A tanulmány a globalizáció folyamatának a nemzeti gazdaságpolitikákra gyakorolt hatását vizsgálja. Nyugat-Európában és Észak-Amerikában, ahol a neoliberális modellek gyökeret verhettek, és felváltották a keynesianizmust mint a szocialista-szociáldemokrata pártok és az észak-amerikai progresszív pártok eszmei bázisát. A kommunizmus összeomlása Közép-Kelet-Európában nagyon erős hatással volt a szociáldemokrata ideológiára és gyakorlatra; felgyorsította az ún. "német modell" szétesését. A szociáldemokrata keynesianizmus vége és a piaci alapra helyeződő jóléti rendszerek fennmaradása kiüresíti a munkaerő-piaci és jóléti szabályozásokat.

A pénz-, föld- és munkaerőpiacot felszabadító globalizáció aláássa az állam képességét, hogy támogatott közjavakat és közszolgáltatásokat nyújtson. Mivel az országokon belül és az országok között egyre növekszik a tőkemozgás, a keynesi típusú makroökonómiai irányítás sebezhetőbbé válik, és az irányított kapitalizmust hazai és nemzetközi nyomás fenyegeti. A kapitalizmus egyetemessé válása a szociális és gazdasági rezsimek általánossá válását jelenti azáltal, hogy a nemzetközi szervezetek új szerepet adnak a nemzetállamoknak és az uralkodó politikai pártoknak – esetenként új eszközöket és új hatalmat. Ráadásul sok szektorban csökken az állam szabályozó ereje és hatékonysága a szabályozási arbitrázs e formái miatt.

A globalizáció folyamata nagy hatással volt a hazai gazdaságpolitikára Nyugat-Európában és Észak-Amerikában, ahol a neoliberális modellek gyökeret verhettek, és felváltották a keynesianizmust mint a nyugat-európai szocialista pártok és az észak-amerikai progresszív pártok eszmei bázisát. Ráadásul a kommunizmus összeomlása Közép-Kelet-Európában nagyon erős hatással volt a szociáldemokrata ideológiára és gyakorlatra. A berlini fal lebontása kifejezetten felgyorsította az ún. "német modell" szétesését. Ebben az értekezésben azt tanulmányozzuk, hogy a szociáldemokrata keynesianizmus vége és a piaci alapra helyeződő jóléti rendszerek feltámadása miként üresíti ki a munkaerő-piaci és jóléti szabályozásokat.

1945 után az európai kontinensen Keynes követte Marxot a szocialista gazdaságpolitika iránymutatójaként. A német SDP és a svéd SAP többé már nem foglalkozott Marx elméletével, viszont "Marx nélküli marxizmusuk" ösztönözte őket, hogy bízzanak az állami beavatkozás és a széles körű közszolgáltatások rendszerében. A svéd és német szocialisták átfogalmazták gazdasági és politikai programjukat. A német SDP egy nem-marxista programot alkotott 1959-ben Bad Godesbergben. A Brit Munkáspártban is uralkodóvá váltak az Anthony Crosland (1964) által védett eszmék. A szociáldemokrácia egyesítette a liberális demokrácia alapvető értékeit a keynesi jóléti állammal és az egalitarizmus újraelosztó formájával. A társadalmi osztályok és a szociális egyenlőtlenségek megléte nem volt többé kritika tárgya. Az osztályok közötti együttműködés az egész lakosság életszínvonalát emelhette úgy, hogy az állam törődik a jóléti ellátással és a bevételek beszedésével. Tony Giddens szerint a szociáldemokraták arra törekedtek, hogy amennyire csak lehetséges, helyettesítsék a piacot az államhatalommal, hogy megvalósítsák a szociális és egalitariánus célokat. Főleg a skandináv szociáldemokraták tették magukévá a jóléti államnak azt a felfogását, amely szerint annak célja a közjavak ingyenes biztosítása.

Az 1990-es évekig a szociáldemokrácia olyan meggyőződések rendszerére alapult, ami nem volt merőben más a kommunizmustól, mert a jövedelem, a vagyon és a hatalom újraelosztása egy erősen beavatkozó állam képzetét is magában foglalta. Főleg a svéd szociáldemokrata rendszer keltett nagy feltűnést a kutatók és a külföldi megfigyelők körében, mikor a szociáldemokrata párt sikeresen létrehozott egy olyan jóléti államot, amely nagy állami szférára alapult, és emellett gyors gazdasági növekedés és magántulajdonban lévő tőkeállomány jellemezte. A keynesiánus nemzetállamot jóval a második világháború előtt alapították, és a szervezett munkaerő és a tőke közti nemzeti kompromisszum eredménye volt. Svédország kapitalista fejlődését egy meglehetősen liberális gazdasági rendszer segítette elő alacsony adók és mérsékelt kormányzati beavatkozás mellett, korlátozván az állam szerepét a megnövelt jövedelemelosztásra, ugyanakkor pedig a magánszféra felé megtakarításokat és hiteleket közvetített. Svédországban a gazdasági tervezés csak a szociális szektort és a közüzemeket érintette. A hatóságok tartózkodtak a tőkefelhalmozás menetébe ágazati kapcsolatok tervezésével történő beavatkozástól. Egyszer Andrew Shonfield (1965) megjegyezte, hogy a svéd szocialisták az elsők között voltak, akik észrevették, hogy nincs szükségszerű kapcsolat a modern gazdaság hatékony szabályozása és az állami vállalatok elburjánzása közt. Valóban, a svéd szociáldemokrata kormányok a nemzeti gazdaságpolitikájukat nem a tőke, hanem a munkaerő használatára összpontosították. A szociáldemokrata kormányok megpróbálták az igényeknek megfelelően fejleszteni a munkaerő minőségét és alkalmazni azt az iparban és a közszolgáltatásban. A fő cél a teljes foglalkoztatás volt a bérek korlátozásával egyidejűleg. Az egyik eszköz a központi béralku volt, kombinálva a jövedelem újraelosztásával és a hazai reálkibocsátás valószínű emelkedésének óvatos számításával. Már az 1980-as években felül kellett vizsgálni ezt a svéd felhalmozási modellt, amikor a nagyon fejlett jóléti állam fenntartása túl drága lett, és néhány jobban fizetett egyén elvesztette hitét a szociáldemokráciában. A "svéd modell" összeomlása a skandináv szociáldemokrata jóléti állam hanyatlását is jelentette.

A társadalombiztosítási rendszer nagyon különbözik Európa országaiban. Főleg a skandináv jóléti államok térnek el jelentősen, melyek a második világháború után mindenki munkához való jogát hangsúlyozták a jövedelemtranszfer helyett. A jóléti állam mint egy "elsődleges munkáltató" jelenik meg. A bismarcki országok, mint Németország és Ausztria, a munkaerőpiacról való kilépés, illetve a munkaerőpiacra való be nem lépés támogatására támaszkodtak, miközben kizárólag egy erős gazdasági fejlődést eredményező politikát folytattak. A szociális biztonsághoz való jog felváltotta a munkához való jogot. A bismarcki¹ jóléti állam egy "elsődleges kárpótló" és nem egy munkáltató. Mindkét jóléti állam különbözik az angolszász modelltől (USA, Ausztrália, Új-Zéland és az Egyesült Királyság), amelyek a reziduális jóléti modellt hangsúlyozzák. Az angolszász országokban az állam nem volt nagy munkáltató, hanem úgy képzelték a jóléti államot, mint egy munkára bíró mechanizmust. A munkaerőpiacra való bejutást inkább ösztökélték, mintsem anyagilag támogatták.

Az 1986. február 28-án aláírt Egységes Európai Okmány és az 1991. decemberi maastrichti csúcs közelebb vitte az európai országokat egy gazdasági és politikai unióhoz, továbbá az 1997-ben aláírt Amszterdami Szerződés és a 2000-ben lezajlott lisszaboni csúcs tétován ugyan, de közelebb vitte egy szorosabb szociális unióhoz. A szociális Európához vezető út viszont be volt ágyazva egy neoliberális megközelítésbe, miszerint a gyorsabb gazdasági növekedést liberális piaci eszközökkel, egy szűkebb jóléti állammal és egy dinamikus és aktív munkaerőpiaccal teremtjük meg.

A szociális Európa-projektet nehéz volt megvalósítani. Az EU-ban a jóléti államok különböznek egymástól, és nem egyformán alakultak az univerzalitás, a minőség és a jóléti szolgáltatások színvonala tekintetében. Ha követjük azt az elméletet, hogy a "politikai pártok számítanak", az erős szociáldemokrata és kereszténydemokrata pártok létezése előfeltétele volt a jóléti állam kialakulásának, ami megvédte az állampolgárait a bölcsőtől a sírig. A szocialista pártok a dél-európai országokban túl gyengék voltak ahhoz, hogy a svéd vagy a bismarcki modellhez hasonló jóléti államot alakítsanak ki. Az olyan országokat, mint Spanyolország, Portugália vagy Görögország és bizonyos mértékig Olaszország és talán Franciaország, úgy lehet jellemezni, mint csírájában levő jóléti államokat. Még a szociális ellátáshoz való jog sincs biztosítva. A szociális biztonsági programok alapvető bevételi forrásként szerepelnek, bár nem annak tervezték őket. A katolikus egyházhoz kapcsolódó régebbi tradicionális szociális ellátás még mindig létezik (rokkantnyugdíj), és ott a hatalmas mezőgazdasági szektor. Másrészről a radikális és a jakobinus tradíció Franciaországban ellenezte a civil társadalom és a vallás beavatkozását az állami ügyekbe, s ezáltal a jóléti előírásoknak a nemzet egésze akaratából kellett erednie, nem pedig korporatív struktúrák eredményeként. Ma a "francia modell" még mindig másként alakítja ki a jóléti állami struktúrákat és a szociálpolitikát, mint a "német modell", mely a korporatív érdekközvetítésen alapszik, vagy a "svéd modell", mely a kormány szociális beavatkozási szerepét hangsúlyozza.

A legtöbb posztkommunista párt követte a német példát az 1989-es felfordulás után, mikor megreformálták a szocialista jóléti államot. Mivel a közszféra költségeit le kellett faragni, elhatározták, hogy a piaci mechanizmusok bevezetésekor privatizálják a legtöbb állami kézben levő vállalatot, hogy csökkentsék a veszteségeket és az állami támogatások mértékét. Számos esetben kötelezték őket, hogy bevezessék a neoliberális reformokat, amiket a nemzetközi pénzügyi intézmények támogattak. Ezalatt szociális változások bonyolították a sikeres választási stratégiák kidolgozását és azt, hogy a múlt erőit képviselő nacionalista és populista pártokkal fel tudják venni a versenyt. Az összes szociáldemokrata és posztkommunista párt elvesztette támogatói bázisa nagy részét, mivel a hagyományos munkásosztály összezsugorodott az ipar nagymértékű visszaszorulása miatt. A rugalmasságra való törekvés kialakított egy rugalmas munkaidőben dolgozó réteget, amely a munkáltatók és szakszervezetek hagyományos rendszerén kívül helyezkedik el. Most, hogy a feminizmus előkészítette az individualizáció ideológiai alapját, a munkaerőpiac hagyományos felosztása pedig szétesett, a munkásosztály hagyományos értékei, melyre a szociáldemokrata pártok támaszkodhattak, eltűntek.

Minden, a munkásosztályt képviselő párt gyors ideológiai és gyakorlati változásnak vetette alá magát, hogy utolérje azokat a pártokat, amelyek a kapitalista piac és a gyenge kormány értékeit vallották. A posztkommunista világ legtöbb országában olyan posztkommunista pártok kerekedtek felül, amelyek elkötelezték magukat a parlamentáris demokrácia és a piacgazdaság mellett. Mint a nyugat-európai szocialisták, úgy jelenítették meg magukat mint modernizálók, akik időben csatlakozni akarnak az egyre bővülő Európai Unióhoz. Követték a spanyol, portugál és görög szocialista pártok példáját, amelyek csatlakoztak az Európai Közösséghez a mediterrán diktatúrák 1970-es években történt bukása után, egy olyan időszakban, amelyben szükségessé vált az intézményeik demokratikus konszolidációja. Olaszországban a demokratikus konszolidációhoz vezető út a régi kétpárti rendszer összeroppanásához vezetett. A kereszténydemokrata hegemónia végét a balközép pártoknak a posztkommunista Demokratikus Szocializmus Pártja (Partei des Demokratischen Sozialismus, PDS) körül kialakult széles választási koalíciójának felbukkanása jelezte.

Az 1990-es években a legsikeresebb közép- és kelet-európai szocialista pártok egy kapitalizmuspárti és modernizációs álláspontot alakítottak ki, mely alkalmassá tette őket arra, hogy a liberálisok koalíciós partnerei lehessenek. Ez az erős egy irányba húzó tendencia válaszként alakult ki a nemzetközi verseny okozta gazdasági és szociális változásokra, a fizetésimérleg-nehézségekre és a növekvő munkanélküliségre. Ráadásul a szélesebb kontinentális összefogást erősítette a nagy kommunista pártok eltűnése vagy marginalizálódása. Néhány helyi vagy regionális jelentőségű, stabil kommunista párt túlélte a változásokat a Cseh Köztársaságban, Spanyolországban, Portugáliában, Franciaországban, Cipruson, Görögországban és Olaszországban, de sok szavazót veszítettek, és elveszítették befolyásukat a döntéshozatali folyamatokra. Oroszországban és Ukrajnában a kommunista pártok képesek voltak helyreállítani befolyásukat. Nem volt nehéz megszerezniük az elszegényedett ipari régiók munkásosztályának szavazatait, elég volt a régi idők teljes foglalkoztatottságára apellálniuk. Miután le kellett mondaniuk arról, hogy megvalósítsák végső céljukat, az államosításon és az állam által irányított iparosításon alapuló szocialista társadalmat, ezek a kommunista pártok csak a kommunizmusból a kapitalizmusba vezető átmenet veszteseire támaszkodhattak. Az ilyen választók körében ugyanakkor veszélyes versenytársnak bizonyultak a jobboldali populista pártok.

