A francia forradalom és a népfelség elvének intézményesen is végbement áttörése a baloldali (azaz az elnyomottak, meg­alázottak, a „nép" pártján álló) gondolkodás tartós eszmé­nyeit helyezte a közgondolkodás középpontjába Európában, ahol a kereszténység szintén „baloldali" eszményei ehhez évszázadokon át előkészítették a talajt. A francia forradalom óta eltelt 200 évben a haladás, a progresszió mindig a baloldal eszméihez kötődött. S mikor valamely jobboldali irányzat pró­bált a progresszió képviselőjeként fellépni (mint pl. a fasiz­mus), az is igyekezett a baloldalhoz kötődő érzelmeket a maga számára felhasználni (a közösségi eszményre, egyen­lőtlenség-kritikára, szocializmusgondolatra építeni). Kétszáz év óta igazából ma fordul elő először az a tendencia, hogy a progresszió nem a baloldalon jelenik meg, hogy a progresszió képviseletét felvállaló értelmiségi csoportok (de maguk a megváltásra váró tömegek is) elfordulnak a baloldaltól, nem utolsósorban annak a rombolásnak köszönhetően, amit a Sztálin nevéhez kötött társadalmi-politikai berendezkedés va­lósága végzett a baloldal hitelében. A baloldal világszerte eléggé defenzív, nem találja a helyét, ill. rendre konzervatív­nak bizonyul – a baloldal erőinek nagy részét nosztalgiák, ha­gyományok tartják együtt, s nem tekinthető véletlennek az sem, hogy pl. ma Magyarországon a baloldali eszményekhez ragaszkodó, a baloldali eszmények elleni támadásokon, azok elárultatásán felháborodó csoportok nagyobb része a min­denkori konzervativizmusok eszköztárával tud csak élni: a múlt értékeihez való ragaszkodással; a járatlan utak iránti bi­zalmatlansággal; bornírt, leegyszerűsítő, a kispolgár önelé­gültségét tükröző érveléssel; demagógiával; ultima ratioként az erőszakkal való fenyegetéssel. A baloldali gondolat mindig kritikai volt, hiszen a világ egyenlőtlenségei, igazságtalansá­gai ellen fordulván az ezeket az igazságtalanságokat újrater­melő viszonyok megváltoztatására irányult-egy, a viszonyok megváltoztatására törő kritikai eszmét viszont csak a haladás, a jövő tarthat életben. A múlt értékeihez való ragaszkodás az ő számára önmagában sohasem lehet elég. A baloldali eszme progresszivitását feltételezők számára ma újra és újra felme­rülő kérdés tehát: Van-e valóságos tartalék?

*

A francia forradalom és a népfelség elvének intézményesen is végbement áttörése a baloldali gondolat több változatát is útnak indította Európában. Elindította az egymással újra meg újra érintkező s egymástól újra meg újra elváló anarchista és marxista mozgalmakat, s főleg azokban az országokban, ahol a parasztság aránya és jelentősége nagy volt, az egyen­lőség, igazságosság eszménye a népi radikalizmus formájá­ban is megjelent. („Nép"-en a továbbiakban az alávetett, a „dolgozó", a hatalom által közemberré lefokozott többséget értve.) Népiség, marxizmus, anarchizmus végső soron közös tőről fakad: a szabadságeszmény kiterjesztéséből a társadalom addig másodrendűnek tekintett polgáraira is, sőt, abból a gondolatból, amely az elnyomottakat; a „né­pet", a „proletárosztályt" – éppen elnyomottságuk, felszaba­dítandó voltuk okán – („boldogok a sírók, mert ők megvigasz­taltatnak", „engedjétek hozzám a kisdedeket", „az utolsókból lesznek az elsők" stb.) – az értékmező közepére helyezi. E mozgalmak szellemi irányítását értelmiségiek látják el, de olyan értelmiségiek, akik kiváltságos helyzetük társadalmi igazságtalanságát a kiváltságok megszüntetéséért folytatott küzdelemben akarják, tudják „kiegyenlíteni".

A közös indíttatás azután – mint az elmúlt másfélszáz év történetéből tudjuk – igen különféle utakon folytatódik. Ez azonban nem annyira e mozgalmak eltérő alapelveiből, mint az ezen mozgalmak eszményeire ráépült származtatott elvekből, az ezek jegyében kialakított gyakorlatból, a mozgalmak bizonyos deformációjából következik. A népi gondolat esetében ez az érzelmi-indulati alapú nemzeti elfo­gultság; a marxizmus esetében a bürokratikus etatizmus (szociáldemokrata és sztálinista formái); az anarchizmus ese­tében az individuális terror. A torzulás mindegyik esetben összefügg azzal, hogy a baloldali eszmét saját legitimálására használja fel egyfajta elit, amely azonban eközben éppen el is szakad az eredeti eszmerendszer baloldali tartalmaitól. A torzulás mindegyik esetben összefügg azzal, hogy meghatá­rozott elitek magukra érvényessé tágítják vagy szűkítik a „nép" vagy a dolgozó osztály fogalmát: a nép értelme így mosódik össze a nemzetével; így tágul ki a munkásosztály fogalma, s szűkül le az osztályképviselet kompetenciája a bürokratára; s a mindenki számára követelendő autonómiát így egyszerűsíti le saját, etikai kontrollok alól kivont gyakorla­tára a terrorista. Mindegyik a tömegekre apellál, de a nemzeti érzelmekre hivatkozva a tömegeket olykor éppen eredendő érdekeik ellen mozgósítják, a „nép" fogalmát parttalanul kitá­gítva a (vérségi) nemzet egészére, elfedve a nemzeten belüli egyenlőtlenségeket; a bürokratikus etatizmus a tömegek ne­vében, a tömegek helyett és ellenében cselekszik, új elnyo­mási formákat teremtve; az anarchista terrorizmus pedig a tömegek nélkül, azoktól elszakadva, s eredményeiben szin­tén valódi érdekeik ellenére működik.¹

A nemzetcentrikus gondolkodás, ill. a nemzeteszmény köré szervezett mozgalmak (miközben az emberek természe­tes érzelmi identitására s ebből fakadó szolidaritására tá­maszkodnak, ami a népi gondolatnak is lényegi eleme), a népi gondolatból elsősorban a múlt-dimenzióra érzékenyek, a „nép" elsősorban mint gyökér fontos a számukra. Mikor a népi gondolat ebbe az irányba megy el a szociális kritika rovására, akkor társadalmi progresszivitása, jövőorientáltsága szük­ségképpen elhalványul. Ez már a népi gondolat első nagy hulláma, Petőfi fellépése után végbement, mihelyt a népi irány „nép-nemzetivé", ill. népiességgé konszolidálódott, a paraszti érdekektől a középosztály felé mozgott el. (Ugyanez megis­métlődött a harmincas évek népi mozgalmának szárnyakra differenciálódásakor, s megfigyelhető napjainkban is.) Mind­ez – bár sajátos színekkel – egész Kelet-Európában lejátszó­dott.

A bürokratikus etatizmus (miközben az emberek termé­szetes igazságérzetét mozgósító egyenlősítő mozgalmakra, s az ebből fakadó önalárendelődésekre támaszkodik), a mar­xizmusból elsősorban a szervezettség elvére érzékeny, a pro­letariátus elsősorban mint „felemelendő osztály", s ebből kö­vetkezően mint a jelenben „lent" lévő, tehát irányítandó osz­tály fontos a számára. Mihelyt a marxizmus ebbe az irányba megy el (az egyén felszabadításának rovására), társadalmi progresszivitása, dinamikája szükségképpen gyengül. A mozgalom bürokratizálódása már az I. Internacionálé idején jelentős, a bolsevik mozgalom fegyelmi rendszere új formát ad neki, s szélsőséges alakot ölt mindez a sztálini rendszer­ben, a munkásosztály szerepét mindinkább háttérbe szorítva a nevében fellépő bürokrácia által.

Az anarchista terrorizmus (miközben az emberek jogos elégedetlenségére s az ebből fakadó indulatokra, keserű­ségre támaszkodik), a tekintélyuralom tagadásának elveiből elsősorban a rombolás teendőire érzékeny, a társadalom csak mint általa felszabadítandó massza fontos a számára. Mihelyt az anarchizmus ebbe az irányba megy el (a szabad­ságépítés technikáinak rovására), társadalmi progresszivitá­sa, konstruktivitása szükségképpen eltűnik. Az anarchizmus romboló vonásai szintén már a kezdetektől jelen vannak, diszkreditálva az eszmei anarchizmus humanisztikus elveit. (Amelyekről egyébként a közvélemény szinte semmit sem tud, minthogy mind a polgári társadalom, mind a bürokratikus etatizmus ellenségének tekintvén az anarchizmust, csupán e torzulásokat tünteti fel az anarchizmus sajátosságaiként.)

Torzulása lehetséges irányát mindhárom mozgalom ma­gában, sajátos alapelveiben hordja, de egyik sem fatális szük­ségszerűséggel torzul el abba az irányba, amelybe eltorzul. Ha megvizsgáljuk, azt tapasztaljuk, hogy mindegyik a létező kapitalizmushoz igazodik, éppen a kapitalizmusban, a ka­pitalista struktúra számára használható mozzanatai ke­rülnek az előtérbe, ami érthető, hiszen valamennyien a világkapitalizmus közegében tevékenykednek, s minden viszony, az ellentétviszony is szükségképpen rajta hagyja nyomát a benne résztvevők arculatán. A kapitaliz­mus nem tud mit kezdeni a szociális különbségek népi eluta­sításával, de tud a nacionalizmussal; nem tud mit kezdeni a személyiségekből és szükségleteikből kiinduló marxi társadalomépítkezéssel, de tud a bürokráciával, az állammal; nem tud mit kezdeni a teljesen autonóm polgárral, de tud az erőszakkal. Mindez, hogy úgy mondjuk, az ő nyelvén van.

Torzulásaikért azonban maguk a mozgalmak is felelő­sek. Baloldali, igazságelvű törekvéseik közben mindegyik tesz engedményeket. A népi mozgalom, amely élesen szemben áll a feudális hatalmakkal, a bürokráciával és az idegen tőkével, elnézőbb a nemzeti tőkével szemben; a marxisták, akik élesen szemben állnak a tőkével és a feudális erőkkel, elnézőbbek a bürokráciával szemben; az anarchisták pedig, akik mindezekkel könyörtelenül szemben állnak, hajlamosak arra, hogy túlfokozzák szembenállásukat, s szembekerülnek azokkal a tömegekkel is, amelyeket képviselnének. A balol­dali irányzatok külön utakként való megfogalmazódása és megszerveződése nem volna tragédia, sőt, egymástól eltérő szempontjaik egyes mozzanatai (nem a nacionalizmus, de a természetes nemzeti érzület és önérzet; nem a bürokratikus etatizmus, de a szervezett-tervezett cselekvés; nem a terro­rizmus, de a cselekvésre váltott szuverenitás) révén a külön­böző mozgalmak egymás kiegészítőivé, s ezáltal erősí­tőivé, segítőivé is válhatnának, ha nem fordulnának egy­mással is szembe.

A legfőbb baj, hogy a baloldali mozgalmak kezdettől fogva külön, s gyakran egymással szembefordulva fejlődnek – az elmúlt száz-százötven év folyamán az ilyen éles elhatá­rolásokat, egymás elleni küzdelmeket csak rövid időkre, csak a legkomolyabb jobboldali fenyegetettség idején váltották fel az egymáshoz való közeledés, a „népfrontosság" időszakai. Pedig ami szembefordítja e mozgalmakat egymással, az mind származékos elem, az mind az eredeti baloldali esz­mékre telepedett élősdi részérdekek következménye. Mert a lényegben – s nemcsak eredetükben – mind e mozgalmak közösek. Valamennyi az alávetett nép, az elnyomottak ügyét vállalja fel, s a különböző elnyomó hatalmakkal szemben végső soron valamennyi az önkormányzat, a valóságos és teljes néphatalom eszményéhez jut el. Az egyes mozgalmak elitjei ugyan szükségképpen megpróbálják a közvetlen nép­hatalmat áttételessé tenni, ez az áttételesség azonban mind­egyik baloldali mozgalomnak végső soron alapelvei ellen va­ló. Magának a népnek, maguknak a termelőknek kell jut­tatni minden hatalmat – ez a közös alapelv. Önkormány­zat, önigazgatás, önszervezés. Ha a baloldalnak van mon­dandója a mában, akkor éppen ez a mindmáig megvalósulat­lan célkitűzés, a nép által valóságosan kézbe vehető hatalom szükségessége ez a mondandó. A tőke „önkormányzata" he­lyett a dolgozók önkormányzata.

De hogy ez a lehetőség társadalmi-politikai realitásként álljon elő, annak legalábbis egyik alapfeltétele éppen az, hogy a különböző baloldali mozgalmak különállása feloldódjék. Erre sincs eddig megvalósult példa. Amikor például a marxis­ták a harmincas években szövetséget ajánlottak a népieknek, ezt a szövetséget nem is igen burkoltan úgy értették, hogy mint nagyobb, bölcsebb, a világ folyamatait és a jövőt ponto­sabban átlátó testvér, majd kézen fogva vezetik el kisebb test­véreiket az ideális társadalomba. A többiek szempontjait el­kezdték felbontani helyes és helytelen elvekre, ahelyett, hogy arra helyezték volna a hangsúlyt, hogy melyek a közös célok; nem tudtak megszabadulni a minősítő elhatárolás rossz ha­gyományától (a tőkés versenyszellem intellektuális individua­lizmusától), s ezzel szükségképpen kiváltották az őket sújtó minősítő elhatárolódást. Többek között ez az alapállás, s per­sze az ennek jegyében kiépülő hatalmi gyakorlat vezetett oda, hogy a kommunisták, akik ily módon egész népeket akartak gyermekként vezetni, nevelni, elvesztették hitelüket nemcsak a vezetésre, de arra is, hogy véleményüket a többiek elfogu­latlanul tegyék megfontolás tárgyává. Ez feltehetőleg minden baloldali mozgalommal ugyanígy történik, ha mint külön moz­galom kerül hatalomra, s nem az eredeti cél, a közvetlen nép­hatalom realizálódik. A kirekesztés kirekesztést szül, s noha persze az ellenféltől, az elitizmus híveitől a baloldalnak szükségképpen el kell határolódnia, egyáltalán nem szükségszerű és nem ésszerű ez a baloldal más áramla­taival szemben. S ebből a szempontból teljesen mindegy, „ki kezdte", a szétdaraboltság a baloldal közös felelőssége. S minthogy a „nép" efféle szétdarabolódása éppen az eredeti célt, a „néphatalmat" akadályozza meg, a baloldalnak általá­ban is, objektíve is nehezebb igazolnia elvei megvalósítható­ságát, mint a saját elitista elveihez maradéktalanul hű jobbol­dalnak.

A doktrinerség a baloldal esetében az eredeti doktrínák ellen is hat. Tanulságos pl. hogy Révai Józsefnek 1938-ban írt népfrontos tanul­mánya, a „Marxizmus és népiesség", amely azzal a gondolattal zárul, hogy a népi demokrácia (vagyis a valóságos néphatalom) oldhatja fel a népi mozgalomban (de a marxista mozgalomban is) meglévő ellent­mondásokat, miközben pontosan állapítja meg, hogy a népi mozga­lom két szárnyának az a gyöngesége, hogy más-más értéket vállal fel egyoldalúan, ti. a másik által képviselt értékek nélkül (az egyik a polgárosodást, a másik a parasztdemokráciát); azonközben elmu­lasztja ugyanezt a szempontot alkalmazni népiség és marxizmus vi­szonyában, ahol ugyanilyen egyoldalúsított értékvállalásról van szó. S ez az egyoldalúság már előrevetíti azt, ami később bekövetkezett, ti. hogy a '45 után megvalósuló gyakorlatban a „népi demokrácia" oly csúfos módon „valósult meg", hogy diszkreditált fogalmát ma már rendkívül nehéz új élettel megtölteni.

(A külön úton fejlődött baloldali mozgalmaknak egész világlátá­suk külön fejlődött, s ez közeledésük szubjektív akadályává is nőtt az önnön igazságukat a nemzeti történelemből levezető népiek, és a nemzeti történelmet csak a világfejlődés akcidenciájaként elemző marxisták vitája például csak olyan szemléletben oldódhat fel, amely egyszerre, valóban dialektikusan kezeli nemzet és világtársadalom viszonyát is.)

Marxizmus, népiség és anarchizmus egymástól oly távo­linak tűnő mozgalmai lényegében egyetlen nagy eszme (a kereszténység és a felvilágosult polgári liberalizmus eszmé­nyeit is magába fogadó) társadalmi igazságosságeszmény képviselői.

Az embernek ember fölötti hatalmát elutasítók, a szabad, autonóm és szolidáris ember ideálképét társadalmi valósággá változtatni akarók elpusztíthatatlan mozgalma, lázadása mindez – minden méltánytalan társadalmi egyenlőtlenség, a népen, a nép helyett, a nép ellen gyakorolt uralmi formák ellen.

Ha az önkormányzat, önigazgatás, önszervezés eszmé­nye a több évtizedes elidegenült hatalmi gyakorlat elutasítá­saként ma a baloldal aktuális céljaként fogalmazódhat meg, ez magában hordja azt a lehetőséget, hogy a születése óta megosztott baloldal különböző irányzatai újra való­ban egymásra találjanak.

Mindez azonban csak elméleti lehetőség, hiszen a törté­nelem eddig még csak egy-egy pillanatnyi időt adott az önkor­mányzati gondolat megszerveződésének; s noha talán soha nem volt ennyi erőtartaléka e gondolatnak, mint éppen ma, az etatizmus általános válsága idején, mégis annak, hogy a nép valóban kezébe vegye sorsát (hogy valóban a nép vegye ke­zébe a sorsát, s ne megint mások helyette), annak, hogy a gazdaságban, a közigazgatásban és másutt az önkormány­zat, önigazgatás, önszervezés eredményes gyakorlattá válhassék, még nagyon sok feltételét kell tisztázni, kiépíteni.

Jegyzet

1 Az eltérő tömegbázis is különbségforrás. Ti. az egyes mozgalmak bázisaként elkülöníthetők a parasztság, a munkásosztály ill. az értelmiség egyes csoport­jai, de ez a szimmetrikus osztályháttér csak nagyon leegyszerűsítve jellemzi az egyes mozgalmakat. A marxisták a másik két irányzatot előszeretettel neve­zik „kispolgárinak", amit a legutóbbi időben maguk is visszakapnak. Az igazság az, hogy e mozgalmak bázisa változó, szociológiailag kevert, a három nagy társadalmi csoport szerinti megoszlás legfeljebb tendenciálisan érvényes. E különbséget azonban a szembenállás hangsúlyozására, alátámasztására túl szokták dimenzionálni.

Az önkormányzat, önigazgatás jelszava a legkülönfélébb pártok prog­ramjában felbukkant. Divatszavak ezek, valamiképpen a kort jellem­zik; az állami mindenhatósággal való szembeszegülés szimbóluma­ként lényegében ez a közös nevező. Beszélgetőpartnereink munkás­ságában azonban nem divatszavakként játszottak szerepet ezek a kategóriák. Másként és másként, de az autonómiaelv melletti hitvallás mindegyikük munkásságát jellemezte és jellemzi. Ma – különböző pártok, mozgalmak közismert résztvevőiként – nyilvánvalóvá válik, hogy ugyanazt a kategóriát igencsak eltérő tartalommal használják, használjuk valamennyien. Talán éppen ezért van értelme erről be­szélgetni.

A beszélgetés résztvevői hol társadalomfilozófiai, hol gazdasági, gazdálkodástechnikai, hol politikai megfontolásokra támaszkodnak, s ezért látnunk kell, hogy nem is mindig ugyanarról beszélnek. Ám az igazi különbség, az igazi vízválasztó a különböző felfogások között az alapvető premissza megválasztásában van (mint ahogy vélemé­nyünk szerint ugyanez a kérdés az igazi határvonal ma a közvéle­ményben is): abból indulunk-e ki, hogy a gazdaság a legfőbb meghatározó, s minden további kérdésfeltevést, döntést, teen­dőt végső soron a piaci racionalitás határoz-e meg, ill. kellene meghatároznia; vagy pedig az emberi szükségleteket tekintjük kiin­dulópontnak, s a szükségletek, a humanizáció racionalitásán épülő társadalomban gondolkozunk.

A két elv vitája – a gazdaság elsődlegességét sulykoló évtizedek után – egyenlőtlen, de az önkormányzat, önigazgatás szerepének meghatározását, behatárolását, vállalását vagy elutasítását is alap­vetően ez a választás határozza meg.

 *

A beszélgetés második részét – amelyben elsősorban a tulajdonlás, az érdekeltség kérdései körül folytatódik a vita – következő, egészé­ben is a „tulajdon" ill. a gazdálkodás kérdésének szentelendő szá­munkban közöljük.

***

Ki mit ért tehát önkormányzaton?

Résztvevők: Juhász Pál, Lengyel László, Tütő László, Varga Csaba. A szerkesztőséget Kapitány Gábor képviselte.

Lengyel László: Az önkormányzatokra vonatkozóan szerintem na­gyon megváltozott a gondolkodás a 80-as években. A 80-as évek elején az önkormányzatban hívők – amennyire én tapasztaltam – nagyon nagy társadalmi lökést kaptak azáltal, hogy Kelet-Európában a lengyel Szolidaritás hatására az üzemi önkormányzat, önigazgatás eszméje ismét valóságos eszmévé vált.

