A globális kapitalista rendszer perifériájára szorult afrikai, ázsiai és latin-amerikai társadalmak számára a kapitalizmus: zsákutca. A világrendszer-iskola egyik alapítója világtörténeti áttekintésbe ágyazva mutatja be az egyedüli – ám „a pusztulás terhe mellett" követendő – alternatíva, a szocialista orientáció feltételeit: részleges leválás a világrendszerről; a nemzeti függetlenség megerősítése; önközpontú fejlesztés, amelyben elsőbbséget élvez a vidéki világ önfenntarthatósága; és az első kísérletek – a szovjet és a kínai fejlődés – során kristályosodott tapasztalatok figyelembevétele.

Nem áll szándékomban megfogalmazni, milyen lesz vagy milyennek kel­lene lennie a XXI. század szocializmusának. Bármely hasonló definíció ellentmondana az általam követett marxizmus-értelmezésnek, amely szerint a szocializmus (vagy inkább a kommunizmus) szükségszerűen az elnyomott és kizsákmányolt osztályok és népek harcának, s nem egy előregyártott „eszme" megvalósulásának eredménye.

• Olyan világot kell felépíteni, amelynek alapja a szolidaritás, s nem a „verseny"; másként fogalmazva, ahol a szocializáció a demokrácián, nem a „piacon" alapszik.
• Olyan világot kell felépíteni, amelyben a természeti erőforrások és a termőföld nem válhatnak áruvá; amely képes szembenézni az ökoló­giai és klimatikus kihívásokkal; ahol a kulturális javak, a tudományos eredmények, az oktatás és az egészségügy nem lehetnek áruk.
• Olyan politikákat kell támogatni, amelyek révén a korlátozatlan demokratizálódás, a társadalmi haladás és a nemzetek, népek önállóságának elismerése szoros egységet alkot.
• Meg kell szilárdítani az Észak és a Dél népei közötti szolidaritást, hogy összefogásukból antiimperialista alapokon nyugvó internacio­nalizmus szülessék.

• a munkaerő újratermelése feletti helyi ellenőrzést, ami feltételezi, hogy az állam a kezdeti szakaszban olyan mezőgazdasági fejlődést tud biztosítani, amely kellő mennyiségű élelmiszertöbblet előállításá­ra képes – ráadásul olyan áron, amely megfelel a tőke megtérülése követelményeinek -, illetve hogy ezt követően a javak tömegterme­lése lépést tartson mind a tőke, mind a bértömeg növekedésével;
• a többlet központosítása feletti helyi ellenőrzést, ami nem csak nemzeti pénzintézetek formális létezését, de a nemzetközi tőke­áramlásoktól való függetlenségüket is feltételezi, így biztosítva a befektetések irányításának hazai lehetőségét;
• a nemzeti piac feletti ellenőrzést, amelyet illetékekkel vagy egyéb módon biztosított védelem híján is ténylegesen a helyi termelés számára kell fenntartani;
• a természeti erőforrások feletti helyi ellenőrzést, ami feltételezi, hogy az állam névleges tulajdonosi jogcímén túl képes ezeket kiaknázni és megőrizni. Azok az olajkitermelő országok, amelyeknek nem áll módjukban „elzárni a csapot", ha egyszer úgy döntenének, hogy inkább megtartják az olajat, semmint kisajátítható pénzeszközökre váltsák, nem rendelkeznek effajta ellenőrzési képességgel;
• végül a technológiák feletti helyi ellenőrzést, vagyis azt, hogy ezek – függetlenül attól, hogy helyi fejlesztésből vagy importból ered­nek – viszonylag könnyen reprodukálhatók legyenek, s az állam ne kényszerüljön folyton importból beszerezni a szükséges imputokat (gépeket, know-how-t stb.).

A tőkés világ jelenlegi válsága nem pusztán ciklikus természetű, hanem a rendszer átfogó, strukturális válsága, amely azt jelzi, hogy a tőkerendszer elérte abszolút korlátait. Ebből következően hosszú távon hatástalanok lesznek nem csupán az állami szabályozás megerősítésére építő megoldási kísérletek, hanem a rendszer fokozódó elnyomás révén történő stabilizálására irányuló törekvések is. Ebben a helyzetben új történelmi lehetőség nyílik a szolidaritásra és a termelés feletti össztársadalmi ellenőrzésre épülő új rend kialakítására. Ám ahhoz, hogy ezen elvi lehetőség valóra váljon, fel kell hagyni a XX. századra jellemző defenzív, érdekvédő beállítottsággal, és gyökeresen újra kell gondolni a munkásosztály stratégiai céljait, alkalmazott harci módszereit, valamint politikai és gazdasági szervezeteinek egymáshoz való viszonyát is.

Kérdések:

(1) Ön A tőkén túl-ban a tőke folyamatosan mélyülő strukturális válsá­gát és az emberiség elpusztításának ezzel kapcsolatos lehetőségét elem­zi. Jelez-e a jelenlegi globális válság minőségi változást ez irányban?

(2) Lehetséges-e kapitalista megoldás a válságra (neokeynesista rendszabályokkal, mint amilyen a reguláció és a protekcionizmus)? Mi a véleménye, ha arról szónokolnak a kormányon levők (így Lula is), hogy lehetséges egyik-másik országot mintegy „kikapcsolva", távol tartani a fölfordulástól?

(3) Nemrég olyasmit mondott, hogy az USA hitelkártya-imperializmust folytat. Mit értett ezen? Nézete szerint milyen gazdasági és politikai vál­tozások várhatók a globális imperializmus alakzatában a válság után?

(4) A kilencvenes években azt láttuk, hogy a baloldali értelmiség egy része és a militáns baloldal egy része is arra a vélekedésre jutott, hogy a munkásosztály szerepe véget ért, sőt a munka sem játszik már központi szerepet, ha globálisan nézzük. Mit gondol erről a nézetről? Nem cáfol rá erre valamelyest a jelenlegi válság a tömeges munkahely-megszün­tetéssel?

(5) Miként látja: milyen alternatívái lehettek a tőkének a kilencvenes években? És manapság? Nyitott-e új lehetőségeket a jelenlegi válság a munkásosztály és a szocialista projektum előtt?

(6) A Szocializmus vagy barbárság-ban hangsúlyozta, hogy a XXI. században új módon kell alakulnia a szakszervezetek és a munkáspárt­ok kapcsolatának, teljesen másként, mint ahogyan a XX. században. Mi legyen a szakszervezet és a párt szerepe, milyen föladatokat kell programjaikba fölvenniük avégett, hogy lehetővé tegyék a tőke fölötti győzelmet?

(7) Milyen politikai eszközöket vessen be a munkásosztály az osztály­mozgalmakban? Milyen kapcsolatuk legyen ezeknek az állam intézmé­nyeivel, amilyenek a kormányok és a parlamentek? Miképpen fokozhatják a szakszervezetek és a pártok az antikapitalista tudatosságot, és hogyan segíthetik a szocialista tudat újjászületését, kiváltképp az imperialista országokban?

(8) Számunkra a XX. századi Brazília értékelésének fontos eleme a mélyreható marxista nevelés tragikus lebecsülése a baloldalon. Nézete szerint mi a helye a marxista tanulmányoknak egy munkáspártban? Milyen alternatív fegyverek alkalmazhatók a munkástudatért folytatott ideológiai harcban?

 

Válaszok:

(1) A tőke strukturális válságának globális kirobbanása

A jelenleg zajló válság csakugyan nagyon súlyos, és egy fontos értelem­ben különbözik az utóbbi néhány évtized kríziseitől. Persze, változatlanul ugyanaz a strukturális válság, amelyet megtapasztaltunk az 1960-as évek végétől vagy az 1970-es évek elejétől fogva, de más abban az ér­telemben, hogy most a válság nagyon hevesen, globálisan tört fölszínre. Mindig meg voltam győződve róla, hogy a Franciaországban 1968 máju­sában lezajlott események szerves részét alkotják egy efféle strukturális válság szükségszerű kezdetének. 1967 végén – egy beszélgetés során kedves barátommal, Lucien Goldmann-nal, aki azokban a napokban Marcuséhoz hasonlóan hitt abban, hogy a „szervezett kapitalizmusnak" sikerül megoldania a „válságkapitalizmus" problémáit – kifejeztem ab­beli meggyőződésemet, hogy a legsúlyosabb válság még előttünk van. Az úgynevezett „szervezett kapitalizmus" egyáltalán nem oldott meg semmilyen válságot. Ellenkezőleg, érveltem akkor, a válság, amelynek elébe nézünk, szükségképp hasonlíthatatlanul súlyosabb lesz még az „1929-1933-as nagy gazdasági világválságnál" is, tekintettel csakugyan globális jellegére. Mindig is hangoztattam, hogy a szó valódi értelmében, első ízben a történelem folyamán óhatatlanul globális lesz.

Élesen szembeállítottam a tőkerendszer korunkban érvényre jutó struk­turális válságát a múlt ciklikus és konjunkturális gazdasági válságaival. A periodikusan lezajló ciklikus válságok változatlanul szembetűnő jellemzői a tőkés konjunkturális fejlődésnek, amíg csak fönnáll a kapitalizmus. Ám a mi történelmi korunkban egy jóval alapvetőbb típusa is megjelent a vál­ságnak, ez kombinálódik a kapitalizmus alatt a ciklikus válságokkal, és a tőkerendszer mint olyan minden elképzelhető formáját sújtja, nem csupán a kapitalizmust. A strukturális válság akként érvényesül, hogy aktiválja a tőke, mint társadalmi anyagcsere-újratermelési mód abszolút korlátait. A szovjet típusú tőkerendszer – ez a többletmunka túlnyomórészt politikai kiaknázásának alapján működött, s így nem szabad összekeverni a több­letmunka elsődlegesen gazdasági kiaknázásával értéktöbblet gyanánt, ami a kapitalizmusban folyik – ez okból szükségképpen roppant össze a fejlődés globálisan fölerősödő ellentmondásai alatt. A lehető legnyomaté­kosabban hangsúlyoznunk kell ezt ma, pontosan azért, hogy elkerüljük a múlt illúzióinak egyikét-másikát s a nekik megfelelő zsákutcákat, amikor jövőnk nagy kihívásaival nézünk szembe.

A tőkén túl-ban azt írtam, hogy a strukturális válság „kibontakozásának módját tekintve, kúszó válságnak nevezhető – ellentétben a múltbeli látványosabb és drámaibb kitörésekkel és összeomlásokkal -, persze azzal a fönntartással, hogy a leghevesebb és legerőszakosabb vonaglások sem zárhatók ki a jövőben: mármint, ha az a bonyolult gépezet, amelyik most teljes gőzzel a »válságkezelésen« és a növekvő ellentmon­dások több-kevesebb időre szóló »kihelyezésén« szorgoskodik, kifogy a gőzből."¹ Jelenlegi válságunk drámai megnyilvánulásai – kezdve az angolban „vadmacska-sztrájknak" [wildcat strikes] nevezett „vadsztráj­kok" sokasodásától a világ tőkés módra legfejlettebb részein, egészen az éhséglázadásokig több mint 35 országban, amelyekről nem kisebb rendpárti tekintély számol be, mint a londoni székhelyű hetilap, a The Economist – arra vallanak, hogy a nagy néptömegek válaszai, amelyeket súlyosan érint ez a fejlemény, vagyis ez az immár korántsem könnyű­szerrel manipulálható pénzügyi válság, erősen rácáfolhatnak a közelmúlt öntelt tőkeapologetikus bölcselmeire. A dolgozó néptől ugyanis, amely beszorult saját defenzív szervezetei – tehát szigorún csak a bérharcra irányuló reformista szakszervezetei és pártjai – alkalmazkodó korlátainak csapdájába, azt várták volna, hogy úgy viselkedjék, mint egy „doromboló cica", nem pedig mint egy „vadmacska". Az úgynevezett „vadsztrájkokat" (és a hozzájuk csatlakozó szolidaritási sztrájkokat) törvényen kívül he­lyezte az ádáz thatcheri törvényhozás, és árulkodó tény, hogy ezeket a szakszervezet-ellenes törvényeket nem csupán fönntartotta (dacára az ellenkezőjét hangoztató választási ígérgetéseknek), hanem még súlyos­bította az „Új Munkáspárt" kormánya.

Tehát a jelenlegi válság más abban az értelemben, hogy jócskán kezd már kihívó, radikális válaszokat kiváltani. S ez a folyamat még messze van attól, hogy csúcspontjára hágott volna.

Ugyanakkor a vezető tőkés kormányok által kétes eredménnyel alkal­mazott intézkedések – amelyek a tőkés bankcsődök észbontó, sokbillió dolláros összeggel átvállalt államosításáig terjednek – szintén világos bizonyítékai annak, hogy mi sem lehetne ostobább, mint úgy jellemezni a jelenlegi válságot, hogy ez egy újabb hagyományos ciklikus válsága a termelékenységét tekintve fölülmúlhatatlan kapitalizmusnak, s az ilyet egy-két év alatt el lehet takarítani az útból, ahogy „a tőke fölbérelt ököl­harcosai" (Marx szavaival szólva) még ma is jellemezni szokták.

Történelmi korunk súlyosan kibontakozó válsága pontosan abban az értelemben strukturális, hogy nem lehet eltakarítani az útból, még sokbilliós államkapitalista mentőműveletekkel sem. Tehát a rendszer mélyülő strukturális válsága, a korábban elképzelhetetlen mérvű katonai és pénzügyi kalandorkodás formájában megkísérelt gyógyintézkedések kimutatható kudarcaival együtt, soha nem látott nagyságúra növelik az emberiség önelpusztításának veszélyét. Ha ugyanis a fönnálló rend szol­gálatában álló hagyományos ellenőrzési formák és eszközök csődöt mon­danak, óhatatlanul megsokasodhatnak az efféle veszélyek. Nem meglepő ennélfogva, hogy a ma vezető imperialista hatalom, az USA nyíltan igényt tart „erkölcsi jogára", hogy ha úgy dönt, bármikor nukleáris fegyvereket vessen be még atomfegyverrel nem rendelkező országok ellen is.

(2) Neokeynesista illúziók helyett: a rendszerellenes erők stratégiai offenzívája

Az egyik érthető, ámde végső soron vereséghez vezető illúzió, amely­től óvakodnunk kell, a neokeynesizmus bármely formája, beleértve az úgynevezett baloldali keynesizmust is. Érthetők az újjáélesztésére szóló fölhívások, mert megfelelnek a legkisebb ellenállás irányvonalának, amely átmenetileg a tőkemegszemélyesítők egyetértésével találkozhat egy-egy nagyobb válság idején. Efféle körülmények között a tőke meg­személyesítői hajlamosak a Keynes-féle állami beavatkozás módszerei­hez folyamodni rendszerük megszilárdítása végett, s mindaddig folytatni ezt, amíg csak teljesen vissza nem vehetik „engedményeiket", s vissza nem térhet a status quo ante.

A tőke vezető szószólói ilyen célzattal követelik most nyíltan egynémely nagyobb bank államosítását, s el vannak szánva indítványuk valóra vál­tására olyanformán, ahogyan megfelel az érdeküknek. Csakugyan sort is kerítettek újabban Nagy-Britanniában szinte mindegyik nagy (teljesen befuccsolt) bank „államosítására", méghozzá a lehető legképmutatóbb formában. Ugyanakkor a legszemérmetlenebb módon hozzáfűzték: „ha majd eljön az ideje, a közpénzből föltőkésített bankok ismét visszake­rülnek a magánszektorba". Azért merik ezt nyíltan kimondani, mert már korábban is „államosították" a kapitalista csődöt – Nagy-Britanniában nagy arányokban közvetlenül a második világháború után -, majd „rep­rivatizálták" e második világháború utáni államosítás összes főbb tételét, miután megfelelőképpen fölhizlalták valamennyit a közvagyon bőven buzgó forrásaiból. S bíznak benne, hogy ezt a trükköt megismételhetik, mihelyt a válság elenyészett.

Persze, a tőke szószólói nem tévedtek nagyot, amikor Keyneshez igazodtak. Mégpedig azért nem, mert mindenekelőtt a munkásosztály szervezetein múlik, hogy ellenfeleik efféle fölfogása érvényre juthat-e, vagy sem. Hiszen még akár egy nagyszabású válság sem végezheti el spontán módon azt a nehéz föladatot, amelyik csakis a munkásmozgalom stratégiailag járható és harcos cselekvésével vihető végbe. A jelenlegi helyzet korántsem egyedülálló e tekintetben. Nem csupán támadhatnak időről időre történelmileg ígéretes lehetőségek az oly szükséges gyöke­res átalakulásra, de el is tűnhetnek. Ezzel kapcsolatban azt írtam egyik, első ízben Brazíliában, 1983-ban megjelent, majd A tőkén túl negyedik részében újraközölt cikkemben, hogy

Nagyszabású gazdasági válságok idején mindig jókora rés támad a fönnálló rendben, amelynek nem sikerül már szállítania a javakat, pedig ez szolgál vitathatatlan igazolása gyanánt. Ezek a repedések vagy tovább tágíthatók a társadalom-átalakítás szolgálatában, vagy előbb-utóbb betömik őket a tőke továbbélése érdekében, ahogy az általános történelmi körülmények és a politikai és társadalmi poron­don kialakult erőviszonyok engedik. […]

De minthogy a válság közvetlen megnyilvánulásai gazdaságiak – az inflációtól a munkanélküliségig, a helyi ipari és kereskedelmi vállalkozások csődjétől egy általános kereskedelmi háborúig és a nemzetközi pénzügyi rendszer potenciális összeomlásáig -, az adott társadalmi alapból eredő nyomás elkerülhetetlen hatására a kézenfekvő föladatokat az határozza meg, hogy sürgős gazdasági válaszokat kell találni a válságjelenségek szintjén, érintetlenül hagy­va ezek társadalmi okait.

Így hát, ha gazdaságilag határozzák meg, hogy mi a szükséges, valamint a lehetséges teendő a fölismert „gazdasági szükségál­lapot" körülményei között – a „nadrágszíj megszorításától" és a „szükségszerű áldozathozatal elfogadásától" a „valós munkahely­teremtésig", „új befektetési alapok bevonásáig", „termelékenység és versenyszellem fokozásáig" stb. -, ez megszabja azt (tisztán gazdasági parancsolatok nevében), hogy a fönnálló rend társadal­mi premisszáiból induljon ki a szocialista politikai kezdeményezés, amelynek potenciálisan kedvez ugyan a válság, de csak addig, amíg akaratlanul ismét magáévá nem teszi a tőke társadalmi-gazdasági szemhatárát. Ennek eredményeként a forradalmi politizálás struktú­raváltó potenciálja semmibe vész, mivel elaprózódik a szűkre szabott gazdasági föladatokkal való birkózásban – változatlanul tulajdon támogatóinak rovására – a régi társadalmi premisszák és strukturális meghatározottságok keretében, és keserű iróniával állapítható meg, hogy ezáltal eredeti szándékaival ellentétben odajut, hogy a tőke újjáélesztésén munkálkodik. […]

Ahhoz tehát, hogy a radikális politikának sikerüljön eredeti célját elérnie, a válság tetőpontján át kell vinnie, át kell ruháznia törekvé­seit – effektív döntéshozási hatalom formájában minden szinten és minden téren, beleértve a gazdaságot – magára a társadalomtestre, amiből majd újabb anyagi és politikai követelmények következnek. Ez az egyedüli útja-módja annak, hogy a radikális politika képes legyen megtartani stratégiai irányvonalát, ahelyett, hogy szembe­fordulna vele.

Az ilyen politikai hatalomátvitel s e politika beleágyazása magába a társadalmi-gazdasági struktúrába csakis nagy strukturális válságok idején valósítható meg: vagyis amikor az uralkodó társadalmi-gaz­dasági anyagcsere hagyományos premisszáit nem pusztán meg lehet, de meg is kell kérdőjelezni. […] Ha azonban ez az elvitatás a politikai cselekvés szorosan vett intézményes határain belül maradni kényszerül, s ekképpen csapdába szorul, akkor a kihívó fél óhatat­lanul vereséget szenved a múlt gazdasági és politikai-intézményi tehetetlenségi erőinek szükségszerű fölülkerekedése nyomán. Az ilyen csapdába-szorulás alternatívája: ki kell használni azokat a kritikai-fölszabadító lehetőségeket, amelyek benne rejlenek a szocialista politikának történelmileg kedvező pillanatban, azáltal, hogy a radikális célkitűzéseket a társadalomtest mint egész tartós dimenziójává kell átváltoztatni. Éspedig úgy, hogy ez a politika a tömegek öntevékenységének körébe utalt, effektív hatalomátvitellel teszi nyilvánvalóvá és terjeszti ki saját átmeneti hatalmát. ²

Alapvető strukturális válság történelmi korszakában élünk, amely csak­ugyan jókora rést nyithat a fönnálló renden, mert ez a rend immár nem képes szállítani a javakat, ami – túlságosan is sokáig megkérdőjelezhetetlenül – igazolásául szolgált a múltban. A mai válság neokeynesista patikaszerei csupán tömíthetik a réseket, átmeneti újjáélesztést végez­hetnek a tőkén, túlélése érdekében, ahogy a keynesi tőketerjeszkedés háború utáni időszakában is történt. Óhatatlanul ez a helyzet, legyen bár szubjektíve mégoly jó szándékú a törekvése némelyeknek – ellen­tétben a tőke cinikusan számító, állami beavatkozás mellett kardoskodó megszemélyesítőivel -, akik továbbra is kiállnak a korábban kipróbált és a dolgozó osztály álláspontjáról nézve kudarcot vallott „újraelosztó társadalmi reform" „baloldali keynesista" politikája mellett.

Tanulságos, ahogyan a tőke drámai módon kibontakozó válságának jelenlegi körülményei között arra veszik rá a munkásokat – saját szak­szervezeti képviselőik Nagy-Britanniában, nem is szólva „az ő" Új Mun­káspártjukról -, hogy egyezzenek bele a „nadrágszíj megszorításába", és „fogadják el a szükségszerű áldozatokat", beleértve nem csupán a bérek befagyasztását két évre, hanem még jelentős bércsökkentést is, a rendszer újrastabilizálásának érdekében, némi javulás üres ígéreté­vel majd a „válság utáni" jövendőre. A munkáspárti fölfogás e defenzív irányvonalának szellemében mindig is elszalasztották az alkalmakat a stratégiailag életképes változtatások véghezvitelére, „a körülmények ha­talmára" való hivatkozással. A legjobb esetben is minden csak általános remény maradt a jövőre nézve, ami persze sosem következhet be, ha a természetükké vált alkalmazkodásnak köszönhetőn még egy hatalmas társadalmi-gazdasági válság kézzelfogható lehetőségeit is úgy elszalasztják, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga.

Igazából a puszta kívánalomnak megmaradt „újraelosztási reformok" (beleértve baloldali Keynes-követő változataikat) sohasem működtek – és sohasem is működhettek – a tőkerendszer strukturálisan körülbás­tyázott határain belül. Annyi mindent ígérgettek erre vonatkozólag, és soha semmi ígéretet nem tartottak be. Épp ellenkezőleg. Végtére még a fönnálló rend egyik legelszántabb apologétája, Martin Wolf, a londoni székhelyű Financial Times társszerkesztője is kénytelen volt beismerni, a leggazdagabb és a legszegényebb országok közti egyenlőtlenség drámai módon megnövekedett a kapitalista modernizáció és globalizáció időszakában. „Ma hetvenöt az egyhez az arány. Egy évszázaddal ezelőtt tíz az egyhez volt. Fél évszázad múlva könnyen meglehet, hogy száz­ötven az egyhez lesz belőle."³ És ez a valósággal megrendítő mértékű egyenlőtlenség-növekedés az évszázad folyamán úgy ment végbe, hogy a végtelenségig ismétlődtek az ígéretek: az egyenlőtlenség megszün­tetése vagy legalábbis jelentős csökkenése felé fogunk majd haladni. Ebből az egész évszázadból nyolcvan év a Keynes-féle nagyszabású javító akció szorgalmazása jegyében telt el. A pofonegyszerű igazság, ellentétben a neokeynesista képzelgéssel, az, hogy alapvető strukturális változásra van szükségünk, nem pedig reformista „nyugágy-átrakosgatásra" a Titanic fedélzetén.

Ugyanezen okból, vagyis mert reális strukturális változás híján elke­rülhetetlen a kudarc, vagyok nem kevésbé szkeptikus a „lekapcsolódás" ötletével szemben, mint amennyire a múlt vagy a jelen keynesizmusával szemben. Nem hihetjük komolyan, hogy ha valaki elkiáltja magát: „Ál­lítsák meg a világot, ki akarok szállni!", akkor ez elhozhatja a kívánatos megoldást.

A tőkés globalizáció, bármennyire káros is sok tekintetben, éppannyira valósága, mint amennyire objektív szükségszerűsége a tőkerendszer történelmi fejlődésének, és mint rég fönnálló társadalmi újratermelés­-ellenőrzési rendszer elválaszthatatlan ennek legbenső strukturális meghatározottságaitól. E rendszernek a földgolyó birtokba vételére irányuló dinamikus törekvésére már Marx és Engels élesen rávilágított a Kommunista Kiáltványban, 1848-ban.

Tehát a „lekapcsolódás" legföljebb csak ideiglenes defenzív intézke­désként válhat be, még egy olyan kontinens nagyságú ország esetében is, mint Brazília. A súlyos probléma, amellyel szembe kell néznünk a dolgok jelenlegi állásánál, nem az emberiség globális gazdasági integ­rációjára vezető objektív tendencia, hanem a – tőke számára kizáróla­gosan járható, strukturálisan meghatározott – monopolista/imperialista globalizáció antagonisztikus és egyre pusztítóbb jellege. Csakis ez a fajta globalizáció sajátja a tőkerendszernek. Ez annyit jelent, hogy ami kockán forog a tőke súlyos strukturális válságának jelenlegi föltételei mellett, nem egyszerűen az, hogy sikerül-e kitalálni valamiféle óvintézkedéseket a fő kapitalista országok pénzügyi uralma ellen. Ebből csupán meglehetősen naiv defenzív magatartás következhet, amitől csak bizonyos korlátozott „szabályozó" óvintézkedés várható a bírált „túlkapások" ellen, mindvégig belül maradva a fönnálló rend ugyanazon működési keretein. Ez nem lehet sikeres, mert előbb-utóbb elkerülhetetlenül ismét előáll a megoldan­dó föladat: gyökeresen átalakítani a tőke mint végső soron önpusztító társadalmi ellenőrzési mód javíthatatlan rendszer-meghatározottságait. Következésképp, még ha a „lekapcsolódott" terület egyáltalában műkö­dőképes volna is, alapvető rendszerváltozás híján akkor is nemsokára ugyanarra a sorsra jutna, mint a világ többi része.