Oroszországban ez a fajta jobboldali populizmus a leninista politikai rendtől való elmozdulást szimbolizál egy rendellenes, belül megosztott posztkommunista rendszer felé, melyet a liberálisok és államkapitalista reformerek közti koalíció alakjában jelenik meg egy részben megreformált bürokráciával és törékeny demokráciával. Az orosz eset azonban érvényteleníti azt a nézetet, hogy a piaci reformok szükségszerűen erősítik a demokratikus intézményeket. A Borisz Jelcin elnök és parlamentje közti küzdelem 1993. október 1-jén egy véres összecsapást eredményezett, mely veszélyeztette az egész rendszer politikai legitimációját. Jelcin után Vlagyimir Putyin az elnöksége megszilárdítása során elkezdte újra centralizálni az orosz államot. Az itt kialakult demokratikus deficitnek az az oka, hogy a legtöbb orosz politikai párt moszkvai politikusok lazán szervezett koalíciója, és a poszttotalitáriánus struktúrák hajlamosak egy lobbizó jellegű politizálásra, amelyben jól szervezett ipari érdekcsoportok vesznek részt. A volt Szovjetunió tagállamaiban kialakult posztkommunista rendszerek erős elnöki hatalma azért tudott kialakulni, mert a kialakulatlan civil társadalom egy tekintélyelvű populizmust favorizált, amely az "erős kéz" politikájával végrehajtott radikális gazdasági reformokat ígért.

Az állami monopóliumokon alapuló keynesi gazdasági modellek elutasítása először az 1980-as években az USA-ban fordult elő, mikor egy széles körű deregulációs programot próbáltak bevezetni, olyat, amilyen az Egyesült Királyságban már folyamatban volt. Az 1980-as évek konzervatívjai, mint Ronald Reagan és Margaret Thatcher, nem haboztak az adópolitikát használni, hogy eltolják a munkások jövedelmét a gazdagok felé. Nagy-Britanniában 1979 és 1986 közt, a legalacsonyabb jövedelmű 10%-nak 23%-kal nőtt a reáljövedelme. Az adózási rendszer felerősítette az egyenlőtlenséget. Az USA-ban 1977 és 1988 közt az átlagos reáljövedelem 747 dollárral ment fel, míg a felső 10%-é 134 513 dollárral. A konzervatívok szerint az államnak meg kell szüntetni a gazdaságok szabályozó szerepét és privatizálni kell eszközeiket. A privatizáció kulcsfontosságúvá vált a gazdaság megreformálásában, és elsődleges mozgatóerejévé lett a gazdasági átmenetnek. A privatizációt válasznak tekintették az importhelyettesítő iparosítás stratégiai és a protekcionista rendszerek kudarcára, továbbá úgy, mint a profitok maximalizálásának eszközét. A privatizációt gyógyírként ajánlották a nemzetközi szervezetek és bankok, miután kudarcot vallott az állam vezérelte iparosítás az állami vállalatokkal, amit az adófizetők pénzéből tartottak fönn, direkt pénzügyi adományok segítségével vagy nyílt támogatással, mint támogatott hitelekkel, garantált piaccal, tőkeinjektálással vagy kedvezményes átváltási árfolyamokkal. A megoldás az volt, hogy az állami vállalatokat a piacgazdaság követelményeihez igazították, például kitették őket a külföldi versenynek.

Ettől a pillanattól kezdve az állami tulajdon privatizálása bizonyult a legjobb politikának, amely révén kialakulhat a piaci fegyelem és nőhet a hatékonyság. Az ún. washingtoni konszenzus szerint a legtöbb gazdasági probléma gyökere az etatizmussal, az állam túl erős jelenlétével magyarázható. Ennélfogva a privatizáció azt is jelentette hogy a kormányok, miután a piac törvényeinek tették ki a vállalatokat, elvesztették ellenőrzésüket a gazdaság egy lényeges szeletében. Sok országban az állam birtokolta az olajtársaságokat, az elektromos áramot termelő erőműveket és az elektromos hálózatokat, a szénbányákat, az acélműveket, a vasutakat, kikötőket, telekommunikációs hálózatokat és légitársaságokat. Mindezen ágazatok privatizációja azt jelentette, hogy az állam elsorvadt, és megszűnt a szocialista vagy populista pártok politikai horgonyaként működni.

Az 1980-as évek második felében a privatizációs politikákat a telekommunikáció és a pénzügyi szektor terén történt globalizáció is befolyásolta. A kapitalista országokban a legtöbb esetben viszonylag könnyű volt privatizálni az állami vállalatokat. A legtöbb ilyen vállalat a pénztársadalomban működött, és piaci ösztönzőknek engedelmeskedett, mert globális szereplőkkel kellett versenyeznie. A kormányok úgy tudták felkészíteni ezeket a vállalatokat a piacra, hogy modern vezetési módszereket vezettek be, és kitették őket piaci hatásoknak. A dereguláció miatt versenyezniük kellett a helyi szereplőkkel. Az átszervezés nélküli privatizáció nem bizonyult elégségesnek a kelet-európai monopóliumok esetében, melyek képesek voltak jelentős monopolprofitot termelni.

Az USA-ban egy hasonló ideológiai változás történt a Demokrata Pártban, ahol a munkalobby (Big Labour) hatása elhalványodott, miután a szakszervezeti mozgalomhoz szorosan kötődő elnökjelöltek kampányai sikertelennek bizonyultak. Az 1990-es évek elején felbukkant Új Demokraták egy új politikai mixet kerestek, ami el tudja csábítani az egyre szélesebb középosztály szavazóit. Nem a növekvő állami kiadások, hanem a piac általi munkahelyteremtés tűnt a munkanélküliség okozta legtöbb szociális probléma megoldásának. 1992-ben Clinton munkaügyi minisztere, Robert Reich, egy kínálatoldali munkaerő-politikát vezetett be, hangsúlyozva, hogy a gazdasági növekedés és a teljes foglalkoztatás elérése szempontjából kiemelkedő jelentősége van az oktatásnak, képzésnek és a szaktudásnak. A munkaerő-piaci stratégia, amit a nyugat-európai szociáldemokrata pártok lemásoltak, új egyensúlyt foglalt magában a jóléti állam és a munkaerőpiac között. Ezalatt az amerikai gazdaság egyre növekvő szálakkal kötődött a globális gazdasághoz, és az USA vállalati jövedelmezősége nagyon érzékennyé vált a külföldön zajló eseményekre.

Az 1990-es években az Egyesült Államokat erős gazdasági növekedés jellemezte – alacsony infláció, alacsony munkanélküliség, csökkenő költségvetési deficit, erős valuta, virágzó tőzsde, állandósult gazdasági növekedés. Ezalatt az 1990-es években a nemzetközi kereskedelem súlya az amerikai GDP-ben megduplázódott, 23%-ra nőtt, és ma az export az USA gazdasági növekedésének 30%-áért felelős. Az 1990-es években 16 millióra nőtt, megduplázódott az exporthoz köthető munkahelyek száma. A külföldi befektetők növelték az USA hosszú lejáratú államkötvényeibe való beruházásaikat. Manapság számos amerikai vállalat, mint a Coca-Cola, a General Electric és a Microsoft, bevételének jelentős része, sokszor több mint fele a külföldi piacokról származik.

A globalizálódó amerikai gazdaság stabil helyzete jó hatással volt arra a Demokrata Pártra, amely szintén az amerikai társadalom modernizáló szociális és gazdasági erejét jeleníti meg. Clinton Új Demokratáinak története érzékelteti, hogy a szociális haladással párosuló, nemzetköziségen alapuló gazdasági teljesítmény politikai és pénzügyi stabilitást hoz létre. Ez igaz lehet a kapitalista világnak arra a szeletére, ahol a bővülő export gyorsabb gazdasági növekedést és magasabb profitot jelent. Viszont Latin-Amerikában, ahol az USA exportja gyorsabban nő, mint bármely más régióban, van ok az aggodalomra, mert a régió nagyon függ a beáramló tőkétől. Az USA kamatszintjében történő legkisebb emelkedés is hatalmas elszívóerőként hatna, mely megváltoztatná a tőkeáramlás irányát, és összeroppantaná az egész kontinenst.

Az 1980-as évek óta az egész nemzetközi helyzet megváltozott. A pénzpiacok deregulációja egybeesett az új információs technológiák megjelenésével, ami által a nemzetközi tőke még gyorsabban áramolhatott. Egyre világosabbá vált a szociáldemokrata vezetők számára, hogy egy minőségileg különböző gazdasági és szociális helyzet alakul ki. A protekcionizmust és az importhelyettesítő stratégiákat a szabad kereskedelem váltotta fel. 1986 szeptemberében Punta del Estében, Uruguayban (innen az "uruguayi forduló" kifejezés) egy sor multilaterális kereskedelmi tárgyalásról kiadott miniszteri nyilatkozattal elindították a GATT-tárgyalásokat. Szerződéseket írtak alá Marrakesben, Marokkóban 1994 áprilisában.

Az uruguayi forduló egy átfogó rendszer, mely kereskedelmi szabályok sűrű rendszerét és a piacra jutás lehetőségét foglalta magában olyan területek esetén, melyek régóta ellenállnak a reformnak (pl. mezőgazdaság és textilipar), továbbá új területeket, mint a szolgáltatásokkal való kereskedelem, kereskedelemmel kapcsolatos szellemi tulajdon- és beruházási szabályozások.Az uruguayi fordulót akkor eszelték ki, amikor a fejlődő országokban a globális recesszió és az azt követő adósságkrízis fenyegette az éppen befejezett tokiói forduló (1973-1979) eredményeit. 1981 és 1982 közt a világkereskedelem mind értékét, mind mennyiségét tekintve csökkent. 1982-ben Reagan elnök a GATT-tárgyalások új fordulóját javasolta, hogy enyhítse a protekcionista nyomást, amit az erősödő USA-dollár és az egyre több megszűnő amerikai munkahely okozott. Az Egyesült Államok az új GATT-fordulót eszköznek tekintette a fejlődő országok világkereskedelembe való hatékonyabb beintegrálása érdekében. A fejlődő országok kezdetben ellenálltak az USA vezette kezdeményezésnek, mert féltek, hogy kereskedelmi akadályokba ütközne az exportjuk, ha a GATT új napirendet alakít ki. Viszont a fejlett és fejlődő országok egy széles koalíciója felismerte a multilaterális kereskedelem szükségességét annak érdekében, hogy kiegészítsék a hazai gazdaságpolitikai reformokat és ellentételezzék az USA-ban és Európában az egyoldalú intézkedések és a kedvezményes kereskedelmi rendelkezések egyre erősödő gyakorlatát.

A GATT uruguayi fordulójával kapcsolatban a fejlett és a fejlődő országok között vita alakult ki a szociális záradék miatt. A fejlődő országok kormányai féltek, hogy a szociális záradék protekcionizmust okozhat. A szociális klauzuláról szóló korai javaslatok tartalmaztak olyan intézkedéseket, mint a bérek és a munkaviszonyok harmonizálása. Az 1990-es években több figyelmet fordítottak az olyan alapvető munkaügyi szabályozásokra, mint a szakszervezetek jogai, a gyerek-, illetve a kényszermunka és az esélyegyenlőség. A globális szabályozás szükségessége fejeződött ki szemben a nemzetközi pénzügyi intézményekkel, hogy elősegítsék a fejlődő országok politikai és gazdasági stabilitását. Ez egybeesett a WTO 1991. évi alapításával és az OECD javaslatával a széles körben vitatott Multilaterális Beruházási Megállapodásra (angol rövidítése: MAI).

A kereskedelem liberalizációja és a tőkeáramlás mellett a munkanélküliség ügye emelkedett nemzetközi szintre és lett a G-7 vezetők 1996-os, Lille városában tartott találkozójának egyik témája, ahol megtárgyalták, hogy miként lehet munkahelyeket teremteni. Az európai vezetők a problémát a saját módszerük szerint közelítették meg, és tovább tanulmányozták a kérdést. Az európai kormányok új projekteket készítettek, s bennük egy aktív jóléti rendszert hangsúlyoztak, ami a szociális támogatás helyett a munkába állíthatóságra fókuszált. A legtöbb kormány már elfogadott néhány változtatást – nevezetesen az üzletek nyitvatartási idejének rugalmas kezelését -, vagy felemás kísérleteket tettek az adó- és nyugdíjrendszer megreformálása terén; de komoly munkaerő-piaci reformok nem voltak napirenden. Azokban az országokban, ahol bejelentették a csökkentéseket, nőtt az ellenállás a megszorításokkal szemben. Franciaországban a politikusok és szakszervezetek rövidebb munkahetet, a közszférában munkahelyeket és a minimálbér növelését követelték, míg a vállalati létszámcsökkentést a nemzeti szuverenitás megsértésének tekintették. A szociális tiltakozások visszahelyezték a francia baloldalt a kormányba. Ugyanez zajlott le Olaszországban is.

