Csalóka, több értelmű a cím, legalább kétféle értelmezési lehetőséget kí­nál. A rendszerváltás mint cezúra, mint történelmi fordulópont a konstans mindkét közelítésben, egyúttal azonban a változó is a funkciót tekintve: esztétikai értelemben, az ábrázolás tárgyaként a rendszerváltás az esztétikum része és ekként vizsgálható, a színházi struktúra aspektusá­ból pedig mint a társadalmi folyamat egy szegmense lehet az elemzés tárgya. A gondolkodás tán egyik irányban elindulva sem haszontalan, próbálkozzunk meg hát mindkettővel az elmúlt húsz év jelenségeiből kiindulva.

A rendszerváltás mint az esztétikum része

Hogy a rendszerváltás hogyan jelent meg a színházban mint téma, mint a társadalom önreflexiójának tárgya, annak vizsgálatát messzebbről kell kezdeni.

Közhely immár, hogy az államszocializmus négy évtizede alatt sajá­tos kapcsolat alakult ki színpad és nézőtér között, az összekacsintás, a sorok között olvasás speciális metódusa, aminek oka mindenekelőtt a nyilvánosság korlátozott voltában keresendő, valamint a három T (tilt, tűr, támogat) kultúrpolitikai alapelvének érvényesülésében. A színházban áttételesen többet lehetett kimondani, megjeleníteni, érzékeltetni, mint mondjuk a sajtóban, ugyanakkor e négy évtized ebből az aspektusból szemlélve sem homogén. Hiszen a nyolcvanas évek a szellemi életben, a folyóiratokban (mindenekelőtt a Kritikában) már a pluralizmus-vita, a marxizmus-vita, az áru-e a kultúra-vita, a Thalész-vita (a már kirajzolódó neoliberális gazdaságpolitikáról szóló polémia) korszaka, amit az előző másfél évtized nagy szellemi áttörést jelentő fordulópontja, 1968, s az azt követő represszió alapozott meg. És azt sem árt tudatosítani, hogy önmagában a művészi kérdésfelvetés, megfogalmazás bátorsága ter­mészetesen nem jelentett automatikusan és feltétlenül egyben esztétikai értékteremtést is – már akkor sem.

A rendszerváltással mindenekelőtt a művészet társadalmi funkciójáról való gondolkodás változott meg egy csapásra, s ezzel együtt a művé­szettel szembeni elvárások. A társadalom rendszerváltással kapcsolatos illúziói a közvélemény-formáló társadalmi szerepvállalás föladására késztették a színháziak jó részét, s a művészetről mint a megismerés egy formájáról való gondolkodást jobbára felváltotta a posztmodern beletörődő gesztusa, a társadalmi összefüggésekkel való szembesülés­szembesítés lehetőségéről való lemondás. Jeles színházi alkotók úgy gondolták – számos nyilatkozat utalt erre -, hogy a sajtószabadsággal, a szólás, a kimondás szabadságával nemcsak a kódolás-dekódolás színpadot és nézőteret meghitten összekötő játéka vesztette értelmét, de fölöslegessé vált a társadalmi makro-környezet művészi vizsgálata is, a feladat immár az egyes ember mikrovilágában való elmélyedés.

Mint minden általánosítás, persze ez sem teljesen igaz, hiszen akadtak ugyanakkor olyan színházi műhelyek, alkotók, akik a megváltozott társa­dalmi körülmények között sem vesztették el tájékozódási képességüket és realitásérzéküket. Akik – szemben az össznépinek mondott eufóriával s az értelmiség jelentős része által táplált társadalmi illúziókkal – nem mondtak le a (művész) értelmiség intellektuális felelősségéről. A Katona József Színház már az 1990/91-es évadban bemutatta Zsámbéki Gábor rendezésében Brecht Turandot című drámáját, amelynek tárgya éppen az értelmiség társadalmi felelőssége. Az Eörsi István kaján aktuálpolitikai áthallásoktól sem mentes fordítását használó előadás (az egyik hordó­szónokot például Csu Pi-nak hívták) kíméletlenül szellemes ábrázolatát adta a rendszerváltó értelmiség és politikai elit hazug, köpönyegforgató szerepvállalásának. S még ugyanebben az évadban, ugyancsak a Katonában és ugyancsak Zsámbéki Gábor rendezésében színre került az angol kortárs szerző, David Hare Titkos elragadtatás című színmű­ve, amely a kapitalizmus körülményei között a személyes szabadság érvényesülésének lehetőségeit firtatta a maga művészi eszközeivel. A következő évadban a Heinrich Böll regényéből Bereményi Géza által írott Katharina Blum elvesztett tisztessége című művet Ascher Tamás vitte színre a Kamrában, a média félelmetes manipulációs mechanizmusának működését feltárva a kapitalizmus keretei között. Mindössze két-három évvel a rendszerváltás után. Az 1992/93-as évadban Ödön von Horváth Hit, remény, szeretet című drámájának Gothár Péter rendezte Kamra­béli előadása kínált lehetőséget újabb történelmi tapasztalatszerzésre a múlthoz rendkívül ambivalensen viszonyuló, a tragikus árnyoldalakat szívesen feledő, az urizáló parádézást annál nagyobb elszántsággal megidéző társadalmi köztudatnak. S a sor folytatható a legutóbbi időkig: a Térey János és Papp András szerzette Kazamaták című verses drá­ma ugyancsak Gothár Péter rendezte 2005-ös bemutatójáig, amelyben tér, idő és cselekmény klasszikus hármas egységét a Köztársaság téri pártház 1956-os ostroma adta. A drámának az ötvenhatos események hivatalos, törvényileg szabályozott értékelésénél jóval árnyaltabb, tárgyilagosabb, ha úgy tetszik „tudományosabb", egyszersmind empatikusabb történelemszemlélete és kérdésfelvetése rendkívüli módon fölborzolta a befogadói kedélyeket, miként egy másik 56-tal foglalkozó előadás, a Mohácsi testvérek: Mohácsi István és Mohácsi János, valamint a zene­szerző Kovács Márton műve, az 56/06 őrült lélek vert hadak című is, ame­lyet Kaposvárott mutattak be 2006-ban, Mohácsi János rendezésében, s amelyet egyenesen be akartak tiltatni fölbőszült polgárok. Az előadás ugyanis – a szerzőtriász más műveihez hasonlóan – úgy exponálta a maga történelemmel kapcsolatos kérdéseit, hogy az éppen aktuális hivatalos közmegegyezést is megkérdőjelezte. Kádár János politikai mozgásterére, történelmi lehetőségeire s Nagy Imre politikusi személyi­ségére kérdezett rá akkor, amikor törvényileg már minden eldöntetett és evidenciaként kezeltetett e tárgyban. A Tóth Ilona alakjához hasonlatos medika „forradalmi" szerepének, tettének mérlegelésére a morál s a humánum aspektusából késztető jelenet elfogadhatatlannak bizonyult az orvostanhallgatóban ellentmondást nem tűrve hőst látó szemlélet számára. Pedig nem derült égből villámcsapásként érte a kaposvári közönséget Mohácsiék tabukat nem ismerő gondolkodásmódja – s itt a gondolkodáson van a hangsúly -; már a Megbombáztuk Kaposvárt című előadásuk is szembe ment az értelmiségi sztereotípiákkal, a dühödten bombázást követelő kirohanásokkal a Jugoszlávia széteséséhez vezető háború idején, s a Csak egy szög sem hagyta közömbösségbe süppedni a nézőt az előítéletes gondolkodás kialakulását, működési mechanizmu­sát a maga történetiségében, a cigányság sorsán keresztül firtatva.

A kaposvári színháznak rendszereken átívelő hagyománya a tekintélyt nem ismerő gondolkodás- és látásmód, s a minőség tisztelete mindenek­felett. Ennek jegyében dolgozott a hetvenes évektől a Zsámbéki Gábor, majd Babarczy László vezette társulat, olyan rendezők közreműködésé­vel, mint Ascher Tamás, Ács János, Gothár Péter, Gazdag Gyula, hogy csak néhány meghatározó alkotót említsünk. Egészen a múlt évig. De előreszaladtunk kicsit az időben, a struktúra kérdéskörénél amúgy is megkerülhetetlen a kaposvári társulat sorsa mint a színházi „rendszer­váltás" drámai fejleménye.

Az imént csak vázlatosan kiemelt előadások – amelyek mellett azért természetesen születtek másutt is társadalmi érzékenységről tanúskodó produkciók, az itt sorolt példák azonban tán azt is érzékeltetik, miért fon­tos egy színházi műhely működésében a kontinuitás – mindenesetre azt mutatják, hogy a színházművészek egy része a megváltozott társadalmi körülmények között sem adta föl a körülöttünk lévő világ megértésének szándékát, s nem tekintette a kapitalizmus (újra)építésének első évti­zedét a Kánaán előszobájának, ahonnan már csak egy ugrás a betelje­sülés. S hogy miért fontos ez? Mert a szólás s a sajtó szabadságának birodalmában, a mégoly briliánsan érvelő eszmefuttatás, publicisztika sem képes azt a komplex hatást elérni, ami a művészet, így a színház sajátja: intellektuálisan és érzelmileg egyszerre megszólítani a befoga­dót, olyan helyzetek átélésének lehetőségét megteremteni számára s az ítélkezés felelősségét megérzékíteni, amilyenekbe egyébként tán soha nem kerülne. Szemlélődő, be-beszóló kibicből részessé tenni. Kétség­kívül felkavaróbb, megrendítőbb élmény ez, mint a kívülálló kényelmes, fensőbbséges pozíciójában tetszelegni – nem is könnyen adja oda magát a közönség. Az elmúlt két évtized érdekes jelensége, tanulsága a hárítás gesztusa: a szélesebb nézőrétegek nem szívesen mondanak le a rendszerváltáshoz fűződő illúzióikról, nem szívesen szembesülnek a kapitalizmusnak ama árnyoldalaival, amelyek nyilvánvaló velejárói a fordulatnak, de amelyekről a rendszerváltó értelmiség és politikai elit a személyes egzisztenciák megőrzésének, újraépítésének vagy éppen kialakításának hevében egyként hallgatott 1989-ben. Pregnáns jelzése ennek, hogy például a Turandot egyébként kitűnő előadása szokatlanul rövid szériát élt meg a Katona József Színházban, s ugyanez történt a Kazamatákkal is. A leglátványosabban tán mégis Spiró György rendkívül plasztikus című darabja, a Vircsaft József Attila színházi fogadtatása mutatta, milyen erősen ragaszkodik a közönség a maga illúzióihoz, milyen kelletlenül szembesül annak művészi sűrítésével, ami körülötte van. 1996-ban szinte botrányba fulladt a nézői beszólásokkal, bekiabá­lásokkal tarkított előadás, markánsan érzékeltetve egy fontos változást: a nézőtér látszólagos homogenitása végérvényesen megbomlott, a társadalom pluralizmusát a közönség híven reprezentálja. A jelenségnek látszólag van egy pozitív olvasata is, amennyiben úgy tűnhet, a művészet fokozatosan visszaszerezte-visszaszerzi korábbi, rendszerváltás előtti társadalmi jelentőségét, presztízsét. Valójában inkább a pártpolitikai tagozódás jelent meg a nézőtéren, annak minden türelmetlenségével, intoleranciájával. 2002-ben a Krétakör Színház Hazám, hazám című, a rendszerváltás utáni Magyarországot groteszken-szatirikusan láttató előadásának zsámbéki bemutatójára szélsőséges jobboldaliak paradi­csomos attakot szerveztek, Mohácsiék 56/06 őrült lélek vert hadak című opusának betiltását 2007-ben olyan jogász professzor kezdeményezte (szerencsére eredménytelenül), aki az előadást nem is látta. És mára már megjelentek szélsőségesek egy nekik nem tetszően nyilatkozó szerző független színházi előadásának végén a maguk retorziójával.

A színház társadalmi szerepének változása

A művészet, így a színház funkciójának, társadalmi szerepének vál­tozásában markáns szerepet játszott a társadalom értékrendjének átalakulása. A legmeghatározóbb tájékozódási ponttá a média vált, s a média felértékelődésével a médiaszereplők – újságírók, politikusok, politológusok, marketingmenedzserek stb. – léptek elő a legjelentősebb véleményformáló erővé. Nem véletlen, hogy míg az első parlamenti választáson még jelentős színművészek adták az „arcukat" egy-egy párt kampányához, s nevüket a listás szavazáshoz, mi több, bejutván a parlamentbe képviselősködtek is néhány évig, mára már gyakorlatilag csak elvétve feszítenek drukkerekként a háttérben (leginkább a Fidesz nagygyűlésein), nagyon kevesen vállalnak politikai szerepet.

Az értékhierarchiában való lecsúszás másik oka az eredeti tőkefelhal­mozás nyereségorientált, bevétel centrikus szemlélete, ami nem kedvez a könnyen-gyorsan nem forintosítható értékeknek. (A kultúra mint hosszú távú befektetés kívül esik a fiskális szemlélet horizontján, abba legfeljebb az oktatás fér bele.) A színház ebben az értelemben látszólag csak viszi a pénzt, nem hozza. Illetve a kereskedelmi színház hozhatná, ám Magyar­országon az eredeti tőkefelhalmozásnak e két évtizedes szakaszában még nem alakult ki – s az előző negyven év okán tán nem is fog – az a fizetőképes kereslet, amely a szórakoztatóiparnak ezt az ágát el tudná vagy el akarná tartani. Azok a rétegek ugyanis, amelyek színházba még mindig nem csak a felhőtlen szórakozás végett mennek, hanem elsősor­ban az embert a maga teljességében, ha úgy tetszik nembeliségében megszólító esztétikai élményért, nem tudnak, s tán nem is akarnak annyit áldozni a mégoly színvonalas szórakoztatóipari termékekre, hogy azok rentábilisak lehessenek. S a magyar színházi hagyomány folytatói sem tudták s tán nem is akarták teljesen elvetni a tartalmas szórakoztatás elvét: még a gyakorlatilag prózai színházból musical színházzá lett Madách Színházban is bemutatnak időnként olyan zenés darabot, mint a Volt egyszer egy csapat című Webber-musical, amely az írországi protestáns-katolikus szembenálláson keresztül szólt a társadalmat megosztó értelmetlen gyűlölködés pusztító, embert nyomorító, tragikus voltáról. S műfajából adódóan olyan rétegekhez, fiatalokhoz is eljutott és meg tudta szólítani őket, akik egyébként tán soha nem találkoztak volna efféle problémafelvetéssel. Ez a mozzanat a finanszírozás szempontjá­ból válhat fontossá: Magyarországon valószínűleg jó ideig még a nívós kommersz is támogatandó, ha nyilván nem azonos mértékben is, mint a művész színház. A finanszírozás kérdése pedig már átvezet politika és művészet viszonyához: a társadalom értékrendjének változása markán­san érzékelhető a politika művészethez, ezen belül a színházhoz való viszonyában is. Mivel a színház már nem számít jelentős véleményfor­máló erőnek – gondoljunk csak bele, 1968-ban Prágában a színházak jelentették a bársonyos forradalom egyik legfontosabb szellemi, közéleti bázisát -, a politika számára elveszítette a jelentőségét. Hol vannak már azok a daliás idők, amikor lovas rendőrök vonultak a Vígszínházhoz a kaposváriak vendégjátékára tódulók kordában tartására?! A kultúra, így a színház is a politika számára a (presztízs)fogyasztás része lett, se több, se kevesebb, s ekként a politikának a finanszírozásban megmutatkozó viszonya a kultúrához, így a színházhoz is számszaki mutatók elvi alappá emelésében ölt testet – lásd a nézőszám, illetve az eladott jegyek száma mint meghatározó kritérium, vagy a felsőoktatásban a fejkvóta.

Ám hogy az utóbbi időben mind erőteljesebben nyer teret a gondolattalan tingli-tangli színpadjainkon, annak nem pusztán a kereskedelmi tévékkel versenyre kelő, a kapitalizmusból természetesen következő bevétel-centrikus szemlélet az oka, hanem mindenekelőtt a gondolattalanságban és gondolkodásnélküliségben érdekelt, azt preferáló, a háború előtti „békeidők" szellemiségét újraélesztő, mintának tekintő s a társadalomra rákényszeríteni igyekvő politika. Egy vidéki város egyet­len színházában mindig is játszottak operettet és vígjátékot, hiszen a különböző nézőrétegek megszólítása egyként feladat, ám a kaposvári színház az elmúlt évtizedekben arra nézve is jó példával szolgált (és jobb társulatokban akadtak, akadnak követői), hogyan válhat a legkönnyedebbnek tűnő mű is az emberi teljességet szolgáló társadalmi-pszi­chológiai önreflexióvá, szellemi és „élvezeti" cikké egyszerre – hiszen a kettő nem feltétlenül zárja ki egymást, mi több, az intellektuális inspiráció is lehet örömforrás.

Összegezve, sajnálatosan megállapítható tény, hogy a pártok vá­lasztási programjában jószerével egyetlen szó sem esett a kultúráról, ugyanakkor a színház az elmúlt két évtizedben mind markánsabban vált a politikai presztízsharcok részévé, vált egyre kiszolgáltatottabbá. Ennek oka mindenekelőtt az infrastruktúrában keresendő.

Színházi struktúra a rendszerváltás után

A rendszerváltást követő két évtized legfontosabb eredménye – bár vannak, akik ezt vitatják – a múlt rendszerben kialakult színházi struktúra megőrzése, ami lehetőséget teremt a társulati műhelymunkára, a reper­toárjátszásra, a művészi kockázatvállalásra. Vagyis a művészi kondíciók folyamatos karbantartására, fejlesztésére, alakítására, ami az egyéni művészsorsok szempontjából legalább olyan fontos, mint a társulatok egésze szempontjából. Korántsem beszélhetünk természetesen minden színház esetében valódi társulatról a szó alkotóközösség értelmében, de a társulati rendszerben legalább a lehetősége adott a tudatos építkezés­nek, a művészi arculat kialakításának, folyamatos formálásának.

A rendszerváltás után az állami és önkormányzati fenntartású szín­házak közül egyet sem kellett bezárni, mi több, hosszú vajúdás után új színház is alakult Szombathelyen, s az önállósodó, határozott művészi arculatot öltő, a volt Madách Kamarából Örkény Színházzá lett teátrum is a régi-új értékek közé sorolható. (A Nemzeti Színház fölépítéséről ebben a kontextusban csak mint az önmagának emlékművet állító agresszív hatalmi politika káros ténykedésének kínos mementójáról lehet beszélni – de erről később.)

A Thália Színház kisebb földrengésekkel járó metamorfózisai az Ari­zonától a Művész Színházon át ismét a Tháliáig, előbb társulattal, majd befogadószínházként; az Új Színház létrejötte az Arany János Színház­ból, majd váratlan átalakítása három év után; a Tivoli megépülése és gyors vezetőváltásai még a megnyitás előtt, s ezzel párhuzamosan az Állami Bábszínház osztódása Budapest Bábszínházzá és Kolibri Szín­házzá mind azt mutatják, korántsem volt olyan statikus ez a struktúra, mint amilyennek a változást sürgetők láttatni próbálták, csak éppen a koncepciózus szakmaiság hiányzott a váltások mögül, amelyek egy része ennek ellenére jól sült el. Igen jól prosperál például a gyerekeknek játszó Kolibri.

S a nézőszám sem csökkent jelentősen, még mindig 4-5 millió körüli az eladott jegyek száma, ami természetesen nem ugyanennyi színházba járó nézőt jelent, hiszen van, aki többször egy hónapban megy színházba, van, aki csak egyszer egy évben, a lényegen azonban ez nem változtat. (Az internetet használók számából sem tudható valószínűleg pontosan, hogy hányan kattannak többször is egy adott időintervallumban az adott portálra, avagy a látogatók közül hányan olvassák is el annak tartalmát, s hányan szörfölnek tovább, mégis hivatkozási alapul szolgálnak az efféle adatok például a nyomtatott sajtó példányszámaival, terjesztési mutatóival szemben.)

Az évtizedek óta időről időre fellángoló vitákban a struktúrát támadók mindenekelőtt annak merevségét szokták felróni, a társulati rendszer megkövesedett voltát s a finanszírozás aránytalanságait, nevezetesen hogy nem elég differenciált, nem kellően minőség-centrikus és nem elég rugalmas a támogatottak körébe tartozást – tehát a bekerülést és akár a kikerülést – illetően (és ebben van is valami). Tetszetős érvként pedig általában a magyar színházművészet alacsony színvonalára szokás hivatkozni, jóllehet az efféle általánosításnak ugyanúgy nincs értelme, mint az oktatás, az egészségügy vagy éppen a kritika színvonalát, minő­ségét illetően. Remek színházi műhelyek, nagyszerű alkotók ugyanúgy vannak a magyar színházművészetben, mint középszerű vagy éppen gyenge iparosok (ahogy mindenütt a világon, amiből a fesztiválokon, vendégjátékokon természetesen nem a szürke hétköznapok, hanem a kiemelkedő teljesítmények, a „bezzeg" produktumok látszanak csak jobbára), ám az „alkossatok remekműveket" zsdanovi direktívája ma már aligha elfogadható kultúrpolitikai alapelv. Kétségtelen ugyanakkor, hogy a finanszírozás differenciálása szükséges volna, miként ama kultúrpolitikai alapelvek megfogalmazása is, amelyek a differenciálás alapjául szolgál­hatnának. Eme alapelvek hiányoznak egyelőre nemcsak a színház, de a kultúrafinanszírozás egészére vonatkozó stratégia kidolgozásához is. S amikor az állami költségek visszaszorítása a fő trend – és nemcsak a világgazdasági válság következtében, hanem mindenekelőtt a fiskális szemlélet primátusa okán -, akkor kevés remény látszik arra, hogy a kultúrafinanszírozás ne a költségvetési alkuk mindenkori pragmatizmusá­nak legyen kiszolgáltatva, hanem stratégiai alapelvekkel megtámogatott célt szolgáljon.

A rendszerváltás a lehetőséget teremtette meg az új formák könnyebb, szabadabb létrehozásához (hiszen jelentős amatőrszínházi formációk korábban is működtek, gondoljunk csak a legendás Universitas együt­tesre, vagy a szegedi egyetem színpadára), az anyagi bázist pedig min­denekelőtt a Soros Alapítvány jelentette a struktúra átrendeződéséhez, a független színházi, stúdiószínházi kezdeményezések támogatásával.

A Soros Alapítvány kivonulása után gyakorlatilag a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) vette át teljes egészében ezt a funkciót, mindinkább átvállalva állami kultúrafinanszírozási feladatokat is, tovább mélyítve az állami tá­mogatás alapelveinek tisztázatlanságából következő anomáliákat. A költ­ségvetési finanszírozású kulturális intézmények, így a színházak esetében is jószerével az épületfenntartás és a bérek költségeit fedezi az állami, illetve az önkormányzati támogatás, az alaptevékenység, adott esetben az előadások létrehozásának költségeit azonban nem. Vagyis éppen annak a tevékenységnek a költségeit nem, amiért érdemes az épületet, az infrast­ruktúrát fenntartani. A függetlenek számára minimális működési hátteret a kulturális minisztérium független és vállalkozói színházak számára évente kiírt pályázata jelent, amely pályázaton a részvétel feltétele természetesen produkciók létrehozása, a produkciókra azonban ők is további pályázatok útján szereznek pénzt. Így eshet meg, hogy egy független színház együtt pályázik produkciós támogatásért az NKA-nál mondjuk egy olyan költség­vetési intézménnyel, mint az Állami Operaház.

A struktúraváltást szorgalmazók, bár a magyar színházról beszélnek, általában szemlátomást a budapesti színházi struktúrában gondolkodnak. Másként vetődik fel ugyanis mind a fenntartó felelősségének kérdése a profil meghatározását, az igazgatói kinevezéseket illetően, mind a finan­szírozás minőségelvű differenciálásának problémája egy vidéki város egyetlen színháza esetében, és másként a több mint egy tucat fővárosi színház esetében.

Fontos sajátossága ennek az infrastruktúrának – szemben a többi művészeti ággal -, hogy a színházépületek folytán erősen helyhez, mondhatni röghöz kötött, s ez alapvetően meghatározza az épületekben dolgozó művészek mozgásterét, lehetőségeit a helyi önkormányzatok fennhatósága alatt.