Természetesen egészen más lapra tartozik Latin-Amerika rendszerel­lenes erőinek regionális összefogása. Ezt nemcsak jogos lehet szorgal­mazni, hanem megalkuvás nélküli elszántsággal munkálkodni is kell érte. Ám egy ilyen stratégiát nem lehet a „lekapcsolódás" tarthatatlan, defenzív terminusával meghatározni. Hiszen sikere vagy kudarca pontosan attól a képességétől függ, hogy harcosan szembe tud-e szállni – nem holmi képzelt „kívülállás" pozíciójából, hanem jól megalapozott hazai stratégiai offenzíva alakjában – azzal a destruktív cselekvési folyamattal, amelyik szükségszerűn fakad a tőke rendszer-meghatározottságaiból. Ekképpen a szóban forgó stratégiának jócskán túl kell lépnie azon, hogy elvitatja annak a globális kapitalista pénzügyi rendszernek a határait, amelyben jó régóta avégett foglal el uralkodó helyet az Amerikai Egyesült Államok, hogy erre támaszkodva fönntarthassa a saját egyre halmozódó s a világ többi részére terhelt csillagászati nagyságú adósságát.

(3) Monopolista gazdaság és hitelkártya-imperializmus

Az Egyesült Államok hitelkártya-imperializmusa nem új dolog. Már McGovern szenátor is bírálta, ha nem is ugyanezt a kifejezést használva, a vietnami háború idején, mondván, hogy „hitelkártyára indítottuk ezt a háborút". A különbség ma „csupán" annyi, hogy az a könyörtelenül nö­vekvő összeg, amely az USA hitelkártya-imperializmus „tartozik" oldalán található, csakugyan csillagászati nagyságra rúg. S mindezek ellenére tovább folytatódnak az USA imperialista háborúi, mintha mi sem történne, rá sem hederítve arra, hogy az ilyen háborúk gazdaságilag tarthatatlanok volnának, ha nem a világ többi része fizetné őket, beleértve – micsoda irónia, Mao-Cetung forog a sírjában! – a mai Kínát. Csak ez utóbbi jóval egy billió dollárt meghaladó összeggel részes a hitelezésben.

Obama elnök nemrég bejelentette, hogy első elnöki ciklusának négy éve alatt 50 százalékkal tervezi csökkenteni az USA 1,3 billióra rúgó éves költségvetési hiányát. S furcsa módon ugyanakkor, amikor elkö­telezte magát a kívánatos 50 százalékos csökkentés mellett, azt kérte a kongresszustól, hogy hagyja jóvá az elnöksége első évére tervezett 1,7 billió dolláros hiányt! Nemde nagyszerű kezdete ez Obama elnöki ígérete teljesítésének? Kivált arra a tényre való tekintettel, hogy az amerikai kormány költségvetési deficitje csupán egyike az – elképzelni is alig lehetséges méretű – amerikai adósság három krónikus össze­tevőjének, hiszen hozzájön még a hatalmas vállalati, valamint egyéni eladósodás!

Ebből is világosan látható, hogy alapvető rendszerproblémák súlyos terhe nehezedik ránk, amelyeket nem lehet megoldani a tőkerendszer határain belül. Az imperializmus ugyanis nem egyszerűen a kapitalista államközi politikai kapcsolatok kérdése – meg a hozzájuk kapcsolódó háborúké -, amelyet néhány „fölvilágosult politikus jóakaratából" maga mögött hagyhatna az emberiség. Ellenkezőleg, a globális hegemón impe­rializmus jelenleg uralkodó formája a tőke objektív rendszerszükséglete történelmi korunkban. Tehát abszolúte megjavíthatatlan a tőkerendszer mint olyan kereti között. Az a tény, hogy jelenleg nem vagyunk benne egy újabb világháborúban, annak az éppígy javíthatatlan körülménynek köszönhető, hogy egy ilyen háború elpusztítaná magát az emberiséget, a csótányoknak engedve át a földgolyót.

De senki sem veheti bizonyosra egy pusztító globális háború elma­radását a globalizált kapitalizmus alatt, ha nem szüntetjük meg a rend­szerben mélyen rejlő okokat egy ilyen háború valószínű kirobbanására. A történelmi emlékezet ugyanis arról tanúskodik, hogy az emberiség sosem talált föl semmilyen pusztító gépezetet, amelyet ne használt volna föl ádáz elszántsággal lehetőségeinek megfelelő mértékben. Vál­tozatlanul folytatódnak az amerikai katonai körökben a nyíltan háborúra uszító beszédek (meg a hozzájuk kapcsolódó kormányintézkedések) a nukleáris fegyverhasználat szükségességéről – és a vélt „erkölcsi jogról" -, elutasítva azt, hogy lemondjanak arról az állítólagos „jogról, hogy el­sőként használjanak nukleáris fegyvereket" még atomfegyverekkel nem rendelkező országok ellen is, preemptíven [az elsőbbség érvényesítése jogán] is, nemcsak preventíven [az elhárító megelőzés jogán], dacára a nyilvános fölszólításnak, amelyet 2005 őszén 1800 aggódó amerikai tudós, köztük szép számú Nobel-díjas intézett a Bush-kormányzathoz.⁴ S Obama elnök nem tett ellenkező nyilatkozatot. Sőt, külügyminisztere, Hillary Clinton azt a kijelentést tette saját elnökválasztási kampánya során, hogy nem rettenne vissza nukleáris fegyver bevetésétől Irán ellen. Mi több, úgy egy évtizeddel korábban a legagresszívabb amerikai katonai körökben nem csupán Irán, de Kína is egy szükségszerű há­ború leendő célpontjaként szerepelt, amelyet „megfelelő" fegyverzettel indítanának, s ez természetesen nem is lehetne más, mint atomfegyver. Ide tartozik, hogy amiként Musaraf tábornok fölfedte amerikai tv-interjújában, Washingtonban a korábbi külügyminiszter-helyettes, Richard Armitage azzal fenyegette meg, hogy amennyiben kormánya nem enge­delmeskedik az amerikai parancsoknak, Pakisztánt „visszabombázzák a kőkorszakba". Egy ilyen fenyegetést teljes lehetetlenség volna valóra váltani egy akkora ország ellen, mint Pakisztán, nukleáris fegyverek használata nélkül.

Fontos itt hangsúlyozni azt, hogy az imperializmus potenciálisan legveszedelmesebb formája, a globális hegemonikus imperializmus, amely könyörtelenül érvényesül napjainkban, anyagi újratermelési sí­kon elválaszthatatlan a monopolista gazdasági fejlődés jelen történelmi szakaszától és az ennek megfelelő hatalom-összpontosítástól. E kettő elválaszthatatlansága ismét rávilágít, hogy a robbanásveszélyes antagonizmusok a rendszer velejárói, és csakis magának a tőkerendszernek a radikális megváltoztatásával lehet őket leküzdeni. Következésképp, a globális pénzügyi válság legrosszabb megnyilvánulásait lehet ugyan csökkenteni vagy időlegesen ellenőrzés alá vonni, de nem magát a strukturális válságot. Ez óhatatlanul velünk marad, és újra meg újra fölszínre tör többé vagy kevésbé drámai formában, ameddig a tőke­rendszer alapvető strukturális meghatározottságait nem változtatjuk meg gyökeresen.

Tehát csupán nagyon korlátozott értelemben beszélhetünk „válság utánról". Hiszen az USA uralta monopolista gazdasági rendszer inherens antagonizmusai – a romboló termelés egyre romló szintjén, amely köz­vetlenül károsítja még az emberi továbbélés természetfüggő föltételeit is bolygóháztartásunkban – érvényre fognak jutni, akár csak korábban, dacára az ellenkezőjét bizonygató minden kormányzati mellébeszélésnek (amilyen most épp a „zöld ipari forradalomról" szóló locsogás). Tehát a globális hegemonikus imperialista politikai és katonai kalandorság anyagi alapja nem fog elpárologni még a legforróbb elnöki retorika hevétől sem.

Nem szabad elfelejteni, hogy a globális pénzügyi rendszer katasztro­fális állapota éppannyira a jelen fejlődési szakasz monopolizmusának és imperializmusának a megnyilvánulása, mint amennyire a ma folyó – és még rákövetkező – háborúk is azok, szenvedő alanyaik óriási anyagi veszteségeivel és határtalan emberi áldozataival egyetemben. Senki sem tagadja, hogy az USA főszerepet játszik az imperialista háborúkban, még ha mind az Irakban, mind az Afganisztánban zajlót „szerényen" úgy állítják be az uralkodó rend propagandistái, hogy ezek csak „USA vezette" – nem pedig USA kikényszerítette – (vagyis az ún. „önkéntes szövetségesekre" is rákényszerített) háborúk. Ezek a háborúk világosan mutatják a hatalom-koncentráció mára elért szintjét az államközi viszo­nyok politikai és katonai területein.

Azt azonban hagyományosan nem veszik tudomásul – mert az „ön­kéntes szövetségesek" voltaképpen cinkos lakájok, akik nem átallják magukat „a szabad világ szuverén demokratikus országainak" nevezni -, hogy globális gazdasági és pénzügyi téren ugyanez a fajta hatalom­koncentráció érvényesül. Ez éppoly világosan kitetszik a nemzetközi láncreakcióból, amelyet az USA jelzálog- és bankhitel-"beomlása" okozott, mint amilyen világosan megnyilvánul politikai-katonai téren. S ez a kapcsolat ugyanannak az általános USA-dominanciának felel meg, amely a monopolista gazdasági fejlődés jelen történelmi fázisában globális mértékben megfigyelhető. Clinton elnök külügyminiszter-helyet­tese, Strobe Talbot szinte brutálisan mutatott rá egy Londonban tartott találkozón, hogy a bővülő európai egység felé irányuló mozgás csak addig elfogadható az Egyesült Államoknak, „amíg nem fenyegeti az USA globális elsőbbségét".⁵

Mind a monopolizmust, mind az imperializmust, tekintettel strukturá­lisan meghatározott elválaszthatatlanságukra és egymást kölcsönösen fokozó erejükre, egyaránt a múltnak kell átadni ahhoz, hogy az emberiség életben maradhasson, mivel a tőkerendszer mint olyan jelenlegi fejlődési szakaszán bebizonyosodott róluk, hogy e rendszer javíthatatlan jelleg­zetességei. Csakis ez esetben beszélhetünk a szó valódi értelmében a szorgalmazott és remélt „válság utánról".

(4) A tőkés „méretcsökkentés" irracionalitása a „monopol-finánckapita­lizmus" korában

Alapvetőn téves „búcsút mondani a munkásosztálynak", bármi legyen is az indoka. Az ilyen nézet alkalmazkodó változata a munkának és a szocialista stratégiában játszott szerepének teljes félreértésén alapul. Ez hajlamos fogalmilag azonosítani a munkásosztályt a kétkezi mun­kásokkal, s tévesen azt a következtetést vonja le a hibás premisszából – tekintettel a tagadhatatlan technológiai fejlődésre, amely a „fejlett kapitalizmust" jellemzi -, hogy a munkásosztály elveszti főszerepét a társadalmi átalakulásban, s ezáltal „rácáfol" Marx elméletére.

De még az az állítás is teljesen téves, hogy a kétkezi munka nagy mértékben lecsökkent volna, ha a globális helyzetet vesszük tekintetbe, ahelyett, hogy rövidlátón a „fejlett kapitalizmusra" szorítkoznánk. Az utóbbi ötven évben ugyanis jelentősen megnövekedett a munkaerőn belül a kétkezi munkások száma általában, mégpedig a bűnös módon költségcsökkentő és még az elemi biztonsági óvintézkedéseken is cinikusan takarékoskodó „füstkéményes iparágak áthelyezése" révén az úgynevezett „harmadik világba", ami olyan katasztrofális baleseteket idézett elő, mint pl. amelyik az indiai Bhopalban következett be.

Ám ennek az egész kérdésnek másban van a veleje. Nem a különböző társadalmi rétegekről van itt szó, amelyekből a munkásosztály egésze összetevődik, mind belföldön, mind pedig nemzetközileg a tőke globális rendjében, hanem a munka (vagyis e stratégiailag létfontosságú általá­nos kategória) – mint az egyedüli elképzelhető hegemonikus alternatíva a tőke társadalmi újratermelési módjával szemben – összerejéről: az általában vett munkaerőről. Ugyanis a tőke egyre inkább pusztító logiká­jával, amely abszolút önkényuralommal irányítja társadalmi anyagcsere-újratermelésünk egész rendszerét – s amelynek, ugye, az oly harcosan osztálytudatos szószólói, mint Margaret Thatcher, a volt brit konzervatív miniszterelnök szavaival szólva: „nincs alternatívája" -, globális viszony­latban kell (és csakis ekként lehet ténylegesen) szembeállítani, az emberi élet minden aspektusára kiterjedően, a munka produktív módon meg­valósítható és történelmileg fönntartható fölszabadító és önfölszabadító logikáját, amely a munka totalitásában alakul ki, nem pedig a munkásság valamely különös szeletében vagy szociológiai rétegében.

Marx annak idején a kapitalista társadalomban megállíthatatlanul zajló proletarizálódásról beszélt (nem pedig „kétkezi munkássá válásról"). Ez a proletarizálódás a munkaerő összes kategóriáját érinti, azt eredmé­nyezi, hogy elvész az ellenőrzés életüknek még a legszűkebb szeletei fölött is, amelyeket az egyének egykor még a magukénak tudhattak bizonyos „fehérgalléros" és „szolgáltató" tevékenységi ágazatokban. Az ellenőrzésnek ez az elvesztése félreérthetetlenül nyilvánvalóvá lett a huszadik századi fejlődés során, amiként bizonyítja az a teljes bizonytalanság, amely korunkban a dolgozó emberek minden fajtáján eluralkodik. Marx szembeállította ezzel az elidegenítő proletarizálódással a munka önfölszabadító logikájából fakadó erőket, amelyek kiterjednek a társadalom összes tagjára, abban a képességükben is, hogy lényegileg egyenlő és hiteles döntéshozók lehetnek életük összes létfontosságú ügyében, miként azzal az áldemokratikus gyakorlattal való szembefordulásukban is, amelyik úgy legitimálja a tőke „tekintélyuralmát a műhelyekben" és „zsarnokságát a piacon", hogy lehetővé teszi nekik négy vagy öt évenként egy papír fecnit bedobni a szavazóurnába. A munka e hegemonikus alternatívájának sikeres létrehozása és pozitív irányú állandó fejlesztése, szemben a tőke orvosolhatatlanul igazság­talan rendjével, változatlanul erre irányul alapvető elvi stratégiánk a történelmi fejlődés minket érintő korában is. Az a vélekedés ugyanis, hogy „nincs alternatívája" a tőke társadalmi újratermelési rendjének, azt a fajta pusztító ellenőrizhetetlenséget és destruktivitást szabja ki ránk, amelyet ma tapasztalunk globális társadalmi-gazdasági válságunk körülményei között.

2009 márciusának elején került nyilvánosságra, hogy az Egyesült Államokban a munkanélküliek száma csak február havában 651.000-el növekedett: elképesztő szám ez, akárhogy nézzük is. Furcsa, hogy az értéktőzsdék megkönnyebbült sóhajjal fogadták ezt a hírt. Még furcsább, hogy a rendszer ex officio apologétái – mind a pénzügyiek, mind a politi­kaiak – úgy kommentálták, hogy az (ideiglenesen javuló, majd hamarost visszazuhanó) tőzsdeeredmény bizonyítja: „túljutottunk a recesszió mély­pontján", így hát ismét a „megélénkülés zöld fénye" villant föl előttünk. A vélt „bizonyíték" valójában semmit sem bizonyított. A rövid tőzsdei emelkedés önkéntelen reakció – afféle kapitalista pavlovi reflex – volt, összhangban azzal a könyörtelen és alávaló bölcsességgel, amely ak­ként üdvözli az emberek tömeges kitaszítását a munkafolyamatból, mint a „méretcsökkentés" (magyarán: létszámleépítés) és az ennek megfelelő profitabilitás javulásának ünnepi jelét.

A szóban forgó apologéták szemlátomást nem vesznek tudomást ar­ról, hogy (1) havi 651.000 embert érintő „méretcsökkentés" az Egyesült Államokban nem tartható fönn huzamosabb ideig még a legjobb globális gazdasági körülmények között sem, s hogy (2) most egyáltalán nem a legjobb globális gazdasági körülmények között élünk, hanem éppenség­gel egy példátlan globális gazdasági válság körülményei között. Amellett a létszámleépítés („méretcsökkentés") általános szabályként képtelen stratégia a tőkerendszer mint egész számára. Hiszen ez csakis kivétel­ként igazolható, amelyet a tőke nagyobb erejű egységei kényszerítenek ki bizonyos időre a gyöngébbek ellenében, ám teljesen járhatatlan út az egészében vett rendszer egészséges működésének biztosítására. Belső rendszer-meghatározottságok okán önellentmondásos. S igencsak összhangban van a tőke mint megoldhatatlan ellentmondások társadalmi újratermelési rendje természetével. A tőkének ugyanis szüksége van munkásokra nem csupán a hasznot hajtó termelés céljából, hanem épp­így mint hasznot hajtó fogyasztókra is. A „méretcsökkentés" mint általáno­sított „racionalizáló" csodaszer teljességgel irracionális. Ha kiterjesztenék a munkaerő egészére, azt eredményezné, hogy összeroppanna maga a kapitalizmus a tőkefölhalmozás teljes meghiúsulása következtében, ami a profitot fiadzó termelés hiányának volna köszönhető, hiszen ez csakis hasznot hajtó, szükségképpen nagy mértékű tömegfogyasztás révén valósítható meg. A kalandor pénzügyi spekulációk világa meg a szinte csillagászati összegű bankár-javadalmazások, amelyekre mostanában derül fény a globális pénzügyi válság botrányaiban, még csak megközelí­tőleg sem képesek alternatív vásárlóerőt támasztani a jelenleg brutálisan „méretcsökkentett" munkaerővel szemben.

A pénzügyi újságírók hirtelen rákaptak a figyelemreméltó gyakoriság­gal emlegetett „reálgazdaság" kifejezésre. Korábban azt hirdették, hogy a „modern gazdaság" legfontosabb része a „bátran kockázatvállaló" pénzügyi szektor, amely képesnek látszott korlátlan tőketerjeszkedést produkálni. És persze semmilyen díjazást nem tartottak túl magasnak az ilyen „bátor kockázatvállalók" részére, még ha az ily módon, vagyis kalandor pénzügyi spekuláció és ellenőrizhetetlen banki „túlkapások" révén produkált tőketerjeszkedés nagymértékben fiktív, ha ugyan nem egyenesen csalárd volt is. Roppantul elősegítette ezt a pénzügyi rendszer és a jogi dzsungelt teremtő kapitalista állam közti potenciálisan legkorruptabb együttélési kapcsolat, hiszen remekül megfelel a spekulatív kalandor finánctőke igényeinek.

Most hát egyszeriben megint szalonképessé lett a „reálgazdaság" fogalma, anélkül azonban, hogy rámutattak volna az oksági kapcsolatra a globális pénzügyi rendszerbe beütött katasztrófa és a valós termelő­munkának egy olyan tartományba történt, teljesen felelőtlen száműze­tése között, amelyet a megfelelő „gazdaságtudomány" könyvei szerint a végtelenségig „méretcsökkenteni" kell, magyarán „csontig lefaragni". Ugyanis a pusztító spekulatív kalandorkodás a pénzügyi világban, vagyis napjainkban a „monopol-finánctőke" világában,⁶ jelentős mértékben a termelés terén megkívánt tőkefölhalmozás kudarcának volt köszönhető, meg a velejáró tőkeátvitelnek a kalandor-spekulatív pénzügyi szektorba, ahol egyetlen tőkés – Bernie Madoff, a NASDAQ volt vezére – csalárd módon mérhetetlenül nagy összeget, hatvanöt milliárd dollárt zsebelhetett be.⁷ Most, amiként mondani szokás, a „vétek visszaszáll elkövetőire" annak az éles ellentmondásnak a következtében, amelyik a reális ter­melőtevékenység és a parazita pénzügyek között feszül.

A jelenlegi válság súlyosságát nyomatékosítja az a rendszert tekintve igencsak fontos tény, hogy elképzelhetetlen megoldás a jelenlegi globális válságra anélkül, hogy lényegi vonatkozásban ne orvosolnák – tartósan, nem pedig átmenetileg, a bankok és a biztosítók tőkés csődjéért megfi­zetett „kezességgel"- a tőkekiáramlást a termelő területről, amelyet az e téren megkövetelt mértékű tőkefölhalmozás krónikus elmaradása okozott. Ez a kudarc drámai megvilágításba került mostanában az amerikai óriás autógyártók hajszál híján bekövetkezett (s potenciálisan teljes) csődjével, a Fordtól a General Motorsig és a Chryslerig. Tehát a termelőmunka létfontossága a történelmi fejlődésnek abban a korszakában, amelyben élünk, nagyobb, mint valaha, bármilyen elszántsággal próbálják is ezt tagadni a tőke megszemélyesítői és intellektuális „fölbérelt ökölharcosai" a „fejlett kapitalizmus" nevében.

(5) A mélyen gyökerező rendszerproblémák strukturális orvoslást követelnek

Margaret Thatcher miniszterelnök nem csupán azt a pimasz jelszót nép­szerűsítette, amely szerint „nincs alternatíva" a tőke uralmának agresszív neoliberális és monetarista változatával szemben. Azzal is hencegett – miután állami erőszakkal és Neal Kinnock Munkáspártja tevékeny cin­kosságától készségesen megtámogatva leverte a brit bányászok egy évig tartó sztrájkját -, hogy „egyszer s mindenkorra elintézte a szocializmust". Önáltatásának, úgy látszott, nemcsak az ad tápot, hogy tudott „üzletelni Gorbacsov úrral", ahogy ő maga mondotta a szovjet elnök és pártfőtitkár dicséretére, de a Brit Munkáspárt teljességgel beilleszkedő-alkalmazkodó átalakulása is a Tony Blair-féle „Új Munkáspárttá".

Már az 1980-as évekre rányomta bélyegét az agresszív – és szociá­lisan regresszív – neoliberalizmus világszerte. Ma meglehetős egyolda­lúsággal számos kommentátor a „deregulációban" jelöli meg az okát a globális pénzügyi zavaroknak, s egyúttal fölszínes orvoslásukat javasolja valamiféle „globális pénzügyi szabályozórendszer" kiötlésével.

De mind megkerüli azt a fölöttébb zavaró kérdést: először is, miért került sor a globális pénzügyi rendszer nagyarányú deregulációjára amerikai dominanciával, azután pedig, milyen esélye lehet a sikerre a ködösen körvonalazott szabályozórendszernek, ha a most bírált rendszer nagy erejű strukturális meghatározottságait – amelyeket sohasem emlí­tenek – nem változtatják meg radikálisan, ok-okozati összefüggésekkel alátámasztható és fönntartható módon?

A dereguláció Nagy-Britanniában – egy olyan országban, amely haj­dan a világraszóló ipari forradalom élvonalában állt, de utóbb már csak egy olyan királyság, amelynek a pénzügyi szektora groteszk módon inflálódott, s most (legalábbis pillanatnyilag) meglehetősen deflálódik – kéz a kézben haladt a riasztó mérvű dezindusztrializálással az 1980-as és 1990-es években. Ilyen körülmények között a politikusok, valamint az „ipari kapitányok" meg a bankárok leszerelték a termelőgazdaság jó nagy részét, a hajóépítéstől a gépiparig és az autógyártásig, azzal a kiábrándító önigazolással, hogy a „hozzáadott értékre építő modern gazdaságban" a szolgáltató szektor és a nemzetközi pénzügy képviseli a „haladás élvonalát". Hasonló gyakorlathoz folyamodtak más „fejlett kapitalista országokban" is, kitelepítve nem csupán a „füstkéményes ipar­ágakat", hanem a munka-intenzív termelőtevékenység egyéb ágazatait is a szuperkizsákmányolt „harmadik világba", azzal a képtelen ideológiai megokolással, hogy immár „posztindusztriális társadalomban" élünk.

Szomorú, hogy a 80-as és 90-es évtizedben, sőt még a huszonegyedik század első évtizedében is, a nemzetközi baloldal egészében véve az átalakulásnak ugyanezt az irányát követte. Ez nem csupán a szovjet típusú rendszernek Gorbacsov alatt bekövetkezett összeroppanásából lett világossá, hanem abból a kapituláns perspektíva-váltásból is, amelyet néhány prominens korábbi nyugati maoista személyiség hajtott végre, de legfőképpen a szociáldemokrata és munkáspártok által képviselt választók nagyságrendjéből világszerte. Így aztán Tony Blair, az „Új Munkáspárt" vezére – aki egy teljes évtizeden át, 1997-2007 között, Nagy-Britannia miniszterelnöke volt – egyik beszédében, amelyet 1995 április elsején, a „bolondok napján" mondott el, kinyilatkoztatta, hogy az új párt levetkőzte minden korábbi, a társadalom átalakítására vállalt elkötelezettségét, megszabadult pártalkotmánya 4. cikkelyétől, amelyik a termelési eszközök köztulajdonlását követelte, s immár „a modern üzlet és ipar pártja" lett. Annak idején, két évvel Blair választási győzelme előtt, azt írtam, hogy ezen az úton az állítólagos munkáspárt, a „New Labour" várhatólag „pirruszi győzelmet" fog aratni, de fönnmarad a kérdés: „meddig engedi meg magának a munkásosztály, hogy április bolondja­ként kezeljék, s meddig lehet majd folytatni a nagytőke előtti behódolás stratégiáját az eljövendő pirruszi választási győzelem után?"⁸

A zajló és mélyülő globális válság fényében csak a bolond tagadhatja, hogy a neoliberalizmus stratégiája nyomorúságos és megsemmisítő módon kudarcot vallott. Ugyanakkor persze a baloldalnak a neoliberaliz­musra adott alkalmazkodó válaszai is kudarcot vallottak. Tehát a felelet az önök kérdésének második felére csakis az lehet: „attól függ". Egyfelől semmi kétség – amilyen súlyos a globális válság, s amilyen vad intéz­kedésekre kényszerülnek a tőkemegszemélyesítők a munkásosztállyal szemben abbeli próbálkozásaikban, hogy megoldják a válságot, éles ellentétben a fájdalomcsillapító billiókkal, amelyeket befektetnek a kapita­lista pénzügyi csőd mentőműveleteibe (aminek árát a munkásosztálynak kell így vagy úgy megfizetnie, beleértve azt is, hogy hordoznia kell majd az óriási infláció terhét, amely alighanem bekövetkezik a nem túl távoli jövőben) -, hogy új lehetőségek nyíltak a munkásosztály és azok előtt, akik hívek maradtak a fönnálló rend gyökeres strukturális átalakítására irányuló szocialista projektumhoz. Ám ezek csupán lehetőségek, sem­miképp sem bizonyosságok, dacára a válság példátlan súlyosságának. Attól függ, hogy az elkötelezett szocialista erők képesek és elszántak-e arra, hogy átfogó stratégiát fogalmazzanak meg, és ennek megfelelőn szervezzék meg magukat, s e stratégia megvalósításának érdekében radikálisan jobb utat-módot találnak-e rá, hogy kiterjesszék befolyásukat a nagy néptömegekre.

