Baloldaliak az EU Alkotmányos Szerződéséről.

Az alkotmánynak keresztelt új uniós szerződés kapcsán számtalan komoly fogyatékosságot lehet és kell említeni, itt és most azonban az a kérdéscsoport kerül terítékre, amelyben a legjelentősebb pozitív elmozdulások történtek a megelőző nizzai dokumentumhoz képest. S ahol még a kormányközi konferencia sem elvett, hanem sokkal inkább hozzátett a Konvent által kidolgozott szövegtervezethez. Paradox módon az időről időre hol elsiratott, hol pedig aránytalanul felmagasztalt, az integráció mély belső ellentmondásait kíméletlenül felszínre hozó biztonság- és védelempolitikáról van szó.

Az alaphelyzet: felemásan megtáltosodó európai biztonság- és védelempolitika¹

A biztonság- és védelempolitika rendkívül specifikus területet képez az uniós tevékenységek sorában: még a szigorú kormányköziség szerint működő politikák között is a nemzeti szuverenitásokat legféltékenyebben őrző játékszabályok érvényesek rá. Egyúttal azonban kétségtelen, hogy az ESDP (az európai biztonság- és védelempolitika) jelenti az integrációs folyamat következő, az utóbbi időben dinamikusan fejlődő állomását. Miként az sem kérdéses, hogy ez volna-lehetne-e a nélkülözhetetlen építőkocka Európa teljes értékű, önálló nemzetközi szereplővé válásához.

Az 1992-es Maastrichti Szerződésben meghirdetett közös külpolitika részeként "idővel kialakítandó" védelempolitika a délszláv kudarc tanulságait beépítő 1997-es Amszterdami Szerződéssel "fokozatosan kialakítandóvá" lett, egyúttal létrejöttek a döntéselőkészítés, a döntéshozatal és a döntésvégrehajtás minimális jogieljárásbeli feltételei. A 2001-ben aláírt, jelenleg érvényben levő Nizzai Szerződés elkezdte tartalommal is feltölteni az amszterdami kereteket. A gyökeresen eltérő brit és francia álláspontok közti átmeneti álmegegyezés talaján, továbbá a koszovói kettős kiábrándultság folyományaként (az 1999-es beavatkozás során az amerikaiaknak az európaiakkal való egyeztetés zökkenőivel, az európaiaknak saját kiszolgáltatottságukkal kellett szembesülniük), Nizzában a Tizenötök szentesítették azon elhatározásukat, miszerint az európai biztonság- és védelempolitika uniós (nem pedig NATO-) színekben kerül majd megvalósításra.

Az ESDP-nek utat nyitó saint-malói brit-francia megállapodás kizárólag azért születhetett meg 1998 decemberében, mert London és Párizs az egyetlen konszenzuspontra, nevezetesen az európai válságkezelő képességek fejlesztésére koncentrált benne. S bár igaz, hogy ezt két teljesen eltérő kiindulópontból tették (a britek közvetve ugyan, de végső soron a NATO cselekvési képességeit remélték erősíteni, a franciák szeme előtt viszont a teljes értékű, önálló, politikai Európa célkitűzése lebegett), a képességfejlesztés mindazonáltal használható legkisebb közös nevezőnek bizonyult. Következésképpen az európai biztonság- és védelempolitika kialakítása egy végletek között ingázó, felettébb sajátos folyamat. Amíg szőnyeg alá seperhetők a lényegi-tartalmi kérdések, addig diadalmenetnek vagyunk tanúi, azonban amint előkerülnek, rögvest a megsemmisülés szélére taszítják az egész építkezést.

Kényelmes magyarázatként általában azt szokás hangsúlyozni, hogy a közös európai külpolitikát alátámasztani hivatott védelempolitika mögül éppen csak a közös európai külpolitika hiányzik. Ez azonban korántsem ilyen egyszerű. Valójában az európaiak megközelítése a nemzetközi kérdések döntő többségében erősen konvergál – leszámítva az Egyesült Államokhoz fűződő viszony problémáját, és ehhez kapcsolódóan minden olyan alkalmat, amikor ellenvélemény esetén Washington a "barátság és szövetség" megkérdőjelezését helyezi kilátásba. Az EU nemzetközi szerepvállalásában tehát a transzatlanti kapcsolat amolyan fekete lyukként funkcionál. Vagyis nem csupán kivételt képez az amúgy feltűnően homogén európai hozzáálláson belül, de időről időre a közös biztonságfelfogásból természetszerűleg adódó uniós fellépés elnyelésével is fenyeget.² A transzatlanti dilemmák napjainkra egy jól beazonosítható, háromszintes törésvonallá artikulálódnak. Az uniós tagálla­mok aszerint helyezkednek el ennek egyik vagy másik oldalán, hogy:

• az Egyesült Államoknak való alárendelődés, avagy a tőle való függetlenség alapján értelmezik a hozzá fűződő partnerséget;
• az integráció tartalmát illetően megelégszenek-e egy jól szervezett szabadkereskedelmi övezettel (mely csak akkor és annyiban rendelkezik politikai tartalommal, amikor és amennyiben az Washington számára hasznos lehet), avagy az alapítók eredeti terveihez híven egy valódi politikai-stratégiai entitás létrehozását célozzák;
• mindezekhez kapcsolódóan a kialakítandó jövőbeni világrendet egyetlen transzatlanti pólus köré rendezve, avagy kiegyensúlyozottabb, plurális alapokon képzelik el.

A fentieket figyelembe véve, az Alkotmányos Szerződésben a biztonság- és védelempolitika terén megjelenő újításokat érdemes a maguk helyi értékén kezelni. Vagyis annak tudatában, hogy az előrelépések mögötti alapkérdések továbbra is tisztázatlanok, s így az egyébként néhol roppant imponáló rendelkezések tényleges hordereje és gyakorlati alkalmazhatósága egyelőre nyitott kérdés marad.

Az újítások: némi tartalom, több lehetőség, kevés pontosítás

Az új szerződésnek már a szerkezete is jelzi, hogy a biztonság- és védelempolitika minden belső ellentmondása dacára jelenleg – akár látványos fejlődési ütemét, akár a közvélemény körében mérhető népszerűségét, akár a benne rejlő potenciált nézzük – az unió sikerágazatának számít. Most első ízben szerepel ugyanis a szövegben egy kifejezetten a biztonság- és védelempolitikának szentelt szakasz (III. rész, V. cím, II. fejezet, 2. szakasz). Egyúttal terminológiaváltás is történt, amennyiben az ESDP CSDP-re (vagyis immár közösnek titulált biztonság- és védelempolitikára) módosult.

A döntéshozatal módját illetően mindazonáltal a védelempolitika továbbra is a legszigorúbban kezelt, alapvetően egyhangúsági alapon működő kormányközi terület marad. Márpedig az integráció immár fél évszázados történetéből világosan kiderült, hogy a szimpla kormányközi logika nem egyéb, mint a bénaság és középszerűség legbiztosabb receptje. Ilyen körülmények között a hátulütőket alapvetően két úton lehet csökkenteni. Egyrészt a hatékonyabban működő közösségi politikákkal (mint például a külkereskedelem) való maximális koordinálásnak köszönhetően, másrészt pedig a tehetetlenségre ítélő kormányközi kereteken belüli rugalmasabb megoldásokkal.

Ami az első opciót illeti, az új szerződés kidolgozóinak szeme előtt folyamatosan ott lebegett a külső fellépés egységesebbé tételének igénye. A III-V. címben így egy csokorba fogták "az unió külső tevékenységének" valamennyi kulcsterületét, a védelempolitikát is tartalmazó kül- és biztonságpolitikától a kereskedelempolitikán keresztül a humanitárius segélyezésig. A sokat reklámozott új uniós külügyminiszter – aki a Tanács alá tartozó kül- és biztonságpolitikai főképviselő és a külkapcsolatokért felelős biztos posztjának összevonásával amolyan kétsisakos minőségben ténykedik majd – elméletileg szintén a kormányközi és a közösségi dimenzióba tartozó politikák összehangolását lesz hivatott biztosítani. Ez azonban jórészt csupán illúzió. A valóságban ugyanis jottányit sem tompul a különbség a kormányközi és nemzetek feletti területeket vezérlő játékszabályok között: az új miniszternek témától függően hol az egyik, hol a másik logikát kell majd magáévá tennie és alkalmaznia. Ráadásul a Bizottság szerepe látványosan visszaesik a külügyek terén. Mind ez idáig ugyanis egyrészt teljes mértékben független volt a Tanácstól, másrészt a kül- és biztonságpolitikai kérdésekben vele megosztottan gyakorolhatta kezdeményezési jogát. Az új szerződés rendelkezései szerint azonban a külügyminisztert a tagországok állam- és kormányfőiből álló Európai Tanács nevezi ki és ő is hívhatja vissza, ami erősen olyan benyomást kelt, mintha a Bizottság külkapcsolatait ezután egy kormányközi "vakond" irányítaná. Mi több, a III-299. cikk értelmében a brüsszeli testület önállóan nem, csupán a külügyminiszter közvetítésével gyakorolhatja e téren egyébként sem kizárólagos kezdeményezési jogát. Egyúttal viszont az is tény, hogy a külügyminiszter köré szerveződő külügyi szolgálat jövőbeni szerepe és státusa bizonyos mértékig a gyakorlat függvényében alakul majd. Elődje például – a kül- és biztonságpolitikai főképviselő alá tartozó tanácsi titkárság – az uniós védelempolitika szárba szökkenése óta folyamatos de facto kompetenciabővülésen megy keresztül.

