A New Left Review nemrég eltávozott, legendás szerkesztőjének életút-interjúja felmutatja azokat az utakat és lehetőségeket – olykor kényszerpályákat -, megérlelt és véletlenszerű döntéseket, amelyek a XXI. században behatárolják/ megnyitják a baloldali értelmiség számára a cselekvés szellemi és gyakorlati tereit.

Beszélne nekünk fiatalkoráról és iskoláiról?

1946-ban, Glasgowban születtem, majd anyámmal és nővéremmel Belfastba költöztünk, ahol nyolcéves koromig laktunk. (Apánk kanadai skót volt, aki a háború alatt anyánkkal töltötte a kimenőit, ám a háború után hazatért Kanadába feleségéhez és családjához.) Kilencéves korom­ban Angliába mentem előkészítő iskolába, ahonnan a Haileburybe és az Imperial Service College-ba kerültem. Ez a Kelet-Indiai Társaság régi iskolája volt, amelyet az Indiát igazgató gyarmati tisztviselők kiképzésére hoztak egykor létre, és mindent áthatott a benthamizmus. Olyan hagyo­mánnyal rendelkezett, amit talán imperialista munkáspárti tradíciónak nevezetnénk: Attlee is ide járt, akárcsak sok más munkáspárti miniszter. Én az 1950-es években jártam oda, amikor Britannia még birodalomként működött, és továbbra is úgy tekintett magára, mint a világ közepére. Éppen ezért mi sokkal inkább tudatában voltunk annak, hogy mi törté­nik a világban, mint a legtöbb mai diák – és sokkal inkább úgy éreztük, hogy Britannia döntései igenis számítanak. Az iskola a birodalomhoz fűződő szoros kapcsolatokat – a kápolna falait a Khyber-hágónál elesett egykori növendékekre emlékező emléktáblák borították – a szegények iránti szociális érzékenység tradíciójával elegyítette. Úgy gondolok erre, mint egyfajta milnerizmusra (Lord Milnerre utalok), bár ez az étosz en­nél messzebbre nyúlik vissza: arra a vélekedésre, hogy az államot egy kiválasztott elitnek kell vezetnie, kombinálva azzal a meggyőződéssel, hogy a birodalom a globális fejlődés hajtómotorja.

És ön osztotta ezt az általános elképzelést?

Teljes mértékben. Én voltam az iskolaújság szerkesztője, és a vezércik­keim csordultig teltek ezekkel az érzésekkel. Rendíthetetlen támogatója voltam a Munkáspártnak, és erősen támogattam a nacionalizálást. A nő­vérem, akit nagyon csodáltam, egyszerre volt keresztény és szocialista, és én igencsak komolyan vettem az elképzeléseit. Mindezek mellé egy erős érdeklődés járult a Harmadik Világ iránt. Az iskolában igen közelről követhettem a birodalom felbomlását, nem utolsósorban Afrikában. Ám az igazi élmény az iskola és az egyetem közötti egy év során ért. Ke­resztül-kasul stoppoltam Európában és Észak-Afrikában, és a tunéziai-­algériai határon összeismerkedtem egy fiatal svéd sráccal. Együtt utaztuk be Algériát és Marokkót, ahonnan felmentünk Spanyolországba. Dick volt az első kommunista, akivel találkoztam. Csak tizennyolc éves volt, gépészként dolgozott egy göteborgi gyárban, és az Ifjúkommunista Liga tagjaként igen jól képzett volt politikailag. Hatalmas vitáink voltak a kongói brit szerepvállalásról. Én amellett kardoskodtam, hogy a brit politika támogatja az ENSZ törekvését a belgák által támogatott katangai szeparatizmus megfékezésére. Dick felvilágosított róla, hogy ostobasá­gokat beszélek: a britek azon igyekeztek, hogy elszabotálják a kongói függetlenséget, és aktívan, katonailag is beavatkoztak a belgák oldalán. Észak-Rhodesiából csapatokat vezényeltek át Katangába. Az egész ügy az ENSZ-ben csupán porhintés volt. Én visszautasítottam ezt az érvelést. Szinte vallásos tisztelettel olvastam a Times-t, és biztos voltam az iga­zamban. Ám amikor hazatértem Angliába, és elolvastam Thomas Hodgin és Conor Cruise O'Brien beszámolóit a kongói konfliktusról, rájöttem, hogy Dicknek igaza volt, és én tévedtem. Ez óriási megrázkódtatás volt számomra, nem is elsősorban a kongói eseményekkel kapcsolatban, hanem mert rá kellett döbbennem, hogy a The Times szisztematikusan hazudott a brit szerepvállalással kapcsolatban. Kezdtem felismerni, hogy a világ sokkal bonyolultabb annál, mint ahogy addig elképzeltem.

1964-ben beiratkozott a Southhampton-i Egyetemre, ahol modern tör­ténelmet, politikatudományt és közgazdaságtant tanult. Mikén fejlődtek ezek, amíg ön oda járt?

Southhamptonban az 1780 és 1820 közötti ír gazdaságtörténetre sza­kosodtam, amit Miriam Daly tanított. Meglehetősen kevés volt ebben a témában a szekunder irodalom, szóval leginkább elsődleges forrásokkal dolgoztunk. Miriam arra buzdított minket, hogy nézzük meg a különféle interpretációkat, és a parasztprobléma magyarázatában vessük egybe a klasszikus közgazdasági megközelítéseket és a marxista elképzeléseket. Egyre inkább úgy láttam, hogy a marxizmus hatékony analitikai eszközö­ket nyújthat az efféle munkához. Afrikáról is olvastam ekkoriban, bár nem túl szisztematikusan: a kenyai Mau Mau-mozgalomról, illetve a ghánai nkrumahizmusról. 1965-től azt is nyomon követtük, hogy mi történik Viet­namban. Britanniában megjelentek a katonai szolgálatot megúszni kívánó amerikai fiatalok, és komoly hatással voltak ránk, akárcsak az amerikai polgárjogi mozgalom. Egy erősen antiimperialista maláj diák adta elő­ször kezembe a New Left Review-t, amit roppant érdekesnek találtam. Nagyon érdekelt a kubai forradalom is. Végül felvettem egy tanegységet az 1870 utáni európai történelemről, és így olvastam Deutschernek az orosz forradalomról írott könyveit. Ez komoly intellektuális és érzelmi tapasztalatot jelentett számomra.

Mindezzel párhuzamosan egyfajta konvencionális baloldali szociálde­mokrata nézőpontból viszonyultam Wilson kormányához. Tagja voltam az egyetemi munkáspárti klubnak, és részt vettem a Labour Students országos konferenciáin. Ott találkoztam először a brit szélsőbal kép­viselőivel: a kommunista párttal, az International Socialists tagjaival, valamint néhány figurával a Negyedik Internacionáléból, akik akkori­ban egy The Week című lap körül csoportosultak, és később belőlük nőtt ki az International Marxist Group. Ez utóbbiba nem léptem be, de kedveltem őket, különösen azért, mert határozottan a Munkáspárton belül végzett tevékenység mellett foglaltak állást. Gondoltam, nincs értelme úgy csinálni, mintha a brit munkásosztály nem az lenne, ami: a munkásmozgalom Britanniában a Munkáspártot és a szakszervezeteket jelentette, és – egyfajta küldetésként – nekünk ott kellett dolgoznunk. Azért is tetszett az IMG, mert tagjai teljes mellszélességgel belevetették magukat az antiimperialista mozgalomba, nem utolsósorban Vietnammal kapcsolatban. Megragadott az is, hogy milyen kettős képük van a Szov­jetunióról: úgy látták, hogy valahol a kézzelfogható, alaposan eltorzult politikai rendszer mélyén egy emancipatórikus hevület van eltemetve – hogy a Szovjetunió nem egy kapitalista ország. 1966-ban egy diákuta­záson eljutottam a Szovjetunióba, és a Moszkvai Állami Egyetemen még relatíve elég nyitott volt a légkör a diákok között. Meglehetős nyíltsággal beszéltek nekem a brezsnyevi represszió erősödéséről 1966-ban, és hogy mennyire elkeserítik őket a két íróval, Szinyavszkijjal és Danyiellel szemben kezdődött perek. Akkor úgy éreztem, hogy megvan még ott egy reformmozgalom lehetősége.

Paradox módon meglehetősen szimpatizáltam a brit kommunista párt­tal is, de az International Socialism társasága egyáltalán nem tetszett – különösen azért, mert meghallgattam Chris Harman beszédét a kubai forradalomról. Megdöbbentem a beszédéből sugárzó ellenségességtől, a Castro iránt érzett gyűlöletétől. Volt benne valami végletesen szűklá­tókörű, jezsuita vonás, amely köszönő viszonyban sem volt a Kubában zajló hatalmas felszabadítási mozgalom valóságával.

1967-ben a Centre for Russian and East European Studies-ban kezdte meg doktori tanulmányait. Témája a Szovjetunió volt.

Igen, a polgárháború időszakát tanulmányoztam a tambovi tartomány­ban. Ez volt az egyetlen gabonafelesleget termelő tartomány, amely a harcok során szovjet fennhatóság alatt maradt. Azután, amint a polgár­háború véget ért, Tambovban igen komoly méretű felkelés robbant ki az eszerek vezetésével, nagyjából egy időben a kronstadti lázadással. Ez tambovscsina néven ismert, egyfajta anarchista felkelés volt a szovjetha­talom ellen, amelyet parasztok, tanárok stb. vezettek. Senki nem írt róla addig, szóval az elsődleges forrásokra kellett támaszkodnom; tulajdon­képpen az egész úgy tűnt, mint az írországi parasztokkal kapcsolatos kutatásaim kiterjesztése. Sok embert csodáltam a Centre oktatói közül, az egy nagyszerű hely volt. De egyre jobban belevetettem magamat a politikai tevékenységbe. 1968 késő tavaszán Birminghamben csatlakoz­tam az IMG-hez. Az első találkozó, amit szerveztünk, Malcolm X-ről szólt – C. L. R. James, a Karib-szigeteki marxista látogatott el hozzánk, hogy beszéljen róla. Alaposan kivettük a részünket a vietnami szolidaritási kampányból. 1969-ben Londonba költöztem, ahol a Tariq Ali szerkesz­tette Black Dwarf című újságnál dolgoztam, és egyre fontosabb szerepet kaptam az IMG vezetésében. Közben lényegében faképnél hagytam a PhD-tanulmányaimat.

Miként befolyásolta a Szovjetunióhoz való viszonyát a prágai tavasz elnyomása és Csehszlovákia 1968-as megszállása?

Elkezdtem azon töprengeni, hogy miért is történt mindez. Persze a trockista mozgalmon belül volt erre egy kész válasz, miszerint ezekben a társadalmakban egy olyan bürokratikus klikk birtokolja a hatalmat, amely elszigetelte magát a néptömegektől, és politikai repressziót alkalmazott annak érdekében, hogy megerősíthesse privilégiumait és hatalmát. Ez azután olyan eseményekhez vezet, mint a prágai tavasz eltiprása. Ám engem ez az érvelés nem győzött meg teljesen, egyszerűen azért, mert nem magyarázta meg magát a prágai tavaszt, ami szerintem legalább annyira felülről jött, mint amennyire alulról szerveződött. Sok minden mu­tat arra, hogy a vezetés szféráiban zajló küzdelmek gerjesztettek olyan dinamikát, ami a cenzúra eltörlésének irányába hatott. Természetesen minket igencsak inspiráltak azok az események, amelyek 1968 tava­szán Prágában zajlottak, és augusztusban vezető szerepet játszottunk a londoni szovjet nagykövetség előtti tüntetésekben a csehszlovákiai bevonulás ellen. Ugyanakkor, eléggé furcsa módon, kezdetben nem de­moralizált minket az invázió, úgy gondoltuk, hogy talán hamarosan véget vetnek neki – nem értettük meg a csehszlovákiai események dinamikáját. Nagyon megdöbbentünk, hogy a Dubcek-féle vezetés elmulasztotta a tömegek mobilizálását, és végül 1969 tavaszán döntő vereséget szen­vedett, és leváltották.

Milyen tapasztalatai voltak akkoriban a Negyedik Internacionáléban?

1969-ben részt vettem a Negyedik Internacionálé kilencedik kongresszusán, Riminiben. Érkeztek résztvevők a világ minden tájáról – Latin­Amerikából, a Távol-Keletről, Európából. Az Internacionálé akkori vezetői közül Pierre Frank tette rám a legnagyobb hatást. A két világháború között a Francia Kommunista Párt tagja volt, majd a háború idején végig a nemzetközi Baloldali Ellenzék soraiban tevékenykedett. A megközelíté­sét mindig az jellemezte, hogy a konkrét szituációk konkrét elemzéseket kívánnak; a politikában semmi nem volt annyira egyértelmű, ahogy azt az ember elképzelte. Ernest Mandel is igen megnyerő személyiség volt, és a marxista közgazdasági elméletről írott könyve komoly hatást tett rám. De nem hiszem ugyanakkor, hogy a politikai elemzései is annyira megbízhatóak lettek volna; a beszédeiben mindig volt egy jókora adag romanticizmus.

Az 1970-es évek során kivettem a részem a Negyedik Internacionálé „biztonsági munkájából", ami azt jelentette, hogy segítettük azokat az embereket Latin-Amerikában és másutt, akiknek hamis papírokra volt szükségük, de nagyon aktív voltam Kelet-Európával kapcsolatban is. Ennek eredményeként rengeteget utaztam: szinte minden hónapban Párizsba mentem a biztonsági kérdések megbeszélésére, és szervez­tem a tiltott sajtó eljuttatását Csehszlovákiába. Kezdetben az emigráns dubcekista ellenzékkel voltak kapcsolataink, amelyet Jiri Pelikan ve­zetett, és szoros szálak fűzték a prágai baloldali ellenzékiekhez: Josef Smrkovskyhoz, Zdenék Mlynárhoz, magához Dubcekhez és másokhoz. Az 1970-es években én voltam ennek a munkának a felelőse, és talál­kozhattam néhány nagyon érdekes emberrel. Kisteherautókkal keltünk át a határon, a könyveket és a papírokat rejtett rekeszekbe tettük. Az anya­gok átadása mindig idegfeszítő volt, akárcsak a határátlépések. Minden utunk alkalmával ötven-száz példányt vittünk a különböző könyvekből, amelyek közül nem egy meglehetősen antikommunista hangvételű volt. A dolog egyre fenyegetőbbé változott, és végül a négy csapatunk közül az egyik fennakadt a határon. Letartóztatták őket, és néhány hónapot börtönben töltöttek.

Részemről alapvetően a Deutscher-féle politikai perspektívában gon­dolkodtam, vagyis hogy egy reformmozgalmat kell kiépíteni Keleten a megújulás érdekében. Úgy véltem, hogy ebben az ügyben komoly felada­tok hárulnak a nyugati baloldalra. Kelet-közép-európai tapasztalataim azt mutatták, hogy ezek teljesen autoriter államok; de ugyanakkor nem voltak a lakosságot terrorizáló gengszter-rezsimek. Abban is hittem, hogy az uralkodó pártokon belül is vannak reformelemek, még a Szovjetunióban is. Persze naiv voltam, de végül is inkább csak az időzítésben tévedtem. Nem fogtam fel, hogy ezekre a reformista erőkre milyen elképesztően demoralizáló hatással volt a prágai tavasz leverése. Az 1960-as években még igen jelentős reformerők nagyon legyengültek ezt követően.

Mely országokban volt a leginkább aktív?

Magyarország, Lengyelország és Csehszlovákia voltak azok a fontosabb helyek, ahol megfordultam. De nagyon érdekelt, hogy mi folyik a Szovjetunióban. Halyával tettünk egy hosszú utazást ott 1975-ben – valójában ez egyfajta nászút volt számunkra; keresztül-kasul bejártuk Ukrajnát, és igen hasznos volt többféle benyomást szerezni arról, hogy mi is történik ott valójában. Az 1970-es évek vége felé komolyan dol­goztam a lengyelországi vonalon, ahol két nagyon érdekes csoporttal álltunk kapcsolatban. Az egyik olyan pszichológusok hálózata volt, akik nagyüzemekben és nagyvállalatoknál dolgoztak szerte az országban. Ez a pártvezetés támogatásával jött létre az 1970-1971-es nyugtalanságot követően, hogy humanizálják a munkahelyeket, megoldásokat találjanak a munkások foglalkozási ártalmaira, és így tovább. Különösen szoros kapcsolatot alakítottam ki egy pszichológussal, aki a szczecini hajógyár­ban dolgozott. Rajta keresztül betekintést nyerhettem a hajógyári munká­sok életébe, és amikor 1980-ban kirobbantak a sztrájkok és megalakult a Szolidaritás, szinte a kezdetektől fogva ott voltam a hajógyárban, és fan­tasztikus rálátásom volt az eseményekre. A másik ilyen hálózatot Szigma Klubnak hívták, ez egy félig illegális szervezet volt a Varsói Egyetemen. Főleg marxisták tartoztak hozzá – diákok és oktatók egyaránt – akik arról vitatkoztak, hogy mi a válság oka a Lengyel Népköztársaságban. Tőlük igen részletes, szociológusok által készített beszámolókat hallhattam a több hajógyárban is kirobbanó 1976-os zavargásokról, illetve azokról, amelyekre Radomban és az Ursus traktorgyárban került sor. Segítet­tem abban is, hogy Edmund Baluka, az 1970-71-es szczecini hajógyári sztrájkok emigrációba kényszerült vezetője újra felvehesse a kapcsolatot sztrájkbizottsága egykori tagjaival.

Ez volt az első valódi kontaktusom a lengyelországi ipari munkások életével, és megdöbbentett Szczecinben, hogy milyen magas a hajógyári munkások életszínvonala. Egy olyan sorházban kaptam szállást, amely­ben kizárólag hajógyári munkások laktak, akik a nyugati viszonyokhoz mérten is meglehetősen jól éltek. Volt ott egy remek óvoda, egy rendelő­intézet, egy szupermarket – igazán szép épületek. Mindez megerősítette előzetes feltevéseimet, mert alapvetően úgy tekintettem ezekre a keleti államokra, hogy egyfajta munkásarisztokrácia irányítja őket. Sajátos mun­kásállamok, amelyekben a munkásosztályhoz tartozó emberek – igen gyakran olyan elsőgenerációs munkások, akiknek a szülei még parasztok voltak – a nagyüzemeken keresztül juthatnak el az államhatalmi pozí­ciókba. Gyakran autoriterek voltak, azokra a szakszervezeti főnökökre emlékeztettek, akiket Nyugaton ismerünk – egyáltalán nem liberális individualisták. Ám ahhoz, hogy a rendszer hatékonyan működjön, meg kellett tartaniuk az ipari munkásosztály támogatását.

Az 1970-es évek végére ez a társadalmi rendszer egy igen jellegzetes, sajátos válságba került. Gazdasági téren jelentős nyitásra került sor a Nyugat felé; erősödött a piacosodás és nőttek a társadalmi különbségek. A keleti politikáról élő tipikus nyugati kép azt sugallta, hogy van egyfelől egy változatlan kommunista monolit, amelyben soha semmi nem tör­ténik, másrészt meg ott van egy rakás különféle másként gondolkodó, nem? Hát egyáltalán nem ez volt a helyzet. Az 1980-as komoly méretű sztrájkhullám okai között az is szerepelt, hogy igen nagy volt a felfor­dulás magán a Párton belül is. 1980 elején volt egy pártkongresszus, ahol kirobbant egy alulról jövő lázadás; azokat, akik az elején még a vezetőség jelöltjei voltak, a kongresszus végére elsöpörték. És ez a lázadás a nagyipari munkásság köreiből indult, Gierek vörös bástyáiból: az alsó-sziléziai bányákból és a hajógyárakból.

Igen egyértelműen tudatában voltam a lengyel állam e strukturális válságának. Egészen 1981. december 13-ig, a Jaruzelski-vezette ál­lamcsínyig úgy hittem – és mindmáig így gondolom -, hogy létrejöhetett volna valamiféle megállapodás a Szolidaritás és a kommunista párt ve­zetése között. A párton belül volt egy erős irányzat, akik úgy látták, hogy semmiképpen nem szabad megengedni egy erőszakos konfrontációt a munkásság és a párt között; ám a katonai apparátus már mást gondolt. Másrészt volt egy olyan, különösen a párt alsó rétegeiben érezhető irány­zat is, amely a Lengyel Egyesült Munkáspártot szociáldemokrata jellegű párttá akarta formálni – nem élcsapatpárttá, hanem egy olyan demokra­tikus párttá, amelyben megférnek a különféle trendek. Ezt az irányzatot Nyugaton többé-kevésbé figyelmen kívül hagyták, pedig nem lehetetlen, hogy ez az elképzelés működhetett volna – az irányzat jelen volt a párt legfelsőbb vezetésében is, és jó kapcsolatai voltak a Szolidaritással.