A struktúraváltást a magyar színház negatív megítélése alapján követe­lők csupán az okozatra reagáltak, az okokat nem firtatták. Holott a vidéki színházak jelentős részének gyenge művészi kondícióit nem vitatva, nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a metódust, ahogyan az elmúlt két évti­zedben az igazgatói kinevezések zajlottak. Ennek a metódusnak ugyanis a legfontosabb jellemzője az, hogy az önkormányzati fenntartású szín­házak – s ilyen tulajdonképpen az összes vidéki, s a legtöbb budapesti kőszínház, azaz költségvetési intézmény is – vezetőjét pályázat útján az önkormányzat nevezi ki, tehát egy politikai testület dönt a színház jövő­jéről. Művészi pályákról, művészsorsokról, hiszen egy színház arculatát, műsortervét, társulatának összetételét és művészi munkáját alapvetően az igazgató, illetve művészeti vezető határozza meg. A probléma nem új keletű, jóllehet csak most robbant be a köztudatba, amikor a 2008-as önkormányzati választások után a Fideszes többségű önkormányzatok rendre politikai szimpatizánsaikat nevezték ki színházak élére (Győrben, Sopronban, Székesfehérvárott, Kecskeméten, Veszprémben, Szolnokon), s ez nem minden esetben egyezett a szakmai kuratóriumok ajánlásával.

Amely szakmai kuratóriumok összetétele egyébként eleddig ugyanolyan esetleges volt, mint az, hogy figyelembe veszi-e az önkormányzati tes­tület a kuratórium ajánlását avagy sem. (Az esetek többségében nem vette figyelembe, vagy eleve úgy kérte fel a szakértőtestület tagjait, hogy biztosítva legyen a kívánt eredmény.)

E sorok írója már 2000-ben arra figyelmeztetett egy sajtópolémiában, amikor a szakmai kuratórium javaslata ellenére a jelentős fiatal rendező, Novák Eszter helyett a színész Kolti Helgát nevezték ki a veszprémi szín­ház élére, hogy természetesen akkor is politikai döntés született volna, ha történetesen a szakmai szempontok érvényesülnek az eredményben, hogy tehát nem pusztán a döntéssel, hanem a szisztémával van a baj. Nem lehet ugyanis a jó királyban bízni, megfelelő jogi kereteket kell teremteni ahhoz, hogy minden esetben a szakmaiság, a szakszerűség érvényesülhessen az ilyen döntésekben – ami természetesen nem je­lenti azt, hogy a szakma tévedhetetlen. A veszprémi esetet megelőzően, 1999-ben az akkor még Fideszes vezetésű szegedi önkormányzat az izgalmas, értékes három évadot maga mögött tudó, Szikora János ve­zetésével és Zsótér Sándor, Telihay Péter rendezői együttműködésével formálódó Szegedi Nemzeti Színház élére Korognai Károlyt, a Vígszín­ház színészét nevezte ki. 2001-ben Debrecenben történt hasonlókép­pen az igazgatóváltás, ahol a nagy tapasztalattal rendelkező rendezőt, Lengyel Györgyöt váltotta a színész Csutka István az igazgatói székben. Mindhárom esetben markáns mélyrepülés következett be a színház életében – s a sor folytatható. Ugyanakkor az ellenpróba is működött: Egerben, ahol az önkormányzat figyelembe vette a szakmai kuratórium ajánlását, Csizmadia Tibor rendező nagyszerű társulatot építve, izgalmas műsorpolitikával már a második ciklusát tölti, akárcsak Harsányi Sulyom László Tatabányán, vagy Tasnádi Csaba Nyíregyházán. Ezek a színházi alkotóműhelyek jelentős művészi értékeket hoznak létre, amelyek a ma­gyar színházművészet egésze szempontjából fontosak. Nincs ugyanis helyiérdekű színházművészet, csak egyetemes magyar színházművészet létezik. A film esetében ezt nem kell hangsúlyozni, az infrastruktúra követ­keztében ugyanis a filmművészet nem olyan kiszolgáltatott a politikának (legalábbis a helyi politikának) szakmai kérdésekben, mint a színház, nincsenek ilyen jellegű földrajzi kötöttségei. A színházra a (helyi) politika megpróbálja a maga ciklikusságát rákényszeríteni, választások után a maga klientúráját helyzetbe hozva. Nem véletlenül jött létre könnyeb­ben a filmtörvény, mint a színházi, vagy ahogyan végül is nevezik, az előadóművészeti törvény – a filmeseknek csak a legfelső szintű politikai vezetéssel kellett megvívniuk a maguk harcát a művészi szabadságért, a függetlenségért, a színháziaknak ezzel szemben helyi vezetőkkel kell viaskodniuk, mára már alkotmányos jogaikért, a művészi autonómiáért, a szólás, a gondolat szabadságáért.

Végtelenül szomorú példája ennek az egyik legfontosabb magyaror­szági színházi műhely, a kaposvári sorsa, amelyet nem átallott a város jobboldali többsége föláldozni politikai érdekek jegyében. Hogy nem másról van szó, azt a több évi huzavona nyilvánvalóan jelzi (egyébként az önkormányzatok általában nem is igen titkolják szándékaikat, legfeljebb a magyarázat álszent). Ennek során előbb a leköszönni készülő Babarczy László volt kénytelen meghosszabbítani három évvel a mandátumát, mert a város vezetése nem akarta elfogadni a belső utódlás tervét, majd az önkormányzat több körben, többeket meghívott a pályázatra, közismerten jobboldali elkötelezettségű művészeket természetesen, akik között volt markáns színházteremtő, de nyilvánvalóan nem a kaposvári társulat karakterében, stílusában, művészi törekvéseiben gondolkodó rendező, és volt másutt már kudarcot vallott színházvezető – mindegy, csak ne maradhasson érintetlenül a kaposvári szellem, amelyet már betiltatni is megpróbáltak, miként arra a korábbiakban utaltam.

Az is igaz, hogy a színházi szakma – éppen az infrastruktúra miatti kiszolgáltatottsága révén – korábban sem mutatott harcos ellenállást, olyan súlyos kérdésben sem, mint a Nemzeti Színház felépítésének ügye. Bár a színháziak érdekérvényesítő képessége ismertségük okán elvileg még mindig lényegesen jobb a társadalom más rétegeiénél (jóllehet éppen eme ismertség ereje kopik a színház társadalmi szerepének fent vázolt módosulása, illetve a művészet kiszorulása okán a médiából), minden ellenállás nélkül megtehette az Orbán-kormány, hogy érvényes szerződést és szakszerűséget semmibe véve építse meg a maga presz­tízsszínházát, a Nemzetinek nevezett teátrumot. Természetesen nem Bán Ferenc pályázaton nyertes, szakmai konszenzussal elfogadott terve alapján, és nem az 1998-ban még a Horn-kormány által az Erzsébet téren elhelyezett alapkőre, hanem Siklós Mária korszerű színjátszásra kevéssé alkalmas elképzeléseit megvalósítva a Duna-parton, s leváltva a majdani használókat is. Míg ugyanis az Erzsébet téren a Bálint András vezette leendő társulattal közösen gondolkodva épült volna a színház, Siklós Mária korszerűtlen, akusztikailag és a színpad láthatását tekint­ve is problémás épülete az Orbán-kormány által kinevezett Schwajda György kormánybiztosi közreműködésével épült föl 2002-re (a kaposvári társulat élére tavaly kinevezett igazgatóként az ottani színházépület re­konstrukcióját is feltehetően ő irányítja majd), s avattatott fel a választá­sok előtt nem sokkal. A történethez az is hozzátartozik persze, hogy az alapkőletétel is kampányidőszakra esett négy évvel korábban, s hogy valójában a Nemzeti Színház építésének XIX. századi problematikája már akkor, 1998-ban is idejétmúltnak, fölöslegesnek tetszett – viszont kétségtelenül felépülhetett volna egy új, korszerű színházépület -, pusztán politikai gesztusként volt értelmezhető, politikai jelentőséggel bírt. A szakma tehetetlenségének oka mindenekelőtt az egzisztenciális kiszolgáltatottság volt, hiszen a színházművészet rendkívül pénz és infrastruktúra-igényes. Létezik persze a szegényszínház fogalma, és valóban mind többen csinálnak színházat függetlenek pincében, pad­láson, lakáson, sufniban – szellemi és/vagy egzisztenciális értelemben függetlenek egyaránt -, az egyik legkomplexebb művészeti ág hosszú távon és alapvetően mégsem mondhat le a vizuális- és akusztikai ele­mek, hatások összetettségéről (ami meglehetősen technikaigényes), nem művelhető magányosan egy szobában, miként az irodalom vagy a képzőművészet. Ám az ellenállás elmaradásának másik oka a kétféle de­mokrácia-felfogásban rejlik. A protestálást ellenzők akkor azzal érveltek, hogy aki a pénzt adja, az diktál. E felfogás szerint az állampolgár négy évente a választásokon teljes egészében átruház minden döntési jogot és felelősséget választottjaira, a kormányra és a parlamentre. Az ellen­állás híveként magam azzal érveltem, hogy a négy évente megválasztott törvényhozás, élén a kormánnyal nem a saját pénzét osztja újra, hanem az adófizetőkét, vagyis mindannyiunkét, szakmabéliek és szakmán kí­vüliek adóforintjait, joga tehát mindenkinek, így a szakmának is elvárni a szakszerűséget, illetve elősegíteni a szakszerűség érvényesülését. S így van ez bármely más területen is. Az adófizetők pénzére való hivatkozás ugyanakkor – ezt be kellett látnom az idők során – vészes demagógiához is vezethet, de ez messzire visz a tárgytól. Miként az önkormányzatiság fogalmának értelmezése is, ami meglehetősen távol esik a mai politikai intézményrendszer működésétől és tartalmától. Ám mivel ez a politikai intézményrendszer a kerete a színházak működésének, ez a fajta politikai figyelem, gondolkodásmód, a politikai presztízsharc és erőfitogtatás ha­tározza meg azóta is a politika viszonyát a színházhoz, ennek ellenében, a szakszerűség érvényesülésének védelmében a törvényi szabályozás látszott az egyetlen megoldásnak arra, hogy például az igazgatóváltás, a pályázatok kiírása szakszerűen történjék. Hogy ne kerülhessen sor például a szerződtetési időszak után igazgatóváltásra, amikor az esetleg elküldött színész már nem tud mihez kezdeni; ne lehessen három évnél rövidebb időre kinevezni igazgatót, ahogyan korábban Miskolcon, majd Kaposváron tette az önkormányzat, áthidaló megoldásként egy évre szóló kinevezésekkel, ami művészi értelemben a társulatok számára elvesztegetett idő; s ne legyen figyelmen kívül hagyható a meghatáro­zott módon, szakmai szervezetek delegáltjaiból összeállított kuratórium véleménye stb.

Fonák módon végül a törvény-előkészítés sem a szakma kezdemé­nyezésére, hanem miniszteri felvetésre indult el – nézetem szerint az imént említett okokból. S a két éves szakmai egyeztetések után elkészült törvény végül éppen ezt a problémát nem rendezi megnyugtatóan, a tamáskodókat igazolva, akik a szakmán belül mindig azzal hárították el a törvényi szabályozás kezdeményezésének gondolatát, hogy az önkormányzati törvénnyel szembe menni úgysem lehet, márpedig an­nak módosítására volna szükség ahhoz, hogy a szakmai kuratóriumok érdemi jogosítványokat kaphassanak, illetve hogy a felállításuk módja is megfelelőképpen szabályoztathasson.

A parlament által 2008 decemberében elfogadott előadóművészeti tör­vény működőképessége majd elválik a gyakorlatban. Annyi bizonyosnak tetszik, hogy rugalmasabbá teszi a struktúrát a színházak kategóriába sorolásával és a regisztráció intézményével, ami röviden összefoglalva annyit tesz, hogy a különböző alkotóműhelyek meghatározott kritériumok alapján regisztrálhatnak az egyes kategóriákba, s ennek alapján kaphat­nak állami támogatást. Szabályozottá válik tehát a támogatottak körébe való bekerülés, aminek szükségességét markánsan vetette fel az utóbbi tíz évben a Krétakör Színház vagy a Pintér Béla és Társulata, a Stúdió „K", Bozsik Yvette, Frenák Pál, a Tünet Együttes, Horváth Csaba nem­régiben alakított ForteDance nevű társulatának létrejötte és működése, hogy csak néhány kiemelkedő alkotóközösséget említsünk a teljesség igénye nélkül. További előnye lehet a törvénynek a többletforrás biztosítá­sa a terület számára, valamint adókedvezmény formájában a magántőke tervezett bevonása a finanszírozásba, nem szólva a speciális munkajogi szabályozásról. A részletekről még nyilván sok vita fog zajlani, merthogy az ördög, mint tudjuk, ezekben lakozik.

Van azonban egy mind nehezebben megválaszolható elméleti, egyszersmind gyakorlati kérdés: hogyan biztosítható, hogy a szakmai érdekek képviseletére hivatott szakmai szervezetek valóban szakmai érdekeket és ne politikai érdekeket képviseljenek? Egyáltalán, milyen alapon tekinthető egy szakmai szervezet reprezentatívnak? E probléma ugyancsak messze túlmutat a színházművészet terrénumán, a civil szféra érdekérvényesítő képességének és ellenőrző funkciójának álta­lánosabb problematikája felé, ám éppen a törvény-előkészítés időszaka tette rendkívül aktuálissá, amikor is jobbára az említett újonnan kineve­zett színházigazgatók megalapították a Magyar Teátrumi Társaságot, mondván, a Magyar Színházi Társaság, amely 47 budapesti és vidéki színházon, továbbá 9 vidéki bábszínházon kívül többek közt olyan szak­mai szervezeteket tömörítő ernyőszervezet, mint a MASZK Országos

Színészegyesület, a Független Színházak Szövetsége, a Szabadtéri Színházak Szövetsége, a Magyar Látvány-, Díszlet- és Jelmeztervező Művészek Társasága, a Magyar Színházrendezői Testület, a Színházi Dramaturgok Céhe stb., nem képviselte kellőképpen az ő érdekeiket (mármint az általuk képviselt intézményekét) az egyeztető tárgyalások során. A törvény-előkészítés utolsó fázisában tehát azzal az igénnyel léptek fel, hogy önálló tárgyalópartnerként velük külön konzultáljon a miniszter, illetve a minisztérium. A 11 tagot számláló Magyar Teátrumi Társaságot alapító színházak egyébként tagjai a Magyar Színházi Tár­saságnak, ekként az előkészítésben részt vehettek és részt is vettek. Meglehet, kritikai észrevételeikben még igazságaik is vannak. Hogy azonban alapvetően politikai indíttatású szervezetről, érdekközösségről van szó, azt bizonyítja, hogy kiáltványukkal a Fidesz honlapján lehetett először találkozni. Márpedig a szakmai konszenzusra törekvés helyett a pártpolitikai megosztottságot nemcsak elfogadni, de szolgálatába állni és kiterjeszteni a művészet ettől alapvetően idegen terrénumára, meg­lehetősen kétes vállalkozás és súlyos felelősség.

Egy alkotó, egy műhely művészi súlya, hitele nyilvánvalóan nem ala­pozható meg sem politikai kinevezésekkel, sem efféle szervezetek létre­hozásával, azt kinek-kinek magának kell megteremtenie. Ám ha a politika kellő önmérséklet híján nem hajlandó tiszteletben tartani a szakmai érdekeket és előnyben részesíteni a szakszerűséget az ideologikummal szemben – és ebben még partnerekre is lel a szakmában -, annak a terület egésze látja súlyos kárát, és még tágabb összefüggésben a társadalom egésze.

A színházművészet az elmúlt két évtizedben gyönyörű példáját adta Romániában, hogy mennyire politikafeletti tud lenni, mennyire egyete­mesen emberi tud lenni. Román rendezők erdélyi magyar színházakban remek előadásokat hoztak létre, mint ahogy magyar rendezőket is hívnak rendre dolgozni román színházakba – az együttműködés alapja a művé­szi hitel, semmi más. Ott is próbálkozott a politika megbontani az efféle normális együttélést, Székelyudvarhely korábbi polgármestere, Szász Jenő nem hagyta például, hogy a néhány év alatt izgalmas műhellyé érő színház társulatát továbbra is Szabó K. István rendező vezesse, aki fiatal román rendezőket rendszeresen vont be a közös munkába. És megpró­bált a politika a temesvári magyar társulat élére is politikai kinevezettet állítani, a romániai színházi törvény azonban megfelelő jogi hátteret nyújtott ahhoz, hogy ha csak utólag, per árán is, de megakadályozható legyen a politika térnyerése a szakmaisággal szemben.

Nemrégiben egy a válságkezelés problémáival foglalkozó értelmiségi konferencián az egyik felszólaló arra buzdított, próbálnánk meg Magyar­országon mindenekelőtt a magyar-magyar párbeszédet megteremteni. A polgári együttélés minimumát megcélozni mint maximumot – pillanat­nyilag valóban ez tűnik a legnehezebbnek. Itt tartunk a rendszerváltás huszadik évében.

„meglepődni nem filozofikus dolog" (Walter Benjamin)

 

„Véleményem szerint Almási Miklós könyve rossz könyv, még akkor is, ha az eladási statisztikák esetleg mást mutatnak (erről nincs ismeretem). Nem azért, mert… nem ad választ a címben feltett kérdésre, nevezete­sen hová is tűnt az a rengeteg pénz, hanem azért, mert gyenge szakmai alapokon nyugszik, tele van pontatlansággal, vitatható megállapítással. Felszínes, így sokak számára könnyen felfogható magyarázatot ad a válságról, ezáltal megtéveszti és félrevezeti a téma iránt érdeklődő laikus közvéleményt." Az idézet egy szakközgazdásztól származik, és jól mutatja a szakközgazdaságtan tipikus – belső horizontú – szemlé­letmódját.

Ezek szerint a szerző félrevezeti az olvasót, mert vitathatóan használ egyes szakmai kategóriákat és szaktudományosan (közgazdaságtanilag) nem egzakt.

Idézek egy másik véleményből is: „Egy helyen Almási Miklós visszalép a pénzügyi válság mögé… , és a globalizációt (pontosabban annak új korszakát) teszi meg a válság általános okává. Ebben én nem vagyok biztos; szerintem a globalizáció ebben a válságban egészen más szere­pet játszott. A globalizáció csaknem harminc évre működőképessé tette a deregulált és liberalizált pénzügyi piacokat, és ezáltal azt az illúziót keltette, hogy ennek talán sohasem lesz vége. Így a globalizáció inkább a válság kitolásában, és nem előidézésében játszott meghatározó sze­repet."

Ezek szerint a szerző – sarkosan fogalmazva – félrevezeti az olva­sót, mert a pénzügyi válság valójában nem egyszerűen a globalizációs folyamatnak, hanem rendszerhibának, a tőkés rendszer kiküszöbölhe­tetlen hibájának a következménye. Azt az illúziót kelti, hogy a válság orvosolható, pedig maga a rendszer menthetetlen. A recenzens – jól láthatóan – nem szakközgazdaságtani, hanem szélesebb, átfogó hori­zontú társadalomtudományi (filozófiai) szemléletmódot alkalmaz. Nem szakmailag szűkíteni, hanem a valóságegész felé tágítani szeretné a probléma megközelítését. Innen tekintve szükségképpen más a látvány, mint a szaktudomány belső nézőpontjából.

A könyv, amely a fenti eltérő véleményeket kiváltja, Almási Miklós: Hová tűnt az a rengeteg pénz? Válságkönyv című műve.

I. Az újkapitalizmus – ahogy Almási látja

Milyennek látja a szerző korunk társadalmát, vagyis – mint nevezi – az újkapitalizmust?

Korunk emberének viselkedését a költekezés parancsa vezérli. Fo­gyasztói életstratégiára szocializálódunk. „Ma olyan kulturális környezet van kialakulóban, ahol a költekezés parancsa lett az erősebb, legalábbis a virtuális világában (Vagyis a valóságban…)." „A pénzkiadás virtuális pa­rancsként működik, észre sem veszed, hogy ennek engedelmeskedsz." A költekezési parancsot elfedi a felszólítás csomagolása, ami nem a pénzkiadásról szól, hanem arról, hogy érezd jól magad. „A társadalmi parancs mégis csak úgy szól – reklámtól a tárgyak nyelvéig – hogy költsd a pénzt."

Költekezésünk forrása, fedezete egyrészt önmagunk eladása, más­részt a hitelfelvétel, az eladósodás.

Az öneladás kényszere szembetalálja magát „a tőke »flexibilis munka-erő« iránti igényével". A munkahely bizonytalansága, a jövedelemszerzés ingatagsága kiszolgáltatottá teszi az egyént. Ide-oda dobódik annak megfelelően, hogy hol hajlandók megvásárolni a tudását, a munkaerejét. Kapkodás, rohanás, a létbiztonság hiánya, az életfolyamat szétesettsége jellemzi napjait. A korunkban bekövetkezett markáns fordulat: „meg kell tanulni mindent röviden intézni… egész életünk egypercesekre esett szét… általános életstratégia lett belőle. Csak így lehetsz sikeres… Máskor is volt ilyen, de most – az újkapitalizmus nyomása alatt – szociálpatológia lett belőle". Mindennapjainkat átszövi a fogyasztás­kényszer utáni – mondhatni – második parancsolat: feledkezzünk bele az „egypercesekbe"! Közben lemaradunk mindarról, ami csak kemény időráfordítással élvezhető.

Az egyik oldalon fogyasztói, a másik oldalon „egyperces" világ foko­zottan befolyásolja a fiatalok szemléletét és gyakorlatát. Ők a legkiszol­gáltatottabbak, a legsebezhetőbbek.

Az újkapitalizmus igényei kitermelnek egy – úgymond – „új ifjúságot". „A bizonytalanság, mint alapvető közérzet, ami ezt a generációt jellem­zi: a bizonytalanság, hogy az élet meghatározó keretei helyett minden cseppfolyós, nincs mihez igazodni, nincs hol otthon lenni, nincs hol identitásra találni."

Leginkább a fogyasztói értékrendben lelnek otthonra a fiatalok. „Eufé­mizmus, hogy a reklámok célközönsége a tizennégy-huszonnégy közötti generáció. A tétel valójában azt jelenti, hogy ezt a korcsoportot lehet a legkönnyebben elkábítani. Ők gyorsabban tapadnak a légyfogóra (média, reklám, trend, márkamánia, kortárscsoport stb.). Beleszülettek, nekik úgy tűnik ez A VILÁG, s ezen kívül nincs is más. Erre ébredtek."

Az „új ifjúság" számára a fogyasztás mellett a másik vonzerő a gyors, rövid távú érvényesülés igézete. Ennek legcsábítóbb eszköze a külső megjelenés. A sikernek ára van: követni kell az éppen aktuális szépségeszményt, „a sztereotípiának kell megfelelni". Erre az igényre külön sikeripar (szépségüzlet, „testbiznisz") települ rá. Virágzik „a test üzleti gyarmatosítása". „Uniform és diktatórikus" szépségideál formálja a testet. Ki kell alakítani „az egyvonalú szépségimázst, aztán ráereszteni a gyártósort: legegyszerűbb (leginkább elterjedt) a fogyókúra szalon, kúra, szanatórium… Aztán, ha az nem segít, jön a plasztika, szilikon, kozmetikumok, fitneszstúdiók – mindenhol pénztárhoz kérik a szeren­csétlent …" A piacon egyaránt megkörnyékezi a hizlalóra szabványo­sított „kajaipar" és az esztétikusra szabványosított „szépségipar". Az áldozat többnyire mindkettőnek behódol. (Az Egyesült Államokban a szépségipar adja a nemzeti jövedelem 12%-át, miközben a lakosság 60%-a túlsúlyos.)

A gyors érvényesüléssel kecsegtető szépségüzletbe beszállni azt jelenti, mint az önelfelejtés, önelvesztés útját választani. „A szépészeti átalakításban az identitás válik kérdésessé: az áldozatnak kicserélik ar­cát, alakját – mennyiben marad az, aki volt? Álmaival lesz azonos, vagy mások álmaival?… Pedig mások álmait viselni kockázatos, ehhez test­ben alkalmazkodni veszélyes: el kell felejtened önmagad… Az leszel, akit Giorgio Agamben »tartalom nélküli embernek« nevez."

Fiatalok és idősebbek mentalitásának a megváltozása, uniformizálása új társadalmi tagolódással jár együtt. Almási szerint az emberek szem­léletében és viselkedésében tetten érhető alternatívának megfelelően „új »osztálykülönbség« van kialakulóban: egyfelől vannak azok, akik elhiszik, amit a tévében látnak – akik palira vehetők -, és vannak, akik kikapcsolják, nem dőlnek be, röhögnek a rászedetteken … És ez az »osztálykülönbség« végighalad az egész társadalmon: értelmiségiek közt is akad, aki fel sem néz a magazinból, élvezi a showműsort (és az azt kísérő pletyka-reklámot), és proli is akad, aki tudja, hogy átverésre megy ki az egész. Az egyik kikapcsol, és felfedezi a biciklit, hobbit, vagy az olvasást – a másik a tévéműsort nézi, komputeres játékokkal játszik, és addiktológiai eset lesz belőle."

