A tanulmány azt bizonyítja, hogy a zsidók deportálásában a Wehrmacht is aktívan részt vett, s felhívja a figyelmet arra is, hogy a népirtásban a rasszista ideológia mellett jelen voltak valós és vitális érdekek is, amelyek működésbe lendítették a gyilkos mechanizmust.

Német háborús tervek 1944 nyarán

 

Néhány héttel azelőtt, hogy a legtöbb német katonát kivonták Görögországból, hajóra raktak még 1673 zsidót Rodoszból, valamint 94-et a szomszédos Kosz-szigetről, és Pireuszon keresztül az 1800 kilométerre fekvő Auschwitzba deportálták őket. Az iszonyat útja 1944. július 24-én kezdődött és augusztus 16-án ért véget a birkenaui megsemmisítő­tábor rámpájánál. Aki erről a kálváriáról olvas a holokausztról szóló legfontosabb irodalomban, gyakran találkozik azzal az általánosító megjegyzéssel, miszerint ez a tett különösképp őrületes volt. A faji gyűlölet tébolyának bizonyítékaként kezelik, amely önpusztító módon felülkerekedett még a német katonák biztonságát és visszavonulását szolgáló elemi érdekeken is. Hagen Fleischer ezt írja például a Wolfgang Benz kiadásában napvilágot látott Dimension des Völkermords [A népirtás dimenziója] c. kötetben: “Mikor a Vörös Hadsereg elkezdi dominóként ledönteni a délkeleti tengely csatlósait, miközben az E hadseregcsoport [Heeresgruppe E] már megteszi első előkészületeit a kiürítésre, amelynek során szükségszerűen értékes hadifelszerelést kell hátrahagyni a félszigeten, egy ilyen időpontban az egyetlen, amúgy is túlterhelt visszavonulási vonalon rendelkezésre álló igen szűkös szállítótereknek ez a tékozlása fittyet hány minden stratégiai mérlegelésre.”¹ És Dieter Pohl is legfőképp a puszta “megsemmisítés akarását”, a rasszista “vehemenciát” és az állítólagos katonai nonszenszet emeli ki.²

Az idézett látásmód uralkodó véleményt tükröz, ám ehhez a háborús tények és döntések nem szolgáltatnak alapot. A több mint 1750 ember deportációja, akiket kezdetben csak néhány kis teherhajóra, majd egyetlen tehervonatra raktak, semmilyen mérhető viszonyban nem állt a német Wehrmacht számára szükséges egyéb szállítmányokkal. Ellenkezőleg, katonai érdek fűződött a deportációhoz. Az ehhez szükséges központi feltételeket a Wehrmacht teremtette meg. Ő gettósította a rodoszi zsidókat. Ő sajátította ki őket a maga hasznára. Ő bocsátotta rendelkezésre a hajókat, biztosította az akcióhoz szükséges embereket, és szervezte meg a feltételeket, hogy zsidó férfiakat, nőket és gyerekeket egy pokoli úton Rodoszból Pireuszba szállítsanak. Hogy mennyiben volt katonai érdek a deportáció, az kerül bemutatásra a következő oldalakon.

Rodosz államjogilag a még Olaszországhoz tartozó Dodekanészosz szigetcsoporthoz tartozott, 45 000 lakosa volt, és Olaszország átállása után, 1943 szeptemberében megszállták a németek. 1944. május 10-én a már meglehetősen elszigetelt Rodosz rohamhadosztály [Sturmdivision Rhodos] parancsnoka megkapta Wilhelm Keiteltől, a Wehrmacht vezérkari főnökétől a “kelet-égei-tenger parancsnok” [Kommandant Ost-Ägäis] hivatalos kinevezést, ami a hadi helyzetre való tekintettel szélhámoskodásnak nevezhető. Viszont a vele együtt kiadott szolgálati utasításban a következők állnak a szigethadbiztos [Insel-Intendant], azaz a Wehrmacht pénzügyekért felelős tisztjének tevékenységi köréről: “Ő felel a wehrmachtszerű [wehrmachtmäßig] vagyonkezelésért, különösképpen pedig azért, hogy irányítsa az országnak a három Wehrmacht-haderőnem szükségletei szerinti kihasználását, ide értve a pénzeszközök igénylését és elosztását. A hadbiztos szakmailag a görögországi katonai parancsnokság Wehrmacht-hadbiztosának [Wehrmachtintendant beim Mil. Befh. in Griechenland] alárendeltje.”³

Kréta parancsnoka június elején közölte Hitlerrel, hogy a szigeterőd “négy hónapra el van látva készletekkel”, és mindössze havi 1500 tonna utánpótlásra van szükség. Mivel Hitler hat hónapra elegendő készletezést kívánt, havonta 6000 tonnát szándékoztak behajózni Pireuszból Krétára.⁴ Hasonló helyzet alakult ki Rodoszon. Ezt a szigetet is “biztos hely”-nek [“fester Platz”] szemelték ki. Egyidejűleg a legtöbb német köteléket kivonták – ideiglenesen visszavonták, mint azt a német vezetés sulykolta – az Égei-tengerről.

Már június második felében kirajzolódott, hogy a Kréta és Rodosz szigetén állomásozó megszálló csapatok – összesen 70 000 ember – hamarosan elszakadnak az utánpótlástól. Hadi megbízatásuk volt, hogy “elvágásuk esetén is a lehető legnagyobb ellenállást fejtsék ki az ellenséggel szemben, önmaguk feláldozásával, időnyerés és az ellenséges erő lekötése céljából”.⁵ Természetesen még több héten át próbáltak meg hajóval élelmiszer-, gépjármű-, fegyver- és lőszerutánpótlást küldeni. Ez sikerült is, de egyre kevésbé, minthogy az üzemanyaghiány, a brit vadászbombázó- és tengaralattjáró-fölény, a Pireusz és Szaloniki kikötői ellen intézett súlyos légitámadások mind szűkebb keretek közé szorították a szállítási lehetőségeket. A rövid, gyakran holdfényes éjszakák sem tették egyszerűbbé az utánpótlást.⁶

A rodoszi (és röviddel előtte a krétai) zsidók deportációjával összefüggésben tudni kell, hogy augusztus 28-ig az a néhány hajó, amely az ellátmányokat szállította, a célkikötőbe érte után nagyrészt üresen tért vissza Pireuszba. Az Égei-tengeri szállítmányozás főnöke július első heteiben még hajókat helyezett át a nyugat-görögországi tengeri utakról a dodekanészoszi “elsőrendű fontosságú utánpótlás elősegítésére”.⁷ És június közepétől július 10-ig 4000 tonnát hajóztak Krétára és 5000-t Rodoszra, s még ezután is érkeztek szállítmányok több-kevesebb rendszerességgel az előőrsszigetekre.⁸ A július 16. és 31. közötti időszakra – ekkor szállították a zsidókat Rodoszról és Koszról Pireuszra – a (szomszédos Lerosz-szigeten fekvő) illetékes Portolagói Tengeri Szállítmányozási Főhivatal [Seetransport­hauptstelle Portolago] főnöke “Összforgalom” címszó alatt a következőket jelentette: “1.) Szárazföldi utánpótlás: 1599 t, 4 tgk. [tehergépkocsi], 14,7 cm. ptá. [páncéltörő ágyú], 2 katona” és “2.) Szárazföldre: 216 t, 1750 zsidó”.⁹ (A deportáltak pontos számadatait illetően itt és a később idézett dokumentumokban több helyen kisebb eltérések mutatkoznak, ami részben a szállítás alatt bekövetkezett halálesetekkel, részben pedig az egyes számlálások pontatlanságával magyarázható.)

A kérdéses időpontig a szigetekről a kontinentális Görögországba történő utakon nem lehetett szó szállítótér hiányról, ellenkező irányban annál inkább. Július 31-én még azt követelte a görögországi főhadbiztos, Dr. Werner Kersten, hogy szükségprogram keretében hozzák rendbe a “szigetellátás számára nélkülözhetetlen hajókat”;¹⁰ augusztusban 3626 tonna utánpótlást küldtek a Dodekanészoszra,¹¹ legfőképp Rodoszra, s még 1944. szeptember 6-án is befutott Pireuszból Rodosz város kikötőjébe az utánpótlással érkező “Pelikan”.¹² Ezek mindegyike szinte teljesen üresen hajózott vissza.

Csak augusztus 26-án – Románia átállását követően három nappal, röviddel Bulgária már látható leválása előtt és több mint egy hónappal a rodoszi zsidók deportációja után – adott Hitler parancsot a görög szárazföldet megszállt német csapatok részleges visszahívására. Ki kellett üríteniük a déli térségekeket és visszahúzódniuk a Korfu–Joánina–Kalambaka–Olümposz vonalra.¹³ Mindaddig semmi nem akadályozta, hogy a lehető legtöbb fegyvert szállítsák el Görögországból. Ellenkezőleg: nagy nehézségek a kontinentális Görögországon belüli északról délre történő utánpótlásnál jelentkeztek a gyönge észak–déli vasút- és közúti összeköttetés miatt, amelyet ráadásul állandóan támadtak a partizánok, és érzékeny pontjain robbantgattak. Csak miután Hitler kiadta parancsát, és ezt augusztus 27-én “Titkos kommandóügyirat – Vezetői ügyirat”-ként [“Geheime Kommandosache – Chefsache”] továbbították a különböző görögországi Wehrmacht-egységekhez, csak ezután kezdődött meg a visszavonulás. Csak most, a rodoszi zsidók deportációja után több mint egy hónappal adták ki a parancsot: “Északra menő üres vonatokat kihasználni az 1. sz. kiürítési fokozat rakományaival”. Figyelem: üres vonatokat. Csak ez után a parancs után hagyta félbe a görög félsziget déli részén a haditengerészet a kikötői és védelmi berendezések kiépítését.

Rodoszra és Krétára való tekintettel adta ki augusztus 28-án egyértelmű parancsát az Égei-tengeri admirális [Admiral Ägäis]: “Szigetek folyamatban lévő ellátása folytatódik.” A parancs azonban gyakorlatilag következmények nélkül maradt, legalábbis ezt láttatják a dokumentumok.¹⁴ Eltartott még néhány napig, míg Hitler szeptember elején engedélyt adott a rodoszi és krétai erőd helyőrségeinek részleges kivonására. Ezt biztonsági okokból repülőgépekkel hajtották végre, és október első napjaiig folyt. Rodosz felé a gépek utánpótlást szállítottak a továbbra is ott-tartózkodó megszállóknak, az alig 12 000 Krétán és 6300 Rodoszon maradt férfinak.¹⁵ Megbízatásuk így hangzott: ha “visszahozatal már nem lehetséges, harc az utolsó töltényig”, mégpedig “a szárazföldi hadműveletek és a haza védelmének tehermentesítésére”.¹⁶

Az itt röviden vázolt döntések közé illett a rodoszi zsidók deportációja. Végrehajtása idején nem korlátozott egyetlen katonai utasítást sem.

 

1.750 zsidó elszállítása

 

Rodosz 1943. szeptemberi megszállását követően a németek semmilyen különleges zsidóellenes intézkedésről nem rendelkeztek. Csak 1944. július 13-án adta ki parancsba a zsidók elfogását Ulrich Kleemann altábornagy, a Rodoszon állomásozó Kelet-Égei-tenger parancsnok. Ennek négy nap alatt kellett megtörténnie.¹⁷ Szintén július 13-án futott ki Portolagóból az egy éjszakai útra fekvő Lerosz-szigetre az a három hajó, amelyeken a gettósítottakat akarták elszállítani. Azonban az “ellenség elhelyezkedése miatt” vissza kellett fordulniuk, míg aztán július 20-ról 21-re virradó éjszaka sikerült áthajózniuk hadi utánpótlást szállító rakományukkal.¹⁸ A július 13-i parancs ellen erősen tiltakoztak a német katonák. Mivel a zsidók elleni fellépés “kétségeket” ébresztett, Kleemann három nappal később kiadott egy magyarázó hangvételű parancsot, ebben “a zsidókérdés radikális megoldásá”-nak szükségességéről kívánta meggyőzni csapatát, amelynek megítélése behatárolt katonai nézőpontból lehetetlen.¹⁹ S valóban, néhány napon belül fogságba ejtették a szigeten lakó szinte valamennyi zsidót. Július 24-én megkezdődött a deportáció.

Elszállításukról fennmaradt a közbenső állomásul szolgáló és a hajókonvojt megszervező Portolagói Tengeri Szállítmányozási Főhivatal feljegyzése. Eszerint július 24-én a közeli Kosz-szigetről “96 zsidó” érkezett, a következő éjszakán a rodoszi zsidókat hajózták be. A hadinaplóban erről ez áll: “VII. 25.; ÉK-i szél, erősség: 6; hullámverés: 4-5. ” Második harckészültség fokozat volt elrendelve, míg végül “04 óra 00-kor zsidószállítmány »Störebeker«, »Horst«, »Merkur« motoros hajókon Rodoszról befutott”. Továbbá: “1750 zsidó szükséges élelemmel és vízzel történő ellátása az elkövetkezendő útra azonnal megtörtént.” Az időjárás miatt az indulást eltolták július 28-ig. Csak ekkor hajózott ki két teherhajóval és fegyveres katonai kísérettel a konvoj: “20 óra 30 »Horst«, »Störebeker«, »Merkur«, »Seeadler«, »Seestern« motoros hajó Pireusz felé kifutott. Rs. [raksúly] 51 t fémhulladék, gazd.-göngyöleg és 1700 zsidó.”²⁰ Még egyszer megálltak Számosz szigetén.

Michael Molho leírásában ugyanerről az eseményről a deportáltak szemszögéből olvashatunk: “Július 24-én a foglyokat teherbárkákba terelik, melyet egy szkúner húz. Egy a dantei pokolhoz hasonlatos út végén Pireuszba érnek, ahol a legdurvábban bánnak velük. Aki az őrök szerint nem elég gyorsan hagyja el a hajót, azt kegyetlenül bántalmazzák. Egy öregasszonyt pisztollyal leütnek, szétzúzott agya a körötte állókra fröccsen. Hét fogoly hal meg a transzport alatt, további tizenkettő haldoklik – a többi kiéhezett, szomjas, alélt és halálosan kimerült. Pireuszban teljesen kifosztják őket. Átkutatják öveiket és cipőtalpaikat, és amit eldugtak, elveszik. A nyers alakok attól sem riadnak vissza, hogy a tehetetlen, zavarodott asszonyokat megalázó módon átkutassák. A műfogsorokat, hidakat és koronákat embertelenül tépik ki a szájból. Mindezeket mint zsákmányt négy ládába dobják, amelyeket rendesen petróleumkannák szállítására használnak. A ládák, melyek egyszeriben ékszeresdobozként szolgálnak, színültig tele vannak ékszerekkel, aranyrudakkal, aranyérmékkel és minden egyéb lehetséges értéktárggyal. ”²¹

A pireuszi Szállítmányozási Főhivatal főnöke tizennégy napos áttekintésében 14 motoros hajó érkezését jelentette a következő (végletesen kevés) rakománnyal: “8 t feketeszemű mazsola, 37 t tenyészbika, 82 t szén, 37 t szerszám(gép), 14 t Wehracht-rakomány, 298 t göngyöleg és fémhulladék, 33 katona és 1733 zsidó. ”²² Augusztus 1-én még “1 zsidó nő”-t deportáltak utánuk a “Pelikán” nevű hajón.²³ Nem sokkal később a meghurcoltaknak vonatra kellett szállniuk Auschwitz felé. A túlélők kutatásai szerint Rodoszról összesen 1673 zsidót, Koszról 94-t deportáltak. A transzport alatt 21-en haltak meg, Auschwitzban 1145-en, 437-en munkatáborokban. A deportáltak közül 151 rodoszi és 12 koszi maradt életben. Rodoszon 54, Koszon 6 zsidó menekült meg a deportálás elől.²⁴ 1947-ben Rodoszon még 60 zsidót, Koszon egy zsidót számoltak össze.²⁵

 

Csereáru az előőrsöknek

 

Amikor a rodoszi zsidók megérkeztek Pireuszba, a Wehrmacht már nem tudott drachmában fizetni. A megszállás költségei, amelyet a németek a görög államra terheltek, akkora mértékben lódította meg az inflációt, hogy valós fizetési eszközként – csereáruk mellett – már csak aranyat használtak. Ez magyarázza a németek oly nagy aranyéhségét, hogy élő emberek szájából rángatták ki az aranykoronát. Július elején az Égei-tengeri admirálisparancsnok “a különbözet [a megszállási költségek különbözetének] kiegyenlítését aranyban” követelte, különben “a védelmi erőkre nézve katasztrofális kihatás”-sal kell számolni.²⁶ Ezzel egy időben sürgette a Égei-tengeri Szállítmányozás főnöke, hogy “a pénzkérdést vegyék határozottan kézbe”, és kevés, még használható hajójára utalva rögzítette: “Javítási és újhajó építési nehézségek anyaghiány és deviza szűke miatt.”²⁷ S valóban, ebben a szükséghelyzetben hajó- és áruvásárlásokra még a Birodalmi Bank páncélpincéjéből is szállítottak Athénba futárrepülővel aranyat – csak éppen túl keveset.²⁸

Azok az értéktárgyak, amelyeket a német megszálló hatalom július 31-én Pireuszban erőszakosan elsajátított, a rodoszi zsidók tulajdonának csak kis részét képezték. Jóval nagyobb rész maradt az utánpótlástól szinte teljesen elvágott szigeten, amelyet 1945. május 8-ig tartottak – jobban mondva: nem foglalkoztak vele a brit fegyveres erők.

