Az alkotmányosság és a civil társadalom

Ma, 1991 késő őszén, amikor ez az elemzés készül, az a nagy társadal­mi-gazdasági átalakulás, amely 1988 tavaszán vett később már nem lassuló lendületet, még korántsem zárult le. E folyamat ugyancsak szer­teágazó. Kiterjed az állami-politikai felépítményre, az intézményes ós jo­gi viszonyokra éppúgy, mint a tulajdoni, a gazdasági és a társadalom­szerkezeti összefüggésekre. Mégis, az emberi-intézményi viszonylatok újrarendeződését, amelyet néhányan forradalmi jellegűnek tekintenek azon az alapon, hogy az egész társadalmi berendezkedés gyökeres megváltozásáról, átalakulásáról van szó, az elemzés első részében egyetlen átfogó jelenségkörön keresztül közelítem meg: a polgárosodás folyamatának, a civil társadalom kiépülésének számbavételével.

A fogalmakról

Meglehetősen elvont kategóriákról van itt szó. A „polgárosodás" fogalma alatt például sokféle társadalmi változást szokás összefoglalni, de két­ségtelen, hogy ez az összetett jelenség valóban a társadalom differenci­álódásának egyik lényeges vonulatát fejezi ki. Ám a polgárosodás egy átfogóbb keretbe is helyezhető, nevezetesen a nyugat-európai típusú ci­vil társadalom szerves kiépülésének genezisébe.

A „civil társadalom" ebben a nyugat-európai viszonyításban két alap­vető összetevőt takar. Egyfelől a jog által korlátozott közhatalmi befo­lyástól relatíve független kiscsoportos társadalmi önszerveződést, a tár­sadalom rétegképző elemeinek mentén, azokat esetlegesen keresztül is metszve. Ezek a civil társadalmi képződmények részben a munka vilá­gán, részben a szabadidő és a „leisure" keretében, valamint ezek talál­kozási pontjain, néha erőteljes osztályelkülönítettségben szerveződő há­lózatok, baráti, családi, szakmai és egyéb kommunikációs rendszerek, amelyek nem közvetlenül a privát életszükségletek kielégítésére alakul­nak ki. Az utóbbiakra főképp a tőke és a munka formális, jogilag is téte­lezett intézményei szolgálnak. Ám a két szféra között nem emelkednek merev falak, sőt, olykor a civil formák elsődleges politikai közösségek szerint szerveződnek. S ez a körülmény teszi lehetővé a civil társadalom másik fontos megnyilvánulási módját, nevezetesen azt, hogy a piaci szereplők érdekképviseleti intézményeket alakítsanak, hogy állampolgári és gazdasági érdekeiket megfogalmazzák, kinyilvánítsák és érvényesít­sék. Ez a második aspektus feltételezi a személyiségi integritással ren­delkező, nem elsődleges csoport által tételezett, pszichikailag is önálló­sult magánszemélyek társadalmi típusként való megjelenését

A civil polgárok már túlléptek a társadalmi atomizálódás fázisán és jellemzően különböző laza kiscsoportokhoz tartoznak, ám pozitíve és negatíve egyaránt meghatározott módon kötődnek az árucsereviszo­nyok modern világához. Negatív módon úgy, hogy nincsenek tartósan kiszolgáltatva a piac egyetlen kizárólagos gazdasági intézményének sem. Pozitív értelemben úgy, hogy magántulajdonosi vagy munkaerő-tu­lajdonosi pozíciójukat egy szabályozott piaci mechanizmusban, a játék­szabályok ismeretében és tiszteletben tartásával mobilizálni tudják (leg­alábbis főszabályként ós normálállapotban).

A civil társadalom feltételezi számos kismagántulajdonos piaci jelen­létét, valamint az állam eszközszerepre történő redukálását. Nincs kifej­lett civil társadalom ott, ahol a magánélet akárcsak részben is államosí­tott, mivel az állam árnyékában a polgárok nem tudják a közhatalomtól függetlenül alakítani civil hálózataikat, piaci és nem-piaci tevékenységü­ket, ha folyton beleütköznek az állam bürokratikus (vagy akár demokra­tikusan szervezett, de elnyomó funkcióit előtérbe helyező) intézményei­be. Az állam társadalmi szerepe döntő a civil társadalom kialakulására nézve. Ott, ahol az állam legitimitását, a közhatalom beavatkozását szüntelenül megkérdőjelezik, ahol az egyén szerepe az élet minden vo­natkozásában túlfokozott ós meghatározó, nem is igen értik meg a „civil társadalom" kifejezést. (Így az Amerikai Egyesült Államokban a szűken vett társadalomtudományi közegen kívül nem is értik, nem is használják a „civil társadalom" terminust. Egyszerűen „társadalomról" vagy szocioló­giailag jól körülírható csoportokról beszélnek, az elvont állam helyett pe­dig annak konkrét intézményei szerepelnek, a kormányzat [administration] vagy a Legfelső Bíróság, vagy bármely más hatóság. Ennek fő oka az, hogy az állam társadalomirányító szerepét a történetileg intézménye­sült tőke helyettesíti, s az állam is a saját magán végrehajtott korrekció­inak kifejeződése csupán.)

Az európai tradícióban azonban nagyon is megalapozottan van értel­me az állam-civil társadalom megkülönböztetésnek. Mivel ez történeti­leg eléggé feldolgozott összefüggés, itt nem szükséges az indoklással bővebben foglalkozni. Elég utalni Antonio Gramsci híres metaforájára, amellyel igen plasztikusan szembeállította a nyugat- és a kelet-európai társadalomfejlődési paradigmát a kapitalizálódás után: míg Keleten az állam volt minden vonatkozás mozgatója, addig Nyugaton, amikor az ál­lam épülete megrendült, mindig előbukkantak alóla a civil társadalom vaskos kazamatái. Nem az állam konstituálta a társadalmat, mint Kele­ten, hanem fordítva, az állam épült a civil társadalomra, még ha a min­dennapi valóság ezt elfedni látszott is.

Azt tehát történelmi tényként kell kezelnünk, hogy a kelet-európai fejlődésben a „falusi társadalom" fogva tartotta a „városi társadalmat", és a modernizációban az állam meghatározóbb szerepet játszott, mint az alig kialakult vállalkozói polgárság és a piaci középrétegek. Az is tör­ténelmi tény, hogy a követő fejlődésben kiépültek ugyan a „színlelt kapi­talizmus" piaci és jogi intézményei, mindazonáltal az államszocialista modernizáció egy kevéssé polgárosult, civil társadalmában gyenge, erősen etatizátt szerkezeten kezdődött meg. A kérdés mármost az, hogy milyen hatással volt az államszocializmus a civil társadalom szerveződé­sére?

Az államszocializmus kezdetei

Az államszocializmus diktatórikus formájának bevezetése 1949-ben for­mailag egy írott alkotmánnyal történt (1949. évi XX. tv.). Ekkorra a politi­kai hatalom már széttörte és kiiktatta az egyébként is gyenge civil társa­dalmi szerkezetet, magát az örökölt paraszti túlsúlyú társadalmat, s a helyén a munka és a tőke világát totálisan államosította. A tulajdontól való megfosztás együtt járt a politikai jogok felfüggesztésével, a szabad állampolgári szerveződés tilalmával. Az egyébként is korlátozott politikai jogok helyébe az állampolgárok alacsony szinten történő erőszakos nivellálása (kártalanítás nélküli szélsőséges államosítás, kitelepítések, tel­jes körű újraelosztás stb.) lépett, a politikai elitcsoportok megkülönbözte­tett kezelésével. (Nota bene: a felsőszintű politikai elit sem élvezett ga­rantált autonómiát, még kevésbé tulajdonosi önállóságot, legfeljebb bár­mikor megvonható ós átörökíthetetlen fogyasztói privilégiumokat, ame­lyek nem voltak közvetlenül tőkévé konvertálhatók.) A politikai függés a hierarchiában betöltött helytől elvonatkoztathatóan általánosan érvénye­sült, leszámítva néhány legfelső vezetőt, akik viszont a szovjet veze­tőktől függtek. Ha valaki politikailag bukott, a semmibe zuhant, szinte társadalmon kívülivé vált. Ezt a folyamatot és helyzetet sokan, sokféle­képpen leírták már, itt az állami és alkotmányjogi vonatkozások érdemel­nek külön említést.

A civil társadalom teljes eltüntetésével a formális alkotmányban összefoglalt államiság kereteibe kerültek a polgárok. Mivel az állam a munkaerőtulajdonos-szintre redukált mindenkit, egy csapásra meg­szűntek az objektív osztályszempontok, ami természetesen korántsem jelentette az osztálylét szellemi rekvizítumainak, illetőleg a tárgyi tulaj­donhoz kötődő jogoknak a teljes eliminálását – ezt még több évtized eróziója sem váltotta ki maradéktalanul. Az alkotmányosság modern funkciója, nevezetesen, hogy összefoglalja a társadalom legfontosabb politikai viszonyait és értékért, nem érvényesülhetett. Az államosított tár­sadalom alkotmányából ugyanis a politikai rendszer nem volt levezet­hető vagy modellezhető. Ha elvonatkoztatunk a kor – a „rövid ötvenes évek" – politikai viszonyaitól, és csak az alkotmány írott tételezéseiből indulunk ki, előttünk áll egy csaknem vegytiszta parlamentarizmus, par­lamenti túlsúllyal, a parlamentnek felelős kormánnyal, független bírósá­gokkal és választott helyi képviselettel. Egyetlen komoly, ámde megha­tározó jelentőségű rés tátong a jogi építményen: a kollektív államfői testület (a Népköztársaság Elnöki Tanácsa) jogilag is felfüggesztette a parlamenti primátust, mivel jogilag vele virtuálisan egyenrangú volt; ezt az egyenjogúságot fejezte ki a NET normatív aktusa, a törvényerejű ren­delet intézménye. A modell azonban eleve működésképtelen volt, mert nem létezett autonóm módon szerveződő politikai bázisa. Az alkotmány deklaratíve osztályalapokon nyugodott ugyan, ám ezt a jog egyáltalán nem intézményesítette közvetlenül. A polgári társadalomban ezt a célt a tulajdon szabadságának kinyilvánítása és a polgári jog intézményeinek védelme, a hatalom megosztása és a választójog együttesen garantálja, a civil társadalom egyre bővülő, tagolódó intézményein nyugodva. A dik­tatórikus államszocializmusban ezek az alapok teljesen hiányoztak egy ellenkező jelű hatalmi szerkezet társadalmi alátámasztása érdekében.

Felmerül a kérdés, egyáltalán megvalósítható volt-e ez? Meg lehe­tett-e haladni a civil társadalmat, egy pozitíve tételezett nem-polgári vi­szonyrendszer keretében, s ha igen, milyen szerves társadalmi bázison? Ezekre a kérdésekre nincs pozitív történelmi válasz, vannak viszont pél­dák a társadalmi bázis nélküli, tisztán politikailag tételezett zsákutcás fejlődésre. Az alkotmány a hazai szocialista modernizáció és konstruált társadalomalakítás feltételei közepette csak az erőszakfunkciók formális legitimálását szolgálta, és olyan keretbe helyezte a politikai hatalmat, hogy azt ellássa a bürokratikus szervezés és a hatalom fenntartás eszkö­zeivel – természetesen csak addig, amíg a társadalom nem kelt fel a számára idegenként és elnyomóként szerveződő hatalom ellen. A civil társadalomnak fogalmilag sincs létjogosultsága ebben a keretben, mivel az államban még a magánélet is felolvad, a polgárok szervezkedési és önszervezési szabadsága teljesen megszűnik, minden a központilag de­finiált politikai értékek szerint mozog. Aki ebből a konstrukcióból kilépni próbál, az vagy a devianciába süllyed, vagy az erőszakgépezetnek esik áldozatul. Fenn lehet tartani a magánélet redukált formáit annak leginti­mebb megnyilvánulásaiban, de csak az abszolút depolitizáltság árán, a szervezett közélettől távol, a társadalmi végeken, vagy teljes szellemi visszavonultságban, izolációban, Egy ilyen szélsőségesen abnormális helyzet huzamosabb ideig nem tartható fenn, a hatalom kénytelen meg­hátrálni és engedményeket tenni. A felülről vezérelt, erőszakos moderni­záció, akármilyen is a sikerfoka, kitermeli azt a közeget, amely felszá­molja a kiinduló struktúrát, feltéve, hogy társadalmilag akár külső erők által (szovjet befolyási övezet), akár belülről (Jugoszlávia) biztosítva van a stabilitása. A polgár a kiinduló modellben az állam „rabszolgája"; mind tulajdoni helyzetében, mind politikai létében kiszolgáltatott.

Ez a fejlődési ív teljes szakítást jelent a politikai egyenlőségre és a társadalmilag befolyásolt gazdasági egyenlőtlenségekre épülő európai társadalomszerveződéssel. Az európai tradíció a demokratikus fejlődés eredményeként az államot és a politikai hatalmat formáli­san a polgárok eszközévé teszi, ami a politikai képviseletben és a demokratikus választójogban fejeződik ki. Ez nem jelenti azt, hogy a tőke tagolt társadalma lemondana a politikai hatalomról és azon kívül helyezné magát. Éppen ellenkezőleg: közvetlen és – többek között a jogban – erősen közvetített intézmények biztosítják a gaz­dasági érdekek dominanciáját.

A civil társadalom – jogi oldalról leegyszerűsítve a gazdag szocioló­giai valóságot – a formális jogegyenlőség polgári jogi viszonyaiban fe­jeződik ki. Tudjuk – Anatole France híres aforizmája ezt szemléletessé is tette kultúrtörténetünkben -, hogy a jogegyenlőség távolról sem jelent egyúttal társadalmi egyenlőséget, de ennek valamilyen szintű érvé­nyesülését tradíciók, konvenciók, kulturális paradigmák és a modern új­ratermelésben a tulajdonra politikailag rótt szociális felelősség biztosítja. Már a mikrogazdaságban érvényesülő polgári jogban is benne fog­laltatik a civil társadalom formális egyenlőségigénye, és ami még ennél is fontosabb, a kiszámíthatóság, a társadalmi intézményi alapstabilitás iránti igény. Az árucsere polgári joga kifejezi azt, hogy a felek a piac hatalma alatt cselekszenek, és viszonyaikat alávetik a for­máljogi követelményeknek. Ebben benne rejlik a szabadnak tételezett elhatározás éppúgy, mint a „pacta sunt servanda" [a megállapodásokat be kell tartani] római jogból származó alapelve is. A szerződésnek pedig egyenlőnek tételezett létrehozói vannak, ha az a priori helyzet aszim­metrikus is. Tulajdonosi pozícióját megelőzően a polgár szerződő fél, akinek az akarata elvi síkon szabad, és, mint ilyen, csak az elfogadott konvenciók keretében – többnyire az állam által – korlátozható. Ezt a civil társadalmat természetesen nem csupán a formális jog keretezi, sőt, a felszínen éppenséggel a jogon kívüli konvenciók, helyi és regionális szokások, vallási és világi erkölcsi normarendszerek, hivatásrendi szak­mai hagyományok, kulturális tradíciók, illetőleg ezek sajátos ötvözetei irányítják, ezek tartják mederben a hétköznapi élet történéseit, E nor­mákra épülve folyik a nagy társadalmi csoportok, osztályok gazdasági ós politikai harca a civil társadalmon túli, illetőleg az azt szabályozó vi­szonyok befolyásolásáért, a társadalom alapstruktúráinak ellenőrzésé­ért. A piacok világméretűvé tágulása gyökeresen átalakítja a tőke és a termelés mozgását és világát, de ez csak a civil társadalom erősödését vonja maga után, és nem mond ellent a lokalitás értékei újraéledésének – éppen ellenkezőleg. Az egyes társadalmi szférák elkülönülése és a tőkés társadalmak stabilizálódása tette lehetővé a civil társadalmak tar­tós megszilárdulását. Ez a folyamat az általános társadalmi fejlettségi szintektől függően eltérő módokon és ütemben ment és megy végbe ma is a félperifériák és perifériák társadalmaiban.

Az államosítások, a magántőke és a kistulajdon szinte teljes kiiktatá­sa az államot is kiszolgáltatja a magától tételezett politikai akaratnak. Az alkotmány ilyen közegben elveszíti legitimációs töltetét, és jogi-technikai jellegűvé válik. Van írott jog, működik az igazságszolgáltatási szervezet, fennmarad még a polgári jogi szabályozás vagyonjogi ós szerződésjogi magja is, de mindennek nincs társadalmi alapja, mely a viszonyoknak megfelelő tartalmat adna. Lényeges hangsúlyeltolódás megy végbe a jog társadalmi funkciójában. Civiltársadalmi reguláló szerepe háttérbe szorul, egyszerűen azért, mivel a civil szféra búvópatakokba kényszerül, olyan területekre, ahol a jognak szinte semmi szerepe sincs. (Ha ebben az erősen informális világban konfliktusok alakulnak ki, azokat többnyire a jogon kívüli fegyverzetben vívják meg: vagy szigorúan szokásjogi ala­pon járnak el, vagy egyedi módon keresnek sajátos konfliktusfeloldást.) Másfelől viszont nagymértékben kihangsúlyozódnak a jog hatalmi és szervezeti irányítói funkciói, a normativitás, a jog végrehajtást, céltétele­zést és célrealizálást szolgáló jellege. Utasítások és technikai normák tö­mege tölti meg a hivatalos közlönyöket, míg a törvények, melyek társa­dalmi vagy politikai konszenzust tételeznek, teljesen visszaszorulnak ós eszközszerepre degradálódnak. A politikai diktatúra igyekszik – leg­alábbis részben – a jog mögé állni, és azon keresztül, mintegy a legitimi­tás látszatát magára öltve, megnyilvánulni. Ám mivel az alkotmány mö­gül eltűnt a hatalmat összetartó erők alkumechanizmusa és konszenzusa, illetőleg még formálisan sem létezik a jognak a társada­lomra való visszavezetettsége, az alkotmány társadalmilag és politikai­lag teljesen kiüresedik.

Az ilyen pszeudo-alkotmányos politikai struktúra a társadalom forra­dalmi átalakulásával legitimálja magát. Széttördelve a hagyományos tár­sadalmi szerkezetet, helyébe teljesen újat állítva, erőszakosan felszab­dalja annak szöveteit, és igyekszik megteremteni saját bázisát a szocializációs csatornák valamint a társadalmi mobilitás központi befo­lyásolása révén. A modernizációnak egy diktatórikus, gyorsított és önalapú formája valósul meg, amelyben a jog és az alkotmányosság mara­déka pusztán eszközszerepet játszik. Az osztálydimenziók eltűnnek ugyan, de nem alakul ki a civil társadalom sem, mely a helyébe léphet­ne. A hagyományos agrártársadalom gyorsan elindul az atomizálódás útján, de a „negatív társadalom", ami a korábbi függőségi viszonyok fel­számolása után kialakul, nem képes az atomizációs szinten társadalmi méretekben túllépni. Ez a tény önmagában olyan feszültségeket ger­jeszt, melyek súlya alatt végül még a legkeményebb diktatúra is meg­roppan.

A politikai válságok és robbanások, melyek a felszínen többnyire gaz­dasági természetűek, olyan helyzeteket teremtenek, amelyekben a poli­tikai elitnek fel kell adnia a civil társadalom ellenében nyert állásokat, egyiket a másik után. A nyers államosítás következtében eltűnik ugyan a munkára és a fogyasztásra szűkített, atomizált magánegyének gazdag informális és formális hálózata, a korábban létezett társadalmi, ideoló­giai, eszmei szövet nagymértékben felszívódik, sérül, részben megsem­misül és átlényegül. Szociológiailag – ha nem is könnyen – mérhető en­nek a megsemmisülésnek a mértéke, kiterjedtsége. De természetesen a szétmorzsolódási folyamat nem abszolút és nem is teljes. Az igény a tár­sadalmi kiegyenlítődésre és az autonóm szerveződésre újratermelődik, s ez utat tör magának mind a politika, mind pedig a gazdaság hajszále­reiben. Az 1956 októberi felkelés az uralkodó párt sztálinista gyakorlata ós a szovjet hatalom ellen kifejezte a társadalom egy részének határo­zott igényét egy demokratikus és társadalmi részvételen, s ezen belül is hangsúlyozottan munkástanácsi autonómián alapuló politikai modell ki­alakítására. A felkelés erőszakos elfojtása ugyan lehetővé tette az álla­mosított és közvetlen szociális bázis nélküli hatalmi modell fenntartását, azonban olyan módosítások árán, amelyek végül is e modell teljes önfelszámolásához vezettek. Az államszocialista berendezkedés belső átala­kításának kulcsa kétségkívül a civil társadalom kiépülése volt. Erre az átalakításra alkotmányos szinten 1988-1989-ben került sor. Ám ahhoz, hogy ez a hatalomszerkezeti változás lehetővé váljék, a társadalom vi­szonyaiban egy sajátos felhalmozódásnak kellett végbemennie: meg kellett történnie a civil társadalom eredeti felhalmozásának.

Az államszocializmus Kádár-féle változata

1956. november negyedikével kezdődik az a korszak, amelyet a mai po­litikai diskurzusban a korábbi szerves folytatásának tekintenek, és ugyanúgy politikai diktatúraként írnak le, mint a megelőző sztálinista be­rendezkedést. Ez a publicisztikai vélekedés oly elterjedt, hogy már-már kilátástalannak tűnik az érvelő elemzés eszközeivel szembeszállni vele. Ám politikai folyamatok tudományos igényű számbavételét éppen az kü­lönbözteti meg a napi politikai ütközetek érvrendszerétől, hogy egybe­veti a fogalmak tartalmát a valóságos társadalmi folyamatokkal. így a kategóriák használatát nem a politikai érdekek és a hétköznapi – olykor kényszerűen leegyszerűsítő – gondolkodás szükségletei motiválják.

Ha az alkotmányos viszonyokat vesszük szemügyre, azt látjuk, hogy azok nem feleltek meg a demokratikus értékrendszer több alapvető igé­nyének sem. Nem biztosították az állampolgárok politikai jogait, nem tar­talmaztak garanciákat a bírói függetlenség érvényesülésére, a parla­menti képviseletet politikailag alárendelték a pártakaratot képviselő államfői testületnek, politikai bűncselekményként üldözték a szólás-, a sajtó- és a gyülekezési szabadsággal élőket, az alkotmányos deklaráci­ón túl nem biztosították az egyesülési szabadság érvényesülését – hogy csak a legszembetűnőbb defektusokat soroljuk. Általában jellemző volt, hogy az alkotmány formálisan demokratikus szabályozását nem egészí­tették ki az eljárásjogi, végrehajtási normákkal, ami által az alkotmányos tétel üres kinyilatkoztatás maradt.

Ennyiben tehát helytálló, hogy a kádári konszolidáció alkotmányos alapjai nem különböztek lényegesen a korábbi rendszerétől, legalábbis az első periódusban, 1956-1963 között. Az azonban nincs összhang­ban a tényekkel, hogy az alkotmány közvetlenül biztosította az uralkodó párt államirányító szerepét. Az 1949. évi eredeti alkotmányban a mun­kásosztály vezető szerepéről volt szó, ám – mint ezt már korábban je­leztem – ez éppúgy deklaratív maradt, mint az egyesülési szabadság. A párturalom bevezetése voltaképpen ellentétes volt az alkotmány betűjé­vel – ha létezett volna alkotmánybíróság, a párturalmat érvényesítő ki nem hirdetett jogszabályokat alkotmányellenesnek kellett volna minősí­tenie. Az sem véletlen természetesen, hogy nem volt alkotmánybíróság.

A berendezkedés diktatórikus vagy nem diktatórikus jellegét nem elsősorban az alkotmányos szabályok elemzésén keresztül lehet meg­ítélni. Egyfelől a demokrácia nemcsak politikai kategória, vannak gazdasági vonatkozásai is. Másképp élték meg a nagy tulajdonvesz­tést azok, akik az államosításokat elszenvedték, és azok, akik munkát kaptak az államosított üzemben, vagy beköltöztek az államosított bérhá­zakba. Másfelől a formálisan demokratikus uralom lehet antidemokrati­kus tartalmú, hatalomkisajátító, elnyomó jellegű. A legális felhatalma­zás, a hatalom eredete, nem azonos annak tényleges gyakorlatával.

(A polgári berendezkedés radikális kritikusai ezen meggondolás alapján beszélnek demokratúráról: demokratikus diktatúráról.) A tényleges de­mokrácia érvényesülését a politikai viszonyok egészén, a formáljogi szerkezeten, a politikai gyakorlaton és az informális relációk ala­kulásán keresztül lehet megbecsülni. Ennek alapján a korai Kádár-rendszer és az 1956 előtti formális szerkezetek között egyfelől nagyfokú azonosság állt fenn, másfelől azonban lényeges különbség konstatálható az informális viszonyokban és a politikai intézmények működésében Az 1956 előtti pártállam magát mindenféle formai köve­telménytől függetlenül legitimnek tételezte, ós nem is fogadta el a de­mokratikus legitimálás szükségességét. A fokozatosan demokratizálódó kádárista államszocialista rendszer számára a társadalmi elfogadtatás megkerülhetetlen alapérték volt. Főként ezzel – és persze ezzel párhu­zamosan más jelenségekkel (nemzetközi viszonyok, hazai civil társadal­mi alapok stb.) – magyarázhatjuk, hogy az egypártrendszer részben spontán politikai mozgalmakon keresztül, részben jogi úton a legkisebb megrázkódtatás nélkül nőtt át a többpártrendszerbe 1989-ben. Ez a tár­sadalomra vonatkoztatottság nem jelentett elkötelezettséget a polgári demokrácia értékei iránt, éppen ellenkezőleg, megpróbálta a demokrá­cia igényét összeegyeztetni a szocializmus tételezett normáival, az egy­pártrendszer politikai viszonyaival. De nem jelentette a formális politikai felhatalmazás szükségességének elismerését sem. Ebben a tekintetben a politikai gondolkodás következetes és logikus is volt, hiszen a formális felhatalmazás intézményesítése nyilvánvalóan többpártrendszerhez ós az államszocializmus felszámolásához vezetett volna, mint ahogy a gaz­dasági válság szorításában így is történt. A kérdés csupán az, hogy a kádári rendszer miért nem kísérelte meg kiépíteni a saját társadalmi bá­zisát – munkásdemokrácia? – a tulajdon reformján és radikális alkotmá­nyos reformon – alkotmányos egypártrendszer? – keresztül.

Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy ezek a kérdések törté­nelmietlenek, ha csupán a politikai hatalom logikáján át közelítünk a vá­zolt dilemmához. Ha a társadalmi kondicionáriságot is elemezzük, a kép azonnal más megvilágításba kerül. Felvethető az a kérdés, hogy a pol­gárosodás útja melyik ösvényen járhatóbb: a politikai átalakítás radikális módszerével, melyet minden bizonnyal követett volna az azonnali és tel­jes reprivatizáció (s mindaz, ami szociológiailag együtt jár ezzel), avagy a gazdasági szerkezet fokozatos átalakításával, a civil társadalom érté­keinek lassú felhalmozása útján? Valószínűleg ez a kérdés is mester­kéltnek tűnik sokak számára, mivel csak spekulatíve válaszolható meg. Ám nehezen kerülhető meg visszamenőleg, ós még kevésbé volt meg­kerülhető előre tekintve.

Ha az 1960-as évek viszonyaiba illeszkedve kíséreljük meg a lehet­séges politikai választások mérlegelését, nyilvánvalóvá válik, hogy nem az az igazi alternatíva, hogy polgári alkotmányosság vagy kommunista diktatúra, hanem, hogy radikálisabb vagy mérsékeltebb reformok a de­mokratizálódás felé. A kádári válasz lényege a hatalom folytonossága – adagolt, apró, a hatalom szerkezetét nem érintő reformok útján, konzek­vensen kerülve a politikai szerkezet radikális átalakítását. A pacifikálás fő eszköze a depolitizálás. Logikus következménye ennek az ösztönö­sen hatalomorientált politikai filozófiának az alkotmányos állandóság. „Nem a konstrukció volt hibás, hanem a politikai gyakorlat", következés­képpen meg kell tartani az alkotmányos szerkezet alappilléreit és csak finomításokat, kiigazításokat kell tenni. Így az 1949-ben kiépült modell lé­nyege – egypártrendszer, formális parlamentarizmus, a formális hata­lommegosztás hiánya – érintetlen marad. A politikai rendszer elfogadta­tása stíluselemekkel és az informális politikai viszonyokon belül történik. Paternalista és autoritárius jegyek szerves ötvözése, a formális politikai azonosulás igénye az irányító posztokon, az integrálódás ós a lojalitás jutalmazása az állami és a pártbürokrácia kiterjedt intézményeiben, a tu­domány és a kultúra fontosabb és kevésbé fontos posztjain. És ez a képlet mindenki számára teljesen világos, egyértelmű. A rendszer egyál­talán nem kívánja az őszinte, az értékeken alapuló azonosulást, s azt nem is jutalmazza különösképpen, másfelől beéri a formális alkalmazko­dással, ami lehetővé teszi a más politikai értékeket vallók számára az „okos kompromisszumok" megkötését.

