A marxizmus (vagy legalábbis egy bizonyos marxizmus) hirdette és hitte magáról, hogy „a szocialista forradalmakban” és „a szocializmus fölépí­tése során” megvalósult – s ezt a priori nem vethetjük el. Az elmélet és az „átmenet” bármely eltorzulását tapasztaltuk és még tapasztaljuk is a „létező szocializmus” társadalmaiban, ezek mégiscsak a marxizmusra támaszkodtak, amikor magukat hivatalosan „osztály nélküli” vagy leg­alábbis „osztályharc nélküli” társadalmaknak tekintik. A marxizmus egyes elemei, mindenekelőtt ezen a normatív módon, megmásíthatatlanul beépültek a fennálló intézményekbe. De hogy ezeknek a társadal­maknak a második világháborút követően is van története, hogy politika­ilag nem statikusak, ennek elsősorban az az oka, hogy e térségben időnként a legklasszikusabb értelemben vett osztályharcokra került sor (munkásfelkelésekre), sőt forradalmi osztályharcokra (Lengyelországban és Kínában), ahol is ezek összekapcsolódtak a monopolisztikus állam­párt elleni demokratikus harcokkal. A marxizmus itt úgy jelenik meg – és ez egy újabb paradoxon – mint a társadalmi ellentéteknek egy olyan tematizálása, amely tulajdon „megvalósulását” mindig megelőzni látszik.

A marxizmus egészen sajátságosan kapcsolódik mai történelmünk szociális ellentéteihez és társadalmi formáihoz; egyrészt még mindig kettéosztani látszik a világot, másrészt azonban az osztályharcok, ame­lyeknek „törvényszerűségeit” posztulálja, amelyeket a történelem ma­gyarázó elvévé tesz, sohasem ott törnek ki, ahol szerinte ki kellene tör­niük…

Ehhez a döntő fontosságú kérdéshez még vissza kell térnünk. Rövi­den szólva: világos, hogy a marxizmus identitása teljesen az osztályok­ról és osztályharcokról adott definíciójától, ennek érvényességétől és ter­jedelmétől függ. E nélkül az elemzés nélkül nincs többé marxizmus, sem a társadalmi viszonyok egy specifikus, elméleti áttöréseként, sem pedig egy politikai-történeti „stratégia” kifejeződéseként. És megfordítva, mind­addig legalábbis a marxizmus néhány elemét nem lehet ad acta tenni, amíg az osztályharc olyan magyarázó elv marad, amely értelmezhetővé teszi a társadalmi változásokat – ha nem is ez bizonyul a történelmi mozgalmak egyetlen „alapvető meghatározójának” vagy motorjának -, mert mindenképpen kifejezésre juttat egy kibékíthetetlen, univerzális el­lent etet, amelyre minden politikának reagálnia kell. Ez az elv tehát érvé­nyes, függetlenül azoktól a korrekcióktól, amelyekkel ki kell egészíte­nünk az osztályharcok és tendenciaszerű törvényszerűségeik leírásakor.

Ma azonban éppen ez az elv várt vitatottá, és ezen tört meg a mar­xizmus tényeken alapuló evidenciája. Az általa kidolgozott fogalmak kö­zül egyesek, amelyek koherens tömböt képeztek, a végletekig banálissá váltak: például a forradalom, és mindenekelőtt a válság. Az osztályharc ezzel szemben – legalábbis a „kapitalista” országokban – egyszerűen le­került a napirendről. Talán azért, mert azok, akik hivatkoztak rá, mind jobban elszakadtak a társadalmi élet komplexitásától, talán mert – s ez az előbbivel együtt jár – az emberek többségének gyakorlatában és a politikailag fontosabb intézményekben az osztályok elvesztették látható identitásukat. Ez az identitás egyre inkább mítosszá válik; egy elmélet-teremtette mítosszá, amelyet szervezetek (elsősorban a mun­káspártok) ideológiája vetített a történelemre, és amelyet heterogén tár­sadalmi csoportok ideológiája csaknem teljesen „kisajátított”, mégpedig olyan – mára már többnyire eltűnt – feltételek között, ahol e mítosz le­hetővé tette számukra, hogy jogok és kötelességek hordozóinak tekint­sék magukat. De ha ezeknek az osztályoknak már csak mitikus identitá­sa van, nem kellene-e akkor az osztályharcnak is elveszítenie minden realitását?

Erre a következtetésre többféleképpen juthatunk. A fönti kérdésre adandó legradikálisabb igenlő válasz az utóbbi kétszáz év történelmé­nek olyan átértékelése, amely szerint a társadalom két (vagy három) osztályra polarizálódása mindig is pusztán mítosz volt; ez esetben csak az imaginárius politikai konstrukciók történeti és pszichológiai vonatko­zása marad meg.

El lehet azonban azt is ismerni, hogy az osztályellentétek sémája leg­alábbis megközelítőleg megfelelt az „ipari társadalmak” XIX. század végi realitásának, bizonyos változások miatt azonban ma már nem, vagy egyre kevésbé. Gondoljunk csak egyrészt a bérmunka általá­nossá válására, a munka intellektualizálódására, a szolgáltató szektor fejlődésére, amely folyamatok a „proletariátus” eltűnéséhez vezettek; másrészt a vezetői és tulajdonosi funkciók csaknem teljes szétválására, a gazdaság fölötti társadalmi (azaz állami) kontroll kiszélesedésére, ami a „burzsoázia” felbomlásához vezet. Ha a „középosztályok”, a „kispol­gárság”, a „bürokrácia”, az „új, bérből élő rétegek” – a marxizmus eme elméleti és politikai „botránykövei” – egyszer csak a társadalom többsé­gét alkotják, és mellékszereplővé fokozzák le a munkás meg a kapitalis­ta vállalkozó típusát, az osztályok és az osztályharc politikai mítosszá, a marxizmus pedig mitológiává válik, még ha ezáltal a kizsákmányolt mun­ka és a pénztőke nem tűnik is el.

Mégis, akadhat valaki, aki megkérdezi, vajon nem végzetes hiba-e az osztályok eltűnését egy olyan pillanatban meghirdetni (a hetvenes és nyolcvanas években) és egy olyan kontextusban (a világgazdasági vál­ság közepette, amelyet a közgazdászok a harmincas évek válságához hasonlítanak), amikor számos olyan társadalmi jelenség tapasztalható, amelyet a marxizmus a kizsákmányolással és az osztályharccal kapcsol össze: jelentős elszegényedés, munkanélküliség, a kapitalista termelés régi ipari fellegvárainak megszüntetése – vagyis akkor, amikor a tőke megsemmisítése egybeesik a vadul burjánzó pénz-, és valutaspekuláció­val. Eközben az állam olyan politikát folytat, amely a nem marxista meg­figyelő szemében is szükségképpen „osztálypolitikaként” jelenik meg, amelynek hangosan propagált célja immár nem a közjó (mint össztársa­dalmi érdek), hanem az egészséges vállalkozás, a gazdasági harc, az „emberi töke” rentabilitása, az emberek mobilitása stb. Nem vegytiszta osztályharc ez?

Hiányzik azonban (joggal mutattak rá többen is,) a szociális, a politi­kai és az elméleti szempontok összekapcsolása. E nélkül a látható osz­tályellentétek ködbe vesznek. A neoliberális és neokonzervatív politikai áramlatok, bár tendenciájukban kormányozhatatlansághoz és a nemzet­közi kapcsolatok instabilitásához vezetnek, és saját populizmusuk (és moralizálásuk) ellentmondásaiba gabalyodnak, mégis eredményesek voltak, ha negatíve is: sikerült fölbomlasztaniuk a munkásmozgalmat, és bizonytalanná tenniük intézményi formáinak, a szervezett osztályharc­nak a legitimitását. Hogy ez tudatos és kitartó fáradozást igényei, annak is lehetne a jele, hogy a mítosz ellenállást fejt ki. De ezeket a sikereket akkor érték el, amikor a munkásmozgalom a legtöbb kapitalista ország­ban évtizedes szervezeteket, tapasztalatokat és elméleti vitákat tudott már maga mögött. A legszívósabb és legkitartóbb munkásfelkelések kö­zül több (az angol bányászoké, a francia vasmunkásoké és vasutasoké) ágazati („rendi”) és ténylegesen defenzív harcként jelenik meg, becsület­beli ügyben esett pengevágásként, amelynek a kollektív jövő számára nincs jelentősége. A társadalmi konfliktusok ezzel egyidejűleg más for­mákat öltenek, amelyek közül némely – intézményi instabilitása ellenére vagy éppen emiatt – nyilvánvalóan sokkal jelentősebb. A konfliktusok formái a generációk közöttiektől a környezet technológiai fenyegeté­séből eredőkön át az „etnikai” (vagy „vallási”) konfliktusokig, a háborúk és a nemzetközi terrorizmus szüntelen dúlásáig terjednek.

Az „osztályharc eltűnésének” nem az a legradikálisabb módja, ha egyszerűen megszűnnek a szociális-gazdasági harcok és a bennük ki­fejeződő érdekek, hanem ha veszítve központi politikai jelentőségükből, föloldódnak a sokoldalú konfliktusok szövevényében, amelyben a kon­fliktusok jelenléte nem jár együtt hierarchizálódással, a társadalom éle­sen két táborra szakadásával, egy „végső instanciával”, amely meghatá­rozza a viszonyokat és további fejlődésüket, és amely konfliktusokban nincs a változásoknak semmilyen más forrása, mint a technológiai kény­szereké, az állam ideológiai passzióié és érdekeié. Egyszóval, ez inkább egy á la Hobbes mint á la Marx szituáció volna, ami visszatükröződik a politikai filozófia új irányzataiban.

Ha ezen a helyzeten eltöprengünk, nézetem szerint nem a marxiz­mus teoretikus posztulátumainak érvényességére vonatkozó „ítéletet kell fölfüggesztenünk”, hanem az idősíkokat kell egymástól világosan elhatá­rolnunk: a fogalmak és történeti formák elemzésének valamint a progra­mok és jelszavak meghirdetésének idősíkjait. Mert jó okunk van föltenni, hogy „egybemosásuk” mindenkor befolyásolta a marxizmus alkalmazá­sát, posztulátumainak „univerzalitását” és „objektivitását”, azáltal, hogy kezdettől a gyakorlati igazságok státuszát adományozta nekik. Ha fölad­juk ezt az „egybemosást”, ez nem jelenti azt, hogy a „tiszta” elméletbe menekülünk, hanem hogy ezzel egy szükséges – ha nem is elégséges – föltételnek teszünk eleget annak érdekében, hogy elgondolhassuk el­mélet és gyakorlat egybekapcsolódását, amely nem a spekulatív empi­rizmusnak, hanem a stratégiai gondolkodásnak köszönhető.

*

Végkövetkeztetésként – Rosa Luxemburggal – azt vonhatnánk le, hogy a proletariátus identitása csak magában a forradalmi aktusban áll fönn. De ezek a pontosítások pusztán az identitás elvét igazolják, amely az azonosságban lehetőség szerint már adva van: a munkásosztály objek­tív egysége, amelyet a kapitalizmus fejlődése hoz létre, és szubjektív egysége, amely helyzetének radikális negativitásából fakad, azaz abból, hogy egzisztenciája és érdekei összeegyeztethetetlenek azzal a fejlődéssel, amelynek ő az eredménye. Vagy a munkásosztály objektív individualitása (amelynek minden olyan ember részese, aki a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt helye alapján ehhez az osztályhoz tarto­zik) és egy társadalmi átalakulás autonóm terve közötti diszkrepancia, amelyet csak ezen egyének közvetlen érdekeinek védelme és a kizsák­mányolás véget érése (azaz az osztály nélküli társadalom, a szocializ­mus vagy kommunizmus) tesz elgondolhatóvá és végrehajthatóvá.

Az a mód, ahogy a marxizmus az osztályharcok történelmileg meg­határozott jellegét bemutatja, és az a mód, ahogyan ezen osztályok (mindenekelőtt a proletariátus) szubjektív és objektív identitását elképze­li, kölcsönösen feltételezik egymást. Ugyanez vonatkozik a történelmi változások irányára és az osztályok – amelyek a történelem színpadán saját drámájuk szerzőiként jelennek meg – folyamatos egzisztenciájára és identitására vonatkozó elképzelésére.

Ennek a körforgásnak a premisszái, mint már említettem, magánál Marxnál adottak – a forradalmi szubjektivitás eszméjében, mint a radiká­lis negativitás egyszerű megismerésében, amit a kizsákmányolási hely­zet implikál; és abban az elképzelésben, hogy ez a helyzet, fokozatosan és különböző szakaszokban, egy egységes proletarizálódási folyamatot hív életre, amelynek elemei kivétel nélkül egyazon logikának felelnek meg. Így nem csodálkozhatunk, ha a kibékíthetetlen ellentét strukturális fogalmát szakadatlanul az osztálykapcsolatok leegyszerűsítésének törté­nelmi fikciójára vetítik, amelynek végén az emberiség kalandjának lét­kérdései (kizsákmányolás vagy felszabadulás) világméretekben tisztán jelennek meg.

E kör megszakításához – és az elméleti kifejtés valamint ama chilia­sztikus ideológiai elemek szétválasztásához, amelyek a marxizmus el­lentmondásos egységében összeolvadtak – elegendő, ha ábrázoljuk a proletarizálódás különböző szempontjai között megállapítható empirikus diszkrepanciát, amely nem esetleges, hanem a „történelmi kapitalizmus”

(Wallerstein) konkrét feltételeiben adott. A burzsoázia Engels és Kautsky illúziójával szemben természetesen nem gondolható el „fölösleges osz­tályként”; társadalmi funkciója ugyanis nem korlátozódik arra, hogy a tőke gazdasági funkcióinak „hordozója” legyen. Más szóval: „burzsoá­zia” és „kapitalista osztály” nem fölcserélhető kifejezések, a meghatáro­zó frakció tekintetében sem. Végül – és nem ez a legcsekélyebb aka­dály – a forradalmi (vagy ellenforradalmi) ideológia történetileg nem egy egyértelmű és egyetemes öntudat számára van, hanem a külső körül­mények, kulturális formák és specifikus intézmények aktív terméke.

Mindezek a korrekciók és torzítások a történelmi tapasztalatok és a történészek munkái révén váltak láthatóvá, és ezek vezettek az eredeti marxista elmélet szabályszerű lebontásához. De azt jelenti-e ez, hogy ezzel a marxizmus elemző elveit is el kellene vetnünk? Okkal kérdezhet­jük, hogy nem éppenséggel ezáltal nyílik-e meg ezen elmélet alapos át­dolgozásának lehetősége; az ideológiai előfeltevések radikális kritikája nyomán, hiszen ezek az előfeltevések vezettek ahhoz az elképzeléshez, hogy a kapitalizmus fejlődése kiváltja „az osztályellentétek leegy­szerűsödését” (és „magában” hordja az osztály nélküli társadalom szük­ségességét). Ehelyett a fogalmak most egy előre adott cél nélküli transz­formációs folyamatot jelölnének, más szóval a társadalmi osztályok foly­tonosan változó identitásának felelnének meg. Ilyen feltételek mellett egy marxista mégis azonosulhatna az osztályok megszűnésének elmé­letével, s elhatárolhatná magát attól az eredeti felfogástól, amely az osz­tályokat olyan cselekvő szerzőknek tekinti, amelyek mitikus identitással és folytonossággal rendelkeznek. Egyszóval fölállíthatná az „osztályok nélküli osztályharc” történeti s egyben strukturális hipotézisét.

Marxot Marxszal meghaladva

Térjünk vissza még egyszer az osztályharc „gazdasági” és „politikai” in­terpretációjának marxista váltakozására. A történelmi komplexitást mind­kettő leegyszerűsíti. Kialakulásuk jól ismert, így egyikükből részben re­konstruálhatjuk a másik valóságát.

A kommunista hagyomány (Lenintől, Gramscin, Maón át Althusserig) azt az álláspontot képviselte, hogy az „ortodox” marxizmus, gazdasági evolucionizmusa okán, félreismerte az állam szerepét a kizsákmányolás föltételeinek újratermelésében, amely a munkásosztály szervezeteinek integrációja révén az államapparátus rendszeréhez kapcsolódik (vagy, Gramsci kifejezésével élve, alárendelt a polgári hegemóniának). Más­részt ez a tradíció – imperializmus-elemzésében – összekapcsolta ezt a kizsákmányoltak megosztottságával, ami a nemzetközi munkameg­osztás eredménye. Ez a kritika azonban, a voluntarista „hatalom­megragadás” és a „politika primátusának” voluntarista gyakorlata révén, olyan államapparátusokhoz vezetett, amelyek kevésbé de­mokratikusak, mint azon országokéi, amelyekben a szociáldemok­rata munkásmozgalom fejlődött. Egy vezető párt monopóliuma, amely maga lépett az osztály helyébe, kapcsolódott itt össze a termelékenység fetisizmusával és a nacionalizmussal.

Ezeket a jelenségeket (ellentétben a „totalitarizmus” elméletekkel) nem valamilyen eleve adott logikából vezetem le, mégis úgy szeretnék néhány tanulságos elemet kiemelni, hogy a marxista elmélet problémái­val szembesítem őket, Megpróbálom megmutatni, hogyan teheti ez a szembesítés lehetővé számunkra, hogy „Marxot meghaladjuk”, mégpe­dig saját fogalmai segítségével (hogy Negri e szép kifejezését hasz­náljam).

A gazdasági és politikai kifejtés többértelműsége Marxnál nem rejtheti el előlünk azt a szakítást, amelyet Marx végrehajt. E többértelműség, bi­zonyos értelemben, csak az érte fizetett ár. A fölfedezés révén, hogy ti. a munkaviszonyok szférája nem .privát” szféra, hanem közvetlenül konstitutív a modern társadalom számára, Marx nemcsak véglegesen szakított a politikai tér – mint a jog, a „közigazgatás”, a „közvélemény” szféráinak liberális fölfogásával, hanem anticipálta az állam szociális át­alakulását is, amely visszafordíthatatlannak bizonyult. Egyúttal arra is rá­mutatott, hogy politikai eszközökkel – akár autoriter eszközökkel, akár szerződések révén – lehetetlen megszüntetni a termelés ellentmondásait vagy az érdekek stabil egyensúlyát, elérni a „hatalom” társadalmi erők közötti „megosztását” a kapitalizmusban. Így nem hagy mást az állam­mal szemben támasztott várakozásokból, mint hogy az végső soron „szabad és egyenlő” egyének közössége legyen, ami elsősorban a nem­zeti államra érvényes. Itt említendő meg, hogy a tizenkilencedik és a hu­szadik század valamennyi „szociális állama” (a „szocialista”állam is) nem pusztán nemzeti, de nacionalista is. Ebben az értelemben helyezi Marx e rejtélyes eszmét történeti bázisra, mert az, ami összeköti egymással a tár­sadalmi csoportokat és egyéneket, az nem valamilyen közjó vagy azt szol­gáló jogrend, hanem egy állandóan továbbfejlődő konfliktus. Innen van az, hogy az osztályharc és az osztályok mint „gazdasági” fogalmak éppenség­gel és mindenekelőtt mindig eminensen politikai fogalmak, ami azonban potenciálisan a politika hivatalos fölfogásának teljes megváltozását jelenti. Ezt a szakítást azonban mind az „ortodox” ökonomizmus és evolucioniz­mus, mind pedig a forradalmi etatizmus elfedi, és csaknem teljesen igno­rálja; így az osztályharc fogalma végül szervezeti technikák és állami dikta­túrák sztereotip hivatkozási alapjává válik. Ez annak a viszonynak közeleb­bi vizsgálatára késztet, ami az osztályidentitások, szervezeti formák és az állam között szervezetileg fönnáll.

Ehhez állítom fel először is az első tézist: azt, ami a tizenkilencedik és a huszadik században relatíve autonóm „proletár identitásként” jelent meg, úgy kell felfognunk, mint egy „objektív ideológiai effektust”. Egy ideológiai effektus nem mítosz, legalábbis nem redukálható arra. Éppily kevéssé lehet egy társadalmi erő politikai jelenlétét egy mítoszra redu­kálni, amely erő magát „munkásosztályként” definiálja, és ekként is jele­nik meg – bármilyen ingadozásokat mutasson is fogalmi megragadható­ságát, egységét és széttagolódását illetően. Éneikül a jelenlét nélkül ért­hetetlen a szociális kérdés tartós, meghatározó jelentősége és szerepe az állam átalakulásaiban. Ezzel szemben – a történészek munkái nyo­mán – tudomásul kell vennünk azt a tényt, hogy ez az ideológiai effektus nem spontán, automatikus és változatlan, hanem a munkások tevékeny­ségi és szervezeti formái közötti permanens dialektikából származik, amelyekben nemcsak az „élet- és munkafeltételek” és a „gazdaság kon­junkturális változásai” játszanak közre, hanem azok a forrnák is, amelye­ket a nemzeti politika az állam kereti között vesz föl (például az általános választójog, a nemzeti egység, a háború, az állam és az egyház kérdé­se stb.). Vagyis egy folyamatosan túldeterminált dialektikáról van szó, amelynek eredményeként egy relatíve individualizált osztály pusztán azon kapcsolatok révén konstituálódik, amelyek őt – intézmények szöve­dékébe ágyazva – a többi osztályhoz fűzik.

A nézőpont e megfordítása arra a megállapításra utal vissza, hogy – a dolgok felszínén történetileg megfigyelhető jelenségeknek megfelelően – a „munkásosztály” nincs eleve adva egy többé-kevésbé homogén szociális helyzet bázisán, hanem csak ott jön létre, ahol munkás-mozgalom van, és ezen túlmenően munkásmozgalom csak ott van, ahol munkásszervezetek (pártok, szakszervezetek, munkatőzsdék és szövetkezetek) vannak.

És éppen ezen a ponton válik a dolog nehézzé és érdekessé. Ne kö­vessük el azt a hibát, hogy a redukcionizmus révén – amely egyszerűen csak megfordítja azt a viszonyt, amelyen az osztály „szubjektumként” értelmezése alapul – a munkásmozgalmat azonosítjuk a munkásszerve­zetekkel, és az osztály egységét (ha csak megközelítőleg is) a munkás­mozgalommal. E három momentum között mindig szükségképpen van­nak átfedések, amelyekből ellentmondások fejlődtek ki, és amelyek az osztályharc valóságos politikai és társadalomtörténetét alkotják. A mun­kásszervezetek (megkülönböztetetten: az osztálypártok) így nem­csak sohasem „képviselték” a munkásság egészét, hanem ezzel rendszeresen és szükségképpen kerültek ellentétbe; egyfelől, mert fellépésük az „összmunkásság” egyes olyan csoportjainak ideali­zálására támaszkodott, amelyeknek központi szerepük az ipari for­radalomnak csak egy meghatározott szakaszában volt, másfelől ez az ellentét az állammal kötött kompromisszum következménye. Így mindig adódtak időszakok, amelyekben a munkásmozgalomnak a fenn­álló tevékenységi és szervezeti formákkal szemben kellett újjáalakulnia. A széttagolódás, az ideológiai konfliktusok (reformizmus vagy forradalmi szakítás) és a „spontaneitás” vagy „fegyelem” mindig visszatérő dilem­mája nem tekinthető véletlen kisiklásnak, ezek e viszony tulajdonképpe­ni lényegét fejezik ki.

Éppígy nem fejezte és nem merítette ki a munkásmozgalom sem az osztály gyakorlatának egészét (azt, amit a munkások társadalmi érintke­zési formáinak nevezhetnénk), mindazt, ami az élet- és a munkafeltéte­lekhez kötődik, ahogyan azok a gyárban, a családban, a lakóterületen, a szakmai szolidaritásban kibontakoznak. Ennek oka nem az öntudat el­maradottsága, hanem az érdekek, az életkifejtési formák összeegyeztet­hetetlen különbsége, amely a proletarizált egyéneket jellemzi, s amelyet nem közömbösít a kizsákmányolás rájuk egyaránt nehezedő súlya (nem is szólva arról, hogy a kizsákmányolásnak is különböző formái vannak).

Másrészt éppen az osztály különböző tevékenységi formái azok – szak­mai szokások, kollektív ellenállási stratégiák, kulturális szimbolikák -, amiknek szervezőereje a mozgalomba és a szervezetekbe ment át.

De menjünk még tovább. Nemcsak állandó diszkrepancia van a tevé­kenységi formák, a mozgalmak és a szervezetek között, ami relatív tör­téneti folyamatosságában az „osztályt” alkotja, de még csak e momentu­mok egyike sem lép föl tisztán. Egyetlen osztályszervezet (elsősorban egyetlen tömegpárt) sem volt soha „tisztán munkásszervezet”, még ha kidolgozott is egy kezdetleges ideológiát. Éppen ellenkezőleg, egy ilyen szervezet mindig egyes „avantgárdé” munkás- és értelmiségi cso­portok összejöveteleiből, többnyire konfliktusokkal terhes összeolvadá­sából ered, s ezek az értelmiségi csoportok vagy kívülről csapódtak eh­hez, vagy pedig magából a szervezetből emelkedtek ki mint „organikus értelmiség”. Éppígy nem fogalmazott meg egyetlen jelentós társadalmi mozgalom sem (még ha kimondottan proletár jellege volt is) tisztán anti­kapitalista célokat és követeléseket, hanem mindig csak antikapitalista és demokratikus vagy nemzeti, pacifista, kulturális célok tágabb értelem­ben vett kombinációját. És éppen így volt az alapvető szolidaritás – mi­liőtől és történelmi korszakoktól függően – mindig szakmákhoz és gene­rációkhoz kötve, az osztály tevékenységi formáinak, az ellenállásnak és a szociális utópiának jegyében; meghatározták a nemek, a nemzeti ho­vatartozás, a szomszédsági viszony városon és falun, a katonai bajtársi közösség. (Az 1914 utáni európai munkásmozgalom formái nem volná­nak érthetők a „régi harcosok” tapasztalatai nélkül.)

A történelem ebben az értelemben mutatja tehát meg nekünk, hogy a szociális kapcsolatok nem zárt osztályok között fejlődnek, hanem át­hatolnak ezeken az osztályokon – így a munkásosztályon is – illetőleg, hogy az osztályharc zajlik magukban az osztályokban is. De abban az értelemben is, hogy az állam (intézményei, közvetítő funkciói, ideáljai és megnyilvánulási formái révén) az osztályok képződésében mindig is részt vesz.

Ez érvényes először is a „burzsoáziára”, ami különös nehézséget okozott a marxizmusnak. Ez utóbbi ugyanis az államapparátust a „pol­gári társadalomtól” idegen organizmusnak vagy „gépnek” – majd az ural­kodó osztály szolgálatába állított eszköznek vagy egyszerűen parazitá­nak – tekinti; ez a koncepció (egy, a liberális ideológiától kölcsönzött, de a közjó eszméjétől megfosztott felfogás) lehetetlenné teszi az állam konstitutív szerepének meglátását.

Az én nézetem szerint minden „burzsoázia” lényegét tekintve ál­lami burzsoázia. Ez azt jelenti, hogy a polgári osztály nem magával hozza az állami hatalmat, miután magát gazdaságilag uralkodó osztály­ként már konstruálta, hanem éppen ellenkezőleg, csak abban a mérték­ben válik gazdaságilag (társadalmilag és kulturálisan) uralkodóvá, aho­gyan az államapparátust kialakítja, fölhasználja és ellenőrzi. Éppen ezért alakul át és terjed ki, vagy kapcsolódik össze olyan más társadalmi cso­portokkal, amelyek az állam működését biztosítják – így a katonasággal, az értelmiséggel -, hogy erre képes legyen. Ez a Gramsci alkotta hege­mónia-fölfogás egy lehetséges értelmezése, konzekvensen végiggon­dolva. így tehát, a szó szűkebb értelmében, nincs „kapitalista osztály”, csupán különböző kapitalisták (gyárosok, kereskedők, pénztőkések, já­radékosok stb.) vannak, akik csak abban az esetben képeznek osztályt, ha olyan más társadalmi csoportokkal egyesülnek, amelyek kívül állnak „az alapvető társadalmi viszonyon”: értelmiségiekkel, hivatalnokokkal, káderekkel, földbirtokosokkal stb. A modern történelem jórészt ennek az „egyesülésnek” a változásait tükrözi vissza. Ami nem jelenti azt, hogy a burzsoázia a tőke vagy a kapitalista vállalkozó nélkül konstituálódna, ha­nem azt jelenti, hogy maga a kapitalisták egysége, érdekeik kiegyen­lítődése, „szociális” funkcióik gyakorlása – mindaz tehát, ami nélkül a ki­zsákmányolható munkaerő nem lenne megszerezhető és fönntartható – lehetetlen lenne az állam folytonos közvetítő tevékenysége nélkül (aho­gyan ez abban az esetben is meghiúsulna, ha a kapitalisták nem lenné­nek képesek – és nem mindig azok – az állam „hordozóivá” válni, és a nem-kapitalista burzsoáziával az állam igazgatásában és fölhasználásá­ban osztozni).