A kormányközi tehetetlenség orvoslásának másik kézenfekvő módja a rugalmasság (a szűkebb országcsoporton belüli gyorsabb előrelépések lehetőségének) bevezetése. Ez a sokak által diszkriminatívnak bélyegzett opció hosszú ideig fel sem merülhetett a politikailag rendkívül kényes védelempolitika terén, az új szerződés azonban egyértelműen polgárjogot adott neki. Mindenekelőtt az I-41. cikk (6) bekezdésében megelőlegezett, a III-312. cikkben kifejtett és a 23. sz. jegyzőkönyvben pontosított ún. strukturált együttműködésről van szó. Ez egy indításként egyelőre nem számszerűsített feltételrendszer alapján működő szorosabb együttműködési mechanizmus, melyben egyértelműen a képességfejlesztésre helyeződik a hangsúly. A rugalmasság másik megnyilvánulása a III-310. cikkben leírt lehetőség (ami nem más, mint a már időközben kialakult gyakorlat szentesítése), mely szerint a Tanács az egyhangúlag meghatározott küldetések végrehajtását egy szűkebb országcsoportra bízhatja.

A közös biztonság- és védelempolitika potenciális feladatainak körét az új szerződés jelentős mértékben kibővítette. A korábbi, ún. Petersberg-típusú küldetések mellett (humanitárius és mentési feladatok, békefenntartó missziók és válságkezelésben harcoló erők által kifejtett feladatok, beleértve a béketeremtést is) a III-309. cikkben explicit módon említésre kerültek a leszerelési műveletek, a katonai tanácsadói és segítségnyújtási feladatok, valamint a konfliktusok lezárását követően a helyzet stabilizálására irányuló műveletek is. Külön hangsúlyozva, hogy "e missziók mindegyike hozzájárulhat a terrorizmus elleni harchoz, ideértve a terrorizmus ellen saját területükön küzdő harmadik országok támogatását is".

A válságkezelési spektrum kiszélesítésén túl, most első ízben szerepel kollektív védelmi elkötelezettség az uniós szerződésben. Rögtön két formában is. Egyrészt a madridi merényleteket követően nagy publicitást kapott szolidaritási záradékról van szó: az I-43. és III-329. cikkben kifejtettek értelmében bármely tagállamot érő terrortámadás esetén az unió és tagországai "a szolidaritás szellemében együttesen lépnek fel". Jóval nagyobb vita előzte azonban meg a másik, általános kollektív védelmi garanciát nyújtó rendelkezést. Az I-41. cikk (7) bekezdésében foglaltak szerint: "A tagállamok valamelyikének területe elleni fegyveres támadás esetén a többi tagállam köteles minden rendelkezésére álló segítséget és támogatást megadni ennek az államnak." Az intenzív bagatellizálási igyekezetben a hangsúly természetesen arra a rituálészerűen ismételgetett kitételre került, miszerint a rendelkezés nem érinti az egyes tagállamok védelempolitikájának egyedi jellegét, s a részes államok számára továbbra is a NATO marad a kollektív védelem sarokköve. Ezt azonban két szempontból sem árt pontosítani. Először is: az Amszterdami Szerződés J.1 cikke már 1997-ben a közös kül- és biztonságpolitika céljai közé sorolta az "Unió integritásának védelmét", ami adott esetben bőven elég hivatkozási alap lenne bármilyen kollektív védelmi intézkedés életbe léptetéséhez. Másodszor: nehéz lenne nem észrevenni a nagyságrendbeli különbséget a "minden rendelkezésére álló segítséget köteles megadni", illetve a "megteszi az általa szükségesnek ítélt lépéseket" jellegű elköteleződés között (utóbbi a Washingtoni Szerződés előszeretettel misztifikált 5. cikkelye).

Végezetül feltétlenül említést érdemel az I-41. cikk (3) bekezdésében előirányzott és a III-311. cikkben részletezett Európai Védelmi Ügynökség felállítása. S nem csupán maga a döntés (ennek konkrét tartalma – a többi kormányközi kényszerzubbonyban tartott rendelkezéshez hasonlóan – úgyis a mindenkori politikai akarat függvényében alakul majd), hanem egyúttal annak megelőlegezett életbe léptetése is. A Tanács az akkor még alá sem írt új szerződés tudvalevőleg erősen kérdéses ratifikálását meg sem várva már 2004. július 12-én létrehozta az Ügynökséget, mely ideális esetben egyfajta fegyverzetpolitikai koordináló központtá nőheti majd ki magát a képességfejlesztés, kutatás és beszerzés terén. Minőségi változás azonban e téren is kizárólag a Bizottság oldaláról remélhető. A brüsszeli testület ugyanis – arra építve, hogy a fegyverzeti kérdések a kormányközi védelempolitika és a nemzetek feletti dimenzióba tartozó ipari, közös piaci és versenyügyi politikák metszéspontján találhatók – kitartóan igyekszik fogást találni a nemzeti privilégiumok páncélzatán.

A továbblépés: stratégiai, műveleti, ipari-technológiai autonómia vagy alárendelődés

Az alaphelyzet leírásakor említett háromszintes tartalmi ellentmondás közepette az uniós biztonság- és védelempolitika terén tett valamennyi előrelépés kisebbfajta csodával ér fel. Azonban olyan csodával, melynek kiteljesítése az alapító atyák szándékához híven mintegy eleve bele van kódolva az integrációs projektbe. Ennek bekövetkeztét ráadásul a bipoláris rendszer összeomlása óta a nemzetközi rendszerben tapasztalható változások értelemszerűen csak gyorsítanák. Most nem is beszélve arról, hogy az uniós közvélemény is (melyet pedig a hivatalos kommunikáció inkább csak egyfajta gazdasági és értékközösségre igyekszik kondicionálni) jó ideje figyelemre méltó következetességgel és határozottsággal támogatja az önálló politikai-stratégiai Európa opcióját.³ Mindezt tehát csupán egyetlen módon lehet késleltetni, netán megakadályozni: ha a jelenlegi európai politikusgeneráció – korábbi alárendelődési reflexeinek csapdájában, szolgalelkűségből, kényelemből vagy csupán a változástól félve – szándékosan szembehelyezkedik az egyébként logikus és természetszerű folyamatokkal. Más szavakkal (mint azt a "Nyolcak" levélírása kapcsán Valéry Giscard d'Estaing, az alkotmányos szerződéstervezetet kidolgozó Konvent elnöke fogalmazta): ha "az atlanti szisztéma iránti lojalitást az európai szolidaritás elé helyezik".

Mert amíg ez a kísértés fenyeget, addig hiába szögezte le már a Maastrichti Szerződés is, hogy a kialakítandó kül-, biztonság- és védelempolitika célja "az európai identitás kinyilvánítása" és Európa "függetlenségének megerősítése". S ez utóbbit hiába veszi át az alkotmányos szerződés III-292. cikke is, az unió nemzetközi fellépésének mozgatórugóit taglalva. Addig ugyanis a valódi (tehát egyszerre stratégiai, műveleti és ipari-technológiai) autonómia kérdését felvető konkrét pontok kapcsán mindig lesznek, akik inkább Európától idegen geopolitikai-gazdasági érdekeknek adnak elsőbbséget. Miként azt az integrációt "kitaláló" Jean Monnet fejtegette Emlékirataiban: "A kudarcok, melyekkel szembesülnöm kellett, nem annyira születésileg korlátolt embereknek voltak tulajdoníthatók, mint inkább olyanoknak, akik szándékosan nem vettek tudomást az evidenciákról: akiket vakká tett a saját támpontrendszerük iránti lojalitás."

Jegyzetek

1 Ennek bővebb kifejtését l. a szerző "Az Európai Unió biztonság- és védelempolitikája a transzatlanti kapcsolatok és az integrációs dilemmák kettős szorításában", illetve "Az európai biztonság- és védelempolitika néhány elméleti-gyakorlati vetülete" című tanulmányaiban. (Az Európai Unió biztonság- és védelempolitikai dokumentumai 1. és 2. kötet, SVKK-Chartapress, 2004.)

2 Erről bővebben l. a szerző a Népszabadság Online-on megjelent cikkét: Európai biztonságmodell, avagy hogyan "harcol" az Unió (2004. október 25.).

3 Az Eurobarometer-felmérések tanúsága szerint az uniós biztonság- és védelempolitika 1999-től (az ESDP indításától kezdve) folyamatosan 70 százalék feletti támogatottságot élvez. A legutóbbi (2004/1) felmérés alapján az uniós lakosság 81 százaléka véli úgy, hogy nemzetközi válság esetén a tagállamoknak közös álláspontra kell jutniuk, és 77 százalék tart szükségesnek egy önálló, az Egyesült Államoktól független európai külpolitikát. A megkérdezetteknek csaknem fele szeretné, ha a védelempolitikai döntések uniós szinten születnének (szemben a csupán fele ekkora támogatottságot élvező nemzeti és az alig több mint 10 százalék által kívánatosnak ítélt NATO-döntéshozatallal).

 

A globális pénzügyi rendszer liberalizációjával egyidejűleg világszerte nő a nagyobb függetlenséggel rendelkező központi vagy jegybankok szerepe. Ezek prioritásaira a bankárok és a befektetők sokszor jelentős befolyással bírnak a felelősség alól azonban kivonják magukat.