Az 1990-es években a kritikus pont Európa magas munkanélkülisége és a sikeres Európai Monetáris Unió (EMU) kilátásai közötti kapcsolat volt. A hivatalos elmélet az volt, hogy Európában a munkanélküliség mesterségesen lett magas a német Bundesbank monetarista gazdaságpolitikája miatt. Az 1980-as évek elején a német kormány ellenezte Mitterand elnök keynesi ihletésű fellendítési politikáját, amely államosításon és a keresletirányításon alapult. Valójában azóta két európai stratégia versenyez az elsőbbségért. Először is ott volt a brit thatcherizmus által megjelenített neoliberális stratégia, amely arra helyezte a hangsúlyt, hogy egy liberalizált piac azonnal egyesített európai piacot teremtene a támogatások csökkentésével és a tőkeáramlás felszabadításával. A német-francia stratégia egy politikai projekt volt, ami hangsúlyozta, hogy szükség van azon EU-tagállamok monetáris és költségvetési politikáinak "konvergenciájára", amelyek csatlakozni akarnak a Gazdasági és Monetáris Unióhoz.

Az 1980-as évektől a neoliberálisok azzal érveltek, hogy Európa politikáinak követni kell az USA és Nagy-Britannia receptjeit, deregulálni kell munkaerőpiacát és a termékek piacait. Az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában, állítják, hirtelen leesett a munkanélküliség a dereguláció, az adócsökkentés, a közszféra költségeinek és a szociális támogatások csökkentése következtében. Ezeket a javaslatokat nem fogadják szívesen a kontinensen, ahol az európai szociális modell egy szigorúan szabályozott munkaerőpiacot alakított ki. Rugalmasságnak kellett kialakulni a "szociális partnerekkel" és a nemzetek kormányaival történt tárgyalások során. Az Európai Bizottság a munkát terhelő adók csökkentését javasolta, továbbá azt, hogy ellensúlyozzák ezt a csökkentést az energiára és a tőkére kivetett magasabb adóval. A hozzáadottérték-adók csökkentése a nagyon munkaerő-igényes szolgáltatások esetében szintén egy ötlet volt, amit a bizottság felvetett.

Hogy világosan lássuk, a munkaerővitában Németországnak és Franciaországnak van döntő szava, ezekben az országokban pedig a munkanélküliség magas, és még mindig emelkedik. Németországban a kormány makacsul ragaszkodik a korporatív megközelítéshez. A Kohl-kormány 1997-ben arra kényszerült, hogy elvesse adóreformját. Franciaországban Lionel Jospin miniszterelnök rengeteg munkahely teremtését ígérte, amikor 1997-ben átvette az ország irányítását. 1998 májusában a francia parlament megszavazta, hogy lecsökkenjen a munkaidő hossza 2000-től heti 39 óráról 35-re.

A "francia modell" egy rövidebb munkaidős foglalkoztatási stratégiát hozott létre, Németországban pedig a szakszervezetek hasonló stratégiával álltak elő. Ez a stratégia ellenállást váltott ki más országokban. A szociáldemokrata pártok meg voltak osztva ebben a kérdésben. A másik probléma számukra egy olyan integrált gazdaságpolitikai rendszer kidolgozása volt, amely közös megközelítésen és ideológián alapszik. Ami az ideológiai részét illeti, Anthony Giddens megemlít egypár dilemmát, amivel a szociáldemokráciának meg kell küzdeni: globalizáció, individualizmus, bal- és jobboldaliság, politikai hatóerő és az ökológiai problémák (Giddens, 1999). Giddens azt is bevallja, hogy a globalizáció a legfőbb probléma, mert az megnyitotta minden ország gazdaságát a külföldi befolyás számára a nemzetközi pénzügyek egyre kiterjedő szerepének nyomása alatt. Giddens kijelenti, hogy a kereskedelemnek "mindig szüksége van intézményrendszerre, ahogy a gazdasági fejlődés többi formájának is. A piacokat nem lehet pusztán gazdasági eszközökkel megteremteni, az pedig, hogy milyen mértékben legyen kitéve egy gazdaság a világpiacnak, számos kritérium határozza meg" (Giddens, 1999). Giddens elutasítja a gazdasági protekcionizmusnak a gazdasági globalizációval történő szembeállítását. Giddens: "A protekcionizmus esetleg jó stratégia időnként és bizonyos országokban. Malajzia például jól tette, hogy 1998-ban szabályozást vezetett be, hogy megfékezze a tőke kiáramlását az országból" (Ibid., 17).

A tőke és a technológia globalizációjával megváltozott az állam szerepe, és a szociáldemokrácia kénytelen volt újrafogalmazni az államról korábban alkotott felfogást, amely szerint az a jólét és a szociális jogok védelmezője. Új szociális felelősségek jelentek meg a politikai színtéren a monetarizmus bukása után. A régi brit baloldal, amit a radikálisok képviseltek, a Munkáspártban elvesztette hatalmát, amikor a Konzervatív Párt kimerítette neoliberális programját, és amikor egy új irány komoly lehetőséget adott, hogy megverjék a konzervatívokat a választásokon. A konzervatívok alternatívája a New Labour volt, amely megígérte, hogy egy szociális felelősséget és jogokat szem előtt tartó alternatív univerzalista rendszert épít fel, és hogy a kormány szociális változásokat és modernizációt visz véghez. A Munkáspárt megreformálása Tony Blair részéről azt jelentette, hogy visszahelyezte a Munkáspártot tradicionális szerepébe mint többségi, főárambeli pártot, amely az emberek széles csoportjának érdekeit képviseli, abba a szerepbe, amelyet a Munkáspárt 1979-ben elveszített, amikor a baloldal átvette az ellenőrzést a pártban, és a "Négyek Csapata" (Roy Jenkins, David Owen, Bill Rogers és Shirley Williams) megalakította a Szociáldemokrata Pártot, ezzel begyűjtve az új középosztályok szavazatait. Az állami szocializmus helyett Blair az etikai szocializmus alapelemeit akarta lerakni. Blair sikeres volt revizionista projektjében, amikor 1995-ben felülvizsgálta a Munkáspárt vízióját egy állami tulajdonon alapuló átalakított gazdaságról és társadalomról.

John Gray kifejtette, hogy a Munkáspárt e modernizálása kéz a kézben történt a "pártok közötti szociáldemokrata konszenzussal, a modernizáló toryk mozgalmával, amely jelenleg arra törekszik, hogy a szociálpiaci filozófia egy jobboldali változatát használja a szabad piac és a piaci mechanizmusok közszférába történő beemelésének politikai legitimáció­jára" (Gray, 1996: 14). 1995-re a Munkáspárt hivatalosan is elfogadta a piacgazdaságot, miután átírták a párt alkotmányának IV. paragrafusát, olyan formában, hogy az egyrészt ünnepelte a piaci vállalkozást és a verseny szigorát, és írmagját is eltávolította az állami tulajdon eszméjéhez való kötődésnek. Blair nemcsak a szocializmust hagyta el, hanem a keynesianizmust is. A New Labour visszavitte a Munkáspártot annak XIX. századi liberális őseihez és John Stuart Mill igazságelméletéhez. A szociális igazságosságot most úgy értelmezték, mint egyéni érzületet és viselkedési szabályt. Vagy John Stuart Mill szavait idézve (1962: 308), az igazságosság fogalmának filozófiai tartalma van: "…az igazságosság fogalma két dolgot feltételez: egy életvitelt és egy felfogást, ami szankcionálja a szabálytól való eltérést. Az első minden ember számára egyforma kell legyen, és mindenkinek a saját javát szolgálja. A másik (a felfogás) annak a vágya, hogy büntetést szenvedjenek, akik megszegik a szabályokat. Ebben benne foglaltatik egy konkrét személy is, aki hátrányt szenved a szabály megsértése miatt, akinek jogait (hogy idevágó kifejezést használjunk) megsértik a szabályszegés révén."

A blairizmus nem átállás volt a kontinentális európai szociáldemokrata elvekre, hanem annak a nézetnek elvetése, hogy az állami beavatkozás erősítheti a gazdasági növekedést, és teljes foglalkoztatottságot és társadalmi egyenlőséget teremthet. A Munkáspárt felhagyott hagyományos stratégiájával, az egalitariánus társadalom létrehozásával, a magas közkiadásokkal és az újraelosztáson alapuló adórendszerrel. A Munkáspárt éppen akkor mozdult el keynesiánus alapjairól és szocialista gyökereitől, és távolodott el a szociáldemokráciától, amikor a gazdaság globalizálódott, és a hazai gazdaságpolitikát és intézményeket megváltoztatta és kiüresítette a thatcheri neoliberális forradalom. Tony Blair megkísérelte újraegyesíteni a kommunitariánus színezetű liberalizmust az egyéni autonómiával és a választás szabadságával. 1994. október 4-i beszédében Blackpoolban, a Munkáspárt konferenciáján Blair egy "új Nagy-Britannia" születését ígérte (Blair, 1996: 35-50). A nagyszabású politikai reform fő szervező elemeivé az alkotmányos forradalom, a munkára való ösztönzés és az élethosszig tartó tanulás váltak. Az, hogy a Munkáspárt szentesítette a piacgazdaságot, újra összekötötte a pártot az etikai szocialista gyökerekkel, és megszüntette az elvi kétértelműséget a kapitalizmushoz való viszony tekintetében.

Blair igazságosságfelfogásának részét képezi az egyén felfelé való törekvése a ranglétrán, ami a gazdasági fejlődés és a növekvő gazdagság forrása. Blair szavaival a Munkáspárt "lehetőségeket kínál és felelősséget kér cserébe", továbbá elősegíti a "személyes fejlődést, és remélem, le fogja rombolni a szociális gátakat" (Blair, 1996: 148). Blair szerint a jobb és bal elnevezés meghaladott, felváltják az új igényei és a régi legyőzetése. A modernizáció a tradicionálissal szemben, ez a választóvonal határozza meg ma a brit politikát. Ez tette képessé Blairt arra, hogy visszaszorítsa a régi Munkáspártot és meghódítsa a dél-angliai konzervatívokat azzal, hogy olyan középosztálynak való programot kínált, amely elutasította a visszaállamosítást, a magas adókat és a magas állami kiadásokat (Richards, 1998). Blair szerint a gazdasági növekedés elősegíthető a beruházók ösztönzésével, és a munkaerőpiac további deregulálásával, abban az esetben, ha a baloldal garantálni tudja a munkaerő továbbképzését az iskolarendszer és az egészségügy fejlesztésével. A New Labour a balközép koalíciója, radikális és konzervatív elemekkel, a szakszervezetek csökkentett szerepével, mivel ők vonakodnak a szükséges modernizációban együttműködni (Gamble, 1998: 27).

Más szociáldemokrata pártok a New Labourrel együtt részesültek a nemzetközi pénzügyi intézmények dicséretéből. Hollandiában az első Wim Kok-kormány idején nagy számban teremtettek munkahelyeket, amely felülmúlta a Clinton-kormányzat idején látott amerikai "munkahelygépezet"-et. A jóléti rendszer és a munkaerőpiac reformja új lehetőségeket teremtett. Viszont új egyenlőtlenségeket is hozott magával, így néhány réteg nem profitálhatott a gazdasági fellendülésből. Kutatási eredmények mutatják, hogy a "holland csoda" az 1980-as évek elején a politikában történt változások eredménye, amikor sok szektorban volt többletkapacitás, és a legtöbb munkahely az iparban elveszett. Akkor Hollandiának fel kellett hagynia a "a tömeges munkanélküliséghez vezető holland út követésével" (Braun, 1988). Egy évtizeden belül a holland iparon alapuló gazdaság átalakult egy modern vagy posztindusztriális szolgáltató jellegű gazdasággá, sok új középosztálybeli munkahely teremtésével.

A többi európai ország hasonló gazdaságpolitikai forradalmon ment keresztül. Belgiumban a kereszténydemokratákat kibuktatták a kormányból 1999-ben, miután elvesztették a választásokat. A Liberálisok, Szocialisták és a Zöldek szivárványkoalíciója egy új politikai kultúrát és egy modernizált jóléti államot ígérve adaptálta Blair harmadik útját a helyi körülményekre. Németországban Schröder kancellár száznyolcvan fokos fordulatot tett Blair segítségével. Olaszországban a kereszténydemokraták összeroppanása után (Democrazia Cristiana, DC), az előzőleg kommunista Baloldali Demokrata Párt (Partito Democratico della Sinistra, PDS) egy a centristákkal kötött balközép Olive-koalícióban (Ulivo) beléptette az országot az EMU-ba, viszont nem nyerték meg a 2001. évi parlamenti választásokat. Ugyanez történt Lionel Jospinnel egy évvel később. Olyan országokban, mint Olaszország és Franciaország, ahol a munkásosztály egy része szociálisan mozgósítható és politikailag aktív, a szocialista vezetők és pártok rendszerint nehézségekkel állnak szemben, amikor be akarják gyűjteni az összes szavazatot a baloldal számára. Ettől kezdve a harmadik utas reformizmust ellenőrzés alatt tartotta a kontinensre jellemző utcai harcosság és a nép ellenállása, amely a szocialista parlamenti tagokra is hatással volt.