1981. december 13-a után első ízben merült fel bennem a szovjet blokk összeomlásának lehetősége. A puccs után egy este Tamara Deutscher szervezett egy munkavacsorát Maria Nowicki részvételével, aki akkor a London School of Economics szenior könyvtárosa volt. Az 1940-es években Gomulka titkáraként dolgozott a lublini kormányban, és az 1960-as évekig tagja volt a lengyel kommunista pártnak. Közel állt a filozófus Adam Schaffhoz, és különlegesen kifinomult gondolkodó volt. Egyet­értettünk abban, hogy az események mögött a kommunista párt belső válsága állt; nem magyarázható néhány kisebb disszidens csoportosulás külső munkájával; sem pedig azzal, hogy a totalitárius iga alatt nyögő lengyel társadalom csak az első lehetőségre várt, hogy kitörjön a hámból. Valójában a lengyelországi társadalom és politika rettenetesen tagolt és összetett volt. Ám Nowicki nemigen hitte, hogy létezett volna elegendő energia Lengyelországban egy szocialista fejlődési projecthez. Úgy gon­dolta, hogy a Jaruzelski-puccs vélhetőleg a történet végét jelenti; utána a demoralizálódás, a hanyatlás és a legkülönfélébb katolikus áramlatok feléledése fog következni. Nekem erre nem volt valódi válaszom; újra és újra elgondolkodtam azon, amit mondott, és úgy éreztem, hogy igaza van. Különösen fontosnak találtam a demoralizálódásról mondottakat. Az 1980-as években a lengyel társadalom és az értelmiség kétségtelenül leszálló ágba került. Az a nézet, hogy 1989 a népek egyfajta tavasza volt, a lengyelországi általános hangulat kifigurázása Éppen ellenkezőleg álltak a dolgok, amint azt az 1989-es első szabad választás nevetséges eredményei is mutatják. Ez egy mélyen demoralizálódott társadalom volt, olyan ideológiai és politikai ellentmondásokkal terhelve, amelyek azután 1989-et követően igencsak nyilvánvalóvá váltak.

Visszamehetünk egy kicsit az időben? Beszéljünk a Labour Focus on Eastern Europe című folyóiratról, amelyet 1977-ben alapított!

A Labour Focus alapötlete meglehetősen egyértelműen adódott: a de­mokratikus átalakulás elszánt támogatója volt, de azt nem egy kapitalista restaurációra, hanem egy továbbra is nacionalizált gazdaságra alapozva képzelte el, bár természetesen nem utasította el a gazdasági reformo­kat sem. A demokratikus változásokat, a szólásszabadságot sürgettük – mindez alapvetően persze liberális követelés, de mi egyértelműen egy balos nézőpontból képviseltük őket -; arra törekedtünk, hogy ezek mentén a vonalak mentén találjunk kapcsolatot a keleti kommunistákkal. A lehetőségeinkhez mérten annyi dokumentumot publikáltunk a balos disszidensek írásai közül, amennyit csak tudtunk – ideértve a szovjet­unióbeli másként gondolkodók anyagait is -, és információkat az alulról szerveződő mozgalmakról.

Mindenféle gyanús figurák tűntek fel körülöttünk ekkoriban, akik a legkülönfélébb anyagi előnyökkel kecsegtettek minket, csak vegyük elő a józan eszünket, és legyünk hajlandóak némi változtatásra tevé­kenységünkben. Különösen jól emlékszem egy fickóra, egy bizonyos Roy Godsonra – igazából nem tudom, melyik ügynökségnek dolgozott, a CIA-nek vagy valamelyik másiknak -, akivel a kelet-londoni Stratford állomáson volt egy regényes, titkos találkozóm. Ötszámjegyű összeget és egy amerikai előadássorozatot ajánlott – mindössze annyit kellett volna tennem, hogy megszabadulok a Labour Focus szerkesztőségének néhány kommunista tagjától!

Hogyan látta Gorbacsov hatalomra jutását, és az 1985 utáni idősza­kot?

Zdenék Mlynár azt mondta nekem, hogy ha Gorbacsov hatalomra kerül, akkor óriási változások várhatóak a Szovjetunióban a liberalizáció és a demokratizálás terén. Ő régi barátja volt Gorbacsovnak, még az 1950-es évek elején szobatársak voltak a Moszkvai Állami Egyetemen. Gorbacsov beszéde az 1986-os pártkongresszuson teljes mértékben iga­zolta Mlynár elemzését. Ám az is egyértelművé vált, hogy bár Gorbacsov projectje megerősítette azt a Deutscher-féle gondolatot, hogy komoly demokratizáló erőfeszítésekre van szükség, mindazonáltal – Gorbacsov – nem lesz képes arra a szükségszerű utolsó lépésre, hogy egy demok­ratikus választási győzelemmel legitimálja ezt a folyamatot. És ez kritikus jelentőségű gyengeség volt. Valójában kezdetben úgy gondoltam, hogy Jelcin lesz a megfelelő választás, hiszen ő kész volt erre. Ám sajnálatos módon Jelcin egy másféle project felé fordult, és meglehetősen szörnyű demagóg lett belőle.

Mi az, amit Gorbacsov nem tett meg, pedig meg kellett volna tennie?

Egy Rechtsstaatra, egy törvények által kormányzott államra lett vol­na szükség – egy olyan demokratikus rendszerre, amely alapelvként magában foglalja a pluralizmust; és ez a szovjet összefüggésekben természetesen csakis egy szövetségi rendszer lehetett volna. Azután ott volt a gazdasági reform kérdése, és azon a területen Gorbacsov egyértelműen rossz irányba indult. Ám a legfontosabb problémának az bizonyult, hogy a brezsnyevi időszakban a nómenklatúra és a pártaktíva – hogy az ő szavaikat használjam -, vagyis a párt legfelső tisztviselőinek köre, egy mind korruptabb és kényelmesebb életformához szokott. Nem arról volt szó, hogy mesésen gazdagok lettek volna, de egy korrupt és biztonságos jólétben éltek. Gorbacsov komoly bosszúságot okozott nekik – hiszen veszélyeztette az egész berendezkedésüket -, és akár a leg­végsőkig is hajlandóak voltak elmenni. Új tulajdonjogaikat védelmezték, és a további harácsolás érdekében egy új, kapitalista magántulajdonosi osztállyá változtak. Ez egy igen erőteljes trend volt. Más szempontból nézve a szovjet nómenklatúra jelentős mértékben demoralizálódott; azt mondanám, legalább annyira, mint 1968-at követően. Más részről viszont ostobaság az az elképzelés, hogy a kapitalizmusba való átmenetet a szovjet nép követelte és hajtotta végre. Úgy szakadt mindez a nyakuk­ba, mint egy kívülről jövő esemény, amelynek sokkoló hatásai voltak; sokak számára óriási megrázkódtatás volt, amit nem is értettek igazán. Az 1990-es években az egykori Szovjetunió területén mélyen demoralizálódott társadalmak éltek, ahol a legfőbb reménysugarat a következő üveg alkohol jelentette. Ez volt, ami ott történt, nem pedig egy gigantikus felszabadítási mozgalom.

Milyen hatással volt ez az összeomlás az ön politikai gondolkodá­sára?

Hát, természetesen komoly ideológiai sokkot okozott. Az én világké­pem szerint a kapitalizmusból a szocializmusba való történelmi átmenet korában éltünk. És a szovjet blokk ténylegesen egy lépést jelentett ezen az úton. Soha nem csodáltam elpárásuló szemekkel a szovjet vezetést; ám azokhoz a rasszista imperializmusokhoz viszonyítva, amelyek a hu­szadik század első felének Európájában garázdálkodtak – vagy éppen az Egyesült Államokhoz, ha a csendes-óceáni háborúra gondolunk, nem is szólva a feketékkel való bánásmódról -, előrelépés volt. Úgy tekintet­tem a szovjet blokkra, és a szovjetek második világháborús győzelmére, mint amely nem csupán felgyorsítja az imperializmus felbomlását, de előremozdítja a jóléti államok kialakulását is Nyugat-Európában. Szóval az egész átalakulás meglehetősen fejbe vágott. Ám mindezek ellenére továbbra is fenntartottam két véleményemet: először is nem gondoltam, hogy a szovjet blokk szétesése lecsillapítja majd a nyugati kapitalista államok harciasságát; szóval engem a legtöbb embernél sokkal kevésbé leptek meg a rákövetkező események. Másodszor pedig, alapjában véve továbbra is hittem abban, ahogy Marx közelítette meg a történelmet és politikát – nevezetesen, hogy a legfontosabb a szabadság felé való törek­vés. Ez Marxnál teljesen mondén és egyértelmű: a szabadidőt jelenti; az emberiség felszabadítását a szükségletek uralma alól – és ennek érde­kében a kapitalizmust meg kell haladni. Természetesen a kapitalizmus is nagymértékben felszabadította az emberiséget: negyvenórás munkahét, nyugdíjak – ezek komoly vívmányok. Ám a kapitalizmuson belül van egy leküzdhetetlen akadálya annak, hogy a fejlődés tovább haladjon ezeken a csapásokon, hiszen teljes valója arra irányul, hogy veszélyeztetettséget és ínséget generálva a munkaerő lehető legnagyobb mértékű kizsákmá­nyolásával a lehető legmagasabb profitot érhesse el.

Az 1990-es évekre térve: hogyan látja az európai integrációt? Változtak jelentősebben az ezzel kapcsolatos nézetei az idők során?

Az 1990-es évek elejéig nemigen volt semmiféle határozott vélemé­nyem az európai egységről. Kedveltem Tom Nairn polémiáit az EGK-t ellenző brit nacionalisták érveivel szemben; alapvetően nem volt bajom a monetáris unió gondolatával – miért is lett volna? Ám ugyanakkor meglehetősen aggasztott az egységes piac néhány aspektusa, és kritikusan szemléltem az EU törvényhozását is. Igazából akkor lett egy­értelmű véleményem az Európai Unióról, amikor azt vizsgáltam meg, hogy miként viszonyult az 1990-es években Közép- és Kelet-Európához: vagyis, amikor az EU úgynevezett technikai segítségnyújtási programját tanulmányoztam. Valóban megdöbbentett, amikor leástam a dolgok mélyére, és láttam, hogy mi folyik. Mindig is szerettem megmerítkezni a dolgok empirikus vonásaiban, ha valamit meg akartam érteni. Sajnos sok marxista gondolja úgy, hogy nincs szükség empirikus kutatásokra – ami egyébként teljesen ellentmond Marx gargantuai étvágyának az empirikus vizsgálódásra, amit ő abszolút fontosságúnak érzett az elmélet kialakí­tásában. Ám ha az ember betekintést nyer a részletekbe, akkor gyakran sokkal borzalmasabb dolgokat talál, mint amit korábban feltételezett. Tény, hogy Nyugat-Európa könyörtelen politikát folytatott azért, hogy Kelet-Közép-Európát a nyugat-európai multinacionális cégek számára egyfajta passzív, támogató hátországgá változtassa.

Mondhatjuk azt, hogy mielőtt erre a következtetésre jutott volna, látott valamiféle potenciált az Európai Unióban – amelyet Franciaország és Németország vezetett -, hogy megvédjen és előmozdítson egy európai társadalmi modellt az Egyesült Államok és Nagy-Britannia által követett angolszász modellel szemben?

Igen, bizonyos mértékig. Ám a fő szempont némileg különbözött ettől: nevezetesen, hogy az amerikai eliteket igencsak idegesítette ez a lehetőség. A transzatlanti kapcsolatok feszültségeit sokkal inkább az okozta, amit az Egyesült Államok aggodalmában belelátott a francia-né­met partnerségbe, mint e viszony realitásai. Az Egyesült Államok attól tartott, hogy elveszíti a nagypolitika – nevezetesen a biztonsági politika – feletti ellenőrzést, és a német, illetve a német-francia erőfeszítések oda vezetnek, hogy a szövetségen belül Európának nagyobb beleszó­lása lesz ezekbe a kérdésekbe. Ez igen látványosan felszínre került a Jugoszláviával kapcsolatos amerikai politikában.

Hogyan látja ma az Európai Uniót?

A legfontosabb pont az Európai Unió hayeki hajlama a negatív integ­rációra: az a funkciója, hogy gátat szabjon az egyes államok törekvé­seinek a gazdasági szuverenitásra, arra hogy szabadon eldönthessék, milyen módon akarják megszervezni saját kapitalizmusukat. Ez nem az integrált, föderális jellegű Európa pozitív uniója. A hayeki EU megőrzi a nemzetállamokat, fenntartja ezeket a nemzeti kapitalizmusokat, miköz­ben ezzel párhuzamosan megfosztja őket gazdasági szuverenitásuktól. Természetesen a gazdasági válság következtében a szabad verseny, a privatizáció, az állami segélyek feletti szoros ellenőrzés és a többi efféle dolog immár alig több mint kártyavár: mindez azon alapul, hogy miként működik a brit-amerikai pénzügyi rendszer. Ha nem működik, akkor hiába lapátolják a pénzt garmadával az állami segélyezésbe, a versenyre alapuló politikákat kihajíthatják az ablakon. A monetáris unióra irányuló előkészületek teljesen inadekvátak ennek a válságnak a kezelésében. Kiderül, hogy a bankok valójában előre feltételezik az őket védelmező, az adókat emelő autoritásokat, de ilyenek uniós szinten nem léteznek; vagyis a bankok visszafordulnak a nemzeti szintre. És a válság természetesen a leggyengébb láncszemet erodálja – azt a módot, ahogyan a hidegháborút követően összekapcsolták Európa két felét, és Kelet-Közép-Európát a nyugat-európai kapitalizmus afféle kényelmes segédrendszerévé degradálták.

Lehet az Európai Unióból bármilyen értelemben egyfajta félig független aktor, amely ellensúlyozza az Egyesült Államokat, vagy ez a lehetőség már csupán egy múltbéli árny?

A trend alkalmasint inkább az, hogy a nyugat-európai államok hajlamo­sak szorosabban együttműködni az amerikaiakkal, és nem bocsátkoznak semmiféle „felelőtlen" kapcsolatba Kínával, vagy mondjuk Iránnal. Nem hinném, hogy számításba kellene vennünk egy olyan EU-t, amely autonó­mabb szerepet vív ki magának. És ott van még egy probléma: miközben az Egyesült Államok a hidegháború idején arra törekedett, hogy minél jobban ellenőrzése alatt tarthassa az európai geopolitikai helyzetet, addig párhuzamosan igen komoly pozíciókat engedett át a nyugat-európai álla­moknak a nemzetközi gazdaságpolitika irányításában – a Valutaalapban, a Világbankban és a Világkereskedelmi Szervezetben. Most viszont Ke­let-Ázsia, India és Kína előretörésével egy olyan reform vált szükségessé, amelynek magával kell hoznia a nyugat-európai befolyás és szavazati jogok érezhető megnyirbálását. Ugyanez vonatkozik az ENSZ Biztonsági Tanácsára is. Hogy mi lesz erre az európai reakció? Ha a briteket nézzük, akkor az egyetlen lehetőség feltenni a kérdést: hogyan tudjuk magunkat még hasznosabbá tenni Samu bácsi számára?

Hogyan foglalná össze az Egyesült Államok mai helyzetét?

Ma az a legnagyobb kérdés, hogy az Egyesült Államok képes lesz-e a gyakorlatban visszaszerezni hegemóniáját a nemzetközi gazdaságpo­litika területén. Az Obama-kormányzat intézkedései képesek lesznek-e visszafordítani a gazdasági folyamatokat, és az USA kivezetheti-e a világot a gazdasági válságból, vagy sem? A válasz erre a kérdésre igen fontos lesz az előttünk álló húsz évre nézve. Van egy olyan érzésem, hogy ezek az intézkedések nem fognak működni, mivel olyan hatalmas akadályok tornyosulnak előttük az Egyesült Államokban, ideértve azokat is, amelyeket Obama és Geithner állítottak önmaguk elé. És ha Washing­ton nem lesz képes fordítani az események menetén, akkor a világ többi részének kell kidolgoznia saját válaszait, és ezek magukban foglalhatják az USA számára igen fontos dolgok háttérbe szorítását, amelyek közül nem egy éppúgy kifejezetten fontos lehet Európa számára is. És akkor Washingtonnak valódi stratégiai válsággal kell majd szembesülnie – mit tehet ilyen körülmények között? Ám ez gyakorlati szempontból még a jövő zenéje. Az, hogy az USA elveszíti-e hegemóniáját, nem a mi intellek­tuális erőfeszítéseink függvénye; ez a kérdés a valódi világban fog eldől­ni. Az a kulcskérdés, hogy az amerikai stratégiai elitnek van-e elegendő kapacitása, találékonysága és képzelőereje az alkalmazkodásra? Az a benyomásom, hogy legalábbis a politikai-gazdasági fronton, vélhetőleg nincs. A külpolitika területén a Bush-korszak lezárultával jelentős mértékű változásokat láthattunk. Ennek szükségességéről általános egyetértés uralkodik az elit köreiben, és az Obama-kormányzat ezt képviseli. Ám a legfontosabb neuralgikus pontokon, például hogy van-e joga Amerikának, ahogy ők nevezik, megelőző háborúkat indítani, vagy éppen a nagymére­tű csapatkivonások tekintetében Obama rettenetesen vigyáz arra, hogy belül maradjon a konszenzuson.

Visszatekintve lát-e olyan állandó tematikát, amely meghatározó sze­repet játszik az ön munkásságában?

Ami egyedi vonás a munkámban, az egyfajta „minden lében kanál"-jelleg: interdiszciplinaritás, ha úgy jobban tetszik. Mindig is igyekeztem a politika és a gazdaság határain keresztülvágva elemezni, és történel­mi terminusokban gondolkodni. Hayek azt mondta: ha valaki csupán közgazdász, akkor egyáltalán nem közgazdász, és én ugyanezt tartom a politikáról. Ezek a kategóriák – gazdaság és politika -, amelyeket a hagyományos gondolkodás két teljesen önálló területként kezel, igen összetett formában, teljes mértékben egymásba illeszkednek. A másik dolog, hogy soha nem vettem a bátorságot valamiféle általános elmélet megformálására; ehelyett mindig is valamiféle analitikus hangnemben írtam. Az analitikus munkának szűkek a paraméterei – adott idősza­kokhoz és adott helyekhez kötődik, és nem állít fel korszakokon átívelő igazságokat; és munkáim nagy része a jelennel foglalkozik. Mikor dol­gozom, megpróbálok – ha úgy tetszik – lenézni az empirikus irányába, és feltekinteni a teória felé. De azt is tapasztaltam, hogy az efféle munka közben az ember olyan specifikumokra és dinamikákra bukkanhat a különféle kapcsolatrendszerekben, amelyek sokkal különlegesebbek és egyedibbek, mint gondolta volna. És végül: magamat a skála ellenkező szélére helyezem, mint ahol mondjuk Gerry Cohen: Marx's Theory of History [Marx történelemelmélete] című könyve van, mert nem gondolom, hogy a gazdasági vagy a technológiai determinizmus alkalmas eszköz lehet bárminek a kifejtésére. Ez a gazdasági-technológiai determinizmus, amit én „mechanikus materi­alizmusnak" neveznék, a klasszikus politikai gazdaságtan képviselőinek, Adam Smith-nek és Ricardónak a közelítése. Számomra meglehetősen furcsának tűnik, hogy sok marxista is átvette őket. Maga Marx éppen annak szentelte az életét, amit ő a politikai gazdaságtan kritikájának nevezett – vagyis a mechanikus közelítés elleni harcnak. Azt gondolom, hogy igen hasznos dolog különbséget tenni az általános és az egyedi között: a kapitalizmus ontológiai jelentősége, annak társadalmi struktúrája elengedhetetlen a modern politika és a modern gazdaság megértéséhez. Ám ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy a konfliktusok és változások okainak megtalálása érdekében rögtön azzal kellene kezdeni, hogy az ember a kapitalista gazdaság működését vizsgálja.

Kifejtené ezt egy kicsit bővebben?

Nos, az „ontológiai" alatt egy nagyon egyszerű dolgot értek: az arról szóló elméletet, hogy a világ – a társadalmi világ – miként konstituálódik. A nyugati társadalomtudományok bevett kiindulópontja – amit Weber használt, ám amely ideológiaként már olyannyira magától értetődővé vált, mint a lélegzetvétel – atomisztikus: vagyis hogy a világ alapvetően individuumokból épül fel. Ráadásul ezeket az individuumokat renge­tegféle hajtóerő motiválhatja; Weber azt mondaná, hogy racionális hajtóerők a gazdaság, és nem racionális hajtóerők a politika területén. Ám a marxisták azt a nézetet vallják, hogy vannak olyan fontos ténye­zők, amelyek nem atomisztikusak: az olyan társadalmi struktúrák, mint például a kapitalizmus, amelyek megváltoztatják és meghatározzák a világ mindennapjait. Ha a jelenlegi eseményeket nézzük – mondjuk a nemzetközi politika területén -, fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy milyen ontológiai feltevésekből indulunk ki, és azok milyen hatással vannak elemzésünkre.

Ön írt a nemzetközi politikai-gazdasági viszonyokról, jelentős gondol­kodókról – Schmittről, Kantról, Grotiusról, De Maistre-ről – és politikai szervezetekről, így például az ENSZ-ről. Volt olyan terület, amelyiken szívesebben dolgozott, mint a többin?

Ha a témákat nézzük, akkor nemigen hiszem. Mindig szerettem olyan témák felé fordulni, ahol a konvencionális megközelítések válságát érez­tem, de még senki nem adott egyértelmű választ a problémákra. Ennek következményeként időnként arra jutottam, hogy elsősorban heterodox, nem szükségszerűen marxista munkákra kell alapoznom. Időnként fel kellett használnom heterodox, nem marxista nézeteket, vagy olyanokat, amelyeket szerettem volna, ha szigorúbban marxisták. De az embernek nagyon fontos megőrizni nyitottságát az anyagok iránt.