A központi bankok – mint például az Egyesült Államokban a FED – vitathatatlanul a legfontosabb és legnagyobb befolyással rendelkező intézmények a pénzügyi és bankszektorban: képesek működési környezetük formálására, befolyásolják a kamatlábakat és a hitelállomány nagyságát, gyakran hatást gyakorolnak mindenfajta pénzügyi tranzakcióra, beleértve a tőzsdei és kötvénypiacokat is. A pénzügyi szektorban bekövetkező változások azonnali hatást gyakorolnak a reálgazdasági mutatókra, így a munkanélküliségi rátára, a háztartások reáljövedelmére, az árszínvonalra, a fogyasztói szokásokra és a megtakarításokra. Ennek következtében az, hogy a központi bankok miként hoznak döntéseket, befolyásolja mind a helyi, mind a globális gazdaságok alapvető működését.

Mit csinálnak a központi bankok? Mindenekelőtt a központi bankok közreműködésével történik annak a szabályozási közegnek a kialakítása, amelyben a kereskedelmi bankok működnek. A "bankok bankjaként" a központi bankok hatást gyakorolnak a kamatlábakra a gazdaságban. Ezt legfőképpen a bankrendszerben levő jegybanki tartalékok – vagyis a még ki nem hitelezett pénzmennyiség – szintjének változtatásával teszik. Amikor a tartalékok szintje nő, a bankok több hitelt nyújthatnak, a pénzmennyiség nő, és a kamatlábak csökkennek. Amikor a szabad tartalékok mennyisége kevesebb lesz, a bankok kevesebb hitelt helyeznek ki, a pénzmennyiség zsugorodik, a kamatlábak emelkednek.

A központi bankok mindemellett az ország végső hitelezői. Gazdasági válság esetén a – néha forgóeszközöknek nevezett – pénzügyi erőforrások gyakran hivatottak a probléma megoldására. Mindazonáltal, ha senki sem képes kölcsönnyújtásra, akkor a válság elmélyülhet. A jegybankok kulcsszerepe a kölcsönnyújtáshoz való elkötelezettségben rejlik, ha nehéz idők járnak a gazdaságra. Továbbá a központi bankok gyakran élnek kényszerítő eszközökkel más, a banki és más pénzügyi szektorokban intézmények vonatkozásában (például letéti követelmények a tőzsdei piacokon).

A pénzügyi liberalizáció és az új finanszírozási formák előretörése azzal jár, hogy számos bank és pénzügyi cég jóval könnyebben képes kikerülni az előírásokat. E fejlemények aláásták a központi bankok hagyományos szerepkörét. Napjainkban a nagyobb befolyással rendelkező jegybankok – mint például a FED – a pénzügyi piacok működésére elsődlegesen a befektetők várakozásainak megváltoztatásán keresztül hatnak. Egy – a FED részéről érkező – pozitív jelzés a világ piacainak szárnyalását is okozhatják. E tekintetben a jegybankok tevékenysége inkább pszichológiai, mint gazdasági alapokon nyugszik.

Egy – a központi bankok függetlensége mellett állást foglaló – felfogás szerint a jegybanki függetlenség a jegybank és a kormányzat politikai döntéshozatalának folyamatai közti relatív távolságot jelenti. A nagyobb függetlenség mellett szóló érv szerint, ha nem lenne egy erős elválasztóvonal a kormányzat és a jegybank között, akkor a monetáris politika a behatároltság mellett a kormányzati politika szeszélyeinek lenne kitéve. E megközelítés szerint a független jegybank a gazdaság külső szemlélőjeként objektíven hoz döntéseket a társadalom hosszú távú jólétének érdekében. Mindemellett a központi bankok függetlensége gyakran más, mint amilyennek látszik. Nem ritka, hogy a bankárok és befektetők igen nagy befolyással rendelkeznek a jegybank prioritásaira vonatkozóan. Ennek következtében a "független" jegybank ki van vonva a felelősségi kérdések súlya alól, ugyanakkor ki van téve a politikai befolyásnak, amit a politikai döntéshozatal általában tekintetbe is vesz. Ahogy a központi bankok függetlensége nő, egyre inkább az alacsony inflációt és egyúttal magas piaci kamatlábat célzó jegybanki politikát tartják szem előtt. Hasonló célkitűzés az alacsony munkanélküliségi ráta, amely a bérek emelését és profitmegszorítást eredményezhet, gyakran arra kényszerítve a jegybankot, hogy a gazdaságok visszafogását célzó intézkedéseket hozzon.

Világszerte elmozdulás tapasztalható a nagyobb függetlenséggel rendelkező jegybankok felé, miközben figyelemre méltó ütemben halad a globális pénzügyi rendszer liberalizációja is. Például, a pénzügyi unióra való készülődés jegyében az eurózóna számos központi bankja a nagyobb függetlenség irányában mozdult el az Európai Központi Bank létrehozását megelőzően. A kisebb mértékű pénzügyi szabályozás világszerte azt eredményezi, hogy bármilyen befolyás gyakorlására is csak a legnagyobb központi bankok lesznek képesek. És a nagyobb jegybanki függetlenség lehetővé teszi, hogy a világ lakosságának nagy többsége irányában az ilyen befolyás gyakorlása nem hordoz majd felelősséget.

(Fordította: Kertész András)

Forrás:

Epstein, Gerald: A political economy model of comparative central banking. Megjelent Robert Pollin és Gary Dymsky New Perspectives in Monetary Macroeconomics c. könyvében. University of Michigan Press, 1994.

Financial Markets Center: The silver anniversary gift. FOMC Alert. 5 (2). 2001.

A cikk történelmi perspektívában elemzi az immár 60 éve működő Bretton Woods-i intézményrendszert. Rámutat, hogy a folyton hangoztatott nemes célok mögött, politikai érdekek állnak: a cél a fejlett kapitalista országok politikai és stratégiai érdekeinek mindenáron való érvényesítése.

Bretton Woods hatvanadik évfordulójára

Hatvan évvel ezelőtt, 1944. július 22-én ért véget a Bretton Woods-i konferencia, mely létrehozta a Világbankot és a Nemzetközi Pénzügyi Alapot (IMF). A napokban, 2004. október 2-án és 3-án rendezik meg a Világbank és az IMF hagyományos éves együttes tanácskozását. A két intézmény ekkor ünnepli fennállásának hatvanadik évfordulóját. E pillanat alkalmat nyújt arra, hogy áttekintsük ezeknek az intézményeknek a történetét. Ez az első azoknak a tanulmányoknak a sorában, amelyek Bretton Woods intézményeinek működését történelmi perspektívában elemzik. Hamarosan a további cikkek is napvilágot látnak, 2004. október 9-én pedig a CADTM nemzetközi tudományos konferenciát szervez a következő címmel: IMF/ World Bank: 60 years old, high time to retire (60 éves az IMF és a Világbank: ideje nyugdíjba menniük).

A II. világháborút követő időszakban mind több harmadik világbeli ország politikai horizontján lehanyatlottak a korábbi gyarmati hatalmak. Ez a tendencia azonban a Világbankot és az IMF-et befolyásuk alatt tartó fejlett ipari országok kormányainak erős ellenállásába ütközött. A világbanki döntéseknek és lépéseknek erős politikai színezetük van: korlátokat kívánnak szabni a fejlett kapitalista hatalmak uralmát/hatalmát veszélyeztető fejleményeknek. Ilyen módon rendszeresen megsértik a Világbank alapszabályának egyik legfontosabb elemét, mely tiltja, hogy a "politikai" és a "nem gazdasági" természetű megfontolások a banki ügyletekben bármiféle szerepet játszhassanak. A Bretton Wood-i intézmények politikai elfogultságát mi sem bizonyítja jobban, mint a chilei, brazíliai, nicaraguai, kinshasa-kongói és romániai diktatúráknak nyújtott támogatás.

1. Antikolonialista és antiimperialista mozgalmak a harmadik világban

1955-től a bandungi (Indonézia) konferencia¹ nyomán jótékony, új szelek kezdtek fújni világszerte. A konferenciát közvetlenül a franciák 1954-es vietnami veresége vezette be, és mintegy azzal a közvetlen következménnyel zárult, hogy Nasszer közvetlenül a konferencia után államosította a Szuezi-csatornát. Aztán kirobbant a kubai (1959), majd az algériai (1954-1962) forradalom, és újjáéledt a vietnami felszabadítási harc. A harmadik világ egyre nagyobb területein a politikai cél a korábbi gyarmati hatalmak befolyásának felszámolása lett. Ez gyakorta maga után vonta az importcikkek helyettesítésének kérdését, és a fejlődő államok érdeklődése a belső piacok felé fordult. Ez a lépés a vezető ipari országok kemény ellenállását váltotta ki, amelyek kezükben tartották a Világbankot és az IMF-et. Ekkor léptek színre egyfelől a populista politikát folytató, burzsoá-nacionalista rezsimek (Egyiptomban Nasszer, Indiában Nehru, Argentínában Perón, Brazíliában Goulart, Indonéziában Sukarno, Ghánában N'Krumah…), másfelől a szocialista rendszerek (Kuba, a Kínai Népköztársaság).

Ebben a helyzetben a világbanki projekteknek egyértelmű politikai céljaik voltak: meg kellett akadályozniuk azoknak a mozgalmaknak az előretörését, melyek veszélyeztették a vezető kapitalista hatalmak dominanciáját.