Tehát Kelet-Európában 1956 és 1968 után 1980-81-ben rész­ben a Szolidaritás mellett, részben a Szolidaritással párhuzamosan, azáltal támogatva létrejött a munkás-önigazgatás elméleti és gyakor­lati eszméje. Ez az egyik, ami 80-as évek elején sokakat – én leg­alábbis a közgazdasági gondolkodóknál úgy látom, hogy sokakat – befolyásolt: politikai gondolkodókat is. Ebben az időszakban a másik, a területi önkormányzat, kevésbé volt erőteljes gondolat. Én magam is például ebben az időszakban, '81-82-ben egyértelműen egy önkor­mányzati, önigazgatási változást tartottam szükségesnek a nagyvál­lalati szerkezetben. Ekkor még ennek teljes mértékig híve volt például Bauer Tamás is. Más formában, de híve volt Sós Károly Attila. És a politikában az ellenzék jelentős részét is az önkormányzati, önigazga­tási vállalkozásban való hit jellemezte. A 80-as évek közepére szerin­tem ez a hit eléggé megroppant. Ennek két oka van. Az egyik a jugoszlávok gazdasági összeomlása, illetve a lengyel önkormányzat­nak, önigazgatásnak a befulladása, vagy sikertelensége (amire per­sze az önkormányzathívők azt mondják, hogy nem is egy valóságos önkormányzat, önigazgatás bukott meg Jugoszláviában, és termé­szetesen a Jaruzelski által megbuktatott Szolidaritás, ha kifuthatta volna magát, megcsinálta volna az üzemekben az önigazgatást). Mégis, ez a két bukás drámai volt. És ehhez járult az, amit Magyaror­szágon az 1984-85-ös változások jelentettek: 1984 áprilisában a vál­lalati önigazgatás irányába lökték a vállalati irányítást. Ebben én is tettes vagyok, mármint ennek kigondolásában. A gyakorlatában nem. '86-87-re kiderült, hogy ez teljesen sikertelen. Megint elmondhatom: nem azért, mintha valóban önigazgatást csináltak volna a vállalatok­nál. Nem azért, mert a dolgozók valóságos stratégiai jogokat gyako­roltak. Nem azért, mert kiderült, hogy az önigazgatás képtelen a piaci viszonyok között működni. Ellenkezőleg, én mindig úgy gondoltam, hogy csak piaci viszonyok között van értelme az önigazgatásnak. De ez a fajta önigazgatás, amit kialakítottak, hamis önigazgatás volt, mert valóságos beleszólásuk nem volt a dolgozóknak. Bérérdekelt dolgo­zókat manipuláltan beültettek a vállalati tanácsokba.

Az önigazgatás-hívők a vállalati önigazgatás tekintetében na­gyon háttérbe szorultak. Állandóan azt kellett hallgatniuk, hogy „azt akarjátok, ami most van"? Hogy a bérek kiáramlanak, hogy ezek a munkások itt mindent megszavaznak, amit csak meg lehet szavazni? A vállalat vezetőinek akkora prémiumot adtak, hogy akkor az hihetet­len volt. Még a minisztériumok se adtak volna ekkorát.

Nos szerintem a 80-as évek végére, mára, a vállalati önigazgatás eszméje a munkástanácsos, naturális formából jelentős mértékben átalakult vállalkozói önkormányzati jellegű gondolattá. Itt egy „vállal­kozói közösség"-gondolatról van szó, legalábbis az én fejemben. Az ilyen önkormányzat a tőkepiac megjelenésével felveti a kérdést; ho­gyan lehet ez kisrészvényesek közössége? Lehetséges-e kft. formá­ban, tehát társulásos vagy kisszövetkezet formában vagy más, köz­vetlen tulajdonosi formában megvalósítani? Tehát itt most már nem arról beszélünk, hogy egy óriási üzem tulajdonát kell átadni az ott dolgozóknak, akár csoporttulajdonba, akár valamilyen részvényesi formában. Én legalábbis nem ebben gondolkodom. Ennyit erről.

Mondanék valamit a területi önkormányzati ügyekről is. Szerin­tem ez a kérdés akkor vált aktuálissá, amikor kiderült, hogy a tanácsi önkormányzat a gazdasági csőd felé tántorog. Tehát az önkormány­zatok eltartó képességével baj van. Az adóreform kapcsán már na­gyon éles vitát váltott ki, hogy kik is az alanyai a helyi önkormányzat­nak, milyen ellenőrzést gyakorolhatnak az önkormányzat vagyona és jövedelme fölött. Ez a vagyon már fölvetette az önkormányzati tulaj­don kérdését. A következő kérdés, hogy ha a vagyon és a jövedelem fölött ellenőrzést gyakorol a lakosság, akkor az önkormányzat azon keretei, amelyek ma adva vannak, területileg helyénvalóan vannak-e megszervezve. Tehát közigazgatásilag felveti az „összevonásoknak" a problémáját, a Magyarországon korábban végbevitt buldózerpoli­tika visszacsinálását. A harmadik probléma a közigazgatásban az önkormányzati átalakítás. És végül a negyedik, hogy a földtulajdon kié? Felmerült a kérdés, hogy a földet, ha bérbe adják, vagy akár tulajdonba adják, akkor az ebből származó jövedelmek az önkor­mányzatot illessék, a községi önkormányzatot, hogy ebből az infra­struktúrára tudjon fordítani, s az így kialakult infrastruktúra a föld értékét növelje, a falut gazdagítsa.

Nem beszéltem itt elméleti dolgokról. Például arról, hogy mindez milyen összefüggésben van a marxi önigazgatás eszméjével, ezt majd mondjátok ti. Nem szóltam a szövetkezeti eszmékről, amelyek Nyugat-Európában is élnek. Én csak leszögezném, hogy versengő tulajdonformákban gondolkodom. Ez azt jelenti, hogy akár az ön­igazgatási tulajdonnak, amely a vállalatnál van, akár az önkormány­zati tulajdonnak, amely a tanácsoknál vagy helyi önkormányzatoknál van, versengenie kell a tőke-, és munkaerő- és pénzpiacon a többi vállalattal. Ha az önigazgatás nem tudja a piacon megállni a helyét, akkor többé-kevésbé el kell tűnnie. Most egyenlő esélyekkel kell in­dulnunk a piacon. De ha egy vállalatirányítási forma hátrányos hely­zetbe hozza a benne dolgozókat, akkor ideológiai okokból fenntartani értelmetlen.

Juhász Pál: A szememben a kétféle önkormányzatot – tehát amikor egy dolgozói vagy alkalmazotti csoport vezérli az intézményt és a hagyományos közjogi önkormányzatot – csak a szavak kötik össze, egészen más tartalmú és funkciójú dolgok, csak ugyanazt a szót használjuk rá. Az előbbi esetben arról a lenini eszméről van szó, hogy a tanácsköztársaságban a munkástanács vezeti a vállalatot. De én úgy vélem, hogy ez éppen a tulajdonjogot teszi ködössé, mert akkor most végül is kié az a vállalat? Az államé, a közösség különböző szerveié, vagy az ott dolgozóké? Ez három teljesen különböző dolog. És összeegyeztethetetlen. Igazából a vállalati gazdaságtanban van vállalkozói csoport, van munkásrészvétel és van szövetkezet. Olyan, hogy önigazgatói vállalat, ez egy kelet-európai találmány. Egysze­rűen azért, mert az „önigazgató vállalat"-nál az a közösség a tulajdo­nos, amelyik egy adott pillanatban éppen ott dolgozik. Ilyen értelem­ben valakit a tulajdonából kiforgatni és a tulajdonához hozzájuttatni rendkívül könnyű, csupán egy munkaügyi aktus kérdése, s ettől ez egy nagyon gyenge, bizonytalan érdekeltségű szervezet, nincs hosszú távú érdekeltsége. A szövetkezet viszont egy társasági forma. Gazdasági társasági forma, ahol meg van személyesítve a vagyon. És az egyén saját vagyonérdekeltségében kifejezhetők azok az érde­keltségek, amelyek a hosszú távú jövedelemérdekeltséghez kap­csolódnak.

Ennek ellenére a vállalat-gazdaságtan azt mutatja, hogy még a szövetkezet sem célszerű, mint általános vállalatszervezési forma. Egyszerűen azért nem célszerű, mert a szövetkezetek attól függően, hogy tőkepiac integrálta gazdaságról vagy állam integrálta gazdaság­ról van-e szó, más-más okból, de nem tudnak alkalmazkodni. Államin­tegrált gazdaságban borzasztó a pillanatnyi jövedelemérdekeltség­hez való kötöttségük. Hiszen egy újraelosztási háborúban vesznek részt rendkívül aktívan: s tulajdonképpen érdekük jövedelmeket el­költeni és nem megtakarítani. Hiszen a megtakarítás csak rontja egy szocialista államban az ember újraelosztási vitákban való pozícióját. Tőkés viszonyok között viszont fordított érdekeltség gyengíti gazda­ságilag a szövetkezeteket: az, hogy az emberek túlérdekeltek a mun­kahelyükben, a saját arcukban. Ezért a válsággal szemben a legtöbb áldozatot a szövetkezetek vállalják. Ami nagyon jól hangzik, de ha igazi strukturális válságról van szó, ez azt jelenti, hogy a szövetkezet addig működik, amíg teljesen el nem lehetetlenül. Tehát a teljes pusz­tulásig. Képtelen idejében váltani.

Mindennek ellenére a szövetkezet nagyon célszerű szervező­dési forma volt, éppen a 70-es éveknek főleg a második felében, a nagy világválság után. Tudniillik kiderült, hogy a nagy vállalatbirodal­mak új rendszerekbe csatolódása jobban végbemegy, ha a részeket valamilyen módon önállósítjuk, és a részek megkeresik a maguk he­lyét. Éppen amerikai bankok vagy a svéd állam ehhez nagyon erőtel­jesen alkalmazták a szövetkezeti technikát. Két teljesen ellentétes világnézetű társaság és ellentétes meggondolásokból. De vigyázat, itt pár száz fős egységig terjednek a vállalati méretek, nem további Csak addig, ameddig az illető cég gazdasági profilja elég egyértelmű. Ha már nagyon vegyes profilúvá válik a cég, akkor egy szövetkezet a belső konfliktusok miatt, tehát a belső szerepháborúk miatt, kor­mányozhatatlanná válik. Egyszerűen nem tud mozogni. Nem tud dön­tésre jutni. Impotens lesz. A munkások, a dolgozók birtoklását bonyo­lult szervezetnél csak nagyon speciális tulajdonosi viszony meghatá­rozása mellett tudom elképzelni a mai helyzetben is. Hiszen ha a személyekre lebontott tulajdonosi érdekeltség és felelősség nem érvényesül következetesen az egész rendszerben, akkor ez egy humbug.

A harmadik szint, ahol felmerül a munkás részvétele – a vállalko­zói csoportok.

Ez az eszme egy anti-tayloriánus vállalatszervezési iskolából jön. Inkább onnan, mint a politikai ideológiából. (Csak egyes politikai szer­vezetek, szakszervezetek, a francia autogestion-mozgalom meg a szocialista pártok rácsaptak erre a vállalatszervezési irányzatra.) Itt végül is annak a felismeréséről van szó, hogy nagyon sok technoló­giának a használata attól függ, hogy a résztvevő mennyire tudja azt saját magához igazítani. És a személyes azonosulás magas fokához tartozhat a csoportban való munkamegosztás önkéntes megszerve­zése, az egymás közti elszámolás. Még az üzleti döntések egy részét is egyszerűen célszerű – a külső tőketulajdonos számára célszerűbb – a csoportra bízni, mint kintről belebeszélni.

Nagyon fontos, hogy ezt a tendenciát kifejezetten a magas kép­zettséget igénylő és bonyolult iparágakban észleljük. Ebbe a folya­matba tartozik az is, hogy a bankok tulajdona által a mezőgazdaság szépen a farmerek gyakorlati kezelésébe kerül. Mert a banknak jobb így, mintha ő dirigál. Ebbe a vonulatba tartozik a Volvónak az átalakí­tása, vagy a Philips új rendszerének kialakítása. A legnagyobb lépést ezen a területen az IBM tette meg, amely kialakította a vállalaton belüli profitközpontok elvét: az egyes tevékenységeken belül egymással is versenyző csoportokat engedett létrehozni. Ezeket kvázi bérlőként határozta meg, amelyek a bérleti viszonyban való megkötöttségen túl szabadon üzletelhetnek a vagyonukkal, építhetnek kapcsolatokat és versenyezhetnek még a vállalat másik részével is.

Mindez persze csak feltételes önigazgatás. Egy tulajdonos által odaadott, és ha baj van, visszavonható jog. Illetve szerződések által korlátozott jog.

Nekem a Szolidaritás elképzelései, a lengyel törekvések '80-81-ben élesen vetették fel az önigazgatás elvét és bizonyos értelemben abszurditását. Tehát, hogy ha elfogadnám, hogy a dolgozóé vagy a résztvevőé a tulajdon, akkor legbiztosabban fojtanám meg az államot és a közösséget. Egyszerűen azért, mert a tanácsrendszer, a munkástanács egy a gazdaságszerkezet konzerválásában érdekelt, „túl­érdekelt" tulajdonosi rendszert hozna létre, ahol a munkáscsoportok alkujában az újraelosztás összes hülyesége megvalósulna. És ez például a lengyel gazdaság legbiztosabb összeomlásához vezetne.

Ami a községi önkormányzatokat és a községhez köthető köz­szolgáltató feladatokat illeti, többé-kevésbé világos, hogy amikor a község tulajdonosként – bármilyen demokratikus tulajdonosként is – áll szemben pl. egy iskolával, egy művelődési házzal, egy családse­gítő központtal, ez valamiféle középosztályi, általában felső-közép­osztálybeli gondolkodásmód terrorját jelenti az intézmények fölött. A szegényeket szolgáló intézmények meg azért „rosszak", mert könyöradománnyá és maradékká teszik mindazt, ami a szegényeknek jut. Az állam könnyebben tud nagyvonalú lenni a szegényekkel, mint egy községi tanács. Ezért tehát autonómiát kell keresni – de az egyes feladatokra, funkciókra!

Ugyanakkor viszont ha gazdálkodási oldalról nézzük, az egy te­rületen lévő intézmények szétválasztása igazgatásilag borzasztóan veszélyes. Ezt pontosan láthatjuk Magyarországon. Tehát az, hogy külön rovaton és csatornán szabályozódik az egészségügy, a gyógy­szertár, az iskola, a művelődési ház, hasonlók, az részben azt jelenti, hogy az ingatlanok célszerűtlenül egyfunkciójúak, ami egy község esetében borzasztóan nagy kár. Másrészt azt jelenti, hogy igazán kevés a fregoli foglalkozású ember. . . például a postás, aki egy­szersmind gyógyszerész. Tehát az emberek is szétosztódnak a fel­adatok között, meg az épületek, meg az eszközök is szétoszlanak a feladatok között, ami egyszerűen gazdaságtalan egy csomó esetben. Sőt a legtöbb esetben funkcionálisan sem jó.

Az amerikai rendszer sikeresnek bizonyult abban, hogy pl. egyes értelmiségi értékeket képviselő intézményeket leválasszon a községi korlátoltságról és önjáróvá tegyen, és ezzel fejlett iskolarendszert, közösségi hálózatot meg hasonlót teremtsen, de ugyanakkor elég drága megoldás, azt kell mondanom. Olcsóbbá akkor tehető, ha az önkormányzat fiókosítva funkcionál: intézményi önkormányzatokra bomlik. Aminek az egyik technikája a tanácsi szakbizottságok, a má­sik technikája pedig az egyes funkciók ellátásának az egyesületekre bízása. Nagyon fontos, hogy akár tanácsi szakbizottságokban gon­dolkozunk, akár egyesületekben, amelyek immáron megint csak vá­lasztanak az adott funkció ellátására önkormányzatot – kulturális egyesület, iskolaegyesület, öregekről gondoskodó egyesület, bármi ilyesmi -, akik itt döntést hozók, azok nem lehetnek sem közvetlenül az érdekeltek, sem közvetlenül azok, akik a munkát végzik. Noha azoknak a képviselete bizonyos szempontokból nagyon fontos. Mert csak kívülről tudnak, hogy úgy mondjam, ökonomikus nagyvonalú­sággal viszonyulni a dolgokhoz. Tehát azt nézni, hogy a rendelkezé­sükre álló pénz, az általuk befolyásolható ember hogyan kombinál­ható egyéb tevékenységekkel.

A területi önkormányzatnak olyan lehetőséget kell adni, hogy továbbadja a saját jogait (és saját pénzét is), további önkormányza­toknak. Az általánosabb feladat pedig az, hogy minél több olyan ön­kormányzat működjön s versenyezzen egymással egy országos rendszerben, amelyik nagyjából ugyanarra a célra alakult.

Példának nézzük most az egészségügyet. Ahhoz, hogy az egészségügy kiegyensúlyozottan tudjon működni, részben kellenek azok az egészségügyi biztosító intézetek, amelyek az egészségügyet finanszírozzák. Hogy a magánvállalkozás be tudjon lépni az egész­ségügybe. Ha intézményt finanszírozunk és nem feladatot, akkor nem tud a magánvállalkozás belépni: akkor a monopolrendszer megmere­víti és gazdaságtalanná, sőt diszfunkcionálissá is teszi a szervezet rendszerét. Ezért kell, hogy bizonyos esetekben kívülről finanszíroz­zák, mert akkor bárki lehet a teljesítő fél. Másik oldalról azonban az is igaz, hogy rengeteg blöffel és keresleti-kínálati ingadozással jár a magánvállalkozás belépése. Fontos, hogy a finanszírozásban részt vegyenek mindenféle alapítványok, amelyek valamilyen módon be­szállnak az egészségügybe, és rendkívül fontos, hogy a területi ön­kormányzatok, amelyek viszont a saját területük jobb ellátását vagy az ellátás biztonságát viselik, azok ugyanezt tegyék.

A közösségi vagyonoknak rengeteg formában kell megjelenniük egy társadalomban. Persze a tőkepiaci vagyon nagyobb részének közösségi vagyonnak kell lennie, olyan közösségi vagyonnak, amely önként szerveződött és a résztvevők maguk „áldozták fel" vagyonu­kat.

Tütő László: Én szakmámból adódóan kissé elvontabb szinten fogom megközelíteni a kérdést, de szándékom szerint visszakanyarodom a mai viszonyokhoz. A már előttem elhangzott felvetésekhez kapcso­lódnék. Valóban az önkormányzat többértelmű kategória, így haszná­lata során egészen különböző tartalmak mosódnak egybe. Konkrét jelentése lényegében azon múlik, hogy az „ön"-re, az önállóságra, vagy pedig a kormányzat jellégre helyezzük-e a hangsúlyt. Ettől füg­gően döntően más típusú szerveződéssel van dolgunk. Egy kormány­zás lehet önkormányzás úgy is, hogy ennek az önkormányzásnak a gazdasági és egyéb keretfeltételeit kívülről biztosítják. Így viszonylag könnyű önkormányzatot játszani. Az önállóság esetében viszont, ha ezt komolyan vesszük, anyagi-materiális önállóságról van szó, tehát a közösségi önfenntartás esetével állunk szemben. És csupán ez jelent valóban radikálisan új típusú szerveződést a hagyományos szerveződésekhez képest. Ez az egyik, amit tisztázni szerettem volna.

A másik kérdés, hogy mind a hivatalos dokumentumokban, mind az alternatív szervezetek dokumentumaiban ismételten visszakö­szönő kijelentés: önkormányzatot is akarnak és piaci viszonyokat is akarnak. Lengyel Laci szintén úgy fogalmazott, hogy az önkormány­zatnak csak piaci viszonyok között van értelme. Én ezt a kérdéskört egy kicsit bonyolultabbnak látom. Tudniillik ha önkormányzatról az önállóság és a kollektív önfenntartás értelmében beszélek, akkor eleve bizonyos hierarchiát kell feltételeznem az önkormányzati jelleg és a piaci jelleg között. Vagy az önkormányzatban résztvevőknek az autonómiája érvényesül, az ő szükségleteik, képességeik, törekvé­seik határozzák meg, hogy mettől meddig terjed a piaci logikába való bekapcsolódás, és akkor ez az autonómia szükségképpen korlá­tozza a piaci törvények totális érvényesülését. Vagy pedig a piaci automatizmusok határozzák meg az „önkormányzó" kollektíva tevé­kenységét. Ebben az esetben viszont a szükségletek, képességfel­használások, törekvések személyiség felől vezéreltsége, tehát em­berléptékű jellege korlátozódik. A piaci logika és az emberi logika, vagyis a piaci tőkelogika és az önkormányzati logika sok szempontból ellentétes egymással. Ha egyszerre mondom a kettőt, ha egyszerre akarok önkormányzatot és piacgazdaságot, akkor valamilyen módon hierarchikus viszonyba kerül a kétfajta szerveződés. Abban az eset­ben, ha a piacgazdaságnak az automatizmusai, mechanizmusai vál­nak uralkodóvá, akkor létrejöhet ugyan valamiféle önkormányzat, de csak a piacgazdaság „mellékvizein". A piacgazdaságból kivonható, újraelosztható tőkéből a legkülönbözőbb társadalmi területeken lehet „önkormányzatot" csinálni. De akkor itt már a kategória kormányzat oldalára helyeződik a hangsúly, és nem az önállóságra, az önfenntar­tásra.

Juhász: Miért nem lehetséges, hogy ez a közösség piaci technikák­kal újratermelje magát?

Tütő: El fogok jutni idáig. Tudom, hogy nehéz, de az eddigiektől nagyon eltérő szemléletmódot próbálok érvényesíteni, s ezt próbálom körülhatárolni. Egyelőre csak az alaptéziseket igyekszem tudatosíta­ni. Tehát visszatérve a másik esethez, ha az önkormányzó közössé­geknek mint önfenntartásra törekvő közösségeknek a belső törekvé­sei jutnak túlsúlyra, akkor az önkormányzó közösség a piaci techniká­kat – sok egyéb technika mellett – csak egyik segédeszközként hasz­nálja fel annak érdekében, hogy a saját céljait realizálja.

