A szocialista országokban ma már elfogadott nézet az, hogy nem a rendszer hibáit és hiányosságait kell kijavítani, hanem magát a rendszert. A nekilendülő reform-elképzelések az öni­gazgatást jelölik meg a változások végcéljaként. Ez azt jelenti tehát, hogy a két társadalmi rendszer kérdései egymáshoz közelednének? Nem egészen így van: a kapitalista orszá­gokban az önkormányzatot propagálók figyelmének kö­zéppontjában az egyén-közösség kérdése állott, s így van ez most is, míg a szocialista rendszerekben az állam-tár­sadalom kérdésére koncentrálnak. Az önigazgatás problé­májának e kétféle megközelítése a két társadalomtípus kü­lönböző történeti fejlődéséből következik. (…)

A szocialista országokban a reformelképzelések lényegi­leg gazdasági jellegűek. Elsősorban a piacra és a vállalkozói tevékenységekre vonatkoznak. A legfőbb cél az állam vissza­vonulása a gazdaságból; megszüntetni az árak és a termelési szabályo(zó)k adminisztratív befolyását; tehát „bevezetni" a vállalatok közötti versenyt, megadni ezeknek a működési au­tonómiát.

És itt jelenik meg az önigazgatás képzete, a reformok két, egymással összefüggő dimenziójával kapcsolatosan: a válla­latok önállósága és a vállalati vezetőknek az alkalmazottak által történő kiválasztása. Magától értetődően ez az önigazga­tás maga is a piaci verseny (ki)fejlődésének velejárója, a ver­senynek, s az ezzel kapcsolatos jelenségeknek, melyek az árak és a foglalkoztatás területén megjelennek.

(…)

Önigazgatási perspektívák a szocializmusban

Az átalakítás mellett szóló legfőbb érv az, hogy ezáltal a szocialista társadalmak vitálisabbá válhatnak, elkerülhetik a tragikus regressziót, sőt a szocializmus történelmi kudarcát.

A szovjet reformerek valódi problémákat vetnek fel, s bátran közelítik meg e kérdéseket.

De azért ez még önmagában nem elég. E problémának marxista vizsgálata elvezet a szovjet társadalom osztályvi­szonyainak és erőviszonyainak tanulmányozásához. Legtisz­tábban az ellenerők látszanak: nemcsak a bürokratikus appa­rátus számít annak, hanem a fennálló rendszer egésze. Né­hány momentum rávilágított arra, hogy a munkásosztály álta­lában várakozó álláspontot foglal el, és hogy ennek legalábbis egy részét a konzervatív erők könnyen manipulálhatják. Ezzel kapcsolatban hivatkozhatunk Maurice Descaillot azon tanul­mányára, melyben a szovjet társadalom osztályviszonyainak kérdéseit tárgyalja. (A Szovjetunió és mi, Éditions sociales, 1978.) De túl a szovjet munkásosztály esetleges politikai „gyengeségén", a kérdés az, hogy lehet-e őket olyan terv végrehajtására mozgósítani, amely a következőkön alapul: piacgazdaság, (szabad) vezetőségválasztás, áremelés(ek). Ez a legkevésbé sem evidens. A peresztrojka e pillanatban egy olyan szép karosszériához hasonlít, amelyhez még nem találtak motort. A munkásosztályból még hiányzik az az erős motiváció, mely az átalakítás hívévé tenné.

Az alapkérdés az, hogy van-e értelme egy olyan vegyes szabályozásnak (piac-tervezés), ahol az önigazgatás csak valamiféle „kenőolaj" lenne a gépezetben? Ahogy a dolgok most állnak, az önigazgatás eszméje ma még nem olyan szi­lárd, hogy „hitelesítse" az átalakítást, hogy az ellenállás erő­ivel szemben hasonló erejű mozgalommá növekedjék. A perspektívák világosak: vagy sikerül a bürokráciának még azelőtt leszerelni a mozgalmat, mielőtt az meggyökeresedne a társadalomban, vagy az ellentmondások olyannyira kiéle­ződnek, az önigazgatás eszméje annyira tért hódít, hogy szé­les körű mozgósító erővé válik (ebben áll a glasznoszty jelen­tősége is).

A Szovjetunióban (és máshol) sem hiányoznak azok az emberek, akik tapsolnak a peresztrojkának, s közben azt vár­ják, hogy zátonyra fusson. Legfőbb ütőkártyájuk az, hogy az átalakítási tervnek súlyos hiányossága a társadalmi szabá­lyozórendszer tisztázatlansága; még mindig nem született meg a dinamikus szocializmus globális koncepciója, egy olyan modell, amelyik nem vész el a Terv(ezés)-Piac di­lemmájának útvesztőjében. Az önigazgatás nem egy kész recept, hanem egy (kísérleti) műhely, ahol a „lényeget" még most kell kidolgozni. Mindent összevetve ez a hiány egyál­talán nem meglepő: a marxista gondolkodás történeti hiá­nyosságaiból következik. Az „alapító atya" elképzeléseivel, szándékával ellentétesen, a marxizmus „marxista-leninista" variánsát jelentősen megcsonkították. Leegyszerűsödött a gazdaság és a politika színterére. A politika szorosan hozzákapcsolódott a gazdasághoz, miközben a társa­dalmi formációkról s azok működési szabályairól szóló gondolatok háttérbe szorultak. A marxizmus „közgazda­sági" redukciója – mely különösen a sztálini évtizedek alatt „virult" – súlyos teherként jelentkezik ma: sterilizálta a mai szocializmus fejlődéséhez leginkább szükséges területet. És ez nemcsak a Szovjetunióra vonatkozik – mi is hasonló cipő­ben járunk.

Szabályozás

Az önigazgatás fogalmát könnyen manipulálhatják, át­alakíthatják, mintegy mágikus eszközzé bűvölhetik. Különö­sen az az utópia lett károssá, melyet „társadalmi irenizmusnak" nevezhetünk. Volt egy olyan elképzelés, hit, hogy a tár­sadalom szabályozása biztosítható azzal, hogy egyszerűen összekombinálják, szintetizálják a különböző érdekeket, tö­rekvéseket, és ezzel kényelmesen el lehet jutni a (társadalom­fejlődési) csúcsra. Ez az irenikus koncepció egy ideális, el­lentmondásoktól és feszültségektől mentes társadalom képét rajzolja meg.

Veszélyes az effajta utópia. Magával a fejlődés fogalmá­val áll ellentétben. Nincs haladás – és különösen nem tech­nológiai haladás – a társadalmi formáción belül ható haj­tóerők, feszültségek nélkül. Emlékezzük csak Marxnak az angliai ipari forradalom kezdeteiről és a technikai fejlődés lo­gikájáról szóló elemzéseire: ennek „kifutása" a gőzgép – s ez ugyancsak a feszültség logikájára épül. Minden társadalom csak akkor fejlődhet, ha annak minden alkotórészére – termelékenységének növelése érdekében – nyomást gya­korol a közösség; különben a társadalom „önkonzerválásba", stagnálásba, általános hanyatlásba süllyed.

A kapitalizmus bizonyította, hogy elég félelmetes haté­konyságra képes abban a tekintetben, hogy a társadalmat a termelékenység növekedéséhez szükséges feszültségben tartsa – másfelől ma megmutatja, hogy képes ugyanezt a feladatot továbbra is ellátni a technológiai fejlődéssel kapcso­latban. S mindezt a piac közvetítésével teszi, melynek műkö­dési törvényei közül a maximális profitra való törekvés a leg­főbb – az állam csak akkor avatkozik be a folyamatokba, Ha feltétlenül szükséges. Ez a szabályozás a fenyegetés és az erőszak alapján működik: a munkanélküliség veszélye, az elidegenedés és a kizsákmányolás erőszakossága jellemzi. Mindez jelentős mértékű társadalmi zűrzavarral jár együtt: a válságperiódusok a szélsőségességig fokozzák ezt a zűrza­vart és erőszakot.

A szocialista gondolat az ember „felszabadításának" eszméjén alapul. A szocializmus nem más, mint egy, a tőkelogikával együtt járó erőszaktól, a maximális profit el­véből következő zűrzavartól megszabadított és – minde­nekelőtt – humánus társadalom.

De az erőszak felszámolását (mint célt) gyakran azonosí­tották a társadalmi szerkezetben létező (pozitív) feszültségek eltüntetésével. És így az államszocializmus (az elméletben) olyan rendszerként jelent meg, mely lehetővé teszi az összes társadalmi feszültségek megszüntetését, a tervezésnek és a szocialista demokráciának „köszönhetően". A valóságban minden létező feszültséget igyekeztek elfojtani vagy az állam gondjaira bízni, s ez az erőszak egy új formájának kialakulá­sához vezetett. Ezen erőszak sztálini formája semmiben sem maradt el a kapitalizmus legvadabb időszakától, a sztálini idő­szak utáni formái pedig – köztudomásúlag – csődbe jutottak: a zűrzavar hihetetlen méreteket öltött ebben a (fejlődéshez nélkülözhetetlen belső hajtóerőktől megfosztott) rendszer­ben; egy kisebbség privilégiumainak fenntartását szolgálva általános szabállyá lett a konzervativizmus.

Az államszocializmus eme. válsága nyomán – keleten és nyugaton egyaránt – előtérbe került az önigazgató szocializ­mus eszméje – de úgy tűnik, túl sok utópisztikus vonás keve­redik ezekbe az elképzelésekbe. Az önigazgatás francia hir­detői az önigazgatás „irenikus" („békevágyó") változatának hívei; a nagyobb társadalmi feszültségek kiküszöbölésére irá­nyul programjuk, míg a szovjet reformerek – úgy látszik – abban a hitben élnek, hogy a rendszer hibáit lehetséges pusztán azzal korrigálni, ha a piacnak nagyobb teret, sze­repet adnak. És (mi lenne) ha az önigazgatást nem csupán úgy tekintenék, mint a problémák kezelésének „békés" esz­közét, hanem egy olyan gyakorlórendszernek, mely a fejlő­déshez szükséges feszültségek „megtanulásának" iskolája lenne?

A tőke-logikában gondolkodók az effajta feszültséget nem tudják másképpen elképzelni, csak erőszakkal; ahhoz, hogy el tudjanak képzelni egy hatékony társadalmat, szüksé­gük van olyan fogalmakra, mint a fenyegetés és az alkalma­zással való zsarolás. Elegendő meghallgatni ez ügyben Minc urat és társait, amint az alkalmazáshoz (munkához) való jogot támadják, hogy megérthessük e primitív gondolkodás műkö­dési mechanizmusát. A szükséges társadalmi feszültséget számukra az emberekkel szembeni erőszak egy bizonyos mennyisége testesíti meg. Pedig nem éppen az-e a probléma, hogy miképpen lehetne egy új szabályozó rendszert létrehoz­ni? A feszültség alatt tartás úgy is megvalósulhatna, hogy ezt a gazdasági közeg folyamatos hatékonysági kontrollja szolgáltatná, kiegészítve a minden termelőegységen be­lül működő önellenőrzéssel. A kockázat fogalmát csak egy olyan társadalom tudja integrálni, melyet fejlődés s az ezzel járó változatosság jellemez, s ezt a kockázatot kollektíván kell vállalni, a társadalom egészét, az alrendszereket is átható szolidaritás eszméje alapján.

A varázsos csodaszerként elképzelt – minden problémát egy csapásra megszüntető – önigazgatás, illetve a másik, a „kenőolaj" funkciót betöltő, a terv(ezés) és a piac összehan­golására szánt önigazgatás képzete helyett, azt hiszem, fel­vázolhatunk egy reálisabb fejlődési utat, mely hármas szabá­lyozásra alapulna: terv-önigazgatás-piac, ahol az öni­gazgatás központi helyet foglalna el.