A kádárizmus működési mechanizmusa következetes rendszer. Alap­eleme a stabilitás, a konfliktuskerülés, a pragmatikus reformok sora, tár­sadalmi békén nyugvó, a polgár javuló materiális helyzetén alapuló passzív legitimáció. És a rendszer ellentmondása is adott: minél hatéko­nyabban sikerül konszolidálnia, annál inkább kialakul az a civil társada­lom, amely előbb gazdaságilag, majd politikailag akarja megszervezni magát, megsemmisítve ezáltal a rendszer lényegét, a felülről meg­teremtett és egy központból garantált integrációt. Hogy ez mikor követ­kezik be, alapvetően két körülményen múlik: egyrészt függ attól, hogy a civil társadalom mikor erősödik meg gazdaságilag és politikailag ahhoz, hogy egyértelműen megfogalmazhassa társadalomalakító terveit a hatal­mon levő rendszer intézményeivel szemben, másrészt attól, hogy a nemzetközi körülmények mikor engedik meg a politikai függetlenedést a szovjet politikai dominanciától. Ezek együttes feltételek, magában egyik sem elégséges az államszocializmus leépítéséhez. Sokan túlértékelik a nemzetközi dimenziók szerepét, megfeledkezve arról, hogy a szovjet rendszer belső bomlásában milyen szerepet játszottak éppen a kelet­közép-európai rezsimek hullámzó demokratikus mozgalmai és civil tár­sadalmi átalakulásai.

A civil társadalom hazai konstituálása eredeti folyamat, szociológiai és gazdasági értelemben is. Nem arról van szó tehát, hogy a korábbi középosztályok a tulajdoni „proletarizálódás" után újra visszanyerik kö­zéposztályi státuszukat. Ez is jelen van, de csak egy fontos területen ját­szik meghatározó szerepet: a paraszti birtokos középosztály, illetőleg annak soron következő generációja (a „kulákok" fiai) a mezőgazdasági termelőszövetkezetek irányítói pozícióiba kerül, s ez politikailag közöm­bösíti a falusi társadalmat. A többi társadalmi szférában, az állami bürok­ráciában, a vállalati középszintű vezetésben ós attól fölfelé, az oktatás ós a tudomány nagy intézményeiben az elsőgenerációs értelmiségiek és szakalkalmazottak veszik át a vezető szerepet; a politikai szelekció­nak – talán az alsó szintű párt- és tanácsi bürokrácia („aparátcsikok") ki­vételével – már szinte semmi szerepe sincs.

Ez a társadalmi háttér politikai értékeiben egyre inkább plurális. Amint azt a szociológiai felmérések egyértelműen kimutatták, nem volt érdemi különbség a párttagság és a pártonkívüliek értéktagoltsága kö­zött. A pluralizálódás azonban nem szemmel látható, mivel a politikai ta­golódás teljesen vissza van szorítva a magánélet keretei közé.

A jogállamiság a politikai közélet és a magánélet merev szétválasztá­sának bázisán kezd lassan kiépülni. Más lehetőség az egypártrendszer viszonyai között nem is modellezhető. Bármiféle nyílt politizálódás ugyanis azonnal szétfeszítette volna a rendszer kereteit, és a társadalmi konfliktusok hallatlan kiéleződéséhez vezetett volna.

A jogállamiság kereteinek kiépítése mint a demokratikus átmenet feltétele

A jogállamiság elméleti és gyakorlati intézményesülési kérdéseivel nem is csak azért kell részletesebben foglalkozni, mert a hatályos magyar al­kotmány megfogalmazása szerint a politikai átmenet fő célja a többpárt­rendszert, a parlamenti demokráciát és a szociális piacgazdaságot meg­valósító jogállamiság megteremtése, hanem azért is, mert az átmenet jogi keretek között tartásában lényeges funkciója volt azoknak a jogálla­mi alapoknak – mind a pozitív jogban, mind a jogászi kultúra és egy ru­galmas jogalkalmazói rendszer terén -, amelyeket az államszocializmus körülményei között megteremtettek.

A jogállamiság kategóriája meglehetősen elvont fogalmi kört takar. Ez magyarázza azt, hogy az egymástól eléggé különböző ideológiai fel­fogásokban egyaránt helyet kap, sokszor csupán legitimációs céllal. Anélkül, hogy az államiság elvont fogalmi elemzésének mezejére kelle­ne tévednünk, meg kell jegyezni, hogy a jogállamiság kategóriája a polgári demokrácia igényével párhuzamosan jelenik meg, elsősor­ban ott, ahol a hatalom intézményes korlátozása, valamint a tőke felőli erős ellenőrzése nem épült ki a maga teljességében.

Európai kategóriáról van szó, azon belül is a kontinentális európai fejlődés által kimunkált fogalomról, amelyben a jog és az állam egyfor­ma hangsúllyal szerepel. Az állam tradíciója azért fontos, mivel az elvont közhatalom mint a társadalmi érdekek kifejezője jelent meg. Ezzel éle­sen szembeállítható az angolszász, s különösen az amerikai fejlődés, amit az is jelez, hogy itt nem használják a jogállam (Rechtsstaat) kifeje­zést. Nem csupán szemantikai különbségről van szó azáltal, hogy a fo­galom angol megfelelője, a „rule of law", amit talán joguralomnak lehet a legpontosabban fordítani, nem is tartalmazza az államiságra való uta­lást. (Az angolban találkoztam tükörfordítással: law-based state vagy legal state, de ez még mindig másképp cseng, mint a mi jogállam sza­vunk.) Márpedig itt éppenséggel a „csinált", a központosított hatalom ál­tal alkotott jog és az államiság egymásra reflektálásáról, összekapcsolá­sáról van szó.

Nyilvánvaló, hogy a jog uralma is feltételezi az erős állam jelenlétét, de a hangsúly nem az államon van, miután az csupán eszközszerepet játszik a legitim és a nyilvánosság által ellenőrzött módon kialkudott köz­akarat érvényesítésében. Nem az államtól származik a hatalom; az ál­lamnak nem lehet érdeke.

Nem véletlen tehát, hogy az 1956 utáni fejlődésben az államot mint önálló entitást hangsúlyozó eszmeiség nyert befolyást. Ez megfelelt a történelmi tradíciónak és a hatalom érdekeinek is, amely elfogadta azt az elvet, hogy a személytelen, formális jog kapjon nagyobb szerepet a politikai célok érvényesítésében, de a hatalom jog általi korlátozását már egyáltalán nem akceptálta és csak korlátozottan alkalmazta. A normativitás és a jogi stabilitás követelménye természetesen adódott abból, hogy a hatalom nem szervesített legitimitásra törekedett, s ezért lépten-­nyomon hangsúlyozta a törvényességét. A legalitás pótolni látszott a le­gitimitást Persze ebben is erősen jelen volt a hatalom érdeke. A tör­vényesség előtérbe helyezése olyan körülmények között, amikor a törvényalkotásra a társadalom, illetőleg a potenciális politikai cso­portok semmiféle intézményes befolyással nem rendelkeznek, és a hatalom határozza meg a törvények tartalmát, nem jelent többet, mint annak felismerését, hogy a nyers politikai akaratnál hatéko­nyabb a jogi stabilitással is fémjelzett, közvetített politikai hatalom. Volt azonban egy másik fontos erő, amely a hatalomérvényesítési szem­pontok mellé lépett, különösen a mezőgazdaság erőszakos átalakítása után, a hatvanas évek közepétől, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a ká­dári politikai kompromisszum csak egy olyan keretben valósítható meg, amelynek a gazdasága relatíve független a politikától, a központi állami hatalomhoz képest decentralizált és egyértelműen a piacgazdaság irá­nyában fejlődik. Ilyen körülmények között a polgári és a gazdasági jog elkerülhetetlenül felértékelődik, a kiszámíthatóság és a jogi stabilitás az állam működésének alapértékévé válik. Megindul egy olyan folyamat, ami jogilag visszafordítható ugyan, egy idő után azonban társadalmilag válik irreverzibilissé. Ezért van az, hogy az ún. politikai visszarendeződé­sek a felszínen mindig konzervatív fordulatokként jelennek meg, a civil társadalmi szerveződési folyamatokat azonban nem befolyásolják lénye­gi módon. A jogilag korlátozott államszocializmus decentralizált for­mája és piacgazdasági változata logikailag magában hordozza a polgári demokratikus formák kimunkálásának elkerülhetetlenségét, amit csak a politikai akarat meghosszabbításával, az egypártrendszer fenntartásával lehet a jövőbe utalni.

A jog szerepének növelése, a jogi stabilitás fokozatos megteremtése már a korai Kádár-rendszerben megkezdődött, anélkül, hogy – mint ezt már hangsúlyoztam – az alkotmányos szerkezeten akárcsak a legkisebb változtatást is meg akarták volna tenni.

Érdemes röviden áttekinteni az ötvenhatot követő három évtized tör­vényi szintű jogalkotását, mivel ez jól megvilágítja a magyarországi poli­tikai viszonyok átalakulásának természetét, sajátos modell-jellegét. Ez akkor is tanulságokkal szolgál, ha tudjuk, hogy csak a legfontosabb sza­bályozási kérdésekben alkottak törvényt, a jogalkotás súlypontja a kor­mány és a minisztériumok rendeleti normaalkotására esett. Ide sorolhat­juk a NET jogi tevékenységét is: törvényerejű rendeletei valóban úgy születtek meg, mintha egy alkotmányos szükséghelyzetben rendeletal­kotásra kapott volna jogosítványokat.

Az országgyűlés által alkotott törvények szelleme híven tükrözte azt az alapvető változást, hogy megbukott a társadalom totális államosítá­sának koncepciója. Az árutermelésre épülő gazdaságot már nem akar­ták a bürokratikus állam meghosszabbításaként működtetni. Megindult az államiság korlátainak kiépítése. Nem szabad eltúlozni e korlátok poli­tikai jelentőségét, de alábecsülni is hiba lenne fontosságukat. Már 1957-ben megszületik az államigazgatási eljárásról szóló törvény (1957. évi IV. tv.), amely – először a szocialista országok közül – szabályozta az állam ós a polgárok viszonyát az igazgatási-hatósági eljárásokban. Ez a politikailag is sarkalatos törvény jelezte, hogy az állam intézkedési hatal­ma jogilag korlátozott ós eljárásjogilag kötött. E törvény átfogó kor­szerűsítésére, az állam további korlátozására 1981-ben került sor. Egy fontos kérdésben azonban ekkor sem sikerült az államközpontú alkot­mányosságon rést ütni, nem sikerült a szakértőknek azt a törekvését ér­vényesíteni, hogy az államigazgatási határozatok bíróság előtti megtá­madhatósága legyen általános. A döntéshozók nem kívánták a kormány által ellenőrzött teljes magyar államigazgatást az adminisztrációtól füg­getlen bíróságok ellenőrzésének kitenni

1959-ben fogadták el a Polgári Törvénykönyvet (1959. évi IV. tv.), amely nélkül elképzelhetetlen lett volna a polgári magánviszonyok és az üzleti élet jogi stabilitásának megteremtése. A törvénnyel a polgári világ egy fontos jogi feltétele épül be a magyar állami életbe ós fokozatosan – jórészt a bírói jogalkalmazó tevékenységen keresztül – olyan polgári jogi kultúrát teremt meg, amelynek nem volt sok köze a pártállamisági konst­rukcióhoz, hogy a „kommunista diktatúrára" történő hivatkozásokra ne is utaljunk.

A hatvanas években a nem-politikai jogalkotás dominált, ami a nagy gazdasági reformhullámok természetes következménye. Ekkor szület­nek az ún. ágazati kódexek, amelyek egy-egy fontos gazdasági ágazat jogviszonyait átfogóan kodifikálják (a bányászatról [1960. évi III. tv.], az erdőkről és a vadgazdálkodásról [1961. évi VII. tv.], a villamos energiá­ról [1962. évi IV, tv.], a postáról és a távközlésről [1964. évi II. tv.], az építésügyről [1964. évi II. tv.], a vízgazdálkodásról [1964. évi IV. tv.])

Ebből a sorból két nagyfontosságú törvény emelkedik ki: a Munka Törvénykönyve (1967. évi II. tv.) és a mezőgazdasági termelőszövetke­zetekről szóló (1967. évi III. tv.). A munkaviszonyokat szabályozó tör­vény a civil társadalmi viszonyok jogi építményének fontos építőköve, hathatós védelmet nyújt a munkavállalóknak az állami vállalatokkal szemben. Ezen keresztül is jól érzékeltethető, hogy a polgárosodás há­rom alapvető aspektusa, a vállalkozói-tulajdonosi, az államtól független munkavállalói-fogyasztói, valamint az autonóm politikai polgári, nem egyforma mértékben tudott kibontakozni. A legkönnyebben a középső, a fogyasztói-munkavállalói aspektus érvényesül.

A tsz-törvény a Kádár-rendszer egyik legfontosabb állomása, mind a stabilizálódás, mind pedig a felszámolódás perspektívái szempontjából. A törvény politikailag ós gazdaságilag egyaránt jelentős. Politikailag azért, mert a parasztság önálló korporatív érdekképviseletet kap (Ter­melőszövetkezetek Országos Tanácsa), ezzel is elismerve az agrárága­zat autonómiáját az állammal szemben. Gazdaságilag azért, mert a ter­melőszövetkezetek mint önálló jogi személyek rendszere rést üt az állami tulajdon szerkezetén: egy egész, meghatározó ágazat kerül az ál­lam közvetlen irányításán kívülre.

Mindkét törvény a gazdasági élet átfogó reformja jegyében született, időben megelőzve a gazdaságirányítási reform 1968. január 1-jei beindí­tását. Ezeket követi 1971-ben a szövetkezeti törvény (1971. évi II. tv.), amely a nem-mezőgazdasági szövetkezeti szektor egészét stabilizálja jogilag, komoly lépést téve a vegyes tulajdonú gazdaság elismerése, ille­tőleg kiépítése felé.

A politikai jogalkotás fontos állomása a harmadik tanácstörvény (1971. évi III. tv.). Ez az 1954. évi alapokon álló, és 1965 után rendeleti úton reformált helyi-területi igazgatást helyezte új elvi alapokra. A tör­vény megalkotásán keresztül jól kimutathatók a korszak alapvető politi­kai ellentmondásai. A gazdasági dencetralizálást követnie kellett volna a helyi közélet demokratizálásának, a települési önkormányzatiság kibon­takoztatásának. Az új tanácstörvény politikai irányelvei még tartalmazták ezt a célkitűzést, de már az eredeti koncepcióban szerepeltek ellent­mondások, ami jelezte, hogy a politikai elhatározás nem volt konzek­vens, a döntő lépést a politikai vezetés nem vállalta. Ezt jól érzékelteti, hogy a pénzügyi kormányzat még a törvény megalkotása előtt olyan ter­vezési és finanszírozási rendszert intézményesített, amely a helyi auto­nómiát az állammal szemben teljesen illuzórikussá tette. A törvény nö­velte ugyan a tanácsok önállóságát, de az önkormányzatiság politikai el­ve üres ígéret maradt.

Hasonló volt a helyzet a hetvenes évek elején meghirdetett átfogó al­kotmányreformmal. A politikai kampány csak azt a célt szolgálta, hogy szakértői csoportok olyan finomításokat vezessenek át az eredeti szöve­gen, amelyek a már létező alkotmányos szerkezetet egyetlen lényeges ponton sem érintették. A reform ambiciózusan indult, de mire 1972-ben megszületett a módosítás, politikailag teljesen kifulladt. Ebben szerepe lehetett annak a körülménynek, hogy a gazdaságirányítási reform nem hozott kézzelfogható gazdasági sikereket, politikailag azonban szembe­állította az akkortájt még gyenge, szervezetlen és megosztott mene­dzser-réteget a politikai befolyásukat féltő hivatásos szakszervezeti ós pártvezetőkkel valamint a munka- és jövedelembiztonságukért – amint mára kiderült, joggal – aggódó szakmunkásrétegekkel. A pszeudo-alkotmányreform egy említésre méltó politikai elemet tartalmazott azáltal, hogy újrafogalmazta a párt és az állam viszonyának elvi deklarációját. Mint láttuk, az eredeti alkotmányszóveg az állam osztály-jellegét mond­ta ki, anélkül azonban, hogy ezt közvetlenül intézményesítette volna. A politikai pártra való hivatkozás teljesen hiányzik az egész alkotmány szövegéből. Az új formula szerint a társadalom vezető ereje a munkás­osztály marxista-leninista pártja. Ez a szabályozás ideológiai petárda volt ugyan, de jelezte, hogy a rezsim ragaszkodik az ortodoxiához, mi­közben a tényleges politikai gyakorlat bizonyos fokú rugalmasságot mu­tatott. Ebből következően a társadalmi valóság a politikai filozófiában zárójelbe tétetett, s ezáltal elveszítette azt az esélyt, hogy befolyásolja a nagyléptékű társadalmi-politikai folyamatokat. A történelem utólag csat­tanós választ adott erre a rövidlátó, a napi politikai taktikázásba süllyedő eszmeiségre.

A hetvenes évek időszaka a reform körüli csatározások következté­ben semmiféle maradandót nem alkotott az államiságban és az alkotmá­nyos keretben. A civil társadalom azonban éppen ebben az évtizedben alapozódik meg, két forrásból táplálkozva: a liberalizálódó, a gondolati sémáktól egyre inkább felszabaduló szellemi közéletből, valamint a má­sodik gazdaság rugalmas és egyre bóvüló autonóm világából. Ezt titulál­ták a nyugati sajtó nyomán gulyáskommunizmusnak a legvidámabb ba­rakkban. Egyik kitétel sem igaz: a barakkból ki-be lehetett járkálni a nyugati oldalon, a „kommunizmus" pedig egyre inkább olyan ideológiai máz volt csupán, amely a szerkezet összetartására rendeltetett.

A nyolcvanas évek elejére a társadalom elitcsoportjaiban és polgáro­sodó középrétegeiben általánossá váltak egy fogyasztói társadalom ér­tékei, és megérett az igény egy nyugati típusú berendezkedés megho­nosítására. Ez azonban nem vált azonnal ellenzéki potenciállá, mivel a depolitizált társadalom ekkor még nem támogatott olyan mozgalmakat, amelyek a status quo-t a biztos siker reménye nélkül bolygatták volna meg. És itt beléptek a nemzetközi megfontolások is, amelyek azután később – ellenkező előjellel – döntőnek bizonyultak.

A politikai keretek alakulását egyre inkább a feszültségek egészen nyilvánvaló felhalmozódása befolyásolta. A politikai vezetés egyre in­kább a radikális piaci reformok útját járta, anélkül, hogy ezt bármiféle po­litikai kampány kísérte volna. A nyolcvanas évek elején alakul ki egy sa­játos helyzet a magyar pártállami struktúrában. Az államszervezet elég­gé nyilvánvalóan kettészakad. A közvetlen hatalmi intézményeket a felső szintű pártvezetés direkt módon irányította. A gazdaságirányítás te­rén fordított volt a helyzet: a pénzügyi és banki bürokrácia teljesen uralta a folyamatokat és magát a politikai döntésmechanizmust. A gazdasági válságjelenségek és az egyre fenyegetőbb eladósodás a politikai veze­tést függő helyzetbe hozta a nemzetközi pénzügyi intézményektől, s ettől kezdve a piacgazdaság kiépítésének ún. politikasemleges lépései normatív követelményrendszerként jelentek meg. A hitelezők érdekeit megfogalmazó intézményekkel folytatott alkukban csak végső érvként szerepelt a belpolitikai stabilitás. A reformok azonban a modellen belül maradtak, a tulajdoni szerkezet stabilitásához a politikai vezetés ortodox módon ragaszkodott. Így az új vállalkozói réteg nem érezhette magát biztonságban, s viselkedése nem a vállalkozói, hanem a fogyasztói mentalitást jelenítette meg. A válságra a Kádár-rendszernek már nem volt alkotó válasza. A politikában jelentős posztokat megszerző új szak­képzett középgeneráció ezért szakított a rendszer mindig is csak máz­ként kezelt primitív ideológiájával. A gazdasági válság, a decentralizált és részben magánpiacosított gazdaságra épülő új civil társadalom, vala­mint a politikai hatalom belső pluralizálódása és bomlása a nyolcvanas évek közepére olyan helyzetet teremtett, hogy visszafelé már nem volt út. A „békés forradalom", ha forradalmi átalakulásról egyáltalán lehet be­szólni, a magyar társadalomban a nyolcvanas évek derekára már lezaj­lik, s az évtized végén a hirtelen aktivizálódó politikai elitek ennek a gyü­mölcseit aratják le.

Az alkotmányos szerkezetben ezt jól jelzik a nyolcvanas évek elején a demokratizálás jegyében bevezetett óvatos reformok, amelyek érintet­ték a politikai rendszer alapelemeit is. Az Alkotmányjogi Tanács a jogal­kotás korlátozott kontrollját volt hivatva megvalósítani, mint a gyakorlat­ban kiderült, szinte teljesen hatástalanul. Ennél lényegesen fontosabbnak, hatásaiban nagy horderejűnek minősül az országgyűlési választójo­gi reform (1983. évi III. tv.). A többes jelölés – aminek a lehetősége már 1970 óta létezett, de a helyi politikai szervek egyre kevésbé ériek vele – kötelezővé vált. Ez a választásokat előkészítő pártbizottságokat aktivi­tásra kényszerítette az 1985. évi választások idején. Akkorra már a kis létszámú szervezett ellenzék is elég erősnek érezte magát, hogy nyilvá­nosan is a színre lépjen, igaz, nem a kemény magjával, hanem szimpa­tizánsaival és szakértőivel. A hatalom azonban versenyeztetni és nem pluralizálni akart, s ezért politikai eszközöket és jogtalanságokat is fel­használt arra, hogy megakadályozza ellenzékinek minősített politikusok megválasztását. Ennek ellenére a képviselők jelentós része kicse­rélődött, az egyéni kerületben indult pártpolitikusok közül a népszerűtle­nek megbuktak (köztük több ismert nyugdíjas politikus), és az egyéni ke­rületben megválasztott képviselők mintegy 10 százaléka ún. spontán je­lölt volt, vagyis nem a „hivatalos" előkészítésben nyerték el jelölésüket. Ez felborította az országgyűlés homogenitását, irt már nemcsak „bólintó-jánosok" ültek, akik nagyobb ellenállás nélkül szavazták meg a kormány előterjesztéseit. Az országgyűlésnek mint egésznek közvetlen politikai irányíthatósága egyszer s mindenkorra megszűnt 1985-ben. A másik új intézmény az országos lista volt. Ez a harmincöt nevet tartalmazó lista nagyfokú biztonságot adott a legfontosabb politikai vezetőknek (a 15 ta­gú Politikai Bizottság 13 tagja szerepelt a listán; a többi politikusnak, ha képviselő akart maradni, vállalnia kellett a versenyt, a bukás kockáza­tát). Az országos lista zárt és alternatíva nélküli volt, csak elvileg hordoz­ta a kollektív bukás esélyét. A kérdés csak az volt, milyen aránya lesz az ellenszavazatoknak, amelyek az egyes politikusokra estek. Jellemző, hogy a törvény nem is tartalmazott semmiféle kitételt arra az esetre, ha az országos listát a választók nem választják meg. Ez a magabiztosság azonban nem tartott sokáig, a Kádár-rendszer korábbi támogatottsága a gazdasági hanyatlással igen hamar semmivé foszlott.

Mint jeleztem, ez a hanyatlás politikailag a nyolcvanas évek elejére esik: 1982-ben az ország csaknem fizetésképtelenné vált. Jól jellemzi a kifulladást, hogy az 1982-1985 közötti időszakról egyetlen eredeti sza­bályozást tartalmazó törvény sincs már hatályban.

A jogállamiság kiépülése és a politikai rendszer radikális átalakulása az 1985. évi parlamenti ciklussal kezdődik, amikor elindul az MSZMP-n belül az utódlási harc Ebben a korszakban többé-kevésbé szinkronba kerülnek a gazdasági és a politikai változások. A politikai vezetés belát­ja, hogy radikális változásokra van szükség a politikai rendszerben és a gazdaságban. A piacgazdaságot előkészítő alapvető változások egy­mást követik. Kádár János bukása előtt születik meg a törvény a ma­gánszemélyek jövedelemadójáról (1987. évi X. tv.), a leköszönés után pedig a gazdasági társaságokról szóló törvény (1988. évi VI. tv.). Az utóbbi, a gazdálkodó szervek és a társaságok átalakulásáról szóló tör­vénnyel (1989. évi XIII. tv.) együtt a gazdasági rendszerváltás alaptörvé­nye, ami nélkül a békés átmenet aligha mehetett volna végbe. Ezeket még egy sor fontos, a magántulajdonra épülő gazdaság számára feltét­lenül szükséges törvény követi 1988-ban és 1989-ben.

Az alkotmányos keretek átalakítása is a kádári vezetésnek az 1988. májusi pártértekezleten történt eltávolítása után vesz lendületet. 1987-ben még, amikor az országgyűlés a jogalkotásról alkot törvényt, nem változtatják meg azt a pártállami konstrukciót, amely a rendeleti kor­mányzást a NETtvr.-rel biztosította. Ez a kádári kompromisszum utolsó megnyilvánulása, ami jelzi, hogy hol voltak a korábbi rendszer alkotmá­nyos határai.

A poszt-kádári rövid átmenet kinyilvánított funkciója a korábbi szerke­zet leépítése vott. Ezt az akkori MSZMP- és állami vezető elit részben tudatosan, részben, érdekeit felismerve, ösztönösen vállalta. Ez termé­szetesen nem korlátozódhatott a gazdasági rendszerre, az állami tulaj­don részleges leépítésére. A központi kérdés az volt, hogy az MSZMP feladja-e hatalmi hegemóniáját, és milyen álláspontot foglal el az intéz­ményesített politikai pluralizmus, a többpártrendszer kérdésében. Itt hú­zódtak sokáig a frontvonalak a kormányzó párt reformszárnya és tradicionalista csoportja között, miközben egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a kérdést nem az MSZMP fogja eldönteni, hanem a hatalmon kívüli politi­kai elit, valamint az az országgyűlés, amelynek kényelmes többsége ugyan MSZMP-tag volt, ám ez már nem jelentett politikailag mobilizálha­tó erőt. Az események jól jelzik, hogy a Grósz-kormány idején, majd kü­lönösen a Németh-kormány alatt, már nem az MSZMP irányította a leg­fontosabb politikai folyamatokat. Erre a legjobb példa a pártok legalizá­lása Politikai párt alapítását Magyarországon 1949 óta egyetlen jogsza­bály sem tiltotta, de az egyesülési jog szabályozása adminisztratív korlá­tokat állított – voltaképpen alkotmányellenesen – az ilyen törekvések elé. Ezeket a korlátokat az egyesülési jogról szóló törvény, mint eredeti jogalkotás (korábban az egyesületekről tvr. rendelkezett), eltörölte (1989 évi II. tv.). 1989. január 24-én, a törvény hatálybalépésével legálisan megnyílt az út a többpártrendszer jogi keretekben történő újraintézményesítése előtt. A többpártrendszer bevezetéséről szóló határozatot az MSZMP Központi Bizottsága 1989 februárjában hozta meg, akkor azon­ban már működött a többpártrendszer.

Az államszocializmus csak addig volt fenntartható, amíg az álla­mi tulajdon stabilitását a politikai hatalom képes volt garantálni. Ez csak a de facto egypártrendszer viszonyai között lehetséges, azzal a feltétellel, hogy a politikai elit érdekei az állami túlsúly fenntartá­sához kötődnek, és ezzel szemben kellő hatékonyságú politikai erő nem képes megszerveződni. Ez a magyarázata annak, hogy a pártpo­litikai hatalom korlátozására való törekvések milyen merev falakba üt­köztek, aminek következtében csak azok a hatalomkorlátozó kísérletek vezettek eredményre, amelyek burkoltak és indirektek voltak, és nem je­lentek meg azonnal és közvetlenül a hatalom egyértelmű korlátjaként.