A gettósítás kezdetekor a görög-zsidó kollaboráns Recanati rábeszélte a zsidókat, hogy “lássák el magukat sok mindennel és vigyék magukkal összes értéktárgyukat: ékszert, aranyat, értékpapírt stb.” Ezt követően a Wehrmacht lefoglalt minden zsidó tulajdont. “Tapasztalt besúgók kíséretében rendőrök átfésülték az összes elhagyott házat, hogy felkutassák az eldugott kincseket. Ami mozgatható volt – mindenféle árut/portékát, ruhaneműt, bútort, üvegtárgyat, könyveket –, mindent gondosan becsomagoltak…”²⁹ A zsidók elszállítása után Kleemann azonnal felállított egy “Zsidó-hagyaték begyűjtőbizottságot” [Erfassungskommission für den Judennachlaß].³⁰ A gyűjtőtáborban, ahová a zsidókat a rodoszi repülőtér területén begyűjtötték, július 20-án reggel egy fehér inges német tiszt elvette az összes értéktárgyat. Violette Fintz elbeszélése szerint volt vele egy tolmács, aki beszélte a szefárd zsidók ladino nyelvét (minden valószínűség szerint Recanati). Ez alkalommal a németek négy zsákot töltöttek meg ékszerrel, és ezek az értéktárgyak igen nagy bizonyossággal a szigeten maradtak.³¹

Az elhatározás, hogy a zsidókat kisajátítják, nem spontán született, ennek lehetőségéről már hetek óta beszéltek. Miután a rabolt holmi sorsáról a sziget német megszálló hatalma döntött, Kersten főhadbiztos 1944. július 31-én összefoglalta a vitát. A Wehrmacht görögországi szükségleteiről írt titkos kommandó-ügyiratában ez áll: “Az OKM [haditengerészet vezérkara] 1944. június végén értesített, utánpótlás-forgalom Krétára és Égei-tengeri szigetekre fenyegetően korlátozott, és a szigetek megvédése érdekében felszólított arany és deviza körültekintés nélküli használatára, valamint valuta alapvető újraszabályozására.”³² Még ha itt nincs is egyértelműen szó a zsidók vagyonáról, az összefüggésből mégis kitűnik, hogy erre a vagyonra is gondoltak. A Wehrmacht 1942 végén–1943 elején már Szalonikiben is birtokába vette a deportált zsidók aranyát, hogy ezzel egyenlítse ki folyó fizetési kötelezettségeit. Hasonló megfontolások születtek 1944 júniusában a kontinentális Görögországban. Az egyre gyorsuló inflációra való tekintettel ebben az időpontban a görögországi Wehrmacht-parancsnok [Wehrmachtsbefehlshaber Griechenland] javasolta, hogy “az országban lefoglalt készletekből (többek között a zsidóvagyonból) származó cserecikkek”-et használják fel a Wehrmacht ellátására.³³ E javaslat idején még csak a korfui, joáninai, krétai és rodoszi zsidók tulajdona jött szóba. Ugyanebbe az irányba mutat Kleemann már idézett július 16-i titkos parancsa, amely a rodoszi zsidók deportációját a katonáknak egyértelműen “a parancsnoklási körzet politikai és gazdasági viszonyaival” magyarázta.³⁴ Egyébként Kleemann hadosztályparancsnokságának egyik embere 1958-ban emlékezett rá, miként beszélgettek akkoriban a tisztek egymás között arról, hogy az utánpótlás szempontjából hasznos, ha “a szigeten kerek 1000 evővel kevesebb”-jük van.³⁵

A deportáltak ingatlanvagyonát átruházták az olasz bábkormányra.³⁶ A lopott holmik könnyen mozgatható része azonban német kézen maradt. Az egyik rodoszi büntetőzászlóaljban szolgáló katona, Erwin Lenz tanúvallomása szerint 1944 őszén Rodoszon éhínség ütötte fel a fejét, “melynek kihatásai a még a szigeten visszamaradt német katonákat is érintették”. Ebben az időben látta Lenz egysége parancsőr- és nemzetiszocialista vezetőtisztjének, (a jénai) Prunsch főhadnagynak a szobájában az újonnan kinevezett szigetparancsnok, Wagner vezérőrnagy titkos írását: “Ebben az írásban Wagner többek között közölte, hogy parancsot adott Günther sorhajóhadnagynak, hogy az egy hónappal korábban elszállított zsidók elkobzott és őrizet alatt tartott tulajdonát cserélje be élelmiszerre a helyi üzletembereknél.” Mindazonáltal ezt “nagyon sok ügyességgel kell lebonyolítani”, különben nehézségeket támaszthat a Nemzetközi Vörös Kereszt, amely a segélyszállítmányokat a szigetlakosság ellátására küldte. “Ezenkívül – zárta elmondását Lenz – Wagner ebben az utasításában minden résztvevőt a legszigorúbb titoktartásra kötelezett az áru eredetét illetően. Mégis megtudtam német katonáktól, hogy létrejöttek ilyesfajta üzletek.”³⁷

A rodoszi zsidók deportálását csak első pillantásra lehet a megsemmisítési őrület vezérelte tömeges méretekben elkövetett bűntettnek tekinteni vagy a már mozgásba lendített önműködő megsemmisítő gépezet számlájára írni. Az alaposabb vizsgálat azt mutatja, hogy a rasszista ideológia és rasszista számítás mellett jelen voltak valósnak és vitálisnak látszó érdekek is, amelyek működésbe lendítették a gyilkos mechanizmust.

A rodoszi zsidó deportáció fellelhető forrásaiból kitűnik, hogy még ez a késői deportáció is a katonai rendelkezések sorába illeszkedő egyszeri döntés volt. Nincs olyan rendelkezésre álló dokumentum, amelyből pontosan kitűnne, milyen tárgyalásokra került sor a görögországi Wehrmacht-parancsnok, Eichmann munkatársai és Kleemann szigetparancsnok között. Viszont egyértelmű dokumentumok bizonyítják, hogy valamennyi görögországi katonai parancsnokság önálló szervezetiséggel cselekedetett. És létezik egyértelmű motívum is: a kontinenstől egyre inkább elszigetelődő szigetmegszálló csapatok jobb ellátása.

A kérdéses időben, 1944 júliusában, mint az kimutatható, nem került sor visszavonulási mozgásra Görögországból. A németek inkább északról délre akartak minden erővel utánpótlást szállítani. Fordított irányban a szűkös szállítótér messzemenőkig üresen tért vissza azokra a rakhelyekre, ahonnan az utánpótlást küldték. Bár ezt a Holocaust-irodalom több helyütt is állítja, a deportáció nem korlátozta a katonai logisztikát. Ez még az utánpótlás logisztikája volt, nem a visszavonulásé.³⁸

Még ha e második nézőpontot – tehát a rodoszi zsidóknak a szigetet megszállók javára történő kisajátítását – alátámasztó források nem teljesen hézagmentesek is, megítélésem szerint kielégítő módon megmutatják, milyen haszonnal járt a zsidók deportációja az utánpótlástól egyre inkább elszakadó német katonák számára. Ezek azonnal eltulajdonították az elszállítottak könnyen mozgatható vagyontárgyait, főleg ékszert, aranyat és devizát. Így olyan cserecikkek birtokosává váltak, amelyekkel a piacon – mindenekelőtt – élelmiszert tudtak beszerezni, ami az értéktelenné vált és rendeltetésétől megfosztott pénzért már nem sikerülhetett. Ekképp tartott ki a megszállás 1945. május 8-ig, és nem került sor erőszakos és ráadásul kilátástalan rekvirálásokra. Mindez arra utal, hogy anyagi önérdek fűződött a zsidók deportálásához, amely a sziget ellátásáért felelős Wehrmacht szolgálati helyek kezdeményezésére történt. Arra a kérdésre, hogy mi lett az elhurcoltak és meggyilkoltak vagyonával, a válasz a következő: ékszereik, óráik, aranyuk és értékpapírjaik, ruháik, háztartási készleteik, műhely- és bolti berendezéseik a cserék révén messzemenőkig Rodosz helyi lakosságának kezébe került – a becserélt ellenérték pedig a német katonák gyomrába.

 

(Fordította: Kerényi Gábor)

 

Ez a tanulmány Götz Aly Die Deportation der Juden von Rhodos nach Auschwitz c. tanulmányának a szerző által szerkesztett változata. Megjelent in Mittelweg 36. Zeitschrift des Hamburger Instituts für Sozialforschung (Hamburgi Társadalomkutató Intézet folyóirata) 12. évf. Oktober/November 2003.

 

 

Jegyzetek

¹ Hagen Fleischer: “Griechenland”. In Wolfgang Benz (szerk.): Dimension des Völkermords. Die Zahl der jüdischen Opfer des Nationalsozialismus, München 1991, 267. o.

² Dieter Pohl: Holocaust. Die Ursachen, das Geschehen, die Folgen. Freiburg in Br. 2000, 89. o.

³ Der Chef des OKW, Eisetzung eines “Kommandant Ost-Ägäis“ und Dienstanweisung [Wehrmacht-vezérkar főnöke, “kelet-égei-tenger parancsnok” kinevezése és szolgálati utasítás], 1944. V. 10., BA-MA (Bundesarchiv-Militärarchiv, Freiburg in Bresgau) RM 7/239, 341. lap skk.

⁴ SKL an Mar.Gr.Süd [Tengeri Hadvezetés a Dél Tengerészetcsoportnak], 1944. VI. 9.; Antwort Mar.Gr.Süd an OKM [Dél Tengerészetcsoport válasza a haditengerészet vezérkarának], 1944. VI. 10.; BA-MA RM 7/239, 320. lap sk. 1944. VI. 6-án a Führer utasítást adott a krétai erőd parancsnokának és a kelet-égei-tenger parancsnoknak, melynek értelmében “az erőd elszigetelése esetén” bíráskodási hatáskörrel ruházta fel őket, l. Martin Moll (szerk.): “Führer-Erlasse” 1939-1945. Edition sämtlicher überlieferter, nicht im Reichsgesetzblatt abgedruckter, von Hitler während des Zweiten Weltkrieges schriftlich erteilter Direktiven aus den Bereichen Staat, Partei, Wirtschaft, Besatzungspolitik und Militärverwaltung. Stuttgart 1997, 417. o. sk.

⁵ Einmütige Lagebeurteilung der SKL und Mar.Gr.Süd [a Tengeri Hadvezetés és Dél Tengerészetcsoport egybehangzó helyzetmegítélése], 1944. VI. 20. és VII. 3., BA-MA RM 7/239, 365–372. lap.

⁶ Mar.Gr.Süd an OKW/WFSt [Dél Tengerészetcsoport a Wehrmacht-főparancsnokság/gazdasági vezérkarának], 1944. VI. 26., BA-MA RM 7/239, 382. lap skk.

⁷ KTB Seetrachef Ägäis [Hadinapló, Égei-tengeri Szállítmányozás főnöke], 1944. VII. 1–15., NA (National Archives and Records Administration, Washington, DC) T 1022/2543.

⁸ Mar.Gr.Süd an SKL [Dél Tengerészetcsoport a Tengeri Hadvezetésnek], 1944. VII. 9., BA-MA RM 7/239. 393. lap; Mar.Gr.Süd an OKM/SKL [Dél Tengerészetcsoport a tengerészet vezérkar/Tengeri Hadvezetésnek], 1944. IX. 24., 542. lap; Abschlussmeldung Rücktransportmeldung Ägäis [Zárójelentés, Égei-tengeri visszaszállítási jelentés], 1944. VIII. 23–X. 21., 656. lap sk.; Kriegsschauplatz Ägäis [Égei-tengeri hadszíntér], dátum nélkül, aláírás nélkül, levélfej nélkül [1944. szept. vége, Titkos kommandóügyirat, vázlat], BA-MA RM 7/1418, 42–49. lap.

⁹ KTB Seetransporthauptstelle [Hadinapló, Tengeri Szállítmányi Főhivatal] Portolago, 1944. VII. 16–31., NA T 1022/2527. Már korábban is csak utánpótlással kapcsolatban léptek föl problémák. KTB ders. Dienststelle [ugyanennek a szolgálati helynek a hadinaplója], 1944. IV. 1–VI. 30., NA T 1022/2511.

¹⁰ Wehrmachtbedarf in Griechenland, Geh. Kdosache [Wehrmacht-szükségletek Görögországban, Titkos kommandóügyirat] (Kersten), 1944. VII. 31., BA-MA RW 7/1712, 108. lap sk.

¹¹ KTB Seetrachef Ägäis [Hadinapló, Égei-tengeri szállítmányozás főnöke], 1944. VIII. 1–31., NA T 1022/2543.

¹² KTB der Seetrastelle Rhodos [Hadinapló, Tengeri Szállítmányozási Hivatal, Rodosz], 1944. IX. 1–30., NA T 1022/2528.

¹³ Anke Wappler: Grundzüge der Okkupationspolitik des faschistischen deutschen Imperialismus gegenüber Grichenland vom März 1943 bis zum Oktober 1944. Phil. Diss., Akademie der Wissenschaften der DDR, Berlin 1986, 165. o. skk.

¹⁴ Blitz-Telegramm der SKL an Mar.Gr.Süd [Tengeri Hadvezetés villámtávirata Dél Tengerészetcsoportnak], 1944. VIII. 27.; OKW/WFSt an Mar.Gr.Süd [Wehr­macht-főparancsnokság/gazdasági vezérkar Dél Tengerészetcsoportnak], ugyanaznap; Befehl des Admiral Ägäis aufgrund eines Befehl des Chefs des General­stabs der H Gr F [Égei-tengeri admirális parancsa az F Hadseregcsoport vezérkari főnökének parancsa alapján], 1944. VIII. 28., NA T 1022/2635.

¹⁵ SKL an Adm. Ägäis [Tengeri Hadvezetés Égei-tengeri admirálisnak], 1944. IX. 13., BA-MA RM 7/239, 515. lap; Wappler: Grundzüge, 175. o. A visszarepülések vízi hadianyag-szállításai – elnevezése: “Unternehmen Leander” [Leander (had)művelet] – is csak VIII. 23-án kezdődtek, NA T 1022/2549.

¹⁶ Geh. Kdosache, Befehl des OKdo H Gr E für Kreta und Dodekanes [Titkos kommandóügyirat, E Hadseregcsoport vezérkarának Krétára és Dodekanészoszra vonatkozó parancsa], 1944. XI. 24., BA-MA RM 7/239, 542. lap; szó szerint már 1944. IX. 22., E Hadseregcsoport Ia vezérkarának (Löhr) távirat a krétai erőd parancsnokának (egy nappal később a Rodosz rohamhadosztály parancsnokának), NA T 1022/2635.