2. A Világbanknak a nemzeti gazdaságokra gyakorolt intervenciós nyomása

A Világbank már az 1950-es évektől kezdve kezdte kiépíteni befolyási hálózatát, ami a későbbiekben meg is hozta hasznát. A harmadik világ országaiban igyekezett szolgáltatásaira irányítani a figyelmet. Mai befolyását és hatalmát jórészt annak az ügynökségi hálózatnak köszönheti, melyet az ügyfelei, illetve később adósai országaiban épített ki. A Világbank politikájának alapeleme, hogy minden erejével hitelezői hálózatának fenntartására törekszik.

Az 1950-es évektől kezdve a bank egyik legfontosabb célja az "intézményhálózat kiépítése" volt. Ez általában azt jelentette, hogy kvázi-kormányzati ügynökségeket hoztak létre a bank kliensországaiban² . Ezeket az intézményeket kimondottan mint pénzügyileg független szervezeteket hozták létre, melyek figyelembe vették ugyan az adott ország kormányainak döntéseit, de nem álltak a helyi politikai intézmények – ideértve a nemzeti parlamenteket is – ellenőrzése alatt. Ezek az intézmények a Világbank természetes meghosszabbításai lettek, és sokat köszönhettek neki – többek között létüket is. És bizony gyakorta a pénzügyi hátteret is.

E képviseletek létrehozása a Világbank elsődleges stratégiai célja volt, ezek révén tudott jelentős befolyást szerezni a harmadik világ országainak politikai gazdaságirányításában. Ezek az ügynökségek, melyek (általában a Világbank által sugallt) saját szabályaiknak és a bank által támogatott technokraták döntéseinek megfelelően működtek, arra szolgáltak, hogy a Világbank igényeit kielégítő stabil és megbízható forrásokat biztosítsanak, azaz "gyakorlatias" hitelajánlatokkal álljanak elő. Ezzel egyidejűleg a banknak párhuzamos hatalmi bázisul is szolgáltak, melyek révén a Világbank jelentősen befolyásolhatta a nemzetgazdaságokat és a társadalmakat, elkerülve a demokratikus ellenőrzés és a nyílt viták fárasztó procedúráit.

1956-ban a Világbank a Ford és a Rockefeller alapítványok támogatásával létrehozta a Gazdaságfejlesztési Intézetet. Az intézet hat hónapos képzést ajánlott a tagállamok hivatalos küldöttjeinek. "1971-re már több mint 1300 hivatalnok végezte el az EDI tanfolyamát, később sokan közülük országaik miniszterelnökei vagy fejlesztési, illetve pénzügyminiszterei lettek."³

Ez a politika kellemetlen következményekkel járt. A New York-i székhelyű Nemzetközi Jogi Központ (International Legal Center – ILC) megvizsgálta a Világbanknak 1949-1972 között Kolumbiában alkalmazott módszereit, és arra a megállapításra jutott, hogy a Világbank lépéseinek meghatározó szerepe volt az egész régió politikai struktúrájának és társadalmi fejlődésének irányára, mivel aláásták a politikai pártrendszert és megingatták a végrehajtói és törvényhozói ágazatok szerepét.

Az 1960-as évektől a bank egyedi és újszerű eszközöket alkalmazott a hitelezett országok belügyeinek befolyásolására. Ugyanakkor a Világbank nyomatékosan tagadta és ma is tagadja, hogy ez a beavatkozás politikai jellegű volna. Ellenkezőleg, kitart a mellett az állítása mellett, hogy a banki politika független a hatalmi struktúráktól, és hogy a politikai és a gazdasági ügyek egymástól elkülönülő szférák.

3. Hogyan befolyásolják a Világbank kölcsönpolitikáját a politikai és a geostratégiai szempontok?

A Világbank alapszabálya IV. cikkelyének 10. szekciója leszögezi: "A Világbank és tisztviselői nem avatkoznak bele egyetlen tagország politikai ügyeibe sem; döntéseikben nem befolyásolja őket a tag vagy tagok politikai természete. Döntéseiket kizárólag gazdasági szempontok alapján hozzák meg, és e megfontolásokat részrehajlás nélkül mérlegelni fogják annak érdekében, hogy az I. cikkelyben megfogalmazott (a bank által kidolgozott) célokat elérjék."

A Világbank számos szisztematikus eszközt talált a fenti kikötések kijátszására, hogy számításba vehessen "politikai" és "nem gazdasági" megfontolásokat is, noha ezzel megsértette működési szabályzatának egyik leglényegesebb kikötését. A Világbank nem volt hajlandó kölcsönt nyújtani a II. világháború után Franciaországnak mindaddig, amíg a kormánynak kommunista tagjai is voltak. Egy nappal azután viszont, hogy a kommunista miniszterek 1947 májusában kiléptek a kormányból, Franciaország megkapta a kölcsönt, melyet addig hiába kért.⁴

A Világbank ismételten megsértette alapszabályzatának IV. cikkelyét. A bank valójában számtalan olyan döntést hozott, melyek politikai megfontolásokon alapultak. A kormányok gazdaságpolitikájának minősége nem játszik meghatározó szerepet döntéseiben. A bank sok esetben adott pénzt olyan országok vezetőinek, amelyekben a gazdaságpolitika csapnivalóan rossz volt és kiemelkedően nagy volt a korrupció szerepe: Indonézia és Zaire jellemző példa erre. Pontosabban, a Világbank döntései azon országok esetében, melyek a bank meghatározó részvényesei számára fontosak, rendszeresen e részvényesek érdekei és várakozásai szerint alakultak és alakulnak – első helyen az Egyesült Államok érdekei állnak.

1947-től a szovjet tömb összeomlásáig a Világbank és az IMF döntéseit nagyrészt az alábbi feltételek szabták meg:

• elkerülni az önálló társadalmi modellek támogatását;
• olyan nagyszabású tervezetek (Világbank) vagy politikai irányvonal (IMF) anyagi támogatása, mely elősegíti a fejlett ipari országok exportjának növelését;
• megtagadni a támogatást minden olyan rendszertől, mely az Egyesült Államok vagy más jelentős részvényes számára potenciális fenyegetést jelent;
• az ún. szocialista tömbhöz tartozó egyes országok politikai elkötelezettségének megváltoztatása annak érdekében, hogy a szovjet blokk kohézióját gyengítsék. Ezért kapott Jugoszlávia segélyt, hiszen 1948 óta letért a Moszkva által kijelölt útról, illetve ezért támogatta a Világbank Romániát, amely az 1970-es évektől Ceaucescu vezetésével függetlenedett a KGST-től és a Varsói Szerződéstől;
• a nyugati kapitalista tömb, mindenekelőtt az Egyesült Államok stratégiai szövetségeseinek nyújtott támogatás (például Indonéziának 1965-től máig, Mobutunak Zaire-ban, továbbá támogatás a Marcos vezette Fülöp-szigeteknek, az 1964-ben puccsal hatalomra került diktátoroknak Brazíliában, Nicaraguában a diktátor Somozának, az apartheid Dél-Afrikának);
• minden eszközt igénybe venni annak érdekében, hogy megakadályozzák a harmadik világ országai és a szovjet tömb vagy Kína kapcsolatainak szorosabbá válását: például ezért tartották távol a Szovjetuniót Indiától vagy a Sukarno vezette Indonéziától.

E politika megvalósítása érdekében a Világbank és az IMF általában a következő taktikát alkalmazta: nagyobb megértést tanúsított azon jobboldali kormányok iránt (kevésbé szigorú feltételekhez kötötte a kölcsönöket), melyeknek erős baloldali ellenzékkel kellett szembenézniük, mint azon baloldali kormányok iránt, melyeknek erős jobboldali ellenzékük volt. Konkrétan ez azt jelenti, hogy a nemzetközi pénzügyi intézmények sokkal magasabb követelményeket támasztanak a baloldali kormányzatokkal szemben, és ezzel jelentősen megnehezítik életüket, s ezáltal is gyengítik ezeket az erőket, illetve megkönnyítik a jobboldal útját a hatalomhoz. Hasonló logika alapján támasztott alacsonyabb követelményeket a baloldali ellenzék által szorongatott jobboldali kormányzatokkal szemben, hogy így is útját állja a baloldal hatalomra jutásának. A monetarista ortodoxiának szabadon változtatható a mintázata: az éppen kívánatos képet számos politikai és geostratégiai szempont rajzolja ki.

Egyes konkrét esetek – Chile, Brazília, Nicaragua, Zaire és Románia – jól illusztrálják ezt a helyzetet: esetükben a döntések a Világbank és az IMF együttes megfontolásainak eredményei, hiszen e két intézményt általában azonos szempontok vezérlik, és egyazon hatásoknak vannak kitéve.