Az 1980-as évektől kezdve a tömeges munkanélküliség hatására a neoliberális javaslatok a piaci erők és a kínálatoldali közgazdaság jelentőségét hangsúlyozták. Növekvő számú egyetemi kutató utasította vissza a keynesianizmust mondván, az a makrogazdasági egyensúlytalanságok és az alacsony gazdasági növekedés fő forrása. A kormányt mint problémát, nem pedig mint megoldást festették le. A privatizációt és a liberalizációt úgy állították be, mint az állami tulajdon és az állami szabályozás ellenszerét. A thatcherizmus és a reaganomics az egyre szélesedő középosztály érdekeit szólaltatta meg, amely elutasítja az állami beavatkozást, a költségvetési hiányból finanszírozott költekezést és a szakszervezeteket mint minden közgazdasági gonosz forrását. Mindegyik szocialista és szociáldemokrata párt elutasította az új jobboldal által kezdeményezett privatizációt. Viszont már az 1980-as évek végén néhány európai szocialista párt egyetértett a kisebb kormány és több piac gondolatával, azzal a feltétellel, hogy az utóbbit "szociálisan korrigálják". A szocialista kísérlet kudarca Franciaországban az 1980-as évek elején felnyitotta szemüket az államosítással és az önellátó gazdaságba vivő visszaúttal párosuló keynesianizmus korlátaira. Elfogadták a piaci megoldásokat a gyengébb állam mellett abban az esetben, ha az állam meg tudja szervezni az olajozottabban működő munkaerőpiacot. A szociáldemokrata politika e felülvizsgálata nyomán "csendes forradalom" ment végbe Nyugat-Európában.

A piac győzelme az újraelosztási rendszerek hanyatlását jelentette, melyeket a keynesi és populista rendszerek alkalmaztak. A fejlett világban (Európa és Észak-Amerika) a megnövekedett verseny és az azt követő pénzügyi és gazdasági liberalizációs politika megnyitotta az utat az állam visszaszorításának, illetve a munkások és parasztok szolidaritási mozgalmainak szétesése előtt. Felülvizsgálták a szociális intézkedéseket, és a nyugat-európai jóléti államot fokozatosan privatizálták, hogy csökkentsék a kiadásokat, és kielégítsék a fehér galléros középosztály egyre szélesedő rétegének igényeit. A jóléti állam privatizációja kéz a kézben folyt az ipari munkásosztály számszerű csökkenésével és a hatalmas gyárak fordista szervezeteinek szétesésével. Mint a brit Munkáspártban történt, az európai tradicionális szociáldemokrata szavazóbázis egymással szemben álló elemekre esett szét a posztindusztriális forradalom eredményeként. A tradicionális munkásosztálybeli szavazók száma az elmúlt harminc évben oly mértékben esett vissza, amilyen mértékben nőtt a jobban képzett posztmaterialista szavazók száma. Tehát a szociáldemokrata szavazat elvesztette vezető szerepét Nyugat-Európában, míg a jobboldali pártok különböző szociális és gazdasági érdekekkel és elvárásokkal rendelkező, egykor baloldali pártokat támogató társadalmi csoportokat tudtak magukhoz vonzani.

Európában a legtöbb szocialista és liberális párt közti különbség csaknem eltűnt. Mindegyik szociáldemokrata párt, amelyik részt vett a konvergenciafolyamatban, elfogadta az állami cégek privatizációját, a munkaerőpiac rugalmassá tételét és a tőkeáramlás felszabadítását. Miután a szocialista frakció kezdeményezésére az Európai Parlamentben 1992 novemberében megalakították az Európai Szocialista Pártot (angol rövidítése: PES), szocialista csúcstalálkozókat tartottak azért, hogy befolyásolják az EU szociális és gazdasági napirendjét. A kommunizmus bukása után a nemzetközi szociáldemokrácia még nagyobb jelentőséget nyert, amikor a volt kelet- és közép-európai kommunista reformerek elhatározták, hogy csatlakoznak a Szocialista Internacionáléhoz. 1996 szeptemberében a Szocialista Internacionálé huszadik kongresszusán New Yorkban 34 új párt csatlakozott a szervezethez. 1999. március 1-jén a milánói kongresszuson elfogadták a Robin Cook és Henri Nallet által írt kiáltványt, amely magáévá tette a munkahelyek és a gazdasági növekedés Európájának blairi szlogenjét, az említés erejéig foglalkozva a szociáldemokrata értékekkel és a kontinentális baloldal számára fontos témákkal.

A sikeres kelet- és közép-európai szocialista (posztkommunista) pártok olyan prokapitalista és modernizáló álláspontot foglaltak el, amely koalíciós partnerekként elfogadhatóvá tette őket a liberálisok számára, illetve kitűnő partnernek a multinacionális cégek vezetői, a bankok és a nemzetközi pénzügyi intézmények számára. Ez az egység felé ható nagy mozgatóerő tulajdonképpen egy válasz a gazdasági és szociális változásokra, amelyeket a nemzetközi verseny, a fizetésimérleg-nehézségek és a növekvő munkanélküliség okozott. Ráadásul a szélesebb kontinentális konvergenciát elősegítette a kommunista pártok marginalizálódása és szociáldemokratizálódása is. Valamiféle jelentőséggel bíró kommunista pártok csak a Cseh Köztársaságban, Spanyolországban, Portugáliában, Franciaországban, Cipruson, Görögországban és Olaszországban tudtak megmaradni. A Blair-féle szociáldemokratizálódás komoly választási lehetőség volt a kommunista pártok számára, amelyek versengtek a szavazatokért a berlini fal leomlása után. A földművelők és a munkások szavazatait gyűjtő latin-amerikai populista pártok számára nyitva állt ugyanez a neoliberális irány.

A Demokrata Párt az Egyesült Államokban, mely erejét a Roosevelt-féle New Deal régi eszméiből eredezteti, nem pedig a nemzeti keynesianizmusból vagy baloldali ideológiákból, nem alakította át magát egy szociáldemokrata párttá, ez pedig megerősíti azt a tézist, hogy a politikai pártok kerülik a szélsőséges pozíciókat. Az USA-ban a New Deal sajátos politikai rendet teremtett, amit progresszív liberálisok alakítottak ki a szakszervezeti mozgalommal szövetségben. A munkaerő és a tőke e szövetségének kötőanyaga az állami intervencionizmus volt, amit a szociális védelmet és az állami beruházásokat szorgalmazó érdekcsoportok támogattak. Megküzdvén a hagyományos republikánus jobboldal erőivel, egy új demokratikus rend alakult ki, ami magát azzal jellemezte, hogy elutasítja az állami beavatkozást és tipikus amerikai érdekeket hangsúlyoz (szabad vállalkozást, minimális állami beavatkozást). Bár új szociális mozgalmak indultak útjukra főleg a kialakuló demokrata renden kívül, a "politikai gyakorlatok központi jelentőségűek voltak az új érdekcsoportok meghatározásában, és a progresszív liberálisok beavatkozása segítette az új erők kialakulását a mezőgazdaságban, a faji és etnikai viszonyokban és a szakképzett középosztályokban" (Plotke, 1996: 156-157).

Az Egyesült Államokban a nem pártot alkotó politikai erőket kormányhivatalok létrehozásával bátorították. Bürokraták képviselték, illetve tartották a kapcsolatot számos, a munkásosztály érdekeit képviselő csoporttal. A Demokrata Párt minden elismerésre váró új politikai erőt egyesített, és a Demokratikus Rend alkotóelemeivé tette őket. A "munka" komoly igényekkel jelentkezhetett a tőke-munka viszony tekintetében és a demokrata politikai blokkon belüli politikai rendszer terén, de a szocialista perspektíva le volt előle zárva. A feketék azután lettek etnikai kisebbség, hogy a kormányprogramok ekként definiálták. Az amerikai populizmus, ami valamikor erősen jelen volt a középnyugati földművelők körében, megszűnt érdekcsoportnak lenni a demokrata politikai gépezetben. Hegemónia – erőteljes vezető szerepként, nem puszta dominanciaként értve – a legmegfelelőbb terminus e politikai változás meghatározására.

1952-ben az uralkodó Demokrata Párt bukása után az újra felbukkanó Republikánus Párt képtelen volt lerombolni a demokraták által kialakított rendet. Húszéves uralma alatt a demokrata progresszív liberalizmus határozottan megerősítette az amerikai politikai intézményeket, hogy azok kibírják a republikánus uralmat. Mikor 1960-ban a Kennedy- és Johnson-kormányok, túlmenve a New Deal rendelkezésein, befejezték a jóléti állam kialakítását, a szociáldemokratizáláshoz vezető út belső pártharcok és a vietnami háború miatt akadályba ütközött. A foglalkoztatási és jóléti politikát támogató progresszív erők konfrontálódtak a konzervatív választókkal, akik ellenezték a kisebbségi jogokat és a faji megkülönböztetés megszüntetését Délen. Ez a Nagy Koalíció végéhez vezetett, és támogatta a Nagy Társadalom demokrata projektjét.

E könyv egyik konklúziója a rendszerváltozásokra vonatkozólag az, hogy a nemzetközi gazdasági nyomások kikezdik az államokat és a kormányokat, a globalizáció pedig a szabad kereskedelemmel karöltve elsorvasztja a jóléti törekvéseket. A globalizáció alapos elvi változtatásra és/vagy a liberálisokkal kötött szövetségre kényszerítette a szocialista és a szociáldemokrata pártokat. Ez a liberalizmus felé való elvi eltolódás azért történt meg, mert a szociáldemokraták által szorgalmazott bőkezű szociális támogatások csökkentették a munkaerő-piaci versenyt, és nyomást gyakoroltak a bérekre, miközben korlátozták az ösztönzést a munkában való részvételre és a mobilitásra. A szociáldemokrácia ezért felülvizsgálta a munkaerővel és a szociális kiadásokkal kapcsolatos stratégiáját azután, hogy a megnövekedett kereskedelem a hazai termelőket még sérülékenyebbé tette a versenyképesebb külföldi áru elterjedése és a változékony külkereskedelmi cserearány miatt.

A szociáldemokrácia rájött, hogy a gazdaság nyitottsága lefelé nyomja a szociális kiadásokat, mivel ezek tompítják a piac fegyelmező erejét, és függnek a hazai termelés költségeit emelő adónöveléstől. Az alkupozíciójuk romlása kényszerítette a szakszervezeteket, hogy lemondjanak a globalizáció ellenzéséről, és hogy megfeleljenek a szociáldemokrata kormányok által hozott neoliberális intézkedéseknek. A magas jóléti kiadások és a munkanélküliek felől érkező demográfiai és politikai nyomás arra ösztönözte a szociáldemokratákat, hogy felülvizsgálják stratégiájukat a szakszervezetek igényeinek támogatásával kapcsolatban, míg a globalizáció erői további hatásokat gyakoroltak mind a jóléti törekvésekre, mind azok visszaszorítására.

A jóléti rendszereket gyakorlatilag minden országban felülvizsgálják; az alacsonyabb állami kiadások céljából az állam privatizálja a szociális szolgáltatásait. A neoliberális érveket visszhangzó szociáldemokrata vezetők olcsóbb államot és jobban felhasználható munkaerőt szeretnének. Miután liberális bevándorláspolitikát szorgalmaztak, a szociáldemokraták elkezdték szigorúan szabályozni a bevándorlást. A jóléti állam funkcióiról szóló viták ösztönözték a szociáldemokratákat, hogy magasabb prioritást adjanak az árstabilitásnak, az erős pénz politikájának és a nemzetközi versenynek a nemzetgazdaság nagy részében. Az "új" szociáldemokratáknak minden országban meg kellett küzdeniük a hagyományos keynesiánus baloldali szocialisták és szakszervezeti vezetők ellenállásával és kritikájával. Az EU-szinten való koordinálás és a részvétel a kormányzásban segítette őket ellenfeleik meggyengítésében.

Mindegyik "neoliberális" rendszer és politikai párt hisz az árstabilitás és a kiegyensúlyozott állami költségvetés előnyében. Mivel a nemzetközi szervezetek és pénzügyi intézmények szigorú szabályokat alkalmaznak a kölcsön nyújtásakor és felvételekor, illetve a nemzeti valuták lebegtetésekor, gazdaságpolitikai autonómiájukat leszűkítették. A nemzetközi szereplők, akik felmérik, hogy mennyire hiteles vagy felelősségteljes egy kormány, a teljesítményüket értékelő ügynökségektől az olyan intézményekig, mint az IMF, szintén hozzájárulnak ahhoz, hogy a gazdasági eszközök állami tulajdonlásának véget kell vetni, és a privatizációt kell előnyben részesíteni. Ezalatt a piac behatol a gazdaság és a társadalmi tevékenység minden területére. Minden gazdasági és politikai rendszer a neoliberális világrend felé konvergál, mert elfogadja a tőkeáramlás elvét mint hajtóerőt.