A hatalom korlátozásának különböző útjai lehetségesek, s ezek szo­ros összefüggésben állnak az eltérő hatalomkoncepciókkal, a politikai hatalom eltérő felfogásaival. A mindenképpen objektiválódó és szerve­zetileg elkülönülő hatalmat a modern társadalomban közvetítetten korlá­tozni kell, ez a társadalom objektív érdeke. A hatalom működési logikája, természete azonban olyan, hogy korántsem könnyű vele szemben kö­zösségi-társadalmi korlátozásokat intézményesíteni.

Az egyik lehetséges korlát a hatalmi ágak megosztása, tehát magá­nak a hatalomnak a szétdarabolása, részeinek egymástól való függővé tétele. Ez a klasszikus elv csak ott érvényesíthető, ahol a gazdasági ha­talom és az állami közhatalom relatíve konzekvens szétválasztására le­hetőség van, ahol az állami beavatkozás nem tőkekonstitutív, hanem ki­egészítő-szabályozó és konfliktuselhárító jellegű.

Ahol az állam tőke általi ellenőrzése nem történt meg ebben az elválasztottságban, ahol tehát az állami beavatkozás a gazdasági viszo­nyokba olyan típusú, hogy nem válik lehetővé a hatalmi ágak, s különö­sen a törvényhozó és a végrehajtó hatalom elválasztása, ott lényeges funkciója van a jog korlátozó szerepének.

A kérdést szokás másfelől is megközelíteni, nevezetesen a rend, a biztonság és a kiszámíthatóság felől, ami azt jelenti, hogy a modern tőkés tömegtermelés és piac létfeltétele a kalkulálhatóság és a kiszámít­hatóság, ami pedig jogbiztonság (a tulajdon biztonsága) és intézményi politikai stabilitás nélkül nem teljesül. Ebben az értelemben a jog szintén korlátja a hatalomnak, de nem egy másik hatalom által, hanem a képvi­selet által kialkudott vagy megalkotott jog formális erejénél fogva. Nyil­vánvaló, hogy ez utóbbit könnyebb zárójelbe tenni, mivel a jog mint for­ma igen rugalmasan alkalmazható, és korlát jellege egyszerűen kiiktat­ható, mígnem a hatalommegosztás esetén „csak" az fenyegeti a korláto­zás sikerét, hogy megbomlik az egyensúly az egymásra vonatkoztatott hatalmi intézmények között.

A jogállam fogalma tehát önmagában nem állít kemény korlátokat a hatalommal szemben. „Ez a fogalom ugyanis – amint arra egy szelle­mes kritikusa rámutatott – abban a legáltalánosabb értelmében, hogy a rend biztonságát jelenti, végső soron az ezt legmaradéktalanabbul bizto­sító temető nyugalmát idézi fel, vagy legfeljebb egy olyan, tartalom nél­küli üres blankettát jelent, amelyet bárki, bármilyen célok szolgálatában felhasználhat. A jogállamiság így nem csupán a legkülönbözőbb állam­elméleti, illetve a mögöttük meghúzódó filozófiai koncepciók számára áll nyitva, hanem az ezekkel fedezett politikai gyakorlat számára is." (Péte­ri: 1989. pp. 726-7.)

Ha azonban továbblépünk a fogalom általánosságától a konkrét in­tézményes viszonyok felé, a jog általánosságától eljutunk a társadalom érdekeihez, illetőleg az állam tényleges viszonyaihoz. A jogállamiság ezen a síkon már többet fejez ki, mint általános biztonságigényt és ki­számíthatóságot. Kifejezi a közérdekűséget, a jogban rejlő egyenlősítési elemet, a norma formális azonosítás-elemét, valamint azt, hogy az intéz­ményes-hatalmi változások jogi rendben, az elfogadott normák kereté­ben, a felállított szabályok tiszteletben tartásával menjenek végbe. A le­galitás egy meghatározott, formakötött rendjét jelenti ez, ami általában kedvez a már létező viszonyoknak, mivel azok fenntartása mindig keve­sebb társadalmi energiát igényel, mint megváltoztatásuk.

Ebben az értelemben a jogállamiság a status quo-t erősítő koncep­ció, még akkor is, ha egyúttal a hatalom korlátja is. Ez magyarázza, hogy a fogalom a politikai változások idején válik inkább használatossá, jól működő, stabil rendszerek nem hivatkoznak rá gyakorta. Nem vélet­len, hogy a hatvanas-hetvenes években szó sincs a fogalom elfogadá­sáról, a hatalom kulcsszava a „szocialista demokrácia", mint ahogy az sem véletlen, hogy a nyolcvanas évek közepén válik a jogállamiság esz­meköre ismét divatossá, és kezdi meg reneszánszát, először még a „szocialista jogállamiság"képében. Ebben a kontextusban a fogalom azt jelentette: szükség van a hatalommal szembeni jogi korlátok kiépítésére, a hatalom jogtól való függővé tételére, ami a gyakorlatban a jogon kívüli direkt politikai beavatkozások fokozatos leépítését, a törvényhozásnak és a kormányzatnak a pártpolitikától való függetlenedését takarta. A szocialista jogállamiság kiteljesítése az államiság demokratizálását, kép­viseleti alapokra való helyezését, a pártszuverenitás helyett a népszuve­renitás intézményesítését jelentette volna, a szabad politikai szer­veződések, a politikai pluralizmus elismerésével, zöld utat adva a több­pártrendszernek. Korlátokat állított volna viszont az állam deszekularizálása, a bürokrácia politika általi kisajátítása, az állami-közösségi tőke el­lenőrzés nélküli magánelsajátítása és a tulajdon közvetlen politikává transzformálása elé.

Látnivaló azonban, hogy az ún. szocialista jogállamiságnak az újrain­tézményesülő politikai pluralizmus viszonyai közötti értelmezése önel­lentmondást takart, nevezetesen azt, hogy az így definiált jogállamiságot alkotmányosan nem lehetett leszűkíteni a szocializmus egyébként is vi­tatott fogalmi kereteire. A versengő többpártrendszer ugyanis minden­képpen utat nyit a hatalmi elképzelések konkurenciájának, és ezt a jog­államiság eszközeivel alig lehet korlátozni. Az is nyilvánvaló volt, hogy az államszocializmus keretében kialakult új polgárság számára a tőke­korlátok eltávolítása politikai kérdéssé válik.

A jogállamiság kereteinek alakulása az új politikai erőviszonyok közepette

Az egyesülési szabadság szabályozásával egy időben, illetőleg azt kö­vetően, került sor az 1949. évi alkotmány súlyos hiányosságainak kikü­szöbölésére. Így liberális szellemiségű törvény született a gyülekezési jogról (1989. évi III. tv.), szabályozták a sztrájkjogot (1989. évi VII. tv.), törvényt hoztak a népszavazásról és a népi kezdeményezésről (1989. évi XVII. tv.), a demokratikus jogállamiság követelményeinek megfe­lelően többször módosították a Büntető Törvénykönyvet ós a büntető el­járásról szóló törvényt, újraszabályozták az utazáshoz való jogot és az útlevéllel kapcsolatos eljárást (1989. évi XXVIII. tv.), a ki- és bevándor­lást (1989. évi XXIX. tv.); mindezt az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatko­zatával és a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egységokmányával összhangban.

E nagyjelentőségű, alkotmányos horderejű törvényalkotással párhu­zamosan folyt az átfogó alkotmányreform előkészítése. Ez a reform azonban már közvetlenül érintette a hatalom szerkezetét, ós az ellenzék joggal követelte, hogy szülessen politikai megállapodás a politikai átme­net legfontosabb szabályairól. A hatalomra nagy nyomás nehezedett külföldről és belföldről egyaránt. Megtehette volna, hogy elutasítja az előzetes alkudozást, és, élve ingatag parlamenti bázisával, csupán egy beszámításos mechanizmusban kezeli az ellenzék követeléseit. Megrop­pant hatalmának súlya alatt, tudva, hogy a közelgő 1990. tavaszi parla­menti választásokon kiszorulhat a hatalomból, valamint a nyugati kész­tetéseknek engedve – először fordult elő, hogy a nemzetközi pénzügyi intézmények felfüggesztették a kormánnyal a tárgyalásokat – az MSZMP 1989 nyarán tárgyalóasztalhoz ült, s ettől kezdve szisztematiku­san felszámolta pozícióit Politikailag jelentős társadalompszichológiai esemény volt Nagy Imre újratemetése, ami a Kádár-rendszer szimboli­kus sírba tételét is jelentette.

A plurális politikai szerkezet új játékszabályairól az 1989. nyári kere­kasztal-tárgyalások eredményeként született részleges megállapodás, amelyet az ellenzéki kerekasztal fontos szereplői nem írtak alá. A kor­mányzat ennek ellenére tiszteletben tartotta a csonka eredményt, ami természetesen jogilag nem volt kötelező az országgyűlésre. Ebben a csomagban az alkotmányos kereteken túl a legfontosabb az az elv volt, amely kizárta a választásokat megelőző politikai osztozkodást. A másik fontos lépés a választójog politikai kereteinek meghatározása. Ez azért lényeges, mert a választási rendszer a jogállamiság egyik alapintézmé­nye, és formája meghatározó jelentőségű a politikai mozgások szem­pontjából. Az egyszerű többségi elvű egyéni választókerületi rendszer megteremti egy bipoláris pártpolitikai szerkezet alapjait, a tisztán kötött listás rendszer viszont strukturálisan a multipoláris parlamenti felállásnak kedvez.

Az itt vázolt politikai törvénykezés utolsó nagy aktusa magának az al­kotmánynak az átformálása volt. A többéves szakmai előkészítés és a politikai megállapodás után csak formába kellett önteni a leglényege­sebb politikai kompromisszumokat, és rövid törvényhozási procedúra eredményeként sor került az alkotmány módosítására (1989. évi XXXI. tv.).

Ez a módosítás mérföldkő a hazai politikatörténetben. Az 1989. októ­ber 23-án kihirdetett köztársasági alkotmány teljes szakítást jelentett az 1949-ben kialakított államszervezeti modellel. Ezért indokolatlanok azok az értékelések – jobbára csak pusztán politikai célzatú és dilettáns meg­jegyzések -, amelyek szerint a mai alkotmány még mindig a sztálinista jegyeket viseli magán.

Formailag az új alkotmány az eredeti 1949. évi – s, mint láttuk, 1972-ben felülvizsgált és megtisztított – alaptörvény módosítása, valójában azonban az eredetinek csak a parlamentáris váza maradt meg. Ez is jól jelzi, hogy a hatalomszerkezeti modell az államiság szintjén mennyire ál­landó. Amikor az álparlamentarizmus mögött újra megjelent a pártokban kifejezett politikai pluralizmus, a szerkezet az operáció után, amikor is szöveteket kellett pótolni és itt-ott átmetszeni, élővé vált. Az eredeti váz az országgyűlési képviseletre épülő népszuverenitás volt, és ez meg is maradt.

Az ideiglenes jelleget csak az alkotmány szűkszavú preambuluma őrzi, amikor kimondja, hogy a többpártrendszert, a parlamenti demokrá­ciát és a szociális piacgazdaságot megvalósító jogállamba való békés politikai átmenet elősegítése érdekében az országgyűlés az új alkot­mány elfogadásáig állapítja meg az alkotmány szövegét. Ez az első pil­lantásra bonyolultnak tűnő megfogalmazás jogászian pontos és kifejezi a politikai szituációt, amelyben a politikai kompromisszum megszületett. Egyfelől nyilvánvaló volt, hogy mégoly lázas, a modern hazai politikatör­ténetben egyedülálló törvényalkotás sem varázsol elő kész jogállamisá­got, mivel ahhoz nemcsak holt szövegek, hanem élő állami gyakorlat és politikai-kulturális tradíciók is szükségeltetnek. Másrészt egy sor bizony­talanság volt az érvényesítendő és az érvényesíthető hatalompolitikai modellt illetően. Ne felejtsük el, hogy a színen levő politikai erők válasz­tások utáni sorsa teljesen bizonytalan volt. s egyáltalán nem lehetett prognózisokat készíteni az új parlament párterőviszonyairól. A parla­mentben többségben lévő szocialisták politikai sorsa különösen bizony­talan volt, és ezért olyan biztosítékokat igyekeztek beépíteni az alkot­mányba, amelyek szándékuk szerint megnehezítették volna az elért kompromisszum politikai kereteinek átalakítását. Ez – mint nagyon ha­mar kiderült – hiú ábrándnak bizonyult: a köztársasági elnök megválasz­tásának kérdésére kiírt népszavazás eredménye szerint az elnöki hata­lom legitimációs kérdéséről – vagyis arról, hogy az elnököt az egész nép válassza, vagy a parlament – a választások utáni új országgyűlés hatás­körébe került a döntés joga. S maga a konstrukció is átmenetinek bizo­nyult: az új országgyűlés, az első többpárti parlament lényegében egy második ideiglenes alkotmányt konstruált Mielőtt ezekre a változásokra rátérnék, essék néhány szó az 1989. évi első alkotmányos megoldásról.

Az alkotmány szerkezetében és a konkrét intézményekben bekövet­kezett változások nagyon jól tükrözték az eddig elemzésben vázolt tár­sadalmi-gazdasági folyamatokat: az alkotmányreformot követő köztár­saság még félúton volt a „szocialista jogállamiság" és egy tiszta polgári jogállamiság között, amit jelzett az a politikai deklaráció, miszerint a Ma­gyar Köztársaságban a demokratikus szocializmus és a polgári demok­rácia értékei egyaránt érvényesülnek.

A hatalommodellben parlamenti túlsúly érvényesült, ami azt jelenti, hogy nem a hatalommegosztást konzekvensen végigvivő elnöki rend­szer alakult ki, és nem került sor a törvényhozó és a végrehajtó hatalom szétválasztására. Az elnöki rendszerben a végrehajtó hatalom az elnök és adminisztrációjának kezében van, a törvényhozó hatalom pedig nem­csak alkotja, hanem kezdeményezi is a törvényeket. A megvalósított ke­ret túlsúlyban lévő parlamentáris struktúrát jelentett, legalábbis szerke­zeti értelemben, amin azt értem, hogy a hatalommegosztás a törvényho­zó (országgyűlés) és a végrehajtó hatalom (kormány) között nem történt meg. Ez a többpárti, a pártokat az állami közélet centrumába helyező, uralkodó európai tradíció követését jelenti, amely a hazai politikai hagyo­mányoknak is megfelel.

A parlamentáris rendszerben a kormányzóképes többség uralja a tör­vényhozást és a végrehajtást is. Az alkotmányos megoldás nem biztosít­ja a kormányzás stabilitását, az egyedül a parlamenti erőviszonyokon, illetőleg a kormányzóképes pártok vagy pártkoalíciók belső egyensúlyán múlik. Ilyen szempontból az elnöki rendszer nagyfokú stabilitást biztosít, de egyúttal merev, a választási ciklusban nem várhatók változások az erőviszonyokban. Ezzel szemben a pártpolitikai viszonyoktól erősen függő parlamentarizmus – az instabilitás veszélyét vállalva – sokkal ru­galmasabb kormányzási forma.

A plurális alapokra helyezett alkotmány tehát olyan parlamentariz­must vázolt fel, amely elsősorban a parlamenti képviseletre épül, amit azonban erős állampolgári participációs jogok egészítenek ki (népszava­zás, társadalmi vita).

A törvényalkotásban a konszenzus elvét intézményesítette az a konstrukció, amit az alkotmányerejű törvények testesítettek meg. Ez egyúttal féket is épített be a végrehajtó hatalommal szemben éppúgy, mint a kormányt adó parlamenti párttal vagy pártokkal szemben, ha azok nem rendelkeznek kétharmados többséggel. A mindenkori ellenzék kezébe ezáltal komoly vétóerő került. Nyilvánvaló, hogy a megoldás nemcsak általában teremtett ellensúlyt, az adott alkotmányos elrende­zést is védte olyan körülmények között, amikor számítani lehetett arra, hogy a demokratikus szocializmus hívei háttérbe szorulnak.

A kormányfő és a miniszterek a bizalmatlansági indítvány útján két­harmados többséggel elmozdíthatók voltak, ami a törvényhozás kor­mány feletti ellenőrzését jelentette.

A köztársasági elnök államfői pozícióját biztonsági szelep jelleggel hozták létre, a végrehajtó hatalomban egyébként együttműködő és nem ellensúlyozó szerepe került kodifikálásra. Az elnök közvetlen megválasz­tása ebben a hatásköri elrendezésben inkább szimbolikus értékű, állam­polgári részvételt és rendszerlegitimációt jelentett, nem volt közvetlen gyakorlati politikai jelentősége.

A hatalommegosztás egy ponton ment következetesen végbe: az Alkotmánybíróság törvényhozás feletti normakontrolljának intézményesíté­sével. Az alkotmánybíróság egyáltalán nem jeleníthet meg pártpolitikát, de persze nem mindegy, hogy milyen szellemiségű és mennyire auto­nóm tudós szaktekintélyek kerülnek be a tizenöt tagú testületbe. (Az al­kotmány átfogó reformja után öt, az új országgyűlés megválasztása után újabb öt bírát választottak, öt bírát pedig a következő parlament fog megválasztani. Ez is a politikai alku része volt.) Az alkotmánybíróság je­lentőségét különösképpen kiemeli, hogy csak az alkotmánnyal, illetőleg ún. kétharmados törvénnyel korlátozható, ós megállapított hatásköré­ben, a jogszabályok feletti kontroll tekintetében felette áll minden alkot­mányos szervnek, az országgyűlésnek is. Azáltal, hogy az alkotmánybí­róság felhatalmazást nyert az alkotmány értelmezésére is, jogi hatalma egy stabil politikai helyzetben hallatlanul felértékelődött. Ez a szervezet a jogállamiság és az állampolgári szabadságjogok végső biztosítéka egy olyan parlamenti többséggel és annak kormányával szemben, amely a hatalom kisajátítására ós a kisebbségi jogok megsemmisítésére törek­szik.

Ebbe a modellbe a társadalmi egyensúlyok értelmezése erejéig volt beépítve egyfajta kompromisszum a demokratikus szocializmus és a polgári demokrácia között, ami az állam szociális felelősségét hangsú­lyozó és az osztályvonatkozások jelentőségét tompító elemként határoztatott meg.

Az alkotmány módosítását követően tovább folyt a jogállamiság kere­teinek kialakítása. Törvényt alkottak az Alkotmánybíróságról (1989. évi XXXII. tv.), a pártok működéséről és gazdálkodásáról (1989. évi XXXIII. tv.), és az országgyűlési képviselők választásáról (1989. évi XXXIV. tv.). Ez utóbbinál az országgyűlés eltért az eredeti politikai paktumtól: erede­tileg a területi listás és az egyéni választókerületekben megszerezhető mandátumok 50-50 százalékos arányában állapodtak meg; a képvi­selők – bízva abban, hogy a pártpolitikától függetlenedve az egyéni vá­lasztókerületekben nagyobb eséllyel indulhatnak az újraválasztásért – megnövelték az egyéni választókerületi mandátumok számát.

Az állami pénzgazdálkodást ellenőrző Állami Számvevőszék felállítá­sáról gondoskodó (1989. évi XXXVIII. tv.), valamint a lelkiismereti és a vallásszabadságról szóló törvény volt az „ancien régime" utolsó jelentős lépése az alkotmányos keret intézményi alakításának folyamatában. Ezek elfogadása után az 1990. tavaszi választásokig már nem alkottak politikai jogokat érintő és a jövőre szóló törvényt.

Az alkotmány reformját követően azonnal megindult a politikai harc a köztársasági elnöki intézmény körül. Nyilvánvaló volt, hogy az MSZMP utódpártja az elnökválasztást azért szerette volna megtartani a parla­menti választások előtt, hogy a következő ciklusra az elnöki pozíción ke­resztül biztosítékokat nyerjen a modell teljes felborítása ellen. (Az alkot­mánymódosítás szerint az első elnök választása után már az or­szággyűléstől eredt az elnöki megbízás.) Ez persze csak nagyon kétsé­ges féket jelentett – mivel az elnöki hatáskör meglehetősen korlátozott volt -, egy kivétellel: a kinevezési jogkörök megoszlottak a kormányzat és az elnök között. A liberális ellenzék mindenáron meg akarta akadá­lyozni azt, hogy az elnökválasztásra a választásokat megelőzően kerül­jön sor, s – mivel az ennek érdekében szervezett népszavazást a kon­zervatív ellenzéki erők egy része bojkottálta -, sikerült is a szocialisták törekvéseit azonnal meghiúsítani. Ez persze a politikai folyamatban, az önfeladás paradigmájában már eleve kódolva volt, de mindenesetre an­nak a politikai harcnak a kezdeteként értékelhető, amely a demokratikus szocializmus híveinek kiszorítására és a polgári erők minél nagyobb térszerzésére irányult a hatalmi osztozkodásban. Az első köztársasági el­nök közvetlen megválasztásának megakadályozása az egyébként is gyenge elnöki hatáskör további gyengítésére szolgált, a napi politikai ér­dekek által vezérelve.

A népszavazás után egy olyan parlamentáris berendezkedés alakult ki, amely erős állami beavatkozásnak ad teret, s a parlamenti erőviszo­nyokat potenciálisan a polgári erők oldalára billenti. Ebben az alkotmá­nyos keretben azonban a közösségi tulajdon nem volt teljesen lebontva, a tisztán polgári jelleggel szemben szerepeltek beépített jogállami ga­ranciák. Ilyen volt például az az elv, hogy a közösségi és a magántulaj­don azonos védelmet élvez, továbbá a szövetkezeti tulajdon védelme.

A többpárti parlamenti választásokra már az új alkotmányos keretben került sor 1990 márciusában és áprilisában. A választási rendszer az eredmények által igazoltan kiegyensúlyozottnak bizonyult, a beépített küszöbök eredményeként hat párt tudott parlamenti frakciót alakítani. A kormánykoalíció az induláskor kényelmes parlamenti többséget mond­hatott magáénak, a mandátumok 58 százalékával. A szocialisták mint­egy 9 százalékukkal érdemi befolyással nem rendelkeztek, de a legna­gyobb ellenzéki pártnak is csak mintegy 24 százalékos részesedés ju­tott. Nyilvánvalóvá vált, hogy a liberális ellenzék erős vétó-pozícióba ke­rült, de az is világos volt, hogy a két legnagyobb párt, a Magyar Demok­rata Fórum és a Szabad Demokraták Szövetsége együtt elvileg alkotmányozó hatalmat alkot.

A konkrét politikai helyzetből és az említett alkotmányozó többségből adódóan az 1989-ben kialakított alkotmányos megoldás nagyon rövid életűnek bizonyult. Amikor eldőlt, hogy a konzervatív koalíció, illetőleg az MDF nem kíván nagykoalíciót létrehozni és konszenzusos alapon új, végleges alkotmányos rendet kialakítani, egyértelművé vált, hogy a libe­rális ellenzék került abba a pozícióba, amelybe az alkotmány módosítá­sakor a szocialisták szerettek volna: nagyon komoly vétó-erővel rendel­keztek, de ki voltak zárva a kormányzati hatalomból. Az MDF és az SZDSZ ekkor gyors elhatározásra jutott, és a nyilvánosság teljes kizárá­sával politikai paktumot kötött.

A jelenlegi kormányzat működésének igazi alapját az a megállapodás vetette meg, amelyet két héttel a választások második fordulója után, 1990. április 29-én az MDF és az SZDSZ vezetői írtak alá Az MDF ve­zette kormány közel kétéves tevékenységét nem lehet a paktum elem­zése és jelentőségének elismerése nélkül értékelni.

A paktum jelentősége abban áll, hogy lényegében új alkotmányos konstrukciót eredményezett, anélkül azonban, hogy fellépett volna egy, a jogállamiságot átfogóan összefoglaló alkotmány igényével. A ma érvé­nyes alkotmány is átmeneti jellegű, a szociális piacgazdaságot megvaló­sító jogállamba való átmenet legfontosabb politikai dokumentuma Ez a második alkotmányreform olyan módosításokhoz vezetett, mégpedig nemcsak betű szerint, hanem az alkotmány mögött meghúzódó politikai filozófia tekintetében is, amelyek erősítik az államot a társadalommal szemben, és a népszuverenitást kormányszuverenitásként intézménye­sítik. Ennek csak egy alkotmányos fettétele van, ti. hogy a választópol­gárok megkívánt hányada, de mindenképpen kisebbsége, kormányzóké­pes parlamenti többséget válasszon. A kormányt a parlament csak kü­lönleges helyzetben tudja átalakítani, s ezen túl csak a közvélemény el­lenőrzése működik a következő választásokig. Ez erőteljesen képviseleti demokráciát jelent, amelyben a legfontosabb hatalmi intézmény jogilag a parlament, szociológiailag a kormányfő. (Népszavazással el lehet érni a kormányfő lemondatását, de ez csak elvi lehetőség, mint ahogy annak sincs túl nagy gyakorlati valószínűsége, hogy új választásokat népszava­zás eredményeként írjanak ki, bár ez sem kizárt.) Ebbe a képletbe az is belefér, hogy ugyanaz a politikai párt adja a köztársasági elnököt, a kor­mányfőt és a parlament elnökét is.

Az egyezség természetesen – a többpárti parlamenti erőviszonyok ismeretében – még a kormányalakítás előtt köttetett meg, annak fényé­ben, hogy az MDF elutasította a nagykoalíció lehetőségét, amit a válasz­tási koalíciók és az előzetes pártközi tárgyalások már előrevetítettek.

Ezáltal az MDF elvetette az ún. konszenzuális demokráciát. Az MDF-SZDSZ nagykoalíció abszolút parlamenti többséget biztosított vol­na, de magukat a pártokat belső törések fenyegették volna az éles ideo­lógiai ellentétek miatt. (Az MDF ún. nép-nemzeti szárnya és az SZDSZ ún. baloldali szárnya, mint kisebbségi frakciók, belülről tettek volna in­stabillá egy ilyen kormányzatot, amit persze a hatalmi posztok elosztá­sával és a miniszteri felelősség intézményével lehetett volna ellensú­lyozni.) Ebben a helyzetben az MDF uralkodó konzervatív szárnya a ho­mogénebb jobbközép koalíciót kormányzóképesebbnek tartotta, mint a nagykoalíciót, aminek elsősorban érzelmi-kulturális-ideológiai okai van­nak, a politikai filozófiai meggondolások csak ezután következnek. Azt is be kell kalkulálni, hogy egy nagykoalíció nemcsak stabil kormányzóké­pességet, de egyértelmű felelősségvállalást is jelentett volna, amikor is egy elmélyülő gazdasági válság esetén már csak egy nemzeti egység­kormány vagy a választások kiírása előzheti meg a kivételes állapotot.

A paktum arra az elvre épült, hogy a parlamenti egyszerű többséget megszerző párt vagy koalíció rendelkezzen stabil kormányzóképesség­gel, a kormányt adó pártok belső felelőssége legyen a szükséges kor­mányzati konszenzus kialakítása. Ez az elv lehetővé teszi a különböző típusú koalíciókat éppúgy, mint a váltógazdálkodást. Ezt azért hangsú­lyozom, mert a felek igazolást keresve a nyilvánosság előtt, elsősorban a váltógazdálkodás előnyeit hangoztatták a paktum indokául. Az SZDSZ a megállapodással feladta vétójogát a kormányzásban, aminek elsősor­ban a gazdasági viszonyok alakításában volt jelentősége. „Ti kormá­nyoztok, tiétek a felelősség is!" – ez lehetett a jelszó. Az SZDSZ egyúttal igyekezett a kormányzaton kívüli pozícióit erősíteni, és két területen ga­ranciákat biztosítani a kirekesztése ellen: egyfelől a köztársasági elnök révén ellensúlyt teremteni a kormánnyal szemben, másfelől biztosítani azt, hogy a sajtó ne kerülhessen közvetlen kormánybefolyás alá.

A paktum szilárd kormányzatot eredményezett. A nyomában végre­hajtott alkotmánymódosítás lényegi változás a kerekasztal-megállapodá­sok után kialakított alkotmányos berendezkedéshez képest. A polgári parlamentarizmus feltételeinek megteremtése immár teljessé vált: nincs az alkotmányban egyetlen olyan elem sem, amely jellegében megkülön­böztethetné bármelyik nyugat-európai alkotmánytól.