Csupán annyi biztos, hogy a múltbeli reformista alkalmazkodás nem folytatható huzamosabban tovább. A jelenlegi válság túl mély ehhez. Csakis egy gyökeres strukturális átalakulás kínálhat fönntartható megoldást, amely a fönnálló rend rendszer-paramétereit visszafor­díthatatlanul megváltoztatja. De ennek ellenére tág körben terjedhet egy nagyszabású válság idején annak csábítása, hogy „a legkisebb ellenállás irányvonalát" válasszák. Ma ebbe az irányba mutat a két évre szóló bérbefagyasztásnak, sőt jelentős bérlefaragásoknak, valamint a szakszervezetek és a politikai vezetők arra szólító fölhívásának korábban már említett elfogadása, hogy „szorosabbra kell húzni a nadrágszíjat". Az a viszonylagos könnyedség is, amellyel nagyszabású újabb „méret­csökkentést" mérhetnek a munkaerőre – például az imént idézett 651.000-es februári munkanélküliség-növekedést az Egyesült Államokban -, ugyanezt a problémát jelzi. A kormányzati gyógybölcselet – amelyet világgá kürtölnek az uralkodó ideológia által kvázi-monopolisztikusan ellenőrzött médiumok – (meglehetősen fiktív) „regulációról" szól, amelyet még ezután kell fölépíteni a múltbeli agresszív „dereguláció" romjain. A csábítás, hogy hitelt adjanak az efféle „regulációs bölcsességnek", úgy­szintén összhangban van a legkisebb ellenállás irányvonalával.

Mindamellett az újonnan beígért „reguláció" válságcsillapító eredmé­nye csakis átmeneti lehet. Mélyen fekvő strukturális problémákat csakis radikális strukturális rendszabályokkal lehet megoldani. Ebben a fontos értelemben a szocialista erők joggal vélhetik úgy ma, hogy új tér nyílik föl­szabadító elképzeléseik előtt. Ám ennek az új térnyitásnak a lehetőségei csakis stratégiai célzatú szervezés és nevelés odaadó, kemény munkája révén válthatók át a tényleges rendszerváltozás valóságára.

(6) Szektorérdekek és osztályszolidaritás

Az uralkodó rend talán legsikeresebb vezérelve az osztálytörténelem folyamán, amelyet a rómaiak jóval a kapitalizmus kezdete előtt kitaláltak: a divide et impera, vagyis az oszd meg és uralkodj elve. Csakugyan, az ártó megosztottság a munkásosztály soraiban keservesen megfigyelhető mind nemzeti vonatkozásban, külön-külön az egyes országokban, mind nemzetközi vonatkozásban, az államhatárokon át húzódó törésvona­lakban.

E probléma leküzdését különösen nehezíti az a tény, hogy efféle megosztottság nem csupán a politikai területen érvényesül, hanem az egész társadalmat jellemzi. Ez a valóságos magyarázata, hogy viszont az „oszd meg és uralkodj" ártalmas elve miért lehet elképesztőn sikeres évszázadokon keresztül az osztálytörténelemben. Ha nem volna ez a mélyen gyökerező, szerteágazó társadalmi probléma, az esetben az egyének fölvilágosító politikai meggyőzése, akikről egyszerűen azt mond­ják, hogy félrevezeti őket az uralkodó ideológia – e a kérdést gyakran így jellemzik a politikai közbeszédben még a baloldalon is -, magában véve is megoldaná a helyzetet. Az ilyen fölfogás hajlamos mellőzni vagy teljesen figyelmen kívül hagyni számos súlyosan objektív különbséget, anyagi és kulturális érdeket, továbbá ezek megnyilvánulását intézményi és szervezési síkon, s ezáltal csak tovább növeli a problémákat ahelyett, hogy elősegítené megszüntetésüket.

Idéztem régebben másutt azt a megrázó – de semmiképp sem ki­vételes – számadatot, hogy a Ford Philippines autógyártó vállalatnál a szerelőszalagon dolgozó munkások huszonötször kevesebb órabért kapnak ugyanazért a munkáért, mint szociális testvéreik a detroiti Ford gyártelepeken. Újabb példájaként említhetjük az ilyen óriási bérkülönb­ségeknek, hogy a konténerszállító hajók berakodásánál dolgozó egyik­-másik darukezelő az Egyesült Államok nyugati partján mintegy évi 160.000 dollárt keres, miközben milliárdnyi ember a nagyvilágban kénytelen úgy-ahogy megélni (ha tud) kevesebb, mint napi két dollárból. Sokkal többre volna itt szükség a mégoly ragyogó „ideológiai tisztázásnál" ahhoz, hogy vége legyen az efféle érdekből fakadó megosztottságnak a nagy néptömegek között, amelyek a tőke uralmának vannak alávetve, beleértve még privilegizáltabb szekcióikat is. A kibontakozó globális vál­ság közvetlen hatására ma világszerte növekvő munkanélküliség csak még tovább súlyosbíthatja ezt a problémát. Olyan probléma ez, amelyet nem lehet leküzdeni radikális szocialista stratégia és a neki megfelelő, szervezetileg megalapozható gazdasági és politikai cselekvési forma alkalmazása nélkül.

A nagy nehézség, a bénító ellentmondás a gyakran legitim közvetlen követelések és kényszerek meg az átfogó stratégiai keret között van, amelyben ezeket foganatosítani kell és lehet. Tökéletesen egyetértek Fernando Silvával, aki nemrég azt írta, hogy

A bérharcok és a szektor-akciók fontosak az osztálytudat ébresztésé­hez, de ha nem egészíti ki őket a politikai hatalomra, a tőke és állama meghaladására vonatkozó elképzelés, amely radikálisabb, mint ezek magukban, csak óriási energiát vesztegetnek el fölöslegesen, s a rendszer általában úgy-ahogy eltűri és asszimilálja őket (jóllehet kordában tartja és elfojtja), ha nem irányulnak a rend, a hatalom és a tőketulajdon megkérdőjelezésére.⁹

A létező rétegződéseknek nem csupán történelmi gyökereik vannak, hanem gyakran külön erővel is rendelkeznek abban a még inkább – vagy a gyöngébbik oldalon kevésbé – fontos szerepükben, amelyet a külön­böző rétegek játszanak az adott körülmények között a tőke újratermelési folyamatában. Ezeket a komplikáló objektív tényezőket sem mellőzni, sem rövid idő alatt eltüntetni nem lehet, akármilyen kívánatos volna is ez. A történelmi fejlődést a folytonosság és a megszakítottság közti bonyolult kapcsolatok jellemzik. Csak vesztünkre mellőzhetjük ezeket.

Ám a folytonosság és a megszakítottság közötti dialektikus kapcsolat el- és fölismerése, amitől nem lehet eltekinteni, nem jelentheti azt, hogy elvtelen módon alkalmazkodunk a magát örökkévalóságnak föltüntető pillanatnyiság kényszeréhez. Ezt csakis azoknak a stratégiailag szük­séges átfogó kereteknek a rovására tehetnénk meg, amelyekben a legigazságtalanabb rétegződésekből és közvetlen érdekekből fakadó, bénító ellentmondás megoldható lenne a munkának a tőke egyre pusztítóbb társadalmi újratermelési rendje ellenében támasztott hegemonikus alternatívája révén, amelynek megvalósítása létfontosságú általános érdek. Ugyanis még az adott rétegződések legkivételezettebb alkotó­elemei sem immunisak hosszú távon a tőke strukturális válságának romboló hatásával szemben. A növekvő munkanélküliség állapota – a globális válság eredményeként, amely súlyosan sújtja a munka minden kategóriáját – elég árulkodó bizonyítékkal szolgál erről.

Korunkban a munkásmozgalom defenzív tagolódása – ami jellemző volt a huszadik századra – nem maradhat meg tovább, ha történelmileg fönntartható megoldást akarunk találni a tőkerendszer mélyülő válsá­gára. A munkásmozgalom „ipari ága" (szakszervezetek) és „politikai ága" (a különféle pártok) közti megosztó szervezeti tagolódás szük­ségszerűn vallott kudarcot a szocialista mozgalom eredetileg kitűzött általános stratégiai célja elérésében. Amikor ugyanis elfogadták, hogy az ipari akcióban korlátozott (és elkerülhetetlenül megosztó-rétegező) bérkövetelésekre szorítkoznak, ami annyit jelentett, hogy intézményileg-szervezetileg lemondanak arról a létfontosságú szükségességről, hogy ellenőrzést szerezzenek az anyagi újratermelési vállalkozások fölött egyfelől, másfelől pedig, amikor a munkásosztály pártjainak politikai akcióját integrálható reformista célokra korlátozták, amelyeket könnyű­szerrel belül lehetett tartani a tőke újratermelési keretein, mindkét ág elveszítette a minőségi társadalmi változtatáshoz szükséges politikai erejét. Így hát a tőke újratermelési parancsolatai és megfelelő diktátu­mai érvényesülhettek a „parlamenti demokráciára" támasztott minden politikai igényükkel.

Ez a demokrácia per definitionem több mint egy évszázadnyi erőtlen­ségre ítélte a munkásmozgalmat, abszolút tabuként megtiltva az „ipari ágnak" mindenfajta bekapcsolódást a közvetlen politikai cselekvésbe, s hasonlóképpen abszolút tabu gyanánt megtiltva az osztály „politikai ágának", hogy célul tűzze ki az átfogó és effektív ellenőrzés megszer­zését az iparvállalatoknál. Ha ugyanis a társadalmi újratermelés anyagi dimenziójának radikális ellenőrzése ki van zárva, ahogy ki volt zárva, a munka alárendelt osztályának rendelkezésére álló hatalom óhatatlanul szigorún csak marginális, rendkívül korlátozott javítgatásokra szorítkozik, amelyeket integrálni lehet (és valóságosan integrálják is) a fönnálló rend strukturális kereteibe, s még idealizálják is a „reálpolitika" nevében.

E probléma legégetőbben időszerű aspektusa a jelenlegi globális válság közepette, amely sürgős megoldásra szorul annak érdekében, hogy ellenőrzés alá legyen vonható a tőke ellenőrizhetetlenségének veszedelmes meghatározottsága, a felelősség kérdését érinti. A tőke társadalmi-gazdasági rendje a maga legbelső természete szerint: az intézményes felelőtlenség rendszere, minden társadalmi síkon. Mint versengő külön érdekek rendszere, csupán korlátozott részterületekre képes felelősséget terhelni, de nem a társadalom egészére, amelynek ellenségesen fölosztva kell maradnia, és amelyet a tőke meghaladha­tatlan antagonisztikus másodrendű közvetítéseinek anyagi, politikai és kulturális alapján ekképpen is kell igazgatnia. A kormányfők azt deklarál­ták nemrégiben, hogy senki sem viselhet felelősséget a történtekért és a végbemenőkért, mert a válság globális. És ez föloldozást ad az összes tőkemegszemélyesítőnek – nevetségesen kisszámú bűnöző kivételével, mint amilyen a rajtakapott Madoff – súlyos felelősségük alól, amiért mér­hetetlen szenvedést okoztak a nagy néptömegeknek.

Teljesen lehetetlen előrelátni egy életképes megoldást globális válsá­gunkra a végbemenő fejleményekért viselt teljes felelősség vállalása nél­kül, különösen egy globálisan kölcsönös kapcsolatban álló és szükség­képpen oda-visszaható rendszerben. Persze a tőkemegszemélyesítők, rendszerük fonák logikájának parancsolatait követve, sohasem vállalhat­nak magukra ilyesmit az egész társadalom érdekében. Csakis a munka hegemonikus alternatívája mint átfogón tervezett s ezért történelmileg fönntartható társadalmi újratermelési mód képes megfelelni e sürgető szükségletnek súlyosbodó rendszerválságunk föltételei közepette.

Ugyanakkor azt is hangsúlyozni kell, hogy a felelősség valódi döntés-hozási hatalom nélkül nem lehet más, mint csupán fölülről megszabott kívánalom, s ennélfogva még rövidtávon sem hathatós, és még kevésbé az, ha történelmi mércével mérjük. A „valóságosan létező szocializmus" társadalmainak összeroppanása – ami nagy mértékben a politikailag fölülről ellenőrzött munkaerő dacos ellenkezésének volt köszönhető – tragikusan perdöntő bizonyítékkal szolgál erre. Az sem hihető, hogy az autoritárius kapitalista ellenőrző intézkedések nagymérvű fokozásával, ami mellett ma sokfelé kétségkívül egyre inkább síkraszállnak, tartósan meg lehetne oldani ezt a problémát. A pusztító hatású, kudarcba fulladt kísérletek a múltban – Mussolini fasizmusától és Hitler nácifasizmusától az USA szponzorálta különböző diktatúrákig Latin-Amerikában, bele­értve Brazíliát és Pinochet Chiléjét – világosan cáfolják az ilyen tervek életrevalóságát.

A munkásmozgalom defenzív tagolódása a huszadik században nagy visszaesést eredményezett e tekintetben is. Hiszen az olyannyira szüksé­ges szolidaritást a munkásosztály tagjai között a történelmi felelősségvál­lalásban, ami elválaszthatatlan az uralkodó renddel szemben támasztott hegemonikus alternatívájuktól, aláássa a szükségszerű cselekvésbeli megosztottság, amely elsődlegesen a szekciós érdekű jobbító intézke­désekre szorítkozik. A tőkének ily módon sikerül kijátszania egymás ellen osztályellensége bizonyos szekcióit, nagy mértékben meggyöngítve ez­által a munkásosztály mint egész általában vett fölszabadító erejét, mivel az osztályszolidaritás csak mint távoli lehetőség marad a szemhatáron. De osztályszolidaritás, és hozzá szorosan kapcsolódva az uralkodó renddel szemben támasztott átfogó stratégiai alternatíva víziója nélkül szóba sem jöhet, hogy képesek legyünk eleget tenni a felelősségnek, ami követelmény a rendszer akut strukturális válságának leküzdéséhez. Kö­vetkezésképp, a múltnak adni át a defenzivitást, a megosztottságot és a szekciós érdekek elsődleges követését – abszolúte létfontosságú föltétel ez ahhoz, hogy képesek legyünk vállalni a sürgősen megkövetelt felelős­séget, amely nélkül a kibontakozásban levő globális strukturális válság egyetlen alapvető kérdését sem lehet megoldani, beteljesítve a munka stratégiailag járható átfogó történelmi alternatíváját. És ez természetesen elképzelhetetlen szenvedélyesen alkalmazott és teljes mértékben osztott osztályszolidaritás nélkül, mert ez a megfelelő cselekvési módja a munka minőségileg különböző társadalmi anyagcsere-újratermelésének. Reális döntéshozási hatalom, amely lényegileg egyenlő módon oszlik meg a társadalom dolgozó tagjai között, az osztályszolidaritás és a szabadon vállalt felelősség szellemében: ezek a meghatározó jellemzői a munka hegemonikus alternatívájának, éles ellentétben a tőkerendszer gyógyít­hatatlanul destruktív logikájával.

Ebben az értelemben, a munkásosztálynak mind a szakszervezetei, mind a pártjai kötelesek harcosan ipari és politikai egyesülések lenni egyidejűleg. Fölszabadító sikerük csakis akkor lehetséges, ha alapvető irányelvük a mindenre kiterjedő változás a társadalmi újratermelés rend­jében. Hiszen még a korlátozott közvetlen követelményeket és gondokat is csupán a munka hegemonikus alternatívájának előrelátott átfogó stratégiai kereteiben lehet tartósan megoldani. Ez annak is szükséges föltétele, hogy csakugyan mindenre kiterjedően meg lehessen oldani a jelenlegi válságot. A reformista alkalmazkodás kudarcot vallott hagyo­mányának megfelelő defenzív bértárgyalások és a politikai kontárkodás csak súlyosbíthatják globális válságunkat.

(7) A munka történelmi alternatívája a tőke társadalmi rendjével szemben

Emlékeztetnem kell ebben az összefüggésben Marcuséra, akit valódi elvtársunknak tartok, nézetkülönbségeink ellenére. Ő határozott meg ugyanis néhány olyan kihívást, amellyel szembe kell néznünk, még ha vitathatók is az általa kínált magyarázatok. Mélyen átérzett aggálya közül kettő, amelyeket a háború utáni, meglehetősen zavartalan tőke­terjeszkedés időszakában fogalmazott meg, közvetlenül fontosak a mi számunkra is, és elválaszthatatlanok egymástól. Az egyik: az volt a meg­győződése, hogy a kapitalizmusnak sikerült megoldania válságát a múlt­ban, s most már a válságkapitalizmus helyett a szervezett kapitalizmus még elképesztőbb hatalmával kell szembenéznünk. A másik szorosan kapcsolódott ehhez, és számára a „szervezett kapitalizmus" sikerét is jelentős mértékben ez magyarázta. Azt állította, hogy a munkásosztály integrálódott a válság utáni kapitalista rendszerbe, ennélfogva valami más, alternatív történelmi alanyról kell gondolkodnunk a változás meg­követelte szerephez, mint amilyenek az ő „kívülállói" és a diákmozgalom. Szomorú, hogy a nagy csalódás után, amelyet el kellett szenvednie az elképzelt kívülálló fölszabadító szerepéhez fűzött várakozásaiban, élete vége felé teljesen reménytelen borúlátással tekintett a jövőbe, ahogyan ezt The Aesthetic Dimension című könyvében megfogalmazta.

Amiként történelmi tapasztalatunkból tudjuk, a „szervezett kapitaliz­mus" sikere konjunkturális volt, csupán az újjáépítés és tőketerjeszkedés háború utáni időszakára terjedt ki, s „jóléti kapitalista" vívmányai csak nagyon korlátozott számú nyugati tőkés országra szorítkoztak. Követ­kezésképp a válságnak előbb-utóbb szükségképpen kiterjedtebb módon kellett visszatérnie, tekintettel a tőkerendszer kibékíthetetlen globális antagonizmusaira.

A Marcuse által azonosított másik kihívás viszont sokkal nehezebb problémát jelentett. A munkásosztály integrálódásának jelei és bénító visszaesései ugyanis, úgy látszott, minden tőkés módra fejlett országban eluralkodtak, s a transznacionális tőke uralta ipari expanzió folyamatával átterjedtek az úgynevezett „harmadik világra" is. A nemzetközi finánctőke, amelyben szintén a nagy tőkés országok csoportja, mindenekelőtt az USA az úr, s amely kivételezett szerepet játszik az IMF, a Világbank és a globális kereskedelmi szervezetek irányításában, fojtogató csápjaival további nagyszabású dimenziót kölcsönzött e regresszíven integratív folyamatnak.

Mégis, az eldöntendő kérdés az volt: maga a munka, mint a tőke társadalmi rendjének egyedüli életképes hegemonikus alternatívája, valóságosan integrálódott-e a rendszerbe? Mert ha a válasz nyomatékos igen, ahogyan Marcuse gondolta, ez esetben óhatatlanul borúlátó lesz a perspektíva, s ez kétségbeesésbe kerget mindenkit, aki hajdan hitt a szorgalmazott történelmi alternatíva megvalósításában. Ebben a kontex­tusban kell kritikai vizsgálatnak alávetni a munkásosztály kormányait és szakszervezeteit, a parlamenti politikai keretekkel együtt. Ez utóbbiakat ugyanis kíméletlenül uralma alatt tartja a tőke parlamenten kívüli ereje, amely igényt tart arra, hogy beleszólása legyen a parlamenti ügyekbe, így aztán a munkásosztály reformista pártjai és alkalmi kormányzatai teljes hatalomfosztásra ítéltetnek a „parlamenti játékszabályok" betartatásával. A „politikai ág" és az „ipari ág" önveszejtő szétválasztása, amit előírnak a parlamentáris játékszabályok: ez volt a leghatékonyabb intézményesítése a valódi lefegyverzés folyamatának.

A munkásosztály reformista politikai, valamint szakszervezeti vezetése, elvesztvén anyagi hatalmát a rendszerváltoztatásra az ipari és strukturáli­san jelentékeny politikai átalakító cselekvés révén, kétségkívül kénytelen volt integrálódni a rendszerbe, leválasztva magát a munkásosztálytól „a modern üzlet és ipar" érdekei reklámozásának nevében, ahogy ezt Tony Blair föntebb idézett szavai világosan nyomatékosították. És tanulságos, hogy a vezetésnek ez az önlefegyverző integrálódása nem szorítkozott a reformista pártokra. Ugyanannak a működési keretnek a logikája, a tőke parlamenten kívüli uralma alatt, idővel magával ragadta a legnagyobb nyugat-európai kommunista pártokat, az olaszt és a franciát is.

Magát a munkásosztályt mint a tőkeuralommal szemben támasztott hegemonikus alternatíva ellenőrző szubjektumát, nem lehet integrálni a rendszerbe. Ahhoz ugyanis, hogy ezt meg lehessen tenni, a strukturális antagonizmust kellene végleg eltávolítani a tőke társadalmi újraterme­lési rendjéből. Persze, átmenetileg meg lehet fosztani a munkásosztályt osztálytudatos vezetésétől; el lehet hallgattatni vagy akár meg is lehet bénítani rövidebb-hosszabb történelmi időszakra. De az osztály nem képes elfogadni a tőke destruktív – s végső soron önpusztító – antago­nisztikus társadalmi újratermelési módját, mint a maga „természetes" és állandó létföltételét. Ez az oka, hogy a szocialista mozgalom radikális újratagolódása, szembefordulása a maga integrálódott vezetésével, el­kerülhetetlen kihívást jelent korunkban. E nélkül még a jelenlegi globális válságunk kritikai értékelése is elgondolhatatlan, nem is szólva tartós alapon történő megoldásáról.

Ez azt jelenti, hogy sok mindent újra kell kezdeni, igazi tömeges részvétel alapján, Marxnak a „kommunista tömegtudat" kifejlesztésére fölszólító eredeti javaslata szellemében. A tőke destruktív parlamenten kívüli erejét nem lehet legyőzni a parlamenti játékszabályokhoz való tiszteletteljes alkalmazkodással. Ez parlamenten kívüli mozgósítást, har­cos tömegakciót követel a munkásosztály parlamentben tevékenykedő radikális politikai erőinek támogatására.

Mindez nagy változást föltételez a munkásosztály „ipari ága" irányult­ságában is. Brazíliának sikerült kifejlesztenie egy igen fontos radikális mozgalmat, amely mélyen a néptömegekben gyökerezik, az MST-t, vagyis a földnélküliek mozgalmát. Ez a mozgalom saját kezdeménye­zéseivel áll elő, s nem hagyja, hogy integrálják az uralkodó rendbe. Az ilyen, tömegekre támaszkodó és stratégiailag tudatos mozgalmak további terjedése és megerősödése nagy reménység jövőnkre nézve. Hasonlóképpen, az egyik legnagyobb előttünk álló föladat annak a sok millió munkanélkülinek a szervezetileg biztosított mozgósítása, akiknek a száma óhatatlanul tovább növekszik a jövőben. Az „ipari ág" hagyo­mányos szektor-irányultsága még csak tudomást venni sem képes ezek létezéséről, nem hogy a megkívánt – gyógyítóan hatékony – figyelmet fordítsa irtózatos helyzetükre.

Ez nem maradhat így, ahogy van. Nemcsak azért, mert morálisan kifo­gásolható, hanem azért sem, mert a munkanélküliek millióinak – globális viszonylatban pedig milliárdjainak – radikális mozgósítása potenciálisan nagy erőtöbbletet kínál a szocialista mozgalomnak. A szolidaritás részint létfontosságú szocialista érték, részint pedig nagy fölszabadító erőforrás. A munka hegemonikus alternatívája nem kerekedhet a tőke fölé a sorait összezáró teljes szolidaritás nélkül. A munkások a vezető kapitalista or­szágokban, meglehet, hosszabban tanulják majd ezt a történelmi leckét, mint testvéreik és nővéreik a világ többi részén. De tanulniuk kell, és tanulni is fogják a mélyülő strukturális válság elkerülhetetlen hatására. Vannak ebbe az irányba mutató biztató jelek, amint korábban említettük, még a legkiváltságosabb helyzetű országokban is.

(8) Radikális politikai mozgalom elgondolhatatlan tagjainak kreatív önnevelése nélkül

A marxista nevelés mellőzése szerencsétlen módon eluralkodott a tőkés módra fejlett országokban is. Ez nemcsak az uralkodó ideológia intéz­ményesített hatalmának köszönhető, amely teljes mértékben uralja a tömegtájékoztatást, hanem a reformista politikai hagyománynak is, ame­lyik alkalmazkodott az uralkodó rendhez. A reformista pártok számára egyedül lényeges politikai nevelés ma a választást előkészítő, korteskedő „kopogtatás" a lakások ajtain, a nevetségesen szűkagyú „közvélemény kutatások" úgynevezett „célcsoportjaival" való operálás, meg a hírek és álhírek „fölröppentése" azzal a céllal, hogy rendszeresen (és gyakorta cinikusan) félrevezessék a népességet, s közben megőrizzék a parla­mentáris kormányzatok választói támogatottságát. Az ilyen kormányzatok elsődleges funkciója ma a tőke destruktív parancsolatai választóknak eladható „PR-arculatának" kialakítására szorítkozik.

Ha fölidézzük a szocialista mozgalom történetét, kiáltó az ellentét. Ko­rai szakaszaiban ugyanis tényleg roppant fontos volt a politikai nevelésre háruló szerep. Hogy csak egyetlen példát hozzunk föl, Rosa Luxemburg nem csupán nagy forradalmár vezetője volt a munkásosztálynak, hanem a legodaadóbb tanítója is a pártoktatás szerveiben, aki egyik-másik igen fontos – marxista gazdaságtani és a politikaelméleti – munkáját azzal a céllal írta, hogy fejlessze a harcos szocialista tudatot. Hasonló tevékenység jellemezte a legtöbb szociáldemokrata – és persze kom­munista – párt életét alapításuktól fogva, évtizedeken át. A szentségtelen egyetértés, amely kialakult a „nincs alternatíva" esztelen jelszava körül s a politikai tevékenység vele párosuló lefokozása a „széles választói szövetség megteremtésének" szintjére, sikeresen véget vetett minden­nek, végtére szét is zúzta, amiként tudjuk, még a legnagyobb nyugati kommunista pártokat is. Így történt, hogy Bettino Craxinak, az egykor radikális szocialista párt, Pietro Nenni pártja vezetőjének szöknie kellett hazájából, és Tunéziában kellett végeznie életét, hogy elkerülje a kor­rupcióért kijáró börtönbüntetést, miközben mestere, Silvio Berlusconi választással nem is egyszer, de háromszor is miniszterelnöki pozícióba kerülhetett Olaszországban, ahol Antonio Gramsci pártja valaha radikális változás érdekében harcoló politikai erőt képviselt.