Miként kapcsolódik a pénzügyi rendszerek elemzésének terén végzett munkája a marxista, illetve a nem marxista gondolkodáshoz?

Ez egy érdekes kérdés. Az 1990-es években rengeteg energia össz­pontosult a körül az elmélet körül, amelyet pénzügyi globalizációnak nevezünk. Ez a hév keresztülvágtatott a teljes politikai spektrumon – számos marxista éppúgy foglalkozott vele, mint a liberálisok vagy kon­zervatívok. Ezekben az elméletekben a klasszikus politikai gazdaságtan mechanikus materializmusa volt a közös pont – vagy ha jobban tetszik, az utilitaristáké -, amiről már beszéltünk korábban: az a gondolat, hogy az események a világgazdaság organikus fejlődésének részét képezik, amely a nemzeti és az ebből következő nemzetközi szintről a pénzügyek területén a globális szint felé halad. Nem helyes azt feltételezni, hogy ez a fejlődés megkerülhető; az embernek egyszerűen alkalmazkodnia kell hozzá, és ezen az alapon tevékenykedni.

Nos, ezt én meglehetős szkepszissel kezelem. Számomra az, amit pénzügyi globalizációnak neveznek, rendkívül kevéssé tűnik intuitívnek, még egy kapitalista logikán belül is. Egy egyszerű példával élve: óriási hullámzások voltak a főbb valuták, a dollár, az euró és a jen egymáshoz viszonyított árfolyamaiban. Ezek a hullámzások abszolút hátrányosak a valutazónákon átívelő nemzetközi befektetések szempontjából: teszem azt egy német, aki a dollárzónába akar beruházni, nem tudja előre meg­ítélni a jövedelmezőséget a következő öt évre, hiszen fogalma sincs róla, hogy a dollár 100 százalékot erősödni, vagy éppen ugyanannyit gyengül­ni fog-e az euróval szemben. Az árfolyamkockázatok privatizációja, amely a „pénzügyi globalizáció" eredménye volt, úgy látszik, hogy visszafejlődés a nemzetközi szintről valamiféle sokkal primitívebb, birodalmi szintre. Ebben a témában igen hasznosnak találtam Susan Strange munkáit, akit afféle progresszív weberiánusnak nevezhetnénk, de más heterodox gondolkodók írásait is. Strange-től rengeteget megértettem a globális monetáris rendszer fontosságából, és annak jelentőségéből, ahogyan az Egyesült Államok lerombolta a Bretton Woods-i építményt. Az én álláspontom szögesen ellentétes a globalizációs elmélet képviselőinek teóriáival. Nem fogadom el, hogy a nemzeti kapitalizmusok túlhaladottá váltak; bármilyen erre utaló elképzelést egész egyszerűen elhibázottnak tekintek. Ugyanezt gondolom persze azokról a nézetekről is, amelyek szerint a nemzeti kapitalizmusok valaha is önellátóak lettek volna. Amióta a britek létrehoztak egy valódi világpiacot a tizennyolcadik század elején, mindig is létezett globális piac. Arra a következtetésre jutottam, hogy a valóságban az, amit az emberek pénzügyi globalizációnak neveznek, csillagos-sávos lobogóba van csomagolva: ez egy amerikai rendszer.

Akkor viszont fel kell tennünk a kérdést, hogy ez miért és hogyan kapcsolódik egyéb dolgokhoz, amit az Egyesült Államokról tudunk? Az 1970-es évek elején, amikor a Bretton Woods-i rendszer széthullott, Mandel hatására úgy gondoltam, hogy ez pusztító csapást mér majd a dollárra és az amerikai dominanciára. Ma pontosan az ellenkezőjét gon­dolom – vagyis hogy mindez megdöbbentő mértékben megerősítette az amerikai dominanciát a kapitalista világ többi része fölött. Robert Wade a London School of Economics-ról jogosan mutat rá, hogy az ilyen témájú írásaim meglehetősen szűklátókörűek. A véleményem egyértelműen megváltozott ezekről a dolgokról azóta, hogy megírtam a The Global Gamble [A globális szerencsejáték] című könyvemet, különösen abban – amint arra a Critical Asian Studies hasábjain néhány éve rámutattam -, hogy alábecsültem, milyen mértékben is alapul a dollár dominanciájának rendszere a kelet-ázsiai együttműködésen. Ez egy példa a korábbi gondolkodási rendszerem szűklátókörűségére. Ám mindez nem jelenti azt, hogy a fő kérdésben sokat változtam volna.

Ön alapvetően marxistának tekinti munkásságát, de miként vélekedik arról a felvetésről, hogy önt leginkább a hatalom, különösen pedig az USA hatalmának kérdései foglalkoztatják; és bizonyos mértékben ezen a prizmán keresztül interpretálja a nemzetközi folyamatokat? Hogyan reagálna arra a véleményre, hogy az ön megközelítésében jókora adag realizmus érezhető?¹

Nos, először is valójában én soha nem állítottam, hogy a munkássá­gomat „alapvetően marxistának" tekintem. Azt igen, hogy a marxizmus inspirálta, és remélem, hogy Marx éleslátása valóban befolyásolta a munkámat. Ám én mindig a legkülönfélébb irányokba kalandoztam el. Másodszor, nagyon érdekelnek a hatalmi viszonyok – nem utolsósorban azért, mert a liberális gondolkodás, néha naiv módon, néha ostobán, olyan általánosan tagadja őket; és ez a liberális gondolkodás hajlamos megszabni a nemzetközi politika kényszerjellegű dimenzióit. De az egyik terület, ahol hivatkozhatom az elméleti hozzájárulásomra, az az amerikai neorealizmussal, és különösképpen Mearsheimerrel szembeni kritikám.² Ennek sarokpontját az amerikai neorealizmus egyik olyan alapvetése képezi, amelyet én egy kapitalista világban teljesen tévesnek tartok: nevezetesen az, hogy a világpolitika centrumában az államok közötti létharc állna – ez egy olyan tétel, amelynek döntő fontossága van az egész neorealista konstrukcióban. Úgy gondolom, hogy ez empirikusan egyáltalán nem igaz a huszadik század fejlett kapitalista államaira. Volt példának okáért egy borzalmasan véres háború a csendes-óceáni térség­ben az Egyesült Államok és Japán között, amely az egyik fél győzelmével végződött. Következésképpen amennyiben az államok valóban a puszta létükért küzdenek, úgy a vesztes országnak el kellett volna tűnnie a Föld színéről. Nos, Japán még mindig ott van a helyén – a dolgok finoman szólva sem eszerint a forgatókönyv szerint történtek. Mondhatnánk, hogy Németország bonyolultabb esett, hiszen kettéosztották. Ez termé­szetesen így van; csakhogy ez a felosztás olyan okokból következett, amelyekről a realistáknak nincs semmiféle mondanivalójuk: vagyis azért, mert a két nagyhatalom eltérő társadalmi rendszereket épített ki. Ám a német kapitalizmus és a német állam – az NSZK – újjáéledt, azt követő­en, hogy a második világháborúban porig rombolták.

Szóval a fejlett kapitalista államok tekintetében egyszerűen nincs sem­mi alapja annak az állításnak, hogy a puszta létezésükért harcolnának. A kapitalizmus kialakulásának és elterjedésének időszakában természe­tesen számos állam eltűnt: Afrika és Amerika szinte összes bennszülött államát lerombolták. Ám ahogy a kapitalizmus világszerte elterjedt és megszilárdult, a jelentősebb hatalmak rossz néven vették, ha valaki bele akart piszkálni az államok földrajzi megoszlásának kialakult leosztásába. Nézzük csak az amerikaiakat Irakban: egyáltalán nem szándékoztak az egész országot felbomlasztani. A kapitalista államok valódi szándéka nem az, hogy más kapitalista államokat elsöpörjenek a Föld színéről; azok belső rezsimjeit kívánják megváltoztatni, és ez ismét olyan dolog, amit a realisták figyelmen kívül hagynak. A kapitalizmus végtelen harcot folytat az értékáramlásokért, és azokért a társadalmi előfeltételekért, amelyek a különféle területeken ennek realizálódását számára biztosítja. Ezért a kapitalista államok igencsak felindulnak azon, ha más kapitalis­ta államok olyan érdekszférákat alakítanak ki, amelyek elvágják őket ezektől az értékáramlásoktól. Vagyis óriási erőfeszítések irányulnak az államok belső rezsimjeinek átalakítására, ami természetesen együtt jár a külső rezsimek átalakításának igényével is. Az ortodox közgazdasági diskurzus egyik elterjedt abszurditása, ahogyan az emberek a piacokról beszélnek: „a piac" ezt csinálja, „a piac" azt csinálja. A piacok olyanok, mint a ruhák – mindenféle formában és méretben rendelkezésre állnak. És hogy milyen az a forma – hogy ki uralja azt a piacot -, az egy rette­netesen fontos politikai kérdés.

Mit gondol a tőke és az államhatalom viszonyáról az Egyesült Államok­ban? Milyen aktorok állnak az egyes állami politikák mögött? Miként tudja az állam meghatározni, hogy milyen politikát is kövessen?

Először is, az Egyesült Államoknak jelenleg rengeteg nehézséggel kell szembesülnie. Már beszéltem a rezsim-formálás fontosságáról, hogy milyen mértékben képesek a vezető államok valóban megoldani más ka­pitalizmusok problémáit, hogy azok valóban prosperálhassanak – ez egy igen fontos kérdés. A hatalom ebben a kontextusban az, hogy mennyire vagyunk képesek fejlődési perspektívát nyújtani másoknak. Úgy látom, hogy Amerika ezen képességeit ma igen nagymértékű kihívások érik.

Az állam és a tőke kapcsolatrendszeréről van szó, ez természetesen igen eltérő jegyeket mutathat a különböző államok esetében. De úgy gondolom, hogy Marx megközelítése még ma is nagy fontossággal bír: az állam, mint egy olyan bizottság, amely igyekszik megérteni saját nemzeti kapitalizmusának problémáit, és megoldást adni azokra. Van egy olyan irányzat, amely feloldaná a tőkésosztály fogalmát, azt állítva, hogy az állam csupán az óriáscégek vezérigazgatóinak kibővített ülése. A magam részéről úgy gondolom, hogy ez tévedés. Néhány vezérigazgató persze politikussá válhat – gondolkodhat szintetizáló, stratégiai szempontok szerint -, mások pedig nem. De miért is kellene egy vezérigazgatónak stratégiai elképzelésekkel rendelkeznie az egész kapitalista osztály számára? Az állami végrehajtók feladata, hogy efféle elképzeléseket alakítsanak ki, és megteremtsék a kapacitást azok végrehajtására. Természetesen az állam eközben párbeszédet folytat más vezetőkkel, akik a tőke területéről jönnek, és kellőképpen aktívak és meggyőzőek. De szükségszerűen van némi távolság és feszültség is a stratégiai látás­módért felelős „bizottság", valamint a különböző cégek – ha úgy tetszik, a magántőkék – vezetői között.

Az Egyesült Államok legfőbb sajátossága, hogy egy igen kifejlett burzsoá demokrácia – egy olyan demokrácia, ahol a vagyon és a tőke hatalma lényegében uralja a politikacsinálás minden egyes mozzanatát. Sőt, mi több: szinte semmi nem akadályozza meg az egyes amerikai kapitalistát abban, hogy befolyás-maffiákat alakítson ki a politika aka­dályozására vagy ellenőrzésére. Ha úgy tetszik, nincs autonóm állami „bizottság". Ez egy anomália – és egyfajta gyengeség: ha Washington stratégiai fordulatokat akar tenni, akkor az egyáltalán nem egyszerű. Ez jól látható napjainkban, amikor az USA valóban rákényszerül, hogy alternatívákat találjon a pénzügyi szektor és az ipari gazdaság közötti kapcsolatokra. Ez annál is inkább nehézségekbe ütközik, mivel az USA történelmileg egy olyan stratégiai víziót határozott meg magának – ka­pacitás-problémáinak átfogó áttekintésére – amelyhez szükség van a Wall Street befektetési bankárainak, valamint a nagy New York-i és washingtoni irodák ügyvédeinek a szakértelmére. Ennek eredménye, hogy a Wall Streetnek óriási politikai befolyása lett Washingtonban, a befektetési szakemberek globális rálátása révén. Ám a washingtoni hatalomba bevackolódva mindegyikük a saját kuckóját is elkezdi csinosítgatni, hiszen éppen ez az amerikai módi. Európában egy másféle, sokkal elitistább közelítés alakult ki: egy mandarinátus, amely legklasszikusabb formájában Nagy-Britanniában és Franciaországban érhető tetten. Ezek a mandarinátusok történelmileg rendelkeztek azzal a kapacitással, hogy az állam előrehaladásába integrálják a stratégiai gondolkodást. A brit esetben ez erős pofonokat kapott Thatcher idején, és azt követően is, amikor a brit politikai rendszert amerikanizálták. Ennek köszönhetően az Államkincstár, hasonlóan a közszolgálat más csúcsszerveihez, szinte minden cselekvőképességét elvesztette. Szóval Nagy-Britanniában sem egy mandarinátus, sem pedig valamiféle fejlett, kifinomult magántőkés csoportosulás nincs, amely képes lenne a tőke igazgatótanácsaként működni.

Hogyan látja a világ alakulásának irányát?

A szovjet blokk összeomlása a világot felforgató esemény volt. Ezzel a kommunizmus egész szimbolikus rendje és diskurzusa felbomlott, és a szocializmus, mint eszmerendszer, elveszítette nemzetközi jelentőségét. Ma már csupán néhány olyan baloldali teoretikus van, aki továbbra is a kapitalista rendszer pozitív baloldali alternatíváját kutatja. Ám a mögöt­tünk álló két évtized nem azt sugallja, hogy az Atlanti világ erőforrásai valódi fejlődési potenciált nyújthatnának a többieknek; a globalizáció nem volt képes erre. Úgy gondolom, hogy új mozgalmak fognak felemelked­ni a világ megváltoztatására, hiszen még számos olyan ellentmondás vár megoldásra, amit Marx annak idején leírt; és ezek újabb és újabb problémákat fognak szülni. Az egyik ezek közül a nyomornegyedek bolygója, amelyről Mike Davis írt: százmilliók tengődnek ezekben a megavárosokban, megfosztva annak lehetőségétől, hogy megfelelő mó­don bekapcsolódjanak a nemzetközi munkamegosztásba, és rettenetes társadalmi és gazdasági lealacsonyodást kell elszenvedniük. A másik a kapitalizmus képtelensége arra, hogy túllépjen a nemzetállami kereteken. Így folyamatosan két pólus között hánykolódik: szabad kereskedelem, amely egyfajta imperializmus, ahol az erősebb uralja a piacot, vagy pro­tekcionizmus, amely egyfajta merkantilizmus, és politikai konfliktusokhoz vezet. Szóval úgy vélem, szükség lesz egy radikális alternatívára.

Vajon ezek a radikális alternatívák a belső értelmiség köreiből jönnek majd, akik a kapitalizmus keretei között igyekeznek mentesek maradni az osztályérdekektől és az osztálylogikától? A történelem igen kevés olyan példával szolgálhat, ahol erre valamiféle óriási társadalmi fenyegetés nélkül sor került volna. A jelenlegi gazdasági válság nem fog radikális alternatívákat életre hívni; ez ma már világos abból, amit az angolszász világban láthatunk. Meglehetősen radikális alternatívák születtek Sztá­lingrád után, az 1940-es években – valódi újragondolása annak, hogy miként kellene a dolgokat átszervezni a nyugati világban. A növekedés és a fejlődés három dicsőséges évtizede bizonyos értelemben addig tartott, ameddig az a gondolat, hogy Nyugat-Európában nem egy szűk burzsoá demokráciát, hanem egy minden osztályra kiterjedő demokráciát kell fenntartani; és ez Északnyugat-Európában többé-kevésbé meg is valósult. Ám amint a Szovjetunió összeomlott, mindez semmivé fosz­lott. Ez igen nagy kár, mivel a nyugat-európai, minden osztályt felölelő szociáldemokrata modell valódi továbblépés volt bármihez képest, amit máshol láthattunk.

Az összes munkáját figyelembe véve, mire, és miért éppen arra a legbüszkébb?

Azt hiszem, a legbüszkébb arra vagyok, hogy – már amennyire tellett tőlem – mindig arra törekedtem, hogy a világ történéseit egy nem pro­vinciális szemszögből értelmezzem. Igyekeztem a dolgokat a világot benépesítő emberek szemével nézni. Ez nem csak a kutatásaimra, de az oktatói tevékenységemre is igaz – úgy gondolom, rettentően fontos a fiatalok szemét rányitni a nacionalista előítéletekre és hazugságokra. Számomra nagy elégtételt jelent, hogy munkám során erre képes voltam. Abban a tekintetben, hogy az embernek muszáj-e valami olyannal előállni az intellektuális porondon, ami átalakítja néhány embernek a világról való gondolatait, én nagyon szerény lennék. De azért azt hiszem, hogy a bal­oldal valamennyit profitálhatott néhány vitából, amelyben én is részt vet­tem. Nem akarom túlértékelni ezeket a vitákat, eltúlozni azt, hogy milyen hatással voltak a világ folyására. De azt hiszem, hogy végül mégiscsak látni fogunk majd egy új mozgalmat a világ megreformálására; és ebben a mozgalomban egészen biztosan fontos szerepet kapnak majd az értel­miségiek is – és remélem, hogy pár írásom végül legalább segíteni fog néhány probléma helyretételében annak az értelmiségi nemzedéknek, amely elképzelésekkel szolgál majd az új mozgalom számára.

 

Eredeti megjelenés: The ways of the world Interview by Mike Newman and Marko Bojcun New Left Review, 59. sz., 2009. szeptember­október.

(Fordította: Konok Péter)

Jegyzetek

1 A kérdés természetesen nem általában a realizmusra, hanem a Kenneth Waltz-féle úgynevezett neorealista vagy strukturális realista iskolára vonatkozik, amely – többek között – a kis és közepes méretű államok eltűnését jósolja. (A ford.)

2 Gowan: A Calculus of Power. New Left Review 16. sz., 2002. július-augusz­tus.

 

Bár a politikai média és különböző érzelmileg túlfűtött érvelések előszere­tettel alkalmaznak összehasonlításokat hazánk gazdaságával és politikai berendezkedésével kapcsolatban, átfogó, bevezető jellegű írásokból vi­szonylag szerény a termés. Andor Lászlónak a Zsigmond Király Főiskola tankönyv-sorozatában a L'Harmattan Kiadónál megjelent összehasonlító gazdaságtan tankönyve – a történeti és gazdasági alapokon nyugvó megközelítésen túl – már ezért is méltánylandó.

A műfaj

A szerző a Bevezetőben rámutat arra, hogy az ismétlődő pénzügyi vál­ságok az elmúlt években felértékelték az intézményközpontú gazdasági analízist – még a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap szakemberei körében is. Ez az összehasonlító gazdaságelemzést kiszabadította ko­rábbi, a kapitalizmus-szocializmus közti ellentétre, illetve a regionális kér­désekre összpontosító jellegéből, és tudatosult, hogy a makroökonómiai ajánlások megfelelő intézmények kifejlesztése nélkül nem válthatják be a hozzájuk főzött reményeket. A tankönyv – szándéka szerint – a szűken vett gazdaságelméleten túl muníciót ad szélesebb értelmiségi polémiák­hoz is, bekapcsolva az átadott ismereteket a napi események értelmezé­sébe (amivel hozzájárulhat a honi viták színvonalának emeléséhez).

A kötet – a tárgy két féléves oktatásához igazodva – kétszer hét fejezet­ből áll. Az első, jobbára történeti megközelítésű részben a szerző korunk kapitalista gazdasági rendszerének kialakulását elemzi, s külön fejezetet szentel a kelet-európai rendszerváltásnak, hogy a mai magyarországi gazdasági rendszert ebben a környezetben helyezhesse el. A második, inkább területi megközelítésű rész a különböző kapitalizmus-modelleket hasonlítja össze, amit elméleti összegzés egészít ki. A fejezeteket rövid, a kulcstémákat felsoroló tartalmi összefoglalás vezeti be, és ismétlő kérdések zárják. Ez utóbbiak nagyban segítik a diák (olvasó) befogadó munkáját. A kérdések többsége didaktikus jellegű, de jó néhány igénye­sen kifejtett válasz túlmutat a tankönyv keretein. A fejezetek végén Andor további magyar nyelvű irodalmat sorol fel, amelyben bő teret kapnak a kritikus és zömében nem a főáramhoz tartozó munkák. A mű a hivatkozott szerzőkről lábjegyzetben rövid életrajzot közöl, s további erényként kell megemlíteni a könyv végén található – magyar és angol nyelvű – alapmű­vek listáján kívül a legfontosabb kifejezések glosszáriumát is, amely igen hasznos segédeszköz a kulcsfogalmak megértéséhez, s így a vizsgára való felkészüléshez.

