Ignacio Ramonet: Che Guevara halála után Kuba nem adta fel azt a törekvését, hogy elkötelezze magát más, leigázott népek oldalán, és segítse felszabadító harcukat. Ilyen kötelezettségvállalásra nemcsak Latin-Amerikában, Sal­vadorban, Guatemalában és Nicaraguában került sor, hanem Afrikában is. A világban kevesen tudják, hogy Kuba és a kubai harcosok az afrikai országok gyarmati függetlenségi harcaiból is kivették a részüket.

Fidel Castro: Ez egy fontos téma. Már Che kapcsán szóba került, de azt gondolom, valóban, Kuba szolidaritása az afrikai népekkel nem eléggé ismert tény. Történelmünk e fejezete már csak azért is fontos, mert több százezer nő és férfi – kubai internacionalisták – áldozatáról van szó, akik példát jelentenek az új generációk számára. Gyakran arról is megfeledkezünk, hogy Európa imperialista és neokolonialista módszerekkel kirabolta Afrikát, amit 1950 és 1990 között a NATO és az ÜSA teljes mértékben jóváhagyott.

A volt algériai elnök, Ahmed Ben Bella egyszer azt mondta nekem¹ , hogy Kuba a forradalmi győzelem napjától kezdve segítségére sietett az algériai harcosoknak, akik ekkor még országuk függetlenségéért harcoltak. Ön egyetért ezzel?

Természetesen, már utaltam is rá. Az 1959. januári győzelmünk után az imperializmus a nép érdekében meghozott intézkedéseinken felhá­borodva nem engedte, hogy a kubai nép letehesse kezéből a fegyvert. Sok honfitársunk ekkor határozta el, hogy Kubában vagy máshol életét adja a forradalomért. Ezért aztán két évvel a győzelmünk után, 1961-et követően, amikor az algériai nép bátran harcolt függetlenségéért, egy kubai hajó fegyvereket szállított az algériai felkelőknek. Hazafelé jövet magával hozott több mint száz árván maradt gyermeket és sok háborús sebesültet. Hadd nyissak itt egy zárójelet: eszembe jutott egy másik esemény, amit mindenképp szeretnék megemlíteni. Néhány évvel később, 1978-ban ugyanez játszódott le, amikor Angola déli részéről, a cassignai megmészárlás² elől menekülő namíbiaiak – főként gyerekek – érkeztek Kubába. És képzelje, Namíbia jelenlegi kubai nagykövete [2005. decemberében] egyike volt azoknak a gyerekeknek, akiket akkor meggyógyítottunk.

Nem tudtam a cassignai eseményekről. Röviden ismertetné?

Erre Angola déli részén került sor. Fontos megemlíteni, hogy egy el­szántan harcoló kubai ezred védelmezte Angola déli határát Cassigna, a namíbiai menekültek központja közelében. A kubai erők bátran haladtak előre, hogy szembeszálljanak a dél-afrikai ejtőernyősökkel, akik harci repülőkről lőtték a civil lakosságot. A mieink az ellenséges légierő tüze alatt, szinte védelem nélkül haladtak előre, egészen addig a pontig, ahol háborítatlanul folyt a civilek, nők, öregek és gyermekek mészárlása. Állandó bombázások alatt haladtak előre húsz-harminc kilométert. Em­berveszteség szempontjából ez volt a legköltségesebb akciónk ebben a háborúban. De az öldöklést megállítottuk, s több száz gyermeket és sebesültet fogadtunk be Kubába. A gyerekek alap- és középfokú oktatás­ban részesültek, sokan közülük egyetemi diplomát is szereztek. De nem akarok hosszan időzni ennél a témánál, hiszen Algériáról beszélgetünk. Meg kell azonban említenem, hogy a dél-afrikai banditák még éveken át követtek el hasonló atrocitásokat Angolában. 1978-ban azonban vissza kellett vonulniuk erőink elől, egészen a namíbiai határig.

Visszatérve Algériára, egy hajót említett…

Igen, arról a hajóról beszéltem, amelyik fegyvereket szállított a francia hadsereggel harcoló algériai felkelőknek. A franciáknak ott volt a hátor­szág – Algéria szinte látható a Földközi-tenger szemközti partjáról -, míg a felkelők csak saját erejükre számíthattak. Az általunk küldött fegyver­rakomány ágyúkból, 500 mm-es gránátokból és rengeteg lőszerből állt. Kegyetlen harc volt, nem tudjuk, hány százezer algériai életébe került. Nemrég az algériaiak felemlegették, hogy negyven évvel a konfliktus után a franciák még mindig nem bocsátották rendelkezésükre az aknamezők térképeit azokról a területekről, ahol több millió akna is lehet. Azt is hozzá kell tennem, hogy 1961-ben, amikor az imperialista agyelszívás követ­keztében csak háromezer orvosunk maradt, sok kubai orvost is küldtünk az algériai nép megsegítésére. Ez volt a rendkívüli orvosi együttműködés kezdete Kuba és a harmadik világ országai között.

Kuba mára amolyan orvosi nagyhatalom lett.

Nem tudom, megfelelő-e a kifejezés. Azt mondhatom Önnek, hogy jelenleg hetvenezer orvosunk van, és még huszonötezren folytatnak hazánkban orvosi tanulmányokat. Az emberiség történetében – és ezt hangsúlyoznom kell – ezzel különleges helyet töltünk be. Nem tudom, a többiek mihez fognak majd, mert északi szomszédunk [az Egyesült Államok] nemzetközi katasztrófa esetén csak helikoptereket tud küldeni. Nem tudnának orvosokat küldeni, mert nincs elég szakemberük ahhoz, hogy a világban felmerülő problémákat megoldják. De nincs jobb hely­zetben Európa sem, amely pedig az emberi jogok vezető hatalmának tartja magát. Mindössze száz orvost tudnak Afrikába küldeni, ahol több mint harmincmillió HIV-vírussal fertőzött beteg szorul segítségre. A járvány leküzdéséhez annyi orvosra volna szükség, ahányan az Henry Reeve³ kontingenshez tartoznak, és ezek az orvosok Kubában szereztek diplomát. Úgy vélem, tíz év múlva több mint százezer orvosunk lesz, és valószínűleg másik százezer külföldi orvost fogunk képezni Kubában. A világon nálunk tanul a legtöbb orvos. Azt hiszem, tízszer annyian végeznek nálunk, mint az Egyesült Államokban, abban az országban, amelyik 1959-ben praktizáló orvosaink nagy részét elcsábította tőlünk. Ez a mi válaszunk.

2005 szeptemberében, azok után, hogy a Katrina hurrikán a földdel tette egyenlővé New Orleans városát, Ön felajánlotta Kuba orvosi segít­ségét az USA részére.

Így van. Felajánlottuk 1610 orvos segítségét, a második hurrikán ér­kezte előtt pedig még többet. Sok életet meg tudtak volna menteni. Az amerikai kormány azonban büszkeségből hagyta, hogy az emberek a há­zak vagy a kórházak tetején haljanak meg, ahonnan senki sem evakuálta őket, vagy stadionokban és menhelyeken, ahol rengeteg idős emberen eutanáziát hajtottak végre, nehogy a fulladást kelljen választaniuk. Ez az az ország, amelyik az emberi jogok védelmezőjének mondja magát, ugyanaz, ismétlem, amelyik 1959-ben elcsábította tőlünk az orvosain­kat, és amikor a leginkább szüksége lett volna rájuk, akkor hiányoztak neki a doktorok. Az USA-ban több millió afro-amerikai bevándorló él, és több tízmillió embernek nem jut egészségügyi ellátás. Itt, Kubában az egészségügyi ellátás állampolgári jog, tekintet nélkül arra, kinek mi a véleménye egy adott politikai kérdésről. Itt senkinek nem kell megmon­dania, támogatja-e a blokádot vagy sem. Ilyen kérdést soha, egyetlen betegnek sem teszünk fel, és a jövőben sem fogunk!

Jelenleg a külföldön praktizáló harmincezer kubai orvos mellett még negyvenezer dolgozik idehaza, és rendelkezésünkre állnak a nép ellá­tásához szükséges kórházi létesítmények és rendelőintézetek is. Még a „különleges időszakban"⁴ is sikerült a mai szintre csökkentenünk a gyermekszegénységet, megnövelve ezzel a várható élettartamot. Az egészségügyi ellátás azóta folyamatosan fejlődik, és rövid idő alatt szeretnénk elérni, hogy a várható élettartam nyolcvan évre tolódjon ki. A jelenlegi 0,07%-os HIV-fertőzöttségi indexszel a világ élvonalába tartozunk. Jóllehet még számos problémát kell megoldanunk, a sorban minket követő ország indexe nyolcszor akkorra, mint a miénk.

Nemrég Guatemalába, illetve a kasmíri földrengés után Pakisztánba küldtek orvosokat, így van?

Igen, hétszáz orvost küldtünk Guatemalába az Henry Revee kontin­gensből, akik csatlakoztak a helyszínen lévő háromszáz társukhoz, ami összesen ezer orvost jelent. Erre 2005 októberében a Stan ciklon követ­kezményei miatt volt szükség, amely az országot ért egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb természeti csapás, súlyosabb, mint amilyen a Mitch tornádó volt 1998-ban. Ez utóbbi volt az alapja a kubai integrált egészségügyi programoknak a harmadik világbeli országokkal való együttműködésben. Orvosaink hónapokon át dolgoztak nagyon nehéz földrajzi körülmények között a katasztrófa sújtotta guatemalai területeken. S nem ez volt az egyetlen hőstettük.

Az Henry Reeve alakulat létrehozása után két hatalmas tragédia kö­vetkezett be: az említett guatemalai, illetve a 2005. október 8-i földren­gés Pakisztánban. A haladéktalanul Pakisztánba küldött kubai orvosok fantasztikus hősiességről, önfeláldozásról és eredményességről tettek tanúbizonyságot, amellyel beírták nevüket a történelembe.

A kasmíri földrengés Pakisztánban arra hívja fel a figyelmet, hogy nem elég, ha a mentést végzőknek kutyáik és óriás daruik vannak. Sokkal fontosabb, hogy a földrengés után orvosok is rendelkezésre álljanak; az ilyen jellegű katasztrófák még inkább nélkülözhetetlenné teszik őket. Kasmírban, egy hegyes, nehezen megközelíthető, több millió ember által lakott vidéken a földrengés nagyjából százezer életet követelt, és még többen sebesültek meg. Rengeteg volt a csonttörés, különösen a felső és alsó végtagokon. Nehéz ennél nagyobb katasztrófát és az ottani kormány harcánál nehezebb harcot elképzelni . A pakisztáni hatóságok a harma­dik világ népeinek hagyományos kifosztói, a gazdag államok segítségét kérték. Gyakorlatilag hiába. A kubai orvosok viszont a helyszínre siettek és beírták magukat az emberi szolidaritás történetébe. Elnézést, hogy eltértem a fő tárgytól, de számomra ez különösen fontos téma.

Tudom, hogy Önt szenvedélyesen foglalkoztatja az orvoslás és a nem­zetközi szolidaritás, de kanyarodjunk vissza mai témánkra. Az Algéria számára nyújtott kubai segítségről beszéltünk közvetlenül a forradalmat követő években.

Mondtam Önnek, hogy akkoriban, tehát 1961-ben harminc-negyven or­vost küldtünk Algériába. Pontosan kellene tudnom a számukat. Az ország 1962 júniusában elnyert függetlensége után ismerkedtünk meg Ahmed Ben Bella elnökkel. Említettem, hogy New Yorkban, az ENSZ székhe­lyén tárgyalt Chevel. Aztán az októberi krízis előtti drámai napokban eljött Havannába meglátogatni bennünket. Egyenesen Washingtonból érkezett, ahol Kennedy elnökkel folytatott megbeszéléseket, és ahol más kérdések mellett szóba került a Kuba és az uSA közötti rakéták ügye. Biztosított minket szolidaritásáról. Népünk lelkesen fogadta; harcos múltja közismert volt, csakúgy, mint az algériaiak hősies küzdelme és a francia gyarmatosítás feletti történelmi győzelmük is.

Részt vettek kubai csapatok Algéria és Marokkó egymás ellen vívott 1963-as háborújában?

Igen, részt vettek. Az októberi krízis után egy évvel, 1963 őszén a Magreb-országokban váratlan események történtek. A Szahara-közeli Tindouf régióban a marokkói fegyveres erők az Egyesült Államok logisz­tikai támogatásával csapást akartak mérni a független Algériára, hogy megcsapolják a kivéreztetett ország természeti erőforrásait. Ez volt az első alkalom, hogy kubai seregek keltek át az óceánon. Húsz éjjellátóval felszerelt, modern páncélozott zászlóaljat küldtünk, amit a szovjetek a kubai védelem megszervezésére bocsátottak a rendelkezésünkre löve­gekkel együtt. Több száz harcost küldtünk a helyszínre.⁵ Anélkül, hogy erre bárkitől engedélyt kértünk volna, átkeltünk az Atlanti-óceánon, hogy eleget tegyünk a testvéri algériai nép kérésének, amely súlyos vérveszte­séget szenvedett egy félelmetes hatalom elleni harcban, s hogy segítsük megvédeni területét és természeti kincseit.

Önök, ugye, nagyon korán segítséget nyújtottak azoknak a felkelők­nek, akik szembeszálltak az Afrikában utolsóként fennmaradt portugál gyarmati hatalommal?

Valóban. 1965 után vettük fel a kapcsolatot az angolai és a Bissau-gui-neai függetlenségi erőkkel. Elsősorban vezetők képzéséről, kiképzők és műszaki eszközök küldéséről volt szó. Bissau-Guinea portugál gyarmat volt. 1956 óta folyt a függetlenségi harc a PAIGC⁶ vezetésével, amelynek élén Amílcar Cabral állt. 1966-tól hatszáz kubai internacionalista, közöttük hetven orvos harcolt a felkelők soraiban. 1974 szeptemberében vívták ki végül függetlenségüket. 1965. júliusában a Zöld-foki szigetek, valamint Sáo Tomé és Principe végérvényesen függetlenné váltak Portugáliától. Nagyjából ugyanebben az időben kemény harcok árán győzött Mozam­bikban a Felszabadító Front, felejthetetlen testvérünk, Samora Machel elvtárs vezetésével. A kitartó Robert Mugabe és más kitűnő vezetők irányításával Zimbabwe is kivívta függetlenségét, amelyet a harcok során gyakran szálltak meg dél-afrikai csapatok, akárcsak Mozambikot. Az utolsó portugál gyarmat csak 1999-ben nyerte el függetlenségét: Timorról van szó, amely Óceániában található, nagyon messze Kubától. Amikor felvettük a kapcsolatot a felkelőkkel, meg kell mondanom, Kuba maga sem volt könnyű helyzetben. De a „különleges időszakban" sem haboztunk kimutatni szolidaritásunkat.

A volt Belga-Kongó esetében hogyan kezdődött a kubai együttműkö­dés, aminek a betetőzése Che kongói tevékenysége volt?

Ne feledje, hogy Che Guevara akkor már több afrikai országban megfordult. Az ENSZ 1961. december közgyűlésén hevesen tá­madta a Kongó elleni amerikai-belga támadást. Emlékezetből idézem: „Minden szabad embernek a Kongó elleni bűntény megbosszulására kell készülnie." Igyekeztem őt türelemre inteni és időt nyerni, amíg a feltételek adva lesznek Bolíviában. Egyenesen New Yorkból indulva, 1964. december végén Che kilenc afrikai országot keresett fel meg­tervezett körútja alkalmából. Eljutott Algériába, Egyiptomba, Maliba, Kongóba, Guineába, Ghánába, Dahomeyba – a mai Béninbe -, Tanzá­niába és Brazzaville-Kongóba. 1961. januárjában meggyilkolták a nagy kongói vezetőt, Patrice Lumumbát, aki a régió antikolonialista harcának mártírja lett. Chenek sikerült felkeresnie az összes nagy afrikai hazafit: Kwame Nkrumaht Accrában, Sékou Tourét Conakryban, Modibo Keitát Bamakóban és Massamba-Débat-t Brazzaville-ben. Algériában hosszan tárgyalt a portugál gyarmatok felszabadító mozgalmainak vezetőivel, az angolai Agosthino Netoval és Lucio Larával, illetve Amílcar Cabrallal, a nagy Bissau-guineai forradalmárral.

Ekkor történt, hogy Che úgy döntött, csatlakozik a kongói gerillák­hoz?

Nem. Az első körútja után visszatért Kubába. Az afrikai helyzet nagyon érdekelte, és e történelmi jelentőségű körút és az afrikai vezetőkkel való találkozást követően még jobban figyelt a kontinens történéseire, de türel­metlenül várta, hogy Bolíviába utazhasson. Amint már említettem Önnek, ekkor javasoltam neki, hogy vigyen egy csapat elvtársat Afrikába. Az volt a küldetése, hogy támogassa a kelet-kongói mozgalmat. Ez kiemelt fontosságú feladat volt, ami ráadásul lehetővé tette számára, hogy még több tapasztalatot szerezzen, és új vezetőket képezzen ki. Che 1965. április 24-én érkezett meg egy csapat elvtárssal Kibamba környékére, Fizi mellé, Dél-Kivu tartományba, a Tanganyika tó partjára. A zónát a Kínában politikai és katonai kiképzésen részt vett Laurent-Désiré Kabila emberei őrizték. Abban az időben a kínaiak is segítették az afrikaiakat. Kabila a nancsingi katonai akadémián szerzett rövid idő alatt gyakorla­tot, de csapata súlyos válságba került, és szétesett. 1964-től a belga és amerikai tisztek irányítása alatt harcoló, Dél-Afrikából, Rhodesiából, Németországból s máshonnan érkezett, harcedzett zsoldosok súlyos csapást mértek a gerillákra.

Önök küldtek Chenek erősítést?

Igen, 1965. júliusában, azaz épp három hónappal azután, hogy Che megérkezett Kongóba, a legjobb harcosainkból alakított, kb. kétszáz­ötven fős csoportot küldtünk erősítés gyanánt Jorge Risquet elvtárs irányításával. Ebben az időben két Kongó létezett: a volt Belga-Kongó, a későbbi Zaire, aminek fővárosa Kinshasa, valamint az egykori francia Kongó Brazzaville- fővárossal. A mi csapataink Brazzaville-be mentek. Massamba-Débat nemzeti kormányának védelmére küldtük őket, és megbízást kaptak arra, hogy szükség esetén Chenek is segítséget nyújt­sanak, aki a másik Kongó keleti végeinél harcolt. Brazzaville-ben Risquet és emberei megkezdték a harcosok kiképzését más gerillák, különösen az Angolai Népi Felszabadítási Mozgalom [MPLA⁷ ] számára is. Rövid idő alatt három hadoszlopot képeztek ki, amelyek Brazzaville-ből az angolai gerillákhoz vonultak be harcolni. Így aztán 1965 után tényleges együttműködést alakítottunk ki a kongói függetlenségi harc résztvevőivel, akárcsak Angolával és Cabindával, amely angolai terület volt. Ez azt jelentette, hogy kivettük részünket a vezetők kiképzéséből, s emellett anyagi eszközökkel is támogattuk a felszabadító háborút.

A legismertebb kubai intervenció Afrikában az angolai. Emlékszik rá, hogyan kezdődött?

Pontosan emlékszem. A lisszaboni szegfűk forradalma után, 1974 áprilisában kezdetét vette a portugál gyarmatbirodalom széthullása. Portugáliát kifárasztotta a hosszú, reakciós, fasiszta- és Amerika-barát kormányzás, valamint a gazdasági válság és a gyarmati háború. Mind­ezek aláásták, majd megrendítették gyarmatbirodalmát. Nem véletlen, hogy számos portugál gyarmat, köztük Bissau-Guinea, a Zöld-foki szige­tek, Sáo Tomé és Mozambik 1975-ben, a portugál diktatúra bukása után nyerték el függetlenségüket, amit a haladó szellemű portugál kormányzat teljes mértékben elismert.

Teljesen más volt az egyik leggazdagabb és legnagyobb portugál gyarmat, Angola helyzete. Az amerikai kormány itt titkos tervvel kísér­letezett, amely az angolai nép törvényes jogainak megsértésére és egy bábkormány felállítására irányult. Mindez csak nemrég került napvilágra, korábban Washington „ártatlannak" mondta magát, azt állítva, hogy „semmit nem látott". A terv kulcsa a Dél-Afrikával kötött szövetségben rejlett. A két ország megosztozott a portugál gyarmatosítás által lét­rehozott képzési és szervezeti infrastruktúrán, hogy megakadályozza Angola függetlenségét. Mindebben támogatta őket Mobutu, Zaire – a volt Belga-Kongó – korrupt diktátora, aki kész volt arra, hogy jó fizetség fejében a külföldiek vadászterületévé tegye az országot. Az ország urán-, réz- és egyéb nyersanyagkészletét kifosztották, miközben senki nem tudja, hova tűnt Mobutu negyven milliárd dollárja. Azt persze nem nehéz kitalálni, melyik állam segített abban, hogy a diktátor több tíz milliárddal károsítson meg egy teljesen kifosztott országot. Diktátorok, terroristák, közismert rasszisták jelentkeztek folyamatosan és szégyenérzés nélkül abba a hadseregbe, amelyet „a szabad világ hadseregének" neveztek. Néhány évvel később, sajátos cinizmusról téve tanúbizonyságot, Ronald Reagan úgy beszélt róluk, mint „a szabadság harcosairól".

Akkoriban az USA együttműködött a dél-afrikai apartheid rendszer­rel.

Teljes mértékben. Mivel a dél-afrikai rezsimről és az apartheidről van szó, ezzel kapcsolatban felmerül egy nagyon fontos kérdés, amiről elfe­lejtettem szólni, jóllehet nem szabad hallgatni róla. Amikor kubai csapatok állomásoztak a rasszista dél-afrikai csapatok által megszállt Angolában, az ÜSA Pretoria rendelkezésére bocsátott több olyan atombombát, mint amilyet korábban Hirosimára és Nagaszakira is ledobott. Sokszor fele­désbe merül, hogy Angolában az angolai és a kubai csapatok egy olyan rezsim ellen harcoltak, amely nyolc atombombával rendelkezett. Ezeket az Egyesült Államok az örökösen a kubai blokád mellett szavazó Izrael közvetítésével bocsátotta a dél-afrikaiak rendelkezésére. S egyáltalán nem lehetett kizárni, hogy ránk is ledobják ezeket a bombákat. Mivel tartottunk attól, hogy Pretoria esetleg nem tud ellenállni a kísértésnek, minden szükséges intézkedést megtettünk arra az esetre, ha a dél-afri­kaiak esetleg nukleáris erőt vetnének be ellenünk.

A dél-afrikaiak Washingtontól kaptak nukleáris fegyvereket? Ez nem közismert tény.

Valóban nem, jóllehet ez a színtiszta igazság. De kikkel nem kötöt­tek paktumot az ún. „demokraták"? – ez utóbbiakon nem az amerikai Demokrata Pártot, hanem a „demokratikus birodalom" „demokratáit" értem. Milyen banditizmusért nem felelősek? Mobutuval is paktumot kötöttek, s szemet hunytak bűnei felett. Nem szabad elfelejteni, hogy Patrice Lumumba meggyilkolásakor Mobutu vezette az európaiakból álló zsoldos csapatokat, akik a kongói állampolgárok életét sem kímél­ték. Egyszer megkérdeztem Nelson Mandelától: „Elnök úr, ön tudja, hol találhatók az atombombák, amelyek Dél-Afrika birtokában voltak? – Nem tudom. – És mit mondtak Önnek a dél-afrikai katonák? – Nem mondanak semmit." Ma már senki nem tud semmit erről, és nem is kérdezősködik a bombákról, ahogyan az Izrael birtokában lévő nukleáris fegyverekkel kapcsolatban sincs senkinek kérdése. Senkinek! A világban csak olyan információk áramlanak, amelyek megfelelnek az amerikai birodalom és szövetségeseik érdekeinek. ők még az urán monopóliumát is szeretnék megszerezni maguknak olyan időkre, amikor nem lesz több földgáz, sem kőolaj.

Most [2005 végén] az Egyesült Államok meg akarja tiltani Iránnak, hogy nukleáris fűtőanyagot állítson elő, s arra akarja kényszeríteni, hogy pazarolja el bőséges földgáz- és kőolajtartalékait. Irán ma napi öt millió hordó kőolajat termel, s arra törekszik, jogosan, hogy takarékoskodjon szénhidrogén-forrásaival, s mint sok más ország, képessé váljon arra, hogy nukleáris fűtőanyagból nyerjen ki villamosáramot. Franciaország villamosáram-szükségletének közel 45%-át fedezi atomenergiából, és ugyanígy jár el sok más ország is: Japán, Dél-Korea vagy Kanada. Az irániak csupán egy dolgot kérnek: termelhessenek áramot atomenergi­ából, ahelyett, hogy szénhidrogént égetnének el.

A nukleáris fegyverekkel felszerelt dél-afrikai erőkkel szemben milyen taktikát alkalmaztak? Gondolom, ez kivételes katonai helyzet volt az Önök számára.

Soha azelőtt nem voltunk ilyen helyzetben. Valóban aszimmetrikus módszereket kellett alkalmaznunk. Úgy döntöttünk, hogy olyan taktikai csoportokat vetünk harcba, amelyek létszáma nem haladja meg az ezer főt, és alaposan fel vannak szerelve tankokkal, páncélozott járművek­kel, tüzérséggel és légelhárító egységekkel. A MIG-23-as vadászgépek biztosították számunkra a légi fölényt, miközben ellenfelünk a legmoder­nebb harci repülőgépekkel volt felszerelve. Ez emlékezetes történet, és sajnálatos, hogy nem eléggé ismert.

Mikor indult meg az Angola elleni támadás?

1975. október közepén. Miközben a zairei erők, valamint a nehéz fegy­verzettel és a dél-afrikai tanácsadókkal megerősített zsoldos csapatok már majdnem elérték a fővárost, Luandát, a legnagyobb csapás a déli országrészt fenyegette. A dél-afrikai páncélozott hadoszlopok átlépték a határt, és gyors ütemben behatoltak angolai területre, azzal a szándékkal, hogy csatlakozzanak Mobutu zsoldosaihoz, s együtt foglalják el Luandát, még a függetlenség 1975. november 11-ére tervezett kikiáltása előtt. Nagyon nehéz és feszült napoknak néztünk elébe.

Ebben az időben Angolában tartózkodtak kubai csapatok?

Mindössze négyszáznyolcvan katonai kiképző tartózkodott az ország­ban, akikhez csatlakozott egy csoport a cabindai csapatok kiképzésére. Ők a felszabadító háború nagy vezetőjének, Agostinho Netonak, az Angolai Népi Felszabadítási Mozgalom elnökének kérésére érkeztek Angolába. Neto nemcsak az afrikai népek támogatását élvezte, hanem széles körben elismert személy volt a kontinensen kívül is. Azzal a kéréssel fordult hozzánk, hogy segítsük az új, független állam hadse­regét alkotó egységek kiképzését. Igent mondtunk, noha csak néhány könnyű fegyverzettel felszerelt tüzérségi alakulatunk volt alkalmas a kiképzésre.

Ezek a kubaiak részt vettek-e a harcokban az Angola elleni kettős invázió folyamán?

Természetesen, rögtön Angola védelmére siettek. 1975 novemberének első napjaiban egy kis csoport a benguelai forradalmi kiképzőközpont angolai újoncainak oldalán bátran megütközött a fasiszta hadsereggel. Egy rajtaütés során az anyagi eszközök és a létszám szempontjából fö­lényben lévő dél-afrikaiak az angolaiakra támadtak, és több tucat újoncot, valamint nyolc kubai kiképzőt megöltek, hét másikat pedig megsebesítet­tek. Ami a dél-afrikaiakat illeti, nekik hat tankjuk és egyéb felszerelésük veszett oda. Soha nem hozták nyilvánosságra veszteségeiket, mivel azok jelentősek voltak. Ez volt az első alkalom, hogy az afrikai kontinens egy eldugott szegletében kubaiak és angolaiak közösen ontották vérüket egy sokat szenvedett föld szabadságáért.

Így történt, hogy 1975 novemberében, tizenkilenc évvel a Granma ki­kötése után, egy kis létszámú kubai csapat először bocsátkozott harcba Angolában, ami azután hosszú éveken át folytatódott.

Ekkor döntött úgy, hogy erősítést küld Angolába?

Úgy van. Gondolkodás nélkül vállaltuk a feladatot. Angola húsz éve folytatta függetlenségi harcát; kiképzőink pedig nem először néztek szembe az életveszéllyel. Kuba úgy döntött, hogy együttműködik Neto elnökkel, és erősítést küld Angolába a belügyminisztérium speciális alakulatai, valamint a Forradalmi Fegyveres Erők reguláris csapatai kötelékéből. Hazájuktól tízezer kilométerre kubai csapatok sorakoztak fel a forradalom örököseiként a dél-afrikai és a zairei csapatokkal szem­ben. Hogy érzékeltessem az erőviszonyokat: Dél-Afrika a kontinens legnagyobb és leggazdagabb országa, Zaire pedig az USA és Európa leggazdagabb és legjobban felfegyverzett bábja volt.

Önök tehát ekkor elindították a „Carlota" elnevezésű hadművelet.

Igen, ekkor indult el a Carlota-hadművelet,⁸ ami országunk leghosz-szabb, győzedelmes internacionalista kampányának fedőneve volt.

Miért így nevezték el?

A hadművelet neve jelkép, amivel az első kubai felkelésekben ki­végzett, illetve a harcokban elesett több ezer rabszolgának szerettünk volna emléket állítani. Carlota a ma Matanzas tartományban található Triunvirato cukorültetvényhez tartozó, joruba származású afro-kubai volt. 1843-ban ő állt a szörnyű stigmát jelentő rabszolgaság ellen szervezett egyik felkelés élére, és az életével fizetett érte.

Meg tudták akadályozni a kubai erők Luanda bevételét?

Igen. 1975. novemberében mind északon, mind délen sikerült feltartóz­tatnunk az ellenséges agressziót. Jól emlékszem arra, ahogyan a hírek eljutottak hozzánk a kubai és az angolai erők sikereiről: „elérték ezt és ezt a falut"; „ebbe és ebbe az irányba tartanak." Egyik falut a másik után szabadították fel, amíg eljutottak a déli és az északi határig. Az amerikai birodalom nem érte el célját: Angola feldarabolását és függetlenségének elsikkasztását. Az angolai és a kubai nép közös harca megakadályozta az agressziót.

Teljes harckocsiegységeket, szárazföldi és légelhárító tüzérségi erőket, valamint egy dandár kialakításához szükséges páncélozott gyalogsági egységeket küldtünk az országba kereskedelmi flottánk hajóival. Har­minchat ezer katonánk látványos, a dél-afrikai határig terjedő támadást hajtott végre a háborúban. Az apartheid rendszer elleni első offenzíva alkalmával pilótáink az angolai erők repülőgépeit használták: MIG-21-eseket és MIG-17-seket. Sikerült visszaverniük fő ellenségünket, a dél-afrikaiakat, egészen az Angola és Namíbia közötti határig. Namíbia akkor a rasszisták gyarmatbirtoka volt. Északon Mobutu kénytelen volt visszafordítani gyengének bizonyult hadseregét. De a támadás a fő ellenség, a dél-afrikaiak ellen irányult. 1976. március 27-én az utolsó dél-afrikai katona is elhagyta Angola területét.

Egy fontos dolgot azonban nem szabad szem elől téveszteni: Angola nagyon messze van Kubától. Ha a térképre nézünk, úgy tűnik, mintha Havanna közelebb esne Luandához, mint Moszkvához. A Havanna-Luan­da repülőút mégis másfél órával hosszabb, mint a Havanna és Moszkva közötti légi út. Szóval, messze van.

Azután nem szabad elfelejteni egy másik fontos kérdést sem: amikor az ember ilyen helyzetbe kerül, nem szabad erőtlennek mutatkoznia. A gyengeség vereséghez vezet. Arra van szükség, hogy mozgósítani tudjuk minden szükséges erőnket, sőt, annál is többet: meg kell tudni kétszerezni, sőt, ha kell, háromszorozni a helyszínen tartózkodó saját erőket. A képességet azonban nem szabad összekeverni a létszámmal. Tekintetbe kell venni a tűzerőt, a fegyverzetet és annak jellegét stb. Ké­sőbb repülőgépeket is küldtünk Angolába. Emlékszem, hogy behajóztunk MIG-23-asokat néhány teherhajó rakodóterébe.