Nyilvánvaló, hogy semmilyen életbevágó fölszabadító föladatot nem lehet megvalósítani, ha ebben a vonatkozásban nem következnek be alapvető változások. Semelyik párt nem nevezheti magát radikálisnak anélkül, hogy tartós elszántsággal ne kötelezné el magát a radikális politikai nevelés munkája mellett. Átfogó stratégiai terv követése nélkül, ami képessé tehet bennünket arra, hogy mind a közvetlen szükségle­tekkel, mind a távolabbi átalakítás céljaival foglalkozzunk, óhatatlanul kényre-kedvre ki vagyunk szolgáltatva a globális válságnak. De hogyan is lehetne követni egy ilyen átfogó stratégiai tervet politikai és elméleti tudatosság nélkül, amelyet megkövetel az előttünk álló föladatok kimun­kálása és a nagy néptömegekkel való megértetése?

Az ilyen nevelés nem egyfajta „szenvtelenül elfogulatlan" akadémi­kus vagy éppannyira meddő, de szektás politikai tangyakorlat, ahol is az egyéneknek azt kell bemagolniuk, amit „szakértők" és „tekintélyek" fejtegetnek számukra a könyvekben. Némely hírhedten tekintélyelvű párt szemináriumait a „valóságosan létező szocializmusban" ilyen el­ven működtették, s riasztó eredménnyel. Politikai nevelés csak akkor lehet sikeres, ha igazán bevonja a népet a folyamatban levő szocialista tudatfejlődésüknek megfelelő, szükségképpen változó, megoldandó föladatokba. A nevelés legjobb formája a harcosan elvtársi/közösségi kereteken belül folyó önnevelés. Az emberek akkor sajátítják el valóban pozitív módon azt, amit azért tesznek számukra hozzáférhetővé, hogy átalakítsák a sajátjukká, amikor közvetlenül szervesen bekapcsolódnak valamilyen értelmes interaktív folyamatba.

Egy olyan radikális szocialista politikai párt, amelyik elkötelezettje mind a közvetlen szükségletek, mind a hosszabb távú átfogó fölszabadító átalakítás realizálásának: ez a legalkalmasabb kerete az effajta alkotó önnevelésnek. Az ilyen ugyanis csakugyan azon van, hogy éppúgy kínáljon tagjainak s rajtuk keresztül közvetve az egész társadalomnak tevékenyen megragadható, kézzelfogható föladatokat, amelyek lényegi egyenlőség alapján oszlanak el a párt összes tagja között, mint ahogy igen fontos stratégiai eszközöket is, amelyek megragadásával teljesíteni lehet az elvállalt föladatokat. Ez az egyetlen útja-módja, hogy a korunk­ban olyannyira szükséges politikai nevelés általános szocialista távlatba illesztve, elősegíthesse a jelenlegi válság megoldását.

Gyakran nagyon henye módon használják a „tömegpárt" kifejezést. Ilyenkor valójában nem csupán a nép saját problémái megoldásába való aktív bevonásának teljes hiányát takarja, hanem még a szóban forgó párthoz való tartozást sem jelenti. A „New Labour", az állítólagos „tömegpárt" tagsága Nagy-Britanniában teljesen elhanyagolható. Po­litikai nevelésről sem beszélhet senki a szónak semmilyen értelmes jelentésében egy effajta párttal kapcsolatosan. Az efféle pártok egyedül abban az értelemben „tömegpártok" (s persze nagyon sok van ilyen vi­lágszerte), hogy megvan az a kétes jogosultságú funkciójuk: „hozzák" a választásokon megkövetelt számú embert – s még ezt is olykor csupán az összes választópolgárok botrányosan alacsony, egyharmad részéből, ami az intézményesült politizálásból való általános kiábrándultságnak köszönhető -, vagyis a választási tölteléktömeget. Ez a fölötte kínos tény mutatja a csillagászati távolságot, amilyen messzire kerültünk mára az egykor még a reformista szociáldemokrata és munkáspártokra is jellemző politikai neveléstől és tudattól.

Tehát a nagy néptömegek bevonásával folyó, helyes politikai nevelés iránti szükséglet ma, globális strukturális válságunk közepette, nagyobb, mint bármikor korábban. De ahogy ma állnak a dolgok, a reális politikai nevelés iránti szükségletet valóra váltani elgondolhatatlan valamely szervezetileg koherens radikális mozgalomhoz való hiteles, tömeges ragaszkodás kifejlesztése nélkül, szemben az egyéneken mint válasz­tási tölteléktömegen most uralkodó manipulációval. S ez a viszonylat fordítva is érvényes. Elgondolhatatlan ugyanis a radikális politikai moz­galomhoz való tömeges, igaz ragaszkodás kialakítása a létfontosságú politikai nevelés szenvedélyesen vállalt és kialakított munkája nélkül. Ez viszont csakis a munka „ipari ágának" és „politikai ágának" egyesítésével végezhető el egy mindent átfogó fölszabadító projektum szellemében, amelynek velejárója a most még eredendőn reformista szakszervezeti mozgalom szükségszerű radikalizálódása.

 

(Fordította: Csala Károly)

Jegyzetek

1 Beyond Capital. III. rész, 18. fejezet, 2.1 alfejezet, 681. (Merlin Press, London, 1995.)

2 Uo. IV. rész, „Radical politics and transition to socialism". 949-951.

3 Idézem The Challange and Burden of Historical Time c. könyvem (Monthly Review Press, New York, 2008.) 397. oldalán.

4 E problémák dokumentálását lásd: The Challange and Burden of Historical Time. 10. fejezet, 3. alfejezet („The structural crisis of politics"), kiváltképp

399-406.

5 Idézem The Challange and Burden of Historical Time c. könyvem 131. olda­lán.

6 Lásd ezzel kapcsolatosan John Bellamy Foster és Fred Magdoff fölöttébb éleslátó könyvét: The Great Financial Crisis: Causes and Consequences. Monthly Review Press, New York, 2009.

7 Hatvanöt milliárd az összeg, amelyet bírósági tárgyalása után közöltek. Koráb­ban „csak" ötven milliárdról volt szó. Ami azonban jóval fontosabb itt, az, hogy a Madoff-ügy csupán „a jéghegy csúcsa", amint a főképp Latin-Amerikában ténykedő „Sir" Alan Stanford csalárd pénzügyi birodalmának lelepleződése is tanúsítja. Az is elképzelhetetlen, hogy ilyen hatalmas csaló vállalkozásokat néhány elszigetelt egyén működtetett. Ez idő szerint senki sem szolgálhat megbízható számadatok­kal arról, hogy mekkora összegek kötöttek ki – s maradtak elpalástolva mindenféle megrögzött érdekek folytán – ehhez hasonló helyeken világszerte.

8 Idézet Beyond Capital c. könyvem 730. oldaláról, London, 1995.

9 Lásd Fernando Silva „Crise mundial recoloca necessidade de projeto de poder dos trabalhadores" című, 2008. november 25-én megjelent cikkét.

A szerző következtetése szerint a foglalkoztatás globális válsága végső soron a munka és a tőke viszonyának geopolitikai egyenlőtlenségekkel és történelmi-társadalmi igazságtalanságokkal terhelt kapcsolatából adódik. A helyzet semmiképpen sem újkeletű, legfeljebb egyes vonatkozásaiban újszerű, még nem tapasztalt. A cikk nem csupán a jelen termelési krízis generálta negatív hatásokat vizsgálja, de elemzi azt a gazdasági világrendszert is, mely az előbbi kialakulásáért is felelős.

1. A foglalkoztatás általános trendjei

1.1. Munkamennyiség

A kapitalista termelés profitérdekeltségéből (a kisajátított nyereségre való törekvésből) következik, hogy az egy foglalkoztatott által produkált munkamennyiség nő: ez részben a ledolgozott óraszámok, részben a munkaintenzitás növekedését jelenti. Egyik összetevő mérése sem könnyű azonban, hiszen éppen ez az, amit a statisztika nem mutat ki, elsősorban éppen azért, mert a foglalkoztatók ezek számontartásában és nyilvánosságra hozatalában nem érdekeltek. (Ki jelentené be, hogy dolgozóit rendszeresen tovább dolgoztatja, vagy gyorsabb munkára készteti, mint ami törvényes?)

Mint ahogy a kvantumfizika korai eredményei sem kísérleti, hanem logikai úton születtek, úgy a munkamennyiség abszolút és relatív foko­zásának (a ledolgozott órák számának és intenzitásának növekedése) is logikai szükségszerűség, amelyet azonban számtalan empirikus kutatás is alátámaszt. Munkaerőpiaci felmérések széles körűen bizonyítják, hogy a foglalkoztatottak a globalizáció korában már eddig is fokozott mértékű munkára kényszerültek, és ezt közvetve alátámasztják egyes statisztikai adatok is.

• Az Európai Tanács által 1975-ben létrehozott, a munka- és életfel­tételek javítását célzó európai alapítvány, az Eurofound keretében 1991 óta készített European Working Conditions Surveys legutóbbi kötete (EWCO, 2007) szerint a munkaintenzitás szerte Európában nő, ami egyfelől a munkaórák számának, másfelől a munkasebes­ségnek és a szoros határidőknek köszönhető. A felmérésben a munkavállalók 60%-a állította, hogy munkaidejének legalább egy­negyedében nagyon gyorsan kell dolgoznia, miközben ez az arány 15 évvel azelőtt még „csak" 47% volt. A megkérdezettek 62%-a (1990-ben még csak 50%-a) szoros határidőknek kell eleget tegyen, ismét csak munkaidejének legalább egynegyedében. A legnagyobb munkaintenzitásról a magasan képzett kékgallérosok számoltak be, miközben összességében a fehérgallérosokra nehezedő nyomás jobban nőtt, mint a kékgallérosoknál. Ugyanakkor a munkamen­nyiség-növekedés jobban érinti a nőket, mint a férfiakat. A munka­vállalókra nehezedő nagyobb nyomás egyre inkább a piaci (tehát nem a technológiai) követelmények miatt emelkedik: a kliensek, felhasználók, vevők megtartásáért folyó versenyből. Mindez a ver­senynek a munkahelyen belüli fokozódását is tükrözi. A felmérésben résztvevők 42%-a állította, hogy a munkamennyiség-növekedésre a kollégák hatására kerül sor, szemben a 15 évvel korábbi 37%-kal. A munkakörülmények ilyen romlása szoros összefüggésben áll az egészségügyi problémák (depresszió, szív- és érrendszeri megbe­tegedések stb.) növekedésével.
• Az USA-ban a feldolgozóiparban 1945 után a heti ledolgozott óra­szám általában 40 óra körül alakult, csak ritkán érte el a 41-et, a 90-es években azonban megugrott, 1993 és 2000 között végig 41 fölött volt (1997-ben megközelítette a 42-t), majd átmeneti csökkenés után 2006-tól ismét 41 fölé emelkedett, s egészen a válság jelentke­zéséig ott is maradt. Hasonlóképpen áll a helyzet a túlórák átlagos számával is. Ez a vizsgált periódusban évtizedekig heti 3 óra volt, a 80-as évektől elkezdett emelkedni, és a 90-es években 4 óra fölé nőtt (volt olyan év, 1997, amikor meghaladta az 5 órát). (BLS)
• Írországban a „felzárkózást" hozó 90-es években a korábbi 39-ről közel 42-re (1996-ban 42,2-re) nőtt a heti átlagos óraszám a feldol­gozóiparban, és a későbbi mérséklődéssel sem állt vissza a 80-as évek végi helyzet. Még 2007-ben is átlagosan 40,5 órát dolgoztak az emberek hetente.

A munkaintenzitás növekedése megbújik a technológiai fejlődés látsza­ta mögött. Mint a fent idézett Eurofound-jelentésből is kiderül, a munka sebességének növekedése nem az új technikák alkalmazásának, hanem a piaci követelményeknek köszönhető. Pitti (2004, 2009) saját számí­tásai alapján 1997 óta a magyarországi hozzáadott érték növekedése 29-31%-ban a termelékenység növekedéséből, ezen belül is 90%-ban a tőkeintenzitás növekedéséből, és csak 10%-ban a munkaintenzitás növekedéséből származott. Eltekintve itt most attól a ténytől, hogy a munkaintenzitás nem jelent termelékenységnövekedést, ezért nem lehet annak komponense, lássunk két példát arra, hogyan jelenhet meg tőke­intenzitásként a munkaintenzitás növekedése. (Artner, 2004.)

• Egy alkatrészgyártó külföldről hozott automatizált gyártósort ma­gyarországi beruházásához. Hogy minél több munkahelyteremtési támogatáshoz jusson, (mely a minimálbéren dolgoztatott nők bér­költségének szinte egészét fedezte), úgy növelte a foglalkoztatást, hogy a gépsorokból kiszereltette az automatikát. (A történetet az a mérnök mesélte el, akinek ez a dicsőséges feladat jutott.) Ezután a gyárvezetés minden gépsor végére kitett egy táblát, rajta a terv: 13 másodperc/db. A gép végén egy számláló mérte, hány mp/da­rabnál tart a sor. A gépnél dolgozó asszonyok délelőtt 10, délután 5 perces pihenőre voltak jogosultak. Ha valaki ezen kívül felállt a géptől, az egész sor „borult" (az aktuális mp/db érték felszökött), és az üzemvezetés részéről „jött az ordibálás". Egy-egy ilyen gépsoron kb. 20 nő dolgozott. Automatizáció esetén 2 fő elég lett volna hozzá. Mikor pedig elérték a 13mp/db teljesítményt, a 12mp/db-ra cserélték ki a gépsor végén álló célfeladat-jelző táblát. Az automata gépsor 11mp/db-ot tudott… A statisztikába ez a beruházás is tőkeintenzív technológiai modernizációként került be (hiszen a beruházó erede­tileg fejlett technikát honosított meg), holott az egész teljesítmény a munkaintenzitáson múlott.
• Egy másik autóalkatrész gyártó cégnél az új, korszerű automatizált megmunkáló gépek kezeléséhez egy emberre volt szükség: a mun­kás berakta a munkadarabot a gépbe, amely 1-2 perc alatt önállóan elvégezte munkáját. A vállalatvezetés kitalálta, hogy ha két gépet egymással szembe fordít, úgy, hogy közé állhat a munkás, akkor ez utóbbi be tud rakni egy munkadarabot az egyik gépbe, mialatt a másik gép önállóan dolgozik. Így tehát, míg a korszerű techno­lógia önmagában véve is növelte a termelékenységet, és egyben kevésbé intenzív munkát követelt volna a munkástól, a megnövelt munkaintenzitás következtében az egy munkaórára jutó kibocsátás megduplázódott, és ez a megduplázódás a statisztikában mint ter­melékenységnövekedés, pusztán csak mint technológiai beruházás eredménye jelent meg (vagyis olyan gép(ek)be történő beruházás­ként, amelynek a kezeléséhez „fél" ember elegendő).

1.2. Bérnövekedés

A világ összes foglalkoztatottjának kisebbik fele áll alkalmazásban (wage-labour), a többi alkalmi munkákból él, kisegítő családtag, egyéni vállalkozó stb. Ez utóbbiak alkotják a veszélyeztetett, vagy „sebezhető" foglalkoztatottak csoportját (vulnerable employment). 2001 és 2007 kö­zött az ILO (2008) jelentése szerint a munkabérek a világ lakosságának kb. 70%-át képviselő 83 felmért ország átlagában évi 1,9%-kal nőttek, ami lassabb, mint az azt megelőző (1995-2000) években. A fejlett orszá­gok átlaga 0,9% volt. A fejlődők közül Latin-Amerika és a Karibi térség produkálta a legkisebb növekedést (0,3%) és a korábbi recessziós, vál­ságos periódusokat bérfelzárkóztatással kompenzálni igyekvő országok (pl. FÁK, Kelet-Európa) a legnagyobbat (14,4%). Gyakorlatilag nem nőtt a reálbér (mint az már a 70-es évek óta köztudott) az USA-ban, valamint pl. Japánban és Spanyolországban sem.

A minimálbérek az e vizsgálatba bevont (és a világ lakosságának 90%-át reprezentáló) országokban az elmúlt bő 10 évben nőttek. Ki kell azonban emelni ismét a hosszú évek óta a világ legversenyképesebb gazdaságának számító USA-t (WEF, 2008), ahol 1995 és 2007 között a minimálbér 17%-ot veszített reálértékéből, és csak 2007 végén (10 évi szünet után) emelkedett. (2008-2009-ben további minimálbér-növelésre kerül(t) sor a válságkezelés keretében.) (ILO, 2008)

A jelenlegi válság munkaerőpiaci hatásait illetően iránymutató az ILO-jelentés készítőinek alábbi két megállapítása (ILO, 2008, 14-16. old.):

• A vizsgált periódusban (1995-2007) a GDP/fő és a bérnövekedés üteme között ugyan pozitív korreláció található, az egy főre eső GDP „bérrugalmassága" azonban mindössze 0,75 volt. Vagyis a bérek csak háromnegyed részben követik a GDP/fő növekedését.
• 1995-2000 és 2001-2007 között a „bérrugalmasság" csökkent: míg az első, magasabb növekedéssel jellemzett periódusban a bérek a GDP/fő ütemének 80%-ával nőttek, addig a második, lassuló gaz­dasági növekedésű periódusban csak 72%-ával (ld. 1. diagram).

1. diagram Globális bérelaszticitás 1995-2007

Vagyis: jó fellendülés idején a bérek nem nőnek gyorsabban, dekon­junktúra idején viszont lényegesen lassabban nőnek (illetve recesszió idején gyorsabban csökkennek: a bérelaszticitás ilyenkor 1,55) a GDP/ főnél. A bérek tehát a fellendülés alatt mutatott (esetenként viszonylag) gyors növekedésükkel sem tudnak felzárkózni a pangó-recessziós időket megelőző szintre, részesedésük hosszú távon és globálisan csökken a GDP-ben. (Ezt természetesen más statisztikák direkt módon is kimutat­ják, ld. pl. Eurostat.)

Ez az összefüggés a jövedelemeloszlásnak a kapitalizmuson belüli folyamatos polarizálódására utal, vagyis arra, hogy a foglalkoztatottak az általuk létrehozott új értékből egyre kisebb arányban részesednek (ezt hívta Marx a kizsákmányolási ráta növekedésének). A 2008-ban kirob­bant válság hatására tehát a béreknek az általános GDP/főnél nagyobb visszaesése várható, ami viszont a kereslet szűkítése miatt tovább fogja mélyíteni a válságot.

1.3. Bérkülönbségek

1995 és 2007 között az országok több mint kétharmadában nőtt a felső és alsó bérdecilis¹ közti különbség. Azonban néhány fejlett (Franciaor­szág, Ausztria) és több latin-amerikai országban (Uruguay, Paraguay, Ve­nezuela, Brazília, Mexikó) ezek a különbségek csökkentek, és különösen nagy a csökkenés Indonézia estében. Ugyanakkor megfigyelhető, hogy azokban az országokban, amelyek jelentősebb (pénzügyi, transzformá­ciós) válságon, vagy egyéb gazdasági recesszión mentek át (Argentína, Thaiföld, Dél-Korea, Lengyelország, Magyarország) a bérkülönbségek jelentősebben nőttek. Hangsúlyozandó, hogy a globalizáció éllovasai (pl. az Egyesült Királyság vagy Németország) is a növekvő bérpolarizációt mutató körben találhatók, és sorvezetőjük az USA. (ILO, 2008, 24-25. old.)

Jelentősek, bár minimálisan csökkentek a nemek közti bérkülönbségek az elmúlt bő évtizedben. Az ILO által vizsgált 83 ország (a Föld lakos­ságának 70%-a) körében a női bérek a férfiak bérének 70-90%-ával egyenlők, bár találhatók ennél sokkal rosszabb arányok is, elsősorban Ázsiában. A bérkülönbségek nagyrészt az eltérő termelékenységű szak­mákban való foglalkozásból adódnak, ugyanakkor éppen az azonos (főleg a kvalifikált) munkáért kapható bérek nemek szerinti különbsége az, ami az utóbbi időben növekedést mutat, különösen (de a későbbie­ket nagyrészt determináló módon) a kezdő bérek tekintetében. A másik bérkülönbség-növelő faktor, hogy a nőket társadalmi helyzetük miatt (gyermeknevelés) gyakran akaratuk ellenére is csak részmunkaidőben foglalkoztatják.

Összegezve elmondható, hogy a bérkülönbségek az elmúlt évtized(ek)-ben a legtöbb országban nőttek, függetlenül attól, hogy alacsony vagy magas egy főre jutó jövedelemmel rendelkező országról van-e szó. A bérkülönbségek csökkenését nem piaci mechanizmusok, hanem vala­milyen állami újraelosztó politika eredményezte.

1.4. Foglalkoztatási ráta

A profitorientált termelés logikájából következően a termeléshez szük­séges élőmunka csökkenése nem az egy főre jutó ledolgozandó órák, hanem a foglalkoztatottak számának csökkenésével jár. Ámde nem arányosan: a foglalkoztatottság csökkenéséhez – mint fentebb láttuk – a munkaintenzitás növekedése járul. A foglalkoztatás ezért még an­nál jobban csökken, mint ahogyan azt a termelékenység növekedése megkívánná.

A foglalkoztatottak aránya a munkaképes korú lakosság körében tehát a konjunktúra hullámzásának hatásaival együtt, valamint a kormányok (pl. az EU) erőfeszítései ellenére is hosszútávon csökkenő. (Ld. 2. di­agram.)

 2. Diagram Globális foglalkoztatás 1998-2008

A foglalkoztatási rátának ez a csökkenése a profittermelés logikájából adódó általános trend, és ezért csak a profittermelés korlátozásának árán és mértékében lehet ellene tenni. Ilyen jellegű törekvés a kormányok részéről, főleg Európában, a „második" vagy „szociális" munkaerőpiac ki­alakítása. Olyan foglalkoztatás létrehozása, amely állami segítség nélkül nem jönne létre (közmunkák, szociális, környezetvédelmi, oktatási stb. tevékenységek támogatása többnyire közhasznú formában). A munka­erőpiacra irányuló állami válságkezelés meghatározó része ilyen.

1.5. Szegénység

A Világbank 2008 augusztusában készített jelentésében elismeri, hogy korábban alulbecsülte a mélyszegénységben (extreme poverty) élők számát² . A korábbi 950 millióval szemben 1,4 milliárd ember él a mély­szegénységi küszöb (jelenleg 1,25 dollár/nap) alatt. Napi 2 dollárnál kevesebből viszont 2,6 milliárd ember (a lakosság 40%-a) kénytelen tengődni. Míg az 1,25 dolláros küszöb alatt élők száma 1981 és 2005 között csökkent, a 2 dollárnál kevesebből élőké változatlan maradt. Ez egyben azt is jelenti, hogy a szegények összlakossághoz viszonyított aránya csökkent. (Chen and Ravallion, 2008.)

Mindez azonban még az élelmiszerárak emelkedése és a válság kirobbanása előtti kép. 2006 óta a szegénység és a mélyszegénység csökkenése is megállt, és a 2008-as válság munkanélküliséget növelő hatására a szegények tábora nőni kezdett.

2. Munkanélküliség

2.1. Globális helyzet

Az ILO (2009/a) előrejelzése szerint a világon a munkanélküliség 2007-hez képes 18-30 millióval nőhet, de ez a szám elérheti akár az 50 milliót is (a globális munkanélküliség 230 millió főre nőhet), ha a válság tovább mélyül. Az ILO (2009/a) két szcenáriót vázolt fel. Pontosabban felvázolt egy optimista, a munkanélküliség csökkenését tartalmazó szcenáriót is, de ezt maga sem tartja reálisnak, ezért ezzel itt most mi nem is foglalko­zunk (ld. 3. diagram). A jobbik változat szerint a munkanélküliség a vilá­gon 6,5%-ra, (2008: 6,0%), a rosszabbik szerint 7,1%-ra nő 2009-ben. A legtöbb elbocsátásra Kelet- és Dél-Ázsiában kerül sor, a második legtöbb munkahelyet a fejlett országok (beleértve az EU-t) veszítik el.

 3. diagram Globális munkanélküliség alakulása 1999-2009

 Forrás: ILO (2009/a) 16. o.

Mielőtt bemutatjuk az ILO 2009 elején felvázolt előrejelzését, leszögez­zük: az élet máris túlhaladt ezen. 2009 szeptemberében az ILO főigazga­tója, Juan Somavia, már arról beszélt, hogy a globális munkanélküliség 39-61 millióval, akár 241 millió főre is nőhet, amit jó esetben 11 millióval mérsékelhetnek a kormányok eddig beígért gazdaságélénkítő programjai (Olayinka, 2009). Igaz, ezzel a feltevéssel „kijön" az ILO által 2009 elején jósolt 230 milliós maximális munkanélküliség, s egyelőre védve van a mundér becsülete…

A legnagyobb problémát a munkanélküliség összetételének romlása és a foglalkoztatottak kiszolgáltatottságának növekedése jelenti, amelynek adatait az ILO 2009 eleji globális kitekintése alapján közöljük (ld. 4. és 5. diagram).

• A dolgozó szegények (napi 1,25 USD alatt élő dolgozók) aránya a 2007-es 20,6%-ról 23-27%-ra, azaz 703-812 millióra is nőhet. A legnagyobb arányú növekedést a Közel-Kelet és Dél-Ázsia szenvedi el. Ez számszerűen annyit tesz, hogy globálisan 93-203 millióval nő a dolgozó szegények száma 2007 és 2009 között, Dél-Ázsiában pedig 95 millióval.
• A napi 2 USD-nél kevesebből élő dolgozó szegények aránya glo­bálisan 40-ről 45% fölé, azaz 1,2 milliárdról 1,4 milliárdra nőhet. Itt Kínának köszönhetően ismét Dél-Ázsiában lesz a legnagyobb növe­kedés: 52 millió fővel, 530 millió fölé (5%-ra) nő ezen foglalkoztatási csoport nagysága.
• A fizetetlen, kisegítő családtagként, vagy saját számlára dolgozó, leg­inkább veszélyeztetett foglalkoztatottak (vulnerable unemployment) száma több mint 110 millióval, 1,6 milliárdra nőhet, ami a foglalkoz­tatottak közel 53%-át jelenti.

 4. diagram

A dolgozó szegények (napi 2 USD-nál kevesebből élők) számának és arányának alakulása 1999-2009

Forrás: ILO (2009/a) 19.o.

5. diagram A sebezhető foglalkoztatottak száma és aránya 1999-2009

Forrás: ILO (2009/a) 20. o.

Összességében a munkanélküliek és a nap 2 dollárnál kevesebb jöve­delemmel bíró dolgozó szegények száma együtt az ILO adatai alapján 2007-hez képest 2009-ben 227 millióval, és 6,2 százalékponttal, vagyis összesen 1,607 milliárd főre és 52,5%-ra nő. A sebezhető foglalkoz­tatottak egy része tovább növeli ezt a számot, de nem tudni pontosan mennyivel, hiszen nagyrészt átfedésben van a dolgozó szegények kategóriájával. Ha azzal a talán túlzottan is megengedő feltételezéssel élünk, hogy a sebezhető (kisegítő családtagként, önfoglalkoztatóként) dolgozóknak csak egynegyede keres napi 2 dollárnál kevesebbet, akkor az előbbi számokat 30, illetve 400 millióval kell megnövelnünk. Így azt kapjuk, hogy a legrosszabb helyzetben levők az aktív korú népesség 65,8%-át, azaz több mint 2 milliárd főt tesznek majd ki 2009-ben az ILO legrosszabb szcenáriója alapján, ami 6,8 százalékponttal és kb. 250-260 millió fővel több, mint a megfelelő 2007-es adatok.