A tartalom

A könyv első fejezete a gazdasági rendszerek és intézmények alapfogal­maiba vezet be. Erőssége az intézményi-evolucionista közgazdaságtan fókuszba állítása, valamint Geoffrey Hodgson¹ , Thorstein Veblen, John Kenneth Galbraith, Joseph Schumpeter és Douglas North rövid életrajza. Az időbeli stádiumelméletet Andor – találóan – Karl Marx és Walt Whitman Rostow szembeállításával mutatja be, amit elhelyez a modernitás narratívájában is (Göran Therbornnak az Eszmélet 76. számában közölt írása egyik táblázata alapján² ). Ide, az időbeli szakaszoláshoz, talán egy bekezdésben elfért volna Kondratyev hosszúhullám-elmélete is.

A második fejezet először a kapitalizmus kialakulásával foglalkozik. Max Webernek a főáramban is népszerű A protestáns etika és a kapitaliz­mus szelleme c. könyvében kifejtett álláspontján valamint életrajzán kívül, s az előző fejezetben megismert Karl Marx főbb tézisein túl, a világrend­szer iskola alapítója, Immanuel Wallerstein nézeteit és rövid életútját is megtaláljuk. Ezt egészíti ki Eric Hobsbawm „kettős forradalom" elmélete a modern kapitalizmus kialakulásáról. E gondolkodók felvonultatása s általuk a marxista gyökerű megközelítések – sosem explicit formában való – ismertetése jóval a mainstreamen kívülre helyezi a tankönyvet, ami a hazai „klimatikus viszonyok" között – mondjuk így – eléggé szokatlan (bátor?) tettnek számít. A fejezet végén, a gazdasági válságok kapcsán, az állami szerepvállalás kérdése kerül fókuszba, üdítően indítva Adolph Wagnerrel. Az 1929-33-as válságra adott kétféle válasz (a New Deal és a diktatórikus megoldások) szembeállítását Hjalmar Schlacht és Franklin Delano Roosevelt életrajza egészíti ki. Itt sajnos a válság(ok) légüres térbe kerül(nek), s akár az összehasonlító gazdaságtan kritikájaként is megfogalmazhatjuk a történeti dimenzió hiányát. Így ugyanis nem derül(het) ki, hogy a mai válság valójában miben is különbözik a „nagy depressziótól".

A harmadik fejezet a kapitalizmus modellváltását, a szervezett kapi­talizmust taglalja, amit John Maynard Keynes és az állami beavatkozás kérdésköre vezet be, majd a szerző a témát institucionalista megkö­zelítésben ismerteti, Joseph Schumpeter: Kapitalizmus, szocializmus, demokrácia, Friedrich August von Hayek: Út a szolgasághoz és Polányi Károly: A nagy átalakulás c. művén keresztül. A válságprobléma történeti fölvázolásának hiánya miatt Keynes fellépésének oka kevéssé érthető, és így hiányzik a klasszikus egyensúlyelmélettel való integrációja is. Talán célszerűbb lett volna centrum-periféria megközelítésben és a vezető szerepért folytatott harc gyanánt összehasonlításként bemutatni a felzárkózó modelleket az első, majd a második világháborúig, s már itt taglalni a szovjet rendszert.

A negyedik fejezet az angolszász, a rajnai (német) és a japán modellt szembesíti. Az összevetést talán szerencsésebb lett volna a XIX. század közepétől indítani, s utána „ráfutni" a kapitalizmus modellváltására, amit kiegészíthetett volna (legalább) a félperiféria orosz (és kínai) modellje, illetve megemlítésre kerülhetett volna a gyarmati „modell" is.

Ha az időbeli kifejtést követjük, alighanem helyesebb lett volna az ötödik fejezetet (államszocializmus) is integrálni, azaz két részletben elemezni a sztálini és a reformkorszakot, mindkettőt belehelyezve kora nemzetközi összefüggéseibe (pl. gulyáskommunizmus vs. jóléti állam). Ezzel a létező szocializmus kísérlete globális összefüggésbe kerülhetett volna, s nem tűnne mindentől és mindenkitől szeparált/kitaszított „gonosz őrültségnek". A centrum-periféria viszonyban elhelyezett kapitalizmus­változatok fejezetét tehát a válságról és a szovjet kihívásról szóló feje­zet követhette volna, s ezután kerülhetne sor a kapitalizmusnak a fenti szerzőkkel jellemzett modellváltása ismertetésére, egybevetve azt az államszocialista rendszerek reformjaival.

A könyv hatodik fejezete a globális kapitalizmus kialakulásával fog­lalkozik. Szentes Tamás munkáját felhasználva mutatja be a II. világ­háború utáni „három világ" rendszerét – ami tulajdonképpen válasz az előző három fejezet felépítését ért kritikánkra. A szerző a neoliberális fordulatot az 1970-es évek válságához és az arra adott válaszhoz köti. Talán az ok-okozat viszony nagyobb hangsúlyozása és az olajválság/ adósságválság beillesztése erősíthette volna ezt az érvelést. Célszerűbb lenne itt tárgyalni a szovjetrendszer válságát és Kornai mikroökonómiai alapokra épített kritikáját, valamint ide kapcsolódhatna a globalizmus korai kritikája is.

A hetedik fejezet a kelet-európai rendszerváltással foglakozik, vilá­gosan bemutatva a privatizáció típusait és az átmenetet, beleértve a transzformációs válságot is. Talán ennek jellemzőit és társadalmi hatá­sait markánsabban előtérbe lehetett volna állítani. Bár „búvópatakként", viszonyítás gyanánt szerepel a kínai rendszerváltás, e kérdés explicitté tétele jobban szolgálhatta volna a történeti összehasonlítás módszerét. Egy bekezdésben megemlíthető lenne Kuba és Észak-Korea esete is.

Az első rész „történeti" bevezetője után a tankönyv második része régiónként (típusonként) ad áttekintést korunk gazdaságairól, kezdve az amerikai globalizmussal, dialektikusan kiegészítve azt a globális ame­rikanizmussal – pl. mennyiben vagyunk mi, európaiak amerikanizálva? -, s ennek összefüggésébe helyezi el az ún. washingtoni konszenzus kérdését. A történeti fejlődésről nem elfelejtkezve: Joseph Stiglitz néz far­kasszemet Alan Greenspannel. Talán Will Hutton 1995-ös táblázatával az amerikai, a japán és az európai kapitalizmus változatairól már korábban találkozhatott volna az olvasó.

A második fejezet Nyugat Európa mai kapitalizmus-változatait veszi sorra. E fejezethez valószínűleg jobban illeszkedne a kelet-európai ka­pitalizmus variánsait taglaló hatodik fejezet, amit ezen országok közül többnek az Európai Uniós tagsága/tagjelöltsége is indokolna, nem szólva a keleti blokkban eltöltött közös évekről. Az EU-n belüli keleti országok típusainak részletesebb bemutatását az olvasó alighanem szívesen vette volna, s inkább ide illene a Nyugat-Balkán – mint új kategória – taglalása is. Oroszország fejlődéséről kitűnő áttekintést kapunk és ide illeszthetők az utódállamok is. A narancsos forradalmak, a gázviták – geopolitikai összefüggésbe helyezve – megérnének egy külön bekezdést.

A harmadik fejezet Japán és a kis tigrisek felzárkózását állítja közép­pontba, ami sokáig példaképül szolgált hazánkban, mindaddig, amíg az ázsiai pénzügyi válság meg nem tépázta e kedvező képet, amire a szerző külön is kitér. Az India és Kína felemelkedésével foglalkozó (kevésbé összefogott) következő fejezet külön említi a vallások lehetséges szerepét, aminek erőssége mindazonáltal nem az elméleti fejtegetésben, hanem e vallási/filozófiai irányzatok rövid bemutatásában van. Kína és az USA egymásrautaltsága az export és a pénzügyek terén talán szintén megért volna egy bekezdést.

Az ötödik fejezet egyszerre foglalkozik három alulfejlett régióval: Latin­-Amerikával, Afrikával és a Közel-Kelettel. Mivel számunkra elsősorban a latin-amerikai fejlemények szolgálhatnak releváns tanulságokkal, ért­hető, hogy ezek kapnak nagyobb teret, bár a történeti ív végigvezetése – talán terjedelmi korlátok miatt – elmarad. Fekete-Afrika helyzetének rövid taglalásánál a szerző főként a természeti erőforrások visszájára fordult szerepét és az erőszakba torkolló zsákmányszerzést veszi célba. A Közel-Keleten nem talál ilyen kiemelhető motívumot – a fejtegetés azonban túlságosan is elnagyolt. Lehetett volna például Iránban a világi és az iszlám rendszer összehasonlítására vagy az Öböl országainak felemelkedésére fókuszálni, netán a dél-afrikai és az iráni eseményeket összevetni. A téma mindenesetre bővebb kifejtést érdemelne.

A második részt és a tankönyvet elméleti következtetések zárják, az alábbi kérdések mentén: Versenyeznek-e a rendszerek és modellek? Jobb-e valamelyik rendszer a többinél? Van-e köztük konvergencia? Mit tud nyújtani a tudományos összehasonlítás a laikus összehasonlításhoz képest?

A záró fejezet didaktikus, a kérdéseket egyértelműen válaszolja meg. Itt érhető tetten a könyv üzenete is: a politikailag motivált intézményfej­lesztés a „verseny" fontos része, de „a folyamatokat nemcsak a politikai és gazdasági vezetők elgondolásai, hanem az objektív körülmények is mindig befolyásolják." Ha a Közép-Afrikai Köztársaság azt a célt tűzte ki, hogy elérje Burkina Faso szintjét „ez egyrészt elkeseredettségről, de másrészt nagyfokú realizmusról tanúskodott."

A forma

A vizuális típusú olvasókat bizonyára örömmel töltené el összehasonlító táblázatok, grafikonok és idősorok megjelenítése. A könyv bizonyos ér­telemben visszafogott, esetleg „szégyenlős": nem vállalja fel – tán nem is akarhatja felvállalni – a marxista gyökerű és ahhoz közel álló nézetek explicit kifejtését, mint fő vonatkoztatási pontot. Ez éppenséggel tekinthe­tő erénynek is, ha e gondolatok hazai elfogadását/elutasítását tekintjük, mivel ilyen formában információkat közöl, ám mégsem válik céltáblává. Árva László pl. a Polgári Szemlében közölt recenziójában lelkendezik a tankönyv neoliberális paradigmát meghaladó szemléletmódja miatt, és a centrum törekvéseivel szembeni – intézményi alapokon álló – nemzeti ellenállást emeli ki. Elutasítja továbbá a kapitalizmus „uniformizáló" meg­közelítését, változatainak különbségeire helyezve a hangsúlyt – ebben ragadva meg Andor írásának egyik fő erényét.³

A cél (számunkra) a „baloldali radikális" nézetek rehabilitálása lehet­ne, azaz hazai talajon is vitaképessé tételük: értelmes vita, erőszakos ledorongolásba ütközés helyett. Így valószínűleg meg kell találni a meg­felelő egyensúlyt a „radikalizmus" és a „marketing" között, mintegy újra alkalmazva a nyolcvanas évek öncenzúráját. Ez pedig inkább korunk fő jellemzője, nem pedig a szerzőé.

Jegyzetek

1 Lásd: „Hodgson és az intézményi közgazdaságtan. Carlos Mallorquín interjú­ja ", Eszmélet 74. sz. (2007. nyár), 76.

2 Göran Therborn: „A dialektika után. Radikális társadalomelmélet a posztkom­munista világban ", Eszmélet 76. sz. (2007. tél), 5.

3 Árva László: „Összehasonlító gazdaságtan: leckék és tanulságok ", Polgári Szemle, 2008. december, 4. évfolyam 5. sz.

A könyvbemutató befejeztével, belelapozva új könyvébe, megkérdez­tem Szentes Tamást: tudja-e, hogy a Szociális Világfórum mozgalom szellemi irányát fejtette ki e művében – tudományos színvonalon? Rémlett neki, de nem igazán ismerte ezt a globális civil szerveződést, annak ellenére, hogy évtizedekig volt „műhelytársai", Samir Amin és Immanuel Wallerstein, nevüket és szellemiségüket adták ehhez az „alterglobalizációs" mozgalomhoz. Elolvasván a könyvét rájöttem: Szen­tes Tamás nagyon is tisztában van a civilek, civil mozgalmak szerepével, fontos helyet szánna nekik egy új demokratikus világrendben. De ne vágjunk a gondolatok sorrendisége elé! Fontos írás Szentes új könyve. Több irányból bemutatja a globális kapitalizmus jelenlegi rendszerének fenntarthatatlanságát, legalábbis megreformálásának szükségességét. Ha jelen recenziónk olvasója nem is veszi később kézbe a könyvet (bár erre biztatunk mindenkit), tartalmáról viszonylag részletesen, elég sok idézettel igyekszünk tájékoztatni.

A bevezetőben a szerző tömör megfogalmazásban megelőlegezi a mű szellemiségét: „Nemcsak a válságkezelés költségvetési, fiskális szemléletét… , vagy a nemzetgazdasági problémák vállalatgazdasági megközelítését hibáztatom, hanem általában az ökonomista látásmódot is, amely figyelmen kívül hagyja a társadalmi összefüggéseket, az eltorzult fogyasztói kultúrát, a hivalkodási hajlam szerepét és az erkölcsi magatar­tás torzulásait, és különösen elítélem az ultraliberális nézőpontot, amely – ellentétben a liberális eszme megalkotóiéval – merőben, sőt olykor gát­lástalanul antiszociális a válságkezelést és reformokat illetően" (8. o.).

S még egy fontos, a szerző rendszerkritikus szemléletét tükröző idé­zet álljon itt elöljáróban a válság jellegéről: „Az is nyilvánvaló, hogy a tágabb értelemben vett globális válság kialakulása és elmélyülése nem független a kapitalizmusnak nevezett rendszer működésétől, nagyon is összefügg (Szelényi Iván kifejezésével élve) a globális finánckapitalizmus válságával" (18. o.). A rendszerkritika azonban korántsem olyan radikális, mint e kiemelt mondat tartalmából adódhatna. Szentes végül is bízik a kapitalizmus globális rendjének megreformálhatóságában (ez abból is látható, hogy a finánckapitalizmus kifejezés kapcsán éppen a szocialista-szociáldemokrata szemléletű Szelényire hivatkozik).

Leegyszerűsítő nézetek

A mű első fejezete a válság magyarázata szempontjából elégtelen né­zeteket helyezi górcső alá. A legélesebb kritikát a neoliberalizmus kapja, mivel „a költségvetési válságot lehet ugyan megszorító intézkedésekkel kezelni (más, persze nem kevésbé fontos kérdés, hogy kinek a kárára), de a gazdaság egészét sújtó válságból még soha és sehol nem sikerült így kijutni" (29. o., kiemelés az eredetiben). Ezt nyilván a „tiszta" elmé­letre, valamint a gyengébben fejlett országoktól az elvek szellemében elvárt gazdaságpolitikára érti, hiszen a fejlett országok maguk – micsoda képmutatás -, masszív gazdaságösztönző politikát folytatnak. Szentes szerint a neoliberalizmus nem tárja fel a korábbi válságok tapasztalatait; nem a valóságnak megfelelően, a szereplők aszimmetrikus kölcsönös függőségében (interdependenciájában), hanem vállalati (mikrogazdasági) szemléletben láttatja a világot; nem veszi figyelembe a korábbi elméletek igazságait (itt Marxot és Keynest említi, hozzátéve, hogy előbbit nem is oktatják az egyetemeken); farizeus, mert miközben „esélyegyenlő­ségről" prédikál, hallgat a hatalmas és növekvő belső és nemzetközi jövedelmi különbségekről, és továbbra is idejét múltnak tartja a jóléti rendszereket. A neoliberalizmus szerinte ideologikus és apologetikus, a fejlett országok egyoldalú érdekeit fejezi ki. Hamis a szerző szerint a piacgazdaság és a politikai demokrácia leegyszerűsítő azonosítása is, utóbbi ugyanis – John K. Galbraith szavaival élve -, éppen a tőke által uralt piac társadalmi következményeivel szemben fellépő „ellensúlyozó erő". Ugyanakkor erős és együttes kritikát kapnak a populista, nacionalis­ta és ultrabaloldali nézetek is, melyeknek képviselői – szerinte egyaránt – egyoldalúan a tőkés világrendet, a „multikat", a nemzetközi finánctőkét okolják, és felmentik a felelősség alól a helyi gazdasági és politikai elitet, a kormányzatot (21. o.).

A legélesebb kritikával, szenvedélyesen bírálja a „főáramú" neoliberá­lis felfogást egyoldalúan és elfogultan tartalmazó egyetemi tankönyvek hegemóniáját. Ezek a legtöbb esetben az amerikai standard oktatási anyagok fordításai. Az Eszmélet olvasói számára fontos kiemelni, hogy Szentes többek között azt kifogásolja, miszerint e tankönyvekben alig esik szó a profitrátáról, a munkatermelékenységről, szóba sem kerül a munkaérték elmélet (tehát az, hogy az élő emberi munka az egyetlen, amely képes társadalmi értéket alkotni).

Történeti és elméleti előzmények

A válságok történetét és a válságelméleteket tárgyalja a második fejezet. Szentes az 1973-ban kirobbant válságot tekinti az elsőnek, mely a világ­gazdaság, mint teljesen organikus rendszer strukturális és institucionális krízise volt.¹ Az 1973-as válság azonban nem oldotta meg a nemzetközi munkamegosztás egyenlőtlen rendjével kapcsolatos alapvető szektorális aránytalanságokat, sőt, növelte azokat. A fejlett országok csak a gyen­gébbek rovására, továbbá a „jóléti állam" szociális kiadásainak lefaragá­sával, valamint intézményi változtatásokkal tudtak látszólag kilábalni a krízisből, de tulajdonképpen – itt Immanuel Wallersteinre hivatkozik – egy több évtizedre elhúzódó válság vette kezdetét.²

Ebben a fejezetben Szentes Tamás – mint mindig -, az elméleti interp­retációk viszonylag széles körét ismerteti, adott esetben a korábbi válság-és cikluselméleteket. Részletesebben azonban csak Marx, Keynes és a neoliberálisok nézeteit taglalja.³

Marx tanai közül először – jogosan – kiemeli az áru kettős jellegét (érték és használati érték), mely a válság elvont lehetőségét hordozza magában. A termelési (tulajdoni) viszonyok, az értéktörvény, a szerves összetétel elméletének bemutatása, valamint a pénz funkcióinak felem­lítése alapján jut el a válságokig, mögöttük a felesleges tőkék megje­lenéséig, a ma oly jellemző hitelválságig, majd a túltermelési válságig, mely a profithajsza terméke, továbbá a válság egyéb megnyilvánulási formáiig (keresletkorlát, likviditási válság, aránytalanságok). Talán csak a profitráta süllyedő tendenciájának és a ciklikus fejlődésnek kapcsolatát nem vizsgálja Szentes Tamás a Marx-interpretációjában. Ugyanakkor azt részletesen bemutatja, hogy a marxi értéktörvény (és a nyers erőszak) hogyan vezet az „egyéni" munkamennyiségek nemzetek közötti egyen­lőtlen cseréjéhez.

Marxot kiváló diagnosztának tartja, de azt állítja, hogy teoretikus és politikai énje között jelentős logikai ellentmondás feszül. Egyrészt alkal­mazható szempontokat, módszereket adott az egyensúlytalanságok, a társadalmi, illetve a nemzetközi egyenlőtlenségek, a strukturálisan egyenlőtlen társadalmi viszonyok, az aszimmetrikus függőség tekinteté­ben. Másrészt azonban az áru, a pénz és a tőke fétise ellen érvelve egy piacot kiiktató, központi elosztást megvalósító gazdasági rendszert vázol fel. Ezért Marx elutasítja a reformizmust, de eközben – mondja Szentes -, megfeledkezik az ellensúlyozó erőkről, amelyek megváltoztatták a ka­pitalizmus arculatát a fejlett országokban (83-84. o.). Szentes tehát hisz a kapitalizmus megreformálhatóságában. Az előbbi érvelésnél azonban szerintem ő is megfeledkezik valamiről, amit – már szó volt róla – másutt maga is hangsúlyoz: egyrészt a jóléti államot a globális kapitalizmus ré­szét képező gyengén fejlett országok kizsákmányolása tette és részben teszi lehetővé, másrészt pedig (a tőkeértékesülés biztosítása érdekében és kényszere alatt, továbbá a munkaerő világméretű versenyeztetése mi­att) a hetvenes évek óta folyik a jóléti rendszerek gyengítése, lebontása a fejlett centrumokban.

John Maynard Keynes elsősorban az 1929-ben kirobbant válság nyo­mán vizsgálta a krízishez vezető ciklikus folyamatokat: a spekulációs célból el nem költött pénzvagyon képződését, mely miatt elmarad a „piaci hatékony kereslet"; a túlzott megtakarítási hajlamot, ami miatt gazdaságot fékező „keresletkorlát" lép fel. A tőke (határ)hatékonysága már csak a várakozások (hangulat), a spekuláció miatt is változó, ez hullámzásokat gerjeszt a nemzeti jövedelemben, a termelésben, a foglalkoztatottságban. Keynes hitt a válságok elkerülhetőségében, mégpedig a „keresletkorlát" áttörésével. Szerinte a keresletélénkítés piackonform állami eszközei (főleg a költségvetési keresletélénkítés és részben monetáris ösztönző politika) révén multiplikátorhatás érvényesülhet, helyreállhat a keres­let-kínálat egyensúlya (bár ez részben a munkabérek rugalmatlansága miatt elhúzódó folyamat lehet), továbbá hamarosan a költségvetés egyensúlyi helyzete is, a pótlólagos jövedelemtermelésből származó adóbevétel révén.⁴ A jelenlegi globális válság kezelésének megítélése szempontjából igen fontos megállapítást tesz Szentes Tamás: a keynesi gondolatok alapján bizonyítható, hogy mivel a szegények jövedelmük nagyobb hányadát költik el, „az egyenlőtlen jövedelem-eloszlás, illetve a jövedelmeknek a gazdagok javára történő újraelosztása – legalábbis a gazdaság tökéletlen egyensúlyának állapotában – nem kedvez, hanem egyenesen káros a gazdaságnak" (93. o.).