Az első támadás kezdetén viszont még nem érkeztek meg a repülő­gépeink. Ahogy már mondtam Önnek, a mieink angolai vadászgépekkel repültek. Bevettük Huambót, Jonas Sawimbi „fővárosát". Sawimbi a Pretoria és Washington által pénzelt Nemzeti Unió Angola Teljes Füg­getlenségéért (UNITA⁹ )vezetője volt. Ebben a zónában a törzsek közötti egyensúlyra is ügyelni kellett. Pedig még Huambóban is, ahol Sawimbi etnikuma számbeli fölényben volt, az Angolai Nemzeti Felszabadítási Mozgalomnak sokkal több híve volt, mint Sawimbinak.

November 4-én éjjel hoztuk meg a döntést a szükséges erők kiküldé­séről, és márciustól már a kontinensen voltak csapataink. A mieink két irányban haladtak előre. Délen a dél-afrikaiak olyan gyorsan menekültek, hogy még a hidak felrobbantására sem maradt idejük. Északon néhány hét alatt és minimális erőkifejtéssel Mobutu reguláris csapatait és a zsoldosokat sikerült a zairei határ túlsó oldalára szorítani. Az előrejutás ott is látványos volt. Nem is értem, miért nem menekültek el hamarabb, hiszen tudták, mi történt a dél-afrikaiakkal.

Mivel magyarázza, hogy az USA nem akadályozta meg a Carlota-hadműveletet és az angolai intervenciót?

Az elmúlt években nyilvánosságra hozott hivatalos dokumentumoknak köszönhetően ma már többet tudunk arról, hogyan gondolkodtak és cselekedtek az amerikai hatóságok. Gerald Ford amerikai elnök, Henry Kissinger, a nagyhatalmú külügyminiszter és az amerikai hírszerzés emberei még álmukban sem képzelték, hogy Kuba, „a kis blokád alatt álló ország" megkockáztatja az intervenciót az angolai konfliktusban. Ez a „kis ország" mégis megverte őket Girónnál, és az 1962. októberi válságból is emelt fővel került ki, anélkül, hogy megingott volna honfitár­saink elszántsága. Soha egyetlen harmadik világbeli ország nem sietett még egy másik nép segítségére katonai konfliktusban úgy, hogy nem a közvetlen szomszédjáról volt szó.

Utolsó mentsvárként azért a Szovjetunió védelmére is számítottak.

Nézze, Angolában, amikor a Carlota-hadművelet elindítása mellett döntöttünk, egyetlen pillanatra sem számoltunk szovjet „védelemmel". Őszintén szólva, a katonai győzelem után országunk azt szerette volna, ha a dél-afrikaiak megfizetnek ezért a kalandért. Az ENSZ 435-ös ha­tározatának alkalmazását és Namíbia függetlenségét követeltük. Tartva az amerikai válaszlépéstől, a szovjet kormány azonban erős nyomást gyakorolt ránk, és gyors visszavonulásra ösztönzött. Ezt levélben és más eszközökkel hozták a tudomásunkra.

Mihez kezdtek?

Miután ellenvetéseinket ismertettük, nem volt más választásunk, mint hogy részben teljesítsük Moszkva kérését. Bár a szovjetekkel nem kon­zultáltunk a kubai csapatok angolai bevetéséről, ők utólag mégis úgy döntöttek, hogy küldenek fegyvert az angolai hadseregnek. Bizonyos katonai eszközökre vonatkozó kéréseket is teljesítettek végig a háború alatt. A győzelem után Angolának nem lett volna jövője a Szovjetunió politikai és logisztikai támogatása nélkül. A Szovjetunión kívül egyetlen más ország sem tudta a szükséges fegyverzetet biztosítani ennek a népnek, hogy megvédje magát olyan hatalmak ellen, mint délen a dél-afrikaiak és északon Mobutu erői. Nem maradhattunk tartósan An­golában. De távozásunkhoz meg kellett teremteni a kedvező feltételek minimumát.

Gondolom, a nagyon eltérő katonai hagyományok miatt Önök és a szovjetek egymástól különböző koncepciókat dolgoztak ki a háborúval kapcsolatban.

Így volt, stratégiai és taktikai koncepcióink különböztek egymástól. Több tízezer angolai katonát képeztünk ki a harcokra. Tanácsadóink segítették az angolai csapatokat a felkelés és a harcok alatt. Mindig azt mondtuk nekik: „Nem azért vagyunk itt, hogy egy belháborúban vegyünk részt, hanem azért, hogy megvédjük Angolát a külföldi agresz-szióval szemben." Ha kritikus helyzet adódott, akkor azért segítettünk. Ez idő alatt a szovjetek az angolai felső vezetést látták el tanácsokkal, és nagylelkűen küldték a fegyvereket. Ők képezték ki a magas rangú tiszteket, mi pedig az alacsonyabb rangú tiszteket és a harcoló csapa­tokat. Jó kapcsolataink és barátságunk ellenére a szovjet felső vezetés némely kezdeményezése kellemetlen helyzetbe hozott minket. Más-más nézőpontunk volt a háborúról: az ő felfogásuk akadémikus jellegű volt, ami a II. világháborúban gyökerezett, ahol annyian életüket vesztették. A mi tapasztalatunk ettől teljesen eltérő volt: mi az irreguláris háborút ismertük, amit „aszimmetrikus háborúnak" is neveznek. De voltak dolgok, amelyekben az égvilágon semmi „aszimmetrikus" sem volt, csupán az elemi józan ész diktálta őket. Mégis, a kölcsönös tisztelet és barátság hatotta át a kubai és a szovjet katonák közötti viszonyt. Ez a színtiszta igazság, tényleg jól megértettük egymást. Mindvégig a szolidaritás szel­leme érvényesült.

Önök tehát az 1976-os győzelem után visszavonták csapataikat An­golából.

Visszavontuk csapatainkat, de olyan ütemben, amelyet jónak láttunk. A helyzet kényes volta miatt egyeztettünk az angolaiakkal: nagyjából tisztá­ban voltak álláspontunkkal, de néhány dolgot, értelemszerűen, el kellett nekik magyaráznunk. 1976 áprilisában Raúl Castro, a kubai Fegyveres Erők minisztere Angolába utazott, hogy Neto elnökkel megvizsgálják a kubai csapatok részleges, fokozatos, ám elkerülhetetlen kivonásának kérdését. Meg kell jegyeznem, hogy mi egyáltalán nem értettünk egyet ezzel a lépéssel; a visszavonulást nem tartottuk szükségesnek. Mert ez a megszálló erők szemében a gyengeség bizonyítéka volt, még akkor is, ha előnyös pozíciókat mondhattunk a magunkénak. Mi úgy láttuk, hogy Angolában kell maradnunk mindaddig, amíg a két fél, Kuba és Angola kellően erősnek ítéli az angolai hadsereget a további helyzet biztosítására.

Ennek ellenére megkezdtük az előkészületeket az emberek és a harci egységek kivonásához. Az érveinkkel tisztában lévő Neto elnök beleegyezését adta a kubai erők kivonásával kapcsolatos időzítéshez. A kivonás fokozatos és folyamatos volt. Csökkentettük jelenlétünket. Ezalatt fenntartottunk egy erős kontingenst a középhegységben. De kevesebben voltunk, és ezt látva, a dél-afrikaiak azonnal visszaéltek a helyzettel; megtámadtak minket, és háromszáz kilométerre behatoltak Angola területére. Kihasználták az alkalmat. Tudja, hogyan működik a kapitalizmus, és hogyan működnek a kiszolgálói: mindig minden helyze­tet kihasználnak. Valószínűleg tudták, hogy képességeink csökkentek, nyomás alá kerültünk, és visszavontuk erőinket.

1977-ben Ön is járt Angolában.

Igen, nem egészen egy évvel később, 1977 márciusában végre eljut­hattam Angolába, és személyesen köszönthettem a kubai és az angolai harcosokat. A mieink egyharmada, nagyjából tizenkétezer internaciona­lista már hazatért Kubába. Tartottuk magunkat a kivonási tervhez. De az ÜSA és Dél-Afrika nem volt megelégedve. Pretoria és Washington eleinte titokban szövetkezett, azután meghirdették az 1980-as évek összefogását az általuk „konstruktív elköteleződések"-nek nevezett keretben, valamint a Ronald Reagan elnök által létrehozott linkage-t. Az ÜSA és Dél-Afrika eltökéltsége arra kényszerített bennünket, hogy tizenöt éven keresztül közvetlenül segítsük az angolai népet, hiába volt eredetileg más a kivonás ütemezése. A kivonással kapcsolatban két fajta menetrend létezett: az, amiről már beszéltünk, és az utóbbi, bár ez egy legyőzött Dél-Afrikával számolt, hiszen szerettünk volna hamarabb ve­reséget mérni az apartheid rendszerre. Több mint háromszázezer kubai önkéntes jelentkezett. Csak önkéntesek mentek; ez az, amit „tartaléknak" hívunk. Ezt az elvet nem szabad megsérteni. Minden polgárháború, mint például a hatvanas években az Escambray-hegységben általunk vívott „szennyes háború", csakis önkéntesek bevonásával lehetséges. Azok a forradalmak, amelyek nem tartották be ezt a szabályt, nagy árat fizettek érte. A harcba induló ember per definitionem az életét kockáztatja. A má­sik elv az, hogy egy internacionalista missziót is csak önkéntesekre lehet bízni. Hozzátenném: nem sokan voltak, akik hittek abban, hogy „óvatos" szovjet szövetségeseinkkel képesek leszünk rá, hogy évekig keményen ellenálljunk az Egyesült Államok és Dél-Afrika támadásainak.

Nyújtottak-e segítséget Angolából kiindulva a környékbeli elnyomott népeknek is, mint a később namíbiaiakká vált délnyugat-afrikaiaknak, Rhodesiának, amelyet azután Zimbabwének kereszteltek el, vagy magá­nak az apartheid rezsim rasszizmusát nyögő dél-afrikai népnek?

Az 1980-as években megerősödött a namíbiai, a zimbabwei és a dél-afrikai népeknek a gyarmatosítás és az apartheid elleni harca. Kuba segítette őket, de az is fontos volt, hogy Angolára úgy tekintettek e népek, mint a függetlenségi harc bástyájára. A pretoriai kormány mindig is áruló módon viselkedett. Cassinga, amiről már volt szó, Boma, Novo Katengue és Sumbe az apartheid rezsim bűneinek a színtere. Ugyanakkor az ellen­séggel szembeni harci szolidaritásunknak is ezek voltak a helyszínei.

Mi történt?

Csupán egyetlen példát említek: a Sumbe angolai város [a volt Novo-Redondo] elleni támadást. Ez Dél-Afrika bűnös szándékainak egyik olyan példája, amely magáért beszél. Sumbéban nem tartózkodtak sem kubai, sem angolai csapatok, csupán orvosok, tanárok, építőmunkások és más segítők voltak a településen, akiket az ellenség el akart rabolni. A megtá­madott angolaiak oldalán harcoló férfiak és nők a milicisták fegyvereivel védekeztek az erősítés megérkezéséig, ami azután megfutamította a tá­madókat. Hét kubai esett el ebben a harcban – a mieink kevesebben vol­tak, mint a támadók. Ez egy példa a sok közül, amely internacionalistáink – a katonák és a civilek – elszántságát és áldozatkészségét szemlélteti, hogy ha szükséges, vért és verejtéket nem kímélve küzdenek. Ez né­pünk s főként a kubai fiatalság egyik nagy hőstette: az aktív és tartalékos katonai szolgálat több ezer harcosa önként teljesítette internacionalista feladatát. De hozzájuk kell számítani azokat a férfiakat és nőket is, akik Kubából biztosították misszióink sikerét, és helyettesítették azokat, akik elmentek, hogy egy otthonuktól távoli föld szabadságáért harcoljanak.

1987-ben Dél-Afrika új katonai offenzívát indított Angola ellen; az apartheid ellentámadásba lendült.

Valóban, 1987 végén került sor az utolsó nagy dél-afrikai invázióra, olyan körülmények között, amelyek kockára tették az új állam fennma­radását. Pretoria és Washington utolsó és egyben legfenyegetőbb táma­dásáról volt szó. Az offenzíva egy jelentős angolai csapatkontingenst vett célba, amely éppen homokos terepen haladt Jamba városa felé a határ dél-keleti részénél, ott, ahol Jonas Sawimbi, az UNITA vezetőjének szék­helyét feltételezték. Meg kell mondanom, mindig is elleneztük az angolai csapatok ilyen jellegű offenzíváját. Abban az esetben támogattuk csak őket, ha a dél-afrikai légi-, tüzérségi vagy páncélos erők beavatkozása lehetetlennek bizonyult. Ezt a kérdést évente újra és újra megvitattuk a szovjetekkel és az angolaiakkal, ahol mindig elmondtuk: „Ne tegyétek ezt, ne szorgalmazzátok ezeket a költséges és felesleges, erőiteket teljesen igénybe vevő akciókat. Ne számítsatok ránk ilyen kalandban". Jó párszor sikerült is meggyőzni őket, mégis minden évben előfordultak hasonló esetek. Az egyik utolsó alkalommal, amikor dűlőre tudtunk jutni velük, az el nem kötelezett országok csúcstalálkozóján vettem részt Zimbabwéban. Nehéz feladat volt, mert a szovjetek nem tágítottak: Luandától több ezer kilométerre, az ország egy eldugott, szinte megközelíthetetlen szegle­tében akarták visszaállítani a törvényes határokat. Bár bizonyíték nem volt rá, ezen a vidéken lehetett sejteni Sawimbi főhadiszállását. Ebben az időben az UNITA fegyveres bandái szinte az egész ország területén jelen voltak; „szennyes háborújuk" kiterjedt az ország egészére, s a fővárost is elérte. Először követni akartuk a kivonás programját, de közbejött egy váratlan esemény. Angola függetlenségének kikiáltása előtt a Zairéből érkezett fegyveres csapatok – a „katangaiak" – átlépték az északi határt. Azt állították, hogy Angolának jöttek segíteni. Amikor a Mobutu támadása elleni háború befejeződött, saját szakállukra és néhány angolai tiszt segítségével lerohanták a gazdag zairei vidéket, Katangát. Az európai sajtó felháborodásának adott hangot. Franciaor-szág¹⁰ , Belgium és az egész világ azonnal csapatokat küldött. Így nem Dél-Afrika volt az egyetlen ország, amelynek csapatai végig az angolai határ mellett állomásoztak. Belga és francia csapatok, részben NATO­csapatok érkeztek északról.

Az angolai hadvezetés nem vette figyelembe javaslataikat. Mi volt a válaszuk az újabb dél-afrikai agresszióra?

Az utolsó angolai offenzíváról kérdez Sawimbi vélelmezett székhelye ellen, Angola dél-keleti végein?

Igen.

Az ismert történet ismétlődött meg. Mihelyst az angolai offenzíva céljához közeledett, Dél-Afrika súlyos csapást mért rájuk. A veszteség élőerőben és a szovjetek által biztosított vadonatúj páncélozott jármű­vek tekintetében jelentős volt. A felbátorodott ellenség, megközelítve a Menongue-i légi támaszpontot, Cuito Cuanaváléig, a régi NATO-repülő-térig tört előre, és halálos csapást akart mérni Angolára. Mint korábban, ezúttal sem volt egyetlen kubai sem a közelben, hiszen figyelmeztettük az angolaiakat, hogy nem számíthatnak ránk. A katasztrófát látva, amelyben semmi felelősségünk nem volt, az angolai kormány elkeseredésében se­gítségért fordult hozzánk. Képzelheti, hogyan ért bennünket a katasztrófa híre, amitől régóta tartottunk. Szörnyen kínosan éreztük magunkat. De ezúttal túl nagy volt a kockázat. Jóllehet az angolai csapatok, a katonák fegyelmezettségének és bátorságának köszönhetően rendben vissza­vonultak, harci moráljuk elpárolgott. A harckocsik és a csapatszállító egységek alig voltak képesek mozogni. A legközelebbi egységünk is kétszáz kilométerre volt tőlük.

Végül engedtek a kérésüknek.

Nagyon-nagy erőfeszítést kellett tennünk: a katonai agresszió veszé­lye ellenére, amellyel itthon is, az Egyesült Államok közelségében is szá­molnunk kellett, Kuba legfelsőbb politikai és katonai vezetése a probléma végleges megoldása mellett döntött. A szovjetekkel gyakran beszéltünk erről: össze kellett gyűjteni a szükséges eszközöket, hogy megadhassuk a kegyelemdöfést a dél-afrikaiaknak. Kuba újraírta 1975 hősies történel­mét. Az Atlanti-óceánon való átkelést követően nagy mennyiségű harci egység és hadifelszerelés érkezett Angola déli részébe, hogy lehetővé tegye a támadást délnyugatról Namíbia irányába. Egyidejűleg egy tan­kokkal felszerelt dandár majdnem száz kilométeres szakaszon felszedte az aknákat, és Cuito Cuanavale felé vette az irányt. Az angolai csapatok a dél-afrikaiak tüze alatt a NATO régi repülőtere felé vonultak vissza. Páncélosainkat, tüzérségünket és műszaki alakulatainkat helikopterekkel szállítottuk a hadműveletek helyszínére. Előzőleg felhatalmazást kértünk és kaptunk a déli front angolai erőinek egységes vezetésére az angolai elnöktől, José Eduardo dos Santos-tól. A harckocsikból álló dandárt újabb erősítések követték, és Cuito Cuanavale – ez az addig ismeretlen helység – a nemzetközi figyelem homlokterébe került. Nem megyek bele a részletekbe. Elég azt tudnia, hogy az angolai katonákkal és tisztekkel együtt a mieink halálos csapdát állítottak fel a repülőtér felé tartó dél-afri­kai erőknek. A dél-afrikai rasszista hadsereg súlyos vereséget szenvedett emberben és anyagi eszközökben.

Hány kubai volt Angolában ekkor?

Jól tudtuk, mit fogunk tenni. Két elv szerint cselekedtünk. Az egyik arra vonatkozott, hogy elég erővel rendelkezzünk ahhoz, hogy ne kockáztas­suk a vereséget. A helyben elszenvedett kudarc veszélybe sodorhatta volna forradalmunkat. Ezekben az években maga a kubai forradalmi folyamat is veszélyben forgott. Kubában katonailag verhetetlenek, de An­golában sebezhetőek voltunk. Túl sok minden forgott kockán; ez messze túlmutatott azon, amit sokan feltételeztek. A második elv az volt, hogy nagy és költséges harcok nélkül kell a háborúnak véget vetni, akárcsak a Sierra Maestrában, ahol csekély emberveszteség árán sikerült vissza­verni Batista utolsó nagy támadását. Ez a mi filozófiánk: minimalizálni a veszteségeket, a lehető legkisebb emberveszteséggel győzni. Pontosan ugyanezt a taktikát követtük Angolában is. Ezúttal ötvenötezer kubai katona gyűlt össze Angolában. Miközben a dél-afrikai csapatok elvérez­tek Cuito Cuanavalénál, negyvenezer kubai, harmincezer angolai és a Samuel Nujoma által vezetett SWAPO [Délnyugat-afrikai Népi Szerve­zet¹¹ ] nagyjából háromezer gerillája közeledett a namíbiai határ felé. Úgy hatszáz tank, száz tüzérségi egység, ezer légelhárító eszköz és repülő állt készen arra, hogy szétverje az övezetbe behatolt dél-afrikai erőket. Ismétlem, arról volt szó, hogy nagy harcok és komoly veszteségek nélkül mérjünk csapást az ellenséges erőkre.

Leopoldo Cintras Frías („Polito"), az Angola déli részén végrehajtott hadműveletek tábornoka tanúbizonyságát adta kiemelkedő katonai tehetségének. Jól emlékszem azokra az időkre, amikor tizenhat évesen harcolt a Batista elleni háborúban. 1958. november 20. és 30. között részt vett a Guisa melletti ütközetben az első hadoszloppal. November 28-án tüzérségi állásba helyeztük a harcokban zsákmányolt T-17-es könnyű harckocsin. Hajnalban ezt a harckocsit vetettük be a helyőrség főhadi­szállásának megtámadásához. Egy ellenséges páncéltörő működéskép­telenné tette, miután egymás után ötvenszer rálőtt. „Polito" visszavonult, a hátán cipelve egy súlyosan sérült elvtársát. Amikor meggyőződött, hogy társa már halott, a harckocsi 30 kaliberes golyószórójával folytatta a har­cot. Hihetetlen, milyen hősiesen viselkedett. Az ellenségtől néhány nap­pal korábban szerzett PRC 10-es rádióadón követtem, mi történik vele. Több ilyen hőstettre került sor a felszabadító háborúnk végét megelőző harminckét napban. Huszonkilenc évvel később Leopoldo Cintras Frías a kubai, az angolai és a namíbiai csapatok élén, Angola déli részén döntő szerepet játszott a Cuito Cuanavale-i csatában és a Namíbiára irányuló ellentámadásban, amely meghatározta a háború végső kimenetelét.

A dél-afrikai erők tehát súlyos vereséget szenvedtek Cuito Cuanavale-nál.

Nagyon súlyos vereséget szenvedtek. Azt mondanám, végső vere­séget. A Cuito Cuanavale-i győzelem és főként az Angola délnyugati részébe összevont kubai csapatok véget vetettek a külföldi katonai ag­ressziónak. Az ellenségnek fel kellett hagynia szokásos arroganciájával, és rákényszerült a tárgyalásokra.

Milyen eredménnyel zárultak a tárgyalások?

Az egész Délnyugat-Afrikára kiterjedő békeegyezménnyel zárultak, amit Dél-Afrika, Angola és Kuba írtak alá az ENSZ-ben 1988 decem­berében. Ennek eredményeként végleg kivontuk erőinket Angolából. A kivonulás ütemezését az egyezmény először három évben szabta meg. Az előírtak szerint módszeresen kivonultunk az utolsó szál katonáig. A tárgyalásokat „négyoldalúnak" nevezték, mert a kubaiakkal és az angola­iakkal szemben a dél-afrikaiak mellett az Egyesület Államok is részt vett, közvetítőnek tüntetve föl magát. De az USA valójában bíró és résztvevő is volt egyben, hiszen ténylegesen az apartheid rezsim szövetségese volt. Valójában a dél-afrikaiak mellett volt a helyük a tárgyalóasztalnál. A tárgyalásokon az amerikai delegációt az a Chester Crocker¹² – az afrikai ügyek államtitkára – vezette, aki korábban éveken át ellenezte, hogy Kuba is részt vegyen ilyen tárgyalásokon. Ám szembesülve a dél­afrikai rasszisták válságos katonai helyzetével, nem volt más választása, minthogy elfogadja jelenlétünket. A témáról készült könyvében érzékle­tesen ábrázolta, ahogyan a kubai képviselet belépett a tárgyalóterembe. Idézem: „A tárgyalás azon a ponton volt, hogy véglegesen más irányt vegyen." A Reagan-kormány képviselője tudta, hogy a kubai jelenlét a tárgyalóasztalnál akadálya a durva húzásoknak, a zsarolásnak, a megfélemlítésnek és a hazugságnak. Éppen fordítva történt minden, mint 1898-ban, Párizsban, amikor a spanyolok és az amerikaiak Kuba „függetlenségéről" tárgyaltak Kuba, a felszabadító hadsereg és a kubai fegyveres kormány képviselete nélkül. Ezúttal haderőink a forradalmi kubai kormány törvényes képviseletének részeként kaptak helyet a tár­gyalóasztalnál, az angolai delegáció mellett.

Ezeknek az egyezményeknek a fényében Önök úgy ítélték meg, hogy sikerült befejezni az angolai missziót?

Egyértelműen. Teljesítettük internacionalista küldetésünket. Harcosaink emelt fővel tértek haza, és mindössze az angolai nép barátságát, az el­végzett feladattal járó elégedettséget, a harcban elhunyt testvéreink ham­vait, valamint a fegyvereket hozták magukkal, amelyekkel oly hősiesen harcoltak több ezer kilométerre otthonuktól. Az utolsó katonák 1991-ben tértek haza. Angola függetlenségének megszilárdításában és Namíbia függetlenségének kivívásában játszott szerepünk meghatározónak bizo­nyult. Ezen kívül jelentős szerepünk volt Zimbabwe felszabadításában, és a gyűlöletes dél-afrikai apartheid rezsim felszámolásában.

Nem túl gyakran fordul elő a történelemben, hogy egy háborút – az emberi cselekmények legszörnyűbbikét – a győztesek humanizmusa és szerénysége övezze. Tud-e bárki egyetlen foglyot is említeni, akit a tizenöt évig tartó háború alatt a kubai erők kivégeztek volna? Említsenek nekem csupán egyet is, és soha életemben nem nyitom ki többet a szám. Sajnos viszont azt is tudjuk, mi történt foglyul ejtett elvtársainkkal… S hogyan vi­selkedtek a dél-afrikai rasszisták? Az ÜNITA emberei? Meg az amerikaiak, akik mindenről tudtak? A szilárd elveknek és a tiszta céloknak hála, az internacionalista harcosok cselekedetei átláthatóak voltak. A legyőzöttek oldalán viszont ezek az értékek szinte teljesen hiányoztak. Ez alighanem olyasmi, amiben a kubai mambisék¹³ által megteremtett hagyomány a XIX: századi függetlenségi küzdelmek során meghatározónak bizonyult.

E hagyományt, amelyet a lázadók, a földalatti ellenállók harca az 1956-1959-es nemzeti felszabadító háborúban tovább gazdagított, minden erőnkkel továbbvittük, hogy forradalmunk győzelme óta valamennyi külső és belső ellenséggel eredményesen szállhassunk szembe.

Mi a magyarázat arra, hogy Kuba ezen angolai akciójáról olyan keve­sen tudnak?

Miért nem mesélte el soha senki teljességében ezt a fantasztikus eposzt? Van magyarázat erre az igazságtalanságra. Nemrég, 2005. november 11-én ünnepelték Angola függetlenségének harmincadik évfordulóját. Az amerikai imperializmus mindent elkövetett, hogy Kuba nevét meg se említsék a megemlékezések során. S ez nem minden, mert Washington szeretné újraírni a történelmet: úgy állítja be a helyzetet, mintha Kubának semmi köze nem lett volna Angola és Namíbia függet­lenségéhez, illetve az addig legyőzhetetlen apartheid erők vereségéhez, ami hozzájárult a rezsim bukásához. Mintha Kuba nem is létezne, mintha mindez csak a véletlennek lett volna köszönhető. Sőt, nem átallják azt állítani, hogy az amerikai kormánynak semmi köze sincs a több száz­ezer angolai legyilkolásához, több ezer falu elpusztításához, az angolai területek elaknásításához, amelyek a mai napig szedik áldozataikat a polgári lakosság, a nők és a gyerekek soraiból. Ez az angolai, a namí­biai és a dél-afrikai népek történelmének meghamisítása, és mélységes igazságtalanság Kubával, az egyetlen nem afrikai országgal szemben, amelynek lakói életüket adták Afrika függetlenségéért és a szégyenletes apartheid rezsim bukásáért.

Az, hogy manapság szokás „elfeledkezni" a kubai akcióról, Angola és az angolai olajat felvásárló Egyesült Államok közötti szövetségnek is köszönhető?

Igaz, az USA több millió dollár értékben vásárolja fel az angolai olajat, eltékozolva és kiszipolyozva az ország nem megújuló természeti erőfor­rásait. Kuba magáévá tette Amílcar Cabral afrikai antikolonialista vezető szavait: „A kubai harcosok életüket áldozzák országaink szabadságá­ért, és áldozatukért cserébe semmi mást nem visznek el innen, mint a szabadságharcban elesett bajtársaik hamvait." Az USA nevetséges igyekezete, hogy eltitkolja Kuba részvételét a háborúban, megbotrán­koztatja Afrika népeit. Ez csupán azért lehetséges, mert a konfliktus története még nincs megírva. Kiváló kutatók próbálnak hozzáférni az információkhoz. Elmondhatom, hogy Kuba sohasem kívánta megírni ezt a történetet, és szerénységből ellenáll a kísértésnek, hogy szolidáris elköteleződését hosszabban részletezze. De a kubai hatóságok immár készek az együttműködésre, és arra, hogy fokozatosan megnyissák a levéltárakat, illetve hozzáférhetővé tegyék a dokumentumokat minden komoly szándékú történész számára, aki az igazságot akarja megírni erről a háborúról.

Hány kubai vett részt az angolai háborúban?

Több mint háromszázezer kubai internacionalista harcos és nagyjából ötvenezer segítő szolgált a háborúban. Igen, több tízezer harcos önként teljesítette internacionalista feladatát. Az angolai hőstett, a Namíbia függetlenségéért és az apartheid ellen vívott harcok megerősítették népünk elszántságát. De ahogyan már említettem, arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy a kubai hátország biztosításával több millió férfi és nő is hozzájárult a győzelemhez.

A harcos kubai nép az afrikai és a spanyol gyökerek keresztezéséből származó erőteljes fa gyümölcse. Az 1936-1939 között lezajlott spanyol polgárháború idején több száz kubai ment Spanyolországba, és sokan életüket áldozták a fasiszták és a reakció által megtámadott Köztár­saságért. Negyven évvel később a kubai harcosok – tele forradalmi hévvel – Afrikába mentek, hogy megvédjék az angolai nép szabadságát és függetlenségét. 2077 honfitársunk esett el a harcokban. Mielőtt a Kubába visszatért utolsó internacionalista egység harcosai levetették volna az egyenruhát, velünk, a forradalom első számú vezetőivel együtt felkeresték Antonio Maceo¹⁴ sírját, hogy megemlékezzenek mindazokról, akik elestek népünk szabadságért vívott harcaiban. Ezt a szép interna­cionalista hagyományt ma már több tízezer orvos, egyetemi diplomás, egészségügyi szakember, tanár, edző és különböző területek specialistái viszik tovább, akik gyakran ugyanolyan nehéz körülmények között látják el szolidaritási feladataikat, mint a harcosok.

Milyen tanulságot von le a hosszú angolai háborúból?

Először is, az a nép, amely ilyen hőstettekre képes, vajon mi mindenre lenne hajlandó, ha egyszer hazája sorsa forogna kockán! Kötelessége­ink vannak halottaink iránt: a forradalmat előre kell vinni, s büszkének kell lenni az elesettek példájára. Azokkal a kubaiakkal vagyunk, akik készek voltak hősi halált halni az igazság védelmében. És azokkal a férfiakkal és nőkkel, akik messzi országokból érkeztek, mint Máximo Gómez, Henry Reeve vagy Che Guevara, és akik itt Kubában bizonyították be, mekkora értéke van a nemzetközi szolidaritásnak. Mi, a jelen és a jövő nemze­dékhez tartozó kubaiak szembeszállunk a blokád következményeivel. A blokádot el fogja söpörni a kubaiak méltósága, a népek szolidaritása és a világ kormányainak mostanra szinte egységes ellenállása. Az amerikai nép egyre erőteljesebben utasítja el ezt az abszurd, az alkotmányos jogokat sértő politikát. Angolában az imperialisták és bábjaik emléke­zetes vereséget szenvedtek. Ha bárki, hozzájuk hasonlóan, háborús szándékkal jön Kubába, olyan csatákra számíthat, mint amilyenek a

Quifangondo, Cabinda, Ebo, Morros de Medunda, Cangamba, Sumbe, Ruacana, Tchipa, Calueque és Cuito Cuanavale melletti harcok voltak, s hasonló vereségnek néz elébe. A mi kis karibi nemzetünk olyan katonai meglepetést tartogat számukra, amilyent álmukban sem képzelnek el.

(Fordította: Balázs Eszter)

Részlet Ignacio Ramonet: Fidel Castro. Biographie á deux voix (Fidel Castro. Életrajz két hangon) c. interjúkötetéből, Fayard/Galilée, Párizs, 2006. 15. fejezet: Kuba és Afrika, 281-335.

Jegyzetek

1 Lásd Ahmed Ben Bella: „Ainsi était le Che", Le Monde diplomatique, 1997. október

2 A cassignai mészárlás 1978. május 4-én történt, midőn a dél-afrikai erők Cunene tartományban, Angolától délre egy namíbiai menekülttábort bombáztak. A halottak száma több mint 600 volt, többségükben nők, gyermekek és öregek.

3 Az Henry Reeve alakulatot, amelyet a kubai függetlenségi háborúban részt vett egyik amerikai harcosról kereszteltek el, 2005-ben hozták létre, miután az amerikai kormány visszautasította a kubai ajánlatot, hogy orvosokat és egész­ségügyi szakszemélyzetet küld a New Orleans-ra, valamint Lousiana és Alabama kiterjedt övezeteire lesújtott Katrina hurrikán áldozatainak megsegítésére.