¹⁷ Verordnung Nr. 30 [30. sz. rendelet] (Kleemann), 1944. VII. 13., mely szerint a rodoszi zsidókat VII. 17-ig kell koncentrálni Rodi városban, Triandában, Cremastóban és Villanovában, IfZ (Institut für Zeitgeschichte, München) NOKW-1802. Kleemann háború utáni állásfoglalását (l. Hans Safrian: Die Eichmann­männer. Wien, Zürich 1993, 281. o.) – nem úgy, mint Safrian – mindössze védekezésként értékelhetjük. Kleemannt nem vitte “kényszertáborba” semmilyen “arrogáns fellépésű SD-vezető” [SD: Sicherheitsdienst – biztonsági szolgálat]. Hogy Safrian éppen C. R. (Costas Recanati) állítólagos tolmácsot és mentőtanút idézi, mit sem javít a helyzeten. Recanti valójában az SD fordítója és munkatársa volt, aki a zsidódeportáció miatt a szigeten maradt (l. még 29. jegyzet). Ulrich Kleemannt (1892–1963), a páncélos alakulat tábornokát 1943 szeptemberétől 1944. VIII. 31-ig küldték Rodoszra.

¹⁸ KTB Seehauptstelle [Hadinapló, Tengeri Főhatóság] Portolago, 1944 VII. 1–31., NA T 1022/2527.

¹⁹ Sturmdivision Rhodos, Geheimbefehl [Rodosz rohamhadosztály, Titkos parancs] (Kleemann), 1944. VII. 16., IfZ, NOKW-1801; Raul Hilberg: Die Vernichtung der europäischen Juden, Frankfurt am Main 1994, 754. o.

²⁰ KTB Transporthauptstelle [Hadinapló, Szállítmányozási Főhivatal] Portolago (Kapitänlt. Probst [Probst sorhajóhdgy.]), 1944. VII. 16–VII. 30., NA T 1022/2527. A “Störbeker” csak 200 tonna rakományt, a “Horst” 300-t, a “Merkur” ugyanannyit szállított. Ezeket 21 könnyű szállítóhajóval együtt 1944 májusában helyezték át a Fekete-tengerről az Égei-tengerre. KTB Seetrachef Ägäis [Hadinapló, Égei-tengeri Szállítmányozás főnöke], 1944. V. 1–VI. 30., NA T 1022/2543.

²¹ Michael Molha (szerk.): In Memoriam, Essen 1981, 2. kt., 75. o. sk. A deportáció pontos leírását l. Laura Varon: The Juderia. A Holocaust Survivor’s Tribute to the Jewish Community of Rhodes. Westport, London 1999, 36–58. old.

²² KTB Seehauptstelle [Hadinapló, Tengeri Főhatóság] Pireusz, 1944 VII. 16–31., NA T 1022/2527.

²³ KTB Seehauptstelle [Hadinapló, Tengeri Főhatóság] Portolago, 1944 VIII. 1–15., NA T 1022/2527.

²⁴ Marc D. Angel: The Jews of Rhodes. The History of a Sephardic Community. New York 1978, 152. o.; Hizkia M. Franco: The Jews Martyrs of Rhodes and Cos. Harare 1994. (A két, itt vegyesen idézett forrás egy-egy személy erejéig eltér egymástól.)

²⁵ Documents on the History of the Greek Jews. Records from the historical Archives of the Ministry of Foreign Affairs. Szerk. Ministry of Foreign Affairs of Greece, University of Athens, Dep. of Political Science and Public Administration, researched & edited by Photini Constantopoulou & Prof. Thanos Veremis, Athens 1998, 363. o.

²⁶ KTB Kom. Admiral Ägäis (Quartiermeiserangelegenheiten) [Hadinapló, Égei-tengeri admirálisparancsnok (szállásmesterügyek)], 1944. VII. 1–15., NA T 1022/3955.

²⁷ KTB Seetrachef Ägäis [Hadinapló, Égei-tengeri szállítmányozás főnöke], 1944. VII. 1–15., NA T 1022/2543.

²⁸ Paul Hahn: “Die griechische Währung und währungspolitische Maßnahmen unter der Besetzung 1941-1944” (= Studien des Instituts für Besatzungsfragen in Tübingen, Nr. 10), Tübingen 1957, 54-58. o. (közvetlen aranyjuttatások).

²⁹ Molho: In Memoriam, 288. old. A szerző téved, mikor az utolsóként idézett mondatot a következőkkel zárja: “…hogy Németországba vigyék azokat”. A Szalonikiből származó, a ladino zsargont folyékonyan beszélő és a teljes megszállás alatt az SD-nek fordítóként dolgozó Pepo Recanati (alias Konstantin – “Costas” – Rekanatis) 1967. XI. 20-i elmondása lényegét tekintve hitelt nem érdemlőnek tűnik (Landesarchiv Berlin B Rep. 039-01/342, 104. lap skk.). A háború után németté lett Recanati állította valótlanságokról l. Edward Kossoy írását a Landesgericht Berlinnek [Berlini Tartományi Bíróságnak], 1968. III. 3., uo. 111. lap; Franco: Martyrs. 57. old.

³⁰ Kreiskommandeur Rhodos an Sturmdivision Rhodos, Ic, [Rodoszi körzetparancsnok Rodoszi rohamhadosztálynak], 1944. VIII. 4., IfZ NOKW-1795.

³¹ Martin Gilbert: The Holocaust. A History of the Jews of Europe during the Second World War. New York 1987, 707. o. Nem szól ez ellen Recanati háború utáni állítása, mely szerint az SS-hez tartozó Burger és emberei – ezek közé az emberek közé tartozott Recanati is mint “tanú” – “kilenc koffer aranyat, ékszert és drágakövet vittek magukkal Athénbe”, még ha ezt Safrian könnyelműen átveszi is könyvébe (Eichmannmänner, 283. o.).

³² Wehrmachtbedarf in Griechenland, Geh. Kdosache [Wehrmacht-szükségletek Görögországban, Titkos kommandóügyirat] (Kersten), 1944. VII. 31., BA-MA RW 7/1712, 108. lap sk.

³³ Militärbefehlshaber Griechenland [Görögország katonai parancsnoka], 1944. VI. 17., Wappler: Grundzüge, 146. old.

³⁴ Sturmdivision Rhodos, Geheimbefehl [Rodosz rohamhadosztály, Titkos parancs] (Kleemann), 1944. VII. 16., IfZ, NOKW-1801.

³⁵ Safrian: Eichmannmänner, 283. o.

³⁶ Tätigkeitsbericht der Kreiskommandatur Rhodos (August 1944) [Rodoszi körzetparancsnokság 1944. augusztusi munkaköri jelentése], 1944. IX. 3., NA NOKW-1795.

³⁷ Erwin Lenz (szül. 1914) vallomása, 1947. V. 10., NA NOKW-1715; IfZ (I. Arndt) szakvéleménye utalással NOKW-1715-re, 1967. III. 21., Landesarchiv Berlin B Rep. 039-01/342, 101. lap sk.

³⁸ Az Auschwitzba vezető útvonal északi szakaszának kedvező szállítási helyzetéről l. Christian Gerlach, Götz Aly: Das letzte Kapitel. Realpolitik, Ideologie und der Mord an den ungarischen Juden 1944/1945. Stuttgart, München 2002, 271–274. o. [Az utolsó fejezet. “Ideológia, reálpolitika és a magyar zsidók legyilkolása 1944–1945”; magyarországi megjelenés előtt, Noran Kiadó.]

Az európai történelem része – egy úttörő könyv a magyar zsidó holokausztról

 

Christian Gerlach és Götz Aly Az utolsó fejezet. A magyar zsidók legyilkolása 1944–1945 c. könyve azoknak a történéseknek a sokszorosan összefonódott szálait vizsgálja, amelyek 1944 márciusa és nyara között az akkori Magyarország területén élő kb. 440 000 zsidó halálához vezettek. A magyarországi zsidók megölésével, az európai zsidók kiirtásának ezzel az utolsó fejezetével az elmúlt évtizedekben számos történész foglalkozott. Több jelentékeny tanulmány mellett a központi helyet kétségtelenül Randolph L. Braham kétkötetes monumentális műve, a The Politics of Genocide. The Holocaust in Hungary (magyarul: A magyar holokauszt) foglalja el. Christian Gerlach és Götz Aly mégis történelmi szűzföldre lép. Könyvükben a magyar holokauszt éppannyira sokoldalú, mint kiegyensúlyozott s – mindenekelőtt – megközelítési módjában integrált szociál- és politikatörténetét írják meg.

Ezt szolgálja az a komplex érvelési rendszer, amely a könyv egyik legfőbb erőssége. A szerzők szembefordulnak azzal a nézettel, amely szerint a zsidók megölésének oka egyedül az antiszemitizmusban, ill. kizárólag a német “gyilkossági gépezet” vagy néhány, kevés számú tettes tevékenységében keresendő. Ehelyett “a népirtás kontextusba helyezése és a megértéséhez szükséges multikauzalitás” (442. o.) érdekli őket, valamint – s ezt hozzá kell tennünk – a történelem europaizálása és a holokausztra adható lehetséges magyarázat – mégpedig anélkül, hogy relativizálnák a holokauszt történelmi egyedülállóságát és a németek mindenek fölött álló felelősségét. Ebből következően nem a magyar zsidók megölésének “igazi” okát kutatják, hanem egy történelmi-politikai magyarázat elemeit. A szerzők arra a következtetésre jutnak, hogy “a jobbára hagyományos zsidóellenes beállítottság és rasszista propaganda mellett jelen kell lennie valamilyen valós és vitálisan megjelenő érdeknek, amely működésbe hozza és működésben tartja a megsemmisítő gépezetet” (13. o.). Ezeket a sokrétű érdekeket és a hozzájuk kapcsolódó politikai stratégiákat és választási lehetőségeket vizsgálja a könyv Magyarország esetén, ahol – pl. Franciaországgal ellentétben – a megszállott ország honi kormányapparátusa, méghozzá egy lehetséges német veszteséggel a szeme előtt, messzemenőkig “magáévá tette” (14. o.) a megsemmisítés programját.

Egy tömörre fogott, a holokauszt történet “utolsó fejezetének” alapvető tényeit és folyamatait bemutató bevezető áttekintés után a magyar zsidóellenes politika beható, 1943-ig történő elemzése következik, amelyet a szerzők az antiszemitizmus, az agrár- és társadalompolitika, valamint a magyar–német kapcsolatok specifikus társadalmi és politikai viszonyainak, tendenciáinak és céljainak összefüggésrendszerébe helyeznek. Ezt követi Magyarország német megszállásának, ennek indítékainak, a megszállás alatt létrejövő politikai struktúráknak és az élesedő zsidóellenes politika első fokozatainak leírása. Mielőtt végül a tulajdonképpeni “utolsó fejezet”, tehát a gyilkos kényszermunka, deportációk, megsemmisítés, a deportációk leállítása és a további üldöztetések kerülnének górcső alá, a szerzők behatóan foglalkoznak a magyar holokauszt politikai és társadalmi-gazdasági összefüggéseivel.

A legtöbbször igen bőséges, ám mindig sokrétű forrásanyagra, valamint a már meglévő kutatási eredményekre építkező érvelés mindvégig óvatos-mérlegelő marad. A szerzők folyamatosan külön súlyt fektetnek arra, hogy vizsgálat alá vegyék az elmúlt évtizedek történelem írásának és publicisztikájának kritikus pontjait anélkül, hogy ezáltal írásuk folyamata megszakadna vagy eltávolodnának központi kérdésfeltevéseiktől. Ezek a kritikus pontok kivétel nélkül a historiográfia olyan vitás esetei, amelyek a XX. századi magyar történelemnek, nemzetközi szinten pedig az egész nemzetiszocializmussal foglalkozó történelemírásnak központi fontosságú problémái. Közülük itt most csak néhányat említek: mekkora és milyen szerepet játszott a magyar kormány a deportációkban; (disz-)kontinuitás a német megszállás előtti és utáni zsidóellenes politikában; a magyar külpolitika revizionista törekvései a magyar–német kapcsolatok fejlesztése érdekében és általában a magyar külpolitika mozgásterének lehetőségei; Horthy kormányzó szerepe; milyen befolyásoló szerepet játszottak Magyarországon a szövetségesek, az egyházak, a zsidó vezetők és az egész zsidóság cselekedetei és stratégiái a deportációk megindításában, folyamatában és leállításában; magyarázatok a magyarországi és más országokbeli megsemmisítési politika lassítására, felgyorsítására és állandósítására; mennyire eltérő “hatékonyságúnak” bizonyult a különböző országokban a német megszállók igyekezete arra, hogy kiélezzék a zsidóellenes politikát; transznacionális összetűzések a megszállók és kollaboránsok között; az ideologikusan alátámasztott antiszemitizmus és az anyagi számítás viszonyrendszere a zsidóellenes politikában. Ez utóbbit pl. több tényező tükrében is megvizsgálják. Egyrészt a zsidók tömeges legyilkolásának és a zsidó kényszermunkának egymást kiegészítő (és változó) viszonyrendszerében vagy a zsidó lakosság helyzetének romlására és a kisajátítására irányuló konkrét társadalom- és gazdaságpolitikai törekvések figyelembevételével, vagy éppen a német háborúfinanszírozási stratégiákhoz kötve elemzik, minthogy ezek nem különválaszthatók a gazdasági leigázástól, megszállástól, valamint a kisajátításoktól és megsemmisítésektől. Ez utóbbi esetben példának okáért megmutatják, hogy az az explicit német stratégia, amely a kisajátított zsidó tulajdont – más megszállt országokhoz hasonlóan – Magyarországon hagyta, miként szolgálta a német háborús gazdaság táplálék- és vagyonbeszerzés-politikáját. Ezzel a stratégiával a németeknek sikerült a magyar hivatalos szerveket még jobban korrumpálniuk és megvásárolniuk hozzájárulásukat, élenjáró közreműködésüket a deportációkhoz. Másrészt ez a stratégia a német birodalomnak juttatandó járandóságon keresztül mégiscsak része volt az értékek masszív, indirekt átutalásának a birodalomba, ami csak a zsidómegsemmisítéssel egybekötött kisajátítással volt fedezhető. Persze ez az összefüggés is – mint azt Gerlach és Aly egyértelműsíti – egy eleme csupán a tömeges megsemmisítés történetének.

Végül az események, folyamatok és az – olykor csak lehetséges vagy valószínű – összefüggések ennyire beható leírása után a szerzők záró megfontolásaikban felteszik a holokausztkutatás és az ezzel kapcsolatos problémakörök történelmi és teoretikus kontextualizálásának néhány nagy kérdését. Egyrészt elgondolkodnak azon, hogy miért volt az etnikai homogenizációs elvnek hosszan tartó uralkodó hatása a XX. század történelmében. Az igény a multikauzális magyarázatra – ahol az egyik oldalon ideológia és kultúra, a másikon pedig gazdaság és társadalom már nem átjárhatatlan ellentmondásként vagy egymással függő viszonyban lévő variánsként áll egymással szemben – egy mélyre tekintő összefoglalásban elméleti alapon megerősíti a kötet néhány kutatási következtetését. Ez az összefoglalás, mint maga az egész könyv, fontos történelmi és eszmei anyaggal szolgál többek között ahhoz is, hogy a modernizációs paradigma különböző válfajaival (főleg amikor nem a világ “magasan fejlett” régióiról van szó), az etnikai homogenizáció tendenciáival és – esetleg – e kettő történelmi összekapcsolódásának kérdéseivel mélyrehatóbban foglalkozhassunk.

Az utolsó fejezet igézetes és borzongató módon ragadja meg az üldözés, a deportáció és a gyilkosság dinamikájának meghatározó elemeit, ezek rettenetes sokféleségét. A szerzők a magyar holokausztot valóban “interaktív folyamatként” tudják megragadni, miáltal sikerül fölöttébb összetett képet festeniük valamennyi résztvevő érdekeiről és cselekedeteiről. Soha nem tévesztik szem elől, hogy indítékok és tettek mindig komplex társadalmi, gazdasági, politikai és kulturális tényállá­sokban és folyamatokban, ill. az emberi létnek mindezekre a dimenzióira való hatni akarásában gyökereznek. És miközben bármennyire differenciált a tanulmány, bármennyire óvakodik is mindenféle moralizáló és egydimenzionális ítéletalkotástól, egy fundamentális alapelve mellett kitart: radikálisan elutasítja az emberi életek mindennemű egyenlőtlen értékelését, s így a szerzők tántoríthatatlanul állnak az áldozatok pártján. Így kötődik össze Gerlach és Aly analitikus társadalom- és politikatörténetében tudományos és politikai értelemben példamutató módon egy a történelmi megértésben gyökerező történelemfelfogás egy mélyebb humanitással.