Határesetként azt látjuk, hogy egy történelmi burzsoázia saját (eset­legesen erőszakos) átalakulásaiért időnként új államformák létrehozásá­val fizet. Így például csak a „keynesiánus” állam segítségével lehetett a pénztőke profitja és a vállalkozói funkció közötti ellentmondásokat kibé­kíteni. És éppen ez az állam teremtette meg azokat a „strukturális tormá­kat” (Aglietta), amelyek lehetővé tették a munkaerő újratermelése fölötti polgári uralmat, eljutva a tizenkilencedik század paternalizmusától a hu­szadik század szociálpolitikájáig. így jobban megmagyarázható, hogy a polgári osztályon belüli óriási jövedelmi, életstílusbeli és presztízskülönb­ségek, vagy a gazdasági es technikai irányítás elválása a tulajdontól (amit „technostruktúrának” neveznek), vagy pedig a privát és az állami tulajdon közötti fluktuáció – noha az uralkodó osztályon belüli ellentétek­hez vezethetnek – ha a politikai szféra ténylegesen él szabályozó funk­ciójával, mégsem veszélyeztetik az osztály egzisztenciáját.

De ami a burzsoáziára érvényes, érvényes a kizsákmányolt osztályra is, ha nem is úgy, ahogyan azt a marxista ortodoxia tételezi föl. Ez az osztály is az „államban” van, ha szívesebben mondanánk is, hogy az ál­lam van „benne”. Mindenesetre kiindulhatunk a tényből, hogy bár a pro­letarizálódás Marx elemezte három jellemzője jelen van minden kapita­lista formációban, mégsem képesek a modern korszak kezdete („az ere­deti felhalmozás”) óta állami közvetítés nélkül összekapcsolódni egy­mással. És nemcsak abban az értelemben, hogy ehhez a társadalmi rendet külsőleg biztosító rendőrállam vagy az „elnyomó apparátus” köz­reműködésére volt szükségük, hanem abban az értelemben is, hogy igényeltek egy belső közvetítést is. Ez a közvetítés a proletarizálódás va­lamennyi összetevője számára valóban szükséges (a bérnormák és a munkajog megállapításához, a munkaerő behozatalához és kiviteléhez, tehát a munkásosztály mobilizálásához és területi elosztásához), és szükséges mindenekelőtt ahhoz, hogy ezek, mindenkori fejlődésük meg­határozott pontján, egymással összekapcsolódhassanak (a munkaerőpi­ac, a munkanélküliség, a szociális biztonság, az egészség- és iskolaügy, a szakképzés szabályozásában); éneikül nem volna állandóan újrater­melt és a piac rendelkezésére álló „munkaerő-áru”. Az állam nélkül a munkaerő nem lenne áru. Másfelől viszont a munkaerőnek egy áru stá­tuszára redukálhatatlansága — függetlenül attól, hogy ez lázadásban, válságban vagy mind a kettőben fejeződik-e ki – arra kényszeríti ezt az államot, hogy folytonosan átalakuljon.

A kezdettől fogva meglévő állami beavatkozások a szociális állam fejlődésével csupán szervezettebb és bürokratikusabb formát öltöttek, tervekbe integrálódtak, amik révén legalábbis megkísérlik a lakosság, a pénz és az áruk áramlását nemzeti keretekben összehangolni és szabá­lyozni. A szociális állam és a szociális kapcsolatok rendszere ugyanak­kor az osztályharc olyan terepévé válik, ahol a „válság” gazdasági és po­litikai hatásai közvetlenül csapódnak le. Annál inkább ez az eset, ha a termelési viszonyok növekvő államosodása (Henri Lefebvre odáig megy, hogy „állami termelési módról” beszél) együtt jár a bérviszonyok ugyan­ilyen irányú változásaival; a bérmunka formálisan átterjed a társadalmi funkciók túlnyomó többségére, a pályaválasztási tanácsadás mind köz­vetlenebbül az oktatástól függ (ami azt jelenti, hogy az iskola mint intéz­mény nemcsak hogy reprodukálja, hanem maga is termeli az osztály­egyenlőtlenségeket); a közvetlen bér (amelyet személyre szólóan a „munka” és a „kvalifikáció” alapján állapítottak meg) tendenciájában köz­vetett bérré változik (amelyet kollektíve, az „igények” és a „státusz” alap­ján határoznak meg), végül a nem-termelői feladatok felparcellázása és mechanizálása (a szolgáltatások, kereskedelem, tudományos kutatás, felnőttképzés, tömegkommunikáció területén), ami lehetővé teszi, hogy ezek egy olyan folyamatba rendeződjenek, amelyben az állam és a ma­gántőke invesztálta értékek egy generalizált gazdaság keretei között ér­tékesülnek. Mindezek a változások a liberalizmus halálát jelzik – vagy, job­ban mondva, második halálát és politikai mítosszá válását -, mivel a nö­vekvő állami és a növekvő áru-jelleg már nem választhatók el egymástól.

Ez a leírás, amit még pontosíthatnánk, egy nyilvánvaló hiányosság­ban szenved, „kifelejtettünk” belőle ugyanis egy semmi esetre sem mel­lékes körülményt, aminek figyelembe vétele nélkül meghiúsulna minden olyan elemzés és kísérlet, amely politikai konzekvenciákat akarna levon­ni belőle. Nevezetesen az iménti gondolatmenetet hallgatólagosan (aho­gyan ezt a társadalmi formákról szórva, majdnem mindig, Marx is teszi) a nemzeti keretekre korlátoztam, az osztályharc terepét és az osztályok képződését nemzeti keretekben tárgyaltam. Más szóval eltekintettem attól, hogy a kapitalista társadalmi viszonyok egyszerre nemzeti keretek között (a nemzeti államokban) és világméretekben bontakoznak ki.

Hogyan lehetne mármost pótolni ezt a hiányosságot? Nem volna elég, ha egyszerűen „nemzetközi” termelési és kommunikációs viszo­nyokról beszélnénk. Egy olyan fogalomra van szükségünk, amely jobban kifejezi a gazdasági-politikai folyamatok eredendően nemzetek fölötti jellegét, amelytől az osztályharc képződményei függenek. Erre a célra veszem kölcsön Braudeltól és Wallersteintől a világgazdaság fogalmát – anélkül azonban, hogy ezzel azt akarnám mondani, hogy a nemzeti for­mációkat egyoldalúan a világgazdaság struktúrái határozzák meg, vagy fordítva. Az előbbi leíráshoz, a leglényegesebbre szorítkozva, csupán két kiegészítést fűzök, ezek azonban lehetővé teszik, hogy megnevezzem azokat az ellentmondásokat, amelyek részt vesznek az osztályellentétek konstruálódásában, és amelyeket a klasszikus marxizmus nem vett fi­gyelembe (még az imperializmus tárgyalásakor sem). Ha a kapitalizmust mint „világgazdaságot” vizsgáljuk, fölvetődik a kérdés, hogy létezik-e olyasvalami is, amit világ-burzsoáziának nevezhetnénk. És ezzel eljutottunk az első ellentmondáshoz, s nemcsak azért, mert a burzsoáziát világméretekben mindig olyan konfliktusok osztják meg, amelyek többé-kevésbé a nemzeti határokkal esnek egybe – hiszen a nemzeti burzsoázián belül is állnak fönn végső soron érdekkonfliktusok -, hanem egy sokkal fontosabb szempontból is.

Az a térség, amelyben a modern kapitalizmus kezdetei óta érték halmozódik föl, mindig világméretű térség. Braudel mutatott rá, hogy a pénzprofit gazdasága a pénz és az áruk nemzetek vagy még inkább különböző civilizációk és termelési módok közötti forgalmát tételez föl, mégpedig nem csupán „előtörténete” és az „eredeti felhalmozás” időszakában (ahogyan azt Marx leírta), hanem összfejlődése egészében. E forgalom sajátos társadalmi csoportoknak köszönhetően megnö­vekszik, és kiváltja a termelőközpontok specializálódását, amelyek mindig számtalan „terméknek” és „igénynek” felelnek meg. Wallerstein rész­letes történelmi elemzésben fejtette ki, hogyan egyesítette ez a forgalom lassanként az összes termelési ágat, történjék ez a centrum bérviszonyaiban vagy a periféria tőkeviszonyaiban (de nem a bérviszonyaiban Ez a folyamat a pénzgazdaságoknak a nem pénzgazdaságok fölötti, . centrumnak a periféria fölötti hatalomra kerülését hozza magával. És ezek között a keretek között vártak a nemzeti államok stabil individualitásokká, amelyek közül a legrégebbiek az újabb politikai-gazdasági köz­pontok kialakulását akadályozzák. Ebben az értelemben valóban azt mondhatjuk, hogy az imperializmus a kapitalizmus kortársa, még akkor is, ha a termelés egésze csak az ipari forradalmat követően irányul a világpiacra.

Mármost megfigyelhető egy fordulat a kapitalisták társadalmi funkció­ját illetően. Kezdetben egy „nemzetek fölötti” csoportot képeztek (a pénztőkések, illetőleg az uralkodó és az elnyomott nemzetek közötti közvetítők továbbra is ide sorolandók). Megállapíthatjuk, hogy azok, akik világméretekben érvényesültek, azonosak azokkal, akiknek sikerült más „polgári” csoportokat tartósan maguk köré gyűjteni, az államhatalmat el­lenőrizni, és a nacionalizmust életre kelteni (ha nem éppenséggel fordít­va igaz, mármint hogy az állam segítette dó a kapitalista burzsoázia ki­alakulását, hogy helyt tudjon állni a nemzetközi politikai harcok küzdőte­rén). A burzsoázia társadalmon belüli funkciói és részvétele a külső kon­kurenciában kiegészítették egymást. Ideiglenes végkövetkeztetésként ebből egy – már kezdetben meglévő – ellentmondás kiéleződése adó­dik. A nagyvállalkozók multinacionálissá válnak, az iparosítás alapvető jegyei bukkannak fel szétszórtan az egész világon, a munkaerő vándor­lása intenzívebbé válik, más szóval már nemcsak a pénztőke áramlása nemzetközi, de a termelőtőke áramlása is azzá válik. Ennek megfe­lelően közvetlenül világméretekben zajlik mind a finánctőke forgása, mind pedig a pénztőke újratermelése (ez a tendencia érvényesül – a komputerizáció, a tőzsde és a legfontosabb bankok összekapcsolódása révén – a közeljövőben, ahogyan az „előre látható” távolabbi jövőben is).

Mégsem jöhet létre azonban sem egy világállam, sem pedig egy nemzetközi fizetőeszköz. A tőke nemzetközivé válása nem vezet egy egységes, szociális és politikai „hegemóniához”; legföljebb egyes nemzeti burzsoáziák azon hagyományos próbálkozásaihoz, hogy maguknak nemzetközi uralmat biztosítsanak, azáltal, hogy kapitalis­tákat, gazdaságpolitikát és kommunikációs rendszereket saját stratégiá­juknak rendelnek alá, azáltal, hogy az állam gazdasági és katonai funk­cióit mindinkább összekapcsolják (amit a „szuperhatalmak” kialakulása­ként tárgyal a szakirodalom, és amit magam a szuperimperializmus ki­alakulásaként írtam le). Ezek a stratégiák azonban megtartják tisztán nemzeti jellegüket, még akkor is, ha olyan ellentmondásos próbálkozá­sokat foglalnak magukban, amelyek a nemzeti állam egyes jellegzetes­ségeit csak nagyobb léptékben rekonstruálnák (az egyetlen gyakorlati példa: Európa). De ezek nem tekinthetők azonosnak a mai korszakra jellemző, még csak kezdetleges politikai formák kialakulásával, amelyek magukat csaknem teljesen kivonják a nemzeti állam monopóliuma alól.

A burzsoázia társadalmi (vagy „hegemoniális”) funkciói jelenlegi formáikban nemzeti vagy kvázi-nemzeti intézményekhez kötődnek. A régi paternalista struktúrák modern ekvivalensei (például az állami vagy privát nemzetközi humanitárius szervezetek tevékenysége) csak csekély mértékben látják el a társadalmi konfliktusszabályozás feladatát, amelyet a jóléti állam magára vállalt. Ugyanez érvényes a lakosság és a pénz áramlásának tervezésére, amely a „szupranacionális” intézmények növekvő száma ellenére nem szervezhető és valósítható meg világmé­retekben, így az a látszat keletkezik, mintha a tőke nemzetközivé válása, legalábbis tendenciájában, nem egy magasabb szervezettségi szinthez vezetne, hanem a burzsoázia relatív fölbomlásához. Az iparilag elmara­dott és az „új ipari országok” kapitalista osztályai már nem tudnak egy protekcionista és kolonialista belső piac vagy állam védelmében „szociá­lis”, „hegemoniális” burzsoáziává szerveződni. A „régi ipari országok” ka­pitalista osztályai pedig (a leghatalmasabbakéi sem) nem tudják a társa­dalmi konfliktusokat világméretekben megoldani. Ami a „szocialista” or­szágok állami burzsoáziáját illeti, ezeket gazdaságaiknak a világpiachoz kötődő növekvő integrálódása és a szuperimperializmus dinamikája arra kényszerítette, hogy „modernizálódjanak”, azaz igazi kapitalista orszá­gokká alakuljanak át; egységük és hegemóniájuk azonban éppen ezáltal vált veszélyeztetetté (legyen ez a hegemónia represszív vagy ideológia­ilag megalapozott, gyakorlatilag mégis e kettő kombinációja, a legitimi­tásnak ama foka szerint, amelyet a forradalmi esemény ruházott rájuk).

És most egy második kiigazításnak kell következnie. A tőke nemzet­közivé válása kezdettől fogva együtt él az uralmi és kizsákmányolási stratégiák feloldhatatlan sokszínűségével. A hegemónia formái közvetle­nül ettől függnek. Sartre-ral szólva: minden burzsoázia a kizsákmá­nyolási stratégiák terméke, legalább abban a mértékben, vagy még in­kább, mint amennyire ezek a stratégiák a burzsoázia „termékei”. Mert minden kizsákmányolási stratégia egy gazdaságpolitika kifejeződése, amely technikák, finanszírozási lehetőségek, többletmunkára kénysze­rítő eszközök egy meghatározott kombinációjához kötődik, és egy szoci­álpolitikához, amely a lakosság intézményi igazgatására és ellenőrzésé­re irányul. A kapitalizmus fejlődése azonban nem szünteti meg a kizsák­mányolási formák sokféleségét, hanem éppen ellenkezőleg, serkenti azokat, azáltal, hogy folytonosan „új típusú” technológiai felépítményeket és vállalkozásokat teremt. Ahogy másutt már kifejtettem, a kapitalista termelés ismérve nem az egyszerű kizsákmányolás, hanem a többletki­zsákmányolás tartós tendenciája, amely nélkül nem lehet sikerrel szem­beszállni a profitráta csökkenésének tendenciájával, illetve egy adott ter­melési alakzat „csökkenő jövedelmezőségével”, azaz a kizsákmányolás költségeinek növekedésével. De a többletkizsákmányolás nem kapcsol­ható össze mindenütt azonos módon magával a kizsákmányolás racio­nális szervezetével; például ha ez azt követeli meg, hogy munkások tö­megei egy igen alacsony életszínvonalon és szakképzettségi szinten maradjanak, vagy hogy ne legyen semmiféle szociális törvényhozás, sem demokratikus jogok, amelyek pedig másutt szerves feltételeivé let­tek a munkaerő újratermelésének és alkalmazásának (ha ugyan nem éppen az állampolgári jogok egyszerű megtagadása a gyakorlat, mint az apartheid esetében).

Ezért a világgazdaság „centruma” és „perifériája” megkülönböztetés a kizsákmányolási stratégiák földrajzi és politikai, „kulturális” felosztásá­nak is megfelel. A „fejlődés” politikai illúzióival szemben, amelyek abból indultak ki, hogy az egyenlőtlenség és az elmaradottság je­gyeinek megszűnése pusztán idő kérdése, a tőke értékesülése a vi­lággazdaságban azt implikálja, hogy gyakorlatilag az összes törté­neti kizsákmányolási formát egyidejűleg alkalmazzák, az archaikus­tól (a megfizetetlen gyermekmunkától a marokkói vagy a török szőnyeggyárakban) a „legmodernebbekig” (a számítógépes adatfeldolgozó rend­szerek alapján dolgozó csúcsiparágak „egységesített” munkamódjáig), a legerőszakosabbtól (a napszámtól a brazil ültetvényeken) a legcivilizál­tabbig (a tarifa-szerződésig, a tőkerészesedésig, az állami szindikaliz­musig stb.). Ezeknek a (kulturális, politikai, technikai szempontból) több­ségükben összeegyeztethetetlen formáknak elkülönülten kell maradniuk, vagy legfeljebb oly mértékben kapcsolódhatnak egybe, terjedhetnek el, hogy ne vezessenek „duális társadalmak” kialakulásához, amelyekben nem kortárs szociális tömbök robbanásveszélyesen szemben állnak egy­mással. Ha a fogalomnak wallersteini jelentését kissé módosítjuk, azt mondhatjuk, hogy a „félperiféria” éppen a nem-kortárs kizsákmányo­lási formák ugyanazon állami térségben lezajló konjunkturális talál­kozásának felel meg. Egy ilyen konstelláció hosszú ideig (évszázado­kig) fönnállhat, mégis bizonytalan marad (talán ezért a félperiféria az a terület, ahol kiváltképpen történik az, amit „politikának” nevezünk).

Nem vezet-e azonban a munkaerő vándorlása, a tőketranszfer, a munkanélküliség exportjának a politikája ahhoz, hogy ez a helyzet las­sanként általánossá váljék – a „régi” nemzeti államokban is, amelyek nemzeti szociális államokká vártak? A duális társadalmak proletariátu­sa is „duális”, ami azt jelenti, hogy nincs a klasszikus értelemben vett proletariátusuk. Függetlenül attól, hogy csatlakozunk-e olyan szerzők véleményéhez (mint például Claude Meillasoux), akik szerint a dél-afri­kai apartheid az általános helyzet paradigmája, be kell vallanunk, hogy a kizsákmányolási stratégiák és formák, legalábbis tendenciájukban, egy­beesnek a munkaerő újratermelésének globálisan két módozatra hasa­dásával. Az egyik ezek közül integrálva van a kapitalista termelési mód­ba, s a tömegfogyasztáson, az általános iskolakötelezettségen, a közve­tett bér különböző formáin és a munkanélküli segélyen alapul, még ha ez utóbbi hiányos és bizonytalan is (de mindezek a jegyek bár intézmé­nyi, mégis megváltoztatható erőviszonyoktól függnek). A másik teljesen vagy részben átengedi ezt a reprodukciót (mindenekelőtt az „életkorok” szerintit) a kapitalizmus előtti termelési módoknak (vagy jobban mondva azoknak, amelyeket ugyan a kapitalizmus határoz meg és old el eredeti struktúrájuktól, de mégsem a szabad bérmunkán alapulnak), és közvet­len kapcsolatban áll az „abszolút túlnépesedéssel”, a destruktív kizsák­mányolással és a faji diszkriminációval.

E két újratermelési mód manapság ugyanazon nemzeti formációk je­lentós részében együtt van jelen. A választóvonal nem egyszer s min­denkorra meghatározott. Egyfelől terjed az „új szegénység”, másfelől az „egyenjogúságot” követelik. Az egyik fajta proletariátust tendenciájá­ban a másik kizsákmányolása termeli újra (ami persze nem zárja ki, hogy mégis ez a proletariátus válik dominánssá). A gazdasági válság (a kérdés tulajdonképpen az, milyen értelemben van szó válságról, és hogy ez kinek a számára jelent válságot) nem mintegy a munkásosztály újraképződéséhez vezet, hanem a proletarizálódás különböző össze­tevőinek még radikálisabb szétválásához a földrajzi, etnikai, generációs, nemek szerinti különbségek mentén. Jóllehet a világgazdaság az osz­tályharc valódi terepe, még sincs (csak „eszmeileg”) világproletari­átus, és még kevésbé van világburzsoázia.

Próbáljuk meg mármost összekötni az egyes szálakat, és vonjunk le egy időleges végkövetkeztetést. Az általam fölvázolt kép komplexebb annál, mint amit a marxisták régóta képviselnek, és mindenáron védel­meznek. Amennyiben a leegyszerűsítés programja áthatja a marxista történetfelfogást (teleológiai), kijelenthetjük, hogy egy ilyen kép nem-marxista, hogy általa a marxizmus tulajdonképpen megszűnt. Eközben azt is látnunk kell, hogy ez a program a dolgoknak csak egy aspektusát fejezi ki, még ha ez Marxnál (aki soha nem mondott le róla) mindenütt jelen volt is. Azoknak, akik emlékeznek még a „történeti” és a „strukturá­lis” marxizmus közötti vitákra a hatvanas és hetvenes években, azt mon­danám, hogy a valódi alternatíva nem a struktúra és a történelem között van, hanem a teleológia (legyen az szubjektív vagy objektív) és a struk­turális történelem között. Ezért, és a történelem jobb megértése kedvé­ért próbáltam meg az eredeti marxizmus néhány strukturális fogalmát annak implikációival és konzekvenciáival együtt ábrázolni.

Ebben a képben egy lényeges ponton korrigáltam a marxizmust. Egyáltalában nincs (tendenciaszerűen sem) határozott választóvo­nal a társadalmi osztályok között, ellentétüket már nem lehet a „két tábor” katonai vagy vallási metaforájában ábrázolni (éppígy nincs már meg a „polgárháború” vagy „konszenzus” alternatívája sem). Az osztályharc csak kivételes esetekben ölti a polgárháború alakját – eszmei vagy fizikai értelemben -, és ezt is csak abban az esetben, ha az osztályharc vallási vagy etnikai konfliktusokkal terhes, vagy országok közötti háborúval kapcsolódik össze. De olyan más alakokat is ölt, ame­lyek sokasága a priori nem határolható el egymástól, és amelyek nem kevésbé lényegesek, mint ó maga — azon jó oknál fogva, hogy az osz­tályharcnak nincs „esszenciája” (többek között ezért nem tartom kielé­gítőnek Gramsci megkülönböztetését a mozgó- és állóháború között, ez még mindig az előbbi metaforához kapcsolódik). Szabaduljunk meg egy­szer s mindenkorra attól az elképzeléstől, hogy az osztályok objektu­mok, és szubjektumokként társadalmi szuperindividualitások. Más szó­val, lássuk be, hogy nincsenek kasztok. Az osztályok, legalábbis rész­ben, strukturálisan és történetileg összefonódnak, de legalább érintkez­nek egymással. Ahogyan szükségképpen van polgárosodott proletár, ugyanúgy kell lennie proletarizálódott polgárnak is. Ez az érintkezés ugyanis mindig materiális megosztottsággal jár együtt. Tehát a relatíve homogén „osztályidentitások” nem eleve elrendeltek, hanem mindenkor a külső körülményekből fakadnak.

Az osztályok megjelenési formája konjunkturális adottságokra vezet­hető vissza, ami természetesen nem jelenti azt, hogy érvénytelennek nyilvánítjuk az antagonizmust. Ha elválunk is a „két tábor” metaforától (amely egyébként szorosan kötődik ahhoz a fölfogáshoz, hogy az állam és a civil társadalom egymástól elkülönült szférát képeznek, amiért is a Marx gondolkodásában megmaradó liberalizmus hibáztatható, jóllehet forradalom-fölfogása összekapcsolja egymással a gazdaságot és a poli­tikát), ez az elválás nem jelentheti azt, hogy átvesszük egy szociális kontinuum, egy egyszerű „rétegzettség” vagy agy „általános mobilitás” képét. Az, hogy a proletarizálódást részben független, részben ellent­mondásos folyamatok határozzák meg, nem jelenti azt, hogy meg­szűnik. A modern társadalmak tagjai kevésbé egyenlőek, mint valaha, mind a munka nehézségét, az autonómiát és függetlenséget, az élet biz­tonságát és a halál méltóságát, mind pedig a fogyasztást és a képzést (tehát a tudást) illetően. A társadalom tagjainak ezek a különböző „szo­ciális” dimenziói egy minden eddiginél teljesebb kollektív egyenlőtlen­séghez kapcsolódnak a hatalomgyakorlás és a döntési szabadság terü­letén, függetlenül attól, hogy a közigazgatás, a gazdasági szervezet, a nemzetközi kapcsolatok vagy a háború és béke kérdésérői van-e szó. Mindezek az egyenlőtlenségek az értékforma kiterjedésének olyan köz­vetett formái, amelyek a fölhalmozás végtelen folyamatához kapcsolód­nak, éppen úgy, ahogyan a politikai elidegenedés újratermeléséhez is, ahhoz a módhoz, ahogyan az osztályharc formái – a szociális konfliktu­sok szabályozásának keretében, az állam révén – a tömegek hatalom­nélküliségébe fordíthatók.

Ezt a helyzetet kettős kötésnek nevezhetnénk, amelyben az egyéni és a kollektív praxist az árutermelés (beleértve az „immateriális” árukat is) és az állami szocializáció ejti foglyul: a kizsákmányolással szembeni ellenállás lehetővé teszi ennek kiszélesítését, a biztonság és az autonó­mia követelése pedig elősegíti a kollektív bizonytalanságot és az ural­mat, legalábbis „válságos” időszakokban. Nem szabad megfeledkez­nünk róla, hogy ez a körforgás nem „helyben jár”, ellenkezőleg, elmoz­dul az előre nem látható mozgások befolyására, amelyek nem redukál­hatok az általános gazdasági logikára, és amelyek aláaknázzák azt a nemzeti és nemzetközi rendet, melyet maga ez a körforgás teremt. Ez következésképp nem esik a determinizmus hatókörébe, nem zár ki ugyanis sem tömegharcokat, sem pedig forradalmakat, bármilyen politi­kai formát öltsenek is.

Az „osztályok eltűnése”, szubsztancia- és identitásvesztésük, alapjá­ban véve egyszerre realitás és illúzió. Realitás, mert az antagonizmus tényleges univerzalitása eloszlatja egy univerzális osztály mítoszát, azál­tal hogy széttöri azokat a helyi intézményi formákat, amelyekben egy­részt a munkásmozgalom, másrészt a polgári állam majd egy évszázad alatt relatív egységekké olvasztotta össze a nemzeti burzsoáziát és a nemzeti proletariátust. És mégis illúzió is, mert az osztályok szubsztan­ciális identitása mindig is pusztán társadalmi praxisuk visszahatásának eredménye volt, és mert ebből a szempontból semmi sem változott; ha elveszítjük ezeket az „osztályokat”, tulajdonképpen semmit nem veszí­tünk. A jelenlegi „válság” az osztályharc adott megjelenítési formá­inak és praxisának válsága; ekként jelentékeny történelmi hatást gyakorolhat. Mindez azonban nem jelenti magának az antagonizmus­nak az eltűnését, illetőleg az osztályharc antagonisztikus formáinak megszűntét.

De ez a válság kedvező az elmélet számára, mert megteremti annak a lehetőségét, hogy a kizsákmányolásmentes társadalomba történő át­menetet vagy a kapitalizmussal történő szakítást végre elválaszthassuk a kapitalista termelési mód határainak kérdésétől. Ha egyáltalában van­nak ilyen határok – ami legalábbis kétséges, mert mint láttuk, a munká­sok és proletarizálódásuk társadalmi integrációjának formái, a technoló­giai újítások és a többletmunka intenzifikálása közötti dialektika szaka­datlan -, akkor sincs közvetlenül közük ehhez a szakításhoz, amely csak akkor következhet be, ha az osztályviszonyok maguk – vagyis a gazda­sági-állami komplexum instabillá válása – kedvező politikai alkalmat te­remtenek e változásokhoz. így újra föl kell tennünk a kérdést: kinek a számára van „válság”, és miben áll a „válság”?

A múlt forradalmai valójában mindig egyszerre függtek a társadalmi egyenlőtlenségektől, a polgári jogok követelésétől és a nemzeti állam történelmi sorskérdéseitől. Az az ellentmondás váltotta ki őket, amely a nemzeti állam „közösséget” alkotni akaró törekvése, és az ebből a kö­zösségből való kirekesztés különböző formáinak realitása között feszült. A marxista kritika egyik legmélyebb, legáttörőbb vonatkozása az, hogy az emberi társadalmakat nem olyasvalamikként ragadja meg, mint amik a közjón, hanem mint amik az antagonizmus szabályozásán alapulnak. Mint már mondtam, Marx antropológiája az ember „lényegét” a munká­ból, a fundamentális praxist pedig a társadalmi viszonyokból vezette le, s ez határozza meg egyedül az antagonizmust. Éneikül a redukció nél­kül nem lehetett volna radikálisan kétségbe vonni a liberális ideológiát, amely a szabadságot a magántulajdonnal azonosítja. Vajon el tudunk-e szakadni ma ettől a fölfogástól anélkül, hogy azt képzelnénk, a munka és a munkamegosztás eltűnik, miközben ennek éppen az ellenkezőjét tapasztaljuk: új és új tevékenységi formákat kerítenek hatalmukba, olya­nokat is, amilyeneket hagyományosan nem a „termeléshez”, hanem a „fogyasztáshoz” sorolunk. Kétségtelen, hogy a munkamegosztás érint­kezik a társadalom más megosztottságaival – anélkül, hogy velük egy­beesne -, s ezek hatásai egymástól pusztán az absztrakció szférájában választhatók el. Az „etnikai” konfliktusok (pontosabban a rasszizmus ha­tásai) épp annyira univerzálisak, mint a néhány civilizációban meglévő azon antagonizmus, amely a nemek különbségén alapul (ahol is ez a megosztás a szervezet egészének alapeleme, egy szociális csoport alapszabályzatának egészéé – beleértve a munkásosztályt is, ha elfo­gadjuk F. Duroux elemzését). Az osztályharcot egy meghatározó struktúraként lehet és kell elgondolnunk, amely átfogja valamennyi társadalmi praxisformát, anélkül azonban, hogy ez volna az egyet­len struktúra. Jobban mondva éppen csak annyiban fogja át az össze­sét, amennyiben szükségképpen más struktúrák univerzalitásával talál­kozik. Az univerzalitás nem azonos az egyszeriséggel, ahogyan a túldetermináltság sem azonos az indetermináltsággal.