Két dimenzió

Kétdimenziós vetületben lehetne elképzelni ezt az ön­igazgatást: szakmai (ágazati) és regionális (területi) vonatko­zásban, a hangsúlyt arra helyezve, hogy elsődleges funkciója a földrajzi és a (piaci) versenylogika szükségszerű ellentmon­dásainak egyidejű megjelenítése lenne. Az alapegységeknek elégséges autonómiával kell rendelkezniük ahhoz, hogy e két logika között manőverezhessenek. Az általános terv és a piac közé ékelődve, az önigazgatás működésének az a feltétele, hogy a termelő- és szolgáltatóegységek ne legyenek be­zárva egy kizárólagosan vertikális logikába; ez csak ugyanazokat a hatásokat (eredményeket) tudná produkálni, mint a központi irányítás vagy a lobbyk. Épp ellenkezőleg, egy olyan nyitott, szerződéses kapcsolatrendszert kell kiala­kítani, amelyben a különféle társadalmi „logikák" szaba­don konfrontálódhatnak. Másfelől ügyelni kell arra is, ne­hogy a rendszer csak a következő két (alap)logikának érvé­nyesülésére szorítkozzon: a gazdasági hatékonyság szűrő­jére és az ágazati keretekben megjelenő társadalmi szükség­letekre gondolok. Épp ellenkezőleg, keresztezni kell e terüle­teket oly módon, hogy a versenyben megjelenjék a társadalmi felelősség, az egyes régiók és közösségek esetében pedig a gazdasági kompetencia.

A szerződéses forma azonban önmagában még nem je­lenti az önigazgatást. Szükséges még az is, hogy a vállalat­közi megállapodások egy olyan egyezkedési folyamat vége­redményeként szülessenek meg, melynek keretében az érin­tett felek az anyagi és emberi kapacitások felhasználásának megfelelő módozatait meghatározzák. És ez már valódi plu­ralitást feltételez. Nehéz elképzelni, hogy egy olyan ország, mint a Szovjetunió, lemondjon az egypártrendszerről. Viszont akkor a szakszervezeti rendszer alapvető átalakítását, új szervezeti formák megjelenését kell elképzelni: az alkalma­zottak olyan munkahelyi egyesületeket hozhatnak létre, me­lyek egy valódi önigazgatás egyezkedési folyamatainak adná­nak színteret, mivel ezek nélkül az önigazgatás nem lenne más, csak egy újabb haszontalan fogaskerék a gépezetben. Az átalakítás csak akkor lehet sikeres, ha a demokrácia és az áttekinthetőség a termelési rendszer alapjait is áthatja, motiválja és kompetenciával ruházza fel a tömegeket – e nélkül nem születhet semmi más, csak konzervativizmus és erőszak.

Még néhány szó erejéig visszatérnék a kapitalizmusra. Közhelynek számít az a megállapítás, hogy ezek a társadal­mak a profit törvényeinek érvényesülése miatt képesek „ter­mékeny" feszültségben működni. Innen csak egy (gondolati) lépést kell tenni ahhoz – és sokan meg is teszik -, hogy tech­nikai és gazdasági hatékonyságáról kiállítsák a diplomát – megjegyezve ugyanakkor, hogy igen magas társadalmi árat kell fizetni ezért. Ugyanilyen természetességgel következik az újabb „lépés", miszerint a fejlődés érdekében ezt az árat óhatatlanul meg kell fizetni. A japánok példája mutatja legjobban a kapitalizmus hatékonyságát a technikai fejődés terén, sőt megvilágítja a társadalmon belüli feszültségek és a gazdasági eredmények közötti összefüggést is.

Érdemes ezt egy kissé közelebbről is megvizsgálni. A japán eset egészen különleges abban a tekintetben, hogy az ottani kapitalizmus sikeresen használja fel azokat a magatar­tásformákat, értékeket és szabályokat, melyek egy prekapitalista társadalmi formációból öröklődtek át. A japán kapitaliz­mus hatalmas profitra tett szert azáltal, hogy a közösségi szel­lem drákói rendszabályait „vállalati szellemmé" tudta transz­ponálni.

Az igazán szignifikáns példát az Egyesült Államok esete adja, ahol a kapitalizmus valóban a társadalom egészét áthat­ja; az individuális és közösségi értékeket is ez közvetíti. Érde­mes lenne megvizsgálni az amerikai válság jellegét, a külke­reskedelmi és költségvetési deficit rekordméretűvé növeke­désének okait. Vajon csak egyszerű ipari visszaesésről van itt szó, melyet a reagani politika okozott? Nem inkább egy olyan társadalom hanyatlásának vagyunk tanúi, mely a legszélsőségesebb individualizmusra alapul, s mely mára addig jutott, hogy a közösségi elv legelemibb meg­nyilvánulását, az adózást is elutasítja? Nem arról van-e szó, hogy a rendszer megközelítette, elérte saját kiterjedési (terjeszkedési) határait? Elgondolkodtató az a tény, hogy a kapitalizmus eme „tiszta" formája komoly gazdasági nehézségekkel szembesül éppen azon fiatalabb konkuren­seknek köszönhetően, „akik" a társadalmi szabályozás múlt­ból örökölt formáira alapozták rendszereiket. Arra gondolha­tunk mindezek alapján, hogy az amerikai deficitet nem pusz­tán gazdasági okokkal kell magyarázni: inkább annak a jele ez, hogy a kapitalista szabályozórendszerrel van gond. És a reaganizmust nem lehet felelőssé tenni a gazdasági válsá­gért; a reaganizmus inkább az amerikai társadalom strukturá­lis válságának kifejeződése, magának a társadalomszabályo­zásnak a válságába kerülése.

Az amerikai imperializmus azonban rendelkezik azokkal az eszközökkel, melyek lehetővé teszik, hogy a válságot ex­portálva annak hatásait másokra hárítsa – elsősorban a har­madik világ országaira, másrészt az olyan országokra, mint amilyen például Franciaország – de ez már egy másik történet.

MMM – 1988. február, pp. 36-39.

(Ford.: Takács József)

Az alábbi cikket azzal a céllal közöljük, hogy az olvasó világosabb képet alkothasson arról, hol is tart Magyarországon a termelési önkor­mányzat. Bár ez az írás némileg szebbnek tünteti fel a nyugatnémet menyasszonyt, mint amilyen az valójában, s a bemutatott önkormány­zati jogok korántsem jelentik a lehetőségek netovábbját, az egyértel­műen kiderül belőle, hogy az NSZK-ban a dolgozói kollektívának jóval nagyobb befolyása van a termelésre, mint Magyarországon, a tőkéssel szemben lényegesen jobb tárgyalási pozícióval rendelkezik, mint a magyar munkás a bürokráciával szemben.

A magyar kormány mégsem ebből tanul, hanem a kapitalista gazdaság és társadalomszerveződés XIX. századi „modelljében" gon­dolkodik. A magyar bürokráciának – úgy tűnik – semmi sem drága, ha a dolgozói kollektíva érdekeiről van szó… Bezzeg ha a saját érdekeit kell védenie… Ajánljuk megfontolásra a német tapasztala­tokat is.

*

A XIX. században Németországban végbement az agrártársadalom­ból az ipari társadalomba való átmenet. Az ipari munkásság új, gyorsan növekvő rétege kezdetben nagy nyomorban élt és szinte teljesen védtelen és jogfosztott volt. Szervezeteik segítségével azu­tán lassan javítani tudtak anyagi helyzetükön, megteremtve a szociá­lis biztonságot. Az üzemekben viszont a munkavállalók századunk­ban nagyobb függőségben maradtak; a tulajdonos rendelkezési jogát alig korlátozták.

Áttörés a munkásönkormányzat irányába

Ezen a téren csak az utolsó évtizedekben indult el változás. Társa­dalmi rendszerünk alapjának kétségtelenül az emberek önrendelke­zése számít. Adódik ez már a személyiség szabad fejlődésének az alkotmány által szavatolt jogából. Az önrendelkező emberek esz­ményképének viszont ellentmond az, ha a munkavállalót csupán a termelési folyamat egyik alkotórészének tekintik, aki egyedül a kapitalista érdekeknek van alávetve. Ebből az alapgondolatból származik, hogy manapság messzemenő az egyetértés abban, hogy a dolgozók érdekében a vállalati célokat ismertetni kell, és hogy azon vállalkozói döntéseknél, melyek a munkavállaló létérdekét érintik, számára demokratikus beleszólási jogokat kell biztosítani. Az NSZK-ban ezeket a követelményeket a munkavállalók jelentős részét meg­illető, törvényesen biztosított üzemi önkormányzat segítségével pró­bálják igazságosan megvalósítani.

E fejlődés kezdetén keletkezett az 1920. évi üzemi bizottságokról szóló törvény, mely első ízben teremtett arra lehetőséget, hogy a munkások és alkalmazottak megválasztott képviseleteit minden üzemben kialakítsák. A fiatal NSZK 1951-ben a munkavállalói önkor­mányzat irányába komoly lépést tett, mikor az ún. bányász-munkás­önkormányzati törvényt életbe léptette, a bányászat nagy vállalatainál dolgozó munkavállaló számára jelentős munkásönkormányzati jogo­kat nyújtott. Az 1952. évi üzemi alkotmánytörvény csaknem minden üzem munkavállalóinak biztosította a szociális és személyi ügyekben az önkormányzat jogát és a gazdasági döntéseknél a beleszólás lehe­tőségét. Az 1972. évi második üzemi alkotmánytörvény további lénye­ges javulást hozott, mindenekelőtt a munkavállalói képviseletek szá­mára. Az 1976. évi általános munkásönkormányzati törvény végül is egy jelentős reformfolyamat eredménye volt. Az NSZK-ban mind­ezekkel a törvényekkel az „alkotmányos gyár" gondolatát fogalmaz­ták meg. Valósággá vált az, ami néhány évtizeddel ezelőtt utópikus álomnak tűnt. Az alkotmány „szociális állam" elve az élet fontos terü­leteire kiterjedt.

Az üzemi tanács

Az üzemi munkavállalói érdekképviselet legfontosabb intézménye az üzemi tanács. Valamennyi 18. évét betöltött munkavállaló választja meg; a külföldi munkavállaló is választásra jogosult és választható. Valamennyi választásra jogosult jelöltetheti magát, mindegy, hogy szakszervezeti tag-e vagy sem. A gyakorlatban viszont, mindenek­előtt a nagyobb üzemekben, a szakszervezetnek jelentős befolyása van a jelöltek listájának összeállításánál.

Az üzemi tanács taglétszámát a vállalat nagysága szabja meg. Hivatali időszaka 3 évig tart. Mivel a munkaadó megpróbálkozhat azzal, hogy a „kényelmetlenné" vált üzemi tanácstagnak felmondjon, az üzemi tanács tagjai munkaidejük alatt és még egy évig a felmon­dással szemben megerősített védelmet élveznek.

Az üzemi tanács tagjai hivatalukat rendszerint szakmájuk mellett gyakorolják, csak a nagyobb üzemekben kell az üzemi tanács egy vagy több tagját függetlenített állásban tartani.

A közszolgálat hivatalnokainak, alkalmazottainak és munkásai­nak szintén van érdekképviselete, feladatuk és jogkörük hasonló az üzemi tanácsokéhoz.

