk, hogy az individua­lizmus, az elidegenedés stb. kritikája nem a lényeg tagadása, ez nem azt jelenti, hogy ezeket a jelenségeket ne tartanánk az új erkölcsi paradigma szempontjából negatívumoknak, s azt sem jelenti, hogy – mint oly sokan teszik – e negatívumokat megszüntethetetlennek tartanánk; arról van szó csupán, hogy úgy látjuk: ezeket is, a fennálló erkölcsi világrend egyéb negatívumait is csak közvetve lehet leküzdeni, visszaszorítani, átalakítani: csak azon keresztül, ha a fennálló lényegével szemben hozunk létre alternatívát.

16 Az más kérdés, hogy a visszahátráló alternatív kezdeményezések is alapjai lehetnek valami valóban újnak, ami beépíti magába elveiket.

17 Ide annyi magyarázó megjegyzés mindenképpen kívánkozik, hogy míg a gö­rögség előtt nem beszélhetünk igazi értelemben (az embert belülről irányító) er­kölcsről, később viszont olyan erkölcsi imperatívuszok uralják az (euro-amerikai) kultúrát, amelyeket nem lehet ellentmondásmentesen élni: egyik ajánlásának vég­rehajtása úti a másikat. Ha a hagyományos marxi történelemszemlélet azt állítja, hogy a görögség kivételes szerepe az erkölcstörténetben éppen annak köszön­hető, hogy a természettel harmóniában élő, de szabadsághiányos ember világát elhagyva társadalmuk még nem billent át az elidegenedés világába, akkor ezzel va­lószínűleg nagyon lényegeset mond, s meggondolandóvá teszi, hogy a görög társa­dalomképlet – a köztulajdon alapján álló magántulajdon, a kettős tulajdon – valami­lyen modern formája nem jelenthet-e megoldást az európai civilizáció válságára?

18 Ez persze mellesleg ugyanígy volt a polgári forradalmak esetében is. (A szerk.)

19 A „nemzeti" és „nemzetközi" érdek politikai táborokként való szembeállítása a tőke érdekéit képviseli, hiszen ebben az ellentétben elfedhető, hogy ma már volta­képpen minden mérvadó tőke nemzetek feletti, legfeljebb egyes csoportjai érdekel­tek abban, hogy az egyes országok társadalmai „nemzeti" módon szerveződjenek meg és partikularizálódjanak. Az erős országok oldalán azért fontos ez, hogy állam­hatalmuk segítse a hegemóniára törő, illetve hegemóniájukat védő tőkecsoporto­kat, a gyengék esetében pedig azért, hogy elfedje azt a tényt, hogy a „nemzeti" megszerveződés mögött valamely erős tőkecsoport (és nemzetállam) behatolása – mások kiszorítása – zajlik.

20 Sőt, megkockáztatható még az is, hogy éppen az értelmiség az a társadalmi erő, amely a „nyugati" és „keleti" kultúra évezredes széthasadtságát és antagonizmusát is igazán feloldhatja: a szellemi termelési mód az, amelyben erőszaktétel nélkül egyesülhet a „nyugati" és a „keleti" szellem. Hiszen lényegében az értelmi­ség – és a társadalmakban működő szellemi-termelési mozzanatok – jelentik a ke­leti és nyugati társadalmakat összekötő, mindkettőben jelenlévő közös elemet is.

21 Az erre vonatkozó Szelényi-Konrád-koncepciót illető kritikai megjegyzésein­ket l. Eszmélet, 4. sz. K. Á. – K. G.

22 Csak azt kell felismernie az értelmiségnek, hogy a szellemi munkát kiváltsá­gokkal megvásárló osztálytársadalmak értelmiségi elitizmusának nem a szellemi mozzanatától megfosztott munkát végzőkkel szembeni szociális lelkiismeret-furdalás az alternatívája (ez eredményezte azt a hipokrita és igencsak káros eredmé­nyekre vezető jelleget, ahogy a narodnyik majd kommunista értelmiség önmagát alá rendelte a „népnek", a „munkásosztálynak", az „igazi dolgozónak"); hanem a szociális lelkiismeret. A kettő nem ugyanaz.

23 Látszólag igen időszerűtlen erről írni egy olyan válság közepette, amelyben a munkanélküliség ellen védő szociális háló mindenütt szakadozik, s egy olyan régi­óban, ahol a perc elvakított igavonói a munkanélküliséget mint a gazdasági raciona­litás térnyerésének kísérő jelenségét ünneplik. Az embernek azonban akkor is gon­dolnia kell arra, hogy merre menjen, merre mehet, és merre a leghelyesebb men­nie, amikor éppen belehuppant a pocsolyába.

24 Meglehet, a forradalmi változások türelmetlenjei számára ezek a célkitűzések nem tűnnek elég radikálisnak. Ha azonban forradalmi változáson egy valóban alter­natív, életképes társadalom eredményes kialakulását értjük, úgy hisszük, ezeknél a céloknál ma nemigen találhatunk forradalmiabbakat.

25 Az értelmiség nagy része – különösen Kelet-Európában – ma történelmi sze­repének felismerése és betöltése helyett egyelőre a kapitalizmus apológiájával van elfoglalva. Ezt részben az indokolja, hogy az eddig létezett „szocializmus" sok tekin­tetben még rosszabbnak bizonyult, s mivel ezt az egyetlen létező modellt (logikai­lag persze megengedhetetlen módon) azonosítják a kapitalizmus alternatívájával, igen könnyen levonják a következtetést, hogy tehát a kapitalizmusnak nincs, nem is lehet vonzó alternatívája. Látszólag ezen álláspont melletti érv az a tény is, hogy a kapitalizmussal alternatív életképes társadalom nemcsak hogy nincs jelen a világ­ban, de fölemelkedése a közvetlen jövőtől nem is várható. így a Józan, realista, felelős" értelmiségi még szíve vonzalmai ellenében is a létező kapitalizmusra (leg­feljebb annak finomítására) szavaz, mint a viszonylag legjobb reális lehetőségre. Ám az alternatívák pusztán maguktól sohasem jönnek létre. Reális kiformálódásu­kat mindig messze megelőzi a célkijelölés, s azok az erőfeszítések, amelyeket hí­veik a világ változtatására fordítanak. A világ változtatására: a folyamatok olyan be­folyásolására, amelynek eredményeként a társadalom közelebb kerül a célzott al­ternatívához; a folyamatok olyan befolyásolására, amelynek eredményeként az új paradigma szempontjából kedvező mozzanatok felerősödhetnek, a mozgás fel­gyorsulhat. A valósággal józan kompromisszumot" kötők igen hamar a maradiság oldalán találhatják magukat: racionális belátásuk könnyen az írástudók árulásának egy formájává válhat (s mellesleg segédkezet nyújt a tőkének ahhoz, hogy a szel­lemi termelési módnak az ún. létező szocializmusban nagyon felemásan kialakult bázisait lerombolhassa: Kelet-Európában az értelmiség vezette rendszerváltások kultúraellenes következményekkel terhes politikai döntései ezen (önel)árulás iskola­példái).

26 Természetesen itt megint elmondható, hogy az emberek többsége nem új, vagy régi világot építeni, hanem élni akar. Ez persze igaz, mint minden közhely; ám valójában minden döntés valamilyen világot épít, akár tudatában vagyunk dönté­sünknek ezzel a jelentőségével, akár nem. Paradigmaváltások idején a döntések ezen jelentősége tömegesen tudatosulhat, s ilyenkor az egyéni törekvések szük­ségszerű kellékeként tudatosul az elköteleződés szükségessége is a Régi vagy az Új oldalán. Ilyenkor ez igenis (az egyéni törekvések érzelmi átéltsége által közvetí­tett) tömeges és belső szükséglet – a döntésekben máskor is általánosan jelen van, de ilyenkor tudatossá is világosul.

27 Bármely erkölcsi eszmény elterjedése, általánossá válása az alapjául szolgá­ló viszonyok érvényesülési kiterjedésének függvénye. A „kollektivista" erkölcs társa­dalmi méretű kialakulását a „létező" szocializmusban többek között és főként az akadályozta meg, hogy az továbbra is kizsákmányoláson alapuló társadalom volt, vagy objektíve nem létezett benne olyan kollektivitás, amely bármiféle kollektivis­ta erkölcs érdek alapja lehetett volna. (A szerk.)

28 Ez nem új gondolat, s nem is kell platonikusként értelmezni: Marxok úgy fo­galmaztak, hogy „a kategóriák – létmeghatározások".

29 Most nem beszélve arról, hogy a legtöbb, az emberi nem szempontjából bűnnek minősített cselekedet mélyén is fellelhető, onnan kiszabadítható valamely (az emberi nem számára is) pozitív törekvés; s hogy az „eredendő bűn" keletkezé­se kimutathatóan egybevág a szellemi és fizikai tevékenység különválasztására alapozott munkamegosztás kialakulásával. (Az „eredendő bűn" a szellemi mozza­natától megfosztott, szolgáló fizikai munka mint emberi sors szimbóluma és indok­lása.)

 Emberi lények hogyan képesek más emberek egész csoportjait legyilkolni? Hogyan keletkeznek az efféle öldökléshez vezető in­dítékok, és hogyan enyésznek el az öldöklés ellenében ható nor­mális gátlások? A genocídium – tehát egy faji, etnikai, vallási vagy politikai csoport kiirtása¹ – egy társadalmi folyamat végki­fejlete. Akárcsak a tömeggyilkosság, amelyet egy kevésbé pon­tosan körülhatárolható csoporttagjainak legyilkolásaként határo­zok meg, s amely általában kisebb számú embert sújt. Sok tör­ténelmi beszámoló létezik a népirtásról, és sok elemzés is olvas­ható a témáról politológusok és más társadalomtudósok jóvoltá­ból. Ehelyütt nem teszek kísérletet áttekintésükre, hanem inkább a népirtás pszichológiai okait és azokat a valamely társadalom­ban uralkodó kulturális-társadalmi ismérveket és életkörülmé­nyeket veszem szemügyre, mely utóbbiak együttesen idéznek elő olyan pszichológiai állapotokat, szükségleteket és motiváció­kat, amelyek a népirtás irányába mutató evolúciós folyamat kiin­dulópontját alkothatják.

Hogy érthetővé tegyem a népirtás és a tömeggyilkosság rendkívüli jelenségét, bemutatok egy fogalmi keretet (Staub, 1989/b), amely feltárja egyrészt a vonatkozó tényezők sok­rétűségét, másrészt azt a módot, ahogyan a különböző elemek elegyednek. A kulturális-társadalmi ismérvek egy bizonyos min­tája eleve valószínűsíti a népirtást. Ha súlyos, szűnni nem aka­ró életproblémák léteznek egy társadalomban, akkor ezek formálják a kialakuló szükségleteket és Indítékokat, és való­színűsítik, hogy ahol az életproblémák különösen súlyosak, ott a társadalom tagjai a problémák megoldására azt a mód­szert vagy utat választják, hogy a társadalom egyik alcso­portja ellen fordulnak. Az efféle reakciók, ha nem is szüntetnek meg egyetlen problémát sem, erős pszichológiai szükségleteket elégítenek ki. Miközben ártanak az áldozatoknak, egy pszi­chológiai értelemben vett evolúciós folyamat megy végbe az elkövetőkben (valamint a szemlélőkben), s ezzel egyi­dejűleg változások a társadalom normálban, mércéiben és intézményeiben. Az áldozatok ellen irányuló fokozódó erősza­kosság, amelynek folyamán a gátlások gyengülnek és új indíté­kok keletkeznek, népirtásba torkollhat. Az a magatartás, amit egyrészt a belső szemlélők, azaz a társadalom azon tagjai tanú­sítanak, akik sem mint elkövetők, sem mint áldozatok közvetle­nül nem részesei a történteknek, másrészt a külső szemlélők, a külső csoportok vagy más nemzetek magatartása ezt az evolú­ciós folyamatot egyaránt gátolhatja vagy előmozdíthatja.

A holocaust, amelynek jegyében a náci Németország mint­egy hatmillió zsidót gyilkolt le Európában, példázza a legtalálób­ban a népirtást. Az általunk kidolgozott fogalmi keret azonban ugyanúgy érvényes más példákra, így az örmények körében véghez vitt törökországi népirtásra és a kambodzsai „autogenocidiumra" is. És kisebb mértékben más tömeggyilkosságokra is érvényes. Gondoljunk csak például arra, hogy Argentínában a katonai uralom idején 9 és 30 ezer fő között mozgott az eltűnt vagy meggyilkolt emberek száma (Nunca Mas, 1986). Úgy tűnik, fogalmi keretünk vonatkoztatható minden olyan esetre, amely­ben egy kormány vagy egy domináns csoport erőszakot alkal­maz a társadalom egy alcsoportjával szemben (lásd Staub, 1989/b).

A népirtás előzményei

Környezeti tényezők

A nehéz életkörülmények egy társadalomban – súlyos, szűnni nem akaró életproblémák, amelyek a csoportot vagy a domináns alcsoportot sújtják – alkotják általában a kiindulópontot, azoknak a motivációknak a forrását, amelyek az egyik csoportot arra késztetik, hogy egy másik csoport ellen forduljon. Ezek közé az életproblémák közé tartoznak a gazdasági nehézségek, így a súlyos infláció, a gazdasági válság és az alapvető anyagi szük­ségletek kielégítésének nehézsége, valamint a bizonytalansá­got, fizikai sebezhetőséget és a csoportkötelékek gyengülését maga után vonó súlyos politikai konfliktus, erőszak és terroriz­mus. Hasonló hatásokkal jár az elharapódzott erőszakos bűnö­zés és a háború, illetve a háború következményei, különösen el­vesztett háború esetén. A nehéz életkörülmények következtében hanyatlik egy nemzet hatalma, tekintélye és jelentősége is, ami általában gazdasági és politikai gondokkal jár együtt. Mindezek a viszonyok, valamint a gyors és széles körű technológiai és tár­sadalmi változások szervezetlenséget és társadalmi káoszt idéz­hetnek elő.

A nehéz életkörülmények általában kialakítanak vagy erősí­tenek bizonyos pszichológiai szükségleteket a társadalom tagja­iban. E szükségletek pontos jellegét és intenzitását, de különö­sen azt a módot, ahogyan a társadalom csökkenteni kívánja in­tenzitásukat, nagyban befolyásolják a kulturális-társadalmi té­nyezők. Az első világháború elvesztése után a németek súlyos és megoldhatatlannak tűnő életproblémákkal küszködtek. A há­ború elvesztését és a versailles-i békeszerződés szigorát nagy megaláztatásként élték át. A Németország által fizetendő tete­mes jóvátételek nehézségeket szültek. A háború után forrada­lom tört ki, a császár lemondott, és egy köztársaság jött létre, megteremtvén egy olyan demokratikus rendszert, amilyent a né­metek eladdig soha nem ismertek. Nem sokkal a háború után szélsőséges infláció sújtotta a lakosságot. A háborús jóvátételek mértékével elégedetlen franciák elfoglalták a Ruhr-vidéket, a Németország számára oly fontos ipari körzetet. Az ezt követő szabotázs csökkentette az ipari termelést. Alighogy sikerült el­lenőrzés alá vonnia az inflációt, Németországot széles körű munkanélküliséghez vezető világválság sújtotta, A gátlásokat nem ismerő életvitelekés szexuális erkölcsök kialakulása a Wei-mari Köztársaság viszonyai közepette és a hagyományok felrú­gása alighanem a lappangó és később nyílt társadalmi káosz megnyilvánulása volt, s ugyanakkor elmélyítette a káosz tudatát az emberekben. Az 1920-as évek végére szélsőséges politikai pártok és mozgalmak keletkeztek, mind a jobb-, mind a balol­dalon. Elharapódzott a politikai erőszak- magánhadseregek vo­nultak az utcákon, verekedések támadtak a politikai gyűléseken. A kormány nem tudta, vagy nem akarta érvényesíteni tekinté­lyét. Túl azon, hogy Németország már régóta küszködött súlyos életproblémákkal és a stabilitás általános hiányával, semmi jel nem mutatott arra, hogy a dolgok ilyetén állása belátható időn belül megváltozhatna. A német népnek nem volt kiszámítható jövője. Ezek a körülmények jelentős pszichológiai hatást gyako­roltak.

A népirtást és a tömeggyilkosságokat a nehéz életkörülmé­nyek állandósulása előzte meg Törökországban, Kambodzsá­ban és Argentínában is. Ez utóbbi országban például szakadat­lanul romlott a gazdasági helyzet, nagy méreteket öltött az inflá­ció, és visszaesett az ipari termelés. A politikai élet kiegyensú­lyozatlan volt, a hadsereg újra meg újra magához ragadta a ha­talmat, és korlátozta a politikai szabadságot. Baloldali terrorista csoportok üzletembereket, katonatiszteket, politikusokat és más közéleti személyiségeket, sőt szakszervezeti vezetőket raboltak el, és mintegy 600 embert gyilkoltak meg. Jobboldali haláloszta­gok ezrével gyilkoltak le valóságos vagy vélt baloldali személye­ket, így járulván hozzá az erőszak kiszélesedéséhez (Nunca Mas, 1986; Staub, 1989/b).

Szükségletek, indítékok és kielégítésük módjai

A nehéz életkörülmények nagy mértékben fokozzák a fizikai biz­tonság igényét és az embereknek azt a szükségletét, hogy bízni tudjanak alapvető szükségleteik kielégíthetőségében, beleértve azt is, hogy van mit enniök és van hol lakniok. Ahol nehéz meg­oldani az élet gyakorlati problémáit, ott az ilyen életproblémák vonatkozásában keletkező pszichológiai szükségletek gyakran a magatartást leginkább befolyásoló tényezőkké válnak.

Az a tény, hogy valaki nem képes sem saját maga, sem családja gondját viselni, nem képes ellenőrizni életkörülmé­nyeit, nagymértékben veszélyezteti a pszichológiai ént, az énképet, az egyén értékeit, nézeteit és életmódját. Az embe­rek jelentős mértékben aszerint határozzák meg magukat, hogy milyen csoporthoz tartoznak. Ha csoportjukban káosz uralko­dik, vagy legalábbis a csoport rosszul működik, nem képes védelmet és biztonságérzetet nyújtani nekik, társadalmi én­képük is veszélybe kerül. Az emberekben nagyon erősen munkál az a szükséglet, hogy megvédjék személyes és tár­sadalmi énképüket, vagy kijavítsák a már kialakult negatív énképet. A hagyományok és a bevett életvitelek felbomlása, a társadalom szétzilálódása és a társadalom életében végbemenő változások mind-mind mélyreható kihívás elé állítják és veszé­lyeztetik az emberek feltevéseit a világról. Az élet bizonytalan­sággal és szorongással telik meg, ha nincsenek nézetek, amelyek segítenének a világ értelmezésében, és amelyek szabályoznák az egyén viszonyát a világgal (Epstein, 1980; Janoff-Bulman, 1985). Ahogy hagyományos világképük és való­ságfelfogásuk tarthatatlanná válik, az emberek újszerűen próbál­ják értelmezni a valóságot. Az erőforrások szűkössége és az ér­tük vívott versengés következtében, és mivel az életproblémák befelé fordulásra késztetik az embereket, az efféle szűnni nem akaró nehézségek éppen egy olyan időszakban bomlasztják a csoport tagjai közti kapcsolatokat is, amikor a legnagyobb szük­ség van a másoktól kapott támogatásra. Ez fokozza a más em­berekhez fűződő kapcsolat, egy csoport nyújtotta támogatás és védelem szükségletét.

A társadalmat alkotó egyének és alcsoportok tehetnek, és időnként tesznek is együttműködésen alapuló és alkotó szellemű kísérleteket az életproblémák megoldására. Csakhogy az efféle problémák olyan nehezen oldhatók meg, és olyan méretűek, kivált, ha társulnak bizonyos kulturális-társadalmi sajátosságokkal, hogy valószínűbb: a társadalom vagy egy domináns csoport a társadal­mon belül egy másik csoport, többnyire a társadalom egyik gyen­gébb alcsoportja ellen fordulva próbálja – legalábbis a csoport tagjai egy részének – pszichológiai szükségleteit kielégíteni.

Számos, egymással többé-kevésbé összefüggő módon lehet kielégíteni pszichológiai szükségleteket. Más emberek, így egy társadalmi alcsoport leértékelése segít az Én felmagasztosulásában és egy megrongálódott énkép helyreállításában. A bűnbakkeresés, azaz az életproblémák miatti felelősség másokra hárítása csökkenti az egyén felelősségét Azáltal, hogy azonosítha­tó egyénekben jelöli meg a problémák okát, a bűnbakkeresés ma­gyarázattal is szolgál, amelynek, noha hamis, nagy pszicholó­giai értéke van. A bűnbakkeresésben burkoltan benne foglaltatik az ígéret, hogy a bajok orvosolhatók vagy legalábbis mérsé­kelhetők, ha tevékenyen fellépünk a „bajok okozóival" szem­ben. Végezetül, a bűnbakkereső tevékenységek lehetővé teszik az emberek számára, hogy tömörüljenek, és egymáshoz tartozónak érezzék magukat. Egy ideológia elfogadása új világképet nyújt, egy jobb társadalom látomását, s ezáltal a jövő reményét. Az ideológia szolgálata fontosságtudattal ruházhatja fel az embe­reket. Ha csatlakoznak egy csoporthoz, az emberek feladhatnak egy nehezen viselhető ént vagy azonosságot, felölthetnek egy új társadalmi azonosságot, és kapcsolatba kerülhetnek másokkal. A csoport hatalmat és útmutatást is ad nekik.

A szükségletek kielégítésének ezek a különböző módjai gyakran találkoznak. Nehéz időkben azok a csoportok vonzó­ak, amelyeknek ideológiája tartalmazza egy jobb társadalom vagy akár egy jobb világ megteremtésének programját. Az effé­le ideológiák általában egy csoporttal azonosítják az ellenséget, akit meg kell semmisíteni, hogy az ideológia által azonosított célok megvalósulhassanak. Ilyenformán az emberek egy cso­portja leértékelődik, bűnbakká és ellenséggé válik. Időnként a valamely csoport elleni fordulás az, ami összetartja a kialakuló­ban lévő és az ideológiát szolgáló mozgalmat, míg más ese­tekben az ellenség azért válik fontossá, mert nehéznek bizo­nyul az ideológia megvalósítása.

Kulturális-társadalmi sajátosságok

A kulturális-társadalmi ismérvek meghatározott mintája esetén valószínűvé válnak a destruktív, erőszakos reakciók az életprob­lémákra. A történelem ilyen időszakaiban ezek az ismérvek bi­zonyos fokig sok társadalomban vannak jelen. Minél több ilyen ismérv létezik egy meghatározott társadalomban, és minél na­gyobb intenzitással, annál nagyobb a társadalom hajlama arra, hogy egyik alcsoportja ellen forduljon (vagy, az ismérvek meg­határozott variációit feltételezvén, külső csoportok, más nemze­tek ellen).

A társadalom egyik alcsoportjának kulturális leértékelése és/vagy az alcsoporttal szemben alkalmazott hátrányos megkü­lönböztetés lehetséges bűnbakként vagy ideológiai ellenségként szemeli ki ezt az alcsoportot. Az egyénekben és a csoportokban nagyon erősek a hajlamok a csoportokon belüli vagy kívüli diffe­renciálásra (Staub, 1989/b; Tajfel, 1982). Egyes társadalmakban az idők folyamán leértékelő sztereotípiák (Piaget és Weil, 1951) alakulnak ki, beleértve az olyan erősen negatív képeket, ame­lyeket az egyik nemzedék közvetít a másiknak, s amelyek könnyen aktivizálódnak. Még ha egy adott időben viszonylag korlátozott is a csoporttal szemben alkalmazott nyílt hátrányos megkülönböztetés, és az előítéletek kevésbé nyilvánulnak is meg, a kultúra mélystruktúrája – amely megnyilvánul például a kultúrtermékek leértékelő sztereotípiáiban és negatív képeiben, az irodalomban, a művészetben, a tömegtájékoztatási eszközök­ben, verbális kifejezésekben, sőt történelmileg is – kész potenci­állal szolgál, amelyet a leértékelt csoport ellen lehet fordítani. Más szóval egy kulturális programot nyújt.

Németországban például már jóval a zsidók irtása előtt leér­tékelték, hátrányosan megkülönböztették és bántalmazták a zsi­dókat. A középkorban a zsidókkal szembeni kíméletlen bánás­mód és erőszak különösen nagy méreteket öltött Németország­ban (Dimont, 1962). A keresztény teológiai antiszemitizmuson túl maguk az antiszemita lépések is kulturális leértékeléshez ve­zettek (Staub, 1989/b; lásd alább, a „Tanulás a cselekvés útján" című alfejezetben). Luther rendkívül antiszemita írásai (Hielberg, 1961), aki Hitleréhez hasonló stílusban jellemezte a zsidókat, Németországban különösen fokozta a leértékelés egyéb forrása­inak hitelét. A modern korban a rasszista gondolkodás, amely a zsidókat a nyugati civilizációt fenyegető veszélyként, az árjákat (és különösen a németeket) pedig a magasabb rendű kultúra hordozóiként (Girard, 1980) azonosította, tovább formálta a né­metek antiszemitizmusát. A XIX. század második felében mind­ezt tetézte a politikai antiszemitizmus megjelenése: egymás után alakultak pártok, amelyek politikai programjának közép­pontjában zsidóellenes törvények és zsidóellenes lépések álltak.

Jóllehet az első világháború végére a német zsidók már töb­bé-kevésbé asszimilálódtak, a német kultúra mélystruktúrájában létező antiszemitizmus lappangó, de könnyen aktivizálható po­tenciállal szolgált. A náci ideológia egyik legfontosabb vonása volt, hogy rendkívüli módon leértékelte a zsidókat. Amint a cso­portok leértékelésekor oly gyakori, a náci ideológia egyrészt na­gyon elítélően nyilatkozott a zsidókról, hitvány, önző lényeknek, nyűgnek bélyegezvén őket, másrészt azt hangsúlyozta, hogy a zsidók milyen nagy hatalommal rendelkeznek, s mekkora ve­széllyel fenyegetik a német nép tisztaságát és létezését. A náci ideológia szerint a zsidók kifosztották a németeket, gyermekeket gyilkoltak és rontottak meg, és semmi más nem járt a fejükben, mint Németország elpusztítása, (gy volt ez Törökországban is, ahol az örmények kulturális értelemben hosszú időn keresztül értékelődtek le, mielőtt népirtás áldozatául estek.

A leértékelés időnként egy újonnan kialakuló ideológia követ­kezménye, amely ellenségnek bélyegez egy csoportot. Ilyen esetekben az ideológia általában a társadalomban létező kü­lönbségekből és megosztottságokból táplálkozik. Jó példa erre Kambodzsa, ahol történelmi ellentétek voltak egyfelől az irányí­tók, az arisztokrácia, a tisztségviselők és a tanultak lakta város, másfelől a parasztok lakta vidék között. A vörös khmerek ideoló­giája ebből a megosztottságból merített, tényleges vagy lehetsé­ges ellenségnek minősítvén az összes városlakót és tanult em­bert (Etcheson, 1984; Staub, 1989/b).

Az eddig említett tényezők fokozhatják vagy csökkenthetik bizonyos reakciók vagy tendenciák valószínűségét. Ám nem minden valószínűség válik tényleges történéssé. Az Oroszor­szágban (legalábbis bizonyos részein) erős antiszemitizmus az 1917-es forradalom előtt például megteremtette a lehetőségét annak, hogy a zsidók váljanak a fő ellenséggé. Igen ám, de ugyanakkor mélyreható ellentétek voltak a társadalmon belül egyfelől az irányítók és a társadalom kiváltságos tagjai, másfelől a parasztok és a munkások között is. Oroszországban a forrada­lom vezetőit a marxista ideológia arra késztette, hogy az utóbbi ellentétekre összpontosítsák figyelmüket, s ne a zsidókra.

Az erős tekintélytisztelet és az a tény, hogy (évszázados beidegződések alapján) a hatóságoktól várják az útmuta­tást, megnehezíti az emberek számára, hogy a súlyos élet­problémák viszonyai közepette mint közösség saját lábukra álljanak (Fromm, 1965; Miller, 1983). Ugyanakkor csökkenti annak valószínűségét Is, hogy az emberek megkérdőjelez­zék azt, ahogyan a hatalmon lévők meghatározzák a valósá­got és értelmezik az eseményeket, vagy hogy (tartósan) el­lenálljanak az őket irányító hatóságoknak, még ha ez egy leértékelt csoport tagjainak bántalmazásával és legyilkolásával jár is együtt.