Ha az önkormányzatban az önállóságra teszem a hangsúlyt, ak­kor nem politikai önkormányzatokban, nem kulturális feladatok önkor­mányzati ellátásában, nem gazdasági részfunkciók önkormányzati eszközökkel való ellátásában kell hogy gondolkodjak, hanem e terü­leteket egyaránt átfogó társadalmi önkormányzatban. Olyan totális társadalmi önkormányzatban, amelyben éppen azért, mert az embe­rekből, az individualitásokból, az egymásra szoruló, egymással összekapcsolódó egyénekből indulok ki, ezért ebben az önkormányzat­ban mind a gazdálkodásban, mind a kultúrában, mind a politikában felmerülő funkcióknak egyfajta közös nevezőre hozása válik szüksé­gessé. Tehát ebben az önkormányzati logikában módot kell biztosí­tani az egyéneknek és az egyének közösségeinek arra, hogy mind­azokat a feladatokat önkormányzati keretek közé vigyék át és vállal­ják fel, amelyekről ők úgy gondolják, hogy a hagyományos szakbü­rokráciához képest, a specialistákhoz képest jobban és olcsóbban, vagy számukra előnyösebb módon képesek ellátni. A társadalmi ön­kormányzat ebben az értelemben totális alulról szerveződést jelent: a személyiségek felől építkező társadalmi mechanizmust. Az em­berek közötti társadalmi viszonyoknak, a társadalmi integrációnak egy sajátos formáját, egy formációelméleti léptékű formáját.

Kapitány Gábor: Igen ám, de ilyen formáció még soha, sehol nem valósult meg. Milyen érv szól amellett, hogy megvalósulhat?

Tütő: Mint társadalmi forma valóban nem valósult, nem valósulhatott meg, hiszen ahhoz nyilván nem elegendő egy vagy két nemzet erőfe­szítése. Azonban, ha nemzeti méretekben gondolkodunk, számos olyan tapasztalat halmozódott fel már a történelemben, ami a terme­lői-gazdálkodói önkormányzat elemeit tartalmazza. Elég csak az 1917-es orosz, az 1918-1919-es, ill. az 1956-os magyar munkásta­nácsokra vagy a modern amerikai munkástulajdonú vállalkozásokra utalni, hogy belássuk, az ilyen önkormányzati törekvések eltiporhatatlanul újra és újra keletkeznek. Tehát ezeket nem kell „kitalálni", mert vannak.

Kapitány: Mi az, ami alapjában megkülönbözteti az általad képviselt önkormányzati mechanizmust a hagyományos gazdaság- és társa­dalomszerveződésektől?

Tütő: Ez a fajta társadalmi integrációs mechanizmus mind az árukö­zösségtől, tehát a piaci viszonyok segítségével való összekapcsoló­dástól, mind pedig a személyes kapcsolatokon nyugvó hierarchikus társadalomszerveződéstől különbözik. Mert egy társadalmi önkor­mányzati integrációban mindazok a szükségletkielégítést szolgáló eszközök, amelyek a piac segítségével, vagy amelyek a személyes összeköttetés segítségével megjelenhetnek, végül is alárendelt sze­repet játszanak. Az önkormányzatban tevékenykedő egyének, cso­portok maguk határozzák meg azt, hogy milyen mértékig érvényesül­hetnek a piaci viszonyok. A „társadalmi önkormányzat"-értelemben vett önkormányzatban tulajdonképpen egy társadalmi „csináld magad"-ról van szó. Arról, hogy az emberek mindazokat a feladatokat másokkal összefogva ellátják, amely feladatok ellátására önszerve­ződő módon képesek – és ebben semmifajta külső erő, külső bürok­ratikus beavatkozás nem akadályozhatja meg őket. Persze ez a meg­oldás nemcsak előnyökkel, hanem hátrányokkal is jár. Hátrányokkal jár, mert időigényesebb azoknak a számára, akik egy ilyen állandó ­úgymond közéleti-tevékenységben kénytelenek részt venni. Előnyösebb viszont azért, mert a körülöttük zajló folyamatokat autonómabb módon tudják vezérelni, jobban tudják befolyásolni, illetve olcsóbb, mert külön pénzeszközöket nem igényel ezeknek a társadalmi felada­toknak a finanszírozása. Tehát ismételten hangsúlyozom: az önkor­mányzat számomra mindenekelőtt önfinanszírozást, kollektív ön­fenntartást jelent. Ez egyrészt a termeléshez, a gazdálkodáshoz, másrészt pedig a közvetlen gazdálkodási feladatokon túlmenően az életkörülményeket, a tágabban vett életkörülmények újratermelését biztosító tevékenységekhez kapcsolódik. Nyilvánvaló persze, hogy szekunder formák is elképzelhetők, hiszen – legalábbis egy próbálko­zás kezdetén – tisztán önkormányzati „logikával" nem oldható meg minden társadalmi jellegű feladat oly módon, hogy emberek össze­fognak ezek elvégzésére.

Néhány szót arról, hogy a tulajdonviszonyokra vonatkozóan mi­lyen konzekvenciák adódnak a korábban vázolt logikából, illetve, hogy önkormányzat és piac mennyiben kapcsolódhat össze. Az egyik kérdés az, hogy az önkormányzati tulajdon mit jelent akkor, ha valami­féle önkormányzati társadalomról, vagyis társadalmi méretű önkor­mányzatról van szó. Ebben az esetben minden erőforrás nemzeti tulajdonként jön számításba, hiszen bármilyen belső megosztása, csoporttulajdonná való átalakítása egyfajta monopolizálást tenne le­hetővé. És ezáltal már az össztársadalmi önkormányzatot korlátozó elemként hatna. Kérdésként merül fel, hogy megvalósítható-e egy nemzeti önkormányzati tulajdonnak gazdaságilag optimális, a vagyonérdekeltséget is biztosító működtetése. A vállalatoknál lévő ter­melési eszközökre éppúgy, mint a községeknél levő földterületre vo­natkozóan olyan megoldást tartok lehetségesnek, illetve a korábban vázolt logikával adekvátnak, amikor semelyik csoport sem monopoli­zálhatja ezeket az erőforrásokat, hiszen ezek nemzeti tulajdonban vannak. Már ma is lehetséges gyakorlat, hogy e tulajdont bérleti for­mában hasznosítsák: mindenkori üzemeltetője megfelelő bérleti díjat fizessen a nemzetnek. Ebben az elképzelésben a dolgozók – pályázat útján – meghatározott időre bérbe veszik az adott üzemet vagy földte­rületet, meghatározott bérleti díjért, ha azt előnyösnek tartják a maguk számára. A nyereséggel, amelyet el tudnák érni az adott időszakban a dolgozók, teljesen szabadon rendelkeznek. Viszont fizetésüket részben készpénz, részben vagyonjegy formájában kapják. A hosszú távú vagyonérdekeltséget garantáló vagyonjegy személyre szóló, élethossziglan érvényes, és évente osztalékot fizetnek utána. Ezen a módon válnak a dolgozók tulajdonosokká, szereznek résztulajdonosi és haszonélvezői jogot az általuk megtermelt nyereség bizonyos há­nyadára. A személyre szóló jelleg két okból szükséges. 1. Ez biztosít­ja, hogy nem forgalmazható a vagyonjegy. Tehát a személyes teljesít­ménynek, személyes munkának megfelelően lesz tulajdonossá a dol­gozó. 2. Amikor már nem annál a vállalatnál dolgozik, nem azon a területen lakik, nyugdíjas stb. akkor is osztalékot kap annak arányá­ban, illetve az illető gazdálkodó egység későbbi produktumainak ará­nyában, ahogyan ő részt vett e gazdálkodó egység felvirágoztatásá­ban, működtetésében. Ez a megoldás kiszűri azt a korlátot, ami a jelenlegi bérleti viszonyokra jellemző, ti., hogy rövid idő alatt megpró­bálják maximálisan kiaknázni az adott eszközökben lévő lehetősége­ket, és teljesen lepusztult állapotban hagyják az utódokra. Itt viszont kifejezetten a hosszú távú vagyonérdekeltségen van a hangsúly.

Még néhány mondat önkormányzat és piac viszonyáról. Amit Lengyel Laci úgy fogalmazott, hogy az önkormányzatnak csak piaci viszonyok között van értelme, azt úgy módosítanám, hogy önkor­mányzatnak csak versenyviszonyok között van pozitív jelentősége. Én a versengést, a gazdasági értelemben vett versengést tágabban értelmezem, mint a piacgazdaság belső automatizmusainak a mű­ködtetését, ill. e mechanizmusok ráengedését a gazdálkodó, vállal­kozó és szükségletkielégítő egyénekre. Egyrészt azért, mert a piac­gazdaság működése eleve tulajdoni hierarchiákra és tulajdonbeli monopóliumokra épül – vagyis nem biztosít egyenlő versenyesélye­ket a tökével kisebb mértékben vagy egyáltalán nem rendelkezők­nek. Másrészt mert pl. a szociális és kulturális szférában nem feltétle­nül a verseny piaci (azaz a tőkelogika által diktált, nyereségmaxima­lizálására ösztönző), hanem valamilyen más formája az előnyösebb az önkormányzó közösség számára. Egy szuverén önkormányzat képes annak kijelölésére, hogy mely területekre terjedjen ki a piaci típusú versengés, és melyekre a versengés nem piaci formája.

Egy önkormányzati társadalom csak versengésre kényszerülő önkormányzatokon alapulhat, az ehhez való átmenet számára a mai Magyarországon valóban a vegyes tulajdoni megoldás merül föl lehe­tőségként, azaz különböző tulajdonformáknak az egymás mellett élése és versengésük a fölény kiküzdésére. Esélyt kell adni arra, hogy bizonyos közösségek, ha úgy látják, hogy a társadalmi tulajdonnak vagy nemzeti tulajdonnak időszakos bérbevétele előnyös a számukra, ak­kor ezt önkormányzati tulajdonként működtethessék. Ott, ahol nem így látják, ott az állami tulajdonnak valamiféle hagyományos alkalma­zása lehetséges. Ott, ahol magántulajdoni viszonyok alakultak ki, ott a magántulajdosi viszonyok érvényesülnek. És ezeknek az egymás mellett élése és a konkurenciája biztosíthatja azt, hogy mindezekben a tulajdoni formákban gazdaságosságot, termelékenységet kikény­szerítő megoldás alakuljon ki. A lényeg, hogy ez a megoldás elmoz­dulást jelentene egy olyan esélyegyenlőség irányába, amely a tőketu­lajdonnal nem rendelkezők számára is módot nyújt arra, hogy beszáll­janak a gazdasági versengésbe, és a saját képességeiknek megfele­lően, saját tartalékenergiájukat mozgósítva igazolódjon vagy cáfolódjon egy ilyen önkormányzati tulajdon – bérleti formában működtetett önkormányzati tulajdon – lehetősége. Nagyon vázlatosan egyelőre ennyit akartam mondani.

Juhász: Egy megjegyzést hadd tegyek. Úgy tűnik, hogy a technikát illetően nem vagyunk kétféle véleményen.

Tütő: Ez nem baj. Nem beszéltünk össze.

Varga Csaba: Nekem könnyebb a helyzetem, mert hárman elmondtátok már a véleményeteket. Ebből két konklúzió rögtön levonható. Igaza­tok van, hogy a fogalmi zűrzavar óriási, s itt egyszer rendet kellene tenni. De ez a „zűrzavar" tulajdonképp normális dolog. A másik, amit mondanék mindjárt az elején, hogy az én utóbbi tíz évemben fokoza­tosan robbantak fel a legkülönfélébb illúziók. Ez valahol ott ért véget, valamikor a 80-as évek közepén, amikorra nyilvánvalóvá vált, hogy Magyarországon az adott társadalmi, gazdasági formációban most nem is lehetséges önkormányzat. Akármit mondunk itt arról, hogy területi vagy tanácsi önkormányzat, akár arról, hogy piaci viszonyok érvényesítése, akár arról esetleg, hogy valamiféle szellemi önkor­mányzás, ezeknek a feltételei nincsenek meg.

Az más kérdés, hogy jó értelmiségi módján mindenki el tud mon­dani egy épkézláb utópiát arról, hogy ő hogyan tudná ezt megoldani. Ha más lenne a történelmi helyzet, más világpiac lenne, más Európa és nem mondom végig a sort. Itt még elmondhatom, talán emlékeztek rá, mi is megírtunk egy Reformvár című utópiát. Utópia idézőjelben. Mert akkor úgy lehetett megírni néhány aktuális gondolatot, hogy „utópia" alcímet adtunk neki. Amiben végül is elmondtuk ugyanazt irodalmi köntösben, amiről idáig beszéltünk, de tudva azt, hogy nincs ennek semmifajta nagyobb realitása az adott korszakban.

Az első kérdés az, hogy önkormányzatról akár mint lehetőségről is csak akkor lehet beszélni, ha egyszerre beszélünk tulajdonról, piac­ról, értékekről vagy információkról. Önmagában nem lehet beszélni önkormányzatról. A másik ilyen állítás, amit a Juhász Pali mondott és nekem ugyanúgy vesszőparipám az utóbbi 3-4 évben, hogy amíg nincs személyre szóló tulajdon, amíg nincs tulajdondarabja mindenki­nek, gazdaságban, politikában, közigazgatásban és minden egyéb­ben, addig se piac nincs Magyarországon, se önkormányzat nincs Magyarországon. És az, hogy milyen technikával lehet azt elérni, hogy a gazdaságtól kezdve a szellemi életig az egyes ember tulajdo­nossá, tehát autonómmá válhasson, ez egy más kérdés.

Aztán ugyanilyen alapkérdés – nem került szóba idáig – ez a bizonyos tulajdonosi tudat. Itt beszélünk – én is – közösségi tulajdon­ról, mint lehetőségről. Csakhogy a mai társadalomban, főleg a falvak­ban a közösségi tulajdonnak a jogi garantálása után és annak a sze­mélyes használatbavétele után még szükség van egy harmadik di­menzióra, bizonyos tudati elfogadásra. Másképpen fogalmazva, én azt látom, hogy a közösségi tulajdont akkor fogja az egyén használni, ha ezt magántulajdonként élheti át. Tehát a számára megfogható konkrét közösségi tulajdondarab akkor fontos neki, ha ezt magántulaj­donosi tudattal működtetheti. Tehát a sajátjának tekintheti.

Én az elmúlt tíz évben ilyen szempontból két dologgal foglalkoz­tam. Az egyik, hogy csináltunk egy kísérletet a területi autonómiára, a területi önkormányzásra a Sió mentén. Másrészt az elmúlt két vagy három évben lényegében gazdasági vállalkozásokat csinálok, kisszö­vetkezetet és kft.-t. És mindkettőből néhány aktuális konzekvencia levonható. Kezdem az utóbbival, mint friss élménnyel. Magyarorszá­gon ma továbbra is „államszocializmus" van. Nincs gazdasági piac, nincs tőkepiac. Ennélfogva a megalakult új szerveződések, bármit is akarunk tenni ez ellen, ugyanúgy működnek, mint a hagyományos, eddigi állammonopolista vállalatok. Ennek sokféle oka van. Néhányat sorolok, számtalan egyéb is felsorolható. Az egyik az, hogy miután az állampolgárnak nincs nagyobb tőkéje, hanem minimális pénzekkel lép ezekbe a vállalkozásokba, az egyéni tőkeérdekeltsége mínusz felé mozog. Tehát ha elveszti a belépő 50 ezer forintját, vagy nem tudom mennyit, akkor se történik semmi. Tehát nincs igazán érde­keltté téve a vállalkozásban, merthogy nem igazán részese. Továbbá: miután a gazdasági információk és gazdasági kapcsolatok éppúgy monopolizáltak, mint korábban, az új szervezetekben is szükségsze­rűen kialakul egy elit, amelyiknek birtokában van jobb esetben az információ is, meg a kapcsolatrendszer is. És a résztvevő tagság, legyen az szövetkezet vagy akár kft.-tagság, nem tesz mást, mint hogy ebben a helyzetben rákényszerül a hagyományos bérmunkás-kívülállásra. Ha tetszik, akkor most itt egy újfajta diktatúra jön létre. Ugyanaz mint a tsz-ekben korábban. A tsz átalakult vállalatszerű szervezetté, ahol egy gazdasági elit – három, öt, tíz ember-tulajdon­képpen minden szempontból diktatúrát tud gyakorolni az egész szer­vezet és az egész tagság fölött. Ugyanez újra megismétlődik. Tehát mindez azt hiszem, jelzi – ha érintőlegesen is -, hogy valójában illúzió, hogy ezekben az új szerveződésekben lehet bármilyen fajta belső demokrácia, bármilyen fajta tulajdonosi érdekeltség vagy bármilyenfajta önkormányzási esély; éppúgy egy nagyon szűk professzionalizált menedzseri réteg kezébe kell letenni a döntéseket. Ez egy ilyen struktúra.

Ugyanezt nézhetjük egy másik szempontból, a területi kísérlete­ink szempontjából is. Ahol ugye mi meghirdettük elvként rögtön az elején – még 79-80-ban -, hogy egyszerre kell gazdasági, közigaz­gatási, politikai, kulturális autonómiát vagy önkormányzást megkísé­relni. Teljesen világos, hogy az adott feltételek között a legjobb szán­dékok mellett is ez tulajdonképpen lehetetlen volt. Bizonyos átmeneti lehetőségek vagy esélyek kirajzolódtak, ezek azonban csak annyiban érdekesek, hogy a mostani, messze nem a végére érő válság eleje vagy közepe táján arról lehet elmélkedni, hogy a lehetséges működési technikák kialakítása érdekében ezek milyen tapasztalatokat jelente­nek. Mondjuk, el lehet mondani ilyen szempontból azt, hogy a kultu­rális egyesületekben az a néhány személy, aki átvette ott a hatalmi, uralmi szerepet egy jól felfogott és esetleg tisztán értelmezett elkép­zelés jegyében, hogyan tudja a helyi hatalmat (és ezen belül a teljes mértékben összefonódott gazdasági és politikai hatalmat) bizonyos mértékig kontrollálni. A töredékes önkormányzat egy elfedett helyi diktatúrába itt-ott legföljebb bele tud piszkálni, de nem tudja megvál­toztatni.

És hát persze itt sokféle utópiát kell még felszámolni. Ugye min­den most megalakult párt vagy szervezet harsogja, hogy „alulról épít­kező társadalom", „alulról építkező reform", vagy egyéb ilyen bohó­ságok. A magyar társadalomban alul az a hárommillió társadalom alatt élő szegény, deprimált, kiszolgáltatott ember van, aki örül, ha majd kenyere lesz, nem hogy alulról szervezzen bármit. Ugyanez igaz a gazdasági szervezetekre is. Ahol a segédmunkás, betanított mun­kás, sőt adminisztrátor réteg számára már az óriási vívmány lenne, ha a mai meglévő minimális jövedelmét konzerválni tudná. Szó nincs arról, hogy bármiféle esélye lenne arra, hogy ö fel tudna nőni egy önkormányzati mechanizmushoz vagy akár ehhez hasonló szerep­hez.

Lengyel Laci azt mondja, hogy az önkormányzat csak akkor tud működni, ha piaci viszonyok közé kerül. Ez nyilván fordítva is igaz. Tehát nincsenek piaci viszonyok önkormányzat nélkül. Ugyanakkor egy harmadik igazság is van, hogy most mit értünk piacon, mit értünk önkormányzaton? Mert ha egy teljesen szabad, kontroll nélküli piac­ban gondolkodunk, akkor ez kizárja az önkormányzatot. Az önállósá­got. És fordítva, ha itt az önkormányzaton valamifajta új, rejtett dikta­túrát értünk, bármilyen formában is, akkor a piacot teljes mértékben kizárjuk. Ezért mondtam az elején azt, hogy jó lenne tisztázni a fogal­makat: mi az, hogy piac, mi az, hogy önkormányzat.

Most az önkormányzat másik értelméről, a területi önkormány­zatról… Magyarországon ma semmilyen területi autonómia nin­csen. Már jogilag is csak részben. Még a közép- vagy nagyobb váro­sok esetében sincs. És hát ebből az következik rögtön, hogy ki kéne találni egy olyan fajta területi szétdaraboltságot, ami nem szétverést jelent (bár van mit szétverni), hanem valamifajta egymáshoz kap­csolódás képességét és lehetőségét. Ebből számos részkérdés adó­dik. Mondjuk a mai feudálsztálinista vármegyéknek a lebontása, az uralkodó megyékből képviselő megyévé való átalakulása, amely mint egy új típusú, nagyobb területi önkormányzat lehetne újabb, második kontrollfolyamat a kormányzás fölött. A Parlament mellett. Mostaná­ban ugye nagyon sokan valamilyen mértékben visszamennek az Erdei-Bibó-féle korábbi koncepcióhoz, hogy településcsoport vagy vá­rosmegye legyen; olyan fajta természetes társadalmi, gazdasági, te­rületi egység, amely esetleg valamikor képes lenne önállóságra az általam mondott értelemben. Tehát hogy képes annyi nemzeti va­gyont termelni, amennyiből van annyi jövedelem, hogy önfinanszíro­zási mechanizmusban is el tudja a településcsoport önmagát tartani. Most ettől nagyon messze vagyunk, mert semmifajta feltétel, begya­korlott működési technika, ehhez kialakult készségek, ehhez hozzáta­padó értékek és információk nincsenek meg. Ezért szembe kell nézni azzal a folyton elfedett kérdéssel, hogy lehetséges-e más típusú tár­sadalom, mint amelyik a piac által lehet képes a gazdasági önkor­mányzásra?