A fogyasztói életstratégiának – az öneladás mellett – a másik kelléke a hitel. A fogyasztók többsége nem képes annyi pénzt keresni, amennyi ahhoz szükséges, hogy az elvárt szinten végre tudja hajtani „a költekezés társadalmi parancsát". A parancs teljesítéséhez hiteleket kell felvennie. Az adóssá váláshoz „előzékeny" partner a bankrendszer, amely „a mesterséges kereslet-generálás" érdekében boldognak-boldogtalannak hitelez. A fedezettel rendelkező „jó adósok" fogytával a bankok beérték a „rossz adósokkal" is: „minimális hitelvizsgálattal tukmálták az embe­rekre a hiteleket". A behajthatatlan adósságok – jól előre látható módon – hitelválságba, pénzügyi válságba torkollanak. „A kilencvenes évektől kezdve annyi hitelt helyeztek ki, és akkora kölcsönöket vettek fel, hogy a világ összes pénze sem lett volna elég a visszafizetéséhez. Vagyis a válság legegyszerűbb magyarázata az lehetne, hogy abszurd módon elszaporodtak a hitelek."

Ami kicsiben, az egyénekkel történt, az történt nagyban, nemzetgazda­sági szinten az Egyesült Államokkal. „Az olcsó pénzkínálatot Kína irdatlan valutatartaléka – és Amerikába ömlő pénze – tette lehetővé: az amerikai jólétet (és hitelakkumulációt) Kína teremtette meg."

Fogyasztási hitelek nélkül nincs kellő vásárlóerő, ezért lefagy a ke­reskedelem. Ez magyarázza, hogy kulcsszerephez jut a bankszektor, a pénzügyi szektor. A gazdaságban a pénzpiac meghatározóvá válik: „a pénztermelés a vezető iparág". Termelés és profittermelés elválik egy­mástól. Az újkapitalizmusban a gazdaság látványosan megkettőződik a reálszférára és az attól elvonatkoztató virtuális szférára. A reálszférában zajlik az áruk termelése és értékesítése. A nem reálszféra a termeléstől független, a termeléssel szemben önállósult, önjáróvá vált pénzügyi műveletek területe, amely átmenetileg az előbbinél jóval nagyobb nye­reségeket produkál. Burjánzásnak indulnak különböző fiktív pénzügyi eszközök.

Almási hivatkozásai szerint a termelőtőke profitjának tízszeresét lehet kinyerni a virtuális gazdaság spekulációs piacán. A pénzintézeti műveletek 80-90 százaléka nem kapcsolódik a reálgazdasághoz. (Az Egyesült Államokban a jövedelmek kétharmada a pénzügyi szférából származik.) Uralkodó szerepre tesz szert a fiktív pénz: a bankok a tőkéjük harmincszorosát is kikölcsönzik. Úgymond „hitelzsonglőrködés" és fiktív pénztömegek felhalmozódása folyik. A rendelkezésre álló technikai se­gédeszköz az elektronikus pénz: olyan pénz, amelynek nem kell valósan létezni, csupán az adott számlán megjelenni. Pezseg a részvény- és kötvénypiac. Elszaporodnak a „fedezet nélküli bóvlikötvények". A be­fektetők pénzével nagy pénzügyi játékok zajlanak a fedezeti alapoknál, a nyugdíjpénztáraknál, a biztosítóknál, a befektetési alapoknál. Nem a saját pénzüket kockáztatják.

Szabad vadászmező a pénzügyi spekuláció számára a derivatívák (származtatott értékpapírok) adásvétele. Ez a fikciókkal való üzletelés területe. „De olyan fikció, ami, ha kellő nagyságrendben játsszák, igazi milliókat hoz." Opciót, vásárlási lehetőséget vásárolok (amely lehetősé­get azután továbbértékesíthetek). Határidős vásárlásra tett ígérettel – a remélt előnyös árfolyamon – kötöm le a jövőbeni adásvételt stb.

A pénztőke térhódításának fokozatait Almási így foglalja össze:

„A rendszert illetően igazi veszélyforrás a pénzügyi eszközök műkö­désének absztrakt szerkezete. Az absztrakció első fokozata a termelő­üzemtől leszakadó részvényárfolyam… Az absztrakciónak erre az első szintjére épül a második: a részvényeket határidős és opciós piacokon is adják-veszik. Itt már a részvényt kell »valósnak« tekintenünk, az opció ehhez képest a vásárló és az eladó »elképzelése« arról, mi fog történni az adott értékpapírral három vagy, mondjuk, hat hónap múltán. Erre a második emeletre épül az absztrakció harmadik szintje, ahol az opciók szolgálnak a derivatívák alapjául – pl. a nemzetközi piacon az egyes országok közötti kamatmozgások kiküszöbölésére. Ezen a harmadik szinten aztán már végképp eltűnnek az »alap«, a termelő üzem reális folyamatai, itt már a virtuális valóság körében járunk, ugyanakkor a derivatívák éppoly reálisan adható-vehető »árucikkek«, mint maga a gyár. Sőt, ezeknek a bonyolult pénzügyi eszközöknek a piaci sorsát végül is a valós cég gazdasági teljesítményének kellene befolyásolnia – természetesen a kereslet-kínálat egyenlegén keresztül. Csakhogy a »valós teljesítményről« alkotott fogalmunkat már eltorzította a sok eme­letnyi absztrakció. Mintha az üzletelés a virtuális valóságban folyna. (S mint a válság megmutatta: ott is folyt.) Csak a »valóság eltűnésének« folyamata nem látszik."

A „Válságkönyv" tanúsága szerint Almási ingadozik abban, hogy mi a válság és a rendszer kapcsolata. Nem foglal állást egyértelműen a kettő viszonyáról. „Az ipari társadalom… – írja – az általa létrehozott kockázatokból húz hasznot. A kockázatoknak leküzdésükkel együtt kell növekedniük. Nem szabad okaikat megszüntetni. Mindennek a kocká­zatok kozmetikázásának keretei között kell végbemennie: csomagolás, tüneti károsanyag-csökkentés, tisztító szűrők beépítése a szennyezés forrásainak megtartása mellett." Tehát nincs túl jó véleménnyel a tőkés rendszerről. Az esetek többségében mégis – úgy tűnik – bízik a rendszer megjavíthatóságában. A kapitalizmust – úgymond – az „újkapitalizmus", a spekulatív tőkének a reálgazdaságra való rátelepedése rontja meg.

A szerző szerint a válság végső kiváltó oka a túlfogyasztás. A „köl­tekezési parancs" nyomásának engedve többet akarunk fogyasztani a vásárlóerőnknél – ezt finanszírozzák a pénzügyi szféra eszközei. Túlfo­gyasztási igényünk miatt épülnek ki az eltúlzott termelői kapacitások. „A pénzszféra harminc éven át a túlfogyasztás finanszírozására teremtett légiónyi eszközt. Illetve fordítva: olyan hitelkínálatot, ami a túlfogyasztást serkentette. A túlfogyasztás viszont hozta a felesleges kapacitásokat."

A válságból való kilábalás útja a következő. A túlfogyasztást megfé­kezendő, vissza kell nyesni a termelési kapacitásokat. „A kapacitások 20%-os (végleges) leépítése mentheti meg a gazdaság maradékát. De ami megmarad, talán vaskosabb fellendülést fog generálni …" Vissza kell térni a pénzügyi műveletek szabályozásához: a vásárlási igények mérséklésével megfegyelmezhetők a pénzpiacok.

Íme, a vázolt jövő: „Amerikát tekintve optimista vagyok: ott gyorsan le fogják kavarni a válságot. Európa nehezebb szülés lesz, Kelet-Európa néhány országát (hazánkat is) – az új ígéretek dacára – pedig engedik vergődni, esetleg hagyják bedőlni, hogy mentsék saját gazdaságu­kat – egyedül pedig Magyarország sem képes egyről a kettőre jutni. Kvázigyarmatosító attitűd."

Ezek szerint tehát – bár ennek komoly ára van – a rendszer gyógyít­ható. A válság végső kiváltó oka az emberek túlfogyasztása. De mi váltja ki belőlük a túlfogyasztást, a túlköltekezést? Miért tolonganak olyan áruk megszerzéséért, amelyeket azután alig-alig használnak? Miért teszik kockára egész jövőjüket a mértéktelen eladósodással? Miért kapják a „költekezés parancsát", és miért hajtják azt végre? Pusztán szubjektív szeszélyüknek engedelmeskednek? Almási nem teszi fel ezeket a kér­déseket. A hivatkozott filozófus recenzens viszont mintha éppen ezt a továbbkérdezési hajlamot hiányolná.

II. Hogy tanultuk az iskolában?

Mit tanultunk annak idején, a hetvenes években egy mezei (azaz nem közgazdasági) egyetemen a kapitalizmus természetéről és történeté­ről?

A vagyonosodó polgárságnak szüksége volt a gazdasági vállalkozás szabadságára, szüksége volt a piaci verseny szabadságára, szüksége volt személyében szabad (létfenntartási eszközök nélküli, azaz bérmun­kára kényszerülő) embertömegre. Gazdasági szükségletét a szabadság eszméjébe csomagolva jelenítette (jeleníttette) meg. Kiharcolta (kiharcoltatta) a kereskedelem szabadságát. Amikor az ipari tömegtermelés igényelte, akkor Európában a feudális jobbágyok felszabadítását. Amikor az ipari tömegtermelés igényelte, akkor Észak-Amerikában a rabszolgák felszabadítását. (A személyi szabadság és a rabszolga-felszabadítás nemes eszméje mögül rendre kikandikál a gazdasági érdek.) A versengés szabadsága (és a piacon maradás feltételeként a versengés kényszere) eredményeként a gazdaság prosperált. A gazdagodásra, növekedésre alapozott tőkés rendszer társadalmi jótéteménynek mutatkozott.

Nehézségek akkor kezdődnek, amikor az ipar zavaróan többet termel, mint amennyi árura megvan a vásárlóerő, a fizetőképes kereslet. Cikliku­san ismétlődő túltermelési válságok jelentkeznek. Üzemeket leállítanak, munkásokat elbocsátanak. A tőkés gazdaság egyensúlyi állapotát tehát a piac nem teremti meg, hanem a válság fagyasztja be, rombolja le a fölöslegesnek tűnő kapacitásokat, tendenciájában létrehozva ezzel a felvevőpiaccal arányos termelést, kínálatot. Azután minden kezdődik elölről, és a történet ciklikusan megismétlődik.

A rendszer működésébe az is belezavar, hogy – a túltermelési vál­ságoktól nem függetlenül, de azokra nem visszavezethetően – a bér­munkások kezdenek megszerveződni: különböző gazdasági és politikai követelésekkel állnak elő.

A kialakult helyzetben az egyes tőkés (illetve tőkéscsoport) vállalko­zásának és a magántőke rendszerének (az össztőkének) az érdeke elválik egymástól. Az egyes tőkés (a magántőke tulajdonosa) általában a nyereség – rövid távú – maximalizálására, ezért gyors növekedésre törekszik. (Erre kényszeríti a verseny.) Ez azonban túltermeléshez, mun­kásellenálláshoz stb. vezethet. Az egyes tőkés (tőkéscsoport) a rövid távú nyereségmaximalizálással a termelés folyamatosságát és a rendszer stabilitását veszélyezteti. Gazdasági viselkedése szembekerül a tőke­struktúra (össztőke, tőkés rendszer) hosszú távú érdekeivel. A tőkések összességének (az össztőkének) érdeke: a rendszer fenntartása, vagyis a nyereségorientált termelés lehetőségének folyamatos biztosítása. Ezért kialakítja saját államát, amelyet – a rendszer fenntartása céljából – adó-szedési jogosítványokkal ruház fel. (Persze a tőkésállam működése nem egyszerűen a tőke puszta reflextevékenysége!) Az össztőke érdekeit megtestesítő állam politikai eszközökkel fékezi a tőke korlátlan piaci mozgásszabadságát, ezáltal megóv attól, hogy az egyes magántőkék mohósága a rendszer pusztulásához vezessen. A rendszer további ne­hézsége, hogy nagyobb beruházásokhoz (pl. útépítés, vasúthálózat kiala­kítása) nincs elég magántőke, illetve nem kifizetődő magántőkét költeni olyan beruházásokra, amelyek a magángazdagodáshoz szükségesek, de nyereséget nem hoznak (pl. iskolarendszer). A feladat ellátásáról az állam gondoskodik. A magántőke tehát gazdaságilag rászorul az államra: az össztőke gazdasági érdekeinek állami képviseletére.

A magántőke közvetlenül politikailag is rászorul az államra, mint az össztőke érdekeinek állami képviseletére. Rászorul arra, hogy az állam megfékezze a tulajdonnélküliek lázongását. Rászorul arra, hogy az állam szociális intézkedésekkel mérsékelje a társadalmi konfliktusokat. Rászorul arra, hogy a tőkésállam jogilag és rendőrileg védelmezze a magántulajdont (vagyis a tulajdonnélkülieknek bérmunkásként való újratermelését) stb.

A polgári termelés első fázisában az áruk kis költséggel való előállítá­sa van a középpontban – a nagy haszonnal történő eladás érdekében. Később (némelyeknél, pl. Malthusnál, John Stuart Millnél már korábban is) tudatosul: önmagában az olcsó termelés nem hoz nyereséget, hiszen a termelést nem a kereslet, hanem a termelési kapacitás irányítja. Így eladhatatlan áruk tömege keletkezik. (Hiába olcsó az áru, ha nem lehet eladni. Gazdaságtani szakzsargonnal: a nyereséghez az értéktöbblet termelése mellett az értéktöbblet kereskedelmi realizálása is elenged­hetetlen.) Állandó igény mutatkozik új belső és külső felvevőpiacok teremtésére. Létrejön a világpiac, terjeszkedik a világkereskedelem. Rendelkezésre állnak a politikai és gazdasági gyarmatok piacai. Idővel új nemzetközi kereskedelempolitika formálódik: hitelt adok, hogy megvedd az áruimat. (A kelet-európai piacnyitás is szervesen illeszkedik ebbe a sorba.) A felvevőpiacok külső terjeszkedésében döntő szerep jut a poli­tikai államnak (államoknak), majd az érdekérvényesítésüket megnövelő nemzetközi szervezeteknek.

Hasonló folyamatok zajlanak a belső piacokon. Megszületik a felisme­rés: a tőkés nemzetgazdaság számára a fizetőképes kereslet biztosítása nem kevésbé fontos, mint a gazdaságos árutermelés. A fizetőképes kereslet termelése két összetevőből áll: 1. Vásárlóerő biztosítása, vagyis kellő jövedelem tömegméretű létrehozása. 2. A keresletre, vásárlásra való hajlam termelése: reklám stb. segítségével új szükségletek kialakítása, a fogyasztási igény nagymérvű kiterjesztése. (Almási által is használt, de a 19. századi szakirodalomból származó kifejezéssel: szükségletek tukmálása.)

A tőkésállam itt is a magántőke segítségére siet. Hogy vásárlóerőt teremtsen (valamint hogy a rendszerre veszélyes társadalmi feszültsé­geket csökkentse) olyan munkaerőt, szolgáltatást, árut is megvásárol, amelyet a szabadpiac visszautasítana. 1. A rendszer működését előse­gítő bérmunkások (állami alkalmazottak) egyre növekvő tömegét foglal­koztatja és látja el jövedelemmel. Ez a – Malthus kifejezésével – „nem termelő, csak fogyasztó osztály" kulcsszerepet játszik a piaci egyensúly javításában. 2. Olyan foglalkozások (ezáltal jövedelmek) tömegét hozza létre, illetve támogatja különböző eszközökkel, amelyek feladata újabb és újabb fogyasztói vágyak felkeltése. 3. Olyan közvetítő (kereskedel­mi, pénzügyi stb.) foglalkozásokat, illetve intézményeket finanszíroz, amelyek bizonyos áruk eladását könnyítik-gyorsítják, ezáltal biztosítva a profit realizálását. Vagyis fékezik azt, hogy a túltermelés válságként a felszínre jusson.

Továbbá: az állam – már a XIX. században – elősegíti a hitelrendszer kialakítását. A hitel lehetővé teszi, hogy akkor is vásároljak, ha nincs pénzem. A hitel lehetővé teszi, hogy akkor is beruházzak, ha nincs pén­zem. Hitel felvételével nem saját pénzt, hanem mások, „a társadalom" pénzét használom.

A polgári gazdaság történetének ez a szakasza tehát a tőkésállam aktív bábáskodása mellett zajlott.

A következő szakasz sajátosságait a hetvenes évek elején még nem tanították (nem taníthatták), de azok szervesen, logikusan következnek az előzményekből. A legtöbb ágazatban továbbra is túltermelés folyik. Az árupropaganda, reklám stb. gondoskodik a kellő fogyasztási igény, vásár­lási szándék kialakításáról. A termeléssel és a vásárlási hajlandósággal azonban nem tart lépést a vásárlóerő: a fogyasztási vágy nagyobb, mint a fizetőképesség. Hiába alakul ki a vásárlási hajlam, nincs annyi jövedelem, amennyibe a piacon levő áruk kerülnek. Az új feladat: a kellő jövedelem­mel nem rendelkező vásárló fizetőképességének megteremtése. Másként fogalmazva: magának a vásárlónak a megtermelése, a potenciális vásár­ló átalakítása reális, hús-vér vásárlóvá, tömeges méretekben. A vásárlási hajlam és a vásárlási képesség közötti aránytalanságnak az áthidalására, mérséklésére szolgál a polgári gazdaság adott szakaszában, hogy már nemcsak új szükségleteket, hanem különféle módszerekkel mindenféle hiteleket is tukmálnak az emberekre. Modern szenvedélyként (szenve­délybetegségként) hódít az eladósodás. (Almási megfigyelése szerint korunk embere leszokik a számolásról. A hitelfelvétel „egyperceséből" nem következtet a hitel-visszafizetés „egypercesére". Bár ő itt csupán az eladósodó/eladósított állam példáját utánozza.)

A pénz minden áru foglalata. Pénzért minden áru megvásárolható. Elvileg, eszmeileg. De amikor megpróbálom ezt az elméleti összefüggést a gyakorlatba átültetni, és vásárlásokba fogok, hamarosan kiderül, hogy a pénzemnek mennyiségi korlátja van: elfogy. Vagyis ami elméletileg igaz, az a gyakorlatban nem működik. Miképpen lehet túllépni ezen a korlá­ton és megnövelni a vásárlóerőmet? Hitelt kell szereznem, hitelbe kell vásárolnom. Azaz mesterségesen ki kell tágítanom a fizetőképességem határait. A hitelbe történő vásárlásnál nem kell a pénznek jelen lennie. Olyan pénzt költök el, amely nekem nincs is, számomra nem létezik. Lehet, hogy egyáltalán nem is létezik, mert nincs meg a fedezete. Fájjon a hitelező feje, ha hitelbe vásárolok, és később sem fizetek!

Korunkban hasonló dolog történik – nagyban. A bankok készpén­zes hitelezésének mennyiségi korlátja van: ha nagyon rászoknának a készpénzes hitelezésre, a bank pénze hamarosan elfogyna. Miképpen lehet áthidalni ezt a problémát? Miképpen lehet túllépni ezen a korláton és megnövelni a bankok hitelezőképességét? A feladat egyszerű: úgy kell a pénzt kölcsönözni, hogy közben ne fogyjon. (Olyan ez, mintha a bank maga is hitelből, de nemlétező, fel nem vett hitelből kölcsönözne.) Vagyis nem tárgyi alakjában, fizikai megjelenésében kell pénzt kölcsö­nözni, hanem csak „papíron". Ennek a feladatnak az ellátására alkalmas az elektronikus pénz. Segítségével pénz mozgása, sőt pénz létezése nélkül jelenik meg a kapott hitel a bankszámlámon. Vásárláskor pedig ezzel a nem létező pénzzel fizetek: átutalom az eladó bankszámlájára. Előbb-utóbb persze kiderül, hogy „a király meztelen". De addig is pezseg az árupiac, folyik a termelés, prosperál a gazdaság. (A banki hitelnyújtó képesség persze nem korlátlan, mert mindig fennállnak hol lazább, hol szigorúbb fedezeti és tartalékolási előírások. Ez azonban a gondolatme­net lényegét nem érinti.)

A bank kinövi a piaci értékrealizálás segédeszközének szerepkörét. Azt kihasználva, hogy ezt a nélkülözhetetlen szerepet eljátssza, függet­leníteni tudja magát a termelő tőkétől a spekulatív pénzügyi műveletek területén. Szolgából úrrá (is) lesz. (Olyan ez, mint amikor az önjáróvá váló kormányzat, parlament többet költ magára, mint a megbízóitól elvárt feladatok teljesítésére.)

Amikor a bankok fizetésképtelenné válnak, vagyis „meztelen a király", akkor lelepleződik, hogy a hitelek mögött nem áll kellő fedezet. Ilyenkor nem logikátlan, hogy a magántőke rendszerét (vagyis az össztőkét) képviselő állam – a rendszer fenntartása érdekében – kisegíti a banko­kat: az állami bevételekből konszolidálja a bankrendszert. Ezt kívánja a magántőke rendszerének az érdeke, tehát ezt hajtják végre a kormányok. Termelő magánvállalatokat ritkán konszolidál az állam (legfeljebb sikeres lobbizás eredményeként) – hiszen ezek fennmaradása kevésbé érdeke az össztőkének.

A polgári szabadság legújabb formája tehát: a hitelfelvevő egyén (sőt a hitelfelvevő állam) akkor is vásárolhat, ha nincs pénze. Hitelfelvevőként és vásárlóként gazdasági funkciója van: eladósodásával és vásárlásával szolgálatot tesz a rendszernek. Némi túlzással: korunk hőse (de legalább­is a nap lovagja) az adós. A fiktív piacra termelő gazdaság neki köszön­heti a túltermelési válságok kirobbanásának átmeneti elodázását.

Almási szerint a túlzott fogyasztás idézi elő a túlzott termelést. (Bár ő is fogalmaz úgy, hogy a termelés fiktív piacra történik.) A tananyag szerint a túlfogyasztás a túltermelésből következik. Lehet elmélkedni!

III. Jótétemény fanyalogva – gyilkolászás lelkesen

A növekedésvezérelt gazdaságnak vannak haszonélvezői, és vannak áldozatai. Első megközelítésben mindenkinek jótétemény a tőkerendszer, aki növelni tudja a fogyasztását. Mondják: „A gazdagodás vívmányai lecsurognak a szegényekhez is". (Valóban, gazdag környékeken a kukázóknak is könnyebb a sorsa.)

Alaposabb elemzés során megmutatkozik, hogy a növekedésnek ára van. Olyan ára, amelyet a nyertesek áthárítanak a vesztesekre, illetve a gazdaság működése áthárít a szorosan vett gazdaságon kívüli terü­letekre. A legfőbb vesztesek, áldozatok: a természet, a gyarmati népek, a tulajdonnélküliek, a sérült személyiség. A gazdasági növekedés egy­részt – tágan értelmezett – hitelekből történik. Másrészt a gazdaságon kívülről szerzett „vérátömlesztéssel". A tőkés rendszer a természettől, gyarmatoktól, bérmunkásoktól kapott folyamatos „vérátömlesztés" nélkül életképtelen. A termelésnek és a fogyasztásnak növekednie kell – ha a donor belepusztul is.

1. Az ismert fordulat szerint az egyén meggyilkolása, ha megfosztják a létfenntartási feltételeitől. A polgári rendszer története az anyagi-tárgyi gazdagodás története. Jótétemény. Egyúttal a létfenntartás feltételeitől (eszközeitől) való megfosztás története. Gyilkolás. Az utóbbi folyamaton nyugszik az előbbi. Létfenntartási tulajdon hiányában az egyén életben maradása véletleneken, tőle független körülményeken múlik. Potenciá­lisan halálra van ítélve.

A rendszer gazdasági növekedése arra épül, hogy a bérmunkát vállaló egyént kivonja az értékarányos csere hatálya alól. A bérmunkás több értéket hoz létre, mint amennyit jövedelemként megkap. Meg nem fizetett többletmunkát végez. Munkájával a termelő bérmunkás a tulajdont növeli

(a tulajdonost gazdagítja), önmagát pedig tulajdonnélküliként termeli újra. Többletmunkájában idegen erő fogyasztja el testi és szellemi energiáit. Többletmunkájában nem a saját életét éli. Többletmunkájának folyama­tában felfüggesztik az életét, és azon kívülre helyezik őt.