Az üzemi tanács jogköre

Az üzemi tanácsnak sokrétű jogosultsága van, mindenekelőtt szociá­lis és személyi ügyekben. Némely dolgokba beleszólása van, mások­ban közreműködhet és egyes esetekben végül is valódi önkormány­zati joggal rendelkezik. A „valódi" önkormányzat azt jelenti, hogy a munkaadó az üzemi tanács beleegyezése nélkül nem dönthet. Nem egyezhetnek meg, vagyis üzemi egyeztető bizottság dönt, mely a munkaadó és az üzemi tanács azonos számú képviselőjéből, vala­mint pártatlan elnökből áll. Az üzemi tanács egyetértése nélkül az üzemi vezetés például túlórát és csökkentett munkaidőt nem rendel­het el, nem vezethet be bélyegzőórát vagy egyéb ellenőrző intéz­ményt, nem adhat jutalmat és nem mondhatja fel az üzemi lakásokat. Az üzemi tanács kivívhatja azt is, hogy a be nem töltött vagy újonnan kialakított munkahelyeket az üzemen belül kihirdessék.

Jóllehet egy munkatárs elbocsátását az üzemi tanács nem aka­dályozhatja meg; de minden felmondás előtt ki kell kérni a vélemé­nyét, és bizonyos határok között joga van tiltakozni. Ha tiltakozik és ezen kívül maga az érintett személy keresetet indít a munkaügyi bíró­ságnál, a bírósági döntésig az illetőt tovább foglalkoztatják. Ha a munkaadó nagyobb számú munkatárs elbocsátását tervezi, az üzemi tanácsot idejében értesíteni kell. Ennek alapján joga van olyan „szo­ciális terv" kidolgozását követelni, amely az érintettek számára nem jelent hátrányt, amelyben pl. kártalanítást fizetnek számukra vagy megtérítik az átképzési segélyt.

Az üzemi tanács ott is, ahol csak meghallgatási joga van, ügyes tárgyalásokkal nagyon gyakran könnyítéseket érhet el munkatársai számára. A gyakorlatban az üzemi tanács és a munkaadó csak ritkán áll kibékíthetetlen ellentétben egymással, különben együtt dolgoznak – ahogy ezt a törvény nyomatékosan meg is követeli – és kölcsönösen fáradoznak az értelmes kompromisszumok megkötésén.

Az egyes munkavállalónak – választójoga mellett, amellyel az üzemi tanács tagjait választhatja – joga van arra, hogy meghatározza az üzem „belső szabályait". Így mindenekelőtt joga van tevékenységi módjáról és a munkafolyamatba való besorolásáról információkat kapni, munkabérének kiszámítási módjáról és összetevőiről tudo­mást szerezni, személyi lapjaiba bepillantást nyerni; panaszt emelni, ha megkárosítják vagy jogtalanul bánnak vele. A legtöbb ilyen ügyben a munkavállaló az üzemi bizottság tagjaihoz fordulhat.

Önkormányzat a nagyüzemekben

A vállalat gazdasági ügyvitelére az üzemi tanácsnak nincs befolyása; erről csak bizonyos mértékben kap információt, és csak azokban az üzemekben, ahol a munkavállalók száma 100 fölött van.

A gazdasági önkormányzat azonban különböző formákban majd minden nagyobb üzemben megvan. Az NSZK-ban a nagyvállalatok több mint fele részvénytársaság. A német részvénytársaságnak két vezetősége van; a felügyelő tanács, mint felügyeleti szerv és az igaz­gatóság, mely a folyó ügyeket viszi. Már 1952 óta minden Rt.-nál a felügyelő tanács tagjai harmadának a munkások és alkalmazottak választott képviselőinek kellett lennie. Ez a szabályozás a kis és kö­zép Rt.-ra is érvényes (2.000 foglalkoztatottig) és manapság még más jogi formában működő vállalatokra is, melyek 500-2.000 munkavál­lalót foglalkoztatnak.

A nagyvállalatok számára azonban két külön önkormányzati sza­bályozás van életben; az 1.000 foglalkoztatott fölötti bányászati nagy­üzemekben és a vas- és acéltermelés területén már 1951 óta alkal­mazzák az ún. bányász-önkormányzati törvényt. Ezen törvény értel­mében a felügyelő tanács felét a tőkés és a munkavállaló képviselői alkotják; mindkét oldalon azután további, semleges tagokat kell be­vonni. Az igazgatóságnak a személyzeti és munkaügyi igazgatót, mint teljes jogú tagot kell meghallgatnia különböző kérdésekben, aki vi­szont a felügyelő tanácsban lévő munkavállalók képviselőjének sza­vazatával szemben nem választható meg.

A több mint 2.000 főt foglalkoztató többi ipari nagyvállalatra az 1976-os általános önkormányzati törvény érvényes. Ebben a törvény­ben, mely a bányászat és a nyomdászat kivételével valamennyi gaz­dasági ágazat mintegy 500 vállalatára terjed ki, eléggé bonyolult a szabályozórendszer. Bár a felügyelő tanácsban teljes paritás uralko­dik a tőkés és a munkavállalói oldal között, de szavazategyenlőség esetén az elnök szavazata dönt, aki nem választható meg a tőkés akarata ellenére. A felügyelő tanácshoz a munkavállalók részéről a „vezető alkalmazottak" legalább egy képviselőjének, azaz egy me­nedzserfunkcióban lévő alkalmazottnak is tartoznia kell.

A szakszervezetek szívesen vették volna, ha a bányász-önren­delkezési törvény, melyről 3 évtizede folyik a szó, egyszerűen a többi nagyüzemekre is kiterjedt volna, bár a törvényhozásban az a kétely kerekedett felül, mely ebben a törvényben az alapvető alkotmányos jogok további korlátozását látta a tulajdon területén. A munkaadói szövetségek úgy vélték, hogy a törvény ebben a formában is túlságo­san erősen korlátozza a tulajdonjogokat és panaszt tettek. A szövet­ségi alkotmánybíróság ezt a panaszt elutasította és megállapította, hogy az önkormányzati törvény az alkotmánnyal összeegyeztethető.

A munkavállalói önkormányzat az NSZK gazdasági és társa­dalmi rendszere stabil elemének bizonyult. Ebben a rendszerben vé­gül is nem minden érdekelt volt kész a korrekt együttműködésre, de az aktív együttműködés lehetősége fokozza a munkások és alkalma­zottak munkamotivációját, és ezzel erősíti a német gazdaság teljesí­tőképességét.

Az üzemi tanács jogai

(Fordította: Kádár Zsuzsa)

Szerkesztőségi cikk a „Gesellschaft und Bürger" című kötetben, pp. 256-262, München, 1988.

Az önkormányzat, önigazgatás jelszava a legkülönfélébb pártok prog­ramjában felbukkant. Divatszavak ezek, valamiképpen a kort jellem­zik; az állami mindenhatósággal való szembeszegülés szimbóluma­ként lényegében ez a közös nevező. Beszélgetőpartnereink munkás­ságában azonban nem divatszavakként játszottak szerepet ezek a kategóriák. Másként és másként, de az autonómiaelv melletti hitvallás mindegyikük munkásságát jellemezte és jellemzi. Ma – különböző pártok, mozgalmak közismert résztvevőiként – nyilvánvalóvá válik, hogy ugyanazt a kategóriát igencsak eltérő tartalommal használják, használjuk valamennyien. Talán éppen ezért van értelme erről be­szélgetni.

A beszélgetés résztvevői hol társadalomfilozófiai, hol gazdasági, gazdálkodástechnikai, hol politikai megfontolásokra támaszkodnak, s ezért látnunk kell, hogy nem is mindig ugyanarról beszélnek. Ám az igazi különbség, az igazi vízválasztó a különböző felfogások között az alapvető premissza megválasztásában van (mint ahogy vélemé­nyünk szerint ugyanez a kérdés az igazi határvonal ma a közvéle­ményben is): abból indulunk-e ki, hogy a gazdaság a legfőbb meghatározó, s minden további kérdésfeltevést, döntést, teen­dőt végső soron a piaci racionalitás határoz-e meg, ill. kellene meghatároznia; vagy pedig az emberi szükségleteket tekintjük kiin­dulópontnak, s a szükségletek, a humanizáció racionalitásán épülő társadalomban gondolkozunk.

A két elv vitája – a gazdaság elsődlegességét sulykoló évtizedek után – egyenlőtlen, de az önkormányzat, önigazgatás szerepének meghatározását, behatárolását, vállalását vagy elutasítását is alap­vetően ez a választás határozza meg.

 *

A beszélgetés második részét – amelyben elsősorban a tulajdonlás, az érdekeltség kérdései körül folytatódik a vita – következő, egészé­ben is a „tulajdon" ill. a gazdálkodás kérdésének szentelendő szá­munkban közöljük.

***

Ki mit ért tehát önkormányzaton?

Résztvevők: Juhász Pál, Lengyel László, Tütő László, Varga Csaba. A szerkesztőséget Kapitány Gábor képviselte.

Lengyel László: Az önkormányzatokra vonatkozóan szerintem na­gyon megváltozott a gondolkodás a 80-as években. A 80-as évek elején az önkormányzatban hívők – amennyire én tapasztaltam – nagyon nagy társadalmi lökést kaptak azáltal, hogy Kelet-Európában a lengyel Szolidaritás hatására az üzemi önkormányzat, önigazgatás eszméje ismét valóságos eszmévé vált.

Tehát Kelet-Európában 1956 és 1968 után 1980-81-ben rész­ben a Szolidaritás mellett, részben a Szolidaritással párhuzamosan, azáltal támogatva létrejött a munkás-önigazgatás elméleti és gyakor­lati eszméje. Ez az egyik, ami 80-as évek elején sokakat – én leg­alábbis a közgazdasági gondolkodóknál úgy látom, hogy sokakat – befolyásolt: politikai gondolkodókat is. Ebben az időszakban a másik, a területi önkormányzat, kevésbé volt erőteljes gondolat. Én magam is például ebben az időszakban, '81-82-ben egyértelműen egy önkor­mányzati, önigazgatási változást tartottam szükségesnek a nagyvál­lalati szerkezetben. Ekkor még ennek teljes mértékig híve volt például Bauer Tamás is. Más formában, de híve volt Sós Károly Attila. És a politikában az ellenzék jelentős részét is az önkormányzati, önigazga­tási vállalkozásban való hit jellemezte. A 80-as évek közepére szerin­tem ez a hit eléggé megroppant. Ennek két oka van. Az egyik a jugoszlávok gazdasági összeomlása, illetve a lengyel önkormányzat­nak, önigazgatásnak a befulladása, vagy sikertelensége (amire per­sze az önkormányzathívők azt mondják, hogy nem is egy valóságos önkormányzat, önigazgatás bukott meg Jugoszláviában, és termé­szetesen a Jaruzelski által megbuktatott Szolidaritás, ha kifuthatta volna magát, megcsinálta volna az üzemekben az önigazgatást). Mégis, ez a két bukás drámai volt. És ehhez járult az, amit Magyaror­szágon az 1984-85-ös változások jelentettek: 1984 áprilisában a vál­lalati önigazgatás irányába lökték a vállalati irányítást. Ebben én is tettes vagyok, mármint ennek kigondolásában. A gyakorlatában nem. '86-87-re kiderült, hogy ez teljesen sikertelen. Megint elmondhatom: nem azért, mintha valóban önigazgatást csináltak volna a vállalatok­nál. Nem azért, mert a dolgozók valóságos stratégiai jogokat gyako­roltak. Nem azért, mert kiderült, hogy az önigazgatás képtelen a piaci viszonyok között működni. Ellenkezőleg, én mindig úgy gondoltam, hogy csak piaci viszonyok között van értelme az önigazgatásnak. De ez a fajta önigazgatás, amit kialakítottak, hamis önigazgatás volt, mert valóságos beleszólásuk nem volt a dolgozóknak. Bérérdekelt dolgo­zókat manipuláltan beültettek a vállalati tanácsokba.