4 Periodo especial: a kubai vezetés által 1990 augusztusában kényszerűség­ből (a kelet-európai államszocialista rendszerek felbomlása s vele a kubai áruk piacának megszűnése, a GDP 35%-os csökkenése, a Kuba-ellenes amerikai gazdasági háború fokozódása stb.) bevezetett, súlyos megszorításokkal járó, ötéves időszak. (A szerk.)

5 Ennek a kubai kontingensnek a parancsnoka Efigenio Ameijeiras százados volt, a Granma veteránja s a kezdetektől Fidel Castro harcostársa, aki Kuba for­radalmi rendőrségét vezette.

6 Partido Africano da Independência da Guiné e Cabo Verde (Afrikai párt Gui­nea és a Zöld-foki szigetek függetlenségéért)

7 Movimento Popular de Libertação de Angola

8 A hadművelet részletes leírását ld. Gabriel García Marquez írását: Opération Carlota. Tricontinental, 53. sz., Havanna, 1977

9 União Nacional para a Independência Total de Angola

10 1978 májusában Valéry Giscard d'Esteing francia elnök az Idegen Légió ejtőernyős egységeinek bevetéséről döntött Kolwezi városánál, amelyet a lázadó katangai erők tartottak megszállva, s ahol több ezer európai is tartózkodott. A harcokban 700 afrikai és 170 európai esett el.

11 South-West African People's Organisation

12 Chester A. Crocker: High Noon in Southern Africa: Making Peace in a Rough Neighborhood. New York, 1992, Norton & Company.

13 A spanyol gyarmatosítók ellen harcoló kubai gerillák elnevezése (a szerk.).

14 Antonio Maceo Y Grajales (1845-1896) a kubai függetlenségi háború legendás parancsnoka, akit fizikai ereje és bőrszíne alapján „bronz titán"-nak neveztek. (A szerk.).

Az önigazgatás a társadalmi szerveződés különleges formája, amely nemcsak az államszervezetet vagy a gazdasági egységek funkcióját kívánja megváltoztatni, hanem egészen új és a korábbitól eltérő viszo­nyokat kíván kialakítani az egyének és a társadalmi csoportok között. Ez olyan alaptulajdonsága, amelyet szem előtt kell tartanunk, amikor megvizsgáljuk lehetőségeit.

Az önigazgatás kétségtelenül egyben politikai cél is. Része egy kü­lönleges politikai programnak, amely át akarja alakítani a társadalmi viszonyokat és az államszervezetet. Ezért esetenként politikai szereplők is támogatják. De a politikai pártok és mozgalmak nem az egyetlen és nem is a legfontosabb „látható" hordozói az önigazgatás eszméjének. Az önigazgatás nagyon gyakran kap támogatást a munkások és más elnyomott társadalmi rétegek csoportjától mélyebb társadalmi válságok idején, amikor megmutatkozik a létező társadalmi viszonyok és politikai intézmények tehetetlensége. Így jelentős befolyást nyerhet, anélkül, hogy bármilyen politikai párt támogatná – vagy éppen az önigazgatást lejárató politikai propaganda ellenére. Így mutatkozik meg az önigazgatás kettős természete.

Önszerveződés és önigazgatás

Közismert tény, hogy a társadalom egyének, társadalmi csoportok és kölcsönös viszonyaik komplex összessége. A társadalmi csoportok külön­böznek egymástól társadalmi státusz és érdekek tekintetében. A munkás­osztály mint elnyomott osztály abban érdekelt, hogy leküzdje alárendelt helyzetét. Csak akkor érheti el ezt a célt, ha a társadalom egészen más alapon szerveződik – olyan egyenlő jogú egyének közösségeként, akik­nek nem kell állandóan más emberek utasításait végrehajtani.

Mi más módon érhetné el a munkásosztály ezt a célt, mint a szervező­dés segítségével? A következő kérdés az, hogy milyen típusú szervezetet kell létrehozni, amely előreviszi a valóban demokratikus társadalmi struk­túrákért és a demokratikus döntéshozatalért vívott társadalmi harcot. A korábbi demokratikus, és különösen a szocialista mozgalmak különböző válaszokat adtak erre a kérdésre, de véleményem szerint egyik sem volt sikeres. Radikális társadalmi változáshoz nagy tömegek munkájára van szükség, és szükség van a társadalmi szerveződés új formáira is (politikai pártok, szakszervezetek, civil egyesületek), amelyek óhajtják ezt a változást. Másfelől azonban nem elég, ha akármilyen sok ember, legyen akár a lakosság abszolút többsége, részt vesz a politikai harcok­ban (sztrájkok, tüntetések, választások, stb.). Ami igazán fontos ezekben a küzdelmekben, az a részvétel természete. Még ha milliók vesznek is részt a társadalmi küzdelmekben, az még nem jelenti azt, hogy kivívták társadalmi szabadságukat, vagy hogy valóban ők irányítják az esemé­nyeket. Ha a társadalmi változások akarása kimerül a társadalmi szerve­zetek vezetői terveinek és parancsainak végrehajtásában, az egyszerűen létrehozhat egy új típusú társadalmi hierarchiát – a munkásosztály vagy más elnyomott társadalmi rétegek a saját vezetőikből kreálnak egy új politikai elitet.

A fenti egyébként gyakran bekövetkezett a történelem folyamán – az októberi forradalom talán a legfontosabb példa, a maga messze ágazó következményeivel. Ebben az esetben volt egy szűk politikai elit, amely a munkásosztály történeti érdekei képviselőjének tekintette magát, és a munkásosztály nevében monopolizálta a hatalmat. A politikai hatalom megszerzése után saját kezébe vette a termelés irányítását és az állami tulajdont – ami azt jelentette, hogy az egyik uralkodó osztályt, amelyet megsemmisített a társadalmi forradalom – a földbirtokosokat és a bur­zsoáziát – felváltotta egy másik osztály, a bürokrácia. Ez is társadalmi forradalom volt, de nem az a fajta, amelyet vártak, vagy amelyért harcol­tak, mivel nem szűntek meg a társadalmi hatalom egyenlőtlen eloszlásán alapuló társadalmi viszonyok. Ez volt a fő oka annak, hogy ezek a forra­dalmak nem tudták megvalósítani az önigazgatást – társadalmi bázisuk túl szűk volt egy ilyen lépéshez, és a létrejövő új társadalmi viszonyok éles ellentmondásban álltak az önigazgatás eszméjével.

Az önigazgatás különleges társadalmi viszonyokat és társadalmi szervezetet igényel. Először is, a társadalmat horizontálisan és nem vertikálisan kell megszervezni ahhoz, hogy az önigazgatás előfeltételei teljesüljenek. Vica versa, a társadalmi harcokban csak az önszervező­dés lehet a horizontális társadalmi szerveződés alapja. Ezért bármilyen, valóban radikális társadalmi változás, amely demokratizálja a társadalmi élet minden szféráját, csak a tömegek önszerveződésén keresztül való­sítható meg, az elit és a tömegek közötti különbség megszüntetésével. Máskülönben megint csak az oligarchia vastörvénye érvényesül.

Mi az önszerveződés? Ahol az egyének és a csoportok úgy vannak megszervezve, hogy mindegyik egyenlő eséllyel tud bekapcsolódni a szervezet létrehozásába, céljai és ideológiája kijelölésébe, és azok teljesülésének ellenőrzésébe. Nincs olyan csoport, amelyik kialakítja a politikai programot vagy az ideológiát, amelyet aztán rákényszerít véges vagy végtelen számú egyénre. Nincs olyan előfeltevés, hogy ez a csoport a szervezet történelmi élcsapata. Bizonyítania kell „élcsapat" szerepét, és a szervezet ellenőrzése alatt áll. Az ilyen szervezet tagjai hatékonyan tudják ellenőrizni a szervezet működését, és ezért mindegyikük abban a helyzetben van, hogy bekerülhet egy időre a szervezet „elitjébe".

Mit jelent az önigazgatás? A kölcsönös viszonyok elvét egy társadalmi szervezet tagjai között, illetve egy egész társadalom tagjai és csoportjai között, ahol egyetlen tagnak vagy társadalmi csoportnak sincs meg az a privilégiuma, hogy állandóan dominálja a társadalmi szervezet folya­matait, a határozathozatalt, és a társadalmi élet irányítását. Ekképpen nincsen állandó határ azok között, akik parancsolnak, és azok között, akik végrehajtják a parancsokat, anélkül, hogy valódi befolyásuk lenne a meghozott döntésekre.

Történelmi példák

A történelem azt bizonyítja, hogy az olyan szervezetek, amelyek nem az önszerveződés elvét követték, nem tudták képviselni az önigazgatás esz­méjét, akkor sem, ha kívánták a társadalmi változást. Például az 1918-as novemberi forradalom nem hozhatott radikális társadalmi változást Németországban, mert a Szociáldemokrata Párt, amelyet a munkások többsége támogatott, bürokratikus szervezet volt, ahol világosan elkülö­nültek egymástól a vezetők és az egyszerű tagok¹ , és a politikai elit jelölte ki az irányvonalat. Az ilyen típusú szervezet azonban a parlamentáris demokrácia politikai rendszerében találta meg ideológiai kifejeződését, ahol minden társadalmi változásnak a parlamenti döntéshozásból kellett volna kiindulnia, olyan elitek kezdeményezésében, akik a demokratikus választások révén nyerik el legitimációjukat.² Amikor a német munkások végül az első világháború katasztrofális társadalmi és gazdasági viszo­nyai hatására tömegsztrájkokat szerveztek, és létrehozták a munkás- és katonatanácsokat³ , az SPD-nek ismét sikerült „leszerelnie" ezeket a pró­bálkozásokat. A társadalmi változások iránti igény azonban olyan mély volt, hogy megjelentek az állami és társadalmi szerveződés új formái. Például az új ideiglenes kormányt nem az állampolgárok alkotmányozó gyűlése választotta meg, hanem a Berlini Munkás-és Katonatanácsok mint a munkások és katonák képviselői. Az új forradalmi szervek azon­ban nem tudtak a politikai pártoktól függetlenül működni, mert az SPD és az USPD (Független Szociáldemokrata Párt) 3-3 tagja bekerült a kormányba. A munkásosztály tömeges akciói, vezető pártjuk, az SPD akarata ellenére⁴ és a harc új szervei:, a munkás- és katonatanácsok tömeges létrehozása sem tudta semlegesíteni a választások eredményét. Noha a két szocialista párt (az SPD és az USPD) 1919-ben megkapta a szavazatok 45%-át, nem ismerték el hatalmi szerveknek a munkahelyi demokrácia új formáit.

Egy másik fontos példa az orosz forradalom: a februári forradalom elején a munkások önállóan szervezték meg az üzemekben a tanácsokat. Tekintve, hogy a szocialista pártoknak (a bolsevikoknak és a mensevikek­nek) nem voltak kész, kialakított elképzeléseik a munkás-önigazgatásról vagy a termelés munkás-ellenőrzéséről, és a cári Oroszországban nem voltak erős szakszervezetek, a lázadó munkások spontán hozták létre ezeket a szervezeteket.⁵ Az üzemi tanácsok (vagy bizottságok) nemcsak „a béreket vagy a munkaidőt szabályozták, hanem számos menedzseri előjogot is megkérdőjeleztek".⁶ Noha az üzemi bizottságok képviselői relatíve szűk keretek között mozogtak, a munkások „minden gyárban maguk jelölték ki a bizottságok jogkörét, állandóan növelték a jogosít­ványaikat, és az erőviszonyoknak megfelelően döntötték el az egyes esetekben, hogy meddig mehetnek el a képviselők"⁷ . Az üzemi bizottsá­gok regionális és állami szintű értekezletei csak ritkán deklarálták, hogy funkciójuk a vállalatok közvetlen irányítása. Inkább úgy jelentek meg, mint meghatározott társadalmi és szervezeti kérdések (munkabérek, munkaidő, stb.) szabályozására és a termelési folyamat irányítására lét­rejött szervezetek. Egyes esetekben azonban a bizottságok menedzseri funkciókat is átvettek, ha elég erősek voltak hozzá.⁸ A munkáshatalomról szóló dekrétum, amelyet a bolsevik kormány rögtön az októberi forra­dalom után beiktatott, jogot adott a munkásoknak arra, hogy minden olyan üzemben létrehozzák a munkáshatalom szerveit, ahol több mint 5 ember dolgozott, illetve ahol az éves forgalom elérte a 100,000 rubelt. A munkáshatalmat a munkások közvetlenül, vagy választott képviselőiken keresztül gyakorolták. Az új kormány azonban, amelyik pártján keresztül a szakszervezetekre is kiterjesztette az ellenőrzést, módot talált arra, hogy megnyirbálja az üzemi bizottságok tényleges autonómiáját. Először, döntéseiket érvényteleníthették a szakszervezetek vagy a kongresszu­sok. Másodszor, minden, az állam számára fontos vállalatnál az üzemi bizottságok az államnak tartoztak felelősséggel. Harmadszor, az üzemi bizottságok nem voltak felhatalmazva a vállalatok irányítására; csak az állam vagy a magántulajdonos által rájuk bízott termelési folyamatot ellenőrizhették.

Olaszországban tömeges gyárfoglalásokra került sor 1920 folyamán, amikor a munkások a munkás-önigazgatás szerveiként szervezték meg az üzemi tanácsokat. Ez sok tekintetben egy valóban önszerveződő mozgalom volt, amelyben 600.000 munkás vett részt (a szervezett 4 millióból), noha a nagy munkásszervezetek – a Szocialista Párt és a CGIL (Olasz Általános Munkásszövetség) – nem támogatták őket.⁹ Mivel a Szocialista Párt nem kívánt változtatni gyakorlati politikáján, és hitt abban, hogy a párt uralma megelőzi az osztály uralmát, érthető, hogy miért nem kapott az önszerveződő mozgalom elegendő támogatást, különösen a létező társadalmi rend ideiglenes stabilizációjának időszakában.

Az 1974-es vértelen portugál forradalomban is megfigyelhetjük az állampolgárok, elsősorban a munkásosztály nagyfokú társadalmi aktivi­tását. Ez túlnyomórészt baloldali forradalom volt, ahol a baloldali pártok 58%-os többséget szereztek a választásokon (a „csak" reformer Szoci­alista Párt csaknem 38%-ot kapott). Ennek ellenére a baloldaliak nem alakítottak ki munkás-ellenőrzésen vagy munkás-önigazgatáson alapuló politikai programot. A munkások maguk szerveztek munkástanácsokat, és esetenként bevezették a munkás-önigazgatást¹⁰ a politikai baloldal támogatása nélkül.¹¹

Az 1968-as diák-és munkáslázadás alatt sok gyárat és egyetemet elfoglaltak a tüntetők Franciaországban is. A diákok elfoglalták a Sorbonne-t. Felállították a munkás- és diák Akcióbizottságokat, amelyek a munkások és diákok közvetlen képviselői voltak a harcban, annak elle­nére, hogy nagyon erős szakszervezetek és baloldali pártok működtek az országban. A diákok kiemelkedő szerepe a felkelésben befolyásolta a fiatal munkások gondolkodását, akik a közvetlen demokrácia formáin keresztül elfogadták az önszerveződés eszméjét.¹² A munkássztrájko­kat, amelyekben részt vett 10 millió ember, a francia munkásosztály kétharmada, nem formálisan szervezték – a hivatalos szakszervezetek inkább visszafogni próbálták a tiltakozásokat, szerény követelések meg­fogalmazásával.¹³

1936 és 1939 között a spanyol köztársaságban is több példa volt olyan önszerveződésre, amely elvezetett az önigazgatáshoz. A spanyol forra­dalom ugyanis pluralista volt, ahol a szocialisták, a kommunisták és az anarcho-szindikalisták voltak a legbefolyásosabbak. Nemcsak a gyárakat igazgatták a munkástanácsok, hanem olyan tanácsok is voltak, amelyek a helyi közösségeket irányították. Ez annak ellenére így működött, hogy közben a szocialista és a kommunista szervezetek erősen centralizáltak voltak, és a CNT-FAI anarcho-szindikalista vezetői közül egy sem volt olyan radikális, mint a helyi aktivisták.

A modern történelemben az önszerveződés legfontosabb példáit Argentínában, Venezuelában, és Brazíliában kereshetjük. Argentína különlegesen gazdag tapasztalatokra tett szert a gyárfoglalások terén.¹⁴ A munkások által elfoglalt vállalatok száma 180-ra tehető, 8-12, 000 fő közötti munkással.¹⁵ A munkásosztály ilyen jellegű akcióinak társadalmi előfeltételét a munkanélküliek társadalmi mozgalmai¹⁶ biztosították, a piquetero mozgalom, vagy a munkanélküliek mozgalmának formájában. A másik oldalon a mély gazdasági válság és a politikai elitek közönye a munkások szükségletei iránt szinte spontán elindította a munkás-önszer­veződést, mert ki kellett találni a harc új formáit, és megmenteni a válság miatt veszélybe került munkahelyeket.¹⁷ Az elfoglalt vállalatok létrehoztak egy nemzeti koordinációt (MNER), amely nemzeti, de nem hierarchikus jelleget adott a mozgalomnak. Azonban nem csatlakoztak hozzá a régi, nagy szervezetek, és nem is karolták fel az eszmét a mozgalom működé­se alatt.¹⁸ A politikai pártok vagy a szakszervezetek befolyásának hiánya és a gazdasági válság mélysége komoly kapcsolatot eredményezett az önszerveződés és önigazgatás között Argentínában. A munkások nem állhattak meg a mozgalom kezdetén, mert elsősorban nem ideológiai okokból kívánták az önigazgatást. Logikus következménye volt azon törekvéseiknek, hogy megmentsék a munkahelyüket, ami lehetetlen lett volna önszerveződés és önigazgatás nélkül egy olyan helyzetben, ahol a piac és az állam nem tudott semmilyen fokú társadalmi vagy gazdasági biztonságot garantálni az állampolgároknak.

Hugo Chávez elnöksége alatt Venezuela megpróbálta bevezetni a munkások társirányítását a vállalatoknál, illetve meghonosítani a rész­vételi demokráciát a közösségi tanácsokon keresztül. Létezett egy sor vállalat, ahol a munkások képviselőiken keresztül részt vettek a gyár irá­nyításában. Emellett voltak munkás-kooperatívák, és munkásellenőrzés alatt álló kisajátított vállalatok. Voltak gyárak, ahol a munkások nagygyű­lése választotta meg a tanácsokat, és állandó bizottságok működtek a speciális feladatok ellátására. Az önigazgatást támogató munkások úgy látták jónak, hogy a vállalatok 100%-ban legyenek állami tulajdonban, és a tanácsokon keresztül érvényesüljön a munkásellenőrzés. Több mun­kástanács a szakszervezeti mozgalom keretein kívül szerveződött, és a Munkások Forradalmi Frontjához kapcsolódott az Elfoglalt és Közösen Irányított Gyárakban.¹⁹ Ahol a munkások és a menedzsment közös irá­nyítása sikeres volt, még ott is összeütközésbe kerültek a bürokráciával, amely fenn akarta tartani saját hatalmát az állami tulajdonú gyárakban. Az országot kormányzó ún. bolivári mozgalom magába foglalja az állami bürokrácia szektorait, és az ott dolgozók nem éppen rokonszenvvel te­kintenek a munkások társirányítására, ami veszélyezteti a rendszerben elfoglalt helyüket.²⁰ A munkások önszerveződési szintje és tudatuk még nem olyan erős, hogy lebírják ezeket az akadályokat. A társadalom általános politikai trendjei és a vezető bolivári mozgalom miatt azonban a bürokrácia sem kerülheti el a munkások bekapcsolását az irányításba. De az elegendő önszerveződés hiánya azokat is semlegesíti, akik ezt a kísérletet a döntéshozás fő fórumává szeretnék tenni a gazdaságban.

Az önszerveződés és az önigazgatás közötti kapcsolat

A fenti példák is mutatják, hogy az önszerveződés korlátozása hogyan vezet a döntéshozás demokratikus struktúrájának felszámolásához, vagy legalábbis további korlátozásához. Az önszerveződő tömegek, például az önszerveződő munkások nem ismerik és nem fogadják el a vertikális típusú szervezetet. Azért szerveződnek maguktól, mert nem ismerik el a létező szerveződéseket legitimnek, és mert megértik, hogy társadalmi céljaik megvalósítása más típusú szervezetet igényel. És mivel maguk akarják céljaikat megvalósítani a létező hatalmi elitek és szervezeteik helyett, új típusú szervezetet kívánnak létrehozni. Ez azért van, mert a más társadalmi célok más típusú szervezeteket igényelnek.

Még ha létre is hoznak ilyen szervezeteket, akkor is szembekerülnek a „régi" társadalmi szervezetekkel, amelyek a létező politikai kultúrából és társadalmi rendszerből merítik legitimációjukat és erejüket. Például az alulról szerveződő politikai mozgalmak, amelyek új típusú erőviszonyokat vagy politikai rendszert kívánnak megteremteni, szembetalálják magukat a parlamenti vagy választási munkába belegyökeresedett, bürokratizált politikai pártokkal. A munkástanácsok és más közvetlen munkásszerve­zetek ellentétbe kerülnek a bürokratizált szakszervezetekkel, amelyek hozzászoktak a partner szerephez a kollektív alkuk folyamán.

Az önszerveződés az önigazgatás előfeltétele. Nem jöhet létre önigaz­gatás olyan parlamentáris szerveződés keretében, ahol a képviselők nem tartoznak felelősséggel választóiknak, és ahol megvannak a feltételei a vertikális szervezetek kialakulásának. Másfelől az önszerveződés nem szükségképpen vezet el az önigazgatáshoz. Sok tényezőtől függ, hogy megvalósul-e az önigazgatás az önszerveződés eredményeképpen. Az első tényező a munkások vagy állampolgárok részvételének foka a horizontális elv alapján szerveződő, közvetlen demokrácián alapuló szervezetekben. Miközben az önigazgatás a fenti elveken alapul, nem lehet domináns társadalmi viszony, ha a munkások és az állampolgárok nem cselekszenek ezen elvek alapján. Kétségtelen, hogy az önigazgatás eszméje csak specifikus társadalmi feltételek esetén jelenik meg, ami­kor radikális társadalmi változások kerülnek napirendre. Ha a radikális társadalmi változásokban érdekelt társadalmi rétegek megengedik, hogy a régi típusú társadalmi szervezetek vezessék őket (pártok, szakszerve­zetek, stb.), csak a politikai hatalom képviselői változnak, és nem maga a politikai hatalom, mint elidegenedett társadalmi hatalom. Ha csak egy szűk kisebbség fogadja el az önszerveződést, a hierarchián alapuló régi szervezetek felhasználják ezt a tudatot, és a társadalmi változások élcsapatának tekintik magukat.

Másodszor, az önszerveződés csak akkor fejlődhet ki megfelelően, és vezethet el az önigazgatáshoz, ha a létező társadalmi rend legitimációs válságba kerül. Mivel az önszerveződés a létező társadalmi szerveződé­sek alternatívája, éppúgy, mint ahogyan az önigazgatás a döntéshozás létező formáival szemben kínál alternatívát, mindkettő csak akkor szá­míthat szélesebb társadalmi támogatottságra, ha a kapitalista rendszer gazdasági, társadalmi és politikai válsága napirendre tűzi a rendszer radikális átalakítását.

Harmadszor, nagyon fontos a társadalom összetétele. Forrongó időkben az összes társadalmi réteg mobilizálódik. Ha az önszerveződő rétegek (például a munkásosztály), akik az önigazgatást támogatják, csak a társadalom egy szűk kisebbségét alkotják, akkor nagyon valószínűt­len, hogy szervezetüket fel tudják használni az új társadalmi viszonyok bevezetésére a lakosság szervezett többségével szemben.

Negyedszer, a létező szervezetek legitimációja és ideológiájuk nagy­mértékben befolyásolja az önszerveződés és önigazgatás lehetőségét. Ha a létező politikai pártok, vagy szakszervezetek népszerűek, és széles körben úgy látják őket, mint a kívánt társadalmi változások letétemé­nyeseit, akkor az új típusú szervezetek és ideológiák kevés eredményre számíthatnak. A politikai hatalomban, például a kormányokban való részvétel azonban gyengítheti a legitimációt, ha nincsenek látható, vagy elvárt eredmények: tehát többen fordulhatnak az új megoldások felé. Ezért van hogy válsághelyzetekben a munkások létrehozzák saját füg­getlen szervezeteiket, és szembefordulnak a régi vezetés javaslataival és kívánságaival (sztrájkok, gyárfoglalások, munkás-önigazgatás, stb.)

A politikai pártok és az önigazgatás

A politikai pártok azért harcolnak, hogy megkapják a politikai hatalmat. Ha ellenzékben vannak, akkor is kialakítják a saját apparátusukat, ame­lyik ellenőrzi a párttevékenységet, és meghatározza a pártpolitikát és -viselkedést. A politikai pártokat, különösen ha alkalmazkodtak a parla­menti viszonyokhoz, a pártbürokrácia ellenőrzi, amely nem támogatja az önigazgatás eszméjét, hiszen az éppen arról szól, hogy a döntéshozatalt az önszerveződő munkások és állampolgárok ellenőrzik, nem pedig a pártelit.

Még a radikális társadalmi változást sürgető baloldali politikai pártok sem gyakran akarják látni ezt a különbséget, és meg vannak győződve arról, hogy az új intézményeket a párt képviselőinek kell vezetniük.²¹ Ha egy párt már kiépítette a saját bürokráciáját, természetesen nem áll érdekében olyan társadalmi szervezetek támogatása, amelyek csök­kentenék hatalmát és befolyását.²² Ha ennek ellenére megjelennek az önszerveződő tömegek, a pártbürokrácia engedélyez egy bizonyos fokú gazdasági demokráciát (a részvételi demokrácia formájában) vagy szélesebb politikai demokráciát (a közvetlen demokrácia formáival), de megpróbálja előnyben részesíteni azokat a megoldásokat, amelyek nem veszélyeztetik jelentősen saját pozícióit.

A bürokrácia néha olyan törvényt is hoz, ami lehetővé teszi, hogy képviselői egy részét delegálja a menedzsmentbe (ha gazdasági de­mokráciáról beszélünk), vagy más módon korlátozza a közvetlen dön­téshozatal lehetőségeit.²³ Ha ezek az eszközök nem is elegendőek, a bürokráciának még mindig rendelkezésére állnak a propaganda és az ideológiai uralom befolyásos tudatformáló eszközei, és mindig abból a hatalmi pozícióból cselekszik, amelyik lehetővé teszi, hogy a leginkább megtalálja saját számítását.

Ezért a bürokrácia feletti győzelem és a politikai pártok társadalmi szerepének megváltozása az önigazgatás lényegi előfeltétele. A politikai pártok kétségtelenül jelentős szerepet játszanak bármely társadalmi változásban. Részei minden modern politikai kultúrának, és nem könnyű meggyőzni az embereket, hogy erős politikai pártok támogatása nélkül elérhetik céljaikat – különösen, ha mélyreható változásokról van szó. Másfelől a politikai pártok megpróbálják kihasználni ezt a beállítódást és politikai kultúrát, és a változások legfontosabb letéteményesének kívánják beállítani saját magukat. Még akkor is, amikor az újonnan létrehozott intézmények megkísérelték a gyakorlatba átültetni a köz­vetlen demokráciát és az önszerveződést, a politikai pártok odaküldték képviselőiket, hogy ellenőrizzék őket. Ez történt a XX. század összes forradalma folyamán, és mindegyik új, a közvetlen demokrácián alapuló intézménnyel – említhetjük itt az oroszországi szovjeteket és üzemi bizottságokat, a németországi munkás-és katonatanácsokat, a portugál munkástanácsokat, stb. Ez két ok miatt jelent komoly fenyegetést az önigazgatásra. Először, a közvetlen demokrácia és az önigazgatás in­tézményei nem lehet(né)nek a pártküzdelmek színterei, és egyik, vagy másik frakció felülkerekedésének az eszközei. Másodszor, ha a politikai pártoknak sikerül a pártügyeket munkájuk középpontjába helyezniük, ezek az intézmények nem képesek befogadni a párton kívülieket, akik pedig a munkások és állampolgárok nagy többségét alkotják, attól füg­gően, hogy milyen intézményekről beszélünk.

Nincs teljesen biztos módja annak, hogyan lehet semlegesíteni a párturalmat az önigazgatás intézményei felett. Az egyik mód a jogi út – törvényben lehetne szabályozni, hogy minden önigazgató intézmény csak a benne részt vevő állampolgárok vagy munkások egy bizonyos százalékában fogadhat magába párttagokat. Tekintve, hogy a modern demokráciákban a lakosság 6-10%-a párttag, és, noha nagy társadalmi felfordulások idején ez a százalék jelentősen nő, még mindig alatta marad a lakosság felének, feltehetjük, hogy az önigazgató intézmények minden szintjén is 50% alatt maradna a párttagok aránya a törvény elfogadása esetén. A párton kívüliek nem küzdhetnek a párttagokkal egyenlő esélyekkel az önigazgató intézmények választásain, ezért kü­lönös védelemre szorulnak. Jugoszláviában például, ahol az alkotmány és a törvények szentesítették az önigazgatást, a kommunista párttagok tették ki a helyhatósági gyűlések tagjainak 60%-át, a szövetségi gyű­lés tagjainak 90%-át, és többségben voltak sok munkástanácsban is. Ez a tény önmagában nem lenne negatív, ha a párt nem volna olyan fegyelmi struktúra, amely tagjainak követniük kell a párthatározatokat. Így, ha a párttagok voltak többségben a munkástanácsokban és más önigazgató intézményekben, akkor nyilvánvalóan a pártot képviselték, azt meg nem lehetett bizonyossággal előre megmondani, hogy meny­nyire képviselik kollégáikat vagy szomszédjaikat. Még ha formálisan követniük is kellett szavazóik utasításait²⁴ , szem előtt kellett tartaniuk a párthatározatokat.

Egy másik módja az önigazgató intézményekre gyakorolt pártbefolyás csökkentésének azon munkások és állampolgárok öntevékenysége, akik tudatában vannak társadalmi értéküknek, és nem szándékoznak alárendelni ezt a hitet a párteliteknek.²⁵ Ebben az esetben a társadalmi szervezetek pluralitása – politikai pártok, szakszervezetek és civil egye­sületek éppúgy, mint az önigazgatás új intézményei – döntő jelentőségű lehet a társadalmi hatalom diverzifikációja szempontjából. Nem lenne olyan központ, amelyik irányítaná az egész társadalmat, és minden szervezet gyakorolna egy pici ellenőrzést a többi felett. Jugoszláviá­ban például csak egyetlen párt létezett, amelynek tagjai minden fontos posztot elfoglaltak, és az egypártrendszer kizárta bármilyen – akár egy szocialista – ellenzék formálódásának lehetőségét is. A szakszervezetek éppúgy pártirányítás alatt álltak, mint más társadalmi szervezetek. Eb­ben az esetben a pártbürokrácia maga dönthetett úgy, hogy bevezeti az ellenőrzött és korlátozott önigazgatást. Ekképpen legitimizálta önmagát mint demokratikus és antisztálinista hatalmat, miközben fenntartotta a saját hatalmát. A munkásoknak és az állampolgároknak nem volt olyan alternatív erőközpontjuk, amelyet felhasználhattak volna a bürokrácia elleni harcban, abban az esetben, ha az önigazgató intézmények nem töltik be feladatukat.

Ha a létező politikai pártok nem tudták belátni az önigazgatás fon­tosságát, radikális társadalmi rétegek is dönthettek úgy, hogy nemcsak a pártoktól függetlenül cselekednek, hanem akár velük szemben is. Megpróbálhattak új pártot, vagy politikai mozgalmat szervezni, esetleg felléphettek politikai képviselet nélkül, egy politikai párt formájában. Ha létrejönnek önigazgató intézmények, bekapcsolódhatnak egy nemzeti hálózatba, mint pl. a munkástanácsok kongresszusa, illetve kettős ha­talmat alakíthatnak ki a politikai pártokkal. Ha a meglévő politikai pártok nem vesztettek sokat legitimitásukból és hitelükből azon társadalmi rétegek körében, akiket képviselni szeretnének, valószínűleg nő a társa­dalmi szerepük, és az önigazgató intézmények elé a pártelitek nagyobb akadályokat gördítenek. Ha azonban a pártok képtelennek bizonyulnak arra, hogy a társadalmi harcokban vezessék a tömegeket, vagy nin­csenek erős pártok, akkor nő a siker esélye. Ez történt Argentínában, ahol a kis baloldali pártok nem tudták kontrollálni a gyárfoglalásokat és a munkás-önigazgatás szerveinek létrehozását. Ha a meglévő politikai pártok elég erősek lennének ahhoz, hogy „átvegyék" az önigazgató mozgalmat, de hiányzik a politikai akarat, mert túl erősen kapcsolódnak a parlamentarizmus meglévő rendszeréhez, az önigazgatás új intézmé­nyei kihasználhatják az alkalmat a pártoktól független cselekvésre. Ilyen helyzet állt elő az 1968-as Franciaországban, amikor a kommunisták és a szocialisták nem voltak érdekeltek a diák- és a munkásmozgalom radikalizálódásában. Természetesen más okok akkor megakadályozták az önigazgatás kifejlődését.