A krízis a munkaerőpiacon keresztül számottevően rontja a középosz­tály helyzetét is. Részben közvetlenül, a munkahelyek elvesztésével, részben a tartaléksereg „jóvoltából" a bérekre nehezedő nyomással. A béren kívüli juttatások csökkenése, megvonása mellett a reálbér, sőt – nemcsak a költségvetési megszorítások, hanem például a kényszerű­ségből bekövetkező munkaóraszám-csökkentések és kényszerszabad­ságolások miatt – a nominálbér csökkenése is várható.

Juan Somavia az ILO „Tisztes Munka" programja (Decent Work Agenda) javaslatainak időszerűségét látja a fejleményekben. Eszerint felvetései megvalósulnak a mai válságkezelésben (ILO, 2009/b). A munkaerőpiaci válságkezeléssel kapcsolatban tehát a Nemzetközi Mun­kaügyi Szervezet sem tud okosabbat mondani, mint amivel a különböző kormányok már eddig is próbálkoztak: a munkanélküli segélyekre való jogosultság kiterjesztése, a munkanélküliségi járandóságok összegének növelése, átképzés, a nyugdíjalapok védelme, állami infrastrukturális és építkezési beruházások, kis- és középvállalkozások támogatása, szoci­ális párbeszéd vállalati, szektorális és nemzeti szinten.

2.2. Regionális kitekintés

A legnagyobb munkanélküliségi rátát 2008-ban, a már kezdődő válság hatását is beszámítva Észak-Afrika és a Közel-Kelet mondhatja magáé­nak, rendre 10,3 és 9,4%-kal. Őket követik a nem EU-tag volt közép- és dél-európai országok és a FÁK együttesen 8,8%-kal, majd Fekete-Afrika (7,9%) és Latin-Amerika (7,3%). A legkisebb rátát Kelet-Ázsia (3,8%) valamint Dél- és Délkelet-Ázsia együtt, és végül Óceánia mutatta (rendre 5,4 és 5,7%).

Észak-Afrika és a Közel-Kelet rendelkezik a legalacsonyabb (47%-nál kisebb) foglalkoztatási rátával a világ régiói közül, ami elsősorban a nők és fiatalok alacsony foglalkoztatottságából adódik, és magas munka­nélküliségi rátával párosul. Az utóbbi időkben megfigyelhető javulást (foglalkoztatottság némi növekedése, a veszélyeztetett foglalkoztatottság arányának valamint a szegénységnek a csökkenése) a válság második (a pénzügyit követő) hulláma meg fogja állítani, és valószínűleg meg is fordítja majd.

Az erősen exportorientált, és a globalizációba Afrikánál jobban bekap­csolódott latin-amerikai és karibi térségben a világgazdasági lassulás már 2008 második felében éreztette hatását a munkanélküliség (egyelőre kis mértékű) emelkedésével. A későbbiekben a veszélyeztetett (sebez­hető) foglalkoztatottak és a szegénység arányának növekedése lesz a legsúlyosabb probléma a régióban.

A fekete-afrikai területek amúgy is nyomott munkaerőpiacát a gazdasá­gi válság második fázisa, a világpiaci tömegáru-keresletcsökkenés fogja még rosszabb helyzetbe hozni. Ez a hatás csak késleltetve érvényesül, és addig még van helye az állami, nemzetközi beavatkozásnak, növe­kedésserkentő intézkedéseknek, amelyeknek azonban figyelembe kell venniük a lakosságszám (természetes szaporulat) növekedését is. (A fekete-afrikai régióban a fiatalok aránya a 15 évnél idősebb lakosságon belül 36%.) Fekete-Afrika azonban nemcsak fiatal népességével, de a dolgozó szegények és veszélyeztetett foglalkoztatottak nagy arányával is kitűnik a nemzetközi mezőnyből.

Az ázsiai régiót egyelőre kevésbé látványosan érinti a recesszió. 2008-ban itt még (a recesszió ellentétes hatásával együtt is) jelentős foglalkoztatás-bővülés történt, miközben a fejlett országokban (Észak­Amerika, EU) már 2008-ban is 900 ezer álláshely szűnt meg (a fejlettek­ben a foglalkoztatottak száma 473,1 millióról 472,2 millióra csökkent). (ILO 2009/a.) Igaz, a jó ázsiai mutatók egyelőre még nagyrészt a globális munkahely-áttelepítés hatását türközik. Kínának a világgazdasági lassu­lás miatt majd szegények százmillióival kell megküzdenie – lehet, hogy a szó szoros értelmében is (esetleges éhséglázadások). Az agráriumból kiáramló munkaerő felszívásához ugyanis legalább évi 8%-os gazdasági növekedésre van szüksége az országnak, amely ütem tarthatóságát a válság erőteljesen megkérdőjelezi.

A fejlett országok és az EU együtt 0,7 százalékpontos munkanélkü­liségi ráta növekedést könyvelt el 2008-ban: a munkanélküliek száma 3,5 millióval 32,3 millióra, a ráta 6,4%-ra nőtt (ILO, 2009/a). E régió számára a társadalom egyidejű elöregedése miatt ezek a munkaerőpiaci változások különös súllyal esnek latba. A megoldás a fejlett technológiák elterjedése, és az ezek kezeléséhez szükséges szaktudás elterjesztése a munkavállalói körben. Ha maradnak a tőkepiaci, profittermelés által meghatározott viszonyok, akkor csakis a fejlett országok által kifejlesztett új technológiák felfutásával emelkedhet ki a válságból a világgazdaság. A jövő nagy kérdése, hogy a világgazdasági válság közepette lesz-e elég erő ebben az országcsoportban a szükséges technológiai váltás végrehajtásához.

A korábbi technológiai váltásokat a II. világháború, valamint a 80-as évek adósságválsága katalizálta. A tranzisztor (a korszerű mikro­elektronikai technológiák alapja) a háborúban szükséges rádió­technikai (radar-) kutatások eredményeként született meg az ame­rikai állam megrendelésére dolgozó Bell Laboratories-ban (AT&T) 1947-ben. Az 1982-ben kirobbant adósságválság során a fejlődő országok sora kamat, beruházási kedvezmény, valutaleértékelés, reálbércsökkenés stb. formájában egyrészt közvetlenül jövedelmet fizetett a fejlődő országoknak, másrészt hozzájárult, hogy ez utób­biak elavult tőkéiket (termelési technológiáikat és áruikat) haszonnal értékesítsék, újra befektessék az eladósodott országokban, s köz­ben állami segítséggel átstrukturálják, modernizálják saját iparukat. Ronald Reagan 1983 márciusában meghirdette a csillagháború tervet (Stratégiai Védelmi Kezdeményezés), az EU-ban a 80-as évek elején beindultak a közösségi technológiafejlesztési programok (1983: Eureka, 1984: 1. keretprogram – energetika, 1987: második keretprogram – elektronika stb.).

Az ILO munkanélküliségi becslései pillanatnyilag túl enyhének lát­szanak, s csak különösen erőteljes állami beavatkozásokkal tarthatók, valószínűleg akkor is csak rövid távon. Lássuk mi is történt az ILO fent ismertetett globális munkaerőpiaci jelentésének kiadása óta:

• Az EU-ban 1,6 millióval nőtt a munkanélküliek száma, és 2010-re akár a 10%-ot is elérheti az állástalanok aránya (Ramonet, 2009). 2009 szeptemberében az EU-ban már 9,2%-os (a legfejlettebbek­nek számító eurózóna-országokban 9,7%-os) munkanélküliséggel küszködtek, ami a régió egészében 22,1 millió embert jelent. A leg­alacsonyabb munkanélküliségi ráta is 3,6%-ot tett ki (ezt a jelentős részmunkaidős foglalkoztatási szerkezetéről ismert Hollandiában mérték), a legnagyobbat pedig a korábban az EU-kibővülés egyik si­kerpéldájának számító Spanyolország mondhatta magáénak (19,3%) 2009 harmadik negyedévében. A 25 év alattiak munkanélküliségi rátája az EU 27-ben több mint 20%, Spanyolország esetében pedig ennek mintegy kétszerese. (Eurostat, 2009).
• Az USA-ban a válság miatt 2009 márciusáig 3,6 millió munkahely szűnt meg, a munkanélküliségi ráta 11,6%-ra emelkedett, és még az állami segítség hatására is alig csökkent, az Eurostat (2009) szerint 2009 szeptemberében 9,8%-on állt.
• Kínában 20 millióan váltak munkanélkülivé, Indiában 500 ezren kerültek utcára a válság első hónapjaiban.
• Az „élethosszig tartó" foglalkoztatásáról, s így hagyományosan alacsony munkanélküliségi rátájáról ismert Japánban 2009 augusz­tusában 5,5%-os munkanélküliséget mértek.

Az eddigi tényadatok – melyeket napról napra új elbocsátások táplál­nak – már most is meghaladják az ILO által jósolt alsó határt (a munka­nélküliség minimum 18 milliós növekedése), és a legrosszabb szcenárió bekövetkeztét is szerencsés kimenetelnek vélik.

Amiben egyedül bízni lehet, az az, hogy a kormányok dollármilliárdjai feltartóztatják a termelés összeomlását. Hangsúlyozni kell azonban, hogy az átstrukturálás (a profitráta növelése) így sem odázható el a végtelen­ségig. Kérdés, minek hatására és milyen gyorsan fog ez az átstruktu­rálódás bekövetkezni: van-e olyan tartalék a tőkefelhalmozás számára, amely ezt a váltást valamilyen „világégés" nélkül le tudja vezényelni?

A kérdőjelek sora azonban itt sem ér véget. Nem lehet elégszer hangsúlyozni azt az alapvető összefüggést, hogy a nyereségtermelés logikája miatt a termelékenység növekedés a foglalkoztatás csökkené­sét eredményezi: a termelésből a korszerűbb technológiák jóvoltából felszabaduló élőmunka, vagyis szabadidő, nem egyenlően oszlik meg a dolgozók között, hanem a munkanélküliek oldalán halmozódik fel. Az álta­lános verseny ugyanakkor a foglalkoztatásban maradt „szerencséseket" több, intenzívebb munkára kényszeríti. Ebből következik (és a korábbi foglalkoztatási trendek vizsgálatából is láttuk), hogy a fejlett technológiák a korábbinál kevesebb foglalkoztatást igényelnek. Az új, korszerű tech­nológiákra épülő fellendülés termelésbővítő hatása tehát éppen nem jár, vagy nem azonos mértékben jár a foglalkoztatás növekedésével, sőt, a termelékeny technológiák terjedésétől függően még csökkentheti is azt. A válság utáni fellendülés ezért nem fogja megoldani a világ foglalkoztatási problémáit, és minél fejlettebb régióról van szó, annál kevésbé.

2.3. Női munkanélküliség

A nemek közti társadalmi munkamegosztás miatt a nők mindig is jobban megszenvedték a gazdasági nehézségeket. Munkaerőpiaci kilátásaikat rontja, hogy körükben nagyobb (a 2009-es ILO-előrejelzés szerint 51-55%) a veszélyeztetett foglalkoztatottak aránya, mint a fér­fiaknál (47-52%). A válság következtében is őket fogja jobban sújtani a munkanélküliség, ami azt jelenti, hogy az ILO szerint 10-22 millió nő válik munkanélkülivé már rövidtávon (2009 folyamán) is, illetve nagyobb arányban nő körükben a veszélyeztetett foglalkoztatottság (ILO, 2009/c). Fellendülés idején a nők foglalkoztatottsága fog lassabban emelkedni (nemcsak közvetlenül háztartási, anyai teendőik miatt, hanem azért is, mert a ki- és átképzési programokban is kevésbé tudnak részt venni), ezért a válság hatását hosszasabban érzik majd.

2.4. Magyarország

A munkaerőpiaci változásokról leggyorsabban értesülő Állami Foglalkoz­tatási Szolgálat adatai szerint Magyarországon 2009 április-májusban már bizonyos enyhülés mutatkozott a munkaerőpiacon a korábban romló adatokkal szemben. A nyilvántartott álláskeresők aránya a gazdaságilag aktív lakossághoz viszonyítva 2009 májusában 12,8%, a munkavállalási korú lakossághoz képest 8,5%, az EU-ban előírt számbavételi rendszer szerint 9,9% volt. Abszolút értékekben mindez azt jelenti, hogy a nyilvántartott álláskeresők száma 2008 októbere és 2009 májusa között 424 ezerről 564 ezerre (vagyis közel 140 ezerrel) nőtt, 2009 szeptemberéig ehhez képest csak kis mértékben, mintegy 2 ezerrel (566 ezerre) emelkedett. (Az álláskereső nem egyenlő a munkanélkülivel. Az is kereshet munkát, és regisztrálhat „álláskereső­ként" a munkaügyi kirendeltségeken, akinek van állása, vagy – éppen ellenkezőleg – már kimerítette a munkanélküliségi ellátást, ezért mun­kanélkülinek már nem számít.)

A csoportos leépítések 2008 december – 2009 május hónapokban összesen 27.891 főt érintettek, ami több mint a 2008 teljes éves adat, és az azt megelőző teljes 12 hónap (2007 december – 2008. november) 143%-ával ér fel. Mindeközben a vállalkozók által kínált új munkahelyek száma az elmúlt fél évben (2008. december – 2009. május) sosem ha­ladta meg a 40 ezret. A 2009 májusában kínált 39,6 ezer álláshelynek ráadásul csak egyharmada volt államilag nem támogatott, vagyis az állam foglalkoztatás-ösztönző politikája nélkül mindössze 13 ezer fő számára kínálna munkát a gazdaság.

Új jelenség, hogy az elbocsátások nem csak a szakképzetlen munka­erőt érintették: leginkább a szakképzett, középfokú végzettségűek köré­ben nőtt a munkanélküliek száma, és a munkaerőpiaci helyzet romlása érződött a diplomás álláskeresők számának alakulásában is. A pálya­kezdők általában nehezebben helyezkedtek el, mint korábban. Körükben az álláskeresők száma 2009 márciusában 46 ezer főt tett ki, szemben a

2008 februári 42 ezerrel. A helyzet április után javulni kezdett, májusban már „csak" 42,9 ezer pályakezdő volt álláskereső. A pályakezdők ősszel léptek be nagy számban a munkaerőpiacra, ahol elhelyezkedésük nagy nehézségekbe ütközött.

A recesszió hatását jelzi, hogy a leggyorsabban az eddig munka­helyekkel jobban ellátott, exportorientált (elektronikai, autó-) iparokkal büszkélkedő területeken, Közép- és Nyugat-Dunántúlon emelkedik a munkanélküliek száma, és itt már hónapokkal korábban megkezdődtek az elbocsátások. 2008 június és 2009 május között ebben a két nagyré­gióban 66-72%-kal nőtt a nyilvántartott álláskeresők száma, Közép-Ma­gyarországon pedig 51,1 %-kal. Mindezzel együtt továbbra is Észak-Ma­gyarország és az Észak-Alföld munkanélküliségi mutatói a legrosszabbak (2009 májusában a gazdaságilag aktív népességhez képest rendre 21,1 és 20,0%) és Közép-Magyarországé a legjobb (5,4%).

A tartósan (több mint egy éve) álláskeresők száma 2008 októbere és 2009 márciusa között több mint 10%-kal, 156 ezer főre nőtt, azt követően csökkent, májusban 142,6 ezer fő, az összes munkakereső 25,3%-a volt.

6. diagram

A munkanélküliség alakulása 2007 és 2009 harmadik negyedéve között Magyarországon (ezer fő és %)

Forrás: KSH

Ez még mindig nagyobb, mint az egy évvel korábbi szint. A nyilvántartott munkanélküliek 37,7%-a (közel 212 ezer fő) semmilyen ellátásban sem részesül. (ÁFSZ)

A válság hatása azonban, a második negyedév látszólag konszolidációt hozó hónapjaival szemben, 2009 márciusával nem csengett le. A KSH (2009/a) őszi adatai szerint a foglalkoztatottság tovább csökkent (138 ezer fővel volt kevesebb, mint egy évvel korábban) a munkanélküliek száma pedig tovább nőtt. (Ld. 6. diagram.) 2009 harmadik negyedévében a munkanélküliségi ráta már 10,3%-on állt, ami 436 ezer munkanélkülit jelentett, ez 109 ezer fővel haladta meg az egy évvel korábbit. A mun­kanélküliség 1996, a Bokros-csomag hatása óta nem volt ilyen magas Magyarországon.

Az elbocsátások száma továbbra is elsősorban a nyugat- és közép­dunántúli régióban emelkedett. A 15-24 éves korosztály munkanélküli­ség rátája 27,7%-ra ugrott, szemben az egy évvel korábbi 20,8%-kal. A munkavégzés szempontjából legaktívabb, 25-54 éves korcsoport rátája pedig szintén jelentősen, 9,3%-ra nőtt. A hosszabb távú (több mint egy éve) munka nélkül lévők a munkanélküliek 42,3%-át tették ki. Ez az arány (miként a munkanélküliség átlagos hossza is) az elmúlt hónapokban a friss elbocsátások miatt valamelyest csökkent.

Mindehhez a reálkeresetek csökkenése járult: az 5 főnél többet fog­lalkoztató gazdálkodó szervezeteknél a bérek reálértéke 2009 január­augusztus átlagában 2,1%-kal maradt el az előző év hasonló időszakától, elsősorban a közalkalmazotti bérek csökkenése (a 13. havi bér megszűn­tetése) miatt (KSH, 2009/b).

És ezzel még nem értünk a válság végére. 2009 októberében pl. a GE bejelentette, hogy 2010-ig 2500 alkalmazottjától válik meg. 1300 főtől Nagykanizsán, 700-tól pedig Vácott (itt bezárva az egész üzemet).

3. Migráció

A migráció révén a fejlett országok számottevő mennyiségű olcsó mun­kához jutottak az elmúlt évtizedek során. A világon 86 millióra teszik a migráns munkavállalók számát, de családtagjaikkal együtt a szülőföldjü­ket elhagyók száma meghaladja a 200 milliót, ami a Föld lakosságának kb. 3%-ával egyenlő. 2007-ben a vendégmunkások hazautalásai 337 milliárd dollárt tettek ki, ennek 75%-a (251 millió dollár) fejlődő orszá­gokba áramlott.

1960 és 2007 között évi átlagban 1,6 millió fő vándorolt, kutatók szerint 2010 és 2050 között évi átlagban 2,3 millió ember teszi majd ezt. Ehhez járul az országokon belüli vándorlás, ami ennek a számnak a többszö­röse. Csak Kínán belül 126 millió (1980-ban 26 millió) főre becsülik a vándorlók számát.

Az illegális migránsok száma 20-30 millió. Évente 1,2 millió kiszolgál­tatott (főleg afrikai) gyermek „kényszervándorol" (árunak tekintik őket, üzérkednek velük). (IOM, 2009/a.)

A migráció földrajzi koncentrációja igen nagy: mindössze 12 ország ad otthont a vándorlók több mint háromnegyedének. A legnagyobb kibocsátó ország Kína, India és a Fülöp-szigetek, a legnagyobb befogadók az USA és Kanada mellett Németország és Franciaország (IOM, 2009/b).

A nemzetközi migránsok állományán belül az utóbbi évtizedekben csökkent Ázsia, Afrika, Latin-Amerika és Óceánia aránya, viszont nőtt az egykori Szovjetunió területének és Észak-Amerikának a részesedése. Az ex-szovjet területekre vonatkozó adat azonban torzít, mivel a mozgás nem annyira az emberek vándorlásából, mint inkább a határok változá­sából adódott. Az utóbbi évtizedek legfontosabb és egyre növekvő je­lentőségű célpontja Észak-Amerika (elsősorban az USA) volt: az összes vándorlás egynegyede jut erre a területre napjainkban (IOM, 2009/a).

Az USA-ba évente több mint egymillió legális bevándorló érkezik, azonban a szakértők további félmillió illegális munkavállalóval számolnak. Ezek az emberek a becslések szerint évi 50 milliárd dollárral gazdagítják az Egyesült Államokat (Cárdenas, 2009). (Az USA a külföldön tanuló diákokat is a legnagyobb számban fogadja be, aránya ezen a „piacon" 22%.) Nem nélkülözheti ezeket a munkáskezeket, pedig most, a válság idején biztosan jelentősen visszaesik a számuk.

A világgazdasági válság a képzetlen migráns munkavállalókat érinti legrosszabbul. Az ő munkalehetőségeik szűkülnek be először (építőipar, vendéglátás, bányászat stb.) és mivel az ő körükben a legnagyobb a feketén foglalkoztatottak aránya, ők a legvédtelenebbek is munkanélküli­ség, kitoloncolás esetén. Ugyanakkor éppen ez az a munkavállalói réteg, amelynek otthon sem kedvezőbbek, sőt többnyire még kedvezőtleneb­bek a munkához jutási esélyei. Ezért valószínű, hogy ha csak tehetik, közülük sokan kint maradnak a fogadó országban, fenntartva-szaporítva az illegális munkások számát. Ez utóbbi csoportba sodródhat az eddig legálisan foglalkoztatottak jó része is.

A fekete gazdaságnak a válság miatt bekövetkező duzzadására Magyarország is jó példa: már a válság első heteiben több kis- és középvállalkozás elbocsátotta, esetleg feketén foglalkoztatta tovább munkavállalóit, illetve ezek egy részét. Az informális szféra ilyen bővü­lése további nyomást fog gyakorolni a bérekre és munkakörülményekre mindenütt a világon.

Az elbocsátásokon kívül a vándorló munkavállalókat a szociális juttatá­sok leépítése vagy megnehezülése, és a foglalkoztatás körülményeinek romlása is különösen érzékenyen fogja érinteni. A migránsokat kibocsátó országok és lakosaik számára a hazautalások csökkenése és elmara­dása okozhat fizetési mérleg- és megélhetési gondokat. (Mexikóban például már most 14 millió család éhezik, és az USA-ból visszatérő, vagy ott tovább munkát nem találó családtagok fizetésének kiesése tovább fogja növelni számukat). Nemcsak a már kint lévők keresnek kevesebbet, de az otthoniak sem indulnak útnak külföldi munkavállalás reményében. De csökkennek az átutalások nem utolsó sorban azért is, mert a külföldön munkát vállalók a bankrendszerben megingott bizalom miatt is visszafoghatják hazautalásaikat. Különösen súlyossá teheti a kibocsátó országok helyzetét, hogy – mint a Világbank becsli – a fejlődő országokba érkező egyéb transzferek (FDI, export-árbevétel) is csök­kenni fognak (IOM, 2009/c). Mindez az országok további kényszerű eladósodásához vezethet.

A fogadó országokban a munkanélküliség és a jövedelemcsökkenés felerősíti a diszkriminációt és xenofóbiát – amire az egyik legjobb példa éppen Magyarország -, és tovább nehezíti a migránsok munkavállalását. Ehhez járulnak a válságban felerősödő piacvédelmi intézkedések sorá­ban már eddig is hozott bevándorlási korlátozások (pl. Olaszország, Fran­ciaország, Egyesült Királyság), illetve a migránsok hazatérését ösztönző eszközök (Spanyolország). A nehezedő legális migráció fellendítheti az embercsempészetet is (IOM, 2009/c).

A hazatérő migránsok az otthoni munkaerőpiaci helyzetet súlyosbítják, terhelik a szociális költségvetést, hozzájárulnak a társadalmi feszültsé­gekhez.

Más oldalról viszont a migráns munkavállalók több szektorban (pl. egészségügy, házimunka, agrárium, építőipar) szívesen látottak a munkaadók részéről, sőt a nyomott piaci viszonyok között még nőhet is irántuk a kereslet, ami további hatást gyakorol a legális és nem migráns munkaerőpiacra a bérek és munkafeltételek romlása formájában. A ha­zautalások csökkenése ellen ható, bár azt nem kompenzáló lehet még, ha a külföldön dolgozók éppen az otthoniak romló anyagi helyzete miatt növelik hazautalásaikat.

4. Összegzés

Összegezve azt állítjuk tehát, hogy a munka már a válság előtt is fokozott mértékben alá volt vetve a tőkének, a profittermelés céljainak, amely alá­vetés nem kis részben oka a válságnak. Ugyanis a foglalkoztatottak csak munkajövedelmük erejéig képesek fizetőképes keresletként megjelenni a piacon. A fennmaradó rész (értéktöbblet, profit) a tőketulajdonosok kezében van, ezt csak ők tudják elkölteni. Tehát a hozzáadott értékből való mind kisebb munkarészesedés (bér) azzal jár, hogy a fennmaradó, arányában és abszolút nagyságában is mind nagyobb értékrész realizálá­sa a tőketulajdonosok feladata és lehetősége volna. Mivel pedig ezt vagy magánfogyasztással, vagy pedig tőkeberuházással tudják megtenni, a magánfogyasztás pedig minden túlzó mértékével együtt is véges, kény­telenek mind több tőkeberuházást eszközölni. Természetesen a termelés nem képes a globalizációban felhalmozott roppant tőkéknek megfelelő mértékben növekedni (mindig „maga előtt szaladni"), ezért jelent meg és duzzadt óriásira a globalizáció idején a termelésben profittal nem befek­tethető tőkék értékesülését kínáló pénzügyi-spekulációs szféra, és ezzel karöltve a munkarészesedés mesterséges megemelése a fogyasztási hitelek (előrehozott vásárlások) formájában.

Azzal a paradoxonnal van tehát dolgunk, hogy a munkarészesedés csökkentése a tőkeértékesülés és tőkefelhalmozás feltétele, miközben éppen ez a tőkefelhalmozási folyamat eredményez szükségképpen értékesíthetetlen tőketömegeket, azaz válságot. A munkaerőpiacok globalizációja (a tőkeáramlás előtti akadályok teljes lebontásával) fel­gyorsította és eszkalálta ezt a problémát.

A tőke és a munka közötti viszony a válság idején sem változik meg, így a válság nem oldható meg a munka számára megnyugtatóan. Amennyiben ugyanis az állam megmenti a bajba jutott (profittal értékesülni nem képes, elavult) tőkéket, akkor életképtelen termelési technológiákat és struktúrákat tart fönn, végső soron pedig elodázza ezeknek a tőkéknek (vállalatoknak) a megsemmisülését, és az ezzel járó munkanélküliséget. Ha azonban szabadjára engedi a válságot, ami munkanélküliséggel és (további) bérleszorítással jár, akkor az állam maga is hozzájárul a fize­tőképes kereslet csökkentéséhez, akadályozva a termelés bővülését, és ekképpen tovább mélyíti a recessziót.