 

Christian Gerlach, Götz Aly: Das letzte Kapitel. Realpolitik, Ideologie und der Mord an den ungarischen Juden 1944/1945. (Az utolsó fejezet. Reálpolitika, ideológia és a magyar zsidók legyilkolása, 1944–1945) Deutsche Verlags-Anstalt Stuttgart, München, 2002, 480 o.

Újkapitalizmus, elitek és a másként gondolkodás esélyei és lehetőségei Magyarországon

(Szalai Erzsébet két könyvéről)

 

Az a történeti közhely, hogy minél távolabb kerülünk időben egy eseménytől, annál inkább növekednek a megismerés esélyei, mindenképpen alkalmazható a rendszerváltó társadalmak kutatására Kelet-Európában. Az 1990-es évek elején nemcsak a tudományos és politikai élet több meghatározó személyisége, hanem az egyszerű emberek többsége is osztozott a nyugati intézmények, úgymint a liberális demokrácia és a piacgazdaság bevezetéséhez fűzött optimista várakozásokban, vagyis hogy – belátható időn belül – lehetséges a nyugat-európai jóléti államok anyagi szintjének elérése, és ugyanakkor megőrizhetők az olyan szocialista vívmányok, mint a teljes foglalkoztatottság.

A tranzitológiai paradigmának a jövőre vonatkozó prognózisa lényegében nem tért el a modernizációs ideológiára áttért kelet-európai szocializmus “utolérő” fejlődési programjának meghirdetésétől, csak immár nem a szocializmus egy – esetleg megreformált – változatában, hanem a kapitalizmusban látta a gazdasági elmaradottságból kivezető utat. Ennek – és az új rendszer legitimációs igényének – megfelelőn a “létező szocializmus” nemcsak olyan rendszerként definiálódott újra, mint amelyet minden vonatkozásban meg kell haladni, illetve elfelejteni, hanem a régió alulfejlettségének fő okozójaként is megjelölték. Így lényegében a tranzitológiai paradigma kiegészült a szakirodalomban már régen diszkreditálódott totalitárius elméletnek a hidegháborús retorikát és ideológiát hordozó kommunizmuskoncepciójával, amely a marxista elmélet és a sztálinista valóság összemosásán és a kommunistaként aposztrofált rendszerek démonizálásán alapult.

Elméleti hiányosságai ellenére a tranzitológiai paradigma igen divatossá vált a kelet-közép-európai országokban a rendszerváltozás első éveiben, és a produkált szakirodalom mennyiségét tekintve ebben az időszakban domináns paradigmának lehet tekinteni.¹ Valójában mérvadó kutatók már ekkor elhatárolódtak a tranzitológiától, és megkísérelték más perspektívából megérteni a kelet-európai rendszerváltozást; az is igaz azonban, hogy sokan közülük az angolszász akadémiában tevékenykedtek, ami lehetővé tette a hazai politikától való nagyobb függetlenedést, és az sem volt mindegy, hogy a tranzitológia bírálata mennyiben jelentett egy új, kritikai perspektívát.²

Míg a tranzitológia revíziója több különböző elméleti keretet eredményezett, a rendszerváltozás következetes baloldali kritikáját kezdetben csak marginális értelmiségi csoportok fogalmazták meg. Magyarországon ilyen volt az Eszmélet köré szerveződő társaság, amelynek tagjai már 1989-ben figyelmeztettek arra, hogy a régióban csak a periférikus kapitalista fejlődésnek van realitása, annak minden kevéssé vonzó társadalmi “járulékával” együtt – mint a rétegek közötti nagyfokú egyenlőtlenségek, az informális gazdaság térnyerése, magas munkanélküliség és az alul levő csoportok végleges leszakadása.

Ebbe a kritikai elméleti keretbe illeszkedik Szalai Erzsébet társadalomtudományi munkássága, amely három szempontból is úttörő jelentőségű a magyar szociológiában. Elsőként szeretném említeni azt a szempontot, hogy Szalai Erzsébet az első hazai szociológus, aki baloldali perspektívából, figyelemreméltóan gazdag empirikus anyag segítségével tanulmányozza a rendszerváltozás utáni vagy újkapitalista társadalmi struktúrát. Ezt azért érdemes hangsúlyozni, mert a szerző helyzete két ok miatt is kritikai. Először, noha a szakirodalomban a tranzitológiai elméletet vagy annak valamely variánsát egyre kevésbé alkalmazzák, a valóban kritikai perspektíva inkább kivétel, mint szabály. Ennek tartalmi kifejtésére még visszatérek, itt most csak annyit jegyzek meg, hogy a hazai transzformációs kutatások népes táborából Szalai Erzsébet Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban c. könyve illeszti bele elemzésébe az egyenlőtlen fejlődés problematikáját, és teszi ezt a leggazdagabb empirikus anyagon. Másodszor, a rendszerváltozást követően sok más egyéb, marxistának tekintett tudománnyal a struktúrakutatás is bekerült a “meghaladott” diszciplínák kategóriájába, és a mai, egyre inkább pénz- és piacszerzésre szakosodó kutatás korában tudományos bátorság kell ahhoz, hogy valaki felvállaljon egy nem “mainstream” perspektívát. Ennyiben Szalai Erzsébetnek a rendszerváltozás utáni tudományos munkássága, amelynek kiemelkedő teljesítménye és sok szempontból összegzése a Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban c. könyv, kétszeresen is kritikai vállalkozásnak tekinthető.

Szalai Erzsébet munkájának másik nagy érdeme az a felismerés, hogy az újkapitalista magyar társadalmi struktúra csak a globális kapitalista rendszer viszonylatában értelmezhető. Ennek az elméleti tézisnek a következetes alkalmazása adja a Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban c. könyv jelentőségét, illetve emeli ki ezt a munkát a hazai elitkutatás széles irodalmából. Nem kívánok itt részletesen belemenni a szakirodalom tárgyalásába, amelyet egyébként Szalai Erzsébet könyvében kitűnően áttekint, mindössze egy olyan konceptuális problémát szeretnék kifejteni, amely a legelismertebb szerzők munkáját is korlátozza. A kelet-európai rendszerváltozás, vagyis a volt szocialista országok teljes visszaintegrálódása a kapitalista világgazdaságba nem nemzetállami keretek között zajló folyamat, így társadalmi hatásait sem lehet nemzetállami keretek között értelmezni. Ez a hátránya a Kolosi Tamás nevével fémjelzett struktúrakutatásnak, amely, noha óriási empirikus anyaggal dolgozik, teljesen figyelmen kívül hagyja a posztszocialista vagy újkapitalista Magyarországnak a kapitalista világgazdasági rendszerhez való kapcsolódását.³ Ugyanez érvényes Szelényi Iván, Gill Eyal és Eleanor Townsley Making Capitalism without Capitalists c. könyvére is, amely ugyan összehasonlító perspektívát alkalmaz, de szemléletében nem lép túl a nemzetállami kereteken.⁴ Így történhet meg, hogy miközben szóba kerül a külföldi tőke szerepe, a szerzők nem tesznek kísérletet arra, hogy elemezzék ennek a tőkének a hatását a kelet-európai elitstruktúrára. Ez különösen érthetetlen akkor, amikor a kelet-európai országok társadalmi struktúráját döntően az államszocializmus bukása befolyásolta, amelyben a külső okok – az utolérő fejlődés meghiúsulása, a globalizációs kihívásra adott inadekvát válasz, az eladósodás – legalább akkora, ha nem nagyobb szerepet játszottak, mint a belső folyamatok. Ha az előbbiektől teljesen eltekintünk, akkor a rendszerváltozás folyamatát és társadalmi következményeit sem lehet adekvátan megérteni. Szalai Erzsébet Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban c. könyvét éppen ezért az eddigi legátfogóbb és nagy elméleti igénnyel megírt hazai elittanulmánynak lehet tekinteni.⁵

A harmadik szempont, amelyet ki szeretnék emelni Szalai Erzsébet társadalomtudományi munkájából, az a meggyőződés, hogy éppen a posztszocialista társadalmi struktúra teszi szükségessé egy baloldali alternatíva felvázolását, mivel a “létező kapitalizmus” erkölcsileg éppolyan vállalhatatlan, mint az államszocialista rezsimek. Itt elsősorban a Baloldal – új kihívások előtt c. kötetében összegyűjtött tanulmányokra, publicisztikai írásokra gondolok, amelyekben Szalai Erzsébet következetes baloldali kritikáját adja a félperifériás kapitalizálódás olyan negatív jelenségeinek, mint az egyenlőtlenségek növekedése, a társadalom kettészakadása, az egyik oldalon a szegénység, a leszakadás, az ún. underclass kialakulása, a másik oldalon az elitek teljes társadalmi elkülönülése és nyíltan vállalt cinizmusa. Bár a Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban sem hagy illúziókat a magyar újkapitalista elit politikai és erkölcsi arculatáról, Szalai Erzsébet az ott megfogalmazott hipotézisek társadalmi-politikai következményeit a Baloldal – új kihívások előtt c. kötetének írásaiban vonja le igazán. Az írások igen széles tematikai skálán mozognak, két dolog azonban közös bennük: az egyik az, hogy a félperifériás kapitalizmus kontextusába helyezik ezeket a negatív jelenségeket, és nem moralizáló, hanem strukturális alapon magyarázzák őket; a másik, hogy mindegyikben szerepet kap az a kérdés, milyen alapról kiindulva lehetséges felvázolni egy alternatív társadalomképet, illetve kik lehetnek nyitottak erre a társadalomra. Szalai Erzsébet munkáiban – és ezt fontos hangsúlyozni – szerencsésen találkozik az elmélet és az empíria, a szerző a posztszocialista társadalmi viszonyrendszerekből kiindulva fogalmazza meg a “létező kapitalizmus” baloldali kritikáját. Lényegében itt kapcsolódik egybe a Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban és a Baloldal – új kihívások előtt c. kötet, amennyiben az utóbbi írásai a szélesebb közönség számára kibontják a Gazdasági elitben felvázolt újkapitalista struktúrán alapuló társadalmi kritikát. A Baloldal – új kihívások előtt – ahogyan a címe is jelzi – még nem egy koherens társadalmi-politikai program, hanem inkább csak útkeresés. Míg a könyvben felvetett problémákkal később foglalkozom, itt most csak annyit szeretnék jelezni, hogy Szalai Erzsébet a társadalomkutató és kritikai tevékenység összekapcsolásával máris mutatott a baloldal számára egy járható utat.

A két könyv ismertetése elé még egy megjegyzés kínálkozik. Műfajában, tudományos igényében és stílusában értelemszerűen nagy különbség van a két könyv között, hiszen a Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban a szerző több mint egy évtizedes kutatómunkájának összegzése, amely egy akadémiai közönség számára íródott, míg a Baloldal – új kihívások előtt aktuális – sokszor politikai – témákra reagáló publicisztikai írások gyűjteménye. Ahogyan már jeleztem, a közös ismertetést az indokolja, hogy a társadalomkutató és kritikai tevékenység összekapcsolása Szalai Erzsébet munkásságának egyik nagy érdeme. A két könyv tárgyalásánál azonban a kritika megpróbálja követni az eltérő műfaji követelményeket.

A Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban kiemelkedően gazdag empirikus anyag segítségével kísérli meg feltárni a rendszerváltó, illetve újkapitalista elit eredetét, struktúráját, habitusát és belső viszonyrendszerét.⁶ Közvetlenül a rendszerváltozás után számos hipotézis született arról, hogy mi történik az egykori szocialista elittel, illetve kikből rekrutálódik az újkapitalista rendszer vezető rétege.⁷ Szalai Erzsébet 1989-ben úgy látta, hogy a legnagyobb nyertes az a késő kádári technokrácia, amely a szocialista gazdaság válságának elmélyülésével egyre nagyobb ellentétbe került a bürokratikus, régi uralkodó renddel, majd lényegében a rendszerváltás vezető ereje lett.⁸ A késő kádári technokrata “tagság” azonban önmagában még nem biztosítja a bekerülést az új gazdasági elitbe; a szerző ekkor úgy vélte, hogy ahhoz legalább bizonyos tőkejavak kombinációja – így a gazdasági és szociális vagy gazdasági és kulturális tőke birtoklása – szükségeltetik. Szalai ezenkívül Bourdieu nyomán bevezeti a szimbolikus tőke fogalmát, amely a különböző tőkejavak átváltási képességét jelenti; erre a fogalomra még visszatérünk.

Szalai Erzsébet nagyszabású transzformációs kutatása az elmúlt több mint tíz év időszakában részben módosította, részben pontosította ezeket a kiinduló hipotéziseket. Nagyon fontos elméleti különbség, hogy míg a szerző 1989-es tézisei érezhetően nemzetállami keretek között fogalmazódtak meg, az elitvizsgálat elemzésében sokkal nagyobb szerepet kap a világgazdasághoz, illetve a külföldi tőkéhez való viszony. Ez azért is fontos, mert így Szalai Erzsébet nemcsak sokkal teljesebb képet ad a hazai elitstruktúráról, mint az eddigi irodalom, hanem a világgazdasági rendszerrel, illetve azon belül Magyarország periferiális helyzetével hozza összefüggésbe az újkapitalista társadalmi formációt. Így a rendszerváltozás már nem pusztán nemzetállami keretek között értelmeződik mint a hatalmi szerkezeten belüli harc a technokrata, illetve a régi bürokratikus uralkodó rend között, hanem szorosan összekapcsolódik a globális kapitalista rendszer folyamataival. Érdemes itt szó szerint idézni Szalai Erzsébet egy lényegi megállapítását, amely világosan mutatja a szerző által bejárt elméleti utat: “Mi történik valójában? Nem más, mint a következő: a politikai rendszerváltást követően gyengülnek az addigi domináns főszereplők, a vezető állami gazdasági bürokrácia és az állami nagyvállalati vezetők társadalmi tőkéi. Ez gazdasági hatalmi vákuumot eredményez a gazdasági »mezőben«, melynek bázisán a késő kádári technokrácia krémje sajátos habitusától és ideológiájától vezéreltetve (politikai és neoliberális értelmiségi szövetségeseitől is megtámogatva) és a »szuperstruktúra« elvárásainak megfelelően a vezető állami gazdasági bürokrácia és az állami nagyvállalati vezetők gazdasági tőkéinek nagy részét átszivattyúzza, döntően külföldi befektetők, kisebbrészt a hazai nagyvállalkozók számára.”⁹ Egyszerűbben fogalmazva: a késő kádári technokrata elit, veszélyben érezvén a redisztributív állami szektorban elfoglalt hatalmi pozícióit, lemondott hazai gazdasági tőkéjének egy részéről annak fejében, hogy ezáltal valódi tőkéssé válva megőrizhesse elitpozícióit a globális kapitalista rendszerben, illetve hogy csúcsvezetői a “szuperstruktúrába”, vagyis a nemzetközi elitbe is bekerülhessenek.¹⁰ A rendszerváltozás tehát már nem pusztán a hatalmi szerkezeten belüli elitcsoportok küzdelmeként definiálódik, hanem a globális kapitalista rendszerbe való visszaintegrálódás folyamataként jelenik meg, amikor a redisztributív elit egy csoportja lényegében kiegyezik a globális tőkével, és örökíthető magántulajdonná konvertálja a redisztributív szektorban elfoglalt privilegizált pozícióit.