A radikális társadalmi változások törvényszerűen vezetnek el a nyitot­tabb, és nagyobb részvételen alapuló pártstruktúrákhoz. Ez az, amit a résztvevő demokrácia teoretikusai (Carole Pateman, Nikos Poulantzas) látni akartak. A nyitottabb pártstruktúrák azonban csak azt jelentik, hogy a pártelit jobban ki van szolgáltatva a tömegek óhajának. Ha valóban igény van egy alapvetően új, demokratikus rendre, akkor az önigazgatásnak kell korlátoznia a pártokat.

Az önigazgató társadalom állandó harc az önigazgatás és a pártelitek között. Az elit meg akarja őrizni a társadalmi különbséget az elit és a tö­meg között, miközben a tömeg azt szeretné, ha mindenki része lenne az „általános" elitnek. Ez a harc döntötte el például a jugoszláviai önigazga­tás sorsát. Az önigazgatás üres burok lett²⁶ , mert a pártelit rá tudta kény­szeríteni uralmát az önigazgató struktúrákra, elsősorban az értéktöbblet és a döntéshozatal ellenőrzése révén, mert a pártkáderek²⁷ tették ki a tagok többségét majdnem minden intézményben²⁸ , illetve ők ellenőriz­ték az ideológiai apparátust, amely a pártot kiáltotta ki a nép történelmi vezérének, amely a munkásokat a jobb jövő felé vezeti. Ez a három kulcstényező döntően befolyásolta a harc végső kimenetelét a pártelit és a munkások között az önigazgató struktúrák feletti uralomért.

Politikai kultúra és társadalmi-gazdasági tényezők

Az önigazgatás egy új típusú demokratikus politikai kultúrát szeretne kialakítani.²⁹ Nem elég azt mondani, hogy egyfajta participációs (részt­vevő) politikai kultúráról van szó, ahogyan ezt a részvevő demokrácia teoretikusai hangsúlyozzák. Ez a típusú politikai kultúra igényli ugyan a munkások és az állampolgárok aktív részvételét a döntéshozatalban, de az önigazgatás egyben azt is jelenti, hogy a „tömegek" képesek legyenek ellenőrizni ezeket a folyamatokat. Ehhez az kell, hogy megváltozzon a saját társadalmi szerepükhöz, a politikai intézmények és szervezetek társadalmi szerepéhez és értékéhez, elsősorban a politikai pártokhoz és a szakszervezetekhez való attitűd. Az önigazgatáshoz szükséges poli­tikai kultúra nem alapulhat a képviseleti demokrácia vagy az ideiglenes közvetlen cselekvés elvén, mint a parlamentáris demokráciák modern demokratikus politikai kultúrája. A politikai pártokat úgy kell felfogni, mint a lehetséges társadalmi szervezetek egy típusát, amelyek célja, hogy politikai intézményeken keresztül cselekedjenek, és megjelenítsenek egy adott programot vagy ideológiát. Nem szabad őket úgy felfogni, mint a politikai hatalom meghódításának vagy gyakorlásának szervezeteit, hanem inkább úgy, mint hasznos szervezeteket, amelyek megkönnyítik bizonyos célok elérését. Az is fontos, hogy az új demokratikus politikai kultúra pluralista legyen, abban az értelemben, hogy az egyének ne csak egy típusú társadalmi szervezethez vagy politikai intézményhez kapcsolódjanak mint pl. egy politikai párt vagy a választásokon való részvétel. Az egyén egyszerre lehet tagja egy pártnak, egy szakszerve­zetnek, egy munkástanácsnak, egy civil egyesületnek (vagy külön-külön ezek bármelyikének), elfogadva, hogy a történelemben egyiknek sincs „élcsapat" szerepe. Közelebb jut a célok megvalósításához, ha hosszabb vagy rövidebb ideig részt vesz mindegyikben, vagy legalábbis több in­tézményben/szervezetben. Egyszóval, egyetlen szervezet sem játszhat „fétis" szerepet. Például, ha egy vállalatnál feláll egy munkástanács, a munkásoknak a párthovatartozástól függetlenül kell megválasztaniuk a tagokat, illetve ellenőrizniük a munkástanács működését. Másfelől, a tanácstagok elsősorban a kollégáiknak tartoznak felelősséggel, és csak utána következhet a pártszimpátia. Ezt a fajta politikai kultúrát nem lehet megteremteni egy kulturálisan és gazdaságilag elmaradott társadalom­ban, illetve ott, ahol nincsenek független társadalmi szervezetek.

Az effajta politikai kultúra hiánya az egyik oka a jugoszláv önigazgatási kísérlet kudarcának. A jugoszláv társadalmat a második világháború végéig tekintélyelvű politikai kultúra jellemezte. Kulturálisan elmaradott, a politikai demokrácia és az osztályharcok terén kevés, vagy semmiféle tapasztalattal nem rendelkező nemzetek kerestek erős politikai veze­tőket, akik élére állnak a nemzeti felszabadulásért vívott harcuknak. A kommunista párt győzelme a nemzeti felszabadító háborúban és for­radalomban megszabta a gazdasági és kulturális fejlődés feltételeit. A tekintélyelvű politikai kultúrától azonban nem tudtak megszabadulni, mert a párt a háború előtt „sztálinizálódott", és elfogadta a szocialista rendszer sztálini modelljét. A központosított rendszer bevezetése az egy párt mo­nopóliumával gyorsan létrehozta azt a bürokráciát, amely nemcsak az államapparátust vette irányítása alá, hanem az állami tulajdonban lévő termelőeszközöket is. A politikai elit eme monopóliuma kizárt bármilyen valódi részvételi esélyt a döntéshozatalban, beleértve a valódi önigazga­tás megvalósulását. Amint a párt kinyilvánította történelmi élcsapat-sze-repét³⁰ , benne karizmatikus és csaknem tévedhetetlen vezérével, a „nép atyjával", a tekintélyelvű politikai kultúra csak alakot és hordozót váltott, de egyébként érintetlen maradt. Az önigazgatás megvalósíthatatlan egy olyan országban, ahol a köztársaság elnöke elmozdíthatatlan, pártjáról pedig azt hirdetik, hogy mindig megtalálja a legjobb megoldást a jelen és a jövő biztosítására. Ebben az ideológiai mátrixban a munkások csak azért gyűlhettek egybe az önigazgató testületekben, hogy egyetértsenek a kitűzött célok megvalósításával.

A jugoszláv társadalomból hiányoztak az önigazgatás megvalósítá­sának társadalmi-gazdasági és politikai feltételei. Az osztályharcokban kevés tapasztalattal rendelkező jugoszláv munkásosztály, amelyik alulreprezentált volt a társadalomban a gazdaság agrár jellege miatt, nagyfokú írástudatlanság, alacsony szakképzettség, és egy nem létező civil társadalom – a háború előtti rezsimek termékei – „találkozott" a sztálini rendszer bevezetésével. A jugoszláv kommunista elit semmilyen gazdasági vagy politikai demokráciában nem gondolkodott a Sztálinnal való konfliktus előtt. Csak ez a szakítás kényszerítette rá a jugoszláv elitet, hogy felülbírálja saját ideológiáját, és megmagyarázza, mi veze­tett el a szakításhoz. Így került sor arra, hogy Sztálint revizionistának bélyegezzék, és elítéljék a rendszerét, majd pedig bevezessék a na­gyobb gazdasági hatékonyságot és decentralizációt célzó reformokat. A munkás-önigazgatás és a társadalmi önigazgatás mint integrált ön­igazgató rendszer a marxizmus újjáéledt tanulmányozásának logikus következményeként került előtérbe. A politikai elit azonban addigra már monopolizálta a társadalmi hatalmat, amit nem kívánt megosztani más társadalmi szereplőkkel – és a legkevésbé sem kívánta átadni a munkás­osztálynak. A munkás-önigazgatás formái ezért tartalmukat tekintve nem voltak igazán befolyásosak, és nem adtak valódi menedzseri hatalmat a munkásoknak. Az 1950-es törvény szerint, amelynek volt történelmi jelentősége, a munkástanácsok 15-20 tagot számláltak, miközben a menedzsment és az igazgatók a hatalom nagy részét megőrizték. Az állam sokáig megtartotta a jövedelemmel való rendelkezés jogát. Ezért a munkás-önigazgatás a gyakorlatban a munkások valamely fokú rész­vételét jelentette a menedzsmentben. Az 1970-es években javult valamit a jogi szabályozás. Mivel továbbra is a párt ellenőrizte az önigazgatást, megvalósult – a történelemben elsőként – az Állam és forradalomban kifejtett lenini elképzelés a munkások részvételéről a menedzsmentben. Ez egyfajta „rendeleti" önigazgatás volt, amelynek fokáról, formájáról és tartalmáról a politikai elit döntött.

Csak a munkásosztály jelentős aránya a társadalomban, a társadalmi harcok hagyománya, relatíve magas iskolázottság, és elegendő anyagi bázis teremthetnek megfelelő társadalmi előfeltételeket az önigazgatás számára. Ezek mellett más fontos előfeltételek: a munkásosztály és más, a társadalmi változásban érdekelt rétegek önszerveződése; a pártelitektől és a szakszervezeti bürokráciától való függetlenség; új típusú demokra­tikus politikai kultúra, amely önkéntes alapon szeretné bekapcsolni az embereket a döntéshozatalba; a társadalmi szervezetek, különösen a politikai pártok fétisjellegének leküzdése.

(Fordította: Bartha Eszter)

Jegyzetek

1 1912-re az SPD-nek 15 000 főállású pártmunkása és 1 millió tagja volt, miközben vagyonát több mint 21 millió aranymárkára becsülték (Rob Sewell: Germany: from Revolution to Counter-Revolution. In Defence of Marxism honlap, http://www.marxist.com/germany-counter-revolution-rise-fascism.htm).

2 „A fokozatos, békés fejlődés évtizedei átformálták a szocialista demokrácia jellegét. A munkásvezérek engedtek a kapitalizmus kitartó nyomásának. A kiala­kuló karrierista elit egyre inkább csak a május 1.-i felvonuláson, a munkásün­nepeken és hasonló alkalmakon használta a marxista jelszavakat, miközben a hétköznapokban alkalmazkodtak a polgári társadalomhoz. A szakszervezetek és az SPD vagyonának és befolyásának növekedésével egyre több karrierista és „helyezkedő" ember tűnt fel a szervezet minden szintjén. Ezeknek a privilegizált rétegeknek a status quo fenntartása volt az érdekük, és a gyakorlatban nem a kapitalizmus megdöntésének voltak az eszközei, hanem az osztályok közötti közvetítő szerepét játszották." (Uo.)

3 „A munkások, katonák és tengerészek a saját kezükbe vették a hatalmat, és spontán módon tanácsokat hoztak létre az események irányítására. (…) A forradalmat ellenző SPD-vezetők árulása ellenére egy rövid ideig a tömegek hagyományos szervezetükben annak a pártnak a megtestesítőjét látták, amelyik ráébresztette őket a politikai életre." (Uo.)

4 A tüntetők például elfoglalták az SPD újságjának, a Vorwaerts-nak az irodáit és a Reichstag épületét, és követelték a szociáldemokrata kormány lemondását.

5 „A proletariátus törvényhozói felhatalmazás nélkül elkezdte létrehozni a saját szervezeteit: a munkásküldöttek szovjetjeit, a szakszervezeteket és az üzemi bizottságokat." (Anna Pankratovát idézi: Maurice Brinton: The Bolsheviks and Workers Control 1917-1921. Spunk Library Internet honlap, http://www.spunk.org/texts/places/russia/sp001861/1917.html

6 Uo.

7 Uo.

8 A munkaügyi miniszter, aki a szociáldemokrata mensevik frakció vezetője volt, azt gondolta, hogy az Állam fogja igazgatni és irányítani a gazdaságot, és a vállalatok nem mennek át a nép tulajdonába.

9 A szocialisták nem támogatták azt az elképzelést, hogy a munkásszervezetek irányítsanak egy politikai párt és a szakszervezetek helyett: „Ellenezték a munkás­hatalom minden olyan felfogását, amely a munkahelyeken a tömegszervezetekre kívánt támaszkodni a Szocialista Párt közvetlen uralma helyett." (Tom Wetzel: Italy 1920. Konferencia a munkások önszerveződéséről. St. Louis, 1988, http://www.uncanny.net/~wsa/ital1920.html )

10 A munkás-önigazgatást főleg az olyan vállalatoknál vezették be, ahol a kapi­talisták távozása után a munkástanácsok átvették a menedzseri funkciókat.

11 „Mindenféle nagyságú üzemet átszerveznek. A munkások követeléseket fo­galmaznak meg: a leggyakrabban a minimálbért és a korábbi vezetők felelősségre vonását követelik. Egyik csoport sem áll ki a munkáshatalomért, de a munkások lényegében maguk veszik kezükbe az irányítást. Sokféle bizottság működik a közös ügyekben. Vannak helyek, ahol a munkások teljesen maguk igazgatják a vállalatot. A magánszektorban másképpen alakulnak a dolgok."(Phil Mailer: Portugal – The Impossible Revolution. http://libcom.org/library/portugal-impossible-revolution-phil-mailer ). Ezeket a bizottságokat az egyes vállalatok dolgozói azzal a céllal választották meg az üzemi közgyűléseken, hogy megvédjék a munkások érdekeit. Noha közülük csak kevesen követelték a tőkés termelési mód megszüntetetését, megpróbáltak a szakszervezetektől és a politikai pártok kreálta új politikai intéz­ményektől függetlenül fellépni.

12 „Az első munkások, akiket megszólított az autonómiát és a közvetlen önkor­mányzást hirdető diákmozgalom, azok voltak, akik maguk is sokban hasonlítottak a diákokra: a fiatal, iskolázott és politikailag aktív munkások. Az üzemi forradal­márok nem a régi pártkáderek, és nem is az iskolázatlan és többszörösen kizsák­mányolt külföldi munkások, hanem a relatíve privilegizált francia munkásfiatalok közül kerülnek ki. Ezek azok a fiatalok, akik rendszeresen részt vesznek a párizsi egyetemen rendezett vitákon a közvetlen demokráciáról és a kapitalizmus és az államhatalom megdöntéséről. És ők az elsők, akik az üzemi sztrájkokat szervezik, és azt hangoztatják, hogy céljuk a kapitalizmus és az államhatalom felváltása a közvetlen, szocialista munkásdemokráciával." (Roger Gregoire – Fredy Perlman: Worker-Student Action Committes, France May '68. http://libcom.org/library/worker-student-action-workers-occupy )

13 A munkások követelték a köztársasági elnök és a kormány lemondását, és voltak esetek, amikor átvették az üzem irányítását.

14 Ez a mozgalom 2000/2001-ben tetőzött, a társadalmi-gazdasági és politikai válság tetőpontján. Abban az időben Argentínában nem volt olyan komoly párt vagy mozgalom (a választók több mint egy 1%-ának a támogatásával), amelyik támogatta volna az önszerveződést és az önigazgatást, miközben a legnagyobb politikai erő az országban közép-balos orientációjú volt (de nem nyitott az önszer­veződés vagy az önigazgatás irányába).

15 Marcelo Vieta: Argentina's worker-recovered enterprise movement. The New Socialist, 2006/57. sz., http://newsocialist.org/newsite/index.php?id=995

16 Meg kell jegyezni, hogy Argentínában a gazdaságon kívül más népszerű önszerveződésre is volt példa: a helyi közösségek szintjén említhetjük a népgyű­léseket mint az állampolgárok önszerveződését.

17 „Ezekben az eseménydús napokban a valóságban számos társadalmi-gazda­sági tényező egybeesése fejeződött ki: a leginkább elhanyagolt osztályok kétség­beesése és éhsége; a strukturális munkanélküliség Argentínában korábban nem tapasztalt magas szintje; a középosztály elkeseredése megtakarításaik elvesztése miatt; az a tudat, hogy a nagy „életprojektek", és az annyit hangoztatott státusz­emelkedés – a „nagy" és „erős" Argentína álma, amely generációkat magával ragadott – eltűnt, ami megmutatkozott a növekvő individualizmusban és a társa­dalmi szolidaritás legmélyebben gyökerező formáinak eltűnésében; és a politikai manipulációkban, amelyek során a hatalom létező apparátusai kialakították a ma­guk hálózatait. Mindezek a tényezők „találkoztak" a kormány elképesztő ostobasá­gával, amelyik nem értette meg az eseményeket, és makacsul ragaszkodott egy olyan politikai standardhoz, amelyik hátat fordított a valóságnak."(Andrés Ruggeri: The Worker-Recovered Enterprises in Argentina. The Political and Socioeconomic Challenges of Self-Management. Center For Global Justice honlap, http://www.globaljusticecenter.org/papers2006/ruggeriENG.htm )

18 „(…) egyetlen olyan népszerű szervezet vagy politikai mozgalom, amelyik alapvető változásokat szeretett volna Argentína társadalmi és gazdasági struktú­ráiban, sem tudta kihasználni ezt a helyzetet." (Uo.)

19 „(…) az invevali munkástanácsok nagyrészt a venezuelai szakszervezeti mozgalom keretein kívül szerveződtek. 2006 februárjában az invevali munkások bevezették a Munkások Forradalmi Frontját az Elfoglalt és Közösen Irányított Gyá­rakban (FRETECO), mert: „Láttuk, hogy itt Venezuelában a szakszervezetek nem támogatják a gyárak átvételéért vívott harcot az UNT-n keresztül." (Kiraz Janicke: Without Workers Management There Can Be No Socialism. Venezuelanalysis. com, Venezuela News, Views, and Analysis, http://www.venezuelanalysis.com/analysis/2784 )

20 „A PDVSA-ban és az állami elektronikai vállalatnál a munkásoknak szembe kellett nézniük a bürokrácia támadásával, amelyik saját hatalmát féltette a mun­kások térnyerésétől a menedzsmentben." (Federico Fuentes, Venezuela: Second Wave of Nationalizations Waved. Green Left Weekly, 765. sz.)

21 Az egyik olasz szocialista vezető, Serrati azt mondta a 20. század elején, hogy a proletariátus diktatúrája a szocialista párt tudatos diktatúrája. Karl Kautsky szintén azt gondolta, hogy az állam ellenőrzi a gazdaságot, a párt meg többséget szerez a parlamentben, és így ellenőrzi a kormányt. Lenin és Trockij is inkább a pártnak adtak elsőbbséget, szemben az emberek vagy a munkások öntevékenysé­gével. Lenin az Állam és forradalomban is beszél a párt élcsapat szerepéről, noha ott éppúgy szó esik az állam elhalásáról és a tömegeknek a kormányzásban való részvételéről. A „baloldaliság", a kommunizmus gyermekbetegsége c. művében Lenin azt írja, hogy a proletariátus a szovjeteken keresztül gyakorolja a diktatúrát, a kommunista párt irányítása alatt.

22 Érdemes idézni egy szerzőt, aki felsorolja, mikor, hol, és kik vertek le a törté­nelem folyamán önigazgató mozgalmakat: „1905-ben Oroszországban (a cári re­zsim), 1917-ben (a bolsevikok kooptálták és felszámolták), 1921-ben (Kronstadt), 1918-ban Németországban (a szocialisták számolták fel), 1920-ban Olaszország­ban (a szocialisták és a szakszervezetek verték le), 1934-ben Spanyolországban (a köztársasági kormány verte le), és 1936-1937-ben (az anarchista szakszer­vezet kooptálta, a sztálinisták pedig szétzúzták), és 1956-ban Magyarországon (a „szovjet" állam verte le (…)" (Raoul Vaneigem: From Wildcat Strike to Total Self-Management. http://www.cddc.vt.edu/sionline/postsi/ratgeb.html).

23 Például Lengyelországban és Magyarországon 1956-ban a munkástanácsok formájában nyert teret a munkás-önigazgatás. Ha figyelembe vesszük, hogy az uralkodó sztálinista bürokráciát jórészt illegitimnek tekintették, nem meglepő a tömeges munkástiltakozás; de azt is szem előtt kell tartanunk, hogy a munkások nem a kapitalizmus visszaállítását követelték. Megteremtették az üzemekben a munkás-irányítást, és területi szinten is szerveztek munkástanácsokat. Az a tény, hogy a munkásoknak nem voltak autonóm szervezeteik a felkelés vezetésére, illetve, hogy a „szocializmust" 1945 után, Kelet-Európa szovjet dominanciájának eredményeképpen kényszerítették rájuk, valamint a Vörös Hadsereg jelenléte a megszállt országokban semlegesítette a munkástanácsok győzelmét. Magyaror­szágon az üzemi tanácsok 1957 után csak egyfajta szakszervezeti formát kép­viseltek, amelyeknek tanácskozási és ellenőrzési joguk volt, de nem irányították a gyárakat, mint az 1956-os felkelés folyamán. Lengyelországban a bürokrácia a munkástanácsokon keresztül aratott győzelmet, amikor elfogadta a munkás­önigazgató értekezleteket, amelyeken a munkástanácsok, a pártbizottság, és a szakszervezeti bizottság vettek részt. A munkástanácsok nem dönthettek, csak tanácsokat adhattak, javasolhattak és véleményezhettek, amelyekről a menedzs­ment határozott. „Ahelyett, hogy spontán létrejött munkástanácsokra úgy tekin­tettek volna, mint az egész társadalom szocialista átalakításának alapsejtjeire, először csökkentették a hatalmukat, aztán teljesen feloszlatták őket. Ezt az esélyt akkor sem használták ki, amikor a „saját" állami oligarchiájával harcoló munkás­osztály megint spontán létrehozta az önszerveződés szerveit (Magyarország és Lengyelország)." (Svetozar Stojanovic: Drustveno samoupravljanje i socijalisticka zajednica. Praxis, no. 5-6/1967, Beograd)

24 A mandátummal felruházott képviselői rendszert csak az 1960-as évek végén és az 1974-es alkotmányban vezették be Jugoszláviában. Azelőtt a munkások, a lakók, vagy más választók választották meg a munkástanácsokat és más ön­igazgató szerveket, akik nekik tartoztak felelősséggel. A választók azonban nem adhattak parancsoló jellegű utasításokat a megválasztott szerveknek.

25 Ebben az esetben még a pártok szerepe is megváltozik. Amint Gramsci írja, a párt azon tömegeknek a pártja lesz, akik arra törekszenek, hogy autonóm módon, a saját erőfeszítéseik révén szabaduljanak fel a politikai és ipari szolgaság alól, a politikai gazdaság szervezetének, és nem egy olyan pártnak a segítségével, amelyik a francia jakobinusokat utánozva a saját hősi kísérleteihez használja fel a tömegeket. (Antonio Gramsci, Two Revolutions (1920), according to: Carl Boggs, The Two Revolutions, 1982, pp. 106-107).

26 Az 1980-as években a pártonkívüli munkások 87%-a úgy gondolta, hogy nincs beleszólása a politikába. (Laslo Sekelj: Jugoslavija: struktura raspadanja. Beograd, Rad, 1990, p. 80). 1989-ben a munkások 80%-a úgy érezte, hogy nem tudja befolyásolni felettesei kiválasztását. (Uo., p. 53)

27 Noha formálisan a munkások választották a vállalati vezetőket, hivatalba lépésükhöz kellett a helyi pártbizottság jóváhagyása. Ezért az igazgatók lénye­gében politikai funkcionáriusok voltak, és elvárták tőlük, hogy az uralkodó párt tagjai legyenek.

28 A helyhatósági gyűlések nem voltak döntő politikai intézmények, de ezeken is ötszöröse volt a jelölt párttagok aránya a párttagok arányának az összes sza­vazó között

29 Rosa Luxembourg kritikái a bolsevikok antidemokratikus intézkedéseiről, illetve az a követelése, hogy a szocializmusban biztosítani kell a politikai szabad­ságot (ld. The Russian Revolution, és a Spartacus-szövetségről írt programadó munkái) napjainkban is aktuálisak és új megoldásokat kínálnak.

30 Az 1974-es jugoszláv alkotmány bevezetőjében leszögezi, hogy a jugoszláv kommunista szövetség a politikai tevékenység hordozója és motorja, azzal a céllal, hogy továbbvigye és megvédje a szocialista forradalmat és a szocialista önigazgatást (Előszó, VIII. cikkely).

„a gyereknek tej kell meg gyümölcs meg cipő meg télikabát" (Kertész Ákos: Makra)

„személyekről itt csak annyiban van szó, amennyi­ben azok gazdasági kategóriák megszemélyesítői" (K. Marx: A tőke)

Megesik, hogy az egyén éppen táplálkozik vagy pihen. Újratermeli, karbantartja a biológiai szervezetét. Máskor a szellemi vagy a lelki szük­ségleteit elégíti ki. Értelmi-érzelmi táplálék fogyasztásával gondozza a pszichikumát. Olykor a puszta létfenntartáson túlmutató testi-lelki-szelle­mi örömöket keres. Szórakozik, élményeket gyűjt, képességeit fejleszti, alkot. Az egyénnek mindezek a tevékenységei többnyire nem másoktól elszigetelve, hanem szűkebb helyi vagy tágabb társadalmi kapcsolat­rendszerben, viszonyrendszerben történnek.

Az egyén tevékenysége szükségképpen több síkon mozog, illetve e síkok között vándorol. Funkcionális megközelítésben vizsgálható, hogy a különböző szükségletek kielégítésének milyen alternatív irányai, módjai vannak, és ezek milyen szerepet töltenek be az adott társadalmi rendszer működésében.

Az egyén valamely cselekvésének és e cselekvés társadalmi funkció­jának logikailag lehetséges típusai a következők.

1. Az egyén és a fennálló társadalmi rendszer javára.
2. Az egyén javára a fennálló társadalmi rendszer ellenében.
3. Az egyén ellenében a fennálló társadalmi rendszer javára.
4. Az egyén kárára a fennálló társadalmi rendszer ellenében.

Megjegyzendő, hogy az egyén egyes cselekedetei nem feltétlenül önmagukban, hanem többnyire csak komplexitásukban értelmezhetők-ér-tékelhetők. (Például nem egyszerű annak megítélése, hogy valaki éppen a fennálló rendszer javára vagy ellenében eszik vagy alszik. De minden­képpen az adott rendszer részeként teszi ezt: újratermelt életenergiája, munkaereje a rendszer keretei között nyilvánul meg, működik.) Jelen írás az említett problémakör felvetésére tesz kísérletet.

*

„ügyeskedhet, nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret" (József Attila: Eszmélet)

„Kinn is vagyok, benn is vagyok /Jaj de nagyon boldog vagyok" (Lokomotív GT)

„Én elnézem nekik, hogy ők elnézik nekem" (Csurka István: Házmestersirató)

Vannak, akik azt a nézetet vallják, hogy megjavítható az a társadalmi rendszer, amelyben élnek. Mások viszont azt a nézetet vallják, hogy az adott rendszer nem megjavítható. (Olyanok is vannak, akik szerint nincs is mit javítani a rendszeren – de ez egy más probléma, amellyel itt nem foglalkozom. Szintén nem foglalkozom azokkal, akik szerint a fennálló ugyan nem jó, de nem is lehet jobb – vagyis eleve nincs mit tenni.) A nézetkülönbség tétje nem csekély: a fennálló rendszeren belül, illetve azon kívül jelöli ki híveik gondolkodásának és cselekvésének horizontját, perspektíváját.

Az emberiség történelme során ismételten megjelent a fenti értelme­zési alternatíva, ami mindig jelentősen befolyásolta az emberek konkrét vélekedéseit, állásfoglalásait, döntéseit, cselekedeteit. Mindezeket je­lentősen befolyásolta – de nem végzetes egyértelműséggel. (Már azért sem, mert a véleménynyilvánítások és cselekedetek döntő többsége nem tudatosan az éppen adott rendszerre vonatkoztatva történik – sőt, tudatosan nem a rendszeregészre, hanem a mindennapi élet valamilyen kisebb léptékű szintjére való vonatkozásban.)

Magától értetődő, hogy aki a rendszer megjavíthatóságát vallja, és tenni is akar érte, az a meglévő feszültségeket oldó, csökkentő változta­tások, reformok lehetőségére összpontosít.

Magától értetődő, hogy akinek jobbító szándékai vannak, ugyanakkor a rendszer megjavíthatatlanságáról van meggyőződve, az a rendszeren, a rendszer nyújtotta eszközökön, lehetőségeken kívül keres megoldást.

A rendszert feljavítani akaró, illetve a rendszert fellazítani és meghalad­ni akaró törekvés egyértelműen kizárja egymást. A rendszert feljavító és a rendszert „fellazító" cselekedet radikálisan különválik. Ami a rendszernek használ, az nem használ a tagadásának. Ami a rendszert erősíti, az a tagadását gyengíti.

Miként fordulhat elő mégis – nem is ritkán -, hogy a választott szerepek felcserélődnek? Rendszeresen tapasztaljuk ugyanis, hogy a rendszer hívei „lazítják", bomlasztják, rombolják a rendszert. De az is gyakran megesik, hogy a rendszer eltökélt ellenfelei a megjavíthatatlannak vallott rendszer megjavításáért fáradoznak. Mindez hogyan lehetséges?

Közismert a modern kapitalizmus (tőkerendszer) alábbi értelmezése.

Az ún. szabadversenyes korszak (amikor – a lényeget tekintve – ál­lami törvényektől mentesen konkuráltak egymással a tőkés vállalkozók) találékonyságra, rugalmasságra, folyamatos gazdasági erőfeszítésre (maximális nyereségre és a nyereségnek termelő újrabefektetésére) kényszerítette a tulajdonosokat. A versengés során a gyengébbnek bizonyuló (mert kisebb tőkével rendelkező, rugalmatlanabb, kevésbé erőszakos stb.) tulajdonosok fokozatosan kihullottak. Ugyanakkor a rendszer működése egyre inkább beleütközött két erősödő kihívásba: a túltermelésbe és a bérmunkásság gazdasági-politikai ellenállásába. A rendszer számára fokozatosan kicsiszolódó (de elméleti körvonalaiban már az 1840-es évektől létező) megoldás: a tőkerendszer, a tőkestruk­túra, az össztőke érdekeit hatékonyan képviselő, a tőkerendszer egé­szének működését biztosítani hivatott politikai állam (a tulajdonképpeni tőkésállam) kiemelkedése, megerősödése.

• Azé az államé, amely a stabilitást veszélyeztető (mert túl mohó) magántőkésekkel és a lázongó bérmunkásokkal szemben egyaránt a rendszer egészét (az össztőke rendszerét) védelmezi.
• Azé az államé, amely megvédi a tőkés vállalkozást a munkásaitól és – bizonyos nem túl tág határokon belül – védelmezi a munkást a tőkés vállalkozó bizonyos túlkapásaival szemben.
• Azé az államé, amely az „állammentes" piacgazdaságot állami piacgazdaságra cseréli: törvényekkel – sőt aktív beavatkozással – befolyásolja, szabályozza a nemzetgazdaság, a nemzeti piac működését.
• Azé az államé, amely a magántőke segítségére siet olyan nagy beruházások végrehajtásával vagy megszervezésével, amelyek meghaladják a magántőke erejét, de annak növekedéséhez elen­gedhetetlenek (pl. út- és vasútépítés).
• Azé az államé, amely a magántőke segítségére siet állami iskola­rendszer felállításával, ahol a termelésben szükséges tudást elsa­játító bérmunkások képzése és a bérmunkáslétbe többé-kevésbé betagozódó „civilizált" bérmunkásság kiképzése egyaránt történik.
• Azé az államé, amely a magántőkések (és persze a bérmunká­sok) adóztatásával új intézményeket, foglalkozásokat teremt, hogy csökkentse a – rendszer stabilitására veszélyes – munkanélküliek számát.
• Azé az államé, amely új fogyasztási szükségleteket teremt a rek­lámozás, a tömegtájékoztatás, a tömegszórakoztatás különböző intézményeinek megteremtésével, illetve támogatásával.