Jól tudjuk, hogy a németekben erős volt a tekintélytisztelet és az engedelmességre való hajlam még azokkal szemben is, akik csak korlátozott hatalommal rendelkeztek. Ezt sok Német­országban járt vendég tette szóvá a németek magatartása kap­csán, hol becsmérlőén, hol elismerően (lásd Craig, 1982; Girard, 1980). A gyermeknevelésről rendelkezésünkre álló információk alapján joggal hihetjük, hogy a német családok általában nagyon szilárd tekintélyelvi alapokon nyugodtak (Miller, 1983), s a korlá­tozó, büntető gyermeknevelési módszereket alkalmazták. Való­színű, hogy az efféle módszerek erős tiszteletet keltenek a hata­lom iránt, és elfojtják az elfogadhatatlan érzelmeket és impulzu­sokat. Mindezek hatására valószínűleg sok németben alakult ki vonzódás a hierarchikus struktúrákhoz és a hatalmi viszonyok­hoz, egyszóval mindahhoz, ami a „tekintélyelvű személyiség" ki­alakulásához vezethet (Adorno, Frenkel-Brunswik, Levinson és Sanford, 1950; Cherry és Byrne, 1977).

Erős tekintélytisztelet természetesen létezik más kulturális ismérvekkel rendelkező társadalmakban is, nemcsak azokban, amelyek népirtást vittek véghez, vagy tömegével irtottak embe­reket. Egyes esetekben azonban bizonyos prediszponáló ismér­vek abban az alcsoportban voltak erősek, amely később az el­követővé vált. Legyen szó akár a tekintélytiszteletről, akár a kul­turális énképről, így volt ez például az argentin hadsereg tagjai esetében, akik egyrészt kiterveltek, másrészt végrehajtottak tö­meges gyilkosságokat (lásd alább).

Egy monolitikus kultúrában és/vagy társadalmi szervezetben vannak bizonyos uralkodó kulturális értékek és célok, amelyek korlátozzák az ellentétes értékek és célok kifejezésének szabad­ságát. Az erős tekintélytisztelettel együtt ez egyrészt növeli a társadalmon belül létező nézetek azonosságának lehetőségét, másrészt csökkenti az áldozatcsoportokkal szemben tett korai lépésekre válaszoló ellenlépések valószínűségét. Való igaz, hogy ami a társadalmi életet illeti, a német kultúrán belül sokféle irányzat létezett, ám a hagyománnyal, a renddel és a tekintély­tisztelettel összefüggő értékek voltak uralkodók.

A németországi népirtás eredetét vizsgálva két szakaszt kü­lönböztethetünk meg. Az első szakaszban jutott hatalomra Hit­ler, egy olyan ember, aki rögeszmésen hajtogatta, hogy a zsidók okozzák Németország minden baját, s aki teremtett egy ideoló­giát, melynek középpontjában a zsidók elpusztítása állt. A máso­dik szakasz volt a totalitariánus náci uralom, amely tovább korlá­tozta az elfogadható nézetek körét, tág teret biztosított a nácik által hirdetett nézeteknek, és gátolta az ellentétes nézetek nyílt kifejezését. A rendszert az „ellenségekkel" szemben tanúsított kíméletlenség és kegyetlenség jellemezte. Kialakította a propa­ganda és a nevelés rendkívül hatékony rendszerét, amelyen ke­resztül a hatóságok terjesztették világnézetüket, beleértve a zsi­dók alapos leértékelését. És a rendszer létrehozta a náci uralom rendkívül hatékony eszközeit is, kivált ami az SS-t illeti, amely­nek tagjai később a népirtást elkövették.

Bizonyos kulturális énképek és értékek erősítik a népir­táshoz vezető, eleve meglévő hajlamot. Ezek egyike a kultu­rális felsőbbrendűségbe vetett hit, de közéjük tartozik az ön­védelemre szoruló, ingatag kulturális énkép is. Gyakori a kettő elegyedése, amikor a kulturális felsőbbrendűségbe ve­tett hit alapvető sebezhetőséggel társul. Ez egy bonyolult is­mérv, de azért értékelhető a kultúra „termékeinek" gondos tanul­mányozása segítségével. Ha az életkörülmények meghazud­tolják a felsőbbrendűségbe vetett hitet, és aktivizálják az alapvető sebezhetőséget, a védekezésnek és a kulturális én­kép javításának az igénye nagyon erőssé válik.

Németországban a felsőbbrendűség hitén alapuló kulturális énkép sokféleképpen megmutatkozott: a németek nagyon büsz­kék voltak a német kultúra vívmányaira és a német karakterre, a német értelmiségiek hirdették a németek felsőbbrendűségét és azt, hogy Németországnak joga van uralkodni más nemzetek fölött (Craig, 1982; Nathan és Norden, 1960). Ugyanakkor, ré­szint az első világháború okozta rettenetes pusztítások hatásá­ra, mély gyökereket eresztett a sebezhetőség és az ingatag ön­becsülés érzete is.

A német felsőbbrendűségbe vetett régi keletű hitet való­színűleg bizonyos fokig táplálta Németország győzelme a fran­cia-porosz háborúban, az 1871-es egyesülés, majd az a szerep, amelyet Németország később mint katonai hatalom valamint a nemzetközi kulturális és tudományos élet vezetője töltött be. Né­metország mégis úgy érezte, s ez volt a németek egyik csataki­áltása is az első világháborúban, hogy jogtalanul fosztották meg területei egy részétől. Az első világháborúban elszenvedett ve­reség és azok a súlyos problémák, amelyek ezután ütötték fel a fejüket, nagy csapást mértek a nemzet társadalmi énképére. A Hitler-féle élettér-elmélet arra hivatkozott, hogy Németországnak joga van bizonyos területekre, nemcsak azokra, amelyeket az első világháborúban vesztett el, de azokra is, amelyeket Keleten hódíthat meg, mihelyt Hitler kiépített egy erős Németországot (De Jong, 1978).

A rohamosan romló viszonyok Argentínában is kikezdték az argentin felsőbbrendűségbe vetett hitet, mely különösen erősen tartotta magát a hadseregen belül, továbbá a hadseregnek azt az eltúlzott felfogását, mely szerint ő a nemzet védelmezője. Tö­rökországban a Törökország által a korábbi évszázadokban megteremtett birodalom széthullása, az ország elmaradott ipara és kereskedelme, függősége külföldi nemzetektől, a későbbi te­rületveszteségek és az első világháborúban elszenvedett vere­ségek veszélyeztették azt a felsőbbrendűségi tudatot, amelyre az ország az idő tájt tett szert, amikor nagyhatalom volt. Török­ország elhúzódó hanyatlása nyomán éppenséggel egyfajta ki­sebbrendűségi tudat alakult ki.

Egy másik kulturális előfeltétel olyan ideológia jelenléte, amely reményt nyújt, jobb életet ígér, és általában kijelöl egy el­lenséget. Van, amikor egy ilyen ideológia már a kultúra része, s a nehéz időkben válik irányító erővé. Gyakran azonban a súlyos életproblémák hatására születik meg egy meghatározott ideoló­gia. A népnek nyújtott ideológiának illeszkednie kell a kultúrá­hoz, vagy úgy kell igazodnia, hogy elfogadhatóvá váljék a rele­váns csoport számára.

Végezetül, az agresszivitásnak mint a konfliktusok megoldási módjának hagyományai is hozzájárulnak a népirtás prediszponáltságához. Ha az agressziónak vannak hagyományai, a meg­újuló agresszió elfogadhatóbbnak, helyénvalóbbnak tűnik. Ilyen hagyomány létezett Németország militarista múltjában, és to­vább erősödött az első világháború alatt és után. A háború után félkatonai szervezetek csatároztak. A Freikorps mozgalom pél­dául, amely militarista csoportokból állt, a német ifjúsági mozgal­mat egészítette ki (Kren és Rappoport, 1980; Lifton, 1986). Mint már említettük, a politikai erőszak valósággal dühöngött a náci uralmat megelőző években. Sajátos feltétel volt Németország­ban a háborús veteránok nagy száma is. 1988-ban az Egyesült Államokban, miután ugyanannyi idő telt el a vietnami háború be­fejezése óta, mint Németországban az első világháború befeje­zése és Hitler hatalomra kerülése között, vietnami veteránok kö­rében nagyon gyakoriak voltak a poszttraumatikus stresszhatá­sok. A német katonák annakidején valami hasonlót éltek át, mint a vietnami veteránok: közvetlen harcok, súlyos veszteségek, a háború elvesztése, az általuk hozott áldozatok elismerésének hi­ánya, ha ugyan nem a kegyvesztetté válás. Ezeknek a tapaszta­latoknak a hatása – a világ jóságába vetett hit elvesztése, az ön­becsülés elvesztése, a legitim autoritás elutasítása és az autori­tás egyéb formáinak keresése (Card, 1983; Egendorf, Kadushin, Laufer, Rothbart és Sloan, 1981; Wilson, 1980) – fokozta a ne­héz életkörülmények hatását, és növelte a veteránok vonzódá­sát a náci mozgalom ideológiájához. A náci mozgalom, ha csat­lakoztak hozzá, új alternatív autoritást, a valóság újszerű értel­mezését, egy új látomást és azt a lehetőséget ígérte nekik, hogy nehezen viselhető énjükről lemondhatnak egy ügy javára.

A tömeges gyilkosság és a népirtás evolúciója

Tanulás cselekvés útján

Az életproblémáknak a társadalom egyik alcsoportja ellen fordu­lással való kezelése nem feltétlenül vezet népirtáshoz. Ez csak egy kiindulópont. Ha Hitler 1933-ban tett volna kísérletet a né­metországi zsidók kiirtására, nagyon valószínű, hogy elbukott volna: sem az elkövetők, sem a szemlélők nem álltak még ké­szen. Az emberek egy csoportjának bántalmazására és le­gyilkolására irányuló motivációnak ki kell fejlődnie, az öl­döklések ellenében ható gátlásoknak pedig meg kell szűnniök. Az áldozatok ellen irányuló viszonylag kevésbé ártalmas cselekedetek a kezdet kezdetén általában megváltoztatják az elkövetőket és az egész társadalmat, és lehetségessé, valószínűvé és elfogadhatóvá teszik az ártalmasabb csele­kedeteket. A népirtás vagy a tömeges gyilkosság ennek az evo­lúciónak a végpontja.

Számos gyermekekről szóló tanulmány mutatta ki, hogy a gyermekek saját cselekedeteik hatására tanulnak és változnak. Az olyan, mások javát szolgáló tevékenységekben való részvé­tel, mint játékok készítése szegény vagy kórházban kezelt gyer­mekek számára vagy kisebb gyermekek tanítása, a kontrollcso­portokat alkotó többi gyermekhez képest növeli az ilyen gyerme­kekben a segítő magatartás későbbi kialakulásának való­színűségét (Staub, 1975, 1979, 1986). Felnőttekre vonatkozó kutatási eredmények is igazolják, hogy a korábbi segítő cseleke­detek (Harris, 1972) – vagy mint a „láb az ajtóban" jelenségről szóló kutatási eredmények mutatják, még a segítésről szóló előzetes megállapodás is (De Jong, 1979; Freedman és Fraze.r, 1966) – növeli a későbbi segítés valószínűségét vagy nagyság­rendjét. A segítő cselekedetek a segítséget élvező pozitív ér­tékeléséhez és a vele való törődés fokozódásához vezethet­nek. Előidézhetik az énkép megváltozását is a segítőkben, mert utóbbiak látják, hogy tudnak és készek segíteni (Eisenberg és Cialdini, 1984; Grusec, Kuczynski, Rushton és Simutis, 1978; Staub, 1979).

Az emberek az erőszakot is a részvétel útján tanulják meg, s a részvétel során alakul kl bennük mindinkább az a képesség, hogy ártsanak másoknak. Amikor kísérletek során „tanárok" adagoltak különböző erősségű áramütéseket „tanulók­nak", ha az utóbbiak hibákat követtek el egy feladat megoldásá­ban, és az áramütések erősségének szintjét maguk határozták meg, egyre erősebb áramütéseket adagoltak (lásd például Buss, 1966; Goldstein, Davis és Hermán, 1975). Ezek és más kísérle­tek igazolják, hogy akik ártalmat okoznak másoknak, lekicsinylik, lenézik és leértékelik áldozataikat (lásd például Ber-kowitz, 1962; Goldstein és munkatársai, 1975; Sykes és Matza, 1957; lásd még Staub, 1978).

A valóságos világban is fokozódni látszik az erőszak intenzi­tása és az áldozatok száma (Staub 1988/b). A kínzások történel­me ezt igazolja. A középkori Európában például, ahol a kínzás az igazságszolgáltatási folyamat része volt, kezdetben csak az alacsonyabb társadalmi osztályokból származó, később tekinté­lyesebb társadalmi státuszú vádlottakkal, végül már a tanúkkal szemben is alkalmaztak kínzást vallomások kicsikarására, illetve bizonyítékok szerzésére (Peters, 1985; Staub, 1989/a).

Lépések a pusztítás kontinuuma mentén: az elkövetők

Miután a társadalom egy alcsoportja ellen fordulnak, az elkö­vetők motivációi tovább fejlődnek, belső gátlásaik pedig tovább gyengülnek, mielőtt készek lennének a népirtás véghezvitelére. Az elkövetők eleinte kevésbé intenzíven bántalmazzák az áldo­zatcsoport tagjait, kevesebb ártalmat okoznak nekik, eszközei­ket és áldozataikat jobban megválogatják, és kevésbé erősza­kos cselekedeteket hajtanak végre. Idővel azonban megváltoz­nak, ami erőszakosabb cselekedeteket tesz lehetségessé és kí­vánatossá. Minthogy sokan közülük egy „igazságos világ­ban" gondolkodnak (Lerner, 1980; és Simmons, 1966), s azt tartják, hogy a világ igazságos, és hogy akik szenvednek, karakterükkel vagy cselekedeteikkel ki is érdemelték a szen­vedést, az elkövetők valószínűleg még inkább leértékelik az általuk bántott embereket. Áldozataikat idővel kivonják az egyetemes erkölcsi normák köréből, s az erkölcsi értékeket már nem vonatkoztatják rájuk (Staub, 1978, 1987, 1989/b). Való­színűleg megváltozik az elkövetők énképe is. Idővel azt tartják magukról, hogy készek és képesek igazolható okokból bántani és megölni a leértékelt csoport tagjait, azért, hogy megvédjék saját csoportjukat, vagy hogy megvalósítsanak egy magasabb rendű célt, így a faj tisztaságát.

Van, amikor egy társadalom, mint egész, jókora utat megtett a pusztítás kontinuumán már azelőtt, hogy az a csoport, amelyik a népirtás elkövetőjévé válik, lépéseket kezdene tenni az áldo­zatcsoport ellen, vagy akár hatalomra kerülne. Törökországban az örményeket már a Szövetségi és Haladás Párt (az „ifjútörö­kök") 1908-ban történt hatalomra kerülése előtt sújtotta hátrá­nyos megkülönböztetés, erőszak és – 1884 és 1886 között – tö­meggyilkosság is (Greene, 1895; Hartunian, 1968; Staub, 1989/b). A népirtás 1915 és 1916 között ment végbe. Más ese­tekben, így Németországban vagy Kambodzsában, mire hata­lomra kerültek, az elkövetők már kialakítottak egy, az erőszakot igazoló és indokoló ideológiát. Pszichológiai felkészülésük – a differenciálás a belső és a külső csoport között, az áldozatcso­port leértékelése – már túljutott a leértékelésnek a kultúrában lé­tező szintjén. Ez felgyorsította haladásukat a pusztítás fokozatai mentén. Németországban a mélyreható antiszemitizmus a náci azonosság nélkülözhetetlenül fontos része volt, s a párttagok – különösen az SS-ek, akik közvetlen elkövetőkké váltak – ennek megfelelően különleges indoktrinációban részesültek (Kren és Rappoport, 1980).

Ahogy nő a másoknak való ártás nagyságrendje, az elkö­vetők előrehaladása a pusztítás pszichológiai kontinuuma men­tén gyakran készteti őket arra, hogy hevesen és fanatikusan el­kötelezzék magukat mozgalmuk és a mozgalom által hirdetett „nemes ügy" mellett. Fanatikus elkötelezettség alakulhat ki egy népcsoport – vagy, mint Németországban, több csoport, így a zsidók, cigányok és a szellemileg vagy fizikailag fogyatékos né­metek – legyilkolásának meghatározott célja mellett. A fanatiz­mus azt jelenti, hogy az elkövetők a végső céljuk alá rendelik egyéb céljaikat, mind az egyéni, mind a csoportcélokat. Törökor­szágban, Németországban és Kambodzsában fontos erőforrá­sokat használtak fel erre a célra, és a társadalom megvédésé­hez vagy fenntartásához szükséges emberek életét sem kímél­ték (lásd Staub, 1989/b).

Mindezzel összhangban van, hogy Németországban, mihelyt Hitler 1933-ban magához ragadta a hatalmat, egyre durvábbá vált a bánásmód a zsidókkal szemben. A zsidókat először a kor­mányhivatalokból, az egyetemi körökből és a hadseregből távo­lították el, majd más fontos tisztségekből is. Erős nyomás nehe­zedett rájuk, előbb azért, hogy adják el, később, hogy hagyják el üzleteiket és otthonaikat. Tilossá vált a házasságkötés és a sze­xuális kapcsolat az árja németek és a zsidók között, a zsidókat kényszerítették a sárga csillag viselésére, hogy azonosítani le­hessen különleges státusukat. A „kristályéjszaka" 1938-ban szervezett erőszakká alakította át a zsidók ellen irányuló szórvá­nyos erőszakot. A hatóságok különös gondot fordítottak rá, hogy nyilvánosan alázzák meg a zsidókat az utcákon, arra kényszerít­vén őket, hogy súrolják az utcákat, és tisztára nyalják az SS-ek csizmáját. A zsidók nem tehették be a lábukat nyilvános helyek­re, és egyre nagyobb számban kerültek koncentrációs táborok­ba. Kiirtásuk csak ezután vette kezdetét, 1941-ben.

Az erőszak egyéb típusai is hozzájárultak ahhoz a pszicholó­giai folyamathoz, amely az erőszakot és a gyilkolást elfogadha­tóvá, sőt normálissá tette. Az „euthanászia"-program rendelteté­se az volt, hogy az értelmi fogyatékos és a mozgássérült német gyermekek és felnőttek valamint a homoszexuálisok legyilkolása útján „megtisztítsa" a fajt (Dawidowicz, 1975; Lifton, 1986). Ez is hozzátartozott „a pusztítás gépezetének" (Hilberg, 1961) kialaku­lásához; megteremtette azokat a módszereket, és kiképezte azokat a személyeket, amelyeket, illetve akiket később alkal­mazni lehetett a zsidók pusztításában és a háborúban.

Az egyre erősebb pusztítási hajlam megmutatkozott a tö­meggyilkosság és a népirtás más eseteiben is. Más országok­ban a pusztítás kontinuuma mentén tett lépések nem voltak min­dig egyirányúak, miközben az elkövetők egyre rosszabbul bán­tak az áldozatokkal, de a folyamat a növekvő erőszak ciklusá­nak formáját öltötte az egymással szembenálló csoportok között. Ez volt megfigyelhető Argentínában, majd Kambodzsában is. Más esetekben viszont az áldozatok nem csupán a szembenálló csoportok egyikének tagjai voltak, de, a túlzott általánosítás és az ideológia következtében, egy sokkal nagyobb, kevésbé körül­határolt csoport tagjai is.

Engedelmesség és csatlakozás

Ahogy a pusztítási hajlam mindinkább kidomborodik, az egész társadalom megváltozik. A csoport kezdetben osztozik a nehéz életkörülmények tapasztalatában és hatásában, valamint a kul­turális-társadalmi hajlamokban és az utóbbiakból keletkező szükségletekben. Ezek együttesen alkotnak egyfajta közös társadalmi részrehajlást, hajlamot vagy előszeretetet bizo­nyos reagálási tendenciák iránt.

Stenley Milgram úttörő jelentőségű kutatásainak (1965, 1974) hatására sok író hangsúlyozza a hatalommal szembeni engedelmesség szerepét a másoknak való károkozás olyan szélsőséges formáiban, mint a népirtás. Az engedelmesség fon­tos: az engedelmességre való kulturális hajlamon túl az elkövető csoportok általában úgy alakulnak ki és képződnek, hogy enge­delmességük a hatóságokkal szemben fokozódjék. Ám azok az emberek, akik csatlakoznak ilyen csoportokhoz, így az SS-ek a náci Németországban, vagy azok, akik már olyan létező csopor­tok tagjai, mint amilyen a hadsereg volt Argentínában, nem egy­szerűen engedelmeskednek. Minthogy megvan bennük a közös társadalmi részrehajlás vezetőik iránt, beleértve a közös motivá­ciókat is, ők általában csatlakoznak.

Túl azokon a hajlamokon, amelyek a közös csoporttapaszta­latokból keletkeznek, az egyéni ismérvek fokozzák az elkövetők prediszponáltságát. Az SS-hez való csatlakozás okai között pél­dául ott volt a vonzódás az ideológiához, az erőszakban lelt él­vezet vagy legalábbis az erőszak elfogadása, az erőszakosság­ra való képesség, a felemelkedési vágy (Steiner, 1980), és a te­kintély és az útmutatás igénylése a nehéz időkben. Akik korán, az 1920-as években beléptek az SS-be, egy olyan vezetőt kö­vettek, akinek annakidején nem volt tényleges hatalma, és csu­pán csekély politikai bázissal rendelkezett. Ők azért léptek be az SS-be, hogy megvédjék vezetőjüket, és harcoljanak érte a poli­tikai gyűléseken, ami azt mutatta, hogy készek voltak részt venni erőszakos cselekményekben, ha ugyan nem lelték örömüket bennük. Mihelyt csatlakoznak, az elkövetők általában további képzésben részesülnek, hogy még engedelmesebbek legyenek, további ideológiai indoktrinációnak vetik alá őket, s ilyenformán, saját cselekedeteik hatására tovább haladnak előre a kontinuum mentén. Gyakran kiváltságos csoporttá válnak: az SS-eket pél­dául tisztelettel övezték és bálványozták, és sok kiváltságot él­veztek (Gibson és Haritos-Fatouros, 1986; Kren és Rappoport, 1980; Staub, 1989/b).

A szemlélők

A szemlélők nagyon fontos szerepet játszanak a népirtás evolúciójában. A társadalom egy alcsoportjának mind nagyobb méreteket öltő szenvedései láttán a szemlélők gyakran hallgat­nak és passzívak. Az emberek nemcsak saját tetteik hatására változnak meg, de tehetetlenségük és passzivitásuk hatásá­ra is, különösen jelentős események viszonyai közepette. Nehéz, ha ugyan nem lehetetlen, mások szenvedéseit végig­nézni, és cselekvés nélkül megőrizni a belső ellenzékiséget az elkövetőkkel szemben, vagy továbbra is együtt érezni az áldozatokkal. A szemlélők elhatároják magukat az áldoza­toktól, hogy csökkentsék saját, az együttérzésből származó szenvedésüket (Staub, 1978). Miután a világot igazságosnak tartják, az áldozatokról könnyen kialakulhat az a véleményük, hogy kiérdemelték sorsukat.

A németek jelentős része egyébként nem egyszerűen passzív szemlélő, hanem félig aktív résztvevő volt. Bojkottálták a zsidó boltokat, megszakították szoros és baráti kapcsolataikat a zsidókkal. Sokan ilyen vagy olyan formában hasznot húztak a zsidók sorsából, elfoglalták állásukat, megvásárolták üzleteiket, beköltöztek házaikba. A németek többsége ugyanakkor sokféle­képpen részt vett a rendszerben, beleértve a náci köszöntés használatát is. Mindez lehetőséget nyújtott a cselekvés útján tör­ténő tanulásra, arra, hogy a németeknek jelentős részében kiala­kuljon az elkötelezettség a rendszer mellett, s elfogadják a rend­szer által hirdetett nézeteket. A lakosság mint egész többsége fokozatosan kirekesztette a zsidókat az erkölcs birodalmából, s végül, ha nem is örült sorsuknak, de elfogadta azt (Staub, 1989/b). Ilyen körülmények között nem lehet csodálkozni azon, hogy a szemlélők egy része elkövető lett.

Ahogy az egész társadalom halad előre a pusztítás kontinu­uma mentén, egy reszocializációs folyamat megy végbe, s meg­változnak az egyéni és társadalmi normák és mércék. Az áldo­zatcsoport ellen irányuló erőszak elfogadhatóvá válik. Az intéz­mények átalakulnak és a pusztítást szolgálják. Mihelyt átalakul­nak, akárcsak más intézmények, általában önmaguk fenntartá­sára és hatalmuk meg befolyásuk növelésére törekednek.

Legyen szó akár a belső szemlélőkről, azaz egy ország la­kosságáról, akár a külső szemlélőkről, azaz más nemzetekről és külső csoportok tagjairól, a szemlélőknek nagyon sok le­hetőségük van az események menetének befolyásolására. Na­gyon sok kutatási eredmény, valamint a mindennapi élet tapasz­talatai is igazolják, hogy az egyének és a csoportok nagymérték­ben befolyásolhatnak másokat. Még az SS tagjait is lehetett be­folyásolni (Fein, 1979; Staub, 1989/b). Németországban a nácik brutálisan felléptek az ellenzékiség minden formájával szemben, hogy a félelem kiölje a másként gondolkodást. Mégis, amikor az euthanasziás program ismertté vált, sokan felemelték a szavu­kat ellene: a katolikus egyház tagjai, ügyvédek, az elpusztultak hozzátartozói és más csoportok. így, miután már vagy 70 ezer ember pusztult el, a hatóságok kénytelenek voltak leállítani ezt a programot (Lifton, 1986). Hitler és a nácik nagyon fontosnak tar­tották és élénken figyelték a lakosság reakcióit a korai zsidóelle­nes „intézkedésekre" Meglepődtek, örültek és felbátorodtak azon, hogy milyen kevés negatív reakciót tapasztaltak (Dawidowicz, 1975; Kren és Rappoport, 1980). A lakosság valójában gyakran a hivatalos rendeleteket megelőzve cselekedett, a vál­lalatok például menesztették a zsidó alkalmazottakat (Dawidowicz, 1975; Hilbert, 1961). Valószínű, hogy a lakosság heves re­agálása a zsidóellenes intézkedésekre, különösen a pusztítás kontinuumának korai szakaszában, meggátolta volna a pusztítás további evolúcióját. Ehelyütt hadd emlékeztessünk rá, hogy a két köztiszteletben álló intézmény, az egyetemi körök és az egy­ház a kezdet kezdetén – amikor még nem volt erős a megtorlás­tól való félelem – nem tiltakozott erőteljesen.

A társadalmi sajátosságok a Németország által megszállt vagy vele szövetséges európai országokban is befolyásolták a zsidók sorsát. A zsidó lakosság jóval nagyobb hányada pusztult el ott, ahol, mint Lengyelországban, mélyen gyökerezett az anti­szemitizmus, s ahol kirekesztő törvények voltak érvényben, és antiszemita politikai pártok léteztek. Ahol korábban nem volt olyan erős az antiszemitizmus, ott a helyi tisztségviselők kevés­bé működtek együtt a németekkel, az egyházi vezetők hangosabban hallatták a szavukat a zsidók deportálása ellen, a lakos­ság elítélte a zsidóellenes lépéseket, s anyagi és erkölcsi támo­gatásával sok zsidót segített abban, hogy elkerülje a deportálást, elrejtőzzön vagy ellenálljon (Fein, 1979). Dániában, Bulgáriá­ban, Olaszországban és Belgiumban a zsidó népesség jókora hányada maradt életben.