Talán most kezdünk eltávolodni attól, amit marxizmusnak neveznek. Azzal, hogy mégis megfogalmazzuk az antagonizmus univerzalitásának tótelét, rámutatunk egyidejűleg arra is, hogy a marxista problémafölve­tés minden eddiginél kevésbé ignorálható. Ezt, nézetem szerint, semmi sem mutatja jobban, mint az a mód, ahogyan ma az osztályok és a na­cionalizmus problémái újraképződnek. Bebizonyosodott, hogy a nacio­nalizmusnak mind liberális-demokratikus, mind pedig populisztikus-autoriter válfaja éppúgy összeegyeztethető a gazdasági individualiz­mussal, mint az állami tervezéssel, vagy e kettő különböző kombináció­ival. Ez a kulcsa a partikuláris életmódok és ideológiák egyetlen domi­náns ideológiává olvadásának, amely képes volt fönnmaradni, elfogad­tatni magát a „domináns” csoportokkal is, és politikailag neutralizálni a gazdasági „törvények” destruktív hatásait. A burzsoázia nélküle sem a gazdaságot, sem pedig az államot nem tudta volna megszilárdítani. Á rendszerelemzés terminológiájává! úgy fogalmazhatnánk, hogy a mo­dern történelemben a „komplexitás redukciójának legfontosabb té­nyezője” a nemzeti és nacionalista állam lett Innen ered a nacionaliz­musnak az a tendenciája, hogy „totális” világnézetnek adja ki magát (és saját, akár hazug jelenlétét, mindenhol, ahol ilyen világnézetek válnak hivatalos doktrínává). De, mint már rámutattam, kevéssé valószínű, hogy az itt-ott mutatkozó szupranacionális nacionalizmusok épp ilyen to­tális jelleget öltsenek (függetlenül attól, mire hivatkoznak: „Európára”, a „Nyugatra”, a „szocialista közösségre”, a „harmadik világra” stb.). Meg kell jegyeznünk másrészt, hogy az osztályok és az osztályharc szocialis­ta ideológiája, amely a nacionalizmussal szembeni konfrontációban fejlődött ki, egy történelmi utolérési effektus folytán mégis ehhez idomult. Így ez is a „komplexitás redukciójának tényezőjévé” vált; a társadalmi praxis sokrétű formáinak összefoglalásában (amely az „osztályállam” föl­fogásává forrott egybe) az állam kritériumát egyszerűen az osztály {sőt, az osztályszármazás) kritériumával helyettesítették. Ebben áll a jelenlegi helyzet bizonytalansága: hogy a nacionalizmus válsága ne vezessen ex­cesszív nacionalizmushoz és ennek bővített újratermeléséhez, az osz­tályharcnak el kell foglalnia az őt megillető helyet a társadalmiság leírá­sában, de egy irreduktibilis más(ik)ként; az osztályok ideológiájának és harcának tehát, bárhogy nevezzék is őket, vissza kell szerezniük auto­nómiájukat, azáltal, hogy minden „utolérési effektustól” megszabadul­nak. „Merre tart a marxizmus?” Semerre. Elégedjünk meg annyival, hogy e paradoxont minden implikációjával együtt ábrázoljuk.

(Ford.: Seress L. Attila)

A tanulmány eredetileg a New School for Social Research által New Yorkban szervezett Hannah Arendt Memorial Symposion in Political Philosophy című konferencián hangzott el (1987. április 15-16.), majd megjelent E. Balibar és I. Wallerstein: Race, Nation, Class – les identités ambiguës című kötetében, a La Découverte kiadásában, 1988-ban. Mi itt a gondolatmenet két hosszabb, össze­függő részletét közöljük. (A szerk.)

Immanuel Wallerstein hovatovább az Eszmélet „házi szerzőjévé" lesz [6., 7., 8. szám], aminek csak örülhetünk, mivel mindig ké­pes olyan termékeny szempontokat felvetni, olyan egyedi és ere­deti megközelítéseket felvillantani, amelyek továbbgondolásra érdemesek, sőt szem elől már nem is téveszthetek, ha érvényeset akarunk mondani korunk világtörténelmi léptékű folyamatairól.

Lenyűgöző és gondolatgazdag okfejtései mellé azonban olyan megállapítások is társulnak, amelyek ugyan elméleti rendszeré­nek személeti kereteiből – határozott és egyéni kapitalizmus-kri­tikájából – következnek, mindazonáltal erősen vitathatók. Újabb fejtegetéseinek oldalvizén például a haladás kérdésének évszázados dilemmájában foglal állást: az Eszmélet 7-es számában (66. o.) a „haladás ideológiáját" a XIX. (és a XVIII.) század bizonyosságaként minősíti elavultnak, s nevezi teljesség­gel hamisnak általában a kikerülhetetlen haladás gondolatát. Ez szorosan összefügg azzal a megállapításával, hogy „szétesett a XIX. századra jellemző, a politikába és a gazdaságba mint a tár­sadalmi fejlődés, és ezen keresztül az egyéni felszabadulás szín­tereibe vetett kettős hit". (Eszmélet, 8. 65. o.) Ha azonban valóban csak a múlt század haladás-fogalmának bírálatát adná, s állítása kizárólag a „kikerülhetetlen" haladás szimplifikált nézőpontjára vonatkozna, nem is lenne gond. A Mozgó Világ 1990/9-es számá­ban közölt rövid írása azonban a kritikát kiterjeszti a haladás-fo­galom egészére. Ám e lépéssel eredetinek tekinthető nézetei fel­oldódnak a korábbi és kortárs haladás és fejlődés-értelmezések szkep­tikus vonulatának hagyományos megközelítéseiben és érveiben, s ez a tény visszamenőleg is kiemeli Wallerstein kapitalizmus- és haladáselemzésének egyoldalúságait. A következőkben ezeket igyekszünk számba venni: ehhez részletesen idézzük Waller­stein cikkének legfontosabb állításait. (A további utalások nélkül zárójelben megadott számok a Mozgó Világ-beli szöveg hely re utalnak.) Kérem az olvasó türelmét és megértését: száraznak tűnő, de korántsem tét nélküli szövegértelmezések után kerülhet csak sor az (éppen Wallersteinnel szemben kialakított) pozitív kifejtésre. (A fáradás legelső jeleinél jusson eszünkbe: a haladás kérdésében kialakított állásfoglalás túlmutat egy elvont kategó­ria érvényességi körének kijelölésén: a történetszemlélet és a jövőkép-formálás legelzártabb tartományaihoz vezeti a gondol­kodást.)

1

A haladás/fejlődés fogalma par exellence viszonyfogalom. Nem abban az értelemben, hogy két vagy több; időben, egymást kö­vető rendszer vagy részrendszer meghatározott paramétereik összevetésével állítható „fejlődési" sorrendbe, hanem az össze­hasonlítás eredményének elkerülhetetlen viszonyító mozzanata révén, amely egy előzetesen megfogalmazott értékszempont alap­ján minősíti haladásnak, vagy nem haladásnak a vizsgált válto­zást.¹ Az emberiség történetére vonatkozó kérdés feltevésekor nyilvánvaló, hogy egy jól körülírt „emberi lényeg" vagy „ember­eszmény"-kép alkalmas e viszonyítási feladat ellátására. Amennyiben a tárgyalt történeti szakaszok a fenti minőség foko­zatos kiteljesedésének stációit írják le, minden további nélkül jo­gosult a haladás/fejlődés fogalmaival való meghatározás. Amennyiben nem, úgy csakis a változatlanság (stagnálás) vagy a visszalépés (hanyatlás) kategóriái alkalmazhatók a megközelí­téskor.

Wallerstein nem használ explicit viszonyfogalmat, de érvelése körülírja azt. Számára az osztályellentétek „elmosódása" a haladás tétje és esélye: mindaddig, amíg ez nem következik be, nem is beszélhetünk haladásról. (34) A wallersteini osztályfogalom sajá­tosan épül fel: kételemű rendszer, amely csak burzsoát és prole­tárt ismer, attól függően, hogy az egyének a megtermelt érték­többletből és javakból miképpen részesülnek. A világrendszer­szintre vetítve ugyanilyen dichotóm szerkezetként fogja fel a fej­lett és „kizsákmányoló" centrum ill. az elmaradott és „alávetett" periféria viszonyát. Mindebből egyenesen jut el ahhoz a követ­keztetéshez, hogy a (világ)rendszer e két szignifikánsan elkülö­níthető csoportja közötti különbség változása a (világ)rendszer egészének minősítő szem-pontja. Wallerstein csak a kapitalizmu­son belül értelmezi a fenti kettősséget (amelyre a világtörténelem korábbi szakaszaiban minden további nélkül használható az uralkodó-alávetett fogalompár), s ebből következően a haladás gondolatáról is kijelenti, hogy kizárólag a „modern" (tőkés) kor terméke. (30) Végkövetkeztetése nem újszerű, de váratlan: „a jó­zan értékelés egyetlen módja az", ha „a szocialista-egalitarista tár­sadalomba való átmenetért folytatott harcot" emeljük ki viszo­nyítási pontként. (35) A kapitalizmus történetét és napjaink vi­lágméretű m unka megosztását vizsgálva a munkaerő növekvő részének helyzet-rosszabbodását konstatálja, új keletű, elsősor­ban „ideológiai" béklyókat (rasszizmus, szexizmus) lát az aláve­tettekre fonódni. így nem csoda, hogy az általa cáfolt haladás-fo­galomnak csak a jövőben ad – és ott is csak alternatív – kifejlődési lehetőséget. Azt az óriási szakadékot azonban, amely a mégis optimista wallersteini jövőkép (a „kapitalizmusból a szocializ­musba való átmenet korát éljük") valamint az éppen általa és kö­vetői² által megállapított növekvő méretű egyenlőtlenség (és „a proletariátus abszolút elnyomorodása") között tátong, már nem lehet a világrendszer-vizsgálat fogalmi keretein belül áthidalni. A „kilépést" egy korábbi tanulmányában Wallerstein Schumpetert idézve teszi meg, amikor az átmenetet a „dolgok és lelkek" olyan átalakulásának tekinti, amelynek eredményeképpen azok „egyre inkább befogadják a szocialista életformát".³ Amennyi­ben ez a befogadás sikeres, akkor beszélhetünk haladásról, mert így teremtődhet meg az előzőtől „erkölcsi téren gyökeresen külön­böző", fejlettebb állapot. (34) A haladást az „anyagiakban mérő marxistákkal (valójában vulgármarxistákkal Z. K. L.) szemben". (30) Így jut el jó néhány gondolat-előd után Wallerstein is az „er­kölcsi haladás" elkülönített szempontjához, s válik a nemzetközi baloldali gondolkodás egyik leghatározottabb hangú irányzatá­nak apostolává, amelynek hitvallását a legtömörebben Rajni Kothari béke Nobel-díjas tanulmánya (Túlélés egy átmeneti korban, 1985) fogalmazza meg a következőképpen: „korunkban alapvető társadalmi és emberi törekvés mutatkozik egy átfogó tí­pusú egyenlőség elérésére, azaz a nemzetközi rend hatalmi struktú­rájától elszakadva haladni a világ erőforrásainak hozzáférhetősége és elosztása felé, olyan társadalmi struktúrák és a különböző tár­sadalmak olyan erkölcsi megalapozása felé, amely együttesen a vi­lág politikai folyamatával szemben az elvárások és követelések teljesen új skáláját és típusát jelenti; a világ politikai, menedzseri és technokrata elitje a hegemóniával szemben megnyilvánuló ki­hívások és fenyegetések súlya alatt bizonytalanul érzi magát és összeomlóban van, a forradalmi erőkkel szemben a represszió, a terror és a kényszer archaikus módszereihez folyamodik, mégpe­dig (többek között) … a fejlődés nevében."⁴

A továbbiakban először Wallerstein kiindulópontjait ideiglene­sen elfogadva mutatunk rá haladás-fogalmának belső ellentmon­dásaira, majd egy következő részben e kiindulópontokat is vitat­va foglalunk állást az inspiráló esszé által feltett kérdésekben.

2

„Egészen egyszerűen hamis az az állítás, amelynek értelmében a kapi­talizmus mint történelmi rendszer fejlődést jelentett volna az előző tör­ténelmi rendszerekhez képest, amelyeket megdöntött vagy átalakított." (30)

„Engedtessék meg nekem az az állítás, hogy mai világunk (és ez a legenyhébb, amit mondhatunk) nyilvánvalóan nem szabadabb, nem biztosít nagyobb egyenlőséget, sem testvériséget, mint az ezer évvel ezelőtti világ." (31)

„Az egyetlen kérdés, amelyet felteszek magamnak, az, hogy megtud­juk, vajon a történelmi kapitalizmus ebben a tekintetben haladást, vagy éppen ellenkezőleg, hátralépést jelentett-e?" (31)

Előttünk állnak Wallerstein szikár egyszerűséggel megfogal­mazott állításai és kérdése.

Válaszai félre nem érthető módon a „hátralépés"(visszafejlődés) mellett foglalnak állást: rövid felsorolása a munkaerő társadalmi-politikai elnyomásának súlyosbodását igyekszik igazolni a kizsák­mányolás szédületes mértékű emelkedésének árnyékában, rom­ló táplálkozási feltételekkel, a munkára fordított idő növekedésé­vel, a munkakényszer szigorodásával. (32) S bár kiemeli, hogy „semmiképpen sem arra törekszik, hogy idilli képet fessen a tör­ténelmi kapitalizmust megelőző világokról", a hátralépés melletti voksával implicite amazok „haladottabb" állapotát tételezi, még ­ha ott „bizony csak igen-igen kis mértékben ismerték is a sza­badságot, egyenlőséget, testvériséget". (A kapitalizmus hátralé­pést jelentő világában eszerint még annál az igen-igen kis mér­téknél is kisebb mértékben ismerik.)

Ne higgyük azonban, hogy ez a – Wallerstein által már vállal­ni nem mert, de végső soron képviselt – állítás önmaga súlya alatt omlik össze. Mivel a wallersteini viszonyítási pont – mint láttuk – az osztálykülönbségek változása, s mivel e különbségek szakadatlan növekedése jelenti a hátralépés tendenciáját, a prekapitalista osztályviszonyok „haladottabbnak" (mert kisebb ki­zsákmányolást jelentőnek) való tételezésével újra helyreáll a gondolati egyensúly. Érdekes különben, hogy az elméleti kerethez való következetes ragaszkodás igénye éppen saját, történeti vizsgálódá­sainak bizonyos eredményeit hagyatja figyelmen kívül Wallersteinnel: egy korábbi tanulmányának⁵ izgalmas fejtegetésében mondja ki, hogy Afrikának a világgazdasági rendszer perifériájába való be­emelése vezetett több áttétellel a rabszolgák értéknövekedésé­hez, s ezáltal a rabszolgaság megszüntetéséhez – vagyis egy olyan változáshoz, amelyet a modern világgazdasági rendszer kialakulása idézett elő, amely a bérmunkássá lett rabszolga egy­kori osztálykülönbségeit csökkentette, s így mutatis mutandis ha­ladásnak tekintendő a wallersteini kritériumok alapján. Nem kell hozzá nagy erőfeszítés, hogy a kapitalizmus történetének jó-néhány további eleméről hasonlóképpen kimutassuk ezt az összefüggést. Ezzel Wallerstein is tisztában van, s a gyülekező ellentmondás-felhőket egy alig észrevehető módszertani rakétá­val igyekszik szétoszlatni.

Mivel a mindenkori osztálykülönbség viszonyítási ereje ily módon legyengült, s az általános szerkezet homogén tömbjét konk­rét történeti ellenpéldák kezdték bontogatni, az osztálykülönb­ség-tényező mellé azonos súllyal emeli be a mindig újrater­melődő aluliévá osztályok egyes generációi közti eltérések vizsgálatá­ból leszűrt következtetéseket, vagyis a relatív viszonypont mellé az abszolút viszonypontot (és az abszolút elnyomorodás tételét) állítja. Ha azonban ily módon önálló életre kelt az alullévők osz­tálya, a továbbiakban nem lehet eltekinteni a felüllévők önálló vizsgálatától sem, ha meg akarjuk őrizni a tudományos pontos­ságot. Ezt pedig nem lehet elintézni azzal, hogy (33) mivel „a társadalom- és történettudományok eddig minden figyelmüket a 10-15 százaléknyi középosztályra fordították" (ami egyébként nem is fedi a valóságot Z. K. L), éppen itt az ideje a fennmaradó 85 százalékkal foglalkozni. Ráadásul ezzel a korábbi kételemű osztálystruktúrát kényszerűen négyeleművé kell növelni, hiszen a centrum és a periféria országai külön-külön is felmutatják a dichotóm szerkezetet. De a dolog Wallensteinnél még bonyolul­tabb, úgyhogy érdemes önállóan körüljárni ezt a problémát.

Sivatag és oázis

A wallersteini 15 kontra 85 százalék, mint állandó mennyiség­arány történetileg egyetlen kiegészítő megjegyzéssel tartható fenn: ha ez a szám kizárólag a világrendszer egészére vonatkozik, mert egyedül ily módon lehet eltekinteni egyes fejlett régiók vagy országok teljesen más arányokat (akár éppen fordított vi­szonyt) mutató adataitól.

Ezzel viszont egy sajátos világtörténelmi emberiség-kép re­konstruálható: ez a világrendszer elosztási viszonyainak kiszol­gáltatott óriási tömegű elnyomorodott népességet („sivatagot") tételez, amellyel szemben áll a többlettermék, elfogyasztásának kedvezményezett kisebbsége (az „oázis"). Wallerstein szerint a sivatag és az oázis változatlan belső aránnyal termelődik újra, mivel az oázis növekedésének (a felfelé irányuló mobilitásnak) a „velejárója a legkedvezőtlenebb helyzetben levő rétegek tömegé­nek a megnövekedése", amely vagy „új népességeknek a világ­gazdaságba való bevonásával", vagy a „demográfiai robbanás­sal" állítja folyamatosan helyre az egyenlőtlen szerkezetet (33). S bár Wallerstein a világrendszer-modellt és osztályfogalmát kizá­rólag a kapitalizmusra vonatkoztatva használja, s a prekapitalista struktúrával szándékosan nem foglalkozik, rendszere mégis a kifejtés logikájából fakadóan, óhatatlanul az időben visszafelé is építkezik. Amikor ugyanis a kapitalizmus kialakulását a földbir­tokos arisztokrácia által vezérelt „sebészeti beavatkozásként" mutatja be (34), s ezt úgy interpretálja, mint a közvetlen ter­melők feletti kizsákmányoló hatalom fenntartásának és kiterjeszté­sének eszközét, ezzel már a kapitalizmus előtt is önálló létet tulaj­donít az oázisnak, azzal a kiegészítéssel, hogy a kapitalizmusba való átmenet során érvényessége regionális, s majd csak a világ­rendszer kialakulásával és a periféria maradéktalan „befűzésé­vel" lesz globálissá.

Mindezek nyomán a világtörténelem meghatározó tendenciá­ja Wallersteinnél az oázis és a sivatag közötti különbség növekedé­se; minek következtében az ebből a szempontból az átmenetet fémjelző forradalmak (s elsősorban a polgári forradalom) elvesz­tik megkülönböztetett helyüket és progresszív minősítésüket, hi­szen nem mások, mint az oázis metamorfózisai, változatlan sivatag­gal. Mi több, a forradalmak retrográdak, mert mindig a kizsákmá­nyolás mértékének és technikájának kiterjesztését hozták (34) De akkor mi késztetné a különbséget fenntartani – sőt, Waller­stein szerint növelni – igyekvő oázist (jelen esetben a világrend­szer centrumának polgárságát) egy egalitáriusabb világrend­szerbe való átmenet elfogadására? (35)

A dolog úgy fest, hogy vagy az egalitarizmus lassú megvalósí­tásának tendenciáját bontja ki a kapitalizmus története – és akkor Wallerstein tételei érvénytelenek; vagy valóban a különbségek nö­vekedéseként kell értékelni az elmúlt ötszáz évet (32) – de akkor a fejlettebb viszonyokba való átmenet nem a világburzsoázia alterna­tíva-választásának eredménye lehet (35), hanem kizárólag a dichotóm oszt oly szerkezet totális megszüntetésének következménye.

Wallerstein gondolati építményének belső logikája szerint te­hát az osztálytársadalmak története a kizsákmányolási fok szakadatlan növelésének története, s mint ilyen, erkölcsileg folyamatosan hát­rálva jut el abba az állapotba, amikor a különbségek növekedé­sével arányosan duzzadó sivatag a magát mindinkább szűkítve újratermelő oázis végső felszámolásával éli meg az osztálykü­lönbségek megszűnését. Ebben az esetben viszont azzal a para­dox helyzettel találjuk szemben magunkat, hogy a kizsákmányolás mértékének növekedését progresszívnek kell tekintenünk, mert végső soron éppen ez vezet el az osztálykülönbségek megszüntetéséhez. Ez viszont kizárja a kizsákmányolás bizonyos mértékű csökkentését, mint haladónak tekintett ellenőrzött átalakulást (34), mert az, mint olyan, ily módon hosszú távon az osztálykülönbségek meg­szűnése ellen hat – vagyis az egalitárius (világ)rendszer-ellenes mozgalmak időleges eredményei retrográd epizódokká szürkül­nek. Amennyiben ettől elborzadva az egalitarizmus sikereit mégis haladásként akarjuk értékelni, akkor viszont Wallerstein-nek az egész abszolút elnyomorodásra és a kapitalizmus „visszafejlődő" mivoltára vonatkozó konstrukciója omlik össze.

Quod erat demonstrandum – Wallerstein kiinduló állításait elfo­gadva zsákutcába jutottunk: rendszerének inkonzisztenciája nyil­vánvalóan valamelyik tételének tarthatatlan voltából fakad.

3

Mielőtt erre részletesen rámutatnánk, felhívjuk a figyelmet Wal­lerstein ki fej lésének arra a csalafinta mozzanatára, amelyben a haladás-pártiak, általa formába öntött (és így tudatosan elsekélyesített) állításait cáfolja nagy erővel és elbizonytalanító erejűnek szánt kérdésekkel. (30-31)

Mire kellett Wallersteinnek ez a felvezetés? Nyilvánvalóan ar­ra, hogy a mesterséges kérdőjelek erdeje eltakarja az általa vá­lasztott haladás-viszonypont (az osztálykülönbség-növekedés, il­letve az abszolút elnyomorodás) tarthatatlan voltát.

Az egalitarizmus eszménye nem alkalmas különböző történeti ál­lapotok összevető minősítésére. Három okból nem az. Egyrészt bár­mely korszakban vesszük nagyító alá az emberiséget vagy az egyes embert, az adott viszonyok közt megragadható létminőség legfontosabb komponenseit nem az ellenlábas osztályhoz való vi­szony fokozati eltéréseiben, hanem a mindennapi élet újratermelésének alapkörülményeiben és feltételeiben találjuk meg. Másfelől az egalitárius gondolat csak mozgalommá szervezett formáiban tör a való­ság- és történelemalakítás színpadára, s miközben évezredes „vörös fonalként" húzódik végig az emberiség történelmén, a két „főszerep" (pl. felkelés) közti hosszabb szünetekben csak a nézőtéren foglal helyet. Ilyenkor könnyebb pszichés kisülésként megragadni, mint az egyetemes viszonyítási pont szerepét tulaj­donítani neki. És harmadszor: még ha meghatározott körben ér­vényesnek fogadjuk is el az abszolút elnyomorodás tételét, a konkrét történeti vizsgálatok számtalan példát szolgáltatnak a si­vatag magasabb kizsákmányolási fok melletti magasabb életminőségé­nek meglétére. Ez a másutt tapasztalható alacsonyabb kizsákmá­nyolási szinttel leírható (és így Wallerstein számára fejlettebb) viszonyok sivár körülmények közé kényszerített proletárjainak állapotával összevetve lehetetlenné teszi az osztálykülönbség mérést mint viszonypont-kialakítást.

A rosszul megválasztott viszonypont egyenes folyománya a világtörténeti folyamat egészére érvényes látószögnek, amit egy 1981-es interjúban maga Wallerstein „békaperspektívának" ne­vező,⁶ s amelyet a világot a „Nagy Ember" optikájával szem­lélők leszűkített és hamisnak érzett megközelítésével szemben tart autentikusnak. A világot a periféria szempontjából vizsgálni – természetes igénye a „sivatag" életviszonyait megtapasztaló gondolkodó fők számára. De a békaperspektíva kiterjesztése a világtörténelemre ugyanúgy torzít, mint a „Nagy Ember" kizáró­lagos nézőpontja vagy az oázis arisztokratikus fölényű kristály­tükre. Csakis a mindkét pólust egyaránt magába foglaló vizsgálati po­zíció alkalmas tárgyszerű leírásra, és csakis ily módon lehet ér­tékszempontokat is beemelni a képbe. így tud ugyanis elválni egymástól a fennálló osztálykülönbségek apológiája és az egyenlőtlenségek értelmének és funkciójának érzelemmentes elemzé­se. Ahogy ugyanis az értékszempont már a leírásba is beáramlik, úgy idomul a valóság a mindenkori prekoncepcióhoz. így lesz a hasonlóképpen haladás-ellenes Toynbee „teremtő kisebbsége" (az oázis) nem csupán a civilizáció élesztő-alkotó csoportja, ha­nem egyúttal a tömegek (a sivatag) által „spontán módon tisztelt és szeretett ereje" is; és így lesz a sivatag ideológusainak kezé­ben a kapitalizmus mint rendszer a haladás antitézise. Mindkét kiindulópont a maga mítoszai köré rendezi a valóságot, és an­nak történeti sokszínűségét látványos, de leegyszerűsítéseiben hamis sémákkal váltja fel.

Az abszolút elnyomorodás wallersteini teóriájához így járul például a sajátosan értelmezett rasszimusnak és szexizmusnak a bi­zonyító érvek közé való emelése. Így lesznek ezek „soha nem lá­tott elnyomó és megalázó ideológiai béklyók" (32-33). A rassziz­mus itt a rendszeren belüli munkaerő-elkülönítés újfajta ideoló­giája, amely az elnyomott csoportok újratermelését az alacso­nyabb bért az alacsonyabb kvalifikációval indokoló szemforgató manőverrel vezérli. Ez az ítélet azonban éppen a „rasszizmus" kárvallottjainak attitűdjével nem számol: ti. hogy számukra – még ha kiszolgáltatottként is – kívánatos a rendszerbe való betagoló­dás. A vendégmunkás a jobb élet reményében törekszik a még­oly alantas (és valóban alacsonyabban kvalifikált) munkák el­végzésére, s a tradicionális agrártársadalmak alsó néprétegének mobilitása is a rendszerbe való tudatos beáramlás irányába mu­tat. A két állapot közötti minőségkülönbség olyan alapkörül­mény, amit a kedvezményezettek arcpirítóan történetietlen ön­tömjénezése is legfeljebb csak színez.

Másrészt éppen a sivatagból az oázisba való mozgás a legna­gyobb robajjal végbemenő eseménye a XX. század végének – új és soha nem látott méretű népvándorlások indulnak meg, a rela­tív életminőség-javulás elementáris igényétől hajtva, a centrum felé. (Erről – megegyező értelemben – 1. még Wallerstein állás­pontját az Eszmélet 7. sz. 68-69. oldalán.) A centrum pedig vagy igyekszik feltartóztatni ezt az elsöprő erejű hullámot a ha tárai­nál – de akkor a tőkeműködés természetének ellentmondva és a kölcsönös, de aszimmetrikus viszonyból adódó előnyöket el­vesztve izolálódik; vagy pedig a kiváltságokat fenntartó asszimiláció ösvényeire igyekszik terelni az áradatot – ám ezzel perspek­tivikusan saját gazdasági-etnikai „feloldódását" segíti elő. (Ebből a szempontból rendkívül tanulságos bonckés alá venni az USA elmúlt negyven évének népmozgalmi mutatóit vagy Jean-Marie Le Pen mozgalmának „rasszista" ideológiáját.) Ily módon a rasszizmus „béklyóvalósága" inkább a soha nem látott esélyek vi­lága. (Ugyanez áll egyébként Wallerstein másik példájára, a szexizmusra is.⁷ )

Mi hát a valódi helyzet a béklyókkal és az elnyomorodással? Itt van például Cornelius Castoriadis, a nemzetközi baloldali gondolkodás egy másik reprezentánsa: ő pontosan Wallenstein­nel ellentétesen érzékeli az átalakuló kapitalizmus mozgásirá­nyait.⁸ A reálbérek emelkedését, a munkaidő hosszának csökke­nését, a tömegfogyasztás növekedését és a belső piacok bővülé­sét konstatálja, szemben Wallerstein rosszabbul táplált, többet dolgozó, alacsonyabb összjövedelmű proletárjaival.

Pro és kontra – az elméleti rendszerektől a leírásig kell vissza­lépnünk.