Ezek a rendszerváltozások a gazdasági hatékonysági érveket átalakítják a társadalmi struktúra és a politikai legitimáció érveivé. Ebben az esetben mindegyik új ortodoxia ugyanazokba a határokba ütközik, mint az 1920-as évek hasonló ortodoxiája – a politikai elfogadhatóság és a nemzetközi piaci erőkhöz történő hazai igazodás legitimációjába. Az 1920-as években a "gazdasági liberalizmus egy páratlan ajánlatot tett", hogy visszaállítsa az önszabályozó szabadkereskedelmi rendszert úgy, hogy eltávolítja az "összes intervencionista politikát, amely ellenkezik a földbirtok, munkaerő és a pénzpiac szabadságával" (Polányi, 2004).

A sok nyugati országban és jobboldali vagy populista pártban felbukkant neokonzervatív szintézis vonzó alternatívája lett a neoliberális fundamentalizmusnak, miután a legtöbb fejlett kapitalista országban eltűnt a családi szolidaritás. Nem a neoliberálisok, akik hisznek a szabad piaci megoldásokban vagy a szociáldemokraták, akik jobb szociális ellátásért küzdenek az idősek és a munkanélküliek számára, hanem a neokonzervatívok, akik a közösségépítést és a morális erkölcsöt hangsúlyozzák, próbálják monopolizálni a szociális napirendet. A neokonzervatív gondolkodók azzal érvelnek, hogy a protekcionizmust nem szabad a kereskedelmi és gazdasági változásokra leszorítani, hanem ki kell terjeszteni a magánszféra összes területére, hogy megőrizzük a (nyugati vagy keresztény) értékeket a szabadosságtól és a külföldi befolyásoktól. Valójában a neokonzervatív szintézis nem alkot új kapcsot az állampolgár és a közösség között a modern globalizált világban, hanem úgy küzd ellene, hogy a tradicionális értékeket helyezi előtérbe. Ezért a New Labour az állampolgárság új koncepcióját hirdeti, melyben a "jogok és a felelősségek együtt járnak, és ahol nem tételezzük a teljesen hamis választást a szociális és személyes felelősség között" (Blair, 1996: 218).

Vitatták, de elfogadták, hogy a nemzeti és a történelmi sajátosságok hozzájárultak ahhoz, hogy a jóléti államok jellegzetes vonásokat alakítsanak ki. Az európai szociáldemokraták, akik 2000-ben kidolgozták a Nyílt koordinációs módszert (angol rövidítése OMC), most elfogadják a szubszidiaritást a szociális területen, vagyis azt, hogy az a nemzeti hatáskörbe tartozzon. Mindegyik jóléti állam a saját útján fejlődött, és mivel jelenleg ezek az országok számos kihívás előtt állnak, várható, hogy mindegyik jóléti rendszer jelentős változáson megy majd keresztül a következő évtizedben. Az irány, amelyet valószínűleg követni fognak az OMC nyomása alatt, az a piac. Ezért a társadalom és az egyén közt kialakuló új kapcsolatnak szüksége van az állami beavatkozás új elveire. Most, hogy az állami vállalatok és szolgáltatások privatizációját elfogadták, a szociáldemokrata politikusok partnerséget akarnak létrehozni a köz- és a magánszféra között, aminek célja, hogy beavatkozzanak annak érdekében, hogy elősegítsék az "egyéni gazdasági lehetőségeket és újjáépítsék a gazdaság alapjait" (Blair, 1996: 220).

Jegyzet

¹ A bismarcki tradíció abból a társadalombiztosítási rendszerből származik, amelyet Bismarck vezetett be az 1880-as években. A modell egy járulékokkal finanszírozott biztosítási rendszer, mely főleg a függő helyzetben lévő alkalmazottakra összpontosít, és célja a biztosított megszokott életszínvonalának fenntartása.

Hivatkozások:

Blair, Tony (1996): New Britain. My Vision of a Young Country. London, Fourth Estate.

Braun, D. (1988): Der niederländische Weg in die Massenarbeitslosigkeit (1971-1981). Eine politisch-institutionelle Analyse. Unpublished Ph.D. University of Amsterdam, Amsterdam.

Crosland, C. A. R. (1964): The Future of Socialism. London: Jonathan Cape.

Giddens, A. (1999): A harmadik út. A szociáldemokrácia megújulása. Agóra Marketing Kiadó, Budapest.

Giddens, A. (1999): Runaway World. How Globalisation is Reshaping our Lives. London: Profile Books.

Giddens, A. (2000): The Third Way and its Critics. Oxford, Polity Press.

Gray, J. (1996) After Social Democracy. London, Demos.

Mill, John Stuart (1962): Utilitarism. In Utilitarism. On Liberty. Essay on Bentham. Together with selected writings of Jeremy Bentham and John Austin, Edited with an introduction by Mary Warnock, London and Glasgow, Collins.

Plotke, D. (1996): Building a Democratic Political Order. Reshaping American Liberalism in the 1930s and 1940s. Cambridge, Cambridge University Press.

Polányi, Károly (2004): A nagy átalakulás. Korunk gazdasági és politikai gyökerei. Napvilág Kiadó, Budapest.

Shonfield, A. (1965): Modern Capitalism. The Changing Balance of Public and Private Power. Oxford, Oxford University Press.

(Fordította: Baráth Katalin)

Az Eszmélet az elmúlt másfél évtizedben visszatérően – ha nem is társadalmi súlyával arányosan – foglalkozott a (magyarországi) cigányok helyzetével, bemutatva mindenekelőtt a honi romapolitika pártokon és kormányzatokon átívelő – mivel hallgatólagos, már-már cinikus közmegegyezésen nyugvó – folyamatosságát az államszocialista korszak utolsó éveitől napjainkig.¹

Ladányi János és Szelényi Iván A kirekesztettség változó formái című könyve alighanem új fejezetet nyit a “cigánykérdés” magyar és kelet-közép-, délkelet-európai gazdasági, társadalmi és kulturális alapviszonyainak feltárásában. A könyv legfőbb érdeme, hogy tartalmat ad “a cigányság a rendszerváltás fő vesztese”-szerű, politikai-publicisztikai, eufemisztikus-elkenő jellegű kijelentéseknek (amelyekkel kapcsolatban Zsigó Jenő egy interjúban joggal jegyzi meg: “ez a megfogalmazás azt sugallja, mintha a cigányság bármelyik politikai rendszernek nyertese lett volna, holott ez nem igaz”² ).

A szerzők két különböző kutatás eredményeinek egyesítésével és – tegyük hozzá – a kutatás és a tanulmány jelentőségéhez képest méltatlanul slendrián, a számítógépes szerkesztés típushibáit felvonultató közreadásával a “cigánykérdés” osztályszempontú elemzésére vállalkoztak. Az első – történeti-demográfiai és antropológiai – kutatás keretében, amelynek ismertetése a kötet terjedelmének kétharmadát teszi ki, a (Ladányi János vezette) kutatócsoport 1989 és 2002 között aprólékos részletességgel kísérte figyelemmel egy északkelet-magyarországi, cigányok lakta zsákfalu, Csenyéte életének alakulását. Az ennek során felhalmozott empirikus adatok, összefüggések azután a “Szegénység, etnicitás és gender” c., a Yale Egyetem Összehasonlító Társadalomkutatások Központja (Szelényi Iván munkahelye) által koordinált kutatási program keretében 1999 ősze és 2000 nyara között elvégzett kérdőíves szociológiai felmérés következtetései segítségével váltak – a könyv alcímét idézve – a Közép- és délkelet-európai romák történeti és összehasonlító szociológiai vizsgálatává.

Az említett program vizsgálódásai – mint a könyv Bevezetésének eléggé ötletszerűen egymáshoz illesztett, redundáns bekezdésekből álló fejezeteiből megtudjuk – hat országra: Bulgáriára, Romániára, Oroszországra, Lengyelországra, Szlovákiára és Magyarországra terjedtek ki. A szerzők jelzik, hogy a könyv második részében ezek alapján elemzik majd “a szegénység alakulását a piacgazdasági átmenet időszakában”. Ehhez képest a következtetések alapjául szolgáló komparáció ténylegesen (a 3. és a 4. fejezetben) a magyar, a bolgár és a román állapotokra korlátozódik (aminek magyarázatával a szerzők adósok maradnak).

A cigányoknak az államszocialista rendszerek felbomlása után Európa keleti felében kialakult, sok szempontból újszerű társadalmi helyzetét Ladányi és Szelényi az underclass – a társadalom “alatti” osztály – fogalma középpontba állításával elemzi. E terminus a nyugati szociológiában az 1960-as évek elején azon társadalmi csoportok helyzetének jellemzésére született meg, amelyek kimaradtak a II. világháború után a kapitalista centrumországokban végbement gazdasági prosperitás eredményeiből – azaz a jóléti társadalmak peremére szorultak. Később a fogalom lényegében az egyesült államokbeli afroamerikai, nagyvárosi szegények státusának vált szinonimájává.

A szerzők az underclass kategóriájának – elsősorban Gunnar Myrdal és Julius Wilson nyomdokain – három (valójában inkább négy) fő kritériumát adják meg. Az első a gettó(sodás), azaz a társadalom többségétől való földrajzi elkülönültség s az ezzel összefüggő, többé-kevésbé homogén etnikai összetétel. A második a társadalmi munkamegosztásban való részvétel hiánya/korlátozottsága, vagyis a segélyezésére utaltság, azaz másként, a társadalmi többség felől nézve: a feleslegesség, a “haszontalanság” (pszichózisa). Végül a harmadik kritérium az immobilitás, vagyis a mélyszegénységből való kitörés esélytelensége. Az underclass – mutatnak rá a szerzők – a kirekesztés olyan sajátos, új formája, amelyben a szegénység összefonódik az etnicitással, ahol tehát a gazdasági-társadalmi meghatározottság, a szó eredeti értelmében vett osztálybesorolás kasztszerű elkülönüléssel párosul.

Nem arról van tehát szó – s ezt a szerzők nyomatékosan hangsúlyozzák –, hogy a “cigányság” mint olyan alkotna underclasst (e kifejezés használatát kerülve, a szerzők mindvégig “cigányokról”, “romákról” írnak), hiszen a cigányok létszámukban kicsiny, mégis számottevő – országonként eltérő – hányada “középosztályosodik”: útja az alsó osztály kategóriájából felfelé vezet. Hanem arról, hogy “a társadalmi tudatban egybemosódik az etnicitás és a szegénység: ha valaki szegény, akkor eleve nagyobb valószínűséggel feltételezik róla, hogy cigány is… Az underclassba szorultakkal előbb-utóbb »cigányul« bánnak… Az etnikai identitás tehát nagymértékben a strukturális pozícióból következik.”

A kelet-európai romák – miként korábban az észak-amerikai feketék – többé-kevésbé elkülönült, osztályszempontból heterogén csoportjait (“rendjét”, “kasztját”) a mélyreható gazdasági-társadalmi átalakulás (Észak-Amerikában az 1970-es évek elejétől megindult dezindusztrializáció, a hagyományos gyáripar leáldozása, Kelet- és Közép-Európában az 80-as évek második felétől az állami nagyipar és építőipar, illetve a mezőgazdasági szövetkezetek válságba jut/tat/ása, majd a rendszerváltozást követő felszámolása) az osztálytagozódás mentén kettéhasította: a többség mélyszegénységbe hanyatlott, míg kevesen – etnikai identitásukat rendszerint feladva/elveszítve – a stratifikáció magasabb szintjeire emelkedtek.

E folyamat az összehasonlító vizsgálatba vont három kelet-európai államban jelentékeny eltérésekkel ment végbe, amit Ladányi és Szelényi az államszocialista modellek, majd a posztkommunista rezsimek által követett gazdaság- és társadalompolitika különbségeinek tulajdonít. Az utóbbiaknak a szerzők – vállalt leegyszerűsítéssel – két típusát különböztetik meg. Az egyikbe Magyarország tartozik (Csehországgal és Lengyelországgal, ezek azonban nem esnek az elemzés látókörébe), ahol a gazdaságpolitika az elmúlt másfél évtizedben neoliberális elveket követett. A másik modellt Románia és Bulgária alkotja (az összehasonlításból ugyancsak kimaradt Oroszországgal és Ukrajnával együtt), amelyek berendezkedését a szerzők neopatrimoniálisnak nevezik, rámutatva, hogy ezekben az országokban a rendszerváltozás után is megmarad(t) az állam gazdaság- és társadalomszervező szerepe, s ha átalakult formákban is, tovább él(t) a közhatalom és az állampolgárok közötti, úgymond, patrónusi–kliensi viszony.

Vizsgálódásaikból a szerzők arra az eredményre jutnak, hogy bár Bulgáriában és Romániában jóval magasabb a szegény cigányok aránya és száma, mint Magyarországon, nálunk az alsó osztályba s különösen az underclassba tartozó cigány szegények éppoly szegények, mint a másik két ország kisemmizett romái, sőt a cigányok underclassosodása éppen hazánkban a leginkább előrehaladott.