Az IMF és a Világbank egyetlen percig sem habozott, hogy vajon támogasson-e diktatúrákat, amikor az kapóra jött nekik (és más jelentős kapitalista hatalmaknak). AZ UNDP által közzétett Jelentés az emberiség fejlődéséről a világban (World Report on Human Development, 1994-es kiadás) szerzője feketén-fehéren kijelenti: "De a retorikához képest a valóság egészen más arcát mutatja, amint azt a demokratikus és az autoriter rezsimeknek nyújtott ODA egy főre jutó összege igazolja. Tény, hogy az 1980-as években az Egyesült Államok perverz viszonyba állította az egyes államoknak adott segélyt és az emberi jogok helyzetét. Szemmel láthatólag a többi adományozót sem zavarták etikai megfontolások. Észrevehető, hogy előnyben részesítik a hadi törvényeket alkalmazó rezsimeket, s ezzel csöndben elismerik, hogy szerintük az ilyen rendszerek biztosítják a politikai stabilitást, és javítják a gazdasági irányítást. Miután Banglades és a Fülöp-szigetek visszatért a polgári törvénykezéshez, a Világbank által nyújtott segélyekből kisebb arányban részesültek."⁵

4. Az IFI politikai elfogultsága: néhány példa a diktatúráknak nyújtott anyagi támogatásról

Allende demokratikusan megválasztott kormányának működése idején (1970-1974) Chile egyáltalán nem részesült világbanki hitelben. Az 1973-as katonai puccs után, Pinochet hatalomra lépésével az ország egy csapásra hitelképessé vált. Pedig nyilvánvalóan mind a Világbank, mind az IMF vezetői jól ismerték Pinochet rendszerének mélységesen önkényuralmi és diktatórikus jellegét. Ebben az esetben égbekiáltó az összefüggés a hitelpolitika és a geopolitikai kontextus között.

João Goulart demokratikus rendszerét a hadsereg 1964 áprilisában megbuktatta. A három évre befagyasztott IMF- és világbanki hitelek hamarosan újra megindultak Brazíliába.⁶

Az események rövid áttekintése: 1958-ban Kubitschek, brazil elnök tárgyalásokat folytatott az IMF-fel arról, hogyan juthatna hozzá egy 300 millió dolláros USA-hitelhez. Végül is Kubitschek elutasította az IMF diktálta feltételeket, és az amerikai kölcsön nélkül is boldogult. Ezzel jelentős népszerűségre tett szert.

Utódja, Goulart bejelentette, hogy radikális földreformprogramot akar végrehajtani, valamint hogy állami tulajdonba kívánja venni az olajfinomítókat: ekkor a hadsereg megbuktatta. A puccs másnapján az Egyesült Államok elismerte az új katonai rezsimet. Nem sokkal később a Világbank és az IMF megváltoztatta a Brazíliával kapcsolatos hitelpolitikáját. Ami a katonai vezetést illeti, azonnal hatályon kívül helyezte az Egyesült Államok és az IMF által bírált gazdasági lépéseket. Figyelemre méltó, hogy a nemzetközi pénzügyi intézmények azon az állásponton voltak, hogy a katonai rezsim egészséges gazdasági módszereket alkalmaz.⁷ Ennek ellenére 1965-ben a GDP 7%-kal esett, és több ezer cég ment csődbe. A rezsim kíméletlen elnyomást alkalmazott, törvényen kívül helyezte a sztrájkjogot, jelentősen csökkentette a reáljövedelmeket, mellőzte a szabad titkos választásokat, feloszlatta a szakszervezeteket, a kínzásokat pedig szisztematikusan alkalmazta ellenfeleivel szemben.

A Somoza-klán az Egyesült Államok katonai intervenciója következtében az 1930-as évektől gyakorolta a hatalmat Nicaraguában.⁸ 1979. július 19-én széles körű népi felkelés söpörte el Anastasio Somoza diktátor kormányát, s a vezérnek menekülnie kellett. A Somoza család markában tartotta az ország legjelentősebb értékeinek javát, és részrehajló volt a nagy külföldi, különösen az amerikai cégek iránt. Az emberek gyűlölték őket. Ugyanakkor a Világbank két kézzel osztogatta Anastasio Somoza diktatúrájának a hiteleket. A diktatúra bukása után szövetségi kormányzat alakult a korábbi (üzletemberek vezette) demokratikus ellenzék és a sandinista forradalmárok részvételével. Ez utóbbi csoportosulás nem titkolta sem a Kuba iránti szimpátiáját, sem azt, hogy bizonyos gazdasági reformokat óhajt végrehajtani (földreformot, egyes külföldi cégek államosítását, a Somoza-klán birtokainak elkobzását, az írástudatlanság felszámolását…). Washington a végsőkig támogatta Anastasio Somozát, mert úgy vélte, az újonnan hatalomra került kormány Közép-Amerikában teret nyit a kommunizmus előtt. A diktatúra megdöntésekor hatalmon lévő Carter és kormányzata kezdetben nem fordult szembe az új kormánnyal. Ám a helyzet egy csapásra megváltozott, amikor Ronald Reagan beköltözött a Fehér Házba. 1981-ben bejelentette, hogy mindent elkövet a sandinisták hatalomból való kiűzésére. Pénzügyi és katonai támogatást nyújtott a Nemzeti Gárda volt tagjai által kezdeményezett felkelésnek (a "contrarevolucionarios" vagy "contras" erőinek). Az USA légiereje sok nicaraguai kikötőt elaknásított. Ilyen szorongató fejlemények hatására a sandinista többségű kormány politikája egyre radikálisabb lett… Az 1984-es választásokon – mely ötven éve az első demokratikus választás volt az országban – a sandinista Daniel Ortegát a szavazatok 67%-ával választották elnöknek. A következő évben az Egyesült Államok kereskedelmi embargót vezetett be Nicaragua ellen, s ezzel a külföldi befektetők előtt elzárta az ország gazdaságát. A Világbank a sandinista elnök választási győzelme után felfüggesztette az országnak folyósított kölcsönöket. A sandinisták energikusan követelték, hogy a Világbank újra biztosítsa a kölcsönöket. Hajlandók lettek volna drákói strukturális terveket is végrehajtani. A Világbank azonban nem tett további engedményeket, és nem adott kölcsönt az országnak 1990 februárjáig, a sandinisták választási vereségének időpontjáig, amikor Violeta Barrios de Chamorro, az USA által támogatott konzervatív jelölt lett az elnök.

Az ENSZ főtitkárának jelentése már 1962-ben feltárta, hogy Mobutu sok millió dollárt lopott össze, és a pénzt hadserege fejlesztésére fordította. 1982-ben Erwin Blumenthal, az IMF egyik vezető munkatársa, német bankár, elmarasztaló jelentésben számolt be a Mobutu által irányított Zaire-ról. Blumenthal felhívta a külföldi vezetők figyelmét arra, hogy nem számíthatnak a kölcsönök visszafizetésére mindaddig, amíg Mobutu marad hatalmon. 1965 és 1981 között a zaire-i kormány körülbelül 5 milliárd értékben vett fel külföldi kölcsönt, és 1976 és 1981 között 2,25 milliárd dollárnyi külföldi kölcsöneinek átütemezésével négyszer is foglalkozott a Párizsi Klub.

Mobutu hibás gazdaságpolitikája és a hitelek jó részének szisztematikus elsikkasztása sem akadályozta meg, hogy az IMF és a Világbank tovább folyósítsa kölcsöneit a diktatórikus rendszer támogatására. Megdöbbentő tény, hogy a Blumenthal-jelentés elkészülte után a világbanki kölcsönök összege ténylegesen növekedett (akárcsak az IMF kifizetései, de ezt a grafikon nem mutatja). Egyértelmű, hogy a Világbank és az IMF döntéseiben nem játszanak fontos szerepet a józan gazdaságirányítás szempontjai. Mobutu rendszere stratégiai szövetségese volt az Egyesült Államoknak és a Bretton Woods-i intézményekben részt vevő többi befolyásos hatalomnak (Franciaországot és Belgiumot is beleértve) a hidegháború időszakában. 1989-1991 után, a berlini fal ledőltével, majd a Szovjetunió összeomlásával Mobutu rezsimje elvesztette jelentőségét. Mi több, sok afrikai országban, többek között Zaire-ban is, a nemzeti konferenciák demokratikus követelésekkel álltak elő. A világbanki kölcsönök hamarosan apadni kezdtek, és az 1990-es évek közepére teljesen meg is szűntek.

1947-től Románia a szovjet tömb része lett. 1972-ben pedig Románia volt az első a szovjetbarát országok közül, mely belépett a Világbankba.

A hatalmat irányító Kommunista Pártnak 1965-ben lett főtitkára Ceaucescu. 1968-ban Ceaucescu ellenezte Csehszlovákia szovjet megszállását. A román hadsereg nem vett részt a varsói szerződés hadműveletében. Ez a Moszkvától való elhatárolódás egyértelművé tette Washington számára, hogy a Világbank révén szorosabbra kell fűznie kapcsolatait a romániai rezsimmel.

A Világbank ezért már 1973-ban megkezdte Bukaresttel a tárgyalásokat a hitelpolitikáról; ezek nagyon gyorsan eljutottak a kölcsönösen elfogadható feltételekhez. 1980-ban Románia már a Világbank nyolcadik legjelentősebb hiteligénylője volt. Aart van de Laar, a Világbank történetével foglalkozó történész jellemző anekdotát említ 1973-ból. Ezen év elején részt vett a bank vezetőinek értekezletén, mely a Romániának nyújtandó kölcsönök feltételeiről tárgyalt. Egyes vezetők meglehetősen szkeptikusan viszonyultak az ügyhöz, mivel hiányoztak a román gazdaságot elemző komoly tanulmányok, de Robert McNamara kijelentette, hogy ő mélyen megbízik a szocialista országok pénzügyi megbízhatóságában a hitelek visszafizetését illetően. Ekkor az egyik jelenlévő megszólalt: "Lehet, hogy Allende Chiléje még nem eléggé szocialista?"⁹ Erre McNamara fagyos hallgatása volt a válasz.