Egy kis demográfia, némi statisztika

A már-már áttekinthetetlen számdzsungelből néhány különösen jellemző adatot emelünk ki.⁹

A demográfiai robbanás harmadik világbeli elképesztő ará­nyainak árnyékában talán kevésbé közismert, hogy a kapitaliz­mus első négyszáz évében a centrum népességnövekedése jóval dinami­kusabb volt a perifériáénál, és csak a XX. század első felében for­dult meg ez az arány – igaz, akkor szédületes mértékben. S mi­közben a második világháború után a fejlett országok szaporo­dási üteme lelassult, a fejlődőknél a halandóság jelentős csökke­nése eredményezett változatlan termékenység mellett ugrás­szerű növekedést. A halandóság az elmúlt 200 évben a világ tel­jesen eltérő fejlettségű pontjain nagyjából azonos, 70%-os csök­kenést mutat. (Többek között ezeknek az adatoknak a fényében bizonyul tarthatatlannak Wallensteinnek az életben maradás na­gyobb esélyeit kétségbe vonó gyanúja.)

Mármost ha abszolút mértékben vizsgáljuk a fejletlen régiók életkor-mutatóit, kiderül, hogy csupán az elmúlt harminc évben (1950 és 1980 között) Afrikában 11, Ázsiában 18 (!) évvel nőtt az átlag-élettartam.

Az életkor-növekedés szikár mutatói cáfolják az abszolút el­nyomorodás tételét, hiszen furcsa lenne „a nehezedő életkörül­ményeket és a fokozódó elnyomást" az élet minőségét ked­vezően befolyásoló tényezőként tárgyalni.

Ezen a ponton válik bizonytalanná Wallerstein osztályfogal­ma is, és mutatós kérdőjelek lesznek írhatók az osztálykülönbsé­gek szakadatlan növekedésének állítása mellé. Ha ugyanis az 1650-től kb. 1927-ig terjedő közel 300 évet vizsgálva a centrum egyedülálló demográfiai lendületét konstatáljuk, akkor csakis egy belső sivatag-oázis viszony felállításával kerülhetjük el az önellentmondást, mondván: a magas arányok a proletarizált tö­megeknek, és nem a kibővített oázisnak köszönhetők. De még ha egy adott történeti keresztmetszetben mindez érvényes is, mostanra a nagyvárosi pauper rétegek kivételével a centrum majdnem teljes népessége felmutatja az „abszolút haladás" képle­tét. Ezt Wallerstein nem is vitatja. Számára a centrum proletárjá­ból a periféria burzsoája lesz: az oázisba való bejutásának az ára ugyanis a sivatagon való élősködése. Kérdés ezek után, hogy a periféria „őshonos" burzsoája a kétpólusú világrendszerre alkal­mazott wallersteini osztályfelosztás melyik oldalára kerül? Nem lehet kérdéses, hogy legfőbb mutatói az oázisba sorolják. Ho­gyan áll azonban a helyzet a perifériának azokkal az országai­val, ahol a helyi-nemzetállami szinten meglévő osztálykülönb­ségek és egyenlőtlenségek viszonyai közepette az alullévők élet­minősége a társadalmi alakulat egészével együtt kétségkívül fejlődik? A perifériát ebből a szempontból feltétlenül két részre kell osztani: egyes országcsoportok – körülbelül a periféria né­pességének egyharmada – állítják elő a periféria együttes társa­dalmi termékének kétharmadát. A „harmadik világ", a világ­rendszer sivataga tehát szintén differenciálódik, akárcsak függőle­gesen az egyes társadalmak! Wallerstein számára nem kétséges, hogy az alullévők nagy száma miatt az átlag semlegesíti a fenti népességcsoportok pozitív (haladás-szerű) mutatóit, és így a rendszer egészére a visszafejlődés jellemző. Itt válik egészen bi­zonytalanná az abszolút elnyomorodásról vallott nézete: érvé­nyessége bizonyos régiók bizonyos csoportjaira terjedhet ki, s ha mégoly szerény mértékben is, de a legfejletlenebb országok is fel tudjak mutatni a növekedés jól körülírható elemeit. Mi több, ha jövedelemközpontú a vizsgálat, akkor a népességszaporulat üte­mével versenyt futni képes egy főre jutó GDP-növekedés generá­cióról generációra jelzi a fejlődést. S bár a centrum egy főre eső GDP-növekedése nagyjából a perifériához hasonló ütemű volt 1955 és 1980 között, a XIX. század elején meglévő 2:1-es arány 1975-re 15:1-re nőtt. Mindez a periféria „relatív elnyomorodását" iga­zolja a periféria-népesség jelentós hányadának abszolút életminőség-emelkedése mellett.

A számok tanulsága kettős: a merev kételemű osztály- és rendszerszemlélet nem alkalmazható a fejlettség különböző szem­pontjai szerint különböző módon sorba rakható régiók és országok amúgy is eleve többrétegű népességének egységes leírására. Ha viszont mégis mindent átfogó szempont alá akarjuk rendezni a vi­lág lakosságát, akkor a határvonal(ak) pontos megállapítása, az elkülönítés technikai-módszertani mozzanatai kulcsfontosságú­vá nőnek.

A Wallerstein által felvetett alapkérdések mindazonáltal meg-kerülhetetlenek, s a jövőt fürkésző tekintet bizonyosságokat elsősorban a múltban keres.

Másodszor is: oázis és sivatag

„A történelem angyala… arcát a múlt felé fordítja. Ahol mi ese­mények láncolatát látjuk, ott ő egyetlen katasztrófát lát, mely szüntelen romot romra halmoz, és mindet a lába elé sodorja. Időzne még, hogy feltámassza a holtakat, és összeillessze, ami széttörött. De vihar kél a Paradicsom felől, belekap az angyal szárnyaiba, és oly erővel, hogy nem tudja többé összezárni őket. E vihar feltartóztathatatlanul űzi a jövő felé, miközben az égig nő előtte a romhalmaz. Ezt a vihart nevezzük haladásnak."¹⁰

Walter Benjamin Új Angyalának tragikus haladás értelmezése vagy fél évszázaddal megelőzte Wallersteinét, és különös mó­don mégis mindketten az optimizmus irányába mozgósítanak: Wallerstein az egalitárius mozgalmak szívós aprómunkájától és a kapitalizmus önellentmondásainak kifejlődésétől várja az /(er­kölcsileg „magasabb rendű" és osztálykülönbségektől kevésbé szétszabdalt állapot megteremtését, Benjamin Marx-parafrázisa szerint pedig a felszabadítás művét az „utolsó szolgaságba ve­tett osztály" viszi véghez „a legyőzöttek összes korábbi nemze­dékeinek nevében".

A felszabadítás művének beteljesítése és az egalitárius moz­galmak világméretű győzelme új erkölcsi minőség kialakulását jelenti a különféleképpen fogalmazó próféta tudósoknál. Arra azonban – éppen egalitárius vonzalmaik miatt – alig fordítanak figyelmet, hogy az általuk a jövőbe helyezett embereszmény jelenko­ri letéteményesei a mindenkori oázis tipikus polgárai: hogy meglévő korlátaik és az elkerülhetetlen elidegenedettségi állapotok elle­nére leginkább ők valósítják meg a teljesebb emberi életről szőtt örök álmokat. A nem közvetlen egzisztenciális kényszerből vég­zett munka, a kultúra különböző ágainak befogadása és művelé­se, testi és pszichikai egészség, hiány-nem-torzította emberi kap­csolatok, harmonikus és teremtő magán- és közélet – esély és le­hetőség minderre, külső kényszerektől mind kevésbé korlátozot­tan. Ezek azok a vonások – mondja Julián Huxley -, amelyek az emberi fajon belül történt haladást a jövő nagy haladásának csírája­ként mutatják be.¹¹

A világtörténelem három esetben hozott létre olyan zöldellő oázist, amelyek kulturális „oxigénjét" mind a mai napig lélegez­zük. Az antik Görögország néhány polisza – körötte az Oikumené sivatagával – a modern embereszmény megteremtője lett. Polgá­rai egyszerre voltak tudósok, művészek és atléták, értékek értői, teremtői és őrzői. A reneszánsz Itália – körötte a Mediterráneum és a kereskedelmi útvonalakkal elért régiók sivatagával – Bem véletlenül nyúlt mintákért az ókori oáziselődhöz; polihisztorai katona-tudósai, művész-politikusai és kalandorai az emberben rejlő képességek soha nem tapasztalt méretű kibontakoztatásá­nak zászlóvivői és egyben alanyai lettek- És végül itt vannak a tőkés centrum kedvező anyagi és társadalmi körülmények között élő, akadályt, távolságot és országhatárokat nem feltétlenül is­merő, testüknek, elméjüknek pallérozására idővel és lehetősé­gekkel bíró polgárai – köröttük a fejlődő országok sivatagával.

A nagy kérdés az, vajon az oázis nagyságának kétségtelen növeke­dési tendenciája milyen viszonyban van a mindenkori sivataggal? Eze­ket a számításokat – jól definiált és pontosan körülírt kategóriák­kal – még el kellene végezni. Az azonban egyértelműen mond­ható, hogy az oázis létszámában gyarapodó, területében növekedő ré­sze az emberiségnek. Éppen ezért plauzibilis lehet egy olyan jövőkép is, amely a majdani „haladottabb" állapothoz az oázis bővített újratermelésével látja közeledni a világot. A wallersteini haladás-kritika folyamatos hátrálás-képzetének és a sivatagban feloldódó oázis modelljének lefelé nivelláló felfogásával szemben ez az állapot az oázissá váló sivatag felfelé nivelláló képletével szemléli a történelmi folyamatot. Szinte hihetetlen, de a 180 fo­kos különbség ellenére mégis mindkét nézetrendszer a konkrét egalitárius mozgalmak újraértékelését jelenti. Wallersteinnek sa­ját paradox haladásfogalmának csapdájában a pozitív értéktarta­lommal felruházott egalitárius mozgalmaknak implicite retrográd szerepet kellene tulajdonítania. A „táguló oázis" képe viszont át­tétel nélkül minősíti retrográdnak az egalitárius mozgalmakat, mert lényegükben hordozzák az oázis megszüntetésének, az ak­kumulált javak „szétterítésének" lefelé nivelláló fenyegetését – és győzelem esetén valóságát.

Mindemellett az egalitárius mozgalmak egy további kettőssé­get is felmutatnak. Haladásellenes mivoltukat valóban fokozni lát­szik a sikeres harcaik eredményeképpen létrehozott hatalmi struktúrák elidegenítő, szükségletet megszabó, diktatórikus és új egyenlőtlenségeket termelő gyakorlata, de a politikai porond egyik szereplőjeként vívott küzdelmeiknek progresszív, a haladás felé mutató iránya is van. Nevezetesen az, hogy az „ellenzéki" pozícióból sikeresen kényszeríthetik a mindenkori hatalmat olyan lépések megtételére, amelyek eredménye kedvező a haladás szempontjából – például az oázis növekedését segíti elő. (E kettősség egyébként egybevág Wallerstein erről szóló állításá­val.) (35)

Ezzel együtt azonban az egalitárius mozgalmak világtörténeti szerepe legalábbis újraértékelendő: a rabszolga-, paraszt- és pro­letár mozgalmak sora jelentős vonulata, de nem feltétlenül egye­düli magashegysége a históriának. Szimpátiánk ugyan a min­denkori elnyomottaké, kiszolgáltatottaké; de ha szemeink előtt a haladás dimenziói rajzolódnak ki, már jóval nehezebb a határo­zott állásfoglalás. Barikádok ritkán emelkednek. És különben is: mit csináljunk két barikád között?

Jegyzetek

1 A két különböző gondolati művelet érzékeltetésére álljon itt egy hét­köznapi példa. Tíz vizsgált háztartás az általuk egységnyi idő alatt „ter­melt" háztartási hulladék mennyisége szempontjából sorba állítható. A rangsor azonban önmagában értékmentes. Környezetvédelmi értékszempont beemelésével a kevés hulladékot előállító háztartás kapja a legjobb minősítést; fogyasztásközpontú szemlélettel a legnagyobb fogyasztásra utaló legnagyobb hulladékmennyiség kerül az élre; azonos fogyasztási szinten a technológia-függő értékelés megint csak a kisebb hulladékmennyiséget preferálja, mint a magas hatásfokát végtermék-kibocsátásának alacsony szintjével bizonyító feldolgozási rendszer eredményét.

2 Az iskola (valójában jó néhány iskola) legfontosabb képviselőit és irányzatait a Fejlődés-tanulmányok 9. kötete gazdag válogatásokkal és árnyalt elemzésekkel mutatta be.

3 Immanuel Wallerstein: A feudalizmusból a kapitalizmusba. Átme­net vagy átmenetek? Világtörténet, 27. (1977) pp. 27-28.

4 Megjelent: Válság. (Fejlődés-tanulmányok, 9.) Budapest, 1987. p. 124. Természetesen Kothari is éppen „a haladás mítoszával" igyekszik leszá­molni, bár eltérő kiindulópontról: a gépek ember feletti uralmának, a függés és kiszolgáltatottság növekedésének kérdéseitől lépkedve a „mo­dernista világszemlélet" csődjének bejelentéséig. (Erről lásd még Miszlivetz Ferenc Besavanyodott modernizáció című bevezető tanulmányát uo. p. 10.)

5 Immanuel Wallerstein: A világkapitalizmus felemelkedése és jövőbeni összeomlása. Az összehasonlító vizsgálat szempontjai. Világtör­ténet, 27. (1977) p. 14.

6 Miszlivetz Ferenc: Interjú Immanuel Wallersteinnel. Elmaradottság és modernizáció. MTA Szociológiai Intézet, 1981.

7 Wallerstein csak töredékesen fejti ki szexizmus-koncepcióját, de an­nak központi állítása (a nők száműzetése az improduktív munkaterüle­tekre) legalábbis kérdéses. Árnyalt és pontos kifejtést azonban minden­képpen igényel.

8 Lásd legújabban: A marxizmus-leninizmus összeomlása. Le Monde, 1990. április 24-25. Magyarul megjelent: Valóság, 1990/9. pp. 122-127.

9 Talán a leginkább hozzáférhető számsorok a Tények Könyvének egyes kiadásaiban találhatók A hivatkozott adatok az 1980-as kiadás dr. KIinger András által összeállított fejezetéből valók (pp. 157-172).

10 Walter Benjamin: Angelus Novus. Magyar Helikon, 1980. p. 966.

11 Julian Huxley: Haladás. In: Élet és halál. (Világkönyvtár, é. n., p. 182.)

Tartalomjegyzék

1. Társadalomelméleti folyóiratok konferenciája, Budapest 1991 – Beszámoló
2. Gus Fagan : Magyarország: a kádárizmus összeomlása
3. Andrea Komlosy, Hannes Hofbauer : Az átalakuló Kelet-Európa
4. Luciana Castellina : Olasz kommunistának maradni – Reflexiók a „szocializmus halálára”
5. Vietorisz Tamás : A globális információs gazdaság, a privatizáció és a szocializmus jövője
6. Jacques Bidet : A modernitás metastrukturális elmélete
7. Barry K. Gills, Andre Gunder Frank : A felhalmozás felhalmozódása – Tézisek és kutatási terv az 5000 éves világrendszer történetéhez
8. Andre Gunder Frank : Demokrácia árusítás az antidemokratikus piacon
9. David Laibman : A szocialista gazdaság működési elméletéhez
10. Mészáros István : A hasznosítás csökkenő rátája és a kapitalista állam
11. Catherine Samary : A szükséges önigazgatás
12. Bartosz Julian : Egészen lent, elválaszthatatlan értékekért – Tézisek az 1991. április 11—12-én tartandó budapesti konferenciára
13. Bibliográfia a rendszerváltásról
14. Az 1991. április 11-12-én tartott konferencián részt vett folyóiratok

I. Tények és fikciók a hidegháború végéről Az Egyesült Államok hatalma, 1944-1990 

Mai világunkat a második világháborút lezáró nemzetközi rendezés hozta létre. Ez a rendezés – és valójában magának a háborúnak a ki­menetele is – a szövetségesek gazdasági hatalmán nyugodott. Ez a gazdasági erő magyarázza a két politikai és katonai szuperhatalom, az USA és a Szovjetunió létrejöttét, amelyek képesek voltak felosztani Európát maguk között. Ez volt az alapja a világ imperialista rendjének több mint 40 évig. A győzők azonban távolról sem voltak egyformán erősek. Nagy-Britannia és Franciaország drágán fizették meg a hábo­rút: Nagy-Britannia komolyan meggyengült, Franciaország még inkább. Még a két szuperhatalom is egyenlőtlen feltételek mellett állt szemben egymással. Az USA volt messze az erősebb.

Az USA a páratlan gazdasági fölény pozíciójában fejezte be a há­borút. Gazdasági növekedése a háborús évek alatt rendkívüli volt. 1945-ben az USA gazdaságának ipari termelése több mint kétszerese volt az 1935-39 közötti termelésnek. Más országokban – a győztesek­nél és a legyőzőiteknél egyaránt – a haditermelés lerombolta a civil gazdaságot. De az USA gazdasági növekedése olyan nagy volt (több mint évi 15 százalékos), hogy a civil gazdaság a hadigazdasággal azo­nos ütemben tudott növekedni.

Az USA uralkodó osztálya ezt az óriási hatalmat arra használta fel, hogy a világot a maga képére formálja át. Az USA már korábban hoz­zálátott, hogy a dollárt tegye a nemzetközi pénzügyi rendszer alapkö­vévé. Az 1944-es Bretton Woods-i egyezmény a valuták átváltási arányát az aranyhoz viszonyítva rögzítette. Mivel az USA birtokolta a világ aranykészleteinek 80 százalékát, ez a dollárt „az arannyal egyen­értékűvé" tette. Ez biztosította, hogy a dollár és kisebb mértékben a fontsterling váljanak nemzetközi fizetőeszközzé, ami a többi országokat arra kényszerítene, hogy dollártartalékot halmozzanak fel. Így minden külföldön tartott dollár vagy fontsterling azt jelenti, hogy hasonló össze­gű importot nem kell exporttal kiegyenlíteni – a világ többi része egy­szerűen finanszírozza az (amerikai és brit) külkereskedelmi deficitet. Ez azt is jelentette, hogy a többi országok finanszírozták saját pia­caiknak a fejlettebb amerikai termékek által előidézett összeomlá­sát is.

De a háború végén az USA exportcikkeit még mindig kereskedel­mi és monetáris jogszabályok zárták el az európai és japán piacokra való bejutástól. Az USA politikája, a Nemzetközi Valutaalap és az Álta­lános Tarifa és Kereskedelmi Egyezmény létrehozásának leple alatt, azt célozta, hogy ezeket az akadályokat is eltávolítsa. Az európai ha­talmaknak meg kellett engedniük, hogy valutáikat leértékeljék, piacaikat pedig át kellett engedniük az amerikai áruk dömpingjének, ha meg akarták ragadni azt az életmentő kötelet, amelyet az USA odahajított nekik – az Európai Újjáépítési Program vagy Marshall-segélyterv for­májában. Éhínség volt Németország egyes részein, jegyre adagolták a kenyeret Franciaországban és megszigorították a jegyrendszert Nagy-Britanniában. Az európai hatalmak birodalmi igényei nagyjából a nagyvárosaik mellett elterülő romhalmazokra redukálódtak. A gazda­sági segítség a politikai engedelmességtől függött. Ahogyan maga George Marshall tábornok kifejezte: „Bármelyik országban, amely a vá­lasztásokon a kommunizmust segíti hatalomra, azonnal meg fogjuk szüntetni az Európai Újjáépítési Program összes jótéteményeit".

Az Egyesült Államok abban a helyzetben volt, hogy gazdasági ha­talmával rákényszeríthette az európai hatalmakat, szabaduljanak meg a szocializmustól otthon – így szorult a 40-es évek végére a legtöbb kommunista párt a politikai élet perifériájára -, katonai hatalma segítsé­gével pedig átvehette azokat a birodalmi funkciókat, amelyeket Nagy-Britannia, Németország és Franciaország helyzetükből adódóan nem tudtak többé ellátni.

Az USA katonai hatalma éppoly nagy volt, mint gazdasági ereje. 1949-ben, még azután is, hogy megkezdődött a második világháborút követő leszerelés, az USA-nak 400 katonai támaszpontja volt szerte a világon, csapatai pedig 56 országban állomásoztak. De az USA foko­zódó birodalmi jellegű terjeszkedésének talán legvilágosabb bizo­nyítéka az általa a háború utáni évtizedben létrehozott katonai szövetségek és paktumok sora.

Az 1945-70 közötti időszak a kapitalizmus történetének legna­gyobb konjunktúráját jelentette. Az 1953 utáni húsz évben a világ gyár­ipari termelése a háromszorosára nőtt.¹ De még ezen a konjunktúrán belül is egyes gazdaságok gyorsabban növekedtek a többieknél. A nö­vekedésért folytatott versengésben az USA már a vesztesek közé tar­tozott. 1955-tól 1970-ig az USA-ban a befektetett tőkék összege 57 százalékkal nőtt, de a főbb európai országokban ugyanakkor 116 szá­zalékkal, Japánban pedig 500 százalékkal.² Nyugat-Németország ipari „outputja" ötszörösére, Japáné pedig tizenháromszorosára nőtt 1949­70 között. Még az 1965-80 közötti években is, amelyekre az 1970-es évek recessziója is esett, az Egyesült Államok bruttó belföldi terméke (GDP) csak évi 2,7 százalékkal nőtt, mialatt Nyugat-Németországé 3,3 százalékkal, Franciaországé 5,2 százalékkal és Japáné 9,4 százalék­kal.³ 1957-ben a világ legnagyobb 100 cége közül 74 volt amerikai cég, 1972-ben már csak 53.⁴

Egészében az USA részesedése a világ gyáripari termelésében az 1945-ös több mint 50%-ról 1980-ra 31%-ra esett vissza, és még min­dig csökken.⁵ Az autógyártás tipikus esete a problémának. 1962-ben az USA adta a világtermelés 52 százalékát, 1983-ban ez az arány már csak 23 százalék volt, amit mind Japán (24 százalék), mind az európai országok együttes autógyártása (34%) túlhaladott. Még a csúcstechno­lógiai termékek terén is, ahol az USA hosszú ideig vezető szerepet ját­szott, ma a külkereskedelmi deficit felé halad.⁶ A dollár már régen nem olyan értékes, mint az arany, és ma Európa a valutakészletek és az aranykészletek legfőbb birtokosa.⁷ Végső soron a gazdasági hanyatlás magyarázza azt a drámai változást is, amelynek során az USA a világ legnagyobb hitelező országából a világ legnagyobb adós országává csúszott le, mindössze néhány év alatt.

Ezzel a relatív gazdasági hanyatlással párhuzamosan az USA el­vesztette korábbi katonai hegemóniájának egy részét is.

Az USA ugyanakkor természetesen még mindig a világ legna­gyobb gazdasága. Ténylegesen kétszer olyan nagy, mint legerősebb versenytársának, a Szovjetuniónak a gazdasága. És az USA-nak van egy komoly előnye a jelenlegi Szovjetunióval, de a gyakran versenytár­saként ábrázolt EGK-val szemben is: az USA egyetlen, egységes ál­lam, amely relatíve mentes a centrifugális erőktől, és képes mind nemzetközi, mind hazai, mind gazdasági, mind katonai téren meghatá­rozni a saját sorsát. Ráadásul az USA uralkodó osztálya egy újabb je­lentős gazdasági előnyhöz jutott a legutóbbi években. Lenyomta a munkások reálbérét, és a szervezett munkásság arányát 20 százalék alá csökkentette.

Így az Egyesült Államok hanyatlása komoly ugyan, de relatív jelle­gű. A helyzet azonban az, hogy pontosan az ilyenfajta relatív hanyatlá­son dől el a birodalmak sorsa. Továbbá, az 1945 után létrehozott világrendet a túlnyomó amerikai gazdasági és katonai fölény létezésé­re alapozták. A hidegháború és az enyhülés egész története, a szovjet atombomba által okozott sokktól a vietnami háborún keresztül egészen a szuperhatalmak közötti viszonyban bekövetkezett jelenlegi olvadásig, nem érthető meg ennek a gazdasági hanyatlásnak az ismerete nélkül.

A Szovjetunió hanyatlása és a kelet-európai forradalmak

A hidegháború és az ezzel együtt járó több évtizedes diskurzus a szu­perhatalmak versenyéről megtanított bennünket arra, hogy az USA-ról és Szovjetunióról mint egymással szimmetrikus erőkről gondolkodjunk. De miközben annyi igaz, hogy mindkettő imperialista nagyhatalom – az már egyáltalán nem igaz, és nem is volt soha az, hogy egyenlő erejű imperialista hatalmak volnának.

A Szovjetunió az 1930-as években keresztülment egy barbár mód­szerekkel történő, de sikeres iparosításon, és abból az elszegényedett, megviselt és lényegében agrárjellegű társadalomból, amely az 1920-as évek második felében volt, a fő ipari és katonai hatalmak sorába emel­kedett. A második világháború alatt a Szovjetunió viselte a náci hadi­gépezet csapásait, elszenvedte a megszállást, a hatalmas pusztításo­kat és a körülbelül 20 milliós emberveszteséget.

A Szovjetunió hatalma a második világháború végén nem annyira gazdasági erején, mint inkább katonai és stratégiai helyzetén nyugo­dott. Amíg az USA a gazdasági fölényét használta fel arra, hogy fenn­tartsa a nyugat-európaiak katonai és stratégiai alávetettségét, addig a Szovjetuniónak katonai erejét kellett arra felhasználni, hogy gazdasági téren biztosítsa szupremáciáját a kelet-európai országok felett. Amíg az USA gazdasági és katonai hatalmát a Föld minden részére kiterjesztet­te, addig a Szovjetunió birodalma egy szorosan összetartozó földrajzi és katonai blokk maradt Kelet-Európában.

A Szovjetunió még így is úgy került ki a háborúból, mint a harma­dik legerősebb gazdaság a világon, az USA és Nagy-Britannia után. És, bármennyire ellentmond is ez annak a ma divatossá vált nézetnek, amely szerint a központilag tervezett gazdaság képtelen a növekedés­re, a Szovjetunió gazdasága a háború utáni „boom" idején tovább nö­vekedett, az 1950-es években túlszárnyalva Nagy-Britanniát. Az 1940-es évek végén a szovjet vezetők kidolgoztak egy 15 éves tervet. Amikor 1965-ben Brezsnyev visszatekintve összehasonlította ezt az el­ért eredményekkel, megállapította, hogy az össztermelés a tervet 30 százalékkal túllépte. De ezt úgy érték el, hogy a növekedés bizonyos területeken, mint például az olaj és földgázkitermelés, hatalmas volt, más területeken viszont, mint a mezőgazdaságban, alul teljesítették a tervet. A tervezés kudarcot vallott, de az elért növekedés jelentős volt. A Szovjetunió egy főre jutó ipari termelése 1929-ben az európai átlag 25 százaléka volt, 1940-ben 40 százaléka. 1953-ban 63 százaléka, és 1980-ban 90 százaléka. Ahogyan Mike Haynes írja: „A CIA becslései szerint 1950-re a szovjet ipari termelés az amerikainak a 33%-ára emelkedett, és relatív növekedése folytatódott az 1970-es évek köze­péig, amikor elérte a csúcsot, alig kevesebbet, mint az amerikai szint 60 százalékát."⁸

Elfogadhatjuk, hogy egyrészt a CIA hajlamos volt a túlzott becslé­sekre, másrészt pedig a rés az 1970-es évek óta kiszélesedett, anél­kül, hogy ez változtatna azon a következtetésen, hogy a háborút követő hosszú gazdasági fellendülés alatt a Szovjetunió gyorsabban növekedett, mint az USA. Mi több, a gazdasági fejlődés eme időszaká­ban érte el a Szovjetunió történetében a legnagyobb stratégiai hatal­mat. Kubától Angoláig, Mozambiktól Szíriáig, Egyiptomtól Indiáig, Közép-Amerikától Délkelet-Ázsiáig, a Szovjetunió, bármilyen időlege­sen is egyes esetekben, de kezdte betölteni azokat az üres helyeket, amelyeket az antikolonialista mozgalmak áradata elől visszavonuló nyugati imperializmus maga után hagyott.

A továbbiakban azonban a helyzet a Szovjetunió számára sem kedvezően változott. A Szovjetunió sohasem épített fel egy, az USA-éhoz hasonló méretű nemzetgazdaságot, sohasem tudta birodalmát annyira kiterjeszteni, mint az USA, de ugyanakkor a szuperhatalmak közötti versengés éppúgy aláásta a Szovjetuniót, mint az USA-t, és ép­pen sikerei tetőpontján. A Szovjetunió növekedési rátája az 1960-as évek második felében drámaian csökkenni kezdett.

A nemzeti jövedelem növekedési rátája ötéves periódusonként⁹

Még ha elfogadjuk is, hogy Aganbegjan túloz, hogy az adatokból érvet kovácsolhasson a brezsnyevista erők ellen, akkor is van elegendő más bizonyítékunk is, amely ugyanezeket a következtetéseket erősíti meg. Mind a Szovjetunió hivatalos adatai, mind a CIA becslései – bár külön­böznek a növekedés szintjét illetően – ugyanazt a trendet mutatják.