Egy dologban bizonyos vagyok, hogy sokféle tulajdonformára van szükség helyi, területi szinten is, de én is úgy gondolom, nem elég egyszerűen azt mondani, hogy közösségi tulajdon kell, hanem ezt fel kell bontani különböző típusú és különbözőképpen működtetett közösségi tulajdonformákra. Mondhatjuk, hogy legyen helyi önkor­mányzat. De mi ez? Hogyan tudja a tulajdont működtetni? Ezekre milyen gazdasági szervezeteket képes kitalálni, vagy adaptálni? E szervezeteket hogyan tudja „önkormányoztatni"? Ezek az össze­függések egyáltalán nincsenek végiggondolva. Például én is azt mon­dom, hogy az iskolareform egyik alapkérdése az lenne, hogy az álta­lános iskolát vegyük el ettől az állami magántulajdontól és adjuk vissza a köztulajdonba, tehát falu-, vagy várostulajdonba. És bízzuk rá valami fajta helyi – mondjuk – iskolaszékre vagy bárminek nevezhető tulajdonosi szervezetre ennek a helyi tulajdonnak a működtetését, és az egész szellemi irányítását. De itt már rögtön ugyanaz a probléma, amit a Pali már említett, hogy ha ezt az iskolaszéket tulajdonosként és jogos tulajdonosként azok kezébe tesszük le, akik ebben érdekel­tek – a helyi gazdálkodó szervek, a helyi társadalom, különböző csa­ládok képviselői, pedagógusok – akkor itt megint életbe lép egy ko­rábbi szervezetet konzerváló mechanizmus és érdekeltség, és ez aligha lesz sokkal hatékonyabb működés, mint ami eddig volt. Mond­hatjuk azt, hogy legyenek ebben a szervezetben független szakértők, akik épp a függetlenségük miatt valamilyen mértékben kívülről nézik és képesek elszakadni az adott viszonyoktól. De ez aligha kivihető országos méretekben, hogy, mondjuk, háromezer településen kilenc­ezer független szakértőre bízzuk rá a nem tudom hány ezer iskola működését.

Tehát sem elméletileg, sem gyakorlatilag nincsen végiggondolva az, amiről a szólamokban nap mint nap beszélünk.

Történelmi háttér

Az önkormányzat és az önigazgatás elméleti vonatkozásai a két világháború közötti tőkés Európában igen szerteágazók. Elemeik szinte minden baloldali irányzat eszmevilágában megtalálhatók, rövidebb vagy hosszabb történelmi távlatra vonatkoztatva. Jóval szűkebb, bár még mindig a véltnél jóval sokrétűbb az önkormányzat gyakorlata. Itt is beszélhetnénk 1919-1920 torinói gyárfoglalásairól és az ottani üzemi bizott­ságokról; baloldali francia, belga, csehszlovák községtaná­csok tevékenységéről; a „vörös Bécs" városi önkormányzatá­nak nagyarányú szociális programjairól, de még a szociálde­mokrata vezetésű magyarországi Általános Fogyasztási Szö­vetkezet törekvéseiről is. Ám önkormányzó termelőegységek tartós tevékenységéről csak igen korlátozott értelemben szól­hatunk. Ez teszi nagyon jelentőssé a Spanyol Köztársaság­ban az 1936. július 18-i ellenforradalmi lázadás után kibonta­kozott, igen kiterjedt, alulról, spontán módon létrehozott ön­kormányzó gazdasági szektort. Ehhez hasonlót a második világháború után sem igen találunk Európában.

A polgárháború hatalmas irodalmában az önkormányzat problémája aránylag szerény megvilágítást nyer, különösen a hadtörténethez és a politikatörténethez képest. Ennek egyik oka, hogy az „autogestión" főszereplői a spanyol anarcho-szindikalisták voltak, ők pedig nem álltak közel a leggazda­gabb irodalmi termést produkáló polgári, illetve kommunista történetírás szívéhez. Maguk az anarchisták viszont a polgár­háború után többé nem játszottak számottevő szerepet a spa­nyol munkásmozgalomban. Az egyéb okok között a legfőbb, hogy 1936-1939 között a nemzetközi és a belpolitikai körül­mények igen rossz környezetet teremtettek az önkormányzat szabad és sikeres kibontakozásához.

Röviden a keletkezés pillanatáról. A júliusi lázadás után, szeptember 4-ig még polgári köztársasági kormány (José Giralé) vezette az országot. Elődeitől abban különbözik, hogy hajlandó volt felfegyverezni a felkelőkkel harcba szállt mun­kásokat, illetve tudomásul venni, ha önmagukat fegyverezték föl. Szeptember 4-én az Általános Munkásszövetség (UGT) veterán szocialista vezetője, Francisco Largo Caballero ala­kított kormányt – immár szocialista és. kommunista miniszte­rek bevonásával. Ehhez a kormányhoz november 4-én – ál­lam- és politikaellenes doktrínáik szögre akasztásával – az anarchisták és az anarcho-szindikalisták is csatlakoztak négy miniszterrel, átmenetileg alárendelve a kormányrészvételt tiltó doktrínájukat a fasizmus elleni egységes harc követelmé­nyének.

A lázadás szétzilálta a kormányzat és a gazdálkodás ad­digi szövetét. A végletesen kiélezett osztálykonfliktus során a nagy földbirtokosok és a nagyobb gyárak tulajdonosai túlnyo­mórészt vagy a lázadók mellé álltak, vagy – megrémülve a felfegyverkezett nép elementáris megmozdulásaitól – kül­földre távoztak. Ennek nyomán támadt az az új szükséglet, hogy a köztársaságiak birtokában maradt területen az igazga­tást és a termelést saját erőik vegyék a kezükbe. Ám a polgári republikánus kormánynak nem volt olyan apparátusa, amely ezt országos méretekben megoldhatta volna; komoly kísérle­tet sem tettek rá. Egyetlen erő volt, amely ezt a feladatot – a maga módján – megoldhatta: a harcra kelt nép, s ezt nem is habozott megtenni. Az országban több ezer mezőgazdasági kollektíva keletkezett, amelyek a lázadóktól megtisztított terü­leten a művelhető földterület reálisan mintegy egyharmadát (különböző számítások szerint 17-47%-át) művelték. Eredeti formájukban ezek nem voltak teljesen egységesek. Erre (azon túl, hogy különböző irányzatok képviselői domináltak bennük) elégséges magyarázat az, hogy hamarabb alakultak, mintsem bárki rendeleti úton közös mederbe terelhette volna őket. Mindenesetre a dolgozók nagyfokú találékonyságról tet­tek tanúbizonyságot. Nélkülük a lázadás utáni első hetekben nagy valószínűséggel összeomlott volna a termelés és a köz­ellátás, amint a nép által létrehozott új önkormányzati szervek nélkül a közigazgatás is. Egyszersmind az iparban is létrejöt­tek a különböző szakszervezetek képviselőiből álló munkás­ellenőrző bizottságok, illetve – ahol a tulajdonos árulóvá lett, vagy magára hagyta az üzemet – a Vállalati Tanácsok.

A kollektívák aránya és jellege országrészenként nagyon eltért. A baszk tartományokban szinte teljesen fennmaradt a hegemón republikánus burzsoázia magángazdálkodása. Az anarchista többségű Katalóniában és Aragóniában viszont túlnyomórészt kollektív termelőegységek működtek, jól tagolt önkormányzattal.

Az irodalom gyakran hangsúlyozza a kollektivizálás és a kollektív termelés spontán népi jellegét. Ezt azonban csak jelentős megszorításokkal fogadhatjuk el. A kollektív termelő­egységek és a vállalati önkormányzatok ugyanis nem valami­féle, a lázadás után kibontakozó új társadalmi erők vezetésé­vel jöttek létre és tevékenykedtek. Nagyon kevés kivétellel a

Spanyolországban akkor létező két nagy, milliós taglétszámú szakszervezeti szövetség emberei vették kezükbe az esemé­nyek irányítását. Az Országos Munkakonföderáció (CNT) anarcho-szindikalistái és a szocialista vezetésű, de 1935 óta a kommunistákat is felölelő Általános Munkásszövetség (UGT) osztozott a pozíciókon, helyi befolyásuk mértékében.

Talán különös, hogy éppen Katalóniában és Aragóniá­ban, ahol az anarchisták domináltak, került sor először a kol­lektivizálás rendeleti szabályozására. Az agrárviszonyokra vonatkozó határozatok itt a CNT 1936 szeptemberében összehívott parasztkongresszusának javaslatán alapultak;¹ ok­tóberben viszont, a katalán tartományi kormány, a Generalitat adott ki rendeletet az iparvállalatok köztulajdonba vételéről, illetve munkásellenőrzéséről.

A talány csupán látszólagos. Egy országban, ahol a kol­lektív termelői társulások és a rájuk épülő szabad társadalom ideológiájának akkor már legalább 70 éves mozgalmi háttere volt, s ahol milliós taglétszámú anarcho-szindikalista szak­szervezetek működtek, szükségképpen olyanok irányították a helyszínen is a kollektivizálást, akiknek több-kevesebb fo­galma volt a libertáris kommunizmus anarchista teóriáiról, a termelőközösségekre vonatkozó elképzeléseikről. Az imént említett katalán dokumentum is eléggé pontosan szabályozza a kollektivizálás formáit, mértékét és a társadalmasított ter­melőegységek működésének módját. Ám magából a híres október 28-i dekrétumból és az irodalomból is tudjuk, hogy a szabályozást jóval megelőzték a jogilag nem rendezett töme­ges kisajátítások. Ezek esetenként a későbbi szabályozástól eltérő normákat alkalmaztak (elsősorban többet, mást és más módon kollektivizáltak). A lázadással szembefordult tömegek kezdetben láthatóan elvonatkoztattak azoktól a külső körül­ményektől, amelyek később engedményekre, a doktrína la­zább kezelésére kényszerítették magukat az anarcho-szindikalistákat is. (A republikánus burzsoázia vagyonának leg­alább elvi tiszteletben tartása, a középrétegek érdekeinek vala­melyes figyelembevétele; a nem fasiszta tőkés államok polgá­rai anyagi érdekeltségeinek szem előtt tartása, a hadviselés érdekei stb. stb.)

A kollektív gazdálkodó egységek jellege

Ismét utalva a háborút kísérő társadalmi folyamatok bonyo­lultságára, meg kell jegyeznünk, hogy a libertárisok (anarchis­ták) döntő befolyása alatt álló területen a társadalmi átalak ítás jóval messzebb ment, mint más területeken, ahol a népfront pártjai „új típusú demokratikus köztársaság" kialakítására vettek irányt. Éppen emiatt azonban az anarchisták vezette területen alakultak ki a legjellegzetesebb önigazgató képződ­mények, egészen az Aragónia egy részét önállóan irányító, Fraga székhelyű Aragóniái Tanácsig, amely egy éven keresz­tül (1937 augusztusáig) szinte köztársaság volt a köztársasá­gon belül.

Bár a kollektivizálás történetének még jócskán vannak elégtelenül tisztázott vonatkozásai, az 1970-es évek óta e téren sok új eredmény született. Ehelyütt két alapmunkát emelnék ki, a veterán anarcho-szindikalista átélő, Zafón Bayo írását és a hatalmas kutatómunkát végzett német szaktörté­nész, Bernecker monográfiáját.²

A túlságos elvontság elkerülése végett ezúttal nem a kö­zösségek viszonyainak összegezett leírását adnám, hanem egy adott, jellegzetes közösség konkrét képét rajzolnám meg.

Alcorisa 400 lakosú község volt az Aragóniái Tanács igazgatta területen, jó földekkel, és – ami Spanyolországban igen fontos – elegendő vízzel. Határa zömmel nagybirtokok­ból állt, de sok kistulajdonos is volt. A falu lakóinak csak 5%-a végzett ipari tevékenységet egy kis olajütőben, a malomban, egy szappanfőzőben és a szódavíz-"gyárban". A földmunká­sok és az ipari bérmunkások főleg anarcho-szindikalista szer­vezetekhez kötődtek. Volt bizonyos befolyása a köztársasági polgári pártoknak. Azana köztársasági elnök Baloldali Köztár­sasági Pártjának (IR) és a Köztársasági Egyesülésnek (AR) is. Működött a libertáris káderszervezet, az Ibériai Anarchista Föderáció (FAI) egy kis csoportja is.

A felkelés után a község 8 napig a lázadók kezén volt. Mivel azonban távol esett a támadás fő irányaitól, néhány nap elteltével visszafoglalta a lázadók elől a hegyekbe vonult, va­dászpuskákkal és öreg pisztolyokkal fölszerelt munkás-pa­raszt milícia.

Ennek nyomán a faluban Védelmi Bizottság alakult. Tíz taggal képviseltette magát a CNT, 22 taggal az IR és az AR, illetve a FAI. Ugyanebben az arányban épült föl a község 5 tagú központi Intézőbizottsága (CCA). Elhatározták, hogy egységes szakszervezetet hoznak létre (vagyis a szórványo­san jelenlevő l/G7-tagokat is a CNT keretében és elvei alap­ján szervezik).

A bizottságokban heves vita folyt arról, hogy maradjon-e fenn egyelőre a magántulajdon és a magánkereskedelem, vagy vegyenek azonnal mindent a saját kezükbe, a minimális önellátás biztosítása érdekében. Mindez „élesben" vetődött föl, mivel beállt az aratásidő és 500 ember a hadsereg(ek)ben a fronton volt.

Első lépésként – a gépek szűkében lévő gazdaság érdeké­re tekintettel – a CCA elkobozta a nagybirtokosok mezőgazda­sági gépeit és hozzá értő dolgozókból csoportot szervezett a kezelésükre. A falu határát körzetekre osztották, amelyeket a dolgozók meghatározott csoportjai műveltek. Egy-egy képvi­selőjükből bizottság alakult, amely döntött a munkálatok sor­rendjéről. Ez volt a létrejövő termelési közösség magva.

A közösségbe az 1936 júliusa előtti szakszervezeti tagok külön felvételi eljárás nélkül léphettek be, a többiek belépését a közgyűlés hagyta jóvá. A kilépést elvileg lehetővé tették, de a közgyűlés joga volt eldönteni, hogy indokolt-e; ha nem, a kilépő nem vihette ki a javait.

Az Intéző Bizottság (CCA) élén „főtitkár" állt. Többi tagja szakterületeket irányított (mezőgazdaság, ellátás, munka­ügyek, oktatás). A közgyűlés jelölte ki őket, kizárólag szak­szervezeti tagokból (a kivételhez a CNT jóváhagyása kellett). A közgyűlés havonta ült össze, ez volt a néphatalom élő szer­ve. Szabályzatát két haladó, republikánus ügyvéd készítette. Döntéseit egyszerű többséggel hozta; esetleges rendkívüli üléseit a CCA hívhatta össze. A vezetők elvben visszahívha­tók voltak.

A pénzt eltörölték – bonokkal helyettesítették. Ezek nem kapcsolódtak szorosan a munkateljesítményekhez, hanem az életkori szükségletekhez és a család méreteihez igazod­tak. A közgyűlésen minden alkalommal tájékoztatták a lako­sokat a falu anyagi helyzetéről.

Az egyházi javakat elkobozták. A templomot filmvetítő-helyiséggé, egy kisebb kolostort iskolává alakítottak. A két magántulajdonú garázs egyikéből cipészműhely lett, a ked­velt régi főnök vezetésével. Javítómunkákra állandó építőbri­gádot szerveztek. Új létesítmények is születtek. Kolbász­gyártó műhelyt hoztak létre, amely (egyéb termékek fejében) az egész körzetet ellátta. Szállodát és közös tehénistállót épí­tettek. Ennek azért volt jelentősége, mert a nagybirtokosok külterjes állattenyésztése sok kárt okozott a kisparasztok és bérlők parcelláin. A szakszervezeti házat is kibővítették. Egé­szében elmondható, hogy abban a nyomorúságos helyzet­ben, melyben létrehozták, az önkormányzat működött, a falu lakóinak fennmaradását sikerrel biztosította. Legfőbb ered­ményüknek az tekinthető, hogy megszüntették a javak szélső­séges egyenlőtlenségét, a szegények számára is létfeltétele­ket teremtettek; a szolgáltatásokra a közösség minden tagjá­nak eredendően joga volt.

Aragónia, különösen pedig Katalónia más részein a CNT túlsúlya nem volt ennyire elsöprő. Sokhelyütt az UG7-val, vagy a négy munkáspárt egyesüléséből létrejött kommunista PSUC (Katalónia Egyesült Szocialista Pártja) szervezeteivel kellett egyezkedni, megállapodni. Sok községben nem vált el egymástól a községi igazgatás és a létrehozott kollektív ter­melő közösség vezetése. Noha a kisparasztok birtokai elvileg megmaradhattak (és gyakran meg is maradtak), a bizottságok egyetlen közösségként kezelték a lakosságot, egységesen intézték termelési, politikai, művelődési, egészségügyi, ellá­tási ügyeit.

Sokhelyütt kiütköztek a primitív egyenlősdi nyomai. Egyes mezőgazdasági birtokokon a brigádok hetenként vál­tották egymást a kijelölt földdarabokon, nehogy a föld minősé­gének kisebb-nagyobb különbségeiből jövedelmi, majd pedig vagyoni eltérések keletkezzenek.

A városi kommunák kísérletei döcögve haladtak előre. Itt a bér általában fennmaradt, de szélsőséges egyenlősítő ten­denciákkal. Feljegyezték pl., hogy Valenciában 1936 augusz­tusában egy fodrász és a város vezető mérnöke azonos fize­tést kapott. (E primitív egyenlősdi gyökerei az aragóniai föld­munkások nagy többségének földhöz ragadt szegénységére nyúlnak vissza. Amikor fegyveres osztagaikat a nagy váro­sokba vezényelték, egy fürdőszoba látványa elegendő volt ahhoz, hogy valakit a burzsoáziához soroljanak… Spa­nyolország nagy része valóban kevéssé volt érett arra, hogy az önigazgatás kapitalizmus utáni formációként verjen gyöke­ret benne.)

Az Aragóniai Tanácsban és bizottságaiban nem csupán anarchisták hanem szocialisták, kommunisták, a trockista szí­nezetű POUM és a kis Szindikalista Párt hívei is működtek. Mindazonáltal az anarcho-szindikalisták túlsúlya egyértelmű volt. Az összetűzések általában nem a helyszínen keletkez­tek, hanem az országos politika súrlódásainak az áttevődései voltak. A Tanács, amelyet tagjai – és nemcsak a kommunista közreműködők – olykor Aragóniai Szovjetnek neveztek, ér­deklődött a szovjet tapasztalatok iránt is. így került sor arra, hogy 1937 elején küldöttséget menesztettek a Szovjetunióba, két anarcho-szindikalista és egy kommunista részvételével. Moszkvában nagy előzékenységgel fogadták őket, ám első­sorban új nagyüzemeket, szociális intézményeket, kultúrhá­zakat mutattak nekik, igen szoros – szabad tájékozódásra alkalmat nem adó – program keretében. Így hát a delegáció libertáris tagjai elégedetlenül tértek haza, míg a kommunisták jóval pozitívabban ítélték meg a látottakat.

Az önigazgató közösségek „röppályája" a népfront éveiben

Önigazgató termelői és szolgáltató társulások Spanyolor­szágban egészen a polgárháború végéig működtek, bár a hadi helyzetnek megfelelően fokozódó állami-hatósági szabá­lyozás közepette. Az anarchisták vezette kollektívák fénykora 1936 júliusa és 1937 augusztusa közé tehető. Az utóbbi dá­tum – az Aragóniai Tanács feloszlatása – cezúra: ezután újabb közösségek általában már nem alakultak, s a régiek is lassan az országos helyzethez idomultak. Magában véve az is harci tereppé változtatta őket, hogy a köztársaság egyes erői a magántulajdont, mások a központilag erősen szabályo­zott köztulajdont, ismét mások az autonóm önigazgató egysé­gek laza hálózatát tekintették a gazdálkodás kívánatos kere­tének. Ennek megfelelően, ami pl. az anarchisták számára mesebeli vívmány volt, azt a kommunisták vagy a centrista szocialisták anakronisztikus ostobaságnak tekintették. Mind­ez a köztársaság doktrínákkal túlságosan is átitatott politikai életében nagy feszültségeket, olykor gyilkos indulatokat is szült. Erre a talajra telepedett rá azután a köztársaságot jelen­tős támogatásban részesítő, eleinte óriási tekintélynek ör­vendő Szovjetunió akkor kiéleződő politikai deformációinak az áttevődő hatása: a trockisták elleni hajsza, az NKVD titkos spanyolországi tevékenysége, az erőszakos egységesítő tö­rekvések ellentétükbe forduló, megosztó hatása.

Franco uralma egyszeriben „feloldotta" a dilemmát. A közösségek vezetőit súlyos büntetésekkel sújtották. Tisztsé­get nem viselő tagjaikat – ha önként lemondtak a földkisajátí­tás során kapott földekről – nem büntették, de kizárták a föld­bérlés lehetőségéből. Különösen durván büntették a dolgozók oldalára állt értelmiségieket: tanítókat, ügyvédeket, papokat. Az északi vidékeken külön börtönt létesítettek papok és más egyházi személyek számára.

Némi összegzésféle

Ha összegzésül megpróbáljuk a magunk számára értelmezni az 1936-1939 közötti spanyolországi önigazgatási kísérletek (olykor nem is csak kísérletek) tanulságait, a helyzetüket be­folyásoló, sorsukat meghatározó tényezőket két nagy cso­portba sorolhatjuk. Az egyikbe azok a mozzanatok kívánkoz­nak, amelyek szorosan az adott történeti helyzethez kötőd­nek, s így nem is vetíthetők ki más korokra, más színterekre. A másikba azokat a momentumokat sorolhatjuk, amelyek ma­guknak az önigazgató társulásoknak a természetes és el nem hárítható problémái, legalábbis mindaddig, amíg nem olyan gazdasági rendszerben (sőt: világrendszerben) működnek, amely maradéktalanul az önigazgatás logikája szerint épül föl.

1. Az első csoportba sorolhatjuk azt a körülményt, hogy a spanyolországi termelő és szolgáltató kollektívák egy véres és pusztító belháború menetében jöttek létre és fejtették ki a tevékenységüket. Ha mindez a XIX. század valamely polgár­háborújában zajlik, a végletes decentralizáció akár a prog­resszív erők hasznára is válhatott volna. Lehetőséget adha­tott ugyanis arra, hogy az egymástól elvágott termelő és szol­gáltató egységek gazdaságilag és önvédelmi szempontból is életképesek maradjanak. Ám 1936-ban a helyzet más volt. Míg a közösségek saját léte és munkájuk logikája a maximális decentralizációt kívánta volna meg, a háború, a katonai ellá­tás szükségletei az eszközök lehető legnagyobb központosí­tását, bizonyos ágazatok erős kormányzati szintű kézbentar­tását igényelték. A kétféle – egyaránt objektív – szükséglet ta­lálkozása törvényszerűen konfliktusok sorozatának a forrá­sává lett; az összeütközések pedig áttevődtek a politika teré­re, kiélezett szituációkat szültek. Ezeket az anarchizmus és a szocializmus korábbi történeti összeütközései is motiválták. A háború tehát igen ellentmondásos szerepet játszott a kollek­tívák sorsában. Egyrészt egészében neki köszönhették a lé­tüket: ha a lázadás következményei a köztársasági területen nem zilálják szét a termelés magántulajdonon alapuló szerke­zetét, az önigazgató egységek létre sem jöhettek volna. Más­részt a hadviselés mint önigazgató közösségeket kétségtele­nül deformálta őket.