A Világbank döntései nem függtek komoly gazdasági feltételektől. Primo, miközben a Világbank rendszeresen elutasította olyan országok kérését, melyek nem tudták visszafizetni régi, szuverén adósságaikat, Romániának úgy kezdett kölcsönt folyósítani, hogy nem rendezte vele a kiugróan magas tartozások ügyét. Secundo, Románia gazdasági csereüzleteinek döntő többségét nem konvertibilis valutában, a KGST-n belül bonyolította. Hogyan lesz képes akkor az ország a kölcsönöket kemény valutában visszafizetni? Tercio, Románia kezdettől fogva elhárította a Világbank azon követelésének teljesítését, hogy gazdasági adatait bocsássa rendelkezésére. Egyértelműen politikai megfontolások miatt létesített a Világbank Romániával szoros kapcsolatokat. A demokrácia hiánya és a szisztematikus rendőri megtorlás – akárcsak a fenti esetekben – itt sem jelentett a Világbank számára problémát.

Románia hamarosan a Világbank egyik legfontosabb ügyfele lett, s ennek eredményeképp a román vezetés óriási projekteket indított (felszíni szénbányák megnyitása, termálvízi villamos erőművek), melyek – s ez kezdettől fogva világos volt – súlyos következményekkel jártak a környezetre. A felszíni bányák üzemeltetése érdekében a hatóságok kitelepítették az ott élő mezőgazdasági termelőket. Másfelől a Világbank támogatta a román népesedéspolitikát, melynek a magasabb születési szám elérése volt a célja.

1982-ben, amikor az adósságválságnak már nemzetközi következményei voltak, a román rezsim úgy döntött, hogy sokkterápiát vezet be az országban. Románia gyakorlatilag megszüntette az importot, hogy a többletbevételeket kemény valutában kifizethesse a külföldi hitelezőknek. "Románia bizonyos szempontból »példás« adós volt – legalábbis a hitelezők szempontjából."¹⁰

5. Összegzés

A Világbank alapszabályzata 10. cikkelyének 4. pontjával ellentétben mind a Világbank, mind az IMF rendszeresen adott hitelt egyes országoknak annak érdekében, hogy politikájukra befolyást gyakorolhasson. Tanulmányunkban fentebb bemutatott példáink igazolják, hogy a döntéseket meghatározó szempontok a fejlett kapitalista hatalmak politikai és stratégiai érdekeit tükrözik. A fejlett kapitalista országok támogatását élvező rezsimek abban az esetben is kaptak pénzügyi támogatást, ha gazdaságpolitikájuk nem felelt meg a nemzetközi pénzügyi intézmények hivatalos előírásainak, illetve ha nem tartották tiszteletben az emberi jogokat. Másfelől, a fejlett kapitalista államok által ellenségesnek minősített rendszerek nem jutottak multilaterális-kölcsönökhöz, mondván, nem felelnek meg ezen intézmények gazdasági kritériumainak. A Bretton Woods-i intézmények a hidegháború megszűntével sem hagytak fel ezzel a politikával. A trend mindmáig folytatódik: példázza ezt a Jelcinnek és Putyinnak adott kölcsön, az indonéz Suharto rendszerének 1998-ig (Suharto bukásáig) folyósított támogatás, az Idriss Déby vezette Csád megsegítése, a Kínai Népköztársaságnak, az idegen megszállás alatt lévő Iraknak a meghitelezése stb.

(Fordította Baráth Katalin)

Bibliográfia

Devesh Kapur, John P. Lewis, Richard Webb, 1997: The World Bank. Its First Half Century, volume 2: Perspectives, Brookings Institution Press, Washington D.C., 776 oldal.

PNUD, 1994: Rapport mondial sur le développement humain, Economica, Paris, 239 oldal.

Bruce Rich, 1994: Mortgaging the Earth, Earthscan, London, 376 oldal.

Eric Toussaint, 1999: Your Money or Your Life. The Tyranny of Global Finance, Pluto Press, London, 1999.

Damien Millet, Eric Toussaint, 2003: The Debt Scam, VAK Publication, Mumbai, 2003.

Damien Millet, Eric Toussaint, 2004: Who Ows Who? 50 Questions about World Debt, Zed Books, London, 2004.

Aart van de Laar, 1980: The World Bank and the Poor, Martinus Nijhoff Publishing, Boston/The Hague/London, 269 oldal.

Jegyzetek

1 A bandungi konferenciát Sukarno indonéz elnök hívta életre 1955-ben, s ezzel útjára indult az el nem kötelezett országok mozgalma. Sukarno, Tito és Nehru hangot adtak a harmadik világ azon reményének, hogy sikerül lerázni a régi gyarmatosítási rendszer béklyóit. Néhány gondolatot idézünk Sukarnónak a konferencia megnyitóján elhangzott beszédéből: "Sokszor elmondják nekünk, hogy a »gyarmatosítás ideje lejárt«. Ne engedjük magunkat becsapni vagy akár csak ellágyulni ettől. Azt mondom önöknek, a gyarmatosítás még nem múlt ki. Hogy is nyilváníthatnánk halottnak, amíg Ázsia és Afrika nagy része nem szabad. (…) A gyarmatosításnak megvan már az új ruhája is: a gazdasági ellenőrzés, az intellektuális ellenőrzés vagy akár a nemzeten belül élő kicsi, de ellenséges közösség által gyakorolt tényleges fizikai kontroll. Ügyes és elszánt a mi ellenségünk, és sokféle álruhát ölthet. Nem fog egykönnyen lemondani a zsákmányáról. Akárhol, akármikor és akárhogyan is lép fel, a gyarmatosítás ördögi dolog, és mint ilyet el kell törölni a föld színéről"… (Forrás: Afrika – Ázsia beszél Bandungból, Djakarta, Indonézia Külügyminisztériuma, 1955. 19-29. o.)

2 Bruce Rich említ néhány példát a Világbank által alapított ügynökségek köréből: Thaiföldön például az Industrial Finance Corporation of Thailand (IFCT), a Thai Board of Investment (BOI), a National Economic and Social Development Board (NESDB) és az Electrical Generating Authority of Thailand (EGAT); Indiában a National Thermal Power Corporation (NPTC), a Northern Coal Limited (NCL) stb. (lásd Bruce Rich, 13. és 41. o.).

3 Rich, op. cit. P. 76. Lásd még: Stern Nicholas és Ferreira Francisco, 1997: "The World Bank an »intellectual actor«" in Kapur Devesh, Lewis, John P., Webb, Richard, 1997: The World Bank, Its First Half-Century, Volume 2, p. 583-585.

4 Lásd Kapur, Devesh, Lewis, John P., Webb, Richard, 1997: The World Bank, Its First Half Century, Volume 1: History, Brookings Institution Press, Washington, D.C., p. 1218.

5 UNPD, 1994: Human Development Report, p. 76.

6 A fent összefoglalt tények elemzése megtalálható in Payer, Cheryl, 1974: The Debt Trap: The International Monetary Found and the Third World, Monthly Review Press, New York and London, p. 143-165.

7 1965-ben Brazília aláírta az IMF-fel a segélyegyezményt, új hiteleket kapott, és az Egyesült Államok, számos európai hitelező állam és Japán átütemezték a brazil adósságot. A katonai puccsot követően az országnak nyújtott hitelek a zéróról az 1960-as évek második felében átlagosan 73 millió USA-dollárra nőttek, az 1970-es évek közepére pedig elérték az évi átlag félmilliárd amerikai dollárt.

8 A Somoza-klán 1935-ben került hatalomra, az Egyesült Államok ekkor hajtott végre katonai intervenciót az országban, és a család 1979-ig maradt a hatalom élén, amikor népi felkelés söpörte el Anastasio Somoza diktatúráját. Ekkor Paraguayba menekült, ahol ugyancsak egy diktátor, Alfredo Strössner volt hatalmon.

9 Van de Laaar, Aart, 1980: The World Bank and the Poor, Martinus Nijhoff Publishing, Boston/The Hague/London, p. 40.

10 "Romania was, in a sense, a »model« debtor, at least from the creditors' point of view", Kapur, Devesh, Lewis, John P., Webb, Richard, 1997: The World Bank, Its First Half-Century, Volume 1: History, Brookings Institution Press, Washington D.C., p. 1061.

Rózsa György: Ante-equilibrium. Vitairat a fejlődő országok esélyegyenlőségéről, Argumentum, 2004 könyvéről

2004. május 1-jén Magyarországot beljebb eresztették a fejlett országok klubjába, igaz, inkább a hátsó udvarába. S máris lelkiismeret-furdalásunk legyen? Miért éppen most nézzünk szembe a világ egyenlőtlenségeivel, nyomorával, melyet az információs technika egyenlőtlen terjedése is gerjeszt? Hát éppen ezért! Mert a törésvonalaktól, szakadékoktól szabdalt világunkról, a mi Világunkról van szó! Mert baloldali ember csak a totalitásban gondolkodhat! "A történelem tanulsága szerint valamennyi jelentős társadalmi vagy tudományos és műszaki változás többnyire az egészből és nem a részekből áll össze" (20. o.).

Rózsa György, az MTA Központi Könyvtárának és az ENSZ genfi könyvtárának volt főigazgatója, éppen most látta szükségesnek, hogy elénk tegye ezt a kis, de súlyos tartalmú kötetet. Címe: Ante-equilibrium. Vitairat a fejlődő országok esélyegyenlőségéről (Argumentum, 2004).

Ha ante-equlibrium, akkor – mivel ez egyensúly előtti állapotot jelent – távlatosan lehetséges a kiegyensúlyozottság. Mármint a fejlődő országok esélyegyenlősége. Rózsa György ugyanis az egyensúlyi helyzetet az esélyegyenlőséggel azonosítja.

