A többpólusú világnak fel kell készülnie az Egyesült Államok hatalmának viszonylagos gyengülésére és az ezzel valószínűleg együtt járó zavarokra.

A többpólusú világnak fel kell készülnie az Egyesült Államok hatalmának viszonylagos gyengülésére és az ezzel valószínűleg együtt járó zavarokra

Ahogy a világ a következő évtized felé tart, az Egyesült Államok geo­politikai hatalmának mára már majdnem mindenki által elismert relatív hanyatlásával két területen: a geopolitikában és a világgazdaságban jelentősebb zavarok várhatók, és ezen még Obama elnök úr sem lesz képes változtatni.

Egy valóban többpólusú világ felé mozdultunk el, ahol a viszonylag gyengébb államok hatalma hirtelen megnőtt. Az idei közel-keleti ese­mények: az, hogy Törökország közvetít a Szíria és Izrael között hosszú ideje szünetelő tárgyalások felújításáról ennek csupán egyik példája. Katar közvetített a libanoni ősellenségek közti tűzszüneti megállapodás létrejöttében. Egyiptom szorgalmazza a Hamasz és Izrael közti tárgya­lások felvételét, valamint a Palesztin Hatóság és a Hamasz tárgyalását. A pakisztáni kormány pedig az Afganisztánnal határos tartományokban de facto tűzszünetet kötött a talibánokkal. Ezeknek az akcióknak az a jelentősége, hogy az Egyesült Államok mindezen tárgyalásokat elle­nezte – de ezt, mindenféle súlyos következmények nélkül, egyszerűen figyelmen kívül hagyták az érintettek.

Az Egyesült Államok, az Európai Unió és Japán mellett már ott sora­kozik Oroszország, Kína, India, Irán, a dél-amerikai blokk vezetőjének tartott Brazília valamint a dél-afrikai blokk élén álló Dél-Afrika.

Mindenki elszántan a szövetségesét keresi, belső viták folynak az optimális partnerekről; nagyfokú a bizonytalanság, hogy miként is dönt­senek. Ráadásul az olyan országok, mint Lengyelország, Ukrajna, Korea, Pakisztán, Egyiptom, Nigéria, Mexikó vagy Kanada nem is igazán tudják, hogy merre manőverezzenek: az új geopolitikai helyzet egyáltalán nem hasonlít arra, amit már régóta ismer a világ. Ez ugyan még nem a teljes anarchia, de már masszív geopolitikai zűrzavar.

E geopolitikai zűrzavar a világgazdaság ijesztő bizonytalanságával jár együtt. Először is itt van a valutakérdés. A dollár által stabilizált világban éltünk, legalábbis 1945 óta. Az Egyesült Államok leáldozása – különösen a világtermelés domináns helyeként való hanyatlása és ezzel együtt eladósodásának túlfeszítése -, a valutaárfolyamának komoly eséséhez vezetett, amelynek a végét még nem látjuk, de az valószínűleg még lejjebb lesz.

A dollár esése komoly gazdasági dilemma elé állítja a többi országot, különösen azokat, amelyek növekvő gazdagságukat dollárban jegyzett kötvényekbe és részvényekbe fektették. Ezen országok két kő közt őrlődnek: szeretnék, ha az Egyesült Államok továbbra is megmaradna exportcikkeik egyik fő vásárlójának, viszont dollárban jegyzett eszköze­ik a dollár gyengülésével párhuzamosan vesztenek értékükből, és így eladásukat fontolgatják. Annak, aki kiszáll egy pénzügyi befektetésből, annak az időzítés a legfontosabb; az hogy ne lépjen se túl korán, se túl későn.

Felmerül a kérdés, hogy vajon valamely másik valuta lesz a dollár helyett a világ tartalékvalutája? A kézenfekvő jelölt az euró. Bizonytalan, hogy az euró be tudja-e tölteni ezt a szerepet, hogy az európai kormá­nyok szeretnék-e ezt, bár lehetséges, hogy az európai valutára ráerőltetik ezt a feladatot.

Ha nem az euró, akkor lehet-e olyan többvalutás rendszerünk, amely­ben a dollárt, az eurót, a jent, valószínűleg a kínai renminbit és a fontot használják a tranzakciókban? A válasz ugyanaz, mint amit a geopolitikai szövetségek kérdésére adható. Nem lesz teljes anarchia, csak bizonyo­san zűrzavar, melyben a világ kormányai, termelői elég kellemetlenül fogják érezni magukat – nem beszélve a világ nyugdíjasairól.

Számos nagy ország hatalmas növekedést tapasztalt termelési és fogyasztási szintjében is. Nézzük az úgynevezett BRIC országokat (Brazíliát, Oroszországot, Indiát és Kínát), amelyek a világ népességé­nek 60%-át adják. A termelés és a fogyasztás ugrásszerű növekedése hihetetlenül megemelte az itteni energia-, nyersanyag-, élelmiszer- és vízkeresletet. Egyszerre minden nem megy. Egy nagyobb világinfláció lehet a következménye annak, ha ezen áruk ára – a meglódult kereslet és spekuláció által fűtve – tovább emelkedik. Erős protekcionizmus is jöhet, ha a kormányok megpróbálják saját országuk ellátását mindenféle kiviteli korlátozással védelmezni.

A múltbeli tapasztalatok azt mutatják, hogy ez kiszámíthatatlan ördögi kört eredményezhet. Helyenként komoly ellátási problémák keletkez­hetnek, amely magas halálozási rátához és komoly járulékos környezeti katasztrófákhoz vezethet.

A reálértékben csökkent állami bevételekkel sanyargatott kormá­nyok – melyekre erős nyomás nehezedik, hogy ellentételezésként ne emeljék az adókat – megnyirbálhatják három kulcsterület: az oktatás, az egészségügy és az öregségi nyugdíjak kiadásait. De – a világ utóbbi két évszázadban lezajlott demokratizálódása nyomán – épp ezek azok a területek amelyek a köznép kormányoktól elvárt fő igényeit elégítik ki. Azok a kormányok, amelyek képtelenek lesznek a társadalmi újraelosz­tás e három területét fenntartani, elveszthetik legitimációjukat, és ennek beláthatatlan következményei: akár népfelkelések is lehetnek.

E rövidtávú negatív kép megmutatja, hogy milyen az, ha a rendszer messzire távolodik az egyensúlytól és eluralkodik a káosz. Ez az állapot azonban nem tarthat örökké. A kaotikus helyzetek végül megszülik saját megoldásukat, ami – Prigogine és Stengers klasszikus művének angol címe alapján – nem más, mint „rend a káoszból"¹ . Ahogy a szerzők ki­emelik, az útelágazások közepén ott a kreativitás, a választási lehetőség, de nem tudhatjuk biztosan, melyik úton fogunk elindulni.

A bal- és jobboldal közti csatában az előbbi szédületes előnyre tett szert a XIX. és különösen a XX. században. A baloldal igen széleskörű és nagyon hatékony támogatást szerzett. Az 1945 utáni években volt egy olyan pillanat, amikor úgy tűnt: mindenütt és mindenben győzelemre áll.

Aztán következet a nagy kiábrándulás. Ott, ahol a rendszerellenes mozgalmak így vagy úgy hatalomra kerültek, a gyakorlatban távol álltak attól, amit a népi erők létrejöttüktől reméltek. És ezeknek a rendszerek­nek a visszaváltoztathatatlansága is illúziónak bizonyult. Az 1990-es évek elejére a győzelmi mámor eltűnt a világ baloldalán, felváltotta a teljes letargia és a legyőzöttség érzése.

Ma már az is világosan látható, hogy a jobboldali világ győzelmi má­mora is szertefoszlott, leglátványosabban az Egyesült Államoknak a világ fölötti örök birodalmi dominanciáját hirdető neokonzervatív tétel teljes fiaskójával. Az 1994-es zapatista felkelés, a Világkereskedelmi Szerve­zet (WTO) 1999-es seattle-i csúcstalálkozójának sikeres megszakítása, a Világ Szociális Fórum 2001-es Porto Alegre-i megalapítása mind azt mutatja, hogy egy újra lelkes baloldal tért vissza a világszínpadra.

Kaotikus világban élünk, nehéz tisztán látni. Kicsit olyan, mintha egy hatalmas hóviharban próbálnánk előbbre jutni. A túlélők nemcsak iránytűt használnak, hanem azt is megnézik, hogy hová lépnek, nehogy gödörbe zuhanjanak. Az iránytű középtávú céljainkat jelöli ki – egy olyan új világrendet, amelyet meg szeretnénk alkotni. A lépteink előtti talaj a „kisebb rossz" politikája. Ha nem ügyelünk mindkettőre, akkor elveszünk. Vitatkozzunk az irányról, közben figyelmen kívül hagyhatjuk az államokat és a nacionalizmust is, de ugyanakkor, rövidtávon, szálljunk szembe mindkettővel, hogy elkerüljük a láthatatlan gödröket. így esélyünk lesz a túlélésre, és arra, hogy elérjük a másik világot, amelyre igenis megvan a lehetőség.

New Haven, Connecticut, USA

(Fordította: Bózsó Péter)

Eredeti megjelenés: Immanuel Wallerstein: Where is the world headed? YaleGlobal on-line 2008. július 10.

Jegyzet

1 Ilya Prigogine – Isabelle Stengers: Order Out of Chaos: Man's New Dialogue with Nature. [Rend a káoszból: Az ember új párbeszéde a természettel.] New York, 1984, Bantam. Az eredeti francia kiadás La nouvelle alliance: Metamorphose de la science. [Az új szövetség: a tudomány metamorfózisa.] Párizs, 1979, Gallimard. Dévényi Levente fordításában magyarul: Az új szövetség: a tudomány metamor­fózisa. Budapest, 1995, Akadémiai Kiadó.