A szilárd parlamenti többség egybeépíti a törvényhozó és a végrehaj­tó (kormányzati) hatalmat, azzal a feltétellel, hogy a kormányzó párton vagy a koalíción belül sikerül az egységet újratermelni, a konszenzust újból ós újból előállítani.

A kormány gyakorlatilag megbuktathatatlanná vált. A konstruktív bi­zalmatlansági indítvány intézménye stabilizálja a legerősebb kormány­pártot, változást csak a legnagyobb párton belüli politikai viszonyok át­alakulása hozna, ez azonban még mindig kevés lenne a kormány meg­buktatására. A koalíció felbomlása lehetővé tenne egy ilyen lépést azál­tal, hogy új többség alakulna ki, amely meg tudna egyezni az új kor­mányfő személyében, ám az ideológiai különbségek ezt a megoldást az elvi lehetőségek világába utalják.

Egy ilyen szerkezetben a kis pártoknak súlyuknál jóval nagyobb sze­repük van. Ráadásul az MDF-en belül végbement jobbratolódás kedvez a konszenzus újratermelésének, de ennek az az ára, hogy végbement egy konzervatív fordulat, amelynek negatív hatása van a jogállamiság kereteire is.

A paktum komoly lépés volt a parlamenti váltógazdálkodás felé, de ennek a választási rendszer komoly akadályát képezi azáltal, hogy a kombinált rendszernek megfelelően a listás választások arányosságot visznek bele a rendszerbe, s ezáltal blokkolhatják az egyéni választóke­rületek aránytalan mandátumképzési folyamatát.

A megállapodás kiiktatta az alkotmányból az ún. alkotmányerejű tör­vényeket, és ehelyett taxatíve sorolja fel azokat a szabályozási tárgya­kat, amelyekhez minősített többségre van szükség. Egyúttal a szüksé­ges többség a korábbinál differenciáltabbá vált, s így a jelenlegi alkot­mány – a korábbi kétfélével szemben – négyféle szavazási módot ismer. Ez a kormány mozgásszabadságát nagymértékben megnövelte, s egyúttal korlátozta az ellenzék vétó-erejét. Így lényeges kérdésekben nincs szükség az ellenzékkel kötendő kompromisszumra, noha ez oly­kor a kormány stabilitását növelné. Ez persze egyúttal az ellenzék teljes kirekesztését is jelentheti egy-egy terület szabályozási kereteinek és tar­talmának meghatározásából, amire az elmúlt időszakban sűrűn akadtak példák.

A megállapodás erősen felértékelte a miniszterelnök pozícióját, két oldalról is. Egyfelől a konstruktív bizalmatlansági indítvány azt jelenti, hogy a kormányfőt csak a saját pártja tudja megbuktatni, ha a párt több­séggel rendelkezik, vagy ha nincs alternatív koalíciós többség a kor­mányzó párttal szemben. Ennek a jelentőségét azonban el szokták tú­lozni. A kormányfő megbuktatása ugyanis nem a kormánypárt-ellenzék dichotómiájának kérdése: elsősorban a párterőviszonyokon múlik, ez pedig a társadalomban meglevő lényegi politikai különbségeket közvetíti a parlament felé. Másrészt a kormány tagjait a köztársasági elnök a mi­niszterelnök javaslatára nevezi ki, ily módon a miniszterek nem a parla­menttől, s még csak nem is a koalíciós pártoktól, hanem a kormányfőtől függenek. A miniszterek parlament előtti felelőssége ezáltal nagymér­tékben beszűkült.

Az Antall-kabinet számára az SZDSZ-szel kötött megállapodás kifeje­zetten előnyös volt, ám a kormány ezt a lehetőséget nem fordította a társadalom javára. Ez részben a kormányzati tapasztalatlanságra vezet­hető vissza, amit csak súlyosbított az, hogy az új, immár konzervatív ideológiai kampányok miatt a korábbi szakemberek tömegesen hagyták el az államigazgatást. A politikai indíttatású szelekció csak a kormányap­parátusban ós egyes tárcáknál állt meg időlegesen, azokon a pontokon, ahol a szakértelmet végképp nem tudták nélkülözni. A személyi kontra­szelekció olyan méreteket öltött, ami a késő-Kádár-rendszerben már el­képzelhetetlen lett volna.

A másik általános jelenség a koncepciótlanság. Az MDF politikai cél­kitűzéseit jól szolgálta az előző kormányzattal megkezdett politikai gya­korlat, sok törvény tervezete elkészült, ezeket csak elő kellett volna ven­ni. A kormány szakértői bázisának szűk volta magyarázza, hogy a kor­mányprogram későn készült el, és olyan eklektikus ideológiai elaborátum lett belőle, amelyre nem lehet stabil jogalkotást, gazdaság- és köz­igazgatás-politikát építeni. A szakértelem hiánya sajátos módon arrogan­ciával és intoleranciával párosult, ami megnehezítette a kompromisszu­mok kialakítását. Mindez igencsak lelassította a politikai átmenet fo­lyamatát, és szervetlen államépítést eredményezett.

A kormányzati hiányosságokat a legnagyobb parlamenti frakció ideo­lógiai támadásokkal és általában ideológiájának állami rangra emelésé­vel igyekezett palástolni. Az államszervezet eközben nem lett racionáli­sabb, a létszáma pedig növekedésnek indult. A tárca nélküli miniszteri funkció közvetlen politikai célokra való felhasználása olyan anomália, amely nem jogi, hanem morális alapon minősülhet elfogadhatatlannak.

Szembeötlő, hogy a koalíciónak nincs konstruktív államkoncepciója. Az eddigi jogalkotási gyakorlatból egyértelműen kiviláglik a paternalizmusra való hajlam, amivel nincs arányban a megalkotott jog érvényesí­tésének szervezeti képessége. A kormányzati politika több ponton is elvi kritika tárgyává tehető.

Ezek közül a legfontosabbak a következők.

Az állam és az egyház szétválasztásának polgári elvét a kormányzat nem érvényesítette következetesen. Az egyházak befolyásának állami segédlettel való növelésére tett kísérletek félig sikeresek voltak (vallás­oktatás, a pápalátogatás túlzott költségvetési támogatása, ami a közte­herviselés elvét sérti, egyházi ünnepek államivá tétele). A Justitia-program fokozatos, de szívós megvalósítása érdekében a kormányzat felad­ta a jogállamiság egyes értékeit, amikor visszamenőlegesen meg kíván­ta szüntetni az elévült bűncselekmények büntethetőségi akadályát. Ez a félelemkeltő törekvés olykor párosul a politikai ellenfelek alkotmánysértő diszkriminálásával, kiszorítási törekvésekkel (erre példa MSZP vagyoni elszámolásának kezelése).

A szociális vívmányok megnyirbálása, általában az érdekegyeztetés kialakult mechanizmusainak negligálása szintén a jogállamiság elveinek megsértését jelenti. A szakszervezetek tagsági viszonyaiba való beavat­kozás az egyesülési jogot sérti, ehhez egyébként a liberális ellenzék is asszisztált. A szociális vívmányok leépítése olyan körülmények között, amikor a láthatatlan jövedelmeket a kormány bevallottan nem képes adóztatni, továbbá, amikor a nagyobb jövedelműek adóterheit na­gyobb mértékben csökkentik, mint az elszegényedő rétegekéit, az alkotmány elveinek sem felel meg, mivel az állam szociális jellegét az alkotmány kiemelt helyen tartalmazza. E téren a legsúlyosabb probléma a munkanélküliség és a struktúraváltás inadekvát kezelése.

A szociális feszültségek oldására a kormányzat nem tette meg a szükséges intézkedéseket; jogi terminológiával aképp fogalmazhatnánk, hogy mulasztással megvalósuló alkotmánysértés történt. Lehet ugyan arra hivatkozni, hogy a gazdasági visszaesés következtében a szociális állam kiépítése nincs még napirenden, ám a kormány felelőssége nem abban áll, hogy ezt nem tette meg, hanem abban, hogy nem tette meg azt, amit a lehetőségek megengedtek. Egyszerűbben fogalmazva; a kor­mány feltűnő szociális érzéketlenséget mutat, miközben jóval többet tesz a politikai károkozások kompenzálására, és különösképpen diligens a munkavállalói érdekképviselet átpolitizálásában. Azok a lépések, ame­lyek az igazságtétel jegyében születtek – például egyes kedvezmények megvonása – inkább ideologikus célzatúak voltak, ezek mellett azonban nem került sor széles társadalmi rétegek helyzetének felmérésére és az elszegényedés társadalmi méretű kezelésére. A szociális érzéketlenség a tulajdon iránti érzékenységgel párosult, különösen a koalíció jobboldali köreiben. Ezt jól jelzik a tulajdont ért sérelmek kárpótlása körüli viták, az a mód, ahogyan a kormány engedett a kárpótlás kérdésében. Miközben a volt középrétegek és leszármazóik jelképesnél nem több, de mégis va­gyoni értékű kárpótláshoz jutnak, a kormány részéről fel sem merült, hogy a munkavállalók a több évtizedes bérprés miatti kárelszenvedésért nyerjenek részleges kompenzációt a privatizáció keretében. A föld tekin­tetében a koalíció el is érte eredeti bázisteremtő politikai célját, mivel a kárpótlás zárt licites formája tényleges reprivatizációt eredményez.

A kisjövedelműek és az alacsony képzettségűek, a pályakezdő fiatalok és a nyugdíjasok aránytalanul nagy terheket vállalnak, mi­közben a társadalom felső húsz százaléka a társadalmi tehervise­lésből szinte egyáltalán nem részesedik. A közteherviselés elveinek hangoztatását az érintettek egyszerűen demagógiának minősítik, és irigységgel vádolják azokat, akik a bér- és az adórendszer konstruált aránytalanságai miatt egyre inkább kénytelenek a válság terheit elfogad­hatatlanul egyoldalúan vállukon cipelni.

A termelés visszaesése, az elkerülhetetlen ipari szerkezetváltás és az exportpiacok beszűkülése mindenképpen társadalmi áldozatokkal jár; nem az tehát a kérdés, hogy kell-e ezeket az áldozatokat vállalni, ha­nem az, hogy milyen a terhek elosztása. Jelenleg a válságszámla fizeté­se tekintetében nemhogy konszenzus lenne, még párbeszéd sincs – a leegyszerűsített piacelvű logika mit sem törődik a munkaerő újratermelé­sének össztársadalmi költségeivel. A vázolt aránytalanságokat a politika képviselői hajlamosak természetfelettiként kezelni, és morálisan sem merül fel az össztársadalmi szolidaritás igénye. A karitatív akciók szinte alig irányulnak a hazai bajok felé. Átfogó koncepciók megfogalmazása, a társadalombiztosítási rendszer új alapokra helyezése és az államtól való relatív függetlenítése helyett a kormány megelégedett a tűzoltó in­tézkedésekkel, mint például a családi pótlék kivételes juttatása vagy a nyugdíjak alkalomszerű emelt összegű folyósítása. Ezek az intézkedé­sek nem elég célzottak, nem feltétlenül a legrászorultabbakra irányulnak

(például a családi pótlék mint objektív járadék még azoknak is kijár, akik erre a legkevésbé sem szorulnak rá – ilyen esetben a többletfolyósítás társadalmilag kifejezetten diszfunkcionális).

Ezen kívül egyéb beépített aránytalanságok is mutatkoznak. Az álta­lános bérinflációt csak a magasabb jövedelmű rétegek képesek ellensú­lyozni. Az adórendszer automatikusan úgy működik, hogy a progresszi­vitás enyhítésének a leggazdagabbak a haszonélvezői: minél magasabb valakinek a jövedelme, annál inkább képes azt az adóhatóság elől elrej­teni, s annál inkább kedvezményezettje az adóprés enyhítésének. Ugyanakkor az infláció miatt egyre alacsonyabb jövedelmek kerülnek az adóztatás alsó küszöbe fölé. A bérből és fizetésből élők adóterhe a ténylegesen befizetett adók alapján meghaladja a vállalkozók befizeté­seit. Ezek az állami túlköltekezést szolgáló adóstruktúrák önma­gukban antiszociális viszonyokat teremtenek és termelnek újjá. Egyetlen kivételt említhetünk a szociális ügyek általában vett inadekvát kezelése alól: az országgyűlés törvényt fogadott el a foglalkoztatás elősegítéséről és a munkanélküliek ellátásáról (1991. évi IV. tv.), ám ez a szabályozás is csak a legkezdetibb lépésnek tekinthető. A rendszer­váltás előtt a hirtelen keletkező szociális bizonytalanság miatti közelége­detlenséget azzal próbálták semlegesíteni, hogy folyvást a szociális há­lóról szónokoltak. Ma már ez az egykori divatszó feledésbe merült – a létbizonytalanságot kezdik az újkapitalizmus természetes velejáró­jaként elfogadtatni.

Megfigyelhető az önkormányzatiság visszaszorítása és az állami befolyásnak a dekoncentrált szervek rendszere útján történő kiépítése, ami önmagában nem ellentétes a jogállamiság eszmekörével, viszont csökkenti a nyilvános ellenőrzés és elszámoltatás lehetőségét. Erez­hetően megnyilvánul az önkormányzati rendszer központi felügyeletére való törekvés, elsősorban a köztársasági megbízott intézményén ke­resztül, valamint a megyei önkormányzatok védelmével a helyi önkor­mányzatokkal szemben.

Az államigazgatási személyzet politikai szempontok szerinti szelektálása formailag a jogszabályok keretei között történik, mivel a kormányzat nem vállalja egy nyílt „B-listázás" politikai következményeit, de szelektíve folyik azáltal, hogy politikai lojalitási igényt fogalmaznak meg a régi rend­szer szakértőivel szemben. A közszolgálati alkalmazotti kart stabilizálni képes törvénnyel azért nem siettek, hogy a szelekció akadálytalanul végbemehessen.

Általában megfigyelhető a törvényalkotás lelassulása, a parlament munkájának diszfunkcionális nehézkessége. Érvényesül egy konzervatív etatizmus, ami az állami beavatkozás fenntartásában, helyenként kiter­jesztésében nyilvánul meg. Jellemző erre a miniszteri jogalkotás válto­zatlanul magas szintje, az egyedi állami beavatkozások rendszerének továbbélése. Ez a folyamat meglehetősen összetett, mivel tagadhatat­lan, hogy a piacgazdaságra való áttérés eleve igényli új állami beavatko­zási formák kiépítését. Ebből azonban a leépítési oldal teljesen elma­radt, ilyen koncepciót a kormányzat nem hirdetett meg. Egyes állami funkciók továbbra is lehetetlen helyzetben varinak. Igy például a büntető és a civil bíráskodás mára jogbiztonságot fenyegetően túlzsúfolt, a cég­bíróságok pedig egyáltalán nem tudnak eleget tenni a jogilag is rende­zetlen, ellentmondásokkal terhes társasági jognak. Az egész magyar igazságszolgáltatás olyan állapotba kerütt, hogy lehetetlen megfelelnie az egy demokratikus jogállam bírói függetlenséget érvényesítő hatalmi ágával szemben megfogalmazható követelményeknek.

Nincs a kormányzatnak meghirdetett államépítési terve, koncepciója. A nemzeti megújhodás programja ilyen elemeket nem tartalmaz. A köz­igazgatás alapvonásait másfél oldalon foglalja össze, meglehetősen semmitmondó szövegezésben.

Az 1990. évi „második köztársasági alkotmányt" nem ünnepi keretek között hirdették ki, dicsfény sem övezi, A módosítás indoklása mintha mentegetőzne: nem lép fel azzal az igénnyel, hogy a módosítás követ­keztében „olyan Alkotmánya lesz a Magyar Köztársaságnak, amely hosszú távon hazánk stabil alaptörvényének bizonyul. A Javaslat céljául csak azt tűzi ki, hogy az új Alkotmány megalkotásáig megfelelő alkotmá­nyos biztosítékokat nyújtson ahhoz, hogy Magyarországon egy szilárd – demokratikus alapokon nyugvó – parlamentáris államrendszer alakuljon ki". Megtehet azonban, hogy ez az átmenetinek szánt alkotmány hosszú ideig szolgálja megalkotóinak érdekeit. A politikai törésvonalak ugyanis nem eltűnőben vannak, sőt, gondolom, nem tévedek, ha azt állítom, hogy a társadalomban az igazi politikai polarizálódás csak ezután fog bekövetkezni.

Irodalom

Ágh Attila: Az önszabályozó társadalom. A civil társadalom Nyugat- és Kelet-Európában. Kossuth Könyvkiadó. 1989 Budapest

Balogh István: A forradalmi ész kritikája. Társadalomtudományi Intézet. 1990. Budapest.

Beard A. Charles: Az Egyesült Államok alkotmányának gazdasági értelmezése. Európa Könyvkiadó, 19B8. Budapest.

Bibó István: Az államhatalmi ágak elválasztása egykor és most. In: Bibó István: Váloga­tott tanulmányok. Magvető Könyvkiadó. 19B6 Budapest

Bozóki András: Út a szerkezetváltozáshoz, az Ellenzéki Kerekasztal. Mozgó Világ, 1990. 3. sz

Comisso. Ellen: Crisis in Socialism or Crisis of Socialism? World Politics. Vol. XLII. No 4. July 1990.

Gramsci, Antonio: Jegyzetek Machiavelliről, a politikáról és a modern államról. In: Olasz marxista filozófusok írásaiból. Gondolat Kiadó, 1970. Budapest, pp. 84-144.

Lijphart, Arend: Presidentlalism and Majoritarian Democracy: Theoretical Observation. In: Szoboszlai, György (Ed.). Democracy and Political Transformation. Theories and East-Central European Realities. Hungarian Political Science Association. 1991, Budapest.

Lijphart, Arend: The Virtues of Parliamentarism – But Which Kind of Parliamentarism? Kézirat, 1991.

Kulcsár Kálmán: Az alkotmányosság és a kontinuitás. Valóság, 1991. 10. sz. pp. 1-15. Kulcsár Kálmán: Az alkotmányozás dilemmái. Társadalmi Szemle, 1989 3. sz.

Marx, Karl: A gothai program kritikája. In: MEM 19. köt.

O'Donnell, Guillermo-Schmitter, Philip G-Whilehead, Larry (Eds.): Transition from Authoritarian Rule, Prospects for Democracy. John Hopkins University Press, 1986.. Baltimo­re-London.

Péteri Zoltán: A jogállamiságról. Magyar Tudomány. 1989. 9. sz.

Szelényi Iván: Az állam viszonylagos autonómiá|a és az állami termelési mód. Medve­tánc, 19B2/2-3 sz.

Szoboszlai, György: From a Paternalistic to a Pluralistic Elecloral System. The Case of Hungary: 1985-1990. In: Évkönyv. Magyar Politikatudományi Társaság. Budapest, 1990 Szoboszlai György: Államiság és politikai rendszer. Kossuth Könyvkiadó. 1987. Budapest.

Első kérdésem vendégeinkhez: mire gondolnak, ha ezt a két szót: marxizmus és erkölcs együtt hallják? Persze tudatában vagyok, hogy Magyarországon ma ez a szópárosítás sokak számára körülbelül olyan szürreálisnak tűnik, mint „az esernyő és a varrógép találkozása a műtőasztalon"; hiszen az is nyilvánvaló, hogy amit korábban a marxizmus és az erkölcs összekapcsolása gyanánt bemu­tattak – például az etikatankönyvekben meg szocialista erkölcs címén – azt nem lehet igazán komolyan venni.

Konrád: Én azt sem tudom, hogy van-e igazában marxizmus, vagy volt-e; mert vannak ugyan különféle jobb vagy rosszabb gondolkodók, akik magukat marxistának nevezték, de attól még nincs marxizmus. Marx maga – amennyire én tudom – erkölcsös ember volt személyes életében, ahogy a dolgokat gondolta, annak megfelelően élt, és áldoza­tosan élt. Teóriája azonban az erkölcsre vonatkozóan túlságosan deter­minisztikus, az erkölcsöt felépítmény-jelenségként fogta fel, noha bizo­nyos relatív önállóságot tulajdonított neki – ugyan csak a személyes er­kölcsnek -, de egészében véve ezt a teóriát ón már kérdésesnek tar­tom. Amennyiben ez a felfogás beleilleszkedett a XIX. század általános hajlandóságába, nevezetesen abba, hogy szellemi jelenségeket determináltaknak fogjanak fel, és ne ismerjék el azok autonómiáját. Még kér­désesebb ez a gondolatmenet, amennyiben nagy erkölcsi blokkokat ál­lapít meg, nevezetesen hogy ilyen vagy olyan társadalmi csoportnak, osztálynak ilyen vagy olyan erkölcse van, amely egyszersmind norma­ként is működik, embereket ilyen vagy olyan viselkedésre kötelez. Empi­rikusan bizonnyal leírható egyik vagy másik történelmileg létezett társa­dalmi osztály vagy csoport erkölcsi magatartása. De hát ezen belül is annyi változat van, ahány ember, tehát ha valaki azt mondaná, az „arisz­tokrácia erkölcse", ezzel valami igen fölös általánosságot mondana, mert igen sok fajta arisztokrata volt. És ezt így lehet folytatni, valamennyi na­gyobb sokaságra vonatkoztatva. De az, hogy egy ilyen leíró és relatív igazsággal rendelkező ábrázolás erkölcsi normává változtassák, az már egy merőben kétséges intellektuális operáció. Tehát a relatívból abszolútat csinálni, ez mindig a nagy hibák egyike, és éppen ezt tette az a magát marxistának vagy pontosabban marxista-leninistának nevező ideológia, amely egyébként végül is nagyon kérdésesen kapcsolódott Marxhoz. Volt egy unokatestvérem, aki marxistának gondolta magát, Zá­dor István volt a neve; elég korán lett párttag, elég korán zárták ki, és elég korán lett öngyilkos, miután 56 után kiment Oxfordba O leírt egy mu­latságos történetet arról, hogy a Marx Károly Közgazdasági Egyetemre, ahova járt, Marx bejön és kóvályog a folyosón, bemegy a különböző tan­termekbe, és hallja, hogy miket mondanak, és fogja a fejét, majd beleko­tyog és mondja, hogy ez sem így van, az sem így van, végül letartóztat­ják és elviszik. Na most abban a marxizmus-leninizmusban, amely vé­gül is Sztálin konstrukciója volt, s amelyet ilyen módon voltaképpen sztá­linizmusnak is nevezhetnénk, az minősült erkölcsösnek, ami az adott ál­lamnak, illetve állami vezetésnek jó. És ezt nevezték „proletár erkölcs­nek", vagy „népi erkölcsnek" vagy .szocialista erkölcsnek", jóllehet ez egyszerűen az alárendelődés erkölcse volt És nem hiszem, hogy ez in­tellektuálisan izgalmas téma Ez ugyanis végül is a szolgálat, a pártelit szolgálatának az erkölcse volt Egy autoritárius és vazallus erkölcs.

Hát, hogy az „erkölcs" szó mennyire illik csoportok, politikai áramla­tok, pártok, államok magatartásformáira, ez vitatható dolog. Lehet azt mondani, hogy mindenkinek megvan a maga erkölcse, és minden bi­zonnyal még a bankrablóknak is, például egy bankrabló nem szívesen öl, mivel ez nem tartozik hozzá az image-ához. És hát a börtönök vilá­gának is megvan a maga erkölcse; minden szubkultúrának megvan a maga erkölcse. De hogy ezek mennyire kényszerítők egy egész társada­lomra nézve, ez a legnagyobb mértékben kétséges. Végezetül pedig: azt hiszem, jobb visszatérni a szubjektumok, tehát az ember személyes auto­nómiájának a megközelítéséhez. Amely valamilyen tudományosnak vélt megokolással nem rendeli alá döntéseit, egy készen álló, kívülről kapott és kényszerítőnek, kötelezőnek nyilvánított viselkedési utasításnak.

Kósa: Ami az izmusokat illeti, én is hasonlóképpen gyanakvó vagyok mindenféle izmussal szemben, mint Konrád György. A dolgok képtelen­ségét talán úgy tudnám érzékeltetni, milyen lehetetlenül hangzana, mondjuk, hogy shakespeare-izmus, vagy dosztojevszkijizmus, vagy jó­zsefattilaizmus vagy radnótizmus. Ami viszont Marxot és az erkölcsöt il­leti, azt gondolom, az erkölcs – történelmi képződmény, az egész embe­riség műve, az egész emberi történelem, az egész emberi létezés a szülője annak a különös, megfoghatatlan, de mégis létező dolognak, amit erkölcsnek nevezünk. És ennek az erkölcsnek a létrejöttében csak­ugyan mindenki szabadon részt vehetett, olyanok is, akiket ismerünk, és olyanok, akiket nem ismerünk. Szokás a Bibliától, de hát biztosan még régebbről is, emlegetni mindazokat az embereket, embertársainkat, akik valamit hozzátettek ahhoz a különös és rejtelmes titokhoz vagy ontoló­giai lehetőséghez, mértékhez, amit erkölcsnek lehet nevezni. Ilyen szempontból, amit én az erkölcsről gondolok, az nem kötődik egyetlen névhez, de az általam ismert széles névsorban feltétlenül nagyon fontos helye van egy Marx nevű múlt századi gondolkodónak, akitől ón szemé­lyesen, úgy gondolom, az erkölcs fogalmáról is tanulhattam valamit. Az Ökonómiai-filozófiai kéziratokban van egy kifejezetten erkölcsi je­lentőségű mondat. Így hangzik: a legnagyobb emberi gazdagság a másik ember Iránt érzett szükséglet Ez számomra szép és lírai gon­dolat. Az fejeződik ki benne, hogy ez a gazdagságigény, ez a gazdag­ság nem irányul a másik ember elsajátítására, birtoklására, megalázásá­ra, szóval semmiféle alantas szándék nem társul hozzá, hiszen a „szük­séglet" szónak van egyfajta lírai nyitottsága. Tehát ha azt kérdezed, ki­nek mi jut eszébe – nekem ez jut eszembe, és pontosan emlékszem rá, hogy a „szükséglet" szó volt az, amin sokszor elgondolkoztam, vajon mi­ért éppen ezt írja, miért épp a szükségletet, miért nem köti össze ezt valamiféle gyakorlatinak nevezett céllal. Például a társadalmi cselekvés­sel, a társadalom átalakításával, az emberek felszabadításával? Pedig bármit mondhatott volna, a XIX. század divatja szerint, ami sokkal hang­zatosabb lett volna De mivel éppen ilyen szerényen fogalmazott, és csak szükségletnek nevezte, ón úgy gondoltam, hogy éppen ez az érzé­keny és nehezen körülhatárolható fogalom, a szükséglet, ez jelezheti az ón személyes kötődésemet. Ha ezt az egy mondatot egy magyar pa­rasztembertől hallom, akkor is megragad bennem. Később került a ke­zembe József Attila egyik prózája, amelyikben ő álmodozott egy olyan társadalomról, ahol majd minden egyes ember szükségletévé válik min­den másik ember. És úgy gondoltam, hogy József Attilának ez a foga­lomhasználata Marxtól eredhet, mivel a szavak, a „szükséglet" szó és ennek a kitágítása egyértelműen azt mutatta. És akkor még inkább meg­erősödött bennem, hogy ezen az úton talán érdemes elindulni és érde­mes kötődéseket keresni.

Nem bocsátkoznék itt bele abba, hogy a marxi életmű teljessége mi­ként viszonyul ehhez a gondolathoz. De azt hiszem, nem is ez a kérdés most, hanem az, hogy elfogulatlanul valljuk meg, hogyan gondolkodunk erről. Divatoktól függetlenül. És azért én azt hiszem, lehet rendszervál­tás és ilyen-olyan divat, de hát a történelem nem érzékeny ilyenfajta apróságokra Nagyobb mértékekről van szó. És főként nincs, nem lehet szó kizárólagosságról. Amikor, mondjuk, Kant erkölcsi fogalmaival is­merkedett meg az ember, ott is egy nagyarányú gondolkodó fogalomal­kotási törekvéseit lehetett érzékelni, éppen az erkölcsi szférában. De ugyanígy Arisztotelésznél, főként a Nikomakhoszi etikában vagy Spino­zánál. És ezzel csak azt akarom jelezni, összefoglalásképpen, hogy rendszerváltás ide, divat oda, az embernek végül is van egy élete, van­nak emlékei, és bár meggyőző érvelésekkel szemben én mindig nyitott vagyok, a mai gondolkodásommal, tudásommal nem hiszem, hogy bár­milyen kormányzat vagy bármilyen rendszer alakuljon is ki Magyarorszá­gon vagy akár a világban, hagynám magam lebeszélni erről a hajdani, ifjúkori kötődésemről, az ehhez a mondathoz való kötődésemről.