Ezért tűnik első pillanatra működőképes megoldásnak a tőke-munka (profit/bér) arány csökkentése, ami a hagyományos szociáldemokrácia központi követelése. Az erre egyes (fejlett) régiókban lehetőséget adó történelmi szakaszt (a jóléti állam korát) azonban a globalizációban felhalmozott tőkék, termelékeny technológiák és megváltozott társadal­mi-politikai erőviszonyok már maguk mögé utasították. A tőkefelhalmo­zásban hatalmasra nőtt monopóliumok gazdasági-politika ereje, valamint a tőkeértékesülés logikájának alávetett termelékenység növelés nem a munkaóráknak, hanem a foglalkoztatottak létszámának a csökkenését eredményezi. Ha magasabb bért kapnának is a foglalkoztatottak, nem tudnák pótolni sem az elkölthetetlen profitok, sem a termelésből kieső emberek fogyasztását: a tőkerealizálás problémája megmarad, és a tőkék ideiglenes korlátozása (a piaci folyamatokba való állami beavat­kozás) után újra eszkalálódik.

A válság kulcsa tehát a tőke-munka viszonyban rejlik, ami nem más, mint a termelés és fogyasztás viszonya, vagy másként: a termelőeszkö­zök működtetésének (tulajdon)formája és célja. A válságkezelésnek, a rendszeren (immár nem először) támadt óriási lyuk foltozgatása helyett erre az alapvető kérdésre kellene irányulnia.

Felhasznált irodalom

ÁFSZ: Állami Foglalkoztatási Szolgálat honlapja, munkaerőpaci jelentések. www. afsz.hu

Artner Annamária (2004): A gazdasági versenyképesség erősítése. A feldolgozó­ipar termelési technológiai színvonala és a versenyképesség. Vállalati interjúk. A Miniszterelnöki Hivatal részére az MTA Világgazdasági Kutató Intézetében folyó kutatás háttéranyagai.

BLS: Bureau of Labor Statistics, United States Department of Labor. Historical Statistics Online. http://data.bls.gov/PDQ/servlet/SurveyOutputServlet?data_tool=latest_numbers&series_id=LNS14000000

Cárdenas, Mauricio (2009): Latin America, the Global Financial Crisis and the Velocity of Business. Brookings February 11, 2009. http://www.brookings.edu/speeches/2009/0211_latin_america_cardenas.aspx

Chen, S. and Ravallion, M. (2008): The developing world is poorer than we thought, but no less successful. World Bank, August 2008

Eurofound: Pace of work and intensity. http://www.eurofound.europa.eu/ewco/health/physical/pace.htm

Eurostat (2009): EU jobless rate highest in decade. Eurostat data. Friday 30 October 2009. http://www.europolitics.info/social/eu-jobless-rate-highest-in-decade-art252941-25.html

EWCO (2007): Fourth European Working Conditions Survey. European Foundation for the Improvement of Living and Working Conditions, 2007. http://www.eurofound.europa.eu/publications/htmlflles/ef0698.htm

ILO (2008): Global Wage Report2008/09, Geneva, 2008. http://www.ilo.org/public/english/protection/condtrav/pdf/globalwagereport.pdf

ILO (2009/a): Global Employment Trends. International Labour Organization, Geneva, January 2009. http://www.ilo.org/public/russian/region/eurpro/moscow/news/2009/get_final.pdf

ILO (2009/b): Unemployment, working poor and vulnerable employment to increase dramatically due to global economic crisis. Press Release, 28 January 2009. http://www.ilo.org/global/About_the_ILO/Media_and_public_information/Press_releases/lang–en/WCMS_101462/index.htm

ILO (2009/c): ILO warns economic crisis could generate up to 22 million more unemployed women in 2009. Press Release 05 March 2009, http://www.ilo.org/global/About_the_ILO/Media_and_public_information/Press_releases/lang–en/WCMS_103447/index.htm

WCMS_103447/index.htm IOM (2009/a): Global Estimates and trends. International Organization for Migration. http://www.iom.int/jahia/Jahia/about-migration/facts-and-figures/lang/en (Letöltve: 2009. március 23.)

IOM (2009/b): Regional and Country Figures. International Organization for Migration. http://www.iom.int/jahia/Jahia/about-migration/facts-and-figures/regional-and-country-figures (Letöltve: 2009. március 23.)

IOM (2009/c): The Impact of the Global Financial Crisis. January 2009. IOM Policy Brief, Geneva. http://www.iom.int/jahia/webdav/shared/shared/mainsite/policy_and_research/policy_documents/policy_brief_jan2009.pdf

KSH (2009/a): Gyorsjelentés. Foglalkoztatottság és munkanélküliség. 2009. július-szeptember.

KSH (2009/b): Gyorsjelentés. Létszám és kereset a nemzetgazdaságban. 2009.január-augusztus.

Laborsta: ILO Labour Statistics Online. http://laborsta.ilo.org

Olayinka, Collins (2009): Global unemployment may hit 241 m, ILO warns. Monday, September 21, 2009. Guardian Newspapers. http://www.ngrguardiannews.com/news/article03/indexn2_html?pdate=210909&ptitle=Global%20unemploymnt%20may%20hit%20241m,%20ILO%20warns

Pitti Zoltán (2004): A hazai gazdaság fejlődésének tulajdonosfüggő jellemzői 1997-2003. Budapest, 2004. Munkaanyag.

Pitti, Zoltán (2009): A hazai gazdaság teljesítménymutatói és a kibontakozás esé­lyei. Vitaindító előadás az Európa Klub rendezvényére. 2009. február 17.

Ramonet, Ignacio (2009): The Boom in Unemployment. Progreso-Weekly. 30.March, 2009. http://progreso-weekly.com/index2.php?option=com_content&do_pdf=1&id=854

WEF (2008): The Global Competitiveness Report 2008-2009. World Economic Forum. http://www.weforum.org/pdf/GCR08/GCR08.pdf

 

(A cikk az OTKA 62901 sz. program valamint a Bolyai János Kutatási Ösztöndíj támogatásával készült.)

Jegyzetek

1 A bérmunkások legtöbb és legkevesebb bért kapó egytizede határértékeinek hányadosa: az a bér, amely fölött a legtöbbet kereső 10% keres osztva azzal, amely alatt a legkevesebbet kereső 10% keres.

2 A mélyszegénységi küszöb ma 1,25 USD/nap (2005-ös dolláron) ami a világ 15 legszegényebb országának átlagjövedelme.

 

A New Left Review nemrég eltávozott, legendás szerkesztőjének életút-interjúja felmutatja azokat az utakat és lehetőségeket – olykor kényszerpályákat -, megérlelt és véletlenszerű döntéseket, amelyek a XXI. században behatárolják/ megnyitják a baloldali értelmiség számára a cselekvés szellemi és gyakorlati tereit.

Beszélne nekünk fiatalkoráról és iskoláiról?

1946-ban, Glasgowban születtem, majd anyámmal és nővéremmel Belfastba költöztünk, ahol nyolcéves koromig laktunk. (Apánk kanadai skót volt, aki a háború alatt anyánkkal töltötte a kimenőit, ám a háború után hazatért Kanadába feleségéhez és családjához.) Kilencéves korom­ban Angliába mentem előkészítő iskolába, ahonnan a Haileburybe és az Imperial Service College-ba kerültem. Ez a Kelet-Indiai Társaság régi iskolája volt, amelyet az Indiát igazgató gyarmati tisztviselők kiképzésére hoztak egykor létre, és mindent áthatott a benthamizmus. Olyan hagyo­mánnyal rendelkezett, amit talán imperialista munkáspárti tradíciónak nevezetnénk: Attlee is ide járt, akárcsak sok más munkáspárti miniszter. Én az 1950-es években jártam oda, amikor Britannia még birodalomként működött, és továbbra is úgy tekintett magára, mint a világ közepére. Éppen ezért mi sokkal inkább tudatában voltunk annak, hogy mi törté­nik a világban, mint a legtöbb mai diák – és sokkal inkább úgy éreztük, hogy Britannia döntései igenis számítanak. Az iskola a birodalomhoz fűződő szoros kapcsolatokat – a kápolna falait a Khyber-hágónál elesett egykori növendékekre emlékező emléktáblák borították – a szegények iránti szociális érzékenység tradíciójával elegyítette. Úgy gondolok erre, mint egyfajta milnerizmusra (Lord Milnerre utalok), bár ez az étosz en­nél messzebbre nyúlik vissza: arra a vélekedésre, hogy az államot egy kiválasztott elitnek kell vezetnie, kombinálva azzal a meggyőződéssel, hogy a birodalom a globális fejlődés hajtómotorja.

És ön osztotta ezt az általános elképzelést?

Teljes mértékben. Én voltam az iskolaújság szerkesztője, és a vezércik­keim csordultig teltek ezekkel az érzésekkel. Rendíthetetlen támogatója voltam a Munkáspártnak, és erősen támogattam a nacionalizálást. A nő­vérem, akit nagyon csodáltam, egyszerre volt keresztény és szocialista, és én igencsak komolyan vettem az elképzeléseit. Mindezek mellé egy erős érdeklődés járult a Harmadik Világ iránt. Az iskolában igen közelről követhettem a birodalom felbomlását, nem utolsósorban Afrikában. Ám az igazi élmény az iskola és az egyetem közötti egy év során ért. Ke­resztül-kasul stoppoltam Európában és Észak-Afrikában, és a tunéziai-­algériai határon összeismerkedtem egy fiatal svéd sráccal. Együtt utaztuk be Algériát és Marokkót, ahonnan felmentünk Spanyolországba. Dick volt az első kommunista, akivel találkoztam. Csak tizennyolc éves volt, gépészként dolgozott egy göteborgi gyárban, és az Ifjúkommunista Liga tagjaként igen jól képzett volt politikailag. Hatalmas vitáink voltak a kongói brit szerepvállalásról. Én amellett kardoskodtam, hogy a brit politika támogatja az ENSZ törekvését a belgák által támogatott katangai szeparatizmus megfékezésére. Dick felvilágosított róla, hogy ostobasá­gokat beszélek: a britek azon igyekeztek, hogy elszabotálják a kongói függetlenséget, és aktívan, katonailag is beavatkoztak a belgák oldalán. Észak-Rhodesiából csapatokat vezényeltek át Katangába. Az egész ügy az ENSZ-ben csupán porhintés volt. Én visszautasítottam ezt az érvelést. Szinte vallásos tisztelettel olvastam a Times-t, és biztos voltam az iga­zamban. Ám amikor hazatértem Angliába, és elolvastam Thomas Hodgin és Conor Cruise O'Brien beszámolóit a kongói konfliktusról, rájöttem, hogy Dicknek igaza volt, és én tévedtem. Ez óriási megrázkódtatás volt számomra, nem is elsősorban a kongói eseményekkel kapcsolatban, hanem mert rá kellett döbbennem, hogy a The Times szisztematikusan hazudott a brit szerepvállalással kapcsolatban. Kezdtem felismerni, hogy a világ sokkal bonyolultabb annál, mint ahogy addig elképzeltem.

1964-ben beiratkozott a Southhampton-i Egyetemre, ahol modern tör­ténelmet, politikatudományt és közgazdaságtant tanult. Mikén fejlődtek ezek, amíg ön oda járt?

Southhamptonban az 1780 és 1820 közötti ír gazdaságtörténetre sza­kosodtam, amit Miriam Daly tanított. Meglehetősen kevés volt ebben a témában a szekunder irodalom, szóval leginkább elsődleges forrásokkal dolgoztunk. Miriam arra buzdított minket, hogy nézzük meg a különféle interpretációkat, és a parasztprobléma magyarázatában vessük egybe a klasszikus közgazdasági megközelítéseket és a marxista elképzeléseket. Egyre inkább úgy láttam, hogy a marxizmus hatékony analitikai eszközö­ket nyújthat az efféle munkához. Afrikáról is olvastam ekkoriban, bár nem túl szisztematikusan: a kenyai Mau Mau-mozgalomról, illetve a ghánai nkrumahizmusról. 1965-től azt is nyomon követtük, hogy mi történik Viet­namban. Britanniában megjelentek a katonai szolgálatot megúszni kívánó amerikai fiatalok, és komoly hatással voltak ránk, akárcsak az amerikai polgárjogi mozgalom. Egy erősen antiimperialista maláj diák adta elő­ször kezembe a New Left Review-t, amit roppant érdekesnek találtam. Nagyon érdekelt a kubai forradalom is. Végül felvettem egy tanegységet az 1870 utáni európai történelemről, és így olvastam Deutschernek az orosz forradalomról írott könyveit. Ez komoly intellektuális és érzelmi tapasztalatot jelentett számomra.

Mindezzel párhuzamosan egyfajta konvencionális baloldali szociálde­mokrata nézőpontból viszonyultam Wilson kormányához. Tagja voltam az egyetemi munkáspárti klubnak, és részt vettem a Labour Students országos konferenciáin. Ott találkoztam először a brit szélsőbal kép­viselőivel: a kommunista párttal, az International Socialists tagjaival, valamint néhány figurával a Negyedik Internacionáléból, akik akkori­ban egy The Week című lap körül csoportosultak, és később belőlük nőtt ki az International Marxist Group. Ez utóbbiba nem léptem be, de kedveltem őket, különösen azért, mert határozottan a Munkáspárton belül végzett tevékenység mellett foglaltak állást. Gondoltam, nincs értelme úgy csinálni, mintha a brit munkásosztály nem az lenne, ami: a munkásmozgalom Britanniában a Munkáspártot és a szakszervezeteket jelentette, és – egyfajta küldetésként – nekünk ott kellett dolgoznunk. Azért is tetszett az IMG, mert tagjai teljes mellszélességgel belevetették magukat az antiimperialista mozgalomba, nem utolsósorban Vietnammal kapcsolatban. Megragadott az is, hogy milyen kettős képük van a Szov­jetunióról: úgy látták, hogy valahol a kézzelfogható, alaposan eltorzult politikai rendszer mélyén egy emancipatórikus hevület van eltemetve – hogy a Szovjetunió nem egy kapitalista ország. 1966-ban egy diákuta­záson eljutottam a Szovjetunióba, és a Moszkvai Állami Egyetemen még relatíve elég nyitott volt a légkör a diákok között. Meglehetős nyíltsággal beszéltek nekem a brezsnyevi represszió erősödéséről 1966-ban, és hogy mennyire elkeserítik őket a két íróval, Szinyavszkijjal és Danyiellel szemben kezdődött perek. Akkor úgy éreztem, hogy megvan még ott egy reformmozgalom lehetősége.

Paradox módon meglehetősen szimpatizáltam a brit kommunista párt­tal is, de az International Socialism társasága egyáltalán nem tetszett – különösen azért, mert meghallgattam Chris Harman beszédét a kubai forradalomról. Megdöbbentem a beszédéből sugárzó ellenségességtől, a Castro iránt érzett gyűlöletétől. Volt benne valami végletesen szűklá­tókörű, jezsuita vonás, amely köszönő viszonyban sem volt a Kubában zajló hatalmas felszabadítási mozgalom valóságával.

1967-ben a Centre for Russian and East European Studies-ban kezdte meg doktori tanulmányait. Témája a Szovjetunió volt.

Igen, a polgárháború időszakát tanulmányoztam a tambovi tartomány­ban. Ez volt az egyetlen gabonafelesleget termelő tartomány, amely a harcok során szovjet fennhatóság alatt maradt. Azután, amint a polgár­háború véget ért, Tambovban igen komoly méretű felkelés robbant ki az eszerek vezetésével, nagyjából egy időben a kronstadti lázadással. Ez tambovscsina néven ismert, egyfajta anarchista felkelés volt a szovjetha­talom ellen, amelyet parasztok, tanárok stb. vezettek. Senki nem írt róla addig, szóval az elsődleges forrásokra kellett támaszkodnom; tulajdon­képpen az egész úgy tűnt, mint az írországi parasztokkal kapcsolatos kutatásaim kiterjesztése. Sok embert csodáltam a Centre oktatói közül, az egy nagyszerű hely volt. De egyre jobban belevetettem magamat a politikai tevékenységbe. 1968 késő tavaszán Birminghamben csatlakoz­tam az IMG-hez. Az első találkozó, amit szerveztünk, Malcolm X-ről szólt – C. L. R. James, a Karib-szigeteki marxista látogatott el hozzánk, hogy beszéljen róla. Alaposan kivettük a részünket a vietnami szolidaritási kampányból. 1969-ben Londonba költöztem, ahol a Tariq Ali szerkesz­tette Black Dwarf című újságnál dolgoztam, és egyre fontosabb szerepet kaptam az IMG vezetésében. Közben lényegében faképnél hagytam a PhD-tanulmányaimat.

Miként befolyásolta a Szovjetunióhoz való viszonyát a prágai tavasz elnyomása és Csehszlovákia 1968-as megszállása?

Elkezdtem azon töprengeni, hogy miért is történt mindez. Persze a trockista mozgalmon belül volt erre egy kész válasz, miszerint ezekben a társadalmakban egy olyan bürokratikus klikk birtokolja a hatalmat, amely elszigetelte magát a néptömegektől, és politikai repressziót alkalmazott annak érdekében, hogy megerősíthesse privilégiumait és hatalmát. Ez azután olyan eseményekhez vezet, mint a prágai tavasz eltiprása. Ám engem ez az érvelés nem győzött meg teljesen, egyszerűen azért, mert nem magyarázta meg magát a prágai tavaszt, ami szerintem legalább annyira felülről jött, mint amennyire alulról szerveződött. Sok minden mu­tat arra, hogy a vezetés szféráiban zajló küzdelmek gerjesztettek olyan dinamikát, ami a cenzúra eltörlésének irányába hatott. Természetesen minket igencsak inspiráltak azok az események, amelyek 1968 tava­szán Prágában zajlottak, és augusztusban vezető szerepet játszottunk a londoni szovjet nagykövetség előtti tüntetésekben a csehszlovákiai bevonulás ellen. Ugyanakkor, eléggé furcsa módon, kezdetben nem de­moralizált minket az invázió, úgy gondoltuk, hogy talán hamarosan véget vetnek neki – nem értettük meg a csehszlovákiai események dinamikáját. Nagyon megdöbbentünk, hogy a Dubcek-féle vezetés elmulasztotta a tömegek mobilizálását, és végül 1969 tavaszán döntő vereséget szen­vedett, és leváltották.

Milyen tapasztalatai voltak akkoriban a Negyedik Internacionáléban?

1969-ben részt vettem a Negyedik Internacionálé kilencedik kongresszusán, Riminiben. Érkeztek résztvevők a világ minden tájáról – Latin­Amerikából, a Távol-Keletről, Európából. Az Internacionálé akkori vezetői közül Pierre Frank tette rám a legnagyobb hatást. A két világháború között a Francia Kommunista Párt tagja volt, majd a háború idején végig a nemzetközi Baloldali Ellenzék soraiban tevékenykedett. A megközelíté­sét mindig az jellemezte, hogy a konkrét szituációk konkrét elemzéseket kívánnak; a politikában semmi nem volt annyira egyértelmű, ahogy azt az ember elképzelte. Ernest Mandel is igen megnyerő személyiség volt, és a marxista közgazdasági elméletről írott könyve komoly hatást tett rám. De nem hiszem ugyanakkor, hogy a politikai elemzései is annyira megbízhatóak lettek volna; a beszédeiben mindig volt egy jókora adag romanticizmus.

Az 1970-es évek során kivettem a részem a Negyedik Internacionálé „biztonsági munkájából", ami azt jelentette, hogy segítettük azokat az embereket Latin-Amerikában és másutt, akiknek hamis papírokra volt szükségük, de nagyon aktív voltam Kelet-Európával kapcsolatban is. Ennek eredményeként rengeteget utaztam: szinte minden hónapban Párizsba mentem a biztonsági kérdések megbeszélésére, és szervez­tem a tiltott sajtó eljuttatását Csehszlovákiába. Kezdetben az emigráns dubcekista ellenzékkel voltak kapcsolataink, amelyet Jiri Pelikan ve­zetett, és szoros szálak fűzték a prágai baloldali ellenzékiekhez: Josef Smrkovskyhoz, Zdenék Mlynárhoz, magához Dubcekhez és másokhoz. Az 1970-es években én voltam ennek a munkának a felelőse, és talál­kozhattam néhány nagyon érdekes emberrel. Kisteherautókkal keltünk át a határon, a könyveket és a papírokat rejtett rekeszekbe tettük. Az anya­gok átadása mindig idegfeszítő volt, akárcsak a határátlépések. Minden utunk alkalmával ötven-száz példányt vittünk a különböző könyvekből, amelyek közül nem egy meglehetősen antikommunista hangvételű volt. A dolog egyre fenyegetőbbé változott, és végül a négy csapatunk közül az egyik fennakadt a határon. Letartóztatták őket, és néhány hónapot börtönben töltöttek.

Részemről alapvetően a Deutscher-féle politikai perspektívában gon­dolkodtam, vagyis hogy egy reformmozgalmat kell kiépíteni Keleten a megújulás érdekében. Úgy véltem, hogy ebben az ügyben komoly felada­tok hárulnak a nyugati baloldalra. Kelet-közép-európai tapasztalataim azt mutatták, hogy ezek teljesen autoriter államok; de ugyanakkor nem voltak a lakosságot terrorizáló gengszter-rezsimek. Abban is hittem, hogy az uralkodó pártokon belül is vannak reformelemek, még a Szovjetunióban is. Persze naiv voltam, de végül is inkább csak az időzítésben tévedtem. Nem fogtam fel, hogy ezekre a reformista erőkre milyen elképesztően demoralizáló hatással volt a prágai tavasz leverése. Az 1960-as években még igen jelentős reformerők nagyon legyengültek ezt követően.

Mely országokban volt a leginkább aktív?

Magyarország, Lengyelország és Csehszlovákia voltak azok a fontosabb helyek, ahol megfordultam. De nagyon érdekelt, hogy mi folyik a Szovjetunióban. Halyával tettünk egy hosszú utazást ott 1975-ben – valójában ez egyfajta nászút volt számunkra; keresztül-kasul bejártuk Ukrajnát, és igen hasznos volt többféle benyomást szerezni arról, hogy mi is történik ott valójában. Az 1970-es évek vége felé komolyan dol­goztam a lengyelországi vonalon, ahol két nagyon érdekes csoporttal álltunk kapcsolatban. Az egyik olyan pszichológusok hálózata volt, akik nagyüzemekben és nagyvállalatoknál dolgoztak szerte az országban. Ez a pártvezetés támogatásával jött létre az 1970-1971-es nyugtalanságot követően, hogy humanizálják a munkahelyeket, megoldásokat találjanak a munkások foglalkozási ártalmaira, és így tovább. Különösen szoros kapcsolatot alakítottam ki egy pszichológussal, aki a szczecini hajógyár­ban dolgozott. Rajta keresztül betekintést nyerhettem a hajógyári munká­sok életébe, és amikor 1980-ban kirobbantak a sztrájkok és megalakult a Szolidaritás, szinte a kezdetektől fogva ott voltam a hajógyárban, és fan­tasztikus rálátásom volt az eseményekre. A másik ilyen hálózatot Szigma Klubnak hívták, ez egy félig illegális szervezet volt a Varsói Egyetemen. Főleg marxisták tartoztak hozzá – diákok és oktatók egyaránt – akik arról vitatkoztak, hogy mi a válság oka a Lengyel Népköztársaságban. Tőlük igen részletes, szociológusok által készített beszámolókat hallhattam a több hajógyárban is kirobbanó 1976-os zavargásokról, illetve azokról, amelyekre Radomban és az Ursus traktorgyárban került sor. Segítet­tem abban is, hogy Edmund Baluka, az 1970-71-es szczecini hajógyári sztrájkok emigrációba kényszerült vezetője újra felvehesse a kapcsolatot sztrájkbizottsága egykori tagjaival.

Ez volt az első valódi kontaktusom a lengyelországi ipari munkások életével, és megdöbbentett Szczecinben, hogy milyen magas a hajógyári munkások életszínvonala. Egy olyan sorházban kaptam szállást, amely­ben kizárólag hajógyári munkások laktak, akik a nyugati viszonyokhoz mérten is meglehetősen jól éltek. Volt ott egy remek óvoda, egy rendelő­intézet, egy szupermarket – igazán szép épületek. Mindez megerősítette előzetes feltevéseimet, mert alapvetően úgy tekintettem ezekre a keleti államokra, hogy egyfajta munkásarisztokrácia irányítja őket. Sajátos mun­kásállamok, amelyekben a munkásosztályhoz tartozó emberek – igen gyakran olyan elsőgenerációs munkások, akiknek a szülei még parasztok voltak – a nagyüzemeken keresztül juthatnak el az államhatalmi pozí­ciókba. Gyakran autoriterek voltak, azokra a szakszervezeti főnökökre emlékeztettek, akiket Nyugaton ismerünk – egyáltalán nem liberális individualisták. Ám ahhoz, hogy a rendszer hatékonyan működjön, meg kellett tartaniuk az ipari munkásosztály támogatását.

Az 1970-es évek végére ez a társadalmi rendszer egy igen jellegzetes, sajátos válságba került. Gazdasági téren jelentős nyitásra került sor a Nyugat felé; erősödött a piacosodás és nőttek a társadalmi különbségek. A keleti politikáról élő tipikus nyugati kép azt sugallta, hogy van egyfelől egy változatlan kommunista monolit, amelyben soha semmi nem tör­ténik, másrészt meg ott van egy rakás különféle másként gondolkodó, nem? Hát egyáltalán nem ez volt a helyzet. Az 1980-as komoly méretű sztrájkhullám okai között az is szerepelt, hogy igen nagy volt a felfor­dulás magán a Párton belül is. 1980 elején volt egy pártkongresszus, ahol kirobbant egy alulról jövő lázadás; azokat, akik az elején még a vezetőség jelöltjei voltak, a kongresszus végére elsöpörték. És ez a lázadás a nagyipari munkásság köreiből indult, Gierek vörös bástyáiból: az alsó-sziléziai bányákból és a hajógyárakból.

Igen egyértelműen tudatában voltam a lengyel állam e strukturális válságának. Egészen 1981. december 13-ig, a Jaruzelski-vezette ál­lamcsínyig úgy hittem – és mindmáig így gondolom -, hogy létrejöhetett volna valamiféle megállapodás a Szolidaritás és a kommunista párt ve­zetése között. A párton belül volt egy erős irányzat, akik úgy látták, hogy semmiképpen nem szabad megengedni egy erőszakos konfrontációt a munkásság és a párt között; ám a katonai apparátus már mást gondolt. Másrészt volt egy olyan, különösen a párt alsó rétegeiben érezhető irány­zat is, amely a Lengyel Egyesült Munkáspártot szociáldemokrata jellegű párttá akarta formálni – nem élcsapatpárttá, hanem egy olyan demokra­tikus párttá, amelyben megférnek a különféle trendek. Ezt az irányzatot Nyugaton többé-kevésbé figyelmen kívül hagyták, pedig nem lehetetlen, hogy ez az elképzelés működhetett volna – az irányzat jelen volt a párt legfelsőbb vezetésében is, és jó kapcsolatai voltak a Szolidaritással.