Joachim Becker és Rudy Weissenbacher (szerk.): Dollarization, Euroization and Financial Instability: Central and Eastern European Countries Between Stagnation and Financial Crisis? [Dollárosítás, eurósítás és pénzügyi instabilitás: közép- és kelet-európai országok a stagnálás és a pénzügyi válság szorításában?] Marburg, 2007,

A kötet szerkesztői a bécsi Politikai Gazdaságtani Tanulmányok [Institute for Studies in Political Economy (IPE)] munkatársai. A kötetben tíz tanulmány kapott helyet és szerzői főleg közép- és kelet-európaiak, akik kritikusan tekintenek az Európai Unióra. Az EU bővítése 2004-ben számos elméleti szakembert indított arra, hogy alaposan megvizsgálja az új tagállamok valódi integrálódásának, az Euró mielőbbi bevezetésének lehetőségeit. Többen azt a kérdést feszegetik, hogy az Európai Gazdasági és Monetáris Unióba történő belépés logikus, szükséges és elkerülhetetlen lépés-e az integrálódás útján?

A latin-amerikai pénzügyi válságokhoz vezető gazdasági-pénzügyi folyamatok és az újonnan csatlakozott közép- és kelet-európai országok gazdasági fejlődésének, a nemzetgazdasági mérlegeknek fő mutatói – Szlovénia kivételével – sok hasonlóságot mutatnak. A gazdasági liberalizáció magas szintje, az instabil növekedési ütem, az óriási folyó fizetési mérleghiány, a túlértékelt valuta a kilencvenes évek végén és az ezredforduló elején súlyos pénzügyi válságokat eredményezett az US dollárhoz szorosan kötődő, a nemzeti valutát gyakorlatilag dollárral helyettesítő Argentínában, Ecuadorban és Uruguayban. A valutaválság megelőzése érdekében a nemzeti valuták helyett a dollár általános bevezetése is felmerült a régió több országában, de csak Ecuador és El Salvador választotta ezt a megoldást.

Az EU-hoz újonnan csatlakozott országok többsége, különösen a jelentős folyó fizetési mérleghiánnyal küzdő országok – a latin-amerikai gazdaságok (el)dollárosításához hasonlóan – az Euró mielőbbi bevezetését a valutaválság megelőzésének eszközének tekintik. A két régió közötti hasonlóságok ellenére azonban jelentős különbség, hogy az EU új tagállamai – legalábbis elvileg – egyenrangú partnerek az EU-ban és beleszólhatnak a monetáris politika alakításába. Mindenesetre egyértelműen leszögezhető, hogy a latin-amerikai pénzügyi válságok számos tanulsággal szolgálhatnak Közép és Kelet-Európa számára is. Az EU új tagországaiban a rendkívül gyors és radikális neoliberális lépések, a piacnyitás, a privatizáció nagymértékben hozzájárultak e nemzetgazdaságok pénzügyi sebezhetőségéhez (emelkedő infláció, túlértékelt árfolyamok, ipari termelés csökkenése, növekedési ütem lassulása, eladósodás növekedése, folyó fizetési mérleg romlása).

A kötet négy fő fejezetre tagolódik:

Az első fejezet történelmi áttekintést nyújt a közép- és kelet-európai országok átalakulásáról, összegzi az átmenet tapasztalatait. Jozé Mencinger Kelet- és Közép-Európa átalakulásának fő aspektusait tekintve hasonló tendenciákat lát. Úgy véli, hogy a meglévő eltérések inkább politikai, mint gazdasági természetűek. Szlovénia a többi országtól elsősorban abban különbözik, hogy következetesen elutasította a közvetlen működőtőke beáramlásokra (FDI-re) alapozott gazdasági stratégiát. Emiatt náluk az átmenet végeredménye is másként alakult. A térségben Szlovénia egyedülálló abban is, hogy folyó fizetési mérlege kiegyensúlyozott és a társadalmi kohézió is erősebb. Az újonnan EU-hoz csatlakozott 8 tagország relatíve gyors GDP növekedési üteme magas inflációval, jelentős folyó fizetési mérleghiánnyal, magas munkanélküliséggel párosult és az EU-tagság átlagos nettó fiskális hatása közel áll a nullához. Mencinger szerint ezek az országok a csatlakozással semmi különlegeset nem kaptak, sőt „számos olyan vonásukat veszítették el, amelyek egy ország gazdasági entitására jellemzőek: az áruk, a tőke és a munkaerő határokon történő áramlása, valamint a gazdasági szabályozás kialakítása feletti ellenőrzésüket és a makrogazdasági döntéshozatalban a szuverenitásukat [adták fel]."

Az „Egyenlőtlen fejlődés történelmi vonatkozásai Kelet-Közép Európában" című második tanulmányban Rudy Weissenbacher a középkorig visszanyúlva vizsgálja Kelet-Európa periferizálódásának történelmi szakaszait. A Habsburg és az oszmán birodalmak felbomlása után a térség új nemzetállamai a két világháború között súlyos adósságokkal és gazdasági egyensúlytalanságokkal voltak terheltek. A szovjet érdekszférába való bekerülésük és a szocialista világrendszerbe történő integrálódásuk a II. világháború után – Jugoszlávia kivételével – elvágta őket a Nyugattól, vagy lényegesen korlátozta kapcsolatukat a tőkés piacokkal. A 70-es évektől kezdődően azonban a régió kereskedelme a Nyugattal látványosan bővült. A fogyasztási cikkek behozatala és az ipar részleges modernizációja a külső adósság növekedésével párhuzamosan valósult meg. Ez a folyamat számos hasonlóságot mutat a Latin-Amerikában történtekkel. Az adósság gyors növekedése különösen Jugoszláviát, Lengyelországot, Magyarországot és Romániát érintette, amely nagymértékben hozzájárult az államszocializmus eróziójához. A rendszerváltás a régióban – eltérő mértékben ugyan, de – a nemzetközi pénzügyi intézmények diktátuma és felügyelete alatt ment végbe.

A kötet második fejezetében Jan Drahokoupil a „Nemzeti kapitalizmusoktól a külföldiek által vezérelt növekedésig: a kovergencia pillanata Közép és Kelet-Európában" című tanulmányában a közvetlen működőtőke befektetések (FDI) folyó fizetési mérlegre gyakorolt hatásait vizsgálja a visegrádi országok vonatkozásában. A szerző azt hangsúlyozza, hogy a legtöbb közép- és kelet-európai állam – Magyarország kivételével – a 90-es évek elején a kapitalista fejlődés nemzeti tőkére alapozott stratégiáját választotta. Általánosnak tekinthető, hogy a külföldi tőkebevonás előtérbe állítása csak a 90-es évek végén történt meg. Ekkortól kezdődött meg a befektetők erőteljes érdeklődése Kelet-Európa iránt, amelyet az EU a csatlakozási tárgyalások során erőteljesen támogatott. Ennek eredményeként született meg a „komprádor szolgáltatási szektor", amelynek stratégiája a külföldi tőke által vezérelt növekedésre épül és a „versenyző állam" támogatását szolgálja. Ezzel a stratégiával szemben főleg a hazai kisvállalatok mutattak ellenállást, mivel jellemzően ezek a vállalatok azok, amelyek képtelenek a beruházási ösztönzőkhöz hozzájutni és a multik jelenlétéből közvetlen haszot húzni.

Jozé Mencinger „FDI-függőség és folyó fizetési mérleg" című tanulmányában a közvetlen működőtőke beruházások új tagállamokra gyakorolt hatásait vizsgálja. Arra az eredményre jutott, hogy az állóeszközök külföldi tulajdonlása a folyó fizetési mérlegre kedvezőtlenül hat. Miközben 2002-ig a kereskedelmi mérleg hiánya meghaladta a folyó fizetési mérleg hiányát, a folyó fizetési mérleg alakulásában a fő szerepet a jövedelem-deficit vette át, amely 1999 óta drámai módon növekedett. Az átlagos jövedelemmérleg hiánya, azaz a GDP és a GNP közötti különbség 1995 és 2006 között 0,96%-ról 4,38%-ra emelkedett. A régióban a listát Magyarország, Észtország és Csehország vezeti. A szerző szerint az adatok azt mutatják, hogy hosszútávon a folyó fizetési mérleg dinamikáját a befektetések mérlegének alakulása határozza meg, miközben a kiugró mozgásokat és az országspecifikus szinteket a kereskedelmi mérleg befolyásolja. A balti államok különösen negatív kereskedelmi mérleggel rendelkeznek. 1996-2006 között a hiány meghaladta a GDP 10%-át. Mencinger végső következtetése, hogy az új EU tagállamok – Lengyelország és Szlovénia kivételével – erősen FDI függővé váltak és a tőkebeáramlás hirtelen leállása a dél-kelet ázsiai helyzethez hasonló helyzetet teremthet.

A harmadik fejezet első tanulmányában Özlem Onaran a pénzügyi válság régiónkban való kitörésének esélyeit latolgatja. Összehasonlítja Kelet-Európa nemzetgazdasági mutatószámait a kelet-ázsiai és a latin-amerikai válságot megelőző statisztikai adatokkal.  Minsky nyomán felteszi a kérdést: „Itt is bekövetkezhet [a válság]?" A folyó fizetési mérleg, a külföldi adósság szerkezete, a valuták túlértékeltsége számos közép- és kelet-európai országban, főleg a balti államokban, Romániában és Bulgáriában ma sokkal kedvezőtlenebb, mint amelyet a válságot megelőzően Dél-Kelet Ázsiában és Latin Amerikában tapasztalhattunk. Ennek ellenére régiónkban a válság még nem robbant ki. Ennek magyarázatát Onaran és Becker abban látja, hogy a külföldi befektetők Közép- és Kelet-Európa államaival szemben elnézőbbek, mint az EU-n kívüli félperiféria országaival szemben.