A külső szemlélők – olyan egyének, csoportok és nemzetek, akiknek, illetve amelyeknek nem sok félnivalójuk van az elkö­vetőktől – ugyancsak gyakran maradnak passzívak. Ennek sok oka van. A holocaust esetében az okok közé tartozott a zsidók általános kulturális leértékelése, a zsidóellenes náci propaganda nemzetközi hatása és a szenvedők leértékelése. A külső szem­lélők magatartása, így más nemzetek vonakodása attól, hogy befogadjanak Németországból érkező zsidó bevándorlókat, erősítőleg hatott a nácik attitűdjére és magatartására. Göbbels (Taylor, 1983) és Hitler idővel arra a következtetésre jutott, hogy a világ többi része osztozik a nácik zsidógyűlöletében, csak nem mernek cselekedni a zsidók ellen.

Valószínűsíthető, hogy a belső vagy külső szemlélők erős el­lenreakciói ráirányítják az elkövetők figyelmét az emberséges­ség hagyományos értékeire, a gyilkolást tiltó erkölcsi normákra, az áldozatok bántalmazásával együtt járó jelentős gazdasági vagy egyéb jellegű költségekre, és tudatosíthatják az elkö­vetőkben a megtorlás és a büntetés eshetőségét. A fenti elem­zésből kitűnik, hogy ha a szemlélők idejekorán reagálnak, még mielőtt az elkövetők nagyon előrehaladtak volna a pusztítás kontinuuma mentén, és erősen elkötelezték volna magukat a program mellett (amikor saját evolúciójuk már valószínűtlenné tenné, hogy visszakozzanak), ez valószínűleg meggátolja a pusztítás további evolúcióját.

Vezetők és hívek

Jóllehet a vezetők szolgáltatják az ideológiát, a tekintélyt és az eszközöket, elemzésünkből kitűnik, hogy a tömeggyilkosság vagy népirtás genezisének megértéséhez szemügyre kell ven­nünk a hívek és a passzív szemlélők által játszott nagyon fontos szerepet is. Valószínű, hogy a legtöbb társadalomban és a leg­több periódusban vannak szélsőséges és romboló eszméket és eszményeket valló emberek, akik vezetővé akarnak válni. Egy társadalomról, kivált ha súlyos életproblémákkal küszkö­dik, sok mindent elárul, hogy teret nyújt-e olyan ve­zetőknek, akik potenciálisan vagy nyilvánvalóan romboló megoldási lehetőségeket nyújtanak. A szélsőséges rombo­lás attól alattomos jellegű, hogy fokozatosan alakul ki. Ahogy az emberek, nemcsak az elkövetők, de az elfogadó szem­lélők is, részeivé válnak egy romboló rendszernek, egyre ne­hezebben tudják elhatárolni magukat attól. A kritikus tudatos­ság, az események önálló, független értelmezése valószínűtlen­né válik.

Éppen ezért tesz szert nagy jelentőségre a kultúrák és a társadalmak bizonyos sajátosságaiban rejlő pusztító potenciál tudatosítása. Ugyanez érvényes a szemlélők lehetséges be­folyására és az ezzel együtt járó cselekvési kötelezettségükre.

Következtetések

Mindent egybevéve, a fenti elemzés azonosított számos, a nép­irtáshoz vezető tényezőt és a köztük érvényesülő kölcsönhatá­sokat. Az elemzés több szinttel foglalkozott: az egyének, az el­követők csoportjai és az egész társadalom lélektanával. Szem­ügyre vettük a társadatom mélyen gyökerező kultúráját, a cso­port objektív történelmét és azt, hogy tagjai miként érzékelik a csoportot, továbbá az adott időben létező objektív életkörülmé­nyeket. Az elemzés rámutatott a társadalom tagjaiban kialakuló szükségletekre – a pozitív énkép szükségletére, arra a szükség­letre, hogy a valóság értelmesnek tűnjék; a fenntartható világné­zet szükségletére, a másokhoz való tartozás szükségletére és a jobb jövő reményének vagy látomásának szükségletére.

A fentiek feltárták, hogy különösen fontos a csoport mint egész és a társadalom evolúciója: az egyes tagok reszocializálódnak, miközben erkölcsi szabályok örökösen csorbát szenved­nek, és új szabályok keletkeznek; mindezzel párhuzamosan vál­tozások mennek végbe a csoportnormákban és az intézmények­ben. A vezetők és a döntéshozók retorikája – az a mód, aho­gyan egyrészt az áldozatokat mint a csoportot fenyegető legna­gyobb veszélyforrást, másrészt a csoport által megvalósítani kí­vánt eszményeket bemutatják – elősegíti ezt az evolúciót. A romboló ideológiát és világnézetet erősítheti, ha akár a belső, akár a külső szemlélők nem reagálnak, vagy még csak nem is tiltakoznak erőteljesen

Elemzésünk azt a fajta társadalmi pszichológiát példázza, amely éberré tehet bennünket olyan folyamatokkal – elegyedé­sük meghatározott módjával és meghatározott elemek szerepé­vel – szemben, amelyek nemcsak népirtásra prediszponálják a társadalmat, de egyéb, kirekesztett csoportok ellen irányuló lé­pésekre is: tömeggyilkosság, háború, kínzás vagy a rossz bá­násmód olyan „enyhébb" válfajai, mint a hátrányos megkülön­böztetés (Staub, 1989/a, 1989/b).

Attól nem szűnik meg az elkövetőket terhelő felelősség, ha megértjük, hogy egyének és társadalmak miként jutnak el odáig, hogy népirtást kövessenek el. Az elkövetők választanak: az úton haladva kis és nagy döntéseket hoznak, miközben megsértenek hagyományos erkölcsi szabályokat, és szenvedéssel sújtják az áldozatokat. És bár a bennük végbemenő pszichológiai változá­sok egy részét nem tudatosítják magukban, sok döntésüknek és lépéseik jelentőségének igenis tudatában vannak. Elemzésünk nem csupán azt mutatta be, hogy mi készteti az elkövetőket a népirtás elkövetésére, hanem kidomborította az elkövetők és kü­lönösen a szemlélők rendkívül fontos szerepét, egy társadalom kulturális-társadalmi ismérveinek és mélystruktúrájának je­lentőségét abban, hogy az adott társadalom a népirtás termé­keny talajává váljék, különösen akkor, ha a társadalomban ob­jektíve létező nehéz életproblémák megoldhatatlannak tűnnek a belátható jövőben. A társadalompszichológus feladata immár az, hogy az elemzésen túllépve feltárja, miként alakíthatók ki az öntudatos, a mások iránti törődésről tanúskodó és ag­resszivitástól mentes reagálási módok az egyénekben és egész társadalmakban, mert kizárólag ez csökkentheti a tö­megpusztítás kialakulásának és evolúciójának a valószínű­ségét (Staub, 1989/b).

(Ford.: Szentmiklósi Tamás)

A tanulmány eredetileg Fein, H. (ed.): Genocide Watch c. (New Haven, Yale University Press) kötetében jelent meg.

Jegyzet

1 A résztvevők közötti mélyreható nézetkülönbségek és viták nyo­mán az ENSZ genocídiumról szóló konvenciója a politikai csoportok megsemmisítését végül is kizárta a genocídium meghatározásából (lásd Kuper, 1981). Ennek azonban politikai okai voltak. Egy politi­kai csoport megsemmisítése valójában ugyanazokban a pszcihológiai és kulturális okokban gyökerezik, mint egy etnikai, faji vagy val­lási csoport megsemmisítése.

Irodalom

Adorno, T. W. Frenkei-Brunswik, E., Levinson, D. J. and Sanford, R. N. (1950). The authoritarian personality. New York, Norton.

Berkowitz, L. (1962). Agression. A social psychological analysis. New York, McGraw-Hill.

Buss, A. H. (1966) The effect of harm on subsequent aggression. Jo­urnal of Experimental Research in Personality, 1, 249-255.

Card, J. J. (1983). Lives after Vietnam. The personal impact of military service. Lexington, MA: Lexington.

Cherry, F. and Tyrne, D. (1977). Authoritarianism. In: T. Blass (Ed.): Personality variables in social behavior. Hillsdale, NJ, Erlbaum.

Craig, G. A. (1982). The Germans. New York, New American Library.

Dawidowicz, L. S. (1975). The war against the Jews: 1933-1945. Hoft, Rinehard and Winston.

De Jong, W. (1978). The Weimar chronicle: Prelude to Hitler. New York: New American Library.

De Jong, W. (1979). An examination of self-perception mediation of the foot-in-the-door effect. Journal of Personality and Social Psychology, 34, 578-582.

Dimont, M. I. (1962). Jews, God and history. New York, Signet.

Egendorf, A., Kadushin, C, Laufer, R. S., Rothbart, G., and Sloan, L. (1981). Summary of findings. In: Legacies of Vietnam: Comparative ad­justment of Vietnam veterans and their peers (Vol. 1). Washington DC, Government Printing Office.

Eisenberg, N., and Cialdini, R. B. (1984). The role of consistency pressures in behavior: A developmental perspective. Academic Psycho­logy Bulletin, 6, 115-126.

Epstein, S. (1980). The self-concept: A review and the proposal of an integrated theory of personality. In: E. Staub (Ed.), Personality: Basic as­pects and current research. Englewood Cliffs, NJ: Prentice-Hall.

Etcheson, C. (1984). The rise and demise of democratic Kampuchea. Boulder, CO: Westview.

Fein, H. (1979). Accounting for genocide: National resources and Jew­ish victimization during the Holocaust. New York: Free Press.

Freedman, J. L., and Fraser, S. C. (1966). Compliance without pres­sure: The foot-in-the-door technique. Journal of Personality and Social Psychology, 4, 195-202.

Friedrich, V. (1989). From psychoanalysis to the „great treatment": Psychoanalysis under National Socialism. Political Psychology, 10, 3­27.

Fromm, E. (1965). Escape from freedom. New York, Avon.

Gibson, J. T. and Haritos-Fatouros, M. (1986), The education of a tor­turer. Psychology Today, 20, 50-58.

Girard, P. (1980). Historical foundations of anti-Semitism. In: J. Dims-dale (Ed.): Survivors, victims and perpetrators. Essays on the Nazi Ho­locaust. New York: Hemisphere.

Goldstein, J. H., Davis, R. W., and Herman, D. (1975). Escalation of agression: Experimental studies, Journal of Personality and Social Psychology, 31. 162-170.

Greene, F. D. (1895). The Armenian crisis in Turkey. The massacre of 1984, its antecedents and significance. New York: G. P, Putnam.

Grusec, J. E., Kuczynski, L. Rushton, J. P., and Simutis, Z. M. (1978). Modeling, direct instruction, and attributions: Effects on altruism. Deve­lopmental Psychology, 14, 51-57.

Harris, M. B. (1972). The effects of performing one altruistic act on the likelihood of performing another. Journal of Social Psychology, 88, 65­73.

Hartunian, A. (1968). Neither to laugh nor to weep. Boston, Beacon.

Hilberg, R. (1961). The destruction of the European Jews. New York, Harper and Row.

Janoff-Bulman, R. (1985). The aftermath of victimization: Rebuilding shattered assumptions, In C. R. Figley (Ed.): Trauma and its wake. New York, Brunner/Mazel.

Kren, G. M., and Rappoport, L. (1980). The Holocaust and the crisis of human behavior. New York: Holmes and Meier.

Kuper, L. (1981). Genocide: Its political use in the twentieth century. New Haven, CT: Yale University Press.

Lerner, M. (1980). The belief in a just world: A fundamental delusion. New York: Plenum.

Lerner, M. J. and Simmons, C. H. (1966). Observer's reaction to the „innocent victim": Compassion or rejection? Journal of Personalty and Social Psychology, 4, 203-210.

Milgram, S. (1965). Some conditions of obedience and disobedience to authority. Human Relations, 18, 57-76.

Milgram, S. (1974). Obedience to authority: An experimental view. New York, Harper and Row.

Miller, A. (1983). For your own good: Hidden cruelty in childrearing and the roots of violence. New York, Farrar, Straus and Giroux.

Nathan, O., and Norden, H. (Eds.). (1960). Einstein on peace. New York: Avenel.

Nunca Mas. (1986). The report of the Argentine National Commission on the Disappeared. New York, Farrar, Straus and Giroux.

Peters, E. (1985). Torture. New York: Basil Blackwell.

Piaget, J. and Weil, A. (1951). The development in children of the idea of the homeland and of relations with other countries. International Social Science Bulletin, 3, 570.

Staub, E. (1975). To rear a prosocial child: Reasoning, learning by do­ing, and learning by teaching others. In: D. Depalma and J. Folley (Ed.): Moral development: Current theory and research. Hillsdale, NJ: Erlbaum.

Staub, E. (1978). Positive social behavior and morality: Vol. 1. Social and personal influences. New York: Academic Press.

Staub, E. (1979). Positive social behavior and morality: Vol. 2. Soci­alization and development. New York: Academic Press.

Staub, E. (1986). A conception of the determinants and development of altruism and agression: Motives, the self, the environment. In C. Zahn-Waxler (Ed.): Altruism and agression: Social and biological origins. Cambridge, Cambridge University Press.

Staub, E. (1987). Moral exlusion and the evolution of extreme destructiveness. Presented as part of the symposium „The Moral Community: Implications for the Psychology of Justice" at the annual meetings of the American Psychological Association, New York.

Staub, E. (1989/a). The psychology of torture and torturers (Special issue). Journal of Social Issues

Staub, E. (1989/b). The roots of evil: The psychological and cultural origins of genocide. New York: Cambridge University Press.

Staub, E. (1989/c). Steps along the continuum of destruction: The evolution of bystanders-German psychoanalysts and lessons for today. Political Psychology, 10. 38-51.

Steiner, J. M. (1980). The SS yesterday and today: A socio-psychological view. In: J. Dimsdale (Ed.): Survivors, victims and perpetrators: Es­says on the Nazi Holocaust. New York: Hemisphere.

Sykes, G. M. and Matza, D. (1975). Techniques of neutralization: A theory of delinquency. American Sociological Review, 75. 664-670.

Tajfel, H. (1982). Social psychology of intergroup relations. Annual Re­view of Psychology, 33, 1 -39.

Taylor, F. (Ed.). (1983). Goebbels' diaries, 1933-1941. (F. Taylor, Trans.). New York: G. P. Putnam.

Wilson, P. J. (1980). Conflict, stress and growth: The effects of war on psychosocial development among Vietnam veterans. In: C. R. Figley and S. Le-ventman (Eds.): Strangers at home: Vietnam veterans since the war. New York, Praeger.

Az alkotmányosság és a civil társadalom

Ma, 1991 késő őszén, amikor ez az elemzés készül, az a nagy társadal­mi-gazdasági átalakulás, amely 1988 tavaszán vett később már nem lassuló lendületet, még korántsem zárult le. E folyamat ugyancsak szer­teágazó. Kiterjed az állami-politikai felépítményre, az intézményes ós jo­gi viszonyokra éppúgy, mint a tulajdoni, a gazdasági és a társadalom­szerkezeti összefüggésekre. Mégis, az emberi-intézményi viszonylatok újrarendeződését, amelyet néhányan forradalmi jellegűnek tekintenek azon az alapon, hogy az egész társadalmi berendezkedés gyökeres megváltozásáról, átalakulásáról van szó, az elemzés első részében egyetlen átfogó jelenségkörön keresztül közelítem meg: a polgárosodás folyamatának, a civil társadalom kiépülésének számbavételével.

A fogalmakról

Meglehetősen elvont kategóriákról van itt szó. A „polgárosodás" fogalma alatt például sokféle társadalmi változást szokás összefoglalni, de két­ségtelen, hogy ez az összetett jelenség valóban a társadalom differenci­álódásának egyik lényeges vonulatát fejezi ki. Ám a polgárosodás egy átfogóbb keretbe is helyezhető, nevezetesen a nyugat-európai típusú ci­vil társadalom szerves kiépülésének genezisébe.

A „civil társadalom" ebben a nyugat-európai viszonyításban két alap­vető összetevőt takar. Egyfelől a jog által korlátozott közhatalmi befo­lyástól relatíve független kiscsoportos társadalmi önszerveződést, a tár­sadalom rétegképző elemeinek mentén, azokat esetlegesen keresztül is metszve. Ezek a civil társadalmi képződmények részben a munka vilá­gán, részben a szabadidő és a „leisure" keretében, valamint ezek talál­kozási pontjain, néha erőteljes osztályelkülönítettségben szerveződő há­lózatok, baráti, családi, szakmai és egyéb kommunikációs rendszerek, amelyek nem közvetlenül a privát életszükségletek kielégítésére alakul­nak ki. Az utóbbiakra főképp a tőke és a munka formális, jogilag is téte­lezett intézményei szolgálnak. Ám a két szféra között nem emelkednek merev falak, sőt, olykor a civil formák elsődleges politikai közösségek szerint szerveződnek. S ez a körülmény teszi lehetővé a civil társadalom másik fontos megnyilvánulási módját, nevezetesen azt, hogy a piaci szereplők érdekképviseleti intézményeket alakítsanak, hogy állampolgári és gazdasági érdekeiket megfogalmazzák, kinyilvánítsák és érvényesít­sék. Ez a második aspektus feltételezi a személyiségi integritással ren­delkező, nem elsődleges csoport által tételezett, pszichikailag is önálló­sult magánszemélyek társadalmi típusként való megjelenését

A civil polgárok már túlléptek a társadalmi atomizálódás fázisán és jellemzően különböző laza kiscsoportokhoz tartoznak, ám pozitíve és negatíve egyaránt meghatározott módon kötődnek az árucsereviszo­nyok modern világához. Negatív módon úgy, hogy nincsenek tartósan kiszolgáltatva a piac egyetlen kizárólagos gazdasági intézményének sem. Pozitív értelemben úgy, hogy magántulajdonosi vagy munkaerő-tu­lajdonosi pozíciójukat egy szabályozott piaci mechanizmusban, a játék­szabályok ismeretében és tiszteletben tartásával mobilizálni tudják (leg­alábbis főszabályként ós normálállapotban).

A civil társadalom feltételezi számos kismagántulajdonos piaci jelen­létét, valamint az állam eszközszerepre történő redukálását. Nincs kifej­lett civil társadalom ott, ahol a magánélet akárcsak részben is államosí­tott, mivel az állam árnyékában a polgárok nem tudják a közhatalomtól függetlenül alakítani civil hálózataikat, piaci és nem-piaci tevékenységü­ket, ha folyton beleütköznek az állam bürokratikus (vagy akár demokra­tikusan szervezett, de elnyomó funkcióit előtérbe helyező) intézményei­be. Az állam társadalmi szerepe döntő a civil társadalom kialakulására nézve. Ott, ahol az állam legitimitását, a közhatalom beavatkozását szüntelenül megkérdőjelezik, ahol az egyén szerepe az élet minden vo­natkozásában túlfokozott ós meghatározó, nem is igen értik meg a „civil társadalom" kifejezést. (Így az Amerikai Egyesült Államokban a szűken vett társadalomtudományi közegen kívül nem is értik, nem is használják a „civil társadalom" terminust. Egyszerűen „társadalomról" vagy szocioló­giailag jól körülírható csoportokról beszélnek, az elvont állam helyett pe­dig annak konkrét intézményei szerepelnek, a kormányzat [administration] vagy a Legfelső Bíróság, vagy bármely más hatóság. Ennek fő oka az, hogy az állam társadalomirányító szerepét a történetileg intézménye­sült tőke helyettesíti, s az állam is a saját magán végrehajtott korrekció­inak kifejeződése csupán.)

Az európai tradícióban azonban nagyon is megalapozottan van értel­me az állam-civil társadalom megkülönböztetésnek. Mivel ez történeti­leg eléggé feldolgozott összefüggés, itt nem szükséges az indoklással bővebben foglalkozni. Elég utalni Antonio Gramsci híres metaforájára, amellyel igen plasztikusan szembeállította a nyugat- és a kelet-európai társadalomfejlődési paradigmát a kapitalizálódás után: míg Keleten az állam volt minden vonatkozás mozgatója, addig Nyugaton, amikor az ál­lam épülete megrendült, mindig előbukkantak alóla a civil társadalom vaskos kazamatái. Nem az állam konstituálta a társadalmat, mint Kele­ten, hanem fordítva, az állam épült a civil társadalomra, még ha a min­dennapi valóság ezt elfedni látszott is.

Azt tehát történelmi tényként kell kezelnünk, hogy a kelet-európai fejlődésben a „falusi társadalom" fogva tartotta a „városi társadalmat", és a modernizációban az állam meghatározóbb szerepet játszott, mint az alig kialakult vállalkozói polgárság és a piaci középrétegek. Az is tör­ténelmi tény, hogy a követő fejlődésben kiépültek ugyan a „színlelt kapi­talizmus" piaci és jogi intézményei, mindazonáltal az államszocialista modernizáció egy kevéssé polgárosult, civil társadalmában gyenge, erősen etatizátt szerkezeten kezdődött meg. A kérdés mármost az, hogy milyen hatással volt az államszocializmus a civil társadalom szerveződé­sére?

Az államszocializmus kezdetei

Az államszocializmus diktatórikus formájának bevezetése 1949-ben for­mailag egy írott alkotmánnyal történt (1949. évi XX. tv.). Ekkorra a politi­kai hatalom már széttörte és kiiktatta az egyébként is gyenge civil társa­dalmi szerkezetet, magát az örökölt paraszti túlsúlyú társadalmat, s a helyén a munka és a tőke világát totálisan államosította. A tulajdontól való megfosztás együtt járt a politikai jogok felfüggesztésével, a szabad állampolgári szerveződés tilalmával. Az egyébként is korlátozott politikai jogok helyébe az állampolgárok alacsony szinten történő erőszakos nivellálása (kártalanítás nélküli szélsőséges államosítás, kitelepítések, tel­jes körű újraelosztás stb.) lépett, a politikai elitcsoportok megkülönbözte­tett kezelésével. (Nota bene: a felsőszintű politikai elit sem élvezett ga­rantált autonómiát, még kevésbé tulajdonosi önállóságot, legfeljebb bár­mikor megvonható ós átörökíthetetlen fogyasztói privilégiumokat, ame­lyek nem voltak közvetlenül tőkévé konvertálhatók.) A politikai függés a hierarchiában betöltött helytől elvonatkoztathatóan általánosan érvénye­sült, leszámítva néhány legfelső vezetőt, akik viszont a szovjet veze­tőktől függtek. Ha valaki politikailag bukott, a semmibe zuhant, szinte társadalmon kívülivé vált. Ezt a folyamatot és helyzetet sokan, sokféle­képpen leírták már, itt az állami és alkotmányjogi vonatkozások érdemel­nek külön említést.

A civil társadalom teljes eltüntetésével a formális alkotmányban összefoglalt államiság kereteibe kerültek a polgárok. Mivel az állam a munkaerőtulajdonos-szintre redukált mindenkit, egy csapásra meg­szűntek az objektív osztályszempontok, ami természetesen korántsem jelentette az osztálylét szellemi rekvizítumainak, illetőleg a tárgyi tulaj­donhoz kötődő jogoknak a teljes eliminálását – ezt még több évtized eróziója sem váltotta ki maradéktalanul. Az alkotmányosság modern funkciója, nevezetesen, hogy összefoglalja a társadalom legfontosabb politikai viszonyait és értékért, nem érvényesülhetett. Az államosított tár­sadalom alkotmányából ugyanis a politikai rendszer nem volt levezet­hető vagy modellezhető. Ha elvonatkoztatunk a kor – a „rövid ötvenes évek" – politikai viszonyaitól, és csak az alkotmány írott tételezéseiből indulunk ki, előttünk áll egy csaknem vegytiszta parlamentarizmus, par­lamenti túlsúllyal, a parlamentnek felelős kormánnyal, független bírósá­gokkal és választott helyi képviselettel. Egyetlen komoly, ámde megha­tározó jelentőségű rés tátong a jogi építményen: a kollektív államfői testület (a Népköztársaság Elnöki Tanácsa) jogilag is felfüggesztette a parlamenti primátust, mivel jogilag vele virtuálisan egyenrangú volt; ezt az egyenjogúságot fejezte ki a NET normatív aktusa, a törvényerejű ren­delet intézménye. A modell azonban eleve működésképtelen volt, mert nem létezett autonóm módon szerveződő politikai bázisa. Az alkotmány deklaratíve osztályalapokon nyugodott ugyan, ám ezt a jog egyáltalán nem intézményesítette közvetlenül. A polgári társadalomban ezt a célt a tulajdon szabadságának kinyilvánítása és a polgári jog intézményeinek védelme, a hatalom megosztása és a választójog együttesen garantálja, a civil társadalom egyre bővülő, tagolódó intézményein nyugodva. A dik­tatórikus államszocializmusban ezek az alapok teljesen hiányoztak egy ellenkező jelű hatalmi szerkezet társadalmi alátámasztása érdekében.

Felmerül a kérdés, egyáltalán megvalósítható volt-e ez? Meg lehe­tett-e haladni a civil társadalmat, egy pozitíve tételezett nem-polgári vi­szonyrendszer keretében, s ha igen, milyen szerves társadalmi bázison? Ezekre a kérdésekre nincs pozitív történelmi válasz, vannak viszont pél­dák a társadalmi bázis nélküli, tisztán politikailag tételezett zsákutcás fejlődésre. Az alkotmány a hazai szocialista modernizáció és konstruált társadalomalakítás feltételei közepette csak az erőszakfunkciók formális legitimálását szolgálta, és olyan keretbe helyezte a politikai hatalmat, hogy azt ellássa a bürokratikus szervezés és a hatalom fenntartás eszkö­zeivel – természetesen csak addig, amíg a társadalom nem kelt fel a számára idegenként és elnyomóként szerveződő hatalom ellen. A civil társadalomnak fogalmilag sincs létjogosultsága ebben a keretben, mivel az államban még a magánélet is felolvad, a polgárok szervezkedési és önszervezési szabadsága teljesen megszűnik, minden a központilag de­finiált politikai értékek szerint mozog. Aki ebből a konstrukcióból kilépni próbál, az vagy a devianciába süllyed, vagy az erőszakgépezetnek esik áldozatul. Fenn lehet tartani a magánélet redukált formáit annak leginti­mebb megnyilvánulásaiban, de csak az abszolút depolitizáltság árán, a szervezett közélettől távol, a társadalmi végeken, vagy teljes szellemi visszavonultságban, izolációban, Egy ilyen szélsőségesen abnormális helyzet huzamosabb ideig nem tartható fenn, a hatalom kénytelen meg­hátrálni és engedményeket tenni. A felülről vezérelt, erőszakos moderni­záció, akármilyen is a sikerfoka, kitermeli azt a közeget, amely felszá­molja a kiinduló struktúrát, feltéve, hogy társadalmilag akár külső erők által (szovjet befolyási övezet), akár belülről (Jugoszlávia) biztosítva van a stabilitása. A polgár a kiinduló modellben az állam „rabszolgája"; mind tulajdoni helyzetében, mind politikai létében kiszolgáltatott.

Ez a fejlődési ív teljes szakítást jelent a politikai egyenlőségre és a társadalmilag befolyásolt gazdasági egyenlőtlenségekre épülő európai társadalomszerveződéssel. Az európai tradíció a demokratikus fejlődés eredményeként az államot és a politikai hatalmat formáli­san a polgárok eszközévé teszi, ami a politikai képviseletben és a demokratikus választójogban fejeződik ki. Ez nem jelenti azt, hogy a tőke tagolt társadalma lemondana a politikai hatalomról és azon kívül helyezné magát. Éppen ellenkezőleg: közvetlen és – többek között a jogban – erősen közvetített intézmények biztosítják a gaz­dasági érdekek dominanciáját.