Magyarországon az államszocialista gazdasági-társadalmi rendszer – az extenzív iparosítással együtt járó folyamatos munkaerő-kereslet és a mezőgazdaság kollektivizálása – megszüntette a cigányok kasztszerű elkülönülését (osztályhelyzetre való tekintet nélküli elutasítását). A gazdasági szerkezetváltás impulzusai nyomán eltűntek (de legalábbis elhalványodtak) az etnikai határvonalak. Vidéken megindult a cigányok faluba költözése, s a (nagy)városok új (munkás)nemzedékei számára – nem kis részben a kötelező közoktatásnak köszönhetően is – jórészt értelmetlenné vált a cigány–“magyar” megkülönböztetés. A gazdasági fejlődés vezérelte társadalmi integráció/emancipáció (s kétségtelen asszimiláció, tehát a cigány identitás feladása is!) azonban az 1980-as évek második felében – az államszocializmus (kényszerű) világpiaci “visszakapcsolódása” nyomán – megszakadt. Miként Martin Kovats kutatásaiból tudjuk, ez az az időszak, amikor a Kádár-rendszer cigánypolitikájában fordulat következett be: az integráció költséges útját felváltotta a lényegesen olcsóbb kulturális opció. Ez a gyakorlatban a cigány elit tudatos és fokozatos – napjainkig húzódó – “kooptálását” jelentette előbb kvázi-állami (Hazafias Népfront), később – főként a rendszerváltozás után – települési, majd kisebbségi önkormányzati struktúrákba, illetve különféle európai s más nemzetközi instanciák (Európa Tanács, EBESZ, Soros Alapítvány) által kreált és finanszírozott, “civil” szervezetekbe.

Míg az államszocialista korszak fénykorában a romák beköltöztek a faluba, ezután – Csenyéte esetében, Ladányiék szerint, már a hetvenes évek közepétől – megkezdődött a nem romák kiköltözése a legkedvezőtlenebb adottságú, “elcigányosodott” településekről. Ezáltal egyes falvak ismét cigánytelepekké váltak/válnak – azzal a nem jelentéktelen különbséggel, hogy mostantól e cigány többségű települések csonka, acephalus (fej nélküli) közösségeket alkotnak. A folyamat végeredményeként a cigányság legszegényebb csoportjai immár nem a társadalmi hierarchia alján helyezkednek el, hanem lényegében azon kívül: “…egyre inkább szociális segélyekre, családi pótlékra, rokkantnyugdíjra, illetve a szürke- és feketegazdaságra kell hagyatkozniuk megélhetésük érdekében”.

Bár mondanivalójának érvényét Ladányi és Szelényi természetesen nem terjeszti ki eddig, érdemes mégis rámutatni, hogy e folyamat hasonló ahhoz (hiszen ugyanazok az okai is), mint ami az elmúlt negyedszázadban – s főként a bipoláris rendszer felbomlása után – világméretekben ment/megy végbe: a neoliberális politika uralta globalizáció létrehozta/létrehozza a világrendszer peremére szorított, marginalizált államok csoportját, amelyek – miután a nemzetközi tőke számára mint befektetési célpontok indifferenssé váltak – immár alávetett, kizsákmányolt szereplőkként sem igen vesznek részt a kapitalista reprodukció folyamatában. Lakosságuk “eltartottá”, segélyezetté vált/válik; sorsuk a centrum számára pusztán járványügyi, “humanitárius”, illetve legújabban biztonsági kockázati tényező gyanánt bír jelentőséggel, minthogy e kiüresedett állami struktúrákat (l. Szomália, Afganisztán) a transznacionális (“hálózati”) terrorizmus – a neoliberális globalizáció egy másik újszerű jelensége – használ(hat)ja fel bázisául.

A szerzők szerint tehát az underclass képződésének “bevezető” szakasza a szocialista asszimiláció volt – amennyiben a rendszerváltozás után “…azok a cigányok, akik az államszocializmus idején nem tudtak megkapaszkodni a társadalom közepén, a piacgazdasággal szembesülve nagy valószínűséggel a társadalmon kívülre, az underclass helyzetébe kerültek”. A “piacgazdaság” fogalmának definiálatlan használata azonban itt elfedi a lényeget, ami által a szerzők – talán akaratlanul – az államszocialista rendszerrel szemben méltánytalan, pontosabban: történelmietlen álláspontra helyezkednek. Az 1980-as évek közepétől-végétől ugyanis a kelet-közép-európai társadalmak szegényei (köztük a cigányok) nem általában a “piacgazdasággal” szembesültek, hanem a nyugati jóléti államokat is destabilizáló, neoliberális kapitalizmussal. A honi cigány lakosság többsége mai kirekesztettségének a szocialista rendszer “nyakába varrása” Kornai Jánosnak az államszocialista “koraszülött jóléti államról” vallott elhíresült tézisére hajaz, amely – a François Furet és a Kommunizmus fekete könyve által kijelölt kurzust követve – (miszerint a “kommunizmusnak” ab ovo nincs s nem is lehet semmiféle pozitív öröksége, története tévút, letérés a történelem “rendes” menetéről stb.³ ) – retrospektíve “érvényteleníti” a szocialista kísérlet minden pozitívumát. E látószög alapján lehet csak a cigányok társadalmi integrációjának önmaga ellentétbe fordulását annak a társadalmi berendezkedésnek felróni, amely az integráció rögös útján megindult, sőt vitathatatlan eredményeket ért el.⁴

Ami most már Bulgáriát és Romániát illeti, ezekben az országokban “különböző okoknál fogva, az asszimilációs folyamat nem jutott olyan messzire, mint Magyarországon” – állapítják meg a szerzők. “Különösen Bulgáriában nem, ahol a romák lényegesen nagyobb hányada beszéli [ma is] a romani nyelvet, él romák által lakott környéken vagy településen, öltözködik tradicionális módon. A piacgazdaságba való átmenet során a bulgáriai és a romániai romák egy része sikeresen használta fel kultúrájának maradványait.” A bulgáriai roma népesség helyzetének leírására ezért a szerzők az undercast fogalmát ajánlják, rámutatva, hogy ott “csaknem az egész roma társadalom kasztszerűen van kirekesztve a többségi társadalomból”. Ezért aztán az etnikai alapú kirekesztettség három legfontosabb dimenziója, a lakóhelyi, a munkaerő-piaci és az iskolai diszkrimináció együtt leginkább a bulgáriai s legkevésbé a magyarországi cigányok körében figyelhető meg (míg Románia e tekintetben átmenetet képez). Csakhogy ha a romák munkaerő-piaci kirekesztettségének mértékét mindhárom országban az átlagnépesség foglalkoztatottsági arányához viszonyítjuk, Magyarország mutatja a legpolarizáltabb képet: a teljes népességen belül (2000-ben) mért 3,9%-os munkanélküliséghez képest a cigányok 29,9%-a – azaz több mint hétszerese – van kirekesztve a munkaerőpiacról. Ha pedig ehhez az arányszámhoz hozzávesszük a hazai romáknak a romániai cigányokkal közel azonos mértékű lakóhelyi (54,9%), illetve iskolai (27,9%) kirekesztettségi fokát is, valóban kirajzolódik a magyarországi romák mintegy kétötödének underclass-szerű helyzetbe süllyedése.

Magyarországon tehát a roma gettó – szemben az olyan bulgáriai, cigányok lakta városnegyedekkel, mint például a Szliven városának vasútállomása mellett található Nadezhda Roma – underclass típusú gettó, az itt élők elit nélküli, vezetetlen közösségek, “amelyek ezért kiszolgáltatottabbak és megvetettebbek, mint a gazdag, sikeres cigánycsaládok által [is] reprezentált s ezért ha tiszteletet nem is, valamiféle respektust kiérdemlő bulgáriai vagy romániai cigánytelepek, cigányvárosok romái”.

A szerzők az underclass kategóriájából vezetik le, illetve ahhoz viszo­nyítják az elemzéshez felhasznált többi alapfogalmat is.

Ezek közül a legfontosabb – egyben a legvitatottabb is – alighanem a szegénység kultúrája mibenlétének értelmezése, amihez Csenyéte története érzékletes példákkal szolgál. Bár Ladányi és Szelényi – mint írják – “egyelőre” nem vállalkoznak elméletalkotásra, következtetéseik mégis általános(ító), sőt elméleti jellegűek. Eszerint a társadalom “alá” szorult szegények, illetve közösségeik kultúrája “tipikus magatartások és beállítódások… laza és gyorsan változó halmaza”. Ez olyan alkalmazkodási stratégia, amely egyetlen célnak, a túlélésnek rendeli alá a társadalmi együttélés valamennyi mozzanatát. Az effajta kultúra 1. akár a rendelkezésre álló javak vagy – mint a csenyétei példák mutatták – a megszerzésükre alkalmas munkaalkalmak elutasítása árán is teljes egyenlőségre törekszik, 2. nem ismer el semmiféle közösségen belül hierarchiát (vagy akár hierarchia kialakulásával “fenyegető” személyes autoritást), 3. időhorizontja szélsőségesen rövid, beszűkült (a közösség egyik napról a másikra él). Mindezek – hangsúlyozzák a szerzők – “nem az etnikus (roma) kultúrából adódó tradicionális értékek, viselkedési minták”. Éppenséggel az államszocializmus idején megkezdett, ám befejezetlen, félbemaradt integráció/asszimiláció miatt felbomlott, alsó kaszt státusú archaikus közösségek akkulturációja az, amely az új minőségű szegénységet s vele a hagyományos kultúra helyébe lépő szegénység kultúráját életre hívja. E kultúra a közösség tagjai számára többé nem biztosít “emberi méltóságot”, hanem “pusztán [a] túlélést és a szegénység újratermelődését segíti elő”. “A legszegényebbek azért sajátítják el a szegénység kultúráját, mert kisebb vagy nagyobb mértékben elvesztették korábbi kultúrájukat. A gyors társadalmi változás feltételei között a társadalom új szegényeinek, az underclass új tagjainak nem volt más választásuk, mint az, hogy a szélsőséges nyomorban való túlélést lehetővé tevő szegénység kultúráját sajátítsák el.”

A mélyszegénység viszonyai közt élő közösségek magatartásának – Ladányiék által is megtapasztalt – látszólagos irracionalitása valójában egy másfajta racionalitást tükröz: a tőkeviszony peremére szorult-taszított közösségek racionalitását, aminek inherens logikája a prekapitalista társadalmak, jelesül a korai, hagyományos (zsákmányoló, primitív földművelő) közösségek racionalitása alapján értelmezhető.⁵ E racionalitásban a gazdasági funkció (szempont, megfontolás) nem elkülönülten, hanem az együttélés/együttműködés más módjaiba, jelesül a rokoni vagy kvázi rokoni⁶ – az általánosított reciprocitás⁷ által összekapcsolt – viszonyokba ágyazottan van jelen. E társadalmakban valóban a túlélés a legfőbb “parancs”, ami a kölcsönösség bármi áron való fenntartását írja elő, akár a pillanatnyi vagy rövid távú anyagi előnyökről való lemondás árán is. Ennek záloga pedig az egyenlőséghez való szélsőséges ragaszkodás, vagyis annak megakadályozása, hogy az együtt élők csoportjából bárki – a kölcsönösség szálainak szétszakításával fenyegető – túlhatalomra s ezzel a rendkívül szűkösen rendelkezésre álló javaknak a közösség egészétől való elvonására váljon képessé. A közösségen belüli vertikális irányú differenciálódás egyedüli megengedett formája a gazdaságantropológiában M. Sahlins, C. Levy-Strauss (és mások) által leírt big man típusa, akinek “hatalma” csupán elismert tekintély, autoritás, nem pedig effektív hatalom (potestas), s amelyet a “nagy ember” mindaddig (de csakis addig) élvez, amíg közösségét önmaga s legszűkebb rokonságának túlmunkájával (“önkizsákmányolásával”) többletjavakban tudja részesíteni.⁸ Mármost: a “szegénység kultúrájába” hanyatlott közösségek éppen amiatt válnak csonka, elit nélküli, “fejetlen” társadalmakká, mert újra és újra kitermelődő (potenciális) elitjeik az individuum- és versenyközpontú (kapitalista) társadalmi-gazdasági környezetben efféle big man szerep vállalására – magától értetődően – nem hajlandók. Ezért a közösségen belül (tehetséggel, ambícióval, szorgalommal vagy szerencsével) ideig-óráig kiemelkedők számára csupán két lehetőség kínálkozik: vagy visszasimulnak-szürkülnek a közösség átlagába, vagy kilépnek a csoportból, azaz elköltöznek a faluból – ahogyan ez Csenyéte esetében is ismétlődően előfordult.

Ladányi és Szelényi konklúziója meglehetősen borúlátó, ám kétségtelenül realisztikus, ami a kelet-közép-európai romáknak a kirekesztettségből s különösen az underclassból való kitörésének esélyeit illeti:

A romáknak – írják – ma “nem áll rendelkezésükre semmilyen saját tradíciójukból következő használható módszer vagy a többségi társadalom által kínált eszköz, amely megnyugtató segítséget nyújthatna […] a posztkommunista Európában, hogy hogyan válaszoljanak […] a kihívásokra. A jelenlegi szélsőséges kirekesztettségből való visszatérés, akár a társadalom legalsó szintjére is, ha nem is lehetetlen, de minden bizonnyal nagyon keserves út lesz. Olyan út, amelyet a többségi társadalmak segítsége nélkül szinte lehetetlen végigjárni.”

Irodalom

Ladányi János–Szelényi Iván: A kirekesztettség változó formái. Közép- és délkelet-európai romák történeti és összehasonlító szociológiai vizsgálata. Napvilág Kiadó, Budapest, 2004

Jegyzetek

¹ Vö. Osztojkán Béla: “Cigányság, előítéletek, önszerveződés”, 6. (1990. július), 112–120.; Martin Kovats: “A jó, a rossz és a csúf – a romapolitika három arca”, 32. (1996. ősz), 132–153.; Diósi Ágnes: “Kívül vagy belül? A cigányság és a magyar társadalom”, 36. (1997. tél), 180–194.; “Kik csinálják a »cigánykérdést« Magyarországon?” (kerekasztal-beszélgetés), 54. (2002. nyár), 47–64.