Tőkei: Én is úgy gondolom, mindig is úgy gondoltam, hogy amit mar­xizmusnak nevezünk, az mindenekelőtt magának Marxnak az életműve. És mégis, tagadhatatlan tény, hogy létezett és ma is létezik egy Marxra hivatkozó gondolkodási irányzat, amelynek komoly hagyománya van. Amiként például a művészetekben is, a nagy mestereknek követőik tá­madnak, akik megpróbálják a mester stílusát, gondolatait, elképzeléseit artikulálni, jobban kifejteni, folytatni és népszerűsíteni. Így aztán kialakul egy iskola. Ebben az értelemben pedig mégiscsak van mondjuk dosztojevszkiánizmus is, és van tolsztojánizmus is.

Konrád: Csak senki ne mondja, hogy úgy kell írnom, mint Doszto­jevszkij…

Tőkei: Természetesen. Ez egyébként nemcsak komikus, hanem le­hetetlen is volna. Hogy fő problémánkhoz közvetlenül is mondjak vala­mit, hadd jegyezzem meg, hogy véleményem szerint a kérdés nyitja fo­galmi szempontból az, hogy a közbeszéd és a közgondolkodás nem tesz különbséget moralitás és erkölcsiség, morál és erkölcs között. Már­pedig a kettő közt legalább Hegel óta, bár ha belegondolok, kedvem len­ne azt mondani, hogy legalább a görög tragédiák óta illene különbséget tenni. A két fogalom közt ugyanis meglehetősen nagy a különbség. He­gelnél, mint ismeretes vagy annak kellene lennie, a moralitás közvetítő mozzanat a jog és az erkölcs között. Leegyszerűsítve azt mondhatnánk tehát, hogy a jog az állam, a hatalom ügye, a morál az állam, a jog vagy éppen a mindenkori társadalom, a külvilág elvárásainak való megfelelést jelenti, ámde az erkölcs kizárólag az egyénre tartozik, az erkölcsi döntés az egyének dolga. A jog, a morál és az erkölcs természetesen szorosan összetartozó fogalmak. Egységük azonban súlyos ellentmondásokat rejt magában, s a három fogalomnak megfelelő magatartás és cselekvés sokszor kerül egymással súlyos összeütközésbe.

Engedjétek meg, hogy a fogalmi megkülönböztetést a legismertebb irodalmi példával szemléltessem. Iskolai tananyag az Antigoné. Már­most nagyon hálás és nagyon könnyű dolog ezt a tragédiát úgy magya­rázni, hogy ugyebár Kreón egy szörnyeteg, a mindenkori államhatalom szörnye, a makulátlan hős pedig Antigoné, aki az államszörnnyel szem­be mer szállni, és a „szokásnak" – mert a görög éthosz, akárcsak a ró­mai mos vagy a német Sittlichkeit eredetileg ezt jelenti – eleget téve meghozza a maga erkölcsi döntését. Ebben a magyarázatban szerintem elsikkad Iszméné drámai szerepe, márpedig tudjuk, hogy a remekmívű drámában fölösleges szereplő nincsen. Hadd szólaltassam meg a neve­ket, amelyek beszélő nevek, s ennek a tragédiaköltészetben különös je­lentősége van. A Kreón név egyszerűen és világosan „királyt" jelent, vi­selője tehát nyíltan és kötelessége szerint az államhatalmat és a hivata­los jogot képviseli, megkövetelve természetesen az ennek megfelelő morált. A moralitás megszemélyesítője Iszméné, az Azonos Akaratú, mai szóval, mondjuk, talán Konformista. Amiként Kreón nem egyszerűen szörnyeteg, azonképpen Iszméné sem egy jelentéktelen, gyáva senki, hanem képviselője annak a morálnak, amely nélkül az antik világban a városállamok jogrendszere nem állhatott volna fenn. Mármost Antigoné, az Ellenszülött, mai szóval talán Nonkomformista, kétségtelenül az er­kölcsiség képviselője. Döntése azonban csak reá tartozik, mert az er­kölcs nem lehet mások számára kötelező parancs, az erkölcs csak ön­magam belső parancsa lehet, amelyet morállá alacsonyítok le, ha a pél­damutatásnál többet akarok tenni vele mások számára.

Azt hiszem, a marxi életműben található egy sor etikai jelentőségű megállapítás, amelyekből össze lehet állítani egy, úgymond, marxista etikát is, én azonban úgy gondolom, Marx igazi etikája nem elszórt meg­jegyzéseiben van, hanem egész történetfelfogásában, történetelméletének egészében. Az ő elméletének lényege ugyanis nem más, mint hogy az emberiség története alapjában véve az egyén, az egyéniség felsza­badítása, emancipációja létezésének nem általa választott, hanem „természet adta", körülmények hozta feltételei alól. Persze ide kell számítani azokat a feltételeket is, amelyeket az emberek eredetileg maguk válasz­tottak, de elidegenültek tőlük, egyéniségük fejlődésének béklyóivá vál­tak, így a marxi történetelmélet valóban az elidegenülés problémája kö­rül forog, s ugyanezért felfogható akár egy etikai rendszer alapvetésé­nek is.

A morál és az erkölcs megkülönböztetése egyébként nagyon világo­san szemléltethető a típusában antikvitás, tehát Európa előtti világ, mondjuk például a kínai világ gondolkodásával. A kínai filozófia lényegé­ben afféle politológia, kormányzástan, valamint etika-féleség, szigorúb­ban véve azonban morálfilozófia. Vagy más példa. Ábrahám áldozata az ó még nem-európai világában erkölcsös cselekedetnek számít, amelyet jó alattvalóként végre is hajtana, ha az Isten meg nem könyörülne rajta, s el nem engedné. De Agamemnón áldozata már bűn, amely tragikus következmények egész sorozatával jár. S ezzel kezdődik Európa, amelynek életében és gondolkodásában megjelenik a mi fogalmaink szerinti erkölcsiség.

Nem szeretném fölöslegesen szaporítani a szót, de egy megjegyzés még kikívánkozik belőlem. Azt hiszem, óriási baklövés volt a marxi gon­dolatvilág erkölcsét, ráadásul primitív értelmezésben, mindenki számára kötelezővé tenni s ezáltal morállá alacsonyítani. Nekem már az is gya­nús dolog, ha valaki hivatásszerűen foglalkozik etikával mint a történet-elmélettől elkülöníthető diszciplínával. Az a gyanúm támad ugyanis, hogy az illető nem az erkölcsiséggel, hanem a moralitással foglalkozik, azaz mások számára kreál magaviseleti szabályokat.

Idáig tehát egyetértés látszik abban, hogy Marxot leválasztottuk a követőkről, és magának Marxnak az erkölcsi gondolatairól volt szó. Ezzel kapcsolatban Ko­sa Ferencnek egy régebbi beszélgetésben elhangzott egy olyan mondata, misze­rint a Szulikó című grúz népdal nem tehet arról, hogy egy Sztálin nevű diktátor­nak kedvenc dala volt: attól még szép ének lehet. A kérdésben azért és olyan értelemben beszéltem mégis marxizmusról, amennyiben itt egy paradigmatikus jelenségről van szó. Azt hiszem, Marx szemében is az, amit ő kommunizmus­nak nevezett, úgy jelent meg, mint egy új paradigma. És új erkölcsi paradigma is, mint ahogy új paradigma volt az említett görögségnek az erkölcsisége mint váltás, vagy ahogy a kereszténység vagy ahogy a protestantizmus új erkölcsi pa­radigmát képviselt. Ezek – függetlenül attól, hogy egyes követőik valóban er­kölcsösek vagy csak moralizálok voltak – megpróbáltak egy új erkölcsi paradig­mát képviselni, és ez az említett mozgalmak keretében többnyire sikerült is. Kérdésem most az, hogy a marxizmus esetében valóban látszik-e egy ilyen új paradigma, attól függetlenül, hogy jelenleg sokan úgy ítélik meg, hogy itt nem egy új paradigmával, hanem zsákutcával van dolgunk.

Tőkei: Én azt hiszem, hogy Marxra óriási hatással volt a párizsi mun­kások szervezkedése. Szavai szerint az emberség igényét, az öncélú közösségiség nemességét látta a munkások- arcán. Nemes ideát látott az arcukon… És hát az a rengeteg utópisztikus kísérlet, például Ameri­kában, kis kommunista csoportok, amelyek megpróbáltak egy par excellence európai utópiát (lásd Platón, Campanella, Morus) megvalósítani – kis közösségben, elszigetelten, egy idegen világban másfajta társadal­mat építeni, emberibb viszonyokat teremtetni. Mindezek az útkeresések, ha nem is egyenesen Marxhoz kötődnek – hiszen jóval korábbiak -, két­ségtelenül etikus indíttatásúak voltak, és ezeknek az utópisztikus kísér­leteknek a varázsa, vonzása elég sokáig eltartott, azt kell mondanom, élt az egész XX. században. Ezért lett a század talán legvonzóbb kísérlete a marxista kommunizmus is, s ezért volt, hogy az antifasiszta küzdel­mekben a szocialista és kommunista emberek helyenként egészen ki­emelkedő szerepet játszottak. Hogy olyan későn lepleződött le az, hogy az új erkölcsi paradigma mögött szörnyűségek zajlottak, vagy az, hogy ami erkölcsiségnek született, azt moralizáló fanatizmussá torzítva építet­ték be az emberekbe; ezek mind olyan jelenségek, amelyek arra mutat­nak, hogy egészen éretlen kísérletről volt szó, emberileg éretlen kísér­letről; ám ami az alapja volt, az a mostani fordulattal, tehát az államszo­cializmus utópiájának összeomlásával sem érhet véget. Szóval úgy gon­dolom, hogy ez a szemérmesen piacgazdaságnak nevezett társadalom, a kapitalizmus, a „szabad verseny" világa, nem az emberi társadalom legmagasabb formája. Az emberek továbbra is nehezen fogadják el azo­kat az oldalait, amelyekre a marxi gondolkodás kritikája irányul. Ezért nem hinném, hogy ez a paradigma, amely a modern korhoz tartozik, az úgynevezett posztmodernhez jutván elveszítené a jelentőségét.

Kósa: Maradjunk a szükséglet említett marxi fogalmánál, és fordítsuk meg ezt a gondolatot, fordítsuk ki, önmaga ellentétévé. Ha azt mondjuk, hogy a legnagyobb emberi gazdagság a másik ember iránt érzett szük­séglet, ennek a fordítottja, hogy a legnagyobb emberi szegénység a má­sik ember iránt érzett szükséglet hiánya. Szerintem ez az igazi ellentéte, és nem másutt kell keresni. A hiány hatványai az emberi ellehetetlenü­léshez vezetnek. Ezért a szükséglet ilyen szempontból sokkal többet je­lent. Nyitott minden irányban, a teljes gazdagodás, a teljes emberi gaz­dagodás irányában nyitott, szabad és nem irányul elsajátításra. Semmi­lyen értelemben.

A másik, amit Tőkei Ferenc mondott Antigonéval kapcsolatban. Ha az erkölcs fogalmát valóban az antigonéi szuverenitással, a szabad vá­lasztás, a szabad cselekvés, a szabad felismerés emberi jogával, sőt, emberi kötelességével azonosítjuk, akkor gondolkodunk helyesen az er­kölcsről. Én azt hiszem, hogy nincs a marxi életműben egyetlen olyan utalás sem, amelyik ellentétes volna az Antigoné által képviselt és meg­fogalmazott szuverenitással, emberi vállalással és kiteljesedéssel. Tehát azok a későbbi torzulások és rákényszerítések, ráaggatások, amelyek az emberi szuverenitást Marx által állítólag megkérdőjelezettnek vélnék, az én ismereteim szerint alaptalanok. De maradjunk még egy pillanatra Antigonénál. Számomra érdekes, egy kicsit meglepő is, hogy Tőkei Fe­renc az erkölcsöt és a moralitást látja kettéválni egyfelől Antigoné maga­tartásában, másfelől Kreónéban, illetve Iszménéében… én még erre so­sem gondoltam, hogy ez a kettő így állna egymással szemben. Abban biztos vagyok, hogy Antigoné erkölcsi. De én a másik oldalt még mora­litásnak sem igen nevezném. Leginkább a joghoz, a korabeli és általá­ban a minden korok jogrendjéhez kötném. Vagyis ahhoz az ismert kés­lekedéshez, amellyel az állam, az államiság a maga jogrendjével mindig nagy arányban lemarad az erkölcsös, a szuverén emberek erkölcsi mér­tékétől, csak utánuk próbál kullogni. Szintben is, de időben is. Ez egyéb­ként a mai napig is világosnak látszik például a mi parlamentünkben. Azt mondja a kormány: igazságot kell tenni, visszamenőleg számon kell kér­ni a történelmet… Kitől? Akik még élnek!… És ha a főbűnösök már meg­haltak?! Hát igen… ez kínos… És a legkínosabb: ki fog ítélkezni? Ez a kormány?! Alkalmas erre? Például erkölcsileg? Mivel bizonyította ezt?… Az kevés, hogy gyárt erre valamiféle jogtechnikai alapot. Ennek az er­kölcshöz semmi köze. Ez a kormányzati szándék világosan mutatja, hogy összezagyválódik az etikum a jogrenddel. Mármost volna még egy megjegyzésem. Antigoné nemcsak szuverén, hanem még azt is tudja, hogy ezért az életével fizet. Itt válik igazán izgalmassá az európaiság és a szuverenitás kérdése. Iszmóné figyelmezteti erre őt, és azt mondja, hogy Kreón kihirdette a törvényt, és mivel Antigoné is itt él, ez rá is vo­natkozik, s tudnia kell, hogy megszegéséért halál jár. Antigoné ezt meg­érti. És azt mondja, hogy hiába, mégis vannak magasabb rendű paran­csolatok, mint a korabeli állam ilyen-olyan törvényei. És ekkor Antigoné kiszól a közönséghez. Azt mondja: ti, akik ott ültök, ugyanazt gondoljá­tok mint én, csak ti nem meritek elmondani. És ebben ő biztos is lehe­tett, mert valóban azt gondolták, mert ez a világrend létezett. A másik pedig, hogy amikor Kreón mindazt megtette, amit megtett, összeomlott és zokogott. Emberként, apaként és így tovább. A XX. századi Kreónok nem szoktak összeomlani, nem szoktak zokogni, eszük ágában sincs. És ha valaki most akarna Antigoné igaza szerint cselekedni, sajnos hiá­ba szólna ki, hogy ti ugyanezt gondoljátok, mert nem ugyanezt gondol­ják. Valami szétesett.

Észrevétlenül áttértünk második témánkra. Mert amint a marxizmusból elsősor­ban politika lett, szerintem akkor és ettől vált kétségessé mint új erkölcsi para­digma. S a következő kérdés éppen az lenne, hogy összeegyeztethetők-e egyál­talán a politikának és az erkölcsnek a mozgástörvényei?

Konrád: Én egy csöppet reagálnék még arra, amit fölfogtam szavai­tokból. Noha azt kell mondanom, hogy kissé hosszadalmas monológo­kat mondunk, amelyek azért nehezen tudnak kapcsolódni egymáshoz. Én nem gondolom, hogy a polgári társadalomnak az a voltaképpen ro­mantikus meghaladást kísérlete, amely Marx nevéhez fűződik (és ami kapcsolódik ahhoz az igényhez, hogy a filozófusok, akik eddig csupán magyarázták a világot, változtassák is meg azt), szerencsés és felsza­badító gondolat lett volna. A polgári társadalom meghaladásának kísér­lete polgári társadalom előtti viszonyokat rekonstruál, elé akar kerülni, és mögé esik… Két kategória került itt szóba: a verseny és az elidege­nedés. Én a verseny kiküszöbölését vagy meghaladását lehetetlennek és erkölcstelennek tartom. Minden társadalmi együttműködésben benne van a verseny eleme, akár mint játék, akár mint sport, akár mint gazda­sági tevékenység. Ha a két kisfiamnak megtiltanám, hogy versenyezze­nek a kakaó megivásában reggelenként, vagy ha az egyik felrója a má­siknak, hogy ez nem játszik, nem birkózik, vagy nem vív vele, azt teljesen normálisnak gondolom, és lehetetlennek tartom, hogy ők ne versengje­nek egymással. És azt is nagy hibának tartom, ha azokat a közvetítése­ket, amelyek révén például a regényből könyv lesz, és könyvként kiadói, majd kereskedelmi termék, ezt valamiféle lényegi meghaladással oly módon tüntessék el, hogy az a könyv ne egy szabadon forgalomba hoz­ható termék legyen, amely végül is persze pénzzé változik a kiadó és az író kezében, hanem valami más mérce alá foglalódjon, ami valami „lé­nyegi" szubsztantív erkölcs lehetne. Én megnyugtatóbbnak tartom, hogyha én a bankszámlámtól függök, és nem egy tisztviselőtől, aki azt gondolhatná vagy azt mondhatná, hogy „az elidegenedés ellen lépj fel", amikor „közvetítettség nélkül" akarja az én munkámat befolyásolni. Meg­nyugtatóbbnak tartom, ha egy tisztviselő csak azzal befolyásolhatja az ón munkámat, hogy megveszi vagy nem veszi meg. És ha a versenyt, vagy azt a közvetítést, amelynek révén az emberi teljesítményekből pénz lesz, ami visszahat a teljesítményekre, és ilyen módon a legáltalá­nosabb nyelvvé, ti. a legáltalánosabb áru-egyenértékké válik, ami a pi­acnak, sőt a világpiacnak és ilyen módon az emberiség integrációjának a feltétele, ha ezeket ki akarnánk kapcsolni, akkor szükségképpen prekapitalista, kezdetleges formációkhoz jutunk vissza. Egy romantikus kö­vetelménynek forradalmi úton való megvalósulása csak represszióhoz vezethet. Ezért logikus volt Marx gondolatmenetében a proletárdiktatúra követelménye. Aminek viszont már – lásd az ő vitáját Bakunyinékkal és a különböző anarchista tendenciákkal – egy erőteljes etatizmusa másik következménye, és akkor már közel vagyunk a kommunizmushoz. Te­hát amennyiben Marx gondolkodása vezérfonal a cselekvéshez, annyi­ban Marx gondolkodása az erőszak beláthatatlan sorozatához vezethet, minthogy ezt a gondolatot sokan testté akarják változtatni.

Korrektebbnek tartom, ha a filozófusok megmagyarázni igyekeznek a világot, úgy ahogyan ók tudják. Beérik azzal, hogy ez a magyarázat részleges és egyoldalú és személyes aspektusa a világnak. És ha javas­lataik nem takaróznak, olyasféle általánosságokkal, mint egy osztály, az állam vagy akár egy világrend érdeke; vagy mint az egész emberiség történelmének és a történelem szükségszerűségének és rációjának a követelményei. Mert ezek mind törvénytelen, illegitim túláltalánosítások, amelyek az erkölcsi szempontból legkétségesebb cselekedeteket igazol­hatják. Én Marx gondolkodásában termékenyítőnek tartom a társadalmi helyzetek konfliktusos leírását, de kiegészítendőnek tartom azzal a Bibó­tól eredő börtön-aforizmával, amely szerint ő azt mondogatta marxista kollégáinak a cellában, hogy a történelem legalább annyira osztály­kompromisszumok, mint osztályharcok története. De innen, ebből a konfliktusos leírásból semmiképpen nem tudok elképzelni erkölcsi leve­zetéseket. Ami pedig az általában vett politika és az erkölcs viszonyát illeti, én szeretek hivatkozni arra, hogy Machiavelli ugye, kiváló politika-tudós volt. Nagy klasszikusa a politika tudományának. Leírta, hogy ho­gyan működik a maga korában a városállamnak vagy akár egy szerve­zett nemzetállamnak a politikája – és annak nem sok köze volt az er­kölcshöz. Ő maga kiválóan erkölcsös ember volt, igazi intellektuel, aki azt írta, amit látott, gondolt, igazi republikánus volt. Még meg is verték, gon­dolatait üldözendő. Majd egy-két évszázad múlva, három múlva, jött Nagy Frigyes. Aki megírta Anti-Machiavelli című, jóval unalmasabb köny­vét. Ő volt a „herceg", a „fejedelem", aki hát bizony egy elég kétséges erkölcsű ember volt, legalábbis áldozatainak nézőpontjából. Kemény zsarnok volt, noha felvilágosult uralkodó is volt a maga módján. És ő Machiavellit nevezte erkölcstelennek, pedig talán egy másik nézőpont­ból ó cselekedett erkölcstelenül. S noha látok erkölcsi lépéseket, erköl­csös választási lehetőségeket a politikában, de jogosnak érzem azt az ellen-aforizmát is, hogy az erkölcsös politika olyan, mint, mondjuk, a nö­vényevő oroszlán. Vagy a monogám Don Juan. És meg is mondom, mi­ért gondolom ezt. Mert más a célja, más az érdeke. Az az érdeke, hogy a hatalmat megszerezze, azt igazolja, kitágítsa, fejlessze. És ez rendben is van mindaddig, amíg nem áll módjában kiiktatni más, hasonló törekvé­seket, tehát amíg ezek a törekvések bizonyos játékszabályok között ver­sengenek egymással. Amíg a hatalomért folytatott verseny valamelyest a sportszerűség keretei között zajlik. De ha a Játékosok egyike önma­gát a „történelmi szükségszerűség" vagy bármilyen magasabb transzpolitikus erkölcs megtestesítőjének, a többieket pedig ép­penséggel ezzel szembenállóan nemcsak ellenfélnek, hanem ellen­ségnek és ezen keresztül az emberiség ellenségének nyilvánítja, akkor ott egy illetéktelen átcsúszás történik egyik fogalmi körből a másikba. Ezért jobbnak tartom, ha a politikai berendezkedésnek a poli­tikai törekvések korlátozása, kordába szorítása és szabályszerű verse­nyeztetése a célja, mintha valamelyik politikai törekvés az erkölcsi ab­szolútum rangjára emelkedik, és ezáltal a többiek kiiktatása és megsem­misítése elfogadottá válik.

Úgy értsem tehát, hogy a politika meg az erkölcs egymástól lényegében teljesen idegen dolgok, de ha egy jogállam keretei normálisan működnek, akkor az meg tudja akadályozni, hogy a politika radikálisan erkölcstelenné váljék?

Konrád: Ezt azért így nem mondanám. Azt mondanám, hogy az egyes politikák adott helyzetben lehetséges alternatívák között dönthet­nek, tételezzük fel hogy erkölcsösen vagy kevésbé erkölcsös módon. És ha erkölcsösnek tekintjük azt, hogy lehetőleg minél kevesebb embernek származzon baja, minél kevesebb érintettet pusztítson el az a cselekvés, ami a politikában megtestesül, akkor azt a politikát, amely kevésbé pusztító, egyben erkölcsösebbnek tekinthetjük. Tehát ha egy politikai döntés tárgya, hogy adjunk-e munkanélküli segélyt a munkanélküliek­nek, vagy sem, akkor erkölcsösebb munkanélküli segélyt adni. De én úgy gondolom, hogy ezek mind részlegesen erkölcsös vagy erkölcstelen cselekedetek, mert ugyanakkor talán a munkanélküli-segély jelentős megemelése hátrányosan érint másokat, akik dolgoznak, és akiktől el­vonják ezt a segélyt. Tehát minden politikai döntés valakinek jó, valaki­nek rossz. Egyiknek használ, másiknak árt. Valakit jutalmaz, másokat pedig büntet. És nem fölismerni, hogy ilyen viszonylagossága van a po­litikai cselekedetek erkölcsi tartalmának, az veszedelmes bűnökhöz ve­zethet.

Kósa: Marx azt mondta, azt írta, hogy egy majdani igazságosabb és tulajdonilag nem kettészakadt, nem elkülönült társadalmat a ter­melőerők egy bizonyos fejlettségi szintjén lehet megvalósítani. Az fogja majd kikényszeríteni. Ezért az én olvasatomban nem a kiteljesedő pol­gári társadalmak helyett gondolta ezt a majdani, másféle társadalmat, hanem gondolkodása logikája szerint a polgári társadalom a kapitalista berendezkedéssel együtt végigjárja a maga útját, majd elérkezik a ter­melőerők egy olyan fejlettségi szintjére, amelyik már lehetővé tesz vala­milyen továbblépést. Ilyen szempontból nézve, teljesen világos, hogy a szovjet kísérlet oda vezetett, ahova, mert hiszen semmiféle utat nem járt végig. Valaminek elé vágott, valami helyett született meg, úgy is mond­hatnám, hogy megerőszakolta a történelmet, megpróbált rákényszeríteni a marxi folyamatosság logikájára egy erőszakos, másféle logikai rendet. Erről, tudom, hogy Marxnak is nagyon sarkos és kemény véleménye volt. Egészen pontosan az állami tulajdonlást, tehát azt, amit Sztálinok megcsináltak, azt az egész szovjet kísérletet, hogy a termelőerők és egyáltalán a tulajdonviszonyok több mint 90%-a állami tulajdonba került, ezt Marx alávalóságnak nevezi, és azt írja róla egészen pontosan és szó szerint, hogy ez a tulajdoni forma nemhogy meghaladná a magántu­lajdon viszonylatrendszerét, tehát a tőkés viszonylatrendet, hanem még csak el sem éri azt Vagyis, ha nem éri el, akkor az én paraszti gondolkodásom szerint ez az állami tulajdonláson alapuló sztálinista, poszt-sztálinista, akármilyen képződmény nem Marxot cáfolja, hanem azt bizonyítja, hogy nem lehet átugrani évtizedeket, sőt évszázadokat egy bizonyos fejlődési folyamatban, és így számomra nem cáfolja Mar­xot mindaz, amit Sztálin vagy a sztálinizmus produkált. Tehát én nem tekintem a szocializmus valamely kísérletének az elmúlt 70 vagy 80 vagy akárhány esztendőt Hanem egy olyan különös és tragikus és ka­tasztrofális történelmi kísérletnek tekintem, amelyik lehet, hogy remény­kedett abban, hogy átugrik majd mindenféle fokozatokat, de végered­ményben, ha a tulajdoni és a hatalmi viszonyokat tekintem, akkor szinte egy feudalizmus előtti állapotba süllyesztette vissza a társadalmat. Nem félek a szótól, én egy rabszolgakori tulajdoni szerkezetre gondolok. Marx tehát nekem e tekintetben azt is jelenti, hogy „államszocializmus" az – fából vaskarika. Államszocializmus nem létezik. Lehet, hogy létez­het ilyenféle rendszer, de azt semmiképpen sem lehet szocializmusnak nevezni.

Konrád: Miért nem?

Kósa: Azért nem, mert nem valósul meg benne a társadalmi tulajdoni alapzat.

Konrád: A kisajátítókat kisajátították…

Kósa: De még kevesebbek sajátították ki, ez a furcsasága. Még ki­sebb réteg. Tehát ha volt egy társadalom, amelynek mondjuk a 70 vagy 60 százaléka nincstelen volt, a 40 százaléka tulajdonos volt, ez bizony egy nehéz arány a 60 százalék számára. Ebből a helyzetből azonban az előrelépés nem az, hogy akkor most már ne legyen tulajdonos az a 40 százalék sem, hanem legyen az az 1 százalék, a személytelen állam, és az minden tekintetben uralkodjék a kisemmizett 99 százalék fölött.