A civil társadalom – jogi oldalról leegyszerűsítve a gazdag szocioló­giai valóságot – a formális jogegyenlőség polgári jogi viszonyaiban fe­jeződik ki. Tudjuk – Anatole France híres aforizmája ezt szemléletessé is tette kultúrtörténetünkben -, hogy a jogegyenlőség távolról sem jelent egyúttal társadalmi egyenlőséget, de ennek valamilyen szintű érvé­nyesülését tradíciók, konvenciók, kulturális paradigmák és a modern új­ratermelésben a tulajdonra politikailag rótt szociális felelősség biztosítja. Már a mikrogazdaságban érvényesülő polgári jogban is benne fog­laltatik a civil társadalom formális egyenlőségigénye, és ami még ennél is fontosabb, a kiszámíthatóság, a társadalmi intézményi alapstabilitás iránti igény. Az árucsere polgári joga kifejezi azt, hogy a felek a piac hatalma alatt cselekszenek, és viszonyaikat alávetik a for­máljogi követelményeknek. Ebben benne rejlik a szabadnak tételezett elhatározás éppúgy, mint a „pacta sunt servanda" [a megállapodásokat be kell tartani] római jogból származó alapelve is. A szerződésnek pedig egyenlőnek tételezett létrehozói vannak, ha az a priori helyzet aszim­metrikus is. Tulajdonosi pozícióját megelőzően a polgár szerződő fél, akinek az akarata elvi síkon szabad, és, mint ilyen, csak az elfogadott konvenciók keretében – többnyire az állam által – korlátozható. Ezt a civil társadalmat természetesen nem csupán a formális jog keretezi, sőt, a felszínen éppenséggel a jogon kívüli konvenciók, helyi és regionális szokások, vallási és világi erkölcsi normarendszerek, hivatásrendi szak­mai hagyományok, kulturális tradíciók, illetőleg ezek sajátos ötvözetei irányítják, ezek tartják mederben a hétköznapi élet történéseit, E nor­mákra épülve folyik a nagy társadalmi csoportok, osztályok gazdasági ós politikai harca a civil társadalmon túli, illetőleg az azt szabályozó vi­szonyok befolyásolásáért, a társadalom alapstruktúráinak ellenőrzésé­ért. A piacok világméretűvé tágulása gyökeresen átalakítja a tőke és a termelés mozgását és világát, de ez csak a civil társadalom erősödését vonja maga után, és nem mond ellent a lokalitás értékei újraéledésének – éppen ellenkezőleg. Az egyes társadalmi szférák elkülönülése és a tőkés társadalmak stabilizálódása tette lehetővé a civil társadalmak tar­tós megszilárdulását. Ez a folyamat az általános társadalmi fejlettségi szintektől függően eltérő módokon és ütemben ment és megy végbe ma is a félperifériák és perifériák társadalmaiban.

Az államosítások, a magántőke és a kistulajdon szinte teljes kiiktatá­sa az államot is kiszolgáltatja a magától tételezett politikai akaratnak. Az alkotmány ilyen közegben elveszíti legitimációs töltetét, és jogi-technikai jellegűvé válik. Van írott jog, működik az igazságszolgáltatási szervezet, fennmarad még a polgári jogi szabályozás vagyonjogi ós szerződésjogi magja is, de mindennek nincs társadalmi alapja, mely a viszonyoknak megfelelő tartalmat adna. Lényeges hangsúlyeltolódás megy végbe a jog társadalmi funkciójában. Civiltársadalmi reguláló szerepe háttérbe szorul, egyszerűen azért, mivel a civil szféra búvópatakokba kényszerül, olyan területekre, ahol a jognak szinte semmi szerepe sincs. (Ha ebben az erősen informális világban konfliktusok alakulnak ki, azokat többnyire a jogon kívüli fegyverzetben vívják meg: vagy szigorúan szokásjogi ala­pon járnak el, vagy egyedi módon keresnek sajátos konfliktusfeloldást.) Másfelől viszont nagymértékben kihangsúlyozódnak a jog hatalmi és szervezeti irányítói funkciói, a normativitás, a jog végrehajtást, céltétele­zést és célrealizálást szolgáló jellege. Utasítások és technikai normák tö­mege tölti meg a hivatalos közlönyöket, míg a törvények, melyek társa­dalmi vagy politikai konszenzust tételeznek, teljesen visszaszorulnak ós eszközszerepre degradálódnak. A politikai diktatúra igyekszik – leg­alábbis részben – a jog mögé állni, és azon keresztül, mintegy a legitimi­tás látszatát magára öltve, megnyilvánulni. Ám mivel az alkotmány mö­gül eltűnt a hatalmat összetartó erők alkumechanizmusa és konszenzusa, illetőleg még formálisan sem létezik a jognak a társada­lomra való visszavezetettsége, az alkotmány társadalmilag és politikai­lag teljesen kiüresedik.

Az ilyen pszeudo-alkotmányos politikai struktúra a társadalom forra­dalmi átalakulásával legitimálja magát. Széttördelve a hagyományos tár­sadalmi szerkezetet, helyébe teljesen újat állítva, erőszakosan felszab­dalja annak szöveteit, és igyekszik megteremteni saját bázisát a szocializációs csatornák valamint a társadalmi mobilitás központi befo­lyásolása révén. A modernizációnak egy diktatórikus, gyorsított és önalapú formája valósul meg, amelyben a jog és az alkotmányosság mara­déka pusztán eszközszerepet játszik. Az osztálydimenziók eltűnnek ugyan, de nem alakul ki a civil társadalom sem, mely a helyébe léphet­ne. A hagyományos agrártársadalom gyorsan elindul az atomizálódás útján, de a „negatív társadalom", ami a korábbi függőségi viszonyok fel­számolása után kialakul, nem képes az atomizációs szinten társadalmi méretekben túllépni. Ez a tény önmagában olyan feszültségeket ger­jeszt, melyek súlya alatt végül még a legkeményebb diktatúra is meg­roppan.

A politikai válságok és robbanások, melyek a felszínen többnyire gaz­dasági természetűek, olyan helyzeteket teremtenek, amelyekben a poli­tikai elitnek fel kell adnia a civil társadalom ellenében nyert állásokat, egyiket a másik után. A nyers államosítás következtében eltűnik ugyan a munkára és a fogyasztásra szűkített, atomizált magánegyének gazdag informális és formális hálózata, a korábban létezett társadalmi, ideoló­giai, eszmei szövet nagymértékben felszívódik, sérül, részben megsem­misül és átlényegül. Szociológiailag – ha nem is könnyen – mérhető en­nek a megsemmisülésnek a mértéke, kiterjedtsége. De természetesen a szétmorzsolódási folyamat nem abszolút és nem is teljes. Az igény a tár­sadalmi kiegyenlítődésre és az autonóm szerveződésre újratermelődik, s ez utat tör magának mind a politika, mind pedig a gazdaság hajszále­reiben. Az 1956 októberi felkelés az uralkodó párt sztálinista gyakorlata ós a szovjet hatalom ellen kifejezte a társadalom egy részének határo­zott igényét egy demokratikus és társadalmi részvételen, s ezen belül is hangsúlyozottan munkástanácsi autonómián alapuló politikai modell ki­alakítására. A felkelés erőszakos elfojtása ugyan lehetővé tette az álla­mosított és közvetlen szociális bázis nélküli hatalmi modell fenntartását, azonban olyan módosítások árán, amelyek végül is e modell teljes önfelszámolásához vezettek. Az államszocialista berendezkedés belső átala­kításának kulcsa kétségkívül a civil társadalom kiépülése volt. Erre az átalakításra alkotmányos szinten 1988-1989-ben került sor. Ám ahhoz, hogy ez a hatalomszerkezeti változás lehetővé váljék, a társadalom vi­szonyaiban egy sajátos felhalmozódásnak kellett végbemennie: meg kellett történnie a civil társadalom eredeti felhalmozásának.

Az államszocializmus Kádár-féle változata

1956. november negyedikével kezdődik az a korszak, amelyet a mai po­litikai diskurzusban a korábbi szerves folytatásának tekintenek, és ugyanúgy politikai diktatúraként írnak le, mint a megelőző sztálinista be­rendezkedést. Ez a publicisztikai vélekedés oly elterjedt, hogy már-már kilátástalannak tűnik az érvelő elemzés eszközeivel szembeszállni vele. Ám politikai folyamatok tudományos igényű számbavételét éppen az kü­lönbözteti meg a napi politikai ütközetek érvrendszerétől, hogy egybe­veti a fogalmak tartalmát a valóságos társadalmi folyamatokkal. így a kategóriák használatát nem a politikai érdekek és a hétköznapi – olykor kényszerűen leegyszerűsítő – gondolkodás szükségletei motiválják.

Ha az alkotmányos viszonyokat vesszük szemügyre, azt látjuk, hogy azok nem feleltek meg a demokratikus értékrendszer több alapvető igé­nyének sem. Nem biztosították az állampolgárok politikai jogait, nem tar­talmaztak garanciákat a bírói függetlenség érvényesülésére, a parla­menti képviseletet politikailag alárendelték a pártakaratot képviselő államfői testületnek, politikai bűncselekményként üldözték a szólás-, a sajtó- és a gyülekezési szabadsággal élőket, az alkotmányos deklaráci­ón túl nem biztosították az egyesülési szabadság érvényesülését – hogy csak a legszembetűnőbb defektusokat soroljuk. Általában jellemző volt, hogy az alkotmány formálisan demokratikus szabályozását nem egészí­tették ki az eljárásjogi, végrehajtási normákkal, ami által az alkotmányos tétel üres kinyilatkoztatás maradt.

Ennyiben tehát helytálló, hogy a kádári konszolidáció alkotmányos alapjai nem különböztek lényegesen a korábbi rendszerétől, legalábbis az első periódusban, 1956-1963 között. Az azonban nincs összhang­ban a tényekkel, hogy az alkotmány közvetlenül biztosította az uralkodó párt államirányító szerepét. Az 1949. évi eredeti alkotmányban a mun­kásosztály vezető szerepéről volt szó, ám – mint ezt már korábban je­leztem – ez éppúgy deklaratív maradt, mint az egyesülési szabadság. A párturalom bevezetése voltaképpen ellentétes volt az alkotmány betűjé­vel – ha létezett volna alkotmánybíróság, a párturalmat érvényesítő ki nem hirdetett jogszabályokat alkotmányellenesnek kellett volna minősí­tenie. Az sem véletlen természetesen, hogy nem volt alkotmánybíróság.

A berendezkedés diktatórikus vagy nem diktatórikus jellegét nem elsősorban az alkotmányos szabályok elemzésén keresztül lehet meg­ítélni. Egyfelől a demokrácia nemcsak politikai kategória, vannak gazdasági vonatkozásai is. Másképp élték meg a nagy tulajdonvesz­tést azok, akik az államosításokat elszenvedték, és azok, akik munkát kaptak az államosított üzemben, vagy beköltöztek az államosított bérhá­zakba. Másfelől a formálisan demokratikus uralom lehet antidemokrati­kus tartalmú, hatalomkisajátító, elnyomó jellegű. A legális felhatalma­zás, a hatalom eredete, nem azonos annak tényleges gyakorlatával.

(A polgári berendezkedés radikális kritikusai ezen meggondolás alapján beszélnek demokratúráról: demokratikus diktatúráról.) A tényleges de­mokrácia érvényesülését a politikai viszonyok egészén, a formáljogi szerkezeten, a politikai gyakorlaton és az informális relációk ala­kulásán keresztül lehet megbecsülni. Ennek alapján a korai Kádár-rendszer és az 1956 előtti formális szerkezetek között egyfelől nagyfokú azonosság állt fenn, másfelől azonban lényeges különbség konstatálható az informális viszonyokban és a politikai intézmények működésében Az 1956 előtti pártállam magát mindenféle formai köve­telménytől függetlenül legitimnek tételezte, ós nem is fogadta el a de­mokratikus legitimálás szükségességét. A fokozatosan demokratizálódó kádárista államszocialista rendszer számára a társadalmi elfogadtatás megkerülhetetlen alapérték volt. Főként ezzel – és persze ezzel párhu­zamosan más jelenségekkel (nemzetközi viszonyok, hazai civil társadal­mi alapok stb.) – magyarázhatjuk, hogy az egypártrendszer részben spontán politikai mozgalmakon keresztül, részben jogi úton a legkisebb megrázkódtatás nélkül nőtt át a többpártrendszerbe 1989-ben. Ez a tár­sadalomra vonatkoztatottság nem jelentett elkötelezettséget a polgári demokrácia értékei iránt, éppen ellenkezőleg, megpróbálta a demokrá­cia igényét összeegyeztetni a szocializmus tételezett normáival, az egy­pártrendszer politikai viszonyaival. De nem jelentette a formális politikai felhatalmazás szükségességének elismerését sem. Ebben a tekintetben a politikai gondolkodás következetes és logikus is volt, hiszen a formális felhatalmazás intézményesítése nyilvánvalóan többpártrendszerhez ós az államszocializmus felszámolásához vezetett volna, mint ahogy a gaz­dasági válság szorításában így is történt. A kérdés csupán az, hogy a kádári rendszer miért nem kísérelte meg kiépíteni a saját társadalmi bá­zisát – munkásdemokrácia? – a tulajdon reformján és radikális alkotmá­nyos reformon – alkotmányos egypártrendszer? – keresztül.

Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy ezek a kérdések törté­nelmietlenek, ha csupán a politikai hatalom logikáján át közelítünk a vá­zolt dilemmához. Ha a társadalmi kondicionáriságot is elemezzük, a kép azonnal más megvilágításba kerül. Felvethető az a kérdés, hogy a pol­gárosodás útja melyik ösvényen járhatóbb: a politikai átalakítás radikális módszerével, melyet minden bizonnyal követett volna az azonnali és tel­jes reprivatizáció (s mindaz, ami szociológiailag együtt jár ezzel), avagy a gazdasági szerkezet fokozatos átalakításával, a civil társadalom érté­keinek lassú felhalmozása útján? Valószínűleg ez a kérdés is mester­kéltnek tűnik sokak számára, mivel csak spekulatíve válaszolható meg. Ám nehezen kerülhető meg visszamenőleg, ós még kevésbé volt meg­kerülhető előre tekintve.

Ha az 1960-as évek viszonyaiba illeszkedve kíséreljük meg a lehet­séges politikai választások mérlegelését, nyilvánvalóvá válik, hogy nem az az igazi alternatíva, hogy polgári alkotmányosság vagy kommunista diktatúra, hanem, hogy radikálisabb vagy mérsékeltebb reformok a de­mokratizálódás felé. A kádári válasz lényege a hatalom folytonossága – adagolt, apró, a hatalom szerkezetét nem érintő reformok útján, konzek­vensen kerülve a politikai szerkezet radikális átalakítását. A pacifikálás fő eszköze a depolitizálás. Logikus következménye ennek az ösztönö­sen hatalomorientált politikai filozófiának az alkotmányos állandóság. „Nem a konstrukció volt hibás, hanem a politikai gyakorlat", következés­képpen meg kell tartani az alkotmányos szerkezet alappilléreit és csak finomításokat, kiigazításokat kell tenni. Így az 1949-ben kiépült modell lé­nyege – egypártrendszer, formális parlamentarizmus, a formális hata­lommegosztás hiánya – érintetlen marad. A politikai rendszer elfogadta­tása stíluselemekkel és az informális politikai viszonyokon belül történik. Paternalista és autoritárius jegyek szerves ötvözése, a formális politikai azonosulás igénye az irányító posztokon, az integrálódás ós a lojalitás jutalmazása az állami és a pártbürokrácia kiterjedt intézményeiben, a tu­domány és a kultúra fontosabb és kevésbé fontos posztjain. És ez a képlet mindenki számára teljesen világos, egyértelmű. A rendszer egyál­talán nem kívánja az őszinte, az értékeken alapuló azonosulást, s azt nem is jutalmazza különösképpen, másfelől beéri a formális alkalmazko­dással, ami lehetővé teszi a más politikai értékeket vallók számára az „okos kompromisszumok" megkötését.

A kádárizmus működési mechanizmusa következetes rendszer. Alap­eleme a stabilitás, a konfliktuskerülés, a pragmatikus reformok sora, tár­sadalmi békén nyugvó, a polgár javuló materiális helyzetén alapuló passzív legitimáció. És a rendszer ellentmondása is adott: minél hatéko­nyabban sikerül konszolidálnia, annál inkább kialakul az a civil társada­lom, amely előbb gazdaságilag, majd politikailag akarja megszervezni magát, megsemmisítve ezáltal a rendszer lényegét, a felülről meg­teremtett és egy központból garantált integrációt. Hogy ez mikor követ­kezik be, alapvetően két körülményen múlik: egyrészt függ attól, hogy a civil társadalom mikor erősödik meg gazdaságilag és politikailag ahhoz, hogy egyértelműen megfogalmazhassa társadalomalakító terveit a hatal­mon levő rendszer intézményeivel szemben, másrészt attól, hogy a nemzetközi körülmények mikor engedik meg a politikai függetlenedést a szovjet politikai dominanciától. Ezek együttes feltételek, magában egyik sem elégséges az államszocializmus leépítéséhez. Sokan túlértékelik a nemzetközi dimenziók szerepét, megfeledkezve arról, hogy a szovjet rendszer belső bomlásában milyen szerepet játszottak éppen a kelet­közép-európai rezsimek hullámzó demokratikus mozgalmai és civil tár­sadalmi átalakulásai.

A civil társadalom hazai konstituálása eredeti folyamat, szociológiai és gazdasági értelemben is. Nem arról van szó tehát, hogy a korábbi középosztályok a tulajdoni „proletarizálódás" után újra visszanyerik kö­zéposztályi státuszukat. Ez is jelen van, de csak egy fontos területen ját­szik meghatározó szerepet: a paraszti birtokos középosztály, illetőleg annak soron következő generációja (a „kulákok" fiai) a mezőgazdasági termelőszövetkezetek irányítói pozícióiba kerül, s ez politikailag közöm­bösíti a falusi társadalmat. A többi társadalmi szférában, az állami bürok­ráciában, a vállalati középszintű vezetésben ós attól fölfelé, az oktatás ós a tudomány nagy intézményeiben az elsőgenerációs értelmiségiek és szakalkalmazottak veszik át a vezető szerepet; a politikai szelekció­nak – talán az alsó szintű párt- és tanácsi bürokrácia („aparátcsikok") ki­vételével – már szinte semmi szerepe sincs.

Ez a társadalmi háttér politikai értékeiben egyre inkább plurális. Amint azt a szociológiai felmérések egyértelműen kimutatták, nem volt érdemi különbség a párttagság és a pártonkívüliek értéktagoltsága kö­zött. A pluralizálódás azonban nem szemmel látható, mivel a politikai ta­golódás teljesen vissza van szorítva a magánélet keretei közé.

A jogállamiság a politikai közélet és a magánélet merev szétválasztá­sának bázisán kezd lassan kiépülni. Más lehetőség az egypártrendszer viszonyai között nem is modellezhető. Bármiféle nyílt politizálódás ugyanis azonnal szétfeszítette volna a rendszer kereteit, és a társadalmi konfliktusok hallatlan kiéleződéséhez vezetett volna.

A jogállamiság kereteinek kiépítése mint a demokratikus átmenet feltétele

A jogállamiság elméleti és gyakorlati intézményesülési kérdéseivel nem is csak azért kell részletesebben foglalkozni, mert a hatályos magyar al­kotmány megfogalmazása szerint a politikai átmenet fő célja a többpárt­rendszert, a parlamenti demokráciát és a szociális piacgazdaságot meg­valósító jogállamiság megteremtése, hanem azért is, mert az átmenet jogi keretek között tartásában lényeges funkciója volt azoknak a jogálla­mi alapoknak – mind a pozitív jogban, mind a jogászi kultúra és egy ru­galmas jogalkalmazói rendszer terén -, amelyeket az államszocializmus körülményei között megteremtettek.

A jogállamiság kategóriája meglehetősen elvont fogalmi kört takar. Ez magyarázza azt, hogy az egymástól eléggé különböző ideológiai fel­fogásokban egyaránt helyet kap, sokszor csupán legitimációs céllal. Anélkül, hogy az államiság elvont fogalmi elemzésének mezejére kelle­ne tévednünk, meg kell jegyezni, hogy a jogállamiság kategóriája a polgári demokrácia igényével párhuzamosan jelenik meg, elsősor­ban ott, ahol a hatalom intézményes korlátozása, valamint a tőke felőli erős ellenőrzése nem épült ki a maga teljességében.

Európai kategóriáról van szó, azon belül is a kontinentális európai fejlődés által kimunkált fogalomról, amelyben a jog és az állam egyfor­ma hangsúllyal szerepel. Az állam tradíciója azért fontos, mivel az elvont közhatalom mint a társadalmi érdekek kifejezője jelent meg. Ezzel éle­sen szembeállítható az angolszász, s különösen az amerikai fejlődés, amit az is jelez, hogy itt nem használják a jogállam (Rechtsstaat) kifeje­zést. Nem csupán szemantikai különbségről van szó azáltal, hogy a fo­galom angol megfelelője, a „rule of law", amit talán joguralomnak lehet a legpontosabban fordítani, nem is tartalmazza az államiságra való uta­lást. (Az angolban találkoztam tükörfordítással: law-based state vagy legal state, de ez még mindig másképp cseng, mint a mi jogállam sza­vunk.) Márpedig itt éppenséggel a „csinált", a központosított hatalom ál­tal alkotott jog és az államiság egymásra reflektálásáról, összekapcsolá­sáról van szó.

Nyilvánvaló, hogy a jog uralma is feltételezi az erős állam jelenlétét, de a hangsúly nem az államon van, miután az csupán eszközszerepet játszik a legitim és a nyilvánosság által ellenőrzött módon kialkudott köz­akarat érvényesítésében. Nem az államtól származik a hatalom; az ál­lamnak nem lehet érdeke.

Nem véletlen tehát, hogy az 1956 utáni fejlődésben az államot mint önálló entitást hangsúlyozó eszmeiség nyert befolyást. Ez megfelelt a történelmi tradíciónak és a hatalom érdekeinek is, amely elfogadta azt az elvet, hogy a személytelen, formális jog kapjon nagyobb szerepet a politikai célok érvényesítésében, de a hatalom jog általi korlátozását már egyáltalán nem akceptálta és csak korlátozottan alkalmazta. A normativitás és a jogi stabilitás követelménye természetesen adódott abból, hogy a hatalom nem szervesített legitimitásra törekedett, s ezért lépten-­nyomon hangsúlyozta a törvényességét. A legalitás pótolni látszott a le­gitimitást Persze ebben is erősen jelen volt a hatalom érdeke. A tör­vényesség előtérbe helyezése olyan körülmények között, amikor a törvényalkotásra a társadalom, illetőleg a potenciális politikai cso­portok semmiféle intézményes befolyással nem rendelkeznek, és a hatalom határozza meg a törvények tartalmát, nem jelent többet, mint annak felismerését, hogy a nyers politikai akaratnál hatéko­nyabb a jogi stabilitással is fémjelzett, közvetített politikai hatalom. Volt azonban egy másik fontos erő, amely a hatalomérvényesítési szem­pontok mellé lépett, különösen a mezőgazdaság erőszakos átalakítása után, a hatvanas évek közepétől, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a ká­dári politikai kompromisszum csak egy olyan keretben valósítható meg, amelynek a gazdasága relatíve független a politikától, a központi állami hatalomhoz képest decentralizált és egyértelműen a piacgazdaság irá­nyában fejlődik. Ilyen körülmények között a polgári és a gazdasági jog elkerülhetetlenül felértékelődik, a kiszámíthatóság és a jogi stabilitás az állam működésének alapértékévé válik. Megindul egy olyan folyamat, ami jogilag visszafordítható ugyan, egy idő után azonban társadalmilag válik irreverzibilissé. Ezért van az, hogy az ún. politikai visszarendeződé­sek a felszínen mindig konzervatív fordulatokként jelennek meg, a civil társadalmi szerveződési folyamatokat azonban nem befolyásolják lénye­gi módon. A jogilag korlátozott államszocializmus decentralizált for­mája és piacgazdasági változata logikailag magában hordozza a polgári demokratikus formák kimunkálásának elkerülhetetlenségét, amit csak a politikai akarat meghosszabbításával, az egypártrendszer fenntartásával lehet a jövőbe utalni.

A jog szerepének növelése, a jogi stabilitás fokozatos megteremtése már a korai Kádár-rendszerben megkezdődött, anélkül, hogy – mint ezt már hangsúlyoztam – az alkotmányos szerkezeten akárcsak a legkisebb változtatást is meg akarták volna tenni.

Érdemes röviden áttekinteni az ötvenhatot követő három évtized tör­vényi szintű jogalkotását, mivel ez jól megvilágítja a magyarországi poli­tikai viszonyok átalakulásának természetét, sajátos modell-jellegét. Ez akkor is tanulságokkal szolgál, ha tudjuk, hogy csak a legfontosabb sza­bályozási kérdésekben alkottak törvényt, a jogalkotás súlypontja a kor­mány és a minisztériumok rendeleti normaalkotására esett. Ide sorolhat­juk a NET jogi tevékenységét is: törvényerejű rendeletei valóban úgy születtek meg, mintha egy alkotmányos szükséghelyzetben rendeletal­kotásra kapott volna jogosítványokat.

Az országgyűlés által alkotott törvények szelleme híven tükrözte azt az alapvető változást, hogy megbukott a társadalom totális államosítá­sának koncepciója. Az árutermelésre épülő gazdaságot már nem akar­ták a bürokratikus állam meghosszabbításaként működtetni. Megindult az államiság korlátainak kiépítése. Nem szabad eltúlozni e korlátok poli­tikai jelentőségét, de alábecsülni is hiba lenne fontosságukat. Már 1957-ben megszületik az államigazgatási eljárásról szóló törvény (1957. évi IV. tv.), amely – először a szocialista országok közül – szabályozta az állam ós a polgárok viszonyát az igazgatási-hatósági eljárásokban. Ez a politikailag is sarkalatos törvény jelezte, hogy az állam intézkedési hatal­ma jogilag korlátozott ós eljárásjogilag kötött. E törvény átfogó kor­szerűsítésére, az állam további korlátozására 1981-ben került sor. Egy fontos kérdésben azonban ekkor sem sikerült az államközpontú alkot­mányosságon rést ütni, nem sikerült a szakértőknek azt a törekvését ér­vényesíteni, hogy az államigazgatási határozatok bíróság előtti megtá­madhatósága legyen általános. A döntéshozók nem kívánták a kormány által ellenőrzött teljes magyar államigazgatást az adminisztrációtól füg­getlen bíróságok ellenőrzésének kitenni

1959-ben fogadták el a Polgári Törvénykönyvet (1959. évi IV. tv.), amely nélkül elképzelhetetlen lett volna a polgári magánviszonyok és az üzleti élet jogi stabilitásának megteremtése. A törvénnyel a polgári világ egy fontos jogi feltétele épül be a magyar állami életbe ós fokozatosan – jórészt a bírói jogalkalmazó tevékenységen keresztül – olyan polgári jogi kultúrát teremt meg, amelynek nem volt sok köze a pártállamisági konst­rukcióhoz, hogy a „kommunista diktatúrára" történő hivatkozásokra ne is utaljunk.

A hatvanas években a nem-politikai jogalkotás dominált, ami a nagy gazdasági reformhullámok természetes következménye. Ekkor szület­nek az ún. ágazati kódexek, amelyek egy-egy fontos gazdasági ágazat jogviszonyait átfogóan kodifikálják (a bányászatról [1960. évi III. tv.], az erdőkről és a vadgazdálkodásról [1961. évi VII. tv.], a villamos energiá­ról [1962. évi IV, tv.], a postáról és a távközlésről [1964. évi II. tv.], az építésügyről [1964. évi II. tv.], a vízgazdálkodásról [1964. évi IV. tv.])

Ebből a sorból két nagyfontosságú törvény emelkedik ki: a Munka Törvénykönyve (1967. évi II. tv.) és a mezőgazdasági termelőszövetke­zetekről szóló (1967. évi III. tv.). A munkaviszonyokat szabályozó tör­vény a civil társadalmi viszonyok jogi építményének fontos építőköve, hathatós védelmet nyújt a munkavállalóknak az állami vállalatokkal szemben. Ezen keresztül is jól érzékeltethető, hogy a polgárosodás há­rom alapvető aspektusa, a vállalkozói-tulajdonosi, az államtól független munkavállalói-fogyasztói, valamint az autonóm politikai polgári, nem egyforma mértékben tudott kibontakozni. A legkönnyebben a középső, a fogyasztói-munkavállalói aspektus érvényesül.

A tsz-törvény a Kádár-rendszer egyik legfontosabb állomása, mind a stabilizálódás, mind pedig a felszámolódás perspektívái szempontjából. A törvény politikailag ós gazdaságilag egyaránt jelentős. Politikailag azért, mert a parasztság önálló korporatív érdekképviseletet kap (Ter­melőszövetkezetek Országos Tanácsa), ezzel is elismerve az agrárága­zat autonómiáját az állammal szemben. Gazdaságilag azért, mert a ter­melőszövetkezetek mint önálló jogi személyek rendszere rést üt az állami tulajdon szerkezetén: egy egész, meghatározó ágazat kerül az ál­lam közvetlen irányításán kívülre.