Az önigazgatás-hívők a vállalati önigazgatás tekintetében na­gyon háttérbe szorultak. Állandóan azt kellett hallgatniuk, hogy „azt akarjátok, ami most van"? Hogy a bérek kiáramlanak, hogy ezek a munkások itt mindent megszavaznak, amit csak meg lehet szavazni? A vállalat vezetőinek akkora prémiumot adtak, hogy akkor az hihetet­len volt. Még a minisztériumok se adtak volna ekkorát.

Nos szerintem a 80-as évek végére, mára, a vállalati önigazgatás eszméje a munkástanácsos, naturális formából jelentős mértékben átalakult vállalkozói önkormányzati jellegű gondolattá. Itt egy „vállal­kozói közösség"-gondolatról van szó, legalábbis az én fejemben. Az ilyen önkormányzat a tőkepiac megjelenésével felveti a kérdést; ho­gyan lehet ez kisrészvényesek közössége? Lehetséges-e kft. formá­ban, tehát társulásos vagy kisszövetkezet formában vagy más, köz­vetlen tulajdonosi formában megvalósítani? Tehát itt most már nem arról beszélünk, hogy egy óriási üzem tulajdonát kell átadni az ott dolgozóknak, akár csoporttulajdonba, akár valamilyen részvényesi formában. Én legalábbis nem ebben gondolkodom. Ennyit erről.

Mondanék valamit a területi önkormányzati ügyekről is. Szerin­tem ez a kérdés akkor vált aktuálissá, amikor kiderült, hogy a tanácsi önkormányzat a gazdasági csőd felé tántorog. Tehát az önkormány­zatok eltartó képességével baj van. Az adóreform kapcsán már na­gyon éles vitát váltott ki, hogy kik is az alanyai a helyi önkormányzat­nak, milyen ellenőrzést gyakorolhatnak az önkormányzat vagyona és jövedelme fölött. Ez a vagyon már fölvetette az önkormányzati tulaj­don kérdését. A következő kérdés, hogy ha a vagyon és a jövedelem fölött ellenőrzést gyakorol a lakosság, akkor az önkormányzat azon keretei, amelyek ma adva vannak, területileg helyénvalóan vannak-e megszervezve. Tehát közigazgatásilag felveti az „összevonásoknak" a problémáját, a Magyarországon korábban végbevitt buldózerpoli­tika visszacsinálását. A harmadik probléma a közigazgatásban az önkormányzati átalakítás. És végül a negyedik, hogy a földtulajdon kié? Felmerült a kérdés, hogy a földet, ha bérbe adják, vagy akár tulajdonba adják, akkor az ebből származó jövedelmek az önkor­mányzatot illessék, a községi önkormányzatot, hogy ebből az infra­struktúrára tudjon fordítani, s az így kialakult infrastruktúra a föld értékét növelje, a falut gazdagítsa.

Nem beszéltem itt elméleti dolgokról. Például arról, hogy mindez milyen összefüggésben van a marxi önigazgatás eszméjével, ezt majd mondjátok ti. Nem szóltam a szövetkezeti eszmékről, amelyek Nyugat-Európában is élnek. Én csak leszögezném, hogy versengő tulajdonformákban gondolkodom. Ez azt jelenti, hogy akár az ön­igazgatási tulajdonnak, amely a vállalatnál van, akár az önkormány­zati tulajdonnak, amely a tanácsoknál vagy helyi önkormányzatoknál van, versengenie kell a tőke-, és munkaerő- és pénzpiacon a többi vállalattal. Ha az önigazgatás nem tudja a piacon megállni a helyét, akkor többé-kevésbé el kell tűnnie. Most egyenlő esélyekkel kell in­dulnunk a piacon. De ha egy vállalatirányítási forma hátrányos hely­zetbe hozza a benne dolgozókat, akkor ideológiai okokból fenntartani értelmetlen.

Juhász Pál: A szememben a kétféle önkormányzatot – tehát amikor egy dolgozói vagy alkalmazotti csoport vezérli az intézményt és a hagyományos közjogi önkormányzatot – csak a szavak kötik össze, egészen más tartalmú és funkciójú dolgok, csak ugyanazt a szót használjuk rá. Az előbbi esetben arról a lenini eszméről van szó, hogy a tanácsköztársaságban a munkástanács vezeti a vállalatot. De én úgy vélem, hogy ez éppen a tulajdonjogot teszi ködössé, mert akkor most végül is kié az a vállalat? Az államé, a közösség különböző szerveié, vagy az ott dolgozóké? Ez három teljesen különböző dolog. És összeegyeztethetetlen. Igazából a vállalati gazdaságtanban van vállalkozói csoport, van munkásrészvétel és van szövetkezet. Olyan, hogy önigazgatói vállalat, ez egy kelet-európai találmány. Egysze­rűen azért, mert az „önigazgató vállalat"-nál az a közösség a tulajdo­nos, amelyik egy adott pillanatban éppen ott dolgozik. Ilyen értelem­ben valakit a tulajdonából kiforgatni és a tulajdonához hozzájuttatni rendkívül könnyű, csupán egy munkaügyi aktus kérdése, s ettől ez egy nagyon gyenge, bizonytalan érdekeltségű szervezet, nincs hosszú távú érdekeltsége. A szövetkezet viszont egy társasági forma. Gazdasági társasági forma, ahol meg van személyesítve a vagyon. És az egyén saját vagyonérdekeltségében kifejezhetők azok az érde­keltségek, amelyek a hosszú távú jövedelemérdekeltséghez kap­csolódnak.

Ennek ellenére a vállalat-gazdaságtan azt mutatja, hogy még a szövetkezet sem célszerű, mint általános vállalatszervezési forma. Egyszerűen azért nem célszerű, mert a szövetkezetek attól függően, hogy tőkepiac integrálta gazdaságról vagy állam integrálta gazdaság­ról van-e szó, más-más okból, de nem tudnak alkalmazkodni. Államin­tegrált gazdaságban borzasztó a pillanatnyi jövedelemérdekeltség­hez való kötöttségük. Hiszen egy újraelosztási háborúban vesznek részt rendkívül aktívan: s tulajdonképpen érdekük jövedelmeket el­költeni és nem megtakarítani. Hiszen a megtakarítás csak rontja egy szocialista államban az ember újraelosztási vitákban való pozícióját. Tőkés viszonyok között viszont fordított érdekeltség gyengíti gazda­ságilag a szövetkezeteket: az, hogy az emberek túlérdekeltek a mun­kahelyükben, a saját arcukban. Ezért a válsággal szemben a legtöbb áldozatot a szövetkezetek vállalják. Ami nagyon jól hangzik, de ha igazi strukturális válságról van szó, ez azt jelenti, hogy a szövetkezet addig működik, amíg teljesen el nem lehetetlenül. Tehát a teljes pusz­tulásig. Képtelen idejében váltani.

Mindennek ellenére a szövetkezet nagyon célszerű szervező­dési forma volt, éppen a 70-es éveknek főleg a második felében, a nagy világválság után. Tudniillik kiderült, hogy a nagy vállalatbirodal­mak új rendszerekbe csatolódása jobban végbemegy, ha a részeket valamilyen módon önállósítjuk, és a részek megkeresik a maguk he­lyét. Éppen amerikai bankok vagy a svéd állam ehhez nagyon erőtel­jesen alkalmazták a szövetkezeti technikát. Két teljesen ellentétes világnézetű társaság és ellentétes meggondolásokból. De vigyázat, itt pár száz fős egységig terjednek a vállalati méretek, nem további Csak addig, ameddig az illető cég gazdasági profilja elég egyértelmű. Ha már nagyon vegyes profilúvá válik a cég, akkor egy szövetkezet a belső konfliktusok miatt, tehát a belső szerepháborúk miatt, kor­mányozhatatlanná válik. Egyszerűen nem tud mozogni. Nem tud dön­tésre jutni. Impotens lesz. A munkások, a dolgozók birtoklását bonyo­lult szervezetnél csak nagyon speciális tulajdonosi viszony meghatá­rozása mellett tudom elképzelni a mai helyzetben is. Hiszen ha a személyekre lebontott tulajdonosi érdekeltség és felelősség nem érvényesül következetesen az egész rendszerben, akkor ez egy humbug.

A harmadik szint, ahol felmerül a munkás részvétele – a vállalko­zói csoportok.

Ez az eszme egy anti-tayloriánus vállalatszervezési iskolából jön. Inkább onnan, mint a politikai ideológiából. (Csak egyes politikai szer­vezetek, szakszervezetek, a francia autogestion-mozgalom meg a szocialista pártok rácsaptak erre a vállalatszervezési irányzatra.) Itt végül is annak a felismeréséről van szó, hogy nagyon sok technoló­giának a használata attól függ, hogy a résztvevő mennyire tudja azt saját magához igazítani. És a személyes azonosulás magas fokához tartozhat a csoportban való munkamegosztás önkéntes megszerve­zése, az egymás közti elszámolás. Még az üzleti döntések egy részét is egyszerűen célszerű – a külső tőketulajdonos számára célszerűbb – a csoportra bízni, mint kintről belebeszélni.

Nagyon fontos, hogy ezt a tendenciát kifejezetten a magas kép­zettséget igénylő és bonyolult iparágakban észleljük. Ebbe a folya­matba tartozik az is, hogy a bankok tulajdona által a mezőgazdaság szépen a farmerek gyakorlati kezelésébe kerül. Mert a banknak jobb így, mintha ő dirigál. Ebbe a vonulatba tartozik a Volvónak az átalakí­tása, vagy a Philips új rendszerének kialakítása. A legnagyobb lépést ezen a területen az IBM tette meg, amely kialakította a vállalaton belüli profitközpontok elvét: az egyes tevékenységeken belül egymással is versenyző csoportokat engedett létrehozni. Ezeket kvázi bérlőként határozta meg, amelyek a bérleti viszonyban való megkötöttségen túl szabadon üzletelhetnek a vagyonukkal, építhetnek kapcsolatokat és versenyezhetnek még a vállalat másik részével is.

Mindez persze csak feltételes önigazgatás. Egy tulajdonos által odaadott, és ha baj van, visszavonható jog. Illetve szerződések által korlátozott jog.

Nekem a Szolidaritás elképzelései, a lengyel törekvések '80-81-ben élesen vetették fel az önigazgatás elvét és bizonyos értelemben abszurditását. Tehát, hogy ha elfogadnám, hogy a dolgozóé vagy a résztvevőé a tulajdon, akkor legbiztosabban fojtanám meg az államot és a közösséget. Egyszerűen azért, mert a tanácsrendszer, a munkástanács egy a gazdaságszerkezet konzerválásában érdekelt, „túl­érdekelt" tulajdonosi rendszert hozna létre, ahol a munkáscsoportok alkujában az újraelosztás összes hülyesége megvalósulna. És ez például a lengyel gazdaság legbiztosabb összeomlásához vezetne.

Ami a községi önkormányzatokat és a községhez köthető köz­szolgáltató feladatokat illeti, többé-kevésbé világos, hogy amikor a község tulajdonosként – bármilyen demokratikus tulajdonosként is – áll szemben pl. egy iskolával, egy művelődési házzal, egy családse­gítő központtal, ez valamiféle középosztályi, általában felső-közép­osztálybeli gondolkodásmód terrorját jelenti az intézmények fölött. A szegényeket szolgáló intézmények meg azért „rosszak", mert könyöradománnyá és maradékká teszik mindazt, ami a szegényeknek jut. Az állam könnyebben tud nagyvonalú lenni a szegényekkel, mint egy községi tanács. Ezért tehát autonómiát kell keresni – de az egyes feladatokra, funkciókra!