2. Egy másik, erősen korhoz kötött tényező, hogy a kora­beli szocializmus legtöbb szektora idegenkedett az önigaz­gatás decentralizációt sugalló elvétől. A centralizáció háború sugallta szempontja jól illeszkedett a kommunisták, a cent­rista és a jobbszárnyhoz tartozó szocialisták egész jövőképé­be, a központilag tervszerűen irányított szocialista gazdaság hipotézisébe. Az önigazgatás szorgalmazása szemükben a háború szempontjaitól függetlenül is tévútnak, kisiklásnak tűnt. Ami pedig a polgárság republikánus és nemzetiségi párt­jait illeti, ők éppen a kisebb és a közepes magánvállalkozá­sokhoz képest (amelyeknek érdekeit képviselték) vélték törté­neti visszakanyarodásnak az önigazgatást.

3. Végül nem feledkezhetünk meg a korabeli önigazga­tás ideológiájának leegyszerűsítő vonásairól sem, ami abból is fakadt, hogy a kollektívák egy része csak a legszegényeb­bek számára volt vonzó lehetőség. Elsősorban a kezdetleges egalitarizmus ötlik szembe. A közösségektől idegenek voltak nemcsak a számottevőbb jövedelemkülönbségek, hanem az egyéni érdekeltség ennél szelídebb formái is, pl. hogy egy-egy dolgozó tartósan ugyanazt a földdarabot munkálja meg. Külön ütközéseket okozott, hogy ezt a merev egalitarizmust sok közösségben egyeztetni kellett az UGT, vagy a kommu­nisták elképzeléseivel. Tény, hogy a közösségek, legalább 1937 tavaszáig, erősen ideológiai motivációjúak voltak. Ez a praktikum szempontjából hátráltató tényezőnek bizonyult: a bonyolultabb fizikai és a kifejezetten szellemi tevékenység aláértékeléséhez vezetett, ennek minden következményével.

Ha figyelembe vesszük a felsorolt gyengítő tényezőket, ezek elkerülhetők, vagy kiküszöbölhetők. A háborús környe­zet többé-kevésbé kizárható kísérője a mai önigazgatási kí­sérleteknek. A modern kiutat kereső marxista ihletésű szocia­lista ideológiákban előrehaladt az ultracentralizált gazdasági építmény súlyos fogyatékosságainak az erőteljes bírálata, valamiféle önkormányzat fontosságának a felismerése. Az sem szükségszerű, hogy az autodetermináció hívei primitív egalitárius, vagy izolációs elképzelésekre építsék önigazgató közösségeiket. így tehát – mondhatnók – az önigazgatás mai perspektívái jobbak az ötven év előttieknél.

Az önigazgatás bizonyos kérdőjelei azonban már Spa­nyolországban is túlmutattak ezeken a korhoz és helyhez kö­tött mozzanatokon és ma is fennállnak, részben a pillanatnyi szituáció által determinált, részben azonban elvi akadályként.

Minden olyan önigazgatási kísérletnek, amely nem a dol­gozók önkormányzatán alapuló társadalomban (még ke­vésbé önkormányzó társadalmakra épülő világgazdasági rendben) működik, talán leglényegesebb ellentmondása, hogy ilyen ideális helyzet híján a kollektívák külső kapcso­latai elvileg különböznek belső viszonyaik természetétől. A termelő egységen belül jó esetben a kollektív döntések, a nagyfokú egyenlőség, a szolidaritás jegyében folyik a munka.³ Mihelyt azonban a kollektív gazdaság kilép a gazdasági cselekvés nemzeti vagy nemzetközi terepére, ott ettől idegen elvű közegben kell helytállnia. Ez lehet a tőkés piac dzsungele, vagy a szocialista államnak az önigazgatás szempontjaival összhangba nem hozott preferenciarendszere, ezen alapuló szabályozó eljárásai. Ez a környezet könyörtelenül szorít­ja a közösséget vagy arra, hogy belső viszonyait a na­gyobb hatékonyság érdekében hozzáidomítsa a környe­zethez (s ebben az esetben az egyenlőség elvét a teljesít­mény szempontja gyűri maga alá), vagy arra, hogy elszi­getelődjék, begubózzék. Spanyolországban ez abban tük­röződött, hogy azok a közösségek maradtak tovább működő­képesek, amelyek zömmel a helyi ön- és közellátás feladatait látták el. Azok viszont, amelyek korábban szerteágazó áru-és pénzkapcsolatokat tartottak fenn, nagyon hamar kormány­segítségre szorultak (forgótőkehitel, anyagbeszerzés, értéke­sítés dolgában) és ezzel erős állami kontroll alá kerültek, még ha ez nem mindig öltött is tetten érhető jogi formát.

Mai önigazgatók számára viszont ez annyit jelent, hogy először hatékony tőkés (vagy félállami) vállalatként kell bizo­nyítaniuk életképességüket. Ezután kísérelhetik meg, hogy a társadalmat és a termelést a maguk képére formálják, akár csak egy ország méreteiben is.

Összes kérdőjelei ellenére az 1936 és 1939 közötti Spa­nyolország önigazgató törekvései – az egészen más jellegű jugoszláv kísérlettől eltekintve – a legnagyobb tömegeket mozgató és leghosszabb ideig fennálló önigazgató szektor tapasztalatát hagyták ránk, amelyet kár lenne az „anarchis­táknak" szóló szokásos kézlegyintéssel elintézni.

A katalóniai és aragóniai kollektivizálás dokumentumaiból (1936)

Az alább közölt dokumentumok további részleteket világíthat­nak meg ezen önigazgató szektor működésével, a termelő kollektívák életével kapcsolatban.

Az első dokumentum, a CNT által összehívott 1936. szeptemberi katalóniai parasztkongresszus tervezete a földek kol­lektív tulajdonba vételéről, olyan időpontban született, amikor Katalóniában a tényleges hatalom még szinte teljesen az anarchista milíciák kezében volt, bár az autonóm katalán kor­mányt a republikánusok tartották kézben. Ennek megfelelően itt az anarchista doktrínát enyhébben korlátozzák a más szer­vezetekkel folytatott egyezkedésnek a szövegben egyébként külön megemlített szempontjai. A másik két dokumentum (a kongresszus 5., ill. 7. napirendi pontjának vitáját lezáró hatá­rozatok) ugyancsak az anarchisták mezőgazdasági és falusi politikáját tárgyalja.

*

1. Az 1936. szeptemberi katalóniai tartományi parasztkongresszus határozata a föld kollektivizálásáról és a szakszervezeti egységről.

A Bizottság, miután behatóan tanulmányozta azokat a többrétű jelleg­zetességeket, amelyek közepette a katalán mezőgazdaság működik, mélyen elemezve a tartomány parasztjainak lelki beállítottságát, le­hetségesnek látja, hogy felvázolja az alábbi irányelveket. Reméli, hogy ezek normaként szolgálnak, vagy szolgálhatnak majd annak az útnak a kijelölésében, amelyen haladnunk kell, és amely el fog vezetni bennünket a föld teljes kollektivizálásához, amely cél a CNT elveiből következik.

A katalán kisbirtok jellegzetességei a függetlenségnek abból a szellemiségéből erednek, amely mély gyökeret vert parasztjainkban. Miután szenvedélyes vágyuk, hogy megszabaduljanak a bérrabszol­gaságtól vagy attól a kizsigereléstől, amely a részes-, vagy haszon­bérlet révén sújtotta őket, a függetlenséget egyetlen gondolatban, illetve célban sűrítették össze: FÖLDET! Legmesszebb menő törek­vésük pedig az volt, hogy e föld tulajdonosaivá váljanak.

Miként a szerelmes, akinek a szenvedélye elemi önzéssel páro­sul, hajtja magát a paraszt, hogy elérje és megragadja célját. Nem kíméli erejét, éjjel-nappal dolgozik, egyfolytában és pihenés nélkül, éppúgy, mint családtagjai. Elégtelenül táplálkozik, tönkreteszi egész­ségét, valójában csak tengődik, silányabbal, mint az állatai.

Ekkora lemondás és áldozat láttán meg kell értenünk, hogy ha azonnal az összes földek kötelező kollektivizálására törekednénk, azokéra is, amelyekre a munka és az önmegtagadás említett mártírjai már szert tettek, számos akadályba ütköznénk, amelyek meggátolnák a normális haladást céljaink felé!

A kistulajdonos annyira kötődik a nagy nehezen megszerzett földdarabkához, hogy az számára hovatovább életének egy darab­jává lesz. Meggyőződésünk, hogy gyanakodva tekintene bárkire, ha azt hiszi róla, hogy el akarja ragadni tőle, még ha azzal a céllal is, hogy nagyobb jóléthez juttassa őt.

Ezt a bizalmatlanságot számos tényező igazolja. A paraszt ugyanis tapasztalta, hogy mindazok, akik azt ígérték neki, hogy fel­szabadítják, mindig nyomorultul becsapták, hogy az ő rovására jussa­nak előnyhöz. A politikusok bőségesen hozzájárultak ahhoz, hogy kialakuljon ez az egoista észjárás, amely inkább illik egy kispolgárhoz, mint a proletárhoz, és létrejöjjön a tökéletes bizonytalanság hangula­ta, amelynek áldozatai a falu dolgozói.

Mindezeknek a megfontolásoknak az alapján a Bizottság úgy véli, hogy a plénum elé terjesztheti döntés céljából az alábbiakat:

Ebben a következő irányelvek vezes­sék őket:

A)     Ha a faluban lehetséges a kollektivizálás, anélkül, hogy ezzel kiváltanák a már jelzett nehézségeket, hozzá kell látniuk, hogy ezt maradéktalanul és azonnal megvalósítsák.

B)     Ha a helység parasztjainak a többsége ezeket az elveket nem osztja, vagy vannak, akik nem osztják őket, akkor a szakszervezetek tiszteletben tartják a kistulajdonosok művelési módját, és elkezdik a nagybirtokok és a lázadó elemek földbirtokainak a kisajátítását, amely utóbbiakat szintén kollektivizálni kell.

C)     A szakszervezeteket fel kell jogosítani arra, hogy ha a falvak követelményei ezt teszik tanácsossá, függesszék fel a végleges kol­lektivizálás végrehajtását arra a legrövidebb időre, amely ennek az előkészítéséhez szükséges. Tegyék lehetővé a kisbérlőknek, hogy a művelést a kistulajdonosok esetében már említett módon folytassák, fenntartva, hogy az említett földek kollektivizálásra várnak, mihelyt ennek a feltételei előállnak.

A parasztság felszabadítását kiteljesíti kollektív gazdaságok lé­tesítése, ahol mindazok a vívmányok rendelkezésre állnak, amelye­ket a modern földművelés nyújt a merész megvalósítóknak: villamosí­tás, urbanizáció, az elhanyagolt falvak rendbehozatala, öntözés, talaj-egyengetés, mocsárlecsapolás. Végtelen a javító intézkedések sora, amelyek végeredményükben növelik a siker esélyét az új létesítmé­nyekben. Ez a legélőbb ösztönzés arra, hogy az összes parasztot a CNT követeléseiben található nemes törekvések oldalára állítsák.

A határozat záróaktusaként, mint a legszélesebbre nyitott födera­lizmus hű értelmezését (amelyet a CNT mindig képviselt), a Bizottság szükségesnek tartja, hogy minden paraszti településnek a legna­gyobb szabadságot biztosítsák az előbbiekben ismertetett döntések véghezvitelében és formájuk megválasztásában.

A Bizottság⁴

A határozatot egyhangúlag jóváhagyják.

2 Határozat

a napirend ötödik pontjához

Széles körű vita után, amelyben a Bizottság⁵ minden tagja részt vett, a plénum elé terjesztjük a következőket.

Mivel a fasizmus elleni harcot nem egyedül a CNT folytatja, ha­nem részt vesznek benne az összes forradalmi szervezetek; mivel drágán megfizetendő ostobaságnak bizonyulna, ha meg­határozott társadalmi rendszert vezetnénk be; figyelembe véve, hogy híven ki kell tartanunk a forradalmi szövet­ség egyezménye mellett, és tiszteletben tartanunk más proletár cso­portosulások véleményeit, javasoljuk:

(Közli, bevezetővel és jegyzetekkel ellátta: Harsányi Iván)

Jegyzetek

1 Maria Carmen Garcia-Nieto – Javier M. Donézar: Bases documentales de la España contemporánea. 10. kötet. (La guerra de España 1936-1939). Guadia­na, Madrid, 1974. 153-157., ill. 67-75. old. L. a cikk mellékletét.

2 Juan Zafón Bayo: El consejo Revolucionario de Aragón. Planeta, Barcelona, 1979.; Walter L. Bernecker: Colectividades y revolución social. El anarquismo en la guerra civil española, 1936-1939. Critica, Barcelona, 1982.

3 A „jó esetben" megszorítást azért alkalmazom, mert a kollektívák létrehozása körül nem kevés kényszerítő eljárásról tudunk.

4 Itt a Bizottság tagjainak névsora következik, 23 név, amelyeket, minthogy a mai magyar olvasónak keveset mondanak, mellőzhetőnek tartunk; mindegyi­kük egy-egy járás CNT-szervezeteit képviselte.

5 Ez a Bizottság Katalónia négy megyéje (Barcelona, Tarragona, Lérida, Gero­na) CNT-szervezetének és a barcelonai rádiónak a képviselőiből állt.

6 Consejo de Economía – a katalán regionális kormány gazdasági csúcsszerve.

1919 és 1945 után az alulról jövő spontán önkormányzati mozgalom Magyarországon 1956-ban vált országos méretű­vé. A helyzet rendkívüliségét nem kell bizonyítani. Az 1956. október 23-i felkelés sodrában létrejött munkástanácsok na­pok alatt a termelő üzemek irányítóivá váltak, majd november elejére, miután egyre több közülük elhatárolta magát nemcsak a rákosista, de a polgári visszarendezéstől is, a forradalmi átalakulás meghatározó erőivé nőtték ki ma­gukat. November 4-ét követően pedig e törekvések fóku­szába kerültek. Ez egyrészt annak tudható be, hogy igen ko­moly tömegerőt vonultattak föl maguk mögött Budapesten és vidéken egyaránt. Kezükben tartották az általános sztrájk fegyverét. Másrészt annak ellenére, hogy közvetlenül semmi­lyen tömegkommunikációs eszközzel nem rendelkeztek, szervezettségük igen gyorsan nőtt. November 14-én meg­alakult a Nagybudapesti Központi Munkástanács, és küszö­bön állt az országos munkástanács létrehozása. A szovjet csapatokkal ugyan szétverették a hatalmi intézményeket és a fegyveres ellenállást, a Kádár-kormány a munkások sztrájk­mozgalmával szemben a nyers erőszak alkalmazását nem vállalta. Ez ugyanis óriási anyagi áldozatok árán sem kecseg­tetett feltétlen sikerrel, arra azonban elég lett volna, hogy a kormány „munkás-paraszt" jellegével kapcsolatos reménye­ket és illúziókat szétfoszlassa. A kormány kül-, és belpolitikai szempontból október 23-ával és az ezt követő időszak célkitű­zéseinek mindegyikével nem kívánt frontálisan szembehe­lyezkedni, ez december közepéig tetten érhető magatartásá­ban. A munkástanácsok a Nagybudapesti Központi Munkás­tanács révén így valódi hatalommal rendelkező politikai té­nyezőként kezdték meg a tárgyalásokat a kormánnyal, jólle­het akkora erejük nem volt, hogy hatalmát megtörjék, hiszen annak bázisát, az idegen csapatok aktív jelenlétét, nem lehe­tett felszámolni.

Az önigazgatás irányába induló társadalmi átalakulás 1956-ban tehát egy rendkívül labilis és polarizált hatalmi hely­zetben indult meg, s ez eleve kérdésessé tette tartósságát. A

munkástanácsokkal megjelent lehetőség mindazonáltal igen „jelentős volt.

Az önigazgatási kísérletek ugyanis akkor válnak iga­zán érdekessé, amikor túllépnek a vállalat, a termelőegy­ségek keretein, átlépik a társadalmi szektorok közötti vá­lasztóvonalat, hatalmi aspirációik keletkeznek, és ezáltal megindulnak a társadalmi rendszerré szerveződés útján. Ekkor dőlhet el ugyanis, hogy adott feltételek mellett megvaló­sítható-e a polgári demokratikus elképzelésektől eltérő, de mégis demokratikus társadalomirányítási szisztéma. Olyan fejlett társadalmi alakulat, amely a közvetlen demokrácia intézményei, a gazdasági önigazgatás és egyéb képvise­leti szervek által tömeges részvételt teremt a döntési fo­lyamatokban, és megakadályozza a gazdasági monopol­helyzetek és az igazságtalan szociális és emberi egyen­lőtlenségek elterjedését. Ma, a polgári demokratikus intéz­mények vitalitásának korában sokan és részben joggal táplál­nak az ilyen kísérletek történelmi létjogosultságával szemben fenntartásokat. Lassan két évszázad történelmére pillantva kétségtelennek tűnik, hogy e kísérleteknek többnyire háborús (polgárháborús) vagy más rendkívüli, például forradalmi vagy katasztrófahelyzet, gazdasági válság teremtette meg létalap­ját, majd ezek elmúltával először csökkent a létrejöttükkor megmutatkozó magas fokú emberi áldozatkészség, végül belső ellentétek vagy még inkább külső vereség következté­ben sorsuk megpecsételődött. Tömegbázisukban gyakran az elemi emberi együvé tartozás mutatkozott meg, amely önma­gában nem tartósíthatott érintkezési formákat tömegméretek­ben. De éppen ezért szinte minden esetben megmutatkozott e radikális átalakítási törekvések humánus tartalma, a társa­dalmi lét fenntartásáért és megújításáért vívott küzdelmük heroizmusa. És – visszatérve az 1956-os valósághoz – no­vember közepétől a helyzet egy ideig kétségkívül kedvezett az önigazgatási törekvések képviseletének. Mindenekelőtt azért, mert az élesen szemben álló, de tárgyalni kényszerülő felek között kisebb kérdésektől eltekintve ez volt az egyetlen megegyezési lehetőséggel kecsegtető kérdéskör. A kor­mány gyorsan legalizálta az üzemi munkástanácsokat, majd tárgyalófélként fogadta él a Nagybudapesti Központi Munkás­tanácsot. A szakszervezetek bevonásával megindult a mun­kástanácsok feladatát szabályozó törvényerejű rendelet szö­vegezése, ami a munkahelyi szintű önigazgatási rendszer kérdésében közös megegyezés reményét villantotta fel. Bár az Elnöki Tanács november 22-én napvilágot látott tör­vényerejű rendelete a munkástanácsok szándéka elle­nére az önigazgatást a termelő üzemekre korlátozta, és az állami irányító szerveknek jelentős hatáskört biztosított az üzemek vezetésébe való beleszólásra, a Nagybudapesti Köz­ponti Munkástanács hajlandónak mutatkozott a rendelet kor­rekciója érdekében a tárgyalások felújítására. Ez meg is tör­tént, és a szakszervezetek közvetítésével bizonyos előrelé­pés volt érzékelhető a november végi konzultációkon.¹ A mindkét fél részéről megmutatkozó elkötelezettség az önigaz­gatási rendszer valamilyen változatának bevezetése mellett így az egyébként egyáltalán nem enyhülő szembenállás elle­nére asztalhoz ültette, munkára serkentette és eredményekre ösztökélte a feleket.

Megkerülhetetlen volt természetesen a termelő egysége­ken, a munkahelyen kívüli irányítási rendszer átalakításának kérdése is. Az ezzel kapcsolatos megoldásokat azonban erő­sebben behatárolták a közvetlen hatalmi érdekek. A kormány, tartva a munkástanácsok erejének növekedésétől, kezdettől fogva kategorikusan elzárkózott az országos munkástanács, tehát egyfajta munkásparlament megalakításától. Kádár Já­nos a példaképre, Jugoszláviára hivatkozott, ahol szintén nem volt ilyen hatalmi intézmény. A kormánynak szüksége volt a régi parlamentre, amelytől joggal várhatta hatalma meg­erősítését. Az 1. számú dokumentum kétkamarás rendszere ezért olyan kompromisszumos kísérletnek tekinthető, amely mind a régi parlament fenntartásának, mind az önigazgatási rendszer országos kiépítésének elképzelését ötvözni kí­vánta.

A másik behatároló tényező a szakszervezetek szerepe körüli vitával függött össze. A Magyar Szabad Szakszerveze­tek Országos Szövetségének Gáspár Sándor által irányított vezetése november 4-e után a Kádár-féle vezetés mögé sora­kozott fel, amit a kormány igyekezett úgy kihasználni, hogy a munkástanácsok szakszervezeti vezetés alá kerüljenek. Ez azonban éles visszautasításra talált, mi több, a Nagybuda­pesti Központi Munkástanács teljes újjáválasztás nélkül még legitim tárgyalópartnernek sem ismerte el a szakszervezeti vezetést. Miután azonban mind a munkástanácsok, mind a szakszervezetek újjáválasztásáról megállapodás született, nem volt akadálya annak, hogy a Szakszervezeti Tanács és a Nagybudapesti Központi Munkástanács között kapcsolat és tárgyalások jöjjenek létre. Ezek főleg az önigazgatás kérdésé­vel foglalkoztak. A szakszervezet megpróbált közvetítő és kezdeményező szerepet betölteni a kormány és a munkásta­nács között. Ez azonban kevés volt ahhoz, hogy olyan önigaz­gatási elképzelés esélyt kapjon, amelyben a szakszerveze­teknek – 1919 mintájára – számottevő hatalmi szerepe alakul­hatott volna ki. A Nagybudapesti Központi Munkástanács ettől elzárkózott, és következetesen olyan koncepcióhoz ragasz­kodott, amely valamilyen módon biztosította volna a munkás­tanácsok megalapozó szerepét a konstrukció kiépítésében.