1981. december 13-a után első ízben merült fel bennem a szovjet blokk összeomlásának lehetősége. A puccs után egy este Tamara Deutscher szervezett egy munkavacsorát Maria Nowicki részvételével, aki akkor a London School of Economics szenior könyvtárosa volt. Az 1940-es években Gomulka titkáraként dolgozott a lublini kormányban, és az 1960-as évekig tagja volt a lengyel kommunista pártnak. Közel állt a filozófus Adam Schaffhoz, és különlegesen kifinomult gondolkodó volt. Egyet­értettünk abban, hogy az események mögött a kommunista párt belső válsága állt; nem magyarázható néhány kisebb disszidens csoportosulás külső munkájával; sem pedig azzal, hogy a totalitárius iga alatt nyögő lengyel társadalom csak az első lehetőségre várt, hogy kitörjön a hámból. Valójában a lengyelországi társadalom és politika rettenetesen tagolt és összetett volt. Ám Nowicki nemigen hitte, hogy létezett volna elegendő energia Lengyelországban egy szocialista fejlődési projecthez. Úgy gon­dolta, hogy a Jaruzelski-puccs vélhetőleg a történet végét jelenti; utána a demoralizálódás, a hanyatlás és a legkülönfélébb katolikus áramlatok feléledése fog következni. Nekem erre nem volt valódi válaszom; újra és újra elgondolkodtam azon, amit mondott, és úgy éreztem, hogy igaza van. Különösen fontosnak találtam a demoralizálódásról mondottakat. Az 1980-as években a lengyel társadalom és az értelmiség kétségtelenül leszálló ágba került. Az a nézet, hogy 1989 a népek egyfajta tavasza volt, a lengyelországi általános hangulat kifigurázása Éppen ellenkezőleg álltak a dolgok, amint azt az 1989-es első szabad választás nevetséges eredményei is mutatják. Ez egy mélyen demoralizálódott társadalom volt, olyan ideológiai és politikai ellentmondásokkal terhelve, amelyek azután 1989-et követően igencsak nyilvánvalóvá váltak.

Visszamehetünk egy kicsit az időben? Beszéljünk a Labour Focus on Eastern Europe című folyóiratról, amelyet 1977-ben alapított!

A Labour Focus alapötlete meglehetősen egyértelműen adódott: a de­mokratikus átalakulás elszánt támogatója volt, de azt nem egy kapitalista restaurációra, hanem egy továbbra is nacionalizált gazdaságra alapozva képzelte el, bár természetesen nem utasította el a gazdasági reformo­kat sem. A demokratikus változásokat, a szólásszabadságot sürgettük – mindez alapvetően persze liberális követelés, de mi egyértelműen egy balos nézőpontból képviseltük őket -; arra törekedtünk, hogy ezek mentén a vonalak mentén találjunk kapcsolatot a keleti kommunistákkal. A lehetőségeinkhez mérten annyi dokumentumot publikáltunk a balos disszidensek írásai közül, amennyit csak tudtunk – ideértve a szovjet­unióbeli másként gondolkodók anyagait is -, és információkat az alulról szerveződő mozgalmakról.

Mindenféle gyanús figurák tűntek fel körülöttünk ekkoriban, akik a legkülönfélébb anyagi előnyökkel kecsegtettek minket, csak vegyük elő a józan eszünket, és legyünk hajlandóak némi változtatásra tevé­kenységünkben. Különösen jól emlékszem egy fickóra, egy bizonyos Roy Godsonra – igazából nem tudom, melyik ügynökségnek dolgozott, a CIA-nek vagy valamelyik másiknak -, akivel a kelet-londoni Stratford állomáson volt egy regényes, titkos találkozóm. Ötszámjegyű összeget és egy amerikai előadássorozatot ajánlott – mindössze annyit kellett volna tennem, hogy megszabadulok a Labour Focus szerkesztőségének néhány kommunista tagjától!

Hogyan látta Gorbacsov hatalomra jutását, és az 1985 utáni idősza­kot?

Zdenék Mlynár azt mondta nekem, hogy ha Gorbacsov hatalomra kerül, akkor óriási változások várhatóak a Szovjetunióban a liberalizáció és a demokratizálás terén. Ő régi barátja volt Gorbacsovnak, még az 1950-es évek elején szobatársak voltak a Moszkvai Állami Egyetemen. Gorbacsov beszéde az 1986-os pártkongresszuson teljes mértékben iga­zolta Mlynár elemzését. Ám az is egyértelművé vált, hogy bár Gorbacsov projectje megerősítette azt a Deutscher-féle gondolatot, hogy komoly demokratizáló erőfeszítésekre van szükség, mindazonáltal – Gorbacsov – nem lesz képes arra a szükségszerű utolsó lépésre, hogy egy demok­ratikus választási győzelemmel legitimálja ezt a folyamatot. És ez kritikus jelentőségű gyengeség volt. Valójában kezdetben úgy gondoltam, hogy Jelcin lesz a megfelelő választás, hiszen ő kész volt erre. Ám sajnálatos módon Jelcin egy másféle project felé fordult, és meglehetősen szörnyű demagóg lett belőle.

Mi az, amit Gorbacsov nem tett meg, pedig meg kellett volna tennie?

Egy Rechtsstaatra, egy törvények által kormányzott államra lett vol­na szükség – egy olyan demokratikus rendszerre, amely alapelvként magában foglalja a pluralizmust; és ez a szovjet összefüggésekben természetesen csakis egy szövetségi rendszer lehetett volna. Azután ott volt a gazdasági reform kérdése, és azon a területen Gorbacsov egyértelműen rossz irányba indult. Ám a legfontosabb problémának az bizonyult, hogy a brezsnyevi időszakban a nómenklatúra és a pártaktíva – hogy az ő szavaikat használjam -, vagyis a párt legfelső tisztviselőinek köre, egy mind korruptabb és kényelmesebb életformához szokott. Nem arról volt szó, hogy mesésen gazdagok lettek volna, de egy korrupt és biztonságos jólétben éltek. Gorbacsov komoly bosszúságot okozott nekik – hiszen veszélyeztette az egész berendezkedésüket -, és akár a leg­végsőkig is hajlandóak voltak elmenni. Új tulajdonjogaikat védelmezték, és a további harácsolás érdekében egy új, kapitalista magántulajdonosi osztállyá változtak. Ez egy igen erőteljes trend volt. Más szempontból nézve a szovjet nómenklatúra jelentős mértékben demoralizálódott; azt mondanám, legalább annyira, mint 1968-at követően. Más részről viszont ostobaság az az elképzelés, hogy a kapitalizmusba való átmenetet a szovjet nép követelte és hajtotta végre. Úgy szakadt mindez a nyakuk­ba, mint egy kívülről jövő esemény, amelynek sokkoló hatásai voltak; sokak számára óriási megrázkódtatás volt, amit nem is értettek igazán. Az 1990-es években az egykori Szovjetunió területén mélyen demoralizálódott társadalmak éltek, ahol a legfőbb reménysugarat a következő üveg alkohol jelentette. Ez volt, ami ott történt, nem pedig egy gigantikus felszabadítási mozgalom.

Milyen hatással volt ez az összeomlás az ön politikai gondolkodá­sára?

Hát, természetesen komoly ideológiai sokkot okozott. Az én világké­pem szerint a kapitalizmusból a szocializmusba való történelmi átmenet korában éltünk. És a szovjet blokk ténylegesen egy lépést jelentett ezen az úton. Soha nem csodáltam elpárásuló szemekkel a szovjet vezetést; ám azokhoz a rasszista imperializmusokhoz viszonyítva, amelyek a hu­szadik század első felének Európájában garázdálkodtak – vagy éppen az Egyesült Államokhoz, ha a csendes-óceáni háborúra gondolunk, nem is szólva a feketékkel való bánásmódról -, előrelépés volt. Úgy tekintet­tem a szovjet blokkra, és a szovjetek második világháborús győzelmére, mint amely nem csupán felgyorsítja az imperializmus felbomlását, de előremozdítja a jóléti államok kialakulását is Nyugat-Európában. Szóval az egész átalakulás meglehetősen fejbe vágott. Ám mindezek ellenére továbbra is fenntartottam két véleményemet: először is nem gondoltam, hogy a szovjet blokk szétesése lecsillapítja majd a nyugati kapitalista államok harciasságát; szóval engem a legtöbb embernél sokkal kevésbé leptek meg a rákövetkező események. Másodszor pedig, alapjában véve továbbra is hittem abban, ahogy Marx közelítette meg a történelmet és politikát – nevezetesen, hogy a legfontosabb a szabadság felé való törek­vés. Ez Marxnál teljesen mondén és egyértelmű: a szabadidőt jelenti; az emberiség felszabadítását a szükségletek uralma alól – és ennek érde­kében a kapitalizmust meg kell haladni. Természetesen a kapitalizmus is nagymértékben felszabadította az emberiséget: negyvenórás munkahét, nyugdíjak – ezek komoly vívmányok. Ám a kapitalizmuson belül van egy leküzdhetetlen akadálya annak, hogy a fejlődés tovább haladjon ezeken a csapásokon, hiszen teljes valója arra irányul, hogy veszélyeztetettséget és ínséget generálva a munkaerő lehető legnagyobb mértékű kizsákmá­nyolásával a lehető legmagasabb profitot érhesse el.

Az 1990-es évekre térve: hogyan látja az európai integrációt? Változtak jelentősebben az ezzel kapcsolatos nézetei az idők során?

Az 1990-es évek elejéig nemigen volt semmiféle határozott vélemé­nyem az európai egységről. Kedveltem Tom Nairn polémiáit az EGK-t ellenző brit nacionalisták érveivel szemben; alapvetően nem volt bajom a monetáris unió gondolatával – miért is lett volna? Ám ugyanakkor meglehetősen aggasztott az egységes piac néhány aspektusa, és kritikusan szemléltem az EU törvényhozását is. Igazából akkor lett egy­értelmű véleményem az Európai Unióról, amikor azt vizsgáltam meg, hogy miként viszonyult az 1990-es években Közép- és Kelet-Európához: vagyis, amikor az EU úgynevezett technikai segítségnyújtási programját tanulmányoztam. Valóban megdöbbentett, amikor leástam a dolgok mélyére, és láttam, hogy mi folyik. Mindig is szerettem megmerítkezni a dolgok empirikus vonásaiban, ha valamit meg akartam érteni. Sajnos sok marxista gondolja úgy, hogy nincs szükség empirikus kutatásokra – ami egyébként teljesen ellentmond Marx gargantuai étvágyának az empirikus vizsgálódásra, amit ő abszolút fontosságúnak érzett az elmélet kialakí­tásában. Ám ha az ember betekintést nyer a részletekbe, akkor gyakran sokkal borzalmasabb dolgokat talál, mint amit korábban feltételezett. Tény, hogy Nyugat-Európa könyörtelen politikát folytatott azért, hogy Kelet-Közép-Európát a nyugat-európai multinacionális cégek számára egyfajta passzív, támogató hátországgá változtassa.

Mondhatjuk azt, hogy mielőtt erre a következtetésre jutott volna, látott valamiféle potenciált az Európai Unióban – amelyet Franciaország és Németország vezetett -, hogy megvédjen és előmozdítson egy európai társadalmi modellt az Egyesült Államok és Nagy-Britannia által követett angolszász modellel szemben?

Igen, bizonyos mértékig. Ám a fő szempont némileg különbözött ettől: nevezetesen, hogy az amerikai eliteket igencsak idegesítette ez a lehetőség. A transzatlanti kapcsolatok feszültségeit sokkal inkább az okozta, amit az Egyesült Államok aggodalmában belelátott a francia-né­met partnerségbe, mint e viszony realitásai. Az Egyesült Államok attól tartott, hogy elveszíti a nagypolitika – nevezetesen a biztonsági politika – feletti ellenőrzést, és a német, illetve a német-francia erőfeszítések oda vezetnek, hogy a szövetségen belül Európának nagyobb beleszó­lása lesz ezekbe a kérdésekbe. Ez igen látványosan felszínre került a Jugoszláviával kapcsolatos amerikai politikában.

Hogyan látja ma az Európai Uniót?

A legfontosabb pont az Európai Unió hayeki hajlama a negatív integ­rációra: az a funkciója, hogy gátat szabjon az egyes államok törekvé­seinek a gazdasági szuverenitásra, arra hogy szabadon eldönthessék, milyen módon akarják megszervezni saját kapitalizmusukat. Ez nem az integrált, föderális jellegű Európa pozitív uniója. A hayeki EU megőrzi a nemzetállamokat, fenntartja ezeket a nemzeti kapitalizmusokat, miköz­ben ezzel párhuzamosan megfosztja őket gazdasági szuverenitásuktól. Természetesen a gazdasági válság következtében a szabad verseny, a privatizáció, az állami segélyek feletti szoros ellenőrzés és a többi efféle dolog immár alig több mint kártyavár: mindez azon alapul, hogy miként működik a brit-amerikai pénzügyi rendszer. Ha nem működik, akkor hiába lapátolják a pénzt garmadával az állami segélyezésbe, a versenyre alapuló politikákat kihajíthatják az ablakon. A monetáris unióra irányuló előkészületek teljesen inadekvátak ennek a válságnak a kezelésében. Kiderül, hogy a bankok valójában előre feltételezik az őket védelmező, az adókat emelő autoritásokat, de ilyenek uniós szinten nem léteznek; vagyis a bankok visszafordulnak a nemzeti szintre. És a válság természetesen a leggyengébb láncszemet erodálja – azt a módot, ahogyan a hidegháborút követően összekapcsolták Európa két felét, és Kelet-Közép-Európát a nyugat-európai kapitalizmus afféle kényelmes segédrendszerévé degradálták.

Lehet az Európai Unióból bármilyen értelemben egyfajta félig független aktor, amely ellensúlyozza az Egyesült Államokat, vagy ez a lehetőség már csupán egy múltbéli árny?

A trend alkalmasint inkább az, hogy a nyugat-európai államok hajlamo­sak szorosabban együttműködni az amerikaiakkal, és nem bocsátkoznak semmiféle „felelőtlen" kapcsolatba Kínával, vagy mondjuk Iránnal. Nem hinném, hogy számításba kellene vennünk egy olyan EU-t, amely autonó­mabb szerepet vív ki magának. És ott van még egy probléma: miközben az Egyesült Államok a hidegháború idején arra törekedett, hogy minél jobban ellenőrzése alatt tarthassa az európai geopolitikai helyzetet, addig párhuzamosan igen komoly pozíciókat engedett át a nyugat-európai álla­moknak a nemzetközi gazdaságpolitika irányításában – a Valutaalapban, a Világbankban és a Világkereskedelmi Szervezetben. Most viszont Ke­let-Ázsia, India és Kína előretörésével egy olyan reform vált szükségessé, amelynek magával kell hoznia a nyugat-európai befolyás és szavazati jogok érezhető megnyirbálását. Ugyanez vonatkozik az ENSZ Biztonsági Tanácsára is. Hogy mi lesz erre az európai reakció? Ha a briteket nézzük, akkor az egyetlen lehetőség feltenni a kérdést: hogyan tudjuk magunkat még hasznosabbá tenni Samu bácsi számára?

Hogyan foglalná össze az Egyesült Államok mai helyzetét?

Ma az a legnagyobb kérdés, hogy az Egyesült Államok képes lesz-e a gyakorlatban visszaszerezni hegemóniáját a nemzetközi gazdaságpo­litika területén. Az Obama-kormányzat intézkedései képesek lesznek-e visszafordítani a gazdasági folyamatokat, és az USA kivezetheti-e a világot a gazdasági válságból, vagy sem? A válasz erre a kérdésre igen fontos lesz az előttünk álló húsz évre nézve. Van egy olyan érzésem, hogy ezek az intézkedések nem fognak működni, mivel olyan hatalmas akadályok tornyosulnak előttük az Egyesült Államokban, ideértve azokat is, amelyeket Obama és Geithner állítottak önmaguk elé. És ha Washing­ton nem lesz képes fordítani az események menetén, akkor a világ többi részének kell kidolgoznia saját válaszait, és ezek magukban foglalhatják az USA számára igen fontos dolgok háttérbe szorítását, amelyek közül nem egy éppúgy kifejezetten fontos lehet Európa számára is. És akkor Washingtonnak valódi stratégiai válsággal kell majd szembesülnie – mit tehet ilyen körülmények között? Ám ez gyakorlati szempontból még a jövő zenéje. Az, hogy az USA elveszíti-e hegemóniáját, nem a mi intellek­tuális erőfeszítéseink függvénye; ez a kérdés a valódi világban fog eldől­ni. Az a kulcskérdés, hogy az amerikai stratégiai elitnek van-e elegendő kapacitása, találékonysága és képzelőereje az alkalmazkodásra? Az a benyomásom, hogy legalábbis a politikai-gazdasági fronton, vélhetőleg nincs. A külpolitika területén a Bush-korszak lezárultával jelentős mértékű változásokat láthattunk. Ennek szükségességéről általános egyetértés uralkodik az elit köreiben, és az Obama-kormányzat ezt képviseli. Ám a legfontosabb neuralgikus pontokon, például hogy van-e joga Amerikának, ahogy ők nevezik, megelőző háborúkat indítani, vagy éppen a nagymére­tű csapatkivonások tekintetében Obama rettenetesen vigyáz arra, hogy belül maradjon a konszenzuson.

Visszatekintve lát-e olyan állandó tematikát, amely meghatározó sze­repet játszik az ön munkásságában?

Ami egyedi vonás a munkámban, az egyfajta „minden lében kanál"-jelleg: interdiszciplinaritás, ha úgy jobban tetszik. Mindig is igyekeztem a politika és a gazdaság határain keresztülvágva elemezni, és történel­mi terminusokban gondolkodni. Hayek azt mondta: ha valaki csupán közgazdász, akkor egyáltalán nem közgazdász, és én ugyanezt tartom a politikáról. Ezek a kategóriák – gazdaság és politika -, amelyeket a hagyományos gondolkodás két teljesen önálló területként kezel, igen összetett formában, teljes mértékben egymásba illeszkednek. A másik dolog, hogy soha nem vettem a bátorságot valamiféle általános elmélet megformálására; ehelyett mindig is valamiféle analitikus hangnemben írtam. Az analitikus munkának szűkek a paraméterei – adott idősza­kokhoz és adott helyekhez kötődik, és nem állít fel korszakokon átívelő igazságokat; és munkáim nagy része a jelennel foglalkozik. Mikor dol­gozom, megpróbálok – ha úgy tetszik – lenézni az empirikus irányába, és feltekinteni a teória felé. De azt is tapasztaltam, hogy az efféle munka közben az ember olyan specifikumokra és dinamikákra bukkanhat a különféle kapcsolatrendszerekben, amelyek sokkal különlegesebbek és egyedibbek, mint gondolta volna. És végül: magamat a skála ellenkező szélére helyezem, mint ahol mondjuk Gerry Cohen: Marx's Theory of History [Marx történelemelmélete] című könyve van, mert nem gondolom, hogy a gazdasági vagy a technológiai determinizmus alkalmas eszköz lehet bárminek a kifejtésére. Ez a gazdasági-technológiai determinizmus, amit én „mechanikus materi­alizmusnak" neveznék, a klasszikus politikai gazdaságtan képviselőinek, Adam Smith-nek és Ricardónak a közelítése. Számomra meglehetősen furcsának tűnik, hogy sok marxista is átvette őket. Maga Marx éppen annak szentelte az életét, amit ő a politikai gazdaságtan kritikájának nevezett – vagyis a mechanikus közelítés elleni harcnak. Azt gondolom, hogy igen hasznos dolog különbséget tenni az általános és az egyedi között: a kapitalizmus ontológiai jelentősége, annak társadalmi struktúrája elengedhetetlen a modern politika és a modern gazdaság megértéséhez. Ám ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy a konfliktusok és változások okainak megtalálása érdekében rögtön azzal kellene kezdeni, hogy az ember a kapitalista gazdaság működését vizsgálja.

Kifejtené ezt egy kicsit bővebben?

Nos, az „ontológiai" alatt egy nagyon egyszerű dolgot értek: az arról szóló elméletet, hogy a világ – a társadalmi világ – miként konstituálódik. A nyugati társadalomtudományok bevett kiindulópontja – amit Weber használt, ám amely ideológiaként már olyannyira magától értetődővé vált, mint a lélegzetvétel – atomisztikus: vagyis hogy a világ alapvetően individuumokból épül fel. Ráadásul ezeket az individuumokat renge­tegféle hajtóerő motiválhatja; Weber azt mondaná, hogy racionális hajtóerők a gazdaság, és nem racionális hajtóerők a politika területén. Ám a marxisták azt a nézetet vallják, hogy vannak olyan fontos ténye­zők, amelyek nem atomisztikusak: az olyan társadalmi struktúrák, mint például a kapitalizmus, amelyek megváltoztatják és meghatározzák a világ mindennapjait. Ha a jelenlegi eseményeket nézzük – mondjuk a nemzetközi politika területén -, fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy milyen ontológiai feltevésekből indulunk ki, és azok milyen hatással vannak elemzésünkre.

Ön írt a nemzetközi politikai-gazdasági viszonyokról, jelentős gondol­kodókról – Schmittről, Kantról, Grotiusról, De Maistre-ről – és politikai szervezetekről, így például az ENSZ-ről. Volt olyan terület, amelyiken szívesebben dolgozott, mint a többin?

Ha a témákat nézzük, akkor nemigen hiszem. Mindig szerettem olyan témák felé fordulni, ahol a konvencionális megközelítések válságát érez­tem, de még senki nem adott egyértelmű választ a problémákra. Ennek következményeként időnként arra jutottam, hogy elsősorban heterodox, nem szükségszerűen marxista munkákra kell alapoznom. Időnként fel kellett használnom heterodox, nem marxista nézeteket, vagy olyanokat, amelyeket szerettem volna, ha szigorúbban marxisták. De az embernek nagyon fontos megőrizni nyitottságát az anyagok iránt.

Miként kapcsolódik a pénzügyi rendszerek elemzésének terén végzett munkája a marxista, illetve a nem marxista gondolkodáshoz?

Ez egy érdekes kérdés. Az 1990-es években rengeteg energia össz­pontosult a körül az elmélet körül, amelyet pénzügyi globalizációnak nevezünk. Ez a hév keresztülvágtatott a teljes politikai spektrumon – számos marxista éppúgy foglalkozott vele, mint a liberálisok vagy kon­zervatívok. Ezekben az elméletekben a klasszikus politikai gazdaságtan mechanikus materializmusa volt a közös pont – vagy ha jobban tetszik, az utilitaristáké -, amiről már beszéltünk korábban: az a gondolat, hogy az események a világgazdaság organikus fejlődésének részét képezik, amely a nemzeti és az ebből következő nemzetközi szintről a pénzügyek területén a globális szint felé halad. Nem helyes azt feltételezni, hogy ez a fejlődés megkerülhető; az embernek egyszerűen alkalmazkodnia kell hozzá, és ezen az alapon tevékenykedni.

Nos, ezt én meglehetős szkepszissel kezelem. Számomra az, amit pénzügyi globalizációnak neveznek, rendkívül kevéssé tűnik intuitívnek, még egy kapitalista logikán belül is. Egy egyszerű példával élve: óriási hullámzások voltak a főbb valuták, a dollár, az euró és a jen egymáshoz viszonyított árfolyamaiban. Ezek a hullámzások abszolút hátrányosak a valutazónákon átívelő nemzetközi befektetések szempontjából: teszem azt egy német, aki a dollárzónába akar beruházni, nem tudja előre meg­ítélni a jövedelmezőséget a következő öt évre, hiszen fogalma sincs róla, hogy a dollár 100 százalékot erősödni, vagy éppen ugyanannyit gyengül­ni fog-e az euróval szemben. Az árfolyamkockázatok privatizációja, amely a „pénzügyi globalizáció" eredménye volt, úgy látszik, hogy visszafejlődés a nemzetközi szintről valamiféle sokkal primitívebb, birodalmi szintre. Ebben a témában igen hasznosnak találtam Susan Strange munkáit, akit afféle progresszív weberiánusnak nevezhetnénk, de más heterodox gondolkodók írásait is. Strange-től rengeteget megértettem a globális monetáris rendszer fontosságából, és annak jelentőségéből, ahogyan az Egyesült Államok lerombolta a Bretton Woods-i építményt. Az én álláspontom szögesen ellentétes a globalizációs elmélet képviselőinek teóriáival. Nem fogadom el, hogy a nemzeti kapitalizmusok túlhaladottá váltak; bármilyen erre utaló elképzelést egész egyszerűen elhibázottnak tekintek. Ugyanezt gondolom persze azokról a nézetekről is, amelyek szerint a nemzeti kapitalizmusok valaha is önellátóak lettek volna. Amióta a britek létrehoztak egy valódi világpiacot a tizennyolcadik század elején, mindig is létezett globális piac. Arra a következtetésre jutottam, hogy a valóságban az, amit az emberek pénzügyi globalizációnak neveznek, csillagos-sávos lobogóba van csomagolva: ez egy amerikai rendszer.

Akkor viszont fel kell tennünk a kérdést, hogy ez miért és hogyan kapcsolódik egyéb dolgokhoz, amit az Egyesült Államokról tudunk? Az 1970-es évek elején, amikor a Bretton Woods-i rendszer széthullott, Mandel hatására úgy gondoltam, hogy ez pusztító csapást mér majd a dollárra és az amerikai dominanciára. Ma pontosan az ellenkezőjét gon­dolom – vagyis hogy mindez megdöbbentő mértékben megerősítette az amerikai dominanciát a kapitalista világ többi része fölött. Robert Wade a London School of Economics-ról jogosan mutat rá, hogy az ilyen témájú írásaim meglehetősen szűklátókörűek. A véleményem egyértelműen megváltozott ezekről a dolgokról azóta, hogy megírtam a The Global Gamble [A globális szerencsejáték] című könyvemet, különösen abban – amint arra a Critical Asian Studies hasábjain néhány éve rámutattam -, hogy alábecsültem, milyen mértékben is alapul a dollár dominanciájának rendszere a kelet-ázsiai együttműködésen. Ez egy példa a korábbi gondolkodási rendszerem szűklátókörűségére. Ám mindez nem jelenti azt, hogy a fő kérdésben sokat változtam volna.