Ugyanakkor viszont ha gazdálkodási oldalról nézzük, az egy te­rületen lévő intézmények szétválasztása igazgatásilag borzasztóan veszélyes. Ezt pontosan láthatjuk Magyarországon. Tehát az, hogy külön rovaton és csatornán szabályozódik az egészségügy, a gyógy­szertár, az iskola, a művelődési ház, hasonlók, az részben azt jelenti, hogy az ingatlanok célszerűtlenül egyfunkciójúak, ami egy község esetében borzasztóan nagy kár. Másrészt azt jelenti, hogy igazán kevés a fregoli foglalkozású ember. . . például a postás, aki egy­szersmind gyógyszerész. Tehát az emberek is szétosztódnak a fel­adatok között, meg az épületek, meg az eszközök is szétoszlanak a feladatok között, ami egyszerűen gazdaságtalan egy csomó esetben. Sőt a legtöbb esetben funkcionálisan sem jó.

Az amerikai rendszer sikeresnek bizonyult abban, hogy pl. egyes értelmiségi értékeket képviselő intézményeket leválasszon a községi korlátoltságról és önjáróvá tegyen, és ezzel fejlett iskolarendszert, közösségi hálózatot meg hasonlót teremtsen, de ugyanakkor elég drága megoldás, azt kell mondanom. Olcsóbbá akkor tehető, ha az önkormányzat fiókosítva funkcionál: intézményi önkormányzatokra bomlik. Aminek az egyik technikája a tanácsi szakbizottságok, a má­sik technikája pedig az egyes funkciók ellátásának az egyesületekre bízása. Nagyon fontos, hogy akár tanácsi szakbizottságokban gon­dolkozunk, akár egyesületekben, amelyek immáron megint csak vá­lasztanak az adott funkció ellátására önkormányzatot – kulturális egyesület, iskolaegyesület, öregekről gondoskodó egyesület, bármi ilyesmi -, akik itt döntést hozók, azok nem lehetnek sem közvetlenül az érdekeltek, sem közvetlenül azok, akik a munkát végzik. Noha azoknak a képviselete bizonyos szempontokból nagyon fontos. Mert csak kívülről tudnak, hogy úgy mondjam, ökonomikus nagyvonalú­sággal viszonyulni a dolgokhoz. Tehát azt nézni, hogy a rendelkezé­sükre álló pénz, az általuk befolyásolható ember hogyan kombinál­ható egyéb tevékenységekkel.

A területi önkormányzatnak olyan lehetőséget kell adni, hogy továbbadja a saját jogait (és saját pénzét is), további önkormányza­toknak. Az általánosabb feladat pedig az, hogy minél több olyan ön­kormányzat működjön s versenyezzen egymással egy országos rendszerben, amelyik nagyjából ugyanarra a célra alakult.

Példának nézzük most az egészségügyet. Ahhoz, hogy az egészségügy kiegyensúlyozottan tudjon működni, részben kellenek azok az egészségügyi biztosító intézetek, amelyek az egészségügyet finanszírozzák. Hogy a magánvállalkozás be tudjon lépni az egész­ségügybe. Ha intézményt finanszírozunk és nem feladatot, akkor nem tud a magánvállalkozás belépni: akkor a monopolrendszer megmere­víti és gazdaságtalanná, sőt diszfunkcionálissá is teszi a szervezet rendszerét. Ezért kell, hogy bizonyos esetekben kívülről finanszíroz­zák, mert akkor bárki lehet a teljesítő fél. Másik oldalról azonban az is igaz, hogy rengeteg blöffel és keresleti-kínálati ingadozással jár a magánvállalkozás belépése. Fontos, hogy a finanszírozásban részt vegyenek mindenféle alapítványok, amelyek valamilyen módon be­szállnak az egészségügybe, és rendkívül fontos, hogy a területi ön­kormányzatok, amelyek viszont a saját területük jobb ellátását vagy az ellátás biztonságát viselik, azok ugyanezt tegyék.

A közösségi vagyonoknak rengeteg formában kell megjelenniük egy társadalomban. Persze a tőkepiaci vagyon nagyobb részének közösségi vagyonnak kell lennie, olyan közösségi vagyonnak, amely önként szerveződött és a résztvevők maguk „áldozták fel" vagyonu­kat.

Tütő László: Én szakmámból adódóan kissé elvontabb szinten fogom megközelíteni a kérdést, de szándékom szerint visszakanyarodom a mai viszonyokhoz. A már előttem elhangzott felvetésekhez kapcso­lódnék. Valóban az önkormányzat többértelmű kategória, így haszná­lata során egészen különböző tartalmak mosódnak egybe. Konkrét jelentése lényegében azon múlik, hogy az „ön"-re, az önállóságra, vagy pedig a kormányzat jellégre helyezzük-e a hangsúlyt. Ettől füg­gően döntően más típusú szerveződéssel van dolgunk. Egy kormány­zás lehet önkormányzás úgy is, hogy ennek az önkormányzásnak a gazdasági és egyéb keretfeltételeit kívülről biztosítják. Így viszonylag könnyű önkormányzatot játszani. Az önállóság esetében viszont, ha ezt komolyan vesszük, anyagi-materiális önállóságról van szó, tehát a közösségi önfenntartás esetével állunk szemben. És csupán ez jelent valóban radikálisan új típusú szerveződést a hagyományos szerveződésekhez képest. Ez az egyik, amit tisztázni szerettem volna.

A másik kérdés, hogy mind a hivatalos dokumentumokban, mind az alternatív szervezetek dokumentumaiban ismételten visszakö­szönő kijelentés: önkormányzatot is akarnak és piaci viszonyokat is akarnak. Lengyel Laci szintén úgy fogalmazott, hogy az önkormány­zatnak csak piaci viszonyok között van értelme. Én ezt a kérdéskört egy kicsit bonyolultabbnak látom. Tudniillik ha önkormányzatról az önállóság és a kollektív önfenntartás értelmében beszélek, akkor eleve bizonyos hierarchiát kell feltételeznem az önkormányzati jelleg és a piaci jelleg között. Vagy az önkormányzatban résztvevőknek az autonómiája érvényesül, az ő szükségleteik, képességeik, törekvé­seik határozzák meg, hogy mettől meddig terjed a piaci logikába való bekapcsolódás, és akkor ez az autonómia szükségképpen korlá­tozza a piaci törvények totális érvényesülését. Vagy pedig a piaci automatizmusok határozzák meg az „önkormányzó" kollektíva tevé­kenységét. Ebben az esetben viszont a szükségletek, képességfel­használások, törekvések személyiség felől vezéreltsége, tehát em­berléptékű jellege korlátozódik. A piaci logika és az emberi logika, vagyis a piaci tőkelogika és az önkormányzati logika sok szempontból ellentétes egymással. Ha egyszerre mondom a kettőt, ha egyszerre akarok önkormányzatot és piacgazdaságot, akkor valamilyen módon hierarchikus viszonyba kerül a kétfajta szerveződés. Abban az eset­ben, ha a piacgazdaságnak az automatizmusai, mechanizmusai vál­nak uralkodóvá, akkor létrejöhet ugyan valamiféle önkormányzat, de csak a piacgazdaság „mellékvizein". A piacgazdaságból kivonható, újraelosztható tőkéből a legkülönbözőbb társadalmi területeken lehet „önkormányzatot" csinálni. De akkor itt már a kategória kormányzat oldalára helyeződik a hangsúly, és nem az önállóságra, az önfenntar­tásra.

Juhász: Miért nem lehetséges, hogy ez a közösség piaci technikák­kal újratermelje magát?

Tütő: El fogok jutni idáig. Tudom, hogy nehéz, de az eddigiektől nagyon eltérő szemléletmódot próbálok érvényesíteni, s ezt próbálom körülhatárolni. Egyelőre csak az alaptéziseket igyekszem tudatosíta­ni. Tehát visszatérve a másik esethez, ha az önkormányzó közössé­geknek mint önfenntartásra törekvő közösségeknek a belső törekvé­sei jutnak túlsúlyra, akkor az önkormányzó közösség a piaci techniká­kat – sok egyéb technika mellett – csak egyik segédeszközként hasz­nálja fel annak érdekében, hogy a saját céljait realizálja.

Ha az önkormányzatban az önállóságra teszem a hangsúlyt, ak­kor nem politikai önkormányzatokban, nem kulturális feladatok önkor­mányzati ellátásában, nem gazdasági részfunkciók önkormányzati eszközökkel való ellátásában kell hogy gondolkodjak, hanem e terü­leteket egyaránt átfogó társadalmi önkormányzatban. Olyan totális társadalmi önkormányzatban, amelyben éppen azért, mert az embe­rekből, az individualitásokból, az egymásra szoruló, egymással összekapcsolódó egyénekből indulok ki, ezért ebben az önkormányzat­ban mind a gazdálkodásban, mind a kultúrában, mind a politikában felmerülő funkcióknak egyfajta közös nevezőre hozása válik szüksé­gessé. Tehát ebben az önkormányzati logikában módot kell biztosí­tani az egyéneknek és az egyének közösségeinek arra, hogy mind­azokat a feladatokat önkormányzati keretek közé vigyék át és vállal­ják fel, amelyekről ők úgy gondolják, hogy a hagyományos szakbü­rokráciához képest, a specialistákhoz képest jobban és olcsóbban, vagy számukra előnyösebb módon képesek ellátni. A társadalmi ön­kormányzat ebben az értelemben totális alulról szerveződést jelent: a személyiségek felől építkező társadalmi mechanizmust. Az em­berek közötti társadalmi viszonyoknak, a társadalmi integrációnak egy sajátos formáját, egy formációelméleti léptékű formáját.

Kapitány Gábor: Igen ám, de ilyen formáció még soha, sehol nem valósult meg. Milyen érv szól amellett, hogy megvalósulhat?

Tütő: Mint társadalmi forma valóban nem valósult, nem valósulhatott meg, hiszen ahhoz nyilván nem elegendő egy vagy két nemzet erőfe­szítése. Azonban, ha nemzeti méretekben gondolkodunk, számos olyan tapasztalat halmozódott fel már a történelemben, ami a terme­lői-gazdálkodói önkormányzat elemeit tartalmazza. Elég csak az 1917-es orosz, az 1918-1919-es, ill. az 1956-os magyar munkásta­nácsokra vagy a modern amerikai munkástulajdonú vállalkozásokra utalni, hogy belássuk, az ilyen önkormányzati törekvések eltiporhatatlanul újra és újra keletkeznek. Tehát ezeket nem kell „kitalálni", mert vannak.

Kapitány: Mi az, ami alapjában megkülönbözteti az általad képviselt önkormányzati mechanizmust a hagyományos gazdaság- és társa­dalomszerveződésektől?