E fejezet második tanulmányát Carolina Villalba és Paola Visca írták. A szerzők ráirányítják a figyelmet az Argentínában, Brazíliában és Uruguayban lezajlott pénzügyi és adósságválságok tartós következményeire. Miközben a gazdasági növekedés ezekben az országokban újra megindult, a „haladó" kormányok továbbra is kénytelenek a múlt örökségeivel: az óriási mértékűre duzzadt adóssággal és a szociális helyzet leromlásával szembesülni. Argentínában és Uruguayban a pénzügyi válság súlyosbodásában kiemelkedő szerepet játszott a dollárnak kvázi nemzeti valutaként történő használata.

A kötet negyedik fejezete négy tanulmányt tartalmaz. Az elsőben Galgóczi Béla az eurózónához való csatlakozás dilemmáit elemzi. Az újonnan csatlakozott országokban az Euró bevezetésének várható hatásait vizsgálja. Rámutat az EU politikák ellentmondásaira. Amikor az EU Bizottsága elutasította Litvánia eurózónához történő csatlakozását, arra hivatkozott, hogy a bérek emelkedése kockázati tényező. Ismeretes azonban, hogy a bérek felzárkóztatása a szociális kohézió központi elemét kellene, hogy képezze. Miközben a lisszaboni stratégia a versenyképesség növelése érdekében komoly beruházásokat irányzott elő az infrastruktúra, a kutatás és az oktatás terén, a Stabilitási és Növekedési Paktum szigorú fiskális és monetáris feltételeket ír elő. Mivel a maastrichti kritériumok ellentmondanak ezen országok sajátos helyzetének, a „növekedés, a foglalkoztatás, a szociális kohézió és a valódi konvergencia úgy tűnik, hogy veszélyben van. Ezeket a feltételeket betartani igyekvő kormányok saját országaik gazdasági és szociális konvergenicáját teszik kockázatossá" – vonja le a végső következtetést a szerző.

A 4. fejezet második tanulmányában Peter Gocev a közgazdászok körében Csehország eurózónához történő csatlakozásáról folytatott vitáit elemzi. Az Euró gyors bevezetése mellett érvelő szakemberek véleményüket a tranzakciós költségek csökkenésére és az árak nagyobb átláthatóságára alapozzák, míg a későbbi bevezetés hívei inkább amellett érvelnek, hogy az alacsony jövedelműek fogyasztói kosarában nagy súlyt képviselő áruk és szolgáltatások jelentősebb áremelkedése miatti „infláció-érzet" következtében az infláció elszabadulhat. Ezért az eurózónához történő csatlakozás inkább politikai, mint gazdasági döntésnek tűnik.

Andor László a magyarországi euróbevezetés céldátumának többszöri módosításának okairól, a kudarc hátteréről ad áttekintést. A 90-es évek első felében tapasztalt súlyos gazdasági visszaesés után a 90-es évtized végén a magyar gazdaság figyelemre méltó növekedést produkált. 2001-ben azonban – összhangban az EU politikájával – új árfolyampolitikát léptettek életbe, amelynek következtében a hazai valuta jelentős felértékelésére és rendkívül szigorú monetáris politika bevezetésére került sor. Ennek hatására a kis- és középvállalatok versenyképessége csökkent és Magyarország pénzügyi helyzete ingataggá vált. 2004-ben az infláció szigorú kordában tartása és a forint további felértékelése a magyar export részarányának csökkenéséhez és a folyó fizetési mérleg hiányának növekedéséhez vezetett. A szerző – Galgóczihoz hasonlóan – úgy látja, hogy a közép- és kelet-európai országok, különösen a visegrádi négyek, amelyek a 2004-es EU-bővítés során a felvett tagországok lakosságának 90%-át képviselték, még most is a felzárkózás fázisában vannak, s nagymértékű tőkebeáramlás és export-vezérelt gazdasági fejlődés jellemző rájuk. A maastrichti kritériumok teljesítése azonban ezekben az országokban a valódi konvergenciát a monetáris konvergenciának rendeli alá. A szerző véleménye szerint tehát a maastrichti kritériumokat az új feltételekre, azaz a régió sajátosságaira való tekintettel újra kellene tárgyalni.

Az utolsó tanulmányban Joachim Becker összhasonlítja a 70-es években Latin-Amerikában alkalmazott formális és informális dollárosítás a 90-es években Kelet-Európában elkezdődött formális illetve informális euroizációval. Kelet- és Közép-Európában az informális euroizáció főleg a magas inflációval küszködő, szegényebb országokra (pl. Jugoszlávia utódállamaira, Romániára, Bulgáriára és a balti államokra) jellemző. Néhány országban (főleg az EU-n kívüli országokban) az euroizáció érdekében hivatalos lépéseket is tettek. A visegrádi országok hezitáló álláspontot foglalnak el az Euró gyors bevezetését illetően. Magyarország magas folyó fizetési mérleghiánya és a maastrichti kritériumoktól való elmaradás miatt az eurózónához való csatlakozás rövidtávon nem is várható, egyelőre ez a téma kikerült a mindennapi közbeszédből. Az Euró bevezetését erősen szorgalmazó országok (a balti államok, Szlovákia és Bulgária) kiugróan magas folyó fizetési mérleghiánnyal és külföldi adósságállománnyal rendelkeznek. Ezek az országok különösen radikális neoliberális politikát folytatnak. A balti államok és Bulgária a termelés fejlesztése helyett a pénzügyi stabilizáció megőrzését részesítik előnyben, szigorú árfolyampolitikát folytatnak és jellemzően igen magas folyó fizetési mérleghiánnyal küszködnek. A gyors euróbevezetés szándéka mögött egy esetlegesen bekövetkező valutaválság megelőzése is feltételezhető.

A kötet tanulmányai jól illusztrálják, hogy az Európai Monetáris Unió fiskális és monetáris kritériumai a felzárkózás fázisában lévő új EU-tagországokra nézve különösen hátrányosak és legalábbis a meglehetősen szigorú feltételek alapos felülvizsgálatára lenne szükség.

Összességében elmondható, hogy a könyv kiválóan szerkesztett, jól áttekinthető és statisztikai adatokkal, grafikonokkal is kellőképpen alátámasztott, alapos munka. A kötetnek külön erénye, hogy Kelet- és Közép-Európát történelmi megközelítésben mutatja be, s minden tanulmányhoz részletes irodalomjegyzéket is csatol. Az alternatív közgazdasági gondolkodás kiváló példája és hasznos lehet nemcsak a téma iránt érdeklődő szakembereknek, hanem a globalizációkritika elkötelezettjei, az aktivisták számára is.

A modern állam létezésének anyagi alapja a neki fizetett adó. Az állami adó döntő részének végső forrása a termelő bérmunka. Termelő bérmunka, valamint áruvásárlás hiányában az állam táplálék nélkül marad.

A vádlottak padjára állított bioüzemanyagokon túl, a Világbank és a Valutaalap neoliberális agrárpolitikája nagymértékben felelős az élelmiszerválság létrehozásában, ahogy a mexikói, Fülöp-szigeteki és malawi példa mutatja. A globális kapitalista agráripar paradigmájával szemben az ellenálló parasztmozgalma

Amikor tavaly emberek tízezrei tiltakoztak Mexikóban a tortilla (kenyér) árának 60%-os emelkedése ellen, sok elemző a bioüzemanyagot állította a vádlottak padjára. Az Egyesült Államok agrártámogatásai miatt az ame­rikai farmerek egyre nagyobb földterületen élelem helyett etanol előállítá­sa szolgáló kukoricát termesztettek, melynek következtében a kukorica ára meredeken emelkedett. A kukorica felhasználásának átállítása a tortilláról az üzemanyagokra bizonyosan hozzájárult az égbeszökő árak­hoz, bár a transznacionális közvetítők spekulációja, a bioüzemanyagok keresletével talán még nagyobb szerepet játszott ebben. Azonban egy érdekes kérdés elkerülte a legtöbb vizsgálódó figyelmét: hogy az ördög­be fordulhat elő, hogy a mexikóiak ellátása, a kukorica őshazájában, az amerikai behozataltól függ?

A mexikói élelmiszerválságot megértéséhez számot kell vetnünk azzal, hogy a tortillaválság előtti években a kukorica szülőföldjét kukoricaim­portáló gazdasággá változtatták a Valutaalap (IMF), a Világbank és a washingtoni kormányzat által szorgalmazott „szabad piaci" intézkedé­sek. Ez a folyamat az 1980-as évek eleji adósságválsággal kezdődött. A fejlődő országok két legnagyobb adósának egyikét, Mexikót, arra kényszerítették, hogy pénzért könyörögjön a Világbanknál és a Valuta­alapnál, hogy teljesíteni tudja a nemzetközi kereskedelmi bankok felé adósságszolgálati kötelezettségeit. A dollár milliárdokra rúgó segítség quid pro quo ('valamit valamiért') ára a Világbank egyik igazgatósági tagjának szavaival a „példa nélküli részletekbe menő beavatkozás" volt, amely a magas vámok, az állami szabályozás és az állami támogatás intézményeinek megszüntetését célozta, amelyeket a neoliberális dokt­rína a gazdasági hatékonyság gátjának tekintett.

A kamatfizetés a kormányzati kiadások 19%-áról 57%-ára nőtt 1982 és 1988 között, miközben a beruházások a már amúgy is alacsony 19,3%-ról 4,4%-ra estek vissza. A kormányzati kiadások lefaragása az állami hitelek, az államilag támogatott mezőgazdasági felhasználás, az ártámogatások, az állami marketingtestületek és a képzési programok lebontását eredményezte. A paraszti termelők helyzetét tovább rontotta, hogy a Valutaalap és a Világbank nyomására a mezőgazdasági keres­kedelmet egyoldalúan liberalizálták.