Mindkét törvény a gazdasági élet átfogó reformja jegyében született, időben megelőzve a gazdaságirányítási reform 1968. január 1-jei beindí­tását. Ezeket követi 1971-ben a szövetkezeti törvény (1971. évi II. tv.), amely a nem-mezőgazdasági szövetkezeti szektor egészét stabilizálja jogilag, komoly lépést téve a vegyes tulajdonú gazdaság elismerése, ille­tőleg kiépítése felé.

A politikai jogalkotás fontos állomása a harmadik tanácstörvény (1971. évi III. tv.). Ez az 1954. évi alapokon álló, és 1965 után rendeleti úton reformált helyi-területi igazgatást helyezte új elvi alapokra. A tör­vény megalkotásán keresztül jól kimutathatók a korszak alapvető politi­kai ellentmondásai. A gazdasági dencetralizálást követnie kellett volna a helyi közélet demokratizálásának, a települési önkormányzatiság kibon­takoztatásának. Az új tanácstörvény politikai irányelvei még tartalmazták ezt a célkitűzést, de már az eredeti koncepcióban szerepeltek ellent­mondások, ami jelezte, hogy a politikai elhatározás nem volt konzek­vens, a döntő lépést a politikai vezetés nem vállalta. Ezt jól érzékelteti, hogy a pénzügyi kormányzat még a törvény megalkotása előtt olyan ter­vezési és finanszírozási rendszert intézményesített, amely a helyi auto­nómiát az állammal szemben teljesen illuzórikussá tette. A törvény nö­velte ugyan a tanácsok önállóságát, de az önkormányzatiság politikai el­ve üres ígéret maradt.

Hasonló volt a helyzet a hetvenes évek elején meghirdetett átfogó al­kotmányreformmal. A politikai kampány csak azt a célt szolgálta, hogy szakértői csoportok olyan finomításokat vezessenek át az eredeti szöve­gen, amelyek a már létező alkotmányos szerkezetet egyetlen lényeges ponton sem érintették. A reform ambiciózusan indult, de mire 1972-ben megszületett a módosítás, politikailag teljesen kifulladt. Ebben szerepe lehetett annak a körülménynek, hogy a gazdaságirányítási reform nem hozott kézzelfogható gazdasági sikereket, politikailag azonban szembe­állította az akkortájt még gyenge, szervezetlen és megosztott mene­dzser-réteget a politikai befolyásukat féltő hivatásos szakszervezeti ós pártvezetőkkel valamint a munka- és jövedelembiztonságukért – amint mára kiderült, joggal – aggódó szakmunkásrétegekkel. A pszeudo-alkotmányreform egy említésre méltó politikai elemet tartalmazott azáltal, hogy újrafogalmazta a párt és az állam viszonyának elvi deklarációját. Mint láttuk, az eredeti alkotmányszóveg az állam osztály-jellegét mond­ta ki, anélkül azonban, hogy ezt közvetlenül intézményesítette volna. A politikai pártra való hivatkozás teljesen hiányzik az egész alkotmány szövegéből. Az új formula szerint a társadalom vezető ereje a munkás­osztály marxista-leninista pártja. Ez a szabályozás ideológiai petárda volt ugyan, de jelezte, hogy a rezsim ragaszkodik az ortodoxiához, mi­közben a tényleges politikai gyakorlat bizonyos fokú rugalmasságot mu­tatott. Ebből következően a társadalmi valóság a politikai filozófiában zárójelbe tétetett, s ezáltal elveszítette azt az esélyt, hogy befolyásolja a nagyléptékű társadalmi-politikai folyamatokat. A történelem utólag csat­tanós választ adott erre a rövidlátó, a napi politikai taktikázásba süllyedő eszmeiségre.

A hetvenes évek időszaka a reform körüli csatározások következté­ben semmiféle maradandót nem alkotott az államiságban és az alkotmá­nyos keretben. A civil társadalom azonban éppen ebben az évtizedben alapozódik meg, két forrásból táplálkozva: a liberalizálódó, a gondolati sémáktól egyre inkább felszabaduló szellemi közéletből, valamint a má­sodik gazdaság rugalmas és egyre bóvüló autonóm világából. Ezt titulál­ták a nyugati sajtó nyomán gulyáskommunizmusnak a legvidámabb ba­rakkban. Egyik kitétel sem igaz: a barakkból ki-be lehetett járkálni a nyugati oldalon, a „kommunizmus" pedig egyre inkább olyan ideológiai máz volt csupán, amely a szerkezet összetartására rendeltetett.

A nyolcvanas évek elejére a társadalom elitcsoportjaiban és polgáro­sodó középrétegeiben általánossá váltak egy fogyasztói társadalom ér­tékei, és megérett az igény egy nyugati típusú berendezkedés megho­nosítására. Ez azonban nem vált azonnal ellenzéki potenciállá, mivel a depolitizált társadalom ekkor még nem támogatott olyan mozgalmakat, amelyek a status quo-t a biztos siker reménye nélkül bolygatták volna meg. És itt beléptek a nemzetközi megfontolások is, amelyek azután később – ellenkező előjellel – döntőnek bizonyultak.

A politikai keretek alakulását egyre inkább a feszültségek egészen nyilvánvaló felhalmozódása befolyásolta. A politikai vezetés egyre in­kább a radikális piaci reformok útját járta, anélkül, hogy ezt bármiféle po­litikai kampány kísérte volna. A nyolcvanas évek elején alakul ki egy sa­játos helyzet a magyar pártállami struktúrában. Az államszervezet elég­gé nyilvánvalóan kettészakad. A közvetlen hatalmi intézményeket a felső szintű pártvezetés direkt módon irányította. A gazdaságirányítás te­rén fordított volt a helyzet: a pénzügyi és banki bürokrácia teljesen uralta a folyamatokat és magát a politikai döntésmechanizmust. A gazdasági válságjelenségek és az egyre fenyegetőbb eladósodás a politikai veze­tést függő helyzetbe hozta a nemzetközi pénzügyi intézményektől, s ettől kezdve a piacgazdaság kiépítésének ún. politikasemleges lépései normatív követelményrendszerként jelentek meg. A hitelezők érdekeit megfogalmazó intézményekkel folytatott alkukban csak végső érvként szerepelt a belpolitikai stabilitás. A reformok azonban a modellen belül maradtak, a tulajdoni szerkezet stabilitásához a politikai vezetés ortodox módon ragaszkodott. Így az új vállalkozói réteg nem érezhette magát biztonságban, s viselkedése nem a vállalkozói, hanem a fogyasztói mentalitást jelenítette meg. A válságra a Kádár-rendszernek már nem volt alkotó válasza. A politikában jelentős posztokat megszerző új szak­képzett középgeneráció ezért szakított a rendszer mindig is csak máz­ként kezelt primitív ideológiájával. A gazdasági válság, a decentralizált és részben magánpiacosított gazdaságra épülő új civil társadalom, vala­mint a politikai hatalom belső pluralizálódása és bomlása a nyolcvanas évek közepére olyan helyzetet teremtett, hogy visszafelé már nem volt út. A „békés forradalom", ha forradalmi átalakulásról egyáltalán lehet be­szólni, a magyar társadalomban a nyolcvanas évek derekára már lezaj­lik, s az évtized végén a hirtelen aktivizálódó politikai elitek ennek a gyü­mölcseit aratják le.

Az alkotmányos szerkezetben ezt jól jelzik a nyolcvanas évek elején a demokratizálás jegyében bevezetett óvatos reformok, amelyek érintet­ték a politikai rendszer alapelemeit is. Az Alkotmányjogi Tanács a jogal­kotás korlátozott kontrollját volt hivatva megvalósítani, mint a gyakorlat­ban kiderült, szinte teljesen hatástalanul. Ennél lényegesen fontosabbnak, hatásaiban nagy horderejűnek minősül az országgyűlési választójo­gi reform (1983. évi III. tv.). A többes jelölés – aminek a lehetősége már 1970 óta létezett, de a helyi politikai szervek egyre kevésbé ériek vele – kötelezővé vált. Ez a választásokat előkészítő pártbizottságokat aktivi­tásra kényszerítette az 1985. évi választások idején. Akkorra már a kis létszámú szervezett ellenzék is elég erősnek érezte magát, hogy nyilvá­nosan is a színre lépjen, igaz, nem a kemény magjával, hanem szimpa­tizánsaival és szakértőivel. A hatalom azonban versenyeztetni és nem pluralizálni akart, s ezért politikai eszközöket és jogtalanságokat is fel­használt arra, hogy megakadályozza ellenzékinek minősített politikusok megválasztását. Ennek ellenére a képviselők jelentós része kicse­rélődött, az egyéni kerületben indult pártpolitikusok közül a népszerűtle­nek megbuktak (köztük több ismert nyugdíjas politikus), és az egyéni ke­rületben megválasztott képviselők mintegy 10 százaléka ún. spontán je­lölt volt, vagyis nem a „hivatalos" előkészítésben nyerték el jelölésüket. Ez felborította az országgyűlés homogenitását, irt már nemcsak „bólintó-jánosok" ültek, akik nagyobb ellenállás nélkül szavazták meg a kormány előterjesztéseit. Az országgyűlésnek mint egésznek közvetlen politikai irányíthatósága egyszer s mindenkorra megszűnt 1985-ben. A másik új intézmény az országos lista volt. Ez a harmincöt nevet tartalmazó lista nagyfokú biztonságot adott a legfontosabb politikai vezetőknek (a 15 ta­gú Politikai Bizottság 13 tagja szerepelt a listán; a többi politikusnak, ha képviselő akart maradni, vállalnia kellett a versenyt, a bukás kockáza­tát). Az országos lista zárt és alternatíva nélküli volt, csak elvileg hordoz­ta a kollektív bukás esélyét. A kérdés csak az volt, milyen aránya lesz az ellenszavazatoknak, amelyek az egyes politikusokra estek. Jellemző, hogy a törvény nem is tartalmazott semmiféle kitételt arra az esetre, ha az országos listát a választók nem választják meg. Ez a magabiztosság azonban nem tartott sokáig, a Kádár-rendszer korábbi támogatottsága a gazdasági hanyatlással igen hamar semmivé foszlott.

Mint jeleztem, ez a hanyatlás politikailag a nyolcvanas évek elejére esik: 1982-ben az ország csaknem fizetésképtelenné vált. Jól jellemzi a kifulladást, hogy az 1982-1985 közötti időszakról egyetlen eredeti sza­bályozást tartalmazó törvény sincs már hatályban.

A jogállamiság kiépülése és a politikai rendszer radikális átalakulása az 1985. évi parlamenti ciklussal kezdődik, amikor elindul az MSZMP-n belül az utódlási harc Ebben a korszakban többé-kevésbé szinkronba kerülnek a gazdasági és a politikai változások. A politikai vezetés belát­ja, hogy radikális változásokra van szükség a politikai rendszerben és a gazdaságban. A piacgazdaságot előkészítő alapvető változások egy­mást követik. Kádár János bukása előtt születik meg a törvény a ma­gánszemélyek jövedelemadójáról (1987. évi X. tv.), a leköszönés után pedig a gazdasági társaságokról szóló törvény (1988. évi VI. tv.). Az utóbbi, a gazdálkodó szervek és a társaságok átalakulásáról szóló tör­vénnyel (1989. évi XIII. tv.) együtt a gazdasági rendszerváltás alaptörvé­nye, ami nélkül a békés átmenet aligha mehetett volna végbe. Ezeket még egy sor fontos, a magántulajdonra épülő gazdaság számára feltét­lenül szükséges törvény követi 1988-ban és 1989-ben.

Az alkotmányos keretek átalakítása is a kádári vezetésnek az 1988. májusi pártértekezleten történt eltávolítása után vesz lendületet. 1987-ben még, amikor az országgyűlés a jogalkotásról alkot törvényt, nem változtatják meg azt a pártállami konstrukciót, amely a rendeleti kor­mányzást a NETtvr.-rel biztosította. Ez a kádári kompromisszum utolsó megnyilvánulása, ami jelzi, hogy hol voltak a korábbi rendszer alkotmá­nyos határai.

A poszt-kádári rövid átmenet kinyilvánított funkciója a korábbi szerke­zet leépítése vott. Ezt az akkori MSZMP- és állami vezető elit részben tudatosan, részben, érdekeit felismerve, ösztönösen vállalta. Ez termé­szetesen nem korlátozódhatott a gazdasági rendszerre, az állami tulaj­don részleges leépítésére. A központi kérdés az volt, hogy az MSZMP feladja-e hatalmi hegemóniáját, és milyen álláspontot foglal el az intéz­ményesített politikai pluralizmus, a többpártrendszer kérdésében. Itt hú­zódtak sokáig a frontvonalak a kormányzó párt reformszárnya és tradicionalista csoportja között, miközben egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a kérdést nem az MSZMP fogja eldönteni, hanem a hatalmon kívüli politi­kai elit, valamint az az országgyűlés, amelynek kényelmes többsége ugyan MSZMP-tag volt, ám ez már nem jelentett politikailag mobilizálha­tó erőt. Az események jól jelzik, hogy a Grósz-kormány idején, majd kü­lönösen a Németh-kormány alatt, már nem az MSZMP irányította a leg­fontosabb politikai folyamatokat. Erre a legjobb példa a pártok legalizá­lása Politikai párt alapítását Magyarországon 1949 óta egyetlen jogsza­bály sem tiltotta, de az egyesülési jog szabályozása adminisztratív korlá­tokat állított – voltaképpen alkotmányellenesen – az ilyen törekvések elé. Ezeket a korlátokat az egyesülési jogról szóló törvény, mint eredeti jogalkotás (korábban az egyesületekről tvr. rendelkezett), eltörölte (1989 évi II. tv.). 1989. január 24-én, a törvény hatálybalépésével legálisan megnyílt az út a többpártrendszer jogi keretekben történő újraintézményesítése előtt. A többpártrendszer bevezetéséről szóló határozatot az MSZMP Központi Bizottsága 1989 februárjában hozta meg, akkor azon­ban már működött a többpártrendszer.

Az államszocializmus csak addig volt fenntartható, amíg az álla­mi tulajdon stabilitását a politikai hatalom képes volt garantálni. Ez csak a de facto egypártrendszer viszonyai között lehetséges, azzal a feltétellel, hogy a politikai elit érdekei az állami túlsúly fenntartá­sához kötődnek, és ezzel szemben kellő hatékonyságú politikai erő nem képes megszerveződni. Ez a magyarázata annak, hogy a pártpo­litikai hatalom korlátozására való törekvések milyen merev falakba üt­köztek, aminek következtében csak azok a hatalomkorlátozó kísérletek vezettek eredményre, amelyek burkoltak és indirektek voltak, és nem je­lentek meg azonnal és közvetlenül a hatalom egyértelmű korlátjaként.

A hatalom korlátozásának különböző útjai lehetségesek, s ezek szo­ros összefüggésben állnak az eltérő hatalomkoncepciókkal, a politikai hatalom eltérő felfogásaival. A mindenképpen objektiválódó és szerve­zetileg elkülönülő hatalmat a modern társadalomban közvetítetten korlá­tozni kell, ez a társadalom objektív érdeke. A hatalom működési logikája, természete azonban olyan, hogy korántsem könnyű vele szemben kö­zösségi-társadalmi korlátozásokat intézményesíteni.

Az egyik lehetséges korlát a hatalmi ágak megosztása, tehát magá­nak a hatalomnak a szétdarabolása, részeinek egymástól való függővé tétele. Ez a klasszikus elv csak ott érvényesíthető, ahol a gazdasági ha­talom és az állami közhatalom relatíve konzekvens szétválasztására le­hetőség van, ahol az állami beavatkozás nem tőkekonstitutív, hanem ki­egészítő-szabályozó és konfliktuselhárító jellegű.

Ahol az állam tőke általi ellenőrzése nem történt meg ebben az elválasztottságban, ahol tehát az állami beavatkozás a gazdasági viszo­nyokba olyan típusú, hogy nem válik lehetővé a hatalmi ágak, s különö­sen a törvényhozó és a végrehajtó hatalom elválasztása, ott lényeges funkciója van a jog korlátozó szerepének.

A kérdést szokás másfelől is megközelíteni, nevezetesen a rend, a biztonság és a kiszámíthatóság felől, ami azt jelenti, hogy a modern tőkés tömegtermelés és piac létfeltétele a kalkulálhatóság és a kiszámít­hatóság, ami pedig jogbiztonság (a tulajdon biztonsága) és intézményi politikai stabilitás nélkül nem teljesül. Ebben az értelemben a jog szintén korlátja a hatalomnak, de nem egy másik hatalom által, hanem a képvi­selet által kialkudott vagy megalkotott jog formális erejénél fogva. Nyil­vánvaló, hogy ez utóbbit könnyebb zárójelbe tenni, mivel a jog mint for­ma igen rugalmasan alkalmazható, és korlát jellege egyszerűen kiiktat­ható, mígnem a hatalommegosztás esetén „csak" az fenyegeti a korláto­zás sikerét, hogy megbomlik az egyensúly az egymásra vonatkoztatott hatalmi intézmények között.

A jogállam fogalma tehát önmagában nem állít kemény korlátokat a hatalommal szemben. „Ez a fogalom ugyanis – amint arra egy szelle­mes kritikusa rámutatott – abban a legáltalánosabb értelmében, hogy a rend biztonságát jelenti, végső soron az ezt legmaradéktalanabbul bizto­sító temető nyugalmát idézi fel, vagy legfeljebb egy olyan, tartalom nél­küli üres blankettát jelent, amelyet bárki, bármilyen célok szolgálatában felhasználhat. A jogállamiság így nem csupán a legkülönbözőbb állam­elméleti, illetve a mögöttük meghúzódó filozófiai koncepciók számára áll nyitva, hanem az ezekkel fedezett politikai gyakorlat számára is." (Péte­ri: 1989. pp. 726-7.)

Ha azonban továbblépünk a fogalom általánosságától a konkrét in­tézményes viszonyok felé, a jog általánosságától eljutunk a társadalom érdekeihez, illetőleg az állam tényleges viszonyaihoz. A jogállamiság ezen a síkon már többet fejez ki, mint általános biztonságigényt és ki­számíthatóságot. Kifejezi a közérdekűséget, a jogban rejlő egyenlősítési elemet, a norma formális azonosítás-elemét, valamint azt, hogy az intéz­ményes-hatalmi változások jogi rendben, az elfogadott normák kereté­ben, a felállított szabályok tiszteletben tartásával menjenek végbe. A le­galitás egy meghatározott, formakötött rendjét jelenti ez, ami általában kedvez a már létező viszonyoknak, mivel azok fenntartása mindig keve­sebb társadalmi energiát igényel, mint megváltoztatásuk.

Ebben az értelemben a jogállamiság a status quo-t erősítő koncep­ció, még akkor is, ha egyúttal a hatalom korlátja is. Ez magyarázza, hogy a fogalom a politikai változások idején válik inkább használatossá, jól működő, stabil rendszerek nem hivatkoznak rá gyakorta. Nem vélet­len, hogy a hatvanas-hetvenes években szó sincs a fogalom elfogadá­sáról, a hatalom kulcsszava a „szocialista demokrácia", mint ahogy az sem véletlen, hogy a nyolcvanas évek közepén válik a jogállamiság esz­meköre ismét divatossá, és kezdi meg reneszánszát, először még a „szocialista jogállamiság"képében. Ebben a kontextusban a fogalom azt jelentette: szükség van a hatalommal szembeni jogi korlátok kiépítésére, a hatalom jogtól való függővé tételére, ami a gyakorlatban a jogon kívüli direkt politikai beavatkozások fokozatos leépítését, a törvényhozásnak és a kormányzatnak a pártpolitikától való függetlenedését takarta. A szocialista jogállamiság kiteljesítése az államiság demokratizálását, kép­viseleti alapokra való helyezését, a pártszuverenitás helyett a népszuve­renitás intézményesítését jelentette volna, a szabad politikai szer­veződések, a politikai pluralizmus elismerésével, zöld utat adva a több­pártrendszernek. Korlátokat állított volna viszont az állam deszekularizálása, a bürokrácia politika általi kisajátítása, az állami-közösségi tőke el­lenőrzés nélküli magánelsajátítása és a tulajdon közvetlen politikává transzformálása elé.

Látnivaló azonban, hogy az ún. szocialista jogállamiságnak az újrain­tézményesülő politikai pluralizmus viszonyai közötti értelmezése önel­lentmondást takart, nevezetesen azt, hogy az így definiált jogállamiságot alkotmányosan nem lehetett leszűkíteni a szocializmus egyébként is vi­tatott fogalmi kereteire. A versengő többpártrendszer ugyanis minden­képpen utat nyit a hatalmi elképzelések konkurenciájának, és ezt a jog­államiság eszközeivel alig lehet korlátozni. Az is nyilvánvaló volt, hogy az államszocializmus keretében kialakult új polgárság számára a tőke­korlátok eltávolítása politikai kérdéssé válik.

A jogállamiság kereteinek alakulása az új politikai erőviszonyok közepette

Az egyesülési szabadság szabályozásával egy időben, illetőleg azt kö­vetően, került sor az 1949. évi alkotmány súlyos hiányosságainak kikü­szöbölésére. Így liberális szellemiségű törvény született a gyülekezési jogról (1989. évi III. tv.), szabályozták a sztrájkjogot (1989. évi VII. tv.), törvényt hoztak a népszavazásról és a népi kezdeményezésről (1989. évi XVII. tv.), a demokratikus jogállamiság követelményeinek megfe­lelően többször módosították a Büntető Törvénykönyvet ós a büntető el­járásról szóló törvényt, újraszabályozták az utazáshoz való jogot és az útlevéllel kapcsolatos eljárást (1989. évi XXVIII. tv.), a ki- és bevándor­lást (1989. évi XXIX. tv.); mindezt az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatko­zatával és a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egységokmányával összhangban.

E nagyjelentőségű, alkotmányos horderejű törvényalkotással párhu­zamosan folyt az átfogó alkotmányreform előkészítése. Ez a reform azonban már közvetlenül érintette a hatalom szerkezetét, ós az ellenzék joggal követelte, hogy szülessen politikai megállapodás a politikai átme­net legfontosabb szabályairól. A hatalomra nagy nyomás nehezedett külföldről és belföldről egyaránt. Megtehette volna, hogy elutasítja az előzetes alkudozást, és, élve ingatag parlamenti bázisával, csupán egy beszámításos mechanizmusban kezeli az ellenzék követeléseit. Megrop­pant hatalmának súlya alatt, tudva, hogy a közelgő 1990. tavaszi parla­menti választásokon kiszorulhat a hatalomból, valamint a nyugati kész­tetéseknek engedve – először fordult elő, hogy a nemzetközi pénzügyi intézmények felfüggesztették a kormánnyal a tárgyalásokat – az MSZMP 1989 nyarán tárgyalóasztalhoz ült, s ettől kezdve szisztematiku­san felszámolta pozícióit Politikailag jelentős társadalompszichológiai esemény volt Nagy Imre újratemetése, ami a Kádár-rendszer szimboli­kus sírba tételét is jelentette.

A plurális politikai szerkezet új játékszabályairól az 1989. nyári kere­kasztal-tárgyalások eredményeként született részleges megállapodás, amelyet az ellenzéki kerekasztal fontos szereplői nem írtak alá. A kor­mányzat ennek ellenére tiszteletben tartotta a csonka eredményt, ami természetesen jogilag nem volt kötelező az országgyűlésre. Ebben a csomagban az alkotmányos kereteken túl a legfontosabb az az elv volt, amely kizárta a választásokat megelőző politikai osztozkodást. A másik fontos lépés a választójog politikai kereteinek meghatározása. Ez azért lényeges, mert a választási rendszer a jogállamiság egyik alapintézmé­nye, és formája meghatározó jelentőségű a politikai mozgások szem­pontjából. Az egyszerű többségi elvű egyéni választókerületi rendszer megteremti egy bipoláris pártpolitikai szerkezet alapjait, a tisztán kötött listás rendszer viszont strukturálisan a multipoláris parlamenti felállásnak kedvez.

Az itt vázolt politikai törvénykezés utolsó nagy aktusa magának az al­kotmánynak az átformálása volt. A többéves szakmai előkészítés és a politikai megállapodás után csak formába kellett önteni a leglényege­sebb politikai kompromisszumokat, és rövid törvényhozási procedúra eredményeként sor került az alkotmány módosítására (1989. évi XXXI. tv.).

Ez a módosítás mérföldkő a hazai politikatörténetben. Az 1989. októ­ber 23-án kihirdetett köztársasági alkotmány teljes szakítást jelentett az 1949-ben kialakított államszervezeti modellel. Ezért indokolatlanok azok az értékelések – jobbára csak pusztán politikai célzatú és dilettáns meg­jegyzések -, amelyek szerint a mai alkotmány még mindig a sztálinista jegyeket viseli magán.

Formailag az új alkotmány az eredeti 1949. évi – s, mint láttuk, 1972-ben felülvizsgált és megtisztított – alaptörvény módosítása, valójában azonban az eredetinek csak a parlamentáris váza maradt meg. Ez is jól jelzi, hogy a hatalomszerkezeti modell az államiság szintjén mennyire ál­landó. Amikor az álparlamentarizmus mögött újra megjelent a pártokban kifejezett politikai pluralizmus, a szerkezet az operáció után, amikor is szöveteket kellett pótolni és itt-ott átmetszeni, élővé vált. Az eredeti váz az országgyűlési képviseletre épülő népszuverenitás volt, és ez meg is maradt.

Az ideiglenes jelleget csak az alkotmány szűkszavú preambuluma őrzi, amikor kimondja, hogy a többpártrendszert, a parlamenti demokrá­ciát és a szociális piacgazdaságot megvalósító jogállamba való békés politikai átmenet elősegítése érdekében az országgyűlés az új alkot­mány elfogadásáig állapítja meg az alkotmány szövegét. Ez az első pil­lantásra bonyolultnak tűnő megfogalmazás jogászian pontos és kifejezi a politikai szituációt, amelyben a politikai kompromisszum megszületett. Egyfelől nyilvánvaló volt, hogy mégoly lázas, a modern hazai politikatör­ténetben egyedülálló törvényalkotás sem varázsol elő kész jogállamisá­got, mivel ahhoz nemcsak holt szövegek, hanem élő állami gyakorlat és politikai-kulturális tradíciók is szükségeltetnek. Másrészt egy sor bizony­talanság volt az érvényesítendő és az érvényesíthető hatalompolitikai modellt illetően. Ne felejtsük el, hogy a színen levő politikai erők válasz­tások utáni sorsa teljesen bizonytalan volt. s egyáltalán nem lehetett prognózisokat készíteni az új parlament párterőviszonyairól. A parla­mentben többségben lévő szocialisták politikai sorsa különösen bizony­talan volt, és ezért olyan biztosítékokat igyekeztek beépíteni az alkot­mányba, amelyek szándékuk szerint megnehezítették volna az elért kompromisszum politikai kereteinek átalakítását. Ez – mint nagyon ha­mar kiderült – hiú ábrándnak bizonyult: a köztársasági elnök megválasz­tásának kérdésére kiírt népszavazás eredménye szerint az elnöki hata­lom legitimációs kérdéséről – vagyis arról, hogy az elnököt az egész nép válassza, vagy a parlament – a választások utáni új országgyűlés hatás­körébe került a döntés joga. S maga a konstrukció is átmenetinek bizo­nyult: az új országgyűlés, az első többpárti parlament lényegében egy második ideiglenes alkotmányt konstruált Mielőtt ezekre a változásokra rátérnék, essék néhány szó az 1989. évi első alkotmányos megoldásról.

Az alkotmány szerkezetében és a konkrét intézményekben bekövet­kezett változások nagyon jól tükrözték az eddig elemzésben vázolt tár­sadalmi-gazdasági folyamatokat: az alkotmányreformot követő köztár­saság még félúton volt a „szocialista jogállamiság" és egy tiszta polgári jogállamiság között, amit jelzett az a politikai deklaráció, miszerint a Ma­gyar Köztársaságban a demokratikus szocializmus és a polgári demok­rácia értékei egyaránt érvényesülnek.