A fentiekből következik, hogy az elitátalakulásban nagy szerepet kap a szimbolikus tőke, vagyis az egyes tőkefajták átkonvertálásának képessége. Míg Szalai Erzsébet eredeti prognózisában a különböző tőkejavak kombinációját tartotta a gazdasági elitbe való bekerülés szükséges feltételének, vizsgálatában azt tapasztalta, hogy a magas szintű és konvertálható kulturális tőke, a mezőspecifikus szociális tőke és a szimbolikus tőke játszott az új elit életútjában nagy szerepet. Ez mindenesetre alátámasztja az elitek egy csoportja és a globális tőke közötti kiegyezés hipotézisét, hiszen a késő kádári technokrata elit csak korábbi redisztributív tőkéjének átkonvertálásával őrizhette meg pozícióját az új rendszerben.

Különösen érdekesen alakul ennek a régi-új elitnek az államhatalomhoz való viszonya. Fontos hangsúlyozni, hogy Szalai Erzsébet itt is következetesen a globális kapitalizmus kontextusába helyezi ezt a nemzetállamot, elismerve, hogy mint félperifériás kapitalista állam Magyarország függő helyzetben van a nemzetközi tőkétől. Ezért fordulhat elő, hogy a külföldi tulajdonban levő cégek élvezik a legjelentősebb redisztributív előnyöket a mai Magyarországon – tekintet nélkül arra, hogy melyik párt van uralmon. Ahol az államhatalom szerepet játszhat, az a hazai vállalkozók egyes csoportjainak állami megrendelésekkel vagy más, lényegében politikai, kedvezményekkel való támogatása. Mivel ezek a vállalkozók a belső piac fejletlensége miatt rá is szorulnak az állami támogatásra, gazdasági tevékenységük szerves része lesz a politikai hatalomra való nyomásgyakorlás. A piaci viszonyok között azonban a politikai elit kiszolgáltatottabb a gazdasági elitnek, mint fordítva, hiszen bármely komolyabb párttevékenység elképzelhetetlen jelentős pénzforrások nélkül. Itt valóban komoly előnnyel indul az a késő kádári technokrata elit, amelynek sikerült gazdasági tőkévé konvertálnia az állami elosztó rendszerben élvezett hatalmát, és tőkésként is szüksége van az állami támogatásra. Így tehát a rendszerváltozás után is megmarad a gazdasági és politikai elit összefonódása, azzal a különbséggel, hogy míg az államszocialista rendszerben a politikai elit volt a befolyásosabb, addig Szalai Erzsébet megfigyelése szerint most a gazdasági elit dominanciája érvényesül. Elméleti perspektívából összefoglalva Szalai Erzsébet fontos tézisét: a félperiférián eltérő társadalmi és természetesen elitstruktúra jön létre, mint a kapitalista centrum országaiban, de ezt az eltérést a globális kapitalista rend strukturális viszonyai és nem a belső fejlődés “devianciája” magyarázza.

Itt érdemes kitérni Szalai Erzsébet munkájának egy politológiai vonatkozására, amelyet a szerző részletesebben is kifejt a Baloldal – új kihívások előtt c. kötet írásaiban. Mivel Magyarországnak a globális tőkétől való függése strukturális probléma, és nem az éppen uralmon levő kormány vagy egy bűnbaknak megtett kisebbségi csoport “összeesküvésének” következménye, eddig még a magát mégoly jobboldalinak tekintő kormány sem tett kísérletet arra, hogy megingassa a multinacionális vállalatok pozícióit. Vagyis a médiában oly nagy erőbevetéssel és verbális radikalizmussal folytatott vita a “honmentőként” aposztrofált Fidesz és a vele szemben álló “nemzetidegen” MSZP–SZDSZ között nem egyéb, mint füst tűz nélkül, hiszen az egyenlőtlen fejlődés problémájára a jobboldalnak sincs – és nem is lehet – adekvát válasza. Amit az elitbe bejutott “új fiúk” megtehetnek, az a kísérlet egy saját, lényegében állami erőből dotált, fenntartott gazdasági klientúra kialakítására; a félperifé­riás állam erőforrásai azonban az általa eltartott kliensek számát is erősen korlátozzák. Érdemes itt idézni Szalai Erzsébetet: “Miután a rendszerváltó Magyarország – és szinte az egész közép-kelet-európai régió – számára a globalizációból fakadó nemzetközi erőviszonyokkal összefüggésben nem állnak rendelkezésre a kapitalista fejlődés beindításához klasszikusan szükséges és a gazdaságpolitikai vezetés által viszonylag szabadon felhasználható külső erőforrások, ráadásul a GDP 1997-ig gyakorlatilag zsugorodik, az elitek felhalmozását döntően belső erőforrás- és jövedelemátcsoportosítás révén lehet csak biztosítani. Ennek a folyamatnak a kárvallottjai a szociálliberális kormány alatt a középrétegek, 1998 után pedig a társadalom legszegényebb csoportjai.”¹¹ Az erőforrásokért való harc azonban a gazdasági elitet is megosztja: új gazdasági klientúrát kiépíteni a szegényes hazai viszonyok között csak a régi rovására lehet. A magyar politikai hangvétel elfajulását – a globális kapitalizmus egyéb olyan negatív jelenségei mellett, mint a demokratikus deficit, a választások “marketizálása” vagy a médiának biztosított kiemelt szerep – a szűkös erőforrásokért való harc élesedése is magyarázhatja a feltörekvő és a régi gazdasági elit tagjai között.

A fentiek során kísérletet tettem arra, hogy kifejtsem Szalai Erzsébet azon fontos, a hazai elit struktúrájáról megfogalmazott téziseit, amelyek új, vagy teljesebb képet adnak a rendszerváltozás társadalmi folyamatairól. Most rá szeretnék térni azokra a tézisekre, amelyeket a szerző által használt baloldali perspektívából is kritizálni lehet. Könyvének végén Szalai Erzsébet kísérletet tesz arra, hogy elittanulmánya alapján felrajzolja a posztszocialista Magyarország társadalmi struktúrájának vázlatát. Itt nem az egyes kategóriákkal, hanem magával a koncepcióval vitatkozom. Szalai Erzsébet Erdei Ferencnek a magyar szociológiában klasszikusnak számító kettős társadalommodelljéből kiindulva úgy látja, hogy a mai Magyarországra is érvényes a kettős szerkezetű gazdaság és társadalom. Így a külföldi, illetve hazai tőke birtoklása vagy a két tőketípushoz való más jellegű kapcsolódás mentén jönne létre az újkapitalista Magyarországra jellemző kettős társadalmi tagozódás.

Ezzel a modellel az a probléma, hogy lényegében mond ellent a Szalai Erzsébet által is használt, nem nemzetállamban, hanem világrendszerben gondolkodó kritikai elméletnek. A kettős társadalom koncepciója ugyanis éppen abba a modernizációs paradigmába illeszkedik, amelynek kritikájaként a világrendszer-elmélet megszületett. Míg empirikus tanulmányában Szalai Erzsébet pontosan feltárja az összefüggést a formálódó új elitek és a globális tőke között (amely éppen azért, mert globális, nem ismeri a nemzetalapú megkülönböztetést), úgy tűnik, a szociológiai klasszikusokkal szemben kevésbé következetes. Míg – globális szempontból elemezve – szembeállítható a külföldi és a hazai tőke, az eltérő társadalmi struktúra ráépítése erre a választóvonalra éppen annak a jobboldali radikalizmusnak a vesszőparipája, amelytől a szerző a legmesszebbmenőkig elhatárolódik. Vegyünk egy empirikus példát: világos persze, hogy különbség van a hazai cégek által alkalmazott munkások és a multinacionális vállalatok dolgozóinak bér- és munkaviszonyaiban. Ezt a különbséget azonban nem feltétlenül egy kettős struktúra, hanem inkább a félperifériás kapitalizmus gazdasági viszonyai magyarázzák (adókedvezmény a multiknál, míg a hazaiak ezt a hátrányt az adócsalással, járadék nem fizetéssel stb. próbálják “behozni”.)

A második kritika látszólag a szerző által használt kategóriára, valójában lényegi elméleti kérdésekre vonatkozik. Szalai Erzsébet azt írja, hogy az osztályfogalom nem alkalmazható a magyar újkapitalizmusra, mivel osztályharcra sem 1989-ben, sem pedig utána nem kerül sor, sőt a rendszerváltás azóta megmutatkozó társadalmi és emberi “költségei” sem váltottak ki ellenállást a vesztesekből. Ez ellen egy erős és egy gyenge érv is felvethető. Az erősebb érv lenne az, hogy az osztályharc nemléte egyáltalán nem jelenti az osztályok létének tagadását, hiszen maga Marx is megkülönbözteti a Klasse an sich és a Klasse für sich fogalmát, Lukács óta pedig azt is tudjuk, hogy az osztály és az osztálytudat sem feltételezi egymást. Az már inkább kérdés, hogy a félperifériás kapitalizmus társadalmi kontextusában megjelenhet-e, és ha igen, milyen rétegekben a rendszerkritikai tudat. Ezt a kérdést majd a Baloldal c. könyv kapcsán vizsgálom meg részletesen.

A gyengébb, de szintén felhozható érv az elitelmélet ellen az osztályharcot mint az ellenállás egyetlen formáját kérdőjelezi meg. Nem kívánok itt belemenni abba a problémába, hogy melyek egy forradalom szükséges és elégséges feltételei; mindenesetre úgy tűnik, hogy a globális kapitalizmus korában kevésbé adottak ezek a feltételek. Ez azonban még nem feltétlenül jelenti azt, hogy a tőke globális mozgásával szemben egyáltalán nincs ellenállás. Burawoy javasolja a globális etnográfiai módszer alkalmazását, amely ráirányítja a figyelmet a hétköznapi mikrovilág “rejtett” ellenállási formáira.¹² Szalai Erzsébet nagyon fontos meglátása a mai feltörekvő és a régi elitekről, hogy politikai szocializációjukból “kimaradt” az alsóbb rétegekre való odafigyelés. Ezt egyébként a hazai médiában is tapasztalhatjuk, ahonnan teljesen eltűnt az a bizonyos “másik Magyarország”, amelynek politikai szlogenjével mind a jobb-, mind a baloldali politika olyan sokat dobálózik, de mint társadalmi közeg képviselet nélkül marad. Ebből azonban még nem kell azt a következtetést levonni, hogy az alsóbb rétegekből eltűnt minden kritikai tudat. Éppen az ellenállás “rejtett” formáinak felfedezése adhatna némi reményt arra, hogy valami pozitív társadalmi változás is történhet a kelet-európai félperiférián, hiszen, ahogyan Szalai Erzsébet könyvéből is kiderül, sem a feltörekvő, sem a régi elitek nem lehetnek nyitottak egy baloldali alternatívára.

Harmadik és egyben utolsó kritikám egy elméleti hiányosságra szeretné felhívni a szerző figyelmét. Míg Szalai Erzsébet könyvében kimerítően tárgyalja az elitelméleteket és hazai elitkutatásokat, elmarad a szocialista társadalom, illetve a rendszerváltozás elméleteinek bemutatása. Ez különösen sajnálatos a szerző komoly államszocializmus-elméleti munkájának fényében, amelyről egy könyve idén fog megjelenni. Néhány tézis “beillesztése” a Gazdasági elitbe világossá tehette volna, hogy a szerző miben látja a lényegi különbséget a két társadalmi rend között. A szocialista társadalom értelmezésének elmaradása azért jelent problémát, mert így a rendszerváltozás lényegében mégiscsak “leszűkült” az egymással szemben álló elitek pozícióféltő harcára, amelyből a magyar társadalom nagy része kirekesztődött. Csakhogy a rendszerváltozás hatásai – mint a munkahelyvesztés, a létbizonytalanság, az állami-paternalista gondoskodás elvesztése, egyszóval az egész szocialista életmód összeomlása, bármit is jelentsen most ez az életmód – ezeket a nem-elitrétegeket is érintették, sőt éppen őket érintették leginkább. Társadalmi tapasztalatuk feltárása nem a Gazdasági elit feladata; azt azonban az elméleti rész segítségével világosan jelezni lehetett volna, hogy a rendszerváltozás nem szűkíthető le pusztán az elitek transzformációjára.

A Baloldal – új kihívások előtt c. kötetben megjelent írások ugyan publicisztikai jellegűek, de több szempontból is a Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban c. könyvben megfogalmazott hipotézisek továbbgondolásának tekinthetők. Miközben Szalai Erzsébet baloldali perspektívából és – a hazai publicisztikában sajnos egyáltalán nem megszokott módon – komoly tudományos igénnyel reflektál a félperifériás kapitalizmus társadalmi-politikai visszásságaira, megkísérel választ adni arra a kérdésre, hogy van-e reális alternatíva, és ha igen, mely csoportok (osztályok) lehetnek a kritikai tudat hordozói.

A tanulmányok igen széles tematikai skálán mozognak, de előnyük, hogy az elemzési keret most sokkal szigorúbban rögzített. Ebből a szempontból kiemelném a “Globalizáció, rendszerváltás, szegénység és az értelmiség felelőssége”, illetve a “Kötés és oldás. Elitek, állam és társadalom Magyarországon” c. tanulmányokat, amelyek a világrendszer-perspektívából értelmezik a hazai szegénység problémáját, illetve az elitek és az állam viszonyát. Mivel az utóbbit fent már kifejtettem, ezúttal csak az első tanulmányt ismertetem. Ebben Szalai Erzsébet összefüggésbe hozza a hazai szegénység tömeges kialakulását (a szerző egyenesen egy masszív underclass létrejöttéről beszél) a félperifériás kapitalizmus “fejlődési” folyamatával, mivel az elitek felhalmozását – belső tőkeforrások hiányában – csak az alul levők végletes kizsákmányolásával lehetett biztosítani. A neoliberális fordulatot végrehajtó késő kádári technokrácia explicite profitált ezekből a folyamatokból, hiszen nemzetközi tőkévé konvertálhatta korábbi redisztributív hatalmát. Tőle tehát aligha várható, hogy szembeforduljon a globális tőkével vagy legalábbis mérsékelje a globalizáció társadalmi hatásait.

Ahogy azonban az már a Gazdasági elitből kiderült, Szalai Erzsébet az “új fiúkhoz” még annyira sem fűz illúziókat, mint a régi elithez. Cikkében tehát levonja elittanulmányának legfontosabb társadalmi következményét: a hazai elitcsoportoktól – bármely mezben lépjenek is fel – külső nyomás nélkül nem várható, hogy a társadalmi javak egyenlőbb vagy legalábbis kiegyenlítettebb elosztását kezdeményezik. Ez a nyomás jöhet kívülről, vagyis most az EU-ból, amely saját munkavállalói védelmében támogathatja a bérszínvonal növelését a csatlakozó országokban, vagy – és a szerző, úgy tűnik, ennek ad nagyobb esélyt – a fiataloktól, akik még nem tagozódtak be az újkapitalista társadalmi struktúrába, így nyitottak lehetnek annak kritikájára. Nem véletlen, hogy Szalai Erzsébet két tanulmányban is foglalkozik a fiatalok világképével, a kritikai tudás igényének növekedésével a globalizálódó világban. A gondolat a Baloldal – új kihívások előtt zárócikkében is megjelenik, amelyben a szerző felvázolja egy újbaloldali közösség perspektíváját. Ez nemcsak mint a kritikai tudat hordozója, hanem mint közösség is jelen lenne mint alternatíva; hiszen ennek hiányában a hovatartozást kereső fiatalok csak a jobboldalon találhatnak – és találnak – közösségre.

Mivel a jelen írás azt vizsgálja, hogy mennyiben jelenti a Baloldal – új kihívások előtt az újkapitalista társadalmi rend kritikáját, illetve miben látja az alternatívát, nem kívánom itt most bővebben tárgyalni azokat a kötetben szereplő cikkeket, amelyek a hazai politikai élet aktuális eseményeire reflektálnak – egyébként nagyon igényesen és a választási kampány, illetve az ügynökkérdés körül kirobbant sajtóvitához képest dicséretre méltó visszafogottsággal. Három pontban összegezném a Baloldal – új kihívások tanulmányainak fő gondolatait. Az első pont az a megállapítás, hogy míg a Gazdasági elitben előfordulnak elméleti következetlenségek, a Baloldalban sokkal biztosabban érvényesül a világrendszer-perspektíva. Ezt a szélesebb témaválasztás is magyarázza, hiszen a Baloldalban Szalai Erzsébet a félperifériás kapitalizmus több olyan visszás jelenségével is foglalkozik, mint a masszív underclass kialakulása, egyes rétegek tartós vagy végleges leszakadása, a munka szervezetlensége és érdekképviseletének hiánya, de ide sorolhatnám a hazai elitek társadalmi felelősségének eltűnését vagy az államhatalommal való összefonódását. Az empíria is bizonyítja, hogy eltérő társadalmi struktúra jön létre a félperiférián, mint a kapitalista centrum országaiban.