Mármost, egy nyugati gazdaság viszonylatában ezek a számok tisztes, figyelemreméltó növekedési ütemet jelenthetnek. De egyetlen nyugati gazdaság sem kényszerült közvetlenül katonai és gazdasági verseny­be egy önmagánál kétszer nagyobb gazdasággal. Egyetlen más gaz­daságnak sem kellett ezért forrásainak kétszer akkora részét, mint az USA, haditermelésre fordítania. Egyetlen más összehasonlítható mére­tű gazdaságnak sem kellett egy olyan katonai szerződés terheit visel­nie, mint amilyen a Varsói Szerződés, amelynek többi tagállamai összehasonlíthatatlanul kevesebbel járultak hozzá a fenntartásához, mint az európai tagállamok a NATO-éhoz. És mialatt az USA befolyási övezetei magukba foglaltak néhányat a világ leggyorsabban növekedő gazdaságai közül, addig a Szovjetunió szövetségesei az 1960-as, 70-es években sokkal kevesebbet tudtak gazdaságilag nyújtani.

Az 1980-as évekre a Szovjetunió gazdasági hanyatlása már azzal fenyegetett, hogy aláássa birodalma fenntartására és az USA-val való katonai versengésre való képességét. A Szovjetunió katonai vezetésé­nek észre kellett vennie a fenyegető „Megmérettél…" feliratot a falon, amikor végre-valahára az 1980-as évek végén, kilenc esztendeig tartó kísérletek után üzembe helyzeték új Szuhoj SU 27 típusú vadászgépü­ket. Az ennek megfelelő USA vadászgép, az F-15, ekkor már tizenkét éve létezett. Még jobban meg kellett zavarnia a hadvezetést annak, amikor Ronald Reagan 1985-ben így nyilatkozott: „Ki akarunk fejleszte­ni egy olyan komplex fegyverrendszert, amely – amennyiben hatékony védelmet akar vele szemben találni – szükségszerűen csődbe viszi a Szovjetuniót", vagy amikor Reagan hadügyminisztere, Caspar Weinberger azt írta: „Hogy vissza tudja verni a radarelhárítóval felszerelt bombázókat, a Szovjetuniónak sok éven keresztül hatalmas beruházá­sokat kell eszközölnie, miközben a korábbi beruházások nagyon gyor­san el fognak értéktelenedni".¹¹

Mindennek következtében az 1980-as évek új hidegháborúja a ki­merülés határán találta a két szuperhatalmat. Az USA térdre kény­szerítette a Szovjetuniót, de ez pirruszi győzelem volt, amely túlságosan is legyengítette az USA-t ahhoz, hogy hatékonyan uralni tudja azt a világot, amelyet a hidegháború örökségül hagyott rá, vagy hogy elhárítsa az újonnan felemelkedő hatalmak kihívásait. Ezt a hátte­ret szem előtt tartva világossá válik Mihail Gorbacsov stratégiája. Kez­detben, amikor hatalomra jutott, Gorbacsov nem használta a glasznoszty és a peresztrojka terminusokat. Ehelyett a gazdasági fejlő­dés felgyorsításának [uszkorenyije] szükségességéről beszélt. Láttuk az előbbiekben, hogy sürgetően szüksége volt egy ilyen gyorsításra.

(Gorbacsov első tetteinek egyike volt, hogy biztosította a maga számára a hadsereg támogatását. Első lépésként beszédet mondott magas rangú katonatisztek egy értekezletén, Minszkben, 1985 májusá­ban. Nem tudjuk, mit mondott. De az előző évben eléggé világosan fo­galmazott, amikor azt mondta: „csak egy intenzív, magasan fejlett gazdaság biztosíthatja, hogy hazánk helyzete a nemzetközi színtéren ismét megerősödjék, és teheti lehetővé, hogy méltósággal, mint nagy és virágzó hatalom lépjünk be a következő évezredbe."¹² ) Gorbacsov a továbbiakban arra használta figyelemreméltó diplomáciai képességeit, hogy megpróbálja rábírni a nyugati hatalmakat a fegyverkezési verseny korlátozására. Abban reménykedett, hogy felhagyhat a nukleáris egyensúlyra való törekvéssel, felváltva azt az „ésszerűen elégséges" fegyverzet doktrínájával. Ez azt jelenti, hogy ameddig a Szovjetunió rendelkezik egy hatékony nukleáris „második csapáshoz" szükséges kapacitással, addig nem szükséges az USA-val fej-fej mellett haladnia a fegyverkezési versenyben. (Egyáltalán nem világos, hogy Gorba­csovnak valóban sikerült-e megnyernie a hadsereg vezetését ennek az álláspontnak.) Úgyszintén megpróbálta megszabadítani a Szovjetuniót harmadik világbeli szövetségeseihez fűződő kötelezettségeitől is, a leg­figyelemreméltóbb módon akkor, amikor együttműködött az USA-val a közép-amerikai és dél-afrikai rendezés terveinek kidolgozásában és az Öböl-háború kérdésében.

Mindez nehéz és veszélyes vállalkozás volt, de még sikerülhetett volna – egészen addig, amíg Kelet-Európa tömegei bele nem avatkoz­tak az eseményekbe. Gorbacsov a Kelet-Európa és a Nyugat közötti gazdasági kapcsolatok liberalizálása és fejlesztése mellett szállt síkra. Mindez szükséges volt ahhoz, hogy megkíséreljék megújítani a kelet-európai gazdaságokat, beleértve a Szovjetunió gazdaságát is. Amit Gorbacsov elképzelt, az egy lengyel vagy magyar típusú fejlődés volt a világgazdasági integráció felé. Ebben a törekvésében nyilvánvalóan tá­mogatták őt a kelet-európai uralkodó osztály jelentős csoportjai. Ez meglehetősen kellemetlenül érinti az új, demokratikus kormányokat Ke­let-Európában, és a nyugati burzsoáziát is, mivel mindkettő szeretné elleplezni azt a folyamatosságot, amely a régi államkapitalista [vagy más, Kelet-Európában inkább szokásos szóhasználat szerint: „állam­szocialista" – a szerk.] rendszerek, és az új, az állami és a multina­cionális tőkét kombináló rendszerek között van. Ennek ellenére megle­hetősen nyilvánvaló, hogy a régi rezsimeken belül jelentős csoportok kívánták ezt a változást. Lengyelország pártállami uralkodó osztálya például világosan látta, hogy a Szolidaritásnak a kormányba való bevo­nása az egyetlen lehetőség arra, hogy a világpiaci nyitás árát a mun­kásokkal elfogadtassák. Magyarország elmozdulása a piacgazdaság és a korlátozott demokrácia felé 12 hónappal előzte meg a kelet-euró­pai forradalmakat. Mindkét ország stratégiája nyilvánvalóan a Kreml bürokráciájának támogatását élvezte. A csehszlovákiai, a kelet-német és a romániai események is megmutatták, milyen mértékben keresték az államapparátus egyes részei a lehetőséget, hogy megszabadulhas­sanak a régi keményvonalas vezetőktől.

Mindez persze nem csökkenti az utcákon és tereken tüntetők hő­siességének értékét, arra azonban rá kell mutatnunk, hogy a gazdasá­gi növekedés csökkenő üteme és az erősödő gazdasági kapcsolatok a Nyugattal (illetve az uralkodó osztály egyes rétegeinek törekvése egy ilyen kapcsolatra) valójában már belülről is aláaknázták a kelet-európai rendszereket. Ez az oka annak, hogy – Románia kivételével – oly ke­vés vérontás árán omlottak össze. A tőkefelhalmozás autarchikus ál­lamkapitalista módszere egyre kevésbé volt hatékony. Az uralkodó osztály ekkor már új alternatívát keresett, amely a régi rendszer eleme­it a világpiac multinacionális tőkéjével való integrációval kapcsolta össze.¹³ A tömegmozgalmak azonban arra kényszerítenek, hogy ezt a változást sokkal gyorsabban és sokkal radikálisabban hajtsák végre, mint ahogyan szerették volna. Ezen országok gazdasági problémáit a forradalmi változások azonban súlyosbították, nem pedig megoldották.

A kelet-európai forradalmak hatalmas erővel hatottak vissza Gor­bacsov helyzetére. Birodalma valóban erőteljesen reagált rájuk. Példá­juk mindenütt új erővel töltötte el a belső birodalom népeit, Bakutól Moldávián keresztül egészen Vilniusig. Ugyanakkor Gorbacsovnak a fegyveres erőkkel gondosan kiépített szövetségét a kelet-európai for­radalmaknak meg kellett terhelniük. A katonai erőegyensúly a Kelet-Európából való visszavonulás eredményeként számottevően az ő hátrányukra változott meg.

Gorbacsov valószínűleg kevés közvetlen vigasztalást talál abban a tényben, hogy bármi történjék is, hacsak a munkásosztály kezébe nem veszi a hatalmat vagy a Nyugat teljesen fel nem darabolja a Szovjet­uniót, a Szovjetunió meg fog maradni a leghatalmasabb katonai és az egyik leghatalmasabb gazdasági tényezőnek az eurázsiai térségben. A hidegháború utáni világ bármilyen elemzésének tisztában kell lennie azzal, hogy a Szovjetunió továbbra is nagy befolyást fog gyakorolni a nemzetközi kapcsolatok minden aspektusára, és különösen korábbi ke­let-európai csatlósai némelyikére.

Csökkennek-e a fegyverkezési kiadások?

A főbb hatalmak által katonai célokra költött összeg, összehasonlítva a gazdaságaik által megtermelt javak és szolgáltatások teljes összegé­vel, csökken. De ez nem azért van így, mert a Berlini Fal leomlása óta a béke és stabilitás egy új korszaka kezdődött el. A fegyverkezési ki­adások már hosszú idővel a legutóbbi évek kelet-európai eseményei előtt is csökkenőben voltak.

Bizonyos, hogy az Egyesült Államok fegyverkezési kiadásai, jólle­het egyenlőtlenül, de folyamatosan csökkentek már az első hideghábo­rús periódus tetőpontja, illetve a koreai háború és az 1950-es évek közepe óta. Az USA fegyverkezési költségei ekkor a bruttó nemzeti termék 15%-át, a világháborútól eltekintve példátlanul magas összeget tettek ki.

Azóta a csökkenés trendjét megzavarta a vietnami háború (amikor a katonai kiadások újból elérték a GNP 10%-át) és a Reagan-féle fegy­verkezési kampány.¹⁴ Összességében azonban a csökkenés üteme drámai volt. Már maga Reagan visszafogta a katonai kiadásokat elnök­ségének utolsó éveiben, és ha Bush elnök eleget tesz ígéreteinek, az USA védelmi kiadásai 1995-re a GNP 4 százalékára fognak csökken­ni.¹⁵ Ez éppen 1 százalékkal lesz magasabb, mint a fegyverkezési ki­adások 1947-es szintje, amikor a háború utáni leszerelés már befejeződött, a hidegháborús katonai kiadások pedig még nem kez­dődtek el.

Nagy-Britannia védelmi kiadásai hasonló módon alakultak.¹⁶ Más NATO-országok sokkal kevésbé készségesen követték Reagant a fegyverkezési verseny csúcsaira, bár valószínűleg követni fogják Busht a lefelé vezető úton, együttes fegyverkezési költségüket az 1985-ös 3,5 százalékról az 1995-re tervezett, a GDP 2,2 százalékát kitevő összegre csökkentve.¹⁷

A Szovjetunió katonai kiadásait felmérni sokkal nehezebb feladat. A GNP százalékában vett fegyverkezési költségre vonatkozó becslé­sek szélsőségesen eltérőek. A CIA becslései 15-18 százalék körül mozognak (a legalacsonyabb az 1970-es 13 százalék).¹⁸

Néhány óvatosságra intő megjegyzést azonban fűznünk kell a fen­ti számokhoz. Először is, a legtöbb „tervezett" csökkentést ténylegesen nem hajtják végre. Másodszor, minden csökkentés, akár javasolt, akár tényleges, a Reagan-féle masszív fegyverkezés nagyon magas szintjé­ről történik. Az USA-ban azután, hogy a GNP százalékában számított fegyverkezési kádasok öt éven át folyamatosan csökkentek, tényleges összegük még mindig 30 százalékkal magasabb, mint 1980-ban. Ha Bush összes csökkentési tervét végrehajtják is, az USA fegyverkezési költségei 1995-ben még mindig 19 százalékkal magasabbak lesznek mint 1980-ban voltak. Nagy-Britanniában a tervezett fegyverkezési ki­adások lényegében visszatértést jelentenek a második hidegháborús időszak (1980-as évek) előtti szintre. Harmadszor, a föntebb megadott adatok többsége a hadiiparnak az össztermelésen belüli arányára vo­natkozik. Ezért mindaddig, amíg a gazdaság növekszik, a GNP katonai kiadásokra eső százaléka csökkenhet, miközben a fegyverek, bombák és hadihajók tényleges száma tovább növekszik. Egy olyan erős gaz­daság, mint amilyen Japáné, a GNP-nek mindössze 1 százalékát tölt­heti fegyverkezésre, és ennek ellenére egyes becslések szerint abszolút számokban a világ harmadik legnagyobb védelmi költségveté­sét finanszírozza. 1989-90-ben a japán védelmi kiadások 5,9 százalék­kal növekedtek, anélkül, hogy a GNP-n belüli arányuk növekedett volna. A végkövetkeztetés tehát ez: a világ uralkodó osztályai képe­sek csökkenteni a fegyverekre költött teljes összeg arányát, és ugyanakkor mégis növelni a rendelkezésükre álló romboló erők mennyiségét.

Nagyjából így állt a helyzet, amikor az 1980-as évek vége felé a szuperhatalmak egy kettős krízissel találták magukat szemben. A krízis egyfelől gazdasági természetű volt. Az USA költségvetési deficitje és Oroszország gazdasági válsága – mindkettő a korábbi katonai költeke­zésből adódott – arra késztette a két országot, hogy újból felül­vizsgálják a védelem kérdését. Keveset haladtak azonban mindaddig, amíg teljesen váratlanul a kelet-európai változások sodra rá nem kény­szerítette a két szuperhatalmat arra, hogy globálisan tekintsék át védel­mi kötelezettségeiket.

Leszerelnek-e a szuperhatalmak?

A tömegkommunikáció általában azt az illúziót kelti, hogy a szuperha­talmak közötti „történelmi" csúcstalálkozók a világot biztonságosabbá tették. Ugyanakkor a csúcstalálkozók szédítő sorozata és a fegyver­zetkorlátozási javaslatok áradata közepette csak egyetlen nukleáris fegyverek korlátozására vonatkozó egyezményt írtak alá a Gorbacsov-érában, a közép-hatótávolságú nukleáris fegyverekre vonatkozó 1987-es szerződést, amelynek az volt a célja, hogy megsemmisítsék a nagy hatótávolságú nukleáris rakétákat. Kudarca, márpedig kudarc volt, ko­moly tanulságokat nyújt arra nézve, hogyan működik a fegyverkezési verseny.

A közép-hatótávolságú nukleáris fegyverekre (INF) vonatkozó szerződés a fegyvereknek egy nagyon szűk csoportját, a földről indítható, 300 és 3.000 mérföld közötti hatósugarú nukleáris töl­teteket érinti. Látható ebből, hogy ez a szerződés még csak meg sem kísérelte a szuperhatal­mak nukleáris fegyverzetének kb. 96 százalékát kitevő fegyverek gyártásának korlátozását. De még ezek a szúk körű engedmények is túl soknak bizonyultak az USA és a NATO katonai ter­vezői szemében. A szerződés aláírása előtt egy hónappal találkoztak, hogy a „kompenzáló esz­közökről" határozzanak.

Körülbelül 450 taktikai levegő-föld rakétát (TASM, illetve SRAM-T) terveztek Európa szá­mára Ezeket az új hordozórakétákat ugyanazokra a célpontokra állítják, amelyek korábban azoknak a földi indítású hordozórakétáknak a célpontjai voltak, mint például amelyek most hagyták el, nagy hírverés közepette, Greenham Commont.

Összesen 106 hordozórakéta volt csak Greenhamben, de legalább 160 levegőből indítható hordozórakétát fognak most telepíteni Nagy-Britanniába. Az új hordozórakéták műszaki szem­pontból fejlettebbek elődeiknél. Az eredeti hordozók egy repülőgép sebességének háromszoro­sát is elérik.¹⁹

A NATO-miniszterek azt követették, hogy a szövetséges erők európai főparancsnoka (aki mindig egy amerikai katonatiszt) „az INF-szerződés utáni fegyverzetújrastrukturálás" részeként „vizsgálja meg a nukleáris fegyverek teljes skálájának alkalmazhatóságát".²⁰ Egy, az eufemiz­mus mesteri példájának nevezhető cikkben az Independent megjegyzi, hogy A NATO új nukle­áris arzenálját néhány megfigyelő úgy értelmezi, mint az 1987-es INF (közép-hatósugarú rakéta)-szerződés megkerülését".²¹ A The Observer kommentátora, Nigel Hawkes pontosabban ragadta meg a szituáció lényegét egy A NATO édesszavú altatódalából kihallatszó kardcsörtetés című cikkben: „Úgy tűnik, hogy a NATO, a békéről és a testvériségről szóló hangzatos megnyilatkozások színfala mögött, valójában az amerikai levegő-föld típusú nukleáris hordozók egy új nemzedékét készíti elő Európa számára".

Werner és Hurd (a NATO titkára és a brit külügyi államtitkár), valamint James Baker ame­rikai külügyminiszter nem voltak hajlandók nyilatkozni arról, hogy vajon azok a tárgyalások a kis hatótávolságú atomfegyverekről, amelyeket Bush elnök egy, a hagyományos fegyverekről szóló megegyezés utánra kilátásba helyezett, érinteni fogják-e a TASM-típusú, taktikai levegő-föld hordozórakéták kérdését is.

Ily módon az USA és NATO-beli szövetségesei, ha sikerül megegyez­niük, nem egyszerűen csak az INF-szerződést kerülik meg, hanem már azt tervezik, hogyan kerüljék meg a következő szerződést, sőt, a kö­vetkező kettőt!

Az INF-szerződéssel ugyanaz történik most, mint a stratégiai fegy­verkorlátozási tárgyalásokkal (SALT) és a ballisztikus rakéták ellen irá­nyuló szerződésekkel az 1970-es években. Egyikük sem állította meg vagy kívánta megállítani a nukleáris fegyverek mennyiségének növeke­dését.²² A fegyverkezési szakértők – legalábbis egymás között – egyetértenek abban, hogy a csúcstalálkozók és egyezmények célja a fegyverkezés kontrollálása, nem pedig korlátozása. A fegyverke­zési verseny szabályainak meghatározását, nem pedig a verseny meg­szüntetését célozzák. Michael Sheahan, a Stratégiai Tanulmányok Nemzetközi Intézetének munkatársa mondja: „Az 1970-es évek során a nagyhatalmaknak sikerült elérniük a fegyverkezés ellenőrzését, de ez inkább kölcsönös, egyeztetett fegyverzetnövelések, semmint fegyver­zetcsökkentések révén történt, a nyilvánosságban azt az érzést keltve, hogy igényeiről nem vettek tudomást – mint ahogy valóban így is tör­tént… A fegyverzetcsökkentési alkudozások célja nem annyira az, hogy megegyezést érjenek el, hanem inkább hogy a nagyközönség úgy lás­sa, megpróbáltak megegyezni, valamint hogy a jövőért való felelős­séget a másik oldalra hárítsák. A fegyverzetcsökkentési tárgyalás a szorongások csillapítását célzó mechanizmus…"²³

Amikor Gorbacsov és Bush tavaly májusban Washingtonban talál­koztak, pontosan egy ilyen „szorongáscsillapító mechanizmust" hoztak működésbe – az interkontinentális nukleáris rakétákról szóló START egyezménnyel. Bush és Gorbacsov találkozójuk végén aláírtak egy pa­pírt, de ez nem egy szerződés volt. Martin Walker helyesen úgy írta ezt le, mint „puszta ígéretet arra, hogy megegyeznek egy stratégiai fegy­verzetük csökkentéséről szóló egyezmény keretfeltételeit illetően". Gor­bacsov és Reagan hasonló ígéretet tettek első amerikai csúcs­találkozójuk alkalmával, 1987-ben. Ezt a deklarációt megismételték a moszkvai csúcstalálkozón, majd a múlt évben Máltán lezajlott Bush-Gorbacsov csúcson.²⁴

Még ha Gorbacsovnak és Bushnak sikerülne is aláírnia egy szer­ződést, valószínűtlen, hogy ez jobb sorsra jutna elődeinél: bizonyos, hogy nem fogja a nukleáris fegyverzeteket a felükre csökkenteni, aho­gyan Gorbacsov és Reagan eleinte ígérték. A papírformához híven a javasolt egyezmény csökkenti a régi fegyverek számát, de ugyanakkor lehetővé teszi az újak mennyiségének hatalmas növelését. Így a START jegyében az USA és a Szovjetunió összes interkontinentális hordozórakétáik számát 4.476-tal fogják csökkenteni, és hasonló mér­tékben csökkentik tengeralattjárókról indítható nukleáris lövegeik szá­mát is. De ugyanakkor 2.990-nel növelni fogják a pontosabban célra irányítható, levegőből indítható hordozórakéták és a rövidtávú hordozók számát. Ráadásul a stratégiai bombázókat egyenként egy nukleáris robbanófejnek számolták, holott valójában rendszerint nyolcat vagy tí­zet visznek magukkal. Az USA tengerészetének nukleáris potenciállal rendelkező légierejét pedig egyáltalán nem is vették számításba. Ha a szerződést aláírják, az USA még mindig ugyanannyi stratégiai nukleá­ris robbanófejjel fog rendelkezni, mint ma, és a Szovjetunió,- bár csök­kentést hajt most végre – még mindig többel, mint egy évtizeddel ezelőtt.²⁵

Egy tudományos tanulmány azt állítja, hogy a START „valószínű­leg kevéssel fog többet eredményezni, mint hogy kiselejteznek nagy­számú elavult fegyvert, mialatt kb. 17.000 modern stratégiai fegyvert a helyén hagynak".²⁶ Még a megcsontosodott „héjának" számító korábbi hadügyminiszter, Richard Perle is, akit a Reagan-kormányzaton belül is a „sötétség fejedelmének" tartottak, azt mondta egy világos pillana­tában: „ahelyett, hogy tovább csökkentettük volna, ténylegesen inkább növeltük a fegyverzet megengedett szintjét mindegyik kategóriában".²⁷

Ráadásul mindkét oldal elfogadta, hogy a csillagháborús progra­mot egyáltalán nem is tárgyalják meg. A szerződés nem vonatkozott a brit és francia nukleáris rakétákra sem. Valójában Margaret Thatcher – mint rendszerint – az USA irányítását követte. Bármely fegyver mennyiségét csökkentik is a jelenleg tervezett fegyverzetrevízió során, bizonyos, hogy az nem az a Trident-2 típusú löveg lesz, amely meg­kétszerezi a nukleáris robbanófejek számát a brit tengeralattjárókon.

De ha az USA politikájának terveiben a nukleáris fegyverkezési stratégia nem változott, igaz-e ugyanez a hagyományos fegyverekre is? Nyilván ez az a terület – vélhetnénk -, ahol a sokszor beígért csök­kentések történnek. Nos, a hagyományos fegyverzet csökkentése, ha nem is olyan nagymértékű, mint ahogyan Bush és hadügyminisztere szeretné elhitetni, mindazonáltal reális. Nemcsak az Európában állo­másozó, hanem az összes amerikai erőket érinti. De ez azért történik így, mert a kelet-európai változások világossá tettek valamit, amit egyes katonai szakértők már régebben leszögeztek: a második világ­háborún végleg túl vagyunk. Az USA és a NATO stratégiája, különö­sen Európában, eredetileg arra az elképzelésre épült, hogy egy, a jövőben bekövetkező háború 1940 mintájára fog lezajlani, hatalmas harckocsioszlopok – ezúttal inkább oroszok, mint németek – fognak végiggördülni Európán. A nagyhatalmak most egyszerre azon veszik észre magukat, hogy nem a megfelelő típusú alakulatokat, nem a meg­felelő számban és nem is a megfelelő helyeken állomásoztatják. Az USA és Nagy-Britannia, a gazdasági nehézségektől gyötörve, most fel­használják az alkalmat, hogy fegyveres erőiket átszervezzék. Ha képe­sek erre, ugyanakkor megtakarítanak némi pénzt is, ami csak szerencse nekik. Ha ráadásul ezt úgy tudják eladni a nyilvánosságnak, mint a béke irányába tett lépést, annál jobb.

Így tehát milyen fegyveres erőkkel szeretni bírni az USA? Bizo­nyos, hogy nem kívánja abbahagyni a technológiailag magas szinten álló fegyverek kifejlesztését. Új típusú hagyományos fegyvereket alkal­maznak most, amelyek éppen olyan pusztítóak, mint a kisebb nukleáris fegyverek, és semmilyen érvényben lévő fegyverzetkorlátozás nem ter­jed ki rájuk. Képesek egyetlen perc alatt romba dönteni egy kisebb vá­rost. Egy katonai szakértő ezzel kapcsolatban azt mondta: „Ez a tűzerő azt jelenti, hogy egyetlen, hagyományos lövegekkel felszerelt rakétaki­lövő éppoly hatásos lehet, mint egy kisebb taktikai nukleáris tüzérségi lövedék, és hatalmas tűzerő növekedést jelent a régebbi hagyományos tüzérséggel összevetve".²⁸

Mindazonáltal az USA valóban csökkenteni akarja az ilyen fegyve­rekkel felszerelt csapatok számát, különösen Európában, amelynek vé­delmére összes katonai kiadásainak 60 százalékát fordítja. De Bush még itt is vigyáz arra, ne vonuljon vissza annyira, hogy ezzel veszély­be sodorja „új atlantizmusát" – azt a lehetőséget, hogy vezető szerepet játsszon a kontinens politikájának irányításában. Az USA legfeljebb annyit akar, hogy csökkenthesse a tankok és a gyalogság létszámát egy mozgékonyabb, jobb technológiával felszerelt haderő javára, amely képes az olyan fajta „alacsony intenzitású hadviselésre", ame­lyet az USA Grenada, Panama, Nicaragua, Líbia ellen és az 1987-es Öböl-háborúban folytatott. Egyébként új ideológiára sincs különösebb gond. Amióta a „világméretű kommunista veszély" megszűnt hatékony mumus lenni, a „terrorizmus" és a „kábítószer-kereskedelem" foglalták el a helyét a Pentagon azon ürügyeinek szótárában, amelyekkel az út­jában állók lerohanását akarja mentegetni.

Hasonló terveket propagálnak Nagy-Britanniában is, egy időben azzal, hogy a kormány hozzálátott a védelem felülvizsgálásához. Megint csak helytelen lenne túlbecsülni a valóban végbemenő haderőcsök­kentéseket, bár a kormányzat nehéz gazdasági helyzete, különösen amiatt, hogy rosszul mérte fel az infláció növekedési ütemét, valószínű­vé teszi, hogy a fegyverkezési kiadások csökkentése valamivel komo­lyabb lesz, mint azt eredetileg eltervezték. De a revízió fő oka – akárcsak az USA esetében – az, hogy a Varsói Szerződés hanyatlása megadja a fegyveres erőknek a szükséges ürügyet stratégiájuk nagy­mértékben szükséges átalakításához.

Összefoglalva: a hagyományos fegyverek terén láthatunk bizo­nyos csökkentéseket, bár – akárcsak a nukleáris fegyverek eseté­ben – inkább csak tervezik, semmint végrehajtják őket, és még a tervezett csökkentések sem olyan nagy mértékűek, mint ahogyan azt velünk el szeretnék hitetni. Ezenkívül elfedik azt a sokkal fontosabb átalakítási folyamatot, amelynek az a célja, hogy a fegy­veres erőket még pusztítóbbakká és még hatékonyabbá tegye ebben a megváltozott világban.

A Szovjetunió hadseregének átalakítása bizonyos mértékig ha­sonló a Nyugaton folyó átalakításhoz. A hadvezetés szeretne áttérni a sorozott hadseregről egy professzionálisabb jellegű haderő alkalmazá­sára, de a sorozás olcsóbb – „egy fizetett zsoldoshadsereggel együtt járna a hadsereg fenntartásához szükséges kiadások jelentős (hat­hétszeres) megnövekedése".²⁹ Mint számos más intézmény a Szovjet­unióban, a hadsereg is abba a csapdába esett, hogy egyrészt szükséges lenne a Nyugattal való hatékonyabb versengés céljából a nyugati kapitalizmuséihoz hasonló struktúrákat létrehozni, másrészt viszont az ehhez szükséges anyagi erőforrások nem állnak rendelke­zésre.

Összeomlott-e a Varsói Szerződés?

Nyugat-Európa egészének szovjet megszállása ma elképzelhetetlen. Ennek következményeként mindkét szuperhatalomnak európai hadse­regei sokkal nagyobb mérvű csökkentését kellett elfogadnia, mint amennyit egyébként elfogadtak volna. Mindazonáltal még itt is, ahol a változás valódi, és nem pusztán a tények kozmetikázását jelenti, szük­séges, hogy a helyzetet némileg közelebbről megvizsgáljuk, hogy meg­határozzuk, pontosan mi is az, ami változik, és miért.