Fontos a keynesi koncepcióban, hogy – a marxihoz hasonlóan – a nemzetközi gazdasági kapcsolatokra is vonatkoztatható. Egyes or­szágok nemzeti jövedelmének ciklikus módosulásai hatással vannak más országok külkereskedelmére, a kereskedelmi (üzleti) ciklus pedig világgazdasági láncreakcióként érvényesül, periodikus fluktuációt okoz. Mindezt fokozza a pénzeszközök nemzetközi áramlása és a spekuláció, a valutaárfolyamok mozgása, a kamatkülönbségek pedig erősítik a tőke­mozgásokat, esetenként tőkemeneküléshez vezetnek.

A postkeynesiánusok szerint a világgazdaság szerkezetében megmu­tatkozó növekvő egyensúlyhiány elsősorban a gazdaságilag függő, gyen­gén fejlett országok torz és elvetélt fejlődéséből adódik. Ebből következik a postkeynesiánus irányzat koncepciója a gazdasági világrend reformista megváltoztatásának szükségességéről, s ez sok tekintetben egybecseng a neomarxizmus és az „újbaloldali"iskola nézeteivel – emeli ki Szentes (98. o.). Hozzátehetjük: éppen ezen szellemi irányzatok koalíciója a re­cenziónk legelején említett, több tízezres regionális fórumokat, százezres felvonulásokat szervező Szociális Világfórum (SZVF) mozgalom, azzal a kiegészítéssel, hogy a minden jelző nélküli marxisták is jelen vannak benne. A közös platform pedig valóban a fennálló globális világrend re­formja a közösségi-többségi és az ökológiai érdekek érvényesülésének fokozatos erősítésével, a tőkeérdek korlátozásával és háttérbe szorítá­sával, távlatosan pedig egy közösségi(bb) társadalom megteremtése.

A neoliberális monetarista iskola szerint a válság a pénzügyi egyensúly megbomlásának terméke. Tulajdonképpen csak a pénzkínálat és a pénz­kereslet egyensúlyát megbontó keynesi politikától óvják a gazdaságot, mert ennek hiányában szerintük a szabadpiaci mechanizmusok rövid időn belül megszüntetik a reálgazdasági zavarokat (102. o.). A megfe­lelően lassan bővülő, a gazdasági növekedéshez igazított pénzmennyi­ség az értékpapírok, a gazdaság felé tereli a keresletet, ezzel jótékony húzó (multiplikátor) hatást eredményez. A neoliberális nézet szerint az országok megfelelő monetarista politikájával elkerülhetők a világgazda­sági válságok. A hirtelen növelt pénzmennyiség azonban kiáramlik az országból és rontja nemzetközi fizetési helyzetét, a pótlólagos pénzhez jutó országokban pedig inflációs hatású. A válság tehát ebben az esetben a külgazdasági egyensúly felbomlásához köthető.

A gazdasági egyensúly megbomlásának esetére az eladósodott fejlődő és közepesen fejlett országok számára az IMF „feltételességeket", stabi­lizációs programokat ír elő. Ezek, továbbá az IMF, a Világbank és az USA kormányának gazdaságfilozófiáját tartalmazó ún. „washingtoni konszen­zus" egyaránt (lényegében, de nem pontosan) a neoliberális monetarista elméleti irányzatot testesíti meg. E feltételességek, stabilizációs progra­mok és elvek, súlyos társadalmi következményeket okozó megszorító gazdaságpolitikai koncepciók megvalósításához vezetnek. Szentes Tamás ennek kapcsán – mint már több korábbi publikációjában -, arra hívja fel a figyelmet, hogy a neoliberalizmusnak más vonatkozásban hivatkozásul szolgáló klasszikus gazdasági liberalizmus meghatározó jelentőségű képviselői (Smith, Ricardo, Malthus, Mill, Marshall) fontosnak tartották a társadalom tagjainak védelmét. Az Adam Smithtől idézett gondolat szerint pl. „A természetes szabadságnak néhány egyén részéről történő olyan alkalmazását, amely veszélyezteti az egész társadalom biztonságát, minden kormányzat törvényeinek korlátoznia kell" (107. o.). Marshall szerint „az államra szükség van azért, hogy nagyvonalúan, sőt bőkezűen hozzájáruljon annak a szegényebb munkásosztálynak a jólétéhez, amelyik nem tudja magát könnyen ellátni" (109. o.). Van mit tanulni a liberalizmus igazi nagyjaitól – teszi hozzá Szentes.

Válságokozó egyensúlytalanságok

Szentes szerint a globális válság fő oka a partnerek közötti egyenlőtlen viszony, az aszimmetrikus interdependencia, ez okozza a világgazdasági egyensúlytalanságokat. Ezeket a kölcsönös, de ugyanakkor egyenlőtlen függőségi viszonyokat tárgyalja a kötet harmadik fejezete. 1. Nagyon fontosnak tartom, hogy első helyen a nemzetközi tulajdonviszonyok aszimmetriáját és az ebből adódó jövedelem-realizálást, jövedelem-lecsapolást említi. A marxi alaptétel, a tulajdonviszonyok/társadalmi viszonyok nemzetközi kiterjesztésének gondolata sohasem volt távol Szentes Tamástól, de azt hiszem, hogy utoljára a polgári és „újbaloldali" nézetekről 1980-ban megjelent könyvében foglalkozott ezzel ilyen kiemel­ten. Ugyanakkor Szentes a mai szemléletének megfelelően megszorítást tesz: szerinte „a megoldás reális és előrevivő útja nem a nacionalizálás politikája (még kevésbé a kártalanítás nélküli államosításé), hanem a szó­ban forgó kölcsönös függőségi viszony minél szimmetrikusabbá tétele" (114. o., kiemelés az eredetiben). Hozzáteszi: tisztában van vele, hogy a tárgyalási erőpozíciók miatt az aszimmetriák csak részben és hosszabb távon oldhatók fel. Könyvének egy későbbi elemzésében azt is elismeri, hogy míg pl. az UNCTAD szerint a következetes liberalizációnak „elvileg" konvergenciát kellene eredményeznie, a gyakorlatban a liberalizációnak nem volt a termelékenységi színvonalakat közelítő hatása. Ennek elle­nére hangoztatja: a szabadkereskedelemnek és a „termelési tényezők" szabad áramlásának nincs alternatívája. Nem mindegy azonban, hogy hol, mikor és milyen feltételek között kerül sor a liberalizálásra (164. o.). 2. Az egyenlőtlen viszonyok további elemei a nemzetközi kereskedelem és a nemzetközi munkamegosztás aszimmetriái (ezek földrajzi és áruszer­kezete, a gyengén fejlettek számára hosszú távon romló árviszonyok, monopolárak). 3. Az adós-hitelezői viszony és az egyéb pénzügyi függő­ség súlyos egyenlőtlenségei, az ezekből adódó hierarchikus rend. 4. A technikai függőség, az ebben a szférában alkalmazott monopolisztikus árak, az agyelszívás [brain drain] súlyos tehertételei, stb. A megoldás a méltányos áron és megkötöttségek nélküli hozzáférés lenne a technikai tudáshoz, de az utóbbi években – mondja Szentes – e téren a monopo­lista helyzet erősödött. Kiemelendő, a szakirodalomban másutt még nem látott, fontos, újszerű megállapítást tesz, mely szerint a gyors technikai fejlődés miatt csökkenőben van a gyengén fejlett országok bérelőnyben rejlő versenyképessége. A technikai forradalom új hulláma megakaszthat­ja a transznacionális cégek korábbi iparkitelepítési gyakorlatát (128-129. o.).⁵ A munkaerő-áramlás aszimmetrikus szerkezete: mindenek előtt az olcsó munkaerőt jelentő vendégmunkás rendszer és a már említett brain drain, valamint a gyengén fejlett országokba érkező tanácsadók (ami nem biztos, hogy az adott fejlődő ország érdekeit érvényesíti).⁶ Az információk áramlásának egyenlőtlenségei.

A szerző itt is hangsúlyozza: mindezen aszimmetriák esetében nem az elzárkózás, a külgazdasági kapcsolatok szűkítése a megoldás, ha­nem a kölcsönös függőségek egyenlőbbé tétele a relációs szerkezet, az árustruktúra, stb. megváltoztatásával. Hangsúlyozza: az ilyen irányú változások végül is csak úgy valósíthatók meg, ha a nemzetközi fejlő­dési szakadék csökken, ha az elmaradott országok felzárkóznak vagy közelednek a fejlett országokhoz (az anyagi, oktatási és egészségügyi létfeltételeket, a művelődési lehetőséget tekintve). Ennek végrehajtása azonban „egy a világtársadalom egészének jólétéért felelős »világállam« kialakulása nélkül szinte elképzelhetetlen" (139. o., kiemelés tőlem – F. P.). Egy gondolatra itt is fel kell hívni az olvasó figyelmét. Szentes azt fejti ki többek között, hogy a transznacionális társaságok világméretű tevékenységének, a vertikális „értékláncban" játszott hatalmának, profit­érdekei érvényesítésének, nem csupán a fejlődő országokra nézve van több vonatkozásban negatív következménye, hanem a fejlett piacgaz­daságú országokban is dezintegráló hatású, mind gazdaságilag, mind társadalmilag (144. o.).

Itt foglakozik a szerző magával a globalizációval, annak értelmezé­sével és hatásaival. Több nézet felemlítése után megállapítja, hogy „a gazdasági értelemben vett globalizáció voltaképpen nem más, mint a világgazdaság mind több, sőt egyre inkább valamennyi országra kiterjedő és szerves rendszerré formálódásának a folyamata…, másfelől [ezen országok] közötti… aszimmetrikus interdependenciáknak az elmélyülése, intenzitásának fokozódása". Több résztényező elemzése után pedig megállapítja: „Mindez azt jelenti, hogy gazdasági folyamatok és egyszersmind gazdasági viszonyok válnak mindinkább transznaci­onális, globális jellegűvé" (153. o., kiemelések az eredetiben). Külön is hangsúlyozza a világgazdaságnak a mind több országra kiterjedő horizontális tágulását és a „szerves rendszer" – részben a nemzetközi tulajdonviszonyok(!) – vertikális mélyülését. Recenzensként azt kell megállapítanom, hogy ez a definíció a baloldali szellemi áramlatok egész sora számára elfogadható, támogatható.

A harmadik fejezet végén a globalizációs folyamat felgyorsulásának tényezőit elemzi (kommunikációs és információs technológia rohamos fejlődése; transznacionális társaságok tevékenysége; a „szocialista" rendszerek bukása és általában a korábban elszigetelődő országok nyitása; a liberális gazdaságpolitika; a nemzetközi pénzpiacok fokozódó összefonódása). Végül azt is hangsúlyozza, hogy az utóbbi években a pénzpiaci liberalizáció került előtérbe a technikai fejlődés és a tőkebe­ruházások, a reálgazdaság kárára, ami miatt a globalizációnak inkább a kedvezőtlen hatásai erősödtek fel (169. o.).

A megoldás feltételei

A mű negyedik, záró fejezete a jelenlegi globális válság kezelésének lehetőségeit tárgyalja. Abból a nagyon kritikus álláspontból indul ki, hogy „a gazdasági fejlődés eddigi útja, a fejlett országok által bejárt és másoknak mintául szolgáló modell is válságát éli, fenntarthatatlanná és követhetetlenné vált; sőt, az egész emberi társadalom és annak egyre torzultabb kultúrája, életvitele, szemléletmódja, magatartása és erkölcse is válságban van" (171. o., kiemelések az eredetiben). A gazdasági ok konkrétabban a következő: „A jelenlegi általános gazdasági világvál­ság mélyebb okai és megismétlődésének feltételei nagyrészt a piac működésének, törvényei érvényesülésének túlzott… kiterjedésében és általában a pénzpiaci folyamatoknak a gazdasági reálfolyamataihoz képest bekövetkezett túlburjánzásában… lelhetők fel" (224. o., kieme­lések az eredetiben). Ma hamis célok vezérlik a globális folyamatokat. A versenyképességet pl. csak szűk gazdasági értelemben fogják fel, a társadalmi haladás, a jólét és a fenntarthatóság, köztük az ökológiai fenntarthatóság értékei elvesznek. Az erőszak, az erkölcstelenség és a felelőtlen individualizmus kultusza érvényesül. A terrorizmusnak is a társadalmi és nemzetközi egyenlőtlenségek elmélyülése a táptalaja.

A kiút csak akkor lehet sikeres – mondja Szentes -, ha a mélyebb gazdasági és morális okok kezelésére is sor kerül.

Ami a változás eszmeiségét illeti, Szentes érvelése meglehetősen szo­katlan, egyensúlyozó, konfliktuskerülő: szerinte minden szellemi irány­zatból meríteni kell. Pl. azt mondja, hogy ha csalódtunk is ultraliberális politikusokban, még nem kell csalódnunk a liberalizmus eszméjében. Ugyanilyen ellentétpárokat képezve, hasonlót mond a diktatúráról és a szocializmusról („azért még nem kell csalódnunk a szocializmus esz­méjében"), a polgárosodási törekvésekről, a nacionalizmusról, illetve a hazafiságról, az istenhitről (191. o.).

A konkrét kilábalást illetően – mondja a szerző -, nemzeti szintű meg­oldás nincs. Valamiféle nemzeti alkalmazkodás a globális folyamatokhoz elkerülhetetlen, de az alkalmazkodásnak a fenntarthatóságot és a helyi sajátosságokat is figyelembe kell vennie. „Fájdalomcsillapító" és az új lehetőségekre felkészítő lépésekre egyaránt szükség van. A társadalom dezintegrációját, kettészakadását, továbbá a korrupciót és a feketegaz­daságot is csökkenteni szükséges.

A nemzetközi, globális válaszok vonatkozásában Szentes nagy ívű vízi­ókkal él. A válságból való kilábalás, a globális problémák, a világfejlődés fenntarthatósága „globális hatáskörrel rendelkező és a világtársadalom egészének arányos és demokratikus képviseletére épülő intézményeket kívánna. Ugyanígy szükség lenne egyfajta globális kormányzásra is az egyenlőtlen helyzetű és tárgyalási pozíciójú, eltérő érdekeltségű »nemzeti« kormányzatok elégtelen… egyezkedései helyett" (205. o.). Az új világrend biztosítaná a jövedelmek rendszeres és megfelelő nemzetközi újraelosztását; a fejlődést minden nép és minden ember számára; az arányos és demokratikus képviseletet; a fegyveres erőszak kiiktatását; az emberi jogok valódi érvényesülését; a munkaerő világpiacának in­tegrálását, vagyis az azonos munkaerő-kategóriák bérszínvonalának nemzetközi kiegyenlítődését; a tolerancia szellemének elterjesztését; az ökológiai egyensúly helyreállítását; az általános takarékosságot és az emberi szükségletekre orientált fejlesztési politikát; az oktatás, a nevelés, és a szórakozás erkölcsös szellemiségének kibontakozását; a világméretű jóléti rendszert.5

Szentes Tamás szerint egy a kapitalizmustól és a szocializmustól különböző, „valamilyen »harmadik rendszer« jelentheti az alternatívát, amelyben nem a piac, nem is az állam, hanem a mindkettőt ellenőrzése alatt tartó civil társadalom globális rendszere jön létre" (210-211. o.). Ezután azonnal szűkíti a perspektívát: azt írja, hogy a távoli jövőre vo­natkozó koncepció helyett „helyesebb és időszerűbb azon az úton keresni (legalábbis egyelőre) az alternatívát, amely a jelenlegi rendszernek csak a megreformálását kívánja", s ez lényegében a második világháború után létrejött szociális piacgazdaság és jóléti rendszer világméretű megismét­lése és kiterjesztése lenne (uo., kiemelések az eredetiben).

A hetvenes évek elején – az olaj- és nyersanyag-árrobbanás után – vetődött fel először az Új Nemzetközi Gazdasági Rend szükségessége. Szentes Tamás akkor is e koncepció lelkes támogatója volt, nemzetközi fórumokon maga is hozzájárult formálásához. A nemzetközi reális erő­viszonyok azonban nem kedveztek a megvalósításának,6 pár év alatt lényegében lekerült a napirendről. Vajon most hol van az az erő, amely kikényszerítheti az új világrendet? Megítélésem szerint az állami men­tőcsomagok révén egyelőre nőttön nő a transznacionális társaságok tulajdoni hegemóniája és érdekérvényesítő képessége, az ellenerő pedig igen gyenge. A felemelkedő országok, köztük Kína reális ereje és érdek­érvényesítő képessége egyelőre aligha elegendő, a munkásmozgalom halovány. Megítélésem szerint legfeljebb egy a '29-33-ashoz hasonlóan pusztító globális válság, azaz a korábbi világrend még nyilvánvalóbb teljes válsága és egyben a transznacionális tőke, a túlhatalmú finánctő­ke erejének megtörése vethetné csak fel komolyabban egy globálisan keynesi alapú világrend lehetőségét. (Még nem lehet teljesen kizárni, hogy a jelenlegi globális válság esetleges második hulláma ilyen pusztító­nak bizonyul.) Az azonban már egészen más világhelyzet lenne, melyen belül a társadalmi erők, köztük a dolgozó osztályok és az elmaradott országok határozottabban megfogalmaznák és érvényesíteni próbál­nák érdekeiket. Az uralkodó körök ebben az esetben talán több helyen a szélsőjobboldali megoldásokhoz nyúlnának (ennek előjelei a mi kis magyar válságunkban is megmutatkoznak). A másik perspektíva szerint a tömegek kiterjedt világméretű elégedetlensége esetleg túllendítheti a gondolkodást és a fejlődést (a globális jóléti kapitalizmus és a szélsőjobb­oldali megoldások helyett) egy megújult közösségi formáció felé.

Jegyzetek

1 A marxista hagyomány már az 1848-as válságot is a kapitalizmus, mint szerves egész – az akkori terminológiával élve: a világpiac – dekonjunktúrájaként értel­mezte. A válság egységesedése pedig e nézet szerint – a sok közbülső recesszió után – az 1929-33-as nagy krízisben teljesedett ki.

2 Magam már egy évtizeddel ezelőtt is a válsághoz vezető folyamatok (pl. tőke túlfelhalmozása, felesleges kapacitások, pénzügyi luftballon) és az aránytalan­ságok (pl. fizetési mérlegekben, állami költségvetésekben) egyre hatalmasabb és ezért belátható időn belül szétrobbanó, mély válságot okozó „hólabdájának" görgetéseként értelmeztem a hetvenes évektől eltelt évtizedek világgazdasági folyamatait (F. P.).

3 Előbbi kapcsán többször is szükségét érzi hangsúlyozni, hogy Marx kapitaliz­muskritikai és válságelméleti tanainak semmi köze sincs a létezett szocializmus diktatórikus jellegéhez, Lenin tanaihoz, stb. Krausz Tamás legutóbbi könyve azonban számunkra megerősíti, hogy nagyon is a valóság kihívásai és kénysze­rei alakították a '17-es forradalmat, s Lenin gyakorlati politika lépéseit, továbbá elméleti műveinek lényegi tartalmát, s ezek alapjában véve nem ellentétesek a marxi tételekkel. Persze a létezett „szocializmus" (valójában átmeneti társadalom) története tele volt ellentmondásokkal, de a társadalmi emancipáció folyamatának nagy sikereivel is.

4 Keynes szerint a kereslet és kínálat egyensúlya megvalósulhat anélkül is, hogy a „munkapiacon" egyensúly lenne, tehát munkanélküliség mellett is. Ezt nevezi „tökéletlen" egyensúlynak.

5 Az ATTAC Magyarország tudományos tanácsa által alkotott, egyben az Magyar Egyesült Baloldal mozgalom programját képező 90 fokos fordulat c. anyag sok hasonló humánus gondolatot tartalmaz.

6 Akkoriban többen is utaltak/utaltunk erre a nemzetközi és a hazai szakiroda­lomban.

„meglepődni nem filozofikus dolog" (Walter Benjamin)

 

„Véleményem szerint Almási Miklós könyve rossz könyv, még akkor is, ha az eladási statisztikák esetleg mást mutatnak (erről nincs ismeretem). Nem azért, mert… nem ad választ a címben feltett kérdésre, nevezete­sen hová is tűnt az a rengeteg pénz, hanem azért, mert gyenge szakmai alapokon nyugszik, tele van pontatlansággal, vitatható megállapítással. Felszínes, így sokak számára könnyen felfogható magyarázatot ad a válságról, ezáltal megtéveszti és félrevezeti a téma iránt érdeklődő laikus közvéleményt." Az idézet egy szakközgazdásztól származik, és jól mutatja a szakközgazdaságtan tipikus – belső horizontú – szemlé­letmódját.