A hatalommodellben parlamenti túlsúly érvényesült, ami azt jelenti, hogy nem a hatalommegosztást konzekvensen végigvivő elnöki rend­szer alakult ki, és nem került sor a törvényhozó és a végrehajtó hatalom szétválasztására. Az elnöki rendszerben a végrehajtó hatalom az elnök és adminisztrációjának kezében van, a törvényhozó hatalom pedig nem­csak alkotja, hanem kezdeményezi is a törvényeket. A megvalósított ke­ret túlsúlyban lévő parlamentáris struktúrát jelentett, legalábbis szerke­zeti értelemben, amin azt értem, hogy a hatalommegosztás a törvényho­zó (országgyűlés) és a végrehajtó hatalom (kormány) között nem történt meg. Ez a többpárti, a pártokat az állami közélet centrumába helyező, uralkodó európai tradíció követését jelenti, amely a hazai politikai hagyo­mányoknak is megfelel.

A parlamentáris rendszerben a kormányzóképes többség uralja a tör­vényhozást és a végrehajtást is. Az alkotmányos megoldás nem biztosít­ja a kormányzás stabilitását, az egyedül a parlamenti erőviszonyokon, illetőleg a kormányzóképes pártok vagy pártkoalíciók belső egyensúlyán múlik. Ilyen szempontból az elnöki rendszer nagyfokú stabilitást biztosít, de egyúttal merev, a választási ciklusban nem várhatók változások az erőviszonyokban. Ezzel szemben a pártpolitikai viszonyoktól erősen függő parlamentarizmus – az instabilitás veszélyét vállalva – sokkal ru­galmasabb kormányzási forma.

A plurális alapokra helyezett alkotmány tehát olyan parlamentariz­must vázolt fel, amely elsősorban a parlamenti képviseletre épül, amit azonban erős állampolgári participációs jogok egészítenek ki (népszava­zás, társadalmi vita).

A törvényalkotásban a konszenzus elvét intézményesítette az a konstrukció, amit az alkotmányerejű törvények testesítettek meg. Ez egyúttal féket is épített be a végrehajtó hatalommal szemben éppúgy, mint a kormányt adó parlamenti párttal vagy pártokkal szemben, ha azok nem rendelkeznek kétharmados többséggel. A mindenkori ellenzék kezébe ezáltal komoly vétóerő került. Nyilvánvaló, hogy a megoldás nemcsak általában teremtett ellensúlyt, az adott alkotmányos elrende­zést is védte olyan körülmények között, amikor számítani lehetett arra, hogy a demokratikus szocializmus hívei háttérbe szorulnak.

A kormányfő és a miniszterek a bizalmatlansági indítvány útján két­harmados többséggel elmozdíthatók voltak, ami a törvényhozás kor­mány feletti ellenőrzését jelentette.

A köztársasági elnök államfői pozícióját biztonsági szelep jelleggel hozták létre, a végrehajtó hatalomban egyébként együttműködő és nem ellensúlyozó szerepe került kodifikálásra. Az elnök közvetlen megválasz­tása ebben a hatásköri elrendezésben inkább szimbolikus értékű, állam­polgári részvételt és rendszerlegitimációt jelentett, nem volt közvetlen gyakorlati politikai jelentősége.

A hatalommegosztás egy ponton ment következetesen végbe: az Alkotmánybíróság törvényhozás feletti normakontrolljának intézményesíté­sével. Az alkotmánybíróság egyáltalán nem jeleníthet meg pártpolitikát, de persze nem mindegy, hogy milyen szellemiségű és mennyire auto­nóm tudós szaktekintélyek kerülnek be a tizenöt tagú testületbe. (Az al­kotmány átfogó reformja után öt, az új országgyűlés megválasztása után újabb öt bírát választottak, öt bírát pedig a következő parlament fog megválasztani. Ez is a politikai alku része volt.) Az alkotmánybíróság je­lentőségét különösképpen kiemeli, hogy csak az alkotmánnyal, illetőleg ún. kétharmados törvénnyel korlátozható, ós megállapított hatásköré­ben, a jogszabályok feletti kontroll tekintetében felette áll minden alkot­mányos szervnek, az országgyűlésnek is. Azáltal, hogy az alkotmánybí­róság felhatalmazást nyert az alkotmány értelmezésére is, jogi hatalma egy stabil politikai helyzetben hallatlanul felértékelődött. Ez a szervezet a jogállamiság és az állampolgári szabadságjogok végső biztosítéka egy olyan parlamenti többséggel és annak kormányával szemben, amely a hatalom kisajátítására ós a kisebbségi jogok megsemmisítésére törek­szik.

Ebbe a modellbe a társadalmi egyensúlyok értelmezése erejéig volt beépítve egyfajta kompromisszum a demokratikus szocializmus és a polgári demokrácia között, ami az állam szociális felelősségét hangsú­lyozó és az osztályvonatkozások jelentőségét tompító elemként határoztatott meg.

Az alkotmány módosítását követően tovább folyt a jogállamiság kere­teinek kialakítása. Törvényt alkottak az Alkotmánybíróságról (1989. évi XXXII. tv.), a pártok működéséről és gazdálkodásáról (1989. évi XXXIII. tv.), és az országgyűlési képviselők választásáról (1989. évi XXXIV. tv.). Ez utóbbinál az országgyűlés eltért az eredeti politikai paktumtól: erede­tileg a területi listás és az egyéni választókerületekben megszerezhető mandátumok 50-50 százalékos arányában állapodtak meg; a képvi­selők – bízva abban, hogy a pártpolitikától függetlenedve az egyéni vá­lasztókerületekben nagyobb eséllyel indulhatnak az újraválasztásért – megnövelték az egyéni választókerületi mandátumok számát.

Az állami pénzgazdálkodást ellenőrző Állami Számvevőszék felállítá­sáról gondoskodó (1989. évi XXXVIII. tv.), valamint a lelkiismereti és a vallásszabadságról szóló törvény volt az „ancien régime" utolsó jelentős lépése az alkotmányos keret intézményi alakításának folyamatában. Ezek elfogadása után az 1990. tavaszi választásokig már nem alkottak politikai jogokat érintő és a jövőre szóló törvényt.

Az alkotmány reformját követően azonnal megindult a politikai harc a köztársasági elnöki intézmény körül. Nyilvánvaló volt, hogy az MSZMP utódpártja az elnökválasztást azért szerette volna megtartani a parla­menti választások előtt, hogy a következő ciklusra az elnöki pozíción ke­resztül biztosítékokat nyerjen a modell teljes felborítása ellen. (Az alkot­mánymódosítás szerint az első elnök választása után már az or­szággyűléstől eredt az elnöki megbízás.) Ez persze csak nagyon kétsé­ges féket jelentett – mivel az elnöki hatáskör meglehetősen korlátozott volt -, egy kivétellel: a kinevezési jogkörök megoszlottak a kormányzat és az elnök között. A liberális ellenzék mindenáron meg akarta akadá­lyozni azt, hogy az elnökválasztásra a választásokat megelőzően kerül­jön sor, s – mivel az ennek érdekében szervezett népszavazást a kon­zervatív ellenzéki erők egy része bojkottálta -, sikerült is a szocialisták törekvéseit azonnal meghiúsítani. Ez persze a politikai folyamatban, az önfeladás paradigmájában már eleve kódolva volt, de mindenesetre an­nak a politikai harcnak a kezdeteként értékelhető, amely a demokratikus szocializmus híveinek kiszorítására és a polgári erők minél nagyobb térszerzésére irányult a hatalmi osztozkodásban. Az első köztársasági el­nök közvetlen megválasztásának megakadályozása az egyébként is gyenge elnöki hatáskör további gyengítésére szolgált, a napi politikai ér­dekek által vezérelve.

A népszavazás után egy olyan parlamentáris berendezkedés alakult ki, amely erős állami beavatkozásnak ad teret, s a parlamenti erőviszo­nyokat potenciálisan a polgári erők oldalára billenti. Ebben az alkotmá­nyos keretben azonban a közösségi tulajdon nem volt teljesen lebontva, a tisztán polgári jelleggel szemben szerepeltek beépített jogállami ga­ranciák. Ilyen volt például az az elv, hogy a közösségi és a magántulaj­don azonos védelmet élvez, továbbá a szövetkezeti tulajdon védelme.

A többpárti parlamenti választásokra már az új alkotmányos keretben került sor 1990 márciusában és áprilisában. A választási rendszer az eredmények által igazoltan kiegyensúlyozottnak bizonyult, a beépített küszöbök eredményeként hat párt tudott parlamenti frakciót alakítani. A kormánykoalíció az induláskor kényelmes parlamenti többséget mond­hatott magáénak, a mandátumok 58 százalékával. A szocialisták mint­egy 9 százalékukkal érdemi befolyással nem rendelkeztek, de a legna­gyobb ellenzéki pártnak is csak mintegy 24 százalékos részesedés ju­tott. Nyilvánvalóvá vált, hogy a liberális ellenzék erős vétó-pozícióba ke­rült, de az is világos volt, hogy a két legnagyobb párt, a Magyar Demok­rata Fórum és a Szabad Demokraták Szövetsége együtt elvileg alkotmányozó hatalmat alkot.

A konkrét politikai helyzetből és az említett alkotmányozó többségből adódóan az 1989-ben kialakított alkotmányos megoldás nagyon rövid életűnek bizonyult. Amikor eldőlt, hogy a konzervatív koalíció, illetőleg az MDF nem kíván nagykoalíciót létrehozni és konszenzusos alapon új, végleges alkotmányos rendet kialakítani, egyértelművé vált, hogy a libe­rális ellenzék került abba a pozícióba, amelybe az alkotmány módosítá­sakor a szocialisták szerettek volna: nagyon komoly vétó-erővel rendel­keztek, de ki voltak zárva a kormányzati hatalomból. Az MDF és az SZDSZ ekkor gyors elhatározásra jutott, és a nyilvánosság teljes kizárá­sával politikai paktumot kötött.

A jelenlegi kormányzat működésének igazi alapját az a megállapodás vetette meg, amelyet két héttel a választások második fordulója után, 1990. április 29-én az MDF és az SZDSZ vezetői írtak alá Az MDF ve­zette kormány közel kétéves tevékenységét nem lehet a paktum elem­zése és jelentőségének elismerése nélkül értékelni.

A paktum jelentősége abban áll, hogy lényegében új alkotmányos konstrukciót eredményezett, anélkül azonban, hogy fellépett volna egy, a jogállamiságot átfogóan összefoglaló alkotmány igényével. A ma érvé­nyes alkotmány is átmeneti jellegű, a szociális piacgazdaságot megvaló­sító jogállamba való átmenet legfontosabb politikai dokumentuma Ez a második alkotmányreform olyan módosításokhoz vezetett, mégpedig nemcsak betű szerint, hanem az alkotmány mögött meghúzódó politikai filozófia tekintetében is, amelyek erősítik az államot a társadalommal szemben, és a népszuverenitást kormányszuverenitásként intézménye­sítik. Ennek csak egy alkotmányos fettétele van, ti. hogy a választópol­gárok megkívánt hányada, de mindenképpen kisebbsége, kormányzóké­pes parlamenti többséget válasszon. A kormányt a parlament csak kü­lönleges helyzetben tudja átalakítani, s ezen túl csak a közvélemény el­lenőrzése működik a következő választásokig. Ez erőteljesen képviseleti demokráciát jelent, amelyben a legfontosabb hatalmi intézmény jogilag a parlament, szociológiailag a kormányfő. (Népszavazással el lehet érni a kormányfő lemondatását, de ez csak elvi lehetőség, mint ahogy annak sincs túl nagy gyakorlati valószínűsége, hogy új választásokat népszava­zás eredményeként írjanak ki, bár ez sem kizárt.) Ebbe a képletbe az is belefér, hogy ugyanaz a politikai párt adja a köztársasági elnököt, a kor­mányfőt és a parlament elnökét is.

Az egyezség természetesen – a többpárti parlamenti erőviszonyok ismeretében – még a kormányalakítás előtt köttetett meg, annak fényé­ben, hogy az MDF elutasította a nagykoalíció lehetőségét, amit a válasz­tási koalíciók és az előzetes pártközi tárgyalások már előrevetítettek.

Ezáltal az MDF elvetette az ún. konszenzuális demokráciát. Az MDF-SZDSZ nagykoalíció abszolút parlamenti többséget biztosított vol­na, de magukat a pártokat belső törések fenyegették volna az éles ideo­lógiai ellentétek miatt. (Az MDF ún. nép-nemzeti szárnya és az SZDSZ ún. baloldali szárnya, mint kisebbségi frakciók, belülről tettek volna in­stabillá egy ilyen kormányzatot, amit persze a hatalmi posztok elosztá­sával és a miniszteri felelősség intézményével lehetett volna ellensú­lyozni.) Ebben a helyzetben az MDF uralkodó konzervatív szárnya a ho­mogénebb jobbközép koalíciót kormányzóképesebbnek tartotta, mint a nagykoalíciót, aminek elsősorban érzelmi-kulturális-ideológiai okai van­nak, a politikai filozófiai meggondolások csak ezután következnek. Azt is be kell kalkulálni, hogy egy nagykoalíció nemcsak stabil kormányzóké­pességet, de egyértelmű felelősségvállalást is jelentett volna, amikor is egy elmélyülő gazdasági válság esetén már csak egy nemzeti egység­kormány vagy a választások kiírása előzheti meg a kivételes állapotot.

A paktum arra az elvre épült, hogy a parlamenti egyszerű többséget megszerző párt vagy koalíció rendelkezzen stabil kormányzóképesség­gel, a kormányt adó pártok belső felelőssége legyen a szükséges kor­mányzati konszenzus kialakítása. Ez az elv lehetővé teszi a különböző típusú koalíciókat éppúgy, mint a váltógazdálkodást. Ezt azért hangsú­lyozom, mert a felek igazolást keresve a nyilvánosság előtt, elsősorban a váltógazdálkodás előnyeit hangoztatták a paktum indokául. Az SZDSZ a megállapodással feladta vétójogát a kormányzásban, aminek elsősor­ban a gazdasági viszonyok alakításában volt jelentősége. „Ti kormá­nyoztok, tiétek a felelősség is!" – ez lehetett a jelszó. Az SZDSZ egyúttal igyekezett a kormányzaton kívüli pozícióit erősíteni, és két területen ga­ranciákat biztosítani a kirekesztése ellen: egyfelől a köztársasági elnök révén ellensúlyt teremteni a kormánnyal szemben, másfelől biztosítani azt, hogy a sajtó ne kerülhessen közvetlen kormánybefolyás alá.

A paktum szilárd kormányzatot eredményezett. A nyomában végre­hajtott alkotmánymódosítás lényegi változás a kerekasztal-megállapodá­sok után kialakított alkotmányos berendezkedéshez képest. A polgári parlamentarizmus feltételeinek megteremtése immár teljessé vált: nincs az alkotmányban egyetlen olyan elem sem, amely jellegében megkülön­böztethetné bármelyik nyugat-európai alkotmánytól.

A szilárd parlamenti többség egybeépíti a törvényhozó és a végrehaj­tó (kormányzati) hatalmat, azzal a feltétellel, hogy a kormányzó párton vagy a koalíción belül sikerül az egységet újratermelni, a konszenzust újból ós újból előállítani.

A kormány gyakorlatilag megbuktathatatlanná vált. A konstruktív bi­zalmatlansági indítvány intézménye stabilizálja a legerősebb kormány­pártot, változást csak a legnagyobb párton belüli politikai viszonyok át­alakulása hozna, ez azonban még mindig kevés lenne a kormány meg­buktatására. A koalíció felbomlása lehetővé tenne egy ilyen lépést azál­tal, hogy új többség alakulna ki, amely meg tudna egyezni az új kor­mányfő személyében, ám az ideológiai különbségek ezt a megoldást az elvi lehetőségek világába utalják.

Egy ilyen szerkezetben a kis pártoknak súlyuknál jóval nagyobb sze­repük van. Ráadásul az MDF-en belül végbement jobbratolódás kedvez a konszenzus újratermelésének, de ennek az az ára, hogy végbement egy konzervatív fordulat, amelynek negatív hatása van a jogállamiság kereteire is.

A paktum komoly lépés volt a parlamenti váltógazdálkodás felé, de ennek a választási rendszer komoly akadályát képezi azáltal, hogy a kombinált rendszernek megfelelően a listás választások arányosságot visznek bele a rendszerbe, s ezáltal blokkolhatják az egyéni választóke­rületek aránytalan mandátumképzési folyamatát.

A megállapodás kiiktatta az alkotmányból az ún. alkotmányerejű tör­vényeket, és ehelyett taxatíve sorolja fel azokat a szabályozási tárgya­kat, amelyekhez minősített többségre van szükség. Egyúttal a szüksé­ges többség a korábbinál differenciáltabbá vált, s így a jelenlegi alkot­mány – a korábbi kétfélével szemben – négyféle szavazási módot ismer. Ez a kormány mozgásszabadságát nagymértékben megnövelte, s egyúttal korlátozta az ellenzék vétó-erejét. Így lényeges kérdésekben nincs szükség az ellenzékkel kötendő kompromisszumra, noha ez oly­kor a kormány stabilitását növelné. Ez persze egyúttal az ellenzék teljes kirekesztését is jelentheti egy-egy terület szabályozási kereteinek és tar­talmának meghatározásából, amire az elmúlt időszakban sűrűn akadtak példák.

A megállapodás erősen felértékelte a miniszterelnök pozícióját, két oldalról is. Egyfelől a konstruktív bizalmatlansági indítvány azt jelenti, hogy a kormányfőt csak a saját pártja tudja megbuktatni, ha a párt több­séggel rendelkezik, vagy ha nincs alternatív koalíciós többség a kor­mányzó párttal szemben. Ennek a jelentőségét azonban el szokták tú­lozni. A kormányfő megbuktatása ugyanis nem a kormánypárt-ellenzék dichotómiájának kérdése: elsősorban a párterőviszonyokon múlik, ez pedig a társadalomban meglevő lényegi politikai különbségeket közvetíti a parlament felé. Másrészt a kormány tagjait a köztársasági elnök a mi­niszterelnök javaslatára nevezi ki, ily módon a miniszterek nem a parla­menttől, s még csak nem is a koalíciós pártoktól, hanem a kormányfőtől függenek. A miniszterek parlament előtti felelőssége ezáltal nagymér­tékben beszűkült.

Az Antall-kabinet számára az SZDSZ-szel kötött megállapodás kifeje­zetten előnyös volt, ám a kormány ezt a lehetőséget nem fordította a társadalom javára. Ez részben a kormányzati tapasztalatlanságra vezet­hető vissza, amit csak súlyosbított az, hogy az új, immár konzervatív ideológiai kampányok miatt a korábbi szakemberek tömegesen hagyták el az államigazgatást. A politikai indíttatású szelekció csak a kormányap­parátusban ós egyes tárcáknál állt meg időlegesen, azokon a pontokon, ahol a szakértelmet végképp nem tudták nélkülözni. A személyi kontra­szelekció olyan méreteket öltött, ami a késő-Kádár-rendszerben már el­képzelhetetlen lett volna.

A másik általános jelenség a koncepciótlanság. Az MDF politikai cél­kitűzéseit jól szolgálta az előző kormányzattal megkezdett politikai gya­korlat, sok törvény tervezete elkészült, ezeket csak elő kellett volna ven­ni. A kormány szakértői bázisának szűk volta magyarázza, hogy a kor­mányprogram későn készült el, és olyan eklektikus ideológiai elaborátum lett belőle, amelyre nem lehet stabil jogalkotást, gazdaság- és köz­igazgatás-politikát építeni. A szakértelem hiánya sajátos módon arrogan­ciával és intoleranciával párosult, ami megnehezítette a kompromisszu­mok kialakítását. Mindez igencsak lelassította a politikai átmenet fo­lyamatát, és szervetlen államépítést eredményezett.

A kormányzati hiányosságokat a legnagyobb parlamenti frakció ideo­lógiai támadásokkal és általában ideológiájának állami rangra emelésé­vel igyekezett palástolni. Az államszervezet eközben nem lett racionáli­sabb, a létszáma pedig növekedésnek indult. A tárca nélküli miniszteri funkció közvetlen politikai célokra való felhasználása olyan anomália, amely nem jogi, hanem morális alapon minősülhet elfogadhatatlannak.

Szembeötlő, hogy a koalíciónak nincs konstruktív államkoncepciója. Az eddigi jogalkotási gyakorlatból egyértelműen kiviláglik a paternalizmusra való hajlam, amivel nincs arányban a megalkotott jog érvényesí­tésének szervezeti képessége. A kormányzati politika több ponton is elvi kritika tárgyává tehető.

Ezek közül a legfontosabbak a következők.

Az állam és az egyház szétválasztásának polgári elvét a kormányzat nem érvényesítette következetesen. Az egyházak befolyásának állami segédlettel való növelésére tett kísérletek félig sikeresek voltak (vallás­oktatás, a pápalátogatás túlzott költségvetési támogatása, ami a közte­herviselés elvét sérti, egyházi ünnepek államivá tétele). A Justitia-program fokozatos, de szívós megvalósítása érdekében a kormányzat felad­ta a jogállamiság egyes értékeit, amikor visszamenőlegesen meg kíván­ta szüntetni az elévült bűncselekmények büntethetőségi akadályát. Ez a félelemkeltő törekvés olykor párosul a politikai ellenfelek alkotmánysértő diszkriminálásával, kiszorítási törekvésekkel (erre példa MSZP vagyoni elszámolásának kezelése).

A szociális vívmányok megnyirbálása, általában az érdekegyeztetés kialakult mechanizmusainak negligálása szintén a jogállamiság elveinek megsértését jelenti. A szakszervezetek tagsági viszonyaiba való beavat­kozás az egyesülési jogot sérti, ehhez egyébként a liberális ellenzék is asszisztált. A szociális vívmányok leépítése olyan körülmények között, amikor a láthatatlan jövedelmeket a kormány bevallottan nem képes adóztatni, továbbá, amikor a nagyobb jövedelműek adóterheit na­gyobb mértékben csökkentik, mint az elszegényedő rétegekéit, az alkotmány elveinek sem felel meg, mivel az állam szociális jellegét az alkotmány kiemelt helyen tartalmazza. E téren a legsúlyosabb probléma a munkanélküliség és a struktúraváltás inadekvát kezelése.

A szociális feszültségek oldására a kormányzat nem tette meg a szükséges intézkedéseket; jogi terminológiával aképp fogalmazhatnánk, hogy mulasztással megvalósuló alkotmánysértés történt. Lehet ugyan arra hivatkozni, hogy a gazdasági visszaesés következtében a szociális állam kiépítése nincs még napirenden, ám a kormány felelőssége nem abban áll, hogy ezt nem tette meg, hanem abban, hogy nem tette meg azt, amit a lehetőségek megengedtek. Egyszerűbben fogalmazva; a kor­mány feltűnő szociális érzéketlenséget mutat, miközben jóval többet tesz a politikai károkozások kompenzálására, és különösképpen diligens a munkavállalói érdekképviselet átpolitizálásában. Azok a lépések, ame­lyek az igazságtétel jegyében születtek – például egyes kedvezmények megvonása – inkább ideologikus célzatúak voltak, ezek mellett azonban nem került sor széles társadalmi rétegek helyzetének felmérésére és az elszegényedés társadalmi méretű kezelésére. A szociális érzéketlenség a tulajdon iránti érzékenységgel párosult, különösen a koalíció jobboldali köreiben. Ezt jól jelzik a tulajdont ért sérelmek kárpótlása körüli viták, az a mód, ahogyan a kormány engedett a kárpótlás kérdésében. Miközben a volt középrétegek és leszármazóik jelképesnél nem több, de mégis va­gyoni értékű kárpótláshoz jutnak, a kormány részéről fel sem merült, hogy a munkavállalók a több évtizedes bérprés miatti kárelszenvedésért nyerjenek részleges kompenzációt a privatizáció keretében. A föld tekin­tetében a koalíció el is érte eredeti bázisteremtő politikai célját, mivel a kárpótlás zárt licites formája tényleges reprivatizációt eredményez.

A kisjövedelműek és az alacsony képzettségűek, a pályakezdő fiatalok és a nyugdíjasok aránytalanul nagy terheket vállalnak, mi­közben a társadalom felső húsz százaléka a társadalmi tehervise­lésből szinte egyáltalán nem részesedik. A közteherviselés elveinek hangoztatását az érintettek egyszerűen demagógiának minősítik, és irigységgel vádolják azokat, akik a bér- és az adórendszer konstruált aránytalanságai miatt egyre inkább kénytelenek a válság terheit elfogad­hatatlanul egyoldalúan vállukon cipelni.

A termelés visszaesése, az elkerülhetetlen ipari szerkezetváltás és az exportpiacok beszűkülése mindenképpen társadalmi áldozatokkal jár; nem az tehát a kérdés, hogy kell-e ezeket az áldozatokat vállalni, ha­nem az, hogy milyen a terhek elosztása. Jelenleg a válságszámla fizeté­se tekintetében nemhogy konszenzus lenne, még párbeszéd sincs – a leegyszerűsített piacelvű logika mit sem törődik a munkaerő újratermelé­sének össztársadalmi költségeivel. A vázolt aránytalanságokat a politika képviselői hajlamosak természetfelettiként kezelni, és morálisan sem merül fel az össztársadalmi szolidaritás igénye. A karitatív akciók szinte alig irányulnak a hazai bajok felé. Átfogó koncepciók megfogalmazása, a társadalombiztosítási rendszer új alapokra helyezése és az államtól való relatív függetlenítése helyett a kormány megelégedett a tűzoltó in­tézkedésekkel, mint például a családi pótlék kivételes juttatása vagy a nyugdíjak alkalomszerű emelt összegű folyósítása. Ezek az intézkedé­sek nem elég célzottak, nem feltétlenül a legrászorultabbakra irányulnak

(például a családi pótlék mint objektív járadék még azoknak is kijár, akik erre a legkevésbé sem szorulnak rá – ilyen esetben a többletfolyósítás társadalmilag kifejezetten diszfunkcionális).

Ezen kívül egyéb beépített aránytalanságok is mutatkoznak. Az álta­lános bérinflációt csak a magasabb jövedelmű rétegek képesek ellensú­lyozni. Az adórendszer automatikusan úgy működik, hogy a progresszi­vitás enyhítésének a leggazdagabbak a haszonélvezői: minél magasabb valakinek a jövedelme, annál inkább képes azt az adóhatóság elől elrej­teni, s annál inkább kedvezményezettje az adóprés enyhítésének. Ugyanakkor az infláció miatt egyre alacsonyabb jövedelmek kerülnek az adóztatás alsó küszöbe fölé. A bérből és fizetésből élők adóterhe a ténylegesen befizetett adók alapján meghaladja a vállalkozók befizeté­seit. Ezek az állami túlköltekezést szolgáló adóstruktúrák önma­gukban antiszociális viszonyokat teremtenek és termelnek újjá. Egyetlen kivételt említhetünk a szociális ügyek általában vett inadekvát kezelése alól: az országgyűlés törvényt fogadott el a foglalkoztatás elősegítéséről és a munkanélküliek ellátásáról (1991. évi IV. tv.), ám ez a szabályozás is csak a legkezdetibb lépésnek tekinthető. A rendszer­váltás előtt a hirtelen keletkező szociális bizonytalanság miatti közelége­detlenséget azzal próbálták semlegesíteni, hogy folyvást a szociális há­lóról szónokoltak. Ma már ez az egykori divatszó feledésbe merült – a létbizonytalanságot kezdik az újkapitalizmus természetes velejáró­jaként elfogadtatni.

Megfigyelhető az önkormányzatiság visszaszorítása és az állami befolyásnak a dekoncentrált szervek rendszere útján történő kiépítése, ami önmagában nem ellentétes a jogállamiság eszmekörével, viszont csökkenti a nyilvános ellenőrzés és elszámoltatás lehetőségét. Erez­hetően megnyilvánul az önkormányzati rendszer központi felügyeletére való törekvés, elsősorban a köztársasági megbízott intézményén ke­resztül, valamint a megyei önkormányzatok védelmével a helyi önkor­mányzatokkal szemben.

Az államigazgatási személyzet politikai szempontok szerinti szelektálása formailag a jogszabályok keretei között történik, mivel a kormányzat nem vállalja egy nyílt „B-listázás" politikai következményeit, de szelektíve folyik azáltal, hogy politikai lojalitási igényt fogalmaznak meg a régi rend­szer szakértőivel szemben. A közszolgálati alkalmazotti kart stabilizálni képes törvénnyel azért nem siettek, hogy a szelekció akadálytalanul végbemehessen.