Érdemes először is megjegyeznünk, hogy – legalábbis részben – a Varsói Szerződés összeomlása drámaibb folyamatnak tűnik, mint amilyen valójában, mert a Nyugat mindig eltúlozta a szerződés össze­forrottságának mértékét. Bizonyos, hogy a paktum hasznos fügefaleve­let jelentett a Szovjetuniónak, amellyel elfedhette birodalmi rendcsináló működését 1956-ban Magyarországon és 1968-ban Csehszlovákiában, bár a szovjetek nem kockáztatták meg ugyanezt a lépést 1981-ben, in­kább ráhagyták a legyei uralkodó osztályra, hogy maga oldja meg a saját problémáját. De az az elképzelés, hogy valaha is sor kerülhetne a Varsói Szerződés egyesült erőinek Nyugat-Európa elleni inváziójára, mindig is inkább fikció volt, mint valóság. A Varsói Szerződés országai nemcsak hogy mindig is elmaradtak a nyugati országok mögött vagyo­nukat, népességüket és fegyveres erejüket tekintve, hanem nélkülöz­ték az ehhez szükséges összeforrottságot is. Még a kelet-európai átalakulások előtt Andrew Kelly azt írta A szovjet fölény mítosza c. könyvében, hogy bármilyen kelet-nyugati konfliktus esetén „kétséges­nek tekinthető, vajon a kelet-német csapatok szívesen harcolnának-e a nyugat-németek ellen, és majdnem bizonyos, hogy a konfliktus során Románia megpróbálná folytatni korábbi függetlenségi politikáját. A Szovjetunió még többi szövetségeseinek támogatására sem számíthat túlzottan: mind Magyarország, mind Csehszlovákia keresztülment egy szovjet invázión az elmúlt 30 évben, és a lakosságban komoly szovjet­ellenes érzelmek élnek. Végül Lengyelország baráti kapcsolatokat tart fenn számos nyugati országgal, jóllehet hagyományos ellensége Né­metország".³⁰

Kellynek a kelet-német hadsereg megbízhatóságával kapcsolatos kételyeit bizonyára a Szovjetunió is osztotta; az 1953-as felkelés óta a kelet-német hadsereg mindegyik hadosztályára egy-egy motorizált szovjet lövészhadosztály „vigyázott".

A helyzet végső iróniája az (s ez talán segíthet bennünket abban, hogy a Varsói Szerződés összeomlását megfelelő perspektívában lás­suk), hogy számos, a Varsói Szerződést sújtó probléma növekvő mér­tékben problémává válik a NATO számára is. Éppúgy, ahogyan elképzelhetetlen, hogy a Varsói Szerződés megtámadja Nyugat-Euró­pát, ugyanúgy elképzelhetetlen, hogy a NATO megtámadja a szere­tetreméltó Mr. Havelt és a többi kelet-európai demokratát. És ha a Varsói Szerződés nem fogja megtámadni Nyugat-Európát, mi az indo­ka a NATO további fenntartásának, vagy az USA csapatai folytatóla­gos európai jelenlétének?

Még mielőtt a kelet-európai válság tetőpontjára ért volna, a NATO-ban több repedés mutatkozott, mint bármikor azóta, hogy Franciaor­szág elhagyta az egyesített katonai szervezetet. Az európai tömegmozgalmak a nagy hatótávolságú és Pershing típusú rakéták te­lepítése ellen feszültségeket teremtettek, különösen az USA és Német­ország között. Spanyolország és Görögország egyaránt azzal fenyegetőzött, hogy területén nem tűri meg tovább az amerikai tá­maszpontokat. Ezután számos európai ország vonakodott követni Rea­gan hatalmas fegyverkezési programjait, különösen a csillagháborúval és a neutronbombával kapcsolatos programokat. Ezek a feszültségek fokozódtak, először is Gorbacsov ama kísérletének következtében, hogy megnyissa a Szovjetunió gazdaságát a világpiac előtt, másodszor pedig a Varsói Szerződés összeomlása miatt. Az európai országoknak, különösen a németeknek, már korábban több gazdasági kapcsolatuk volt a Szovjetunióval és a kelet-európai országokkal, mint az USA-nak. A Berlini Fal leomlása óta ez a tény erőteljesebben megmutatkozott a nyugat-európai hatalmak külpolitikájában, mint korábban. Kohl döntése az egyesítés gyors megvalósításáról, közvetlenül azután, hogy a Berlini Fal összeomlott, tanulságos lecke volt Bush számára arról, hogy az USA megkérdőjelezhetetlen vezérszerepe a NATO-n belül, legalábbis a németeket illetően, véget ért.

II. A hidegháború után

A hidegháború vége és a permanens hadigazdaság

Láttuk, hogy az USA és a Szovjetunió viszonylagos hatalma hanyatlott, hogy a fegyverkezési kiadások – bár abszolút számokban mérve még mindig rendkívül magasak – a GNP egészéhez viszonyított arányukat tekintve gyorsan közelednek a háború utáni alacsony szinthez, és hogy a hidegháború nagy katonai szövetségei szétesőben vannak. De miért estek vissza a szuperhatalmak fegyverkezési kiadásai? Miért hanyatla­nak a szuperhatalmak?

Van egy közhelyszerű magyarázat erre, amelynek leghíresebb ki­fejtése talán Paul Kennedynek A nagyhatalmak felemelkedése és ha­nyatlása című könyvében található, és amely egyszerűen azt mondja, hogy a fegyverkezési kiadások felemésztették az Egyesült Államok és a Szovjetunió világpiaci versenyképességét, hogy a gazdasági hanyatlás „a birodalmi politika túlhajtásának" az eredménye. Lát­szólag nincs is semmi probléma ezekkel a magyarázatokkal. Ha azon­ban azt az érvelést, hogy a magas fegyverkezési költségek gazdasági hanyatlásra vezetnek, megpróbáljuk az egész második világháború utáni időszakra alkalmazni, akkor úgy tűnik, hogy ez nem felel meg a tényeknek. Például az 1950-es, 60-as években, amikor a fegyverkezési kiadások a GNP százalékában számítva lényegesen nagyobbak voltak a mainál, az Egyesűit Államok gazdasága, a szovjet gazdaság és az egész világgazdaság is éppoly gyorsan növekedett, mint története so­rán bármikor. Viszont: az 1970-es és 80-as évek legnagyobb részé­ben, amikor a fegyverkezési kiadások sokkal alacsonyabbak voltak, a szuperhatalmak és a világgazdaság növekvő mértékben stagnálással és gazdasági válsággal küszködtek.

Hogy megértsük, hogy a fegyverkezési kiadások hogyan tudnak eleinte hosszú gazdasági konjunktúrát előidézni, amely azután hirtelen az ellenkezőjébe fordul át, tovább kell látnunk a fegyverkezési kiadá­sok és a gazdasági növekedés közötti első látásra nyilvánvaló össze­függéseknél. Van egy elmélet, amely kísérletet tett erre – a permanens hadigazdaság elmélete. Ennek az elemzésnek az úttörője az amerikai marxista, W. T. Oakes volt (aki T. N. Vance néven is írt) a második vi­lágháború vége és az 1950-es évek közötti időszakban. Az 1950-es évek második felében Tony Cliff, az 1960-as és 70-es években Mike Kidron, később pedig Chris Hárman fejlesztette tovább ezt az elméle­tet.³¹

A permanens hadigazdaság elmélete Marx munkaérték-elméletén alapszik. Marx elméletének legfontosabb következtetése az, hogy a kapitalista társadalomban egy hosszú távú tendencia érvényesül a profitráták csökkenésére. A profitráta helyreállításának nem lehet más módja, mint a kizsákmányolás mértékének növelése (hosszabb munkaidő, alacsonyabb munkabérek és szociális kiadások vagy a termelékenység növelése útján) vagy pedig a befektetett tőke le­rombolása. Az utóbbi a gazdasági válságok és a háborúk történelmi következménye. Mindkettő lerombolja a tőkét, és így ellensúlyozza a tőke szerves összetételének a növekedését. Egy harmadik (történelmi perspektívában jelentéktelen) módszere a befektetett tőkemennyiség csökkentésének a kapitalista uralkodó osztály luxusfogyasztása. Amennyiben a kapitalisták Rolls Royceokat vagy kaviárt vásárolnak, ezzel annak az értéktöbbletnek a mennyiségét csökkentik, amelyet egyébként arra használnának, hogy a munkaerőre vagy a gépekre for­dított beruházásokkal a termelést növeljék. Mivel a kapitalista luxus­fogyasztása sohasem tér vissza a termelési folyamatba, sem a munkaerő, sem a termelőeszközök megvásárlására fordított összeg­ként, ténylegesen kikerül a rendszerből.³²

A permanens hadigazdaság elméletével foglalkozó első teoreti­kusok, mindenekelőtt Mike Kidron, felismerték, hogy a fegyverkezési kiadások ugyanúgy funkcionálnak, mint a kapitalista osztály lu­xusfogyasztása, azzal a különbséggel, hogy hatásuk számotte­vőbb. A fegyvergyártás olyan javak gyártására használ fel hatalmas mennyiségű tőkét, amelyek sohasem kerülnek vissza a gazdaság rendszerébe, sem mint fogyasztási javak, sem mint termelőeszközök. A tőke hatalmas összegeit, amelyek egyébként szerszámgépeket vagy autókat vagy TV-ket termelnének, arra fordítják, hogy műholdakat, ra­kétákat vagy tankokat gyártsanak, amelyek ott állnak a raktárakban, amíg el nem rozsdásodnak vagy el nem avulnak. Az űrfegyverkezési verseny esetében például a világ technológiailag legfejlettebb mű­ködő tőkéjének egy részét szó szerint kidobták a rendszerből. Ez egyébként ugyanazzal a következménnyel járt, mint a tőke meg­semmisülése egy-egy gazdasági válság vagy háború sorén – csökkentette a holtmunka arányát az élőmunkához viszonyítva, és így megállította a profitráta csökkenését.

A második világháború vége egyedülállóan szerencsés körülmé­nyeket teremtett egy ilyen permanens hadigazdaság kialakulásához. Az imperialista nagyhatalmak, kettő kivételével, katonailag és gazdasá­gilag teljesen kimerült állapotban voltak. És a két kivétel, az USA és a Szovjetunió sem rendelkezett annyi erővel, hogy akármelyikük lerohan­hatta volna a másikat. Az Egyesült Államok beszélhetett ugyan a kelet-európai szovjet erők „visszagörgetéséről, és Sztálin is álmodozhatott egy Kelet-Európán túlterjedő birodalomról, de komolyan egyikük sem kísérelte meg, hogy a szavakat tettekre váltsa. A konfliktus a rendszer perifériáira korlátozódott, míg a centrumban a fegyverkezési verseny hidegháború maradt. S a második világháború alatt a két szuperhata­lom olyan társadalmi és ipari struktúrákat fejlesztett ki, amelyek nem­csak hogy jelentős közös vonásokat mutattak, hanem a forrásoknak a hadigazdaság céljaira való mozgósításához szabták őket. A Szovjet­unió struktúrája autarchikus és államkapitalista jellegű volt, és gazda­sági fejlődése mindig is szorosan kötődött a gazdaság hadiipari szektorához. De az 1930-as évek és a háború, bár kevésbé nyilvánva­lóan, az Egyesült Államokat is egy befelé forduló, államilag irányított gazdasággá tették. Lévén sokkal hatalmasabb és háborútól is kevésbé sújtott, az USA gyorsan túljutott elszigeteltségén, de az államilag irá­nyított iparnak maradt egy magva, a hadiipar. Például az USA hadügy­minisztériumának, Atomenergia Bizottságának és az űrhajózási hivataloknak a finanszírozására fordított összeg még 1974-ben is na­gyobb volt, mint a világ bármely országának nemzeti össztermelése, kivéve a Szovjetuniót, Japánt, Nyugat-Németországot, Franciaorszá­got, Nagy-Britanniát, Kínát, Olaszországot és magát az Egyesült Álla­mokat.³³

A szuperhatalmak közötti katonai és gazdasági versenynek nem kívánt következménye volt a katonai kiadások példátlanul magas szint­je. Ez a hatalmas költekezés harminc éven keresztül megakadályozta egy gazdasági válság bekövetkezését. A világgazdasági rendszer per­sze nem növekedett olyan gyorsan, ahogyan tehette volna, ha az ér­téktöbblet egészét termelő beruházásokra fordítják, de legalább nem került bele periodikus rendszerességgel a recesszió örvényébe. Évről évre, évtizedről évtizedre a rendszer növekedett.

A permanens hadigazdaság rendszere önmagában hordja összeomlásának csíráit, ahogyan ezt már elméletének eredeti ki­dolgozói is felismerték. A produktív tőke lerombolásának terhét nem egyenlő mértékben viselték az összes kapitalista nagyhatalmak, bár a hosszú konjunktúrából valamennyien profitáltak. Különösen vonatkozik ez Japánra, és Nyugat-Németországra, amelyek a GNP egy, illetve há­rom százaléka körüli összeget költöttek fegyverkezésre, mialatt ez az összeg a Szovjetunió és az Egyesült Államok esetében, mint láttuk, ennek kétszerese volt. Vagy ahogyan Melman mondja: „1967-69-ben a bruttó nemzeti állóeszköz-beruházás (minden gyárakra, felszerelő­sekre, épületekre és lakásokra fordított beruházás) minden egyes dol­lárjából az USA 52 centet fordított a katonai beruházásokra. Németor­szág ugyanekkor 14 centet, míg Japán 2 centet".³⁴

Mialatt a szuperhatalmak tankokat és rakétákat gyártották, a nyu­gatnémet és a japán uralkodó osztály autókat és tévéket állított elő. Egy ilyen helyzet szükségszerűen azt jelentette, hogy azok az orszá­gok, ahol az uralkodó osztályok nem viselték ugyanazokat a fegyverke­zési terheket, mint a szuperhatalmak, kezdték korlátozni az USA szupremáciáját.³⁵

Ahogyan a szuperhatalmaknak a világtermelésben való részese­dése csökkent, fegyverkezési költségeik egyre kevésbé hatékonyan tudták megakadályozni a gazdasági válságok visszatérését. A fegyver­kezésre kevesebbet költő országok most produktív tőkét ruháztak be, és ezzel újra elindították a tőke szerves összetétele növekedésének és a profitráta csökkenésének korábbi tendenciáját. Még ha a szuperha­talmak képesek lettek volna is újra elérni a katonai kiadások háború utáni szintjét, ez sem lett volna elég ahhoz, hogy újra egyensúlyba hozzák a rendszert, helyreállítsák a profitráta korábbi szintjét. Mihelyt Japán és Nyugat-Németország rávetették magukat a produktív beruhá­zásokra, az USA-nak és a Szovjetuniónak minden addiginál nagyobb összeget kellett volna a fegyverkezési versenybe beleölnie, pusztán azért, hogy a rendszert nyugalmi állapotban tartsa. Mindenesetre az a tény, hogy a japán és nyugat-német tőkések elvették az USA piacait, és Nyugat-Németország esetében bűvös vonzerőt gyakoroltak a Szov­jetunió kelet-európai csatlósaira, azzal járt, hogy a szuperhatalmak még a fegyverkezési költségeknek a 70-es évek elejére kialakult igen alacsony szintjét is egyre inkább vonakodtak fedezni.

Amikor a szuperhatalmak megpróbálták veszteségeiket csökkente­ni, a hidegháború átadta helyét az enyhülésnek. Nem volt mód arra, hogy visszatérjenek a háború utáni fegyverkezési kiadások magas szintjéhez. Még Reagan kísérlete is, hogy a fegyverkezési költségeket a GNP 7 százalékára növelje (sehol sem közelítve meg az 1950-es évek 15 százalékos arányát) adósságokhoz, társadalmi bomlásjelensé­gekhez és pénzügyi összeomláshoz vezető útra térítette az USA gaz­daságát, és a recesszió szélén vergődő gazdaságot hagyott maga után. A Szovjetuniónak az amerikainál kisebb gazdasága pedig olyan mély válságba jutott, amely végzetesnek bizonyulhat, részben azért, mert megpróbált lépést tartani a Reagan-féle fegyverkezési boommal. És mindaddig, amíg a szuperhatalmakat olyan kapitalista hatal­mak fenyegetik, amelyeknek egyáltalán nem áll szándékukban elérni a szuperhatalmak fegyverkezési kiadásainak szintjét, nehéz elképzelni, hogy hogyan lehetne egy versengő nagyhatalmaktól uralt világra újból rákényszeríteni a permanens hadigazdaságot.

A katonai kiadások hosszú konjunktúrájának egy másik aspektusa, amely a szuperhatalmakra, és különösen a Szovjetunióra nézve veszé­lyeket rejtett magában, az volt, hogy a világgazdaság növekedésével párhuzamosan nőtt a multinacionális vállalatok lehetősége arra, hogy az egész Föld minden részéről származó munkaerő és termelőesz­közök együttes alkalmazásával termeljenek. Egy ilyen szituációban minden, a világpiachoz csak korlátozott mértékben kapcsolódó állam­kapitalizmus hátrányba került a világgazdasági versenyben. Ez ter­mészetesen leginkább igaz azokra a társadalmakra, ahol az államkapitalizmus a leghosszabb ideig öltött erőteljesen autarchikus jel­leget: a Szovjetunióra és Kelet-Európa államaira. Ahogyan Mike Haynes, és Pete Binns írták az International Socialism 7. számában: „Hogy jobban megértsük az autarchia válságát, fontos, hogy emlékez­zünk: Marx két jelentős belső tendenciáját látta meg a kapitalista fejlő­désnek, mégpedig a) a tőkék összegének a tőke koncentrációja és centralizációja miatti állandó növekedését és b) a munkamegosztás vi­lágméretekben való növekedését, amit a termelés növekvő komplexitá­sa valamint a termelési költségeknek a skálahozadékokból, a hosszú termelési időszakokból stb. eredő csökkenése hoz magával. Az állam­kapitalizmus az első feladatot úgy oldja meg, hogy a nemzet összes tőkeerejét egyetlen egységbe olvasztja össze. De ha az autarchikus módszerrel teszi ezt, kivonva a belföldi gazdaságot a világ többi részé­vel folytatott cseréből, akkor a gazdaság gépezetét, hatalmas költsé­gek árán, arra kell átállítani, hogy teljesen saját erőforrásaira hagyatkozva állítsa elő mindazt, amire egy modern gazdaságnak szük­sége van".³⁶

Ezt a cikket tíz éve írták. Vessük egybe ezt Gorbacsovnak az ENSZ előtt 1988-ban mondott beszédével: „Valamiféle »zárt« társadal­mak fenntartása ma aligha lehetséges … A világgazdaság egyetlen szervezetté válik, amelyen kívül egyetlen állam sem fejlődhet normáli­san, függetlenül attól, hogy milyen társadalmi rendszerhez tartozik, vagy milyen gazdasági szinten áll. Ez napirendre tűzi a világgazdaság egy teljesen új működési mechanizmusának és a nemzetközi munka­megosztás új struktúrájának a kidolgozását. Ugyanakkor a világgazda­ság növekedése feltárja az iparosítás hagyományos formájának korlátait és ellentmondásait".³⁷

A kelet-európai gazdaságok és a szovjet gazdaság gyors hanyat­lása, egész „elmaradottsága" és „alacsony hatékonysága" annak az eredménye, ahogyan ezek az országok katonai versengésbe kezdtek a Nyugattal a második világháború végén – történelmi eredetű gyenge­ségük miatt arra kényszerülve, hogy egy államkapitalista hadigazdasá­got tartsanak fenn, méghozzá magasabb szinten, hosszabb ideig és gyengébb gazdasági alapokon, mint nyugati versenytársaik. A Szovjet­uniónak világgazdaságilag alárendelt helyzete és birodalmának jellege miatt mindig is jobban kellett támaszkodnia a tisztán katonai erőre, mint az USA-nak, ami megakadályozta azt, hogy csökkentse a hadi­gazdaság költségeinek a GNP-n belüli százalékos arányát, ahogyan ezt az USA tette. Amint egy, a kérdést részletesen feldolgozó tanul­mány megjegyzi, a Szovjetunió fegyverkezési terheinek a GNP-n belüli aránya 1970-tól 72-ig 14,4 százalékról 15,1 százalékra, az 1980-84 közötti periódusban pedig 15,3 százalékra nőtt.³⁸ Ezekből az okokból kifolyólag a bukás, amikor bekövetkezett, sokkal drámaibb volt, mint az USA esetében. A Szovjetuniónak még az 1960-as és 70-es évekbeni további birodalmi terjeszkedésével kapcsolatos nehézségei is a világ­gazdaságon belüli elszigeteltségére vezethetők vissza. A Szovjetunió befolyásának 1970-es évekbeli kiterjedését vizsgálva egy megfigyelő megjegyezte: „A Szovjetunió arra tett kísérletei, hogy a gyarmatosítás alól felszabadult országokban segélyek, kereskedelem vagy fegyverek eladása útján befolyást és támogatást szerezzen, nemcsak hogy rend­kívül költségesnek bizonyultak, hanem ráadásul igen kevéssé is térül­tek meg számára. A nemzetközi pénzpiacba való integrálódás hiánya és az, hogy nem álltak rendelkezésére a világgazdaság feletti »északi« kontrollnak olyan eszközei, mint amilyen a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap, különösen hátrányos tényezőknek bizonyultak a Szovjet­unió számára, mert mindez azt jelentette, hogy nem rendelkezett haté­kony kontrollal adósai felett."³⁹

Most tehát Gorbacsovnak ki kell kerülnie annak a válságnak a ku­tyaszorítójából, amelyet egyik oldalon a magas fegyverkezési költsé­gek, a másik oldalon a nemzetközi gazdasági verseny könyörtelensége hozott létre. De, ha ez az ellentmondás a leginkább a keleti államkapi­talista rendszerekre jellemző is, részben jellemző azokra az országokra is, amelyek a magánkapitalizmuson belül rendelkeznek egy rejtett, ha­talmas államkapitalista hadiipari komplexummal. Ha a multinacionális gazdasági verseny vészharangja megkondult a Kreml bürokráciája fe­lett, úgyszintén megkondult, bár nem olyan hangosan, a Pentagon bü­rokráciája felett is. De ez természetesen felvet egy életbevágó kérdést: hogyan fog válaszolni a modern állam arra az ellentmondásra, amely a gazdasági és a katonai hatalom szükségessége között feszül?

Az új imperializmus

Milyen lesz tehát a világ a hidegháború után? Először is, gazdasága valószínűleg kevésbé lesz stabil. Ebben a vonatkozásban a valódi for­dulópontot nem 1989, hanem 1973 jelentette. A hadigazdaság hanyat­lása döntően hozzájárult ahhoz a válsághoz és stagnáláshoz, amely az 1970-es és a korai 80-as években az egész világgazdaságot hatalmá­ba kerítette. Most, hogy a reagani fegyverkezési hajsza dőresége oly drasztikusan lelepleződött, és a fegyverkezési kiadások ismét minősé­gileg csökkennek, a gazdasági válság felé vivő tendenciák valószínű­leg még erősebbek lesznek. Az USA és Nagy-Britannia gazdasága még az olajárak emelkedése előtt elkezdett a recesszió felé csúszni.

Másodszor, a permanens hadigazdaság időszaka azt a parado­xont eredményezte, hogy egy – mind a termelés, mind a kereskedelem szintjén – minden eddiginél jobban integrált világgazdaságot ugyanak­kor részekre szakít a gazdaságilag legerősebb nemzetek körül kiala­kuló tőkés blokkok képződése. A japán külügyminisztérium egy magas rangú hivatalnoka megjegyezte, hogy egyrészt: „A kapitalista gazdasági rendszerben a gazdasági dereguláció irányába mutató trend, a telekommunikáció modernizálásával együtt, csökkentette az államhatárok jelentőségét; fokozatosan kialakult a »nemzetek feletti gazdaság«, a szabad tőkeáramlás, a nagyvállalatok közötti nemzetközi együttműködés vállalatfúziók és vállalatfelvásárlások formájában". A másik oldalon ennek a perspektívának ellentmond az a tény, hogy „az Egyesült Államok nem uralja többé a világgazdaságot. Következéskép­pen a nyugati ipari nemzetek gazdaságpolitikájának koordinálása ma nélkülözhetetlen bármilyen nagyobb gazdasági katasztrófa elhárításá­hoz. Továbbá, az ipari országok termelékenységi rátái közötti fokozódó különbségek egyeseket közülük gazdasági blokkok kialakítására kész­tettek, ezáltal meggyorsítva a fennálló világgazdasági rendszer dezintegrálódását. E jelenlegi fejlemények következtében a világgazdaság most válaszút elé került."⁴⁰

Nem tűnik úgy, mintha túlzottan indokolt lenne reménykedni a „nemzetközi koordinálásban", ha, példának okáért, a houstoni csúcstalálkozóból próbálunk erre következtetni, Margaret Thatcher az­zal a meggyőződéssel hagyta el ezt a találkozót, hogy „a dollárra, a yenre és a német márkára alapozott" nemzetközi gazdasági blokkok megvalósulóban vannak. Jellemző módon elmulasztott említést tenni egy, a rubelre alapozott blokkról. De, bármilyenek is a kilátások, „a fennálló világgazdasági rend dezintegrálódásában" nagy szerepet ját­szik a hadigazdaság hanyatlása. Már hanyatlásának kezdeti szakaszá­ban, legalábbis a fejlett országokban, stagnálási periódust idézett elő. Jelentőségének további csökkenésével egy termelésében és kereske­delmében egyenlőtlenül integrált világot hagy maga után, amelyen be­lül az államoknak harcolniuk kell iparuk, piacaik és érdekszférájuk megvédéséért.

Virágzó periódusában a hadigazdaság, Keleten és Nyugaton egyaránt, megfelelően szolgálta mind az ipari, mind a katonai fejlődést. Most a kettő közötti ellentmondás hatalmassá vált. Gyengíteni a hadi­ipart a világgazdasági versenyképesség érdekében azzal a kockázattal jár, hogy az ország a hatalmi politika peremére szorul, és így kiteszi magát ugyanannak a gazdasági gyengülésnek, amelyet el kíván kerül­ni. A hadiipar fenntartása viszont a további gazdasági hanyatlás veszé­lyét hordja magában, ami azzal fenyeget, hogy végül aláássa magát a hadiipart is.

Amikor a marxista indíttatású kutatók megpróbálták megérteni ezt a paradoxont, ez néha oda vezette őket, hogy az ellentmondás egyik oldalát a másik rovására túlhangsúlyozták. Mike Kidron például végül szakított a permanens hadigazdaság elméletével, mert úgy vélte, hogy a társadalom állami kontrolljára irányuló tendencia annyira meg fog erő­södni, hogy képes lesz kiküszöbölni a nemzetközi gazdasági rendszer belső ellentmondásait.⁴¹ Nem kell sok időt vesztegetnünk önnek az el­képzelésnek a cáfolatára, mivel e munka nagy részét már elvégezte a történelem.

A kelet-európai államok korábbi vezetői, új kormányzatai, az őket elsöprő mozgalmak vezetői és a legtöbb megfigyelő mind egyetértenek egy pontban (még ha különbözőképpen értékelik is ezt): a nemzetközi világgazdasági verseny nyomása és az általa létrehozott osztályküz­delmek voltak azok a tényezők, amelyek feltörték a Kelet autarchikus-államkapitalista rendszereit. Sokan abban is egyet fognak érteni, hogy ugyanez a nyomás átalakítja a nyugati gazdaságok államkapitalista vo­násait is. Ha valamit egyáltalán, akkor 1989 azt bizonyította be, hogy az „1984" világa nem áll a küszöbön.

De ha a mindenható, a verseny hullámzásainak megfékezésére és az osztályharc elfojtására képes állam mítosza eltűnt is, helyét elfoglal­ta egy régi mítosz felmelegített változata. A Második Internacionálé te­oretikusa, Eduárd Bernstein amellett érvelt, hogy a világgazdaság olyan mértékben integrálódott, hogy többé nem lehetségesek háborúk a kapitalista országok között: „A nemzetek gazdasági fejlődése növelni fogja ellentéteiket: micsoda képtelenség! Mintha a nemzetek kis bolto­sok volnának, akik egy korlátozott vevőkör kegyeiért versengenek, és így az egyiknek a nyeresége szükségszerűen veszteséget jelentene a többieknek. Egyetlen pillantás a fejlett országok közötti kereskedelmi kapcsolatok fejlődésére bizonyítja ezeknek az elképzeléseknek téves voltát. Az iparilag legfejlettebb országok egyszerre versenytársai és vá­sárlói egymásnak, ennek megfelelően kereskedelmi kapcsolataik köl­csönös versengésükkel párhuzamosan erősödnek… Az a korszak, amikor a nemzetek megkísérelték leigázni egymást, Európában lezá­rult, és ez egyre inkább igaz Ázsiára is. Új korszakba léptünk, olyan korszakba, amelyben a nemzetközi jog fog uralkodni".⁴²

Már az első világháború véresen rácáfolt arra az érvelésre, hogy a világkereskedelem növekedése és a gyarmatosítható területek elfogyá­sa a világ békéjét fogja eredményezni. Ma az érvelés úgy hangzik, hogy a multinacionális cégek létrejötte és a termelés nemzetközivé vá­lása lehetetlenné teszi a nagyhatalmak közötti fegyveres konfliktusokat. Ahogyan a már idézett japán kormánytisztviselő kifejezte: „Az új piaco­kért folytatott háborúk a múltéi, a hatalmi egyensúlyt többé nem a ka­tonai erő, hanem a gazdasági erő határozza meg".⁴³

De az állam és a multinacionális tőke közötti viszony nem ilyen egyszerű, és az sem valószínű, hogy következményei békések lesz­nek. A tőkének, még a multinacionális tőkének is, szüksége van az ál­lamra. Szüksége van rá, hogy felügyeljen a munkásosztályra, és hogy biztosítsa a munkásosztály jólétét. Még a thatcherista állam sem kívánt soha „deregulációt" az előbbi vonatkozásában, és bármennyire akart is, nem tudott igazán sokat tenni azért sem, hogy az utóbbi tevékeny­ség méreteit csökkentse. Mi több, egyes kapitalisták gyakran panasz­kodnak arra, hogy a munkaerő képzéséről és szállításáról az állami in­tézmények nem gondoskodnak megfelelően.