Tütő: Ez a fajta társadalmi integrációs mechanizmus mind az árukö­zösségtől, tehát a piaci viszonyok segítségével való összekapcsoló­dástól, mind pedig a személyes kapcsolatokon nyugvó hierarchikus társadalomszerveződéstől különbözik. Mert egy társadalmi önkor­mányzati integrációban mindazok a szükségletkielégítést szolgáló eszközök, amelyek a piac segítségével, vagy amelyek a személyes összeköttetés segítségével megjelenhetnek, végül is alárendelt sze­repet játszanak. Az önkormányzatban tevékenykedő egyének, cso­portok maguk határozzák meg azt, hogy milyen mértékig érvényesül­hetnek a piaci viszonyok. A „társadalmi önkormányzat"-értelemben vett önkormányzatban tulajdonképpen egy társadalmi „csináld magad"-ról van szó. Arról, hogy az emberek mindazokat a feladatokat másokkal összefogva ellátják, amely feladatok ellátására önszerve­ződő módon képesek – és ebben semmifajta külső erő, külső bürok­ratikus beavatkozás nem akadályozhatja meg őket. Persze ez a meg­oldás nemcsak előnyökkel, hanem hátrányokkal is jár. Hátrányokkal jár, mert időigényesebb azoknak a számára, akik egy ilyen állandó ­úgymond közéleti-tevékenységben kénytelenek részt venni. Előnyösebb viszont azért, mert a körülöttük zajló folyamatokat autonómabb módon tudják vezérelni, jobban tudják befolyásolni, illetve olcsóbb, mert külön pénzeszközöket nem igényel ezeknek a társadalmi felada­toknak a finanszírozása. Tehát ismételten hangsúlyozom: az önkor­mányzat számomra mindenekelőtt önfinanszírozást, kollektív ön­fenntartást jelent. Ez egyrészt a termeléshez, a gazdálkodáshoz, másrészt pedig a közvetlen gazdálkodási feladatokon túlmenően az életkörülményeket, a tágabban vett életkörülmények újratermelését biztosító tevékenységekhez kapcsolódik. Nyilvánvaló persze, hogy szekunder formák is elképzelhetők, hiszen – legalábbis egy próbálko­zás kezdetén – tisztán önkormányzati „logikával" nem oldható meg minden társadalmi jellegű feladat oly módon, hogy emberek össze­fognak ezek elvégzésére.

Néhány szót arról, hogy a tulajdonviszonyokra vonatkozóan mi­lyen konzekvenciák adódnak a korábban vázolt logikából, illetve, hogy önkormányzat és piac mennyiben kapcsolódhat össze. Az egyik kérdés az, hogy az önkormányzati tulajdon mit jelent akkor, ha valami­féle önkormányzati társadalomról, vagyis társadalmi méretű önkor­mányzatról van szó. Ebben az esetben minden erőforrás nemzeti tulajdonként jön számításba, hiszen bármilyen belső megosztása, csoporttulajdonná való átalakítása egyfajta monopolizálást tenne le­hetővé. És ezáltal már az össztársadalmi önkormányzatot korlátozó elemként hatna. Kérdésként merül fel, hogy megvalósítható-e egy nemzeti önkormányzati tulajdonnak gazdaságilag optimális, a vagyonérdekeltséget is biztosító működtetése. A vállalatoknál lévő ter­melési eszközökre éppúgy, mint a községeknél levő földterületre vo­natkozóan olyan megoldást tartok lehetségesnek, illetve a korábban vázolt logikával adekvátnak, amikor semelyik csoport sem monopoli­zálhatja ezeket az erőforrásokat, hiszen ezek nemzeti tulajdonban vannak. Már ma is lehetséges gyakorlat, hogy e tulajdont bérleti for­mában hasznosítsák: mindenkori üzemeltetője megfelelő bérleti díjat fizessen a nemzetnek. Ebben az elképzelésben a dolgozók – pályázat útján – meghatározott időre bérbe veszik az adott üzemet vagy földte­rületet, meghatározott bérleti díjért, ha azt előnyösnek tartják a maguk számára. A nyereséggel, amelyet el tudnák érni az adott időszakban a dolgozók, teljesen szabadon rendelkeznek. Viszont fizetésüket részben készpénz, részben vagyonjegy formájában kapják. A hosszú távú vagyonérdekeltséget garantáló vagyonjegy személyre szóló, élethossziglan érvényes, és évente osztalékot fizetnek utána. Ezen a módon válnak a dolgozók tulajdonosokká, szereznek résztulajdonosi és haszonélvezői jogot az általuk megtermelt nyereség bizonyos há­nyadára. A személyre szóló jelleg két okból szükséges. 1. Ez biztosít­ja, hogy nem forgalmazható a vagyonjegy. Tehát a személyes teljesít­ménynek, személyes munkának megfelelően lesz tulajdonossá a dol­gozó. 2. Amikor már nem annál a vállalatnál dolgozik, nem azon a területen lakik, nyugdíjas stb. akkor is osztalékot kap annak arányá­ban, illetve az illető gazdálkodó egység későbbi produktumainak ará­nyában, ahogyan ő részt vett e gazdálkodó egység felvirágoztatásá­ban, működtetésében. Ez a megoldás kiszűri azt a korlátot, ami a jelenlegi bérleti viszonyokra jellemző, ti., hogy rövid idő alatt megpró­bálják maximálisan kiaknázni az adott eszközökben lévő lehetősége­ket, és teljesen lepusztult állapotban hagyják az utódokra. Itt viszont kifejezetten a hosszú távú vagyonérdekeltségen van a hangsúly.

Még néhány mondat önkormányzat és piac viszonyáról. Amit Lengyel Laci úgy fogalmazott, hogy az önkormányzatnak csak piaci viszonyok között van értelme, azt úgy módosítanám, hogy önkor­mányzatnak csak versenyviszonyok között van pozitív jelentősége. Én a versengést, a gazdasági értelemben vett versengést tágabban értelmezem, mint a piacgazdaság belső automatizmusainak a mű­ködtetését, ill. e mechanizmusok ráengedését a gazdálkodó, vállal­kozó és szükségletkielégítő egyénekre. Egyrészt azért, mert a piac­gazdaság működése eleve tulajdoni hierarchiákra és tulajdonbeli monopóliumokra épül – vagyis nem biztosít egyenlő versenyesélye­ket a tökével kisebb mértékben vagy egyáltalán nem rendelkezők­nek. Másrészt mert pl. a szociális és kulturális szférában nem feltétle­nül a verseny piaci (azaz a tőkelogika által diktált, nyereségmaxima­lizálására ösztönző), hanem valamilyen más formája az előnyösebb az önkormányzó közösség számára. Egy szuverén önkormányzat képes annak kijelölésére, hogy mely területekre terjedjen ki a piaci típusú versengés, és melyekre a versengés nem piaci formája.

Egy önkormányzati társadalom csak versengésre kényszerülő önkormányzatokon alapulhat, az ehhez való átmenet számára a mai Magyarországon valóban a vegyes tulajdoni megoldás merül föl lehe­tőségként, azaz különböző tulajdonformáknak az egymás mellett élése és versengésük a fölény kiküzdésére. Esélyt kell adni arra, hogy bizonyos közösségek, ha úgy látják, hogy a társadalmi tulajdonnak vagy nemzeti tulajdonnak időszakos bérbevétele előnyös a számukra, ak­kor ezt önkormányzati tulajdonként működtethessék. Ott, ahol nem így látják, ott az állami tulajdonnak valamiféle hagyományos alkalma­zása lehetséges. Ott, ahol magántulajdoni viszonyok alakultak ki, ott a magántulajdosi viszonyok érvényesülnek. És ezeknek az egymás mellett élése és a konkurenciája biztosíthatja azt, hogy mindezekben a tulajdoni formákban gazdaságosságot, termelékenységet kikény­szerítő megoldás alakuljon ki. A lényeg, hogy ez a megoldás elmoz­dulást jelentene egy olyan esélyegyenlőség irányába, amely a tőketu­lajdonnal nem rendelkezők számára is módot nyújt arra, hogy beszáll­janak a gazdasági versengésbe, és a saját képességeiknek megfele­lően, saját tartalékenergiájukat mozgósítva igazolódjon vagy cáfolódjon egy ilyen önkormányzati tulajdon – bérleti formában működtetett önkormányzati tulajdon – lehetősége. Nagyon vázlatosan egyelőre ennyit akartam mondani.

Juhász: Egy megjegyzést hadd tegyek. Úgy tűnik, hogy a technikát illetően nem vagyunk kétféle véleményen.

Tütő: Ez nem baj. Nem beszéltünk össze.

Varga Csaba: Nekem könnyebb a helyzetem, mert hárman elmondtátok már a véleményeteket. Ebből két konklúzió rögtön levonható. Igaza­tok van, hogy a fogalmi zűrzavar óriási, s itt egyszer rendet kellene tenni. De ez a „zűrzavar" tulajdonképp normális dolog. A másik, amit mondanék mindjárt az elején, hogy az én utóbbi tíz évemben fokoza­tosan robbantak fel a legkülönfélébb illúziók. Ez valahol ott ért véget, valamikor a 80-as évek közepén, amikorra nyilvánvalóvá vált, hogy Magyarországon az adott társadalmi, gazdasági formációban most nem is lehetséges önkormányzat. Akármit mondunk itt arról, hogy területi vagy tanácsi önkormányzat, akár arról, hogy piaci viszonyok érvényesítése, akár arról esetleg, hogy valamiféle szellemi önkor­mányzás, ezeknek a feltételei nincsenek meg.

Az más kérdés, hogy jó értelmiségi módján mindenki el tud mon­dani egy épkézláb utópiát arról, hogy ő hogyan tudná ezt megoldani. Ha más lenne a történelmi helyzet, más világpiac lenne, más Európa és nem mondom végig a sort. Itt még elmondhatom, talán emlékeztek rá, mi is megírtunk egy Reformvár című utópiát. Utópia idézőjelben. Mert akkor úgy lehetett megírni néhány aktuális gondolatot, hogy „utópia" alcímet adtunk neki. Amiben végül is elmondtuk ugyanazt irodalmi köntösben, amiről idáig beszéltünk, de tudva azt, hogy nincs ennek semmifajta nagyobb realitása az adott korszakban.

Az első kérdés az, hogy önkormányzatról akár mint lehetőségről is csak akkor lehet beszélni, ha egyszerre beszélünk tulajdonról, piac­ról, értékekről vagy információkról. Önmagában nem lehet beszélni önkormányzatról. A másik ilyen állítás, amit a Juhász Pali mondott és nekem ugyanúgy vesszőparipám az utóbbi 3-4 évben, hogy amíg nincs személyre szóló tulajdon, amíg nincs tulajdondarabja mindenki­nek, gazdaságban, politikában, közigazgatásban és minden egyéb­ben, addig se piac nincs Magyarországon, se önkormányzat nincs Magyarországon. És az, hogy milyen technikával lehet azt elérni, hogy a gazdaságtól kezdve a szellemi életig az egyes ember tulajdo­nossá, tehát autonómmá válhasson, ez egy más kérdés.

Aztán ugyanilyen alapkérdés – nem került szóba idáig – ez a bizonyos tulajdonosi tudat. Itt beszélünk – én is – közösségi tulajdon­ról, mint lehetőségről. Csakhogy a mai társadalomban, főleg a falvak­ban a közösségi tulajdonnak a jogi garantálása után és annak a sze­mélyes használatbavétele után még szükség van egy harmadik di­menzióra, bizonyos tudati elfogadásra. Másképpen fogalmazva, én azt látom, hogy a közösségi tulajdont akkor fogja az egyén használni, ha ezt magántulajdonként élheti át. Tehát a számára megfogható konkrét közösségi tulajdondarab akkor fontos neki, ha ezt magántulaj­donosi tudattal működtetheti. Tehát a sajátjának tekintheti.