Amikor a bérmunkást meg nem fizetett munka, többletmunka végzésére kötelezik, nem éri őt jogi sérelem. A tartalmi értékaránytalanság jogilag az értékarányosság formájába van csomagolva. Többletmunkájával nem hitelezett a tulajdonosnak: a tulajdonos nem lett az adósa. Amikor a bérmunkásnak megszüntetik a munkahelyét, munkaviszonyát, nem éri őt jogi sérelem. Munkaviszonyának megszűnése csak azt fejezi ki, hogy (az adott gazdasági rendben, illetve helyzetben) gazdaságilag fölöslegessé vált. Többletmunkájával nem hitelezett a rendszernek: a rendszer nem lett az adósa. Munkanélküliként nem rendelkezik létfenntartási lehető­séggel (munkahellyel vagy létfenntartási tulajdonnal) és nem rendelkezik létfenntartási jogosultsággal. Éhhalálra ítéltségében idegen test – ezért veszélyforrás lehet a rendszerre. A veszélyforrást jelentő munkanélküli semlegesítése, megkötése céljából a rendszer bevethet olyan eljárást, amely esélyt ad a létfenntartási lehetőség hiányából adódó probléma (nevezetesen a lázongás kockázatának problémája) áthidalására: anyagi támogatásban, segélyben részesíti. (Létfenntartási tulajdonhoz, létfenntar­tási jogosultsághoz nem juttatja, csupán alkalmi létfenntartási javakhoz.) Ha a rendszer nem köti meg a gazdaságilag fölösleges idegen testet, akkor az éhen hal, vagy megmarad mint veszélyforrás („sírásó").

2. Almási is utal arra, hogy a gazdasági-társadalmi érvényesülés, siker ára az önelvesztés, az önfeladás, önmagunk személytelenné tétele, egy vagy több területen való beolvasztása, uniformizálása. Korántsem min­den esetben vezet az önfeladás a megcélzott eredményre, de nélküle az esélyében sem reménykedhetünk. A növekedésvezérelt rendszer legyil­kolja az egyedi személyiséget – vagy másként fogalmazva: megköveteli, hogy a személyiség öngyilkosságot kövessen el. (Persze – mint Almási is rámutat -, nem feltétlenül muszáj beszállni ebbe a játékba. Részlegesen kívül lehet maradni a rendszeren.)

Az egyedi személyiség (személyes egyén) felszámolásának sokat elemzett problémája rendre a következőre fut ki. A készen talált külső elvárásoknak megfelelően hol így, hol úgy viselkedünk – nincs olyan személyes belső mag, amely a cselekedeteinket egységes irányban összetartsa. Egymással ellentétes külső mércéknek (gazdasági, jogi, politikai, tudományos stb. értékrendnek) próbálunk eleget tenni – nincs olyan belső, személyes mércénk, amely folytonosságot, következetes­séget adna az életünknek. Olyan ez, mintha a szerveink, testrészeink egymástól függetlenül össze-vissza hevernének, mert nem kapnak egy­séges működési struktúrát. Olyan ez, mintha a szerveink, testrészeink egymástól függetlenül, össze-vissza heverve, önálló életet élnének, mert nem kapnak tartást a csontvázunktól, nem kapnak egységes működési struktúrát a szervezetünktől. Nem meglepő, hogy az elfojtott (enyhébb megfogalmazásban: összezavart) személy neurotikussá válik. Össze­roppan, agresszivitásba menekül, (az Almási által is említett) kompen­zációkba sodródik. De – mint az elemzők rámutatnak – az is a neurózis tünete, ha (rövidebb-hosszabb ideig) büszkén körbehordozza a pszichés fogyatékosságát. (Az Egyesült Államokban – jobb körökben – sikk azzal dicsekedni, ha valaki pszichiáterre szorul. Nem az fejeződik-e ki ebben, hogy mára normalitásnak a betegséget tekintik?)

3. A polgári rendszer története az anyagi-tárgyi gazdagodás története. Jótétemény. Egyúttal nem-polgári népek („vadak") katonai-kulturális­gazdasági gyarmatosításának története. E népek létfenntartási tulajdontól való megfosztásának története. Gyilkolás. Az utóbbi folyamaton nyugszik az előbbi. A rendszer jótéteménye (az anyagi-tárgyi gazdagodás) egész népeket, illetve létfenntartási eszközöktől megfosztott tömegeket ítél halálra a gazdasági vagy politikai gyarmatokon. Ez a gazdasági nö­vekedés arra épül, hogy a gyarmatokat kivonja az értékarányos csere hatálya alól.

Amikor a bérmunkást meg nem fizetett munka, többletmunka végzé­sére kötelezik, nem éri őt jogi sérelem. A tartalmi értékaránytalanság jogilag az értékarányosság formájába van csomagolva. A gyarmati né­pek – tágan értelmezett – többletmunkája viszont nem jogi szerződésen, hanem többnyire gazdaságon kívüli erőszakon alapul: nem kapja meg az értékarányosság formájába történő csomagolást, legfeljebb annak látszatát.

Az így elsajátított, kikényszerített többletmunka – nem jogi, hanem történelmi értelemben vett – hitelezésnek is tekinthető. Számos csopor­tosulás, fórum annak tekinti, és szót emel e történelmi adósság megfize­téséért. Ebből persze nem következik semmiféle „hiteltörlesztés". Nem következik az, hogy a gyarmatosító országok létfenntartási eszközökhöz juttatnák az éhhalálra ítélt gyarmati tömegeket. De e létfenntartási esz­közöktől megfosztott tömegek puszta létezése önmagában is kockázati tényező, veszélyforrás korunk növekedésvezérelt rendszere számára. (E kockázat – nem legsúlyosabb – formája a terrorizmus.)

4. A rendszer gazdasági növekedése abból is táplálkozik, hogy a természetet kivonja az értékarányos csere hatálya alól. Többet vesz ki a természetből, mint amennyit visszapótol. A kisebbik gond, hogy gyorsuló ütemben föléli, amit készen talált. Úgy is mondhatnánk, hogy hitelbe fogyasztja a természetet. Eladósodik a természettel szemben. Analogikusan fogalmazva: „Hová tűnik az a sok hitel?" A természettel szembeni eladósodással a következő generációk számára csinálunk adósságot. (Ha lesznek egyáltalán következő generációk.) Majd ők lesznek kénytelenek visszatörleszteni – „megkoplalva" a hiteltörlesztés árát. A jelen gazdasági „jótéteménye" a jövő (a jövő nemzedékek) felál­dozásán alapszik. Mert a természettel nem lehet alkudozni. A természet nem tudja elengedni az adósságot. Előbb-utóbb (pontosabban: már egy ideje folyamatosan) benyújtja a számlát.

A nagyobbik (képletesen szólva „égető") gond a természeti egyensúly szisztematikus megbontása, ami azzal fenyeget, hogy a Föld belátható időn belül lakhatatlanná, az emberi élet számára alkalmatlanná válik. (A természet által benyújtott radikális számla.) A civilizációs környe­zetszennyezés gyorsuló tempóban számolja föl az életfeltételeket. A kikövetkeztetett jövőtől fenyegetve időnként összegyűlnek a legnagyobb környezetszennyezők (illetve a környezetszennyezésből legtöbb hasznot húzók) képviselői – és nem vállalják a Glóbusz megmentéséhez szüksé­ges változtatásokat. („Elhalasztották a Föld megmentését" – adta hírül egy tudósítás címe.) Nem nehéz belátni, hogy ez így logikus. Ostobaság lenne azt elvárni, hogy a mindennapi nyereségért élők a Jövő javára le­mondjanak erről a napi örömükről. (Amely jövő talán csak a gyermekük, unokájuk jövője.) Marad a következő generációk (következetesebben fogalmazva: az emberiség) feláldozása (kevésbé eufemisztikusan fogal­mazva: legyilkolása) a gazdasági növekedés rendszerének oltárán.

A polgári rendszer története az anyagi-tárgyi gazdagodás története. Jótétemény. Némelyek fanyalognak ezen a jótéteményen, mert ember­áldozatokkal jár.

A polgári rendszer története emberáldozatok története. Gyilkolás. Néme­lyek lelkesednek ezekért az emberáldozatokért, mert gazdagodással jár.

IV. A politika vagy a gazdaság okozza a válságot – avagy hogyan zsidózik a közgazdász?

Hallgassunk meg Almási könyvéről egy másik közgazdászt is. A szerző (Almási) „interpretációjában »a bankok és a reálgazdaság válságát egyaránt az új, 'posztmodern' pénzpiaci instrumentumokkal való fele­lőtlen kaszinózás okozta«. (Vagy más megfogalmazásban: »És akkor most a válság legrejtettebb okáról: a 'posztmodern' pénzügyi eszközök öngáncsoló rendszeréről.«) Ebben a »modellben« alig kap helyet az ezredfordulótól elhibázott, fogyasztásösztönző amerikai gazdaságpoli­tika és az ezt kamatoldalról megtámogató, rövidlátó monetáris politika; mintha a fránya pénzpiaci eszközök a politikától függetlenül, pusztán a tőke profitéhségétől vezérelve fejthettek volna ki ilyen mértékű romboló hatást. Mintha a pénzügyi instrumentumok egyedül, a kormánypolitikai (szabályozási és effektív pénztámogatási) ösztönzők nélkül képesek lettek volna ekkorára fújni az ingatlan- és más eszközárak utóbb nagyot pukkant léggömbjét."

E felfogás szerint nincs pénzügyi válság, nincs túltermelési válság, ha a politika nem rontja el a dolgot. A szakközgazdász recenzens szerint nem maga a rendszer, nem a belőle szervesen levezethető pénzügyi spekuláció, a fiktív gazdaság túltengése a hibás, hanem a meggondo­latlan kormányzati politika. „Nem magukkal az eszközökkel van a baj, hanem az őket alkalmazók érdekeltségi viszonyaival (pl. a »beépített« érdekkonfliktusokkal) meg a szabályozásukkal és ellenőrzésükkel."

A tőkés gazdaság általános ismérve, hogy a kellemetlen feladatokat, működésének árát (a működésével járó roncsolásokat), egyáltalában a felelősséget igyekszik áthárítani, kívülre helyezni. Kihelyezni oda, ahol centrumát nem fenyegeti közvetlenül: a természetbe, az emberbe, a tár­sadalmi kapcsolatokba, a periféria országaiba, stb. Ezt a módszert veszi át a közgazdász, amikor a gazdasági bajok forrását a tőkés gazdaságon kívül, a politikában, az állami beavatkozásban akarja megtalálni (mintha az független lenne a tőke érdekeitől). Ezzel példát mutat és módszertani kulcsot ad azoknak, akik ugyanezt a világgazdaság egészének összefüg­géseiből kiragadó, arról leválasztó eljárást alkalmazva kevésbé eufemisztikusan fogalmaznak, és – többek között – titkos társaságok világuralmi összeesküvéséből, (zsidó) média által vezérelt társadalmi viselkedésből magyarázzák korunk bajait. (Így „zsidózik" a szakközgazdász. Nem biztos, hogy tud róla, de buzdít rá, megcselekszi. A rendszeren kívüli magyarázat és felelősség módszertanát népszerűsíti.)

Almási óv a tudatos összeesküvésre utaló következtetésektől. Hang­súlyozza: az okok objektívak. Nincs itt semmiféle összeesküvés. Csak sok játékos érzi „ugyanazt a vérszagot".

V. Mécs László verseit többnyire fűszeresek írják

„M. László azt írja, amit a napilap kíván, a napilap meg az után áhítozik, amit M. László ír. A tömeg pedig azt olvassa, amit a napilap kíván és M. László ír – viszont a napilap azt kívánja és M. László azt írja, amit a tömeg olvas. Íme valami, ami három személyben egy. Nem is tudni, hogy ki írja ezeket a verseket, M. László-e, a napilap-e, avagy a szóban forgó tömeg. Maradjunk annál, hogy M. László verseit kispolgári tömegek, nagyobbrészt fűszeresek írják…

M. László úgy fújja korunk tényeit, mint biflázó diák a leckét, de éppúgy nem érti. A tények összefüggéseiről fogalma sincsen, s így szemléleti folytonossága sem tudja csoportosítani őket. (Vö. kispolgári tömeg.) Tudomásul veszi a szegénységet. Módjával ugyan, de fáj a szíve a sze­gényekért és néha gyermekien elcsodálkozik azon, hogy egyáltalában vannak. Jól látja, hogy a »szegények« óriási ereje tömegükben van, hogy gyengeségüket pedig a szervezetlenség hozza magával. Tehát – keresz­ténységet prédikál. Naiv. A naivságot (magyarul együgyűséget) sokan a költő énekének tekintik. Én nem. M. László naivsága azonfelül gyanús. (Ez csak parlamentáris kifejezés.)" (József Attila)

Mécs László verseit ezek szerint többnyire fűszeresek írják. De kik írják a közgazdászok érveit? Nem lehetséges, hogy a szakmailag jól képzett (szakmájára kiképzett) közgazdász „fújja korunk tényeit, mint biflázó diák a leckét, de éppúgy nem érti"? Hogy magabiztosan beszéli a közgazdaságtani szakzsargont, de a „tények összefüggéseiről fogalma sincsen"? Hogy „gyermekien elcsodálkozik azon, hogy egyáltalában van­nak" gazdasági válságok? Amikor pedig letagadhatatlanul megtapasztalja a válságot, akkor kész a magyarázat: a válság forrása a gazdaságon kívül keresendő. Az egész nehézség abból ered, hogy a kormányzat elrontott valamit: a politika nem engedte szabadjára a gazdaság öntör­vényű működését.

Az önmagába zárkózó szaktudomány részkérdésekkel foglalkozik. Résztudományként távol tartja magát a társadalomegész kihívásaitól. Lemond ezen alapproblémák vizsgálatáról – nem tartja magát bennük illetékesnek. A szakközgazdaságtannak – az ismert kritikák szerint – nincs (és nem is lehet!) válasza például a világszegénységre, a globális környezetrombolásra, az emberre gyakorolt mellékhatásokra („Az öröm­telen gazdaság") a munkanélküliségre („Gazdasági horror").

Az önmagába zárkózó résztudomány szellemi mozgáskorlátozó. Éltető eleme a problémavakság: a nagy sorskérdések előli komplex megfuta­modás. A szellemi mozgáskorlátozónak szellemi mozgáskorlátozottakra van szüksége. Ezért szellemi mozgáskorlátozottakat képez ki, akiknek gyógyászati segédeszköze ugyanúgy a szellemi tolókocsi vagy fehér bot, mint testi fogyatékos társaiknak a fizikai. Vajon kik adják (kiknek az érde­kében adják) meg, írják elő az ilyen résztudományok belső normáit?

VI. „Ne dőljünk be a saját propagandánknak!" (A naiv és a gyanús)

Annak idején egy ismert politikus adta ki a fenti felszólítást. Vajon a szakközgazdász bedől-e annak a propagandának, amelyet a szakmája és a munkássága képvisel? Tudja-e, hogy szaktudománya végső soron megbízói által fizetett, tudománynak álcázott propaganda? Lehetséges, hogy nem tudja. Ebben az esetben – tudatlansága következtében – nyu­godt lelkiismerettel népszerűsíti a rendszer mindennapi tömeggyilkossá­gait. Szándéketikai tekintetben erkölcsös marad, és – társtettesként – jó szándékkal gyilkol.

A másik esetben a közgazdász tisztában van vele, hogy milyen felada­tot lát el (milyen megbízatást hajt végre) szaktudománya az adott rend­szerben. Tisztában van azzal, hogy ő tudósnak álcázott propagandista. Ezért kapja a fizetését, ezért tartja el a rendszer. Nem dől be az általa hangoztatott propagandának, de tudja, hogy az álcázás a hatásos agi­táció eszköze. Jótéteménynek álcázott üzenetekkel lehet eredményesen rábeszélni az embereket a saját érdekeikkel ellentétes cselekedetekre.

Bizonyos cselekedetek előidézése azonban nem igényel semmilyen agitációt. Saját élethelyzetünk bármiféle ösztökélés nélkül is rávezet a sikerrel kecsegtető cselekedetekre. Nem legális módon is eltulajdonítunk. Nem legális módon is prostituálódunk. Nem legális módon is bűnözőkké válunk stb. Ilyen a rendszer objektív logikája. Ha nem teljesen hamis az iskolai magyarázat, akkor ez működteti, élteti a fennálló rendszert.

Vannak, akik naivan hisznek a rendszer jótéteményeinek tisztasá­gában. Mások tudatában vannak, hogy ez egy vérengző, gyilkos jóté­temény, de – jól felfogott taktikai megfontolásból – ódzkodnak e tudás kimondásától. És voltak a rendszer történetének korábbi szakaszában olyan gondolkodók is, akik nyíltan feltárták a polgári rendszer valós természetét. Nyíltan, sőt lelkesen – történelmileg megalapozott polgári öntudattal – együttesen hirdették és vállalták a rendszer jótéteményeit és emberáldozatait. Büszkén népszerűsítették azt, amit maguk körül megtapasztaltak: gyarapodásunk feltétele a bűnözés. Gazdagodásunkat különféle bűnöknek köszönhetjük. Magánvétkeinkből ered a rendszer dinamikája (Mandeville). Nemzeti előnyöket nemzetközi bűnözéssel harcolunk ki. Maga a rendszer a főbűnös – egyúttal a legnagyobb jótétemény. Aki a célt akarja, annak akarnia kell az eszközöket is. Aki tarolni (aratni) akar, annak előbb vetni/vettetni kell. Aki nem képes vagy nem hajlandó a rendszer szabályai szerint gyilkolni, az lemondhat az aratásról.

A széles látókörű közgazdász – engedve a szakmai tisztesség csábí­tásának – akár ilyesféléket is írhatna. Akár arra is törekedhetne, hogy a társadalomegész megértésével, összefüggéseinek teljes bemutatásával próbálkozzon (vö. alternatív közgazdaságtan). Vagyis, hogy követke­zetesen tudósként viselkedjen. Ebben az esetben azonban a megbízói valószínűleg gyorsan kipenderítenék az állásából. Így inkább vállalja a rá osztott – József Attila által említett – gyanús feladatot: a tőle elvárt, propagandaként alkalmazott tudományt műveli. A pszichésen szerencsé­sebbek még hisznek is küldetésük nagyszerűségében. Beleszeretnek a strucc tudományos horizontjába.

VII. Hová tűnt az a rengeteg pénz?

Mindkét közgazdász recenzens szóvá teszi, hogy Almási könyvének a címe félrevezető, mert nem derül ki belőle, hogy hová tűnt az a rengeteg pénz. Ez a megállapítás több szempontból is figyelmet érdemel. Indo­kolt-e meglepődnünk azon, hogy a csomagolástechnika (csomagolásmű­vészet) korában az árut becsomagolják? Hogy olyannak csomagolják, olyannak öltöztetik, amilyenként felhívja magára a figyelmet? Teljesen mindegy, hogy Almási a „Hová tűnt az a rengeteg pénz?", a „Ki erősza­kolta meg Zsanettet?" vagy bármilyen más címet ad a könyvének. A cím akkor látja el a feladatát, ha segít eladni a portékát. És elsősorban nem azért, mert a vásárló már nem kérheti vissza a vételárat, hanem, mert így kap esélyt arra, hogy a címzettek minél nagyobb számban belela­pozzanak a könyvbe. Lehetséges, hogy a közgazdász azért akad fenn a címen, mert az indokoltnál komolyabban veszi a tudományát?

Ennél az összefüggésnél érdekesebb egy másik szempont. A könyv arról szól, hogy az újkapitalizmusban a gazdasági műveletek döntő szá­zaléka nem reálgazdasági, és nem áll mögötte valós pénz. Arról szól, hogy a virtuális gazdaságban virtuális pénz, fiktív pénz mozog. Vagyis arról, hogy ez a pénz nem létezik, ezért a nem létezőnek nincs is hová eltűnnie. Ezt a megállapítást lehet elfogadni és lehet vitatni. De hogyan lehet nem érteni?!

A könyv megírásával a szerző deklarált célja: a szakmailag laikus (azaz nem szaktudós) olvasót segíteni abban, hogy jobban értse azt a világot, amelyben él, amelybe beleszületett. „Azoknak írom, akik a hírek mögé szeretnének nézni, akik unják a közhelyeket, a tudományos próza madárnyelvét, mégis keresnek valami fogódzót. Nekik, akik nem szak­emberek, csak elszenvedői annak, amit a posztmodern gazdaság rájuk borított. Ami azt is jelenti, hogy olykor egyszerűsítek, hiszen miközben magam is keresem a válaszokat, a hétköznapi emberekkel szeretnék szót érteni."

Rossz könyvet írt Almási – mondja a közgazdász recenzens. Elmé­letileg hiányos könyvet írt Almási – sugallja a filozófus recenzens. De a Válságkönyvet azoknak, akiknek a szerző szánta, egyáltalán nem haszontalan elolvasni.

Az utóbbi években Olaszországban mintha megélénkült volna Lukács György filozófiája iránt az érdeklődés. Ez azonban – ahogy a hazai Lukács fogadtatás is – igen ellentmondásos. Korábban megjelent Giuseppe Prestipino: Realismo e utopia. In memoria di Lukács e Bloch című könyve (Editori Riuniti, Roma, 2002.). Ebben a terjedelmes kötet­ben a szerző Lukácsról kiegyensúlyozott képet rajzol. Fontosnak tartja kiemelni, hogy Lukács a „20. század egyik legeredetibb és legújítóbb" gondolkodója volt, akit „méltatlanul elfeledtek". Eredetisége – Prestipino szerint – abban állt, hogy saját útját keresve elszakadt a klasszikus filozófusoktól (például Hegeltől), de a pozitivizmustól nem mindig tudott megszabadulni. Teljesítménye – mindent figyelembe véve – igen jelentős a XX. században.

Jelen sorok írója olasz nyelvű monográfiát tett közzé György Lukács. Filosofo autonomo címmel (La Cittá del Sole, Napoli, 2005.), amelyben a magyar gondolkodó életművének folytonossága hangsúlyozódik. Nem le­het kiemelni az életműből a korai „fiatal" Lukácsot vagy a késői „marxista" Lukácsot, hanem olyan önálló gondolkodóként kell bemutatni őt, akinél bizonyos kérdések, (az etika, az esztétika, az ontológia stb. alapproblé­mái) folyamatosan jelen vannak és új meg új válaszokat kapnak.

Újabban a neves olasz Lukács-kutató, Guido Oldrini jelentkezett önálló kutatásai szintézisével. Ez évben adta ki György Lukács e i problemi del marxismo del Novecento című könyvét (La Cittá del Sole, Napoli, 2009.). A szerző a Lukács-értelmezőknek abba a sorába illeszthető be, akiknél még élénken él Lukács egykori koncepciója. Az egész művön érezhető a megértő gondolkodásmód jelenléte. A mai kor talán megkövetelné a szerzőtől a distancia-tartást, a kritikai szemlélet következetesebb érvény­re juttatását, ezt azonban könyvében nem tapasztalhatjuk.

Tegyük hozzá mindjárt, hogy Guido Oldrini az egyik legjelentősebb Lukács-kutató a világon. Ismeri és figyelemmel kíséri az összes Lukács­ról szóló könyvet, tanulmányt, recenziót. Nagy előnye, hogy az olaszon kívül jól beszél, ír, olvas németül és olvas magyarul is. Ez azért fontos, mert könyvének egyik érdeme, hogy nemcsak az idegen nyelven írott Lukács-műveket vagy kommentárokat, másodlagos irodalmat ismeri, hanem a magyarokat is. Így az általa felvázolt kép mindenképpen figye­lemre méltó.

Szerinte Lukács egyértelműen a marxista filozófiai tradícióba sorolható. Ez az alapkoncepció adja értelmezésének fő vonulatát. Oldrini úgy véli, hogy csak „egy Lukács" van, és ez a marxista filozófus. Egész értel­mezése is ezen alapul. Bírálja azokat – elsősorban a Budapesti Iskola képviselőit a „kezdetek apológiája" miatt -, akik szerint az 1918 előtti Lukács lenne „az igazi". Szerinte Lukács életművének két szakasza van: egy premarxista és egy marxista.

Oldrininek ebből a felfogásából az látszik, hogy ő viszont mesterséges folyamatosságot kíván tételezni a korai és a késői Lukács között azzal, hogy a fiatal Lukács munkásságát olyan előkészületnek tartja, amely gon­dolkodásának kibontakozásához feltétlenül szükséges volt. Egyébként azonban – szerinte – ez a szakasz különösebb jelentőséggel nem bír. Arra a lukácsi gondolatra hivatkozik, mintha ez a korai szakasz valamiféle „előtörténet" lenne. Ha Lukácsnak saját munkásságával kapcsolatos -egyébként igen ellentmondásos – önértékelését minden fenntartás nélkül elfogadjuk, akkor ez az Oldrini-féle értelmezés megállja a helyét. De az az értelmezés is plauzibilis lehet, amely a fiatal Lukácsot önálló gondol­kodóként mutatja be, leválasztva későbbi filozófiai fejlődéséről.