Még ennél is nagyobb csapást jelentett a paraszti mezőgazdaság szá­mára az Észak-Amerikai Szabad kereskedelmi Megállapodás (NAFTA)

1994-es hatályba lépése. Bár a megállapodás 15 év átmeneti időszakot engedélyez a mezőgazdasági termékek vámvédelmének lebontására (beleértve a kukoricát is), de a masszívan támogatott amerikai kukorica késedelem nélkül elárasztotta a piacot, megfelezve az árakat és tartós válságba sodorva a kukoricatermelést. Nagyrészt ennek a megállapodás­nak köszönhetően mára Mexikó tartós nettó élelmiszerimportőrré vált.

Az állami kukoricaügynökség bezárásával az amerikai kukoricaimportot és a mexikói gabona elosztását néhány transznacionális kereskedőcég monopolizálta (például a határ mindkét oldalán tevékenykedő, amerikai tulajdonban lévő Cargill és a részben amerikai Maseca). Ez a kereske­delmi tendenciákkal való spekulálásra alkalmas helyzetbe hozta őket, és így manipulálhatják a bioüzemanyagok iránti kereslet változásait, akár a többszörösére növelve azt. Ugyanakkor a belföldi kereskedelem monopolellenes ellenőrzése bebiztosítja, hogy a nemzetközi kukoricaárak növekedése ne eredményezhesse a kistermelőknek fizetett összegek jelentős növekedését.

A mexikói kukoricatermelő parasztok számára egyre nehezebbé vált, hogy elkerüljék számos kukoricatermesztő honfitársuk és más rizs-, marhahús-, szárnyas- és sertéshústermelő kisgazdaság sorsát, amelyek azért mentek tönkre, mert a NAFTA előnyben részesíti az államilag tá­mogatott amerikai termelőket. A Carnegie Alapítvány 2003-as jelentése szerint az Egyesült Államokból származó import legalább 1,3 millió pa­raszt munkáját lehetetlenítette el, közülük sokan ráleltek már az északi szomszédba vezető útra.

A kilátások nem biztatók, mivel a mexikói kormány továbbra is neo­liberális befolyás alatt áll, szisztematikusan leépítik a parasztokat tá­mogató rendszert, a mexikói forradalom fontos örökségét. A Food First élelmezéspolitikai intézet igazgatója Eric Holt-Giménez szerint: „Időre és sok erőfeszítésre lesz szükség a kisgazdaságok életképességének helyreállításához, azonban, úgy tűnik, erre semmilyen politikai szándék sem irányul – azaz semmi olyasmi, hogy a NAFTA-egyezményt újra kéne tárgyalni."

Rizsválság keltése a Fülöp-szigeteken

A rizs esetében tisztábban látszik, hogy a globális élelmiszerválság főként a mezőgazdaság szabadpiaci átalakításából ered. Szemben a kukori­cával, a világ rizstermelésének kevesebb mint 10%-ával kereskednek, továbbá nem termesztenek rizst élelmiszer helyett bioüzemanyag-gyártás céljából. Azonban csupán idén az árak majdnem megháromszorozódtak, a januári 380 dolláros tonnánkénti árról áprilisra több mint 1.000 dollárra emelkedve. A szűkülő kínálat idején az áremelkedéshez kétségtelenül hozzájárult a nagykereskedők kartelljának spekulációja. Azonban – ahogy Mexikó és a kukorica estében is láttuk -, a nagy rejtély az, hogy néhány korábban rizsben önellátó ország miképp vált erősen importfüggővé?

A Fülöp-szigetek szomorú példája azt mutatja, hogy a neoliberális gazdasági átalakítás hogyan változtat egy nettó élelmiszerexportáló or­szágot nettó élelmiszerimportőrré. A Fülöp-szigetek a világ legnagyobb rizsimportőre. Manila kétségbeesett erőfeszítései az ellátás mindenáron való biztosítására az újságok címlapjára kerültek, és a szegény falvak rizselosztásának biztonságára ügyelő katonákról készült fotók a globális válság emblematikus képeivé váltak.

A Fülöp-szigeteken többé-kevésbé ugyanaz a törtét, mint Mexikóban. A diktátor Ferdinand Marcos sok bűnt és gaztettet követett el, beleértve a földreform elodázását, de azzal nem lehet vádolni, hogy kiéheztette a mezőgazdaságot. A paraszti elégedetlenség leszerelése érdekében a rezsim ártámogatott műtrágyát és vetőmagot biztosított a földműve­lőknek, hitelprogramokat indított és vidéki infrastruktúrát épített. Marcos 1986-os távozását követően a kormány 900.000 tonna rizst tárolt a raktáraiban.

Paradox módon, a következő néhány év során az új demokratikus be­rendezkedés a kormány beruházási kapacitását kivéreztette. Mint Mexikó esetében is, a Világbank és a Valutaalap a nemzetközi hitelezők érdekei szerint cselekedve nyomás alá helyezte Corazon Aquino kormányát, hogy a 26 milliárd dolláros külföldi hitel visszafizetését prioritásként kezelje. Aquino beletörődött ebbe, noha országa vezető közgazdái figyelmeztet­ték, hogy „a hitelezőink által megszabott menetrendben történő adósság­visszafizetéssel konzisztens újjáépítési program keresése hiábavaló." Az 1988 és 1993 közötti időszakban, adósságszolgálat formájában, évente a bruttó hazai termék (GDP) 8-10%-a hagyta el a Fülöp-szigeteket – ami körülbelül a mexikóival megegyező arány. A kamatfizetések 1980 és 1994 között a kiadások 7%-áról 28%-ra emelkedtek, miközben a beruházások 26%-ról 16%-ra estek. Röviden, az adósságszolgálat teljesítése vált a nemzeti költségvetés prioritásává.

A mezőgazdaságra fordított kiadások kevesebb mit a felére estek vissza. A Világbank és helyi tanítványai azonban nem aggódtak, mivel a nadrágszíj-szorítás egyik célja az volt, hogy a magánszektor dinamizálja a vidéket. Azonban a mezőgazdasági termelőképesség gyorsan erodá­lódott; az öntözés stagnált. A Fülöp-szigeteken az 1990-es évek végére csak az úthálózat 17%-át burkolták, míg ez az arány Thaiföldön 82%, Malajziában pedig 75% volt. A terméshozamok általában vérszegény­nek bizonyultak, a rizs átlagos terméshozama messze alatta maradt a kínainak, a vietnaminak és a thaiföldinek, ahol a kormányok tevékenyen segítették a vidéki termelést. A Marcost követő agrárreform-program elsorvadt, elvették a támogató szolgáltatások pénzügyi hátterét, ami pedig a sikeres reform kulcsának bizonyult Tajvanon és Dél-Koreában. Mexikóhoz hasonlóan a Fülöp-szigetek parasztsága is azzal szembesült, hogy az állam teljes mértékben megszünteti a széleskörű támogatásokat, noha már függővé váltak az állam ilyen szerepvállalásától.

A Fülöp-szigeteken a mezőgazdasági programok lefaragását a ke­reskedelem liberalizációja követte miután 1995-ben belépett a Világ­kereskedelmi Szervezetbe (WTO), és ennek hasonló következményei voltak, mint Mexikó NAFTA-hoz való csatlakozásának. A WTO tagság megkövetelte, hogy a Fülöp-szigetek, a rizs kivételével minden mező­gazdasági importján eltörölje a mennyiségi korlátozásokat, továbbá hogy lehetővé tegye minden árucikk esetében egy bizonyos mennyiség alacsony vámok melletti behozatalát. Engedélyezték a rizsimport mennyiségének korlátozását, azonban a belépést követő tíz év során be kellett engedjenek legalább a hazai fogyasztás 1-4%-ának megfelelő mennyiséget. Az állami támogatás hiányában halálosan legyengült hazai termelés miatt, hogy kompenzálja a hiányt, a kormány valójában ennél a mennyiségnél sokkal többet importált. A masszív import lenyomta a rizs árát, ami elkedvetlenítette a parasztokat, és a termelés növekedését mélyen az ország két fő ellátójának számító Thaiföld és Vietnam szintje alatt tartotta.

A WTO-ba való belépés következményei Fülöp-szigetek mezőgaz­daságának többi szektorán is szuper tájfunként sepertek végig. Az olcsó importkukorica – melynek nagy része támogatott amerikai ter­mék – elárasztotta a parasztokat, akik 1993 és 2000 között a kukorica vetésterületét 3,1 millió hektárról 2,5 millió hektárra csökkentették. A csirkeaprólék tömeges behozatala majdnem kivégezte ezt az iparágat, miközben az import felfutása destabilizálta a szárnyas-, a sertés- és a zöldségágazatokat.

A WTO tagság becikkelyezésére indított 1994-es kampány során a kormány közgazdászai – akiket a Világbank edzői készítettek fel – azt ígérték, hogy a gabona és más hagyományos növények gazdálkodásá­ban elszenvedett veszteségeket több mint kompenzálni fogják az olyan „magas hozzáadott értékű" növénytermesztési exportágazatok, mint a vágott virág, a spárga vagy a brokkoli. Ebből azonban kevés vált valóra. Akárcsak abból az évi félmillió mezőgazdasági munkahelyből, amelyet a piac állítólagos mágikus hatásénak kellett volna létrehoznia. Épp el­lenkezőleg, a mezőgazdasági munkahelyek száma 1994 és 2001 között 11,2 millióról 10,8 millióra esett.

A Valutaalap által megkívánt kiigazítás és a WTO által előírt kereske­delmi liberalizáció sorozatütései gyorsan importfüggővé tették a nagyobb részt önellátó mezőgazdaságot, mivel a parasztokat következetesen ellehetetlenítették. A WTO genfi tárgyalásán e katasztrofális folyamat fájdalmas következményeit pontosan tükrözik a Fülöp-szigetek kormány­képviselőjének szavai: "Kistermelőinket kivégzi a nemzetközi kereske­delmi világ goromba igazságtalansága".