Stb.

Rendszerbomlasztó rendszerpártiak

Az a tőkés (-csoport, -párt), aki (amely) a rendszer működése, terhelhe­tősége szempontjából túlzott követeléseket próbál keresztülvinni, végső fokon – tudva-nemtudva, akarva-nemakarva – a rendszer stabilitását teszi kockára. Hiába tekinti magát a rendszer fennmaradásában érde­keltnek, hiába akarja a rendszert, gyakorlatával (részbeni gyakorlatával) mégis a rendszer stabilitása ellen lép fel: cselekedete (kinagyítva és távlatokba kivetítve) magát a rendszert hajszolná öngyilkosságba. Arra kényszerítené a rendszert, hogy – költségkímélés, nyereségnövelés stb. érdekében – számolja fel a saját fokozatosan kiépített önvédelmi mechanizmusait, intézményeit (illetve ezek egy részét).

Miként lehetséges, hogy valamely tőkés (-csoport, -párt) annak a rendszernek a gyengítésén munkálkodik, amelytől a létezése függ? Mi­ért fáradozik saját létfeltételeinek a gyengítésén, felszámolásán? Mivel magyarázható ez a – tendenciájában – önpusztító viselkedés?

Valószínűleg az is előfordul, hogy a cél: szándékos rombolás, tudatos önpusztítás. De nem ez a tipikus, az ilyesmi inkább rendhagyó véletlen. Többnyire inkább arról van szó, hogy a rendszerpárti rendszerbomlasztók ezekben a törekvéseikben – ösztönösen vagy tudatosan – lekapcsolód­nak a rendszerről, a tőkerendszer egészéről, és egy (a rendszer egészé­hez képest) alsóbb szinten (individuális vagy csoportszinten) próbálnak eligazodni: gondolkodni és cselekedni. Leteszik a rendszerért (a rendszer jövőjéért, azaz végső fokon a saját jövőjükért) való felelősség terhét, ezáltal megszabadulnak a rendszer szintjén való eligazodás és állás­foglalások, döntések feladataitól, kényszerétől. Megszabadulnak a rend­szer egésze iránti felelősségvállalástól. De így lemondanak a rendszer folyamatos működésének tudatos befolyásolásáról is. Valójában teljesen kiszolgáltatják magukat a – létfeltételüket képező – rendszernek.

Rendszeréltető rendszertagadók

Nézzük ugyanezt a problémakört valamely adott rendszer ellenfeleinek esetében. Nevezetesen: Miként fordulhat elő, hogy valamely rendszer ellenfelei, sőt elszánt ellenségei úgy viselkednek, mintha az általuk megjavíthatatlannak minősített rendszer megjavítható lenne? Miként fordulhat elő, hogy az általuk megjavíthatatlannak minősített rendszer javításán fáradoznak?

Határozottan vallják, hogy az adott rendszer nem képes megállítani a természeti környezet pusztítását, mert maga a rendszer, a rendszer működési struktúrája idézi elő ezt a pusztítást. Mégis felsorakoznak a rendszeren belüli környezetkímélő eljárások mögé, és a következményt, az okozatot támadják. Híveivé válnak a szelektív hulladékgyűjtésnek, az energiatakarékos izzók használatának, a víztakarékos WC-tartálynak, az autómentes napnak stb. Lendületesen kampányolnak ezen megoldások mellett.

Határozottan vallják, hogy az adott rendszer nem képes megállítani a szegénység növekedését, mert a szegénységtermelés (munkanélküliség, megélhetési tulajdon hiánya stb.) a rendszer működési struktúrájából kiküszöbölhetetlen. Mindamellett felsorakoznak a rendszeren belüli sze­génybarát eljárások mögé. Alamizsnát adnak koldusoknak. Ételt, ruhát gyűjtenek a rászorulóknak. Karitatív szervezetekben tevékenykednek. A humánusabb szociális programot hirdető polgári pártok mellett agitálnak. Adakoznak az afrikai éhezők megsegítéséért. Stb.

Határozottan vallják, hogy az adott rendszer távlatilag menthetetlen. Ugyanakkor számos megnyilvánulásukkal nem ezt hirdetik (nem erre uta­ló tevékenységet folytatnak, gesztusokat tesznek), hanem a rendszeren belüli lehetőségekről beszélnek, ezek megvalósítására mozgósítanak. Vagyis azt sugallják, hogy mégiscsak érdemes a rendszer megjavításáért fáradozni.

Mivel magyarázható ez a logikai ellentmondás? Az ellentmondás következetlenségből, de következetes álláspontból is származhat.

Logikai következetlenség, ha valaki hol ezt mondja, hol azt mondja (kevésbé udvariasan fogalmazva: össze-vissza beszél), ezt is, meg az ellenkezőjét is képviseli.

Érdekesebb a következetes álláspontról való logikai következetlenség esete.

Megesik, hogy némelyek az alábbi gondolatmenetet követik. Az adott rendszer nem megjavítható, de a közeljövőben nem is meghaladható, megdönthető. Amíg nem érik meg a helyzet a változtatásra, addig ne csináljak semmit? Mit lehet ilyenkor, ebben a helyzetben tenni?

Lehet azt az utat választani, hogy az illető kizárólag a rendszer kriti­kájával (mind elméleti, mind gyakorlati, illetve mind negatív, mind pozitív kritikájával), a rendszer elleni lázítással, a rendszer tudatos „fellazításá­val", rombolásával foglalkozik. Számol azzal, hogy egyhamar nem fognak visszaigazolódni a próbálkozásai, és valószínűleg nem fogja megérni az erőfeszítések sikerét. Úgy cselekszik, hogy „nincs reménye, s élni tud ezzel a gondolattal" (A. Camus). Úgy cselekszik, mintha nem is az adott világban élne, cselekedne. (Azok, akik kritizálni akarják ezt a magatartást, nem mindig mondják alaptalanul: az így viselkedőket elsődlegesen nem a fennállónak a gyakorlati gyengítése, hanem saját erkölcsi tisztaságuk őrzése, lelkiismeretük megnyugtatása irányítja. Vagyis – ebben az értel­mezésben – a rendszer szintjéről történő valamiféle lekapcsolódást, az individuális szintre való koncentrálást hajtanak végre.)

Választhatunk egy másik utat is – és aki nem akar megtapasztalt sikerek nélkül élni, az valószínűleg ezt az utat választja. Létrejöhet az az álláspont, amely szerint – mivel, úgymond, mostanában nem lehet a nagyobbik jót megvalósítani – a kisebbik rosszra kell törekedni. Neveze­tesen: a realista kompromisszum útját kell járni.

A realista kompromisszum a rendszeren belüli megoldások mellett agitál: a rendszer apró javításai mellett, illetve a további rontások (a „még rosszabb") ellen érvel, foglal állást. A realista kompromisszum vállalása azonos az adott rendszer – nem feltétlenül elméleti, de – gyakorlati vá­lasztásával. Észre kell venni: a rész elfogadása – akarva-akaratlan – az egész elismerését, elfogadását jelenti. (A félreértések elkerülése végett: természetesen rendszerspecifikus, a rendszer struktúrájából fakadó részekről van szó!)

A realista kompromisszum választásának, vállalásának érdekes kö­vetkezményei vannak. Logikai következetlenséget, sajátos paradoxont eredményez a realista kompromisszum: követője mást gondol, mint amit mond; más értékrend szerint gondolkodik, mint ahogy cselekszik. De akkor is következetlen lenne, ha nem ezt tenné – mert akkor gyakorlati következetlenséget vétene. Ugyanis – álláspontjáról – súlyos gyakorlati következetlenség lenne elméleti fenntartásai miatt lemondani a sikereket (bár csak részeredményeket) elérő tevékenységről.

Mit tesznek azok, akik a – fenti értelemben vett – realista kompro­misszumot választják, vállalják? Józan – rövid távú – megfontolásból a gyakorlatukban szakítanak azzal a horizonttal, amelynek gyors meg­közelítését esélytelennek ítélik, és teljesen a befolyásolhatónak vélt összefüggésekre összpontosítanak.

A folyamat más szavakkal is megfogalmazható. Vannak olyan rendszer­ellenesek, rendszertagadók akik társadalmi gyakorlatukban – ösztönösen vagy tudatosan – lekapcsolódnak az általuk elméletileg vallott történelmi perspektíváról, az adott rendszeren túli horizontról (ezért annak megva­lósítására, a hozzá való közeledésre koncentráló cselekvésről), és egy kevésbé átfogó, történelmileg alsóbb szinten (a jelen szintjén) próbálják magukat hasznossá tenni. Leteszik az adott társadalom távlati jövőjéért való felelősség terhét, és rendszeréltetőkként, a fennálló rendszer fenn­tartóiként viselkednek. Rendszertápláló, rendszertámogató, rendszerél­tető, rendszerfenntartó rendszertagadókként viselkednek. A történelmi léptékű jövőről való lekapcsolódással objektíve lemondanak annak érde­mi befolyásolásáról. Amikor megszabadulnak a nevezett, rendszeren túli jövő iránti felelősségvállalástól, akkor egyúttal ki is szolgáltatják magukat az általuk elméletileg elutasított fennálló rendszernek.

A „rendszeréltető rendszertagadók" csoportján belül több típus is léte­zik. De mindegyiket jellemzi az imént vázolt önellentmondás, valamiféle belső megkettőződés, meghasonlás.

• Azoknál, akiknél meghatározó a sikerorientáltság, könnyen alakulhat ki egyfajta önigazoló ideológia. Úgymond terméketlen, ezért értelmet­len lenne az ideális cselekvési körülményekről spekulálni, álmodozni. („Ennyit lehet tenni, tehát ezt kell tenni." „Ha nem lehet elérni azt, amit akarok, akkor azt kell akarni, amit el lehet érni. Mert arra szükségem van, hogy valamit elérjek.") Náluk a kényszerhelyzetben választott taktika átalakul, átcsap szemléleti stratégiába. Az eredeti rendszer­ellenes meggyőződés többé-kevésbé feledésbe merül – legalábbis gyakorlati befolyástól mentessé, funkciótlanná válik.

• Vannak olyan rendszertagadók, akiknél a sikerigény kialakítja a rendszertámogató, rendszerkonform cselekvést, de nem feledteti a rendszerellenes világnézetet, eszményeket. Ezen a típuson belül két változat lehetséges: „önvédelmi" és „tragikus" változat.
• Az önvédelminek nevezett változathoz tartozók nem csinálnak külö­nösebb lelki gondot abból, hogy „kinn is vannak, benn is vannak". A lényeget tekintve: cselekvéskor a rendszeren belül, elmélkedéskor (elméleti megnyilatkozáskor) a rendszeren kívül foglalnak helyet. (Más nézőpontból: elméleti állásfoglalásaikban önmaguknál, cse­lekedeteikben – önmagukról mintegy tudatosan lekapcsolódva – magukon kívül vannak.) De számukra nem okoz traumát ez a kettősség, eklektika: ezt a paradoxont harmonikusan élik meg a mindennapokban.
• A tragikusnak nevezett típus viszont zaklatottan, nyugtalan lelkiisme­rettel veszi tudomásul, hogy a megtapasztalható siker érdekében ki kell fordulnia önmagából. Nem tud feloldódni a megkötött életszerű (realista) kompromisszumban. Nem tudja feledni, hogy minek hiá­nyában, mi helyett szolgálja az általa megvetett, elutasított rendszert. Nem tud passzívan, hasznosnak gondolt társadalmi tevékenység nélkül élni, mindamellett az adott rendszeren túli eszményeit sem tudja, de nem is akarja feladni. Elméleti meggyőződését, eszmé­nyeit lélekben nem adja fel – ugyanakkor érvényességüket a cse­lekedeteivel minduntalan felfüggeszti, cáfolja. Tevékenységében rácsatlakozik, rákapcsolódik az elutasított rendszerre, de lélekben nem. E kettős kötődés, kétlelkűség, „tudathasadás" következménye: erőfeszítéseinek eredményét egyszerre éli meg sikernek és kudarc­nak – végső soron a kudarc sikerének.

Rendszerbomlasztó rendszertagadás?

Felmerül a kérdés: Feltétlenül rá kell-e kapcsolódnia az adott rendszer­re annak, aki – bár nem hisz a fennállóban – nem akar lemondani az eredményes társadalmi cselekvésről? Valóban nincs lehetőség olyan aktivitásra, amely egyszerre hatásos és túlmutat a fennálló rendszeren? A cselekvő számára tényleg nem létezik következetes megoldás olyan korokban, amikor nincs reális lehetőség a szerinte pusztulásra ítélt, de menni nem akaró rendszer meghaladására? Tényleg csak a társadalmi passzivitásba zuhanás és az önfeladás (belső meghasonlás) között le­het választani? Tényleg nem tehet mást a hatni, használni akaró egyén, mint hogy cselekvésével az ellenségnek tekintett fennálló rendszernek szolgál?

Másként megfogalmazva a problémát: Mi van akkor, ha el akarok érni valamit, de a célomról kiderül, hogy az egyhamar nem elérhető? Nem elérhető, mert hiányoznak a feltételek. Mit lehet ilyenkor tenni? Nem el­képzelhető, hogy a konkrét feltételek hiányakor bele lehet fogni a konkrét feltételek szisztematikus, sziszifuszi megteremtésébe? Hogy azután majd egyszer – talán mások, talán egy másik nemzedék – el tudják érni azt, amit én szeretnék?

Hogyan kezdődött annak idején a feudális rendszer meghaladása? Olyan egyének, csoportok, akik/amelyek nem találták meg a számításu­kat a feudális struktúrán belül (illetve akiket/amelyeket a feudális rendszer eleve nem fogadott be), megpróbáltak másként élni, másképpen (azaz nem feudális módon) gondoskodni a megélhetésükről. Az új gazdálko­dás és életforma terjedésével fokozatosan végbement a neki megfelelő gondolkodás, szemléletmód, értékrend, ideológia kikristályosodása. A körvonalazódó új – polgári – szemléletmód, értékrend erjesztően és gerjesztően hatott az átalakulásra: segített tudatosítani annak tartalmát és irányát. Előbb-utóbb igény támadt olyan intézmények kialakítására, amelyek formát adnak a feudális rendszer meghaladására irányuló törekvéseknek.

A minta adott: akkor van esély egy rendszer leváltására, ha elég sokan akarnak és tudnak a fennállótól eltérő módon élni. Ha elég sokan helyezik magukat gondolkodásukban és gyakorlatukban – részlegesen, illetve dominánsan – a működő rendszer logikáján kívülre.

Minek alapján merült fel annak idején a tőkés rendszer gyakorlati meghaladása?

A XIX. század második felében megfigyelték, hogy amikor bérmunká­sok a „több bér vagy rövidebb munkaidő" alternatíva elé kerültek, akkor rendre a rövidebb munkaidő mellett foglaltak állást. Küzdelmet folytattak a munkaidő csökkentéséért, másként megfogalmazva a szabad idő, az egyén számára rendelkezésre álló idő megnövekedéséért. Mi a redukált munkaidő és megnövekedett szabadidő emberi tartalma, hozadéka? Egy korabeli megfogalmazás szerint: „mérhetetlen testi, erkölcsi és szellemi előnyök". Nevezetesen: a megélhetés puszta eszközeként végzett jövedelemszerző tevékenység rovására egyrészt az egészség, másrészt a szellemi fejlődés, a képességkibontakoztatás, harmadrészt a rendelkezésre álló idő önálló, személyre szabott kitöltése esélyének megnövekedése. Végső fokon (a tendenciát kiterjesztve): a vagyoni javak gyarapodásával, illetve felhalmozásával szemben a személyes képessé­gek gyarapítása, felhalmozása. Vagyis a polgárival ellentétes gazdasági szemlélet, beállítódás megjelenése, illetve képviselete. Egy ismert meg­fogalmazás szerint: a középosztály politikai gazdaságtanával szemben a munkásosztály politikai gazdaságtana. Ez a politikai gazdaságtan egy új elvet képvisel: a munkaidő csökkentéséért folytat küzdelmet, ami csak más kifejezés arra, hogy a termelő ember eszközből, a gazdasági növekedés eszközéből önmagáért valóvá váljon. Ez a törekvés tendenci­aszerűen megmutatkozik mind a korabeli dolgozói társulásokban, mind a munkások szövetkezeti gyáraiban. (Az új alternatíva érdekében lezajlott politikai csatározásokra itt nem térek ki.)

A „munkásosztály politikai gazdaságtanának" nevezett alternatívát (elképzelést és törekvést) később összekapcsolták a „radikális szükség­letek" fogalmával. Eszerint azok a szükségletek tekintendők radikálisnak, amelyek kielégítését a fennálló rendszer nem teszi lehetővé. Kielégítésük csak az adott struktúrán kívül, vagyis a fennálló rendszer meghaladásával (illetve részlegesen a rendszer pórusaiban) tud megtörténni.

Radikális szükségleteket kifejező alternatív gondolkodás, szemlé­letmód, értékrend, életforma-igény tehát a fennálló rendszer keretei között keletkezik. Valamely rendszer leváltására akkor nyílik esély, ha a társadalom tagjai tömegesen akarnak másképpen, más értékrend szerint élni, tömegesen fogalmaznak meg el nem ismert, hivatalosan tagadott szükségleteket. A fennálló rendszer működési logikájáról való ilyen lekapcsolódás akkor válik tényleges történelmi alternatívává, ha elég sokan és elegendő intenzitással törekszenek az uralkodótól, hivata­lostól eltérő életvitel folytatására, gyakorlására. Ekkor érik meg a helyzet radikális politikai kezdeményezésre. A tömeges társadalmi törekvésnek formát adó intézmények – a polgári forradalmak tanúsága szerint – az új rendszer politikai kihordásának, kiharcolásának időszakában kaphatnak kulcsszerepet. Vagyis akkor van jó esély a fennálló meghaladására, ha az új rendszer társadalmi kihordásának (az ún. társadalmi forradalomnak) a megkezdése megelőzi és megalapozza a fennálló rendszer politikai leváltását.

Megismételhető a korábban feltett kérdés: Amíg nem érik meg a hely­zet a változtatásra, addig ne csináljak semmit?

Vannak, akik szerint egy adott rendszer javítgatása, kozmetikázása csak a megjavíthatatlan rendszer konzerválását segíti elő. (A javítgatás az alapbajt tartósítja: elviselhetővé teszi az alapjaiban elviselhetetlent.) Ugyanakkor a strukturális bajok elleni küzdelmet nem helyezik át a jövőbe, a fennálló rendszer felszámolása utáni időbe. Azt keresik, hogy miképpen alakíthatók ki már a jelenben, a fennálló rendszer keretein belül a rendszeren túlmutató jövőcsírák, szigetek. Vagyis azt keresik, hogy miképpen valósítható meg a rendszer tagadása, a rendszer meg­haladása már a jelenben.

Vannak, akik szerint az adott erőviszonyok mellett nincs lehetőség a fennálló rendszernek való kiszolgáltatottság felszámolására, de van esély e kiszolgáltatottság részleges semlegesítésére. Nevezetesen arra, hogy egyének és csoportok egyes területeken kivonják magukat a rendszer kényszerítő uralma alól. Például egyének és csoportok megkísérelje­nek – részben vagy egészében – úgy gondoskodni a létfenntartásukról, megélhetésükről, hogy a rendszer elméleti és gyakorlati tekintélyétől függetlenednek. Vagyis elméleti meggyőződésből, illetve gyakorlati önvédelemből mindennapi gyakorlatukká tesznek a fennállóhoz képest és a fennállóval szemben valamiféle alternatív gazdálkodást, alternatív életformát, alternatív értékrendet.

E nézet szerint tehát valamely adott rendszerből részlegesen kilépni már a rendszer keretei között is lehet. (Sőt, a rendszerből teljesen kilépni csak ezen az úton lehet!) A jelenben kiépített alternatívák, rendszeridegen tettek összegeződhetnek, torkollhatnak bele egy új rendszerbe a jövőben. A szándékolt jövő közeledése elsősorban az aktuális cselekvésektől függ, azok találékonyságán és intenzitásán áll vagy bukik. A szűkre szabott mozgástér erősen korlátozza a cselekvést. De ebben a logikában a kevesebb cselekvés a több: a fennálló struktúrát konzerváló, ezért követ­kezményeiben ártalmasnak tekintett tettektől való önmegtartóztatás.

Rendszerpártiak és rendszertagadók párbeszéde?

Semmi meglepő nincs abban, hogy a rendszer megjavításának és a rend­szer megjavíthatatlanságának, ezért meghaladásának álláspontján levők bizonyos konkrét problémák megoldásában (pl. szegénységprobléma, környezetvédelem) nem értenek egyet egymással. Mivel nézeteltérésük az álláspontjuk különbözőségében gyökerezik, az lenne a meglepő, ha egyetértenének. Ilyen helyzetben az a meglepő, ha a másik meggyőzé­sének a reményében mégis vitába bocsátkoznak valamilyen részkérdés­ről, hiszen vitapartnerüktől látványos következetlenséget várnak el. Azt várnák el, hogy olyan következtetést mondjon ki, amely a premisszájából (alapálláspontjából, alapmeggyőződéséből) nem levonható. Arra számíta­nak, hogy a fennálló rendszer keretein belül megvalósítható célkitűzések képviselőjét meggyőzhetik az egész rendszer tarthatatlanságáról. Illetve a másik oldalról: Elvárnák a vitapartnerüktől, hogy azon célját, amely – az illető meggyőződése szerint – csak az adott rendszeren túl valósítható meg, a fennálló keretei között akarja elérni.

(Érdemi viták folytatását egy nyelvi probléma is nehezíti. Zajló párbe­szédekről, vitákról gyakran kimutatható, hogy valójában csupán látszatai, illúziói tényleges párbeszédeknek, vitáknak. Az ellentétes nézetrendsze­rekben ugyanazok a szavak nem feltétlenül ugyanazt jelentik. Formailag azonos állítások eltérő üzenetet hordozhatnak, egészen más jelentést tartalmazhatnak. És ami a legdöntőbb: gyökeresen különböző értéktar­talommal bírnak, értékképzetet hívnak elő.)

Lehetséges, hogy a konkrét következtetések vitája mögött számos alkalommal a premisszák mássága áll? Lehetséges, hogy eltérő előfel­tevések (premisszák) esetén csak addig lehet eljutni, hogy felismerjük az eltérő premisszákból fakadó következtetések kibékíthetetlenségét? Lehetséges, hogy az alapálláspontok antagonizmusának esetén az eleve meddő vita elől való kitérés az egyetlen következetes magatartás?

Rendszerpártiak és rendszertagadók szövetsége?

Létrejöhet-e rendszerépítők és rendszertagadók között bármiféle együtt­működés, szövetség?

Azt tapasztalni, hogy számos esetben igen. Ezt a megállapítást azzal a megszorítással kell érteni, hogy nem az összebékíthetetlen összebékítéséről van szó, hanem egyes részkérdésekben való – többé-kevésbé – átmeneti együttműködésről. Valójában csupán taktikai vagy ösztönös szövetségről. Az ilyen alkalmi együttműködések jelentősége azonban nem lebecsülendő. A konkrét helyzetekben előálló dilemmákra csak gyakorlati válaszokat lehet adni. Ilyen esetben a dilemmák gyakorlati kihívások, amelyekről nem elég elmélkedni. Valamit cselekedni kell. (A döntéstől, cselekvéstől való távolmaradás, azaz a konkrét helyzetből való kihátrálás is gyakorlati válasz.)

Az össze nem tartozók alkalmi összetalálkozásának, összetartozásá­nak különböző okai lehetnek.

• Gyakran megesik, hogy az ember spontán módon cselekszik, és eb­ből fakadóan következetlen. Egy adott helyzetre hosszas mérlegelés, elméleti megindoklás nélkül, ösztönösen reagál. Szinte esetlegesen, véletlenszerűen sodródik bele valamibe. Azután később ezt a tettét vagy megbánja, vagy elfogadja, vagy – mintegy utólagos önigazo­lásként – megideologizálja.
• De „tűz és víz" összebékítése nemcsak következetlenség, vagyis félreértés vagy figyelmetlenség miatt történhet meg. Döntési kény­szerben, konkrét cselekvési helyzetben az egyén könnyebben teszi félre – anélkül, hogy megfeledkezne róla – az elméleti alapállását, meggyőződését, függeszti fel tudatosan annak szigorú alkalmazását, mint amikor a hitvallásáról elmélkedik. Cselekvési kényszerhelyzet­ben különösebb lelkifurdalás nélkül is könnyen tesz – eszményeihez, elveihez mérve – engedményeket. Legfeljebb döntése kísérőszöve­geként megjegyzi: „elveim fenntartásával". Vagy a cselekvéskény­szer annyira egyértelmű számára, hogy ezt az elvekre való utalást sem tartja szükségesnek.
• A realista kompromisszumnak nevezett alapállás eleve nyitott az ilyen együttműködésre. Híve a „még rosszabb" megakadályozásá­nak, a kisebbik rossznak az érdekében – egyes kérdésekben – olya­nokkal is hajlamos összefogni, akikkel egyébként teljesen ellentétes értékrendet vall.

Résztémákra gyakran szerveződnek ilyen közös akciók, kampányok, mozgalmak. Amelyek általában akkor és azért sikeresek, mert a részt­vevők arra koncentrálnak, ami összehozta őket, és – az együttcselekvés idejére – mindattól elvonatkoztatnak, ami elbizonytalanodásukat, szétforgácsolódásukat idézné elő, vagyis amiben eleve nem értenek egyet.

Különböző világképpel, értékrenddel rendelkező egyének összefo­gásának, együttműködésének folyamatában mind a fennálló rendszer dicsőítése, mind annak strukturális bírálata rontja az eredményes kompromisszum esélyeit, mert megosztja az együttműködés híveit, ez­által gyengíti, rombolja az összefogás erőit. Előbb-utóbb kiderül, hogy a résztvevők egymással együttműködni tudnak, de elméleti alapkérdé­sekről eredményes – azaz a kompromisszumon alapuló együttműködést segítő – párbeszéd, vita köztük nem lehetséges.

Bevezető

A „zöld pénz" rendszerek kereskedelmi hálózatok, amelyek közösség­alapú valutát használnak. Egy adott közösség, amelyet többnyire egy környezetvédő vagy egyéb civil társadalmi szervezetben való tagság (is) összeköt, megegyezik abban, hogy bizonyos árucikkeket és szolgáltatá­sokat cserélnek egymás között olyan helyi pénz ellenében, amelynek ők szabják meg a formáját és értékét mint pl. a zöld dollár vagy az arról a ré­gióról elnevezett pénzegység, ahol az adott valutát elfogadják. (Bowring 1998; North 1999; Williams et al., 2003; Lee et al., 2004). Az elmúlt 15 évben kialakult Helyi Cserekereskedelmi Rendszerek (Egyesült Király­ság), Idődollárok (Egyesült Államok), Zöld Dollárok (Új-Zéland, Ausztrália, Kanada) és 'Tálentumok' (Németország) a világ olyan távoli részeit is képesek voltak összekötni, mint Argentína, Ausztrália, Új-Zéland, Kana­da, az Egyesült Államok, a kontinentális Európa és Japán. A nemzetközi zöldek szerint ezek a zöld pénz hálózatok kiindulópontként szolgálhatnak a kapitalizmus alulról építkező, lokalizált, fenntartható alternatíváihoz, a közösségépítés és a kölcsönös segítségnyújtás megtanulásához (Dauncey 1988; Lang 1994; Douthwaite 1996; Croall 1997).

Az 1990-es évek elejétől, amikor a nemzetközi környezetvédő háló­zatokon keresztül Keletre is eljutott ez a koncepció, a magyarországi zöld aktivisták ki akarták próbálni, hogyan működnek ezek a hálózatok a tervgazdaságból a piacgazdaságba való átmenet kontextusában. Kü­lönösen azért (is) érdekelte őket ez az alternatíva, mert úgy érezték, a piacosítás felbomlasztja a közösségeket, az „átmenet" nem jelent mást, mint hogy a párturalmat a tőke uralma váltja fel, és a Magyarországon kiépülő új piacgazdaság ökológiailag nem fenntartható. Tekintve, hogy a környezetvédők társadalmi mozgalma nagyon fontos szerepet játszott a magyarországi alkotmányos átmenetben (Lang-Pickvance et al., 1997; Pickvance 1997, 1998a, b; Szirmai 1997), széles közönség rokonszen­vezett a helyi valuta ötletével. Ugyanakkor a magyarországi NGO-knak dolgozó zöld-szimpatizánsok azt is „tesztelni" akarták, hogy a zöld pénz, illetve az általa létrehozott erősebb közösségi háló és a kölcsönös se­gítségnyújtás mechanizmusai mennyire segíthetik az egyéneket abban, hogy megbirkózzanak a változásokkal, amelyeket vajmi kevéssé tudnak befolyásolni. Azt gondolták, hogy ösztönözhetik a kölcsönös segítség­nyújtás és közösségépítés intézményeinek annyira óhajtott szerves fejlődését, ha ehhez felhasználják – NGO-ikon keresztül – a Nyugat anyagi támogatását, és a British Council támogatásával bele is kezdtek egy programba, amelynek célja az volt, hogy országszerte létrehozza a zöld pénz hálózatokat.

A zöld pénz hálózatok kiépítésének magyarországi tapasztalatai le­hetővé teszik számunkra, hogy összehasonlítsuk a civil társadalom két eltérő modelljét: az egyik a civil társadalom radikális hagyományából merít, amelyet a kelet-közép-európai és a latin-amerikai demokrati­kus átmenetek inspiráltak Jean Cohen és Andrew Arato értelmezése nyomán, a másik pedig a poszt-washingtoni konszenzus szellemében fogant, amely a piacgazdaságok kiépítése eszközeként kezeli a civil társadalmat és a társadalmi tőkét. A magyarországi tapasztalat azt is megmutatja, hogy mennyire gyorsítható fel külső segítség révén a civil társadalom intézményeinek kiépítése, ha összehasonlítjuk azt a lassabb, szervesebb folyamatokkal, miközben a nemzetközi hálózatok természe­tesen továbbra is az eszmecsere helyszínei. Az új eszmék a különböző országokba kerülve aztán gyökeret verhetnek, vagy elhalhatnak, a helyi feltételeknek megfelelően.

A tanulmányban áttekintem a civil társadalom eme két koncepcióját, majd azt vizsgálom, hogy mennyire alkalmazhatóak az „átmenet" Ma­gyarországára és specifikusan a zöld pénz hálózatokra, amelyeket civil társadalmi szervezetekként hoztak létre, hogy segítsék az „átmenetet". Tézisem, hogy a magyar NGO-kban dolgozó jószándékú és elkötelezett egyének egy közösségépítő és az „átmenetet" segítő mechanizmust próbáltak létrehozni valamiből, amit lényegében a nemzetközi kapitalista gazdaságok radikális ökológiai kritikája hívott életre. Nem meglepő mó­don – noha ezt akkor talán csak kevesen látták ilyen világosan – a „zöld pénz" nem bizonyult elegendőnek a feladathoz.

Civil társadalom, társadalmi tőke és a (poszt)-washingtoni konszenzus

Számos tanulmány jelenik meg az „átmeneti" gazdaságokról az új piac­gazdaságok megteremtésének ma már erőteljesen bírált, neoliberális, „big bang" elmélete árnyékában. A korábban „mainstreamnek" számító megközelítések értelmében, ha megteremtődnek, olyan gyorsan amennyire csak lehetséges, a kapitalista gazdasági alapok, akkor a piaci viszonyok, amelyek, úgymond, minden ember számára „természetesek", spontán kialakulnak, és „helyrebillentik" a gazdaságot, mihelyt az meg­szabadult a „feleslegesnek" ítélt állami restrikcióktól és a piaci szabá­lyozástól, pl. lásd Gray (1991). A tudományos elemzések ma azonban éppen azt fejtegetik, hogy az „átmeneti" gazdaságok gyenge gazdasági teljesítménye az 1990-es évek elején, az orosz és kelet-ázsiai pénzügyi válság a '90-es évek közepén, és Argentína 2001-2002-es gazdasági összeomlása mind azt mutatják, hogy a neoliberális projekt túlságosan doktriner volt, túlságosan gazdaság-centrikus, és nem szentelt kellő figyelmet azoknak a társadalmi és kulturális folyamatoknak, amelyek a piacgazdaság létrehozásához vezetnek. Míg néhány „átmeneti" gazda­ságot végül is sikerült úgy átalakítani, hogy teljesítményük elérte, illetve meghaladta a '89-es szintet (Lengyelország, Szlovénia, Magyarország), ez túlságosan sokba került azoknak, akiket nagyon is az egzisztenciájuk­ban érintett az „átalakulás". Más országoknak még azt sem hozta meg, amit megígért, minthogy a schumpeteri „kreatív pusztítás" nem a piac nirvánájához vezetett, hanem katasztrofálisan csökkentette a gazdasági teljesítményt; például Grúzia és Moldávia GDP-je 1999-ben az 1989-es szint negyedére csökkent (Gwynne et al., 2003, p. 134). Ennél is súlyo­sabb gondot jelentett a társadalmi kohézió felbomlása, az éhínség, az összeomló szolgáltatások, a közegészségügy válsága, és a „gengszter", „nepotista" vagy „vadkapitalizmusok" kialakulása (Smith és Swain 1998; Freeland 2001; Stiglitz 2002; Dunford 2003; Gwynne et al., 2003).