Én az elmúlt tíz évben ilyen szempontból két dologgal foglalkoz­tam. Az egyik, hogy csináltunk egy kísérletet a területi autonómiára, a területi önkormányzásra a Sió mentén. Másrészt az elmúlt két vagy három évben lényegében gazdasági vállalkozásokat csinálok, kisszö­vetkezetet és kft.-t. És mindkettőből néhány aktuális konzekvencia levonható. Kezdem az utóbbival, mint friss élménnyel. Magyarorszá­gon ma továbbra is „államszocializmus" van. Nincs gazdasági piac, nincs tőkepiac. Ennélfogva a megalakult új szerveződések, bármit is akarunk tenni ez ellen, ugyanúgy működnek, mint a hagyományos, eddigi állammonopolista vállalatok. Ennek sokféle oka van. Néhányat sorolok, számtalan egyéb is felsorolható. Az egyik az, hogy miután az állampolgárnak nincs nagyobb tőkéje, hanem minimális pénzekkel lép ezekbe a vállalkozásokba, az egyéni tőkeérdekeltsége mínusz felé mozog. Tehát ha elveszti a belépő 50 ezer forintját, vagy nem tudom mennyit, akkor se történik semmi. Tehát nincs igazán érde­keltté téve a vállalkozásban, merthogy nem igazán részese. Továbbá: miután a gazdasági információk és gazdasági kapcsolatok éppúgy monopolizáltak, mint korábban, az új szervezetekben is szükségsze­rűen kialakul egy elit, amelyiknek birtokában van jobb esetben az információ is, meg a kapcsolatrendszer is. És a résztvevő tagság, legyen az szövetkezet vagy akár kft.-tagság, nem tesz mást, mint hogy ebben a helyzetben rákényszerül a hagyományos bérmunkás-kívülállásra. Ha tetszik, akkor most itt egy újfajta diktatúra jön létre. Ugyanaz mint a tsz-ekben korábban. A tsz átalakult vállalatszerű szervezetté, ahol egy gazdasági elit – három, öt, tíz ember-tulajdon­képpen minden szempontból diktatúrát tud gyakorolni az egész szer­vezet és az egész tagság fölött. Ugyanez újra megismétlődik. Tehát mindez azt hiszem, jelzi – ha érintőlegesen is -, hogy valójában illúzió, hogy ezekben az új szerveződésekben lehet bármilyen fajta belső demokrácia, bármilyen fajta tulajdonosi érdekeltség vagy bármilyenfajta önkormányzási esély; éppúgy egy nagyon szűk professzionalizált menedzseri réteg kezébe kell letenni a döntéseket. Ez egy ilyen struktúra.

Ugyanezt nézhetjük egy másik szempontból, a területi kísérlete­ink szempontjából is. Ahol ugye mi meghirdettük elvként rögtön az elején – még 79-80-ban -, hogy egyszerre kell gazdasági, közigaz­gatási, politikai, kulturális autonómiát vagy önkormányzást megkísé­relni. Teljesen világos, hogy az adott feltételek között a legjobb szán­dékok mellett is ez tulajdonképpen lehetetlen volt. Bizonyos átmeneti lehetőségek vagy esélyek kirajzolódtak, ezek azonban csak annyiban érdekesek, hogy a mostani, messze nem a végére érő válság eleje vagy közepe táján arról lehet elmélkedni, hogy a lehetséges működési technikák kialakítása érdekében ezek milyen tapasztalatokat jelente­nek. Mondjuk, el lehet mondani ilyen szempontból azt, hogy a kultu­rális egyesületekben az a néhány személy, aki átvette ott a hatalmi, uralmi szerepet egy jól felfogott és esetleg tisztán értelmezett elkép­zelés jegyében, hogyan tudja a helyi hatalmat (és ezen belül a teljes mértékben összefonódott gazdasági és politikai hatalmat) bizonyos mértékig kontrollálni. A töredékes önkormányzat egy elfedett helyi diktatúrába itt-ott legföljebb bele tud piszkálni, de nem tudja megvál­toztatni.

És hát persze itt sokféle utópiát kell még felszámolni. Ugye min­den most megalakult párt vagy szervezet harsogja, hogy „alulról épít­kező társadalom", „alulról építkező reform", vagy egyéb ilyen bohó­ságok. A magyar társadalomban alul az a hárommillió társadalom alatt élő szegény, deprimált, kiszolgáltatott ember van, aki örül, ha majd kenyere lesz, nem hogy alulról szervezzen bármit. Ugyanez igaz a gazdasági szervezetekre is. Ahol a segédmunkás, betanított mun­kás, sőt adminisztrátor réteg számára már az óriási vívmány lenne, ha a mai meglévő minimális jövedelmét konzerválni tudná. Szó nincs arról, hogy bármiféle esélye lenne arra, hogy ö fel tudna nőni egy önkormányzati mechanizmushoz vagy akár ehhez hasonló szerep­hez.

Lengyel Laci azt mondja, hogy az önkormányzat csak akkor tud működni, ha piaci viszonyok közé kerül. Ez nyilván fordítva is igaz. Tehát nincsenek piaci viszonyok önkormányzat nélkül. Ugyanakkor egy harmadik igazság is van, hogy most mit értünk piacon, mit értünk önkormányzaton? Mert ha egy teljesen szabad, kontroll nélküli piac­ban gondolkodunk, akkor ez kizárja az önkormányzatot. Az önállósá­got. És fordítva, ha itt az önkormányzaton valamifajta új, rejtett dikta­túrát értünk, bármilyen formában is, akkor a piacot teljes mértékben kizárjuk. Ezért mondtam az elején azt, hogy jó lenne tisztázni a fogal­makat: mi az, hogy piac, mi az, hogy önkormányzat.

Most az önkormányzat másik értelméről, a területi önkormány­zatról… Magyarországon ma semmilyen területi autonómia nin­csen. Már jogilag is csak részben. Még a közép- vagy nagyobb váro­sok esetében sincs. És hát ebből az következik rögtön, hogy ki kéne találni egy olyan fajta területi szétdaraboltságot, ami nem szétverést jelent (bár van mit szétverni), hanem valamifajta egymáshoz kap­csolódás képességét és lehetőségét. Ebből számos részkérdés adó­dik. Mondjuk a mai feudálsztálinista vármegyéknek a lebontása, az uralkodó megyékből képviselő megyévé való átalakulása, amely mint egy új típusú, nagyobb területi önkormányzat lehetne újabb, második kontrollfolyamat a kormányzás fölött. A Parlament mellett. Mostaná­ban ugye nagyon sokan valamilyen mértékben visszamennek az Erdei-Bibó-féle korábbi koncepcióhoz, hogy településcsoport vagy vá­rosmegye legyen; olyan fajta természetes társadalmi, gazdasági, te­rületi egység, amely esetleg valamikor képes lenne önállóságra az általam mondott értelemben. Tehát hogy képes annyi nemzeti va­gyont termelni, amennyiből van annyi jövedelem, hogy önfinanszíro­zási mechanizmusban is el tudja a településcsoport önmagát tartani. Most ettől nagyon messze vagyunk, mert semmifajta feltétel, begya­korlott működési technika, ehhez kialakult készségek, ehhez hozzáta­padó értékek és információk nincsenek meg. Ezért szembe kell nézni azzal a folyton elfedett kérdéssel, hogy lehetséges-e más típusú tár­sadalom, mint amelyik a piac által lehet képes a gazdasági önkor­mányzásra?

Egy dologban bizonyos vagyok, hogy sokféle tulajdonformára van szükség helyi, területi szinten is, de én is úgy gondolom, nem elég egyszerűen azt mondani, hogy közösségi tulajdon kell, hanem ezt fel kell bontani különböző típusú és különbözőképpen működtetett közösségi tulajdonformákra. Mondhatjuk, hogy legyen helyi önkor­mányzat. De mi ez? Hogyan tudja a tulajdont működtetni? Ezekre milyen gazdasági szervezeteket képes kitalálni, vagy adaptálni? E szervezeteket hogyan tudja „önkormányoztatni"? Ezek az össze­függések egyáltalán nincsenek végiggondolva. Például én is azt mon­dom, hogy az iskolareform egyik alapkérdése az lenne, hogy az álta­lános iskolát vegyük el ettől az állami magántulajdontól és adjuk vissza a köztulajdonba, tehát falu-, vagy várostulajdonba. És bízzuk rá valami fajta helyi – mondjuk – iskolaszékre vagy bárminek nevezhető tulajdonosi szervezetre ennek a helyi tulajdonnak a működtetését, és az egész szellemi irányítását. De itt már rögtön ugyanaz a probléma, amit a Pali már említett, hogy ha ezt az iskolaszéket tulajdonosként és jogos tulajdonosként azok kezébe tesszük le, akik ebben érdekel­tek – a helyi gazdálkodó szervek, a helyi társadalom, különböző csa­ládok képviselői, pedagógusok – akkor itt megint életbe lép egy ko­rábbi szervezetet konzerváló mechanizmus és érdekeltség, és ez aligha lesz sokkal hatékonyabb működés, mint ami eddig volt. Mond­hatjuk azt, hogy legyenek ebben a szervezetben független szakértők, akik épp a függetlenségük miatt valamilyen mértékben kívülről nézik és képesek elszakadni az adott viszonyoktól. De ez aligha kivihető országos méretekben, hogy, mondjuk, háromezer településen kilenc­ezer független szakértőre bízzuk rá a nem tudom hány ezer iskola működését.

Tehát sem elméletileg, sem gyakorlatilag nincsen végiggondolva az, amiről a szólamokban nap mint nap beszélünk.

(A Le Monde Diplomatique karikatúrája)

A szakszervezetek hagyományosan elfogadták azt a gondolatot, hogy alkudoznak mindazért, amit megkaphatnak, és ráhagyják a vállalatvezetésre a vállalat irányítását, bármennyire rosszul végzi is azt. De ma a szakszervezetek a kérdések széles területén intéznek kihívást a vállalatvezetéshez – sokkal inkább, mint bármikor – fel­használva olyan eszközöket is, mint jelentős részvénytulajdon, mint az igazgatótanácsban való képviselet és szélsőséges esetben a vállalat munkások általi felvásárlása.

A vezetés többé nem számíthat a munkásokra, hogy azok majd csendestársai lesznek azokban a vállalatokban, amelyekről úgy vélik, hogy rosszul irányítják őket.

A vezetés számára az eddigi legerőteljesebb szakszervezeti ki­hívás most érlelődik az Allegris Corporation-nál (korábban UAL Incorporation), ahol a Pilóták Egyesülete (ALPA) azt a javaslatot tette, hogy az United Air Line 7,5 milliárd dolláros részvényét felvásárolja a társaságtól.

Az ALPA ajánlata több mint egy új taktika megjelenése a mun­kások, termelésirányítók harcában. Széles arcvonalú támadás az Al­legris szóvivőjének, Richard J. Ferrisnek stratégiája ellen, mely arra épül, hogy lehetőség szerint integrálja a társaság légiforgalmi, szállo­dai és autókölcsönző ágazatait. Noha az Allegris elutasította az aján­latot, a pilóták kitartanak mellette. „Menedzsereink álláspontja évekig ez volt. Mi menedzselünk, ti repültök" – mondja F. C. Dubinsky, az ALPA szóvivője a United-nál. „Mi mint a bolondok repdesünk, ők viszont nem menedzselnek." Ferris válasza: „Pilótáink rendes embe­rek. Csak azt szeretném, ha a repüléssel foglalkoznának."

A munkások szerepének növelésére irányuló törekvések arra, hogy a tulajdon és az irányítás kérdéseiben részt vegyenek, a legerő­teljesebbek a légiközlekedésben, a fuvarozásban és az acéliparban, ahol fokozatos a restrikció a szabályozók bizonytalansága és a kül­földi versenytársak miatt.

A részben, vagy egészben is az ESOP (az Alkalmazottak Rész­vénytársasági Tervezete) tulajdonában lévő vállalatok növekvő száma lehetővé teszi, hogy a szakszervezetek és a szakszervezete­ken kívüli csoportok is egyre inkább hallathassák hangjukat a korpo­ráció minden szintjén. Kb. 8 millió dolgozó tagja az ESOP-nak, s ez évente 7-6%-kal emelkedik a tervek szerint.

A háborút közvetlenül követő években a vállalatok hevesen elle­nezték a fellendülő munkásmozgalom azon kísérleteit, hogy beavat­kozzanak a vállalatvezetés, a vállalatirányítás kizárólagos jogának tekintett döntésekbe.