A harmadik politikai tényező az önigazgatási koncepció formálódását illetően a munkástanácsi vezetők bizalmatlan­sága volt az újjászerveződő államigazgatási intézményekkel, konkrétan a minisztériummal szemben, annak ellenére, hogy azokban megvolt az ellenállás az új főhatalom kiszolgálásával szemben is. Ez a rezisztencia azonban az ottani forradalmi bizottságok likvidálása után nem lehetett tartós, és joggal le­hetett arra számítani, hogy rövid időn belül a főhatóságok a kormány meghosszabbított kezeiként működnek majd. Nem véletlen tehát, hogy a 2. számú dokumentum a minisztériu­mokkal szembeni éles, bár nem teljesen indokolt kirohanással kezdődik. Politikai averzióikat ugyanakkor a tervezet készítői a továbbiakban mintegy elvi rangra emelik, amikor a képvise­leti, döntéshozó funkciók mellé a végrehajtási feladatok egy részét is az önkormányzati kamarákra ruházzák, szembehe­lyezkedve a hatalmi ágak elválasztását hirdető polgári politi­kaelméleti felfogással. A szakszervezeti előterjesztés itt is kompromisszumos javaslatra törekedett, nemcsak annyi­ban, hogy radikálisan le akarta építeni az állami bürokráciát, de abban is, hogy kilátásba helyezte a tervezés decentralizá­cióját.

Az önigazgatás országos kiépítésével kapcsolatos tár­gyalásokban november 22-e jelentett fordulatot. Az Elnöki Ta­nács törvényerejű rendelete okozta felháborodás leszerelése érdekében Kádár János az éjszakai megbeszélésen lemon­dott korábbi, a szakszervezetek hegemóniájára épülő elkép­zeléséről és kerületi, illetve parlamenti termelők tanácsának kiépítéséről beszélt a munkástanácsok küldötteinek.² Néhány nappal később, november 27-én került sor a szakszervezet és a központi munkástanácsiak egyeztető tárgyalására e tárgyban, ahol megállapodtak abban, hogy november 30-ig elkészítik terveiket, amelyeket újabb egyeztető tárgyalásokon igyekeznek egységesíteni.³ A szakszervezet november 29-én, a határidő előtt egy nappal a Népakaratban hozta nyilvá­nosságra elképzelését (1. sz. dokumentum). Hasonló, de már az iparkamarákat is megemlítő koncepcióról számolt be a Nagybudapesti Központi Munkástanács 1956. november 30-án megjelent 2. számú tájékoztatója. A november 30-ai és december 1-i hétvégi tárgyalások ennek ellenére nem hoztak megegyezést. Amennyire a december 4-i munkástanács ülé­sének jegyzőkönyvéből rekonstruálni lehet, a kudarcot első­sorban az okozta, hogy a Nagybudapesti Központi Munkás­tanács képviselői nem fogadták el az országos önigazgatási szervezet jogkörének korlátozását, tehát azt, hogy a Terme­lők Tanácsának csak gazdasági, munkaügyi és jóléti kérdé­sekben lehessen kizárólagos döntési jogköre. Ez ugyanis le­hetetlenné tette, hogy az ország szuverenitását, politikai be­rendezését érintő kérdésekben érvényesítse elképzelését.

Nézeteltérés lehetett a minisztériumok és munkástaná­csok, azaz az alulról és felülről építkező szervek viszonyát illetően is. A szakszervezeti javaslat ugyanis sem kamarák­ban, sem területi munkástanácsokban nem gondolkodott. Fel­tehetően az elsejei vitával összefüggésben december 2-án a szakszervezeti vezetés – kompromisszumkészségének han­got adva – már az ipari munkástanácsok szoros együttműkö­désének természetes szükségéről íratott cikket a Népakarat­ban. Ez azonban a kamarák megalakítása mellett magukat végleg elkötelezett munkástanácsiaknak kevés volt.

A sikertelen tárgyalások után a Nagybudapesti Központi Munkástanács december 2-án három szakbizottságot hozott létre (politikait, gazdaságpolitikait és szervezésit). A Ringl István vezetése alatt álló gazdaságpolitikai szakbizottság hozzá is látott az önigazgatással és a népgazdaság irányítá­sával kapcsolatos elképzelések részletesebb kidolgozásá­hoz. A Nagybudapesti Központi Munkástanács 1956. decem­ber 4-i 3. számú tájékoztatójában már az országos forradalmi paraszttanács megalakításának elképzelését is szellőztették a szerkesztők. Végül 1956. december 7-i dátummal került sokszorosításra a munkástanács javaslata az ország gazda­sági életének kibontakoztatására (2. sz. dokumentum), amely az önigazgatás országos kiépítését illetően egy parlamenti törvényhozásba beépülő gazdasági képviseleti és irányító szervezetrendszerben körvonalazta elképzelését. Ezt egé­szítette ki Kársai Sándor, a X. kerületi munkástanács elnöke az 1956. december 8-i utolsó központi munkástanácsülésen azzal a követeléssel, hogy a „karhatalmat is a munkás- és paraszttanácsokra kell építeni. A karhatalomba csakis a mun­kás- és paraszttanácsok ajánlása és felelősségvállalása mel­lett lehessen bejutni…"⁴

Az elgondolás nem juthatott ennél tovább, itt kell hát összegzést végeznünk. Igazán újszerűnek és figyelemre mél­tónak a 2. sz. dokumentumot kell tekintenünk.

A Nagybudapesti Központi Munkástanács javaslata a munkásönigazgatás korporatista politikai intézménye­sülését kívánta megvalósítani, amely a társadalom érdek­tagoltságai közül mindenekelőtt a gazdasági ágazatok közötti különbségek kifejezésére lehetett volna alkalmas.

Bizonyos mértékig egyik előfutára ezzel a Nyugat-Európában más körülmények között a hatvanas, majd a hetvenes évek­ben reneszánszukat élő neokorporatista törekvéseknek.⁵ A hagyományos munkás-tőkés ellentétből eredő munkavál­laló-munkáltató ellentét kifejezése ebben a rendszerben ugyanúgy érdektelen marad, mint a sztálini felfogásban, a különbség csupán az, hogy itt a problémát a munkástanács révén megvalósuló kollektív tulajdonlás útján vélték megold­hatónak. A szakszervezet ennek következtében nem része a korporációs hatalmi rendszernek, hanem a mégis fel­merülő súrlódások – a javaslatban nem kifejtett módon való – elsimításának külső garanciarendszeréhez tartozik.

A tervezet fontos sajátossága, hogy a korporatista ele­mek nem uralják a politikai intézményrendszert, hanem annak egyik meghatározó faktorát képezik. Az önigazgatás nem falja fel szőröstül-bőröstül a parlamentális rendszert, nem kíván visszatérni a bolsevizmus totális tanácshatalmi, még kevésbé a sztálinizmus bürokratikus tanácshivatali meg­oldásaihoz. Egyfajta szimbiózisban kívánja működtetni az önigazgatási és a polgári demokratikus hatalomgyakor­lási mechanizmust. A parlamentarizmus és a kollektív tulaj­donlásra épülő korporatizmus az 1956 végi kettős hatalmi helyzet meghosszabbításaként egymásnak valamiféle ki­egyensúlyozói.

A terv részletes kidolgozására nem maradt idő és a kor­mánnyal való tárgyalások sem kezdődhettek meg. Megkoc­káztatható mégis az az állítás, hogy ha a terv konkrét formát ölt és a munkástanács-mozgalom mögé áll, bevezetésének megteremtődött volna a történelmi realitása. Ebben az eset­ben egyedülálló kísérletnek lehetett volna tanúja a világ. Tör­ténelmi példák mutatnak arra, hogy azokban az országokban, ahol etatista eszközökkel, felülről irányított módon zajlott le a modernizáció, a korporatív megoldások bővítették a társada­lom demokratikus csatornáit, serkentően hatottak a fejlettebb társadalmi és politikai viszonyok elterjedésére. Nem véletlen, hogy a nyolcvanas évek közepén Magyarországon is voltak, akik az átmenet neokorporatív eszközrendszerre történő megvalósítása irányában gondolkodtak.⁶ 1956 Magyarorszá­gán, a bürokratikus sztálini diktatúra viszonyait követően a munkástanács elképzeléseinek bevezetése forradalmi előre­lépést jelentett volna. A javaslatok ugyanis mind a helyi ön­igazgatás, mind a vállalati önállóság, mind az irányítás szférá­ját illetően óvatos elmozdulást tartalmaztak a piaci viszonyok kiteljesítése, a szabályozott piac megteremtése felé. Ezek az elképzelések tehát nemcsak a politikai intézményrendszer re­formja, hanem a tervutasításos gazdaságirányítási modell le­cserélése felé is vezettek. A magyar társadalom ezzel újra arra a pályára kerülhetett volna, amelyről a negyvenes évek második felében letért és amelyen értelmes módon volt felte­hető az a kérdés, hogy polgári demokratikus vagy önkormányzati-szocialisztikus irányba haladjunk-e tovább.

Jegyzetek

1 . L. ezt részletesebben Feitl István: Törvényerőre emelt önigazgatás – Ma­gyarország, 1956. Kritika, 1989. október.

2 . Párttörténeti Intézet Archívuma, 290. fond. 58. ö. e.

3 . L. Népakarat, 1956. november 28, 3, Párttörténeti Intézet Archívuma, 290. f. 58. ő. e.

4 . Párttörténeti Intézet Archívuma, 290. f. 58. ő. e.

5 . Bruszt László: Korporatizmus-elméletek, Medvetánc, 1983/4.-1984/1.

6 . L: erre Pokol Béla és Bruszt László vitáját. Pokol Béla: Alternatív utak a politikai rendszer reformjára, Valóság, 1986/12., Bruszt László: A több szólamú politikai rendszer felé, Valóság, 1987/5.

1. SZ. DOKUMENTUM

Hozzuk létre a Termelők Tanácsát!

(…)¹

Kétkamarás parlamentet

A szakszervezetek ezért azt javasolják: eddigi államhatalmi szer­vezetünket olyan értelemben változtassuk meg, hogy a munkásosz­tály és más termelő rétegek (állami gazdasági, termelőszövetkezeti dolgozók, kisiparosok) közvetlenül mint termelők is részt kapjanak az államhatalom tényleges gyakorlásából. Az egyénileg dolgozó pa­rasztok természetesen képviselve lesznek a képviselőházban. Ebből a célból javasoljuk a kormánynak, hogy vizsgálja meg a Termelők Tanácsa létrehozásának a kérdését. A Termelők Tanácsa a parla­ment egyik házaként államhatalmunk új szerve lenne. Eddigi egyka­marás államhatalmi szervünket, az országgyűlést tehát kétkamarás rendszerré kellene kiépíteni: a lakóterületi elv szerint titkosan válasz­tott Képviselők Házára – ez a parlament vezető testülete maradna – és a különböző termelői közösségek soraiból ugyancsak titkosan megválasztott küldöttekből álló Termelők Tanácsára. Alkotmányunk elég világosan rögzíti a Képviselők Háza működésének elveit. A Rá­kosi-klikk uralma idején azonban ezek gyakorlatilag nem érvényesül­hettek. Az Alkotmány módosításával a Termelők Tanácsának alap­vető funkcióját abban kellene megjelölni, hogy feladata a termelés és az elosztás irányítása, a gazdasági életre, a szociális és jóléti ügyekre vonatkozó határozatok, törvények hozatala legyen. Eszerint tehát a termelésben közvetlenül résztvevők határoznák meg, hogy az állam hogyan és milyen módon, mire fordítsa pénzeszközeit, értékeit.

A Termelők Tanácsában a nemzeti jövedelem létrehozásában való részvétel aránya szabná meg az egyes termelő rétegek, szekto­rok képviselőinek a számát. Mivel a Termelők Tanácsa – mint a par­lament egyik háza – nem az egész lakosság képviseleti szerve, kizá­rólagos joggal csak a gazdasági, munkaügyi és jóléti kérdésekben dönthetne. Politikai kérdésekben pedig széles javaslattevő jogot kel­lene biztosítani számára a parlament másik háza, a Képviselők Háza felé. A parlament két háza külön-külön is tanácskozhatna és törvénye­ket hozhatna – az Alkotmány által megjelölt területeken. A gyakorlat által megkívánt esetekben pedig csak a parlament két házának együttes ülése, vagy külön-külön adott hozzájárulása dönthetne bizo­nyos törvényjavaslatok, határozatok törvényerőre emelésében.

A szakszervezetek előbb említett javaslatával kapcsolatban fel kell vetnünk, hogy a termelő munka megindításával számos olyan probléma jelentkezik, amelyet a munkástanácsok- bármilyen jogkö­rük legyen is – önmaguk nem képesek helyileg megoldani. Ilyen prob­lémák elsősorban az energiaelosztás, az anyagellátás, a készáru­készletek ésszerű értékesítése stb.

A terveket az üzemek dolgozzák ki

Sok olyan vállalatunk is van, amelynek folyamatos üzemeltetése több más üzemtől – sokszor 10-15 vállalat tevékenységétől – illetve a velük való együttműködéstől függ. Éppen ezért szükséges, hogy a minisztériumok haladéktalanul és a tőlük telhető legteljesebb mérték­ben nyújtsanak segítséget a vállalatoknak, illetve munkástanácsaik­nak, igazgatóiknak. Hiszen a minisztériumok tevékenységére to­vábbra is szükség lesz, mert a gazdasági élet egészének irányítása, összehangolása az üzemek, vállalatok munkástanácsainak erejét, hatáskörét meghaladó feladat. Ez azonban nem jelenti a régi túlmére­tezett, bürokratikus államapparátusra való visszatérést.

A magyar szabad szakszervezetek véleménye, hogy a munkás­tanácsok létrehozásával kialakult új helyzetnek megfelelően – az üzemi önállóság teljes biztosítása érdekében – csökkenteni kell a minisztériumok és egyéb állami szervek apparátusát. Minisztériumo­kat kell összevonni, és feladatukat úgy meghatározni, hogy az üzemek önállóságai a legkisebb mértékben se csökkentsék. Ezért a többi közt meg kell szüntetni a tervezés eddigi bürokratikus, túlzottan központosított módszereit. Biztosítani kell, hogy a terveket az üzemek saját maguk dolgozzák ki. Csak a népgazdaság érdekében legfonto­sabb arányokat és irányszámokat határozza meg a központi felső állami szerv.

Mindennek megoldása, vagyis az államigazgatási szervezet gyökeres reformja sorrendileg tulajdonképpen még előbbre való fel­adat, mint az első részben felvezetett javaslat államhatalmi szerveze­tünk megváltoztatására.

Az iparágak munkástanácsai tartsanak közös megbeszéléseket

Az egy iparágon belül előforduló problémák megoldása érdeké­ben javasoljuk, hogy ugyanazon iparág munkástanácsai tartsanak egymással szoros kapcsolatot, időnként közös tanácskozást, terme­lési tapasztalataik kicserélése és a felvetődő közös problémák megol­dása érdekében.

Az említett problémák megoldását szolgáló időnkénti tanácsko­zásra, értekezletre a munkástanácsok a legmegfelelőbb szakembe­reket delegálnák, hogy ily módon hozzáértő, szakszerű testület dönt­sön az iparág közös problémáiban.

Szükséges, hogy a kormány megfelelő intézkedéseket tegyen erre vonatkozólag, és ezzel is elősegítse a munkástanácsok tényle­ges önállóságát. Egyidejűleg a kormányban tisztázni kell a miniszte­riális szervek és a munkástestületek egymáshoz való viszonyát.

A szakszervezet a dolgozók hivatott érdekvédelmi szerve

A Magyar Szabad Szakszervezetek Országos Szövetségének egyértelmű álláspontja az, hogy a dolgozók érdekvédelmi szerve vál­tozatlanul a szakszervezet. Éppen ezért a szakszervezeteknek a jö­vőben a dolgozók érdekeit – eltérően az elmúlt időktől – hathatósan, megalkuvás nélkül kell képviselniük mind a kormány, mind a terme­lést irányító munkástanácsok és egyéb szervek előtt.

A szakszervezetek ugyanakkor nyújtsanak sokoldalú segítséget a munkástanácsoknak, hogy azok sikerrel oldhassák meg felelősség­teljes feladatukat. A munkástanácsokat a szakszervezetek egész dol­gozó népünk fontos demokratikus vívmányának tekintik, és ha kell meg is védik. Előfordult, hogy nem odavaló elemek is fórumot kaptak a munkástanácsokban. Meggyőződésünk, hogy ez csupán a rendkí­vüli helyzet következménye, és amikor minden területen visszaáll a normális helyzet, a munkások csak az arra érdemeseket, a legbecsü­letesebbeket, a legjobb szakembereket tüntetik ki bizalmukkal. így a munkástanácsok minden bizonnyal sikerrel töltik be hivatásukat.

A munkástanácsoknak viszont – ha sikeresen akarnak működni – elsősorban a szakszervezetekre kell támaszkodniuk. Forduljanak bizalommal a túlnyomó többségben becsületes, áldozatkész, eddig is fáradhatatlanul a dolgozók érdekeiért küzdő szakszervezeti aktivis­tákhoz, akik maguk is kárvallottjai voltak a Rákosi-rezsimnek. Hasz­nosítsák a szakszervezeti vezetők és aktivisták gazdag tapasztalata­it. A munkástanácsok teljes bizalommal forduljanak a szakszervezeti szervekhez, mint ahogy azok is teljes erejükkel támogatják és támo­gatni akarják a jövőben is a munkástanácsokat.

Népakarat, 1956. november 29. 3. p.

Jegyzet

1 . A cikknek az általános elveket deklaráló bevezető része leszögezi: az „igazi magyar és szocialista demokrácia" megvalósításának legfőbb biztosítéka a dolgozók tényleges bevonása a közügyek intézésébe. Ennek első lépése a munkástanácsok megszületése és törvényessé tétele volt. Teljes kibonta­kozása az ellenforradalom megsemmisítése és függetlenségünk helyreállí­tása után várható volt. Addig is hozzá kell látni azonban az államhatalom olyan átalakításához, amelyben érvényesül a munkásosztály vezető szere­pe. A szakszervezeti javaslat ennek érdekében született.

2. SZ. DOKUMENTUM¹

A Nagybudapesti Központi Munkástanács javaslata az ország gazdasági életének kibontakozására

Az október 23-át követő események után az üzemekben megalakul­tak az üzemi munkástanácsok, amelyek kezükbe vették az üzemek gazdasági életének helyi irányítását.

Ezeknek a munkástanácsoknak központi szerve: a Központi Munkástanács, az üzemi munkástanácsokkal egyetértésben meg­tette az első lépést a gazdasági kibontakozás felé akkor, amikor 1956. november 17-én elrendelte az általános sztrájk beszüntetését és a munka megkezdését.

Több hét telt el azóta, és az üzemi munkástanácsok magukra hagyva próbáltak megbirkózni a súlyos gazdasági feladatokkal. Ezek­ben a hetekben a hatalmasra felduzzasztott minisztériumi apparátu­sok nem tettek és még ma sem tesznek egyebet, mint a saját, de a magyar nép által nem kívánt intézményüket szervezik.

Mit tettek és mivel támogatták a minisztériumok az üzemi mun­kástanácsokat? Határozottan leszögezhetjük – semmivel! Sőt, közü­lük egyesek titkon remélik, hogy az üzemi munkástanácsok, küzdve a jelenlegi gazdasági nehézségekkel – lejáratják magukat.

A munkástanácsok túltették magukat a minisztériumok tétlensé­gén, ezért az ország gazdasági helyzetének további megszilárdítása, valamint az üzemek közötti tervszerű munka megindítása érdekében – alulról jövő kezdeményezés eredményeként – az alábbiakat java­soljuk:

Az egyes gazdasági minisztériumok feladata tehát közigazgatás­ra, gazdasági felügyeletre, gazdaságjogi kérdésekre, találmányi ügyekre stb. terjed ki. Foglalkozik az elvi, műszaki fejlesztési kérdé­sekkel, a tudományos iparfejlesztés elvi problémáival. (…)

A Központi Munkástanács ugyancsak alulról jövő kezdeménye­zés alapján rövidesen ismertetni fogja az egyes kamarák, az Orszá­gos Iparkamara, a Gazdasági Tervbizottság és az Országos Gazda­sági Tanács részletes feladatait, azoknak a kapcsolatait a minisztéri­umokkal, a minisztertanáccsal és az országgyűléssel.

(1956. december 7.)

Sokszorosítvány – Párttörténeti Intézet Archívuma, 290. fond. 58. ö. e.

Jegyzet

1 . A dokumentum Magyarországon itt jelenik meg először nyomtatásban. L. Magyar munkástanácsok 1956-ban. Dokumentumok. Sajtó alá rend.: Ke­mény István-Bill Lomax, Párizs, Magyar Füzetek (1986.)

Az a gyakori és tegyük hozzá: közhelyes megállapítás, misze­rint a szovjet fejlődés immanens sajátossága a „lassúság", a stagnálás, az átalakulásra való képtelenség stb., rendkívül leegyszerűsítő, alapjában téves; tulajdonképpen a Brezsnyev-korszakot, vagyis a 70-es éveket vetíti vissza a meg­előző fejlődési szakaszokra. Bizonyos értelemben a szovjet történelem reformok, nagy átalakítások, „peresztrojkák" vagy erre való kísérletek története.