Még ahol az állam visszavonult is a»termelésben való közvetlen részvételtől – és ez a visszavonulás nem olyan nagy fokú, mint aho­gyan a thatcherista propaganda el szeretné velünk hitetni – megmarad végső biztosítéknak, még a multinacionális tőke számára is. Egyedül az USA szövetségi bankrendszere akadályozta meg, hogy 1987-es tőzsdekrach közvetlenül átmenjen egy gazdasági válságba, és csak az USA kormányzata képes megakadályozni, hogy a takarók- és hitelinté­zetek bukása a tőkék jelentős részét is magával rántsa az örvénybe. Nagy-Britanniában a British Steelt és az autóipar privatizált részeit a privatizálás előtt végrehajtott, államilag irányított takarékossági progra­mok tették nyereségessé. Nyereségességük továbbra is az állam által fenntartott monopóliumoktól, kedvező kereskedelmi szabályozóktól stb. függ.

Mivel a tőke csak nagyszámú, egymással versengő tőkék formájá­ban létezhet, még mindig szüksége van az államra, amely megpróbál­hat a verseny fölött állni, és szabályozni azt. A tőke nemzetközivé válása nem szünteti meg a tőkének ezt az igényét, hanem az államok és kereskedelmi tömbök közötti konfliktusok szintjére emeli. Az USA és Japán valamint az USA és az EGK közölj konfliktusok – a tarifákkal, termelési kvótákkal, importszabályozókkal és az államok makrogazda­sági téren követett politikájával kapcsolatosan – ezt a folyamatot pél­dázzák.

Mi több, ahogyan Kuvait iraki lerohanása oly világosan bebizonyí­totta, az állam fegyveres ereje nélkülözhetetlen a multinacionális tőke profitképző képességének védelméhez. Egy kevésbé stabil világ és egy globálisabbá váló termelés fokozza, nem pedig csökkenti az ilyen védelem szükségességét. Ez az oka annak, hogy egy már sikeres kapitalista nemzetgazdaságnak ahhoz, hogy nemzetközi síkon is sikeres legyen, gazdasági erejének megfelelő politikai, diplomá­ciai és katonai profilt kell kialakítania. Az ilyen államoknak meg kell próbálniuk megnyerni maguknak a multinacionális vállalato­kat, megvédeni „az ő" multinacionális vállalataikat és visszaszo­rítani az „idegen" cégeket, továbbá biztosítaniuk kell a nyersanyagellátást a gazdaság számára. Minden egyes állam szük­ségszerűen összeütközik más államokkal, mihelyt arra törekszik, hogy ezeket a célokat megvalósítsa. Minél kevesebb politikai és gazdasági erővel rendelkezik egy állam, annál kevésbé lesz sikeres e célok eléré­sében. Ez az oka annak, hogy minden nagyobb kapitalista államnak meg kell próbálnia sikeres imperialista hatalommá válni. Ez az oka an­nak, hogy mihelyt az egyik imperialista világrend összeomlik, rom­jain egy új, másik imperialista világrend születik meg.

Nem minden hatalmas tőkés gazdasági tömb lesz képes hatalmá­nak imperialista kiterjesztésére, és nem is mindegyik ugyanabban a mértékben. Japán és Németország elindultak ugyan ezen az úton, de nincs rá garancia, hogy el is érik céljukat. Más államok akadályozhat­ják vagy saját belső gyengeségeik megbéníthatják őket. Mindazonáltal meg kell próbálniuk. A világtermelés növekedése tehát távolról sem ve­zet békéhez, ellenkezőleg, kiélezi az államok közötti ellentéteket, és azt az ellentmondást, amely a társadalom nemzetközivé vált termelőe­rői és az önálló nemzeti államok által meghatározott felépítménye kö­zött feszül.

A világgazdaság növekedése tehát nincs alávetve az állam kont­rolláló szerepének, ahogyan Kidron vélte, és nem is szünteti meg az államkapitalizmus szerepét és a háború hajtóerőit. A világgazdaság nö­vekedése egyszerűen új szintre emelte a kapitalista rendszeren belüli ellentmondásokat, és bizonyossá tette, hogy ezek nem oldhatók meg a piac békés működése révén. A hidegháború vége lehetővé tette, hogy ezek az ellentmondások világszerte újult erővel robbanjanak ki. Megint nagyhatalmi versengések kialakulásának perspektívájával kell szembe­néznünk. Németország és, kisebb mértékben, Japán most bizonyságát adják annak, hogy gazdasági erejüknek a jelenleginél inkább megfelelő politikai és gazdasági hatalomra kívánnak szert tenni.

a) A német kérdés és Kelet-Európa stabilitása

A kelet-európai változások a kapitalista világrendszer szívében olyan fokú instabilitást okoztak, amelyre a hidegháború kezdete óta nem volt példa. Ennek az instabilitásnak két, egymással szorosan összekapcso­lódó aspektusa van. Az egyik a kelet-európai rezsimek belső politikai és gazdasági stabilitáshiánya, pontosan akkor, amikor kísérletet tesz­nek gazdaságuk megnyitására a világpiac erői előtt. A másik az a cseppfolyós állapot, amelyet a nemzetközi kapcsolatokban a Szovjet­unió hanyatlása előidézett.

Az egységes Németország kérdésén fog Európa jövőjének szá­mos kérdése eldőlni, és ez a kérdés világosan tükrözi az előbb említett két konfliktust. Németország már a Berlini Fal leomlása előtt kezdett gazdasági ereje mellett bizonyos fokú politikai erőt is mutatni. A Straté­giai Tanulmányok Nemzetközi Intézete (IISS) megállapította: „A német kérdés 1989-es kiéleződésének nem kellett volna meglepetésként ér­nie a NATO-t. Németország hosszú ideje a Szövetség (a NATO) leg­fontosabb keleti frontállama volt, anélkül, hogy véleménye ennek megfelelő súllyal bírt volna a szövetségi tanácskozásokon."⁴⁴ Ebből a szempontból Nyugat-Németország speciális esete volt egy általáno­sabb tényállásnak: Európa és a szuperhatalmak viszonylagos gazda­sági ereje és a világgazdasághoz való viszonya egészen más volt 1989-ben, mint a háború után, ennek ellenére a politikai és katonai struktúrák gyakorlatilag változatlanok maradtak. Ahogyan az IISS tanul­mánya a továbbiakban megjegyzi, egyre növekvő számban voltak jelei annak, hogy változások készülődnek: ,A Kohl kancellárra az 1987-es INF-szerződés tárgyalásai során a Németországba telepítendő Pershing-rakéták kérdésében gyakorolt nyomás, valamint az, hogy Mrs. Thatcher az abban az évben tartandó angol általános választásokra való készülődés során hirtelen felhagyott Kohl álláspontjának támoga­tásával, könnyen lehet, hogy az utolsó cseppek voltak a pohárban az NSZK számára. Nyugat-Németország ragaszkodása 1988-ban ahhoz, hogy a NATO dolgozzon ki egy átfogó koncepciót hagyományos, nuk­leáris és fegyverzetkorlátozási stratégiájával kapcsolatosan, már jelezte a németek magabiztosságának egy új, magasabb szintjét. Egy másik ilyen jel volt a nyugatnémetek kemény harca azért, hogy a Lance-rakétákat illetően a döntést halasszák el a tárgyalások egy következő fordulójáig, valamint azért, hogy a kis hatótávolságú nukleáris fegyve­rekről szóló tárgyalásokon (SNF) a kérdéseket hagyják nyitva".⁴⁵

Még mielőtt a Berlini Falat lerombolták volna, a német újraegyesí­tés kérdése kezdett újra előtérbe kerülni. Nyugat-Németországban ezt a kérdést sokáig csak a jobboldali nacionalisták és újfasiszták, mint például a Republikánus Párt vetették fel. De mihelyt a kelet-német re­zsim alatt remegni kezdett a talaj, Kohl elég magabiztos volt ahhoz, hogy egy beszédet tartson, melyben kijelentette, hogy a német kérdés immár ismét napirenden van.⁴⁶ Kohl már Erich Honecker kelet-német pártvezér 1987-es nyugat-németországi látogatásakor kiadott egy kommünikét, amely hangsúlyozta „elkötelezettségét" az „egységes és szabad Németország szabad önrendelkezése" mellett. 1989 szeptem­berében pedig Kohl – a Szovjetunió nem csekély bosszúságára – amellett érvelt, hogy a nyugatnémet kormány megtalálta a kulcsot „a status quo megváltoztatásához, és Európa háború utáni megosztottsá­ga felszámolásához".⁴⁷ Egy pártjának, a Kereszténydemokrata Pártnak konvenciójához intézett beszédében egyenesen azt állította, hogy kor­mánya túlment a hagyományos nyugatnémet „Ostpolitik"-on (keleti poli­tikán), vagyis a két német állam közötti viszonynak a kelet-németeknek nyújtott gazdasági segélyek segítségével való normalizálásán.⁴⁸

De mindez pusztán előjátéka volt annak, ahogyan Kohl a Berlini Fal leomlása után kezdett befolyást gyakorolni az európai események­re. Németországnak mint az átalakuló Európa közepén elhelyezkedő, gazdaságilag hatalmas nemzetnek egyedülálló pozícióját Kohl arra használta fel, hogy megpróbálja országát egyetlen ugrással bejuttatni az élenjáró világhatalmak csoportjába. Az egyesítési folyamat mind­egyik szakaszában elébe vágott az USA-nak, magát az egyesítésre vo­natkozó döntést is, amelyet 1989 novemberében jelentett be a nyugatnémet parlamentnek, az USA-val vagy bármelyik másik NATO-taggal való tanácskozás nélkül hozta. Amikor visszautasította, hogy ga­ranciákat adjon a lengyel-német határra vonatkozóan még mielőtt az egyesülés biztosítva lenne, ezt az egyértelmű nemzetközi elítéléssel szembeszegülve vitte keresztül. Mivel szüksége volt arra is, hogy az egyesítési folyamathoz megvásárolja a Szovjetunió belegyezését, Kohl élen járt a Szovjetuniónak nyújtandó gazdasági segítség sürgetésében. Úgy tűnik, ez a trükk bevált, mert elérte azt, amit Bush nem tudott elér­ni: Gorbacsov hozzájárulását az egyesített Németország NATO-tagsá­gához. Hogy elérje ezt a megegyezést, Kohl megint csak függetlenítette magát a NATO-tól, és kétoldalú megállapodást kötött Gorbacsovval az egyesített Németországban tartható csapatok létszámára vonatkozó­lag.

Ezek a hatásos diplomáciai teljesítmények arra kényszerítették a többi kapitalista országot, hogy drámai módon megváltoztassák a Né­metországgal szembeni attitűdjüket. A máltai csúcstalálkozó után Bush, szemmel láthatóan minden tekintet nélkül Margaret Thatcher ér­zékenységére vagy az USA és Anglia közötti „speciális viszony" sajá­tosságaira, sietett úgy jellemezni az USA-t és Németországot, mint „partnereket a NATO vezetésében". Bizonyos, hogy az 1990. júliusi londoni NATO-csúcs után kiadott deklarációt Washington és Bonn elő­zetes egyetértésével fogalmazták meg. De a találkozón és azóta tör­tént eseményeknek el kellett gondolkoztatniuk Busht, vajon ő az erősebb vagy a gyengébb partner-e a vezetésben? A csúcstalálkozó után a Financial Times kommentátora megjegyezte: „mindegyik NATO-tagállam kormánya azt mondja, szeretné, ha az amerikaiak a NATO-n belül és Európában maradnának, de mindenki tudja, hogy a döntés a németek kezében lesz".⁴⁹ A Gorbacsov és Kohl közötti sikeres tárgya­lások a csapatlétszámokról és az egyesített Németországról alkalmat adtak a Németország kialakuló hatalmi túlsúlyával szembeni amerikai elégedetlenség addig példa nélkül álló kimutatására. Tény, hogy maga az amerikai elnök nem volt képes elérni egy ilyen megállapodást a má­jusi Gorbacsov-Bush találkozón. Kohl sikeres tárgyalásai után Bush gyorsan elismerte a megállapodás érvényességét. Lee Hamilton de­mokrata képviselő, a képviselőház külügyi kérdésekben egyik legfonto­sabb szóvivője, világosan kifejezésre juttatta az amerikai aggályokat: „Ez (ti. a megállapodás) minden eddiginél világosabbá teszi, hogy a németek vezetik a Szovjetunióval kapcsolatos nyugati politikát. Én nem állítom azt, hogy ez George Bush hibája. Azt sem állítom, hogy nem vagyunk már nagyhatalom. De ez egyik példája annak, hogy a mai, sokpólusú világ megtanít bennünket a 'konzultálni' szó egy új jelen­tésére. Ma már ez a szó nem azt jelenti, hogy elmegyünk Európába, és megmondjuk az ottani politikusoknak, hogy mit csináljanak".⁵⁰

De ezek csak azok az aggodalmak, amelyeket az USA hajlandó nyilvánosan is elismerni. Be nem vallott aggályai sokkal komolyabbak: attól tart, hogy Németország szorosabb kapcsolatokat alakít ki a Szov­jetunióval. Ez az aggodalom rejlik Bush európai integrációval kapcsola­tos politikájának irányváltozása mögött. 1988 folyamán, mialatt elvben pártfogolta az Európai Közösséget, az USA észrevehető keserűséggel panaszkodott az „Európa Erődítmény"-ről, a kereskedelmi korlátozá­sokról és így tovább. De mihelyt a feltámadó egységes Németország perspektívája megjelent a láthatáron, ezek a panaszok suttogássá hal­kultak, és az USA arra törekedett, hogy bátorítsa az Európai Közösség integrációját, hogy az mintegy „lehorgonyozza" Németországot Nyugat-Európában.

Hasonló aggályok nyilvánvalóan jelen vannak Franciaországban és Nagy-Britanniában is. Az IISS arról számol be, hogy „az Egyesült Államok európai elkötelezettségének lehetséges csökkenésétől és Nyugat-Németország »Drang nach Osten« politikájától való félelem a katonai együttműködés fokozására késztette Franciaországot és az Egyesült Királyságot".⁵¹ És Francois Miterrand-nak a francia csapatok Németországból való kivonására tett javaslata nagyon komolyan arra mutat, hogy szívesebben látná a NATO teljes szétesését, mint német irányítás alá kerülését.

Nagy-Britanniában az a németellenes kitörés, amely Nicholas Ridley miniszternek az állásába került, megmutatta az uralkodó osztály egy jelentós részének félelmét egy olyan egyesített Németországtól, amely egyidejűleg uralhatná a szorosabban integrált Európai Közösséget, és hídként szolgálhatna a szovjet és a kelet-európai gazdaságok felé. A Thatcher magántitkára, Charles Powell által írt, kiszivárogtatott kabinet­memorandum a következőket tartalmazza: „Valószínű, hogy Németor­szág gazdaságilag csakugyan uralni fogja Kelet- és Közép-Európát… A tény az, hogy a német gazdasági jelenlétet legalább annyira kívánják maguk a kelet-európaiak, mint a németek. Német támogatást és német beruházást akarnak, és szükségük is van rá, hiszen valószínűleg ez az egyetlen lehetőség Kelet-Európa gazdaságainak rendbehozatalára és újraélesztésére… Valóban, a helyzet iróniájának tűnhet, hogy 1954 után Kelet-Európa el akarta kerülni, hogy valaha is újból Németország­tól függjön, és a kommunizmus 45 éve után most jobban függ tőle, mint bármikor. Ám mindazonáltal – ez tény. A kelet-európaiak talán jobban örülnének az angol vagy francia jelenlétnek. De e két ország egyike sincs felkészülve arra, hogy a kelet-európai gazdaság újjáépíté­séhez megfelelő gazdasági erőforrásokat bocsásson rendelkezésre".⁵² Amit ez a memorandum megmutat – ha leszámítjuk az arra vonatkozó önelégült állításokat, hogy a kelet-európaiak azt „akarják", hogy a né­metek uralkodjanak rajtuk, az angolokról vagy franciákról nem is be­szélve -, az a második világháború utáni hatalmi egyensúlyban végbement drámai változás. Az USA-t nem is említi a szöveg, Nagy-Britannia és Franciaország másodosztályú nagyhatalmi státusát tudo­másul veszi, és félig féltékenyen, félig félelemtől eltelve ismeri el Németország kialakulóban lévő hatalmát. A javasolt megoldások, a „németekkel való barátságos viselkedésen" kívül, még megdöbbentőb­bek. A memorandum így folytatja: „Bizonyos mértékig a szovjet és a kelet-európai érdekek párhuzamosak Nyugat-Európa érdekeivel. Bele akarjuk kényszeríteni Németországot egy olyan biztonsági keretbe, amely a legjobb esélyt nyújtja arra, hogy elkerülhessük a német milita­rizmus újjáéledését. Az amerikaiak további katonai jelenlétét akarjuk Nyugat-Európában, hogy ellensúlyozzák Németország hatalmát. Lehe­tőleg önként felvállalt korlátozásokat szeretnénk látni, egy új CFE- (a hagyományos fegyverzet korlátozását célzó) egyezmény keretében, Németország fegyveres erőinek nagyságát illetően. Németország nuk­leáris és vegyi fegyverkezésének egy megújított, önkorlátozó jellegű szabályozását szeretnénk elérni. Intézményes szinten be akarjuk vonni a Szovjetuniót az Európa jövőbeli biztonságával kapcsolatos tárgyalá­sokba…, nem utolsó sorban azért, mert hosszú távon (és feltéve, hogy a demokrácia irányába való fejlődés folytatódik) a Szovjetunió lehet az egyetlen olyan hatalom, amely képes ellensúlyozni Németországot".⁵³

Így Gorbacsovnak, mindazon problémák ellenére, amelyekkel oda­haza szembenézni kényszerül, nemcsak az amerikaiak és a németek udvarolnak, hanem éppen annyira a nyugat-európaiak is – és mind­egyikük óvatosan figyeli saját korábbi barátait és szövetségeseit, ne­hogy valamilyen olyan szövetség alakuljon ki, amelyet az ő érdekei szenvednének meg. Cseppfolyósságával és kétértelműségével ez a helyzet jobban emlékeztet az XIX. század hatalmi egyensúly-politikájá­nak gyilkos vetélkedéseire, mint a hidegháború viszonylag egyszerű bi­polaritására.

A nemzetközi hatalmi egyensúlynak ez a megváltozása akkor is elég drámai volna, ha elfogadnánk, hogy az egységes Németország képes lesz fenntartani azt a gazdasági stabilitást, amely Nyugat-Né­metországot története legnagyobb részében jellemezte. Ez a feltétele­zés azonban felettébb gyenge lábakon áll. És ha az új Németország gazdaságilag kevésbé stabilnak és politikailag törékenyebbnek bizo­nyul, mint az NSZK, akkor a gondosan kidolgozott tervek Németor­szágnak egy új európai egyensúly keretében való „megszelídítésére" semmivé válhatnak.

Komoly indokaink vannak, hogy legalábbis gazdasági téren nagy­fokú instabilitást várjunk az új Németországtól. A bankárok és gazda­sági megfigyelők bizonyosak abban, hogy az egyesülés gazdasági prosperitáshoz fog vezetni – a távoli jövőben. De ami az idei, a jövő évi és a rákövetkező évi gazdasági fejleményeket illeti, ugyanennyire meg vannak győződve arról, hogy ezek fájdalmas és nehéz évek lesz­nek a gazdaság számára. Kelet-Németország legkiemelkedőbb minisz­tereinek egyike, Karl Reichenbach úgy véli, hogy országa „a világtörténelem legnagyobb gazdasági összeomlásának" a szélén van, amelynek során az összes vállalatok 25 százalékát meg kell szűntetni, további 32 százalékukat pedig csak bőséges rövid távú segély segít­ségével lehet fenntartani.⁵⁴ Ugyanakkor Helmut Rodl, a Creditreform nevű nyugat-német gazdasági tájékoztató szolgálat munkatársa úgy véli, hogy az összes kelet-német cégek 50-60 százalékát fel fogják számolni.

A Gazdasági Együttműködés és Fejlesztés Szervezete (OECD) úgy véli, Kelet-Németországnak 15 évre lesz szüksége, hogy gazdasá­gi téren utolérje Nyugat-Németországot, feltéve, hogy eléri az évi 7,5 százalékos növekedési rátát – ugyanannyit, amennyi Nyugat-Németor­szág növekedési rátája az 1950-es években volt. A szerényebb és reá­lisabbnak tűnő évi 5 százalékos növekedési ráta mellett az utolérés 30 évet fog igénybe venni. A legtöbb elemzés kétségkívül optimistább az OECD-énél. Ezek csak körülbelül tíz évre teszik a felzárkózáshoz szük­séges időt.

A következő néhány év során várható kelet-német munkanélküli­ségre vonatkozó becslések az optimisták 15 százalékától a pesszimis­ták 45 százalékos becsléséig terjednek.⁵⁵ Ha az egységes valuta bevezetése utáni első két hét adataira támaszkodhatunk, a pesszimis­ták érvei tűnnek a jobbaknak. A munkanélküliség 60 százalékkal emel­kedett. 30-40.000 ember gyarapította a segélyért sorban állók számát mindkét héten. (És ezt a számot mesterségesen lenyomják azzal, hogy növelik az államilag támogatott lerövidített műszakok számát.)⁵⁶

A bérek szintén zuhanni kezdtek. A munkabérek emelése sehol sem elég, még megközelítően sem, a nyugat-német árakra való átté­réssel bekövetkezett áremelkedés ellensúlyozására. Az alapvető áru­cikkek ára megkétszereződött, megháromszorozódott, sőt, néha négyszeresére emelkedett.⁵⁷ Mindennek tetejébe a munkásoknak, míg korábban jóformán semmilyen adót sem vontak le fizetésükből, most bérük körülbelül 17 százalékát kell kifizetniük társadalombiztosítási költségekre és további 10 százalékot az adókra. Nem túl meglepő te­hát az, ami kora nyáron a fémipari dolgozók magasabb béreket, rövidebb munkaidőt és állásuknak két évre való biztosítását követelő tüntetéseivel és sztrájkjaival elkezdődött. A dühös gazdák is otthagyták állataikat, és kiöntötték a fejt tejet a kelet-berlini parlament lépcsőin.

Hogy átvészelje a lakosság ilyen mértékű ellenállásának következ­ményeit, a nyugat-német uralkodó osztálynak esetleg sokkal nagyobb mértékben kell tartalékait igénybe vennie, mint most elképzeli. Nincs kizárva, hogy a vonakodó nyugat-német népességre magasabb adókat kényszerítenek. Mindenesetre a komoly állami beruházások nélkülöz­hetetlenek lesznek az új utak, vasutak és távközlési rendszerek kiépí­téséhez Kelet-Németországban.⁵⁸ A magánvállalkozás bizonyosan nem fogja fedezni a társadalombiztosítás költségeinek hatalmas emel­kedését és a gyengélkedő iparágak állami támogatását, így a helyzet legironikusabb vonása az, hogy ha az egyesítés végül mégiscsak gaz­dasági sikernek bizonyul, ennek kevés köze lesz a szabad piac kapita­lizmusához, jóval több viszont a nyugat-német államkapitalizmushoz…

Kelet-Németország az a kelet-európai gazdaság, amelynek a leg­jobbak az esélyei a világpiaci integráció terén. Máshol, kivéve talán Csehszlovákiát, a kilátások lényegesen rosszabbak. A Szovjetunióban kialakult mély válság önmagáért beszél, és egyszerűen semmiféle ki­látás sincs olyan szintű nyugati gazdasági segítségre, amely a helyze­ten számottevően változtatni tudna. Még azok is, akiknek szándékában áll komoly segélyt nyújtani, politikai előnyök szerzése érdekében teszik ezt, nem pedig azért, mert úgy gondolják, hogy a segély valóban meg tudná oldani a Szovjetunió gazdasági problémáit.

Senki sem tudja pontosan, hogy Kelet-Európa gazdaságainak újjá­építése mennyibe fog kerülni. A Credit Suisse First Boston Bank úgy véli: évi 16 milliárd dollárba fog kerülni egyedül az, hogy ellensúlyoz­zák annak hatását, hogy a Szovjetunió ezentúl az olaj- és gázszállít­mányokért kemény valutát fog követelni. Az ENSZ Európával foglalkozó Gazdasági Bizottsága úgy véli, hogy egy, a Marshall-tervhez hasonló segítségnyújtás a Szovjetuniónak és Kelet-Európának négy éven keresztül 17 milliárd dollárt venne igénybe évenként?⁵⁹ Az eredeti Marshall-terv során Európának nyújtott viszonylag csekély összegű se­gélyek sohasem emelhették volna ki a háború által elpusztított gazda­ságokat akkori állapotukból, ha ennek időszaka nem esett volna egybe a permanens hadigazdaság virágkorával. De, még ha ezt az alapvető megfontolást egy pillanatra félretesszük is, akkor is nyilvánvaló, hogy a jelenleg felajánlott segélyösszegek sehol még csak meg sem közelítik az ENSZ által számított évi 17 milliárd dolláros összeget. Amikor Bush 1990 áprilisában először tett javaslatot egy, egész Kelet-Európának nyújtandó évi 380 millió dolláros segélyre, az egyik amerikai szenátor megjegyezte, hogy ez az összeg „alig elég egy csődbement hitelintézet megmentésére, nemhogy arra, hogy megadja az első lépéshez szük­séges támogatást évtizedek óta nem működő nemzetgazdaságok­nak".⁶⁰ Azóta a hitelbankok megmentésére fordított összeg 500 milliárd dollárra emelkedett, így a Kelet-Európának nyújtandó nagyobb össze­gű amerikai segély lehetőségei tovább csökkentek.

Még kevésbé valószínű, hogy a nyugati cégek magánberuházásai tudnák biztosítani azokat a gazdasági erőforrásokat, amelyekre a kelet-európai gazdaságoknak szüksége van. A bérszintek, az infrastruktúra és a politikai stabilitás kilátásai más országokban mind biztatóbbnak tűnnek a tőke számára. Különösen az valószínűtlen, hogy a világgaz­daság jelenlegi trendjét, miszerint a fejlett országok gazdaságai a leg­több beruházást egymás között eszközlik, megváltoztatná egy olyan terület, amelynek országai – Lengyelország, Románia, Bulgária, Cseh­szlovákia, Kelet-Németország, Jugoszlávia és Magyarország – együtte­sen is csak az EGK ipari termelésének kevesebb mint 10 százalékát produkálják.⁶¹ Természetesen lesz valamennyi beruházás, de ez va­lószínűleg abban a formában fog történni, amit a Financial Times „kimazsolázásnak" nevezett. Kevésbé eufemisztikusan fogal­mazva: megvásárolják, legjobb esetben beolvasztják a nyereséges vál­lalatokat, és hagyják tönkremenni a többit. Az OECD figyelmeztette a bankokat, hogy ne adjanak kölcsönöket Kelet-Európának; míg egy, a „Morgan Stanley" nemzetközi beruházási bankok által készített jelentés arra figyelmeztetett 1990. júliusban, hogy „a bruttó nemzeti termék kö­rülbelül 10 százalékkal fog hirtelen csökkenni, ami a jelenlegi, törékeny politikai rendszerekre nézve a destabilizálódás veszélyével jár".⁶² A je­lentés ezen felül 25 százalékos ipari munkanélküliséget jósol Kelet-Eu­rópában.

b) Japán felemelkedése

A második világháború alatt az USA-nak csak GNP-je 10 százalékába került, hogy megverje Japánt. Az 1950-es években az USA GNP-je 25-szőr akkora volt, mint Japáné. Ma az USA kormányzata összeomlana, ha a japánok nem vásárolnák fel az amerikai kincstárjegyeket. Talán semmi sem mutatja világosabban ezt a gazdasági átalakulást, mint az USA félvezető-iparának a japán versenytársaktól elszenvedett veresé­ge. Amit itt látunk, az a világűr meghódításáért folytatott, katonai szem­pontból életbevágó verseny következménye, amelyet ugyanaz a permanens hadigazdaság aknázott alá, amely eredetileg létrehozta.