Ezek szerint a szerző félrevezeti az olvasót, mert vitathatóan használ egyes szakmai kategóriákat és szaktudományosan (közgazdaságtanilag) nem egzakt.

Idézek egy másik véleményből is: „Egy helyen Almási Miklós visszalép a pénzügyi válság mögé… , és a globalizációt (pontosabban annak új korszakát) teszi meg a válság általános okává. Ebben én nem vagyok biztos; szerintem a globalizáció ebben a válságban egészen más szere­pet játszott. A globalizáció csaknem harminc évre működőképessé tette a deregulált és liberalizált pénzügyi piacokat, és ezáltal azt az illúziót keltette, hogy ennek talán sohasem lesz vége. Így a globalizáció inkább a válság kitolásában, és nem előidézésében játszott meghatározó sze­repet."

Ezek szerint a szerző – sarkosan fogalmazva – félrevezeti az olva­sót, mert a pénzügyi válság valójában nem egyszerűen a globalizációs folyamatnak, hanem rendszerhibának, a tőkés rendszer kiküszöbölhe­tetlen hibájának a következménye. Azt az illúziót kelti, hogy a válság orvosolható, pedig maga a rendszer menthetetlen. A recenzens – jól láthatóan – nem szakközgazdaságtani, hanem szélesebb, átfogó hori­zontú társadalomtudományi (filozófiai) szemléletmódot alkalmaz. Nem szakmailag szűkíteni, hanem a valóságegész felé tágítani szeretné a probléma megközelítését. Innen tekintve szükségképpen más a látvány, mint a szaktudomány belső nézőpontjából.

A könyv, amely a fenti eltérő véleményeket kiváltja, Almási Miklós: Hová tűnt az a rengeteg pénz? Válságkönyv című műve.

I. Az újkapitalizmus – ahogy Almási látja

Milyennek látja a szerző korunk társadalmát, vagyis – mint nevezi – az újkapitalizmust?

Korunk emberének viselkedését a költekezés parancsa vezérli. Fo­gyasztói életstratégiára szocializálódunk. „Ma olyan kulturális környezet van kialakulóban, ahol a költekezés parancsa lett az erősebb, legalábbis a virtuális világában (Vagyis a valóságban…)." „A pénzkiadás virtuális pa­rancsként működik, észre sem veszed, hogy ennek engedelmeskedsz." A költekezési parancsot elfedi a felszólítás csomagolása, ami nem a pénzkiadásról szól, hanem arról, hogy érezd jól magad. „A társadalmi parancs mégis csak úgy szól – reklámtól a tárgyak nyelvéig – hogy költsd a pénzt."

Költekezésünk forrása, fedezete egyrészt önmagunk eladása, más­részt a hitelfelvétel, az eladósodás.

Az öneladás kényszere szembetalálja magát „a tőke »flexibilis munka-erő« iránti igényével". A munkahely bizonytalansága, a jövedelemszerzés ingatagsága kiszolgáltatottá teszi az egyént. Ide-oda dobódik annak megfelelően, hogy hol hajlandók megvásárolni a tudását, a munkaerejét. Kapkodás, rohanás, a létbiztonság hiánya, az életfolyamat szétesettsége jellemzi napjait. A korunkban bekövetkezett markáns fordulat: „meg kell tanulni mindent röviden intézni… egész életünk egypercesekre esett szét… általános életstratégia lett belőle. Csak így lehetsz sikeres… Máskor is volt ilyen, de most – az újkapitalizmus nyomása alatt – szociálpatológia lett belőle". Mindennapjainkat átszövi a fogyasztás­kényszer utáni – mondhatni – második parancsolat: feledkezzünk bele az „egypercesekbe"! Közben lemaradunk mindarról, ami csak kemény időráfordítással élvezhető.

Az egyik oldalon fogyasztói, a másik oldalon „egyperces" világ foko­zottan befolyásolja a fiatalok szemléletét és gyakorlatát. Ők a legkiszol­gáltatottabbak, a legsebezhetőbbek.

Az újkapitalizmus igényei kitermelnek egy – úgymond – „új ifjúságot". „A bizonytalanság, mint alapvető közérzet, ami ezt a generációt jellem­zi: a bizonytalanság, hogy az élet meghatározó keretei helyett minden cseppfolyós, nincs mihez igazodni, nincs hol otthon lenni, nincs hol identitásra találni."

Leginkább a fogyasztói értékrendben lelnek otthonra a fiatalok. „Eufé­mizmus, hogy a reklámok célközönsége a tizennégy-huszonnégy közötti generáció. A tétel valójában azt jelenti, hogy ezt a korcsoportot lehet a legkönnyebben elkábítani. Ők gyorsabban tapadnak a légyfogóra (média, reklám, trend, márkamánia, kortárscsoport stb.). Beleszülettek, nekik úgy tűnik ez A VILÁG, s ezen kívül nincs is más. Erre ébredtek."

Az „új ifjúság" számára a fogyasztás mellett a másik vonzerő a gyors, rövid távú érvényesülés igézete. Ennek legcsábítóbb eszköze a külső megjelenés. A sikernek ára van: követni kell az éppen aktuális szépségeszményt, „a sztereotípiának kell megfelelni". Erre az igényre külön sikeripar (szépségüzlet, „testbiznisz") települ rá. Virágzik „a test üzleti gyarmatosítása". „Uniform és diktatórikus" szépségideál formálja a testet. Ki kell alakítani „az egyvonalú szépségimázst, aztán ráereszteni a gyártósort: legegyszerűbb (leginkább elterjedt) a fogyókúra szalon, kúra, szanatórium… Aztán, ha az nem segít, jön a plasztika, szilikon, kozmetikumok, fitneszstúdiók – mindenhol pénztárhoz kérik a szeren­csétlent …" A piacon egyaránt megkörnyékezi a hizlalóra szabványo­sított „kajaipar" és az esztétikusra szabványosított „szépségipar". Az áldozat többnyire mindkettőnek behódol. (Az Egyesült Államokban a szépségipar adja a nemzeti jövedelem 12%-át, miközben a lakosság 60%-a túlsúlyos.)

A gyors érvényesüléssel kecsegtető szépségüzletbe beszállni azt jelenti, mint az önelfelejtés, önelvesztés útját választani. „A szépészeti átalakításban az identitás válik kérdésessé: az áldozatnak kicserélik ar­cát, alakját – mennyiben marad az, aki volt? Álmaival lesz azonos, vagy mások álmaival?… Pedig mások álmait viselni kockázatos, ehhez test­ben alkalmazkodni veszélyes: el kell felejtened önmagad… Az leszel, akit Giorgio Agamben »tartalom nélküli embernek« nevez."

Fiatalok és idősebbek mentalitásának a megváltozása, uniformizálása új társadalmi tagolódással jár együtt. Almási szerint az emberek szem­léletében és viselkedésében tetten érhető alternatívának megfelelően „új »osztálykülönbség« van kialakulóban: egyfelől vannak azok, akik elhiszik, amit a tévében látnak – akik palira vehetők -, és vannak, akik kikapcsolják, nem dőlnek be, röhögnek a rászedetteken … És ez az »osztálykülönbség« végighalad az egész társadalmon: értelmiségiek közt is akad, aki fel sem néz a magazinból, élvezi a showműsort (és az azt kísérő pletyka-reklámot), és proli is akad, aki tudja, hogy átverésre megy ki az egész. Az egyik kikapcsol, és felfedezi a biciklit, hobbit, vagy az olvasást – a másik a tévéműsort nézi, komputeres játékokkal játszik, és addiktológiai eset lesz belőle."

A fogyasztói életstratégiának – az öneladás mellett – a másik kelléke a hitel. A fogyasztók többsége nem képes annyi pénzt keresni, amennyi ahhoz szükséges, hogy az elvárt szinten végre tudja hajtani „a költekezés társadalmi parancsát". A parancs teljesítéséhez hiteleket kell felvennie. Az adóssá váláshoz „előzékeny" partner a bankrendszer, amely „a mesterséges kereslet-generálás" érdekében boldognak-boldogtalannak hitelez. A fedezettel rendelkező „jó adósok" fogytával a bankok beérték a „rossz adósokkal" is: „minimális hitelvizsgálattal tukmálták az embe­rekre a hiteleket". A behajthatatlan adósságok – jól előre látható módon – hitelválságba, pénzügyi válságba torkollanak. „A kilencvenes évektől kezdve annyi hitelt helyeztek ki, és akkora kölcsönöket vettek fel, hogy a világ összes pénze sem lett volna elég a visszafizetéséhez. Vagyis a válság legegyszerűbb magyarázata az lehetne, hogy abszurd módon elszaporodtak a hitelek."

Ami kicsiben, az egyénekkel történt, az történt nagyban, nemzetgazda­sági szinten az Egyesült Államokkal. „Az olcsó pénzkínálatot Kína irdatlan valutatartaléka – és Amerikába ömlő pénze – tette lehetővé: az amerikai jólétet (és hitelakkumulációt) Kína teremtette meg."

Fogyasztási hitelek nélkül nincs kellő vásárlóerő, ezért lefagy a ke­reskedelem. Ez magyarázza, hogy kulcsszerephez jut a bankszektor, a pénzügyi szektor. A gazdaságban a pénzpiac meghatározóvá válik: „a pénztermelés a vezető iparág". Termelés és profittermelés elválik egy­mástól. Az újkapitalizmusban a gazdaság látványosan megkettőződik a reálszférára és az attól elvonatkoztató virtuális szférára. A reálszférában zajlik az áruk termelése és értékesítése. A nem reálszféra a termeléstől független, a termeléssel szemben önállósult, önjáróvá vált pénzügyi műveletek területe, amely átmenetileg az előbbinél jóval nagyobb nye­reségeket produkál. Burjánzásnak indulnak különböző fiktív pénzügyi eszközök.

Almási hivatkozásai szerint a termelőtőke profitjának tízszeresét lehet kinyerni a virtuális gazdaság spekulációs piacán. A pénzintézeti műveletek 80-90 százaléka nem kapcsolódik a reálgazdasághoz. (Az Egyesült Államokban a jövedelmek kétharmada a pénzügyi szférából származik.) Uralkodó szerepre tesz szert a fiktív pénz: a bankok a tőkéjük harmincszorosát is kikölcsönzik. Úgymond „hitelzsonglőrködés" és fiktív pénztömegek felhalmozódása folyik. A rendelkezésre álló technikai se­gédeszköz az elektronikus pénz: olyan pénz, amelynek nem kell valósan létezni, csupán az adott számlán megjelenni. Pezseg a részvény- és kötvénypiac. Elszaporodnak a „fedezet nélküli bóvlikötvények". A be­fektetők pénzével nagy pénzügyi játékok zajlanak a fedezeti alapoknál, a nyugdíjpénztáraknál, a biztosítóknál, a befektetési alapoknál. Nem a saját pénzüket kockáztatják.

Szabad vadászmező a pénzügyi spekuláció számára a derivatívák (származtatott értékpapírok) adásvétele. Ez a fikciókkal való üzletelés területe. „De olyan fikció, ami, ha kellő nagyságrendben játsszák, igazi milliókat hoz." Opciót, vásárlási lehetőséget vásárolok (amely lehetősé­get azután továbbértékesíthetek). Határidős vásárlásra tett ígérettel – a remélt előnyös árfolyamon – kötöm le a jövőbeni adásvételt stb.

A pénztőke térhódításának fokozatait Almási így foglalja össze:

„A rendszert illetően igazi veszélyforrás a pénzügyi eszközök műkö­désének absztrakt szerkezete. Az absztrakció első fokozata a termelő­üzemtől leszakadó részvényárfolyam… Az absztrakciónak erre az első szintjére épül a második: a részvényeket határidős és opciós piacokon is adják-veszik. Itt már a részvényt kell »valósnak« tekintenünk, az opció ehhez képest a vásárló és az eladó »elképzelése« arról, mi fog történni az adott értékpapírral három vagy, mondjuk, hat hónap múltán. Erre a második emeletre épül az absztrakció harmadik szintje, ahol az opciók szolgálnak a derivatívák alapjául – pl. a nemzetközi piacon az egyes országok közötti kamatmozgások kiküszöbölésére. Ezen a harmadik szinten aztán már végképp eltűnnek az »alap«, a termelő üzem reális folyamatai, itt már a virtuális valóság körében járunk, ugyanakkor a derivatívák éppoly reálisan adható-vehető »árucikkek«, mint maga a gyár. Sőt, ezeknek a bonyolult pénzügyi eszközöknek a piaci sorsát végül is a valós cég gazdasági teljesítményének kellene befolyásolnia – természetesen a kereslet-kínálat egyenlegén keresztül. Csakhogy a »valós teljesítményről« alkotott fogalmunkat már eltorzította a sok eme­letnyi absztrakció. Mintha az üzletelés a virtuális valóságban folyna. (S mint a válság megmutatta: ott is folyt.) Csak a »valóság eltűnésének« folyamata nem látszik."

A „Válságkönyv" tanúsága szerint Almási ingadozik abban, hogy mi a válság és a rendszer kapcsolata. Nem foglal állást egyértelműen a kettő viszonyáról. „Az ipari társadalom… – írja – az általa létrehozott kockázatokból húz hasznot. A kockázatoknak leküzdésükkel együtt kell növekedniük. Nem szabad okaikat megszüntetni. Mindennek a kocká­zatok kozmetikázásának keretei között kell végbemennie: csomagolás, tüneti károsanyag-csökkentés, tisztító szűrők beépítése a szennyezés forrásainak megtartása mellett." Tehát nincs túl jó véleménnyel a tőkés rendszerről. Az esetek többségében mégis – úgy tűnik – bízik a rendszer megjavíthatóságában. A kapitalizmust – úgymond – az „újkapitalizmus", a spekulatív tőkének a reálgazdaságra való rátelepedése rontja meg.

A szerző szerint a válság végső kiváltó oka a túlfogyasztás. A „köl­tekezési parancs" nyomásának engedve többet akarunk fogyasztani a vásárlóerőnknél – ezt finanszírozzák a pénzügyi szféra eszközei. Túlfo­gyasztási igényünk miatt épülnek ki az eltúlzott termelői kapacitások. „A pénzszféra harminc éven át a túlfogyasztás finanszírozására teremtett légiónyi eszközt. Illetve fordítva: olyan hitelkínálatot, ami a túlfogyasztást serkentette. A túlfogyasztás viszont hozta a felesleges kapacitásokat."

A válságból való kilábalás útja a következő. A túlfogyasztást megfé­kezendő, vissza kell nyesni a termelési kapacitásokat. „A kapacitások 20%-os (végleges) leépítése mentheti meg a gazdaság maradékát. De ami megmarad, talán vaskosabb fellendülést fog generálni …" Vissza kell térni a pénzügyi műveletek szabályozásához: a vásárlási igények mérséklésével megfegyelmezhetők a pénzpiacok.

Íme, a vázolt jövő: „Amerikát tekintve optimista vagyok: ott gyorsan le fogják kavarni a válságot. Európa nehezebb szülés lesz, Kelet-Európa néhány országát (hazánkat is) – az új ígéretek dacára – pedig engedik vergődni, esetleg hagyják bedőlni, hogy mentsék saját gazdaságu­kat – egyedül pedig Magyarország sem képes egyről a kettőre jutni. Kvázigyarmatosító attitűd."

Ezek szerint tehát – bár ennek komoly ára van – a rendszer gyógyít­ható. A válság végső kiváltó oka az emberek túlfogyasztása. De mi váltja ki belőlük a túlfogyasztást, a túlköltekezést? Miért tolonganak olyan áruk megszerzéséért, amelyeket azután alig-alig használnak? Miért teszik kockára egész jövőjüket a mértéktelen eladósodással? Miért kapják a „költekezés parancsát", és miért hajtják azt végre? Pusztán szubjektív szeszélyüknek engedelmeskednek? Almási nem teszi fel ezeket a kér­déseket. A hivatkozott filozófus recenzens viszont mintha éppen ezt a továbbkérdezési hajlamot hiányolná.

II. Hogy tanultuk az iskolában?

Mit tanultunk annak idején, a hetvenes években egy mezei (azaz nem közgazdasági) egyetemen a kapitalizmus természetéről és történeté­ről?

A vagyonosodó polgárságnak szüksége volt a gazdasági vállalkozás szabadságára, szüksége volt a piaci verseny szabadságára, szüksége volt személyében szabad (létfenntartási eszközök nélküli, azaz bérmun­kára kényszerülő) embertömegre. Gazdasági szükségletét a szabadság eszméjébe csomagolva jelenítette (jeleníttette) meg. Kiharcolta (kiharcoltatta) a kereskedelem szabadságát. Amikor az ipari tömegtermelés igényelte, akkor Európában a feudális jobbágyok felszabadítását. Amikor az ipari tömegtermelés igényelte, akkor Észak-Amerikában a rabszolgák felszabadítását. (A személyi szabadság és a rabszolga-felszabadítás nemes eszméje mögül rendre kikandikál a gazdasági érdek.) A versengés szabadsága (és a piacon maradás feltételeként a versengés kényszere) eredményeként a gazdaság prosperált. A gazdagodásra, növekedésre alapozott tőkés rendszer társadalmi jótéteménynek mutatkozott.

Nehézségek akkor kezdődnek, amikor az ipar zavaróan többet termel, mint amennyi árura megvan a vásárlóerő, a fizetőképes kereslet. Cikliku­san ismétlődő túltermelési válságok jelentkeznek. Üzemeket leállítanak, munkásokat elbocsátanak. A tőkés gazdaság egyensúlyi állapotát tehát a piac nem teremti meg, hanem a válság fagyasztja be, rombolja le a fölöslegesnek tűnő kapacitásokat, tendenciájában létrehozva ezzel a felvevőpiaccal arányos termelést, kínálatot. Azután minden kezdődik elölről, és a történet ciklikusan megismétlődik.

A rendszer működésébe az is belezavar, hogy – a túltermelési vál­ságoktól nem függetlenül, de azokra nem visszavezethetően – a bér­munkások kezdenek megszerveződni: különböző gazdasági és politikai követelésekkel állnak elő.

A kialakult helyzetben az egyes tőkés (illetve tőkéscsoport) vállalko­zásának és a magántőke rendszerének (az össztőkének) az érdeke elválik egymástól. Az egyes tőkés (a magántőke tulajdonosa) általában a nyereség – rövid távú – maximalizálására, ezért gyors növekedésre törekszik. (Erre kényszeríti a verseny.) Ez azonban túltermeléshez, mun­kásellenálláshoz stb. vezethet. Az egyes tőkés (tőkéscsoport) a rövid távú nyereségmaximalizálással a termelés folyamatosságát és a rendszer stabilitását veszélyezteti. Gazdasági viselkedése szembekerül a tőke­struktúra (össztőke, tőkés rendszer) hosszú távú érdekeivel. A tőkések összességének (az össztőkének) érdeke: a rendszer fenntartása, vagyis a nyereségorientált termelés lehetőségének folyamatos biztosítása. Ezért kialakítja saját államát, amelyet – a rendszer fenntartása céljából – adó-szedési jogosítványokkal ruház fel. (Persze a tőkésállam működése nem egyszerűen a tőke puszta reflextevékenysége!) Az össztőke érdekeit megtestesítő állam politikai eszközökkel fékezi a tőke korlátlan piaci mozgásszabadságát, ezáltal megóv attól, hogy az egyes magántőkék mohósága a rendszer pusztulásához vezessen. A rendszer további ne­hézsége, hogy nagyobb beruházásokhoz (pl. útépítés, vasúthálózat kiala­kítása) nincs elég magántőke, illetve nem kifizetődő magántőkét költeni olyan beruházásokra, amelyek a magángazdagodáshoz szükségesek, de nyereséget nem hoznak (pl. iskolarendszer). A feladat ellátásáról az állam gondoskodik. A magántőke tehát gazdaságilag rászorul az államra: az össztőke gazdasági érdekeinek állami képviseletére.

A magántőke közvetlenül politikailag is rászorul az államra, mint az össztőke érdekeinek állami képviseletére. Rászorul arra, hogy az állam megfékezze a tulajdonnélküliek lázongását. Rászorul arra, hogy az állam szociális intézkedésekkel mérsékelje a társadalmi konfliktusokat. Rászorul arra, hogy a tőkésállam jogilag és rendőrileg védelmezze a magántulajdont (vagyis a tulajdonnélkülieknek bérmunkásként való újratermelését) stb.

A polgári termelés első fázisában az áruk kis költséggel való előállítá­sa van a középpontban – a nagy haszonnal történő eladás érdekében. Később (némelyeknél, pl. Malthusnál, John Stuart Millnél már korábban is) tudatosul: önmagában az olcsó termelés nem hoz nyereséget, hiszen a termelést nem a kereslet, hanem a termelési kapacitás irányítja. Így eladhatatlan áruk tömege keletkezik. (Hiába olcsó az áru, ha nem lehet eladni. Gazdaságtani szakzsargonnal: a nyereséghez az értéktöbblet termelése mellett az értéktöbblet kereskedelmi realizálása is elenged­hetetlen.) Állandó igény mutatkozik új belső és külső felvevőpiacok teremtésére. Létrejön a világpiac, terjeszkedik a világkereskedelem. Rendelkezésre állnak a politikai és gazdasági gyarmatok piacai. Idővel új nemzetközi kereskedelempolitika formálódik: hitelt adok, hogy megvedd az áruimat. (A kelet-európai piacnyitás is szervesen illeszkedik ebbe a sorba.) A felvevőpiacok külső terjeszkedésében döntő szerep jut a poli­tikai államnak (államoknak), majd az érdekérvényesítésüket megnövelő nemzetközi szervezeteknek.