Oldrini Lukácsot úgy mutatja be, mint aki a XX. században – Lenin mellett és után – a legjelentősebb teoretikusa volt a marxizmusnak. Erre utal a könyv címe is, amikor Lukácsot csak és kizárólag a 20. századi marxizmus problémáinak megfogalmazásával hozza összefüggésbe. Prestipino és e sorok írója számára sem kétséges, hogy Lukács mar­xista korszaka a XX. század egyik legjelentősebb teljesítménye volt a filozófián és az esztétikán belül. Prestipino is Lukácsnak ad igazat az expresszionizmusról Bloch-hal folytatott vitájában. Úgy véljük azonban, hogy Lukácsot nem lehet leszűkíteni csak az 1918 utáni (sőt, ahogyan Oldrini teszi, az 1930 utáni) munkásságának elismerésére.

Oldrini több mint ötszáz oldalas könyvében abból a társadalmi-politikai légkörből indul ki, amely azt a kort jellemezte, amikor Lukács pályája kezdődött. Ezt a „geográfiai teret és európai történelmi korszakot" az imperializmus ismérveivel írja le. Fontos, hogy nem Lukács életrajzát akarja beágyazni ebbe az általa „imperialista Közép-Európának" neve­zett térségbe, hanem azokat az ideológiai értelemben vett „dekadens és krízis" jegyeket írja le, amelyek az „imperializmus kultúrájának krízisét" jelentették Simmeltől Weberig (akik „fejet hajtottak a háborús sovinizmus előtt"). Szerinte a magyarországi imperializmus a közép- és kisnemesség, valamint a dzsentri világ kompromisszumából állt össze, amely a tradicionalizmusnak, a konzervativizmusnak, és csakis ezeknek kedvezett. Ebben a légkörben jelent meg Lukács, a „különös outsider", aki fellépett a „parazita-reakciós értelmiséggel szemben".

Az 1902-től 1930-ig tartó időszakot a több mint ötszáz oldalas könyvben hatvan oldalon „gyorsan" és vázlatosan bemutatja. Kitér protomarxista szakaszára és a Történelem és osztálytudat című művét olyan „pátosszal teli" könyvnek mutatja be, amely szemben állt a II. Internacionálé pozitivizmusra épülő gondolkodásmódjával, de mégis – hitelt adva Luk­ács saját önértelmezésének -, „filozófiailag elhibázott könyvnek" tartja. Lukács Moszkvába kerülése igazi fordulatot hozott munkásságában. Ekkor válik – Oldrini szerint – Lukács igazi „irodalomkritikussá" és a „marxizmus teoretikusává". Túlmegy a „hegelizált marxizmuson", a hegeli „logicizált ontológián". A munkát és a konkrét, „reális embert" helyezi gondolkodása középpontjába. Ezzel véglegesen szakít a II. Internacio­nálé koncepciójával. Ugyanakkor a „marxizmus autonóm esztétikájának elismerése felé" tesz jelentős lépéseket. Tevékenységével – Oldrini szerint – Lukács fellépett az „álmarxista degenerációkkal" szemben és „energikusan hozzájárult a sztálinizmus megfékezéséhez és eliminá­lásához". Az esztétikában viszont Oldrini – az 1930-as évek esztétikai és irodalomkritikai tevékenységével kapcsolatban – azt javasolja, hogy válasszuk külön Lukács „ítéleteinek koherenciáját" azok „helyességétől" vagy helytelenségétől. Ő ez utóbbiakat nem vizsgálja, csak az előbbi­ekre koncentrál (a realizmusra, az avantgardra, Goethe-tanulmányaira, Thomas Mannra).

A II. világháború után Lukács Magyarországon fellépett a kultúra de­mokratizálása mellett, és a sztálinizmus terjedésével szemben. Az ellene irányuló „irodalmi per" is ennek tudható be. Közben egyre érettebbé vált marxizmusa, ami egyet jelentett Marx és Engels tételeihez való vissza­térésével. Ekkor kezdi kiépíteni „marxista rendszerét", a marxi fogalmak alapján körvonalazódó egységes, objektivista teóriáját.

Miután Oldrini elegánsan átugrotta Lukácsnak az 1956-os forradalom­ban játszott szerepét, „romániai visszatéréséről" beszélve az esztétika kérdéseit kezdi tárgyalni. Lukács marxista rendszerének kialakulásában Oldrini folyamatosságot lát az 1930-as évek fordulatától egészen az 1960-as évek esztétikai és ontológiai írásaiig. Az esztétika kiindulópontja a reális mindennapiság, a „reális világ", amelyben felmerül a partikularitás és a tipikus problémája, mint esztétikai kategóriák. Az ontológiai kérdések szintén ekkor körvonalazódnak Lukácsnál. „Marxista kritikai ontológiát" dolgoz ki, amely szemben áll Hegel, Heidegger és Hartmann koncepci­óival. Oldrini ennek gyökereit a moszkvai évekre vezeti vissza: már ott lát olyan tendenciákat a lukácsi elméletben (elsősorban az „objektivitás materialista marxista elméletét"), ami a késői Ontológiához vezetett. Igaz, hogy lassan ért be az Ontológia fogalomrendszere, hiszen Lukács sokáig idegenkedett az „ontológia" fogalmától is. Az ontológia alapjának Lukács az „objektivitás marxi elméletét" teszi meg, ami azután a létszférák réteg­ződésének is bázisává lesz. A társadalom ekképpen válik nála a „komp­lexumok komplex rendszerévé", ahol mindent a gazdaság és a munka határoz meg, anélkül, hogy háttérbe szorulna a „szubjektív faktor".

Oldrini külön fejezetben tárgyalja az eddig alig érintett etikai kér­déseket, hiszen Lukács az Ontológiát az Etika megírásához tartotta elengedhetetlennek. Tudjuk, hogy végül is nem írta meg etikáját, mégis rekonstruálható műveiből – és Oldrini meg is teszi – etika-felfogása és személyiség-koncepciója. Ezekben a kérdésekben nem támaszkodhatott részletesen kifejtett marxista előzményekre. Oldrini itt is átugorja a fiatal Lukács etikai gondolatait és A fiatal Hegel című Lukács mű etikai elveihez megy vissza, ahol Lukács az „absztrakt individualizmus ellen lép fel az etikában". Etika és társadalom nem válhat külön, az etika történetileg meghatározott. A „harmonikus ember ideálja" az, amit a görögség esz­méiből emel át koncepciójába.

A könyv utolsó fejezetében Oldrini Lukács helyét igyekszik megtalálni a XX. századi kultúra történetében. Bírálja azt a csendet, ami körülveszi a magyar gondolkodó teljesítményét a jelenkori filozófiai és szakmai közéletben, akkor, amikor kortársai egykor az egyik meghatározó gondol­kodónak tartották és nevezték őt. Lukácsot az olasz kritikus úgy mutatja be, mint „militáns gondolkodót", elkötelezett marxista és kommunista filozófust, aki ma sokak számára kényelmetlen. Ennek ellenére – sze­rinte, és a recenzens szerint is – öröksége ma is figyelemre méltó és továbbgondolandó.

Az írás a mai orosz kultúra zavaros vizein hajózik, megismertetve bennünket mindazzal a „totalitariánus" szeméttel, beleértve a film és a zene területeit is, amivel ma egy fiatal orosz rendszerkritikai lap nap mint nap szembetalálkozik. Ne lepődjünk meg, ha hasonló problémafelvetésekre bukkanunk, mint mi itt Magyarországon.

E tanulmány írója, illetve az orosz folyóirat, amelynek Ilja Szmirnov „háziszerzője", a mai orosz kulturális élet radikális kritikáját igyekszik megfogalmazni. Fiatal folyóirat, fiatalok a szerkesztők és a szerzők, még­is a mai mindennapi kulturális extremitások iránti fogékonyság jellemzi őket; érdeklődési körük széles és egyetemes. Ez a kritikai magatartás elválaszthatatlan a marxi tradíció és módszer „átöröklésétől".

Ateista, vallás- és egyházkritikai tevékenységük és a szélsőjobboldali kultúra elleni „lázadásuk" összefonódik az újkapitalizmus, az újpopulizmus mély elemzésekre támaszkodó elutasításával. Szmirnov írása a mai orosz kultúra zavaros vizein hajókázik és ismertet meg bennünket a film és a zene területeivel is, beleértve mindazzal a „totalitariánus" szeméttel, amivel ma egy orosz rendszerkritikai fiatal nap mint nap szembetalálko­zik. Ne lepődjünk meg, ha hasonló problémafelvetésekkel találkozunk, mint mi itt, Magyarországon. A Szkepszisz részletesebb bemutatására egy közeli számunkban térünk ki. (A szerk.)

***

Közismert tény, hogy hetven (vagy hetvenvalahány) év alatt a „tota­litárius rendszer" kikezdte a lelkiségünket. Ezt a történelmi alaptételt sugallják a tankönyvek is a gyerekeknek, ha pedig a felnőttek közül valaki megfeledkezett volna róla, elég, ha bekapcsolja a TV-készüléket, és vala­melyik értelmiségi rögvest eszébe juttatja. A „totalitarizmus" koncepciója¹ abból indul ki, hogy a két ellenséges ideológiai rendszert – egyfelől a náci Németországot és a fasiszta Olaszországot, másfelől pedig a sztálini Szovjetuniót – egy nevezőre lehet hozni bizonyos lényegi azonosságok alapján. Innen a meghatározás is: „az államiság egyik formája… , amelyet a társadalom feletti teljes (totális) és mindenre kiterjedő kontroll jellemez, az alkotmányos jogok, a szabadság tényleges felszámolása, illetve az ellenzékkel és a másként gondolkodókkal szembeni megtorló politikai gyakorlat." (BESZ). Magában a megfogalmazásban nincs sem­mi tudományellenes. És egyébként is: kevéssé produktív foglalatosság a szavakról vitázni. De nemhiába vált rövid úton a „totalitarizmus" mint fogalom politikai címkévé, sőt, mi több, a szélsőjobb tűzte zászlajára – azok, akik a nácikat igyekeznek rehabilitálni.

Amikor sor kerül egy SS-tisztnek, banderistának vagy egy policájnak emelt műemlék felavatására, mérget vehetünk rá, hogy rögtön arról kezdenek el fecsegni, hogy „tulajdonképpen mindkét totalitáriánus rendszer ellen harcoltak". Milyen belső (láthatatlan) bűn húzódott meg a megismerési modellben, hogy kapóra jött a provokátoroknak, de ké­nyelmetlen volt a kutatóknak? Jó pár logikai visszásság van. Rámutatok a legfontosabbra. A szervezett erőszakra támaszkodó totális ideológiai ellenőrzés több tucat különböző ideológiát valló államra jellemző. Bátran állíthatjuk, hogy a civilizált emberiség történelmének nagyobbik része pont ilyen társadalmi berendezkedés égisze alatt zajlott. Ezt a világtör­ténelmi kontextust azonban a mostani tankönyvek szerzői figyelmen kívül hagyják, úgy állítván be a XX. század diktatúráit, mint egy „ez idáig ismeretlen képződményt", és lényegét tekintve irracionális gonoszként láttatják, melynek a „szabad piac" és az „emberi jogok"² formájában szembeszegül a szintén irracionális jó.

A hazai legjelentősebb történész-antropológus, Ju. I. Szemjonov mun­káiban egy alternatív megközelítést találunk. Az osztályozás alapja a hatalom és a tulajdon objektíven kialakult viszonya. Olyan társadalmakat (társadalmi organizmusokat) hoz példának, melyekben az uralkodó osz­tály egybeesik „ha nem is az egész állami apparátussal, de legalábbis an­nak magjával". A leírt termelési módot az ázsiai jelzővel szoktuk definiálni. Pontosabb lenne a politáris elnevezés (a görög politika, politeia – állam szóból). A politáris termelési mód a tulajdonjogot nem csak a termelési eszközökre terjesztette ki, elsősorban a földre, de a termelő személyekre is. És ez azt jelenti, hogy „jogot formált… életre és halálra …"³

Megtorlások nélkül ez a rend egyszerűen nem működhetett volna, az egyénre kiterjesztett tulajdonjog elkerülhetetlen következménye a totális állami ellenőrzésnek. A politarchia mélyen archaikus jelenség (ilyenek voltak Keleten az ősi civilizált társadalmak), a történelmi fejlődés során időről időre más-más színekben, de újjászületnek. Hangsúlyozom: nincs benne semmi démonikus. Persze, csinovnyikok hatalma alatt élni nem túl kényelmes. A bürokráciát könnyen (és joggal) kötik össze olyan jelensé­gekkel, mint a reakcionizmus, pangás, önkény. Volt azonban ez másképp is. Bármelyik normális ember előnyben részesítené Marcus Aurelius bürokratikus birodalmát a barbár inváziók „szabadságával" szemben. A XVI-XVII. század abszolút monarchiáját Ju. I. Szemjonov egy sajátságos politarchiaként⁴ írja le, ugyanakkor a lakosság túlnyomó többsége számá­ra ez vitathatatlan jólétet jelentett a feudális szétszabdaltsághoz képest, és tulajdonképpen progresszív szerepet játszott, amennyiben előkészítette a kapitalizmus talaját. Bár tény, hogy nincs két egyforma önkényuralom.

Az angol Tudor-ház abszolutizmusa meglehetősen kegyetlen volt, de alapjaiban különbözik Rettegett Iván opricsnyina⁵ rendszerétől. Utóbbi – ahogy néhány mai kutató tartja – komolyan szerette volna megvalósítani a görög eszkatológikus művekből kölcsönzött „utolsó királyság" program­ját és ezekért az őrült eszmékért teljesen tönkretette a saját országát⁶ .

Hiszen a szabadpiac se hoz mindig és mindenhol édes gyümölcsöt. Néhol, például az egészségügyben, vagy a színművészetben egyenesen természeti katasztrófát okoz.

A politarchia legújabb (de feltételezésünk szerint nem a legutolsó) változata a XX. század 20-30-as éveiben jött létre. Ju. I. Szemjonov ezt a változatot „iparinak" nevezi. Anélkül, hogy részletekbe merülnénk, kitérnék azokra a pontokra, melyek fontosak a kérdés további kifejtése során. Az új politarchiák sorsa különbözőképpen alakult. Az agresszív nacionalisták a világháború tüzében égtek el, melyet maguk szítottak. A Szovjetunió nem egyszerűen győztesen került ki a háborúból, hanem Sztálin halálát követően az ország fokozatosan haladt a „jogok és sza­badságok" irányába (pontosan azon jogok és szabadságok felé, amelyek a meghatározás szerint összeegyezhetetlenek a „totalitárius rendszer­rel"). A liberalizációt az az eszme fűtötte, hogy visszatérhetünk a saját gyökereinkhez, újjáéleszthetjük az „igazi" marxizmus demokratikus és humanista hagyományait.

Hála neked, Uram, és olyanoknak, mint Jurij Ljubimov⁷ , Ivan Jefremov⁸ és Szimon Szolovejcsik⁹ , volt mit újjáéleszteni…

A nürnbergi per az egész emberiség nevében a nácizmust ítélte el, semmilyen hasonló per nem folyt a kommunizmus ellen, és minden bizonnyal már nem is fog. És ezt nem írhatjuk a körülmények véletlen egybeesése számlájára, és még csak nem is konjunktúráról van szó. Jogi tényként szögezhetjük le, hogy a szovjet és a német politarchia között a nyilvánvaló hasonlóságok mellett principiális különbségek vannak. A cikk végén ezekre még visszatérünk.

A 80-as évek közepén a Szovjetunióban felfigyeltek a „totális kontroll" utolsó próbálkozásaira: ezek közé tartoztak az andropovi razziák a fodrá-szatokban¹⁰ , a rockzenészek letartóztatása, „a nem munkából származó jövedelem elleni harc"¹¹ . Nem sikerült (nem sikerülhetett) újra felmele­gíteni a sztálinizmust, és így elkezdődött a peresztrojka. Mozgatóereje nemcsak a különböző, egymásnak is ellenszegülő erők természetellenes szövetsége volt, melyek mégis együtt léptek fel a gyűléseken és a válasz­tásokon a „demokratikus mozgalom" közös zászlaját lobogtatva. Egyfelől a bérmunkások legszélesebb rétege, kezdve a tudóstól egészen a kol­hozparasztig (a francia harmadik rend szovjet megfelelője) elégedetlen volt a nomenklatúra előjogaival. Egyenjogúságot követeltek. Másrészről, magában a nomenklatúrában is erősödött a tudat, hogy ideje a korporatív tulajdont magántulajdonná alakítani, amit aztán örökösödés révén tovább lehet adni. Így kedvezőbb. És kiderült, hogy valóban az.

Ismerkedjenek meg: itt az új főnök

Ne nyissunk vitát arról, mennyire volt rossz az „egykori" hazánk romjain megvalósuló fejlődési modell. Valószínűleg sokkal rosszabbul is alakul­hatott volna (a tökélynek egyik irányban sincs határa). De abban azért megegyezhetünk: az ár, amelyet az ország fizetett azért, hogy a lakosság igen kis hányada (kb. másfél százalék) keményvalutába konvertálhatta hatalmi jogkörét, igen magas volt. Az állam szétesése, a mindenütt je­lenlévő bűnügyi terror, az összes olyan mutató esése, amelyek alapján a civilizációs szintet szokták mérni, beleértve az átlagéletkort. A „Lelki Újjászületés" 10 éve alatt az orosz nők esetében utóbbi 74,3 évről 72,3-ra csökkent, a férfiaknál 63,5-ről 58,9-re¹² . 1992 óta a demográfusok grafikonjain egy ún. „orosz kereszt" látható – a halandóság görbéje metszi a születés görbéjét, majd felfelé ível. Valószínűleg érdemes len­ne odafigyelni D. Sz. Lvov akadémikusra, amikor arról beszél, hogy a „halálozás járványa" a lakosság leginkább munkaképes rétege körében nem csak gazdasági okokkal magyarázható (ahogy ezt elvárnánk egy közgazdásztól), hanem azzal is, hogy „elvesztettük az élet értelmét…, annak a lehetőségét, hogy normális életet biztosítsunk magunk és gyermekeink számára, és a »Hogyan éljünk?« kérdés helyébe a »Miért éljünk?« kérdés lépett"¹³ .

Részletes leírást találhatunk az Orosz Föderáció számvevőszékének volt elnökhelyettese, Ju. Ju. Boldirjev¹⁴ kétkötetes könyvében arról, ho­gyan (és kikhez) került magánkézbe a korporatív tulajdon. A legnagyobb és gyakran nem számszerűsíthető veszteségeket rendszerint azok a fejlett ágazatok szenvedték el, melyekben a Szovjetunió nemcsak felvette a versenyt nyugati versenytársaival, de olykor még meg is előzte azokat. Ahogy napjainkban a hétköznapok tapasztalata mutatja, ahhoz, hogy a nagybani piacon sikeresek legyünk, nem kell diploma. Még arra sincs szükség, hogy értsünk a vevő nyelvén. Megépíteni egy atomerőművet, felhozni a tenger mélyéről az elsüllyedt hajót, vagy összehozni egy szín­házi előadást G. A. Tovsztonogov¹⁵ szintjén – az egy más dolog. Ezen tudások mögött hagyomány áll, melyet magasan képzett szakemberek nemzedékei ápoltak és fejlesztettek tovább. Gyötrelmesen hosszú ideig tart létrehozni, de egy mozdulat elegendő az elpusztításához.

(Szergej Szeljunyin, Vihod /Kijárat/ együttes¹⁶ )

Természetesen nem az egész nómenklatúra volt kész a vidám kis dalocska ütemére „modernizálni" az országot. És különben is, nem kel­lene a vulgárszociologizmus szellemében egész társadalmi osztályokat és rendeket egy kalap alá venni. A nómenklatúra munkása (ahogy a hűbérúr vagy a kapitalista) lehetett építész, népművelő vagy éppen a haza védelmezője. Szerethette a rábízott munkát és örömforrást lelhetett önnön hozzáértésében. Ezek a természetes emberi érzelmek eltorzultak, de nem vesztek ki teljesen. Ezért nem is minden igazgató örült, mikor le kellett állítani a termelést, hogy az így felszabaduló helyiségeket átadhassák a Royal nevű szeszes italt forgalmazó cég raktárának. Nem minden rendőrparancsnok mutatott hajlandóságot, hogy éveken át „ne vegye észre" a városszerte ismert drogtanyákat. Nem mindegyik egészségügyi vezető – felvértezve magát pecséttel és „Az állampol­gárok egészségének megőrzéséről" szóló új 57-es cikkellyel – nyitott a munkahelyén okmányirodát, mely hivatalos működési engedélyt adott a szélhámos médiumoknak. A szovjet nómenklatúra átlényegülését a jelcini típusú gazdasági-bürokratikus oligarchiába többszöri, lépcsőzetes tisz­togatások kísérték. Az uralkodó osztály nem csak az eszmeileg idegen elemtől szabadult meg, de az etikai értelemben vett „konzervatívaktól" is. Voltak olyanok, akiket nyugdíjba küldtek, másokat egyenesen a temetőbe egy tarkólövéssel az „ismeretlen tettestől". Egyfajta szelektálás történt, csakhogy az iránya pont az ellenkezője volt annak, amit a kitűnő szovjet genetikus, V.P. Efroimszon írt le híres cikkében¹⁷ .

Itt rögtön el kell oszlatni a lehetséges félreértéseket: nem arról van szó, hogy a fordított irányú evolúció következtében az „újorosz" vic­cekből ismert ostoba majmok kerültek hatalomra. Nem sokkal áll köze­lebb a valósághoz „a reformerek tévedéseiről" szóló elmélkedés sem, amellyel lépten-nyomon találkozhatunk az úgymond komoly történelmi szakirodalomban, mondván, úgy akarták, mint Svájcban, de végül úgy sikerült, ahogy mindig.¹⁸ Persze, sok szerencsétlenség, amely az adózó lakosság fejére hullott a 90-es években, kevéssé függött akárkinek is a jó- vagy éppen rosszakaratától. Az áremelkedés bármelyik kormány alatt megtörtént volna, még a feltámadt Lenin alatt is, ahogy a rubel esését se tudta volna megakadályozni, és a bankbetétek is elértéktelenedtek volna. De úgy dönteni az államnak, hogy ebben a történelmi pillanatban (nem önzésből, csak a gazdaság fellendítése érdekében) eltörli a vámot a szeszesital-utánzatok importjára – ez már nem ösztönös erő, ez már know-how. De menjünk tovább az elmélkedésben. A nép körében a nehéz életkörülmények miatt megnőtt az érdeklődés az okkult tudomá­nyok, a griska raszputyinok¹⁹ és a grabovojok²⁰ iránt. Államilag támogatni azonban a sarlatánokat egész sor, az érdekükben átírt normatív rendel­kezéssel (ld. a fentiekben) és az Egészségügyi Minisztérium által kiadott engedélyekkel – már ne is haragudjanak, de ezt csak szántszándékkal lehet. Ezt megfontolva, tervszerűen és bizonyos értelemben tehetsége­sen hajtják végre. Egy és ugyanazon törvénykorrekció, mely hol az egyik, hol a másik ágazatnak biztosít „egyenjogú konkurenciát a konyhakerti növények és a gazok között" (Szergej Kurginyjan találó metaforája) első látásra kaotikusnak tűnik. Innen az örökös siránkozás: „ah, milyen tö­kéletlenek is a törvényeink, mennyire ellentmondanak egymásnak.". Ha azonban jobban szemügyre vesszük, kiderül, hogy a tökéletlenség meglepően céltudatos.

A szovjet „középosztály" akadálytalan kisajátítását nem csak az ún. „banditák" biztosították (= a privatizálóknak dolgozó nem hivatalos harci alakulatok), hanem az ügyes nevelőmunka is. Emlékezzünk csak vissza: az utolsó szovjet évtizedekben a cenzúra korlátozásai rendszerint azokat a munkákat érintették, melyek politikai szemszögből veszélyt jelenthettek. Másban az állam serkentette állampolgárai kíváncsiságát. Az eredmény ismert. Az a fiatalember, aki az apolitikus Kvant folyóira­ton nevelkedett, már nem tudta komolyan venni a Komszomolszkaja pravda politikai vezércikkeit. Kikerült az ellenőrzés alól. Az új hatalom nem ismételte meg a régi hibáit, és már az első hónapoktól elkezdte az általános – és teljes! – szellemi és morális szint leszállítására irányuló játékát. Hiszen az „ész bajjal jár", de az az ember, aki elhiszi, hogy az aljasság a „norma egyik alakváltozata", aligha lesz képes szervezett harcra a jogaiért. Itt szeretnék emlékezetbe idézni még egy történelmi tényt: az ókori római időktől fogva az élősködő arisztokrácia megbízható támasznak tekintette a lumpeneket. Ezért a felnövekvő nemzedék kri­minalizálása a mozi és a TV segítségével nem csak (és nem annyira) tiszteletadás azoknak, aki a börtönfolyosón keresztül érkeztek az elitbe (ilyenek egyébként nem sokan vannak). Ez politika. Nagyon komoly, távolba látó célzókészülékkel.