A nagy átalakulás

Azokban az országokban, ahol a Világbank és a WTO bábáskodott, a Mexikóhoz és a Fülöp-szigetekhez hasonló történetek ismétlődtek. Az ENSZ Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezete (FAO) tizennégy or­szágra kiterjedő vizsgálata azt mutatta, hogy az élelmiszerimport szintje 1995 és 1998 között meghaladta az 1990 és 1994 közöttit. Nincs ebben semmi meglepő, hiszen a WTO Mezőgazdasági Egyezményének egyik fő célja a fejlődő országok piacának megnyitása volt, hogy befogadhas­sák az Észak többlettermelését. Az Egyesült Államok mezőgazdasági minisztere: John Block 1986-ban így fogalmazott: „Az az elképzelés, hogy a fejlődő országoknak saját magukat kéne élelemmel ellátni, egy letűnt időszak anakronizmusa. Élelmiszerbiztonságukat szempontjából előnyösebb, ha az Egyesült Államok mezőgazdasági termékeire támaszkodnak, amelyek a legtöbb esetben olcsóbban beszerezhetők."

Block azonban elfelejtett megemlíteni, hogy az amerikai termékek alacsony árát az állami támogatások biztosítják, amelyek minden évben egyre emelkednek, annak ellenére, hogy a WTO állítólag épp ezek megszüntetését tűzte ki céljául. A fejlett országok kormányai által nyújtott mezőgazdasági támogatások teljes összege 1995 és 2004 között 367 billió dollárról 388 billió dollárra nőtt. Az 1990-es évek végétől a támoga­tások a mezőgazdasági termelés értékének 40%-át érték el az Európai Unióban és 25%-át az Egyesült Államokban.

A szabad piac apostolai és a dömping védelmezői úgy tűnhet a pa­letta két ellentétes oldalán foglalnak helyet, de az általuk javasolt intéz­kedéscsomagok nagyjából ugyanazt: globalizált kapitalista agráripart eredményeznek. A fejlődő országokat egy olyan rendszerbe integrálják, amelyben például a hús és gabona export vezérelt termelését nagy ipari farmok uralják (olyanok, mint a thaiföldi multinacionális vállalat: a CP egységei), ahol a technológiát folyamatosan megújítják a genetikai tervezés (például a Monsantótól származó) legfrissebb eredményei alap­ján. A vámok és a vámon kívüli kereskedelmi akadályok megszüntetése megkönnyíti egy globális mezőgazdasági szupermarket létrehozását az elit és a középosztály fogyasztói számára, melyet olyan gabonakeres­kedő cégek szolgálnak ki, mint a Cargill és az Archer Daniels Midland, vagy olyan élelmiszer kiskereskedelmi láncok, mint a brit Tesco vagy a francia Carrefour.

Ezen az integrált globális piacon csekély lehetőség marad a vidéki és városi szegények százmilliói számára, akiket óriási városszéli favelákba¹ száműztek, ahol az élelmiszerárak gyakran még magasabbak, mint a szupermarketekben, vagy vidéki rezervátumokba kényszerültek, ahol a mezőgazdasági mikrotermelés csapdájába esve egyre inkább fenyegeti őket az éhinség. Egyazon országban néha valóban egymás mellett élnek az éhező kitaszítottak és a prosperáló globalizált szektor.

Ez nem egyszerűen a nemzeti élelmiszer-önellátás vagy élelmiszer­biztonság lebontása, vagy – az oxfordi Afrika-kutató Deborah Bryceson kifejezésével – a „paraszttalanítás" jelensége: azaz egy termelési mód kiszorítása annak érdekében, hogy a vidéket az intenzív tőkefelhalmozás kedvező terepévé tegyék. Ez az átalakulás százmillióik számára jelent traumát, hiszen a paraszti termelés nem egyszerűen a gazdasági tevé­kenységek egyike. Ez az élet egyik ősi formája, egy kultúra – ami az egyik oka annak, hogy az áttelepített vagy ellehetetlenített indiai parasztok között egyre többen követnek el öngyilkosságot. Andhra Pradesh állam­ban az öngyilkosságok száma a parasztok körében 1998 és 2002 között 233-ról 2600-ra emelkedett. Maharashtra államban az öngyilkosságok száma több mint háromszorosára: 1995 és 2005 között 1083-ról 3926-ra nőtt. Becslések szerint körülbelül 150 000 indiai paraszt dobta el életét. A kereskedelem liberalizációja miatt összeomló árak, a biotechnológiai cégeknek átengedett vetőmag-ellenőrzés egyaránt hozzájárultak ehhez az átfogó problémához. A Globális Igazság aktivistája: Vandana Shiva szerint: „A globalizációban a parasztok elvesztik társadalmi, kulturális és termelőként érzett gazdasági identitásukat. Mára a paraszt a hatalmas globális vállalatok által előállított (és a hatalommal bíró helyi földbir­tokosokon és hitelezőkön keresztül értékesített) drága vetőmagok és vegyszerek »fogyasztójává« vált."

Az afrikai mezőgazdaság útja az engedelmességtől az engedetlenségig

A paraszttalanítás már meglehetősen előrehaladott Latin-Amerikában és Ázsiában, és ha a Világbank megvalósítja terveit, akkor Afrika is ebbe az irányba fog haladni. Egy cikkükben Bryceson és kollégái nemrég meggyőzően arra figyelmeztetnek, hogy a Bank 2008-as Világ Fejlődési Jelentése, amely bőségesen foglalkozik az afrikai mezőgaz­dasággal, lényegében egy kész terv a kontinens parasztgazdaság alapú mezőgazdaságának nagyban kereskedő farmergazdálkodásra való átállítására. Azonban – mint számos más helyen manapság – a Bank gyámolítása dacos neheztelés helyett immár egyre gyakrabban nyílt engedetlenséget szül.

A gyarmaturalom alóli felszabadulás idején, az 1960-as években, Afrika ténylegesen nettó élelmiszerexportőr volt. Ma a kontinens élelmiszer­szükségletének 25%-át behozatalból fedezi, majdnem minden ország nettó importőr. Az éhség és éhínség visszatérő jelenségekké váltak, csak az utóbbi három évben élelmezési vészhelyzet alakult ki Afrika szarván, a Szahel-övezetben, Afrika déli és központi vidékein.

Az afrikai mezőgazdaság mély válságot él át, melynek okai többek között a háborúk, a rossz kormányzás, a mezőgazdasági technológia hi­ánya és a HIV/AIDS előretörése. Azonban, ahogy Mexikó és a Fülöp-szi­getek esetében láthattuk, az okok egyik fontos tényezője a kormányzati ellenőrzési és támogatási rendszerek leépítése, melyet a Valutaalap és a Világbank strukturális kiigazító programjai a külső adósságtörlesztésben nyújtott segítség ellentételezéseként követeltek meg.

A strukturális kiigazítás a beruházások csökkenését, megnövekedett munkanélküliséget, csökkentett szociális kiadásokat, csökkentett fogyasztást és alacsony kibocsátást eredményezett. A műtrágya ár­szabályozásának megszüntetése – miközben egyidejűleg lefaragták a mezőgazdasági hitellehetőségeket – egyszerűen kisebb műtrágya felhasználáshoz, alacsonyabb hozamokhoz és kisebb beruházáshoz vezetett. Ráadásul a valóság nem hajlandó teljesíteni azt a doktriner elvárást, mely szerint az állam visszavonulása kikövezi az utat a piac számára, ami majd dinamizálja a mezőgazdaságot. Ellenkezőleg: a magánszektor, amely az állami kiadások csökkentését (helyesen) a kockázatok növekedésének fogta fel, nem lépett a megnyíló résbe. A különböző országokban sorra inkább „kiszorította" mintsem „beinvitál­ta" a magánbefektetőket az a tény, hogy az állam kiszállt. Az Oxfam-segélyszervezet jelentéséből kiderül, hogy a magánkereskedők gyakran a szegényparasztok számára meglehetősen kedvezőtlen feltételek közt vették át az állam szerepét, ennek következtében jóval bizonytalanabbá vált a parasztok számára az élelmiszerbeszerzés, továbbá a kormányok a kiszámíthatatlan nemzetközi segélyekre szorultak. Az magánszektor­barátnak mondható Economist is hasonló véleményt fogalmazott meg, elismerve, hogy „az állami kutatóintézeteket felváltó magántársaságok némelyike haszonleső monopolistának bizonyult."

Az afrikai kormányok számára meghagyott támogatási forrásokat a Világbank a mezőgazdasági export felé terelte, hogy a kivitel valutát hozzon, amelyre ezen államoknak adósságszolgálatuk teljesítéséhez volt szükségük. De, ahogy Etiópiában az 1980-as évek éhínsége idején történt, ez a jó földek exporttermelésre való átállításához és az élelmi­szertermelés kevésbé alkalmas talajra való száműzéséhez vezetett, ami tovább fokozta az élelmiszerellátás bizonytalanságát. A Világbank ráadá­sul több országot egyszerre ösztönzött ugyanannak az exportterménynek a középpontba állítására, ez gyakran túltermeléshez és ezt követően világpiaci árzuhanáshoz vezetett. Ghána például igen sikeresen növelte kakaótermelését, ám ez 1986 és 1989 között a világpiaci ár 48%-os esését hozta magával. A kávé árának 2002-3-as zuhanása egy újabb etiópiai élelmezési válsághoz vezetett.

A strukturális kiigazítás, ahogy Mexikóban és a Fülöp-szigeteken sem, úgy Afrikában sem egyszerűen elégtelen beruházást, hanem tőkekivonást jelentett. De volt egy fő különbség: Afrikában a Világbank és a Valutaalap mikroszinten is beavatkozott olyan kérdésekben, mint például a támogatások megszüntetésének üteme, az elbocsátandó közalkalmazottak száma, sőt Malawi esetében azt is előírták, hogy az ország gabonatartalékaiból mennyit és kinek adjon el.