² Budapesti Lap, 2004. március 5.

³ Furet gondolkodásmódjának kritikájához lásd Henri Maler “A múltat végképp eltörölni?” című írását az Eszmélet 37. (1998. tavaszi), illetve Horváth Gizella cikkét (“A fasizmus és a kommunizmus összefüggéséről”) lapunk 47. (2000. őszi) számában. A Kommunizmus fekete könyvét bírálja ugyanebben a két számban Gilles Perrault (“A kommunizmus: egy »fekete könyv« hamisításai”, 37. sz.) és Noam Chomsky (“Ami a Fekete Könyvből kimaradt”, 47. sz.).

⁴ Ha valahol – egy nagyvárosban vagy egy egész országban, amint ez az elmúlt években a lefejlettebb ipari országok némelyikében (az Egyesült Államokban vagy Olaszországban) megtörtént – összeomlik az áramszolgáltatás rendszere, s emiatt leállnak a metrókocsik, a liftek, leolvadnak a hűtőszekrények, lehet ezért, persze, a villamosáram-fogyasztás általánossá válását is hibáztatni, a krízisért azonban mégiscsak inkább az az energiapolitika felelős, amely – mondjuk, a közszolgáltatások erőltetett ütemű privatizációjával – destabilizálta a rendszer biztonságát.

⁵ Lásd ehhez a (mára méltatlanul elfeledett) közgazdász, Földes László tanulmányát: “Hagyományos gazdálkodás és ésszerűség”, Világosság, 1974/1.

⁶ Csenyétén ilyenek (voltak) az ún. bandák (Katona-, Rigó-, Király-, Kukaj-banda).

⁷ Ismeretes, hogy a hagyományos társadalmak fő tevékenységcsere-modelljeinek (reciprocitás, redisztribúció, árucsere) megkülönböztetése Polányi Károlytól származik. A reciprocitás három válfajáról (általánosított, kiegyenlített, negatív) lásd E. R. Service: “Vadászok”, in: E. R. Service–M. D. Sahlins-E. R. Wolf: Vadászok – Törzsek – Parasztok, Gondolat, Budapest, 1973. 22–23.; a tevékenységcsere-modellek egymáshoz való viszonyáról és az uralom “észrevétlen” kialakulásáról pedig: Lugosi Győző: “Az uralmi viszonyok keletkezéséről”, Világosság, 1983/2.

⁸ “Amikor a főnök már azt mondja: »Nem adok többet! Vége a bőkezűségnek! Most már más legyen bőkezű helyettem!«, valóban biztosnak kell lennie a hatalmában, mert uralmának legsúlyosabb válságát éli át” – írja C. Levy Strauss a Szomorú trópusokban (Gondolat, Budapest, 1973, 352–353.)

Az úgynevezett globalizációval kapcsolatban kb. féltucatnyi könyv jelent meg és vált ismertté az utóbbi néhány évben Magyarországon. A szerzők: Korten, Almási, Martin–Schumann, Forrester, Giddens, Sassen. Ezek a könyvek különböző jellegűek és színvonalúak. A magyar piacra bocsátott külföldi termékekről is vegyes benyomásunk keletkezhet, hozzá kell tenni azonban, hogy a külföldi szerzők műveinek hazai kiadásai még így is jóval magasabb színvonalúak, mint a magyarok próbálkozásai, leszámítva talán Árva László és Diczházi Bertalan idevágó közös munkáját. A külföldi eredetű globalizáció-magyarázatokat méltatva mégis meg kell jegyeznünk, hogy a hazai kiadók válogatása sokszor talányos; néha az ember nem (vagy csak félig) érti, hogy ami megjelenik, az miért jelenik meg, miközben nem egy olyan művet olvashatunk idegen nyelveken, amelyek hatásukban és elemzési színvonalukban is figyelemre méltóak. Ezek közül mutatunk be itt négyet.

A négy kötet négy különböző ország és négy egymást követő generáció terméke. Susan Strange, a nemrég elhunyt brit professzorasszony a hetvenes éveiben lenne, ha még élne. Egon Matzner osztrák közgazdász a hatvanas éveiben jár. Arthur MacEwan a beat-nemzedékhez tartozik és amerikai. A negyvenes Robert Went a négy szerző közül a legfiatalabb: ő holland. Ha a világot az ún. globalizációhoz való viszony alapján két táborra osztjuk, a négy szerző egyaránt a kritikusok közé sorolható, bár sok különbség is található közöttük atekintetben, hogy mely kérdéseket helyezik előtérbe, és hogyan közelítik azokat. E különbségek egy részét korosztályuk és nemzeti hovatartozásuk magyarázza.

Susan Strange tudományos tekintélyét két kiváló kötet alapozta meg. Az egyik az 1971-ben megjelent Sterling and British Policy: a political study of an international currency in decline (A font és a brit politika: politikai tanulmány egy hanyatló nemzetközi valutáról, London, Oxford University Press), a másik pedig az 1986-ban megjelent Casino Capitalism (Kaszinókapitalizmus, Manchester, Manchester University Press).

Strange 1971-es műve abban az időszakban íródott, amikor a font sterling 1967-es leértékelése az érdeklődés középpontjába helyezte a valuta- és árfolyamügyi elemzéseket. Strange az aktuális válság jobb megvilágítása érdekében áttekintette a font korábbi leértékeléseit, s az áttekintést a nemzetközi, még konkrétabban az angol-amerikai politikai viszonyok összefüggésébe helyezte. Sokak számára ez volt az első olyan mű, amely a reveláció erejével megmutatta, hogy a politikai szövetség mintájául szolgáló angol-amerikai viszony a valóságban a pénzügyi, és ezen keresztül a katonai-politikai kiszolgáltatottság és függés modellszerű példájává vált.

Strange 1986-os könyve a kaszinókapitalizmus fogalmának népszerűsítésével és jelenségének bírálatával nagy hatósugarú fegyvert adott a thatcherizmus, a reaganizmus és általában a nyolcvanas években újjáéledt nemzetközi finánckapitalizmus ellenfeleinek kezébe. Ekkor vált a nemzetközi viszonyok elemzésének élő klasszikusává és a strukturalista irányzat legismertebb képviselőjévé. A kilencvenes években azonban – megannyi elméleti és politikai bírálat ellenére – csak fokozódtak a nyolcvanas évek liberalizációs tendenciái. Mi a teendő? Kell találni egy erősebb fogalmat: ez lett az “őrült pénz”. Végül is, aki a kaszinóba megy, az a saját pénzével játszik. Lehet ezért irigyelni és esetenként sajnálni. Az őrült azonban rendszerint közveszélyes, megfékezése tehát össztársadalmi feladat.

Az őrült pénz definíciója a könyv alcímében olvasható: “amikor a piacok túlnőnek az államokon”. A kaszinótól az őrültségig való fejlődést mutatja be a könyv első fejezete, a többi pedig áttekinti a “szép, új világ” egyes színtereit: a derivatívokkal és más innovációkkal felgyorsított pénz- és tőkepiacokat, az amerikai-japán politikai-gazdasági tengelyt, az egyesülni vágyó Európát, a Wall Street hangulatvezérelt befektetői faunáját, az eladósodott harmadik világ országait és a szabályozásra elvileg hivatott intézményeket (IMF, BIS stb.). A kudarc oka Strange szerint éppen e nemzetközi szabályozó intézmények rossz működése, illetőleg az, hogy ők maguk is a kaszinógazdaság működtetésében érdekelt befektetők oldalára állnak, cserben hagyva a stabilitásban és fejlődésben érdekelt, gyengébb szereplőket.

Strange számára tehát – jó keynesiánus módjára – a szabályozás jelenti a megoldást. A szabályozás alól való kibújás vagy kilógás okozza az anarchiát és a jóléti veszteségeket, s e tekintetben nincs is minőségi különbség a nemzetközi pénzügyi kaszinó fékezetlen befektetési eufóriájában való részvétel és a kimondott bűnözés között. Ennek a szemléletnek tulajdonítható, hogy Strange – egyetlenként az itt bemutatott négy szerző közül – egy egész fejezetet szentel a pénzügyek és a szervezett alvilág kapcsolatának.

Egon Matzner Bécsben, a Harvardon, Stockholmban (Gunnar Myrdal tanítványaként) és Linzben tanult, majd 1972 és 1998 között a bécsi műszaki egyetemen az állampénzügyek professzora volt. Kutatóintézeteket irányított Berlinben és Bécsben, és kutatásokat koordinált több minisztérium számára is. Konzultáns volt az UNCTAD-nál és az OECD-nél, majd pedig kutató az Erfurti Egyetem Max Weberről elnevezett kulturális központjában. Többé-kevésbé meg lehetett elégedve saját pályafutásával és az osztrák társadalmi-gazdasági berendezkedéssel mindaddig, amíg az 1989-es világpolitikai fordulat nyomán bomlásnak nem indult a szociális partnerség intézményrendszere.

Matzner globalizáció-felfogásának kiindulópontja tehát a nemzetközi politikai rend. Számára a hidegháború befejeződését követő helyzet, azaz a bipoláris egyensúly felborulása az a kiemelkedő fontosságú mozzanat, amely miatt a korábban lehetséges harmadik utak, vegyes és köztes megoldások lehetetlenné váltak, s a világ harmóniája végzetesen megbomlott. Könyvének talán legértékesebb része az, amelyben szemléletesen mutatja be az amerikai hegemónia három dimenzióját és azok összekapcsolódását (katonai-technológiai, monetáris-ipari és ideológiai-média pillérekről van szó).

A bécsi megfigyelési pont magyarázza, hogy Matzner a volt “szocialista tábor” helyzetét még az átlagnál is rosszabbnak látja. Kelet-Európa történetét Matzner alapján a Varsói Szerződéstől a Washingtoni Konszenzusig lehetne megírni – a két helynévvel jelzett intézmény egyformán a külső függés szimbóluma, azzal a különbséggel, hogy az előbbi esetében az érintett kormányfőknek – bizonyos dokumentumok nyilvános aláírásával – formális csatlakozást kellett vállalniuk, míg az utóbbi esetében szó sincs formális csatlakozásról: a “konszenzus” által fémjelzett gazdaságpolitikát mindenfajta szerződés vagy aláírás nélkül is kikényszeríti a tőkepiac. A washingtoni konszenzus nem támaszkodik tudományos érvanyagra: egyszerűen az amerikai dominancia gazdasági doktrínájáról van szó, amelyet a piac láthatatlan keze és a háromosztatú amerikai haderő rejtett ökle érvényesít. (Ez utóbbi megállapítást egyébként Thomas Friedmantól, a The New York Times külpolitikai rovatvezetőjétől veszi át Matzner.)

Régiónk szomorú sorsát látva sokan mondják: “sajnos nem volt más megoldás” a kommunista egypártrendszerek felbomlása után; senki sem prezentált (időben) megvalósítható alternatívát. Nos, Egon Matzner azon kevesek közé tartozik, akiknek papírjuk van arról, hogy igenis prezentáltak alternatív forgatókönyvet. ő ugyanis 1992-ben – Jan Kregel és mások társaságában – egyike volt azoknak a rangos közgazdászoknak, akik összeállították az AGENDA 92 című anyagot, amely a sokkterápiával szemben egy humánus, demokratikus és fokozatos átmenetet vázolt fel a vegyes gazdaság felé. Erre a forgatókönyvre akkor nemcsak hogy fogadókészség nem volt sok országban, de sem a közmédia, sem a korszellemmel átitatott “szakmai” fórumok nem méltatták kellő figyelemre.

A kötet magyar kiadó általi megjelentetése Miszlivetz Ferenc nyugat-dunántúli iskolateremtő munkásságának egyik gyümölcse – csak remélhetjük, hogy a szombathelyi kiadó az angol után egy magyar nyelvű kiadást is tervbe vesz.

Arthur MacEwan a lázadó 68-as generációhoz tartozik. Ez a nemzedék hozta létre az Egyesült Államokban az ún. radikális közgazdaságtant, amely az amerikai liberalizmus és a szocializmus közötti mezőben próbálta kialakítani a hatvanas évek progresszív szellemiségét átörökítő társadalomtudományi irányzatot. Kezdő közgazdászként MacEwan olyan ismert nevekkel párban szerkesztett tanulmányköteteket, mint Hollis Chenery és Thomas Weisskopf. Önálló kötettel 1981-ben jelentkezett a kubai gazdasági fejlődésről, majd pedig 1990-ben a nemzetközi adósságválságról.

Az 1999-ben megjelent könyv első fele a neoliberális mítosz bírálata, a második fele pedig a demokratikus alternatíva részletezése. MacEwan számára a neoliberalizmus a gazdasági élet szervezésének egy meghatározott módja s az ezt alátámasztó érvrendszer, amely meghatározhatja a politika és a gazdaságpolitika napirendjét, amennyiben a társadalom nem talál a maga számára neki kedvezőbb alternatívát. A neoliberalizmus haszonélvezői szerint ennek a berendezkedésnek és irányzatnak nincs alternatívája. Az alternatíva nélküliség fenntartását segíti elő a néhány nevezetes mítosz.