Fejtő Ferenc írja Rózsa könyvének előszavában: "Az »esélyegyenlőség« – vagy inkább azt kellene mondani, hogy esélyegyenlőtlenség – a világ jövőjének egyik legfontosabb és legsürgetőbb megoldásra váró problémája, hiszen tudjuk, hogy az egyre jobban terjedő globalizáció hatására a világ népességének többségét alkotó »fejlődő«, illetve a fejlett országokkal szemben elmaradott országok közötti, elsősorban az életszínvonalban és a termelésben meglévő különbségek annyira elmélyültek, hogy szinte utópiává vált a szakadék áthidalásának lehetősége" (9. o.). Magam a téma kutatójaként ennél is egyértelműbben fogalmazok: a transznacionális kapitalizmus jelenlegi világrendje – szükségszerűen és végzetszerűen – soha nem látott mértékben felnagyítja a fejlett és az elmaradott világ közötti fejlődési-fejlettségi szakadékot. Tulajdonképpen erre Rózsa György maga is utal, amikor a mefisztói "eladó az egész világ"-ra, a pénzügyi érdekekre hivatkozva kijelenti: "az alapvetőnek tekintett értékek-érdekek között nem tapasztalható közeledés. Ez jelenleg és még hosszú ideig nem fog változni". S a megoldás: "talán belátható, hogy a helyesen értelmezett önérdek is a mások érdekeivel való összebékítés lehet, ez utóbbinak azonban nem érkezett el az ideje… Sok megrázkódtatásnak kell még a világban bekövetkeznie ahhoz, hogy az ésszerű pénzügyi profit hatásának korlátozása gyakorlatilag felmerüljön" (53-54. o.). Ez a könyv legmélyebb világértékelése, mellyel magam is szimpatizálok. Szimpatizálok, mert láttatja, hogy ez nem mehet sokáig így tovább. Az azonban kétséges, hogy a már úgyis alacsony profitszintek mellett (hiszen a fejlett országokban is napirenden van a dolgozók jólétének leépítése) a "fejlett világ", azaz a transznacionális tőke érdeke – akár hosszabb távon – összebékíthető, kompromisszumra, önérdekű felismerésre szorítható lenne a fejlődő országok vonatkozásában. Én nemmel válaszolok arra a lehetőségre, mely szerint "ha egyáltalán létezhet »történeti kompromisszum« (Gramsci) nemzetközileg a gazdagok és a szegények között, ebben minden bizonnyal a munkalehetőség, az erre való többoldalú késztetés, támogatás, döntő szerephez jut" (50. o). A "társadalmi béke megvásárlásának" (52. o.) késztetése a mai gazdasági helyzetben bizony nagyon gyenge, éppen ellenkezőleg, a globális tőke a korábbiaknál nagyobb globális konfrontációra készül!

Ennek ellenére, mégsem utópikusak Rózsa György víziói, mivel nem kívánnak ilyen nemzetközi "osztálykompromisszumot". Javaslatai megalapozottak, mert saját élettapasztalatából, a felismert lehetőségekből, a segélyezés jelenlegi anomáliáinak felismeréséből fakadnak. Rózsa több fejlődő országban is szakértőként tevékenykedett, ugyanakkor belülről ismeri a nemzetközi szervezetek, mindenekelőtt az ENSZ szakosított szervezeteinek tevékenységét. Olyan új modellt javasol a "technikai segítségnyújtás" reformjára, mely a jelenlegi körülmények között is kiindulópontul szolgálhat. Célja mindezzel pedig az, hogy az elmaradott országokat, ha nem is a felzárkózás, de legalább a bekapcsolódás útjára segítse, lakóikat felemelje "a nyomorból a fenntartható szegénységbe". Ezt azonban nem karitatív tevékenységnek tekinti.

A koncepció lényege, hogy komplex integrált információs, általános ismereteket és gyakorlati képzést egyszerre nyújtó központokat kellene létrehozni a segélyalapokból a fejlődő országokban. Ezt nevezi MAMA-rendszerű (Multifunkcionális Alkalmazott Munkakészségi Alap) képzésnek.

Ez a modell a könyvtári funkciót, a könyv- és újságkiadást, a levéltárat, a hagyományos és a gyakorlati oktatást integrálná. Fő küldetése az olvasás- és munkavégzési készség növelése (multifunkcionális képzés), mely javíthatja az elmaradott országok esélyeit a gazdasági fejlesztésre. Továbbá ingyenessége révén biztosítaná az egyébként fizetésképtelen tömegek keresletét a kulturális javak iránt. Ez a globális kulturális intézményrendszer egyben a globalizáció újfajta értelmezését jelenti a fejlődő országokra (60. o.).

Tisztában van ugyanakkor Rózsa György a megvalósítás nehézségeivel is. Utal az ENSZ segélytevékenységének (a szakosított szervek) párhuzamosságaira, sőt a segélyben részesülő országok nehézségeire is. "Az »egy fedél alatti« átszervezés, átstrukturálódás ugyanis mind a kezdeményező, mind pedig a »kedvezményezettek« bizonyos anyagi, szervezési és személyi veszteségével járhat a bejáratott út elhagyásával" (61-62. o.). Mégsem reménytelen a javaslat jövője! Az ENSZ 2005. évi közgyűlésén fog szembenézni a millenniumon elfogadott, a fejlődő országok helyzetét 2015-ig javítani hivatott célkitűzései időarányos megvalósulásának elmaradásával. Rózsa György neve ismert az ENSZ-ben, van rá esély, hogy javaslatait komolyan vegyék. Csak remélni lehet, hogy röpiratának üzenete bekerül a jövő évi közgyűlés előkészítésének szellemi folyamatába! Csak biztatni lehet arra, hogy keresse meg az ehhez szükséges csatornákat!

Rózsa könyvének üzenete tehát, mint maga is frappánsan megfogalmazza: "alternatív és gyökeresen más szemlélete a globalizációnak. Másfajta realizálása egy több évtizedes nemzetközi modellváltásnak. Nem piacgazdasági verseny ez, de verseny a világ többségének népessége szerény, fokozatos felemelkedéséért". Hát ezért állítom, hogy nagyon tisztességes ez a vitairat! S csak remélni lehet, hogy a Rózsa György által is ellenérdekeltnek bemutatott "piac", továbbá az intézményi és lokális érdekszövevény hálóján nem akad fenn egy elvileg ma is megvalósítható, a segélyeszközök felhasználásának hatékonyságát bizonyosan javító kezdeményezés. A "Rózsa-modell" – mint a Tobin-adó – akár a világméretű globalizációkritikus mozgalmak egyik célkitűzé­sévé válhat.

A vitairat fő mondandójának ismertetése nem olyan poéngyilkosság, mint egy izgalmas krimi végkifejletének kifecsegése. A könyvecskét azonban sok más gondolatáért és gondolatébresztő okfejtéséért is érdemes kézbe venni. Szó esik az "információs társadalomról" és arról, hogy annak előnyeit főleg a fejlett országok élvezik, tehát a tudományos-technikai és a társadalmi fejlődés között ellentmondás feszül. Külön részt szentel az esélyegyenlőség statisztikai mérhetőségének. Állást foglal amellett, hogy a munka döntő jelentőségű a fejlődő országokban. Szóba hozza az ENSZ-szervezetek bürokratizmusát. Foglalkozik a toleranciával és szolidaritással mint társadalmi értékkel. Elmélkedik a kulturális és gazdasági fejlődés viszonyáról a fejlődő országokban, továbbá a kulturális és gazdasági esélyegyenlőség szoros kapcsolatáról.

Mostanában nem divat a fejlődő (pontosabban elmaradott és elmaradó) országok helyzetének elemzése. Talán az egy kezemen meg tudom számlálni, hogy a rendszerváltás óta hány könyv jelent meg társadalmi-gazdasági fejlődésükről. Fentebb, a recenzió elején szinte teátrálisan tettem fel a kérdést: miért éppen most állt elő ezzel a témával Rózsa György? Pedig magyar szempontból is éppen aktuális ez a hiánypótló röpirat! Hazánk az EU tagjaként a segélyező mechanizmus részesévé lett: az elmúlt hónapokban alapították meg a magyar segélyszervezetet. A MAMA-modell üzenetét ennek tevékenységében is hasznosítani kellene, ezzel is nemzetközileg lehetne terjeszteni a hírét. Maga Rózsa is így gondolja: "Amire lehetősége van egy kis vagy közepesen fejlett országnak, az a gazdaságilag kis forrásértékű technikai segítségnyújtás… bizonyos területein lehetséges". (65. o.)

A gazdag és szegény országok közötti különbségek egyik oka a gyarmatosítás. A három fiktív kiáltvány a gyarmatosítás egyes következményeit – tömeges éhhalál, terrorista fenyegetettség, értelmezi eltérő nézőpontokból.

    "…a gyámok jóságosan magukra vették a rajtuk való felügyeletet…" (Immanuel Kant)

1. Európai kiáltvány

Az Európai Uniót megalapító országoknak kötelessége, hogy elért jólétüket megőrizzék és növeljék. Kötelességük, hogy e cél megvalósítása érdekében bármilyen eredményes eszközt fenntartás nélkül bevessenek.

Az Európai Uniót megalapító országoknak nincs okuk titkolni, hogy nem kis mértékben egykori gyarmataikból származik mai jólétük. A gyarmatokról nyert kincsek, nyersanyagok, rabszolgák nélkül mai gazdagságuk nem jöhetett volna létre.