Ön alapvetően marxistának tekinti munkásságát, de miként vélekedik arról a felvetésről, hogy önt leginkább a hatalom, különösen pedig az USA hatalmának kérdései foglalkoztatják; és bizonyos mértékben ezen a prizmán keresztül interpretálja a nemzetközi folyamatokat? Hogyan reagálna arra a véleményre, hogy az ön megközelítésében jókora adag realizmus érezhető?¹

Nos, először is valójában én soha nem állítottam, hogy a munkássá­gomat „alapvetően marxistának" tekintem. Azt igen, hogy a marxizmus inspirálta, és remélem, hogy Marx éleslátása valóban befolyásolta a munkámat. Ám én mindig a legkülönfélébb irányokba kalandoztam el. Másodszor, nagyon érdekelnek a hatalmi viszonyok – nem utolsósorban azért, mert a liberális gondolkodás, néha naiv módon, néha ostobán, olyan általánosan tagadja őket; és ez a liberális gondolkodás hajlamos megszabni a nemzetközi politika kényszerjellegű dimenzióit. De az egyik terület, ahol hivatkozhatom az elméleti hozzájárulásomra, az az amerikai neorealizmussal, és különösképpen Mearsheimerrel szembeni kritikám.² Ennek sarokpontját az amerikai neorealizmus egyik olyan alapvetése képezi, amelyet én egy kapitalista világban teljesen tévesnek tartok: nevezetesen az, hogy a világpolitika centrumában az államok közötti létharc állna – ez egy olyan tétel, amelynek döntő fontossága van az egész neorealista konstrukcióban. Úgy gondolom, hogy ez empirikusan egyáltalán nem igaz a huszadik század fejlett kapitalista államaira. Volt példának okáért egy borzalmasan véres háború a csendes-óceáni térség­ben az Egyesült Államok és Japán között, amely az egyik fél győzelmével végződött. Következésképpen amennyiben az államok valóban a puszta létükért küzdenek, úgy a vesztes országnak el kellett volna tűnnie a Föld színéről. Nos, Japán még mindig ott van a helyén – a dolgok finoman szólva sem eszerint a forgatókönyv szerint történtek. Mondhatnánk, hogy Németország bonyolultabb esett, hiszen kettéosztották. Ez termé­szetesen így van; csakhogy ez a felosztás olyan okokból következett, amelyekről a realistáknak nincs semmiféle mondanivalójuk: vagyis azért, mert a két nagyhatalom eltérő társadalmi rendszereket épített ki. Ám a német kapitalizmus és a német állam – az NSZK – újjáéledt, azt követő­en, hogy a második világháborúban porig rombolták.

Szóval a fejlett kapitalista államok tekintetében egyszerűen nincs sem­mi alapja annak az állításnak, hogy a puszta létezésükért harcolnának. A kapitalizmus kialakulásának és elterjedésének időszakában természe­tesen számos állam eltűnt: Afrika és Amerika szinte összes bennszülött államát lerombolták. Ám ahogy a kapitalizmus világszerte elterjedt és megszilárdult, a jelentősebb hatalmak rossz néven vették, ha valaki bele akart piszkálni az államok földrajzi megoszlásának kialakult leosztásába. Nézzük csak az amerikaiakat Irakban: egyáltalán nem szándékoztak az egész országot felbomlasztani. A kapitalista államok valódi szándéka nem az, hogy más kapitalista államokat elsöpörjenek a Föld színéről; azok belső rezsimjeit kívánják megváltoztatni, és ez ismét olyan dolog, amit a realisták figyelmen kívül hagynak. A kapitalizmus végtelen harcot folytat az értékáramlásokért, és azokért a társadalmi előfeltételekért, amelyek a különféle területeken ennek realizálódását számára biztosítja. Ezért a kapitalista államok igencsak felindulnak azon, ha más kapitalis­ta államok olyan érdekszférákat alakítanak ki, amelyek elvágják őket ezektől az értékáramlásoktól. Vagyis óriási erőfeszítések irányulnak az államok belső rezsimjeinek átalakítására, ami természetesen együtt jár a külső rezsimek átalakításának igényével is. Az ortodox közgazdasági diskurzus egyik elterjedt abszurditása, ahogyan az emberek a piacokról beszélnek: „a piac" ezt csinálja, „a piac" azt csinálja. A piacok olyanok, mint a ruhák – mindenféle formában és méretben rendelkezésre állnak. És hogy milyen az a forma – hogy ki uralja azt a piacot -, az egy rette­netesen fontos politikai kérdés.

Mit gondol a tőke és az államhatalom viszonyáról az Egyesült Államok­ban? Milyen aktorok állnak az egyes állami politikák mögött? Miként tudja az állam meghatározni, hogy milyen politikát is kövessen?

Először is, az Egyesült Államoknak jelenleg rengeteg nehézséggel kell szembesülnie. Már beszéltem a rezsim-formálás fontosságáról, hogy milyen mértékben képesek a vezető államok valóban megoldani más ka­pitalizmusok problémáit, hogy azok valóban prosperálhassanak – ez egy igen fontos kérdés. A hatalom ebben a kontextusban az, hogy mennyire vagyunk képesek fejlődési perspektívát nyújtani másoknak. Úgy látom, hogy Amerika ezen képességeit ma igen nagymértékű kihívások érik.

Az állam és a tőke kapcsolatrendszeréről van szó, ez természetesen igen eltérő jegyeket mutathat a különböző államok esetében. De úgy gondolom, hogy Marx megközelítése még ma is nagy fontossággal bír: az állam, mint egy olyan bizottság, amely igyekszik megérteni saját nemzeti kapitalizmusának problémáit, és megoldást adni azokra. Van egy olyan irányzat, amely feloldaná a tőkésosztály fogalmát, azt állítva, hogy az állam csupán az óriáscégek vezérigazgatóinak kibővített ülése. A magam részéről úgy gondolom, hogy ez tévedés. Néhány vezérigazgató persze politikussá válhat – gondolkodhat szintetizáló, stratégiai szempontok szerint -, mások pedig nem. De miért is kellene egy vezérigazgatónak stratégiai elképzelésekkel rendelkeznie az egész kapitalista osztály számára? Az állami végrehajtók feladata, hogy efféle elképzeléseket alakítsanak ki, és megteremtsék a kapacitást azok végrehajtására. Természetesen az állam eközben párbeszédet folytat más vezetőkkel, akik a tőke területéről jönnek, és kellőképpen aktívak és meggyőzőek. De szükségszerűen van némi távolság és feszültség is a stratégiai látás­módért felelős „bizottság", valamint a különböző cégek – ha úgy tetszik, a magántőkék – vezetői között.

Az Egyesült Államok legfőbb sajátossága, hogy egy igen kifejlett burzsoá demokrácia – egy olyan demokrácia, ahol a vagyon és a tőke hatalma lényegében uralja a politikacsinálás minden egyes mozzanatát. Sőt, mi több: szinte semmi nem akadályozza meg az egyes amerikai kapitalistát abban, hogy befolyás-maffiákat alakítson ki a politika aka­dályozására vagy ellenőrzésére. Ha úgy tetszik, nincs autonóm állami „bizottság". Ez egy anomália – és egyfajta gyengeség: ha Washington stratégiai fordulatokat akar tenni, akkor az egyáltalán nem egyszerű. Ez jól látható napjainkban, amikor az USA valóban rákényszerül, hogy alternatívákat találjon a pénzügyi szektor és az ipari gazdaság közötti kapcsolatokra. Ez annál is inkább nehézségekbe ütközik, mivel az USA történelmileg egy olyan stratégiai víziót határozott meg magának – ka­pacitás-problémáinak átfogó áttekintésére – amelyhez szükség van a Wall Street befektetési bankárainak, valamint a nagy New York-i és washingtoni irodák ügyvédeinek a szakértelmére. Ennek eredménye, hogy a Wall Streetnek óriási politikai befolyása lett Washingtonban, a befektetési szakemberek globális rálátása révén. Ám a washingtoni hatalomba bevackolódva mindegyikük a saját kuckóját is elkezdi csinosítgatni, hiszen éppen ez az amerikai módi. Európában egy másféle, sokkal elitistább közelítés alakult ki: egy mandarinátus, amely legklasszikusabb formájában Nagy-Britanniában és Franciaországban érhető tetten. Ezek a mandarinátusok történelmileg rendelkeztek azzal a kapacitással, hogy az állam előrehaladásába integrálják a stratégiai gondolkodást. A brit esetben ez erős pofonokat kapott Thatcher idején, és azt követően is, amikor a brit politikai rendszert amerikanizálták. Ennek köszönhetően az Államkincstár, hasonlóan a közszolgálat más csúcsszerveihez, szinte minden cselekvőképességét elvesztette. Szóval Nagy-Britanniában sem egy mandarinátus, sem pedig valamiféle fejlett, kifinomult magántőkés csoportosulás nincs, amely képes lenne a tőke igazgatótanácsaként működni.

Hogyan látja a világ alakulásának irányát?

A szovjet blokk összeomlása a világot felforgató esemény volt. Ezzel a kommunizmus egész szimbolikus rendje és diskurzusa felbomlott, és a szocializmus, mint eszmerendszer, elveszítette nemzetközi jelentőségét. Ma már csupán néhány olyan baloldali teoretikus van, aki továbbra is a kapitalista rendszer pozitív baloldali alternatíváját kutatja. Ám a mögöt­tünk álló két évtized nem azt sugallja, hogy az Atlanti világ erőforrásai valódi fejlődési potenciált nyújthatnának a többieknek; a globalizáció nem volt képes erre. Úgy gondolom, hogy új mozgalmak fognak felemelked­ni a világ megváltoztatására, hiszen még számos olyan ellentmondás vár megoldásra, amit Marx annak idején leírt; és ezek újabb és újabb problémákat fognak szülni. Az egyik ezek közül a nyomornegyedek bolygója, amelyről Mike Davis írt: százmilliók tengődnek ezekben a megavárosokban, megfosztva annak lehetőségétől, hogy megfelelő mó­don bekapcsolódjanak a nemzetközi munkamegosztásba, és rettenetes társadalmi és gazdasági lealacsonyodást kell elszenvedniük. A másik a kapitalizmus képtelensége arra, hogy túllépjen a nemzetállami kereteken. Így folyamatosan két pólus között hánykolódik: szabad kereskedelem, amely egyfajta imperializmus, ahol az erősebb uralja a piacot, vagy pro­tekcionizmus, amely egyfajta merkantilizmus, és politikai konfliktusokhoz vezet. Szóval úgy vélem, szükség lesz egy radikális alternatívára.

Vajon ezek a radikális alternatívák a belső értelmiség köreiből jönnek majd, akik a kapitalizmus keretei között igyekeznek mentesek maradni az osztályérdekektől és az osztálylogikától? A történelem igen kevés olyan példával szolgálhat, ahol erre valamiféle óriási társadalmi fenyegetés nélkül sor került volna. A jelenlegi gazdasági válság nem fog radikális alternatívákat életre hívni; ez ma már világos abból, amit az angolszász világban láthatunk. Meglehetősen radikális alternatívák születtek Sztá­lingrád után, az 1940-es években – valódi újragondolása annak, hogy miként kellene a dolgokat átszervezni a nyugati világban. A növekedés és a fejlődés három dicsőséges évtizede bizonyos értelemben addig tartott, ameddig az a gondolat, hogy Nyugat-Európában nem egy szűk burzsoá demokráciát, hanem egy minden osztályra kiterjedő demokráciát kell fenntartani; és ez Északnyugat-Európában többé-kevésbé meg is valósult. Ám amint a Szovjetunió összeomlott, mindez semmivé fosz­lott. Ez igen nagy kár, mivel a nyugat-európai, minden osztályt felölelő szociáldemokrata modell valódi továbblépés volt bármihez képest, amit máshol láthattunk.

Az összes munkáját figyelembe véve, mire, és miért éppen arra a legbüszkébb?

Azt hiszem, a legbüszkébb arra vagyok, hogy – már amennyire tellett tőlem – mindig arra törekedtem, hogy a világ történéseit egy nem pro­vinciális szemszögből értelmezzem. Igyekeztem a dolgokat a világot benépesítő emberek szemével nézni. Ez nem csak a kutatásaimra, de az oktatói tevékenységemre is igaz – úgy gondolom, rettentően fontos a fiatalok szemét rányitni a nacionalista előítéletekre és hazugságokra. Számomra nagy elégtételt jelent, hogy munkám során erre képes voltam. Abban a tekintetben, hogy az embernek muszáj-e valami olyannal előállni az intellektuális porondon, ami átalakítja néhány embernek a világról való gondolatait, én nagyon szerény lennék. De azért azt hiszem, hogy a bal­oldal valamennyit profitálhatott néhány vitából, amelyben én is részt vet­tem. Nem akarom túlértékelni ezeket a vitákat, eltúlozni azt, hogy milyen hatással voltak a világ folyására. De azt hiszem, hogy végül mégiscsak látni fogunk majd egy új mozgalmat a világ megreformálására; és ebben a mozgalomban egészen biztosan fontos szerepet kapnak majd az értel­miségiek is – és remélem, hogy pár írásom végül legalább segíteni fog néhány probléma helyretételében annak az értelmiségi nemzedéknek, amely elképzelésekkel szolgál majd az új mozgalom számára.

 

Eredeti megjelenés: The ways of the world Interview by Mike Newman and Marko Bojcun New Left Review, 59. sz., 2009. szeptember­október.

(Fordította: Konok Péter)

Jegyzetek

1 A kérdés természetesen nem általában a realizmusra, hanem a Kenneth Waltz-féle úgynevezett neorealista vagy strukturális realista iskolára vonatkozik, amely – többek között – a kis és közepes méretű államok eltűnését jósolja. (A ford.)

2 Gowan: A Calculus of Power. New Left Review 16. sz., 2002. július-augusz­tus.

 

Bár a politikai média és különböző érzelmileg túlfűtött érvelések előszere­tettel alkalmaznak összehasonlításokat hazánk gazdaságával és politikai berendezkedésével kapcsolatban, átfogó, bevezető jellegű írásokból vi­szonylag szerény a termés. Andor Lászlónak a Zsigmond Király Főiskola tankönyv-sorozatában a L'Harmattan Kiadónál megjelent összehasonlító gazdaságtan tankönyve – a történeti és gazdasági alapokon nyugvó megközelítésen túl – már ezért is méltánylandó.

A műfaj

A szerző a Bevezetőben rámutat arra, hogy az ismétlődő pénzügyi vál­ságok az elmúlt években felértékelték az intézményközpontú gazdasági analízist – még a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap szakemberei körében is. Ez az összehasonlító gazdaságelemzést kiszabadította ko­rábbi, a kapitalizmus-szocializmus közti ellentétre, illetve a regionális kér­désekre összpontosító jellegéből, és tudatosult, hogy a makroökonómiai ajánlások megfelelő intézmények kifejlesztése nélkül nem válthatják be a hozzájuk főzött reményeket. A tankönyv – szándéka szerint – a szűken vett gazdaságelméleten túl muníciót ad szélesebb értelmiségi polémiák­hoz is, bekapcsolva az átadott ismereteket a napi események értelmezé­sébe (amivel hozzájárulhat a honi viták színvonalának emeléséhez).

A kötet – a tárgy két féléves oktatásához igazodva – kétszer hét fejezet­ből áll. Az első, jobbára történeti megközelítésű részben a szerző korunk kapitalista gazdasági rendszerének kialakulását elemzi, s külön fejezetet szentel a kelet-európai rendszerváltásnak, hogy a mai magyarországi gazdasági rendszert ebben a környezetben helyezhesse el. A második, inkább területi megközelítésű rész a különböző kapitalizmus-modelleket hasonlítja össze, amit elméleti összegzés egészít ki. A fejezeteket rövid, a kulcstémákat felsoroló tartalmi összefoglalás vezeti be, és ismétlő kérdések zárják. Ez utóbbiak nagyban segítik a diák (olvasó) befogadó munkáját. A kérdések többsége didaktikus jellegű, de jó néhány igénye­sen kifejtett válasz túlmutat a tankönyv keretein. A fejezetek végén Andor további magyar nyelvű irodalmat sorol fel, amelyben bő teret kapnak a kritikus és zömében nem a főáramhoz tartozó munkák. A mű a hivatkozott szerzőkről lábjegyzetben rövid életrajzot közöl, s további erényként kell megemlíteni a könyv végén található – magyar és angol nyelvű – alapmű­vek listáján kívül a legfontosabb kifejezések glosszáriumát is, amely igen hasznos segédeszköz a kulcsfogalmak megértéséhez, s így a vizsgára való felkészüléshez.

A tartalom

A könyv első fejezete a gazdasági rendszerek és intézmények alapfogal­maiba vezet be. Erőssége az intézményi-evolucionista közgazdaságtan fókuszba állítása, valamint Geoffrey Hodgson¹ , Thorstein Veblen, John Kenneth Galbraith, Joseph Schumpeter és Douglas North rövid életrajza. Az időbeli stádiumelméletet Andor – találóan – Karl Marx és Walt Whitman Rostow szembeállításával mutatja be, amit elhelyez a modernitás narratívájában is (Göran Therbornnak az Eszmélet 76. számában közölt írása egyik táblázata alapján² ). Ide, az időbeli szakaszoláshoz, talán egy bekezdésben elfért volna Kondratyev hosszúhullám-elmélete is.

A második fejezet először a kapitalizmus kialakulásával foglalkozik. Max Webernek a főáramban is népszerű A protestáns etika és a kapitaliz­mus szelleme c. könyvében kifejtett álláspontján valamint életrajzán kívül, s az előző fejezetben megismert Karl Marx főbb tézisein túl, a világrend­szer iskola alapítója, Immanuel Wallerstein nézeteit és rövid életútját is megtaláljuk. Ezt egészíti ki Eric Hobsbawm „kettős forradalom" elmélete a modern kapitalizmus kialakulásáról. E gondolkodók felvonultatása s általuk a marxista gyökerű megközelítések – sosem explicit formában való – ismertetése jóval a mainstreamen kívülre helyezi a tankönyvet, ami a hazai „klimatikus viszonyok" között – mondjuk így – eléggé szokatlan (bátor?) tettnek számít. A fejezet végén, a gazdasági válságok kapcsán, az állami szerepvállalás kérdése kerül fókuszba, üdítően indítva Adolph Wagnerrel. Az 1929-33-as válságra adott kétféle válasz (a New Deal és a diktatórikus megoldások) szembeállítását Hjalmar Schlacht és Franklin Delano Roosevelt életrajza egészíti ki. Itt sajnos a válság(ok) légüres térbe kerül(nek), s akár az összehasonlító gazdaságtan kritikájaként is megfogalmazhatjuk a történeti dimenzió hiányát. Így ugyanis nem derül(het) ki, hogy a mai válság valójában miben is különbözik a „nagy depressziótól".

A harmadik fejezet a kapitalizmus modellváltását, a szervezett kapi­talizmust taglalja, amit John Maynard Keynes és az állami beavatkozás kérdésköre vezet be, majd a szerző a témát institucionalista megkö­zelítésben ismerteti, Joseph Schumpeter: Kapitalizmus, szocializmus, demokrácia, Friedrich August von Hayek: Út a szolgasághoz és Polányi Károly: A nagy átalakulás c. művén keresztül. A válságprobléma történeti fölvázolásának hiánya miatt Keynes fellépésének oka kevéssé érthető, és így hiányzik a klasszikus egyensúlyelmélettel való integrációja is. Talán célszerűbb lett volna centrum-periféria megközelítésben és a vezető szerepért folytatott harc gyanánt összehasonlításként bemutatni a felzárkózó modelleket az első, majd a második világháborúig, s már itt taglalni a szovjet rendszert.

A negyedik fejezet az angolszász, a rajnai (német) és a japán modellt szembesíti. Az összevetést talán szerencsésebb lett volna a XIX. század közepétől indítani, s utána „ráfutni" a kapitalizmus modellváltására, amit kiegészíthetett volna (legalább) a félperiféria orosz (és kínai) modellje, illetve megemlítésre kerülhetett volna a gyarmati „modell" is.

Ha az időbeli kifejtést követjük, alighanem helyesebb lett volna az ötödik fejezetet (államszocializmus) is integrálni, azaz két részletben elemezni a sztálini és a reformkorszakot, mindkettőt belehelyezve kora nemzetközi összefüggéseibe (pl. gulyáskommunizmus vs. jóléti állam). Ezzel a létező szocializmus kísérlete globális összefüggésbe kerülhetett volna, s nem tűnne mindentől és mindenkitől szeparált/kitaszított „gonosz őrültségnek". A centrum-periféria viszonyban elhelyezett kapitalizmus­változatok fejezetét tehát a válságról és a szovjet kihívásról szóló feje­zet követhette volna, s ezután kerülhetne sor a kapitalizmusnak a fenti szerzőkkel jellemzett modellváltása ismertetésére, egybevetve azt az államszocialista rendszerek reformjaival.

A könyv hatodik fejezete a globális kapitalizmus kialakulásával fog­lalkozik. Szentes Tamás munkáját felhasználva mutatja be a II. világ­háború utáni „három világ" rendszerét – ami tulajdonképpen válasz az előző három fejezet felépítését ért kritikánkra. A szerző a neoliberális fordulatot az 1970-es évek válságához és az arra adott válaszhoz köti. Talán az ok-okozat viszony nagyobb hangsúlyozása és az olajválság/ adósságválság beillesztése erősíthette volna ezt az érvelést. Célszerűbb lenne itt tárgyalni a szovjetrendszer válságát és Kornai mikroökonómiai alapokra épített kritikáját, valamint ide kapcsolódhatna a globalizmus korai kritikája is.

A hetedik fejezet a kelet-európai rendszerváltással foglakozik, vilá­gosan bemutatva a privatizáció típusait és az átmenetet, beleértve a transzformációs válságot is. Talán ennek jellemzőit és társadalmi hatá­sait markánsabban előtérbe lehetett volna állítani. Bár „búvópatakként", viszonyítás gyanánt szerepel a kínai rendszerváltás, e kérdés explicitté tétele jobban szolgálhatta volna a történeti összehasonlítás módszerét. Egy bekezdésben megemlíthető lenne Kuba és Észak-Korea esete is.

Az első rész „történeti" bevezetője után a tankönyv második része régiónként (típusonként) ad áttekintést korunk gazdaságairól, kezdve az amerikai globalizmussal, dialektikusan kiegészítve azt a globális ame­rikanizmussal – pl. mennyiben vagyunk mi, európaiak amerikanizálva? -, s ennek összefüggésébe helyezi el az ún. washingtoni konszenzus kérdését. A történeti fejlődésről nem elfelejtkezve: Joseph Stiglitz néz far­kasszemet Alan Greenspannel. Talán Will Hutton 1995-ös táblázatával az amerikai, a japán és az európai kapitalizmus változatairól már korábban találkozhatott volna az olvasó.

A második fejezet Nyugat Európa mai kapitalizmus-változatait veszi sorra. E fejezethez valószínűleg jobban illeszkedne a kelet-európai ka­pitalizmus variánsait taglaló hatodik fejezet, amit ezen országok közül többnek az Európai Uniós tagsága/tagjelöltsége is indokolna, nem szólva a keleti blokkban eltöltött közös évekről. Az EU-n belüli keleti országok típusainak részletesebb bemutatását az olvasó alighanem szívesen vette volna, s inkább ide illene a Nyugat-Balkán – mint új kategória – taglalása is. Oroszország fejlődéséről kitűnő áttekintést kapunk és ide illeszthetők az utódállamok is. A narancsos forradalmak, a gázviták – geopolitikai összefüggésbe helyezve – megérnének egy külön bekezdést.

A harmadik fejezet Japán és a kis tigrisek felzárkózását állítja közép­pontba, ami sokáig példaképül szolgált hazánkban, mindaddig, amíg az ázsiai pénzügyi válság meg nem tépázta e kedvező képet, amire a szerző külön is kitér. Az India és Kína felemelkedésével foglalkozó (kevésbé összefogott) következő fejezet külön említi a vallások lehetséges szerepét, aminek erőssége mindazonáltal nem az elméleti fejtegetésben, hanem e vallási/filozófiai irányzatok rövid bemutatásában van. Kína és az USA egymásrautaltsága az export és a pénzügyek terén talán szintén megért volna egy bekezdést.

Az ötödik fejezet egyszerre foglalkozik három alulfejlett régióval: Latin­-Amerikával, Afrikával és a Közel-Kelettel. Mivel számunkra elsősorban a latin-amerikai fejlemények szolgálhatnak releváns tanulságokkal, ért­hető, hogy ezek kapnak nagyobb teret, bár a történeti ív végigvezetése – talán terjedelmi korlátok miatt – elmarad. Fekete-Afrika helyzetének rövid taglalásánál a szerző főként a természeti erőforrások visszájára fordult szerepét és az erőszakba torkolló zsákmányszerzést veszi célba. A Közel-Keleten nem talál ilyen kiemelhető motívumot – a fejtegetés azonban túlságosan is elnagyolt. Lehetett volna például Iránban a világi és az iszlám rendszer összehasonlítására vagy az Öböl országainak felemelkedésére fókuszálni, netán a dél-afrikai és az iráni eseményeket összevetni. A téma mindenesetre bővebb kifejtést érdemelne.

A második részt és a tankönyvet elméleti következtetések zárják, az alábbi kérdések mentén: Versenyeznek-e a rendszerek és modellek? Jobb-e valamelyik rendszer a többinél? Van-e köztük konvergencia? Mit tud nyújtani a tudományos összehasonlítás a laikus összehasonlításhoz képest?

A záró fejezet didaktikus, a kérdéseket egyértelműen válaszolja meg. Itt érhető tetten a könyv üzenete is: a politikailag motivált intézményfej­lesztés a „verseny" fontos része, de „a folyamatokat nemcsak a politikai és gazdasági vezetők elgondolásai, hanem az objektív körülmények is mindig befolyásolják." Ha a Közép-Afrikai Köztársaság azt a célt tűzte ki, hogy elérje Burkina Faso szintjét „ez egyrészt elkeseredettségről, de másrészt nagyfokú realizmusról tanúskodott."

A forma

A vizuális típusú olvasókat bizonyára örömmel töltené el összehasonlító táblázatok, grafikonok és idősorok megjelenítése. A könyv bizonyos ér­telemben visszafogott, esetleg „szégyenlős": nem vállalja fel – tán nem is akarhatja felvállalni – a marxista gyökerű és ahhoz közel álló nézetek explicit kifejtését, mint fő vonatkoztatási pontot. Ez éppenséggel tekinthe­tő erénynek is, ha e gondolatok hazai elfogadását/elutasítását tekintjük, mivel ilyen formában információkat közöl, ám mégsem válik céltáblává. Árva László pl. a Polgári Szemlében közölt recenziójában lelkendezik a tankönyv neoliberális paradigmát meghaladó szemléletmódja miatt, és a centrum törekvéseivel szembeni – intézményi alapokon álló – nemzeti ellenállást emeli ki. Elutasítja továbbá a kapitalizmus „uniformizáló" meg­közelítését, változatainak különbségeire helyezve a hangsúlyt – ebben ragadva meg Andor írásának egyik fő erényét.³

A cél (számunkra) a „baloldali radikális" nézetek rehabilitálása lehet­ne, azaz hazai talajon is vitaképessé tételük: értelmes vita, erőszakos ledorongolásba ütközés helyett. Így valószínűleg meg kell találni a meg­felelő egyensúlyt a „radikalizmus" és a „marketing" között, mintegy újra alkalmazva a nyolcvanas évek öncenzúráját. Ez pedig inkább korunk fő jellemzője, nem pedig a szerzőé.

Jegyzetek

1 Lásd: „Hodgson és az intézményi közgazdaságtan. Carlos Mallorquín interjú­ja ", Eszmélet 74. sz. (2007. nyár), 76.

2 Göran Therborn: „A dialektika után. Radikális társadalomelmélet a posztkom­munista világban ", Eszmélet 76. sz. (2007. tél), 5.

3 Árva László: „Összehasonlító gazdaságtan: leckék és tanulságok ", Polgári Szemle, 2008. december, 4. évfolyam 5. sz.