A szakszervezetek e szerepükhöz alkalmazkodtak (elfogadták azt), ameddig a vezetés állást tudott adni és növekvő életszínvonalat biztosított. De ez a „társadalmi szerződés" (social contract) – mondja Joseph R. Blasi, a munkástulajdon témájának kutatója a Har­vard Egyetemen, szétesett a vállalatbezárások, vállalati összeol­vadások, és a munkásmozgalom hanyatlásának s a külföldi ver­seny növekedésének korszakában.

Most a szakszervezetek azt állítják, hogy a munkásoknak több a vesztenivalójuk a vállalatban – és jobban szenvednek, ha azt rosszul irányítják-, mint a részvényeseknek, vállalatvezetőknek, intézményi beruházóknak. Ezért a munkás a tulajdonosokkal, válla­latvezetőkkel együtt részesedni akar a hatalomban (a vállalati döntés­hozatalban).

„Nem fogunk tétlenül üldögélni, és engedni, hogy a vállalatveze­tés mindent tönkretegyen, ahogy ez a múltban történt" – mondja Lynn R. Williams, az Acélmunkások Szövetségének (USW) elnöke. A bér­koncessziókért cserébe az USW tagjai meghatározó részvényesei – és döntéshozói is – lettek az olyan nagyvállalatoknak, mint a Nemzeti Acél, a Bethlenem, az LTV, a Kaiser Alumínium, a Colorado Ásvány és Vasérc és ezen kívül számtalan kisvállalatnak is. Az USW által kinevezett igazgatók ülnek ma már a Colorado Ásvány és Vasérc, a Kaiser, a Wheeling Pittsburgh, Bliss-Salem (egy ohiói termelővállalat) és a Copper Rangé (egy michigani rézbánya) igazgatósági asztalá­nál. Az irányítás területére való benyomulás része Williams stratégiá­jának, mely szerint központi szerepre kell szert tenni a beruházásban, és a munkaügyi döntésekben, hogy megőrizhessék a megviselt acél­ipart, amennyire csak lehet. Az ALPA-hoz hasonlóan az USW is haj­landó belemenni a volt részvényesek kártalanításába annak érdeké­ben, hogy az acélmunkásokat távol tarthassák azoktól a rablóktól, akiknek nem érdekük a cégek hatékony működtetése. […]

A vasúti szakszervezetek felajánlották, hogy vásárolnak az el­adásra kínált vasútvonalakból. A Pan American Légitársaságnál négy szakszervezet keres további partnert egyesülésre. A bérkon­cessziók és az ESOP egyik szervezete általi kölcsönvétel kombiná­ciójával a szakszervezetek egybedobhatják vagyonukat más cégeké­vel, s így megszabadulhatnának a Pan Am jelenlegi csúcsvezetésétől. A légitársaság visszautasította a szakszervezetek ajánlatát, azaz a részvénytulajdon növelését, cserébe a koncessziókért. „Nyugtalanok vagyunk a munkahelyek biztonsága és a szállítótársaság túlélési ké­pessége miatt" – mondja Margaret Brendan, a Pan Am Munkaügyi Bizottságának elnöke.

Blasi reméli, hogy ha az amerikai menedzsment nem fejleszti részvételét, akkor a munkavállalók és az intézményi részvényesek koalíciója létrejön majd, s kihívást jelent a menedzsereknek. Ilyen eset már egyszer előfordult a 70-es évek közepén, amikor azok az egyházi szervezetek, amelyeknek részvényeik voltak a J. P. Stevens Co.-ban, támogatták olyan disszidens részvényesek határozatait, akik a társaság munkaügyi politikájának megváltoztatását követelték. Ez egyike volt csak annak a számos hatásnak (nyomásnak), mely rákényszerítette a Stevenst, hogy alkudozzon az Egyesült Ruházati és Textilipari Munkások Szakszervezetével. Az effajta mozgalom leg­nagyobb korlátja az, hogy bizonyos intézmények, mint pl. a nyugdíj-és önsegélyző alapítványok még mindig beérik rövid távú ellen­szolgáltatással, ezzel szemben az alkalmazottak olyan hosszú távú célokat hangoztatnak, mint pl. a pénz újrabefektetése a munkahelyek biztosítására.

Időközben az alkalmazottak egyre nagyobb befolyással van­nak az igazgatósági döntésekre ezer és ezer magáncégnél is, ahol az ESOP-nak meghatározó értékben vannak részvényei.

Az Alkalmazottak Tulajdonjogáért Alakult Nemzeti Központ úgy véli, hogy ezen vállalatok közül kb. 300 igazgatói székében ül nem ­igazgatósági tagalkalmazott, s több száz vállalat esetében tudják az alkalmazottak ESOP-tulajdonú részvényeikkel majd a maguk igazga­tóját megválasztani. Mostanáig az ESOP kis- és közepes magáncé­geknél tett szert ilyen befolyásra. De az alkalmazottak tulajdona legalább a 20%-a annak a közel 30, nyilvánosan eladott vállalat­nak, melyben több mint 1.000 dolgozó van.

Az amerikai munkásságnak nincs szándékában, hogy nyomást gyakoroljon olyan törvények létrehozására, amilyen az NSZK-ban és Svédországban vannak, és amelyek kötelezővé teszik a munkás­részvételt a vállalatok igazgatói tanácsában. De a munkásság a tulaj­don eszközének agresszív használatával gyors ütemben teszi elavulttá azt a régi koncepciót, hogy csak a vállalat vezetésének van joga az üzlet irányításához.

(Fordította: Baráth Katalin)

Business Week, 1987.

A fogalmak zűrzavarában élünk. S nemcsak abban az értelemben, hogy azonos fogalomhasználat mögött egészen eltérő értelmezések lehetnek, de abban az értelemben is, hogy az egyes kategóriák eredetét, a fogalomhasználat változásait, torzításait is tévhitek övezik. Ekképp a sztálini és a marxi kategóriahasználat rendszeres összemosását figyelhetjük meg, s ez szükségk&eacut

„Kommunista párt = bürokratikus, despotikus, korlátlan hatalmú, erkölcs nélküli szervezet." Tehát: „kommunista = bürokratikus, despotikus, korlátlan ha­talmú, erkölcs nélküli egyén". „Kommunizmus =  

a) megvalósíthatatlan utópia

b) mézesmadzag, amellyel az emberek a szűkősség és a rabság elviselé­sére késztethetők."

*

Fogalmi gyökere szerint közvetlenül a középkori városi önkormányzatok (commune) tapasztalataiból kinöveke­dett eszmény = az igazságosan és humánusan szervezett (igazságos, humánus és szervezett) közösségi jellegű tár­sadalom eszménye. Egyes céljai már az osztálytársada­lom kialakulásával, annak negatív hatásaira adott nosztalgikus válaszként megjelennek. A modem korban a felvilágosodás és a francia forradalom céljainak komolyan vé­tele (s annak felismerése, hogy az egyenlőség és testvéri­ség a szabadság megvalósulásának feltétele), előbb utó­pista kommunizmusmodellek, mesterségesen kialakí­tandó – és a középkori városi önkormányzatokhoz hason­lóan szigetszerű -, önkormányzati társadalmak megterve­zéséhez vezetett, majd a társadalom elidegenedés mentes szervezésének gondolata a marxizmus (és a Marx által befolyásolt nemzetközi munkásmozgalom) gyakorlatában az adott társadalmi feltételeket és azok meghaladásának útjait elemző elmélet, ill. az adott társadalom meghaladá­sának gyakorlati-politikai feltételeit megteremteni igyekvő politikai gyakorlat formájában öltött új alakot.

Marxék közismert meghatározása szerint a kommu­nizmus: mozgalom. Lényege nem valamiféle utópikus végcél: a kommunizmus a kapitalizmussal szemben ellen­érdekű erők olyan politikái, társadalmi szerveződése a mindenkori jelenben, amelyet a kapitalizmus ellentmondá­sainak meghaladására irányuló törekvés jellemez, moz­gat, határoz meg.

A sztálini szocializmusban a fogalom jelentése meg­változik. A kommunizmus itt az adott jelentői elválasztatik. Egyrészt visszatér az utópikus végcél-jelleg, és a körülzár­tan, egy-államként is megvalósítható társadalom­eszmény illúziója, másrészt viszont a taktikára-orientált pragmatikus sztálini gondolkodás az utópistáktól eltérően – akik úgy gondoltak, hogy utópiájuk megvalósításának a gyakorlatban nekifoghatnak – a kommunizmust mint („egyelőre még") meg nem valósíthatót (a pragmatikus alapállásból az utópiáknak mindig is kijáró) kritikával is illeti, mégpedig azáltal, hogy á jövőbe távolítja, s a jelent gondosén igyekszik elzárni tőle.

Ennek kettős hatása van: egyrészt általános véleke­déssé válik, hogy a kommunizmus megvalósíthatósága valószínűtlen; s a sztálinizmus gyakorlata mindent el is követ annak érdekében, hogy a társadalom valóban ne ebbe az irányba mozduljon, az elidegenedés ne csökken­jen, az emberek szabadságának foka, önigazgatási lehető­ségei ne növekedjenek stb. Másrészt, mivel önmagát e végcélként felfogott kommunizmushoz vezető útnak dek­larálja, ezzel elborzaszt a kommunizmustól, mint célrend­szertől.

E gyakorlat kapóra jön az antikommunizmusnak, hogy olyan sajátosságokat hangsúlyozzon a kommuniz­mus lényegeként, mint a véres diktatúra, a szabadságjo­gok elfojtása, (vagy korábban:) a csajkarendszer, nőközösség stb., amelyek nem a kommunizmus eszményeiből, hanem az azoktól mindinkább függetlenedő hatalmi har­cokból. az utópisták egyes, a kommunizmus fogalmába beszűrődő gondolataiból, a felvilágosodás vadember-idealizálásának jegyében előképként szerepeltetett „őskommunizmus"-képzetből származnak (illetve a szabadságjo­gok elnyomása esetében abból a tényből, Hogy a kommu­nisták a forradalom és az általa megragadható hatatom szerepének romantikus túlértékelése következtében több­nyire valóban elhanyagolták a szabadságjogok szerepét a kommunista célok megvalósításának feltételei között). A kommunista pártok hatalmi gyakorlata mára a „kommu­nista" fogalmát a magukat szocialistának nevező orszá­gokban az „élősdi, dilettáns és erkölcs nélküli népelnyo­mó" szinonimájává változtatta.

Ha a fogalmat megtisztítjuk a rárakódott héjaktól, „kommunizmuson" ma is azt a mozgást érthetjük, amely a kapitalizmus elidegenedett és antihumánus vonásai el­lenében olyan társadalom felé irányul, amelyben az ember nincsen alávetve sem a gyengéket eltipró piac, sem az erőseket is eltipró állam hatalmának, ahol a társadalom minden egységének és egészének önszervezése, önigaz­gatása, önkormányzata jegyében az emberek élettevé­kenységéi a szabad önkifejtés uralja. A kommunizmus ma (is) azokat a csirákat, tendenciákat jelenti, amelyek alkal­massá tehetők arra, hogy az emberiségnek egy a kapitaliz­musénál (a tőkés gazdaságnál, a polgári szellemiségnél) emberségesebb és hatékonyabb társadalmat kínáljanak. Az ebben való hitet azonban a kommunistáknak többé senki nem fogja meghitelezni. A mozgalom történelmi esé­lyét már csak a tendenciák olyan kihordása tarthatja fenn, amely a nemkapitalista társadalomnak ezt az embersége­sebb és hatékonyabb természetét egyszer végre kézzel­foghatóan bizonyítani is tudta.