Konrád: Hát ami az államé, az mindenkié…

Kósa: Hát igen, ez volt a sztálini csúsztatás… de én azt gondolom, hogy az állani, az állami tulajdonlás élesen ellentétes a társadalmi tulajdonlással. Tehát ha volt 40 százalék tulajdonos és 60 százalék nincstelen Oroszországban, és lett belőle 1 százalék tulajdonos és 99 százalék nincstelen, megfosztva mindentől, tulajdonától és jogaitól, ak­kor éppen hogy nem az történt, hogy a magántulajdont társadalmasítot­ták vagy kiszélesítették, és erre épült a hatalom és önrendelkezés, ha­nem valójában egy rettenetesen koncentrált arctalan hatalmi, államha­talmi, katonai, politikai nem tudom mi jött létre, nem tudom a nevét meg­mondani, mert kapitalizmusnak sem nevezhető, hiszen az sem volt. A marxi logika az én szememben az a becsületes logika, amely szerint, ha egyszer volt a görög demokrácia és az a szabad polgárok demokráciája volt, de a rabszolgák ebből ki voltak rekesztve, akkor ennél tökéletesebb társadalomnak is lennie kell. Marx egy olyan társadalomról álmodott, ahol senki nincs a közhatalomból kirekesztve, tehát egy teljes önren­delkező társadalomra göndört, tulajdoni korlátok nélkül. Legalábbis le­gyen szabad mindenki számára valamilyen formában tulajdont, illetve politikai tulajdont, politikai szabadságot megszerezni. Mivel azonban az elmúlt 70 évben valamiért, egy logikai félreértés folytán, elkezdték szo­cializmusnak nevezni azt, amit Sztálin, Hitler, meg nem tudom én kik csi­náltak, ezt az egész őrületet, ez így terjedt el, és így használjuk, hogy hát igen, hogy szocializmus, meg létező, meg állam,- meg nem tudom még milyen szocializmus. Én már most ott tartok a józan paraszti eszemmel, hogy nem mondom rá. Mert Sztálin valóban megszüntette a klasszikus, kapitalista, tehát a történelmi magántulajdont. De helyette nem társadalmi tulajdont hozott létre, hanem egy kisajátított, még annál is inkább kisajátított és elidegenedett tulajdonformát. Ezért tehát a szillo­gizmus sántít. „Már nincs magántulajdon, tehát megteremtettük a szo­cializmus alapjait."Ezt sulykolták belénk, ezzel hülyítettek minket. Csak­hogy ez logikai képtelenség. Mert ha azt mondom, hogy nem ón vagyok az angol trónörökös, ebből nem következik az, hogy én vagyok a dalai láma. Nem a szocializmus alapjait teremtették meg, hanem egy, az em­beriség történetében soha nem látott hatalmi koncentráció tulajdoni alapjait. Ezt az egyszerűség kedvéért elnevezték szocializmusnak. Nyil­ván ilyén nyersen fogalmazva ez egy kicsit furcsán hangzik, biztos, hogy szebben hangzik az, hogy ha utópiáról, sikertelen kísérletről beszélünk. Az én olvasatomban a marxi gondolatban lényeges törekvés a tulajdoni elkülönülésnek, a nincstelenek és a valamivel rendelkezők közötti sza­kadéknak, a társadalmi értelemben vett elidegenülésnek a felszámolá­sára, hogy valamiféle közösségi, az egész társadalmat integráló, szaba­dabb társadalmi együttlét, szabadabb közösségi együttlét jöjjön létre, és ebből a szempontból nézve a sztálinizmus nem a marxizmusból nőtt ki, hanem annak ellenére, merénylet volt Marx ellen. De nem csak Marx ellen, hanem az egész emberi történelem logikája ellen. Ez az én meggyőződésem.

És az utolsó dolog, amit el akarok mondani, hogy egyes fejlett társa­dalmakban a termelőerők már megközelítik azt az érettséget, amikor fel­merül egy másféle tulajdonlás formája, nem diktatúra-, meg ráolvasás, meg utópia-alapon, hanem reális alapon. Van két ilyen társadalom. Az egyik a svéd, a másik a japán. Tavaly japán, nota bene liberális politiku­sokkal beszélgetve azt kérdeztem, hogy mi az ő legfontosabb belső gondjuk, melyek azok a legfontosabb kérdések, amelyekkel foglalkoz­nak. Azt mondták, csakis a tulajdon kérdése. Természetesen. Hogy ki tudnak-e találni a jövő évezredre értelmes és hatékony tulajdonformát. És elmondták nekem, hogy a legtermelékenyebb japán vállalatoknál már szó nincsen a klasszikus kapitalizmus egy tőkés – sok bérmunkás vagy néhány tőkés – sok bérmunkás viszonylatáról. Ezek helyett másféle tu­lajdonszerkezetek jönnek létre. Egy vállalaton belül is. A dolgozói rész­vényekkel, és így tovább. Amelyik nem úgy szabad, hogy ha a dolgozó megspórol valamennyi pénzt, akkor megveheti. Hanem hogy ha dolgo­zik 5 évet egy vállalatnál, akkor az ötödik év végén kap egy részvényt. Ezért eleve nem idegen tulajdonba megy dolgozni, hanem a sajátjába megy. Ha 10 évet dolgozik, akkor nem plusz egy részvényt kap, hanem még kettőt. És ha 15 évet, akkor még hármat. És így tovább. És az élete végére tulajdonos lehet. És nem csak ezek a közösséginek nevezhető tulajdonosi formák törnek utat Japánban, hanem még más ilyen jellegű kísérletek is. Mindez számomra azt mutatja, hogy akármilyen furcsa, de létezhet egy, a klasszikus tőkés felállásnál magasabb rendű és termelé­kenyebb, és az ember számára talán elviselhetőbb tulajdoni formáció. És szó sincs arról, hogy a sikeresen kormányzó japán liberális párt a homlokára tűzné Marxot. Ilyen szempontból semmiféle ideológiája sin­csen. De mégis errefelé keresgélnek. És ezen az úton látják annak esé­lyét, hogy létrehozhatnak egy emberrel arányosabb tulajdonformát. Nem az jut eszükbe, hogy államosítsanak. Eszük ágában sincs.

Tőkei: Kezdettől fogva állami alapzaton vannak. Az ellenőrzés olyan mértékben van az állam kezében…

Kósa: Inkább az ő kezükben van az állam.

Konrád: Svédország valóban továbbra is kapitalista társadalom. A ja­vaknak 14 százaléka van állami kézben, 86 magánkézben. Más kérdés, hogy igen erősen progresszív adózás lévén, a jövedelmeknek, de legin­kább az alkalmazotti jövedelmeknek, tehát a bérből és fizetésből élők jövedelmének olyan nagy hányadát vonják be az állami költségvetésbe, és az állami költségvetésnek olyan nagy hányadát forgatják vissza nép­jóléti, szociálpolitikai, kultúrpolitikai célokra, hogy az elosztásban egy bi­zonyos fokú relatív egalitarizmust teremtenek. Ennek ellenére vannak milliárdos nagy vagyonok, és vannak tulajdon nélküli emberek. Tehát a szociáldemokrata modell, az egy humanizált kapitalizmus, de én szocializmusnak nem nevezném. És nem gondolom, hogy jogos azt mondani, hogy az államosítás következtében előálló társadalom vagy gazdaság nem szocialista Hiszen ez volt a javasolt megoldás, a kisajá­títók kisajátítása, a tőkés tulajdon össztársadalmi tulajdonba helyezése. Na most mi az „össztársadalom"? Ez nagy kérdés. Ugye a 19. század­ban ez többé-kevésbé néhány európai nemzeti állam társadalma, azok a társadalmi egészek, amelyek egy nemzetállamon belül vannak. Mert felfoghatnád a társadalom egészét úgy is, mint az emberiség egészét. De hát az emberiségnek nincsen, hogy is mondjam, instanciája nincsen cselekvő intézménye; az egyetlen olyan intézmény, amely a polgári tu­lajdonnál és tulajdonosoknál átfogóbb intézmény volt, a XX. század első felében, a nemzeti állam volt. Tehát a polgári tulajdon, a piacgazdaság és a verseny meghaladása nem lehetett más, mint államtársadalom. Ha nacionálszocialista, náci vagy fasiszta, akkor a gyárost államosította, és Hitler is azt mondta, hogy ón nem a gyárat fogom államosítani, hanem a gyárost. Alárendeli és betagozza az államirányításba vagy a politikailag irányított hadigazdaságba Vagy egy ennél radikálisabb lépést tesz, mert a gyárat államosítja és ilyen módon állami tulajdonná változtatja a társa­dalom egészét infrastruktúrával, személyekkel, kulturális javakkal, min­denestül együtt. Úgyhogy az egy kedves gondolat, hogy van valami, ami ezen túli, de semmiképpen nem állítható hogy a tizenkilencedik században látható volt, hogy mi lesz esetleg a huszonegyedikben. Amit még ma sem látunk. Ma annyit látunk, hogy azokban az országokban, amelyeket a legfejlettebbeknek neveznek, nincs jele annak, hogy a piac, a pénzgazdálkodás, a ver­seny fölé emelkedne valamilyen univerzális, kollektív tulajdonos.

Tőkei: Feltétlenül meg kell szólalnom még egyszer, lehet, hogy utol­jára. Én a leghatározottabban azzal értek egyet, hogy azt, ami történt, minden ficamával, bűnével, gyalázatosságával és alantasságával együtt államszocializmusnak kell nevezni, és nem államkapitalizmusnak.

Kósa: Még annak sem nevezném, még államkapitalizmusnak sem, mert nem volt kapitalizmus.

Tőkei: Ez egy szocialista kísérlet volt, állami formában. Még nem nagy az ember, de képzeli, hát állami. Az elkövetkezendő események sajnos ezt még inkább meg fogják mutatni, mert a jövő az állam és na­cionalizmus közti olyan összefonódást ígér…

Konrád: Igen, az lehet, hogy most fog jönni az államkapitalizmus.

Tőkei: Bizony, lehet… nagyon is lehet.

Konrád: Most építjük az államkapitalizmust.

Tőkei: Azt pedig etikai kérdésnek tartom, hogy ennek a kudarc­nak a felelősségét ne hárítsuk át kizárólag a kapitalizmusra, vagy a prekapitalizmusra, vagy Ázsiára, vagy bármire. Ezt mi rontottuk el, még­pedig azzal, hogy túlságosan is sokáig hittük: az államszocializmus csak átmeneti formáció lehet. Ez valamennyire mégiscsak bűnrészessé tesz bennünket, akik naivan azt gondoltuk, hogy ez a korszak, ez az állami korszak hamar meghaladható, és integráció lesz, előbbre lépés a szocia­lizmus felé. Integráció helyett teljes dezintegráció következett be. Bizony elő volt készítve ez a mai és a közeljövőben várható helyzet. Ez a mi felelősségünk is. Vállalnunk kell… és újra kell kezdeni az ezekről a kér­désekről való gondolkodást.

Kósa: Hadd pontosítsák valamit. Én nem állítom, hogy Svédország­ban vagy Japánban szocializmus van. Csupán azt mondtam, hogy eb­ben a két társadalomban – biztos, hogy másutt is, de én, mondjuk, ezt a kettőt figyeltem kicsit közelebbről, különösen a japánt – mutatkoznak bi­zonyos tulajdoni szerkezetváltások. És ami a te svédországi adataidat illeti, az igaz az állami tulajdonra, de a nagyobbik hányadot te magántu­lajdonnak tekinted, holott Svédországban a legnagyobb tulajdonhányad, azt hiszem 43 százalék, nem állami és nem magántulajdon, hanem a szó szoros értelmében társadalmi tulajdon. Hogyan áll ez elő? Például az egész társadalombiztosítási rendszer, tehát a befizetett társadalom­biztosítási hányadok nem állami tulajdonba kerülnek, hanem egy olyan bankrendszerbe, amely azoké, akik abba befizetnek. Tehát nem magán­bankba, és nem állami bankba. Ezért nem politikai döntés kérdése, hogy valaki mennyi nyugdíjat kap, hanem egy részvénytársasági vagy valami­lyen másféle formában működő mechanizmusból következik. Minden­esetre a svéd szociáldemokraták ezt a hányadot társadalmi tulajdonnak tekintik. Ez talán még nem szocialista tulajdon, de mégis más már, mint a klasszikus magántulajdon vagy egy olyan-amilyen állami tulajdon. És azt sem állítom, hogy Japánban szocializmus volna. Csak bizonyos, a közösségi, társadalmi tulajdonlás irányába mutatkozó szándékokat, mozgásokat próbáltam ezzel jelezni. És továbbra is kitartok amellett: ha csak egy közbülső, taktikai lépés lett volna a magántulajdon álla­mosítása abból a célból, hogy ez majd azután társadalmasodik, va­gyishogy lesz egy következő lépés, akkor ez a szándék érthető volna, ám ez a lépés elmaradt. A mi nemzedékünk élte meg azt az igényt, hogy ha pedig az állam eltulajdonította, pontosabban kisajátította a társadalmat, akkor a társadalomnak az a dolga, hogy sajátítsa ki az államot! 68-ban, Prága idején, erről álmodoztunk, pontosan emlékszem.

Tőkei: 56-ban is.

Kósa: És 56-ban is erre gondoltunk, igaz. És ha az állami-kormány­zati túrtengésre gondolunk, bizony ez a szándék ma is éppoly időszerű. És ne úgy, hogy mindenkinek a nevére legyen írva öt részvény, nem erről van szó, de akkor viszont a demokráciával, a tényleges társadalmi akarattal és önrendelkezéssel kellett volna az állami mindenhatóságot legalább politikailag társadalmi tulajdonba venni. Ez nem történt meg. Ezért számomra mégiscsak hamis az a kifejezés, hogy államszocializ­mus, én azt tartanám pontosnak, és helyesnek, hogy „az államosított társadalmak rendszere", de a „társadalom", az nem azonos a szocializ­mussal. Az a társadalommal azonos, amit államosítottak, kisajátítottak. Rendben van, hogy ezt valahogy el kell nevezni. Hiszen leéltük az éle­tünket, és még élve is maradtunk. Mert ha ez annyira elviselhetetlen lett volna, akkor nem illett volna túlélnünk. Próbáltuk. Igen, elhittük, az élet ilyen, és voltak ennél rosszabb korszakok is a történelemben. És én nem azért mondom mindezt, mintha bármiféle felelősségből ki akarnék evezni. De nincs is nekem semmiféle bűntudatom, az ördög vigye el, nincs. És semmiféle nosztalgiám sincs. A jövő szempontjából nézem, hogy ki kellene tisztítanunk, mondjuk, egy zseniális ember sejtéseit, tu­dását, elemzéseit, és valóban nem volna szabad összetéveszteni egy egyáltalán nem zseniális és egyáltalán nem tisztességes és egyáltalán nem erkölcsös önkényuralmi rendszer generalisszimuszával vagy akár­kivel. Ezt nem szabad, nem tehet róla. Igen, nem tehet róla a Szulikó nevű kedves grúz népdal, hogy Sztálin is énekelte. Mint ahogy Jézus Krisztus nem tehetett arról, hogy az inkvizítorok rá hivatkozva mit csinál­tak. O annyira szelíd volt, hogy amikor vitték föl, akkor se mondta, hogy hát fiúk ne… még meg sem kérdezte, hogy miért visztek most engem ide a Koponyák hegyére. Meg sem kérdezte, tehát őbelőle, ami utána jött, nem következik. Félreértés ne essék, nem holmi Marx-hívőként akarok én itt megjelenni, de azt mondom, ha ólt egy ember, akinek értékes gon­dolatai voltak, mondjuk egy társadalomszerkezet leírásáról, akkor azt fel­tétlenül, mint az emberi kultúra kihagyhatatlan részét kezeljük – persze nem szentként, nincs bennem semmiféle áhítat, hiszen bárkire lehet mondani, hogy ez vagy az hülyeséget mondott. Természetesen biztos voltak óriási tévedései is – de a jövő szempontjából mégis úgy gondol­nám, hogy ennek az igen szelíd, szakállas embernek többek között az erkölcsi szuverenitása..

Tőkei: Szegény Marx!

Kósa: Igen, én olyannak látom…

Konrád: Hadd dicsérjem én is, de nem azért mert olyan szelíd volt. Hanem mert egy hatalmas dúvad volt. Egy nagy barokk szerző. Aki fé­lelmetes iróniával tudta ronggyá tépni azokat a gondolatokat, amelyek­kel nem értett egyet. Egy nagy, dühös ember volt. Ugyanakkor a pom­pás iróniája mögött valóban zseniális meglátások vannak, óriási szó­kincs, nagy és váratlan szóösszetételekkel előálló, valóban nagy stílus az övé, az egyik legjobb szerző a XIX. század filozófusai, társadalomtu­dományos gondolkodói között. Szelídnek, azt hiszem, nem volt szelíd. Sem mint forradalmár, sem mint magánember, sem mint politikustárs. Elég kellemetlen alak is volt, még Engelsszel is elég fölényesen bánt, ez a zsenikhez hozzátartozik. Én is egyetértek abban, hogy nem jó vissza­menőlegesen szerzőket a vádlottak padjára ültetni azért, mert aztán mindenféle gonoszság következett azoknak az embereknek a cseleke­deteiből, akik a szerzőkre hivatkoztak. Ez azonban ne mentsen fel telje­sen bennünket az alól a gondolkodás alól, hogy lássuk, minden cseleke­detnek megvan a maga igazolása és mögöttes szellemi háttere. Végül is nincs olyan cselekedet, ami ne lenne szerzőkhöz és irodalomhoz köt­hető. Úgy hogy a XX. század nagy rémségei jámbor dolgozószobákban, jóhiszeműen működő szerzők könyveivel valamilyen módon, szegről-végre mégiscsak össze vannak kötve. És ez bennünket mindenképpen arra a gondolkodásra indíthat, tűnődjünk el azon is, hogy abból, amit most csinálunk, milyen nagy gazemberségnek lehet majd az elkö­vetkező jövőben Igazolását megtalálni.

Kósa: Én Marx szelídséget nem jellembeli adottságnak tekintettem, hanem egy igazságkereső ember szelídségének. És mivel a sztálinizmus hivatkozott rá, Sztálinhoz képest most is azt mondom, hogy a világ egyik legszelídebb embere volt. Sztálin hivatkozott rá, és ha valakinek nem tet­szett az, hogy ő hogyan hivatkozik, akkor azt a néhány tíz millió embert egyszerűen eltette láb alól. Marx, tudomásom szerint, nem tett el senkit láb alól, és én ezért őt ilyen értelemben szelíd gondolkodónak tartom.

De befejezésül hadd mondjak még néhány mondatot arról, hogy össze lehet-e egyeztetni a politikát és az erkölcsöt… Politikusként nem bűn például lelépni a politikai színpadról. És emberi értelemben sem bűn, ha valaki egy ideig politizál, aztán nem politizál. Erkölcsi értelemben, ha az ember feladja a maga erkölcsi mértékét, az vétek, az bűn, az jóvátehe­tetlen. De az, hogy valaki ilyen pártban van vagy olyan pártban, vagy pár­ton kívül politizál, vagy nem politizál, ez nem tartozik az erkölcsi szférába. Megpróbálja még. Mert benne van a mi nemzedékünkben az a gondolat is, hogy könnyű úgy szárnyaló értelmiséginek lenni, hogy az ember nem próbálja a rögeszméit átvezetni a valóságba, szembesíteni a politikai cse­lekvéssel, mert az nem egészen tisztességes dolog. Még egy művésznél sem. Valahogy ez kevés. Petőfi elmegy Segesvárra, József Attila belebo­csátkozik a munkásmozgalomba, Nagy Laci végigcsinálja a NÉKOSZ-t és így tovább. Mert kell sorsfedezet is ahhoz, hogy az ember műveket hoz­zon létre. Hogy megpróbálja megérteni, hol is él, és hol vannak cselekvé­si határai. De nagyon nehéz. Ne vegyétek szerénytelenségnek, ha a ma­gam példáját mondom. Én felálltam a legutóbbi hozzászólásomkor – ez egy fél éve volt, tavasszal -, és azt mondtam, hogy én elismerem és tu­domásul veszem ezt a pártosdit, ezt a pártelvű parlamentet. Lehet vitat­kozni pártérdekek szerint. De vannak fontos kérdések a nemzet életében és a történelemben, amelyben élünk, és ezeknél a fontos kérdéseknél abba kell hagynunk ezt a bezártságot, tehát a pártosdinak ezt a lehatárolt gondolkodási formáját, mert hiszen az leszűkít, és nem felszabadítja az embert, hanem lefokozza. A legfontosabb kérdésekben fel kell emelked­nünk egy nemzetelvű, esetleg emberelvű parlamentig, tehát a történelmi, stratégiai kérdésekben, a béke kérdésében vagy a rendszerváltás kérdé­sében, vagy az igazság kérdésében… sok olyan dolog van, amely csak­ugyan nagy kérdés, s amelyet nem lehet pártosdival megközelíteni. És mikor én ezt csöndesen elmondtam, bizony az egész parlament dübör­gött, nem azt mondom, hogy mindenki, de nagyon sokan dübörögtek, főként a kormányzati oldalról. Én pedig elnémultam… nem tudok dübö­rögni.., így nem lehet, dübörögve nem lehet felemelkedni az ember-elvűséghez, mert akkor az már nem emberelvű, hanem dübörgéselvű. És én ezt nem is kiabálhattam… csendesen elmondtam, s ahogy elkezdtek dübörögni, éreztem, hogy a torkomban lüktet a szívem, én nem tudok ezen a nyelven beszélni… be vagyok oltva ellene. Nem tudok, nem is aka­rok valakit túldübörögni, hiába úgynevezett politikai ellenfelem. Ellenfe­lem? Ez butaság. Ő – ember, és nem tudom őt nem-embernek tekinteni, még akkor sem, ha ő engem nem tekint igazán embernek. Itt van egy éles határ. Erkölcsi határnak is nevezhetném. Es attól kezdve számtalan­szor éreztem, hogy meg kéne szólalni, és nem szólalok meg, ülök ott és kimenekülök a folyosóra, nézem a földet; egy ideje elnémultam, mintha elfelejtettem volna mondatokat fogalmazni, pedig nem felejtettem el, pon­tosan ugyanolyan éles és sarkos véleményem van a különféle kérdé­sekről, de nem érzem azt a közeget, ahol ezt elmondhatom. És ez nagy baj… nem az a nagy baj, hogy én itt vesztegetem az időmet, értem nem volna kár, csupán az ország sorsáért aggódom. Mi lesz itt, ha a legfonto­sabb kérdésekben nem adatik meg, hogy elfogulatlanul és tisztán próbál­junk válaszokat keresni. Nem kell egyetértenünk. Mi például KI ültünk né­gyen. Senki sem kívánta a másiktól, hogy az értsen vele egyet. Ellenben mégiscsak lehetőség volt arra, hogy emberi módon elmondjuk az ilyen­-amolyan rögeszméinket, tévedéseinket, vagy akármit. Mert miért ne mondhatnánk el? És nem dübörögtünk. Mert dübörgéssel helyettesíteni az igazságot és az emberi gondolatot – ez is egyféle politika. És azt már tudjuk, hogy ez hová vezet. Ezért ha az a kérdés, hogy össze lehet-e egyeztetni az erkölcsöt a politikával, akkor erre az a válasz, hogy töreked­ni kell rá, mert lehetséges. Politika és erkölcs között a kapcsolódási pon­tok csak viszonylagosak lehetnek. De mégis, egy adott történelmi hely­zetben, adott történelmi feltételek között létezhet egy velejéig erkölcste­len politika is, és az erkölcsi értékeket viszonylagosan tiszteletben tartó és integráló politika is. És feltétlenül létezik, minden ember számára lé­tezhet a lehetőség, hogy harcoljon a maga tisztességéért, tehát az erköl­csi értékek érvényesüléséért. Amikor valaki egy adott pillanatban, ha­talmi megfontolásból léphetne ugyan egy irányba, de erkölcsi szem­pontból ez a lépés tilos, és dönt, és azt mondja, hogy nem a hatalom logikája szerint, hanem az emberi, az erkölcsi logika szerint lép, ak­kor mégis az erkölcs szerint politizál.

Az Öböl-háború nem hasonlítható össze annak a több mint 120 fegyveres konfliktusnak egyikével sem, amit a második világhá­ború befejezése óta megértünk. Áll ez nem csupán a dolgok gazdasági, geostratégiai és ökológiai következményeire, hanem e katasztrófa szociálpszichológiai méreteire is.

Ha a gondolkodás visszahull a barbárságba…

Az Öböl-háborúra éppen a történelem olyan szakaszában került sor, amikor először jutott világszerte érvényre az a gondolat, hogy nem lehet többé háborúzni, hogy a mások biztonsága előfeltétele a saját biztonságunknak is, és hogy az emberi civilizáció csak akkor élhet tovább, ha az államok közössége utat lel egyfajta, a világot átfogó „belpolitikához" is. Az újfajta gondolkodás – mondhatni: a reálisan lealkonyuló szocializmus tervezete, mely méltán megérdemelné a Nobel-dí­jat – azt a reményt ébresztette az emberiségben, hogy felismer­heti civilizációjának fordulópontját, s új partok felé indul. Az a tény, hogy a háború ennek ellenére lehetségessé vált, az érte­lem aligha túlbecsülhető kudarca. Ennek révén ugyanis nem­csak a háborúk megnyerhetőségének illúziója ébred újjá, hanem a barbárság is visszatér a népek látszólagos szolida­ritásának fedezéke mögül, s a közös biztonság stratégiáját át­forgatja a népek által közösen eltűrt népgyilkossággá. S újra megtörténik: a humanista gondolatot a népgyilkosság és az el­nyomás ideológiájának igazolásává minősítik le.

A helyzet globálisan problematikus állapota láttán el­kezdődött a népek társadalmi lelkületének átalakulása. A kétel­kedés a haladás eddigi paradigmájában, a nemzeti és nemzet­közi veszélyeztetettség iránti érzékenység és az a bizonyosság, hogy az emberi civilizációnak alighanem vége, a 80-as években nem csupán oda vezetett, hogy egy másfajta gondolkodás kez­detei bukkantak fel, hanem egyfajta általános feszültséget és fé­lelmet okozott. Pszichológiai szemszögből nézve olyan jelen­séggel állunk szemben, amely az egyének identitásának válsá­gához és az értelmezések ellehetetlenüléséhez vezet. Akárcsak minden más válság, ez a pszichikai állapot is hordoz magában lehetőségeket, ám veszélyeket is. A kollektív szubjektumok ilyenkor nem viselkednek másképpen, mint az egyéniek: ké­pesek arra, hogy újfajta értelmezéseket és cselekedeti for­mákat vegyenek fel, de arra is, hogy visszahulljanak a már elfeledett korábbiakhoz. Az embernek az a benyomása, hogy az Öböl-háborúra az utóbbi érvényes.

A helyzet nem új. Évszázadunk két világháborúja előtt is észlelte már az emberiség azt a lidércnyomást, mely végül ke­serű valóságnak bizonyult. A békekutatók számára még min­dig rejtély, hogyan történhetett, hogy a diplomácia minden baljós előérzete és nem csekély igyekezete ellenére is meg­történt az, amitől mindenki félt. A népek és a kormányok na­gyobb mértékben sodródtak a háborús helyzetek szaporodá­sa és éleződése felé, semmint akarták volna. Nem mintha nem lettek volna – akárcsak ma – minden oldalon olyan erők, amelyek akarták a háborút; ám a dolgok kiterjedése és lefolyása ellentmondott még a legharciasabb szándékoknak is. Lehet, hogy megismétlődik a történelem?

A történészek, a politológusok, meg – amióta ilyenek is lé­teznek – a békekutatók mindenkor gondosan összeszámolták a politika melléfogásait és a katonaság téves számításait. És még­is, mindig marad valami érthetetlen. Ezt a maradékot rendszerint átengedik a pszichológiának, a szociológiának meg másoknak, akik az emberi cselekedetek magyarázatával foglalkoznak. Az első világháború után a pszichológia, a második után a szocio­lógia vállalta, hogy az emberi lélek mélységeiben vagy egész nemzetek szocializálódásának felforgató hatású töréseiben ku­tasson az érthetetlen, a megmagyarázhatatlan után. Emlegették a halálvágyat, a tömeghisztériát, holmi hatalmas, áldozatokért ki­áltó emberi felsőbbrendűségről beszéltek, meg mindenféle más­ról. Ha megmagyarázhatatlan dolgokról van szó, soha nincs híja a magyarázatoknak.

A marxizmus nem csupán kivonta magát az ilyenfajta értel­mezések alól – ellenséges ideológiának tekintette őket. A politi­kát nem lehet „pszichologizálni", a lélek mélységein túlmenően mindenekelőtt az ember érdekei iránt kell kérdezősködni – már­pedig azok kézenfekvőek. De a marxista értelmezések után is visszamarad egyfajta rossz érzés. Mert a töke érdekeltségeit és az imperialista stratégiákat meg lehet ugyan magyarázni, azt vi­szont nem, ha mindezek fatalista módon olyan háborús kataszt­rófákba torkollnak, melyek révén sem örvendetes profitokra, sem a dolgok eredményes befejezésére nincs remény. Mivel magyarázható, hogy az áldozatok tettesekké válnak? Megnyug­tató materialista választ kell találnunk, mert az áldozatok őrülete sem a nyilvános véleménynyilvánítók remek manipulációiból, sem a biologisztikus hajlamokból nem vezethető le.