Következésképpen a poszt-washingtoni konszenzus „intézményes" javaslata az „átmeneti" gazdaságok számára aláhúzza a civil társadalom olyan közvetítő intézményei létrehozásának fontosságát mint a jogálla­miság, az állam iránti bizalom és a tulajdonjogok tisztelete, hogy azok, akik korábban a fejlődés „tárgyai" voltak – a helyi lakosok – érezhessék, hogy az új rendszerben van valami tulajdonosi és részvételi joguk (Fine 2000). A civil társadalom létrehozása önmagában is lehet cél, a '89 után népszerűvé vált, a „történelem végét" hirdető tézis részeként, amely az emberi fejlődés csúcsát látja a demokráciában és a piacban, miután a kommunizmus és a fasizmus „megbukott". Ebben a modellben a civil társadalom intézményei biztosítják a „közlekedést" az állampolgárok és a kormány között, és olyan demokratikus kultúrákon keresztül kapcsol­ják össze az állampolgárokat, amelyeket nyitott, átlátható kormányzati folyamatok jellemeznek, és a kormány iránti bizalom, amely a toqueville-i értelemben garanciát jelent a despotizmus ellen. Az ilyen kultúrák egyben segítenek is kifejleszteni az állampolgárok azon képességét, hogy „alul­ról" befolyásolják politikai jövőjüket (Grootaert 1998; Woolcock 1998).

A civil társadalom intézményei emellett arra is alkalmasak, hogy ke­resztülsegítsék az állampolgárokat az olyan nagy változásokon, amelye­ken keresztül mennek, anélkül, hogy irányítani tudnák, szeretnék, vagy akár megértenék a mélyben lévő folyamatokat. A jóléti intézmények, az önsegítő csoportok, a mikro-finanszírozás, az állásközvetítők, és az üzletfejlesztő ügynökségek segíthetnek valamit a gazdasági változások veszteseinek, illetve csökkenthetik a piacgazdaságba való „átmenet" emberi költségeit (Kuti 1997). A civil társadalom intézményei azáltal, hogy megerősítik a rászorulók társadalmi tőkéjét, elősegítik a „gyenge kötések" kialakulását, amelyek révén biztosíthatják a bizonytalan jövőt (Putnam 2001), és csökkent(het)ik a kapitalizmus immanens ellentmondásait egyik oldalon az egyéni felhalmozás igénye között, amely arra indítja az embereket, hogy önző módon maximalizálják saját sikereiket, a másik ol­dalon pedig a társadalmi kohézió mint lényegi szükséglet között (Aldridge et al., 2002; Field 2003). A társadalmi tőke hívei azt mondják, hogy ha figyelembe vesszük a családok és más hálózatok, illetve a bizalom és a piacok összefüggéseit, akkor sokkal hatékonyabb és befogadóbb piacokat kapunk (Howell és Pierce 2002, p. 28). Egyre inkább megértik, hogy a kettős politikai és gazdasági átmenet megköveteli a politikai és gazdasági intézmények aktív és együttes fejlődését. Ez – a neoliberális dogmával ellentétben – korántsem spontán folyamat. Következésképpen a civil társadalom létrehozása lett az „átmenet" menedzselésének egyik fő fókusza.

Az elmélet bírálói vitatják, hogy az efféle „social engineering" lehetsé­ges-e egyáltalán, akár külső, akár belső ösztönzésre. Példának okáért, Ralf Dahrendorf (1990, p. 96) azt mondja, hogy évtizedekbe telik egy komolyan vehető civil társadalom kiépítése, Putnam 1993-ban megjelent fontos munkája pedig több évszázados civil hagyományt tár fel Olaszor­szágban. Putnam maga úgy véli, hogy a civil társadalmat mesterségesen nem is lehet „kiépíteni". Mások szerint Putnam érvelése körkörös: az erős civil társadalom erős társadalmi tőkét hoz létre, míg az erős társadalmi tőke vezet el elméletileg az erős civil társadalomhoz (Howell és Pierce 2002, p. 47). De még ha lehetséges is társadalmi tőkét „létrehozni", sokak szerint nincs értelme. A fő ellenvetés az, hogy gazdasági emancipáció nélkül a politikai demokrácia a legjobb esetben is csak egy szakaszt jelent az emberi fejlődés történetében, a legrosszabb esetben pedig csalás és illúzió, ami a civil társadalomra is vonatkozik (Kaldor 2003, p. 27). Tarrow szerint (1996, idézi Howell és Pierce 2002, p. 29), ha a gazdasági sikertelenséget a civil társadalom vagy a társadalmi tőke hiányával magyarázzuk, akkor csak a tüneteit és nem az okait keressük a bajoknak, mint pl. az elnyomó hatalmi viszonyok vagy az erőforrások hiánya. Howell és Pierce (2002, p. 28) hasonlóképpen azt mondják, hogy a Mezzogiorno gyenge gazdasági teljesítményét, amelyet Putnam leír, inkább magyarázhatja az Északtól való gyarmati függés, mint az egyesülések hiánya.

Következésképpen az elmélet több bírálója is úgy látja, hogy a civil társadalom építésének programja a neoliberalizmus szélesebb folya­mataiba, nem pedig a kritikájába illeszkedik (Kaldor 2003, p. 88), mivel túlhangsúlyozza a nem-állami szereplők és a piacok jelentőségét (Howell és Pierce 2002), és implicite „leértékeli" az állam szerepét a fejlődésben (Fine 1999). Hann és Dunn szerint (1996) ez nem más, mint a fejlődés eurocentrikus és imperialista koncepciója, amely feltételezi, hogy a nyu­gati típusú demokrácia és piacgazdaság a fejlődés legjobb vagy egyetlen opciója (Kaldor 2003, p. 106), miközben elfeledkezik arról, hogy milyen fontos szerepet játszott az állam a kelet-ázsiai fejlődésben (Gwynne et al., 2003, pp. 91-108). A baloldali kritikusok szerint a civil társadalom fejlesztése sokszor csak ürügyül szolgál arra, hogy leépítsék az állami jóléti intézményeket, amelyeket az önkéntes szervezetek által biztosított, mindenképpen elégtelen jóléti hálóval kívánnak helyettesíteni (North 2002). A civil társadalmi szervezetek megkerülik az államot, és inkább csökkentik, mintsem gyarapítják az állampolgári jogokat (Kaldor 2003, pp. 92-94). Így tulajdonképpen úgy viselkednek, mint a kapitalizmus „szálláscsinálói", tönkreteszik a helyi gazdaságot, és piacosítják mindazt, amit korábban a reciprocitás vagy a közösségi termelés révén biztosítottak az állampolgároknak, azáltal, hogy a piac logikáját kiterjesztik az egész társadalomra (Fine 2001; DeFilippis 2002).

A neoliberalizmus eme folyamatai eltorzítják az NGO-k mint szolgál­tatók szerepét, mert a szerződéses viszonyokat az a veszély fenyegeti, hogy betagozódnak a neoliberális kormányzati rendszerbe, maguk a szervezetek pedig egyre inkább tartózkodnak az adományozók kritikájá­tól, akik biztosítják működésüket (Kaldor 2003, pp. 92-94). A szervezetek programját a nyugati ügynökségek prioritásaihoz, nemritkán előítéletei­hez igazítják, és így a kitűzött célok korántsem szükségképpen felelnek meg a helyi viszonyoknak vagy a helyiek szükségleteinek (Cooke és Kothari 2001). A gazdag nemzetközi NGO-k könnyűszerrel „kitúrják" a helyi infrastruktúra-hiányos szervezeteket, amelyek vezetői a nyomor vagy a helyi autokratikus uralkodókkal kötött kényszerű szövetség között választhatnak. Az „átmeneti" gazdaságokban sokszor az NGO-k képvi­selik az „új rendszert", és így ugródeszkául szolgálhatnak az ambiciózus helyiek számára. A megjelenő verseny piacosítja azt a szektort, amelynek a szükséglet és kooperáció révén kell(ene) működnie. Az NGO-knak versenyezniük kell az adományokért, és ennek érdekében találniuk kell egy speciális feladatot, vagy egy „rést" a piacon, hogy megkülönböztes­sék magukat a többi NGO-tól. A pénzgyűjtés önmagában feladat lesz, a projekt pedig elsősorban a pénzgyűjtés eszköze, miközben maga a prob­léma eltűnik a középpontból (Kaldor 2003, p. 94). A neoliberalizmussal való érintkezés „megszelídíti" a civil társadalmat.

Egy radikális civil társadalom ígérete – 1989 öröksége

De van a civil társadalomnak egy másik hagyománya, amelyik '89-ből építkezik (Arato 1991; 1999; Cohen és Arato 1992; Flyvbjerg 1998; Hawthorn 2001; Kaldor 2003). A civil társadalom radikális koncepciója nem a neoliberalizmus útját kívánja egyengetni, hanem egy olyan alkot­mányos rendben gondolkodik, amelyik mélyebb, befogadóbb, és jobban előmozdítja az emberi boldogságot, mint a neoliberális gazdasági renden nyugvó „elitek pluralizmusa", amely alig leplezi a társadalmi egyenlőtlen­ségeket, a tönkretett életeket és az óriási környezeti pusztítást, amit a fenti gazdasági rend okoz. Arato (1991, 1999) szerint a civil társadalom által inspirált önkorlátozó társadalmi változás a közép- és kelet-európai demokratizálódás legreményteljesebb öröksége a társadalomelmélet számára. Tekintve, hogy többen megkérdőjelezték a proletariátus vezető szerepét a társadalmi változásban az ipariból a poszt-indusztriális korba való átmenet időszakában (Touraine 1981), a teoretikusok elkezdtek új aktorokat keresni. Egyesek a társadalmi mozgalmakban találták meg az új forradalmi erőt, amelyek a radikális demokráciáért és a résztvevő gazdaságért szállnak síkra, és autonómiát követelnek a technokrácia társadalmával és a győztes-mindent-visz kapitalizmusával szemben (Cohen és Arato 1992). Gramsci nyomán úgy látták, hogy az állam nem egy mesterséges képződmény, amelyet egy győztes forradalommal meg lehet hódítani, hanem egy szélesebb építmény része, amely mély árkokat és „védőbástyákat" foglal magába, és így a kapitalista raciona­lizmus „normálisnak", „racionálisnak" és „ésszerűnek" látszik. Az egyik ilyen bástya a „civil társadalom", a tömegkultúrával, az egyházzal, az ipari szervezetekkel és hasonlókkal. Az új, radikális projekt tehát egyfajta kulturális háborút jelent, amelynek során ki kell alakítani a racionalitás és szerveződés alternatív formáit, hogy a kapitalizmus többé ne látszódjon természetesnek és elkerülhetetlennek (Howell és Pearce 2002, p. 33; Kaldor 2003, p. 9). A civil társadalomnak ez a koncepciója olyan hagyo­mányon alapul, amelyik a középkori cégektől az anarchizmus elméletén át olyan vegyes, és Howell és Pearce (2002, pp. 69-71) szavai szerint „teoretikusan kevéssé kidolgozott" eszmékből táplálkozik, amelyek „el­utasítják mind az állam uralmát, mind pedig a szabad kapitalista piacot", bírálják a neoliberalizmust és keresik a gazdasági szervezetek új formáit. A fejlődésnek a kooperációt kell ösztönöznie, nem pedig az egyéni fel­halmozást (Howell és Pearce 2002, p. 31).

A civil társadalom eme radikális koncepciója több kelet-európai ér­telmiségit megragadott, akik bírálták a „létező" szocializmust, a lengyel Szolidaritás ideológusaitól kezdve a keletnémet Civil Fórum vagy a magyar környezetvédő mozgalom aktivistáiig. Ezek az értelmiségiek nem azt a neoliberalizmust akarták, amit kaptak, hanem egy megújult, plurális szocializmust. Kaldor (2003, p. 56) idézi a magyar ellenzékhez tartozó Konrád Györgyöt, aki szerint az 1989-es mozgalmakat inspiráló „antipolitika" ki akarta űzni a mindennapokból az államot, de szabadságot akartak, nem egy új rabszolgaságot a gazdaságban. Többet akartak, mint a parlamentáris demokrácia: demokráciát a munka- és a lakóhelyen, „különösen azokon a területeken, ahol szemtől szembe találkozhatunk azokkal, akik rólunk határoznak, aztán felszólítanak minket, hogy hajtsuk végre az ő döntéseiket" (Kaldor 2003, p. 58).

Arato (1996, p. 226) szerint „a diktatúrákat Kelet-Európában az önigaz­gató társadalom eszméje jegyében kívánták átalakítani, helyre szerették volna állítani a tekintélyelvű államon kívüli társadalmi hálózatokat, és szerettek volna kialakítani egy független nyilvánosságot, ahol a kommu­nikációt nem a hivatal, az állam, vagy a párt ellenőrzi. Ezt a koncepciót a diktatúra arendti kritikája mellett a de tocqueville-i liberális demokrácia eszméje inspirálta, de hatott rá a radikális, újmarxista, alulról építkező szerveződés, amely ekképpen kívánt a központi hatalommal szemben egy „ellenhatalmat" kialakítani – legyen az előbbi sztálinista, vagy kom­munista, a Kommunista Párt, vagy a Nemzetközi Valutaalap. Így tehát, míg a neoliberális koncepcióban a civil társadalom kiépítése a kapitalista fejlődés integráns része, addig az itt kifejtett radikális koncepcióban ana­litikusan elválik egymástól a civil társadalom és a kapitalizmus. A szovjet dominanciától éppen megszabadult Kelet-Európa számára tehát a civil társadalom ígérete adekvátabban fejezte ki a '89-hez kapcsolódó várako­zásokat, mint a piacosítás és az „átmenet" veszteseinek nyújtott segítség propagálása. A jelen tanulmány ezeket a dilemmákat szeretné bemutatni a magyarországi zöld pénz történetén keresztül, amelyet a társadalmi mozgalmak 1989-es nagy forrongása hívott életre, ám később egyre inkább a kapitalizmusba való „átmenet" egyik eszközének tekintették.

Civil társadalom a kapitalizmusba való „átmenet" időszakában Magyarországon

A civil társadalomnak komoly hagyományai vannak Magyarországon. A magyar falvakban évszázadok óta elterjedt a kalákaként ismert köl­csönös segítségnyújtás gyakorlata (Hollos és Maday 1983). Komplex reciprocitás alapján építettek a fiataloknak családi házat, oldották meg a gyerekfelügyeletet, vagy takarították be a termést. Az így kialakított kölcsönös segítségnyújtási hálózatokat nemegyszer vérrokoni szálak is összefűzték. Egy jórészt mezőgazdasági országban az uralomra került kommunista rezsim sem avatkozott bele ebbe a közösségi rendbe, hanem hagyta, hogy a falu gondoskodjon magáról (Silk és Wellmann 1999, p. 225). Az állam tolerálta a „második gazdaság" létezését, amely gyakorlati megoldást kínált az állami tervezés és a korlátozott erőforrás­ok problémáira. Az állami gyárakban dolgozó munkások a városokban és vidéken is másodállást vállalhattak a gmk-ban (gazdasági munka­közösség), a munkaadók és az állam beleegyezésével, és gyakran az állami infrastruktúra „magán" hasznosításával (Hann 1990; Swain 1992). A bejáró munkásokhoz hasonlóan ők is művelték a háztájit, és sokuk háza épült kalákában (Kenedi 1981). Amíg nem kérdőjeleződtek meg az alapok: a kommunizmus szupremáciája, a Szovjetunió nagyhatalmi helyzete és Magyarország helye a KGST-ben, Magyarország tudta biztosítani állampolgárai számára a gazdasági liberalizmust, a külföldi utazást, a korlátozott szólásszabadságot (de nem a gyülekezési jogot) és a szomszédainál magasabb fogyasztói szintet (Pickvance 1997, 1998).

Ennek a „gulyáskommunizmusnak" köszönhetően vált Magyarország úgy ismertté, mint a „legvidámabb barakk", ahol a kaláka, a magánerőből való építkezés és a második gazdaság valamelyest könnyített az egyre súlyosabb gondokkal küzdő állami tervgazdálkodás helyzetén. A magya­rok azonban továbbra is skizofrén állapotban éltek egy olyan államban, amelyik formálisan az állami tervezés híve maradt, és nem volt hajlandó elismerni sem a szisztéma hibáit, sem pedig azt a tényt, hogy az állami elnyomás „tartotta" a szovjet érdekszférában Magyarországot. Ennek a „kétsíkú" létezésnek köszönhetően, mondja Swain (1992, p. 12), kialakult egy kettős morál, illetve egy kettős társadalom, ahol a magyarok kétfajta értékrendet alakítottak ki: az egyik, amelyet a nyilvánosságnak szántak, legalább a felszínen megfelelt a szocialista értékeknek, míg a második gazdaságban vagy a háztartásban kialakult egy „magán"-morál, amely az egyéni vagy a közös családi erőfeszítésben látta a túlélés vagy a gyara­podás egyetlen biztosítékát. Az állami ideológia és a mindennapi valóság közötti ellentmondás nemcsak a szocializmusba vetett hitet és a rendszer legitimitását ásta alá, hanem atomizációhoz vezetett, amelynek nyomán nőtt a passzivitás, csökkent az altruizmus és a társadalmi szolidaritás, miközben erősödött az a hit, hogy a hivatalos normák megsértése, illetve megkerülése bőségesen „megtérül" a második gazdaságban (Korosenyi 1999, p. 13).

Az 1980-as évek elejétől számos értelmiségi csoport alakult az egye­temeken, hogy megvitassák az aktuális helyzetet és a jelen problémáit. Az 1980-as évek végén pedig gombamód szaporodtak a béke-, kör­nyezetvédő és ifjúsági mozgalmak (Arato 1999). A mélyben azonban a rendszerváltozás „felülről" zajlott, nem pedig „alulról" kényszerítették ki, mint az NDK-ban. Miközben az 1980-as években Magyarországon is volt egy jelentős társadalmi szerveződés, az MSZMP reformerei, akik ebben az időben már maguk sem hittek a tervgazdaságban (O'Neil 1998), felülről határozták el a pluralizmust egy szabályszerű „kerekasztal" keretében, amelyen részt vettek a civil társadalmi szervezetek képviselői. A magyar „átmenet" békés volt, de sok aktivista úgy érezte: megint olyan hosszú távú változás veszi kezdetét, amelyet „felülről" kényszerítettek az országra. A „demobilizációs tézis" (Arato 1999) szintén azt mondja, hogy a kelet-európai társadalmi mozgalmak aktivitása számottevően csökkent 1989-es „győzelmük" után, amikor kialakulni látszott az a társadalom, amelynek feladata volt, hogy kielégítse a korábban hiányolt állampolgári és közösségi szükségleteket. Új politikai pártok alakultak, amelyek na­gyon sokat „elszívtak" a civil társadalom legjobb aktivistáiból.

Az elitek szemszögéből szükséges is volt a civil társadalom demo-bilizálása, hogy megköthessék alkuikat az új kormányzati rendszerről, illetve meghozzák a nehéz döntéseket az olyan témákban mint a magyar államadósság, a „túlköltekező" jóléti rendszer és a munkanélküliség. Offe szerint a szerkezeti átalakítás megkövetelte a demokratikus követelések visszafogását, hogy siettessék az eredeti felhalmozást és a piacgazda­ság kiépítését (idézi Adam 1991, p. 1). Bartlett azt mondja, hogy Magyar­országon a relatíve gyenge demokrácia segítette a piacgazdaság gyors kialakulását, mert az aktivisták „belevetették magukat a választási har­cokba, ahol a kelet-európai társadalom legkiszolgáltatottabb része volt a legkevésbé képviselve az első posztkommunista években" (Bartlett 1997, p. 38, kiemelés az eredetiben). Az „átmenet" ugyanakkor a kölcsönös se­gítségnyújtás munkahelyen kialakult intézményeit, illetve az állami szek­tor mellé települt második gazdaság hálózatait is felmorzsolta, mihelyt az állami gyárakat privatizálták, illetve bezárták. Bartlett (1997, p. 256) „kvázi demokráciának" nevezi Magyarországot, ahol a politikai pártok és a „mezei" tagság közötti kapcsolat gyengesége, illetve a középszintű civil társadalom hiánya erősíti a tehetetlenség és a kiszolgáltatottság érzését. Az ország gazdasági teljesítménye csak 1998-ra érte el a rendszerválto­zás előtti szintet. Kialakult egy új, neoliberális NGO-szektor, amely egy „modern", háromszektorú, jóléti „vegyesgazdaság" részének tekintette magát, amely inkább volt összhangban a rendszerváltozással, mint az 1980-as évek radikálisabb mozgalmaival, amelyeket demobilizáltak az „átmenet" időszakában (Kuti 1997; Pók 1997, Széman 1997).

Zöld pénz Magyarországon: a Tálentum és a Kör¹

Az „átmenet" elején a magyar zöldek elsősorban a német, svájci és oszt­rák környezetvédőkkel való kapcsolatok révén ismerkedtek meg a zöld pénzzel. Az utóbbiak számos ökológiai témájú konferenciát szerveztek, ahol eszméiket népszerűsítették. 1994-ben jött létre az első csoport, a budapesti Tálentum, amely 1999-ben 102 tagot számlált. Egy, a gödöllői Steiner-iskolában dolgozó környezetvédő nevéhez fűződik az ország második ilyen projektje. ő a következőképp látja az akkori idők szellemét, amikor, miközben üdvözölték a rendszerváltozást, keresték az ismétlődő pénzügyi válságokkal sújtott kapitalizmus alternatíváit:

Elnéztem a politikai változásokat… nagy bajok vannak a valutafluk­tuációval, a valutamozgással, és azzal, ahogy a pénz az emberek között cirkulál: van elég pénz, de nem a megfelelő helyen, és nem megfelelően dolgozik. Különböző hatalmuk van az embereknek, különbözőek a képességeik, mindent megtehetnek. Másoknak szükségük van valami tőkére, de nem találkoznak egymással, mert a pénz. nem megfelelően mozog. Elkezdtek nagyon érdekelni a különféle alternatív valuták, de tudtam, hogy semmi remény olyas­valamibe kezdeni, ami kormányzati szinten változtatná meg a dolgo­kat, a pénzrendszert, ezért azt gondoltam: rendben van, kezdjük el közösségi szinten. (Gábor, a gödöllői Tálentum szervezője).

Ugyanakkor a civil társadalmi szervezetek egyre több nyugati támo­gatást kaptak, hogy fejlesszék a civil társadalom infrastruktúráit, és alakítsanak ki új intézményes kapcsolatokat a nyugati NGO-kkal, illetve „importálják" tőlük azokat az eszméket, amelyek megoldhatják az ország problémáit. A rossz gazdasági viszonyok az 1990-es évek elején és kö­zepén, a magas munkanélküliség, és a társadalmi szolidaritás rohamos hanyatlása még inkább ösztönözte a Magyarországi Non-profit Humán Szolgáltatások Egyesületét (ANHSH), hogy keresse a közösségépítés új útjait. Úgy érezték, hogy a kölcsönös segítségnyújtás gyakorlatának felélesztése segítheti a gazdasági változás kárvallottjait, illetve úgy-ahogy befoltozhatja a jóléti rendszer hálóján 1994-ben, az IMF ösztönzésére keletkezett lyukakat. Kapóra jött tehát a zöld pénz ötlete. A civil társadalmi szervezetek „menedzselése" iránti elkötelezettség tanújeleként 1998 és 2000 között a British Council pénzelte az ANHSH-t, hogy alakítson ki helyi pénzrendszereket Magyarországon. A British Council álláspontja szerint a zöld pénz „az ön- illetve kölcsönös segélyezés eszköze és megtöbbszörözője a közösségek és az önkéntes és non-profit szektorok számára" (British Council, 1999, személyes közlés). Az ANHSH azonban olyan mértékben kívánta „növelni" a magyar NGO-szektor kapacitását a zöld pénz segítségével, illetve kiépíteni egy országos hálózatot, hogy a budapesti és gödöllői kis csoportok sem nem tudtak, sem nem akartak bekapcsolódni a munkába.

1999-ben az ANHSH kiküldött egy magyar NGO-k tagjaiból álló ta­nulmánycsoportot az Egyesült Királyságba, hogy tanuljanak az ottani tapasztalatokból. Ennek tagjai, amint visszatértek Magyarországra, lét­rehozták a zöld pénz „köröket" három olyan helyen, ahol a tanulmányút résztvevői propagálni szerették volna a zöld pénzt: ezek voltak Szolnok és Miskolc városa, illetve a Miskolc közelében fekvő Tiszalúc falu. Az ANHSH az újjáéledő kaláka-hagyomány 21. századi megnyilvánulását látta a Körben² , egészen pontosan „egy olyan ideát vagy gyakorlati mód­szert, amely segít építeni, gazdagítani és fejleszteni a közösséget", illetve olyan módszert, amely „fejleszti a közösségi érzést a nagycsaládokban", „kihasználja a falu rejtett erőforrásait, és fejleszti az önsegítést", illetve „létrehoz egy önsegítő rendszert" (ANHSH, 1999). Az érdeklődő CSO-k számára több előadás is elhangzott a zöld pénzről szerte az országban a kétéves időszak alatt. Ennek eredményeképpen a Magyar Teleház Egyesülést³ is érdekelni kezdte a dolog, és létre is hoztak egy zöld pénz rendszert a Szeged melletti Bordány faluban.

Így a kezdetektől látjuk a vita mindkét oldalát a civil társadalom szere­péről az „átmenetben", amelyet tanulmányomban a Zöld Pénz képvisel. Az eredeti, hazai talajon „fejlődött" budapesti és gödöllői Tálentum-cso-portok 1989 örökségét szerették volna továbbvinni. ők a neoliberalizmus zöld alternatívája részének tekintették a zöld pénzt, olyan, kölcsönösen respektált valutának, amelyik a helyi területen belül cirkulál, és így gaz­dasági „horgonyként" működik, vagyis a helyi termelést segíti, szemben a kívülről behozott termékekkel; kamatmentes (ezért fenntarthatóbb fejlődést mozdít elő, mert a gazdaságnak nem kell azért növekednie, hogy vissza­fizesse a kölcsönzött pénz kamatait); szilárd közösségeket hoz létre; és jobban figyelembe veszi a közösség valódi szükségleteit és képességeit, mint a mesterségesen kevés pénz (ennek kifejtését ld. Dauncey 1988; Douthwaite 1996; Lang 1994). Ezzel szemben az ANHSH által bevezetett Kört úgy látták, mint ami ugyan kölcsönös segítségnyújtási rendszert és közösséget kíván létrehozni, válaszképpen a transzformáció patológiáira, de nem haladja meg a kapitalizmust, és nem támogatja a szabad gazda­sági kapcsolatokat, az 1989-es radikális civil társadalom reményét.

A civil társadalom építése: a Kör és a Tálentum tapasztalatai

Vegyes tapasztalatokról számolhatok be. A budapesti Tálentum és a bordányi Kör 2003-ig fennmaradtak, míg a gödöllői Tálentum, valamint a miskolci és tiszalúci Kör megszűnt, mert fejlődésük nem elégítette ki a résztvevőket. Az 1. táblázat összegzi a hat kísérlet eredményeit.

A legsikeresebb magyar zöld pénz hálózat mind élettartam, mind pedig a taglétszám tekintetében a budapesti Tálentum, ami talán nem meglepő, tekintve a főváros lélekszámát, illetve a rendelkezésre álló potenciális támogatókat. Sikeres volt a tagság tekintetében, ami 2003-ban 150 főt számlált – ám közülük csak kevesen voltak aktívak. A fő kereskedelmi cikkek alapszolgáltatások voltak, mint pl. kertészkedés, ablakmosás, számítógépes munka, angoltanítás, gyerekfelügyelet, de voltak ezoterikusabb szolgáltatások is mint pl. a bio-gazdálkodás. Sikeresnek mondhatjuk a tagság tekintetében a szolnoki Kört is, amely fénykorában 300 tagot számlált. Szolnokon a legtöbben ruhát cseréltek, így 1999-es alapítása és 2003 között cserehálózatból egyfajta jótékony célú turkálóvá fejlődött, 200 taggal. A ruhacsere mellett más árukkal vagy szolgáltatásokkal alig kereskedtek (három vagy négy ilyen fordult elő egy hónapban).

A bordányi Kört a helyi teleház-szervező hozta létre, aki meg akarta jutalmazni azokat az önkénteseket, akik a falu kulturális egyesületének dolgoztak, cikkeket írtak a helyi lapba, terjesztették az újságot, hordták a székeket a moziba, szórólapot osztogattak, hogy népszerűsítsék a helyi vállalkozásokat, segítettek egy nyári ifjúsági tábor megszervezésében, és általában foglalkoztak a teleház klienseivel.2003-ban 76 tagja volt a Körnek, 10 és 30 év közötti bordányi lakosok. A bordányi koronát pari­tásos alapon váltották át forintra. Számítógépen tárolták a számlákat, amiket elektronikusan bekapcsoltak a teleház fizetési rendszerébe, és így a számítógép használati díját a felhasználók automatikusan koronában fizethették. A Kör sok fiatalt vonzott, akik koronáikat internetezésre, szá­mítógépes játékokra, fénymásolásra vagy faxokra költötték. Az idősebbek azonban nem kapcsolódtak bele az így formálódó közösségbe. Mind Bordányban és Szolnokon tehát, ahol 2003-ig fennmaradtak a Körök, csak korlátozott mértékben folyt a szolgáltatások cseréje.

A másik három kísérlet tiszavirág-életűnek bizonyult. A gödöllői Tálentumnak 2000-es aranykorában több mint 100 tagja volt egy 25 ez­res városban. 1999 novemberében, egy átlagosnak számító hónapban 150 tranzakciót jegyeztek fel, 15,000 zöld forint (45,000 HUF) értékben. Az e hónapban cserélt interperszonális szolgáltatások között szerepelt a taxihasználat, angoltanítás, hajvágás, sütés, gyerekfelügyelet, kenyér­sütés, vízvezeték-szerelés, fogorvosi kezelés, és ruhajavítás, míg olyan vegyes termékek is gazdát cseréltek mint a papucs, a fűszernövények, a méz vagy a sütőtök. A gödöllői Tálentum azonban 2000-ben megszűnt, miután a kísérlet kulcsemberét nem érdekelte tovább a projekt, látván, hogy miközben azon dolgozik, nem tudja valóra váltani politikai ambícióit. A miskolci Kör 1999-ben jött létre egy lakótelepen egy ANHSA-kapcsolat révén. Tagsága hamarosan 40 főre nőtt, de közülük csak 10-15 volt aktív. Egy év után azonban a főszervező itt is máshová költözött, és távoztával a Kör rövidesen megszűnt.

A tiszalúci Kör sikeresebb volt, legalábbis egy ideig. Tiszalúc egy kis falu Miskolc körzetében, 5600 lakossal. A Kört 1999 elején alapította egy

NGO, a Nagycsaládosok Egyesülete, szintén egy, az ANHSA-hoz kötődő aktivista segítségével. 2000 decemberére 17 tag kapcsolódott bele a szolgáltatások óraalapú cseréjébe a faluban a körpontnak hívott valutával. A tagok többsége nem tősgyökeres tiszalúci volt, hanem „bevándorló". Kétszer egy hónapban találkoztak egy-egy társuk házában. A tiszalúci Kör tagjai részt vettek egy csoportos beszélgetésben 2000 decemberében. A beszélgetés jól érzékeltette azoknak a problémáit, akik a Körhöz hasonló hálózatokhoz csatlakoztak: munkanélküliek, sokgyerekes szülők, illetve újonnan jöttek, akik barátokat kerestek, segítséget a mindennapokban, és új emberekkel szerettek volna megismerkedni a kis faluban, ahol elszige­telve érezték magukat. Noha a hálózat épnek látszott 2000 decemberében, a tiszalúci Kör mégsem maradt fenn sokáig. A főszervező elköltözött, és a tagok fokozatosan arra az elhatározásra jutottak, hogy egy kis faluban a pénz csak útjában áll a barátságnak és a kaláka-típusú segítségnek.