Az Európai Uniót megalapító országok nyíltan hirdetik, hogy e gazdagság megszerzéséhez meg kellett törni a bennszülöttek ellenállását: szét kellett zúzni primitív megélhetési formáikat, ami együtt járt kulturális hagyományaik gyengülésével, népesedésszabályozási szokásaik szétesésével stb. Ezek a népek ma mérték nélkül szaporodnak, miközben nem tudják magukat ellátni. Bár kellemetlen, de logikus, hogy naponta több tízezer bennszülött pusztul éhen. Ez olyan elkerülhetetlen áldozat, amelyet a civilizációs fejlődés megkövetel. A haladásnak ára van, a jóléthez, gazdagsághoz való jog csupán az erőseket megillető jog.

Bár a győztesek joga a jóléthez vitathatatlan, nyugalmukat sérti, hogy az éhség elől menekülve tömegek özönlenek a volt gyarmatokról az anyaországokba. Sérti a nyugalmat a látványuk, és különösen sérti a nyugalmat annak feladata, hogy vissza kell őket toloncolni.

Segélyekkel nem szüntethető meg a bennszülöttek éhezése. Annyira elszaporodtak, hogy nincs és nem is létezhet olyan gazdasági program, hogy azok a földterületek, amelyek eredetileg eltartották lakosságukat, számukra a jövőben is elegendő élelmiszert termeljenek.

A bennszülöttek egy része a gyarmatosító nemzeteket próbálja meg felelőssé tenni saját nyomoráért, és rázúdulva Európára részesedni akar annak jólétéből. Velük szemben az anyaországoknak meg kell védeniük magukat.

Az a végleges megoldás, amely bevált az észak-amerikai indiánoknak és az ausztráliai őslakosságnak az európaiakat zavaró létezésével szemben, változatlanul alkalmazható lenne, hiszen a katonai erő és a technikai fölény megvan hozzá. Ugyanakkor mára már nem számítana elegáns európai eljárásnak.

Milyen cselekvési tér marad e legcélszerűbb megoldástól való meghátrálás esetére? Mit tehetnek az Európai Unió megalapítói ebben a helyzetben? Mindenképpen meg kell védeni magukat és jólétüket. Ezért, hogy csökkenjen a rájuk háruló önvédelmi feladat, meg kell növelni a bennszülötteknek felkínált támadási felületet. Ki kell terjeszteni a szélsőségesek által gyilkosnak kikiáltott nemzetek körét. További országoknak is csöpögtetni kell a gyarmatosításban gyökerező gazdagságból, hogy ők is a bennszülöttek támadásainak célpontjaivá váljanak. Bővíteni kell az Európai Uniót!

 

2. Gyarmati kiáltvány

Az egykori gyarmati országok döntő többsége ma is gyarmat. Nevezhetik őket gyámsági területnek, társult államnak vagy függetlenséget elnyert országnak, ténylegesen ma is gyarmati helyzetben vannak. Hiába kaptak – hivatalosan – politikai önállóságot, a gazdasági gyarmatosítás továbbra is fennáll. Egyetlen változás történt: az erősebbek most többnyire nem nyílt, véres erőszakkal, hanem "gazdasági törvény"-nek álcázott erőszakkal, gazdasági terror alkalmazásával fosztják ki őket.

Ennél is súlyosabb az évszázados gyarmati lét öröksége. A gyarmatosítók a bennszülötteket legyilkolták, elhurcolták, halálra dolgoztatták. A gyarmati országok értékeit, kincseit, nyersanyagait eltulajdonították. Az őslakosság termelési-megélhetési formáit, kulturális hagyományait, népesedésszabályozási szokásait szétzúzták. Az életben hagyott bennszülötteket nyomorba, éhezésbe taszították.

A gyarmatosítók terrorja egész népeket irtott ki. Ahol ez nem következett be, a bennszülöttek tömegesen maradtak termelési-megélhetési lehetőség nélkül. Tömegesen pusztulnak éhen.

Életünktől fosztanak meg azok, akik megfosztottak megélhetésünktől, megsemmisítették életfeltételeinket, felszámolták önfenntartó képességünket.

A gyarmatosító nemzetek: népeink kirablói és gyilkosai. A gyarmatosítás haszonélvezői – a gyarmatosítók örökösei – rablók és gyilkosok.

A gyilkos nemzetek tagjai gondtalanul élvezik jólétüket. Közben szívesen feledkeznek meg arról, hogy miből ered ez a jólét. Szívesen feledkeznek meg arról, hogy pénzük rabolt pénz, melynek minden darabjához vér tapad. Őket figyelmeztetjük, a gyarmati népekben pedig tudatosítjuk: amit tőlünk elraboltak, az nem az övék. Akik elvették és élvezik javainkat, azok adósaink.

Számíthatnak rá az adós népek és gyilkos nemzetek, hogy nem feledkezünk meg a velünk szembeni kötelezettségeikről. Figyelmeztetésünk – élő lelkiismeretként – a legváratlanabb helyeken és a legkellemetlenebb formákban fog lesújtani rájuk az idők végezetéig.

 

3. Humanista kiáltvány

Tömegesen próbálnak meg ázsiaiak és afrikaiak európai országokban megtelepedni. Egyik részük törvényes úton éri el célját, másik részük illegális bevándorlóként érkezik. Egyik részüket a jobb élet reménye vonzza, másik részük az éhhalált akarja elkerülni szülőföldje elhagyásával.

Amikor az európaiak ázsiai, afrikai, amerikai, ausztráliai területeket foglaltak el, felszámolták az ott élő népek kulturális hagyományait és gazdálkodási-megélhetési formáit. Katonai, gazdasági, kulturális behatolásuk megsemmisítette az őslakosság hagyományos önfenntartó képességét. A hagyományos megélhetési formák és népesedési szokások elenyészése miatt azok a földterületek, amelyek eredetileg eltartották lakosságukat, képtelenek a mai népesség számára elegendő élelmet biztosítani. Európának számolnia kell azzal, hogy az éhhalál elől menekülők tömege növekvő számban fogja ostromolni ezekről a területekről.

Be kell látni, hogy Európa is felelős ezért a helyzetért! Az európai civilizáció terjesztése, a polgári értékrend exportja népek önállóságának megtörése árán következett be. Önállóságuk megtörése az önmaguk iránti felelősség feltételeinek és képességének felszámolásával azonos. Az európai civilizáció diadalmas terjeszkedésének útján életképtelen (életképességétől megfosztott), gyámolításra szoruló népek sora keletkezik. Amikor Európa a gyarmatosítással a bennszülötteket megfosztotta hagyományos megélhetésétől, önfenntartó képességétől, egyúttal – kimondva-kimondatlanul – egyfajta gondnokságot, gyámságot is vállalt fölöttük. Akik életfeltételeket semmisítenek meg, azoknak feladata gondoskodni a pótlásukról. Nyugat-Európa mai lakói örökösei a gyarmatosítás révén szerzett gazdagságnak, ám ettől elválaszthatatlanul örökösei a gondnokolási, gyámsági feladatnak.

E kimondatlan gyámsági kötelezettségből, a történelmi múlttal való szembenézésből is ered a gazdag országoknak az a gyakorlata, hogy időnként segélyeket küldenek némely bennszülötteknek. Önkéntes adakozással, jótékonysággal reagálnak a legkirívóbb szegénységek megtapasztalására. A glóbuszon kialakult helyzet azonban – sajnos – segélyekkel, adományokkal nem változtatható meg lényegesen. Sőt a gyarmati népeknek okozott kár teljes megtérítésével, a történelmi adósság pénzbeni visszatörlesztésével sem lenne orvosolható.

A gyarmatosítás során okozott kárért pénzzel, tőkével nem lehet kárpótolni a gyarmati népeket, hiszen tényleges káruk az életfeltételektől való megfosztás. Európa velük szembeni adóssága nem számszerűsíthető, pénzben, vagyonban nem kifejezhető. Európa csak az eredeti állapot helyreállításával, vagyis a bennszülöttek önfenntartó képességének visszaállításával tudja eredményesen leróni adósságát.

Közismert tény, hogy naponta átlagosan negyvenezer ember pusztul éhen az egykori gyarmatokon. Sokan gondolják úgy, hogy nyomorukért, halálukért a gyarmatosító nemzetek a felelősek. Ezért az Európai Unió országai ki vannak téve terroristatámadásoknak, és fokozódó mértékben válhatnak terrorista-akciók célpontjaivá.

Szembe kell nézni azzal, hogy a – földterület helyi eltartóképességéhez viszonyított – túlnépesedésből fakadó társadalmi feszültségek miatt is nő a mindennapos terrorfenyegetés. Nyomorgó és éhező tömegek létezése, sőt növekvő számú újratermelődése állandó ösztönzést és utánpótlást ad a terrorizmusnak.

A nyomor: burkolt terroristaképző. A milliárdnyi éhező megannyi potenciális terroristajelölt. Tömegeknek a megélhetéstől való megfosztása, illetve megélhetési lehetőség nélkül hagyása tömegeknek terrorista­akciókra való ösztönzésével egyenlő.

Az Európai Unió vagyona az európaiak és a gyarmati népek közös tulajdona. Európa egyetlen történelmi esélye, ha képes ebből a vagyonból az életben maradt bennszülöttek számára jóvátenni, semlegesíteni a gyarmatosítás elnyomorító következményeit.