Ez az eltérés a két ország gazdasági eredményei között már hosszú ideje sértette az USA uralkodó osztályának érzékenységét, de a hidegháború vége új szintre emelte a két ország közötti feszültsége­ket. Ahogyan egy kommentátor megjegyezte: „Kevéssé kérdéses, hogy az amerikai-szovjet kapcsolatokban bekövetkezett javulás jelentősen rontani fogja a Tokió-Washington viszonyt".⁶³ Amíg az „orosz veszély" egyaránt fenyegette Európát és a Csendes-óceán térségét, addig a gazdasági növekedés rátáinak semmiféle aránytalansága sem törhette meg a Japán és az Egyesült Államok közötti politikai és katonai szö­vetséget. Az Észak-Japánban lévő amerikai támaszpontok nélkülözhe­tetlenek voltak a Szibériában folytatott amerikai kémkedéshez, és a Japán által rendelkezésére bocsátott hajózási lehetőségek nélkül az USA Hetedik Flottája használhatatlan lenne. Ugyanakkor Japánnak szüksége volt az amerikai katonai védelemre mind a Szovjetunióval, mind, legalábbis a hidegháború egy bizonyos periódusában, Kínával szemben. Most, hogy mindkét veszély elmúlóban van, a gazdasági fe­szültségek nagyobb mértékben előtérbe kerültek. A közvélemény-kuta­tások most azt mutatják, hogy Amerikában az emberek többsége na­gyobb veszélynek érzi a japán gazdasági fölényt, mint a szovjet hadigépezetet.

Miközben az USA a permanens hadigazdaság örökségével küsz­ködik, megkísérelte a maga javára megváltoztatni a Japánnal folyó ver­sengés feltételeit. Egyre keserűbb civódások törtek ki a két ország között a kereskedelmi korlátozások miatt. A hidegháború vége válto­zást jelentett a politikai és katonai kapcsolatokban is. Ennek két fő as­pektusa van: egyfelől az USA megkísérli csökkenteni csendes-óceáni katonai kötelezettségeit, részben azzal, hogy megpróbálja a terhek egy részét Japánra hárítani (a katonai kapcsolatokban beállt változások ugyanis mindenekelőtt a kereskedelmi háború más eszközökkel való kiterjesztését jelentik), másfelől viszont Japán, 40 évi amerikai gyám­kodás után, részben megint önálló hatalomként lép a világpolitika szín­terére. Ugyanakkor azzal, hogy az USA jelenléte a térségben csökken, valószínűbbé válik a helyi imperialista konfliktusok kialakulása. Mint a Far Eastern Review megjegyzi: „Ahogyan a szuperhatalmak közötti el­lentét eltűnőben van, úgy növekszik a félelem a helyi középhatalmak közötti viszályoktól… Az amerikaiak (és a szovjetek) hátát látni egy do­log. Engedni, hogy a régió vizei kínai, indiai és japán ellenőrzés alá ke­rüljenek, egészen más dolog. Nyilvánvalóan fenyeget az a veszély, hogy valamilyen külső hegemonisztikus befolyás nélkül a régiót a nem­zeti államok közötti viszálykodások oszthatják meg, vagy pedig az álla­mok külön utakon járva kiépítik saját „különleges kapcsolataikat" a helyi hatalmak valamelyikével – ahogyan egyesek szerint Thaiföld már kiépí­tette Kínával".⁶⁴

Egyes megfigyelők úgy látják, hogy Japán lesz a térségben az USA természetes utóda a kapitalista stabilitás őrzőjének szerepében. Bizonyos, hogy napjainkban Japán kezdi demonstrálni önállóságát stratégiai kérdésekben. Japán számára a hatalmas gazdasági növeke­dés lehetővé tette, hogy az elmúlt 15 évben évi 5 százalékkal növelje védelme költségeit, úgy, hogy közben továbbra is csak a GNP egy százalékát vegye igénybe védelmi célokra. Az ilyen mértékű kiadások miatt vált Japán katonai költségvetése a világon a harmadik legna­gyobbá. Ebben az évben a japán kormány első ízben vett részt hivatalo­san egy NATO-tanácskozáson, és tárgyalta meg a NATO-országokkal az ázsiai-csendes-óceáni régió biztonsági kérdéseit. ,A japán dele­gáció közölte, hogy hazájukban egyre többen támogatnak egy erő­teljesebb katonapolitikát, mindaddig, amíg azt a szövetséges nem­zetekkel koordinálják."⁶⁵

Japán ugyanakkor egyre önállóbban választja meg azt is, hogy ki­nek adjon segélyt. A fejlett ipari országok legutóbbi houstoni csúcsta­lálkozóján Japán világossá tette, hogy segélyt kíván nyújtani Kínának, noha ezt Bush ellenezte. A Szovjetunió viszont, amellyel pedig Japán­nak még mindig vitája van a Hokkaidótól északra fekvő szigetek meg­szállása miatt, nem ellenezte a japán elképzelést.

Az események irányát illetően mindez igen jelentős lehet, de azért korai lenne még Japánra úgy tekinteni, mint olyan országra, amely, akárcsak a Csendes-óceán uralkodó hatalmának szerepében, „felvált­ja" az USA-t. Mindenesetre nem arról van szó, hogy a kialakuló impe­rialista ellentétek ugyanolyan formában nyilvánulnának meg, mint a régi, a szuperhatalmak közötti ellentét, pusztán más országokkal a kö­zéppontban. Ma az egymással versenyző nagyhatalmak erői aránytala­nul oszlanak meg. Némelyikük mindenekelőtt gazdasági nagyhatalom, mint Japán és Németország. Némelyik, mint például Kína, gazdasági erejéhez mérten aránytalanul nagy katonai erővel rendelkezik. Mások­nak, mint a Szovjetuniónak és az USA-nak, bár különböző mértékben, de még mindig nagy, bár hanyatló gazdasági és katonai hatalma van. Az Egyesült Államok nyilvánvalóan a világ legnagyobb gazdasági és katonai hatalma marad, de többé nem rendelkezik sem azzal a Nyugat feletti hegemóniával, sem azzal az egész világ eseményeit meghatáro­zó hatalommal, amellyel korábban. Bár kevésbé általánosan elfoga­dott, de fontos leszögeznünk, hogy a Szovjetunió még mindig szuperhatalom, és nemcsak katonai szempontból. Az egyesült Német­ország gazdaságának méretei még akkor sem fogják elérni a szovjet gazdaság méreteit, ha sikerül a kelet-német gazdaság termelékenysé­gét a nyugat-német szintre felhozni. És Németországnak még hosszú utat kell megtennie addig, amíg, akár csak Kelet-Európa határain belül, lehetősége lesz katonai beavatkozásokra. Japánnak (akárcsak Német­országnak Európában) le kell küzdenie a többi csendes-óceáni ország történelmi eredetű bizalmatlanságát ahhoz, hogy akárcsak regionális értelemben jelentős katonai hatalommá váljék.

Így az új imperializmus alapvető sajátossága az, hogy a nagy­hatalmak közül még a legnagyobbak sem annyira nagyok, hogy olyan lehetőségeik legyenek a világ vagy akárcsak egyes régiók arculatának formálására, mint amilyenek a szuperhatalmaknak voltak a hidegháború tetőpontján. A nagyhatalmak most megpróbál­nak irányítani egy kevésbé stabil világot, miközben továbbra is egy­mással versengenek. Néha kölcsönös, de labilis megegyezéssel fogják ezt elérni, néha gazdasági versengéssel, néha háborúval, vagy hábo­rús fenyegetésekkel, de a leggyakrabban mindezek együttes alkalma­zásával. Ebben a körülhatárolt értelemben a nagyhatalmak közötti versengés kezd hasonlítani a két világháború közötti, vagy akár az első világháború előtti helyzetre. Akkor Németország, Franciaország, Orosz­ország, Nagy-Britannia, és az USA küzdöttek a világ feletti szupremáciáért. Nem voltak egyformán erősek sem katonailag, sem gazdaságilag. Egyesek közülük hanyatlóban, mások felemelkedőben voltak. Mégis, pontosan ebben az összetett, és egyenlőtlen erőkkel fo­lyó versengésben rejlett a rendszer instabilitása. Mindazonáltal ez a párhuzam csak erős korlátok között érvényes. Ami a legjelentősebb különbség: átalakult az egész gazdasági struktúra, amelynek keretei között a versengés folyik, ennek eredményeként pedig az a szituáció is, amelyben akkor ezeknek az imperialista hatalmaknak a gyarmatai voltak.

c) A harmadik világ

Az új küzdelem a nagyhatalmak között egy olyan világban folyik, amely, a permanens hadigazdaság korszaka után, militarizáltabb, mint valaha. És, különösen a szuperhatalmak gazdasági hanyatlása miatt, egyre inkább katonai fölényük az egyetlen döntő előnyük vetélytársaik­kal szemben. A kísértést, hogy ezt az erőt fel is használják, a hideghá­ború vége és a permanens hadigazdaság hanyatlása növelte, nem csökkentette. A hidegháború mindig módot nyújtott a „saját" táborban lévők megrendszabályozására éppúgy, mint az ellenséges táborban lé­vők fenyegetésére. Most ez a fajta hidegháborús fegyelem megszűnt, és lehet, hogy a forró háborúk fegyelme fogja felváltani. És mindez egy olyan világban történik, ahol a tömegpusztító fegyverek szaporodnak a harmadik világ országaiban is, amelyeknek az önálló gazdasági fejlő­désre való lehetőségei egyre csökkennek. A harmadik világ fegyverke­zési költségei 1960 és 1980 között megnégyszereződtek. 1984 óta, amikor a harmadik világ országainak fegyverimportja túlhaladta gabona behozatalukat, a gyengén fejlett országok fegyverkezési kiadásai kétszer olyan gyorsan növekednek, mint a világ többi részéé.⁶⁶ Katonai kiadásaiknak ez a növekedése azoknak a politikai struktúrában bekö­vetkezett változásoknak az eredménye, amelyek a háború utáni évek­ben mentek végbe a harmadik világban. Ez a korszak látta a korábbi gyarmatbirodalmak végét és bennszülött uralkodó osztályok hatalomra kerülését a harmadik világ nagy részében. Ezek közül az országok kö­zül sok komolyan felfegyverkezett, hogy betölthesse a távozó nagyha­talmak által maguk mögött hagyott hatalmi űrt. Az új rendszerek a belső nyugtalanság meg a nagyhatalmi politika és a gazdasági nyo­más kettős szorításában vergődve szövetségeket akarnak majd meg­kötni és felbontani, szomszédjaikkal éppúgy, mint a nagyhatalmakkal.

Kuvait Irak általi megszállása 1990 augusztusában ezt a folyama­tot példázza. Egyben többet is megvilágít a fentebb körvonalazott prob­lémák közül. Először is, az Öbölben kialakult helyzet megmutatja azokat a változásokat, amelyek a harmadik világban a II. világháború utáni időszakban végbementek. Sem Irak, sem Irán nem a nagyhatal­mak gyarmatai. Független államok, amelyekben nacionalista (jóllehet nagyon különböző ideológiai színezetű) rezsimek váltották fel a gyar­mati uralmat vagy a nagyhatalmakat kiszolgáló csatlós rendszereket. Mindkettő hatalmas hadigépezetet hozott létre, amelyet megpróbáltak felhasználni saját uralmuk megteremtésére a gyarmatosítás utáni világ egyik régiójában. Ez volt az iráni-iraki háború eredete.

De a nagyhatalmak még egy olyan világban sem állhatnak egy­szerűen félre az ilyen konfliktusok esetén, ahol a közvetlen gyarmatosí­tás már lényegében a múlté, különösen egy olyan területen nem, amelyről egyik legfontosabb nyersanyaguknak, az olajnak, oly nagy ré­sze származik. Az USA és a legtöbb nyugati hatalom rosszindulatú semlegességgel figyelte, amikor Irak megpróbálta lerohanni Iránt 1980-ban. Az USA abban reménykedett, hogy Irak meg fogja szelídíteni azt a rendszert, amely az előző évi iráni forradalomból jött létre. Még azt is megkísérelte, hogy helyreállítsa kapcsolatait az iráni rezsimmel. Amikor ebben az Iran-gate botrány megakadályozta, és úgy tűnt, Irán nyeri meg a háborút, az USA Irakot kezdte el támogatni. Az USA által nyúj­tott támogatás volt az, amely az Öböl-térségben folyó tankcsatákban biztosította Irak győzelmét. Mégis, néhány éven belül az USA háború­ban találta magát korábbi szövetségesével. Ugyanazokat a hadműve­leteket kellett alkalmaznia az Öbölben, amelyekkel Irak a háborút megnyerte, csakhogy ezúttal azért, hogy Irakot rákényszerítse a Kuva­itból való visszavonulásra.

Az Öböl-válság azt is feltárja, hogy Németországnak és Japánnak még hosszú utat kell addig megtenniük, hogy az USA-val katonai szempontból egyáltalán összemérhető hatalmak legyenek. Egyikük sem lenne képes azokra a hadműveletekre, amelyekre az USA az Öbölben. Izrael, Franciaország és Nagy-Britannia sokkal jelentősebb katonai kapacitással rendelkeznek az Öbölben végrehajtandó hadműve­leteket illetően; innen, hogy Bush hirtelen újra felfedezte az USA és Anglia közötti „különleges viszonyt", és az amerikai-izraeli kapcsolatok rosszabbodásának korszaka után ismét melegebbé vált viszonya az iz­raeliekhez. Mégis, még ebben a helyzetben is, amikor úgy tűnik, hogy újra a régi viszonyok alakulnak ki, megfigyelhetők bizonyos változások is. Egyes, Kohl által bátorított német politikusok, a fegyveres erők kizá­rólag önvédelmi célokra való alkalmazásáról szóló alkotmányos előírás és az Európán kívüli akcióktól tartózkodó eddigi gyakorlat elhagyásáról beszélnek. Ebben a vonatkozásban az a nyomás, amelyet az USA Né­metországra és Japánra azért gyakorol, hogy normális befolyási öve­zeteiken kívüli katonai konfliktusokba vonja be őket, rövid távon előnyére válhat, de egyszersmind precedenst teremt, amit az USA egyszer még keservesen megbánhat.

Ezek a krízisek megmutatják a szuperhatalmak továbbra is meglé­vő erejét és kialakuló gyengeségeit egyaránt. A Szovjetunió gyengesé­ge könnyen belátható. Mivel szüksége van arra, hogy bejusson a világgazdaság egységes rendszerébe, arra kényszerül, hogy, leg­alábbis jelenleg, kövesse az USA irányítását. De nem igaz, hogy az Öböl-válság során az USA éppoly hatalmasnak bizonyult, mint koráb­ban. Először is, az USA keveset tehetett azért, hogy megállítsa Kuvait iraki megszállását. Másodszor is, hogy elérje céljait, az USA-nak első­sorban az erőre és az erőszakkal való fenyegetőzésre kell támaszkod­nia, az egyetlen olyan döntő előnyre, amelyet versenytársaival szemben még élvez. Harmadszor, még ha az USA hatalmas katonai ereje kiűzi is Irakot Kuvaitból, csak hatalmas áron teheti ezt. Még a kezdeti csapatmozgósítás is naponta 10 millió dollárjába került az USA-nak. Az, hogy Japánhoz fordult pénzügyi segítségért, pontosan a fentiekben körvonalazott dilemmát példázza. A katonai erő megadja az USA-nak azt a lehetőséget, hogy megbüntesse ellenfeleit, és fegyel­mezze „szövetségeseit", de csak gazdasági pozíciója gyengülésének kockázata árán. Egy katonai vereség siettethetné ezt a folyamatot, de még a győzelem sem hátráltathatja a végtelenségig, és lehetséges, hogy éppoly súlyos veszélyeket idéz fel, mint a vereség.

Pontosan ezeknek a problémáknak a megoldhatatlansága kény­szerítette rá az Egyesült Államokat, hogy megpróbáljon más országo­kat is bevonni a konfliktusba. Az Irak elleni egyoldalú katonai akció túl veszélyes, az egyoldalú gazdasági akció pedig egyenesen lehetetlen lett volna. Így a nemzetközi fellépésre való igény az USA gyengeségét, nem pedig erejét mutatja. Az, hogy egy ilyen nemzetközi fellépés a kü­szöbön áll [illetve azóta bekövetkezett – a szerk.], az olajnak a világka­pitalizmus számára való egyedülálló jelentőségét mutatja. Nem gondolhatjuk azt, hogy ezek a feltételek fennállnak vagy szükségszerű­en léteznek más esetekben is. Végeredményben a Grenada elleni in­vázió, Líbia bombázása és az amerikai hadihajók felvonultatása a Perzsa Öbölben az iraki-iráni háború idején mind sokkal kisebb problé­mák voltak (az USA szerencséjére, mert szövetségesei gyakran meg­tagadták az együttműködést).

Végül az Öböl-háború, azáltal, hogy világméretű recesszióval fe­nyeget, megvilágította a mai világrendszernek mindazokat a gyenge pontjait, amelyeket a jelen cikk felvázolt. Az USA gazdaságának már a recesszió szélén álló nehéz helyzete romlani fog, ha az olajárak ma­gasak maradnak és a katonai intervenció költségei tovább növe­kednek. A kelet-európai országok sorsa, most, hogy az olajárak emelkednek (beleértve a szovjet olaj árát is, amely számukra életfon­tosságú), még sötétebbnek tűnik. Még a német gazdaság is, az egye­sítés növekvő költségei miatt emelkedő inflációjával és kamatlábakkal, bizonyos mértékig veszélyben van.

És bár az Öböl-válság a legveszélyesebb válság, amely az impe­rialista világrendet fenyegeti, aligha az egyetlen ilyen.

Az iraki invázió kevesebb mint egy évvel azután történt, hogy az USA megszállta Panamát, hogy leváltsa a saját CIA-je által kiképzett diktátort, és felváltsa egy másikkal, Endarával. Hónapokon belül Endara éhségsztrájkot kezdett, mert a megígért USA-segélyszállítmány nem érkezett meg. Hasonlóan, miután sikerült kiszorítania a sandinista re­zsimet a hatalomból Nicaraguában, Bushnak a magániparhoz kellett fordulnia, hogy segélyt adjon ennek az országnak. Annak a következ­ményei, hogy Amerika nem volt képes ebből a győzelméből politikai tó-két kovácsolni, hamar láthatóvá váltak; egy kialakulóban lévő általános sztrájkot csak az állított le, hogy a sandinista mozgalom vezetősége felhívta az utcákon tüntetőket: maradjanak nyugodtak és ne emeljenek barikádokat – a mozgalomnak így sikeres, de korlátozott gazdasági célok elérésére irányuló jelleget adva.

Ilyen az a futóhomok, amelyre az új imperializmus rendszere épül. Minden fecsegés egy békésebb és stabilabb világról hirtelen egy másik korszakból jövő gyenge visszhangnak tűnik, amelyet a vadászgépek és az összeomló részvénytőzsdék zaja fojt el.

(Ford.: Szalai Miklós)

A tanulmány eredetileg az International Socialism 48. számában jelent meg, 1990 őszén. Mi itt némileg rövidítve (de természetesen a fő gondolatmenet csorbítása nélkül) közöljük. (A szerk.)

Jegyzetek

Köszönettel tartozom Alex Callinicosnak, Lindsey Germánnak, Chris Harmannak, Mike Haynes-nek és Ahmed Shawkinek az első vázlathoz fűzött megjegyzéseikórt. Úgyszintén köszönettel tartozom Matt Perrynek, amiért anyagokat bocsátott rendelkezésemre a Szovjetunió katonai stratégiájáról.

1 P. Kennedy: The Rise and Fall of Great Powers. London, 1989. p. 558.

2 P. Armstrong, A. Glyn és J. Harrison: Capitalism since World War II. London, 1984. p. 219.

3 World Bank, World Development Report 1989. Oxford University Press, 1989. p. 167.

4 P. Armstrong és mások: id. mű. pp. 225-226.

5 P. Kennedy: id. mű, p. 558.

6 Uo. p. 679. Egy, a Kongresszus számára készült tanulmány a csúcstechnológiai javakból szár­mazó kereskedelmi többletnek az 1980-as 27 milliárdról az 1985-ös 4 milliárdra való csökkené­séről számol be. Ez a tanulmány jósol deficitet az USA-nak.

7 Uo. pp. 554-555.

8 Lásd M. Haynes: Understanding the Soviet Crisis. International Socialism, 34. p. 11.

9 Forrás: A. Aganbegjan: The Challenge: Economics of Perestroika. London, 1988. p. 2.

10 Lásd J, Sallnow: Reformin the Soviet Union. London, 1989. p. 17. 1.1. és 1.2. táblázat

11 A. Aganbegjan: id. mű, p. 204. Aganbegjan azt állítja, hogy a Szovjetunió gazdasága kiállna a fegyverkezési verseny egy újabb fordulóját – annak ellenére, hogy minden, amit ezt megelőző­en mond, ennek az ellenkezőjére mutat.

12 Idézi David Owen az Independent on Sunday-ban, 1990. júl. 1. Owen elemzése túl intelli­gensnek tűnik ahhoz, hogy egészében tőle származzon. Valószínűleg a Külügyminisztériumban dolgozó régi barátai látták el Információkkal.

13 Ahogyan Chris Harman kimutatta The Storm Breaks c. cikkében. International Socialism, 46. sz. London, 1990.

14 Lásd az Economist cikkét: American Survey, 1989. ápr. 7.

15 Lásd Business Week, The Peace Economy, 1989. dec. 11.

16 A brit védelmi kiadások a bruttó hazai termék (GNP) 7,7 százalékát tették ki 1955-ben. Lásd Chris Hárman Explaining the Crisis c. könyvét, London, 1984. 98. 1978-ban 5,5 százalékra esett vissza, majd amikor Thatcher követni kezdte Reagan fegyverkezési hajszáját, 1984-re kb. 5,3%-ra emelkedett. A védelmi kiadásoknak ez a reálértékben hatalmas növekedése az 1980-as évek vége felé kezdett visszaesni, és vissza fog térni 1980 előtti szintjére; lásd M. Chalmers: Trends in UK Defence Spending in the 1980s. Peace Research Report, 11. sz. School of Pea­ce Studies. University of Bradford 2. és 3. táblázat valamint p. 5.

17 Lásd: At Ease: Disarming Europe. Business Week. 1990. febr. 19.

18 Lásd az Economist 1989. Jan. 28-i számát.

19 A Kongresszus Nemzetvédelmi Kiadások Bizottsága számára 1989 nyarán rendelkezésre bocsájtott adatok, lásd a Sunday Correspondent 1990. Jan. 28-i és jún. 10-i számát.

20 Archie Hamilton nemzetvédelmi miniszterhelyettes egy munkáspárti képviselő interpellációjára adott írásos válaszban. Idézi az Independent, 1990. jún. 4.

21 Independent, 1990. jún. 5.

22 Az 1972-ben aláirt SAT az interkontinentális nukleáris rakéták számának korlátozását szolgál­ta volna. De a szerződés csak a szuperhatalmak által építhető rakétakilövő állomások, nem pe­dig a robbanófejek számát határozta meg. Így az USA és a Szovjetunió kifejlesztette a több célra irányítható visszatérő hordozókat (MIRV). Ezzel minden egyes kilővőhelyről három, nyolc vagy 16 nukleáris robbanófejet lehet kilőni. Ezek mindegyike különálló célokra irányítható. így ugyanolyan, mint ha több rakéta állna rendelkezésre. Az eredmény tehát az volt, hogy a SALT valójában elfedte a nukleáris fegyverkezési verseny történetének egyik legnagyobb fegyverzet­növelő akcióját. A Ballisztikus Rakéták Elleni Egyezmény százban szabta meg a ballisztikus ra­kéták elhárítására szolgáló rendszerek számát mindkét fél számára. Amikor a szerződést 1972-ben aláírták, egyik szuperhatalom sem rendelkezett semmilyen működő ballisztikus raké­taelhárító rendszerrel. Ma még mindig versengve igyekeznek elérni az ebben a fegyverzet-,,kor­látozási" egyezményben lefektetett határt.

23 Idézi What would an arms deal mean? c. cikkem. Socialist Worker, 1987. dec, 5.

24 Guardian, 1990. jún. 1.

25 A Fegyverzetkorlátozási Társaságtól származó adatok, idézi az Independent, 1990. márc. 26.

26 P. Rogers és M, Dando: NBC 90 The Directory of Nuclear, Biological and Chemical Arms and Disarmament. Tri-Service Press, 1990. Idézi az Independent, 1990. márc. 26.

27 Independent, 1990. ápr. 4. Perle véleménye enyhén túloz. Röviddel később szembekerült a START-javaslatokkal, amikor is az USA, miután a tárgyalások röviddel a májusi csúcstalálkozó előtt holtpontra látszottak jutni, bizonyos engedményeket tett a rakéták megengedett maximális számát illetően.

28 Paul Rogers, a Bradford University School of Peace Studies munkatársa. Idézi az Indepen­dent, 1990. márc. 26.

29 Uo. Jazov marsall kísérlete a haditengerészetnél a „szerződéses toborzásra", amelyet 1990. júniusában jelentett be, megáll a félúton. Megtartja az alacsony fizetést a három év helyett két évre besorozott katonáknak, de magasabb fizetést ajánl fel azoknak, akik jelentkeznek tovább-szolgálatra a haditengerészetnél.

30 A. Kelly: The Myth of Soviet Superiority. Peace Research Report, 14. szám (School of Peace Studies, University of Bradford, 1987.), p. 29.

31 Lásd: T. Cliff: Perspectives on the Permanent War Economy in: Neither Washington nor Mos­cow. London, 1982; Mike Kidron: Capitalism and Theory. London, 1974; Uő: Western Capita­lism since the War. London. 1970; valamint Chris Harman: Explaining the Crisis. London, 1984. A permanens hadigazdaság és az áll am kapitalizmus kapcsolatáról lásd Peter Binns cikkét: Un­derstanding the New Cold War. International Socialism, 19.

32 Ez egyik megfontolandó tényezője lehet az ún. fogyasztói társadalom létrejöttének is. A hadi­anyagok tömegét elfogyasztó, s ezért egyszersmind újratermelésükhöz a hadseregben keresle­tet teremtő öböl-háború így újabb bizonyítéka annak, hogy a háború a béke más eszközökkel történő folytatása. (Az Eszmélet szerk.)

33 Lásd S. Melman: The Permanent War Economy. New York, 1985. pp. 22-23.

34 Uo. p. 79.

35 Az alább következő két táblázat forrása: Ruth Leger Sivard: World Military and Social Expen­diture 1977. USA, 1977. p. 13.; illetve C. Harman: Explaining the Crisis (vö. 31. jegyzet), p. 97.

36 P. Binns és M. Haynes: New Theories of Eastern European Class Societies. International So­cialism, 7. sz. (1989 tele), pp. 43-44.

37 M. Gorbacsov beszéde az ENSZ-ben. In: The Current Digest of the Soviet Press, 1989. Jan. 4.

38 C. G. Jacobson: The Soviet Defence Enigma. Estimating Costs and Burdens. Stockholm In­ternational Peace Research Institute, 1987. p. 43. Ez nem azt jelenti, hogy a katonai költségek nem csökkentek az 1950-es évek óta, inkább azt, hogy az autarchia kihatásai következtében az általuk a gazdaságra rótt terhek elkezdtek újból emelkedni, méghozzá egy olyan szintről, amely sohasem csökkent annyira, mint az USA esetében.

39 R. Walker: New Thinking and Soviet Foreign Policy. In: M. Pugh és P. Williams; Superpower Politics. Manchester University Press, 1990. p. 145.

40 A. Kawato: The Soviet Union: A Player in World Economy. In: T. Hasegava és A. Pravda (eds): Perestroika: Soviet Domestic and Foreign Policies. Royal Institute of International Affairs, 1990. p. 122.

41 M. Kidron: The Insights Dont Make a Theory. In: International Socialism 100. (első sorozat). Úgyszintén lásd Chris Harman válaszát ugyanebben a számban Better a Valid Insight Than a Wrong Theory cím alatt.

42 E. Bersteín – idézi M. C. Howard és J. E. King: A History of Marxian Economic Thought. Prin­ceton University Press, 1989. p. 92.

43 A Kawato: id. mű.

44 IISS, Strategic Survey 1989-90. London, 1990. p. 54.

45 Uo. pp. 54-55.

46 Financial Times 1989. okt. 1.

47 Idézi: M. Simons: The Unloved Country: A Portrait of East Germany Today. London, 1989. p. 180.

48 Lásd: International Herald Tribune, 1989. szept. 28.

49 Financial Times, 1990. Jul. 12.

50 Idézi az Independent, 1990. Jul. 18.

51 ISS, Strategic Survey, 1989-1990, id. hely.

52 A memorandumot teljes egészében közli: Independent on Sunday, 1990. Jul. 15.

53 Uo.

54 Idézi a Financial Times 1990. Jul. 2.

55 Uo.

56 Financial Times, 1990. Jul. 20. A rövidített műszakban dolgozó munkások a kormánytól meg­kapják korábbi bérük 65 százalékát. Számos üzem dolgozóinak felét jelenleg rövidített műszak­ban alkalmazza.

57 Lásd az Economist cikkét: The New Germany, 1990. jún. 30. p. 11.

58 Lásd Financial Times, 1990. júl. 2. és az Economist idézett cikkét.

59 Lásd Financial Times, 1990. ápr.18.

60 Bill Bradley New-Jersey-i szenátor az International Herald Tribuneben, 1990. márc. 30.

61 Az Institute of International Finance jelentése. Idézi: Financial Times, 1990. ápr. 17.

62 Financial Times, 1990. júl. 17.

63 A. Horvát, Independent, 1990. febr. 27.

64 Far Eastern Economic Review, 1990. ápr. 12. p. 23.

65 Independent, 1990. júl. 10.

66 Lásd L. Seffa: Imperialism Today. Socialist Worker (USA), 1989. szept.