A zöld pénz mint kölcsönös segítség

Mindegyik hálózat kicsi volt ugyan, de ez nem szükségképpen jelenti azt, hogy nem biztosították a kölcsönös segítségnyújtást, mivel a hálózatok fontos szerepet játszanak az „átmenetben". Sik és Wellman (1999) vizsgálták a házépítést, illetve a tudományos és menedzseri hálózatok alakulását a szocializmusból a kapitalizmusba való átmenet időszakában, és arra a következtetésre jutottak, hogy a „posztkommunizmus csepp-folyóssága és bizonytalansága még inkább erősíti a hálózatoktól való függést" (p. 225). Következésképpen „mindenki kitalál, kialakít vagy egy­szerűen lemásol olyan stratégiákat és taktikákat, amelyek segítségével megbirkózhat a mindennapokkal (vagy védekezhet a külvilág fenyege­tései ellen), vagy megcsinálhatja a szerencséjét". A társadalmi tőke így létfontosságúvá válik a túléléshez az átmeneti gazdaságokban; és azok, akik nem rendelkeznek vele, jobban teszik, ha egy olyan hálózathoz csatlakoznak, amely elláthatja őket a kívánt kapcsolatokkal.

A „jövevények" abban a reményben csatlakoztak a zöld pénz hálóza­tokhoz, hogy ezáltal társadalmi tőkét szerezhetnek; de az „őslakosok" (akiket az aktivisták konzervatívnak aposztrofáltak) nem bíztak abban, amit ők valami új „trükknek" láttak, amiből nem lehet tudni, hogy mi lesz. Az új hálózatok hatékonyan meg tudták oldani azokat a problémákat, amelyek szomszédi szinten „kezelhetőek", tekintve a Körök rendelkezé­sére álló korlátozott erőforrásokat. Tiszalúcon Sándor így vélekedett: „Ha aktívan dolgozik az ember, a szükségletei egytizedét biztosítani tudja a hálózaton keresztül, és ez így is maradhatott volna, ha jönnek új tagok. Akkor az emberek érezhették volna a gazdasági előnyeit. Én láttam". Ez a közlés talán azzal magyarázható, hogy Tiszalúcon sok tagnak volt kertje, és így élelmiszert is cseréltek egymás között. Szolnokon a turkáló egyfajta közösségi térré alakult, ahol az emberek segítenek egymásnak a legkülönfélébb problémákat megoldani: „más segítséget is ad… például megkapod egy fogorvos nevét és címét, aki ötször olcsóbb, mint mások… van egy tagunk, akinek négy gyereke van, nem dolgozik, otthon van, és. otthon varr, és van egy másik tagunk, akinek volt egy kis gondja. és akkor én megadtam a varrógépjavító címét annak az asszonynak". (Erika, a szolnoki Kör egyik szervezője).

A zöld pénz csak korlátozott mértékben tudta bekapcsolni az egyéneket az új hálózatokba, amelyek révén hozzáférhettek volna a csoport szűkös erőforrásaihoz, kielégíthették volna azokat a specifikus szükségleteket, amikre „tervezték" a hálózatot, illetve új embereket ismerhettek volna meg. Ez azonban sokszor csak lehetőség maradt, mert olyan alacsony volt a tagok közötti áruforgalom.

Miért nem terjedt el jobban a zöld pénz? Az első probléma, amiről az aktivisták beszámoltak, a bizalom hiánya. Sokan úgy gondolták, hogy a kaláka hagyományának felelevenítése eleve kudarcra van ítélve, mert ilyen kísérlet semmiképpen nem működhet az átmeneti gazdaság feltételei között, egy olyan komplex társadalomban, mint a modern Ma­gyarország: „Nehezen tudják elképzelni, hogyan foroghat a zöld pénz széles körben, és hogyan nyerik vissza befektetéseiket. A városokban az embereknek általában nem hiányoznak a szoros kapcsolatok. Este mindenki nézi a tévét, nincsenek összetartó közösségek, ez egy atomizált társadalom". (László, a miskolci Kör egyik szervezője).

A társadalmi tőke fogalmánál maradva úgy fogalmazhatunk, hogy az emberek megbíznak meglévő, barátaikat, stb. „összekötő" hálózataik­ban, illetve a „híd" hálózatokban, amelyek a hasonló gondolkodásúakkal kötnek össze (például a budapesti Tálentumot szervező zöldek), de nem bíznak meg a Körben mint olyan hálózatban, amely idegenekkel „kap­csolhatja össze" őket – hacsak nem maguk is „jövevények", akiket nem fogadtak be a falusiak (Field 2003, p. 65).

A második problémakörbe tartozik, hogy a leendő tagok sokszor nem értik, hogyan tudják megfelelően kihasználni a hálózat által nyújtott lehetőségeket, illetve nem mérik fel, hogy mit jelentene, ha a hálózat nagyobb lenne.

A harmadik típusú probléma, amikor az emberek megértik a Kör működését, de az nem találkozik a helyiek igényeivel. Miközben a zöld­szimpatizánsok arra használták a hálózatot, hogy rajta keresztül hasonló gondolkodású emberekkel találkozzanak, vagyis mint „összekötő" és „híd" tőkét, addig a zöld pénz nem működött túl jól mint „kapcsolódási" tőke, amely kapcsolatot tud teremteni egyfelől a különféle erőforrásokkal rendelkező, másfelől a kiszolgáltatottabb helyzetben lévő egyének között. (Field 2003, p. 65). Sok potenciális tag egyszerűen nem érezte, hogy szüksége van a zöld pénz által nyújtott segítségre.

Én azt tapasztaltam Magyarországon, hogy az emberek… ha nem is élnek olyan jól, de úgy tesznek, mintha… mintha a szegénység… az valami szégyen volna. Itt, ha valami nem új, akkor már eldobják, szégyellik viselni. Romániában sokkal több a szegény, mint itt, de az emberek nem szégyellik a szegénységet. Én is szegény vagyok, te is az vagy, a legtöbben azok. Itt az emberek azt mondják: Én nem vagyok szegény, nem szorulok rá az ilyen cserehálózatokra. (Csilla, a budapesti Tálentumból).

A zöld pénz kudarcához az is hozzájárulhatott, hogy sokan úgy vélték, ez a hálózat nem az, amire nekik szükségük van. Az aktivisták (is) úgy hitték, hogy a családok szerves közösségét, amelyek kevés kapcsolattal rendelkeztek az elszigetelt kis falvakon kívül, felváltják Sik és Wellman „markoló" hálózatai: a diffúzabb, privát, láthatatlan hálózatok, amelyek segítségével az egyén, ha ügyes, megcsinálhatja a szerencséjét. Ha láthatóvá tesszük és kodifikáljuk ezeket a hálózatokat, mint a zöld pénz esetében (amelynek ez az egyik felvállalt előnye), akkor megszűnik a specifikus „klubtagsági" előny, amelynek révén az odatartozók gazda­ságilag fölényben érezhetik magukat a „beavatatlan" vetélytársakkal szemben egy állandóan változó, kiszámíthatatlan környezetben. Ha mindenki számára hozzáférhetővé válik egy hálózat, nem biztosít to­vábbi előnyöket a „beavatottaknak", ezért az emberek jobban szeretik „titkosítani" hálózataikat.

Kellettek a hálózatok, de nem az olyanok mint a Körök, amelyek zöld, lokális programokat propagáltak. Az emberek munkahelyet akartak, kapcsolatokat, üzleti segítséget, egyszóval mindazt, amit egy „markoló" hálózattól megkaphatnak, és nem egy igazán közösségi hálót (pláne nem antikapitalistát!). Ezeket a reményeket viszont nem válthatta va­lóra egy poszt-materialista hálózat. Azok, akik nem rendelkeztek ilyen hálózatokkal, csak nehezen tudtak bekapcsolódni, és miközben a zöld pénz hálózatok sok szempontból valóban úgy működtek, ahogyan az aktivisták remélték – vagyis megmutatták annak a módját, hogyan lehet formalizálni a rejtett hálózatokat, és megnyitni azokat az „idegenek" előtt – valójában csak a zöldek hálózatait tudták formalizálni. Az emberek azt akarták, amit a kritikusok a társadalmi tőke „sötét oldalának" neveznek, Bordieu exkluzív hálózatait, amelyek speciális előnyöket biztosítanak tagjaik számára; nem pedig Coleman és Putnam nyitott hálózatait (Field 2003, pp. 11-39, 74-81).

A negyedik fajta problémát az jelentette, hogy általános bizalmatlan­ság övezte a kis, új csoportokat. Mind a Kör, mind a Tálentum szervezői jelezték, hogy sokan azt gondolták, veszedelmes dolog az ilyen csopor­tokhoz csatlakozni, mint a szocialista időkben; miközben a helyi, elismert emberek zárt közösségét biztonságosnak tekintették, addig általában gyanakvással fogadták az idegeneket.

Az ötödik típusú problémát a mindennapi élet nehézségei jelentették az „átmenet" idején. Komoly gondot okozott a túlmunka miatti időhiány: sokan túlóráztak, vagy több állást kellett vállalniuk a megélhetésért: „Az emberek nagyon, nagyon keményen dolgoznak itt azért a kevés fizetésért. Nincs elég pénzük, idejük és energiájuk, hogy összejöjjenek egymással, vagy segítsenek a másiknak, annyira el vannak foglalva a maguk bajával" (Ferenc a szolnoki Körből).

Putnam egyetértene Ferenccel abban, hogy a televízió a civil társa­dalom megrontója. De nemcsak az időhiány miatt atomizálódnak az emberek: a munkanélküliek számára a pénzhiány és az izoláció jelenti a fő problémát. Szükség van egy minimális tőkére ahhoz, hogy az ember részt vehessen ezekben a cserehálózatokban, hiszen kellenek alapanyagok, munkaeszközök, munkaruhák, benzin vagy buszjegy, amelyeket a hálózat nem tud biztosítani. A legszegényebbeknek már ezek előteremtése is gondot okoz. A pénzhiány miatt olyan is előfordult, hogy egyes tagokat kilakoltattak a házaikból, mert nem tudták fizetni a számlákat, és emiatt kerültek ki a hálózatból.

Az emberek tehát vagy azért nem bíztak meg a zöld pénzben, mert nem ismerték fel a hálózat lehetőségeit, vagy azért, mert nem tudták, hogyan használják ki azokat. Sokakat az „idegenek" jelenléte is vissza­riasztott (szemben a kipróbált, rokoni hálóval). Ha pedig megértették a működésüket, akkor gyakran az erőforrások (elsősorban az idő és pénz) hiánya miatt nem tudtak csatlakozni. A hálózatok ezen okok következté­ben nem tudtak komoly segítségnyújtó intézményekké fejlődni, hanem megmaradtak kicsi, személyes alapú „kötődéseknek", illetve mint hálóza­tok, elenyésztek. Ez csak ott történt másképp, ahol, mint Budapesten is, volt valami ideológiai „kötőanyag", vagyis az emberek nem instrumentális okok miatt jöttek össze – hogy hozzájussanak a kölcsönös segítséghez – hanem a környezetvédelem iránti politikai elkötelezettségből. Ez azt mutatja, hogy Magyarországon a zöld pénz hatékonyabban működött a zöld mozgalom eszközeként, mint olyan CSO-ként, amely az „átmenet" útját egyengetheti.

A zöld pénz mint radikális civil társadalom

Budapesten, tekintve, hogy a Tálentumnak 150 tagja volt egy 1,8 milliós városban, nem annyira a kölcsönös segítségnyújtás „hozta össze" a csoportot, mint inkább a politika. A két Tálentum-csoportot inkább úgy képzeljük el, mint egy társadalmi mozgalom szervezeteit, ahol a zöld­szimpatizánsok egymás között kísérletezhettek a zöld pénzzel, anélkül, hogy érdekelte volna őket a pénz elterjedtebb használata – és persze nem is gondoltak az „átmenet" okozta problémák megoldására. Ez nem kritika: viselkedésük tükrözte a lengyel ellenzéki, Jacek Kurori vélemé­nyét: „Annak fényében, amit elértünk, csodálkozva nézek vissza. Akkor minden olyan egyszerű volt. Olvasni akartunk, szabadon beszélgetni egymással, pénzt gyűjteni azoknak, akik rászorulnak: a legegyszerűbb emberi cselekedetek. Azonban egy egész társadalmat lehet ilyen egy­szerű tettek és célok köré szervezni, és ez a tény olyan időbomba, ami rendületlenül ketyeg minden totalitarianizmus alatt (idézi: Kaldor 2003, p. 53, kiemelés az eredetiben). Valójában néhány kulcsaktivista éppen azt szerette volna, ha a csoport megőrzi környezetvédő ethoszát és antikapitalista orientációját, ahelyett, hogy nagy önsegítő programmá fejlődne, és ezáltal implicite elősegíti azokat a gazdasági változásokat, amelyekkel nem értettek egyet. Gábor, a gödöllői Tálentum szervezője így fogalmazott: „Amit én csináltam az más volt. alternatív pénz vagy csak egy jógakurzus vagy vegetáriánus csoport. Nem számított". Gábor nem is kapcsolódott bele olyan projektbe, ami nem érdekelte. ő egy radi­kális, antikapitalista zöld pénz hálózatot akart, nem pedig az „átmenetet" segítő hálózatot.

Ez a dilemma vezet el a zöld pénz hálózatok magyarországi kudarcá­nak végső okához: a kommodifikáció problémájához. A zöld pénz kétféle értelme, célkitűzése – egyfelől, a helyi hálózatokat támogató környe­zetvédő valuta mint a kapitalizmus alternatívája, másfelől viszont olyan (ön)segítő rendszer, ami segíti a kapitalizmushoz való alkalmazkodást – „kioltotta" egymás hatását. A zöld-szimpatizánsok sokszor ellenségesen fogadták a zöld pénzt, mert úgy érezték, hogy az kommodifikálja azokat a hálózatokat, amelyek hitük szerint jobban működtek reciprocitás útján, kommodifikáció nélkül. Ez morális vagy instrumentális okok miatt is történhetett így. Gábor például azért szervezte meg a Tálentumot Gödöl­lőn, hogy „sínre tegye", illetve szabályozza a Steiner-iskola működését, amelyet szerinte korábban teljesen áthatott a kaláka-típusú kölcsönös segítség kaotikus és kevéssé hatékony rendszere. Iskolai kollégái meg­hallgatták javaslatait, de a gyakorlatban kommodifikációnak tekintették a zöld pénzt:

Ezért aztán az emberek tiltakoztak, a vezetők pedig mind azt mond­ták, hogy 'ó, én nem akarok pénzért dolgozni'… Úgy érezték, hogy ez valahogy leértékeli a munkájukat. ezért aztán ragaszkodtak a régi reciprocitáshoz, ahhoz a kaotikus rendszerhez, ahol senki se tudja, hogy ezért vagy azért ki a felelős, ki csinált már eleget, és ki túlterhelt vagy elkeseredett.

Tiszalúcon, miután az emberek a Körben összeismerkedtek, a tagok azt mondogatták: „az igazán jó barátok egyébként is segítik egymást, ak­kor minek az a számolgatás? …Az emberek először csereberélni jönnek ide, aztán összebarátkoznak egymással, és abbahagyják a pontok gyűj­tögetését". Úgy érezték, hogy a Kör túl bürokratikussá vált. A tagoknak elsősorban a közösségi érzés számított, függetlenül a mérhető gazdasági eredmények mértékétől. Miközben a hálózat segített összehozni az újon­nan jötteket, azok, akik már benne voltak valamilyen segítő hálózatban, olyan idegen beavatkozásnak tekintették a zöld pénzt, ami a legrosszabb esetben felbomlasztja a hagyományos közösségi intézményeket, a legrosszabb esetben pedig felesleges. A Tálentum csak ott maradt fenn huzamosabb ideig, ahol hasonló gondolkodású embereket kötött össze, akik kísérletezni akartak az alternatív pénznemmel. Sokkal kevésbé volt sikeres azonban mint vegyes hálózat, amely segít abban, hogy az erő­forrásokhoz a „gyenge kötések" révén a rászorulók is hozzáférjenek. Itt viszont jogosan merül fel Gábor kérdése: környezeti tudatosság nélkül a hálózatot bármilyen intézmény fenntarthatja, ha elég nagy és diffúz, ha azonban elegendő a környezeti tudatosság, akkor minek növelni a csoportot (ami megegyezik a budapesti Tálentum álláspontjával)?

Következtetés

Miközben általánosan elfogadott tézisnek számít, hogy az idealizált, nyugati típusú, de tocqueville-i demokráciába való átmenet megköve­teli a civil társadalmi szervezetek létrehozását, amelyek közvetítőkként szolgálnak az állam és az állampolgárok között, kevesebb tanulmány foglalkozik a feladat gyakorlati megvalósításával, illetve nehézségeivel. Voltak olyan problémák, amelyek a zöld pénz „természetéből" fakadtak, és más országokban is megjelentek, éppúgy, mint Magyarországon. Ezek közé tartozik az alacsony forgalom, a bekapcsolódáshoz szükséges erőforrások hiánya (ami éppen a legszegényebbek bejutását nehezíti a hálóba), a zöld-szimpatizáns tagok túlsúlya, illetve a zöld hálózatokon kívüliek bekapcsolásának nehézsége egy olyan hálózatba, amely szá­mukra meglehetősen különösnek vagy ezoterikusnak tűnhet. Magyaror­szág nincs ebben egyedül. Nemzetközileg sem mindig teljes az összhang a deklarált célok és az (ön)segítő programok tényleges hatékonysága között (Barnes et al., 1996; North 1996; Stott és Hodges 1996; Williams et al., 2001; Aldridge és Patterson 2002). Ha ez a tanulmány megmutatja, hogy vannak gondok a zöld pénzzel Magyarországon, akkor nem szabad elfelejtenünk, hogy ezek a problémák nem csak az „átmeneti" gazdasá­gokra jellemzőek. Természetesen olyan nehézségek is megjelennek, amelyek az „átmeneti" gazdaságok sajátosságai, úgy mint a hálózatok felbomlása az átstrukturálás időszakában, bizonytalanság, az az érzés, hogy a változások kontrollálhatatlanok, és ráadásul a mindennapokban nagyon sok szükséglet marad kielégítetlenül. De persze voltak olyan problémák, amelyek specifikusak az országra nézve, mint az individua­lista politikai kultúra, az idegenektől való távolságtartás és a családalapú megoldásokba vetett bizalom.

Magyarországon a zöld pénz leginkább akkor bizonyult előnyösnek a tagok számára, amikor a hálózat a piacgazdaság ökológiai alternatívái kísérleti telepéül szolgált, még akkor is, ha ezek a kísérletek nem voltak hosszú életűek. Egy olyan országban, amely 15 éve alatt lett a szovjet érdekszféra részéből EU-tagállam, talán nem meglepő, hogy csak ke­veseket vonzott egy alternatív, radikális, lokalizáló, antimaterialista és antikapitalista program, különösen, ha figyelembe vesszük azt a masszív propagandát, amely a globális mainstreamhez való csatlakozás előnyeit ecsetelte minden magyar állampolgár számára. A demobilizációs tézis fényében nem meglepő, hogy a budapesti Tálentum aktivistái ma is fenntartják maguknak a szabadságot, hogy poszt-materialista zöldek egy kis csoportjával társuljanak, akik nem kívánnak visszatérni a kommuniz­musba, de elutasítják a betagolódást az új, piac-orientált, „nyugatizált", fogyasztói Magyarországba is. Ez a kis csoport része lehet egy olyan rejtett hálózatnak, ahol a társadalmi mozgalmak egyes teoretikusai mint pl. Melucci szerint a jövő politikai kérdései formálódnak (Melucci 1996). A budapesti Tálentum ma is emlékeztet minket arra, hogy 1989-ben egy másféle jövő is lehetséges volt Kelet-Európa és a világ számára, illetve, ahogyan Csilla fogalmaz, még ma is az:

Azt hiszem, mi egy más generáció vagyunk. Nem azok vagyunk, amit elvártak tőlünk, hanem valami más. Megpróbáljuk megtalálni a SAJÁT utunkat… nem azok akarunk lenni, amit elvárnak tőlünk. Mi önmagunk akarunk lenni, megtalálni a saját kifejezésmódunkat, azok nélkül a korlátok nélkül, amiket mások raknak elénk.

Ha a második kérdést, a nemzetközi hálózatok fontosságát vizsgáljuk, akkor azt mondhatjuk, hogy a nyugati támogatás bevezetésére tett kí­sérlet csak korlátozott mértékben segítette elő a civil társadalom szerves fejlődését Magyarországon. Megtörtént az információ összegyűjtése, lefordítása, és terjesztése, és elkezdődtek a kísérleti projektek ott, ahol az ANHSH-nak voltak megbízható helyi partnerei. Nincs bizonyíték arra, hogy a magyarországi prioritásokat háttérbe szorították volna a nyugati prioritások: inkább az volt a jellemző, hogy készségesen felhasználták a támogatást a helyi szükségletek kielégítésére – hogy gyorsabban alakítsák ki a zöld pénz hálózatokat, mint amire a budapesti Tálentum hajlandó vagy képes lett volna. Azonban a lokális projektek beleütköztek a fent megvitatott nehézségekbe, ami elvette a kulcsaktivisták kedvét, vagy mint az Szolnokon is történt, más projektek felé fordultak, ami job­ban megfelelt a helyi igényeknek. Központilag, az Egyesült Királyságban kiképzett ANHSH-csapat tagjai új állásokat kaptak a non-profit szektor­ban, és mivel munkájukat csak állásnak tekintették, nem pedig politikai elhivatottságnak, megszűnt az érdeklődésük a zöld pénz iránt. Miközben megjelentek újságok a szponzorált időszak alatt, sem az ANHSH, sem a Körök nem tudtak kialakítani egy fenntartható és független támogató hálózatot, vagyis nem volt elég pénz a helyi projektek számára. A fentihez hasonló rövididejű, külsődleges támogatás nem volt elegendő ahhoz, hogy pótolják a helyi hiányosságokat, illetve a tapasztalat hiányát a fenntartható civil társadalmi szervezetek hosszú távú menedzselésében és fejlesztésében.

(Fordította: Bartha Eszter)

Jegyzetek

1 A szerző 1999-ben, 2000-ben és 2003-ban kutatott Magyarországon.

2 KÖR = Közösségi Önsegítő Rendszer.

3 A teleházak számítástechnikai központok vidéki területeken. Általában internet­kapcsolatot, számítógépeket, scannereket, fax-szolgáltatást és hasonlókat biztosítanak azoknak, akik egyébként valószínűleg kimaradnának a „tudásgaz­daságból".

Hivatkozások:

Adam, J. 1999. Social Costs of Transformation to a Market Economy in Post Socialist Countries. Basingstoke, MacMillan.

Aldridge, S.-Halpern, D., et al. 2002. Social Capital: a discussion paper. London, Performance and Innovation Unit.

Aldridge, T.-Patterson, A. 2002. LETS get real: constraints on the develop­ment of Local Exchange Trading Schemes. Area, 34(4), 370-81.

ANHSH 1999. LETS Project 1999 Report. Budapest, Association of Nonprofit Human Services of Hungary, 5.

Arato, A. 1991. Revolution, Civil Society and Democracy. In Z. Rau (szerk.): The Re-emergence of Civil Society in Eastern Europe and the Soviet Union. Boulder, Westview Press.

Arato, A. 1999. Civil Society, 'Transition and the Consolidation of Democracy.' In A. Braun and Z. Barany (szerk.): Dilemmas of Transition. The Hungarian Experience. Oxford, Rowman and Littlefield.

Barnes, H.-North, P., et al. 1996. LETS on Low Income. London, The New Economics Foundation.

Bartlett, D. 1997. The Political Economy of Dual Transformations. Market Reform and Democratisation in Hungary. Ann Arbour, University of Michi­gan Press.

Bowring, F. 1998. LETS: an eco-socialist initiative? New Left Review, 232, 91-111.

Cohen, J.-Arato, A. 1992. Civil Society and Political Theory. Cambridge MA, MIT Press.

Cooke, B.-Kothari, U. (szerk.) 2001. Participation: the New Tyranny? London, Zed Books.

Croall, J. 1997. LETS act locally: the growth of Local Exchange Trading Systems. London, Calouste Gulbenkian Foundation.

Dauncey, G. 1988. Beyond the crash: the emerging rainbow economy. London, Greenprint. [Magyarul: Összeomlás után : a szivárványgazdaság kialakulása. Budapest, 2001, Göncöl.]

DeFilippis, J. 2001. The myth of Social Capital in Community Development. Housing Policy Debate, 12(4), 781-806.

DeFilippis, J. 2002. Symposium on Social Capital. An Introduction. Antipode, 34(4), 790-5.

Douthwaite, R. 1996. Short Circuit. Strengthening local economies for security in an uncertain world. Totnes, Devon, Green Books.

Dunford, M. 2003. Comparative economic performance, inequality and the market-led remaking of Europe. Royal Geographical Society (with the Institute of British Geographers), London.

Field, J. 2003. Social Capital. London, Routledge.

Fine, B. 1999. The Developmental State Is Dead – Long Live Social Capital? Development & Change, 30(1), 1-19.

Fine, B. 2000. Neither the Washington nor the post-Washington consensus. In B. Fine, C. Lapavitsas-J. Pincus (szerk.): Development Policy in the Twenty-First Century. London, Routledge, 1-27.

Fine, B. 2001. Social Capital verses Social Theory. Political Economy and Social Science at the turn of the millennium. London, Routledge.

Flyvbjerg, B. 1998. Empowering Civil Society: Habermas, Foucault and the question of conflict. In M. Douglass-J. Friedmann (szerk.): Cities for Citizens. Planning and the rise of civil society in a global age. London, John Wiley and Sons.

Freeland, C. 2001. Sale of the Century: the inside story of the second Rus­sian Revolution. London, Little Brown.

Gray, J. 1991. Post-Totalitarianism, Civil Society and the Limits of the West­ern Model. In Z. Rau (szerk.): The Re-emergence of Civil Society in Eastern Europe and the Soviet Union. Boulder, Westview Press.

Grootaert, C. 1998. Social Capital: the missing link? Social Capital Initiative Working Paper No 3, Washington, The World Bank.

Gwynne, R.-Klak, T., et al. 2003. Alternative Capitalisms. London. Arnold.

Hann, C. 1990. Second Economy and Civil Society. In C. Hann (szerk.): Market Economy and Civil Society in Hungary. London, Frank Cass.

Hann, C. 1992. Civil Society at the Grassroots: a reactionary view. In P. G. Lewis (szerk.): Democracy and Civil Society in Eastern Europe. London, St Martin's Press, 152-65.

Hann, C.-Dunn, E. (szerk.) 1996. Civil Society: challenging Western models. London, Routledge.

Hawthorn, G. 2001. The promise of 'Civil Society' in the South. In S. Kaviraj-S. Khilnani (szerk.): Civil Society. History and Possibilities. Cambridge, Cambridge University Press, 269-86.

Hollos, M.-Maday, B. C. (szerk) 1983. New Hungarian Peasant. An East­ern European Experience with Collectivisation. Social Science Monographs. New York, Brooklyn College Press.

Howell, J.-Pearce, J. 2002. Civil society & development: a critical explora­tion. London, Lynne Ryner Publications.

Kaldor, M. 2003. Global civil society: an answer to war. Cambridge, Polity.

Kenedi, J. 1981. Do It Yourself: Hungary's Hidden Economy. London, Pluto Press.

Korosenyi, A. 1999. Government and Politics in Hungary. Budapest, Central European University Press.

Kuti, E. 1997. The Hungarian Non-profit sector. Institutional answers to social challenges. In V. Gathy-M. Yamanji (szerk.): A new dialogue between Central Europe and Japan. Budapest, Institute for Social Conflict Research, 165-72.

Lang, P. 1994. LETS Work. Revitalising the local economy. Bristol, Grover Publications.

Lang-Pickvance, K.-Manning, N., et al. (szerk.) 1997. Envi­ronmental and Housing Movements. Grassroots Experience in Hungary, Russia and Estonia. Aldershot, Avebury.

Lee, R.-Leyshon, A., et al. 2004. Making Geographies and Histories? Con­structing Local Circuits of Value. Environment and Planning D: Society and Space, 22, 595-617.

Melucci, A. 1996. Challenging Codes. Collective Action in the Information Age. Cambridge, Cambridge University Press.

North, P. 1996. LETS: a tool for empowerment in the inner city? Local Economy, 11(3), 284-93.

North, P. 1999. Explorations in Heterotopia: LETS and the micropolitics of money and livelihood. Environment and Planning D: Society and Space, 17(1), 69-86.

North, P. 2002. LETS in a cold climate: Green Dollars, self help and neo-liberal welfare reform in New Zealand. Policy and Politics, 30(4), 483-500.

O'Neil, P. 1998. Revolution from Within. The Hungarian Socialist Workers Party and the collapse of Communism. Cheltenham, Edward Elgar.

Pickvance, K. 1997. Social movements in Hungary and Russia. The case of environmental movements. European Sociological Review, 13(1), 35-54.

Pickvance, K. 1998. Democracy and Environmental Movements in Eastern Europe. A Comparative Study of Hungary and Russia. Boulder, Colorado, Westview Press.

Pickvance, K. 1998. Democracy and grassroots opposition in Eastern Europe: Hungary and Russia compared. Sociological Review, 46(2), 187-­207.

Pok, A. 1997. Comments on Professor Kimura Hiroshi's Paper. In V. Gathy-M. Yamanji (szerk.): A new dialogue between Central Europe and Japan. Budapest, Institute for Social Conflict Research, 87-90.

Putnam, R. 2001. Bowling Alone. London, Simon and Schuster.

Sik, E.-Wellman, B. 1999. Network Capital in Capitalist, Communist and Post Communist Countries. In B. Wellman (szerk.): Networks in the Global Village, Boulder, Westview Press, 225-55.

Smith, A.-Swain, A. 1998. Regulating and Institutionalising Capitalisms. In J. Pickles and A. Smith (szerk.): Theorising Transition. The Political Economy of Post Communist Transformations. London, Routledge, 25-53.

Stiglitz, J. 2002. Globalisation and its discontents. London, Allen Lane. [Magyarul: A globalizáció és visszásságai. Budapest, 2003, Napvilág.]

Stott, M.-Hodges, J. 1996. LETS: Never knowingly undersold? Local Economy, 11(3), 266-8.

Swain, N. 1992. Hungary: The Rise and Fall of Feasible Socialism. London, Verso.

Szeman, Z. 1997. Nongovernmental organizations and aging societies: the case of Hungary with a comparison to Japan. In V. Gathy-M. Yamanji (szerk.): A new dialogue between Central Europe and Japan. Budapest, Institute for Social Conflict Research, 125-31.

Szirmai, V. 1997. Protection of the Environment and the position of Green movements in Hungary. In K. Lang-Pickvance-N. Manning-C. Pickvance (szerk.): Environmental and Housing Movements. Grassroots Experi­ence in Hungary, Russia and Estonia. Aldershot, Avebury.

Touraine, A. 1981. The voice and the eye: an analysis of social movements. Cambridge, Cambridge University Press.

Williams, C.-Aldridge, T., et al. 2003. Alternative Exchange Spaces. In Leyshon, A.-Lee, R.-Williams, C. (szerk.): Alternative Economic Spaces. London, Sage, 151-67.

Williams, C. C.-Aldridge, T., et al. 2001. Bridges into Work: an evaluation of Local Exchange Trading Schemes. Bristol, The Policy Press.

Woolcock, M. 1998. Social Capital and economic development: toward a theoretical synthesis and policy framework. Theory and Society, 27, 151­-208.

[…] Belekezdtem – az én koromban eléggé meggondolatlanul¹ – egy tetralógia megírásába Együtt gondolkodni Marxszal napjainkban címmel […] Első, bevezető kötete Marx és mi címmel 2004-ben jelent meg. Most négy év után sikerült befejeznem a második kötetet, amelynek Az ember? címet adtam. […] A következőkben [e munka apropóján – a szerk.] négy gondolatot kívánok röviden kifejteni.

1. Közbeszédünket egy dogma uralja, amelynek súlya – nyomasztó. Eszerint, a kommunizmus, ahogy mondani szokás, „ki lett próbálva", s vitathatatlanul és látványosan megbukott. Befellegzett neki. E dogma szerint élünk, gondolkodunk, cserélünk eszmét, próbálunk valami újat kitalálni.