Általában megfigyelhető a törvényalkotás lelassulása, a parlament munkájának diszfunkcionális nehézkessége. Érvényesül egy konzervatív etatizmus, ami az állami beavatkozás fenntartásában, helyenként kiter­jesztésében nyilvánul meg. Jellemző erre a miniszteri jogalkotás válto­zatlanul magas szintje, az egyedi állami beavatkozások rendszerének továbbélése. Ez a folyamat meglehetősen összetett, mivel tagadhatat­lan, hogy a piacgazdaságra való áttérés eleve igényli új állami beavatko­zási formák kiépítését. Ebből azonban a leépítési oldal teljesen elma­radt, ilyen koncepciót a kormányzat nem hirdetett meg. Egyes állami funkciók továbbra is lehetetlen helyzetben varinak. Igy például a büntető és a civil bíráskodás mára jogbiztonságot fenyegetően túlzsúfolt, a cég­bíróságok pedig egyáltalán nem tudnak eleget tenni a jogilag is rende­zetlen, ellentmondásokkal terhes társasági jognak. Az egész magyar igazságszolgáltatás olyan állapotba kerütt, hogy lehetetlen megfelelnie az egy demokratikus jogállam bírói függetlenséget érvényesítő hatalmi ágával szemben megfogalmazható követelményeknek.

Nincs a kormányzatnak meghirdetett államépítési terve, koncepciója. A nemzeti megújhodás programja ilyen elemeket nem tartalmaz. A köz­igazgatás alapvonásait másfél oldalon foglalja össze, meglehetősen semmitmondó szövegezésben.

Az 1990. évi „második köztársasági alkotmányt" nem ünnepi keretek között hirdették ki, dicsfény sem övezi, A módosítás indoklása mintha mentegetőzne: nem lép fel azzal az igénnyel, hogy a módosítás követ­keztében „olyan Alkotmánya lesz a Magyar Köztársaságnak, amely hosszú távon hazánk stabil alaptörvényének bizonyul. A Javaslat céljául csak azt tűzi ki, hogy az új Alkotmány megalkotásáig megfelelő alkotmá­nyos biztosítékokat nyújtson ahhoz, hogy Magyarországon egy szilárd – demokratikus alapokon nyugvó – parlamentáris államrendszer alakuljon ki". Megtehet azonban, hogy ez az átmenetinek szánt alkotmány hosszú ideig szolgálja megalkotóinak érdekeit. A politikai törésvonalak ugyanis nem eltűnőben vannak, sőt, gondolom, nem tévedek, ha azt állítom, hogy a társadalomban az igazi politikai polarizálódás csak ezután fog bekövetkezni.

Irodalom

Ágh Attila: Az önszabályozó társadalom. A civil társadalom Nyugat- és Kelet-Európában. Kossuth Könyvkiadó. 1989 Budapest

Balogh István: A forradalmi ész kritikája. Társadalomtudományi Intézet. 1990. Budapest.

Beard A. Charles: Az Egyesült Államok alkotmányának gazdasági értelmezése. Európa Könyvkiadó, 19B8. Budapest.

Bibó István: Az államhatalmi ágak elválasztása egykor és most. In: Bibó István: Váloga­tott tanulmányok. Magvető Könyvkiadó. 19B6 Budapest

Bozóki András: Út a szerkezetváltozáshoz, az Ellenzéki Kerekasztal. Mozgó Világ, 1990. 3. sz

Comisso. Ellen: Crisis in Socialism or Crisis of Socialism? World Politics. Vol. XLII. No 4. July 1990.

Gramsci, Antonio: Jegyzetek Machiavelliről, a politikáról és a modern államról. In: Olasz marxista filozófusok írásaiból. Gondolat Kiadó, 1970. Budapest, pp. 84-144.

Lijphart, Arend: Presidentlalism and Majoritarian Democracy: Theoretical Observation. In: Szoboszlai, György (Ed.). Democracy and Political Transformation. Theories and East-Central European Realities. Hungarian Political Science Association. 1991, Budapest.

Lijphart, Arend: The Virtues of Parliamentarism – But Which Kind of Parliamentarism? Kézirat, 1991.

Kulcsár Kálmán: Az alkotmányosság és a kontinuitás. Valóság, 1991. 10. sz. pp. 1-15. Kulcsár Kálmán: Az alkotmányozás dilemmái. Társadalmi Szemle, 1989 3. sz.

Marx, Karl: A gothai program kritikája. In: MEM 19. köt.

O'Donnell, Guillermo-Schmitter, Philip G-Whilehead, Larry (Eds.): Transition from Authoritarian Rule, Prospects for Democracy. John Hopkins University Press, 1986.. Baltimo­re-London.

Péteri Zoltán: A jogállamiságról. Magyar Tudomány. 1989. 9. sz.

Szelényi Iván: Az állam viszonylagos autonómiá|a és az állami termelési mód. Medve­tánc, 19B2/2-3 sz.

Szoboszlai, György: From a Paternalistic to a Pluralistic Elecloral System. The Case of Hungary: 1985-1990. In: Évkönyv. Magyar Politikatudományi Társaság. Budapest, 1990 Szoboszlai György: Államiság és politikai rendszer. Kossuth Könyvkiadó. 1987. Budapest.

1. Privatizációs illúziók

A privatizációt a ma uralkodó liberális gazdasági ideológiák mint a hatékonyan működő gazdaság megteremtésének útját ajánl­ják. E nézetrendszerek szerint csak a magántulajdon különböző formáinak dominanciáján alapuló gazdaságok működhetnek ha­tékonyan. Itt most nincsen mód a közgazdaságelmélet ezen örökzöld kérdésével kapcsolatos álláspontom kifejtésére. Arra azonban érdemes rámutatni, hogy ezek az ideológiák gazdasági problémáink megoldási módjait illetően nem kevés illúziót su­gallnak. Ezen ideológiák érvrendszerét Simai Mihály egy írásá­ban¹ részletesen összefoglalta. Az átalakuló poszt-szocialista országokban végbemenő privatizációs folyamattal kapcsolatos elvárások – a liberális felfogás általános évrendszerén túl – a következőkben fogalmazhatók meg:

1. A termelési és beruházási tevékenység hatékonyságának automatikus javulása, és ezzel az egyes országok nemzetközi versenyképességének növelése.
2. A nemzetközi (transznacionális) munkamegosztásba való bekapcsolódás, a külföldi tőke jótékony hatásai, az exportképes­ség és exportlehetőségek növekedése.
3. Az eladósodott országok adósságmenedzselési feltételei­nek javulása – részben a beáramló külföldi tőke fizetési mérle­get javító hatása, részben a nemzetközi pénzügyi világ megnye­rése révén.
4. Az állami költségvetés tehermentesülése (támogatásleépí­tés, privatizációs bevételek, növekvő adóbevételek révén), illet­ve a felhalmozódott belső államadósság leépülése.
5. A piacgazdaság modern intézményrendszerének (értékpa­pírpiac, társasági vállalkozási formák általánossá válása stb.) megteremtésével, a tulajdonformák differenciálódásával növek­szik a hatékonyság és a gazdasági demokrácia.

Ugyanakkor rá kell mutatni – és ezt az elmúlt két év magyar­országi tapasztalatai is alátámasztják -, hogy a privatizációval kapcsolatos várakozások nem teljesültek,

A várakozások egyik csoportja a külföldi működőtőke-import döntően pozitív és gyors hatásával kapcsolatos. A poszt-szocia­lista országokban elindított privatizációs folyamat egyik fő indíté­ka éppen az, hogy a külföldi működőtőke-import enyhíti e gazda­ságok erőforrás-éhségét, és a beáramló technológiák, a me­nedzsment, a külföldi fél által hozott piaci kapcsolatok segítik a gazdaság válságjelenségeinek kezelését. Az eladósodott orszá­gokban ezen túl az a szempont is felmerül, hogy a külföldi működő tőke enyhíti a fizetési mérlegre nehezedő nyomást, ez­zel könnyíti az adósságmenedzseiést. Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy a külföldi működő tőke volumene jelentékte­len. A vegyesvállalatok számottevően nem járultak hozzá a gaz­daságok exportképességének növeléséhez, és legalábbis kétsé­ges a fizetési mérlegre gyakorolt pozitív hatás is.

A várakozások másik csoportja a kis- és középvállalkozói szektor szerepével kapcsolatos. E felfogások ugyanis nem szá­molnak azzal, hogy a kelet-közép-európai gazdaságok kis- és közép-magánvállalkozói szektora is a nemzetközi versenytől el­szigetelten és az állami szektorral sajátos szimbiózisban élőén működött Ez utóbbi azt (is) jelenti, hogy az állami szektor hiá­nyosságaiból élt, nem vett részt arányosan a közterhek (adózás, társadalombiztosítási befizetések stb.) viselésében. Nyilván e té­nyezők „ráengedése" a kis- és középvállalkozói szférára más helyzetet eredményez a működési feltételeiben.

A harmadik illúzió az ún. piaci úton (tehát formai adásvételi aktusokon keresztül) megvalósuló privatizáció abszolutizálásá­val kapcsolatos. E felfogást „legkövetkezetesebben" hazánkban képviselik és próbálják megvalósítani. Teszi ezt a kormányzat annak ellenére, hogy sok neves nyugati szakértő is (köztük pl. Friedman, Sachs és mások) felhívta a figyelmet ennek abszurdi­tására. Az eredeti tőkefelhalmozás – mivel a lakossági megtaka­rítások nagyságrendileg maradnak el a privatizálandó tőke piaci értékétől – egyenértékű csere révén aligha valósul meg.

Rendkívül fontos, hogy az ideologikus megközelítések he­lyett a tényleges folyamatok tényeinek összegyűjtésére koncent­ráljunk. Persze ez utóbbi igen nehéz feladat, mivel a jelenlegi statisztikai adatszolgáltatási rendszer-teljesen összhangban az e folyamatok fő vonásainak homályban tartásához fűződő érde­kekkel – nem tükrözi a folyamatok lényegét.

Ezen a ponton felhívom a figyelmet a folyamat mérésének néhány problémájára.

Az egyik kérdés a privatizált, átalakult gazdaságrész súlyá­nak, jelentőségének mérése. Ez legalább háromféleképpen lehet­séges. Ki lehet fejezni a magánszektort a termelő vagyonból, a megtermelt GDP-ből vagy a foglalkoztatásból való részesedése alapján. Mindhárom mérési mód önmagában is problematikus. A vagyonból való részesedés során felmerül, vajon a vagyonértéke­lés könyv szerinti (ezen belül bruttó vagy nettó) vagy piaci értéken történik. A térség statisztikai beszámolási rendszerének és piaci in­tézményeinek ismeretében világos, hogy bármelyik szempont érvé­nyesítése nagy hibalehetőséget rejt magában. További probléma, hogy e mérési metódus azért is torzít, mert a különböző ágazatok tőkeigényessége eltérő. A GDP-ből való részesedés alapján való mérés két problémát vet fel. Egyrészt a belföldi árrendszerek torzí­tásából adódó hatások kérdését (pl. agrárolló), másrészt az ún. nem anyagi ágak súlyának nem megfelelő értékelését A foglalkoz­tatásban betöltött szerep szerinti mérést a fokozódó konjunkturális munkanélküliség és a privatizációt általában követő elbocsátások teszik problematikussá. A döntő probléma mégis az, hogy a külön­böző hivatalos és becsült adatok országon belül és országok között sem összehasonlíthatók.

A mérés szempontjából fontos felhívni a figyelmet a külföldi működő tőke szerepének megítélésével kapcsolatos problémák­ra. Az adott időszakban importált külföldi tőke összetételére (pénz, apport – ezen belül tárgyi és szellemi apport -) vonatko­zóan hozzávetőleges statisztikákat is nehéz találni, nem beszél­ve a számok mögötti minőség megítéléséről. (A tárgyi apporton belül milyen minőségű berendezések és készletek rejlenek?)

2. A nyugati privatizáció alkalmazásának lehetőségei Magyarországon²

Mindenekelőtt azt kell tisztázni, hogy nem létezik „a" nyugati pri­vatizációs gyakorlat. Természetesen léteznek közös pontok, de alapelveiben legalább két fő vonalat meg lehet különböztetni: az angolt és a franciát. Az állami tulajdonú vállalatok termelésének a GDP-hez mért átlagos részaránya a Közös Piac országaiban a hetvenes évek végén (a privatizációs hullámok előtt) sem ha­ladta meg a 12%-ot, a fejlődő országokban pedig átlagosan 10% körüli volt. Az alábbi táblázat néhány országra konkrét ada­tokat tartalmaz.

Méreteiben kétségkívül az angol privatizáció volt a legnagyobb, azonban ez sem hasonlítható ahhoz a privatizációhoz, ami előtt Kelet-Európa, illetve Magyarország áll. Mindez annak ellenére is igaz, hogy az angol privatizáció mérete még mindig messze meghaladja az eddigi magyar privatizációét. A thatcheri Nagy-Britaniában 10 év alatt privatizált néhány tucat vállalat a brit ter­melés 6%-át adta.

Az angliai privatizáció lényegében néhány nagy államosított vállalat (British Telecom, British Gas, Rolls-Royce stb.) és a köz­szolgálatok magánkézbe adására terjedt ki. Az úgynevezett vál­ságágazatok (acélipar, szénbányászat) privatizációja döntő mér­tékben ezen ágazatok felszámolásán keresztül valósult meg.

Azt mondhatjuk tehát, hogy teljes ágazatok (vagy egy egész nemzetgazdaság) magánkézbe adásának lényegében nincse­nek tapasztalatai. Kétségkívül Közép-Kelet-Európában is fennáll az a lehetőség, hogy mindazt, ami viszonylag rövid idő alatt nem privatizálható, bezárják, felszámolják.

Az angol és a francia privatizáció között a leglényegesebb különbség, hogy az angol privatizációt eseti szabályozással bo­nyolították le, azaz a nagy nacionalizált vállalatok privatizációja­kor egy-egy törvényt bocsátottak ki. A közszolgálatok privatizáci­ója olyan módon valósult meg, hogy egy általános törvényt bo­csátottak ki (törvények a helyi önkormányzatokról), amelyben előírták versenytárgyalások kiírását, valamint drasztikus mérték­ben megnyirbálták a kormányzati támogatásokat a tanácsok számára. A külföldi részvételt az egyes vállalatok privatizálásá­ban 10-15%-ra korlátozták.

A francia privatizáció kerettörvény révén valósult meg. Eb­ben létrehoztak egy bizottságot, amelynek egy fő feladata volt: az eladásra kerülő állami vagyon minimális árának megszabása. Emellett biztosították a privatizációt mind egyéni vásárláson, mind a tőkepiacokon keresztül, a munkavállalók ingyenes vagy kedvezmé­nyes részvényvásárlását, a kisbefektetők számára extra részvé­nyek megszerzését (habár ez a gyakorlatban nem mindig valósult meg). Ezenkívül 20%-ban maximálták a külföldi tulajdon részará­nyát, továbbá a pénzügyminisztert felhatalmazták arra, hogy bármely befektető részvénytulajdonát 5%-ban limitálja.

A francia és a magyar szabályozásban sok felszíni hasonló­ságot találunk. Döntő különbség azonban az, hogy a francia szabályozás a pénzügyminiszter számára fenntartotta az általá­nos szabályozáson belül a strukturális beavatkozás lehetőségét azáltal, hogy meghatározhatja a valódi tulajdonost. E beavatko­zást független bizottság révén ellenőrzik, másrészt e jogkör beil­leszkedik egy igen erőteljes és kialakult állami szabályozási rendszerbe. Emellett lényeges, hogy a legnagyobb kereskedelmi bankok állami kézben vannak, ily módon a tőkepiac állami befo­lyásolási lehetősége is jelentős. A másik lényeges különbség: a francia szabályozás nem engedi meg, hogy a privatizációs bevé­teleket a folyó költségvetési hiány fedezésére fordítsák.

Tulajdonképpen mind Angliában, mind Franciaországban nyíltan kimondták, hogy a privatizációnak két fő célja van (illetve ezekkel összefüggő alcéljai): egyfelől a költségvetés tehermen­tesítése (adósságok leépítése), másfelől egy politikai cél. Ez utóbbi azt jelenti, hogy a kormányzat társadalmi bázist teremt politikája számára. (A 80-as évek második harmadától kezdve Angliában teljesen egyértelműen ez az elem került előtérbe.) Az 1970-es évek első felében kibontakozott válság után olyan kormányzati politika következett, amely a II. világháború óta nem látott mértékű terheket rakott a tömegekre, azaz a tőke struktúraváltását a tömegek rovására valósította meg. E po­litika végrehajthatatlan lett volna – legalábbis jelentős tö­megmozgalmak kísérték volna – ha nem sikerül társadalmi bázist kialakítani. A privatizáció éppen ezt szolgálta: a „népi kapitalizmus" politikáját.

Franciaországban – mint láthattuk – törvényesen biztosítot­ták a munkavállalók részvényszerzését, valamint helyet a kisbe­fektetők számára. Angliában az egyes nagyvállalatok privatizáci­ójánál biztosították a menedzsment és az alkalmazottak rész­vénytulajdonát, továbbá úgy szervezték meg a részvények ada­golását, hogy a kisbefektetők is részvényhez jussanak. Ugyan­akkor Franciaországban a szabályozás lehetővé tette a majori­tást biztosító részvénypakett tulajdonosának kijelölését. Angliá­ban ugyanezt lényegében az biztosította, hogy olyan méretű üz­letek lebonyolításáról volt szó, amelyet csak a nagybankok tud­tak végrehajtani. (Később a francia tapasztalatok alapján Angliá­ban is alkalmazták a speciális jogot a részvénytulajdon-hányad szabályozására. Először a British Telecom privatizációjánál ke­rült erre sor.)

Valamennyi nyugati országban a privatizáció után (különö­sen a szolgáltatások területén) viszonylag szigorú szabályozást vezettek be a tevékenység, a kapacitások, leépülésének, a be­fektetések megszűnésének elkerülése, valamint az árak indoko­latlan emelésének megakadályozása érdekében. Ez figyelemre­méltó tapasztalat, hiszen a magyar kormányzat egyszerre kíván privatizálni és liberalizálni. Ez azonban (minthogy Magyarorszá­gon, szemben az ipari országokkal, az árszabályozás nem en­gedélyezett) kiterjedt privatizáció esetén az infláció további gyor­sulásához fog vezetni, mivel költségkorlát csak a válságiparok­ban létezik, és az áremelés a legkönnyebb módja a profit meg­szerzésének. Problémát jelent (és ez az infláció mellett a gazda­ság leépülésének másik tényezője), hogy sem gazdasági indok, sem szabályozási kényszer nem mutatkozik fejlesztésre, reálér­telemben vett jelentős tőkebefektetésre.

E témakörben végül a nyugat-európai privatizáció, illetve államtalanítás két eddig nem említett módjára kell kitérni. Ez azért is fontos, mivel a két forma viszonylag elterjedt szinte vala­mennyi nyugat-európai országban.

Az egyik forma az ún. nonprofit szervezetek létrehozása. A szakirodalom nonprofit szervezeteken olyan gazdálkodó szerve­ket ért, amelyek tulajdonosai a tevékenység során keletkezett jö­vedelmet nem veszik ki, hanem a tevékenység fejlesztésére for­dítják. Ennek fejében e szervezetek kiterjedt állami preferenciá­kat és kedvezményeket élveznek. Az NSZK-ban a privatizáció sajátos technikája az állami vagyon alapítványokba helyezése. 1989-ben például a szövetségi kormány 2,5 milliárd márkát for­dított alapítványok, zömmel magánalapítványok létrehozására. E megoldáson belül két technika képzelhető el. Az állam adomá­nyozhat tényleges vagyont (ingatlant, vállalati részvényeket), de lehetséges az állami vagyon eladásából származó készpénz el­helyezése is alapítványokban. A német kormány az utóbbit ré­szesíti előnyben abból a meggondolásból, hogy nem jó, ha az alapítványok kezében sok vállalati részvény van. A kormány szempontjából fontos vállalatok esetében jellemző a részvények nagy részének alapítványi tulajdona (lásd például a Lufthansát).

A másik az Angliában és az NSZK-ban is tömegesen alkal­mazott privatizálási forma, a menedzseri vállalatfelvásárlás, a Manager Buy-Out. Az utóbbi hat évben 300 céget privatizáltak ilyen módon.

3. A közép-kelet-európai tapasztalatok

3.1. Dilemmák

Mielőtt az-egyes országok – igen eltérő ütemű és különböző koncepciókon alapuló – tulajdonváltási folyamatait szemügyre vesszük, szükséges áttekinteni azokat a dilemmákat, amelyek a folyamatokat kísérik.

Az összes európai államszocialista ország elindult a rend­szerváltás útján. Ez a mozzanat eleve megkülönbözteti a térsé­günkben privatizációnak nevezett folyamatot a nyugati privatizá­cióktól. A rendszerváltás – amit a nyugati közgazdasági és poli­tológiai irodalom pontatlanul reformnak nevez – öt egymással összefüggő mozzanatból áll. Az első: a tulajdonviszonyok átala­kítása. A második: a tőkés piaci intézményrendszer létrehozása. A harmadik: a világgazdasághoz való új típusú kapcsolódás fel­tételeinek megteremtése (külgazdasági liberalizáció, konvertibili­tás stb.). A negyedik: az állami szerepvállalás újragondolása, amely a gazdaságirányítás új eszközrendszerének kialakítását valamint a jóléti rendszerek leépítését jelenti. Az ötödik: a gaz­dasági stabilizáció, amely feltétele és egyben eredménye is az előző négy mozzanatnak.

A stabilizációnak három modelljét szokásos megkülönböztet­ni. Az egyik a fokozatos stabilizálás, a másik a radikális, gyors (sokkterápiás), a harmadik pedig a több lépcsős radikális prog­ram (big bang).

A dilemmák jó része e mozzanatok sorrendiségével, egy­máshoz való viszonyával kapcsolatos. Olyan kérdésekre kell itt gondolni, mint a piaci illetve nem piaci alapon történő privatizá­lás; a privatizálás és a tőkepiaci intézmények megteremtésének időbeli viszonya; a privatizáció és a gazdaság stabilizálásának egymáshoz való viszonya stb. Sokan felvetik a kérdést, hogy fennállnak-e egyáltalán a sikeres privatizálás gazdasági és tech­nikai előfeltételei?

A dilemmák egy másik csoportja a külföldi tőkének az egyes országok tulajdonváltási folyamataiban betöltött szerepével kap­csolatos. Mint látni fogjuk, a külföldi tőke működési feltételeit az egyes országok igen eltérően szabályozzák. Már itt érdemes megjegyezni, hogy a kelet-európai szabályok e tekintetben sok­kal liberálisabbak, mint a nyugat-európaiak. Ezen belül is a legliberálisabb szabályozás Magyarországé. Hogy a külföldi működő tőke jelenléte mennyire nemcsak a szabályozás liberalizmusától függ, azt jól mutatja, hogy Közép-Kelet-Európában a külföldi működőtőke-beruházások állománya évente 2-2,5 milliárd dol­lárra becsülhető, ami a világ éves működőtőke-forgalmának né­hány százaléka.⁴

A dilemmák harmadik csoportja azzal kapcsolatos, hogy mi legyen az állam szerepe a tulajdonváltásban. Elegendő-e a fel­tételek megteremtése elsősorban a törvényi-jogszabályi feltéte­lek kialakításával, vagy az állam mint közhatalom aktívan ve­gyen részt az államszocialista tulajdoni struktúra lebontásában?

További vitatott kérdések:

3.2 Országok, szabályok, tapasztalatok

3.2.1. A (volt) Szovjetunió

A privatizáció gyorsítása, más sokkterápiás eszközök (pl. teljes liberalizálás) átvételével együtt a Szovjetunió szétesése után az utolsó eszköznek látszik, amivel az önállósult köztársaságok ve­zetői megpróbálják a gazdasági összeomlás és káosz teljes el­szabadulását megakadályozni. A termelés visszaesése (a GNP 1991-ben mintegy 14%-kal csökkent), az áruhiány, az infra­struktúra teljes lerobbanása, az infláció és más hasonló jelensé­gek beláthatatlan következményekkel fenyegetnek.

Az országban zajló tulajdonátalakítási folyamatot átfogóan össz-szövetségi szinten szabályozták. Az Unió szétesével ezek az – eddig igazán ki sem próbált – szabályok érvényüket vesz­tették. Az utódállamok részletes gazdasági megállapodásának hiányában igen kétséges a korábban össz-szövetségi keretek­ben működtetett vagyon (vállalatok, infrastruktúra) további sorsa, mind a működés, mind a tulajdon szempontjából. A hozzáfér­hető források alapján érzékelhető fejlemények a privatizáció te­rén csak az Orosz Köztársaságban, azon belül is a két legna­gyobb városban: Szentpéterváron és Moszkvában történtek. Itt helyi szinteken próbáltak elsősorban a kisprivatizáció számára megfelelő szabályokat teremteni. A gazdaság meghatározó ré­szét adó mezőgazdaság és nagyipar viszonyaira vonatkozó konzisztens koncepció nem létezik, és félő, hogy a tulajdonvi­szonyokban végbemenő esetleges változások a klinikai halál ál­lapotában lévő ex-szovjet gazdaság vegetatív működését is megbénítják, vagyis a változásokkal a válság a teljes összeom­láshoz vezet.

Oroszországban és Ukrajnában az 1992 elejétől alkalmazott sokkterápia tovább destabilizálta a helyzetet. A Baltikumban a lengyel mintájú nagyprivatizáció és a reprivatizáció jelei mutat­koznak.

3.2.2. Bulgária

Az ország gazdasága a szovjet gazdaság összeomlása után sú­lyos válságba került, de facto és de jure fizetésképtelen. Noha eddig 5 törvény is született a privatizálással kapcsolatosan, mind a mai napig nem világos az ország privatizációs politikája. 1991 januárjában létrejött az állami és a községi tulajdon privatizálá­sával foglalkozó hivatal. A kereskedelmi törvény változatos tár­sasági formákat engedélyez az átalakuló vállalatoknak.

Figyelemre méltó a külföldi tőkebefektetések szabályozása. A szabadkereskedelmi övezet mellett a jogszabályok a követ­kező külföldi befektetési formákat engedélyezik:

Az érvényes szabályozás ágazatonként korlátozza, illetve külön engedélyhez köti a külföldi befektetéseket. A külföldi be­fektetések utáni profitok repatriálása is külön engedélyezéshez van kötve. A tevékenységek közül külön engedélyre van szük­ség akkor, ha a külföldi fél mezőgazdasági területeket, erdőt, épületeket vesz bérbe. Az engedélyezés mellett a külföldi tulaj­donhányadot is meghatározzák a part menti területek, a bank­szektor, a védelmi ipar, valamint a kormány által kijelölt földrajzi területeken folyó privatizálás esetén.

Az országban a piaci intézmények még kezdetlegesek, de a belső liberalizáció és dereguláció (árak felszabadítása; külkeres­kedelem alanyi jogon stb.) elindult.

3.2.3. Románia

Románia a Ceauşescu által diktált kemény politika következmé­nyeként lényegtelen nagyságrendű külső adóssággal, de instabil belső politikai helyzettel és teljesen szétzilált gazdasággal kez­dett a rendszerváltás folyamatához. A Ceauşescu utáni kormány első intézkedései között volt 1990 augusztusában az átalakulási törvény elfogadtatása, amely első lépésként az állami vállalatok állami részvénytársaságokká való átszervezését irányozta elő. E törvény nyitva hagyta a vagyonértékelés mikéntjét, valamint a Vagyonügynökségre bízott privatizálás konkrét lebonyolítási sza­bályainak kérdését.

A választásokig, amelyre 1991 májusában került sor, három – a témánkat érintő – törvényt fogadtak el. Az 1991. februárban elfogadott földtörvény célja, hogy a termelőszövetkezetekbe be­lépett parasztok – szigorú korlátok között, családonként maxi­mum 10 hektáros felső határig – visszakapják a beadott földet. Az államosított földek egykori birtokosai szintén 10 hektár földet kaphatnak vissza, de nem természetben, hanem részvények for­májában. E törvény végrehajtása – a korlátoltan rendelkezésre álló földek miatt – falun állandósította a feszültséget. A jelenlegi földosztás bérletet jelent, amelynek feltételei mindenütt helyi megegyezés tárgyai.