Ugyanekkor a Nyugaton…

Miután megszabadultak a halálos veszedelmet jelentő geopolitikai kon­kurenstől, az ottani uralkodó körök már sokkal kevésbé voltak érdekeltek a Harmadik világ, és még kevésbé annak kiegészítése, a Második világ romjain kotorászó szerencsés flótások rokonszenvének elnyerésében.

A politika önzőbb lett. Távolabb került az Economix tankönyv szép sémáitól, és közelebb a középkorhoz. Mára már „az arany milliár­dok" országainak szociális vívmányai se tűnnek érinthetetlennek. A regresszánsz ideológia alapja (és fedezéke) az ún. posztmodernizmus, a szeméthalom filozófiája lett. Mi, úgymond, nem vesszük el gyerme­keinktől a tanulás jogát; mi, épp ellenkezőleg, kiszélesítjük a gyerek jogait azzal, hogy megadjuk a választás szabadságát: vagy tanul, vagy a seggében kotorászik a kezével. Az orosz esélyek szempontjából az a fontos, hogy a gazdasági-bürokratikus oligarchiánk a kistestvér jogán és nem önálló partnerként kapcsolódott be a nemzetközi véráramba. Úgy, ahogy az orosz királyok a XIII. században az Aranyhorda politikai rendszerébe tagozódtak be.

Különben sincs veszve semmi. A globális szeméttároló stratégiája túlságosan nyilvánvaló ellentmondásba kerül a homo sapiens termé­szetével, védelmezői nem tudják letörni a normális emberek ellenállását. Mind nyugaton, mind Oroszországban, ahogy a nép egyszerű fiai közt, úgy a befolyásos emberek körében is bőven akadnak olyan csökönyös emberek, akik nem kívánnak megbékélni azzal, hogy a jó és a rossz, az ostobaság és a felvilágosultság, a konyhakerti növények és a gazok – minden egyenjogú és egyenértékű. De a jelenlegi ellenállás bonyolult szerkezetű. Sokkal bonyolultabb a szokásos szabadság kontra elnyo­más dichotómiánál. Itt, ami bal, lehet a jobb oldalon, és az, amit erősen forradalminak látunk, a valóságban szolgalelkű szolgálat.

„A végletes leleplezés az ellentétjébe fordul át: a dolgok jelenlegi állá­sával való passzív egyetértésbe. Ily módon a fiatal uráli munkáscsaládból származó (így beszél önmagáról) dramaturg, akarva-akaratlanul is annak a rendnek a malmára hajtja a vizet, mely arra kényszeríti a tanárt, hogy a tanítványa szüleinél kuncsorogjon uszodabérletért, a szegény családból jövő fiúknak pedig nem marad más, mint a drog és a börtön.

És ez nagyon fontos – meggyőzni az alsó osztályt, hogy úgysincs számukra kiút." (Marija Kondratova)²¹

Hangsúly a barnákon

Mostanában (2006 tavasza) szinte minden nap jön egy hír a neonáci terrorról. Verésekkel és rablásokkal kezdődtek, mára azonban mind gyakrabban előre kitervelt gyilkosságokról beszélhetünk a „nem helyes" nemzetiségűek ellen, azok ellen, akiket a barna söpredék „feketének" hív. Ez a kegyetlen népség még a kiskorúaknak sem kegyelmez. Milyen ember az, aki tizenegyszer belemártja a kését egy 9 éves kislányba? Tegyük fel, hogy egy Csikatilo-féle²² mániákus kéjenc. Rögtön felmerül egy következő kérdés: milyen ember az, aki egy gyerek szadista meggyil­kolását a „huliganizmus"²³ kategóriájába sorolja? Szintén nem normális? Valahogy túl sok a lelki beteg.

Valójában a történtek természetesen patologikus (pszicho-patologikus) jelenségek, de attól még nem kevésbé törvényszerű eredményei a tár­sadalmi tudat éveken át folyó, kitartó és célirányos „megdolgozásának". Furcsa, hogy a méreg csak ilyen későn hatott. Pár évvel ezelőtt e sorok írója egy módfelett szerencsés és példásan liberális emberekből álló társaságba keveredett, ahol volt néhány TV-ből jól ismert híresség is. Neveket nem említek, mert nem vettem fel a beszélgetést, így hát sem­mit se tudok bizonyítani. Egy rendezőről folyt a beszélgetés, név szerint Balabanovról. Lövöldözős filmjeivel épp ekkor dolgozták meg a fiatal nézőket, vég nélkül vetítették a központi tévécsatornán, különleges show-kat rendeztek híres rockzenészek bevonásával. Legnagyobb döbbene­temre azt kellett látnom, hogy az értelmes liberálisok a meghatottságtól majdhogynem ellágyulva reagáltak a történtekre.

– Hogy van ez? – csodálkoztam. – Hát nem látjátok, milyen ideológia mozgatja a Brat-2 (Testvér-2) filmet? Hát nem értitek, mihez vezet a hasonló nézetek vehemens propagandája?

Némi leereszkedő fölénnyel elmagyarázták nekem, hogy Balabanov ideológiáját a jelenlevők egyike sem osztja. Egyszerűen arról van szó, hogy „tehetséges" és „friss" filmeket készít. Az olyan pontosító kérdése­imre, mint hogy érték-e önmagában a „frissesség" és milyen speciális „tehetségre" van szükség ahhoz, hogy egy középszerű hollywoodi ak­ciófilm közhelyeit reprodukálják, nem kaptam választ.

Mindeközben senki nem várta el, hogy szellemi elitünk egyetértsen Balabanovval, ami az ideológiát illeti. Egyetérteni másoknak kell. Pél­dául a bőrfejű fiatalságnak, akik azt gondolják: „Igazunk van, mert mi Mi vagyunk…"²⁴ Az értelmiség feladata, hogy hasonló propaganda segít­ségével biztosítsa az ilyen jellegű – „tehetséges" és „friss" – alkotások számára a magas művészet státuszának elismerését. És ezzel együtt biztosítsa számára a korlátlan és legális hozzáférést ahhoz a fiatal nem­zedékhez, amely még nem döntötte el, kihez, vagy mihez is igazodjon.

Ezzel a feladattal az „alkotó értelmiség" sikeresen megbirkózott. Majd­nem ugyanannyira voltak vezethetőek és szervezettek, mint a skinheadek a piacon történt pogrom alatt.

De hát nem is a Brat-2-vel kezdődött a történet. A 90-es évek elején Szuvorov fedőnéven „felfuttatták" Rezunt, akinek a legnagyobb felfedezé­se az volt, hogy 1941-ben nem is a hitleri Németország volt az agresszor, hanem pont fordítva. A reklámkampányban szerepelt az az értelmiségi lap, ahol egykor én is dolgoztam és a főváros vezető bölcsészettudomá­nyi főiskolája is képviseltette magát. Vlagyimir Bogomolov így emlékezett vissza: „Még 1993 elején tudomásomra jutott, hogy V. B. Rezun kato­naszökevény (Szuvorov) könyveit »fentről« szorgalmazzák és részben (olcsó papír rendelkezésre bocsátásával) szponzorálják."

Rezun „történésznek" méltó párja volt a „filozófus" Dmitrij Galkovszkij. „A polgárháborút a hatalomra törő zsidók különböző csoportjai szították." Vagy: „Melyik év volt a legszerencsésebb az orosz történelem elmúlt száz évében? Szörnyű kimondani, de 1937 … A disznók a szakadékba zuhantak…"²⁵ Mi volt erre a társadalmi reakció? Az egyik fővárosi új­ságban megjelent egy cikk Vivat Galkovszkijnak! címmel. Egy másikban ugyanezt az embert „zseniálisnak" nevezték²⁶ . Most az olvasóhoz inté­zem a kérdést: Maguk szerint melyik újság hasábjain jelent meg a Vivát Galkovszkijnak! cikk és melyik újság nevezte zseniálisnak? A Zavtra²⁷ vagy a Moszkovszkije novosztyi²⁸ , mely abban az időben példásan liberálisnak számított? Ha nem nézünk bele a lábjegyzetbe, lehetetlen megállapítani. Galkovszkij kedvenc írója lett, nem, nem a RNE-nek (Russzkoje Nacionalnoje Jegyinsztvo, Orosz Nemzeti Egység²⁹ ), hanem a Novij mir³⁰ folyóiratnak (feltehetőleg A. T. Tvardovszkij³¹ szellemét kö­vetve). A Nyezaviszimaja gazeta Galkovszkij feketeszázas értekezését az Antibooker díjjal jutalmazta mint szépirodalmi művet.

Ilyen történeteket tucatjával mesélhetnénk. Mind a súlyosbodó degra­dálódásról tanúskodnak. A 90-es évek elején az ún. „alkotó értelmiség" nem csak a lelkiismeretét vesztette el, hanem a szakmáról való alapvető elképzeléseit is. Bármilyen nézetet vall is a filológus, nem tévesztheti szem elől, hogy a politikai publicisztika és a regény nem éppen ugyanaz a műfaj.

Úgy tűnt, a Győzelem 60. évfordulójának ünnepe bizonyos reményekre jogosít fel: azt hihettük, hogy megáll az ország lassú lecsúszása a barna moslékba. És valóban, a hivatalos emelvényekről csupa helyes beszédet hallhattunk, tömeges rendezvényeket tartottak, és sok hasznos dolgot hajtottak végre. De ugyanebben az időben Moszkvában még mindig ott díszelgett von Pannwitz Gruppenführer és beosztottainak, a hitleri bün­tetőosztag tagjainak emelt emlékműve³² . Hangsúlyozom: nem az a baj, hogy az állampolgárok egy csoportja úgy döntött, hogy megörökítenek valami extravagánsat. Ha kicsit több fantáziájuk lett volna, akkor akár az orsóférgeknek is állíthattak volna emlékművet. A baj ott kezdődik, hogy a botrány után, az írásbeli tiltakozások, az orosz és a balti média felszólalásai után a vezetés mind a mai napig nem hozott rendeletet a szentségtörő építmény lebontására. 2006. május 9-én, mintha mi sem történt volna, az SS-emlékmű ott áll a helyén. Ez már nem pszichiátria (és nem filmkritikával fűszerezett filológia). Ez politikai állásfoglalás.

Különben főleg a nép egyszerű fiai protestáltak az emlékmű ellen. Ami a szellemi elitünket illeti, különösebben nem hozta izgalomba a Szokol metrómegállónál található kis SS-sarok. Olybá tűnik, hogy a társadalmi aktivitást felemésztette a Dzserzsinszkij-emlékmű ellen folytatott harc, no meg a kóbor kutyák jogaiért indított kampány.

A jubileumi évben a legnagyobb kiadók mint egy önkiürítő kocsi dobták a piacra a „történelmi" tárgyú könyveket, melyek szerzői hol nyíltan, hol burkoltabban próbáltak mentséget találni a náciknak, megszentségtele­nítve ezzel azok emlékét, akik 1941-45 között becsülettel teljesítették a haza és az emberiség előtti kötelességüket. Néha kijelzett az őszinteség mutatója. A fasizmus felett aratott győzelem 60. évfordulójára kiadott könyvekből hazánk ifjú honfitársai megtudhatták, hogy „a szovjet had­seregben egy lépést nem lehetett tenni anélkül, hogy ne botlott volna az ember egy zsidóba vagy egy politikai biztosba", és „az egyetlen motiváló tényező, ami miatt az emberek policájnak álltak, a patrióta érzelmek voltak." Végül pedig az is kiderül a könyvekből, hogy „Auschwitzban, ahol a németek összegyűjtötték a zsidókat, hogy aztán Palesztinába küldhessék, Cyklon B-vel fertőtlenítették át a foglyok ruháit, elpusztítva így a tífusztetűket (később a cionisták eltorzítják a tényeket, mintha a Cyklon B-t a zsidók megmérgezésére használták volna)".

A Győzelem 60. évfordulójához igazítva készült el állami költségve­tésből a Polumgla (Félhomály) című film, amelyben az orosz katonákat „kegyetlen korcsoknak" (I. Bolgarin³³ ) ábrázolják, a másik hasonlóképpen „történelmileg hiteles" film címe pedig az, hogy Szvolocsi (Mocsadékok). A cím magáért beszél.

„Alekszandr Ataneszjan rendező a kiszivárogtatott adatok szerint 700 ezer dollárt kapott a bőkezű államtól (A kultúra és mozgókép szövetségi ügynöksége (Federalnoje agensztvo po kulture i kinyematografii) sze­mélyében), hogy vizualizálja a Nagy Honvédő Háború általa elképzelt képét". (Alekszandr Viszlov³⁴ )

Naci.doc

A színház sokáig távol tartotta magát mindettől. A peresztrojka éveiben az egyik színikritikus megpróbált fellépni az akkori egyesület, a (mostani mérték szerint ártatlan) Pamjaty³⁵ szellemében, de a kollégák bojkottál­ták³⁶ . A feketeszázasok szemszögéből nézve ez a „ruszofóbia"³⁷ meg­nyilvánulása volt. Szerintem meg az ökológiáé és a társadalmi higiéniáé. Különben a színházi világ állhatatosságának már szenteltem egy nagy cikket³⁸ . És valószínűleg „szemmel vertem" – mintha így mondanák a média urai. Körülbelül 2002-től Melpomene szolgái sztahanovista tem­póban elkezdték magukévá tenni a 90-es évek vívmányait: káromkodás káromkodás hátán, letolt gatyák show-ja, nemi eltévelygések és egye­bek, beleértve természetesen a nemzeti nyugtalankodást és a buzgó „demitizálását" mindannak, amihez egy normális ember tisztelettel viszo­nyul. Oroszország és FÁK-országbeli vezető rendezők keltek versenyre, hogy megkaphassák Szorokin művei színre vitelének a jogát. Azokat a mérföldköveket, melyek alapján a kutató megállapíthatja az átváltozás tempóját és mélységét, a http://smotr.ru oldalon láthatjuk. Ha az Iván Gyenyiszovics egy napja alapján készült színdarabban látható sztriptízt (2002 ősze) a szakmai közösség nagy többsége helyeselte, akkor a Golaja pionyerka-t (Meztelen úttörőlány) a szakma szinte egyöntetűen üdvözölte. (Ezzel a darabbal tisztelgett a Szovremennyik színház a Győzelem 60. évfordulóján a háborús veteránok előtt.) Az egyetlen re­cenzens, akinek a Szovremennyik jubileumi akciója nem tetszett, azért fontosnak érzi megjegyezni, hogy „a színdarabot érdemes megnézni" és méltatja a darab művészi eredményeit. Például, a dob mint „a mindenki számára elérhető hüvely szimbóluma".³⁹

A „meztelen úttörők" incselkedő kis ujjacskákkal nyúltak az Arany maszk díjért. És 2006-ban megkapták, amit akartak. A zsűri jóérzésű ré­sze igazolásképp azt hozhatja föl, hogy Szerebrennyikovot nem helyezte P. N. Fomenko rendező fölé. Mindenesetre egy különdíjat azért kapott Szerebrennyikov és a Rozental gyermekei című előadás is. Lehetett-e egyáltalán díjat nem adni? Ebben az esetben a zsűrit elmarasztalták volna gyökeres ellenzékiségben egy olyan politikai vonallal szemben, melyet a Meztelen úttörőlányok és az Egy hónap Dachauban darabok alkotói képviselnek.

De van itt még egy tollra kívánkozó kép – a Putyin.doc, az ún. „új dráma"⁴⁰ antológiája. Általában erről a műfajról a pornó jut az eszünkbe, melyet egy 13 éves kamasz legmagasabb művészi színvonalán alakíta­nak, egy olyan kamaszén, akinek kedve szottyant sokkolni az ismerős lányokat. 2005-ben azonban a menün valami új tűnt fel, egy Mi, ti, ők… című szöveg. Aláírás: „Dmitrij Isztranyin".

A történet: egy mai orosz iskolát „fekete" diákok terrorizálnak, a lányo­kat megerőszakolják, a fiúkat megkéselik.

A „feketék" – nem szláv nemzetiségű egyének. Ezzel a névvel illetik őket a „darabban" és nem csak a szereplők, hanem maga szerző is: „A feketék egyszerre bődülnek el. Lecsi és Baruch felpattannak. Jaroszláv körbezárva találja magát…" Az oroszellenes terrort az iskolaigazgató, név szerint Valenytin Aaronovics Szorenzon támogatja és táplálja fentről. Vele mondatja ki a szerző hol a szokásos antifasiszta szlogeneket („a nagy­apáitok harcoltak a fronton… Oroszország legyőzte a fasizmust"), hol az orosz nép elleni rosszindulatú kirohanásokat. Ily módon az „új drama­turg" az antifasizmus alattomos lényegét demonstrálja nekünk. Úgy tűnik, az 1945-ös Győzelem emléke csak fedezék a hitvány zsidónak, ahonnan elpusztíthatja a „fehér" Oroszországot a kaukázusiak segítségével.

A szláv ellenállás szimbóluma pedig mi más is lehetne, mint a horog­kereszt és a „feketék, takarodjatok innen" felirat az iskola falán⁴¹ .

Hát ilyen kis „új drámánk" van. Felterjesztették a Szereplők elnevezésű Összoroszországi Drámai díjra. Úgy látszik, mikor megismerkedtek a sze­repekre leosztott náci röpcédulával, néhány zsűritag nem tudta visszatar­tani a hányingerét. És ezért rögtön harcba szállt a d(sz)ramaturgia⁴² két nagymestere, P. Rudnyev és G. Zaszlavszkij „a cenzúra bevezetésének nyilvánvaló kísérlete" ellen. Kijelentéseik közös pátosza, hogy a barna agitációs propagandában jelen van bizonyos „modernség" és „élet", amelytől a finnyás kollégák „kerítéssel szeretnék magukat elkeríteni"⁴³ .

Borzalommal képzelem el színikritikusaink mostani életét: ahogy a gonosz ázsiaiak késsel felfegyverkezve kifigyelik őket a bérosztály előtt, hogy elvegyék tőlük a becses honoráriumot.

És még valamit pontosítani szeretnék: hol, melyik „életben" találkoztak olyan zsidó iskolaigazgatóval, aki az alábbi szavakkal fordult volna a diákjaihoz: „Nincs több orosz Oroszországban! Ezt vésd az agyadba!" Logikusabbnak tűnik az a feltételezés, hogy nem a mai életből került a „darabba" az említett szereplő, hanem a Cion bölcseinek jegyzőkönyvé­ből, melyet P. Rudnyev mint V. Rozanov-kutató jól ismer.

Egy kis lírai kitérő a margószélen. Bizonyos fokú kényelmetlenséget érez az ember, mikor egy diplomásnak (sőt, mi több, még valami tudomá­nyos fokozattal bírónak) saját szakmája alapjait kénytelen elmagyarázni: például azt, hogy a mű témája és a szerzői álláspont nem egy és ugyan­az. Hasonlítsák össze a Zori zgyesz tyihijét [A hajnalok itt csendesek] és a Meztelen úttörőlányt. Körülbelül ugyanaz a téma (nők a háború­ban), de az eredmény nem egyszerűen más, hanem egymást kizáró. Rendszerint a dramaturgiával szemben megfogalmazott kifogások nem a leírás tárgyával (a patológiával mint olyannal) kapcsolatosak, hanem a szöveg minőségével és a világlátással függnek össze. A szakember urak pedig hülyének tettetik magukat. Saját magukkal vitatkoznak, és a nem létező cenzúrától óvják a művész szent jogát az égető szociális problémák ábrázolására.

A szakember pontosan addig érdemli meg a tiszteletet, míg ő maga tiszteli a szakmáját. Mi lehet hálásabb és tiszteletre méltóbb a gyógyá­szatnál, gondolhatnánk. De ha az ember elmegy a rendelőbe, és már a regisztrációnál beleütközik a rontás levételére és a szemmel verés elke­rülésére várók listájába, a terapeuta jó napot helyett melegebb éghajlatra küld, recept helyett pedig náci röplapot nyom a páciens kezébe, nos az ilyen gyógyászat a tisztelet legkisebb fokát sem érdemli meg. És a színház?

Egy színművészettel professzionálisan foglalkozó diplomás embernek tetszik a Mi, ti, ők. , tetszik a Meztelen úttörőlány⁴⁴ . Ez nem ízlések és pofonok kérdése és nem szakmai ítélet, amiről viszont el lehetne dis­kurálni amolyan akadémiai stílusban: „a kollega, véleményem szerint, nem értette meg teljesen…". A „kollégák" mindent pontosan megértettek. A Maszk-2006 díjkiosztója előtt, az egyik „kolléga" (R. Dolzsanszkij) figyelmeztette a többieket, hogy a „konzervatív" színészek és rendezők, akiket a P. N. Fomenko iránti szeretet irracionális érzése hajt, éppen emiatt rászavazhatnak és nem Szerebrennyikovra⁴⁵ . Dolzsanszkijnak igaza van. Az ő értékrendszerében a „Fomenko műhely" iránti szeretet irracionális. A Szerebrennyikov iránti szeretet ellenben racionális, mint egy pártgyűlés.

Virágozzék száz gaz

Azt gondolhatnánk, hogy azok az emberek, akik lelkesen terjesztik szerte Oroszhonban a „feketék" elleni propagandát, önmagukat feketén-fehéren definiálták. De őket mégse lehet náciknak nevezni abban az értelemben, ahogy náci volt Gruppenführer von Pannwitz, aki őszintén hitt a „legfel­sőbb rasszban" és kész volt ezért a fantazmagóriáért az életét áldozni. Aligha lehet Zaszlavszkijt és Rudnyevet ilyen naivitásban elmarasztalni. Inkább azokra a TV-s fejesekre emlékeztetnek, akik maguk Bachot hallgatnak Okudzsavával, a „lakosságot" viszont Borisz Moiszejevvel⁴⁶ etetik.

Nézzük csak meg figyelmesebben, kik voltak azok, akik megör­vendeztettek minket a Putyin.doc könyvvel. Kolonna publications. Mityin zsurnal kiadó. A Mityin zsurnalt 1985-ben alapították, a Kolonna Publications kiadót 1997-ben. 2002-ben összeolvadtak. Főszerkesztő: Dmitrij Volcsek⁴⁷ .

Milyen nézeteket vall a főszerkesztő? Egyértelmű, hogy milyeneket, mondják Önök. Lásd a könyvben: „Hogy dögöljetek meg mind, ti gané feketék…" Hát nem. Azok a politikai rádióadások, melyeket Volcsek készít, némileg más képet festenek. Pont az ellenkezőjét⁴⁸ . Tudathasa­dás? Nem, a tudat egy. És ezt az egyet éppen Volcsek Mityin zsurnalja segít megérteni. Mit látunk, ha kinyitjuk? Széppróza köntösében („fordítás franciából") ebben a bájos kis kiadásban módszertani segédletet olvas­hatunk a kiskorúak ellen elkövetett legdurvább nemi eltévelygésekről (a bölcsődéseket is beleértve). „Egy szemrevaló 10 és fél éves kislány, aki engedi, hogy hátulról megbasszák és a szájába ürítsenek…"⁴⁹ stb., stb., és több tucat hasonló jellegű próza, és úgy-ahogy rímbe szedett káromkodó versike, melyeket egy pszichésen normális embernek még tudományos célzattal is nehezére esik idézni.

Emlékeztetném az olvasót, hogy A. Prohanovot, V. Szorokint és Bajan Sirjanovot ugyanaz a kiadó, nevezetesen az Ad Marginem⁵⁰ terjesztette. Hasonló másodállással foglalkozott egy másik kiadó is, melyet védeni kellett a „cenzúrától". Úgy hívták, hogy „Ultrakultúra". A menü az alábbi­akat tartalmazta:

1. Dudajev generális apologetikus életrajza
2. Egy általunk ismert téma prózai variációja („Skinek, Oroszhon éb­red!")
3. „Módosult tudatállapot" (a tartalomismertetés szerint ez egy „extasy-kultúra történet", melyben „az emberi valóságérzékelés elérte a legmagasabb fokát")
4. Ugyanarra a kaptafára íródott „Az LSD igaz története"
5. Gejdar Dzsemal mint a „modern muzulmán világfelfogás" megteste­sítője

És desszertre mi más is lehetne, mint Alekszander Prohanov – a kreativitás és a radikalizmus „legmagasabb foka"⁵¹ . „Nincs egyetlenegy olyan népszerű vagy közepesen népszerű talkshow, ahol ne pompázna a Zavtra című újság főszerkesztőjének termetes és jókötésű teste. A képernyőn való megjelenés gyakoriságában valószínűleg hamarosan megelőzi, ha már meg nem előzte az orosz parlamentarizmus Mike Tysonját, V. V. Zsirinovszkijt⁵² ". (Alekszander Sumszkij diakónus⁵³ ).