A kiigazítás negatív hatásait az EU és az Egyesült Államok tisztes­ségtelen kereskedelmi praktikái tovább fokozták. A liberalizáció meg­engedte, hogy a támogatott uniós marhahús számos marhatenyésztőt tegyen tönkre Nyugat- és Dél-Afrikában. Miután a WTO legitimálta az Egyesült Államokban nyújtott támogatásokat, az amerikai termesztők gyapottal árasztották el a világpiacot a termelési költségek 20-50%-án kínálva terméküket, és ezzel csődbe juttatták a nyugat- és közép-afrikai farmereket.

A Szaharától délre – az Oxfam szerint – 1981 és 2001 között a napi egy dollárnál kevesebből élő afrikaiak száma majdnem megduplázódott, ez 313 millió embert, azaz a kontinens lakosságának 46%-át jelenti. A strukturális kiigazítás elnyomorító hatása aligha tagadható. A Világbank Afrikáért felelős vezető közgazdásza elismerte: „Nem gondoltuk, hogy e programok emberi költségei ilyen magasak lehetnek és hogy gazdasági előnyeik ilyen lassan mutatkoznak meg."

Malawi kormánya 1999-ben elindított egy programot: minden kisparcellán gazdálkodó család műtrágyából és vetőmagból álló ingyenes „kezdőcsomagot" kapott. Ennek eredményeként országos szinten kuko­ricafelesleg keletkezett. Ami ezután következett azt a neoliberális köz­gazdaságtan legnagyobb baklövéseinek klasszikus esettanulmányaként kellene tanítani. A Világbank és más segélynyújtók elérték e program lecsökkentését, majd végül megszüntetését, azzal érvelve, hogy az állami támogatás eltorzította a kereskedelmet. Az ingyenes kezdőcso­magok nélkül a termelés meredeken visszaesett. Ezzel párhuzamosan a Világbank ragaszkodott ahhoz, hogy a kormány eladja gabonakész­letének jelentős részét, és így a tartalékokat kezelő szerv – a kormány tiltakozása ellenére – visszafizesse kereskedelmi tartozását. Mire az élelmiszerválság 2001- 2002-ben éhínségbe torkollott, már alig maradt a készletekből, és körülbelül 1500-an haltak éhen. A Világbank nem ta­núsított bűnbánatot, sőt ellenkezőleg, leállította egy kiigazítási program kifizetéseit azzal érvelve, hogy „az állami vállalati szektor továbbra is kockázatot jelent a 2002/2003-as költségvetés sikeres teljesítésére. A kormányzati vásárlások az élelmiszer és más mezőgazdasági piacokon… kiszorítják a források produktívabb elköltését."

A 2005-ben, a tovább súlyosbodó élelmiszerválság idejére, a kormány­nak elege lett a Világbank és a Valutaalap ostobaságából. Az új elnök ismét bevezette a műtrágya támogatását, lehetővé téve 2 millió háztartás számára, hogy a kiskereskedelmi ár harmadáért juthassanak hozzá, továbbá a vetőmagot is árengedménnyel biztosította a számukra. A kö­vetkező két év eredmény: rekordtermés, egymillió tonna kukoricafölösleg; az ország Afrika déli részének kukoricaszállítójává vált.

Malawi Világbankkal szembeni ellenszegülése egy évtizeddel ezelőtt valószínűleg hősies, de hiábavaló ellenállás lett volna. A környezet mára megváltozott, mivel a strukturális kiigazítás egész Afrikában elvesztette hitelét. Már néhány olyan segélynyújtó kormányzati és nem-kormány­zati szervezet (NGO) is elhatárolódott a Világbanktól, amely korábban a kiigazítási programot támogatta. Ezzel a lépéssel nyilván megpróbálják megakadályozni afrikai befolyásuk további csökkenését, továbbá ettől remélik, hogy nem fogják őket azonosítani a sikertelen politikával és a a népszerűtlen intézményekkel, miközben a kínai segélyek kezdenek alternatívát jelenteni a Világbank, a Valutaalap és a nyugati kormányok segélyprogramjaival szemben.

Vajon az élelmiszer-önrendelkezés az alternatív alapelv?

Nemcsak a malawi és a hozzá hasonló kormányok ellenszegülése és hajdani szövetségesek neheztelése az, ami aláássa a Valutaalapot és a Világbankot. A parasztszervezetek az egész világon egyre harciasabbá váltak az agráripar globalizációjával szemben. Ténylegesen a paraszt­szervezetek nyomása az, amely a Dél kormányait arra késztette, hogy megtagadják a mezőgazdasági piacaikhoz való könnyebb hozzáférést, és követeljék az amerikai és európai mezőgazdasági támogatások ha­tározott visszafogását, ami megakasztotta a WTO dohai fordulójának tárgyalásait.

A parasztszervezetek nemzetközi hálózatot építettek ki, amelyek közül talán a Via Campesina (Parasztút) az, amelyik a legdinamikusabban bővül. Ez a szervezet nem csak arra törekszik – ellenezve a globalizált kapitalista agráripar paradigmáját -, hogy a WTO-t eltávolítsa a mezőgaz­daságból, hanem alternatívaként az élelmiszer-önrendelkezést ajánlja. Az élelmiszer-önrendelkezés mindenekelőtt azt jelenti, hogy egy adott országnak joga van élelmiszertermelése és fogyasztása meghatározá­sára, és kiveheti mezőgazdaságát az olyan globális kereskedelmi rezsim hatálya alól, mint a WTO. Ez egyúttal a kisgazdaság-központú mező­gazdaság konszolidációját is jelenti, amit a hazai piac olcsó importtal szembeni védelmén keresztül érnek el, és magában foglalja a parasztok és halászok számára kifizetődő árakat, az összes közvetlen és közvetett exporttámogatás megszüntetését, valamint a fenntarthatatlan mezőgaz­daságot finanszírozó hazai támogatások leépítését. A Via Campesina véget vetne a Kereskedelemhez Kapcsolódó Szellemi Tulajdonjogok (TRIP) rendszerének, ami lehetővé teszi, hogy vállalatok vetőmagokat szabadalmaztassanak; ellenzi a génmódosításon alapuló mezőgazda­sági technológiákat; továbbá földreformot követel. Az integrált globális monokultúra helyett – a Via Campesina távlati elképzelése szerint – a nemzetközi mezőgazdaság egymással kereskedő de elsősorban a hazai termelésre összpontosító, sokféle nemzeti mezőgazdaságból áll.

Az iparosítás előtti kor maradványainak tekintett parasztok vezetik ma az ellenállást a kapitalista agráriparral szemben, azok akiket egyszerűen kidobnának a történelem szemétdombjára. A parasztság – Marx kifeje­zésével élve – politikailag öntudatos „magáért való osztállyá" vált annak ellenére, hogy Marx épp eltűnését vizionálta. A globális élelmiszerválság­nak köszönhetően központi szerephez jutnak, ráadásul szövetségeseik és támogatóik is akadnak. A parasztok nem hajlandók szép csendben kimúlni, küzdenek a paraszttalanítás ellen; a XXI. század fejleményei megmutatják, hogy a globalizált kapitalista agráripar csodaszere nem más, mint egy rémálom. A környezeti válságok súlyosbodásának, az ipa­rosodott városi élet fokozódó társadalmi működési zavarainak, továbbá az iparosított mezőgazdaságnak köszönhető élelmiszerellátási bizony­talanságoknak köszönhetően az egyre fokozódó paraszti mozgalmak egyre fontosabbakká válnak mindazok számára, akik fenyegetve érzik magukat a globális tőke termelési, társadalmi és közösségi víziójának katasztrofális következményeitől.

(Fordította: Bózsó Péter)

Eredeti megjelenés: Walden Bello: Manufacturing a food crisis, The Nation 2008. június 2.

Fordító jegyzet

1 brazil kifejezés a nyomortelepekre – a ford.

A kapitalista, exportvezérelt és konszernek által irányított agráripar egy átfogó átalakítással szeretné a mezőgazdaságot saját kontrollja és a kapitalista értékesítés feltételei alá vonni a szabadkereskedelmi egyezmények, exporttámogatások és a génmódosított növények segítségével.

Kereskedelmi korlátozások, támogatások, „zöld-géntechnológia", spekuláció: a világméretű élelmiszerválság okait emberek teremtették – tehát meg is szüntethetők.

(Debbie Barker, a Globalizáció Nemzetközi Fórumá­nak igazgatóhelyettese, USA, San Francisco)

Az élelmiszerválságról és a mezőgazdaság szerepéről a Dél országa­iban jelenleg folyó viták magukban rejtik azt a nagy lehetőséget, hogy egy társadalmilag és környezetileg fenntartható mezőgazdasági politikát teremtsünk. Azonban meglehetősen nagy annak is a veszélye, hogy a kapitalista, exportvezérelt és konszernek által irányított agráriparnak si­kerül egy átfogó átalakítással saját kontrollja és a kapitalista értékesítés feltételei alá vonnia a mezőgazdaságot. Ennek az átalakításnak a része a 90-es években zátonyra futott afrikai „zöld forradalom" újraélesztése is. E stratégia szerint a fejlődő országok mezőgazdasági termelése az új technológiák és az intenzívebb rovarirtás révén növekedésnek indul. Bár közvetlen eredményként hozamnövekedést értek el, de közép- és hosszabb távon ezek a módszerek negatív mellékhatásokkal jártak: a talajt megmérgezték a rovarirtók, monokultúrák terjedtek el, és a földtu­lajdon koncentrálódott.