A háború és a szocializmus válsága

Számos olyan ok található, melyek révén kapcsolatba lehet hoz­ni egymással az Öböl-háború kitörését és a szocialista fejlődés eddigi útjának hanyatlását. Várható volt, hogy a kelet-nyugati konfliktus kiesése révén felerősödik az észak-déli; az is előre látható volt, hogy az USA nem fogja elmulasztani azt a kedvező pillanatot, amelyben sor kerülhet az amerikai elnök szeme előtt lebegő ábránd, a Pax Americana feltámadására, amihez a gonosz Szaddám Huszein most ha nem is indítékot, viszont vissza nem térő alkalmat szolgáltatott. Azt is ki lehet számítani, hogyan illeszkedik ez a háború a három kapitalista főcentrum, az USA, Japán és Nyugat-Európa viszonyába. Alap­jában véve azonban ezekkel a momentumokkal is, csupán a há­ború szociális-gazdasági, vagyis objektív vetületét ragadtuk meg, s nem azokat a szubjektív mozzanatokat, amelyek kitelje­sítik az őrületet.

A szocializmus válságának nem csupán globális-stratégiai vetülete van, hanem ideológiai is; ám még ez is csupán része a társadalmi gondolkodás átfogó válságának. Évek óta írunk és beszélünk arról, hogy az emberiség történetében megváltoztak a paradigmák, hogy mélyenszántó áttörésekre került sor, hogy lehetségessé vált az emberi civilizáció hanyatlása, s hogy nincs hiány olyan adatokból, amelyek a valóság szörnyű voltát tanúsít­ják. S miközben a tudós urak és hölgyek a modernség bukását latolgatják, egyre terjeszkedik a családi televíziós szobákban a borzalom. Előbb a Római Klub kasszandrai sikolyai, mert kime­rülnek a természet forrásai, azután pedig a harc a NATO kettős határozata, az atomvilág holocaustja ellen, és végül Csernobil, az ózonlyuk, az őserdő halála, az AIDS és sok minden egyéb ellen. Higgyünk bár a haladásban vagy az emberi értelemben – a médiumokban egyik sokkoló műsor a másik után zúdítja reánk korunk borzalmait.

Ez persze nem újdonság. Valamennyi kapitalista világkrízisre mindenkor egyfajta mélyenszántó nihilizmus volt jellemző, s nincs hiány materialista magyarázatokban, érdekfeszítő adalé­kokban arról, mi az összefüggés a társadalmi fejlődés krízisei és az emberi gondolkodás válságai között. Csakhogy ma minden másképpen van. Először is: nem csupán a filozófia vagy a szel­lemi tudományok válságával van dolgunk, hanem – a világot át­fogó médium-hálózat következtében – a tömegtudat válságával és az eddigi haladás-orientált gondolkodás töredékessé válásá­val, a tudományok, a politika és mindennemű társadalmi autori­tás válságával. Az, hogy mind efölé kiterjeszkedik a tájékozódás válsága, s ezért újból felbukkan a félelem, empirikusan igazolha­tó, s talán legláthatóbban az új szociális mozgalmakban tükrö­ződik.

Másrészt azonban a produktivisztikus-kapitalista haladás válsága ma éppenséggel az elméleti és gyakorlati antikapi­talizmus válságával esik egybe. Nem csupán a szocialista ál­lamközösség, hanem a hajdani kommunista és szocialista pár­tok is ott állnak elméleteik és értékrendszereik halotti máglyája előtt. A hajdani „reálszocialista országok", a harmadik világ né­pei és a baloldali mozgalmak elvesztették tájékozódó képessé­güket, s – ami még fontosabb – azt a lehetőségüket, hogy egyáltalán tájékozódhassanak. A marxista gondolkodás válsága elmélyült ugyan a reális szocializmus válsága nyomán, de nem ez a válság oka. Régebbi dolog ez: akkor kezdődött, amikor a marxisták először becsülték alá az emberiség újabb problémáit, és akkor érte el a csúcsot, amikor a 80-as években elkezdődött az újkonzervativizmus diadalmenete.

Az ember alighanem a spekuláció vékony jegére lép, amikor azon tűnődik, vajon hogyan festene a világ a szocializmus effaj­ta gyakorlati és elméleti lesüllyedése nélkül, s hogy vajon ugyan­úgy belecsúszott volna-e egy háborúba, mint most. Csak annyi biztos, hogy a szocializmus süllyedésének szubjektív oldala nem kevésbé fokozta egy háború valószínűségét, mint egyfajta geo-stratégiai bomlás.

A félelem megkeresi félelmének okát

Az, hogy a legfőbb kapitalista országokra egyre nagyobb mér­tékben jellemző a jövőtől való félelem, a jelek szerint nem egy lelki háborús készségre, hanem annak ellenkezőjére utal. Hogy mekkora a félelem a háborútól, az éppen az NSZK hatalmas bé­ketüntetésein látható: emocionális áramlásaik mélységes, az életet illető félelmeket tükröznek. Ám azt is számításba kell ven­ni, hogy ugyanakkor több mint kétharmaduk támogatta a hábo­rúba való belépést, hogy még a réges-régi békeaktivisták is hir­telen az alaptörvény megváltoztatását követelték, s ugyanakkor azt is, hogy német fegyvereket szállítsanak Izraelnek, a háború lehetséges résztvevőjének. Az emberben már-már az a benyo­más keletkezik, hogy éppenséggel a háborútól való félelem az, ami a háborúba hajtja az embereket, hiszen háborús lelkesedés aligha akad. Ám a médiumok által rendezett komputerháború tiszta, „fájdalommentes", technikailag tökéletes, s ugyanazzal a béke-fétissel takaródzik, mint az újabban ismét szóba kerülő SDI-program. Nem képtelenség, hogy a csak imént lelepleződött hazugság, miszerint a több fegyver nagyobb biztonságot jelent, most olyan formában támad fel, hogy még háború révén is lehet békét teremteni?

Ha nem ellenkeznék tapasztalatainkkal, az ember azt mond­hatná az USA-kormányról: mesteri, tudományosan megalapo­zott módon ért ahhoz, hogy a háborútól való félelmet háborúra való készséggé változtassa át. A dolog azonban valószínűleg úgy áll, hogy a Fehér Ház adminisztrációja csupán ügyesen kap­csolódik a mindennapi tudathoz, mely inkább aggódva, semmint optimistán tekint a jövőre, s hogy éppen a látens, de sokrétű vi­lágkrízis okán keletkezett állapotoknál fogva bocsátkozhat bele a háborúba.

A félelem rossz tanácsadó, mondja a népnyelv, s ezzel me­gint egyszer bölcsebb, mint sok más tele szájjal szóló tudomány. Az ember félelmeinek mindenkor több forrása is van, s csak rit­kán közli a tudattal, mitől is tart. Minél kevésbé ismert a valóság, annál nagyobb a félelem. A félelem az ismeretlen, a leselkedő borzalom, mely annál nagyobb, mennél csekélyebbnek bizonyul az értelem tájékozódó képessége. Kisgyermekeken tanulmá­nyozhatjuk, hogyan keletkezik a félelem, s mit tesz velünk. Ott alakul ki, ahol csődöt mond a tájékozódás, ahol megbúvik az is­meretlen, és bizonytalan az eljövendő. A félelmek olyanok, mint az igények: eleinte nem specifikusak, szétszakadozottak, s kez­detben csupán szorongást keltenek, mely paradox módon csak akkor szűnik, ha a félelem megtalálja a tárgyát. Nemcsak az is­meretlen veszély lelki hárítása, hanem már a felismerése is hoz­zásegít a feszültség csökkenéséhez.

A gyermekek azok, akik a legláthatóbban, a felnőttek ennél jóval szublimáltabb módon győzik le félelmeiket – úgy, hogy va­lamilyen alapot találnak a számára. A gyermekek szétszórt iszo­nya permanensen hoz létre kísérteteket és monstrumokat; ezek­re nemcsak ráirányul a félelem, hanem a szó legszorosabb ér­telmében ki is merítheti önmagát. A felnőttek sem igen cselek­szenek másképpen. Sohasem nagyobb az igény a horror, az erőszak filmbeli fantáziaképe iránt, mint olyan időkben, amikor nagy a rettegés; a pszichoanalízis meggyőzően bizonyította be a „fekete humor" példáján, hogyan igyekeznek az emberek hor­ror-látomások segítségével legyőzni a félelmeiket. Van olyan re­agálás a félelemre, mely félelmet keltő szituációk bevonásába torkollik. És megint csak a néplélek mutatja fel végső következte­tésként a végzetes konzekvenciát: az ember öngyilkos lesz a haláltól való félelmében.

Az ugyanis, amit egyszer már (tévesen) halálvágyként inter­pretáltak – mármint azt a megmagyarázhatatlan készséget, hogy az ember a romlásba vesse magát -, sokféle mindennapias magyarázatra alkalmas. Akiket szenvedélybetegség gyötör, általában jól tudják, hová vezet ez: a személyiség teljes szétszóródásához, idült kórhoz és halálhoz. Ám ez a felismerés koránt­sem a visszafogásra, hanem éppen a mértéktelenségre viszi rá őket. Az ember feladja magát, s mindent megtesz, csak hogy önnön romlását siettethesse. A katasztrófától való féle­lem egy önmagát beteljesítő próféciához vezethet, ha a felhal­mozott emocionális indulat túlmegy a határon. Márpedig a törté­nelem azt mutatja, hogy ez az „önmagát beteljesítő prófécia", melyet a szociálpszichológia jól ismer, nem csupán az egyes emberek, de akár egész népek fölött uralkodhat.

Az Öböl-háborúban nem csupán annak a régies gondolko­dásnak a tartóssága nyilvánul meg, amely jogosnak tekinti, ha valamely vétket a vétkező módszereivel torolnak meg; egyúttal reprodukálódik az áldozat mítosza is. Miközben a politikai és ka­tonai gondolkodást – minden józanság ellenére – az ótestamen­tumi „szemet szemért – fogat fogért" elve uralja, ennek számos kritikusa az elkerülhetetlenség gondolatának áldozata lesz. Úgy tetszik, mintha ezzel a halálvágy pszichoanalitikus gondolkodá­sát igazolnák, melyet már oly sokszor használtak fel arra, hogy magyarázatot találjanak a tömeges áldozatvállalás irracionalitá­sára. Ám még ha a genetikusan öröklődő halálvágy csupán fik­ció volna is, akkor is léteznek hagyományos gondolkodási min­ták, melyek ugyanúgy hatékony hordozói az információknak, mint a genetikai kódok. Példa rá a vétkesek bűnbánatos készsé­ge arra, hogy tévedéseiktől büntetés révén szabaduljanak meg. Ez a fajta, az Ítéletnap-kategóriában való gondolkodás – beleért­ve a megérdemelt büntetést, mely még a bűnözőket is arra készteti, hogy tudat alatt szembenézzenek saját beismeréseik­kel – lidércnyomásként nehezedik a nyugati világ szocializált tu­datára. Számos irracionális cselekedetünkben egy olyan, sok ezer esztendős bűnkultúra örökösei vagyunk, amely azt sugallja, hogy a szenvedést önnön bűnözési képességünk eleme gyanánt fogadjuk el.

Bármily őrületesnek tűnjenek is ezek a magatartási példák – különösen akkor, ha arról van szó, hogy egész népek hajlamo­sak arra, hogy vesztükbe rohanjanak -, ezek mégis a társadalmi realitás részei. Olyan realitásé, melyet a szociálökonómiai társa­dalomelmélet persze jó sokáig elhanyagolt. A marxizmus ugyan nem tagadta annak idején a társadalom szubjektív tényezőinek szerepét, de annak sajátos törvényszerűségeit nemigen vizsgál­ta meg. A történelem szubjektív vetületeit, az emberek igényeit, rezdüléseit és szenvedélyeit csupán objektív feltételek vissza­tükröződésének, nem pedig önálló, történelmet építő realitások­nak ismerte el; lemondott a szubjektív tényező gondolati átvilágí­tásáról, a megváltoztathatatlan objektív törvényszerűségek ma­radványaira redukálta azt. Ám sem az individuum, sem a tár­sadalom nem csupán a társadalomgazdasági bázis követ­kezménye, az egyének is, a társadalom is szubjektummá válnak: azáltal, hogy magukévá teszik a teljes emberi történe­lem kulturális örökségét. Olyan örökség ez, amely átfogja a for­mációkat, mely sokkal lassabban fordul másfelé, mint a társa­dalmi-gazdasági feltételek, s viszonylag önálló tényezőként működik. Éppen az Öböl-háború látszólagos irracionalitása mu­tat rá, milyen elengedhetetlenül szüksége van a materialista tár­sadalomelméletnek a társadalmi szubjektumok elméletére, hogy megérthesse a történelem szubjektív vetületét.

Megcáfolódott-e a békére kész imperializmus tézise?

Az utóbbi évek marxista vitái során jelentős szerepet kapott a modern kapitalizmus elemzése. A „békeszerető imperializ­mus" szószólóit a jelek szerint megcáfolta a valóság, s a megbékélésre hajlamos imperializmus képe immár csak ájtatos ábrándként tünedezik el a tőke való, ismert arculata mögött. Ám ha az előbbi meggondolások alapján eljutunk ahhoz a felisme­réshez, hogy e háború javaslói és ellenzői nem csupán racioná­lis megfontolások által vezettetik magukat, mi több: hogy embe­rek óriási csoportjai olyan magatartást tanúsítanak, mely ellent­mond egy még rövid idővel ezelőtt is elfogadott logikának, akkor más következtetésre is juthatunk: a modern kapitalizmus ob­jektíve – vagyis: gazdasági szemszögből – ugyan képes len­ne a békére, ám szubjektíve képtelen rá.

A békére kész kapitalizmus tézise valójában nem jelent egyebet, mint azt, hogy gazdasági törvényeit háború nélkül is le­het érvényesíteni, mi több, mai fejlődési feltételei mellett és te­kintettel a világ állapotára, mely a civilizáció vége felé halad, ob­jektíve is rákényszerül a békére. A strukturális harcképtelenség nem fikció, hanem tudományosan ellenőrizhető tény. Csak aki a modern társadalmak analízisekor még mindig egy gazdaságilag redukcionalista társadalomelmélet híve, az gondolhatja, hogy a gazdasági békére való készség „belenyugvást" jelent.

Ám a régifajta gondolkodáson, azon az évezredek óta működő logikán, mely szerint az erőszakot csak erőszakkal le­het kiiktatni, maga a kapitalizmus sem képes túltenni magát. Még akkor sem, ha háború nélkül is megállna a lábán: gonosz­ságai az általa kizsákmányolt, elszegényített harmadik világban mindig újra és újra előidézik az erőszakot, melyre a régi gondol­kodás szerint csak háborúval lehet válaszolni. Az újfajta gondol­kodás – ezt még a nagykapitalizmus bölcsebb képviselői is az egyetlen kiútnak tekintik – nyilvánvalóan jóval gyengébb annál, semhogy olyan helyzetben, mint amilyen Kuvait annexiója után alakult ki, gyakorlati politikát hozzon létre. Nem volna szabad ennyire félvállról venni az olyan régi dolgok felülkerekedését, amilyenek például a különlegesen agresszív tőkefrakció győzel­me vagy a fegyvergyártás. Ha több milliónyi ember, akinek gaz­dasági szempontból semmi oka sincs arra, hogy háborúra vágy­jon, elkerülhetetlennek, jogosnak és a nemzetközi jogbiztonság aktusának tekinti ezt a háborút, akkor ez csupán azt igazolja, mi­lyen kevéssé tartós egyelőre az újfajta gondolkodás.

Ismeretes, hogy az emberek fejében nem csupán racionális gondolatok támadnak; ha a valóságot akarják értelmezni, je­lentősen befolyásolják őket az érzelmek is. A felfokozott emóci­óknak – amelyek között nagyon is helyet kap a félelem – az a következménye, hogy csődöt mond a racionális gondolkodás. Az egyén ilyenkor visszahullik az archaikus gondolkodási mintá­hoz, akkor is, ha ezen régóta túllépett már; s ilyenkor kész min­dennemű józan állapotban elfogadott logika ellenében cseleked­ni. S ha a kollektív felpezsdülés állapota további dinamikát bon­takoztat ki, az még a legjózanabb fejeket is képes magával ra­gadni.

A világ jelenlegi veszélyhelyzete – ide tartozik többek között az a folyamat, melynek során széthullani látszik a Szovjetunió – nyilvánvalóan egyfajta szociálpszichológiai izgalmi helyzet, melynek révén az ember mindent elfelejthet, amire az utóbbi esztendők új felismerései tanítottak meg bennünket. A helyzet tehát pszichológiai szemszögből nézve igencsak veszedelmes.

(Fordította: Meller Ágnes)

Utopie Kreativ, 1991/8.

Önt az úgynevezett szocializmusban üldözték. Nyilván mint „klerikális elemet" jobboldalinak nyilvánították. Ugyanakkor én már azt is hallottam egyházi embe­rektől, hogy az Önök mozgalma az egyházon belül radikális, végső soron „bal­oldali". Ezek a kategóriák azonban valószínűleg nem alkalmasak az Önök moz­galmának leírására. Ebben az esetben viszont úgy kell feltennem a kérdést: vol­taképpen mi is ez a mozgalom? Hogyan jellemezhető, melyek a legsajátosabb vonásai, értékei?

Egy dolgot a történetéből lehet a legjobban megismerni. Olyan családban születtem, amelyben meghatározó volt, hogy amikor 4-5 éves kisfiú voltam, édesapám ateista-agnosztikus, szabad­gondolkodó álláspontjából – úgy, ahogy a francia konvertiták nagykönyvében meg van írva – egyik pillanatról a másikra, action gratuite-ként, megtért. Jött haza Dorottya utcai hivatalából, a Községi Takarékból, 1924 májusában Mester utcai lakásunkba, átment a Bakáts téren, ahol a templomból kiszűrődött az orgo­naszó, bement és ott egyálltó helyében megtért. Ennek követ­keztében én kisfiú koromban egy frissen megtért édesapának a hatása alá kerültem, és azután, gondolom, minden nap, 4-5 éves kisfiú módjára hókusz-pókuszoltam, miséztem, és a másfél évvel idősebb nővéremnek ott kellett térdepelni, mint ministránsnak. Utána lett jezsuita családi gyóntatónk, akihez kivonultunk babakocsistól; ott aztán meggyónt az egész család. Majd 10 éves koromban bekerültem a Piarista Gimnáziumba, ott bele­szerelmesedtem a piarista életformába – és 36-ban, amikor le­érettségiztem, beléptem a rendbe. Csodálatos magyartanárom volt és én is magyar-német szakos piarista tanárként kezdtem felszentelésem után, a 42-43-as évben a működésemet. A 30-as években a Pázmány Egyetemen még csodálatosabb pro­fesszorok óráit hallgathattam és közben figyeltem Szabó Dezsőre, Németh Lászlóra, Kovács Imrére, Veres Péterre. Így aztán a nagy dúlás, a „felszabadulás", úgy ért, hogy 1945 tava­szán első dolgom az volt Debrecenben, ahova a rend helyezett, hogy ingyenes kollégiumot koldultam össze a falusi tehetség­mentésben, a tehetségvizsgák által kiszűrt – ahogy Debrecen­ben akkor a rendtársaim mondták – „csodaparasztoknak", mert hát világos volt számomra, hogy „a 3 millió koldus országa" tűrhetetlen, és fel kell emelni a magyar parasztságot, oda kell ül­tetni az élet asztalához, és éppen ezekre a szűz népi erőkre építve kell másmilyenné formálni a magyar jövendőt. Nos, ebből érthető, hogy ekkor bizonyos érintkezési pontok voltak a pa­rasztpárt radikális balszárnyával is, és az is, hogy Debrecenben 45 őszén is, 46 őszén is a városi diákbizottság elnökének – a kálvinista Debrecenben! – az én diákjaimat választotta meg de­mokratikusan a város ifjúsága, mert ennek a szellemi múltnak következményeképpen érződött valami átütő erő. Utána jött 47, a fordulat éve, és kiderült, hogy én vagyok a legreakciósabb erő Debrecen városában. Akkor aztán eljött hozzám a MEFESZ-bizottság – az akkori kommunista ifjúsági szervezet -, mondván, hogy hát nyilatkozzam, és tagadjam meg Mindszentyt mint a magyar nép ellenségét. Mondtam, hogy ami Mindszenty nézeteit illeti, azok nem mindenben az én nézeteim, s hajlandó vagyok akár ki is fejteni, hogy mit látok másként, csak azt kérem, hogy ők is fejtsék ki ugyanabban a sajtóorgánumban, hogy ők mit lát­nak másképpen, mint Rákosi Mátyás, és akkor részemről semmi akadálya a dolognak. Ennek aztán az lett a következménye – és most már 48 őszén vagyunk, s már egyetemi lelkész vagyok, reggel 7-től 8-ig tartottam hetenként az egyetemisták számára teológiai oktatást -, hogy bevonult vagy 200 népi kollégista a te­rembe, a katedrára penderültek, és elmondták, hogy én összeszűröm a levet a reakciós Mindszentyvel, és a nép egyete­mén az ilyennek semmiféle helye nem lehet – távozzak. Egy november végi-december eleji sötét hajnalban történt, és hát körülbelül innen számít az én hosszú évtizedekre nyúló teljes földalattiságom, vagy illegalitásom. Ebben a szorongatottságban, amikor a kommunisták által irányított társadalmi élet azt magyarázza, hogy senkinek sem lehet helye e társadalomban, aki nem fújja azt a nótát, amit Rákosi Mátyás közvetlenül Moszk­vából jövő áttétellel diktált nekünk, jutok tehát el az evangélium­hoz, közelebbről ahhoz, hogy szemben Rákosi Mátyásékkal és szemben egy 1700 esztendős keresztény múlttal, szemben e két mozgalom, a kereszténység és bolsevizmus közös vonásá­val, hogy tudniillik úgy kell az emberiség dolgait rendbe tenni, hogy megtaláljuk a bűnösöket és aztán elnáspángoljuk őket, azazhogy felszámoljuk – Jézus azt mondotta: szeressétek az el­lenségeteket! Ekkor kezdek rájönni, hogy ez Jézus részéről nem jámbor duma, hanem végiggondolta, hogy az emberiség ügyei rendbetételének ez az egyetlen lehetséges alapja. És mindaz, ami a magyar társadalomban Bulányi-jelenségként, vagy Bokor-­jelenségként ebben a félszázadban adódik, az abból ered, hogy barátaimmal együtt következetesen végiggondoljuk: ettől eltávo­lodva minden zsákutcába és tragédiáról tragédiába jut. Tehát a verekedés ördögi körét egyszer végre meg kell törni. Azt hiszem erről van szó.

Tehát önben a sztálinizmusnak a tapasztalata erősítette fel azt a gondolatot, hogy az egyházban is rossz tendencia az, ami működésének a türelmetlen olda­lát képezi, s ami köztudottan, mondjuk, az inkvizícióban nyilvánult meg? Szó­val ez a tapasztalat kellett hozzá, vagy ez önnek már korábbi gondolata volt?

Egy sokkal közelebbi, a XX. századi magyar társadalom adta magyar tapasztalat indított erre. Láttam, hogy az egyház legjava erőinek részéről történő reformkísérletek annak érdekében, hogy ne három millió koldus országa legyünk, megbuktak az ál­lami hierarchián, és még sokkal inkább az egyházi hierarchián. Az a furcsa érzésem támadt Rákosi Mátyás terror-Magyarorszá­gában, hogy még ezek is inkább akarnak valamit, mint mi, a ka­tolikus egyház! Mondom, a Rákosi terror-Magyarországában volt ez az érzésem, és egy önérzeti, s ezen keresztül identitás-prob­lémába kerültem. Hogy lehetek én egy – nemcsak a Rákosi Má­tyásnak a szemében, hanem az én megítélésemben is – „reak­ciós" intézménynek, a társadalmi problémákat valójában meg nem oldó intézménynek a képviselője, amikor bennem elevenen él, hogy csak a legkülönb eszme elkötelezettje lehetek, és ezért nem vállalhatom semmiféle megfontolásból, hogy egy másodhe­gedűs társaság tagja legyek. És ez az az időszak, amikor láza­san kutatok azután, hogyan is lehet az én Istenhívő, Istenben gondolkodó, Istenhez ragaszkodó és Jézus Krisztus nevét emle­gető alapállásomból a legkülönb éneket énekelni. S itt, az evan­géliumnak ebben a mondatában találom meg azt a lehetőséget, hogy továbbra is az maradhassak, aki voltam, de úgy, hogy a legkülönb éneket, az igazi reménységet nyújtani tudó éneket tu­dom énekelni. Szóval a XX. századi magyar társadalmi nyava­lyák határoztak meg engem!

És ebből tulajdonképpen mi volt az – említette, hogy a parasztpárti írók hatása, de személyesen mi az -, ami emberileg mozgósította? Mi volt az, amit ebben – tehát a parasztság felemelésében és egyáltalán a viszonyok megváltoztatásában – döntő teendőnek gondolt, és miért?

Azt hiszem, hogy ha igazán beleások abba, ahogy az egész megszületett, akkor el kell jutnom ahhoz a gondolathoz, amit a Szekfű Gyula által szerkesztett kötet fémjelez – 39-ben jelentette meg a Magyar Szemle kiadásában -: „Mi a magyar?" Nemzeti hivatástudatunk kérdését veti fel a 30-as évek Európájában. A legtisztább humanizmust képviseld személyek is, mint Babits Mihály vagy Prohászka Lajos, úgy érezték, hogy ennek a nép­nek, nemzetnek is el kell foglalni az őt megillető, szellemileg méltó helyet a népek családjában. Én mint gimnazista abban ne­velkedem, hogy vissza kell szerezni Nagy-Magyarországot, mert a trianoni sebünk kibírhatatlan. Mint egyetemista abban nevelke­dem, hogy nemcsak az a gondunk nekünk, hogy el van szakítva tőlünk a magyarság több mint egyharmada, hanem az is gon­dunk, hogy az el nem szakított kétharmad odaülhessen az élet asztalához. Tehát az egész abból indul ki, hogy én a magyar tár­sadalom problémáját akarom megoldani, ezen a mondjuk Babits neve által fémjelzett humanista alapon (mondhatnám ehhez Né­meth Lászlót is, akiben már összefonódik a humanista vonal és egy nem irredenta, nem soviniszta, de erőteljesebben nemzeti vonal). És a 40-es évek végére ez a babitsi és, mondjuk, Né­meth László-i és talán még Sinka nevével fémjelzett vonal bukik el politikailag a kommunisták terrorja alatt. Érzem hogy ezzel a terrorral nem tudom Sinkát és Németh Lászlót és Babitsot ütköz­tetni, előveszem hát Jézus Krisztust, aki már nem nemzeti ügy­höz szól hozzá, hanem ugyanolyan egyetemes emberi széles­séggel szól, mint amilyen emberi egyetemes szélességgel szól a Kommunista Kiáltvány. Így jön ki aztán az a végeredmény, hogy a Kommunista Kiáltvány minden újdonságával együtt szakálla­sán régi, és követi az egész nagy-konstantini kereszténységet, amennyiben a problémáknak a megoldását mindkettő abban lát­ja, hogy ezeket és ezeket kell bitófa és haláltáborok segítségé­vel felszámolni az emberiség érdekében. Jézus Krisztusnak van koncepciója akasztófák és haláltáborok nélkül is.

Az a része a gondolatnak, amit úgy fogalmaz, hogy „odaültetni az embereket az élet asztalához", vagy ennek legalábbis egy része, egyfajta szociális gondolat, egy szociálisan igazságosabb társadalom eszménye; és én úgy gondolom – eb­ben talán egyet is értünk -, hogy egy humanista gondolkodásban ennek feltétle­nül részt is kell kapnia. Ma az önök közösségében, a Bokor bázisközösségben ez a gondolat miképpen van jelen?