Ki szervezte a Rogyina blokkot, mely a nemzeti kérdés terén folytatott kutatásaival szerzett kétes dicsőséget világszerte? Mivel foglalkozik ez az ember a politikától mentes időben? Nyissuk ki a volt sajtótitkár, Dmitrij Rogozin visszaemlékezéseit. „Nem volt egyszerű válaszom – mivelhogy megmondták nekem, hogy a lehető legkevesebbet beszéljek Gelman⁵⁴ és a projekt közötti összefüggésről. A »Marattól jöttem« válasz nem tűnt túl szerencsésnek…" (Olga Szagareva).

Ez nem véletlen egybeesés, ez rendszer, ami már rég önjáró és újra termeli magát a legkülönfélébb ágazatokban.

Találomra fellapozok egy friss újságot. Moszkovszkije novosztyi, cikk a hadseregben szokásos szívatásról. A cikk elején az újságíró egy pozitív nevelési példához nyúl… Dietrich Gruppenführer életéhez. A cikk végén jön egy negatív példa. Prostitúció és drogfogyasztás. Nem önmagában, hanem az ellenük folytatott harc. A szerző szerint tudatlan emberek foglal­koznak ezzel az értelmetlen harccal „ahelyett, hogy a szomorú jelenséget tanulmányoznák és megpróbálnák enyhíteni a belőlük származó kárt". Úgy tűnhet, hogy a cikk témájához nem kapcsolódik szorosan a drogokról szóló passzus. Az emberek megszokták, hogy azok, akik szimpatizálnak a Gruppenführerekkel, a legszigorúbb társadalmi rend bevezetésének hívei. Akkor hogy jön ide a prostitúció és a drog?

Hogy fér meg egymás mellett az orosz és az oroszellenes naciona­lizmus? A Nyugat bomlasztó hatásáról szóló nyavalygások és a pucér fenekek kiállítása a fejszével széthasított pravoszláv ikonokkal? A fun­damentalizmus és a sátánizmus?

Remekül megférnek.

Gelmintál⁵⁵ gyermekei

A barna kártya (orosz, oroszellenes, mindegy) – az egyik szín a hamis­kártyás paklijában. Ha egy konkrét fiatalember agyát a leggyorsabban és leghatékonyabban divatos popzenével lehet kimosni, akkor jöjjön a popzene. Ha ifjú barátunk az „oktatási reformok" ellenére még tud olvasni, akkor elárasztjuk őt olcsó kis könyvecskék széles választékával a szabadkőműves összeesküvésről. Ha a drogok keltették fel az érdek­lődésüket? Ott van neki az „LSD-kultúra". hasis, heroin, a megfelelő aláhúzandó. És nehogy megsértsék a kis növendékünket politikailag inkorrekt megjegyzésekkel: ő nem egy „agyalágyult idióta", akinek csorog a nyála miközben sapka helyett egy női csizmát próbál a fejére húzni. Csak egy másik „kultúra" képviselője…

A XX., de különösen a XXI. században a xenofóbia nem ideológiai kérdés, hanem higiéniai; „a viselkedési program zavara, melyet egy más esetre találtak ki – faji és alfajbeli különbségekre… állati ösztön, melyet ráadásul nem oda irányítottak" (V. R. Dolnyik⁵⁶ ) és mely fertőzésszerűen terjed. A fertőzést bakterológiai fegyverként is lehet használni. És hasz­nálják is. Hiszen a rabtartók nyugodtan alhatnak akkor, amikor a fellázadt rabok hozzákezdenek annak kiderítéséhez, ki közülük a trák és ki a szamnit és a törzsek közül melyik a nemesebb. Az etnikai „pszeudofaj-alapítás" a társadalmi mozgalmak közös sírja.

A barna kártya nagyon erős, mindent visz. De hazánkban hatékony alkalmazását zavarja az 1945-ös össznemzeti győzelem történelmi em­léke. A győzelemé, melyet az egyesült népek arattak azok felett, akik szét akarták őket választani és meg akarták fosztani az akaratuktól, belefojtva az emberiséget az állati ösztönbe.

Dov Kontorer izraeli kutató jogosan jegyzi meg, hogy „a nácizmus mint az abszolút és mindenen felül és kívül álló gonosz felismerése kulcseleme a manapság támadott történelmi emlékezetnek a II. világ-háborúról"⁵⁷ .

És itt jön segítségül a totalitarizmus elmélete. Ha országunk és a hitleri Németország egyszerűen két totalitárius rendszer, akkor

„a szovjet csapatok nem az abszolút gonoszt győzték le, hanem egyfajta alternatív erőt. És még nem világos, milyet. Lehet, hogy egy jót. És ha ez az erő jó, akkor a szovjet csapatok rosszak. A Reichstagra kitett zászló pedig nem a világtörténelem legnagyobb hőstette. Ebben az esetben a szent zászlót sárba kell tiporni, nem több mint egy rongy, amit az orosz vadember kitett egy nagyszerű építményre a világcionizmus ukázának engedelmeskedve". (Szergej Kurginyjan)

Ez az a talaj, amelyből kisarjadnak a Szvolocsi, a Polumgla, és a ROA-beli⁵⁸ „patriótákról" szóló könyvecskék.

Szó sincs arról, hogy felmentsük Sztálint, ezt a játékot hagyjuk meg Rezun-Szuvorovnak és Galkovszkijnak. Még egyszer szeretnénk hang­súlyozni, hogy a politarchia a világtörténelemben igen elterjedt jelenség. És emiatt az ideológia megalapozottsága is széles skálán mozog. Példák sorát hozhatnánk a XX. századból. A 30-as évek Japánja – a pogány sintoizmus (sajnálatos módon átértelmeződött a náci szellemben). Szaúd-Arábia – a hanbali iszlám Ibn Abd al-Vahaba értelmezésében. A Szaddám alatti Irak – „az arab szocialista újjászületés". Olyan diktátorok nézetei, mint Francois Duvalier (Haiti) vagy Pol Pot (Kambodzsa) olyan egzotikusak, hogy meghatározásukra kénytelenek vagyunk új szócik­keket gyártani. Gyanítom, hogy az emberiség még nem talált ki olyan vallást vagy filozófiai rendszert, melyet megfelelő akarat mellett ne tudtak volna felhasználni ideológiai támasztékként egy vezető-atya felépítésű bürokratikus hierarchiához, melynek állandó napirendi pontja a tömeges megtorlás. Ha öregasszony állatvédőinknek hatalmat adnánk, úgy 20 év múlva az új állami vallás templomaiban gyönyörködhetnénk, ahol a kutyákat arany tálkákból és emberi hússal etetnék. A politológusok pe­dig megírnák, hogy ebben a kegyetlenségben Jacques-Yves Cousteau a hibás: ő tanította az emberiséget, hogy ne válassza külön magát a természettől.

Éppen emiatt, ahogy a már említett Dov Kontorer megjegyezte, „összevetni a kommunizmust és a nácizmust a totalitarizmus jegyé­ben olyan, mint a krokodilt a fenyőfához hasonlítani azon az alapon, hogy mindkettő zöld". Sztálin bűntettei az eszmék mély eltorzításának eredményei, mely eszmék ésszerűek és igazságosak voltak (vagy legalábbis annak tűntek, ezen lehet vitatkozni). A nácizmusban már kezdettől fogva nem volt mit elrontani vagy eltorzítani. Nem volt benne semmi olyan, ami egy XX. század közepén élő kultúrembert őszintén megtéveszthetett volna.

De Oroszországban a 90-es években a kommunizmus és a nácizmus közé nem egyszerűen egyenlőségjelet tettek. A hivatalos ideológia arra a következtetésre jutott, hogy a kommunizmus rosszabb. Szükség volt a szovjet éra szélsőséges démonizálására, hogy igazolják magukat. Minél iszonyatosabb a „vörös söpredék" (A. Arhangelszkij terminusa), annál több bűnt lehet megbocsátani azoknak, akik hősiesen legyőzték.

Vlagyimir Bogomolov frontharcos író írja a következő sorokat:

„A Nagy Honvédő Háború átkozott totalitárius múltjának elbagatellizálása, több tízmillió ma is élő és halott résztvevőjének a befeketítése már világosan látszódott 1992-ben. Azok az emberek, akik 1992 előtt kerültek hatalomra, és meggyőződéssel vallották, hogy a Szovjetunió 70 évével együtt a több száz éves orosz történelem legnagyobb tragédiáját, a Nagy Honvédő Háborút is be kell hajítani a kiásott gödörbe, nyíltan kezdeményezték, szponzorálták és finan­szírozták a történelemhamisítást és nem csak a sztálini uralmat, rendszert, vezető funkcionáriusait feketítették be, hanem a háború egyszerű résztvevőit, a katonákat, tizedeseket, tiszteket."⁵⁹

10 évvel ezelőttiek a sorok. Változott-e valami jobb irányba?

A fővárosi fiúcska – egyenesen Jurij Scsevcsuk Aranyifjak című dalából – lemegy falura, leitatja az ottani öregasszonyokat, kamerára veszi őket meztelenül, hogy aztán „villoghasson" vele a külföldi filmfesztiválokon, mint „oroszországi anyaképpel"⁶⁰ .

Kell a színművészeti diploma, külön tanulmányok, kutatók új eredmé­nyei, hogy helyesen értékeljük ezt a lépést? Szerintem már rég érdeme szerint értékelték. Genezis, a Templomról szóló 9. fejezet.

Minden normális embernek értenie kell, legyen liberális vagy szoci­alista, pravoszláv vagy agnosztikus, hogy nem megengedett magadra vonni a figyelmet azzal, hogy Dachauval viccelődsz. Nem lehet egy nőt (akármilyen nőt) olyan szavakkal sértegetni, mint amilyenekkel Anna Ahmatovát sértegette az egyik „posztmodern író". Nem lehet együttmű­ködni azokkal, akik hasonlókat engednek meg maguknak; támogatni az „író", „történész", „rendező", stb. elnevezésre való aspirációjukat. Ha ez nem érthető – gyerekkorban az édesanya nem magyarázta el, vagy elmagyarázta, csak jobbnak látta elfelejteni, mert nagyon szeretett volna ösztöndíjat kapni -, akkor semmilyen cikk nem fog segíteni. És semmi sem fog minket megmenteni egy újabb „friss" és „tehetséges" darabtól Valentyin Aaronovics Szorenzonról, aki összeesküvést forral az orosz nép ellen. Vagy a „szemrevaló 10 és fél éves kislány, aki engedi…"

Golaja oktyabrjonka [Meztelen kisdobos] – gyenge?

És ezért annak, aki ezt csinálja, Arany maszkot adnak.

Eredeti megjelenés: Илья Смирнов: Коричневый слюнявчик для мальчика-мажора. №5 журнал «Скепсис» 2008.

Jegyzetek

1 A terminus keletkezéséről ld. Sz. Je. Kurginyjan: Tocska szborki [A gyűjtés pontja]. Rosszija 21, 2005/3.

2 Ld. például A. V. Szkobov: Isztorija Rosszii (1917-1940) [Oroszország törté­nelme]. Szentpétervár, 2001.

3 Ju. I. Szemjonov: Vvegyenyije vo vszemirnuju isztoriju. Isztorija civilizacionnogo obscsesztva [Bevezetés a világtörténelembe. A civilizált társadalom története]. Moszkva, 2002, 23-24.

4 Ju. I. Szemjonov: Filoszofija isztorii [Történelemfilozófia]. Moszkva, 1999. 267.

5 A bojárok hatalmát a terror eszközeivel megtörő rendszer, mely egyben Ret­tegett Iván önkényuralmi ambícióinak biztosítására is szolgált. (A ford.)

6 A.L. Jurganov: Katyegorija russzkoj szrednyevekovoj kulturi [A középkori orosz kultúra kategóriái]. Moszkva, 1998.

7 Jurij Ljubimov (1917-) színházi rendező, a híres Taganka Színház alapítója és vezetője. Magyar felesége miatt erős szálak fűzik Magyarországhoz. (1999-ben Göncz Árpád magyar állampolgárságot adományozott neki.) Olyan, Magyaror­szágon rendezett darabok fűződnek a nevéhez, mint a Bűn és bűnhődés, Csere, Koldusopera, Don Giovanni. A világ számos pontján rendezett. Bár az orosz állampolgárságot a rendszerváltáskor visszakapta, lakhelyéül Jeruzsálemet választotta. (A ford.)

8 Ivan Jefremov (1908-1972) sci-fi író, filozófus. Leginkább utópiáiról ismert. A hatalom hol betiltotta, hol saját céljaira használta fel a könyveit. A bika órája című antiutópiája szintén csak a peresztrojka éveiben jelenhetett meg. (A ford.)

9 Szimon Szolovejcsik (1930-1996) publicista, pedagógus, gyerekíró. A hu­manista pedagógia eszméjének kidolgozója. Cikkeiben, könyveiben sokat fog­lalkozott, gyakorló tanárként pedig sokat tett egy gyermekközpontú pedagógiai szemlélet meghonosításáért. (A ford.)

10 Munkaidőben fodrászatokban, éttermekben, mozikban rajtaütésszerűen iga­zoltatták az embereket, miért ott ülnek, ahelyett, hogy dolgoznának. (A ford.)

11 Elterjedt gyakorlat volt például a szoba, ritkább esetben a lakás vagy a dácsa kiadása. Rövidebb időszakoktól eltekintve a hatalom szemet hunyt az ilyen jellegű, nem bejelentett bevétel felett. (A ford.)

12 Ld. Demoszkop Weekly: Lakosság és társadalom c. közlöny elektronikus verziója. Rosszijanye umirajut szliskom rano [Az oroszok kissé korábban halnak],

13 D.Sz. Lvov: Perszpektyivi dolgoszrocsnogo szocialno-ekonomicseszkogo razvityija Rosszii [A hosszútávú társadalmi-gazdasági fejlődés perspektívái]. Az Orosz Tudományos Akadémia közleményei, 73/8. (2003)

14 Ju. Ju. Boldirjev: O bocskah mjoda i lozskah dyogtya [A mézes hordókról és a kiskanál koromról]. Moszkva, 2003; Pohiscsenyije Evrazii [Eurázsia elrablása]. Moszkva, 2003.

15 Tovsztonogov (1915-1989) színházi rendező, pedagógus. Tbilisziben született orosz apa és grúz anya gyermekeként. Előadásaiban bátran nyúlt más művészeti ágak eszköztárához (mozi, bábszínház, stb.). Minden előadása eseményszámba ment. 1956-tól a Bolsoj Dramatyicseszkij Tyeatr igazgatója volt. (A ford.)

16 1982-ben alapította Szeljunyin, aki mindmáig az együttes frontembere. Ez idő alatt azonban nem egyszer váltottak stílust (rhytm 'n' blues, reggae, rock 'n' roll) és zenészeket. Dalaikat a könyörtelen irónia és a sajátos humor teszi felismer­hetővé. A 80-as években nagy hatással voltak más leningrádi rockzenekarokra. (A ford.)

17 V.P. Efroimszon: Rodoszlovnaja altruizma [Az altruizmus genealógiája]. Novij mir, 1961/10.

18 Utalás Csernomirgyin, az akkori miniszterelnök mára már szállóigévé vált mondatára, mely az 1993-as pénzügyi összeomlás utáni sajtókonferencián hangzott el a balul elsült reformok kapcsán: „A lehető legjobbat akartuk, de úgy sikerült, ahogy mindig". (A ford.)

19 Grigorij Raszputyin (1869-1916) orosz szerzetes, aki Pétervárra kerülve szoros kapcsolatba került a cári családdal. A cári család tagjaira gyakorolt pél­dátlan és nem éppen pozitív befolyását a kortársak igen rossz szemmel nézték. Több sikertelen merénylet után, végül Juszupov hercegnek és segítőinek sikerült végezni vele. (A ford.)

20 Grigorij Grabovoj (1963-) parapszichológus, jövőbelátó, médium. Saját bevallása szerint rák és egyéb betegségeket is tud nagy távolságból gyógyítani, rendelkezik a feltámasztás képességével. Jelenleg csalás vádjával eljárás folyik ellene. (A ford.)

21 M. Kondratova: Gyetszkaja lityeratura [Gyermekirodalom]. Tyeatr, 2003/4.

22 Andrej Csikatilo (1936-1994) a leghíresebb orosz sorozatgyilkos. Élete több rendezőt és írót is megihletett. Nevéhez – „tevékenysége" 22 éve alatt – 53 kü­lönös kegyetlenséggel elkövetett gyilkosság fűződik. Golyó általi halálra ítélték, melyet 1994-ben – több tucatnyi, még Borisz Jelcin akkori államelnöknek is be­nyújtott kegyelmi kérelem ellenére – végrehajtottak. (A ford.)

23 http://www.svobodanews.ru/articlete.aspx?exactdate=20060330154437123

24 „Korunk hőse". Kerekasztal-beszélgetés. Foma, pravoszláv újság kétkedők­nek, 2001/11. 53.

25 http://www.nefedor.com/vc/samisdat/3/311/-082.htm

26 V. Bondarenko: Vivat Galkovszkijnak! Zavtra, 1998. 01. 27.; M. Zolotonoszov: „Pradva" i „lozs" kak szort piva [„Igazság" és „hazugág" mint sörfajták]. Moszkovszkije novosztyi, 2002/37.

27 1993-tól működő profasiszta lap. Főszerkesztő: Alekszandr Prohanov (koráb­ban a Gyeny főszerkesztője). (A ford.)

28 Az angol Moscow News 1980-tól kiadott orosz verziója. Liberális szellemiségű lap. (A ford.)

29 Szélsőjobboldali nacionalista félkatonai szervezet. (A ford.)

30 1925-től működő, mindmáig igen rangosnak számító irodalmi lap. 1962-ben itt jelent meg először Szolzsenyicin Ivan Gyenyiszovics egy napja című kisregé­nye. Ezzel a merész lépéssel, melyet maga Hruscsov hagyott jóvá, egy csapásra kivívta a liberális értelmiség, az ún. hatvanosok szimpátiáját, és egy időre azok orgánuma lett. (A ford.)

31 Alekszandr Tvardovszkij (1910-1971) költő, 1950-1954 és 1958-1970 között a Novij Mir főszerkesztője. (A ford.)

32 http://scepsis.ru/library/id_1400.html

33 Ld. Novaja gazeta, 2005. 09. 08.

34 Ld. Lityeraturnaja gazeta, 2006/11.

35 Orosz nacionalista mozgalom, amely az antiszemitizmus megújítását kezde­ményezte mint „hagyományápoló" szervezet. (A ford.)

36 http://www.absolisrael.net/temerkanov.html

37 http:/www.rusinst.ru/articletext.asp?rzd=1&id=4643&abc=1

38 Szmirnov: Kollektyivnoje szoznatyelnoje [A kollektív tudatalatti]. Tyeatr, 2003/1-2.

39 http://www.smotr.ru/2004/2004_sovr_pionerka.html

40 Putyin.doc. Kilenc forradalmi dráma. Moszkva, Kolonna publications, Mityin zsurnal, 2005.

41 Putyin.doc. 130, 134, 142, 157, 159 oldalak.

42 Lefordíthatatlan szójáték. A dramaturgia és a nem létező szramaturgia rímre játszik rá. Utóbbi szó töve a szram (=szar) szó. (A ford.)

43 Ld. Oktyabr, 2005/12.

44 Ld. M. Krilova, G. Zaszlavszkij zaviszimaja gazeta, 2006. 04. 19.

45 R. Dolzsanszkij: Kocsevoj Sekszpir [A Vándor Shakespeare]. Kommerszant, 2006. 04. 15.

46 Borisz Moiszejev (1954-) koreográfus, táncos, pop-énekes. A Jegyinaja Rosszija [Egységes Oroszország] párt tagja. Vállaltan homoszexuális, ami miatt sok támadás érte az orosz egyház részéről. (A ford.)

47 http://kolonna.mitin.com/about.php

48 http://www.svoboda.org/II/terror/0904/II.090404-1.asp

49 Ld. Mityin zsurnal, 57, Pétervár, 1999. 318.

50 http://www.ad-marginem.ru/izdatelstvo/?page=autors

51 http://www.ultracultura.ru/chr-pic-time/

52 Vlagyimir Zsirinovszkij – Az Orosz Liberális Demokrata Párt elnöke (LDPR), az orosz politikai élet veterán fenegyereke, populista, nacionalista, heves kiroha­násairól ismert politikus. (A ford.)

53 Sumszkij: Vplenu abszurda [Az abszurd fogságában]. http://zhurnal.lib.ru/s/ shumskij_a_w/absurd.shtml

54 Marat Gelman (1960-) művészettörténész, publicista, műgyűjtő. A Gelman Marat Galéria tulajdonosa. (A ford.)

55 Nem lefordítható szólelemény, amelynek eredete bizonytalan. Állítólag létezik egy ilyen nevű, férgek elleni kutyagyógyszer. A név utalhat a „Rozental gyermekei" című darabra (amiben sok pornografikus részlet fordul elő), esetleg A. Ribakov: Az Arbat gyermekei c. regényére is. (A szerk.)

56 V.R. Dolnyik: Homo militaris, 1994/1. http://www.znanie-sila.ru/projetcs/ issue_11.html

57 Kontorer: Vrag u vorot: jubilejnije razmislenyija [Ellenség a kapuban: jubileumi elmélkedések]. Rosszija 21, 2005/4. 100.

58 ROA (Russzkaja Oszvobogyityelnaja Armija, Orosz Felszabadító Hadsereg). Tagjaikat vlaszovistáknak hívták vezetőjük, Vlaszov után. A hadsereg szovjet ha­difoglyokból, fehér emigránsokból és kollaboránsokból állt. A II. világháború után a hadsereg tagjait mint hazaárulókat agyonlőtték. ( A ford.)

59 Bogomolov, i. m.

60 Utalás Ilja Krzsanovszkij díjnyertes és nálunk is bemutatott „4" című filmjére. (A ford.)

Sok szempontból örvendetes, hogy a fotográfia mint alkotótevékenység lassacskán nálunk is méltó helyére kerül. A műfaj nagyjainak munkáit a legtekintélyesebb múzeumok mutatják be díszes kiadványok kíséretében, mint legutóbb a magyar származású Robert Capáét is a budapesti Ludwig Múzeumban.* Ám ez a bizonyos szempontból örvendetes tendencia igen­csak ellentmondásos. Az eredeti kontextusából kiemelt, műalkotásként szemlélt sajtókép is érdekes, ám a lényeget illetően nem pontosan azt mutatja, amiért annak idején készült. S mivel a sajtó viszonyai az elmúlt fél évszázadban markánsan megváltoztak, a nagyközönség jó részének nincsen fogalma róla, hogy ezek a fotók annak idején korántsem a műértő keveseknek, hanem a tömegeknek készültek.

 

A nyáron nagy sikerű kiállításon láthatta a magyar közönség a buda­pesti Ludwig Múzeumban Robert Capa életművének jelentékeny részét. A magyar állam által megvásárolt több száz fotográfiából, eredeti újsá­gokból és néhány dokumentumból álló tárlatból, valamint a fotográfusról készült amerikai életrajzi dokumentumfilmből – ezt a kiállítás ideje alatt vetítették folyamatosan – a nagyközönség is benyomást szerezhetett a magyar származású fotográfus óriási jelentőségű és értékű munkás­ságáról. A kiállítás azóta vidéki városokban vándorol, s az év végéig megjelenik a tárlathoz kapcsolódó kötet is, a kurátor, Páldi Lívia szerkesz­tésében. Csak örülhetünk neki, hogy a fotográfia egyetemes történetét meghatározó magyarokra, köztük Capára, végre a közönség és a kutatás nálunk is kellő figyelmet fordít. Ha van értelme világszínvonalú magyar teljesítményekről beszélni, akkor a fotográfiában működő nagyszámú magyart kellene végre előre vennünk. Másutt már régóta vitathatatlanul a világ fotográfiájának legnagyobb haditudósítójaként tartják számon a budapesti születésű Friedmann Endre Ernőt, a későbbi Robert Capát. S Capa nincs egyedül a nagyok listáján, hiszen legalább ennyi joggal ünnepelhetjük az élvonalban Kertész Andort (ahogy a nagyvilágban isme­rik: André Kertészt), Halász Gyulát (vagyis Brassaït), Munkácsi Mártont (Martin Munkacsi), Elkán Lászlót (vagyis Lucien Hervét) és másokat.