„Peresztrojkák" és a szovjet történelem néhány sajátossága

Maga az októberi forradalom már önmagában is a radikális átala­kítás hagyományát és ideológiáját hagyta örökül. Ugyanakkor persze megjelent egy másik hagyomány is, ezt viszont az hatá­rozza meg, hogy a forradalom – egyetemesre, legalábbis Euró­pára méretezett stratégiája ellenére is – nagyon hamar olyan világtörténelmi korlátozás alá került, melynek szorításából a kitö­rés valójában napjainkban is csak lehetőségként adott. Úgy tűnik, a kitörés ezen lehetőségét kívánja a gorbacsovi külpolitikai fordu­lat növelni, összhangban a belső nyitottságra irányuló törekvés­sel. Magának az izolálódásnak a forrása ismert: a forradalom, az új hatalom kísérletet tett arra, hogy kiszakadjon a kapitalista vi­lággazdasági rendszerből: azzal a meghirdetett céllal, hogy meg­próbálja az emberiség fejlődését egy posztkapitalista (perspektí­vájában szocialista) fejlődés útjára terelni. A kísérlet nemzetközi méretekben – ez 1923-ra kiderült – nem talált követésre, mert a tőkés rendszerek centrumai, bármilyen látványos válságba kerül­tek is, még nem a sír szélén, hanem egy új fejlődési szakasz előtt álltak, melyet állammonopolista kapitalizmusnak szokás nevezni. Annak az alapvető garanciája, hogy a szovjet kísérlet fennmarad­jon, miután a rendszer a maga belső ellenfeleit legyőzte – minde­nekelőtt a szovjet állam nemzetközi pozíciója volt. Mivel a külső, a nemzetközi viszonyoknak (intervenció a húszas évek végén, szovjet-brit diplomáciai konfliktus, világháború stb.) kezdettől meghatározó, szerepe volt a rendszer fejlődési lehetőségeinek tekintetében, ezért érthető, hogy – a szándékok ellenére – törté­nelmi korokon át a puszta „túlélés" volt a fejlődés meghatározó dimenziója, viszont ez a túlélési késztetés is „éppen az állandó és eredeti útkeresésre kényszerített. Ezen útkeresések korlátait azonban nemcsak a külső keretek szabták meg, hanem az is, hogy azokkal is összefüggésben – az útkeresők állandóan „ha­dakozásra" kényszerültek saját múltjukkal, belső feltételeikkel is. Az „orosz múlt" leküzdésének szándéka folyamatosan kombiná­lódott e múlt számos elemének a szovjet fejlődésben megválto­zott formákban, de kétségkívül végbement „újjászületésével". Nagyon leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy a „hadikommu­nizmus" vagy a kapitalizmus részleges, ellenőrzött restaurációja (NEP) között lavíroztak. A polgárháború sikeres megvívása után a bolsevikok többsége számára világossá vált, hogy a „hadikom­munizmus" – ma már ismert és tudományosan jól leírt – rend­szere kimerítette összes pozitív forrásait, és az új rendszer mű­ködésének gátjává vált, hovatovább az összeomlás jeleit mutatta (Kronstadt, a parasztlázadások, a katonailag centralizált gazda­ság irányíthatatlansága stb.). Kiderült, hogy nem a szocializmus­hoz jutottak közelebb, hanem csak annak karikatúrájához. 1921-ben sor került a rendszer ismert radikális gazdasági és politikai reformjára (NEP). Kialakult egy, a szovjet állam által ellenőrzött piacgazdálkodás, az „államkapitalizmusnak" egy olyan formája, amelyben a paraszti és kusztárkodó magángazdálkodás együtt élt az államosított és államilag vezérelt iparral. Ebben az új sza­kaszban olyan egypártrendszerű politikai szisztéma alakult ki, melyben 1927-ig mind a párton belül, mind azon kívül az eltérő érdekek (amelyek nem fenyegették a szovjet rendszer létét) vi­szonylag strukturáltan kifejeződhettek. Megszüntették a szak­szervezetek hadikommunista államosítását; elismerték a vállalati adminisztrációval szemben a munkástiltakozások lehetőségét, a sztrájkjogot is beleértve stb.

Természetesen a NEP-korszak, a Lenin által idézőjelesen „államkapitalizmusnak" nevezett fejlődési fázis mély ellentmon­dásokat hordozott magában. Mindenekelőtt két tényezőre kell feltétlenül utalni. 1. Az állami ipar irányítása és működése terüle­tén kétféle törekvés került egymással szembe. Az egyik, amely a piacgazdálkodás „ésszerűségére" hivatkozott, s a vállalatok profitmaximalizálására való átállása mellett kardoskodott. A má­sik irányzat a szocialista ideológiára, valamint a munkásság érde­keire hivatkozva elutasította ezt, mondván, a profitmaximalizálás a munkásság „kizsákmányolásához", bérének leszorításá­hoz vezet. A spontán piaci erőkkel szemben a tervezés meg­honosítására helyezte a hangsúlyt, jól lehet már a maga korá­ban kiderült, hogy a piaci törvények és a tervgazdálkodás „törvénye" harmonikusan nem egyeztethető össze. Hiszen az egy központból irányított, felülről szerveződő tervezés, mint Rikov 1924 januárjában megfogalmazta, csupán „bürok­ratikus utópia" lehet. 2. Az itt jelzett, végletesen leegyszerűsí­tett probléma egy másik ellentmondással társult. A 20-as évek vége felé kiderült, hogy a NEP-gazdálkodás elkerülhetetlenül új szociális konfliktusokhoz vezet. Mindenekelőtt a forradalom örökségének, a „szociális egalitarizmusnak" a feladása került előtérbe. A paraszti rétegek új típusú differenciálódása a húszas évek végén magában rejtette az osztályharc kiélező­désének vírusát, ráadásul kedvezőtlen fordulat következett be a Szovjetunió külpolitikai helyzetében is.

Az itt felmerülő alternatíva, amely egyrészt tehát az álla­milag ellenőrzött piacgazdálkodás valamint a piacgazdálko­dást kiszorító állami tervezés között jelent meg, nem előre meghatározott program szerint dőlt el. Buharin, aki 1926-ban még a párt NEP-vonalának hivatalos ideológusa és szócsöve volt, azt hangsúlyozta, hogy a NEP-pel szemben nincsen egyetlen értelmes alternatíva sem, csak a jól ismert és min­denki által elvetett hadikommunizmus. Buharin, aki természe­tesen nem volt sem „liberális", sem „piac-szocialista", a szoci­alizmus anyagi, kulturális-civilizatórikus előfeltételeinek „hu­mán centrikus" megvalósításából indult ki, amely az arányos, „egyensúlyi" gazdaságfejlesztés teoretikus modelljét konstituálta. Az alternatíva másik oldalát képviselő irányzat az „elő­feltételek megteremtésének" azonnali antikapitalista útján, az állami centralisztikus tervgazdálkodás (Preobrazsenszkijnél: „az eredeti szocialista felhalmozás") szintén teoretikusan fel­épített „modelljéből" indult ki, amely szerint egymás mellett élnek és egyúttal „harcolnak" a különböző gazdasági szekto­rok: az „állami-szocialista vállalatok", az „államkapitalista vál­lalkozások", falun pedig a szovhozok (állami gazdaságok), az önkéntes mezőgazdasági társulások és magán parasztgaz­daságok.

A húszas évek végén kialakult kül-, és belpolitikai helyzet alapvető dimenzióként a Szovjetunió gyors iparosítását, egy, az elkerülhetetlen háború sikeres megvívására alkalmas ha­diipar mielőbbi megvalósítását állította előtérbe, s ez a mező­gazdaság állami kényszerre épülő kollektivizálásával páro­sult. Anélkül, hogy itt a „nagy fordulat" belső mozgatórugóival és következményeivel foglalkozhatnánk, csupán jelezzük: a húszas évek „nemzetközi enyhülésének" a tőkés világgazda­sági válsággal párhuzamosan kibontakozó megszűnése adta a döntő lökést a „nagy ugrás" megtételére. Ez az újabb „pe­resztrojka" a korábbi fejlődésben felhalmozódott negatív, an­tidemokratikus tendenciákat erősítette föl, s végső eredmény­ben (de nem egyenes vonalú fejlődésként) azt a struktúrát hozta létre, amelyet a „sztálinizmus" elnevezéssel szoktak jelölni. Amikorra „nagy ugrás" 1934-ben befejeződött, akkorra a személyi diktatúra kiépítéséhez kedvező feltételek alakultak ki. Ennek működése, bármennyire is diszfunkcionális legyen a Szovjetunió fejlődése szempontjából, feltételezte a terror­pszichózis fenntartását, mert anélkül Sztálin személyi ha­talma az ismert formában nem létezhetett volna. E fejlődés kereteibe illeszkedik a perek, a „nagy tisztogatások" folyama­ta. Nyilvánvaló, hogy a háború nem kedvezett a személyi dik­tatúra semmiféle visszacsinálásának. (Sőt, bizonyos értelem­ben „racionálisként" tüntette fel, jóllehet a szovjet demokrácia korábbi tendenciái, elemei, egész hagyománya a végső meg­semmisülés állapotába jutottak.)

A háborút követő újjáépítés után vált csak össz-szovjet mé­retekben nyilvánvalóvá, hogy a személyi diktatúra rendszere (amit természetesen nem szabad azonosítani a szovjet fejlődés egészével) olyan válságba került, hogy „önpusztító" jellege a békés körülmények között is újratermelődött.

A „hidegháború" megszűnésének külső feltételei mellett a hruscsovi reformok, amelyek a hadikommunizmustól számítva a peresztrojkák negyedik „kiadásaként" foghatók fel, a „desztálinizálásig" jutottak, aminek jelentőségét itt aligha kell hangsúlyozni. Ez a részleges „desztálinizálás" ugyanakkor nem érintette a gaz­dasági és politikai szerkezet alapvető struktúráit, melyek a sztá­lini korszakban alakultak ki: nem tudták azokat radikálisan fel­bomlasztani. Szándékaik szerint ezt akarták, de nem ismerték a „hogyanját". A rendkívül különféle reformok szinte ad hoc jellegű bevezetése azt eredményezte, hogy azok egymást oltották ki, s a régi ellentmondások újra kiéleződtek. A reformok átszervezé­sekké korcsosultak. Az ötvenes évek végén a lakosság szinte valamennyi rétegében még nagy szociális bázissal rendelkező Hruscsov hatalmának vége felé gyakorlatilag minden támogatást elveszített.

Az új, a brezsnyevi „peresztrojka", jóllehet nem így hívták, egy sajátos konszolidáció jegyében indult, kezdetben azonban a „lehetséges reformok" megvalósítását tűzte napirendre. Ám a hatvanas évek közepén kibontakozó reformkoncepciók, amelyek egyrészt az áru- és piaci viszonyok még Sztálin alatt megindult rehabilitációját öntötték elméleti formába, másrészt a „tervezők" – a matematika és a számítógépek vonzásában – a központi tervezés „racionalizálását", „optimalizálását" vázolták föl, a való­ságban nem valósultak meg; csupán a bürokratikus apparátusok és a régi gazdasági, politikai struktúrák konszolidálódtak.

A hetvenes évek végére jelentek meg a párton belüli „ellen­zéki" szamizdatok, amelyek már nagyon sötét színekkel ecse­telték a rendszer gazdasági és politikai válságát. A radikális változtatás politikai előfeltételei a felső hatalmi apparátusok közül először az Államvédelmi Hatóságon belül alakultak ki, amely leginkább érzékelte a gazdasági és politikai stagnálás, a teljes válság jeleit. A hetvenes és nyolcvanas évek forduló­ján már nem egyszerűen a stagnálás adataival voltak tisztá­ban, hanem a visszafejlődés, a Nyugattól való lemaradás fo­galmaiban kezdtek gondolkodni. Mind világosabbá vált egy új peresztrojka elkerülhetetlensége. Ennek atyjaként, joggal, Andropovot szokták megnevezni: Ő volt az, aki először szem­benézett azzal a ténnyel is, hogy a rendszer ideológiai le­gitimációja és a valóságos helyzet között kiáltó ellent­mondások egész fala húzódik. Az elmélet, az ideológia, amelynek hivatkozási pontjai között mindig is szerepelt Marx és Lenin, mindvégig lényeges szerepet játszott a szovjet rend­szer működésében. Ez az a történelmi jelenség, amelyet a szocialista államok „ideológiaérzékenységének" neveznek. Brezsnyev alatt, amikor nyilvánvalóvá vált a hruscsovi kom­munizmusterv gyakorlati képtelensége, a marxista társada­lomelmélet, amely Hruscsov idején fellélegzett, úgyszólván megszűnt létezni, az ideológia pedig a „fejlett szocializmus" fogalmának magyarázgatására szűkült, amit az ilyen típusú elaborátumok szerzői sem igen vettek már komolyan.

Sztálin még joggal hivatkozhatott arra, hogy a Szovjet­unió rövid idő alatt ipari világhatalommá vált és képes volt a náci Németország legyőzésére. De mire hivatkozhatott Brezsnyev, amikor a szovjet gazdaság 1970-től egyetlen lé­nyeges tervelőirányzatot sem tudott teljesíteni? Hruscsov jog­gal hivatkozhatott demokratizálási kísérleteire, Brezsnyev idején bármilyen kritikai gondolkodás a perifériára szorult, gyakran bírósági üggyé vált,vagy legalábbis devianciaként kezelték. A struktúrakonzerválást forradalmi erényként tüntet­ték fel, mindennek Sztálin lassú és fokozatos rehabilitálása csak felszíni megnyilvánulása volt. A rendszer tehát a hetve­nes évek végén, a nyolcvanas évek elején a korábbiakhoz nem hasonlítható, mély gazdasági és ideológiai legitimációs válságba került.

***

Az alternatívák – elmélet és gyakorlat

A szovjet fejlődésben a párt által felvázolt programok (az 1919-es, az 1961-es és az 1986-os újjászerkesztett program) tapasztalatai alapján is látható, hogy a tervbe vett fejlődési irányokat a húszas évek végétől a mai napig sohasem sikerült megvalósítani. Az elméletben deklarált szocialista célok és értékek papíron maradtak. Az elmélet és a gyakorlat ilyen eltérő úton való fejlődése már a sztálini időszakban „klasszi­kus" formában megmutatkozott. Nyilvánvaló, hogy sem a sze­mélyi diktatúra ismert rendszere, sem a brezsnyevi hanyatlás nem volt „programozva". A programokban és általában a jövő elméleti megkonstruálásában egy olyan társadalom képét ve­títették ki a „politikacsinálás" apparátusai, amely minden vál­tozás ellenére néhány állandó „értéket" is magában foglalt. (Mielőtt ezeket az „értékeket" jeleznénk, szükséges hangsú­lyozni, hogy az „értékek" szisztematizálása minden „reform­korszak" immanens ideológiai szükséglete.) A hadikommunizmus-NEP-váltás időszakában a szocializmus jövőbeni megvalósítása és a fennálló valóság között még éles különb­séget tettek.

A pártprogramok, így az 1919-es, (még a lenini időszak programja), majd a hruscsovi 1961-es, és az 1986-os gorba­csovi is a szocializmus Marxnál megismert és Lenin Állam és forradalom c. munkájában leírt felfogásából indult ki, misze­rint a „teljes szocializmus" az az önkormányzati társadalom, melynek gazdasági alapját már nem a piaci árutermelés, ha­nem a szükségletekre való közvetlen termelés, a „társult ter­melő mód" képezi. Az állami bürokratikus struktúrák és az áru­termelő-piaci viszonyok leépítésének ezen elmélete Sztálin és Brezsnyev alatt sajátos revízión ment keresztül, amelynek lényege a következőkben állt. A marxizmus klasszikusainál meglévő „háromlépcsős" (átmeneti időszak vagy proletárdik­tatúra, szocializmus, majd kommunizmus) fejlődést gyakorla­tilag „kétlépcsőssé" alakították. Sztálintól kezdve a kialakult társadalomszerkezetet kezdték a szocializmus általánossá­gának fényével megvilágítani. Ez odáig ment, hogy a szocia­lizmus lényegi sajátságává emelték a teljesen elbürokra­tizálódott államot. Ennek ideologikuma „a gondoskodó ál­lam" fogalmában inkarnálódott.

Nem véletlen, hogy napjainkban a szovjet kulturális és elméleti publicisztikában, miután sikerült a „fejlett szocializ­mus" fogalmát kiszorítani, ezt az ideológiai ballasztot éri a legvehemensebb támadás. Újra kritikai tartalommal buk­kan föl „a szocialista önkormányzat" fogalma, mint meg­valósítandó cél, s valószínűleg a következő évtizedben ez a problematika a tudomány területére is átkerül. (Várhatóan na­pirendre kerül a szocializmus fogalmának nyílt újraelemzése is, nem pusztán mint a peresztrojka legitimációs ideológiája, hanem mint szaktudományos és elméleti-politikai probléma.) Az már látható, hogy amennyire irreális volt Hruscsov idején a kommunizmus fölépítésének és „Amerika utolérésének" a nyolcvanas évekre való prognosztizálása, annyira termé­kenynek bizonyult a harmincas évek gazdasági-politikai struk­túráinak meghaladását legalább elméletileg napirendre tűzni. Valami hasonlatos folyamat az, amelynek napjainkban va­gyunk tanúi, azzal a lényeges különbséggel, hogy nincsen napirenden az a „hurrá-optimista" vonzalom a kommunista finalitáshoz, mint a hruscsovi peresztrojka idején.

Ahhoz, hogy a következő húsz év alternatíváiról bármi érdemlegeset lehessen mondani, természetesen nem elég­séges a megelőző történelmi fázisok belső ellentmondásai­nak, „visszafejlődéseinek" vagy elkorcsosulásának diagnózi­sa: a legújabb, a gorbacsovi kísérlet differentia specificáját kell megtalálni, amennyiben a reformkísérlet belső potenciáit akarjuk felmérni. Ezen a téren a tisztán gazdasági trendek extrapolálásával foglalkozó futurológiai megközelítések csaknem haszontalanok, mert éppen az alapvető kérdé­seket nem tudják felvetni. Állandóan változatlan társa­dalmi-gazdasági-politikai struktúrákkal számolnak, hol­ott a gorbacsovi reformok alapvető tétje e struktúrák áta­lakításában rejlik. Sikerülhet-e egy ilyen kísérlet?

Ennek esélyeit latolgatva mindenekelőtt egy másik kér­désre kellene előbb választ találni. Vajon a gorbacsovi refor­mok csupán az akut válságelhárítás preventív akcióját jelen­tik-e, avagy a hagyományos gazdasági-politikai szerkezet ra­dikális felbomlasztásának, egy új fejlődési pályára való átál­lásnak a programját és gyakorlati kísérletét? Más szavakkal: a válságjelenségek lengyel típusú megoldásának megelőzé­séről, avagy egy irányítási és szerkezetben átépítésről van-e szó? Amíg erre a kérdésre nem adunk választ, addig a további kérdések még csak fel sem tehetők.

Az eddigi peresztrojkák tapasztalatai azt mutatják, hogy bár azok különböző intenzitásúak és mélységűek voltak (egyik sem volt olyan radikális és tartós, mint a sztálini), de egyiket sem követe a megelőzőhöz való visszatérés, még ha egyes elemekben jelen voltak is restaurációs mozzanatok.

A most kibontakozó „reformkorszak" – akárcsak a megelőzőek – a jövőre vonatkozóan számos fejlődési lehetőséget implikál.

1. Az akut válságot megelőző alternatíva

A fejlődés egyik lehetséges variánsa egy erősen pragmati­kus gazdaságfejlesztés, amely a piaci és pénzviszonyok korlátozott felhasználásával megpróbálkozik egyfajta „fo­gyasztói társadalom" létrehozásával, anélkül, hogy a kiala­kult struktúrák alapjait érintené. Ennek az alternatívának egy olyan egypártrendszerű politikai berendezkedés felel meg, amely valamelyest emlékeztet a Hruscsov-korszakra. (Ezen azt értem, hogy a párton belül és azon kívül többé-kevésbé kivehetően eltérő irányzatok léteznek majd, színes kulturális élettel stb.) A politikai rendszer evolúciója az érdekegyeztetés „korporatív" rendszerének irányába mozdul tovább, ami kor­látozott decentralizálással jár együtt, anélkül azonban, hogy „sérelem" érné a felülről szervezett centralizált hatalomgya­korlás struktúráját, jóllehet várhatók bizonyos szervezeti mó­dosulások, amelyek hatására ez a centralizált hatalom a meg­előző korszakokhoz képest rugalmasabb működésre lesz ké­pes.

Amennyiben ez az alternatíva valósul meg, úgy a közeli években számolni kell a mostani pártvezetés „átrendeződé­sével", esetleg bukásával is, mert az az ideológiai mező és glasznoszty, amelyet a vezetés megnyitott, „önálló" erővé válhat, „elszabadulhat", és ebben az esetben ez a radikalitás éles ellentétbe kerülhet a gazdasági és politikai síkon „átszer­vezessé" szelídült reformorientációval, amely így ismét csak a „túlélés" pályájára kanyarodik vissza.

Eme fejlődési alternatíva esetén az egyes társadalmi osztályokon és rétegeken belül és között „természeti szük­ségszerűséggel" feszültségek, szociális-politikai konfliktusok keletkeznek. Ezt hívják a reform ellenfelei „káosznak". Az itt jelzett konfliktusok kezelésére egy ilyen nagy ország bonyolult ellentmondásainak keretei között, az „átszervezéssé" szelí­dült reformok aligha lesznek képesek. Ez egy újra fenyegető válságos szituáció egyik eleme lehet. Egy lehetséges válság­szituáció másik,lényegesebb eleme, mellyel a következő év­tizedben mint lehetőséggel számolni kell, a világos gazdasági koncepció hiányából is fakadó pragmatizmus gyors gazda­sági kimerülése, a különböző irányzatok kompromisszumai­nak állandósulása stb. Valószínűtlen ugyanis még egy olyan típusú piacgazdálkodás kibontakozása is, mint – az egyéb­ként torz, már-már működésképtelen – magyar, mert sem a kialakult történelmi struktúra, sem a hagyományos értékren­dek és társadalmi-politikai erők (a „nyugatos" marxistáktól a konzervatív „szlavofilok" „sajátosan orosz útjának" naciona­lizmusáig, vagy a konzervatív „sztálinista marxistáktól" a re­formokat „támogatni", pontosabban kihasználni akaró „refor­mer" sovinisztákig, nem beszélve az egyes köztársaságokon belüli sokszínű irányzatokról, ezek harcairól stb.) egy vagy más okból nem képesek azt abszorbeálni. Ezzel nem azt aka­rom mondani, hogy a „piacos" fejlődéstendenciák a legköze­lebbi időben nem szélesedhetnek ki, hanem csak azt állítom, hogy az ezredfordulóra a piacgazdaság nem „totalizálódik", még a legkedvezőbb külpolitikai feltételek között sem. Ugyanis amint kiszélesedik, kiderül rendszeridegen volta, s újfent válság fenyeget.