A „zöld forradalom" kudarcának egyik lényegi oka a mezőgazdaságnak juttatott közpénzek és fejlesztési segélyek lecsökkentése volt, továbbá hogy ezeket nem egy szegénységellenes növekedési stratégia kulcsele­meiként vették számításba. A mezőgazdasági fejlesztés egyre inkább exportterményekre: kávéra, kakaóra, később vágott virágra, zöldségekre és más „helyi előnyt" élvező terményekre koncentrálódott.

Emellett az Egyesült Államokból és az EU-ból származó élelmiszerim­port, amelyet a támogatások és a védővámok kikényszerített lebontása olcsóvá tett, számos helyi mezőgazdasági termelőt juttatott csődbe, lát­szólag feleslegessé téve munkájukat. így aztán jónéhány afrikai ország ismét ördögi körben találta magát: a mezőgazdasági fejlesztés és a belföldi ellátásra való élelmiszertermelés gyorsan visszaszorult; ráadá­sul a világpiaci árak esése, valamint a nemzetközi szerződések lejárta (például a kávéegyezményé) csökkentették a jövedelmeket. E zsákutcás fejlődést Kenya példáján tanulmányozhatjuk: miközben a nemzetközi segélyezőknek (köztük Németországnak) hála virágzó, exportorientált mezőgazdaság létesült (vágott virággal, mint húzótermékkel!), aközben az ország rendszeresen éhségkatasztrófáktól szenvedett (legutóbb 2006-ban), mivel a lakosságot a hazai termelés már képtelen volt élelmiszerrel ellátni. Mint számos más ország, a 80-as évekig Kenya is önellátó volt az alapvető élelmiszerekből – ma élelmiszer-felhasználásának 80%-át importálja.

Elsősorban az igazságtalan kereskedelmi egyezmények, a mezőgaz­dasági exporttámogatások, valamint a piacok szétrombolása felelős a fejlődő országok növekvő nyomoráért és az ismétlődő éhínségekért. Ka­merunban az Európából importált csirkeaprólékot a „halál kakaskáinak" nevezik, egyrészt, mivel sokszor félig felengedve, gyakran szalmonellával és más kórokozókkal fertőzötten érkeznek, de legfőképpen azért, mert alacsony áraikkal tönkre teszik a hazai baromfitenyésztőket. Hasonló katasztrófa fenyegeti jó néhány afrikai ország kisparasztjait, akik baromfi helyett sertést kezdtek tenyészteni, de utóbb versenyezni kényszerültek az Európából behozott olcsó sertéshússal. Az EU 2007 decemberében a sertéshúshoz adott támogatását csendben kilónként 54 centre emelte.

Az ENSZ kereskedelmi és fejlesztési konferenciája (UNCTAD) számí­tásai szerint Afrika országai évente 700 milliárd dollár exportbevételtől esnek el az EU – agrártámogatások, nem vámjellegű kereskedelmi korlátozások és védővámokon formájában nyújtott – protekcionizmusa miatt.

Ha az EU és tagországai tényleg támogatni szeretnék az afrikai me­zőgazdaságot és hatékonyan szeretnének szembeszállni az éhínséggel, akkor azonnal el kell törölniük a támogatásokat és hatályon kívül kell helyezniük a kereskedelmi partneregyezményeket, amelyet számos af­rikai, karibi és óceániai ország az EU Kereskedelmi Biztosának erőteljes nyomására írt alá 2007 végén. E szabad kereskedelmi egyezmények megszüntetése, amelyek az afrikai, karibi és óceániai országokat draszti­kus importvám csökkentésre és – az ipari és mezőgazdasági termékeken túl, a befektetések, a szolgáltatások és a közbeszerzések terén is – to­vábbi piacnyitásra kényszerítette, egyebek mellett megerősítené néhány ország kormányzatát és az afrikai szakszervezeti szövetséget is. Ezek az egyezmények – figyelmeztet néhány tanulmány -„aláássák az egész Dél fejlődését". A „partneregyezmények" egyik legharcosabb kritikusa

Mali korábbi kulturális minisztere: Aminata Traore az egyezményeket a következőképp jellemezte: „Európa versenyképességet követel tőlünk, de amikor saját bőrén érzi Kína versenyképességét, akkor pánikba esik. Európa elküldi nekünk csirkelábait, használt autóit, lejárt gyógyszereit és kitaposott cipőit. Miközben maradékai elöntik piacainkat, a mi kéz­műveseink és parasztjaink tönkremennek. Most Kína küldi termékeit Európába, ráadásul egyáltalán nem maradékokat, hanem tiszta és ver­senyképes árukat. És mit tesz Európa? Vámokat fontolgat. Erre én azt mondom: Afrikának is joga van megvédeni magát. Európa egyáltalán nem pánikolhat Kínától, ha ugyanakkor Afrikától nyitást követel… Számunkra ezek az egyezmények Európa tömegpusztító fegyverei."(A Tagezeitung interjúja 2005. július)

Kapu a géntechnológiának

A zátonyra futott afrikai „zöld forradalom" újjáélesztését még Kofi Annan egykori ENSZ főtitkár javasolta 2004 júliusában. 2006 szeptemberében a Bill és Melinda Gates Alapítvány a Rockefeller Alapítvánnyal közösen létrehozta a Szövetséget az Afrikai Zöld Forradalomért (AGRA), melynek támogatására Jacques Diouf, a FAO világélelmezési szervezet főigazga­tója is felszólított. Ennek a „forradalomnak" az afrikai Vetőmagrendszer Program (Program for Africa's Seed Systems [PASS]) a kulcsa, amelynek lényege, hogy nemzeti és nemzetközi agrárkutató központok kívánnak felállítani annak érdekében, hogy legalább 200 új vetőmagtermő terü­letet hozhassanak létre öt éven belül. Az agrárkonszernekkel (például a Monsantóval) való együttműködéssel a „a biotechnológia ígéretes lehetőségeit" is ki szeretnék használni.

A veszély nagyságát – hogy az élelmiszerválságot most újra kihasznál­ják a genetikailag módosított vetőmagok és élelmiszerek terjesztésére – jelzi a hivatalban lévő ENSZ főtitkár: Ban Ki Moon 2008 áprilisi felhívása. Elődeihez hasonlóan a génmanipulált vetőmagok használatát propagálja, mivel ezek állítólag garantálják a magasabb hozamokat. Ezzel az ENSZ az agrárkonszernek cinkosává válik, akik pont ugyanezt a célt: a gén­módosított termékek lehető legnagyobb mértékű elterjesztését tűzték ki. Általános érvényű, amit Johnson Ekpere a biotechnológia nigériai professzora mond: „A biotechnológia elfogadása manapság a segélyhez jutás egyik előfeltétele."

Már az Afrika déli részét sújtó 2002-es élelmiszerválság idején is a viták középpontjába került a géntechnológia bevezetése. Az Egyesült Államok akkor 500 000 tonna kukoricát akart Malawinak, Mozambiknak, Zambiának és Zimbabwének szállítani. A kormányok vonakodtak az aján­dék elfogadásától, mivel az génmódosított kukoricát is tartalmazhatott. A Világbank és a Valutaalap szabályszerűen kényszerítették Malawit nagy kukoricakészletei eladására, hogy abból adósságát törlessze. Már 2001­ben, amikor az élelmiszerválság kitört, az ország kukoricakészleteket hal­mozott fel, hogy a válság következményeit enyhítse. Hasonlóan ahhoz, ahogy ma a spekulánsok a készleteket olcsón felvásárolják és később magasabb áron eladják. A valutaalap akkori igazgatója Horst Köhler és a Világbank kölcsönösen egymást hibáztatták Malawi „kényszereladásai" miatt. A válság idején a Valutaalap és a Világbank azt követelte Malawi kormányától, hogy a fejlesztési és segélyprogramok feltételeként az összes élelmiszer- és mezőgazdasági támogatást szüntesse meg, azzal érvelve, hogy az élelmiszerárakat a piacnak kell meghatároznia. Vajon milyenek lennének a reakciók Németországban, ha ma Köhler köztársa­sági elnök az összes támogatás megszüntetését követelné?

A génfronton néhány éve megindított „keresztes háború" afrikai sikerét mutatja a gyapot: Burkina Faso után Mali, Afrika legnagyobb gyapottermelője is ötéves programot kezdett a génmódosított termények bevezetésére. Ebben vezető szerepe van a Monsanto és a Syngenta agrárkonszerneknek, valamint az Egyesült Államok segélyszervezetének az USAID-nek. Pedro Sanchez, az ENSZ éhínség-akciócsoportjának korábbi vezetője, aki a génmódosított termékek lobbistája, a követke­zőképp kommentálta: „A transzgenikus növényeket eközben Afrikában elfogadják. Meg vagyok győződve, hogy a csatát megnyertük."

A génlobbisták Dél-Afrikában szintén jelentős sikereket értek el: az Egyesült Államokban már engedélyezett génmódosított búza importő­reinek többé nincs szükségük különleges behozatali engedélyre. „Egyre több országban vezetnek be olyan törvényeket és rendeleteket, amelyek a géntechnikával módosított növények számára egyengetik az utat, még akkor is, ha a kormányok közben a biológiai biztonság miatt aggódnak és a cartagena egyezmény betartását bizonygatják. Latin-Amerikában ezeket a törvényeket »Monsanto-törvényeknek« nevezik," – mondja a biotechnológia nigériai professzora Johnson Ekpere.

A genetikailag módosított agrártermékek állítólagos előnyeiről szóló érveket könnyű cáfolni: a génmódosított élelmiszer nem olcsóbb, épp ellenkezőleg, a génkukorica az Egyesült Államokban egyharmaddal drágább a hagyományosnál; néhány génmódosított növénynél az ag­rokémiai anyagok használatát növelni szükséges, miközben a kártevők ellenállóvá válnak; és több esetben a hozam sem emelkedik. Még a Né­met Parlament (Bundestag) mellett működő Technológiai Értékelő Iroda kutatói is arra az eredményre jutottak, hogy a génmódosított növények haszna nem bizonyított.