Szó szerint ugyanannyi joggal: mind világhírűek és mindegyiküket nyílt vagy burkolt kényszerrel taszította el magától Horthy Miklós Magyar­országa. Távozásuk okai között a növekvő antiszemitizmus, a zsidók tanulásának korlátozása, a baloldali elkötelezettségűek diszkriminációja s a provinciális hazai kulturális és sajtóviszonyok egyaránt szerepet játszot­tak. A zömmel zsidó polgári családokból származó, apolitikus vagy inkább baloldali érzelmű, tehetséges fiatal és kevésbé fiatal magyarok számára az 1920-as évek Magyarországa egyre inkább fenyegető börtönné vált. A magyar konszolidáció reakciós, soviniszta és korlátolt szellemisége nem sok jóval kecsegtetett. Budapesttel szemben Berlin, Párizs és később New York legalább esélyt adott arra, hogy ki-ki megpróbálhassa magát a világ élvonalában. Nem ment könnyen és egyszerűen ott sem, de aki – gyakran csak szerencsés véletlen folytán – annak idején a sajtóban igyekezett helyet találni magának, volt kellő elszántsága és tehetsége, az befuthatott.

A Budapestre került Capa-kollekció egyébként – kicsinyes személyes és politikai érdekektől vezérelt – vitákat generált, s visszatetsző volt, ahogyan az aktuális hatalom „magáévá" tette ezt a magyar sikert. Ám ennek ellenére ez a kulturális befektetés és a kiállítássorozat hosszú távon mindenképpen meg fog térülni. Remélhetőleg az identitásunk, a valóságos értékekre alapozott nemzeti büszkeségünk is erősödhet általa. Történeti ismereteink is gyarapodhatnak, ha vesszük a fáradságot, hogy tényleg megértsük az életmű igazi jelenőségét. Így az is kiderülhet, hogy a nemzetközi sajtó történetében voltak olyan fejezetek, amelyekben a tömegtájékoztatás a ma uralkodónál jóval mélyebb, igényesebb volt, és a mindenkori szenvedők iránt világosabb elkötelezettséget tanúsított – Capának és társainak is köszönhetően.

Capa és a fotóművészet

Bár manapság Robert Capa műveivel múzeumok és galériák falain s drága fotóalbumok lapjain találkozhatunk, valóságos értékükből és jelentőségükből nem sokat értünk meg, ha a szokásos értelemben vett műtárgyakként szemléljük e fotográfiákat. S egyáltalában: a fotográfiát. Ez még akkor is így van, ha a műkereskedelem sajátos piaci érdekei azt diktálják, hogy az (általában) korlátlan számban sokszorosítható fény­képet limitált szériában, festményekre emlékeztető körülmények között adják és vegyék egyre elképesztőbb összegekért. Capa eredeti fényké­peit manapság elegáns galériák kínálják a vastag bukszájú gyűjtőknek, s a nyári budapesti tárlaton is kínos gonddal – fagyosra klimatizált, őrzött termekben, szép paszpartuban és keretben – tárták a nagyközönség elé az ízig-vérig újságfotókat. Néhány tárlóban látható volt némelyik kép az eredeti módon is, vagyis nyomtatott formájában, egy-két olyan korabeli lappal együtt, amelyik szintén foglalkozott az adott eseménnyel, csak más fotókat, illetve szöveget közölt.

A nagyszerű magyar haditudósító megértésének kulcsa itt keresendő. Életműve nem ragadható ki puszta esztétikumként sem korának történé­seiből, sem sajtóviszonyaiból. Szó sincs róla, persze, hogy ne volnának akár műalkotásként elemezhetők ezek a kiváló fotográfiák. Külön-külön és együtt is. Capa a szűken vett fotográfiai szakma szempontjából is páratlanul nagy mesterként tisztelhető. Szinte lecsupaszítottan egyszerű formai eszköztára meghökkentően erős hatások keltésére volt alkalmas. Szinte hihetetlen, hogyan volt képes a legnehezebb körülmények között is odafigyelni a kompozícióra, a nézőpont megfelelő megválasztására, a tónusok, a fény és árnyék ellentétében rejlő drámaiság alkalmazására, és sok más szempontra. Kétségtelen, Robert Capa műveinek zöme túl­mutat önmagán és a puszta dokumentáción. A fotográfia mint művészi alkotótevékenység történetébe is joggal beletartoznak, és mint ilyenek szinte mindent elárulnak az alkotójukról magáról is. Ami azért is fontos, mert a sármos, bohém „Bandi" világcsavargóként „mediatizált" tetszetős, bizonyos elemeiben tán igaznak is látszó alakja mintha egyre jobban eltakarná a fegyelmezett, elkötelezett és mélyen gondolkodó riporterét és szervezőét, aki Robert Capa valójában volt.

Persze, nehéz ellenállni a mítoszoknak, s ezek terjesztésében maga a szerző is aktív szerepet vállalt, hiszen tényleg jóképű volt, és népszerű társasági ember is. Csakhogy a kivételes figuraként bemutatott csinos fickóval éppen az a legfőbb gond, hogy nem abban látszik kivételesnek, amiben tényleg az volt. A mítoszgyártók szokásos nyárspolgári menta­litással közelednek hősükhöz. A különc, könnyed, félelmet nem ismerő mitikus hős figuráját megrajzolók a tehetséget és erkölcsi bátorságot afféle utánozhatatlan kuriózumnak, sőt szinte devianciának akarják lát­tatni. Holott Capa korántsem volt vakmerő, magányos bolyongó, akinek megfejthetetlen volna a titka: hogyan volt képes ennyi jó fotót csinálni. Szó sincs róla! Egy volt – bár a legnagyobb – azok közül, akik a sajtó és fényképezés történetének egyik izgalmas fejezetét a maguk módján megírták. Capa a maga feje szerint, de soha sem magának fényképezett. Olvasók milliói várták a riportjait, hogy segítségével jobban megérthessék a világot. Nekik akarta elvinni a híreket, és őket akarta meggyőzni az emberségével.

Ha nem vagy elég közel…

Nem véletlen, hogy Capa híres mondását: „Ha nem elég jó a képed, nem voltál elég közel a témához", sokan úgy értelmezik, hogy a közelség csakis szó szerint értendő, s akkor születnek a jó fotók, ha a fényképész akár az életét is kockáztatja, a veszélyes helyzetekhez egyre közelebb nyomulva. (Márpedig a mítosz szerint ilyesmire csak az extravagáns őrül­tek képesek.) Kétségtelen, néha ez is szükséges. Capával is megesett ilyen, például a D-napon, a francia partoknál 1944-ben. A szövetségesek partraszállását másképpen nem lehetett megörökíteni, csakis a partra­szállók egyikeként. Későbbi őszinte vallomása szerint a mészárszékké váló normandiai partszakaszon a híres riporter annyira félt, hogy remegő kezével nem tudta gépében kicserélni a filmet. S ahogy módja volt rá, az első sebesülteket szállító hajóval visszamenekült az angol oldalra. Közismert, hogy a tényleg életveszélyes körülmények között készült filmtekercset a nagy izgalom közepette a laboráns túlhevítette szárítás közben, s a megolvadt emulzió miatt a kockák némelyikén az alakok mintha bemozdultak volna. Mai szemmel az egykori technikai malőr ered­ménye egészen merész formai megoldásnak látszik. Hiába, a sikerhez jó adag szerencse is kell.

Vagyis, az éles helyzetekben dolgozó riporternek, ha nincs más vá­lasztása, a szó szoros értelmében is közel kell mennie a témájához, de a közelség átvitt értelemben is nélkülözhetetlen. Sőt, úgy talán még fontosabb. Capa életművét tanulmányozva rájövünk, hogy ő elsősorban a téma alapos megismerését és az iránta való elkötelezettséget értette „közelségen". S ezzel sem állt egyedül kollégái között. Az 1930-as évektől nagyjából a 60-es évek végéig ez az emberi és szakmai mentalitás jelle­mezte a fényképezés élvonalát. Capának komoly szerepe volt abban is, hogy a későbbi, egyre nehezebb viszonyok között a sajtófotó, dokumen­tumfényképezés, a tudósítás terén az elődök elkötelezett humanizmusa és szakmai igényessége fennmaradjon. Capa nemcsak a műveivel, de az általa alapított alkotói műhellyel, a Magnummal is segített abban, még jóval a halála után is, hogy máig megmaradhasson valami abból a sajátos, emberközpontú megközelítésből, ami a valóságra irányuló fotográfia legszebb hagyománya.

A milliószám kinyomtatott képek

Ahhoz, hogy megértsük, miért és hogyan fényképezett Robert Capa, tudnunk kell, hogy a maitól gyökeresen különböző sajtóvilágban kezdte el a pályáját. A korábban felsorolt magyar emigránsok sikeres csoportjának – köztük a tizenéves fiatal pesti Friedmann Bandinak – szerencséje volt a sajtó első világháború utáni hallatlan felfutásával és megváltozásával. A múlt század elején a nyomdatechnika fejlődésének köszönhetően vég­re sikerült jó minőségben fotográfiát kinyomtatni. S az 1920-as évektől kezdve Európában, Észak-Amerikában, majd a világ szinte minden táján gombamód kezdett szaporodni egy új sajtótermék: a képeslap. Zömmel képes hetilap. Először a napilapok jelentettek meg képes hétvégi mel­lékleteket, s ezeknek akkora sikerük lett, hogy a kiadók rögtön belátták, a műfaj önállóan is megél. Ma már javarészt legendaként szerepelnek a sajtótörténeti monográfiák lapjain az egykori tömeglapok: a francia Vu, az angol Picture Post, az amerikai Life vagy a magyar Színházi Élet. Bár mindegyik másmilyen volt, egy valamiben megegyeztek: a kép a szöveggel egyenrangúan fontos eleme lett ezeknek az újságoknak. Sőt, gyakran a kép uralta, „szerkesztette" a magazinokat. A másik dolog, ami­ben hasonlítottak egymásra: a ma már elképzelhetetlen népszerűségük. A Picture Postot, amelyiknek történetesen szintén egy magyar emigráns volt a szerkesztője, Stephan Lorant – akit a képriport kitalálójának is tartanak -, fénykorában minden második brit állampolgár rendszeresen olvasta, szó szerint milliók. A Life-ot negyven millióan forgatták hétről hétre, amikor a legsikeresebb volt. A rádión kívül ezek voltak a legfonto­sabb hírforrások, valamint a művelődés és szórakozás tán legkedveltebb eszközei az egyre gyarapodó olvasóközönség számára.

A mai laputódok, az inkább havi képes magazinok kevéssé hasonlí­tanak azokra az egykori képes hetilapokra, amelyek a valóságos világ eleven életéről adtak képes-írott tájékoztatást. Mára a témák, a cikkek és a képek is tagadhatatlanul uniformizálódtak. Az amerikai Life az öt­venes években nagy, exkluzív, egyéni hangú írott és képes anyagokat közölt arról, hogyan élnek az emberek világszerte; ma a világban szinte ugyanazokat az anyagokat közlik a különféle lapokban arról, hogyan élnek az amerikai sztárok. A fiatal, egészséges, mosolygós, gondtalan világ fényképi univerzuma – amelyik a magyar újságos standokról is visszaköszön – nem új találmány, hiszen a huszadik századdal megszü­lető reklámfotózás lényegéhez tartozik, hogy nem a valóságot, hanem a vágyak terrénumát kell képpé formálnia. Az újdonság manapság talán csak annyi, hogy a reklámvilág meséi lassanként teljesen kiszorították a valóságot a magazinok zöméből. Egy kicsit durván azt mondhatnánk, olyasmi ez, mintha a tévéhíradó helyett és címén is valamelyik szappan­opera egyik epizódját adnák.

Nos, az 1920-30-as években, amikor a nagy riporteri nemzedék elindult a pályáján, a közönség és a lapkiadók is inkább a valóságra voltak kíváncsiak. A fényképezés nem olyan régen jutott technikailag olyan szintre, hogy a spontán életpillanatokat viszonylag könnyen meg lehetett örökíteni, s a fotográfusok fölfedezték a világot maguknak és a közönségnek. Igazából ekkor mutatkozott meg a fénykép, az állókép különlegessége. Az a képessége, hogy a gyorsan és folyton változó világból olyan pillanatokat képes kimetszeni, amelyekbe hirtelenjében minden fontos és mély emberi tartalom belesűrűsödhet. S kiderült, hogy bizonyos emberek úgy tudják látni és láttatni a világot, ahogyan az a többség előtt – hiába nézi – rejtve marad. Ők lettek a nagy fotográfu­sok. Ráadásul a világ egyre inkább kitágult, s a növekvő népesség, a növekvő olvasóközönség hamar úgy érezhette, hogy személyes köze kezd lenni a világ egészen más tájain élőkhöz is. A fotográfusok min­denhová elmentek, mindent lefényképeztek, ami csak érdekes lehetett. A legjobbak pedig minden látszólag banálisat érdekesen voltak képesek megmutatni.

Az egyre gazdagodó kiadók a múlt század első felében tömegével adták az igények és lehetőségek miatt százszámra fölbukkanó tehet­séges fotóriportereknek a megbízásokat a nagy riportokra. Akkoriban téma lehetett az, hogyan élnek a nők a világ minden táján – az amerikai női magazin, a Ladies Home Journal hetekig hozta az általa megbízott tucatnyi fotográfus képeit erről -, vagy az, hogyan él és dolgozik a tipikus amerikai körzeti orvos: ezt a remek képösszeállítást, Eugene Smith mun­káját a Life közölte le hosszú oldalakon keresztül, több tucatnyi fotóval. A magyar származású Lorant a Picture Post harmincnégy oldalán hozta Brassaí legendás képesszéjét a párizsi éjszakai életről.

A magazinok fizettek annyit a fotográfusoknak, hogy azok ne törődje­nek mással, csakis a feladattal. Legyen rá idejük, ne takarékoskodjanak a géppel és nyersanyaggal, utazással és miegyébbel. Amikor John Steinbeck és Robert Capa nem sokkal a második világháború után kita­lálta, hogy az amerikai közönségnek bemutatják az egykori szövetséges, majd egyre inkább ellenségnek tekintett Szovjetunió mindennapi életét, a Life jóval nagyobb megbízási összeget fizetett a fotósnak, mint jó nevű írótársának. Capa addigra már olyan fényképező sztárriporter lett, amilyen manapság – valóságos képes magazinok híján – elképzelhetet­len. (Könyvalakban lásd John Steinbeck: Orosz napló, Robert Capa 70 fotójával. A Ludwig Múzeum Capa-kiállításának alkalmából megjelentette magyarul a Park Könyvkiadó, 2009.)

A nagy lapok fotóriporterei előtt könnyen nyíltak meg az ajtók, s amelyik mégis csukva maradt, azt a sajtó mint (akkor még) nagyhatalom, kinyit­tatta, ha érdekében állt. A riporterek bizonyos határig diktálhatták a felté­teleket még megbízóiknak is, és közvetelenül nem engedtek beleszólást a munkájukba. Igaz, amikor átadták a lapoknak a kész negatívokat, attól fogva a szerkesztők és tördelők jóindulatára voltak bízva, de az egyre erősödő riporteri „lobby" – élén a legnagyobbal, Capával – megtalálta a módját, hogyan képes az anyag elkészülte után is védeni a szerzői jogait. Ennek érdekében alapította meg 1947-ben Capa a Magnum fotóügynök­séget. Ám mielőtt még a Magnumról ejtenénk szót, lássuk, hogyan találta meg a helyét a 17 éves Friedmann Endre Berlinben, majd Párizsban egy új szakma, a fotóriporteri művelőjeként.

A szuverén riporter és a Magnum

A Németországban alapított Dephot fotóügynökség (ott is az említett Lorant lett először a főszerkesztő) a gyorsan szaporodó képeslapok fotóigényét elégítette ki. Szinte szívta magához a tehetséges és mozgékony fényképészeket. Nem egy magyar jutott megbízáshoz a Dephotnál, Munkácsi Mártontól az ifjú Capáig. A magyarok egyébként mindenütt segítették egymást, Friedmann Bandinak például Kepes György adta kölcsön a fényképezőgépét, hogy megbízást vállalhasson. Hitler hatalomátvétele aztán a magyarok jó részét is Párizsba űzte, ahol hamarosan nemcsak képzőművészek, de fotográfusok is szép számmal összegyűltek. A Döme kávéház lett az egyik nem hivatalos fotográfiai központ. Capa itt is sok segítőre talált, többek között André Kertészre is. Nyelvtudás híján kézenfekvő volt, hogy Friedmannak a kamerával kellene megpróbálkoznia, ha a sajtóban akarja megtalálni a számításait.

S amikor Gerda Taróval összehozta a szerencse – akivel minden módon összeillettek -, már biztos volt, hogy Friedmann Endrének van érzéke, tehetsége és kellő merészsége ehhez az új szakmához. Fiatalok voltak, és úgy érezték, övék a világ. S érezhették is, hiszen egy-egy bátor, szel­lemes megoldás (mondjuk, titkon lefotózni a Párizsban szónokoló Trockijt a bőrdzseki alá rejtett kis kamerával) hamar fölkeltette a munkatársakat kereső szerkesztők figyelmét.

A nagyobb háború főpróbájának tartott spanyol polgárháborúról a friss képes magazinok exkluzív fotóanyagokat akartak hozni. Gerda és Bandi vállalták az első nagy megbízást: tudósítsanak a frontvonalból. Addig­ra már közösen kitalálták a nagymenő amerikai riporter, Robert Capa figuráját, aki extra munkákért extra honoráriumokat remélt. S hamaro­san kidolgozták – szó szerint menet közben – a modern haditudósítás módszertanát. Nagyon egyszerűnek látszott: alapos, szinte mindenre kiterjedő, de a lényeget kiemelő hűséges dokumentáció, a történéseket mindig az előtérbe helyező, nem elfogult, de nem is szenvtelen, s ha a téma megengedi, akkor akár személyes hangú tudósítás. Ahhoz, hogy az újságolvasó szinte úgy érezze, részese a történéseknek, a valóságosan zajló eseményeket kellett megörökíteni, vagy híven rekonstruálni. Ehhez nemcsak a korszerű, könnyű filmes fényképezőgépek kellettek, hanem terepismeret s mindenekelőtt remek kapcsolatteremtő képesség. Ha va­lamiben Capa varázsosan különleges lehetett, hát ebben. Nehezen volt elképzelhető, hogy bármikor bárhova ne jutott volna be, ahová akart. Az erős megbízói háttérnek, a példányszámaikat megsokszorozó hetilapok­nak köszönhetően a tudósító szuverén módon, a saját lelkiismerete és az olvasók vélt igényei szerint fényképezhetett. A hadviselő felek kitilthatták ugyan a helyszínről, de a nyers erőszak alkalmazása megfontolandó volt, mert az újság azt is szétkürtölte.

Capa spanyol anyaga nemcsak minőségben, de mennyiségben is lenyűgöző, s a magazinokban megjelent képriportjai egy csapásra hí­ressé tették. Onnantól fogva már tényleg nagymenő lett Friedmannék még mindig csak 23 éves középső fia. Fantasztikus pályája közismert: két évtizeden át töltötték meg remek riportjai a világ vezető lapjait. Egyre tudatosabban fényképezett, egyre határozottabban próbálta a fotóival humanista elkötelezettségét is megmutatni. Számára a haditudósítói munka nem kaland volt már, sokkal inkább szűnni nem akaró tiltakozás a gyengébbek és védtelenebbek bántalmazása ellen. A politika szen­tesítette gyilkolás, a háború elleni permanens protestálásként is végig-nézhetők művei. S nem is elsősorban a különféle tárlatokon, hanem az eredeti publikációkban. Ő is, ahogyan szakmája legjobbjai, hatni akart az olvasókra. Egyszerűen szólva, jobbá akarta tenni a világot a saját eszközeivel. S úgy három évtizeden át milliókhoz jutott el képekké fo­galmazott mondandója.

Capa már a háború alatt foglalkozott a gondolattal, hogy az egyre inkább profitéhes sajtó megrendelői kényétől valamelyest függetlened­hessen. Nem akarta elveszíteni a szuverenitását, s nem akart bele­nyugodni abba, hogy a szerkesztők egy része önkényesen használja a riporterek fotóit. Komolyan vette a képet és a hivatását. Pontosan tudta, hogy a fényképnek mekkora ereje és értéke van. Joggal kívánta, hogy a maguk teremtette anyagi és erkölcsi hasznot ne mások fölözzék le a fotóriporterek helyett. S azt remélte, közösen megmenthetik a műfajt, a valóságot elemző képriportot. Ugyanis, már a negyvenes években voltak jelei a kedvezőtlen változásnak.

A ma is létező Magnum fotóügynökséget maguk a fotóriporterek ala­pították meg a háború után. Az ötlet Capáé, s ő lett az első vezetője is. Az ügynökség alapelve az volt – és ez az elv általánossá vált a világon -, hogy a negatív, vagyis a megalkotott kép(sorozat) örökösen a riporter tulajdona marad. Az ügynökségnek az a feladata, hogy a közlési jogot forgalmazza. Emellett, persze, az sem ártott, ha megbízást tudott sze­rezni a tagjainak, vagy megbízást kapott valamilyen munkára, amit az ügynökséggel leszerződött fotósok valamelyike végzett el. A Magnum legalább annyira szakmai műhely is volt, mint üzleti vállalkozás. S talán a világ legdemokratikusabb sajtószervezete.

Amikor Capa elindult utolsó riportútjára Indokínába, 1954-ben, még mindig milliós példányszámokat értek el a képeslapok, még mindig ko­moly megbízásokat adtak a jó nevű fotográfusoknak hosszú és alapos munkákra. Ők pedig főként az emberiség mint nagy család színes életét igyekeztek megörökíteni a békésebb vidékeken, a háborúban pedig a tűrhetetlen szenvedést. Ám a nagy lapkiadóknak már az okozott fejtörést, hogy az Amerikában gyorsan terjedő új családi szórakozás, a televízió milyen hihetetlen sebességgel csábítja magához a reklámpiacot. Pár évvel azután, hogy Capa aknára lépett és meghalt Vietnamban, olyasmi történt a sajtópiacon, amit addig senki elképzelni sem tudott: a Life le­húzta a rolót. A tévék elszipkázták a hirdetőit. A hidegháború világában egyre kevesebben hitték azt, hogy az emberiség egyetlen nagy család volna. A magazinokat lapozgató milliók egy része a 60-as években már a tévé elé ült a fotelbe, s a média irányítóit a „kisember" egyre kevésbé mint téma, sokkal inkább csak mint potenciális fogyasztó érdekelte. Csökkent az igény a gondolkodó és állást is foglaló szuverén riporter iránt, aki felfedezi nekünk a világot. Ami kell: gyors híradás, értelmezés és ítélet nélkül, kuriózumok és különlegességek, s főként minden, ami fogyasztásra ösztönöz. S amikor elegáns múzeumok és galériák meg­becsült kincseiként ma áhítattal nézzük Capa és társai hatásos képeit a fotóriport aranykorából, az egykor diadalmas nyomtatott sajtó éppen a végnapjait éli.

Friedmannék fia manapság nem könnyen találna munkát, s nemigen jutna komoly megbízáshoz a sajtótól. Ha valahogyan mégis képes vol­na rá – mint mai legjobb kollégái -, hogy elmélyült, elemző és kritikus képriportokat készítsen, legföljebb egy-egy galériának adhatná el, vagy pályázatokon indulhatna velük. Az internetes konzumvilágon és a ke­reskedelmi tévéken felnövő új nagyközönséghez már bajosan jutnának el üzenetei.

 

Jegyzet

* A magyar kulturális kormányzat 2008-ban lehetővé tette, hogy a Magyar Nem­zeti Múzeum megvásárolja Robert Capa 985 fényképét a New York-i International Center of Photography (ICP) gyűjteményéből. A 985 darabból 48 egykorú eredeti „Robert Capa papír pozitív", 937 pedig a „Robert Capa Master Selection III". E sorozat válogatásában Cornell Capa (Robert Capa öccse), az ICP alapítója és sokáig vezetője vett részt. Mesterkópiának azokat a másolatokat nevezik, amelyek ugyan az eredeti negatívról készülnek, jogutódok felügyeletével, de már jóval később. Ebben az esetben több évtizeddel a képek készítőjének halála után. Az ICP ajándékaként került még a múzeum gyűjteményébe a mestersorozatot kiegészítő húsz nagyobb méretű, a megvásárolt sorozatban is meglevő fénykép Robert Capától, valamint a fotográfust ábrázoló öt portré.