A második pont az osztályfogalomra vonatkozik, amelyet Szalai Erzsébet továbbra sem tart érvényes kategóriának az újkapitalista társadalmi rend leírására. Ahogyan fent már kifejtettem, az eliteket a szerző már a Gazdasági elitben sem tekinti osztálynak; a munkavállalók nagyobbik része pedig “középrétegesedik”, vagyis bizonyos szempontból kizsákmányolt lesz, más aspektusból viszont maga is értéktöbbletet szivattyúzhat el a társadalom többi rétegétől. Az alul levő rétegeket Szalai Erzsébet nem tárgyalja részletesen, de a tanulmányokból úgy tűnik, velük kapcsolatban is elveti az osztályfogalmat, mivel atomizáltságuk és diffúz helyzetük miatt hiányzik belőlük a közös osztálytudat.

A harmadik tézis, hogy a fentiekből következően az újjászerveződő baloldalnak nem egy osztályalapú ideológiát, hanem a “létező kapitalizmus” kritikáját kell közös nevezőnek tekintenie, illetve ezen a szélesebb alapon kell megkísérelnie egy újbaloldali közösség létrehozását. A baloldali állásfoglalás erkölcsi alapját az jelenti, hogy a félperifériás kapitalizmus társadalmi valóságában csak a rendszerkritikai szerep, az alul levő csoportokkal való szolidaritás lehet morálisan vállalható.¹³ A baloldali közösség létrehozása a fent már említett ok mellett azért is fontos, mert a “létező kapitalizmus” tovább bomlasztja az államszocializmusban amúgy is atomizálódott társadalmat, és így egy újjászerveződő közösség önmagában is hordoz rendszerkritikai elemeket.

Míg az első és a harmadik ponttal minden további nélkül egyetértek, a másodikhoz tennék kritikai megjegyzéseket. Szalai Erzsébet munkájának fontos tanulsága, hogy egy reális újbaloldali alternatíva felvázolásához elengedhetetlen az újkapitalista társadalmi rend empirikus tanulmányozása. Ahogyan a Gazdasági elitben igyekeztem bemutatni, a szerző munkája ebből a szempontból úttörő jelentőségűnek tekinthető. A Baloldalban Szalai Erzsébet a témaválasztásban is balra lép, vagyis több tanulmányában is középpontba állítja azt a bizonyos “másik Magyarországot” és az egyenlőtlen fejlődés problémáját. A centrum–periféria viszonyrendszerben azonban a strukturális egyenlőtlenségek mentén megjelennek az osztályok, noha a Baloldalban a szerző továbbra sem tartja adekvát kategóriának az osztályokat az újkapitalista társadalmi struktúra leírására. Nézetem szerint azonban kérdéses, hogy a Szalai Erzsébet által is megfigyelt óriási strukturális egyenlőtlenségeket, amelyek a globalizáció korában csak növekedni és nem csökkenni látszanak, milyen más, adekvátabb kategória segítségével lehetne megragadni.

A másik, ehhez kapcsolódó probléma elméleti jellegű. Szalai Erzsébetnél sokszor még a Baloldalban sem világos, hogy a félperifériás kapitalizmus társadalmi valóságát vagy magát a kapitalista rendszert kritizálja-e. Ennek tisztázatlansága sodorja át néha a szerzőt a modernizációs paradigmába (amelybe a kettős társadalom koncepciója is illeszkedik). Így pedig úgy tűnhet, mintha létezne egy “emberarcú kapitalizmus”, amely nálunk, szerencsétlen fekvésünk, eladósodásunk, önző elitünk, atomizálódott társadalmunk stb. miatt nem tudott sikeresen megvalósulni. Olvasatomban Szalai Erzsébet ennek éppen az ellenkezőjét akarja mondani; de ahhoz, hogy ez sikerüljön, éppolyan következetesen le kell számolni az “emberarcú kapitalizmus” illúziójával, mint a Kádár-korszak hazugságaival.

Ezek a kritikai megjegyzések azonban semmit nem vonnak le Szalai Erzsébet azon felismerésének értékéből, hogy a mai Magyarország társadalmi valóságában elengedhetetlenül fontos egy baloldali közösség megteremtése azon közös nevezők alapján, amelyet minél szélesebb közösség tud elfogadni, illetve magáévá tenni. Egyelőre az elmélet síkjára szorult vissza az a vita, hogy meghaladható-e a kapitalizmus mint társadalmi rend – különösen azokban az országokban, ahol az emberek minden vágya utolérni a fejlett kapitalista országokat. Ebben a helyzetben baloldali közösség csak akkor jöhet létre, ha a befogadást és nem az antikapitalista ideológiát hangsúlyozza. Hogy fontos-e, hogy egy alternatív közösség létrejöjjön Magyarországon, annak eldöntése ma nemcsak politikai-ideológiai, hanem – és itt teljesen egyetértek Szalai Erzsébettel – erkölcsi kérdésként is felmerül.

 

 

Jegyzetek

 

¹ A tranzitológia elméleti kritikáját l. Thomas Nowotny: “Transition from Communism and the Spectre of Latin-Americanization”. East European Quarterly, 1997/1; Bill Lomax: “A tranzitológia válsága”. In Krausz Tamás (szerk.): Rendszerváltás és társadalomkritika. Budapest, Napvilág, 1998. Stephan Lessenich: “Struktrurwandel in Transformationsgesellschaften: Vom Süden zum Osten und zurück”. In: W. Glatzer, I. Ostner (szerk.): Deutschland im Wandel: Sozialstrukturelle Analysen. Leske und Budrich, 1999; Böröcz József: “Change Rules”. American Journal of Sociology, 2001/1. Természetesen számos más tanulmány foglalkozik a tranzitológia bírálatával; a fenti referenciák csak a tájékozódást szolgálják. A tranzitológia mint elmélet nézetem szerint nem érdemel több vitát; sikere Kelet-Közép Európában inkább politika-, mint elmélettörténeti kérdés.

² A tranzitológia, illetve a rivális nagy paradigmák áttekintéséről l. Bartha Eszter: “A tranzitológiától a transzformációig: régi és új paradigmák a rendszerváltás nemzetközi szakirodalmában”. Eszmélet, 2001/52.

³ Kolosi Tamás: A terhes babapiskóta. Budapest, Osiris, 2000.

⁴ Szelényi Iván–Gil Eyal–Eleanor Townsley: Making Capitalism without Capitalists. London, Verso, 1998. A könyv részletes kritikáját l. Böröcz József: “Change Rules”. American Journal of Sociology, 2001/1; Michael Burawoy: “Neoclassical Sociology: From the End of Communism to the End of Classes”. American Journal of Sociology, 2001/1.

⁵ Böröcz József elméleti szempontból igen igényes bírálatát adja a nemzetállami keretek közé zárkózó szociológiának, de elitvizsgálata jóval kisebb hatáskörű, mint Szalai Erzsébeté.

⁶ A könyvről az Eszmélet Baráti Körben folytatott vita anyaga az Eszméletben és a Baloldal – új kihívások előtt c. kötetben is megjelent. Krausz Tamás és Szigeti Péter hozzászólásából az én kritikám is merített, különösen az osztályfogalom vonatkozásában.

⁷ Ezeket az elméleteket itt most nem ismertetem, hiszen Szalai Erzsébet könyvében kitűnően áttekinti őket.

⁸ Szalai Erzsébet: “Az új elit”. Beszélő, 1989/27.

⁹ Szalai Erzsébet: Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban. Budapest, Aula, 2001, 230. o.

¹⁰ Érdemes itt megemlíteni Böröcz József egy kitűnő elméleti írását, amelyben történeti perspektívából helyezi bele Magyarországot, illetve a rendszerváltozást a centrum–periféria viszonyrendszerébe, l. Böröcz József: “Dual Dependency and the Informalization of External Linkages: The Hungarian case”. Eszmélet, 1992/13–14.

¹¹ Szalai Erzsébet, 2001, 234. o.

¹² Michael Burawoy (szerk.): Global Ethnography: Forces, Connections and Imaginations in a Postmodern World. Berkeley and Los Angeles, University of California Press, 2000.

¹³ Fontos hangsúlyozni a rendszerkritikai szerepet, hiszen a globális kapitalizmusnak természetesen létezik jobboldali kritikája is, ez azonban nem a kapitalista rendszer ellen irányul.

Az új jobboldal európai előretörésében, a szerző szerint, közrejátszik a tradicionális fasizmus hátrahagyása, a programatikus radikalizmus és a szélsőjobboldali populizmus, amely a társadalom politikai intézményrendszerének megváltozására, a jóléti rendszer és a multikulturalizmus ellen irányul.

Az „új jobboldal” az Európai Unió fejlett demokráciáiban¹

 

Az 1980-as évek óta mind több, nagy hagyományokkal rendelkező nyugati demokrácia volt kénytelen olyan jobboldali mozgalmak és pártok megerősödésével szembesülni, amelyek retorikájukban és politikai céljaikban komoly kihívást jelentettek a háború után kialakult politikai konszenzusra és a bevett politikai pártokra nézve. Persze a jobboldali mozgalmak és pártok nem új jelenségek a fejlett nyugati demokráciákban. Nyugat-Európa a jobboldali mozgolódás számos “hullámának” lehetett tanúja a háborút követő időszakban. A legemlékezetesebb példák közül megemlíthetjük a francia poujadista mozgalmat az 1950-es évek végén; a német Nemzeti Demokrata Párt (NPD) megerősödését az 1960-as évek második felében; vagy éppen az olaszországi neofasiszta Olasz Szociális Mozgalom (MSI) népszerűségének növekedését az 1970-es évek elején. Ugyanakkor ezek közül egyik sem bizonyult tartósnak. A poujadisták szinte éppoly hirtelen tűntek el, mint ahogy megjelentek; az NPD 1969 után hamar elveszítette legtöbb szimpatizánsát; de még az MSI sem volt képes megfékezni választóinak lendületes lemorzsolódását az 1970-es évek végén és a következő évtized elején.

A jobboldal háború utáni lanyha választási eredményeit látva meghökkentőnek tűnik a jobboldali pártok manapság tapasztalható előretörése a nyugati demokráciákban. Ám a jelenlegi jobboldali mobilizáció három dologban is különbözik a korábbiaktól: először is, a különféle jobboldali pártok és mozgalmak számos nyugati demokráciában lényegében egyazon időben érték el sikereiket; másodszor, sikerült nyomatékosan hallatni a hangjukat egy egész sor, alapvető szociokulturális és szociopolitikai kérdésekről szóló politikai diskurzusban; harmadszor, minden korábbinál sikeresebbek voltak a fontos politikai posztok és pozíciók megszerzésében.

Napjainkban egy új jobboldali politika kialakulásának lehetünk tanúi, ami mögött a jobboldali politikai pártok egy új típusa áll. E pártok közül a legsikeresebbek a tradicionális fasizmus kellemetlen ballasztjának nagy részét hátrahagyva egy olyan rugalmas, problémaközpontú politikai stratégiára nyergeltek át, amely elképzeléseit a verbális radikalizmust és a szimbolikus politizálást a legmodernebb politikai marketing módszereivel kombinálva igyekszik a választópolgárokba injekciózni. A gyakran egy-egy karizmatikus, a sajtótájékoztatókon, a tévés show-műsorokban és híveik körében egyaránt biztosan mozgó figura által vezetett jobboldali pártok az új, vállalkozói alapú politizálás legkiválóbb példái.

Az 1980-as és 1990-es években tapasztalható jobboldali fellendülés egész sor fontos kérdést vet fel a nyugati demokráciákban. Először is azt, hogy miben különböznek ezek az új pártok és mozgalmak más, főként a konzervatív jellegű, jobbközép pártoktól. Ez a különbség olyan éles, hogy már-már külön politikai családokról beszélhetünk. És másodszor: mi magyarázza az új jobboldal párhuzamos, nemzetközi sikereit az 1980-as és az 1990-es években?

 

Jobboldali radikális populizmus

 

A nyugat-európai (és más) jobboldali pártok és mozgalmak előretöréséről szóló legtöbb mai diskurzus a neofasizmus, a jobboldali extremizmus vagy éppen a szélsőjobboldaliság kaptafájára igyekszik húzni ezeket a szervezeteket és irányzatokat. Ennek a szemléletnek megvan az az előnye, hogy történelmi kontextusba helyezi a mai jobboldalt, ugyanakkor egész sor lényegbevágó szempontból erősen kérdésesnek tekinthető.

A szélsőséges jobboldaliság egy valóban használható, az összes bevett demokráciában alkalmazható definíciója szükségképpen néhány alapvető kritériumra korlátozódik. Ám még egy ilyen leszűkített meghatározásnak is mindenképpen magában kell foglalnia két vonást: a demokratikus játékszabályok, az egyéni szabadság, a politikai közösség minden tagjára vonatkozó személyes és jogegyenlőség teljes elutasítását és ezek felváltását egy olyan autoriter rendszerrel, amelyben a jogok valamilyen faji, nemzeti vagy vallási hovatartozás függvényei; valamint a bel- és külpolitikai politikai célok elérésének eszközeként az erőszak elfogadását vagy éppen kifejezett propagálását.

Egyik jelentős nyugat-európai jobboldali párt és mozgalom sem felel meg teljesen a szélsőjobboldaliság e kritériumainak. Mindazonáltal látnunk kell, hogy ezek a pártok és mozgalmak egytől egyig vonzzák a szélsőjobboldali elemeket, és legtöbbjükben találhatunk többé-kevésbé befolyásos szélsőjobboldali frakciókat. Afelől sem lehetnek kétségeink, hogy támogatóik egy jelentős része is szélsőjobboldali tendenciákat követ, sőt az sem tagadható, hogy számos jobboldali párt és mozgalom stratégiáját a verbális radikalizmusra alapozza. Mindazonáltal kérdéses, hogy vajon ezek a szlogenek valóban hitelesen tükrözik-e az egyes pártok politikai pozícióit, vagy csupán a pártkatonák és a keményvonalas támogatók mozgósítására szolgálnak a posztmodern politikai aréna elvárásainak megfelelően, ahol az összes párt “a szimbolikus politizáláshoz és a látványos problémákhoz” folyamodik választói támogatásának maximalizálása, a “koalíciós egyezkedésekben elérendő hatalmi pozíció” biztosítása és a minél nagyobb anyagi támogatás elnyerése érdekében.

A mai jobboldali pártok és mozgalmak többnyire biztos, ami biztos alapon sűrűn hangoztatják a képviseleti demokrácia és az alkotmányos rend iránti elkötelezettségüket. Ha nem is feltétlenül meggyőződésből, de pragmatikus okokból egyre inkább igyekeznek megszabadulni a túl szélsőségesnek tűnő ideológiák ballasztjától. Erre jó okuk van: a bevett és elfogadható politikai diskurzus határait áthágó pártoktól gyorsan elfordult a közvélemény rokonszenve, és ez érezhető volt a választási fiaskókban és a parlamentekben is.

Mindez azt sugallja, hogy a szélsőjobboldaliság – még inkább a neofasizmus – kategóriája nemigen alkalmas a nyugati demokráciákban manapság fellépő jobboldal leírására. E pártok közös jellemzője sokkal inkább egyfajta programatikus radikalizmus és populista vonzerő. Ebből a nézőpontból a jobboldali pártok és mozgalmak a radikális jobboldali populizmus egy új hullámába illeszkednek, amely az elmúlt néhány évben árasztotta el a legfejlettebb nyugati demokráciákat.