Vagyis: a közvetlen válságelhárításra korlátozódó, át­szervezéssé szelídült reformok visszavezetnek – mutatis mutandis – ahhoz a kiindulóponthoz, ahonnan indultak, s kezdő­dik elölről „a régi szemét" kisöprésére tett kísérlet. Ekkor két alapvető lehetőség merül majd fel megint. Ugyanaz a (kettő, amely az „átszervezés-reform" mostani lehetősége mellett szintén formálódni látszik, legalábbis ideológiailag. Az egyik, a „szovjet konzervativizmus" egyfajta restaurációja, a má­sik, s ez garantálná a reformok valódi radikalitását, az önkor­mányzati struktúrák kiépítése felé tett lépések. Lássuk az előbbit.

2. Tekintélyuralmi restauráció

a) „Reformpárti" recentralizálás

Amennyiben tehát a gorbacsovi vezetés nem talál rá reform­céljait szolgáló adekvát gazdasági programjára, akkor rövid távú válságelhárító funkcióját sem biztos, hogy be tudja tölte­ni. Ugyanis a struktúrák átalakítását javuló életszínvonal mel­lett egy ad hoc jellegű gazdaságpolitika nem tudja biztosítani; még akkor is nagy nehézségekbe ütközne ez, ha a Nyugat gazdaságilag nem próbálja meg a szovjet fejlődést a régi pá­lyán tartani. Ezért öt-tíz éves távon nem lehet kizárni egy olyan recentralizációs folyamatot, amely a reformokból megőrzi a reformdemagógiát, de az állami recentralizálás útjára lép (amelynek helyi, köztársasági támogatást úgy sze­rezne, hogy eltűrné a decentralizálás bizonyos fokát, a helyi hatalmi központok bizonyos szerepnövekedését, s azt a re­formdemagógia részeként helyi önkormányzatnak vagy a de­mokrácia magasabb fokának stb. nevezné). A recentralizálásnak ez a típusa beépítené a menedzserizmus, a „hozzáér­tés", a „modernizáció" technokrata követeléseit. Egy ilyen fejlődési variáció a maga fogalomvilágában mindenekelőtt a „hozzáértés", az optimális központi tervezés jelszavai jegyé­ben a vállalati-piaci anarchia megfékezését tűzné ki célul, s óvatosabban kezelné a Nyugat felé nyitást, mindenekelőtt ideológiailag. Ez a fejlődési alternatíva a társadalmi igazsá­gosság és az egalitarizmus hagyományos értékeinek meg­hirdetésével tulajdonképpen ugyancsak képes lenne széles szociális támogatást szerezni magának. Mondhatjuk, hogy ez is csak egy „válságelhárító" fejlődésvariáns, de tradicionáli­sabb lenne, mint a mostani gorbacsovi irányzat, s hivatkoz­hatna a stabilitás, a biztonság „értékeire".

b) A konzervatív recentralizálás

Ez a fejlődésvariáns lenne a legtradicionálisabb válasz az első verzió összeomlása esetén. De minden valószínűség szerint a legdrámaibb és a legtöbb áldozattal járó hatalmi visszarendeződés lenne, amely a félelemtől, a káosztól „me­nekülve", az apparátus hagyományos csoportjainak a vezeté­sével, a hatalom megszilárdítása jegyében menne végbe.

A visszarendeződés különböző módosulatainak felvázo­lásához egyáltalán nem szükséges a „fantázia" segítségéhez nyúlni. Túlságosan is sok tapasztalat halmozódott fel arról, hogy a hatalmi szerkezet demokratizálása (nem liberalizálá­sa) – vagyis egyes hatalmi funkciók átadása a különböző szerveződésű közösségeknek -, sokkal mélyebb és radikáli­sabb folyamat, mint a hatalom „egyszerű" megdöntése, egy másikkal való felváltása. Az ilyen hatalmi harcok többnyire véres megvívása csak valóságos forradalmak esetén visz előbbre. Önmagában egy adott társadalomszerkezet átalakí­tására irányuló törekvés – amennyiben nem a megfelelő és lehetséges célok irányába vezet – általában vérfürdővel vagy a hatalom más, antihumánus retorziójával végződik, mert ez következik az elkülönült hatalom logikájából. 1968 Párizsa vagy Berkeley-je, Prágája; 1970 Gdańskja vagy 1989 Pe­kingje mind-mind ezt a tézist bizonyítja. Éppen ezért nagyon óvatosan és tárgyszerűen szabad csak megközelíteni ezt a kérdéskört, mert könnyen illúziók rabságába kerülhetünk. (A „visszarendeződések" véres és vértelen formáinak gazdag­sága érveket szolgáltathat egy konzervatív gondolkodásmód számára is.)

Azok a szociális erők, amelyek egy-egy már megszilár­dult hatalmi mechanizmus mögött felsorakoznak, általában igen heterogén összetételükkel tűnnek ki. A közvetlen ve­szélyben lévő hatalom, a mégoly reformpárti hatalom is olyan bonyolult érdekharcok terméke, hogy lépései sokszor azok számára sem láthatók előre, akik a „végzetes" döntéseket meghozzák. A gorbacsovi reformpolitika ellenzékét képező konzervatívok éppen a hatalmi, gazdasági-politikai apparátu­sokban töltik be a legszilárdabb pozíciókat. Hatalmuk megtar­tása érdekében bármivel megpróbálkoznak, ami a rendelke­zésükre áll. (Kíméletlenségüket megtapasztalhattuk például a grúziai események során.) Felhasznált eszközeik között pe­dig különös jelentősége van a helyi nacionalizmus különböző formáinak, illetve a nacionalizmus tudatos felélesztésének, a vele való manipulálásnak. Elegendő Azerbajdzsánra, Ör­ményországra, Kazahsztánra vagy Üzbegisztánra utalni. (A nacionalizmusnak más természetű funkciója van a balti köz­társaságokban. Ott a reform pártján álló erők is használhatják ezt a sztálinista visszaélések által izzásban tartott nacionaliz­must, bár nagy valószínűséggel hamarosan ellenük fordul, amennyiben egy polgári típusú visszarendeződés jegyében a Szovjetuniótól való elszakadás követelése válik uralkodóvá. Megint más típusú nacionalizmus a „nagyorosz" apparátusok antiszemitizmusa, amely a legsötétebb hagyományokat ger­jeszti föl, és szembeszáll a reformerők értelmiségi csoport­jaival, még azon az áron is, hogy a feketeszázasokkal való „taktikázás" vádjával illetik őket.)

Sajátos visszarendeződési veszélyt jelent az ugyancsak nem hagyomány nélküli „populizmus", amelybe a plebejus demokratizmus is belefér, de a sztálini eredetű tekintélyuralmi személyi diktatúra lehetőségét is magában foglalja. Nem vé­letlen, hogy Jelcin számára is a legnagyobb kihívás az „euró­pai" hagyományokra épülő, azaz a réginél hatékonyabb gaz­daságpolitikai koncepció kimunkálása. Ennek hiányában nem lehet sikeres reformokat véghezvinni.

A „reformpárti centralizálás" megoldásától eltérően erre a konzervatív megoldásra akkor látok nagyobb lehetősé­get, ha a külpolitikai feltételek a Szovjetunió számára ked­vezőtlenül alakulnak. A mostani gorbacsovi irányzathoz ké­pest egy elzárkózó, erősen hazafias indíttatású vezetés a tradicionális „katonai értékek" és a parancsuralmi viszonyok nyílt restaurálását jelentené. Mindenesetre egy konkrét hábo­rús veszélyhelyzet a már korábban „kipróbált" „fejlődési mo­dellt" implikálná. Bár az eddig említett fejlődési variációk mindegyikének megvan a maga adekvát hagyománya, illetve mindegyik rekonstruálni tud egy ilyen hagyományt, kétségkí­vül a legelső variáció számít a legeredetibbnek a maga NEP-szerű fogalomhasználatával; ez utóbbi pedig a legtradicionálisabbnak. Mégsem lehetne úgy felfogni minta „sztálinizmus­hoz" való visszatérést, jóllehet a sztálinizmus strukturálisan még a legelső verzió megvalósulása esetén is jelen lenne, de – éppen gorbacsovi hatásra is – már olyan formaváltozások mennének végbe a társadalomban, hogy a lakosság igen szé­les, főleg értelmiségi és szakmunkás rétegei egészen bizto­san nem támogatnák a személyi diktatúra egy újabb kiadását. Nem véletlen, hogy a sztálinizmus leleplezése, ami a követ­kező években várhatóan még erősödni fog, éppen azt a célt is szolgálja, hogy a gorbacsovi reformokkal szemben szkepti­kus erőket arra intse: Gorbacsovnak nincs más alternatívája, mint a sztálinizmus. A következő húsz évben akár a „nyuga­tos" megoldás, akár a konzervatív-tekintélyuralmi megoldás valamely válfaja szilárduljon is meg, egy dolog nagyon való­színű: a Szovjetunió fenntartja politikai-hatalmi versenyké­pességét a kapitalista világgal, mert minden megoldás ennek az alapvető célnak kíván eleget tenni, s ahogyan ez sikerült az elmúlt hetven évben, sikerülni fog a következő évtizedek­ben is. A tét az, hogy milyen áron. Mindenesetre, ha a követ­kező évtizedben a gorbacsovi reformfolyamat lendülete nem törik meg, ha az „orosz talajon" meghonosodik a hatalomgya­korlás kifinomultabb módja és a nyereségorientált gazdaság látható eredményeket produkál, s mindezek bázisán demok­ratikusabb struktúrák épülnek ki, akkor ennek arányában meggyengülnek (de csak ennek függvényében gyengülnek meg) a társadalom tudatos és spontán konzervativizmusának erői, s akkor már nem lesz vonzó visszalépni a „szűkösség" egyetemessé tétele felé … Történelmileg ezek bizonyos ga­ranciákat nyújthatnak egy sztálinista típusú restaurációval szemben.

3. A szocializmus alternatívája

A napjainkban kibontakozó reformfolyamatot korábban – mint említettem – négy már megelőzte. Az 1921-es és az 1929-33-as átalakítások között nyolc év telt el, majd az 1953-58-as reformokig húsz, az 1956-66-os reformokig megint körülbelül nyolc-tíz év, azután megint húsz év múlva jött a következő reformfolyamat. Természetesen mi sem áll távolabb tőlem, mint hogy bármilyen „törvényszerűséget" próbáljak becsem­pészni a rövidebb és hosszabb periódusok váltakozásába. Csupán keresek valamilyen fogódzót a legkedvezőbb alterna­tíva felvázolásának értelmességéhez. Úgy tűnhet (ha a szá­mok bűvöletében maradunk), hogy megint – jó esetben – hét-tíz esztendő jut a reformok kibontakoztatására, s így juthat idő egy gazdasági program kidolgozódására. Ha a gor­bacsovi reformfolyamat (tehát nem egyszerűen Gorbacsov személyes hatalmáról van szó) nem fékeződik le vagy nem „hal el", akkor a következő évtizedben létrejöhetnek azok a garanciák, amelyek egy autentikus szocialista átalakítás elő­feltételeit is hordozhatják. Miért jogosult egy ilyen alternatíva megemlítése? Eltekintve a számokkal való fentebbi játéktól, e pozitívabb alternatívának egyelőre egyetlen előfeltétele lát­szik. Mégpedig az, hogy ideológiailag létezik; éspedig kon­zisztensebb és vonzóbb ideológiai formája van, mint a fentebb említett alternatívák bármelyikének. Igaz, tisztában vagyok azzal, hogy ez önmagában még nem szól egy ilyen alternatíva megvalósulása mellett, de talán mégsem zárható ki a látens lehetőségek közül.

Ennek az autentikus szocializmus-alternatívának az el­méleti-ideológiai körvonalai az SZKP pártprogramjaiban, a legújabban is, viszonylag jól kivehetőek, amit csak erősít az, hogy napjaink szovjet folyóiratainak kritikus elméleti publicisz­tikájában ezek a vonások mind jobban kirajzolódnak; hovato­vább a gorbacsovi reformok ideológiai legitimációjául szolgál­nak: a bürokratikus centralizmus, a privilégiumok ostorozása, az „önkormányzat" és „önfinanszírozás", az alulról kiinduló választási mechanizmusok kiépítésének hangsúlyozása stb., stb. Mondhatjuk erre, hogy így volt ez már Hruscsov alatt is. Ez igaz, de nem volt így sem a Sztálin-korszakban, sem a Brezsnyev-korszakban. Az is igaz, hogy e két utóbbi korszak „szocializmus-revíziója" bármilyen elméleti hamisítás legyen is, egy hosszan tartó időszak legitimációjául szolgált, míg a hruscsovi ideológiai visszatérés az autentikus forrásokhoz a gyakorlatban nemhogy a szocializmus megvalósítását nem eredményezte, de maga Hruscsov is „csak" egy évtizedet töltött a hatalomban. Mármost a gorbacsovi „visszatérés" egy olyan fejlődési variáció megvalósítását hirdeti meg, amely kétségtelenül sokak szemében szimpatikussá teszi kísérletét, s erősíti annak autentikusságát.

Ma, amikor Magyarországon még a korábbi évtizedek vezető egyéniségei (politikusok, tudósok), is a „Vissza Euró­pába" jelszó alatt egy nyugati típusú sablon alapján tálalják fel a reformfolyamat perspektíváit, érdemes felfigyelni a gor­bacsovi variáció ettől eltérő vonásaira. A magam részéről ugyan mindenfajta „másolásnak", minden fajta sablon köve­tésének meggyőződéses ellenfele vagyok, mégis nagy téve­désnek tartom a peresztrojka olyan értékelését, hogy „ezen mi már túl vagyunk", s azt a következtetést, hogy abból szá­munkra nem származhatnak termékeny célképzetek (a ná­lunk ma sokak által erőltetett formák alternatíváiként is).

A peresztrojka értelmezésének sokféleségére itt nem tér­hetünk ki, csupán egy alapvető elemzési lehetőségre utalunk. Arra az „elméletre", amely a tőkés világgazdaság pénzügyi központjainak érdekeit, elképzeléseit fejezi ki. E séma szerint a peresztrojka sikerének egyetlen esélye, ha Gorbacsov (is) – úgymond – „túl" jut az önigazgatási elképzelés „fejetlensé­gén", és egyértelműen a rekapitalizációra teszi a főhangsúlyt; ha az elképzelt vegyes gazdaság döntő szektora egy újkapitalista, magántulajdonos szektor lesz. Ez a koncepció – kimon­datlanul – arra a régi elméleti spekulációra épül, hogy a Szov­jetunió és általában a kelet-európai rendszerek nem a fejlődés „preszocialista" szakaszában, hanem a kapitalizmust meg­előző fejlődési fázisban vannak. Ez a típusú felfogás azonban alábecsüli a történelmi struktúrák erejét, s tulajdonképpen egyfajta új, a pénzhitelekkel folytatott zsarolásra építő volun­tarizmus megjelenési formája. Az elmúlt évtizedeket nem le­het semmissé tenni. A tömeges magántulajdon megjelenése beleütközik a termelő osztályok érdekeibe, akik nem azért lázadnak az állami kizsákmányolás ellen, hogy visszaállítsák a magántőkés kizsákmányolás rendszerét. .

Ezzel szemben a szóban forgó programok mindenekelőtt napirendre tűzik „a nép szocialista önkormányzatának" meg­valósítását, ami az elemzések szerint azt jelenti, hogy a dol­gozó kollektívák saját gazdasági és politikai ügyeiket nem a régi bürokratikus és elidegenedett intézményekre bízzák, hanem megalkotják a sajátjaikat. Körvonalazódik a hivatalos elméletben egy alulról szerveződő szocialista társa­dalom képe, amely a maga kifejlett formájában már gazdaság és politika elkülönültségének megszüntetését implikálja. A termelés társadalmasításának szintjét emelni már nem azt jelenti, hogy a legmagasabb rendű tulajdon az állami; sőt, hivatalos lapokban, hivatalos szerzők állítják, hogy az állami szektor csak egyike a szocialista szektoroknak, amely nem magasabb rendű, mint a szövetkezeti vagy más társadalmi tulajdon. Ezt támasztaná alá a nyilvánosság, és a visszahív­hatóságot gyakorlatilag biztosító alulról építkező választási rendszer. A következő húsz évre a gorbacsovi pártprogram – Leninre hivatkozva – ilyen perspektívát vázol föl: „Lenin előre látta, a szocialista állam mindinkább az államtól a nem-ál­lamba való átnövés átmeneti formájává válik."

Miután az ilyen új típusú társadalomszerveződés kialakí­tásának gazdasági programja nincsen, joggal lehetnek kétsé­geink, de ugyanakkor arra is gondolni kell, hogy éppen magá­nak a reformfolyamatnak a részeként egy ilyen program kör­vonalazódhat, támaszkodva olyan említett fogalmakra, mint a gazdasági önkormányzat, önfinanszírozás stb.

Egy ilyen fejlődési irány bizonyos valóságos elemei azon­ban kétségtelenül adottak. Eleve maga az ideológia is konstituens eleme a történelemnek. S ez az ideológia jóval nagyobb esélyt ad a szocialista önkormányzat felé való fejlődésnek, azzal az alternatívával szemben, melyben az elkülönült bü­rokrácia sajátítja ki a „nép érdekeinek" képviseletét. De ön­magukban sem az ideológiai, sem a „reformlépések" nem elegendők. Azt már a magyar reformok tapasztalata is meg­mutatja, hogy egy csoport ember által kigondolt, elhatározott és megvalósított reform – a tömegek valóságos közreműkö­dése nélkül – hová vezet. Mármost ennek az alternatívának a kibontakozása – bárki joggal felvetheti – a következő két évtizedben valószínűtlennek látszik, hiszen egy ilyen valósá­gos strukturális átalakulás mindenekelőtt egy 15-20 milliós apparátus érdekeit érinti, nem szólva a szovjet társadalom legszélesebb rétegeiben is gyökeret eresztett konzervativiz­musról. De a szovjet fejlődés hetvenéves tapasztalatai arra utalnak, hogy a lassú „felhalmozódás" ebben a társadalom­ban hirtelen és radikális átalakulásba csaphat át, hiszen ilyen

volt a NEP, a sztálini fordulat, de tulajdonképpen a hruscsovi is. Ezért a valószínűtlennek tetsző új alternatíva bizonyos elemei a mostani dinamikus helyzetben olyan új feltételekben és gondolkodásmódban fejeződhetnek ki, amelyek a legvalószínűtlenebbnek látszó alternatíva előtt nyithatnak utat. Az önkormányzati formák kibontakozásának egyik tünete pél­dául a sztrájkoló bányászok saját szervezeteinek, mint alter­natív hatalmi szerveknek a megjelenése, amelyek képesek lehetnek arra, hogy a bürokrácia helyett magukhoz ragadják a nyereség fölötti ellenőrzést, a tulajdonosi funkciókat.

A tézisszerű kifejtés nem tette lehetővé számomra a kü­lönböző fejlődési variációk rendkívül gazdag kombinációs le­hetőségeinek még a felvázolását sem. Ezért befejezéskép­pen legalább utalni kell arra, hogy ezek a „tiszta" formák a valóságban csak legalapvetőbb tendenciájukban juthatnak érvényre. Ilyen kombináció lehet egy kisgazdálkodásra épülő, lényegében piaci mechanizmusok alapján működő gazdasági szektor megszilárdulása, illetve egy új típusú gazdasági szek­tor megjelenése vagy önállósulása, mely sem a piaci nyereségorientáció, sem az állami bürokratikus tervezés ha­gyományos logikáját nem követi már, hanem egy szükséglet­ centrikus munka-, és szabadidő-gazdálkodás új-régi lehetősé­gét hordozza, azt a társadalmiasult szektort, amelynek csírái a 20-as évek első felében még megvoltak, de az akkori történelmi-civilizatórikus fejlődés fokán szükségképpen elenyész­tek. Egy ilyen kombinált gazdasági struktúra életképessége biztosíthatja a szocialista alternatíva felé a fejlődést, s adhat garanciát a történelmi visszalépés megakadályozására.

A peresztrojka nem sokismeretlenes egyenlet, mert az kiszámítható. A peresztrojka élő történelmi folyamat, szociá­lis-politikai erők harca, amely erők mindegyike belülről is meg­osztott. A „végeredmény" attól függ, hogy az eredeti demok­ratikus (nem liberális!) tartalom mennyiben tud „formamegha­tározóvá" lenni. Ha a küzdelmek a Szovjetunióban is a külön­böző szakmai és politikai elitek kompromisszumával végződ­nek, és – tételezzük fel – a tömegek feje fölött megmarad egy modernizálódott bürokratikus apparátusuralom, akkor a „re­formok" talán biztosítják a Szovjetunió fennmaradását, ponto­sabban súlyának megőrzését a világban, de az ország nem kerül közelebb ahhoz a társadalmi formához, amelynek célki­tűzéseivel megalapították, s akkor a válság-peresztrojka „dia­lektikája" szabja meg még a XXI. század első évtizedeinek történetét is.

A valóságban az előre nem kalkulálható kombinációknak van a legnagyobb valószínűsége. De hogy melyiknek lesz túlsúlyos szerepe, melyik alternatíva kerekedik felül, arra a következő húsz év egészen biztosan megadja a választ. E téziseket ennek fényében kell mérlegelni.