A kisiparról szóló törvény szerint maximum 20 fővel szaba­don lehet magánvállalatot alapítani.

A vegyesvállalati törvény viszonylag liberális szabályozást biztosít a többségi külföldi tulajdont, az adókedvezményeket il­letően. A profitnak maximum 15%-a repatriálható konvertibilis valutában. Ugyanakkor bonyolult és az egyedi mérlegelésnek nagy teret engedő engedélyezési eljárás van a vállalatalapítás és a román vállalatok részvényeinek külföldiek általi megvásár­lása esetén.

1991 júliusában elfogadták a privatizációs törvényt. Az előkészítés és az elfogadás körülményei (a képviselők 20%-a a szavazáskor kivonult az ülésteremből) is jelzik, hogy komoly el­lenállás van a privatizálással szemben. A törvény szerint az álla­mi vállalatok részvényeinek 1/3-át úgy adják magánkézbe, hogy a felnőtt lakosság ingyen kuponokat kap, és ezért vásárolhat részvényeket. (Az ellenzék a részvények 50%-át kívánta ingye­nesen szétosztani.) Öt állami holdingot alapítanak, amely e 30%-os vagyonrész vagyonkezelője. A fennmaradó 2/3 részt a kormány árverés, közvetlen eladás és vegyes vállalatok alapítá­sa útján kívánja privatizálni.

Az ország piacgazdasági intézményrendszere kezdetleges, a belső liberalizáció és dereguláció felemás. Az árak nagy ré­szét központilag szabályozzák, ugyanakkor bárki szabadon ke­reskedhet konvertibilis valutával.

3.2.4. Jugoszlávia (utódállamai)

Az ország a gazdasági és politikai rendszerváltást nem tudta bé­kés keretek között véghezvinni. Hónapok óta súlyos polgárhábo­rú dúl az országban. A szocialista fejlődés keretei között végre­hajtót gazdasági reformok, a nyugati világ felé való nagyobb gazdasági nyitottság sem tudták ellensúlyozni azokat az ökonó­miai és politikai tényezőket, amelyek együttesen az ország szét­esését eredményező polgárháborúhoz vezettek.

A mai helyzet gazdasági gyökereit két szálon ragadhatjuk meg. Az egyik, hogy Jugoszlávia igen eltérő fejlettségű köztár­saságokat foglalt magában. A Plan Econ Report 52. számának adatai szerint az egy főre jutó átlagos GNP 1969-ben 5.460 USA-dollár volt. E mögött a szám mögött óriási szóródás húzó­dik meg. (Szlovénia 12.520 USD/fő, Horvátország 7.110 USD/fő, Szerbia 4.950 USD/fő, Kosovo 1.520 USD/fő.) A másik tényező az ország krónikus eladósodottsága. Ez kényszerítette a jugo­szláv kormányt az 1990 januárjában elindított sokkterápiára. Ezeknek a lépéseknek terhei sem egyenletesen oszlottak meg az egyes köztársaságok között.

A polgárháború egyelőre zárójelbe tette a privatizációs folya­mat eddigi szerény eredményeit. Kitöréséig gyakorlatilag az ön­igazgató struktúrák lebontásáig jutottak. A polgárháborús hely­zet, a pusztulás egyelőre nem kedvez sem a hazai tőkén alapu­ló, sem a külföldi tőkeberuházásokra számító privatizációnak.

3.2.5. A (volt) NDK

Az országnak az NSZK-hoz való csatlakozása a többi tárgyalt országéitól eltérő feltételeket jelent a tulajdonváltási folyamat­ban. 1990. július 1-jétől hatályos az ún. vagyonkezelési törvény. Ennek keretében hozták létre a Vagyonügynökséget (Treuhand-anstalt), amely az állami vállalatok társaságokká való átalakítá­sának, feljavításának és eladásának feladatát kapta. A német egység megteremtése után – nyilván a nyugati tőke érdekeinek megfelelően – a Vagyonügynökség vállalatokat „feljavító" funkci­óját háttérbe szorították, az eladásokat gyorsították, és növeke­dett a vállalatfelszámolások száma; a vállalatok és a részvények nyomott árakon kelnek el.

A vagyonkezelési törvény a tulajdonátalakítás következő eseteit tartalmazza:

Kis részben az állami tulajdon fennmaradásával is számol­nak. A társaságalakítási kötelezettség nem vonatkozik a felszá­molásra ítélt gazdasági egységekre, a postára, a vasútra és az útfenntartás területén működő vállalatokra, a helyhatóságok fel­ügyelete mellett működő vállalatokra, a szakosított külkereske­delmi vállalatokra valamint a mező- és erdőgazdasági állami vállalatokra.

Az itteni tulajdonváltásban jelentős szerep jut a reprivatizáci­ónak. Az Államszerződés szerint az 1945-1949 közötti, a szov­jet megszállással kapcsolatos kisajátításokat a reprivatizáció nem érinti. Az 1949 utáni kisajátításokra kártalanítás, az 1972 utániakra természetbeni visszaadás vonatkozik. Összesen mint­egy 8.000 cég reprivatizálását tervezik.

A privatációs folyamat ágazatonként különböző ütemben ha­lad. Az iparvállalatok eladása a várakozásokhoz képest lassab­ban megy. 1991. március végéig 12 százalékukat, 1.200 vállala­tot sikerült eladni 5,8 milliárd DM értékben. Ennél sokkal gyor­sabban folyik az áruházak (100%), a kereskedelmi bankok (100%), a vendéglátóipari és kisebb boltok (70-70%) és a szál­lodák, patikák (50-50%) privatizálása.

Az ipari privatizáció felgyorsítására az új „csodaszer" a Ma­nager Buy-Out (MBO). A Vagyonügynökség 4600 vállalatot nem tud eladni nyugatnémet tőkéseknek, és ezeket kívánják felaján­lani MBO-konstrukciós értékesítésre. Eddig 150 vállalat került vezető alkalmazottak kezébe, ami az összes vagyonügynökségi eladás 20%-a. 1993-ig 3.000-4.000 MBO-t kívánnak lebonyolíta­ni. E konstrukció nagy veszélye, hogy alkalmasint telekspekulá­cióra, illetve nyugati csendestárs („stróman") bevonására hasz­nálják fel. A telekspekulációk elkerülése érdekében a vállalathoz tartozó telket, földet csak bérelni lehet, ezeket később külön ár­veréseken kívánják értékesíteni. E konstrukcióval enyhül a vá­sárlóerő hiányával kapcsolatos probléma is. A vásárlóerő-hiány áthidalására ugyanis fokozatossággal kívánnak élni, méghozzá úgy, hogy a vezető alkalmazottak először csak bérletbe, azután a helyzet stabilizálódásával már tulajdonba veszik a vállalatot. Az MBO-konstrukció sikerétől a tömeges vállalati csődök elkerü­lését valamint a foglalkoztatási gondok oldódását is várják.

3.2.6. Cseh és Szlovák Köztársaság

Az ország viszonylag kedvező külgazdasági pozícióival és az utasításos tervgazdasághoz még igen közel álló gazdaságirányí­tási és piaci intézményrendszerrel vágott a rendszerváltásnak. A politikai vezetés a gazdasági rendszerváltás ütemét illetően megosztott. Klaus pénzügyminiszter és hívei a radikális sokkte­rápiát sürgetik. Ez a liberalizálásnak (ár-; bér-; külkereskedel­mi), a piaci intézményrendszer gyors kiépítésének és a széles­körű és áttörő privatizációnak egyidejű megvalósítását célozza. Havel elnök és hívei a lassúbb és szervesebb átmenetet szeret­nék megvalósítani. A privatizációs folyamatban megkülönbözte­tik egyrészt a kis és nagy privatizációt, másrészt az állami tulaj­don három szintjét (szövetségi, köztársasági és helyi).

Emellett külön szabályozzák a reprivatizációt valamint a kül­földi tőke működési feltételeit. A politikai szándékok szintjén két alapelvet fogalmaznak meg. Az első, hogy a restitúciót a privati­zálás elé helyezik, mégpedig abból a meggondolásból, hogy csak olyan vagyon privatizálásába szabad belemenni, amire nincs restitúciós igény. Az 1991. februári törvény szerint ugyanis az 1958 és 1990 között elkobzott vagyont minden 1991. január 1-jén otthon tartózkodó volt tulajdonosa (tehát a korábban emig­ráns is) visszaigényelheti. Ez a mintegy 10,7 milliárd USD értékű vagyon az állami tulajdon 10%-át teszi ki, 70.000 vállalkozásról van szó. A másik alapelv a tulajdon egységes transzformációjá­ra vonatkozik. Ez azt jelenti, hogy minden privatizációt megelőz az államtalanítás.

A külföldi tulajdonú, illetve vegyesvállalatok működésének szabályozásában a külföldi tulajdoni hányadot nem korlátozzák. A vegyesvállalatok alapításához minimum 100.000 korona kül­földi tőke van előírva. E vállalatok 2 év adómentességet élvez­nek. Saját termékeiket szabadon exportálhatják, de egyéb ex­porthoz külön engedély kell. A konvertibilis valutában jelentkező profit 30%-át fel kell ajánlani a Nemzeti Banknak. A profitrepat­riálást, általános szabályozás hiányában, kétoldalú egyezmé­nyek szabályozzák.

Az ún. kis privatizáció 100.000 helyi tevékenységet folytató termelő és szolgáltató vállalatot érint. Ez a privatizáció időben megelőzi az ún. nagy privatizációt. E vállalatokat árveréseken értékesítik. Itt probléma az alacsony vásárlóerő. Az árveréseken az első körben csak hazai állampolgárok vehetnek részt. Az aukciós privatizálás során feltételezhetően a résztvevő hazai ál­lampolgárok jelentős része mögött külföldi, elsősorban német és osztrák személyek anyagi támogatása áll. Amennyiben a vállal­kozás az első körben nem kel el, részt vehet az értékesítésben külföldi személy is. Az aukcióra kerülő vagyontárgyak kijelölését, nemkülönben a lebonyolítást egy hierarchikusan szervezett pri­vatizációs apparátus végzi, amely szövetségi, köztársasági és helyi szinten működik.

Az 1948-tól államosított vagyontárgyak tulajdonosainak az árverésen ingyenes elsőbbségi joga van, amennyiben igényüket a nyilvános árverés napjáig bejelentik. A privatizációs bevétel 70%-a a köztársasági privatizációs minisztériumok külön szám­lájára, 30%-a helyi önkormányzati szervek külön számlájára ke­rül. A folyamat most zajlik.

A nagy privatizáció a nagy állami iparvállalatokat érinti és köztársasági szinten fog lezajlani. Az 1991-ben rögzített koncep­ció e folyamatból kizár bizonyos stratégiai területeket (vasút, táv­közlés, energetika).

A lebonyolítás tervezett menetrendje az, hogy első lépésben az ágazati decentralizálási bizottságok a vállalatokkal együttműködve előkészítik a privatizálást (kijelölés és a vállalati vagyon értékelése). Második lépésben egyszemélyes részvénytársaságokat alapítanak, amelyek két párhuzamosan alkalmazott technika útján kerülnek magántulajdonba. Egyrészt ingyenes vagyonosztással, úgyneve­zett beruházási kuponok segítségével. E „voucher"-rendszer lé­nyege – szemben a lengyel gyakorlattal – az, hogy a felnőtt ál­lampolgárok viszonylag kis összegért vásárlási lehetőséghez jutnak. Ezzel vélik pótolni a privatizálási vásárlóerő hiányát. E kuponok nem rögzített értékűek, hanem értékük a beruházási jegy iránti kereslettől és a vállalati részvények kialakuló árfolya­mától függ. A másik technika a spontán privatizáció, mivel az ál­lam a tulajdonosi jogokat a privatizáció előtt a vállalatokhoz de­centralizálja, és a vállalatok privatizálását e vállalati felügyelő bi­zottságok fogják elvégezni.

3.2.7. Lengyelország

Lengyelországot a rendszerváltás a súlyos eladósodottság és a de facto és a de jure fizetésképtelenség állapotában találta. Ezen helyzet miatt Lengyelország az IMF és Világbank receptje­inek megfelelően – hazánkhoz hasonlóan – a gazdaság belső liberalizálásában és deregulálásában élenjáró ország. Sőt, a ta­valyi évben az amerikai Sachs professzor személyes asszisz­tenciája mellett egy sikertelen sokkterápián is átesett. A Balcerowicz-terv a rendszerváltás összes feladatát egyszerre és időben koncentráltan kívánta megoldani. Lényeges különbség a magyar viszonyokhoz képest, hogy a mezőgazdaságot a kismagántulajdon uralja, így a föld a tulajdonváltási folyamatban nem központi kérdés. A megoldandó feladat 7.500 állami tulajdonú vállalat pri­vatizálása.

Az első áttörést a tulajdonváltási folyamatban a Rakowski-kormány három törvénye jelentette 1988 őszén. E törvények kezdték meg a korábbi munkástanácsos-önigazgató megoldá­sok felszámolását. Ezen intézmények – amelyek a privatizálás legfőbb akadályát jelentik Lengyelországban – a Szolidaritás nyomására 1981 szeptemberében jöttek létre, és a dolgozók ke­zébe adták a vezetők kinevezésének és minősítésének jogát, a nyereség felosztásának meghatározását valamint a beruházási elképzelések jóváhagyását.

Az említett törvények a következő pontokon jelentettek áttö­rést:

A külföldi tőke szabályozásában karakterisztikus új elemet jelentettek a következők. Lengyel magántulajdonos is lehet part­ner vegyesvállalatban. Megszüntették a külföldi partner kötelező kisebbségi részesedésére vonatkozó előírást, ehelyett részvételi minimumot írtak elő 20%-os és 50.000 USD mértékben. 3 év adómentességet tettek lehetővé, amely idő preferált ágazatokba történő beruházás esetén meghosszabbítható. A vegyesvállala­tok az általuk teljesített export függvényében adócsökkentésre jogosultak, és mentesek az importvámok alól. Profitrepatriálási korlátozások nincsenek. Az ország rendelkezik szabadkereske­delmi övezettel.

E liberális szabályozás ellenére mindössze 350 millió dollá­ros külföldi tőkeberuházást regisztráltak. Az ország politikai han­gulata (félelem a német gazdasági terjeszkedéstől) és eladóso­dottsága (többször felmerült nyílt vagy burkolt nemzetközi adós­ságcsere-ügyletek lebonyolítása) továbbá is nyitott kérdéssé te­szi, hogy mi lehet a külföldi tőke szerepe a lengyelországi priva­tizációban.

Az adott keretek között 1988-tól indult meg a menedzseri pri­vatizáció (vagy ahogy ott nevezték: .nomenklatúra-privatizáció"), amelyet a bérszabályozás alóli mentesség is motivált. E folya­mattal szemben egyre nagyobb ellenállás alakult ki, és az 1989 szeptemberében alakult Szolidaritás-kormány leállította a mene­dzseri kezdeményezésű vállalatátalakulásokat. Ez és a külföldi tőkével kapcsolatos – a korábbiaknál tartózkodóbb – magatartás együttesen lelassította a privatizációs folyamatot.

E patthelyzet után külső nyomásra (a Világbank kényszeríté­sére) megalkották a privatizációs törvényt, amelyet 1990 júliusá­ban el is fogadtak. A törvény előkészítése éles társadalmi csaták között zajlott. Az önigazgatói jogok csorbítását az ingyenes és hitelből történő széles körű részvényszerzés lehetőségének be­építésével kívánták kompenzálni. A magyar gyakorlattól eltérően a lengyelek a tőkepiaci szabályok kialakítását a privatizáció fel­tételeinek megteremtése után valósítják meg. A törvény hatálya megközelítőleg 7000 állami vállalatra terjed ki, a termelés mint­egy 80%-át érintve. A „nagy privatizálás" a két legnagyobb ipar­vállalatot érinti, a „kis privatizálás" árverései pedig a kis- és nagykereskedelmet.

A törvény létrehozta a Tulajdonosi Átalakulás Minisztériumát, amelyet széles jogkörrel ruháztak fel. Illetékes a vagyonpolitika meghatározásában, a privatizálás gyakorlati menedzselésében, az értékpapírpiac szabályozásában valamint a külföldi tőkebevo­nással kapcsolatos politika és szabályozás kialakításában.

A törvény értelmében a vállalatokat a dolgozói tanáccsal és az igazgatóval való egyetértésben részvénytársasággá alakítják, amely cég részvényeit a Tulajdonátalakítási Minisztérium két éven belül köteles eladni. Kik lehetnek a részvények vásárlói, kik juthatnak részesedéshez kedvezményesen? A vállalat dolgozói a vállalati tőke 20%-át kedvezményesen (a névérték 50%-áért) vehetik meg. Ez 4 millió potenciális befektetőt jelent, ugyanakkor kizár az ügyletből 13 millió közszolgálati dolgozót. A privatizá­landó cégek részvényeinek 10%-át kívánják a „nemzeti privati­záció" keretében a lakosság körében ingyenesen és egyenlően szétosztani. Ez az elképzelés – különbözve a csehszlovák meg­oldástól – a kapott „vouchert" társadalmi örökségként juttatja az állampolgároknak, és a kuponok nem közvetlenül válthatók át ál­lami vállalatok részvényeire, hanem privatizációs alapok részvé­nyeit vásárolhatják meg velük. E célra 400 középvállalatot sze­meltek ki, amely vagyont húsz alapítványba teszik be, és a kura­tóriumok munkálkodnak a vagyon gyarapításán. Az alapítványok egy év múlva részjegyeket bocsátanak ki. Minden állampolgár minden alapítványból azonos részesedéshez jut. Ezután a rész­jegyek szabad tőzsdei forgalomba kerülnek.

A törvény a külföldieknek közvetlenül eladható részvényhá­nyadot 10%-ban maximálja. A jogszabály nem zárja ki, hogy a részvények másodlagos piaca révén vagy más úton ez a része­sedés nőjön, de e szabály mindenképpen fékező erő a külföldi tőke térnyerésével szemben. Lehetséges továbbá vállalatfelszá­molási eljárás keretében magánosoknak, dolgozóknak vagy kül­földieknek történő eladás, bérbeadás vagy más vállalatcsoport­ba olvadás.

A törvény igyekszik a kereszttulajdonlás lehetőségeit szűkíte­ni. Az elképzelések szerint a nagy privatizáció során a részvé­nyek 10%-a az alkalmazottaké, 20% a nyugdíjalapoké, 10% a kereskedelmi bankoké, 30% a kormányé lesz, és 30% kerül in­gyenes kiosztásra. A privatizációs folyamatot 1991 második felé­ben – az IMF nyomására – felgyorsították. A cél az volt, hogy az év végéig az 1991. augusztus végi 350-ről 1.000-re növeljék a közvetlen értékesítés vagy felszámolás útján közvetlenül ma­gánkézbe adott kis- és középvállalatok számát. Ugyanakkor még 1.000 vállalatot kívántak egyszemélyes részvénytársasággá alakítva privatizálásra előkészíteni. A magántulajdon részará­nyát 1991 végére 15%-ra tervezték, 1994 végére pedig 50% fölé kívánják emelni.

A lengyel gyakorlat részleges, kötvények formájában megva­lósítandó kárpótlást ismer. E kötvények a privatizálandó vállala­tok részvényeinek vásárlására fordíthatók.

4. Néhány értékelő megjegyzés

Kétségtelen tényként szögezhetjük le, hogy – a hivatalos propagandával ellentétben – a közép-kelet-európai privati­zációs vagy még pontosabban tulajdonátalakítási folyama­tot közvetlenül nem valamiféle gazdasági hatékonysági cél, hanem sokkal inkább a gazdasági hatalom újraelosztási szándéka vezérli. E hatalom-újraelosztás soktényezős játszma, amelyben egymással vetélkednek a kialakulóban lévő új burzso­ázia különböző frakciói, az állami bürokrácia különböző csoport­jai, tehát a hazai burzsoázia és bürokrácia, valamint a multinaci­onális tőke képviselői. Amennyiben elfogadjuk a tulajdon körüli osztályharc tételét annyiban a közép-kelet-európai privatizációk tipizálása a következő ismérvek alapján lehetséges:

Amennyiben igaz az, hogy a vizsgált privatizáció-tulajdon­átalakulás folyamatában a hatalom a döntő mozgatóerő, akkor azt is ki kell mondanunk, hogy ebből szükségszerűen – rövid és középtávon – negatív gazdasági hatások adódnak. Ezek közül azt kell kiemelni, hogy a tulajdoni átalakulások nem tompítják, sőt sok esetben erősítik (a külső és belső hatásokra) felgyorsult gazdasági leépülést. Ennek látható tünete a munkanélküliség gyors növekedése, nemkülönben az a tény, hogy nem látszik je­le pozitív szerkezeti változásoknak sem, mi több, a gazdasági visszaesést bizonyos értelemben erősítik olyan tényezők, mint a külföldi vállalatfelvásárlások, amelyeknek célja a konkurenciát jelentő termelés leépítése. Arra a kérdésre sem adhatunk pozitív választ, hogy a tulajdoni átalakulások biztosítanak-e többletbe­vonásokat a gazdaságban.

A kelet-európai privatizációk rövid- és középtávon nem jelen­tik a magántulajdon meghatározó térnyerését. A belső „eredeti" magántőke relatíve kis súlya és a külföldi tőke érdektelensége miatt itt döntően az állami tulajdon formaváltozásáról van szó.⁵ E formaváltozás szorosan összefügg a politikai rendszer­váltás nyomán az egyes országokban kialakult belső politikai harccal. E folyamatokkal egyelőre nem a tőkés gazdasági racio­nalitás alapján működő gazdaságok jöttek, jönnek létre, hanem átpolitizált szerkezetű képződmények, amelyek fokozottan ki vannak téve a belső és külső politikai hatásoknak. E szerkeze­tek hosszabb átmenetet jelentenek egy konszolidáltabb tulajdo­ni-társadalmi szerkezet felé. Az, hogy e konszolidáció milyen irányú lesz és milyen hosszú időt vesz igénybe, függ egy sor gazdasági és politikai tényezőtől.

A feltételezhető irányok közül két lehetséges típus érdemel kiemelést. Az egyik, hogy a térség gazdaságainak kulcspontjain (kereskedelmi bankok, a legjelentősebb iparvállalatok és keres­kedelmi vállalatok) a multinacionális nagytőke részvételével zaj­lik a privatizálás. A másik irány a nemzeti tőke megerősödésén valamint az államnak – e térségben nem hagyományok nélkül – a gazdaság kulcspozícióit továbbra is kezében tartó centralizáló szerepén alapuló társadalmi és így tulajdoni szerkezet. A tényle­gesen létrejövő állapotok e két irány országonként eltérő kombi­nációjaként jönnek létre.

Melyek a folyamatok irányát meghatározó főbb tényezők?

A politikai tényezők közül a térség politikai és katonai stabili­tását, illetve instabilitását kell említeni. Az utóbbi esetben az autarkia, az elzárkózás és a belőle fakadó konfliktusok esetén az államnak és az általa kreált nemzeti burzsoáziának lesz döntő szerepe a tulajdoni és társadalmi szerkezet kialakulásában. Amennyiben a destabilizálódás megáll, úgy növekedhet a külföl­di tőke szerepe a térség átalakulásában. Itt mindenekelőtt a sú­lyos eladósodottság lehet mozgatóerő. Amennyiben a külső tőkebevonás döntő motívuma az adósságszolgálati terhek telje­sítése lesz, akkor megnövekednek az ilyen alapon végrehajtott privatizáció negatív hatásai, és a térség könnyen Nyugat-Európa „hátsó udvarává" válhat. A külföldi tőke beáramlásának nagysá­gát, összetételét (állami és magántőke; ágazati megoszlás stb.) az egyes országok gazdasági teljesítményén, belső stabilitásán és a tőkeexport fogadási feltételein túl nagymértékben meg fog­ja határozni, hogy miként alakul a tőkés nagyhatalmak vetélke­dése és érdekeltsége a térségben, illetve miként sikerül rendez­ni az Európai Közösség integrációs folyamata során időről időre felmerülő konfliktusokat.

Végül, de nem utolsó sorban, a két lehetséges fejlődési irány bármelyikének megvalósulását befolyásolja, hogy a térség or­szágai között hogyan alakulnak a gazdasági kapcsolatok, ezek leépülése megáll-e, illetve sikerül-e a kereskedelmi, pénzügyi és termelési együttműködés kölcsönösen előnyös formáit és intéz­ményeit kialakítani, megteremteni.

Jegyzetek

1 A privatizációs kihívás Közép-Kelet-Európában. Az MTA Világgaz­dasági Kutató Intézete Tudományos Tájékoztató Szolgálatának közle­ményei. Simai Mihály: A 90-es évek „megváltása" In: A privatizáció Kelet-és Közép-Európában, pp. 112-115. Az ilyen típusú felfogást bírálja Ló­ránt Károly „A privatizáció társadalmi hatásai" című tanulmányában: Tár­sadalmi Szemle, 1991. 4. szám.

2 Ezen rész megírásában felhasználtam Czabán László tanulmányát.

3 Forrás: The Transformation of Economics in Central and Eastern Europe: Issues, Progress and Prospects. Annex 2. p. 2.

4 Lásd Losoncz Miklós alább adatolt művét.

5 Voszka Éva alább adatolt cikkében hasonlóan nyilatkozik a ma­gyarországi folyamatokról. Winiecki ellenben (I. ugyanott) – szerintem teljesen félreértve a folyamatokat – a kelet-európai tulajdonváltást döntően államtalanításnak tartja.

Felhasznált irodalom

Kelet-közép-európai privatizációs dilemmák (Közgazdasági Információs Szolgálat, E-53, 1991. június 17.).

A privatizációs kihívás Közép-Kelet-Európában (Lezárva 1990. szep­tember). Az MTA Világgazdasági Kutató Intézete Tudományos Tájékoz­tató Szolgálatának Közleményei.

Gazdasági átalakulás és privatizáció. Tájékoztatás a kelet-közép-euró­pai tapasztalatokról. Összeállította: Csorba József és Zöldné Rosta Ma­rietta Tulajdon Alapítvány, Privatizációs Kutatóintézet (1991. április).

Andrej Petrov: Privatizálás a Szovjetunióban. Szovjet fűzetek II. Magyar Ruszisztikai Intézet, 1991.

Csaba László: A közép-európai rendszerváltás és stabilizáció – vannak-e más tanulságok? Konjunktúra-, Piackutató és Informatikai Intézet, Műhelytanulmányok, 1991. június.

Timothy King: A külföldi működőtöké-beruházás és a kelet-európai gaz­dasági rendszerváltás. I. és II. rész. Külgazdaság, 1990. 12. szám, 1991. 1 .szám.

Voszka Éva: Homályból homályba. Társadalmi Szemle, 1991. 5. szám.

Wladimir Andreff: A francia privatizálás tanulságai Kelet-Európa számá­ra I. és II. Külgazdaság, 1991. 9. és 10. szám. Harmadik szektor (tanulmányok). (Nonprofit Kutatócsoport Bp., 1991.)

Winiecki: A privatizáció sajátosságai a kelet-európai gazdaságokban. Közgazdasági Szemle, 1991. 1. szám.

Nuti: A szocialista gazdaság privatizálásának általános kérdései és a lengyel eset tanulságai. Külgazdaság, 1991. 4. szám.

Réti Tamás: A gazdasági rendszerváltás problémái Kelet-Európában. Aula, Bp., 1991.

Losoncz Miklós: Kelet-Európa világgazdasági környezete: külső erőfor­rás-bevonási lehetőségek a nyugati törekvések tükrében. Kézirat, 1991. június.

The Transformation of Economics in Central and Eastern Europe: Issues, Progress and Prospects. World Bank, Washington, Április 3, 1991.

Czabán László: A nyugat-európai privatizációs folyamat néhány össze­függése. Kézirat, Bp. 1991.

Államtalanítás és privatizáció a Szovjetunióban. Összehasonlító privati­zációs tanulmányok. Tulajdon Alapítvány, Privatizációs Kutatóintézet, Bp. 1991. augusztus