A megállapodott jobbközép pártoktól eltérően a legtöbb új jobboldali párt és mozgalom a társadalmi, gazdasági és kulturális status quo radikális megváltoztatását hirdeti. Ez pedig mindenekelőtt a háborút követően kialakult politikai berendezkedést, az úgynevezett társadalmi-demokratikus konszenzust támadja. A modern jobboldal az egyes országok specifikus problémái mellett leginkább a jóléti államra és a multikulturális társadalomra irányít össztüzet.

Második vonásként a populizmust említhetjük, amely az új jobboldalt a többi párttól és mozgalomtól megkülönbözteti. A fasizmushoz vagy a szélsőjobboldalisághoz hasonlóan a populizmust is igen nehéz meghatározni. Akárcsak a szélsőjobboldaliság esetében, itt is célszerűnek látszik olyan kulcspontokat és jellemzőket keresni, amelyek elhatárolják a populizmust napjaink más “izmusaitól”. A populizmust nagy általánosságban az érvelés egy struktúrájaként, politikai stílusként és stratégiaként, valamint ideológiaként határozhatjuk meg. A populista érvrendszer az egyszerű emberek józanságába vetett hit hangsúlyozásán alapul; a populista politikus azt állítja, hogy a legösszetettebb problémákra is léteznek egyszerű megoldások; és rámutat, hogy az egyszerű emberek – minden morális felsőbbrendűségük és velük született bölcsességük ellenére – nem hallathatják hangjukat. A populista stratégia pillérei az egyszerű emberek elnyomott véleménye, követelései és érzései mellett való – úgymond – kiállás fitogtatása, valamint a világos ellenségképek kijelölése. Végül pedig a populista ideológia alapeleme egy erőteljes termelői ethosz, amely a társadalmi értékeket az egyéni erőfeszítésekből, a közösség üdvére végzett egyéni termelői tevékenységből eredezteti; jellemző rá a fennálló társadalmi-gazdasági és szociopolitikai rendszer hasonlóan erőteljes elutasítása, mivel az a többség érdekei helyett csupán a kiválasztott kevesek javát szolgálja; valamint egy olyan “valódi” demokrácia és egyenlőség hangsúlyozott követelése, amely az alapvető érdekek harmóniájának hitén nyugszik.

Az 1980-as és 1990-es évek új populizmusának talán egyik legfontosabb sajátsága, hogy a jobboldali pártok és mozgalmak politikai stratégiájukat milyen nagy mértékben alapozták a népharag mobilizálására. Az efféle hadjáratok legfontosabb célpontjaivá a bevett politikai pártok, a “politikusok osztálya”, a bevándorlók, a menekültek és – kisebb mértékben – az adott országon belüli nemzeti kisebbségek váltak. Ezek mellett az aktuális lista országról országra különbözik: Belgium flamandok lakta területein a vallonok, Észak-Itáliában a dél-olaszok stb.

A klasszikus fasizmussal és a háború utáni időszak jobboldalával szemben a mai radikális jobboldali pártok és mozgalmak túlnyomó része hajlik a szabadpiaci gazdálkodás és a kapitalista rendszer támogatására. A radikális jobboldal többségének neoliberális programja mögött egy olyan termelői és vállalkozói ethoszt találunk, amely a vállalkozásba, az egyéni kezdeményezésbe és iparkodásba vetett szilárd hiten alapul. Ennek az ethosznak a fókuszában a kis- és középvállalkozások dicsőítése áll, amelyeket a nyugati demokráciákban a jövőbeni gazdaság és jólét lehetséges kulcsszereplőinek tartanak, különösen ha pénzügyileg és technológiailag lehetőséget kapnak, hogy hatásosan megfelelhessenek a kialakuló globális piac támasztotta kihívásoknak.

A mai radikális jobboldal a tüzet elsősorban a pénzügyi politikát ellenőrző politikai osztályra és adminisztratív bürokráciára, másodsorban pedig azokra az egyre növekvő számú társadalmi rétegekre irányítja, amelyek szociális jogokként részesedést követelnek a közös kasszából. Ennek eredménye egy olyan ideológiai konstrukció, amelynek társadalomképében a termelő, adófizető többség áll szemben a munkájának gyümölcseit leszakító politikusok, bürokraták és kiszolgálóik kisebbségével.

Ennek az érvelésnek a fényében nem túl meglepő, hogy a legsikeresebb jobboldali pártok és mozgalmak némelyike a jelentős mértékű adócsökkentések, az iparnak és a mezőgazdaságnak nyújtott támogatások megszüntetésének követelése köré szerveződött, és kiáll az egyes szektorokra költött közpénzek komoly csökkentése, valamint a széles körű privatizáció mellett. Ugyanezen okból a radikális jobboldal – az általa feltételezett valódi egyenlőség nevében – fellép a különféle kisebbségek támogatását szolgáló programok ellen is. A mai radikális jobboldali pártok és mozgalmak magukat a népi követelések és a valódi demokrácia egyedül őszinte képviselőinek tartják. A valódi demokrácia felé tett első lépésként a képviseleti demokrácia hiányosságainak ellensúlyozására sokuk a különféle népszavazásokat és referendumokat propagálja. Minden követelések és javaslatok hátterében az állam szerepének radikális korlátozása áll, hogy ezáltal megfoszthassák a bevett politikai pártokat és a politikai osztályt hatalmi erőforrásaiktól.

Mivel a legtöbb országban növekvő aggodalom övezi a globális verseny élesedését, némelyik radikális jobboldali párt manapság a “gazdasági nacionalizmus” retorikájával igyekszik a nyugtalanságot saját aklába terelni. A gazdasági nacionalizmus új célpontokat kínál az elégedetleneknek: a nemzetközi bankárokat és a pénzpiac szereplőit, a “gyökértelen tőkét” és a transznacionális korporációkat, valamint – Nyugat-Európa esetében – a Brüsszelben székelő uniós bürokráciát. A nemzeti szuverenitásra leselkedő új veszélyeket semlegesítendő mind több radikális jobboldali populista párt lép fel a protekcionista intézkedések és a nemzetközi pénzpiacok szabályozásának igényével.

A mai radikális jobboldali populizmus azonban elsősorban kétségkívül a bevándorlókra összpontosítja támadásait. A bevándorlás “ideális” ürügyet teremt a radikális jobboldali mobilizáció számára, hiszen számos remek támadási felületet kínál. Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban, ahová mind több munkát és biztosabb megélhetést kereső, viszonylag szegény bevándorló érkezik, a jövevényeket többnyire azzal vádolják, hogy elveszik a munkalehetőségeket a helyi dolgozók elől, leszorítják a béreket, és kimerítik a szociális struktúrákat. Kanadában, Ausztráliában és Új-Zélandon, ahová egyre több gazdag és sikeres ázsiai bevándorló érkezik, azért kárhoztatják őket, hogy felhajtják az ingatlanárakat, és a fogadó országok gazdasági függetlenségét veszélyeztetik. És mivel Nyugat-Európába a legtöbben a fejlődő, nem nyugati jellegű országokból érkeznek, őbennük egyre inkább a kulturális örökséget és az európai identitást fenyegető veszélyt látják.

A radikális jobboldal az elmúlt évtized során igen hamar képes volt kiaknázni a bevándorlás gerjesztette nacionalista érzelmeket. A bevándorlás, a menekültek befogadásának korlátozása vagy éppen teljes megszüntetése központi szerepet kap lényegében az összes radikális jobboldali populista párt politikai programjaiban és kiáltványaiban. Ez a gazdasági nacionalizmus retorikájával kombinálva különösen hatékony elegyet képez.

 

A radikális jobboldali populizmus és a strukturális változások

 

Az elmúlt néhány év egyik legjelentősebb politikai jelensége a radikális jobboldali populista pártok gyors előretörése és drámai mértékű térnyerése. Számos, politikai kultúrájában, intézményrendszerében és választási rendszerében eltérő demokráciában lehettünk ennek tanúi, ezért a jelenséget a nemzeti kereteken felülemelkedve kell vizsgálnunk.

A nyugat-európai jobboldali populista mobilizáció története azt mutatja, hogy ezek a “válságmozgalmak” szorosan kötődnek a jelentősebb társadalmi zavarokhoz. Mint Everett Ladd rámutatott, a XIX. századi amerikai populizmus akkor lépett fel, amikor a rurális és mezőgazdasági jellegű Amerika átadta helyét egy urbánus, iparosodott társadalomnak, és “a jeffersoni Amerika egyszer s mindenkorra elenyészett”. Ehhez hasonló körülmények között ment végbe az 1920-as években a német nemzetiszocializmus vagy harminc évvel később a francia poujadizmus megerősödése: mindkettőre akkor került sor, mikor a rurális népességre egyre erőteljesebb gazdasági és pénzügyi nyomás nehezedett. Mindezek a mozgalmak legalábbis részben éppen annak köszönhették sikereiket, hogy a gyors társadalmi-gazdasági változások közepette a tradicionális társadalom védelmezésének programjával léptek fel.

A különféle radikális jobboldali populista pártoknak és mozgalmaknak az 1980-as évektől kezdődő előretörését nemigen tekinthetjük véletlen jelenségnek. A mögöttünk álló két évtized során a fejlett ipari társadalmak kénytelenek voltak a háborút követő, a dinamikus gazdasági növekedésre, a bőség gyors felhalmozódására alapuló, addig példátlan mértékű anyagi létbiztonságot eredményező társadalmi-politikai modell válságával szembesülni. A korábbi trend megfordult, és az 1970-es évek közepétől a termelés már szembetűnően csökkent. Ugyanakkor Nyugat-Európában stagnáltak a reáljövedelmek, és a gazdagok és szegények közötti szakadék mélyülni kezdett. A legfontosabb azonban, hogy a háborút követő korszak büszkeségének számító teljes foglalkoztatottságot a tömeges munkanélküliség váltotta fel, méghozzá olyan mértékben, amilyenre a két háború közötti nagy gazdasági válság óta nem akadt példa.

A legtöbb elemző egyetért abban, hogy az 1970-es évek gazdasági válsága a globális gazdaság egy átalakulási ciklusának kezdetét jelzi. Észak-Amerika, Nyugat-Európa és a csendes-óceáni térség technológiailag fejlett gazdaságaiban mindez a munkások olyan csoportjainak a drámai ellehetetlenüléséhez vezetett, amelyek a háborút követő gazdasági modell kulcsszektorainak számítottak: a képzetlen és alig képzett munkások, egyes szakmunkások és az alsóbb szintű menedzsmentben dolgozók egyaránt kétségbeejtő helyzetbe kerültek.

Ezek a csoportok nem túl mozgékony humán tőkéjükkel, a változó körülményekhez való csekély alkalmazkodóképességükkel a “modernizáció veszteseinek” jellegzetes képviselőivé váltak.

A háború utáni “szervezett kapitalizmust” az individualizált kapitalizmus rendszere váltotta fel, amely fokozta a létbizonytalanságot és a szociális problémákat. Ennek megfelelően lényegében az összes nyugati demokráciában drámai mértékben növekedett a nyugtalanság és a jövővel szembeni pesszimizmus. Megerősödött az a félelem, hogy a háború utáni kapitalizmus “aranykorát” jellemző viszonylagos anyagi biztonság a “kiszámíthatatlan prosperitás” új korszakának adja át a helyét.

A bizonytalanság hangulatának egyik legfontosabb jele a hagyományos pártokba, a politikusokba és általában véve az egész politikai processzusba vetett bizalom nagymértékű és hangsúlyos megrendülése. Ennek számos oka van: a politikai pártok és kormányzatok növekvő tehetetlensége a feltornyosuló gazdasági problémákkal szemben, a növekvő munkanélküliség és az egyes társadalmi rétegek jövedelme között tátongó mind nagyobb szakadék. A politikával szembeni harag főként azokban az országokban – például Franciaországban – válik általánossá, ahol az egymást váltó kormányok a megszorító intézkedések dacára is képtelenek voltak érezhetően csökkenteni a munkanélküliséget, az égbekiáltó jövedelemkülönbségeket és az ezekből következő társadalmi problémákat.

A nyugati demokráciákat az elmúlt néhány évben megrázó politikai botrányok és korrupciós ügyek mögött végső soron egy alapvető okot találhatunk. Ezek az események alaposan hozzájárultak ahhoz, hogy a közvélemény közönyös megvetéssel viszonyul a politikusokhoz. Természetesen a nyugati demokráciáktól soha nem volt idegen bizonyos mértékű politikai korrupció. Ám a múltban ezt többnyire eltűrték vagy nem vettek róla tudomást, legalábbis addig, ameddig a politikai pártok és a politikusok elvégezték feladataikat, és mindenki esélyt kapott a részesedésre a rendszer kínálta lehetőségekből. Ma azonban a politikai osztály láthatóan képtelen megbirkózni a legfőbb társadalmi problémákkal, és ezért a közhangulat is megváltozott.

A radikális populista jobboldal sikerei tehát jórészt azokat a pszichológiai feszültségeket tükrözik, amelyeket a jelentős gazdasági és társadalmi strukturális változásokkal járó bizonytalanság gerjesztett. Számíthatunk rá, hogy ez a bizonytalanság azok körében lesz a leghangsúlyosabb, akik a strukturális átalakulások közepette a legtöbbet veszíthetik, vagy akik a legkevésbé képesek az új körülményekhez alkalmazkodni, és ezért a leginkább hajalmosak sötéten látni jövőjüket: a kékgalléros munkások, a betanított munkát végzők vagy éppen az oktatási rendszer alsóbb szintjein megrekedő fiatalok. A radikális jobboldali populizmus az ő köreikben terjed a leginkább.

Mindent egybevetve, a mai radikális jobboldali populizmus sikerei a gazdaságilag fejlett nyugati demokráciákban nagyrészt azon “alsóbb osztályok” pszichológiai válságának tulajdoníthatóak, amelyek kemény munkájukkal és igyekezetükkel a háborút követő újjáépítés, az általános jólét és a jóléti állam sarokköveinek számítottak. A globális gazdaság mélyreható átalakulása, a gyors technológiai változás, a tengerentúli verseny kihívásai és a globális információs társadalom kialakulása a fejlett nyugati társadalmakban szorongásnak, félelmeknek és haragnak adtak táptalajt. A hagyományos pártokból és a politikából való kiábrándulás légkörében a radikális jobboldali populizmus rengeteg lehetőséget talál az elégedetlenség alternatív politikájának hangoztatására. Számos tanulmány igazolja, hogy leginkább az alacsonyan képzett “népi osztályok” hajlamosak az “idegenekkel” szembeni negatív érzésekre vagy a széles körű politikai korrupcióval kapcsolatos nézetek elfogadására. Ugyanakkor ők ragaszkodnak leginkább a hagyományos munkaetikához is, ezért könnyen megragadja őket a mai jobboldali populizmus termelői, piacorientált retorikája.

A strukturális változás kedvező körülményeket teremtett a jobboldali populista mobilizációhoz. Ám az ezt kiaknázni szándékozó politikai pártoknak és mozgalmaknak többre van szükségük néhány hangzatos szólamnál és figyelemfelkeltő pártnévnél. A siker egyik legfontosabb feltétele a pártszervezet kiépítése. A legsikeresebb radikális jobboldali populista pártok élén olyan karizmatikus figurákat találunk, akik képesek megszabni szervezeteik politikai és programatikus irányvonalát. Emellett a legtöbb párt erősen centralizált szervezeti struktúrát mutat, ahol a döntések a pártaktivisták meglehetősen szűk körű felső rétegében születnek, és onnan jutnak le a párt bázisát alkotó tömegek közé. Így a radikális jobboldali populista pártok alternatívát jelentenek mind a hagyományos “mindent bele” pártok bürokratizált struktúráival, mind pedig a modernebb ideológiai “keretpártok” (így a zöldek vagy a liberter baloldal szervezeteinek) laza szervezettségével szemben. A karizmatikus vezetés és a kötött pártszervezet lehetővé teszi, hogy ezek a szervezetek gyorsan, különösebb belső viták nélkül reagálhassanak választóik véleményének változásaira, és kihasználhassák az újonnan adódó politikai lehetőségeket. Ennek megfelelően bármikor képesek változtatni ideológiai direktíváikon (pl. a szabadkereskedelem helyett a protekcionizmus támogatójául szegődni), félresöpörni a korábban kulcsfontosságúnak titulált problémákat (mondjuk a bevándorlást), vagy éppen áthelyezni a hangsúlyokat programjaikban (pl. a gazdasági liberalizmusról a bevándorlásra). Másfelől viszont a radikális jobboldali populista pártok sikere a többi jelentős pártnál sokkal nagyobb mértékben azon nyugszik, hogy vezetőik mennyire karizmatikusak, elszántak, és egyáltalán: hogy mennyire képesek megkapaszkodni a politikai életben. Mint számos példa mutatja, ez komoly bizonytalansági tényező lehet.