MacEwan szerint “a kereskedelem neoliberális felfogásának lényege az a feltételezés, miszerint a gazdasági növekedés akkor lesz a leggyorsabb, ha az áruk, szolgáltatások és a tőke mozgását nem akadályozza állami szabályozás”. E tételt a tapasztalatokkal összevetve azt látjuk, hogy a gazdasági növekedés sehol sem volt kiugró hosszú távon a külföldi beruházásoknak köszönhetően. Mi több, ha összehasonlítjuk a latin-amerikai és a kelet-ázsiai országok fejlődését, az előbbieknél találunk magasabb külföldi tőkerészesedést, és az utóbbiaknál nagyobb növekedési rátákat.

A második kérdés a gazdasági növekedés és a jövedelmi különbségek kapcsolata. Itt “a neoliberális pozíció azt állítja, a maximális gazdasági növekedés úgy érhető el, hogy a piacra hagyjuk a jövedelemeloszlás alakítását; az államoknak nem feladatuk, hogy a jövedelmet a gazdagoktól a szegények felé átcsoportosítsák.” MacEwan itt megint adatokat hoz, amelyek azt bizonyítják, hogy 1979 és 1996 között a nagyobb jövedelmi különbségekkel jellemezhető gazdaságokban (USA, Ausztrália) a munka termelékenysége lassabban növekedett, mint a kisebb jövedelmi különbségeket mutató országokban (Belgium, Japán). Mi több, még egy idézetet is hoz Stanley Fischertől (az IMF vezető közgazdásza és vezérigazgató-helyettese), aki 1995-ben maga is elismerte, hogy a gyors gazdasági növekedés elképzelhető kis jövedelmi különbségek mellett is.

MacEwan nagy gondot fordít annak a feltételezésnek a cáfolatára is, miszerint a piacok természetes intézmények lennének – hiszen a természetesség a megkérdőjelezhetetlenséget jelenti, a legtöbb esetben erre hivatkozva ellenzik a piacok működésébe való állami vagy politikai beavatkozást. A piacok társadalmilag konstruált voltát – Polányi Károly eszmefuttatásához is kapcsolódva – gazdaságtörténeti példákkal illusztrálja (a munkaerő-piac kialakulása a XIX. században az Egyesült Államok déli részén, a mexikói földpiac kialakulása, a vetőmagok piaca a XX. század végén). Egy-egy piaci rendszer kialakításának vizsgálatánál nem feltétlenül azt kell látni, hogy valami rossz történt. Csak azt, hogy valami tudatos aktus történt, valamilyen társadalmi döntés eredményeként alakulhatott ki maga a piac. A társadalmi döntés pedig választást jelent, az alternatívák mérlegelését, benne a másképp döntés szabadságával.

A demokratikus alternatíva a neoliberalizmussal szemben más-más programokat jelenthet a különböző országokban, de néhány fő vonás kiemelhető. Ezek: 1./ az állami költekezés átirányítása a szociális programok felé (a katonai kiadások, a korrupció és a pazarlás csökkentésével) az adók nem regresszív növelésével; 2./ a szociális programok kiterjesztése, különösképpen az oktatás, az egészségügy és a környezetvédelem terén; 3./ munkaerő-képzési programok a magánszektor korszerűbb technológiák felé terelésére; 4./ a helyi termelés jelentőségének felismerése és 5./ földreform. Lehet, hogy egy szociális-demokratikus gazdaságpolitikai csomag első látásra valószínűtlennek tűnik. MacEwan szerint azonban, mivel a többi lehetőség nem vezet el a progresszív célokhoz, ezért – Sherlock Holmes módjára – esélyt kell adnunk olyan verzióknak, amelyek kevésbé valószínűek ugyan, de mégis az egyetlen lehetséges megoldást jelentik.

Robert Went könyve a négy közül az, amely magyar kiadásának előkészületei megkezdődtek (a Perfekt kiadónál – ők a Martin–Schumann páros és Giddens hazai kiadói is). Az eddig Magyarországon kiadott, globalizációs témájú könyveknél érettebb műről van szó, emellett előnye az összefogottság, a tömör, lényegretörő stílus. A kötet gondolatgazdag, szakszerű elemzés a huszadik század utolsó időszakának világgazdasági rendszeréről és folyamatairól.

Robert Went könyve a hazai piac fél tucatnyi globalizációs bestsellerétől jól megkülönböztethető; mindegyikhez képest tud előnyöket és érdemeket felmutatni. Kortennel szemben érdeme a szakszerűség és egzaktság, az érvanyag rendszerezett adatállomány felhasználásával történő alátámasztása. Almásival szemben a szöveg ereje nem sztorikból származik, hanem közgazdasági elemzésből. Forresterrel szemben Went nem meghatni, hanem meggyőzni próbál. Giddens-hez képest Went könyvében részletes és sokoldalú irodalomjegyzéket és hivatkozási anyagot találunk. Martin és Schumann könyvéhez képest Went prezentációja összefogottabb: mondanivalóját nem sok apró témakör szerint (zsurnaliszta hatás), hanem néhány átfogó kérdésre adott válaszként fejti ki. Sassen könyvében megmutatkozik a rendszerezettség és az elméletalkotás igénye, de Went jóval tovább megy az alternatíva felvázolásában.

A könyv magyar kiadását különösképpen indokolja, hogy öt fejezete közül kettő azokkal a kérdésekkel foglalkozik, amelyek a hazai szakirodalomban és vitákban is a fókuszba kerültek a legutóbbi évek során. Az egyik ilyen kérdés, hogy mennyiben tekinthető újszerűnek a globalizáció néven emlegetett folyamat (hazai értelmezési kísérleteket lásd Balogh Andrástól Rabár Ferencig). A másik kérdés pedig az, hogy mennyiben technológia által vezérelt folyamatról van szó, azaz tényleg található-e valamiféle szoros belső kapcsolat az elmúlt negyedszázad információs (mikroelektronikai) forradalma és a neoliberális/neokonzervatív korszakváltás között. A harmadik fejezet egy olyan irányba viszi el az elemzést, amely a hetvenes-nyolcvanas években Magyarországon is komoly kutatási területnek számított: a hosszú távú ciklusokról van szó. Ezeket manapság kevesen kapcsolják össze az ún. globalizáció elemzésével, de a magyar olvasó számára nem fog életidegennek vagy légből kapottnak tűnni, amit Went leír. A könyv ötödik fejezete a különböző politikai erők és társadalmi erők globalizációhoz való viszonyát elemzi. Ez a szakmai elemzésen túlmutató kitekintés – amely bizonyos értelemben konklúziónak is tekinthető – bővíti a kötet potenciális olvasói és vásárlói bázisát Magyarországon is.

A globalizáció fogalmát a legtöbb szerző elsősorban a pénzügyi rendszer dominanciájával köti össze, ebben találva meg a mai világgazdaság torzulásainak lényegi mozzanatát. Went foglalkozik ezzel a kérdéssel is, de könyvének tartalmi értelemben vett sajátossága az, hogy inkább a hosszú távú gazdasági ciklusokra (hullámokra) helyezi a hangsúlyt. Magyarul nem szubjektív, hanem objektív okokat keres és tár fel; ezzel is távolítva a témát a különféle (főleg politikai) körökben tapasztalható összeesküvés-elméletektől. A hosszú távú ciklusokról összefogott és igen precíz elmélettörténeti áttekintést is olvashatunk mellesleg, kiemelve Ernest Mandel hozzájárulását, amelyhez a szerző leginkább kötődik.

A kötet igazán jelentős érdeme, hogy megpróbálja elkülöníteni az ún. globalizáció régi és új vonásait, vagyis hogy valójában mi új és mi nem abból a jelenségcsoportból, amit globalizáció névvel illetnek sokan. Ugyanakkor Went könyvén végigvonul az a szándék, hogy elkülönítsük egymástól a valóságos globalizációt és mindazt, amit – tudósok és laikusok – mondani szoktak róla. Hogy menet közben sokféle elmélet és megfogalmazás kap lábra, az nem természetellenes, hiszen egy kialakulóban levő, nem kis mértékű bizonytalanságot tartalmazó állapot szükségképpen kivált átmeneti érvényességű elemzéseket. Egy idő után azonban mód nyílik az ilyen ad hoc elemzések áttekintésére, a kevésbé relevánsak kiszűrésére. Ezt teszi Went is, amikor megvizsgálja, hogy valójában milyen mértékben vetett véget az ún. globalizáció a taylorizmusnak, a fordizmusnak, a keynesizmusnak, és milyen mértékben hozott létre kizárólagos amerikai hegemóniát. A könyvet ezen a téren és más vonatkozásokban is a túlzó, szélsőséges megállapításoktól való óvakodás jellemzi.

A kötet kiválóan alkalmas oktatásban való felhasználásra, főleg gazdaságpolitika és világgazdaságtan tárgyakból. Hivatkozási listája és irodalomjegyzéke igen bőséges és releváns: látszik, hogy a szerző igyekezett kiválasztani a legrelevánsabb illusztrációkat a közgazdasági napilapok és folyóiratok információs bázisából, és a feldolgozásban használta a klasszikus és a kurrens szerzők műveit egyaránt. Emiatt egyetemi hallgatók számára a könyv a további forráskeresésben is segítségül szolgálhat. Az anyag hasznos háttérelemzést nyújt azoknak is, akik az idő közben kialakult amerikai recessziót próbálják megérteni és elemezni.

Az ún. globalizációval foglalkozó külföldi művek bemutatását lehetne folytatni olyan szerzők műveivel, mint Dani Rodrik, Paul Krugman, Richard Falk, Louis Pauly és még sokan mások. Mivel ezek a hazai szakmai közvélemény előtt jórészt ismeretlenek, a hazai vitákat a túlzott polarizáció jellemzi, és a megnyilatkozók jelentős része nincs tisztában a nemzetközi szakirodalomban fellelhető vélemények és megközelítések sokszínűségével.

A tájékozatlanság miatt mondhatják sokan például, hogy egyes társadalomkutatók “úgy beszélnek a globalizációról, mint a kirakattörő, agresszív tüntetők Seattle-ben vagy Prágában”. A valóságos helyzet pont fordított: a demonstrációk résztvevői olvasnak és tanulnak, és a radikális (vagy a provokációk hatására radikalizálódó) külsőségek mögött egy alapvetően demokratikus és reformista programot képviselnek. (Erre egyébként Tamás Gáspár Miklós már rámutatott a Magyar Narancsban a prágai demonstráció időszakában megjelent elemzésében.)

Kell-e egyáltalán beszélnünk globalizációról? Kell-e használnunk ezt a kifejezést ahhoz, hogy leírjuk az elmúlt negyedszázad által hozott világgazdasági változásokat? Nem feltétlenül. A négy könyv fő-, al- és fejezetcímei kiemelik azokat a tényezőket, amelyek ezt a korszakot elsődlegesen jellemzik: a liberalizált (politikai szabályozás nélkül működő) pénzügyi rendszer, az egyközpontú (Amerika-centrikus) világpolitikai modell, a neoliberális ideológia, az informatikai forradalom, a hosszú hullám leszálló ága. Globalizációról elsősorban azok beszélnek, akik ezeket a trendeket, illetőleg ezek sajátos történelmi összekapcsolódását naturalizálni akarják, azaz természetes és alternatíva nélküli folyamatként próbálják meg láttatni. Másodsorban azok beszélnek globalizációról, akik ezeket a trendeket – és sajátos összekapcsolódásukat – ellenzik ugyan, de sok tekintetben nem látják át, mennyiben nem fedi a neoliberális ideológia a valóságos folyamatokat.

Mind a négy itt bemutatott könyv példát szolgáltat arra, hogy a nemzetközi gazdaság rendszeréről és folyamatairól nem lehet releváns elemzést adni a politikai dimenzió bekapcsolása nélkül. A társadalmi rétegződés politikai jelentősége viszonylag könnyen kétségbevonható (Thatcher óta maga a társadalmi rétegződés is kétségbevonható). Nehezebb azonban a (neo-) liberális ideológia helyzete a nemzetközi viszonyokkal: itt ugyanis elkerülhetetlenül számításba kell venni az államhatárok létét, amelyek konkrét elhelyezkedése fúziók vagy szakadások miatt változhat ugyan, de gazdasági jelentőségük semmit nem változott. Ez a körülmény magyarázza, hogy az elmúlt másfél évtizedben a nemzetközi politikai gazdaságtan akkor is polgárjogot nyerhetett az akadémiai világban (folyóiratok, tanszékek, szakok, tantárgyak stb.) alapításával, amikor a nemzetgazdaságon belüli viszonyokat tárgyaló, absztraktabb vagy általánosabb politikai gazdaságtan csak elvétve jelenik meg tudományos fórumokon. Nem lehet azonban kétséges, hogy az előbbi tartós konjunktúrája az utóbbi megerősödését is elő fogja segíteni.

Irodalomjegyzék

Susan Strange (1998) Mad Money: When Markets Outgrow Governments, Ann Arbor, The University of Michigan Press

Egon Matzner (2000) Monopolar World Order: On the socioeconomics of US dominance, Szombathely, Savaria University Press

Arthur MacEwan (1999) Neo-liberalism or Democracy? Economic Strategy, Markets, and Alternatives for the 21^st Century, New York, Zed Books

Robert Went (2000) Globalization: Neoliberal Challenge, Radical Responses, London, Pluto Press