A kommunizmus tehát halott lenne. Én viszont azt állítom, hogy a kom­munizmus nem bukhatott meg azon egyszerű oknál fogva, hogy soha, sehol nem lett „kipróbálva". Sem olyan országokban, amelyek állítólag kapitalizmuson túli társadalmakat építettek, sem egyes pártok által, ame­lyek anélkül, hogy bármikor valóban hatalomra jutottak volna, látszólag kommunista politikát folytattak. Az a véleményem, hogy igazából sosem folytattak kommunista politikát, beleértve azt a pártot is, amelynek immár közel 60 éve tagja vagyok. Hogy megvilágítsuk ezen ellentétes kijelen­tések értelmét – a kommunizmust kipróbálták, és megbukott; válasz: nem, sehol sem lett kipróbálva -, el kell gondolkodnunk azon, miről is beszélünk egyáltalán. Mit akarunk mondani?

Számomra ez a kérdés először a 80-as évek legelején kezdett megfo­galmazódni. Akkoriban erősen fölzaklatott (miként sok kommunistát, párt­tagokat és párton kívülieket, akik ehhez a politikai áramlathoz tartoztak) a proletariátus diktatúrájának elhagyása 1976-ban [ti. a KP szervezeti szabályzatából, azaz hosszú távú célkitűzései közül – a szerk.² ], ami alapvető stratégiai kérdéseket vetett fel – vagy legalábbis kellett volna feltegyen, sokkal jobban, mint ahogyan ténylegesen felvetett -, s arra kényszerített, hogy gondolkodásomat fölülvizsgáljam.

Annál is inkább, hogy e kérdésben vitában álltam Althusserrel. ő a proletariátus diktatúrájának megtartása mellett érvelt, én viszont teljesen egyetértettem a párt döntésével, bár egyáltalán nem értettem egyet a döntést övező elméleti munka elmaradásával. Ez az, ami gondolataimat megmozgatta, s számomra valódi felfedezést jelentett. Sok esztendőn át tanítottam, hogy Marx híres 1875-ös szövegében, A Gothai program kritikájában azt magyarázza, hogy a kapitalizmus után két alapvető tör­téneti szakasz jön: az első, amely alacsonyabb szintű, a szocializmus, a második pedig, ami majd azután következik, a kommunizmus.

Mármost kezdtem rájönni – s ennek idestova 30 éve -, hogy Marx fogalomhasználata valójában nem ez. A nevezetes első szakaszt Marx soha, semmilyen körülmények között nem nevezte szocializmusnak. Mindig is kommunizmusnak hívta. Sőt, mi több, a kommunizmus szó kiválasztása Marx és Engels részéről – aminek itt nem részletezhető, hosszú története van – alapvető, teoretikus fontossággal bírt, amint En­gels a [Kommunista] Kiáltvány 1977-es angol kiadásának³ előszavában megvilágítja, mondván, hogy 1848-ban választaniuk kellett a szocializ­mus és a kommunizmus név között, a szocializmus azonban burzsoá szalonkifejezésnek számított, a kommunizmus pedig a munkásmozgalom terminusa volt.

Ráadásul, ha a szavak tartalmát közelebbről megvizsgáljuk, a szo­cializmus szó – sok egyéb dolog mellett – az etatizmusra utalt, míg a kommunizmus e tekintetben közelebb állt az anarchizmushoz, az állam megszüntetésének módjával és idejével kapcsolatos radikális különbö­zőségük ellenére.

De akárhogyan is: a kommunizmus az állam meghaladását, meg­szüntetését jelenti. Ezért szocializmus és kommunizmus között nincs történeti egymásra következés: előbb a szocializmus, majd magától értetődő módon, kvázi természetes eredőként a kommunizmus. Mert vajon a Szovjetunió akkor miért nem haladt sohasem a kommunizmus felé – a közhiedelemmel s Hruscsov reményeivel ellentétben, aki azt állította, hogy a szocializmus „vajjal" jobb lesz, mint „vaj nélkül", s hogy ezt pár év alatt elérik.

Akkoriban még abban a (tév)hitben éltünk, hogy bár egyelőre a szo­cializmus szakaszánál tartunk, de majd tovább lépünk (vagy legalábbis elkezdünk tovább lépni) a kommunizmusba, az ingyenes metróval, s mindavval, ami lépésről lépésre megvalósul. Aztán Brezsnyev alatt a kommunizmus szó eltűnt, vagy tán létezett, de valahol nagyon nagy magasságban: az épületek tetején meg a jelszavakban, amelyek senkit nem érdekeltek. Akik azidőtájt Moszkvában jártak, bizonyára emlékez­nek a hatalmas, világító neonbetűs szlogenekre az éjszakában: „Előre a kommunizmus építése felé!", aminek akkor már az égvilágon semmilyen értelme nem volt – bár igazából soha nem is volt nagyon értelme -, ám akkor hivatalosan is értelmét vesztette.

Egyszóval: a szocializmus és a kommunizmus között nincs történeti sorrendiség, amit hosszú ideig vallottunk (én legalábbis), hanem sokkal inkább alapvető irányultságbeli különbség áll fenn közöttük, s emiatt a kommunizmus a szocializmusból semmiképpen sem tudhat kifejlődni. Ha van valami, ami biztos, ez az. Egészen leegyszerűsítve: a szocializ­mus eszméjében a politikai hatalom megragadásának gondolata mint a társadalom megváltoztatásának meghatározó mozzanata van jelen. A társadalom megváltoztatásához meg kell szerezni az államhatalmat. A társadalom átalakítása tehát alapvetően fölülről lefele megy végbe, aminek számtalan következménye van, beleértve a szervezeti oldalt, mert így a párt, amelyre mindehhez szükség van, szintén hatalmi párt, a hatalom megszerzésére szerveződő párt, illetve olyan párt, amelyben hatalom van, vagyis vertikális szervezetű párt. Az egész tökéletesen koherens, mondhatni: bolsevik módon koherens, ahogyan Lenin ragyogó éleslátással elgondolta.

Csakhogy ugyanakkor ez a koherencia karikatúraszerű és végzetes, ha figyelembe vesszük, hogy mozgalmak és országok úgy hivatkoztak a kommunizmusra, hogy eközben egyértelműen szocialistának nevezték magukat. A szóhasználat zavarossága mögött nagyfokú elméleti tisztá­zatlanság sejlik föl.

A szocializmusban inherens módon benne foglaltatik az államhata­lom gondolata. Nincs benne tehát, ami Marxnál a kommunista eszme leglényege: a termelési és csereeszközöknek a társult termelők által való kisajátítása, s tágabban mindazon eszközöké, amit Marx az em­berek társadalmi erőinek nevez. Ez egészen mást jelent, mint a politikai hatalom megragadása, amelynek közreműködésével majd átalakítjuk a társadalmat, s ami valójában a kisajátítás valódi letéteményese marad. Az ettől alapvetően különböző kommunizmus elgondolásában a kisa­játítást maguk az emberek viszik végbe, akik a köztük létesülő újfajta viszonyok előnyei céljából társulnak.

A kommunizmus nem bukott el; soha nem is került „kipróbálásra". Mindenféle ok miatt, amik elsősorban olyan történeti okok, amelyek azoknak az országoknak a tényleges helyzetével függnek össze, ahol a nagyszabású forradalmak lezajlottak, de olyan okok miatt is, amelyek a munkásmozgalom egész történetéből következnek. Nevezetesen abból a tényből, hogy az az állítás, amivel oly hosszú időn át hitegettük magunkat, miszerint Marx és Engels gondolatai a XIX. században a gazdaságilag fejlett országokban behatoltak a proletariátus tömegeibe, egész egyszerűen nem állja meg a helyét. A német szociáldemokrácia egyáltalán nem kommunista. Ez volt az idős Marx és az őt tizenkét évvel túlélő Engels egyik nagy drámája, hogy a dolgok valójában nem ebbe az irányba mennek. Hanem a szocializmus, az etatizmus, sőt a lassalleanizmus irányába – ami a német munkásmozgalom meghatározó irányzata volt -, vagyis annak a „gondolatnak" az igézetében, hogy ki lehet egyezni Bismarckkal új termelési formák megteremtéséről. Bis­marckkal! A szocializmus ezzel lett megfertőzve.

Ebben az értelemben a sztálinizmus, az állam brutális, minden irányú előnyomulása nem teljesen meglepő, sőt inkább a dolgok logikájából fakad. Az ultrahumanista, önigazgató szocializmus gondolata a tisztán elméleti álmodozás tartományába tartozik, amit ragozni persze lehet, ám valódi konzisztenciája nincs. El kell dönteni: vagy a szocializmus, vagy a kommunizmus felé fordulunk.

A dilemma továbbra is előttünk áll: hogyan lehet meghaladni a kapi­talizmust. Az elmondottakból nyilván kiderült, hogy én totálisan, feltétel nélkül és teljes mellszélességgel a kapitalizmus kommunista alternatívája mellett teszem le a voksom. Mert az a véleményem, hogy másfajta alter­natíva nem létezik. S hogy minden egyéb puszta képzelgés.

2. Mindez ellentmond – s ez a második gondolat – egy másik dog­mának, amely szerint a kommunizmus, bár valószínűleg nagyon szép eszme, de sajnos, inherensen utópikus természetű. E nézetet, amellyel lépten-nyomon s ezerféle formában találkozunk, maguk a kommunisták is terjesztik, midőn a kommunizmust „eszményképnek" titulálják. E kérdés­ről annak idején Georges Marchais-val véget nem érő vitát folytattunk. ő nem tágított attól, hogy a kommunizmus – ideál. Márpedig ha a kommu­nizmust eszménynek fogjuk fel, szerintem ez alapvető tévedéshez, félre­értéshez vezet. Ahhoz, hogy a kommunizmus valamiféle „pluszt" jelent, amikor majd eljutunk a szocializmusba. Legyen Franciaországban előbb szocializmus, s majd később, nem tudni mikor, mintegy betetőzésként, kommunizmus. Eszmény? Utópia? Olyasmi ez, amiről hosszas vitákat lehetne folytatni. Tisztában vagyok vele, hogy az utópia szó manapság inkább pozitív összefüggésben jön elő, fölértékelődik a fennálló rend­szernek való behódolással szemben, aminek a súlya nyomasztó, s azt a látszatot kelti, hogy nincs is mit tenni ellene. Sokan osztják a nézetet, hogy az utópia jó, pozitív valami, mert lelkesítő hatása van.

Tisztában vagyok a dolgok ezen aspektusával, de bocsánatot kérek, komolyan belegondolva, Marx egész életét mégiscsak az utópizmus el­leni harcnak szentelte. Utópia és utópizmus nem ugyanazt jelenti. Lehet róla vitatkozni, persze. Mindazonáltal az utópizmus a lehető legkártéko­nyabb valami. S főként Marx teljes félreértését jelenti. Mert Marx minden volt, csak nem álmodozó humanista, filantróp, aki azt mondja: „Mennyivel jobb lenne, ha…" A történelmet soha nem lehet megváltoztatni „Mennyivel jobb lenne, ha…" kezdetű mondatokkal.

Marx módszere ezzel szemben azt jelenti: a reális dolgokkal foglalko­zom, azt nézem, mi történik a valóságban, a tőke mozgását tanulmányo­zom, s mit állapítok meg? Azt, hogy e mozgás súlyos ellentmondásokkal terhes. Ez a dolgok olyan oldala, amelyet mi (többes szám első szemé­lyen a francia, de egyszersmind a nemzetközi kommunista hagyományt értem) soha sem voltunk hajlandók teljesen figyelembe venni. Márpedig ez olyasmi, ami a Kiáltványból napnál világosabban kiolvasható. A Kiált­vány a kapitalizmus által elért eredmények ékesszóló dicsérete. Ami azért nem semmi, igaz? A kapitalizmus, amely forradalmasította a történelmet, súlyosan ellentmondásos, s az is marad. Felforgat mindent, s új dolgokat teremt. De mindig, minden általa létrehozott új egyben rettenetes is. Nya­kig ülünk a borzalmakban. De vegyük észre azt is, hogy a szörnyűnek van másik oldala is. E másik oldal a lehetőségeké, vagy megfordítva, ami lehetséges, annak egyik arca, sajnos, förtelmes. Intenzív ellentmondás részesei vagyunk.

Nem arra van tehát szükség, hogy megálmodjunk egy új társadalmi formát, hanem arra, hogy elemezzük azt, ami történik, tanulmányozzuk a szüntelen mozgásban lévő ellentmondásokat, s tudatosítsuk a kínálkozó lehetőségeket.

Vegyünk egy egyszerű példát. Még ma is, ama szörnyű helyzetben, amelyet mindannyian ismerünk, nemzeti és nemzetközi szinten, globális, planetáris léptékben is, összességében az emberi munka termelékeny­sége folyamatosan növekszik. Igaz, ez a folyamatosság azért komplikált, ellentmondásos, ellentétes tendenciákkal szabdalt. Kezembe akadt a minap egy cikk, amit a Renault egyik munkása írt. Kiszámolta a terme­lékenység 20 éves növekedésének mértékét a Renault-nál, s 40-szeres adatot kapott. Hasonló folyamatokkal találkozunk mindenütt. Mindenütt, akarom mondani: mindennek dacára, a zűrzavar, a pazarlás ellenére, amit az emberek többsége elképzelni sem tud, s amiért a felelősség a kapitalizmusra hárul.

E mozzanat az én szememben mindenesetre nagy jelentőségű. A munka termelékenysége mindennek ellenére töretlenül növekszik, ami­nek eredményeként a fejlett országokban a „mindenkinek szükségletei szerint" immár nem tartozik az utópia világába. Ez már ma is tökéletesen lehetséges. Nem azt mondom, hogy mindenkinek minden szükséglete szerint, aminek egyedül saját morális korlátai szabnak határt; nem, hanem általában véve. A lehető legszélesebb körű ingyenesség s olyan szintű vásárlóerő, ami össze sem hasonlítható a mostanival, s ami a dolgozó emberek nagy többsége számára ma elérhetetlen. Ez ma már lehetséges. Ám elfedi a hihetetlen mértékű pazarlás. Ijesztő, mennyire nem vagyunk tisztában a kapitalista pazarlás mértékével. Itt most nincs idő részletesen kitérni erre. Csupán egyetlen gondolat: ha számolási egységnek százezer milliárd eurót és dollárt veszünk alapul, legalább tíz olyan rubrikát tudok felsorolni, ahol ilyen nagyságrendű pazarlás zajlik. […]

[…] Az egyén fejlődése döntő mozzanat; az egyén sokoldalú fejlődése, különös tekintettel a nőkre. (Nem mondom azt, hogy a nők jelentik az ember jövőjét, mert ez, bár nagyon költőien hangzana, kétértelmű lenne. De azért ami a jövőt illeti, van benne valami.) Az információ, a kommu­nikáció, a kapcsolattartás eszközeinek fejlődése, amelyek a közvetlen demokráciát világméretekben lehetővé teszik; tág értelemben véve, a kapcsolattartás, a kommunikáció és a problémák bolygószintre emelése: mindez ma már a lehetséges dolgok tartományába tartozik. De a lehető­ségek önmaguktól nem valósulnak meg. […] Nem álmodozni kell, hanem a tűrhetetlen ellentmondásokból kell kiindulni, amelyek egyidejűleg olyan mozzanatokat tartalmaznak, amik révén megkezdődhet a társadalmi viszonyok mélyreható átalakítása.

3. A harmadik gondolat az, hogy ha tehát a kommunizmus reális al­ternatívája a kapitalizmusnak; ha nem utópia, hanem olyan valóságos mozgás, amely a szemünk előtt zajlik, ez esetben ma a kommunizmusnál kevesebbet akarni, azt jelenti, hogy a lehetőségek alatt teljesítünk. Ha kevesebbet tűzünk ki célul, akkor a mindent elfogadó szociáldemokrácia sikamlós lejtőjére jutunk. Nekem az a véleményem, hogy a mai helyzet ismeretében magasabbra kell tennünk a lécet.

De hogyan induljunk el ebbe az irányba? Úgy vélem, a történelem a XX. században két felejthetetlen leckével szolgált számunkra. Az első, hogy volt egy út, amely megbukott. Kipróbálták, és megbukott. Ez a for­radalom útja, természetesen jó adag erőszakkal, noha az erőszak nem teljesen elengedhetetlen mozzanat, hanem egyszerűen olyan körülmény, amely magától értetődik, midőn a kérdés a politikai hatalom megraga­dásának összefüggésében vetődik fel, amitől kezdve – onnan, amikor Lenin az állammal foglalkozó egyik népes konferencián a „furkósbot" megragadására hívott fel az ellenséges osztállyal szemben – a képlet világos, s újfajta társadalom épül. Egészen sematikus módon kifejezve: ez a sztálinizmus. Tudjuk, hova vezet. Nem azt nyújtja, amit remélnek tőle, s történetileg oly mértékben diszkreditál, hogy bizony ma sem va­gyunk túl rajta. Mert a moszkvai perek, bár távoliak, de most is velünk vannak. Mert azt gondolom, fontos, hogy föltegyük a kérdést, vajon miért éreznek oly sokan gyűlöletet a kommunizmus iránt? Napjaink antikom­munizmusában még mindig jó adag gyűlölet található. S e gyűlöletnek mély történelmi gyökerei vannak. Ez az út nem csupán elbukott, hanem méltatlan, szégyenletes, s főként mérhetetlenül kiábrándító.

Másfelől pontosan amiatt, mert ez az út nem járható, rossz, elfo­gadhatatlan, létezik az a gondolat is, hogy el kell fogadni a rendszert, ami megadatott, s meg kell próbálni egyezkedni vele, hogy javítsunk rajta, hogy kevésbé legyen igazságtalan. Ebben vagyunk benne nya­kig, s a szocialistának mondott szellemi áramlat és politika nem kínál belőle kiutat. (Ha a szocialista párt legalább világossá tudná tenni elvi viszonyát a szocializmus szóval, már valamivel előbbre lennénk. Ám láthatóan nem képes rá, s a teoretikus gondolkodás minimális szintje alá hanyatlott.)

Fel kell ismernünk, hogy példa nélkül álló stratégiai problémával né­zünk szembe, ami hasonló nagyságrendű invenciót követel tőlünk, mint amiről Marx és Engels tett tanúbizonyságot a Kommunista Kiáltvánnyal, csakhogy ez ma olyan helyzet, amikor a kapitalizmus a világot lakhatat­lanná teszi, s a nem is oly távoli jövőben – az ökológiai krízis következ­tében – az emberiség fizikai fennmaradását kérdőjelezi meg.

Dühít, amikor látom, hogy nem vagyunk képesek a kérdés másik, antropológiai oldalával is előjönni, vagyis az emberiség morális fenn­maradásának kérdésével, azzal, hogy mit jelent embernek, nem pedig állatnak megmaradni. Mert ez elképesztő mértékben veszélyben forog. A környezetvédőknek, el kell ismerjük, sikerült mozgalmat szervezniük a környezettudatosság mellett. Mi viszont máig nem bizonyultunk alkal­masnak arra, hogy hasonló mozgalmat kezdeményezzünk az antropo­lógiai érdekek védelmében, vagyis hogy harcot indítsunk a szó minőségi értelmében vett emberiesség lerombolása ellen, a humanitás, az ember ember mivoltának szolgálatában. Mert ez a másik oldal. Létezik az öko­lógiai szempont, s van az antropológiai oldal, ami nem kevésbé fontos, s ahol súlyos hiányok mutatkoznak. Az ember? c. könyvemet írva, nincs az az érzésem, hogy a szó rossz értelmében vett filozófiát művelek, hanem inkább, hogy nagyon is a problémák legmélyén járok.

Ha e kettős elköteleződés kudarcot vall, kérdés: hogyan tovább? Senki sem tudja előhúzni a nyulat a kalapból. Én sem vagyok képes elővará­zsolni belőle az érmét az önök dermedt tekintetétől kísérve. Ugyanakkor azt mondom, […] önmagában egyetlen varázsszó sem tud egyetlen prob­lémát sem megoldani, legfeljebb csak a kiútkeresés, Jaurés fordulatával élve, a „forradalmi evolúció" lehetséges irányát képes jelezni.

Végül is átéltük, s benne élünk ma is, ha némileg mögöttünk is van már, a társadalmi mozgalmak megsokasodását, amelyek megmutatták, hogy igenis van lehetőség a társadalomátalakítás új formáinak létrehozására. E formák ugyanakkor magukban hordozzák korlátaikat, szétaprózottak, s nem vezetnek globális átalakulási folyamathoz. Társadalmi mozgalmak, de sajnos, nem politikaiak is egyben. A társadalmi, politikai, kulturális mozgalmak lehetséges útjának tapogatózás-szerű keresgélése folyik, vagy valami hasonló. Kiváltójuk mindaz, ami már nem mehet tovább, ami sok embert spontán módon, sokféle irányban mozgósít, s ebben benne van a dinamizmus lehetősége. De sajnos, az egész mégis végig­gondolatlan, koordinálatlan, nem maradandó. Ha visszapillantok annak a pártnak a történetére, amelynek tagja vagyok, s tekintetbe veszem, hogy [története során] a lényeg mindig az eljövendő forradalom volt, lesújtónak érzem, hogy Jacques Duclos⁴ pár hónappal halála előtt a jelenlétemben azt mondta: „Remélem, megélem még, hogy Franciaországban megva­lósul a szocializmus". A kérdés ilyen módon volt feltéve s elgondolva.

De elkalandozok, ha ebben az irányban folytatom. Végül is elég, ha annyit mondok: rá kell találjunk egy új típusú mozgalom ösvényére, amely arra vállalkozik, hogy valódi, mélyreható átalakulásokat vigyen végbe. Példák? Ha rendszeresen olvassák a l'Humát⁵ , találnak benne eleget. Pár nappal ezelőtt egy bizonyos Frédéric Lorbon fontos írást tett közzé a törvénytelen pénzmozgásokról. Igen jó hangvételű, gondolatébresztő cikk volt. Azzal fejeződött be, hogy „végre csinálni kéne már valamit, mert mégsem lehet megengedni, hogy a pénzek ilyen módon cirkuláljanak." A szerző petíció megfogalmazását javasolta a Lisszaboni Szerződés 56. cikkelyének eltörlésére. Rendben, a javaslat jó. Egy hétre rá a petíció el is készült. De vajon mi a kifutása egy ilyen kezdeményezésnek? Senki sem tudja. Az a tapasztalat, hogy a hasonló ügyek egy hétig, egy vagy esetleg három hónapig vannak jelen a közbeszédben, azután ejtik őket. Ez a probléma lényege. Minden mindennel összefügg. Ezért ha meghúzunk egy szálat, nem szabad elengednünk. Húzni kell, folyamatosan húzni, s valami majd lesz belőle. Puszta felvetésből tele a padlás.

Vegyük például a járványszerűen terjedő munkahelyi öngyilkosságokat, és azt, ami ezekből következtetésként levonható. Lám, máris az antro­pológiai nézőpontnál vagyunk. Ami kétséget ébreszt a munkaszervezés iránt, ami viszont megkérdőjelezi a részvényesek megnövekedett súlyát a vállalatirányításban, s ami végső soron megingatja az egész pénzügyi lo­gikát. Ezeket kell megragadni, a sürgős, halaszthatatlan, mozgósító erejű ügyeket, ugyanakkor végig kell gondolni, miért maradt mostanáig csekély hatásfokú és időben lehatárolt mindaz, amit ezen a területen csináltunk. Ezen kell dolgoznunk, s innen elindulva kell elkezdenünk létrehozni az átalakulást szolgáló kezdeményezések hálózatát, szövedékét.

4. Az utolsó ponthoz érkeztem. A „Hogyan csináljuk?" (mármint stratégi­ai értelemben) kérdése mellett égetően szükséges föltennünk egy másik kérdést is: „Hogyan szervezzük meg magunkat, hogy meg tudjuk csinál­ni?" Ez a párt szervezeti formájával kapcsolatos kérdés. Elkedvetlenít, hogy sokan nem fogják fel e probléma jelentőségét. Nem értik, mennyire életbe vágó, hogy itt áttörést érjünk el, s alapvető változásokat vigyünk végbe. Természetesen nem fejest ugorva a semmibe. Ellene vagyok bárminő brutális, kockázatos, kalandor megoldásnak. Legyünk tisztá­ban vele, mi az, ami még a miénk, vigyázzunk rá, ne veszítsünk el, ne szabotáljunk semmit, működtessük, ami működőképes. […] De vegyük komolyan egészen másfajta szervezeti formák kikísérletezését. Olyano­kat, amelyek megfelelnek az imént kifejtetteknek […], ahogyan a pártról alkotott korábbi felfogás megfelelt a régi stratégiai koncepciónak.

Mert Lenin nem volt hülye. Egyértelműen kiállok Lenin életművének, Lenin emlékének, gondolatainak védelmében, amelyet szégyellni valóan félreismernek és meghamisítanak. Noha kész vagyok elfogadni, hogy a leninizmus nekünk gyakorlati szempontból már nem képes semmit sem nyújtani, ez mit sem változtat azon, hogy Lenin életműve a politikai gondolkodás élvonalába tartozik. Alapvető összhang állt fenn a párt vertikális szerveződése […], a fölülről lefelé szervezett párt, illetve a kultúra és öntudat híján lévő proletariátus között, amelynek soraiba be kellett vinni a szocialista eszméket. Mindez teljes mértékben koherens volt, gondolatilag tökéletes egészet alkotott. De manapság nyilvánvalóan egészen másfajta koherenciára van szükség.

S ha kommunizmuson, ellentétben az etatista szocializmussal, a társult termelőket értjük, akik önmaguk sajátítják el társadalmi erőiket, ez eleve megszabja a megfelelő szervezeti formát is. Ami a vertikalitás megszüntetését és a horizontális szerveződésben rejlő lehetőségek módszeres kiaknázását feltételezi. Ahelyett, hogy folytatnánk, aminek nyilvánvaló sikertelensége újra és újra beigazolódik (a pártvezetés össze­ül, és különféle kampányokat hirdet meg), bízzunk az emberekben. Mert érezhet-e késztetést bárki a világ megváltoztatására egy olyan pártban, amely előírja neki, hogy mit kell csinálnia? Ez maga az inkoherencia.

Megismétlem: bízzunk meg az emberekben, hogy képesek kezükbe venni sorsukat. Éljünk a lehető legnagyobb mértékben a horizontalitás lehetőségeivel.

Úgy vélem, az alapszervezet e tekintetben tökéletesen idejétmúlt szervezeti forma, mivel alkalmatlan arra, hogy az embereket globális és a dolgok mélyére hatoló politikák érdekében mozgósítsa. Az alapszer­vezet valójában a párt felsőbb szintjein elhatározott kezdeményezések fogadására, majd potenciális végrehajtására (egyre kevésbé) alkalmas instancia. Erről győzött meg saját pártsejtem elfajulása is. Ez egy há­romszáz lakásból álló körzetet foglal magában, s jól látható, milyen volt 25 évvel ezelőtt, s milyen lett az elmúlt tíz alatt. Lehangoló, lenne min siránkozni. Másrészt viszont elgondolkodtató: látszik, miért nem mehet ez így tovább.

Elképzelhetőnek tartom – ábrándozok róla, mert azért nem vagyok teljesen ellene mindennek, ami utópikus – azoknak az aktivistáknak a gyűlését (tagkönyvvel rendelkezőkét és nem rendelkezőkét, ez nem lé­nyeges kérdés, elég később dönteni róla), akikben tényleg él a késztetés a társadalom átalakítására. Ez azon a szinten működhetne, amit a mai kommunista pártban a szekció (választókerület) jelent. Bagneux-ben vagyunk, ahol van még néhány száz pártaktivista. ők összejöhetnének, megvitathatnák a dolgokat, s attól függően, kik ők, mi foglalkoztatja őket s milyenek a helyi körülmények, elfogadhatnának 2-, 3-, 4-féle célkitű­zést tartalmazó indítványt. Döntést hoznának, majd megalakítanának, mondjuk, egy műhelyt (ez a kifejezés tán még nincs lejáratva, nem úgy, mint a hálózat szó, amelyet azért nem szívesen használok, mert oly sok rosszul sikerült tiltakozás, keserves tapasztalat kötődik hozzá). Nevezzük tehát műhelynek, még mielőtt ez a kifejezés is, tartok tőle, elhasználódik. Azok vannak benne, akik – az előbbi példánál maradva – nem viselik el, hogy munkások öngyilkosok lesznek a munkahelyeken. Napirendre tűzik a kérdést, nem egy alapszervezetben, hanem egy ezzel a kérdéssel foglalkozó műhelyben. Tájékozódnak, adatokat gyűjtenek, következte­téseket vonnak le. Melyek a fölvetődő problémák? S rájönnek, hogy az egyik helyen jelentkező probléma rengeteg másik helyen is fölmerül. S ha így van, nyilván szükség van horizontális kapcsolatokra, információ­cserére. Az a tapasztalatom, hogy efféle műhelyek sok helyütt létre is jöttek már, és kommunikálnak egymással: kérdéseket, tapasztalatokat, ismereteket cserélnek. Egyfajta központot hoznak létre, mert az, aminek a pártforma terén, szerintem, vége van, a vertikális szerveződés, nem pedig a centralitás. A horizontális irányú központosság nagyon is szük­séges. Tegyük fel, hogy országszerte működik tucatnyi, ugyanavval a kérdéssel foglalkozó műhely, amelyek az egymás közötti kapcsolatok révén valamilyen közös kezdeményezést próbálnak sikerre vinni. Ez egy idő elteltével kiindulópontja lehet, mondjuk, egy egynapos konferenciá­nak, ami lehet valódi vagy fiktív, interneten keresztül megvalósítható. A kérdés ezáltal alaposabb megvilágításba kerül, szakértőket szólaltatnak meg, tovább folyik a munka, s az eredmény kidolgozottabb, a kialakult helyzetnek jobban megfelelő javaslatban ölt testet.

Álmodozók, ábrándozok. De az efféle álmodozás, szerintem hasznos. Másféle szerveződési forma egy alapvetően másfajta stratégia szol­gálatában, teljesen más történelmi viszonyok között; a kommunizmus radikálisan másféle felfogása alapján.

Elhangzott 2008. november 25-én a Francia Kommunista Párt bagneux-i (párizsi régió) szekció- (választókerületi) gyűlésén, a párt kongresszusát (La Défense, 2008. december 11-14.) előkészítő vitaest-sorozat keretében. Forrás: http://alternativeforge.net/spip.php?article1980 (2009. 02.15.)

Fordítói jegyzetek

1 Lucien Séve 1926-ban született. Filozófiai oeuvre-jének középpontjában az emberi lényeg mibenlétének marxi intenciójú vizsgálata és a személyiségelmélet áll(t), de jelentős visszhangra találtak a bioetika kérdéseit, a dialektikus mate­rializmus és a tudomány viszonyát vagy a nem-lineáris dinamikus rendszerek episztemológiáját taglaló publikációi is. Harminc esztendőn át volt a Francia Kommunista Párt Központi Bizottságának tagja, 1970-1982 között az FKP-hoz közel álló kiadó, az Éditions sociales igazgatója, 1983 és 2000 között a francia Nemzeti Etikai Tanácsadó Bizottság (Comité national consultatif d'éthique) tagja. 2004-ben fogott bele 4 kötetesre tervezett filozófiai szintézisébe, amelynek ösz-szefoglaló címe: Együtt gondolkodni Marxszal napjainkban (Penser avec Marx aujourd'hui). A tetralógia I., bevezető kötete 2004-ban jelent meg Marx és mi (Marx et nous), a II. kötet pedig 2008 őszén Az ember? (L'Homme?) címmel (La Dispute, Párizs). Magyarul olvasható munkái: Marxizmus és személyiségelmélet (Kossuth Kiadó, Bp., 1971); Bevezetés a marxista filozófiába (Kossuth Kiadó, Bp., 1984).

2 Ez volt az FKP (s vele más nagy nyugat-európai kommunista pártok: így az olasz és a spanyol KP) ún. eurokommunista, azaz a szovjet utat nyíltan elutasító fordulatának lényege. Ld. bővebben: Johancsik János: A francia baloldal 1958-­1981, Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1983, 274-276.

3 Valójában az 1888-as angol nyelvű kiadás előszaváról van szó. Marx Engels Válogatott Művei 1. kötet 170-174.

4 Jacques Duclos (1896-1975), a Francia Kommunista Párt egyik legbefolyá­sosabb, „kemény vonalas" vezetője.

5 A l'Humanité közkeletű neve.