A jobboldali populizmus kihívásának a hagyományos politikai pártok és az EU politikai rendszere csupán akkor tud megfelelni, ha figyelembe veszi azokat az összefüggéseket, amelyeket fentebb vázlatosan felsoroltunk.

* * *

Stefan Immerfall összefoglaló gondolatai

A neopopulista pártok jellemző választója fiatal, felsőfokú képzettséggel nem rendelkező férfi, aki kékgalléros munkát végez a magánszektorban, és városi környezetben él. Ez persze durva általánosítás, de pontos, amennyire az lehetséges. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a neopopulista pártok munkáspártok lennének. A kékgalléros munkások nincsenek jelentős túlsúlyban. E pártok támogatói között minden társadalmi réteg képviselői megtalálhatók, még ha a kékgallérosok arányával szemben a magasabb státusú alkalmazottak száma alacsonyabb is.

A neopopulisták potenciális szavazóinak elégedetlensége a hagyományos pártokkal szemben a munkáspártokra is kiterjedni látszik. A szociáldemokrata pártokat és a szakszervezeteket a „kebelbeliek" érdekeit védelmező szervezeteknek tekintik, amelyek a támogatott szektorokban dolgozó, képzettebb, relatíve jobban boldoguló munkások és alkalmazottak javára munkálkodnak. Így a munkáspártokat is abba a politikai-bürokratikus osztályba sorolják, amely többet vesz ki a társadalmi termelésből, mint amennyivel ahhoz hozzájárul. A gazdasági átalakulás okozta marginalizálódás hatásaival szembeni védőbástyák helyett a jóléti államot és a „régi vágású" munkáspolitizálást az érvényesülés útjait lezáró akadályoknak tartják.

Az új „populista kapitalizmus" (Le Pen) védelmezése lehetővé teszi a neopopulisták számára, hogy mind a gazdasági deregulációjától munkahelyeket remélő marginalizálódott munkások, mind pedig a magas adókkal és a személyes érvényesülésük útjában álló szociális szabályozással elégedetlen jómódú középosztály figyelmét felkeltsék. A mostanában meg-figyelhető választási eredmények alátámasztják ezt a feltételezést. Franciaországban Le Pen a munkásosztály politikai perspektíváinak domináns képviselőjeként erősödött meg. Hasonló volt a helyzet Ausztriában, ahol 1995-ben a kékgalléros munkások több mint egyharmada a Szabadságpárt támogatta. Bár a munkásszavazók összességét tekintve az FPÖ a második helyre szorult a szociáldemokratákkal szemben, az FPÖ összes szavazóinak azonban 35 százaléka volt kékgalléros munkás, míg ugyanez az arány az SPÖ esetében csupán 24 százalékosnak bizonyult. Még az Északi Liga is aránytalanul nagyszámú munkásszavazót tudhatott magáénak Észak-Olaszország legiparosodottabb területein. Ezenkívül valamennyi jobboldali párt – valószínűtlen koalíció! – számos szavazót nyert meg a kisvállalkozók és az üzletemberek körében.

Politikai gyakorlat, személyes és társadalmi erőforrások híján a társadalom marginalizálódott szektorai önmaguktól képtelenek politikai kommunikációt kezdeményezni. Sokan úgy érzik, hogy a szakszervezetek, az egyházak és a civil társadalom más alapintézményei magukra hagyták őket, és a bűnözéstől sújtott külvárosokba száműzve nélkülözni kénytelenek a gazdasági fejlődés gyümölcseit. Le Pen szavazóiról kimutatták, hogy az átlagnál kisebb mértékben integrálódnak családi, baráti, lakóhelyi struktúrákba, a szakszervezetekbe, szövetségekbe vagy egyéb társadalmi szerveződésekbe. Az is bebizonyosodott, hogy a társadalmi elszigeteltség érzése gerjesztőleg hat az etnikai alapú nacionalizmusra, és például Hollandiában megnöveli a hajlandóságot a Holland Centrumpárt vagy a Centrumdemokraták iránt. Kimutatták, hogy Németországban a republikánus szavazóknak kevesebb barátjuk van, és társadalmilag elszigeteltebbnek érzik magukat, mint a többi párt támogatói.

A neopopulista pártok támogatói egyként meg vannak győződve róla, hogy a privilegizált emberek és pártok elfeledkeztek róluk, hogy érdekeiket a média és az értelmiség semmibe veszi, hogy a kulturális intézményrendszer ignorálja, vagy éppen nevetségessé teszi őket. Úgy érzik, hogy kemény munkájuk gyümölcseit elrabolják tőlük, az általuk fizetett magas adókat eltékozolják, megbízható termékeiket a külföldi konkurencia mocsarába fojtják, és nélkülözniük kell, miközben munkáltatóik rekordméretű profitokat vágnak zsebre. Mivel a politikai elit és a bürokrácia nem képviseli az érdekeiket, ezért a kormány, a bürokrácia és az adók ellen fordulnak. A harag közös még ha okai eltérőek is. E törékeny koalíció egybetartásának legfőbb eszköze a populista hangvétel.

 

(Fordította: Konok Péter)

 

 

Jegyzet

 

¹ A fenti tanulmány a Hans-Georg Betz és Stefan Immerfall által szerkesztett The New Politics of the Right. Neo-Populist Parties and Movements in Established Democracies (Macmillan Press, Houndmills etc. 1998) c. könyv Hans-Georg Betz által írt bevezetőjének rövidített és szerkesztett változata. A csillagokkal elválasztott második szakasz szövegeit ugyanezen kötet zárszavából válogattuk, szerzőjük Stefan Immerfall (a szerk.)

 

A gazdag és szegény országok közötti különbségek egyik oka a gyarmatosítás. A három fiktív kiáltvány a gyarmatosítás egyes következményeit – tömeges éhhalál, terrorista fenyegetettség, értelmezi eltérő nézőpontokból.

    "…a gyámok jóságosan magukra vették a rajtuk való felügyeletet…" (Immanuel Kant)

1. Európai kiáltvány

Az Európai Uniót megalapító országoknak kötelessége, hogy elért jólétüket megőrizzék és növeljék. Kötelességük, hogy e cél megvalósítása érdekében bármilyen eredményes eszközt fenntartás nélkül bevessenek.

Az Európai Uniót megalapító országoknak nincs okuk titkolni, hogy nem kis mértékben egykori gyarmataikból származik mai jólétük. A gyarmatokról nyert kincsek, nyersanyagok, rabszolgák nélkül mai gazdagságuk nem jöhetett volna létre.

Az Európai Uniót megalapító országok nyíltan hirdetik, hogy e gazdagság megszerzéséhez meg kellett törni a bennszülöttek ellenállását: szét kellett zúzni primitív megélhetési formáikat, ami együtt járt kulturális hagyományaik gyengülésével, népesedésszabályozási szokásaik szétesésével stb. Ezek a népek ma mérték nélkül szaporodnak, miközben nem tudják magukat ellátni. Bár kellemetlen, de logikus, hogy naponta több tízezer bennszülött pusztul éhen. Ez olyan elkerülhetetlen áldozat, amelyet a civilizációs fejlődés megkövetel. A haladásnak ára van, a jóléthez, gazdagsághoz való jog csupán az erőseket megillető jog.

Bár a győztesek joga a jóléthez vitathatatlan, nyugalmukat sérti, hogy az éhség elől menekülve tömegek özönlenek a volt gyarmatokról az anyaországokba. Sérti a nyugalmat a látványuk, és különösen sérti a nyugalmat annak feladata, hogy vissza kell őket toloncolni.

Segélyekkel nem szüntethető meg a bennszülöttek éhezése. Annyira elszaporodtak, hogy nincs és nem is létezhet olyan gazdasági program, hogy azok a földterületek, amelyek eredetileg eltartották lakosságukat, számukra a jövőben is elegendő élelmiszert termeljenek.

A bennszülöttek egy része a gyarmatosító nemzeteket próbálja meg felelőssé tenni saját nyomoráért, és rázúdulva Európára részesedni akar annak jólétéből. Velük szemben az anyaországoknak meg kell védeniük magukat.

Az a végleges megoldás, amely bevált az észak-amerikai indiánoknak és az ausztráliai őslakosságnak az európaiakat zavaró létezésével szemben, változatlanul alkalmazható lenne, hiszen a katonai erő és a technikai fölény megvan hozzá. Ugyanakkor mára már nem számítana elegáns európai eljárásnak.

Milyen cselekvési tér marad e legcélszerűbb megoldástól való meghátrálás esetére? Mit tehetnek az Európai Unió megalapítói ebben a helyzetben? Mindenképpen meg kell védeni magukat és jólétüket. Ezért, hogy csökkenjen a rájuk háruló önvédelmi feladat, meg kell növelni a bennszülötteknek felkínált támadási felületet. Ki kell terjeszteni a szélsőségesek által gyilkosnak kikiáltott nemzetek körét. További országoknak is csöpögtetni kell a gyarmatosításban gyökerező gazdagságból, hogy ők is a bennszülöttek támadásainak célpontjaivá váljanak. Bővíteni kell az Európai Uniót!

 

2. Gyarmati kiáltvány

Az egykori gyarmati országok döntő többsége ma is gyarmat. Nevezhetik őket gyámsági területnek, társult államnak vagy függetlenséget elnyert országnak, ténylegesen ma is gyarmati helyzetben vannak. Hiába kaptak – hivatalosan – politikai önállóságot, a gazdasági gyarmatosítás továbbra is fennáll. Egyetlen változás történt: az erősebbek most többnyire nem nyílt, véres erőszakkal, hanem "gazdasági törvény"-nek álcázott erőszakkal, gazdasági terror alkalmazásával fosztják ki őket.

Ennél is súlyosabb az évszázados gyarmati lét öröksége. A gyarmatosítók a bennszülötteket legyilkolták, elhurcolták, halálra dolgoztatták. A gyarmati országok értékeit, kincseit, nyersanyagait eltulajdonították. Az őslakosság termelési-megélhetési formáit, kulturális hagyományait, népesedésszabályozási szokásait szétzúzták. Az életben hagyott bennszülötteket nyomorba, éhezésbe taszították.

A gyarmatosítók terrorja egész népeket irtott ki. Ahol ez nem következett be, a bennszülöttek tömegesen maradtak termelési-megélhetési lehetőség nélkül. Tömegesen pusztulnak éhen.

Életünktől fosztanak meg azok, akik megfosztottak megélhetésünktől, megsemmisítették életfeltételeinket, felszámolták önfenntartó képességünket.

A gyarmatosító nemzetek: népeink kirablói és gyilkosai. A gyarmatosítás haszonélvezői – a gyarmatosítók örökösei – rablók és gyilkosok.

A gyilkos nemzetek tagjai gondtalanul élvezik jólétüket. Közben szívesen feledkeznek meg arról, hogy miből ered ez a jólét. Szívesen feledkeznek meg arról, hogy pénzük rabolt pénz, melynek minden darabjához vér tapad. Őket figyelmeztetjük, a gyarmati népekben pedig tudatosítjuk: amit tőlünk elraboltak, az nem az övék. Akik elvették és élvezik javainkat, azok adósaink.

Számíthatnak rá az adós népek és gyilkos nemzetek, hogy nem feledkezünk meg a velünk szembeni kötelezettségeikről. Figyelmeztetésünk – élő lelkiismeretként – a legváratlanabb helyeken és a legkellemetlenebb formákban fog lesújtani rájuk az idők végezetéig.

 

3. Humanista kiáltvány

Tömegesen próbálnak meg ázsiaiak és afrikaiak európai országokban megtelepedni. Egyik részük törvényes úton éri el célját, másik részük illegális bevándorlóként érkezik. Egyik részüket a jobb élet reménye vonzza, másik részük az éhhalált akarja elkerülni szülőföldje elhagyásával.

Amikor az európaiak ázsiai, afrikai, amerikai, ausztráliai területeket foglaltak el, felszámolták az ott élő népek kulturális hagyományait és gazdálkodási-megélhetési formáit. Katonai, gazdasági, kulturális behatolásuk megsemmisítette az őslakosság hagyományos önfenntartó képességét. A hagyományos megélhetési formák és népesedési szokások elenyészése miatt azok a földterületek, amelyek eredetileg eltartották lakosságukat, képtelenek a mai népesség számára elegendő élelmet biztosítani. Európának számolnia kell azzal, hogy az éhhalál elől menekülők tömege növekvő számban fogja ostromolni ezekről a területekről.

Be kell látni, hogy Európa is felelős ezért a helyzetért! Az európai civilizáció terjesztése, a polgári értékrend exportja népek önállóságának megtörése árán következett be. Önállóságuk megtörése az önmaguk iránti felelősség feltételeinek és képességének felszámolásával azonos. Az európai civilizáció diadalmas terjeszkedésének útján életképtelen (életképességétől megfosztott), gyámolításra szoruló népek sora keletkezik. Amikor Európa a gyarmatosítással a bennszülötteket megfosztotta hagyományos megélhetésétől, önfenntartó képességétől, egyúttal – kimondva-kimondatlanul – egyfajta gondnokságot, gyámságot is vállalt fölöttük. Akik életfeltételeket semmisítenek meg, azoknak feladata gondoskodni a pótlásukról. Nyugat-Európa mai lakói örökösei a gyarmatosítás révén szerzett gazdagságnak, ám ettől elválaszthatatlanul örökösei a gondnokolási, gyámsági feladatnak.

E kimondatlan gyámsági kötelezettségből, a történelmi múlttal való szembenézésből is ered a gazdag országoknak az a gyakorlata, hogy időnként segélyeket küldenek némely bennszülötteknek. Önkéntes adakozással, jótékonysággal reagálnak a legkirívóbb szegénységek megtapasztalására. A glóbuszon kialakult helyzet azonban – sajnos – segélyekkel, adományokkal nem változtatható meg lényegesen. Sőt a gyarmati népeknek okozott kár teljes megtérítésével, a történelmi adósság pénzbeni visszatörlesztésével sem lenne orvosolható.

A gyarmatosítás során okozott kárért pénzzel, tőkével nem lehet kárpótolni a gyarmati népeket, hiszen tényleges káruk az életfeltételektől való megfosztás. Európa velük szembeni adóssága nem számszerűsíthető, pénzben, vagyonban nem kifejezhető. Európa csak az eredeti állapot helyreállításával, vagyis a bennszülöttek önfenntartó képességének visszaállításával tudja eredményesen leróni adósságát.

Közismert tény, hogy naponta átlagosan negyvenezer ember pusztul éhen az egykori gyarmatokon. Sokan gondolják úgy, hogy nyomorukért, halálukért a gyarmatosító nemzetek a felelősek. Ezért az Európai Unió országai ki vannak téve terroristatámadásoknak, és fokozódó mértékben válhatnak terrorista-akciók célpontjaivá.

Szembe kell nézni azzal, hogy a – földterület helyi eltartóképességéhez viszonyított – túlnépesedésből fakadó társadalmi feszültségek miatt is nő a mindennapos terrorfenyegetés. Nyomorgó és éhező tömegek létezése, sőt növekvő számú újratermelődése állandó ösztönzést és utánpótlást ad a terrorizmusnak.

A nyomor: burkolt terroristaképző. A milliárdnyi éhező megannyi potenciális terroristajelölt. Tömegeknek a megélhetéstől való megfosztása, illetve megélhetési lehetőség nélkül hagyása tömegeknek terrorista­akciókra való ösztönzésével egyenlő.

Az Európai Unió vagyona az európaiak és a gyarmati népek közös tulajdona. Európa egyetlen történelmi esélye, ha képes ebből a vagyonból az életben maradt bennszülöttek számára jóvátenni, semlegesíteni a gyarmatosítás elnyomorító következményeit.