Hasonló folyamatok zajlanak a belső piacokon. Megszületik a felisme­rés: a tőkés nemzetgazdaság számára a fizetőképes kereslet biztosítása nem kevésbé fontos, mint a gazdaságos árutermelés. A fizetőképes kereslet termelése két összetevőből áll: 1. Vásárlóerő biztosítása, vagyis kellő jövedelem tömegméretű létrehozása. 2. A keresletre, vásárlásra való hajlam termelése: reklám stb. segítségével új szükségletek kialakítása, a fogyasztási igény nagymérvű kiterjesztése. (Almási által is használt, de a 19. századi szakirodalomból származó kifejezéssel: szükségletek tukmálása.)

A tőkésállam itt is a magántőke segítségére siet. Hogy vásárlóerőt teremtsen (valamint hogy a rendszerre veszélyes társadalmi feszültsé­geket csökkentse) olyan munkaerőt, szolgáltatást, árut is megvásárol, amelyet a szabadpiac visszautasítana. 1. A rendszer működését előse­gítő bérmunkások (állami alkalmazottak) egyre növekvő tömegét foglal­koztatja és látja el jövedelemmel. Ez a – Malthus kifejezésével – „nem termelő, csak fogyasztó osztály" kulcsszerepet játszik a piaci egyensúly javításában. 2. Olyan foglalkozások (ezáltal jövedelmek) tömegét hozza létre, illetve támogatja különböző eszközökkel, amelyek feladata újabb és újabb fogyasztói vágyak felkeltése. 3. Olyan közvetítő (kereskedel­mi, pénzügyi stb.) foglalkozásokat, illetve intézményeket finanszíroz, amelyek bizonyos áruk eladását könnyítik-gyorsítják, ezáltal biztosítva a profit realizálását. Vagyis fékezik azt, hogy a túltermelés válságként a felszínre jusson.

Továbbá: az állam – már a XIX. században – elősegíti a hitelrendszer kialakítását. A hitel lehetővé teszi, hogy akkor is vásároljak, ha nincs pénzem. A hitel lehetővé teszi, hogy akkor is beruházzak, ha nincs pén­zem. Hitel felvételével nem saját pénzt, hanem mások, „a társadalom" pénzét használom.

A polgári gazdaság történetének ez a szakasza tehát a tőkésállam aktív bábáskodása mellett zajlott.

A következő szakasz sajátosságait a hetvenes évek elején még nem tanították (nem taníthatták), de azok szervesen, logikusan következnek az előzményekből. A legtöbb ágazatban továbbra is túltermelés folyik. Az árupropaganda, reklám stb. gondoskodik a kellő fogyasztási igény, vásár­lási szándék kialakításáról. A termeléssel és a vásárlási hajlandósággal azonban nem tart lépést a vásárlóerő: a fogyasztási vágy nagyobb, mint a fizetőképesség. Hiába alakul ki a vásárlási hajlam, nincs annyi jövedelem, amennyibe a piacon levő áruk kerülnek. Az új feladat: a kellő jövedelem­mel nem rendelkező vásárló fizetőképességének megteremtése. Másként fogalmazva: magának a vásárlónak a megtermelése, a potenciális vásár­ló átalakítása reális, hús-vér vásárlóvá, tömeges méretekben. A vásárlási hajlam és a vásárlási képesség közötti aránytalanságnak az áthidalására, mérséklésére szolgál a polgári gazdaság adott szakaszában, hogy már nemcsak új szükségleteket, hanem különféle módszerekkel mindenféle hiteleket is tukmálnak az emberekre. Modern szenvedélyként (szenve­délybetegségként) hódít az eladósodás. (Almási megfigyelése szerint korunk embere leszokik a számolásról. A hitelfelvétel „egyperceséből" nem következtet a hitel-visszafizetés „egypercesére". Bár ő itt csupán az eladósodó/eladósított állam példáját utánozza.)

A pénz minden áru foglalata. Pénzért minden áru megvásárolható. Elvileg, eszmeileg. De amikor megpróbálom ezt az elméleti összefüggést a gyakorlatba átültetni, és vásárlásokba fogok, hamarosan kiderül, hogy a pénzemnek mennyiségi korlátja van: elfogy. Vagyis ami elméletileg igaz, az a gyakorlatban nem működik. Miképpen lehet túllépni ezen a korlá­ton és megnövelni a vásárlóerőmet? Hitelt kell szereznem, hitelbe kell vásárolnom. Azaz mesterségesen ki kell tágítanom a fizetőképességem határait. A hitelbe történő vásárlásnál nem kell a pénznek jelen lennie. Olyan pénzt költök el, amely nekem nincs is, számomra nem létezik. Lehet, hogy egyáltalán nem is létezik, mert nincs meg a fedezete. Fájjon a hitelező feje, ha hitelbe vásárolok, és később sem fizetek!

Korunkban hasonló dolog történik – nagyban. A bankok készpén­zes hitelezésének mennyiségi korlátja van: ha nagyon rászoknának a készpénzes hitelezésre, a bank pénze hamarosan elfogyna. Miképpen lehet áthidalni ezt a problémát? Miképpen lehet túllépni ezen a korláton és megnövelni a bankok hitelezőképességét? A feladat egyszerű: úgy kell a pénzt kölcsönözni, hogy közben ne fogyjon. (Olyan ez, mintha a bank maga is hitelből, de nemlétező, fel nem vett hitelből kölcsönözne.) Vagyis nem tárgyi alakjában, fizikai megjelenésében kell pénzt kölcsö­nözni, hanem csak „papíron". Ennek a feladatnak az ellátására alkalmas az elektronikus pénz. Segítségével pénz mozgása, sőt pénz létezése nélkül jelenik meg a kapott hitel a bankszámlámon. Vásárláskor pedig ezzel a nem létező pénzzel fizetek: átutalom az eladó bankszámlájára. Előbb-utóbb persze kiderül, hogy „a király meztelen". De addig is pezseg az árupiac, folyik a termelés, prosperál a gazdaság. (A banki hitelnyújtó képesség persze nem korlátlan, mert mindig fennállnak hol lazább, hol szigorúbb fedezeti és tartalékolási előírások. Ez azonban a gondolatme­net lényegét nem érinti.)

A bank kinövi a piaci értékrealizálás segédeszközének szerepkörét. Azt kihasználva, hogy ezt a nélkülözhetetlen szerepet eljátssza, függet­leníteni tudja magát a termelő tőkétől a spekulatív pénzügyi műveletek területén. Szolgából úrrá (is) lesz. (Olyan ez, mint amikor az önjáróvá váló kormányzat, parlament többet költ magára, mint a megbízóitól elvárt feladatok teljesítésére.)

Amikor a bankok fizetésképtelenné válnak, vagyis „meztelen a király", akkor lelepleződik, hogy a hitelek mögött nem áll kellő fedezet. Ilyenkor nem logikátlan, hogy a magántőke rendszerét (vagyis az össztőkét) képviselő állam – a rendszer fenntartása érdekében – kisegíti a banko­kat: az állami bevételekből konszolidálja a bankrendszert. Ezt kívánja a magántőke rendszerének az érdeke, tehát ezt hajtják végre a kormányok. Termelő magánvállalatokat ritkán konszolidál az állam (legfeljebb sikeres lobbizás eredményeként) – hiszen ezek fennmaradása kevésbé érdeke az össztőkének.

A polgári szabadság legújabb formája tehát: a hitelfelvevő egyén (sőt a hitelfelvevő állam) akkor is vásárolhat, ha nincs pénze. Hitelfelvevőként és vásárlóként gazdasági funkciója van: eladósodásával és vásárlásával szolgálatot tesz a rendszernek. Némi túlzással: korunk hőse (de legalább­is a nap lovagja) az adós. A fiktív piacra termelő gazdaság neki köszön­heti a túltermelési válságok kirobbanásának átmeneti elodázását.

Almási szerint a túlzott fogyasztás idézi elő a túlzott termelést. (Bár ő is fogalmaz úgy, hogy a termelés fiktív piacra történik.) A tananyag szerint a túlfogyasztás a túltermelésből következik. Lehet elmélkedni!

III. Jótétemény fanyalogva – gyilkolászás lelkesen

A növekedésvezérelt gazdaságnak vannak haszonélvezői, és vannak áldozatai. Első megközelítésben mindenkinek jótétemény a tőkerendszer, aki növelni tudja a fogyasztását. Mondják: „A gazdagodás vívmányai lecsurognak a szegényekhez is". (Valóban, gazdag környékeken a kukázóknak is könnyebb a sorsa.)

Alaposabb elemzés során megmutatkozik, hogy a növekedésnek ára van. Olyan ára, amelyet a nyertesek áthárítanak a vesztesekre, illetve a gazdaság működése áthárít a szorosan vett gazdaságon kívüli terü­letekre. A legfőbb vesztesek, áldozatok: a természet, a gyarmati népek, a tulajdonnélküliek, a sérült személyiség. A gazdasági növekedés egy­részt – tágan értelmezett – hitelekből történik. Másrészt a gazdaságon kívülről szerzett „vérátömlesztéssel". A tőkés rendszer a természettől, gyarmatoktól, bérmunkásoktól kapott folyamatos „vérátömlesztés" nélkül életképtelen. A termelésnek és a fogyasztásnak növekednie kell – ha a donor belepusztul is.

1. Az ismert fordulat szerint az egyén meggyilkolása, ha megfosztják a létfenntartási feltételeitől. A polgári rendszer története az anyagi-tárgyi gazdagodás története. Jótétemény. Egyúttal a létfenntartás feltételeitől (eszközeitől) való megfosztás története. Gyilkolás. Az utóbbi folyamaton nyugszik az előbbi. Létfenntartási tulajdon hiányában az egyén életben maradása véletleneken, tőle független körülményeken múlik. Potenciá­lisan halálra van ítélve.

A rendszer gazdasági növekedése arra épül, hogy a bérmunkát vállaló egyént kivonja az értékarányos csere hatálya alól. A bérmunkás több értéket hoz létre, mint amennyit jövedelemként megkap. Meg nem fizetett többletmunkát végez. Munkájával a termelő bérmunkás a tulajdont növeli

(a tulajdonost gazdagítja), önmagát pedig tulajdonnélküliként termeli újra. Többletmunkájában idegen erő fogyasztja el testi és szellemi energiáit. Többletmunkájában nem a saját életét éli. Többletmunkájának folyama­tában felfüggesztik az életét, és azon kívülre helyezik őt.

Amikor a bérmunkást meg nem fizetett munka, többletmunka végzésére kötelezik, nem éri őt jogi sérelem. A tartalmi értékaránytalanság jogilag az értékarányosság formájába van csomagolva. Többletmunkájával nem hitelezett a tulajdonosnak: a tulajdonos nem lett az adósa. Amikor a bérmunkásnak megszüntetik a munkahelyét, munkaviszonyát, nem éri őt jogi sérelem. Munkaviszonyának megszűnése csak azt fejezi ki, hogy (az adott gazdasági rendben, illetve helyzetben) gazdaságilag fölöslegessé vált. Többletmunkájával nem hitelezett a rendszernek: a rendszer nem lett az adósa. Munkanélküliként nem rendelkezik létfenntartási lehető­séggel (munkahellyel vagy létfenntartási tulajdonnal) és nem rendelkezik létfenntartási jogosultsággal. Éhhalálra ítéltségében idegen test – ezért veszélyforrás lehet a rendszerre. A veszélyforrást jelentő munkanélküli semlegesítése, megkötése céljából a rendszer bevethet olyan eljárást, amely esélyt ad a létfenntartási lehetőség hiányából adódó probléma (nevezetesen a lázongás kockázatának problémája) áthidalására: anyagi támogatásban, segélyben részesíti. (Létfenntartási tulajdonhoz, létfenntar­tási jogosultsághoz nem juttatja, csupán alkalmi létfenntartási javakhoz.) Ha a rendszer nem köti meg a gazdaságilag fölösleges idegen testet, akkor az éhen hal, vagy megmarad mint veszélyforrás („sírásó").

2. Almási is utal arra, hogy a gazdasági-társadalmi érvényesülés, siker ára az önelvesztés, az önfeladás, önmagunk személytelenné tétele, egy vagy több területen való beolvasztása, uniformizálása. Korántsem min­den esetben vezet az önfeladás a megcélzott eredményre, de nélküle az esélyében sem reménykedhetünk. A növekedésvezérelt rendszer legyil­kolja az egyedi személyiséget – vagy másként fogalmazva: megköveteli, hogy a személyiség öngyilkosságot kövessen el. (Persze – mint Almási is rámutat -, nem feltétlenül muszáj beszállni ebbe a játékba. Részlegesen kívül lehet maradni a rendszeren.)

Az egyedi személyiség (személyes egyén) felszámolásának sokat elemzett problémája rendre a következőre fut ki. A készen talált külső elvárásoknak megfelelően hol így, hol úgy viselkedünk – nincs olyan személyes belső mag, amely a cselekedeteinket egységes irányban összetartsa. Egymással ellentétes külső mércéknek (gazdasági, jogi, politikai, tudományos stb. értékrendnek) próbálunk eleget tenni – nincs olyan belső, személyes mércénk, amely folytonosságot, következetes­séget adna az életünknek. Olyan ez, mintha a szerveink, testrészeink egymástól függetlenül össze-vissza hevernének, mert nem kapnak egy­séges működési struktúrát. Olyan ez, mintha a szerveink, testrészeink egymástól függetlenül, össze-vissza heverve, önálló életet élnének, mert nem kapnak tartást a csontvázunktól, nem kapnak egységes működési struktúrát a szervezetünktől. Nem meglepő, hogy az elfojtott (enyhébb megfogalmazásban: összezavart) személy neurotikussá válik. Össze­roppan, agresszivitásba menekül, (az Almási által is említett) kompen­zációkba sodródik. De – mint az elemzők rámutatnak – az is a neurózis tünete, ha (rövidebb-hosszabb ideig) büszkén körbehordozza a pszichés fogyatékosságát. (Az Egyesült Államokban – jobb körökben – sikk azzal dicsekedni, ha valaki pszichiáterre szorul. Nem az fejeződik-e ki ebben, hogy mára normalitásnak a betegséget tekintik?)

3. A polgári rendszer története az anyagi-tárgyi gazdagodás története. Jótétemény. Egyúttal nem-polgári népek („vadak") katonai-kulturális­gazdasági gyarmatosításának története. E népek létfenntartási tulajdontól való megfosztásának története. Gyilkolás. Az utóbbi folyamaton nyugszik az előbbi. A rendszer jótéteménye (az anyagi-tárgyi gazdagodás) egész népeket, illetve létfenntartási eszközöktől megfosztott tömegeket ítél halálra a gazdasági vagy politikai gyarmatokon. Ez a gazdasági nö­vekedés arra épül, hogy a gyarmatokat kivonja az értékarányos csere hatálya alól.

Amikor a bérmunkást meg nem fizetett munka, többletmunka végzé­sére kötelezik, nem éri őt jogi sérelem. A tartalmi értékaránytalanság jogilag az értékarányosság formájába van csomagolva. A gyarmati né­pek – tágan értelmezett – többletmunkája viszont nem jogi szerződésen, hanem többnyire gazdaságon kívüli erőszakon alapul: nem kapja meg az értékarányosság formájába történő csomagolást, legfeljebb annak látszatát.

Az így elsajátított, kikényszerített többletmunka – nem jogi, hanem történelmi értelemben vett – hitelezésnek is tekinthető. Számos csopor­tosulás, fórum annak tekinti, és szót emel e történelmi adósság megfize­téséért. Ebből persze nem következik semmiféle „hiteltörlesztés". Nem következik az, hogy a gyarmatosító országok létfenntartási eszközökhöz juttatnák az éhhalálra ítélt gyarmati tömegeket. De e létfenntartási esz­közöktől megfosztott tömegek puszta létezése önmagában is kockázati tényező, veszélyforrás korunk növekedésvezérelt rendszere számára. (E kockázat – nem legsúlyosabb – formája a terrorizmus.)

4. A rendszer gazdasági növekedése abból is táplálkozik, hogy a természetet kivonja az értékarányos csere hatálya alól. Többet vesz ki a természetből, mint amennyit visszapótol. A kisebbik gond, hogy gyorsuló ütemben föléli, amit készen talált. Úgy is mondhatnánk, hogy hitelbe fogyasztja a természetet. Eladósodik a természettel szemben. Analogikusan fogalmazva: „Hová tűnik az a sok hitel?" A természettel szembeni eladósodással a következő generációk számára csinálunk adósságot. (Ha lesznek egyáltalán következő generációk.) Majd ők lesznek kénytelenek visszatörleszteni – „megkoplalva" a hiteltörlesztés árát. A jelen gazdasági „jótéteménye" a jövő (a jövő nemzedékek) felál­dozásán alapszik. Mert a természettel nem lehet alkudozni. A természet nem tudja elengedni az adósságot. Előbb-utóbb (pontosabban: már egy ideje folyamatosan) benyújtja a számlát.

A nagyobbik (képletesen szólva „égető") gond a természeti egyensúly szisztematikus megbontása, ami azzal fenyeget, hogy a Föld belátható időn belül lakhatatlanná, az emberi élet számára alkalmatlanná válik. (A természet által benyújtott radikális számla.) A civilizációs környe­zetszennyezés gyorsuló tempóban számolja föl az életfeltételeket. A kikövetkeztetett jövőtől fenyegetve időnként összegyűlnek a legnagyobb környezetszennyezők (illetve a környezetszennyezésből legtöbb hasznot húzók) képviselői – és nem vállalják a Glóbusz megmentéséhez szüksé­ges változtatásokat. („Elhalasztották a Föld megmentését" – adta hírül egy tudósítás címe.) Nem nehéz belátni, hogy ez így logikus. Ostobaság lenne azt elvárni, hogy a mindennapi nyereségért élők a Jövő javára le­mondjanak erről a napi örömükről. (Amely jövő talán csak a gyermekük, unokájuk jövője.) Marad a következő generációk (következetesebben fogalmazva: az emberiség) feláldozása (kevésbé eufemisztikusan fogal­mazva: legyilkolása) a gazdasági növekedés rendszerének oltárán.

A polgári rendszer története az anyagi-tárgyi gazdagodás története. Jótétemény. Némelyek fanyalognak ezen a jótéteményen, mert ember­áldozatokkal jár.

A polgári rendszer története emberáldozatok története. Gyilkolás. Néme­lyek lelkesednek ezekért az emberáldozatokért, mert gazdagodással jár.

IV. A politika vagy a gazdaság okozza a válságot – avagy hogyan zsidózik a közgazdász?

Hallgassunk meg Almási könyvéről egy másik közgazdászt is. A szerző (Almási) „interpretációjában »a bankok és a reálgazdaság válságát egyaránt az új, 'posztmodern' pénzpiaci instrumentumokkal való fele­lőtlen kaszinózás okozta«. (Vagy más megfogalmazásban: »És akkor most a válság legrejtettebb okáról: a 'posztmodern' pénzügyi eszközök öngáncsoló rendszeréről.«) Ebben a »modellben« alig kap helyet az ezredfordulótól elhibázott, fogyasztásösztönző amerikai gazdaságpoli­tika és az ezt kamatoldalról megtámogató, rövidlátó monetáris politika; mintha a fránya pénzpiaci eszközök a politikától függetlenül, pusztán a tőke profitéhségétől vezérelve fejthettek volna ki ilyen mértékű romboló hatást. Mintha a pénzügyi instrumentumok egyedül, a kormánypolitikai (szabályozási és effektív pénztámogatási) ösztönzők nélkül képesek lettek volna ekkorára fújni az ingatlan- és más eszközárak utóbb nagyot pukkant léggömbjét."

E felfogás szerint nincs pénzügyi válság, nincs túltermelési válság, ha a politika nem rontja el a dolgot. A szakközgazdász recenzens szerint nem maga a rendszer, nem a belőle szervesen levezethető pénzügyi spekuláció, a fiktív gazdaság túltengése a hibás, hanem a meggondo­latlan kormányzati politika. „Nem magukkal az eszközökkel van a baj, hanem az őket alkalmazók érdekeltségi viszonyaival (pl. a »beépített« érdekkonfliktusokkal) meg a szabályozásukkal és ellenőrzésükkel."

A tőkés gazdaság általános ismérve, hogy a kellemetlen feladatokat, működésének árát (a működésével járó roncsolásokat), egyáltalában a felelősséget igyekszik áthárítani, kívülre helyezni. Kihelyezni oda, ahol centrumát nem fenyegeti közvetlenül: a természetbe, az emberbe, a tár­sadalmi kapcsolatokba, a periféria országaiba, stb. Ezt a módszert veszi át a közgazdász, amikor a gazdasági bajok forrását a tőkés gazdaságon kívül, a politikában, az állami beavatkozásban akarja megtalálni (mintha az független lenne a tőke érdekeitől). Ezzel példát mutat és módszertani kulcsot ad azoknak, akik ugyanezt a világgazdaság egészének összefüg­géseiből kiragadó, arról leválasztó eljárást alkalmazva kevésbé eufemisztikusan fogalmaznak, és – többek között – titkos társaságok világuralmi összeesküvéséből, (zsidó) média által vezérelt társadalmi viselkedésből magyarázzák korunk bajait. (Így „zsidózik" a szakközgazdász. Nem biztos, hogy tud róla, de buzdít rá, megcselekszi. A rendszeren kívüli magyarázat és felelősség módszertanát népszerűsíti.)