Az elmúlt évtizedek során bennünket a következő gondolatok határoztak meg. Nem lépünk be a pártba, és nem járunk presszóba titkosrendőrökkel beszélgetni, aminek következtében nem fogunk felülérvényesülni, és érvényesülni sem fogunk, csak alulérvényesülni. Amit nem éltünk át bajnak, mert Jézustól azt tanultuk, hogy a felülérvényesülők biztosan nem tudnak Isten Országát csinálni, és az érvényesülők sem. Bibliai kategóriákkal élve, sem a farizeusoktól, sem a szadduceusoktól nem remél­hető semmi sem. Az „amhaarectól", azaz a föld népétől, az alul-érvényesülőktől várható valami. Ez egy.

Kettő: a nagy szövegek mellett itt valójában nemzethalál van folyamatban. A születési átlag ugyanis az évi 24 ezrelékről lezu­hant évi 12 ezrelékre. Természetes ez ott, ahol a nóta az, hogy az apa és anya dolgozzék, mert nem lehet egy nőről három bőrt lenyúzni! A következő pedig az volt, hogy mi megmutatjuk, hogy egy fizetésből is lehet nem egykét és nem kettőkét nevelni. Elfo­gadtuk azt a tételt, hogy a magyar társadalom egészségi szintje mellett 2,7 gyerek szükséges a társadalom fennmaradásához. 2,7 gyereket szülni nem lehet, tehát 3 gyerek szülése és felne­velése, ez a tisztességes etikai norma. Életfogyasztás mellett, jövőfogyasztás mellett ki érezheti magát tisztességes ember­nek? De ez pusztán tisztességetikai norma, mi pedig nem tisztességetikai normával, hanem Jézus normájával dolgozunk, tehát ennél valamivel többet kell csinálni annak, aki Jézushoz tartozik, azaz négy gyerek alatt nem illik megállni. Ez olyan ter­mészetes dolog lett, és annyira beleszoktak ebbe az asszonyok, hogy négynél sem álltak meg. És ezt nem azért csinálják a mi asszonyaink, mert ez társadalmi kötelesség, és a nemzethaláltól meg akarunk menteni egy társadalmat. Ott lehet ez a tudat egy hátsó rekeszében, de hadd idézzem a most 37 esztendős Zsiké-nek a szavát, aki a 13. gyerekét várja, és azt mondta egyszer ezzel kapcsolatban, hogy „én vagyok a világ legönzőbb asszo­nya, mert nem bírom ki, hogy ne legyen nekem állandóan egy kisbabám". Élni jó, és csókolni jó, és ölelni jó, és új életet ma­gamhoz szorítani jó. Az említett alapállásból – ez a termé­szetesebb világ. Nincs kedvük abbahagyni. Egyszer járt nálam egy újságírónő, előkerült ez a kérdés, és azt mondta, hogy ez lehetetlen a mai körülmények között. A már megszűnt Dátum új­ságírója volt, amely lapban szombatról szombatra volt egy teljes oldalas cikk: „És Ön kire kíváncsi?" címmel. Tudniillik az interjú­alanytól kérdezték. Akkor éppen én voltam az interjúalany. Most már tudok válaszolni, mondtam néki – a beszélgetés elején tette fel a kérdést, s akkor még nem tudtam, hogy kire vagyok kíván­csi -, hát menjen el ahhoz a barátomhoz, akinél éppen most várják a tizenkettediket, és ott nézze meg a saját szemével, hogy fel lehet-e egy fizetésből 12 gyereket nevelni. Ez volt talán a második vonás.

A harmadik pedig az, hogy kerül amibe kerül, de mindenfaj­ta ölést, az embergyilkosság dolgában tett engedményeket ki kell irtani a földről. A fajgyilkosságot, amelyet az állat nem ismer. Jézus az ölést az emberi társadalom legsúlyosabb nyava­lyájának mondotta, és valóban ez a gyökér-probléma. Az, ami most Jugoszláviában történik, egy kétezer esztendős keresztény félrenevelésnek a következtében is lehetséges, mert a megke­resztelt görögkeleti vagy római katolikus vagy kálvinista úgy tud­ja, hogy az egészen rendes dolog, hogy ha hív a haza, akkor megyek embert gyilkolni. Mi ennek egy hatalmas nemet mon­dunk.

Más. A nagy társadalmi sírások közepette, hogy milyen sze­rencsétlen nemzet vagyunk, hogy nem a nyugat-német, vagy az Egyesült Államok-beli életszínvonalon élünk, hanem kénytelenek vagyunk a Kádár-Magyarországon, annak gazdasági nyomorá­ban élni, erre a válaszunk ez volt: „Ide figyeljetek, itt van egy egyenes, öt és félmilliárd ember hosszú ez az egyenes, itt a bal­szélén vannak a legszegényebbek, és itt vannak az USA-nak a multimilliomosai a másik végén; hát vegyétek tudomásul, hogy ez a nyomorúságos Kádár-Magyarország a jobb szélen van, az utolsó 500 millióban. Tőlünk balra van 5 milliárd szegényebb. És hogyha mi hiszünk Jézus Krisztusnak, aki azt mondotta, hogy a nagy elbírálás azon az alapon történik, hogy .éheztem, és en­nem adtatok", illetve .éheztem, és nem adtatok ennem", mi min­den kicsiségünk ós erőtlenségünk mellett, elvileg nem helyez­kedhetünk más álláspontra, mint hogy az ennek az 5 milliárdnak a bal szélén lévő 2 milliárd éhezőt meg kell etetni, és oda kell ültetni az élet asztalához. S ha ezt nem tesszük, akkor mondhat­juk ugyan a Miatyánkot, meg járhatunk templomba, meg áldoz­hatunk, de elmegyünk Jézus Krisztus mellett, aki azt tanította, hogy „ha nem eteted meg az éhezőket, az annyit jelent, hogy engem tagadtál meg". Alapszabály, hogy úgy kell gazdálkodni, mintha a fizetésem 90%-át hoztam volna csak haza. A 10 szá­zalékát pedig el kell juttatni az éhezőkhöz, vállalván azt is, hogy a Kádár-Magyarország ezt forintkiajánlásnak fogja minősíteni. Többet lehet, ennél kevesebbet nem illik adni.

Ez nagyon rokonszenves felfogás, de hát az nyilvánvaló, hogy az így gondolko­dó emberek egyelő re kisebbséget jelentenek a társadalomban. S akkor nyilván nem tudják ezt a mérhetetlen szegénységet, a világ szegénységét kompenzálni. Erre az ellenvetésre mit lehet válaszolni?

Azt, hogy az ellenvetőnek teljes mértékben igaza van, de nem abba pusztul bele az emberiség, hogy nem tudjuk megoldani a felmerülő problémákat, hanem hogy remény nélkülivé válunk, hogy nincsen igazodási pont. Vas Istvánnak van egy verse, a Katakombák című, amelyben megfogalmazza ezt: „Unt cirkusz, vas szabály". Ágnes, a vértanú, katakombájában arra gondol, hogy majd előbújnak a katakombából, és akkor égni fognak a máglyák. Tehát az a társaság, aki oroszlánokkal verekedett a ró­mai nép szórakoztatására, kijön a katakombákból, kezet fog a Nagy Konstantinnal, és meggyújtja a máglyát azok alatt, akik másképpen gondolkodnak. Reménytelenné vált az emberiség. A XX. században ezért tudott végigpusztítani a sztálini-hitleri őrült­ség az emberiségen, mert Isten hatékony szava az egyházon keresztül nem jutott el az egyház által felnevelt európai társada­lomhoz, mert hát „siralomvölgyről" beszéltek nagyhasú papok. Meg arról, hogy „Jézus is megmondta: szegények mindig lesz­nek veletek, s marad megoldásnak a mennyország". Hát e bűnös és nem jézusi szónoklatok következtében tudott megnőni a „keresztény" Európában az a gondolat, amelynek a lényege, hogy felakasztunk minden kapitalistát, elszedünk mindent, és akkor jön majd a mennyország. Gondolkodásunk számára telje­sen világos, hogy az, hogy ezer Bokor-tag elküldi a Harmadik Világba a maga Kádár-magyarországi jövedelmének 10%-át, ez még csepp sem a tengerben. De szavunkkal, és ezzel a csepp-sem-a-tengerben magatartásunkkal azt mondjuk „de kérem, van megoldás, igenis van megoldás!". A megoldást felkínálókat le le­het eretnekezni, be lehet őket csukni a börtönökbe – aszerint, hogy hát egyházi hierarchiákról van szó, vagy állami hierarchiák­ról – de mi azt mondjuk, hogy van megoldás. Tessék ezt meg­cáfolni. Ti, akiknek csak minősítés-cáfolataitok vannak, és érve­itek nincsenek. Ez az emberiség történeti tapasztalatai alapján a győzelem záloga. Azok győznek eszmeileg, akikkel szemben érv nincs, csak pofon és gumibot. Mi semmi mással nem ke­csegtetjük magunkat, csak azzal, hogy egy olyan egyházat kép­viselünk, amely újra igazodási pont lehet az emberiség számára, ugyanúgy, ahogy az első három században igazodási pont volt. Semmi több.

Ön tehát azt mondja, hogy a legtöbb, amit az ember tehet, az a példamutatás, és hogy ez feltétlenül eredményre is vezet.

Logosz és példa. Világos beszéd, és azzal harmóniában lévő tett.

Lett volna egy olyan kérdésem, hogy az Ön egész élete és az Ön által vezetett közösség melyeket tartja a legfőbb és legfontosabb erkölcsi elveknek? De hát ez idáig körülbelül ki is derült. Úgy módosítom tehát ezt a kérdést, hogy tulajdon­képpen mi kell ahhoz, hogy egy életről elmondható legyen, hogy az erkölcsös élet?

Nem hazudni. Mindig azt mondani, amit gondolok, és sosem gondolni azt, hogy belemegyek a hatalom által kívánt hazudozásba, mert én olyan okos és ügyes gyerek vagyok, hogy majd átverem őt. „Lépjünk be a pártba, mert a párt majd olyan lesz, mint azok, akik abba beléptek." Elhatárolni magunkat a hazudozástól és az ön becsapástól. Ez az erkölcs. Nem gondolni azt, hogy az emberiség problémáit meg lehet oldani azzal, hogy rá­bírom, kényszerítem a társadalmat, hazudja azt, amit én megol­dásnak gondolok, vagy hazudok. Az emberiség eddigi történel­mét azzal a képpel vázolhatnám fel, hogy mindenki egy pisztolyt tart az előtte levő embernek a tarkójára: „Ha élni akarsz, fújd azt a nótát, amit én is fújok, mert az én tarkómon is ott van a pisz­toly, és nekem is megmondták, hogy melyik nótát kell fújnom". A római katolikus egyház 1870-ben, az első vatikáni zsinaton té­vedhetetlennek állította magát. A francia forradalom után a XIX. század első felében a Bourbonokat restauráló francia romantika az államhatalomról filozofálta ki, hogy az tévedhetetlen. Az az erkölcstelenség, ha nem engedem meg az embertársamnak, hogy kimondja, amit gondol. És minden etikai magatartásnak van egy lételméleti alapja. Hát az a legsúlyosabb lételméleti té­vedés, hogy van egy okos ember, és erre az egy okos emberre kell figyelnie mindenkinek. Ez azért súlyos lételméleti tévedés, mert Isten nem az egy okos emberbe írta bele a maga arcát, ha­nem az EMBERT teremtette a maga képére és hasonlatosságá­ra, és minden egyes ember születésénél fogva az Isten lelkét hordozza. Erkölcstelenség számomra az az alapállás, hogy „le van hányva, amit te gondolsz, mert én vagyok az Isten közve­títője, tehát azt kell gondolnod, amit én gondolok". Ennek az ab­szurditása számomra naponkénti tapasztalat. Mert a kisközös­ségekben mi nem engedjük meg az ilyen „okos ember" kialaku­lását. Az „okos ember", úgy alakul ki, hogy én mondok egy tételt, erre valaki mond valamit, erre én visszaveszem a szót, és a két okos elkezd egymás között vitatkozni, a többiek pedig csendben maradnak. A mi technikánk az, hogy ha én mondok valamit, ak­kor vagy erre megy a kör, vagy arra megy a kör, és amíg – ha mondjuk, nyolcan ülnek a körben – az én hét barátom el nem mondja a magáét, és nem teszi hozzá azt, hogy „pont", addig nem szólal meg a következő; és én, ha nyolcan vagyunk, csak kilencedikként szólhatok másodszorra. Az össze-vissza beszél­getésekből nem jön ki semmi, két ilyen kör után azonban az adott kérdésben, ami ennek a nyolc embernek a fejében van s ami abból kijöhet, az kijön. Sík Sándor, az egyik nagy nevelőm, az egyik versében azt mondotta, hogy ő sarumegoldó templomi tisztelettel lép be a második Á-ba, magyar nyelvtanórára. Ez a sarumegoldó templomi tisztelet a másik ember iránt, aki szintén Isten képére és hasonlatosságára teremtetett, és aki, ha nem akar hazudni, el tudja nekem mondani, amit ő látott meg az Is­tenről, az emberről a kettő kapcsolatáról, valamint ember és em­ber kapcsolatáról. Gyökerében erkölcstelen az, ha kényszerítem a másik embert, hogy azt mondja ki, amit nem gondol – és azt hazudja, hogy azt gondolja, amit én rákényszerítek. Úgy kény­szerítem rá, hogy „megdöglesz, kikerülsz az állásodból, az elepi juhistállóban végzed, ha nem fújod az én nótámat". És nem tu­dom, vajon az egyházi hierarchiák vétenek-e ez ellen többet, vagy a világi hierarchiák? Minden hierarchia úgy alakul ki, hogy elhiszi, hogy abból van az üdvösség, ha valaki fújja azt, amit az okos mond. Ez az erkölcstelenség gyökere.

Ebben a rendszerezésben, ahogyan Ön most az erkölcsöst és az erkölcstelent kü­lönválasztotta, tulajdonképpen másodlagosnak tűnik az, hogy valaki vallásos-e, vagy sem. Tudniillik az, hogy őszinte legyen az ember, hogy humánus legyen az ember, hogy toleráns legyen az ember, nem feltétlenül kötődik a valláshoz. Erről mi a véleménye?

Számomra az erkölcsi választóvonal nem ott húzódik, hogy hiszel-e Istenben, vagy sem. Hanem: hazudsz vagy nem ha­zudsz? Tudsz csendben maradni, vagy nem tudsz csendben maradni, és csak beszélsz? Találkozol-e tehát ateistaként vagy agnosztikusként vagy vallásosként lelked istenével a csöndben? Elhatározod-e, hogy azt fogod mondani, amit gon­dolsz, vagy készségesen hazudod végig mindazt, amit kíván­nak tőled, annak ellenében, hogy több forint kerüljön a zse­bedbe? Ez az erkölcs-nem-erkölcs kérdésének a vízválasztó­ja, nem az, hogy vasárnaponként eljársz-e a templomba, vagy sem. Valójában az Istenben hívő embernek volnának jobb esélyei arra, hogy erkölcsös legyen, mert az Isten-hiten belül alakultak ki csendre-nevelő iskolák. De ez csak olyasmi, hogy valójában úgy illenék, hogy az Istenben hívő emberek adnák ezt az erkölcsi elitet. De a tapasztalat ezt nem tá­masztja alá. Mégpedig azért nem, mert a vallások nem arra nevelnek, hogy találkozzál az Istennel és halld meg az ő hangját, hanem hogy „ja, én tudom, hogy mit mond az Isten, te azért imádkozzál, hogy elmélyítsd magadban az Istennek azt a válaszát, amit én előre megmondok neked". És ezért aztán egyáltalán nem biztosíték, hogy templomba jársz és er­kölcsös ember léssz. Esetleg templomba jársz, és csak „kleri­kális ökör" leszel ennek következtében. A klerikális ökör és a nem vallásos elvtelen gazember között az a különbség, hogy a nem vallásos elvtelen gazember dehogy hiszi azt, hogy a Rákosi Mátyásnak igaza van, hanem azt tudja, hogy azt kell ha­zudnom, amit a Rákosi Mátyás mond, mert ennek fejében tehe­tek vajat meg tejfelt a kenyeremre. A klerikális ökör pedig elhiszi azt, hogy az ő vallási társulatának a mindenkori elöljárója lenyel­te az isteni bölcsességet. Tehát ő Istentől megkívánt engedel­mességi aktust gyakorol a mindenható Atyaúristennel szem­ben, amikor azt a nótát fújja, amivel neki a maga felekezeté­nek elöljárója elibe állt. Megnyomorított ember a vallásos em­ber, nem egyszer pedig a vallásos embernek kellene lennie annak, aki az Istennel találkozás technikáját elsajátítja; ebbe csak belezavar az, hogy az Istennek a hangját egy másik em­ber képviseli, és nem ő hallja belülről.

Ha megenged egy személyes megjegyzést: ami a számomra a leginkább távol­álló a vallásos magatartásból, az éppen az, hogy érzésem szerint az „alázat" esz­ménye szemben áll az ember méltóságának ideáljával.

A napokban megmutatott nekem valaki egy levélkét, amelyet egy vatikáni Monsignore írt egy velünk szimpatizáló személynek, aki azt írja, hogy persze a Vatikánban is tudják, hogy a magyar katolikus egyháznak ezt a Bulányi- vagy Bokor-problémáját meg kell oldani, de ahhoz, hogy lehetséges legyen, az szükséges, hogy a Bulányi atyában legyen készség és alázat. Nos, amit a vallások alázaton értenek, abból bennem nincsen semmi. Mit érte­nek alázaton? Azt, amit az előbb elmondottam. A „Bulányi atyában alázatnak kellene lennie", annyit tesz, hogy el kellene jutnia oda, hogy azt vallja, amit a mindenkori egyházi vezetők, akár a Rákosi Mátyás idején, akár a Kádár idején, akár a mostani poszt-kádári ala­pállásukban mondanak. Nahát ebből az alázatból bennem nincsen semmi. Jézus számára az alázatnak megfelelő akármi, illetve az Új­szövetségen belüli görög szó, az a „tapeinosz" volt, semmi köze sin­csen ahhoz a tartalomhoz, amit a vallások alázat néven emlegetnek. Valami egészen más. Mit jelent, ha Jézus Krisztus azt mondja, hogy „nézzetek reám, mert az én szívem az alázattól meghatározott"? Ez az alázat nála annyit jelent, hogy mondhat a Kajafás, a Nagy Ta­nács, az írástudók, a törvények magyarázója, a farizeus, a szadduceus akármit, én maradok a meghallott isteni hang mellett, még ak­kor is, ha olyan picivé tesztek engem, kicsivé, alacsonnyá, hogy a történelem szemétdombjára hajtotok engem a Golgotán. Aki hajlan­dó a maga meggyőződéséhez húségben elviselni azt, hogy a min­denkori hatalom ilyen picivé, ilyen alacsonnyá teszi, az az alázatos ember. Ha a meggyőződésemhez hűséggel maradok akkor is, ha leköpnek, ördöggel cimborálónak, eretneknek mondanak, ahogy a mindenkori prófétákat és így Jézust is a világi és vallási urak rendre minősítik, ez az alázatosság. Ezt a jézusi szent szót csavarják el éppen az ellenkező tartalomra Jézusnál az alázat – hűség a meggyőződéshez. Náluk pedig az alázat a mindenkori hatalmi pak­tumokat megcsináló világi vagy vallási uraknak nyújtott engedel­meskedés. Nahát ebből bennem valóban nincsen semmi sem.

***

A Bokor bázisközösségek tevékenységéről 1. még a dr. Merza Józseffel készült in­terjút az Eszmélet 7. számában. (A szerk.)

Az elmúlt hetekben-hónapokban nem egy olyan gyűlésen, vitán volt alkalmam részt venni, amely összefogást hirdetett meg a jobboldali diktatúra veszélyével szemben. Mindannyiszor szem­besülnünk kellett a kérdéssel: Vajon mi, baloldaliak, csak hiszté­rikusak vagyunk-e, vagy valóban van objektív társadalmi és gazdasági alapja a jobboldali diktatúra veszélyének? Számomra nem kétséges, hogy a válasz az utóbbi kérdésre igenlő.

Amikor a Kupa-program megjelent – másokkal együtt – véle­ményeztem az MSZP parlamenti frakciója számára. Egyebek kö­zött ezt írtam: „Ebben a dokumentumban sok szép és okos dolog van. Még az sem kizárt, hogy megvalósul. Mert a közgazdaság­ban is vannak csodák. Legalábbis minden józan érvnek, meg­gondolásnak, közgazdasági ismeretnek és prognózisnak ellent­mondó folyamatok is megvalósulhatnak. Persze ezekre azt kell mondanunk: kicsi a bekövetkezési valószínűségük. Tulajdon­képpen imádkoznunk kellene azért, hogy a programban foglal­tak megvalósuljanak. Mert ha ez a program is sarlatánságnak bi­zonyul, akkor Magyarország gazdasági és politikai életében ki­számíthatatlan – vagy nagyon is jól kiszámítható – folyamatok indulhatnak be, katasztrofális következményekkel."

A kormány kétségkívül igen látványos pénzügyi sikereket tud felmutatni. Bár szavakban tagadta, ténylegesen azonban sokk­terápiát hajtott végre: a bérből és fizetésből élők, sőt a vállalkozók jelentős részének a zsebéből kivette a pénzt; a költségvetés bevéte­leit megnövelte az ár- és adóprés megszorításával, míg a kiadásokat a nemzet számára létfontosságú tételeknél is (oktatás, tudomány, kul­túra, egészségügy) kíméletlenül lefaragta. Mindezzel drasztikusan csökkentette a keresletet, visszafogta a pénzkínálatot. A pénz­ügyi politika ezzel kétségtelenül elérte, hogy az infláció nem gyorsul fel (voltak, akik három számjegyű inflációt prognoszti­záltak erre az évre), sőt még talán az infláció ütemét is mérsékel­te. A sokkterápia nyomán minden jószág piaca pang, így a valu­tapiacé is, aminek következtében a valuták fekete árfolyama igen közel került a hivatalos árfolyamhoz. Ezzel fontos feltétele teljesült annak, hogy a forintot konvertibilissé lehessen tenni (ha önmagában ettől persze még nem is az). És végül, de nem utolsó sorban, kedvező tendenciák mutatkoznak az ország fizetési mérlegében és adósságállományának alakulásában, a belső fel­használás – termelő fogyasztás és lakossági fogyasztás – rovásá­ra. Az ország padlását kisöprik.

Az alapvető gazdasági reálfolyamatokban viszont a kormány semmiféle eredményt nem tud felmutatni. Sőt! A termelés zsu­gorodik, az infrastruktúra állapota romlik, a reálbérek és a reál­jövedelmek erőteljesen csökkennek, miközben a munkanélküli­ség növekedése gyorsul, és az ország egyes régióiban máris alig elviselhető méreteket ért el.

A pénzügyi kormányzatnak (és a polgári ellenzéknek isi) az a stratégiai elképzelése, hogy a pénzügyi eredményekre majd fel­figyelnek a külföldi tőkések és kormányok; eminens tanulóknak tekintve bennünket, beözönlik a tőke, megveszik termékeinket, felvesznek a Közös Piacba stb. stb. Vagyis hogy a pénzügyi poli­tikában elért sikerek átterjednek a reálszférára: megáll a romlás, a kedvezőtlen folyamatokat kedvező folyamatok váltják fel. Megindul a termelés növekedése, megáll a munkanélküliség emelkedése, nőni kezd a reálbér és a reáljövedelem. Mindez nem teljesen kizárt. Ám nem is nagyon valószínű.

Mert ha mindez nem következik be; ha kiderül, hogy a keze­lés csak tüneti volt, magát a bajt nem gyógyították, a pénzügyi sikerek megalapozatlanok, és kipukkadnak, mint a felfújt luft­ballon, akkor baj van. És persze nem elsősorban a kormánypár­tok és nem elsősorban a pénzügyminiszter baja! De még csak nem is a polgári ellenzéké! Mindez Magyarország lakossága túl­nyomó részének a baja. Azoké a százezreké, sőt millióké, akik az eddigi viszonylagos jólétből a szegénységbe süllyednek le.

Napirenden van a szociálpolitika, a társadalombiztosítás re­formja. Maga a reform már korábban is indokolt lett volna. A kérdés azonban az, hogy a restaurációs folyamatban végrehajtott reformot milyen ideológia fogja vezérelni. A célt úgy jelölik meg, hogy a társadalombiztosítási rendszernek összhangban kell len­nie a kialakuló piacgazdasággal. Vagy fogalmazzunk pontosab­ban: összhangban kell lennie a kialakuló tőkés gazdasággal. Ám ezzel még nem mondtunk semmit. A tőkés gazdaság szociálpoliti­kájának ugyanis két, egymással markánsan szembenálló filozófia felel­het meg. – Az alábbiakban felvonultatott két filozófiai változat egyébként nem kitalált gondolati modell, hanem a társadalom­biztosítási reform egyik illetékes bizottságában lezajlott vita lé­nyegének az ismertetése.

Az egyik lehetséges filozófia a XIX. századé. Eszerint abban a szférában is, amely ma a társadalombiztosítás körébe tartozik, a piac törvényei érvényesüljenek. Mindenki maga felelős sorsáért. Az állam ne szóljon bele abba, hogy polgárai miként használják fel a pénzüket. Aki félretesz pénzt betegség, munkanélküliség, öregség stb. esetére, biztosítást köt, az élvezzen védelmet. Aki ezt nem teszi, forduljon fel. A tőkés viszonyokhoz való alkal­mazkodás egyik változata a hangya és a tücsök meséjének a fel­melegítése.

A másik lehetséges filozófia, legalábbis a fejlettebb tőkés or­szágokban – a jóléti gazdaságé. A piaci gazdaság működésének feltétele, hogy szociális gazdaság egészítse ki, amelyben éppen nem a tőkés piac törvényei működnek. Ez is a tőkés viszonyok­hoz való alkalmazkodás alternatívája.

Mivel minden parlamenti párt programjában – a jelenlegi kormánypártokéban is! – ott szerepel a „szociális piacgazdaság", mint megvalósítandó cél (először egyébként a Szocialista Párt programjában bukkant fel), naiv módon azt lehetne gondolni, hogy – természetesen – a fenti alternatíva második fele a kor­mány szociálpolitikai reformprogramjának elvi alapja. Vagyis, hogy a restauráció terhei nagyjából egyenletesen osztódjanak meg a különféle osztályok és rétegek között; vagy netán a szoci­álpolitika némi védelmet nyújtson a szegényebbek számára.

A már említett vitán azonban kitűnt, hogy a pénzügyi kor­mányzatnak merőben más az álláspontja. A rendszerváltás terheit – úgymond – a középosztály alsó rétegére, általában a szegényebbekre kell áthárítani. Nálunk is a Mrs. Thatcher „kétharmad-egyhar­mad" politikáját kell alkalmazni. Ami annyit tesz, hogy a társa­dalom kétharmadának a jólétét az egyharmad rovására kell biz­tosítani. Csakhogy Magyarországon a „kétharmad-egyharmad" politika legfeljebb annyit jelenthet, hogy a társadalom egyhar­mada felemelkedhet a kétharmad lesüllyedése árán.

A hatvanas és a hetvenes években egy igen széles – nem a fel­szabadulás előtti értelemben vett – középosztály alakult ki. Bele­tartozott a bérből és fizetésből élők, a szövetkezeti tagok zöme, sőt a vállalkozók jelentős része is. Ha a terhek reájuk hárulnak, nagyon nagy részük a szegények közé süllyed; a felső középosz­tályba tartozók közül pedig igen sokan a középosztály alsó ré­gióiba. E réteg elégedetlenségének nagyon fontos társadalmi ha­tása lehet; éppen ezt az elégedetlenséget nyergelhetik meg de­magóg jobboldali erők Minél kevésbé sikeres gazdasági céljai­nak elérésében a kormány, minél jobban kiéleződnek a belső fe­szültségek, minél nagyobb a lakosság elégedetlensége, annál na­gyobb a veszély. Régi recept, hogy ilyen körülmények között szociális demagógiával a haladó erőkre uszítsák a tömegeket, és felszítsák a nacionalizmus tüzét.

Úgy vélem, hogy ez a veszély még nem a következő hónapok realitása. Egyelőre nem a polgári engedetlenségi mozgalom megnyilvánulása lesz, ha sokan nem fogják kifizetni a villany­számlát, nem vesznek villamosjegyet stb. Mindez csak arról fog tanúskodni, hogy sok családnak az alapvető rezsiköltségek fede­zésére sincs már pénze. De ez csak annyit jelent: talán még van időnk, hogy – a harmincas évek népfrontmozgalmához hasonló­an – a humánum erőit összefogjuk a jobboldali szennyáradattal szem­beni ellenállásra.