A géntechnológia felhasználása mindezek mellet az élelmiszerpiac ellenőrzéséről is szól, Monsanto egyik volt munkatársát idézve: „a Monsanto világuralmat akar az összes élelmiszer fölött." A befolyásos amerikai politikus, Henry Kissinger (1969-75 biztonságpolitikai főtanács­adó, 1973-77 külügyminiszter) már az 1970-es években kijelentette: „Aki az olajat uralja, az egész nemzeteket uralhat, de aki az élelmet uralja, az az embereken uralkodik."

Jelenleg csupán öt konszern uralja a világ gabonapiacának 90%-át, a két piacvezető (a Cargill és a ADM) pedig együttesen a világkereskede­lem 65%-át. A globális szupermarketláncok (a Carrefour, Metro, Wal-Mart, Ahold és Tesco) most hatolnak be az élelmiszerpiacra, ahonnan egyre több nagy- és kiskereskedőt szorítanak, és ezzel a termelőket is nyomás alá helyezik, hogy termékeiket egyre olcsóbban kapják meg. Indiában már tiltakozási hullám indult a piacuralom ilyen kisajátítása ellen, mivel a szupermarketláncok miatt tízmillió kis- és nagykereskedő vesztheti el jövedelmét.

A „zöld forradalom" új kiadása valódi veszélyt jelent a kisparasztok in­formális vetőmaggazdaságára, amely eddig a világszükséglet 80-90%-át fedezte. A vetőmagot a parasztok egymásközt cserélik vagy olcsón szer­zik be az informális vetőmagpiacokon. Ezt a mindenki számára elérhető és olcsó vetőmag gazdálkodási rendszert a multinacionális konszernek által ellenőrzött és irányított formális forgalmazási rendszer váltaná fel. Ezzel a parasztok függővé válnának az iparilag előállított vetőmagtól, a génmódosított növények terjesztése is ezt a célt szolgálja.

Az „afrikai zöld forradalom" felhívása arra tesz kísérletet, hogy azokat az afrikai mezőgazdasági területeket, melyek még nem teljesen integrá­lódtak a globális értéktermelési láncba, a kapitalista világpiac értékesítési feltételei alá vonja.

Élelmiszert a benzintankba

Az élelmiszerválsághoz a zöldüzemanyagok terjedése is hozzájárult. Bár nem egyedül felelősek a drágulás üteméért, de becslések szerint az élelmiszer-áremelkedés 30-70%-át az üzemanyagok előállítására szánt növények fokozott termesztésére és feldolgozására lehet vissza­vezetni.

Az egyre növekvő kritikák ellenére az EU kitart a zöld üzemanyagok támogatása mellett, noha azt a Világbank, a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD), az európai Energiaügynökség, számos fejlesztési segélyszervezet, valamint a Dél civilszervezetei is kifogásolják. Azonban e támogatások kifutnak, és az EU környezetvédelmi miniszterei a jövőben csak olyan zöld üzemanyagot engedélyeznek, amely nem jár az esőerdők irtásával. Ezenfelül a bioüzemanyagot a jövőben kukorica és répa helyett cukoripari melléktermékekből, illetve más biológiai hul­ladékból kell kivonni, hogy ezzel is akadályozzák az élelmiszerhiány kialakulását és az ebből fakadó magasabb élelmiszer-áremelkedést. Az Európai Bizottság ezentúl csak olyan üzemanyagot engedélyez, amelyek előállításuktól felhasználásukig legalább 35%-kal kevesebb széndioxidot bocsátanak ki, mint a fosszilis energiahordozók.

Nagyon kétséges, hogy ezeket a követelményeket egyáltalán érvé­nyesítik és hatékonyan ellenőrzik-e majd. A három egyházi fejlesztési segélyszervezet: a Kenyeret a Világnak, az Evangélikus Fejlesztési Szolgálat és a Miseror, a biomassza előnyeit és hátrányait taglaló 2008. februári parlamenti meghallgatásra készült közös állásfoglalásukban hangsúlyozzák, hogy „számos országnak nincs hatékony, ellenőrizhető és megvalósítható területhasználati politikája, amely a társadalmi- és ökológiai standardok betartását garantálni tudná." Az egyházi segélymun­ka számára „a nyomor- és éhínségellenes harc legígéretesebb területei nem a monokultúrák és a génmanipulált energianövények, hanem az adott földterületnek megfelelő vegyes vetés- és fajtagazdagság."

Az üzemanyagnövények termesztése elleni leghatározottabb ellenállást inkább a Dél államaiban működő különféle szervezetek képviselői fejtik ki. Kiemelik, hogy a biogenetikus üzemanyagok növekvő kivitelének nem csak az esőerdők fokozódó kiirtása, az egyoldalú, intenzív monokultúra és az emelkedő tengerszint a következményei, hanem jellemzően együtt jár azzal, hogy a kisparasztokat, illetve az őslakosságot erőszakosan elűzik földjeikről, hogy e területekre a mezőgazdasági üzemanyagok előállítására szolgáló cukornádat vagy olajpálmát ültessenek.

A spekuláció felfedezi az élelmiszert

Az élelmiszerhiányt és drágulást tovább fűti a tőzsdei spekuláció. Ameri­kai és európai nyugdíjpénztárak fektetnek be a nyersanyagpiacon, ahol az olaj mellett olyan élelmiszerek is forognak, mint a szója, búza vagy a kukorica. Minél följebb mennek az árak, annál nagyobb a befektetők haszna. A nyersanyagok virtuális felvásárlása miatt e piacok árszínvonala kb. 20%-ot emelkedett, és ez az árspirál még feljebb is kúszhat, ahogy ezt az olajpiacon már láthattuk. Hétről-hétre dollár milliárdok áramlanak a nyersanyagpiacra. Az Egyesült Államok komplett gabonatermésének felvásárlásához, a becslések szerint, csak 120 milliárd dollárra lenne szükség – ez a valutaspekulánsok számára csupán egy kisebb összeg, hiszen naponta 3.000 milliárd dollárt mozgatnak. Az élelmiszerspekuláció bűntény, amit be kellene tiltani. Az indiai kormányzat már felismerte ezt, és 2007-től a gabona, a rizs, valamint egy bab- és borsófajta határidős kontraktusait betiltotta. Ezt a tilalmat hamarosan kiterjesztették a szója­olajra, a burgonyára és a kaucsukra is.

Az IAASTD nemzetközi agrártanácsadó szervezet áprilisban nyilvá­nosságra hozott jelentésében szemléletváltást szorgalmazott. Azt java­solják, hogy az iparosított, exportvezérelt agráripar helyett a kisparasztok gazdálkodásának előmozdítása kerüljön a központba, továbbá hogy az agrárfejlesztés a megfelelő technológiákra, igazságos föld- és erőforrás­elosztásra, valamint a képzéshez és hitelekhez való jobb hozzáférésre összpontosítson. „A paraszti kisgazdaságokban elérhető hozamnöveke­dés sokszorosan felülmúlja az ipari mezőgazdaság lehetőségeit és képes kilencmilliárd ember élelmezését biztosítani" – hangsúlyozza az IASSTD.

Kulcsfontosságúak a nőket támogató intézkedések, mivel Afrikában a Szaharától délre ők állnak a földműves háztartások majd harmadának az élén. A nők lényeges szerepet töltenek be az élelmiszertermelésben és aktívak a mezőgazdasági termékek kereskedésében is, ezért a helyi pi­acok importáruk miatti összeomlása rájuk van a legnagyobb hatással.

Csak az agrárpolitika radikális fordulatával és a fent említett kerékkötők – az igazságtalan szabad kereskedelmi egyezmények, a mezőgazdasági (export)támogatások – eltávolításával érhető el az éhínségek leküzdé­se. Ehhez tartozik még a földhöz és vízhez kapcsolódó hagyományos szokásjogok (customary rights) megerősítése. Az államtalanítás és libe­ralizálás folyamán a hagyományosan közösségi tulajdonú és egyrészt a parasztok, másrészt a nomádok/pásztorkodók (állattartók) szabályozott használatában lévő földterületeket privatizálták. Az ipari élelmiszer- és a mezőgazdasági energiatermelés, a magánvadasparkok és más turisz­tikai létesítmények, valamint a nemzeti elitek felhalmozási stratégiája a földtulajdont egyre inkább üzleti alapokra helyezte, ami kiszorította a leg­gyengébb társadalmi csoportokat: a nőket, a fiatalokat és a pásztorokat. Annak érdekébe, hogy jogilag ismét biztosítva legyen a földhöz és más erőforrásokhoz való hozzáférésük, néhány nem-kormányzati fejlesztési segélyszervezet a hagyományos szokásjogok továbbfejlesztésért száll síkra. Ez a fontos intézkedés megakadályozhatja a földrablásokat; azaz hogy a nemzeti elitek és/vagy a külföldi nagyvállalatok, valamint a nö­vekvő földspekuláció elüldözze az embereket a földjeikről.

Összefoglalva: keresztül kell vinnünk a mezőgazdasági paradigma­váltást, és a társadalmilag és ökológiailag fenntartható agrárpolitikát kell megvalósítanunk; ez lesz az, ami magával fogja hozni a sokszor megígért termelékenységnövekedést is.

Eredeti megjelenés: Annette Groth – Alexander King: Wer die Nahrung kontrolliert…, Die Junge Welt, 2008. június 13.

Jegyzetek

1 Debbie Barker: The Rise and Predictable Fall of Globalised Industrial Agriculture. [A globalizált agráripar felemelkedése és megjósolható bukása.] International Forum on Globalization, San Francisco, 2007, 1.