Almási óv a tudatos összeesküvésre utaló következtetésektől. Hang­súlyozza: az okok objektívak. Nincs itt semmiféle összeesküvés. Csak sok játékos érzi „ugyanazt a vérszagot".

V. Mécs László verseit többnyire fűszeresek írják

„M. László azt írja, amit a napilap kíván, a napilap meg az után áhítozik, amit M. László ír. A tömeg pedig azt olvassa, amit a napilap kíván és M. László ír – viszont a napilap azt kívánja és M. László azt írja, amit a tömeg olvas. Íme valami, ami három személyben egy. Nem is tudni, hogy ki írja ezeket a verseket, M. László-e, a napilap-e, avagy a szóban forgó tömeg. Maradjunk annál, hogy M. László verseit kispolgári tömegek, nagyobbrészt fűszeresek írják…

M. László úgy fújja korunk tényeit, mint biflázó diák a leckét, de éppúgy nem érti. A tények összefüggéseiről fogalma sincsen, s így szemléleti folytonossága sem tudja csoportosítani őket. (Vö. kispolgári tömeg.) Tudomásul veszi a szegénységet. Módjával ugyan, de fáj a szíve a sze­gényekért és néha gyermekien elcsodálkozik azon, hogy egyáltalában vannak. Jól látja, hogy a »szegények« óriási ereje tömegükben van, hogy gyengeségüket pedig a szervezetlenség hozza magával. Tehát – keresz­ténységet prédikál. Naiv. A naivságot (magyarul együgyűséget) sokan a költő énekének tekintik. Én nem. M. László naivsága azonfelül gyanús. (Ez csak parlamentáris kifejezés.)" (József Attila)

Mécs László verseit ezek szerint többnyire fűszeresek írják. De kik írják a közgazdászok érveit? Nem lehetséges, hogy a szakmailag jól képzett (szakmájára kiképzett) közgazdász „fújja korunk tényeit, mint biflázó diák a leckét, de éppúgy nem érti"? Hogy magabiztosan beszéli a közgazdaságtani szakzsargont, de a „tények összefüggéseiről fogalma sincsen"? Hogy „gyermekien elcsodálkozik azon, hogy egyáltalában van­nak" gazdasági válságok? Amikor pedig letagadhatatlanul megtapasztalja a válságot, akkor kész a magyarázat: a válság forrása a gazdaságon kívül keresendő. Az egész nehézség abból ered, hogy a kormányzat elrontott valamit: a politika nem engedte szabadjára a gazdaság öntör­vényű működését.

Az önmagába zárkózó szaktudomány részkérdésekkel foglalkozik. Résztudományként távol tartja magát a társadalomegész kihívásaitól. Lemond ezen alapproblémák vizsgálatáról – nem tartja magát bennük illetékesnek. A szakközgazdaságtannak – az ismert kritikák szerint – nincs (és nem is lehet!) válasza például a világszegénységre, a globális környezetrombolásra, az emberre gyakorolt mellékhatásokra („Az öröm­telen gazdaság") a munkanélküliségre („Gazdasági horror").

Az önmagába zárkózó résztudomány szellemi mozgáskorlátozó. Éltető eleme a problémavakság: a nagy sorskérdések előli komplex megfuta­modás. A szellemi mozgáskorlátozónak szellemi mozgáskorlátozottakra van szüksége. Ezért szellemi mozgáskorlátozottakat képez ki, akiknek gyógyászati segédeszköze ugyanúgy a szellemi tolókocsi vagy fehér bot, mint testi fogyatékos társaiknak a fizikai. Vajon kik adják (kiknek az érde­kében adják) meg, írják elő az ilyen résztudományok belső normáit?

VI. „Ne dőljünk be a saját propagandánknak!" (A naiv és a gyanús)

Annak idején egy ismert politikus adta ki a fenti felszólítást. Vajon a szakközgazdász bedől-e annak a propagandának, amelyet a szakmája és a munkássága képvisel? Tudja-e, hogy szaktudománya végső soron megbízói által fizetett, tudománynak álcázott propaganda? Lehetséges, hogy nem tudja. Ebben az esetben – tudatlansága következtében – nyu­godt lelkiismerettel népszerűsíti a rendszer mindennapi tömeggyilkossá­gait. Szándéketikai tekintetben erkölcsös marad, és – társtettesként – jó szándékkal gyilkol.

A másik esetben a közgazdász tisztában van vele, hogy milyen felada­tot lát el (milyen megbízatást hajt végre) szaktudománya az adott rend­szerben. Tisztában van azzal, hogy ő tudósnak álcázott propagandista. Ezért kapja a fizetését, ezért tartja el a rendszer. Nem dől be az általa hangoztatott propagandának, de tudja, hogy az álcázás a hatásos agi­táció eszköze. Jótéteménynek álcázott üzenetekkel lehet eredményesen rábeszélni az embereket a saját érdekeikkel ellentétes cselekedetekre.

Bizonyos cselekedetek előidézése azonban nem igényel semmilyen agitációt. Saját élethelyzetünk bármiféle ösztökélés nélkül is rávezet a sikerrel kecsegtető cselekedetekre. Nem legális módon is eltulajdonítunk. Nem legális módon is prostituálódunk. Nem legális módon is bűnözőkké válunk stb. Ilyen a rendszer objektív logikája. Ha nem teljesen hamis az iskolai magyarázat, akkor ez működteti, élteti a fennálló rendszert.

Vannak, akik naivan hisznek a rendszer jótéteményeinek tisztasá­gában. Mások tudatában vannak, hogy ez egy vérengző, gyilkos jóté­temény, de – jól felfogott taktikai megfontolásból – ódzkodnak e tudás kimondásától. És voltak a rendszer történetének korábbi szakaszában olyan gondolkodók is, akik nyíltan feltárták a polgári rendszer valós természetét. Nyíltan, sőt lelkesen – történelmileg megalapozott polgári öntudattal – együttesen hirdették és vállalták a rendszer jótéteményeit és emberáldozatait. Büszkén népszerűsítették azt, amit maguk körül megtapasztaltak: gyarapodásunk feltétele a bűnözés. Gazdagodásunkat különféle bűnöknek köszönhetjük. Magánvétkeinkből ered a rendszer dinamikája (Mandeville). Nemzeti előnyöket nemzetközi bűnözéssel harcolunk ki. Maga a rendszer a főbűnös – egyúttal a legnagyobb jótétemény. Aki a célt akarja, annak akarnia kell az eszközöket is. Aki tarolni (aratni) akar, annak előbb vetni/vettetni kell. Aki nem képes vagy nem hajlandó a rendszer szabályai szerint gyilkolni, az lemondhat az aratásról.

A széles látókörű közgazdász – engedve a szakmai tisztesség csábí­tásának – akár ilyesféléket is írhatna. Akár arra is törekedhetne, hogy a társadalomegész megértésével, összefüggéseinek teljes bemutatásával próbálkozzon (vö. alternatív közgazdaságtan). Vagyis, hogy követke­zetesen tudósként viselkedjen. Ebben az esetben azonban a megbízói valószínűleg gyorsan kipenderítenék az állásából. Így inkább vállalja a rá osztott – József Attila által említett – gyanús feladatot: a tőle elvárt, propagandaként alkalmazott tudományt műveli. A pszichésen szerencsé­sebbek még hisznek is küldetésük nagyszerűségében. Beleszeretnek a strucc tudományos horizontjába.

VII. Hová tűnt az a rengeteg pénz?

Mindkét közgazdász recenzens szóvá teszi, hogy Almási könyvének a címe félrevezető, mert nem derül ki belőle, hogy hová tűnt az a rengeteg pénz. Ez a megállapítás több szempontból is figyelmet érdemel. Indo­kolt-e meglepődnünk azon, hogy a csomagolástechnika (csomagolásmű­vészet) korában az árut becsomagolják? Hogy olyannak csomagolják, olyannak öltöztetik, amilyenként felhívja magára a figyelmet? Teljesen mindegy, hogy Almási a „Hová tűnt az a rengeteg pénz?", a „Ki erősza­kolta meg Zsanettet?" vagy bármilyen más címet ad a könyvének. A cím akkor látja el a feladatát, ha segít eladni a portékát. És elsősorban nem azért, mert a vásárló már nem kérheti vissza a vételárat, hanem, mert így kap esélyt arra, hogy a címzettek minél nagyobb számban belela­pozzanak a könyvbe. Lehetséges, hogy a közgazdász azért akad fenn a címen, mert az indokoltnál komolyabban veszi a tudományát?

Ennél az összefüggésnél érdekesebb egy másik szempont. A könyv arról szól, hogy az újkapitalizmusban a gazdasági műveletek döntő szá­zaléka nem reálgazdasági, és nem áll mögötte valós pénz. Arról szól, hogy a virtuális gazdaságban virtuális pénz, fiktív pénz mozog. Vagyis arról, hogy ez a pénz nem létezik, ezért a nem létezőnek nincs is hová eltűnnie. Ezt a megállapítást lehet elfogadni és lehet vitatni. De hogyan lehet nem érteni?!

A könyv megírásával a szerző deklarált célja: a szakmailag laikus (azaz nem szaktudós) olvasót segíteni abban, hogy jobban értse azt a világot, amelyben él, amelybe beleszületett. „Azoknak írom, akik a hírek mögé szeretnének nézni, akik unják a közhelyeket, a tudományos próza madárnyelvét, mégis keresnek valami fogódzót. Nekik, akik nem szak­emberek, csak elszenvedői annak, amit a posztmodern gazdaság rájuk borított. Ami azt is jelenti, hogy olykor egyszerűsítek, hiszen miközben magam is keresem a válaszokat, a hétköznapi emberekkel szeretnék szót érteni."

Rossz könyvet írt Almási – mondja a közgazdász recenzens. Elmé­letileg hiányos könyvet írt Almási – sugallja a filozófus recenzens. De a Válságkönyvet azoknak, akiknek a szerző szánta, egyáltalán nem haszontalan elolvasni.

Az utóbbi években Olaszországban mintha megélénkült volna Lukács György filozófiája iránt az érdeklődés. Ez azonban – ahogy a hazai Lukács fogadtatás is – igen ellentmondásos. Korábban megjelent Giuseppe Prestipino: Realismo e utopia. In memoria di Lukács e Bloch című könyve (Editori Riuniti, Roma, 2002.). Ebben a terjedelmes kötet­ben a szerző Lukácsról kiegyensúlyozott képet rajzol. Fontosnak tartja kiemelni, hogy Lukács a „20. század egyik legeredetibb és legújítóbb" gondolkodója volt, akit „méltatlanul elfeledtek". Eredetisége – Prestipino szerint – abban állt, hogy saját útját keresve elszakadt a klasszikus filozófusoktól (például Hegeltől), de a pozitivizmustól nem mindig tudott megszabadulni. Teljesítménye – mindent figyelembe véve – igen jelentős a XX. században.

Jelen sorok írója olasz nyelvű monográfiát tett közzé György Lukács. Filosofo autonomo címmel (La Cittá del Sole, Napoli, 2005.), amelyben a magyar gondolkodó életművének folytonossága hangsúlyozódik. Nem le­het kiemelni az életműből a korai „fiatal" Lukácsot vagy a késői „marxista" Lukácsot, hanem olyan önálló gondolkodóként kell bemutatni őt, akinél bizonyos kérdések, (az etika, az esztétika, az ontológia stb. alapproblé­mái) folyamatosan jelen vannak és új meg új válaszokat kapnak.

Újabban a neves olasz Lukács-kutató, Guido Oldrini jelentkezett önálló kutatásai szintézisével. Ez évben adta ki György Lukács e i problemi del marxismo del Novecento című könyvét (La Cittá del Sole, Napoli, 2009.). A szerző a Lukács-értelmezőknek abba a sorába illeszthető be, akiknél még élénken él Lukács egykori koncepciója. Az egész művön érezhető a megértő gondolkodásmód jelenléte. A mai kor talán megkövetelné a szerzőtől a distancia-tartást, a kritikai szemlélet következetesebb érvény­re juttatását, ezt azonban könyvében nem tapasztalhatjuk.

Tegyük hozzá mindjárt, hogy Guido Oldrini az egyik legjelentősebb Lukács-kutató a világon. Ismeri és figyelemmel kíséri az összes Lukács­ról szóló könyvet, tanulmányt, recenziót. Nagy előnye, hogy az olaszon kívül jól beszél, ír, olvas németül és olvas magyarul is. Ez azért fontos, mert könyvének egyik érdeme, hogy nemcsak az idegen nyelven írott Lukács-műveket vagy kommentárokat, másodlagos irodalmat ismeri, hanem a magyarokat is. Így az általa felvázolt kép mindenképpen figye­lemre méltó.

Szerinte Lukács egyértelműen a marxista filozófiai tradícióba sorolható. Ez az alapkoncepció adja értelmezésének fő vonulatát. Oldrini úgy véli, hogy csak „egy Lukács" van, és ez a marxista filozófus. Egész értel­mezése is ezen alapul. Bírálja azokat – elsősorban a Budapesti Iskola képviselőit a „kezdetek apológiája" miatt -, akik szerint az 1918 előtti Lukács lenne „az igazi". Szerinte Lukács életművének két szakasza van: egy premarxista és egy marxista.

Oldrininek ebből a felfogásából az látszik, hogy ő viszont mesterséges folyamatosságot kíván tételezni a korai és a késői Lukács között azzal, hogy a fiatal Lukács munkásságát olyan előkészületnek tartja, amely gon­dolkodásának kibontakozásához feltétlenül szükséges volt. Egyébként azonban – szerinte – ez a szakasz különösebb jelentőséggel nem bír. Arra a lukácsi gondolatra hivatkozik, mintha ez a korai szakasz valamiféle „előtörténet" lenne. Ha Lukácsnak saját munkásságával kapcsolatos -egyébként igen ellentmondásos – önértékelését minden fenntartás nélkül elfogadjuk, akkor ez az Oldrini-féle értelmezés megállja a helyét. De az az értelmezés is plauzibilis lehet, amely a fiatal Lukácsot önálló gondol­kodóként mutatja be, leválasztva későbbi filozófiai fejlődéséről.

Oldrini Lukácsot úgy mutatja be, mint aki a XX. században – Lenin mellett és után – a legjelentősebb teoretikusa volt a marxizmusnak. Erre utal a könyv címe is, amikor Lukácsot csak és kizárólag a 20. századi marxizmus problémáinak megfogalmazásával hozza összefüggésbe. Prestipino és e sorok írója számára sem kétséges, hogy Lukács mar­xista korszaka a XX. század egyik legjelentősebb teljesítménye volt a filozófián és az esztétikán belül. Prestipino is Lukácsnak ad igazat az expresszionizmusról Bloch-hal folytatott vitájában. Úgy véljük azonban, hogy Lukácsot nem lehet leszűkíteni csak az 1918 utáni (sőt, ahogyan Oldrini teszi, az 1930 utáni) munkásságának elismerésére.

Oldrini több mint ötszáz oldalas könyvében abból a társadalmi-politikai légkörből indul ki, amely azt a kort jellemezte, amikor Lukács pályája kezdődött. Ezt a „geográfiai teret és európai történelmi korszakot" az imperializmus ismérveivel írja le. Fontos, hogy nem Lukács életrajzát akarja beágyazni ebbe az általa „imperialista Közép-Európának" neve­zett térségbe, hanem azokat az ideológiai értelemben vett „dekadens és krízis" jegyeket írja le, amelyek az „imperializmus kultúrájának krízisét" jelentették Simmeltől Weberig (akik „fejet hajtottak a háborús sovinizmus előtt"). Szerinte a magyarországi imperializmus a közép- és kisnemesség, valamint a dzsentri világ kompromisszumából állt össze, amely a tradicionalizmusnak, a konzervativizmusnak, és csakis ezeknek kedvezett. Ebben a légkörben jelent meg Lukács, a „különös outsider", aki fellépett a „parazita-reakciós értelmiséggel szemben".

Az 1902-től 1930-ig tartó időszakot a több mint ötszáz oldalas könyvben hatvan oldalon „gyorsan" és vázlatosan bemutatja. Kitér protomarxista szakaszára és a Történelem és osztálytudat című művét olyan „pátosszal teli" könyvnek mutatja be, amely szemben állt a II. Internacionálé pozitivizmusra épülő gondolkodásmódjával, de mégis – hitelt adva Luk­ács saját önértelmezésének -, „filozófiailag elhibázott könyvnek" tartja. Lukács Moszkvába kerülése igazi fordulatot hozott munkásságában. Ekkor válik – Oldrini szerint – Lukács igazi „irodalomkritikussá" és a „marxizmus teoretikusává". Túlmegy a „hegelizált marxizmuson", a hegeli „logicizált ontológián". A munkát és a konkrét, „reális embert" helyezi gondolkodása középpontjába. Ezzel véglegesen szakít a II. Internacio­nálé koncepciójával. Ugyanakkor a „marxizmus autonóm esztétikájának elismerése felé" tesz jelentős lépéseket. Tevékenységével – Oldrini szerint – Lukács fellépett az „álmarxista degenerációkkal" szemben és „energikusan hozzájárult a sztálinizmus megfékezéséhez és eliminá­lásához". Az esztétikában viszont Oldrini – az 1930-as évek esztétikai és irodalomkritikai tevékenységével kapcsolatban – azt javasolja, hogy válasszuk külön Lukács „ítéleteinek koherenciáját" azok „helyességétől" vagy helytelenségétől. Ő ez utóbbiakat nem vizsgálja, csak az előbbi­ekre koncentrál (a realizmusra, az avantgardra, Goethe-tanulmányaira, Thomas Mannra).

A II. világháború után Lukács Magyarországon fellépett a kultúra de­mokratizálása mellett, és a sztálinizmus terjedésével szemben. Az ellene irányuló „irodalmi per" is ennek tudható be. Közben egyre érettebbé vált marxizmusa, ami egyet jelentett Marx és Engels tételeihez való vissza­térésével. Ekkor kezdi kiépíteni „marxista rendszerét", a marxi fogalmak alapján körvonalazódó egységes, objektivista teóriáját.

Miután Oldrini elegánsan átugrotta Lukácsnak az 1956-os forradalom­ban játszott szerepét, „romániai visszatéréséről" beszélve az esztétika kérdéseit kezdi tárgyalni. Lukács marxista rendszerének kialakulásában Oldrini folyamatosságot lát az 1930-as évek fordulatától egészen az 1960-as évek esztétikai és ontológiai írásaiig. Az esztétika kiindulópontja a reális mindennapiság, a „reális világ", amelyben felmerül a partikularitás és a tipikus problémája, mint esztétikai kategóriák. Az ontológiai kérdések szintén ekkor körvonalazódnak Lukácsnál. „Marxista kritikai ontológiát" dolgoz ki, amely szemben áll Hegel, Heidegger és Hartmann koncepci­óival. Oldrini ennek gyökereit a moszkvai évekre vezeti vissza: már ott lát olyan tendenciákat a lukácsi elméletben (elsősorban az „objektivitás materialista marxista elméletét"), ami a késői Ontológiához vezetett. Igaz, hogy lassan ért be az Ontológia fogalomrendszere, hiszen Lukács sokáig idegenkedett az „ontológia" fogalmától is. Az ontológia alapjának Lukács az „objektivitás marxi elméletét" teszi meg, ami azután a létszférák réteg­ződésének is bázisává lesz. A társadalom ekképpen válik nála a „komp­lexumok komplex rendszerévé", ahol mindent a gazdaság és a munka határoz meg, anélkül, hogy háttérbe szorulna a „szubjektív faktor".

Oldrini külön fejezetben tárgyalja az eddig alig érintett etikai kér­déseket, hiszen Lukács az Ontológiát az Etika megírásához tartotta elengedhetetlennek. Tudjuk, hogy végül is nem írta meg etikáját, mégis rekonstruálható műveiből – és Oldrini meg is teszi – etika-felfogása és személyiség-koncepciója. Ezekben a kérdésekben nem támaszkodhatott részletesen kifejtett marxista előzményekre. Oldrini itt is átugorja a fiatal Lukács etikai gondolatait és A fiatal Hegel című Lukács mű etikai elveihez megy vissza, ahol Lukács az „absztrakt individualizmus ellen lép fel az etikában". Etika és társadalom nem válhat külön, az etika történetileg meghatározott. A „harmonikus ember ideálja" az, amit a görögség esz­méiből emel át koncepciójába.

A könyv utolsó fejezetében Oldrini Lukács helyét igyekszik megtalálni a XX. századi kultúra történetében. Bírálja azt a csendet, ami körülveszi a magyar gondolkodó teljesítményét a jelenkori filozófiai és szakmai közéletben, akkor, amikor kortársai egykor az egyik meghatározó gondol­kodónak tartották és nevezték őt. Lukácsot az olasz kritikus úgy mutatja be, mint „militáns gondolkodót", elkötelezett marxista és kommunista filozófust, aki ma sokak számára kényelmetlen. Ennek ellenére – sze­rinte, és a recenzens szerint is – öröksége ma is figyelemre méltó és továbbgondolandó.