2002-ben az amerikai törvényhozás új mezőgazdasági törvényt hozott, amely évi 18 milliárd dollárral támogatja az ágazatot. Úgy tûnik azonban, hogy ennek haszonélvezői nem a farmerek lesznek, hanem szinte kizárólag az igen erősen koncentrált, néhány multinacionális cég kezében összpontosuló élelmiszeripar.

A 2002. évi mezőgazdaság-védelmi és vidékfejlesztési törvény májusban történt elfogadásával az Egyesült Államok kormánya elképesztő, évi 18 milliárd dolláros mezőgazdasági támogatás mellett kötelezte el magát az elkövetkező tízéves időszakra. Vessük ezt össze azzal a 6 milliárd dolláros összeggel, amelyet a G8-ak júliusban a NEPAD (New Partnership for African Development, Új Összefogás Afrika Fejlődéséért) számára megszavaztak, vagy akár a szeptember 11-edikét követő New York-i kárenyhítésre és rekonstrukcióra elkülönített 2 milliárd dollárral. Úgy tûnik, az amerikai farmerek élnek, mint Marci Hevesen.

A dolog nem ilyen egyszerû.

Az új mezőgazdasági törvénnyel szemben széleskörû ellenérzések élnek. A fejlődő országok szemében a világpiacra a termelői árak alatt árasztott élelmiszerdömping korszakának előfutára. A Cairns Group, a mezőgazdasági exportőröket, így Ausztráliát, Argentínát, Chilét, Új-Zélandot és más országokat tömörítő koalíció fel van háborodva, hogy az Egyesült Államok, megelőlegezve a WTO szabadpiaci reformjait, ily módon blamálja vezető szerepét. Az EU elkeseredett kirohanást intézett az amerikai törvény ellen, amikor is Javier Solana, az EU külügyminisztere júniusban Madridban kijelentette, hogy az új amerikai mezőgazdasági törvény "mélységesen" megosztotta Európát és az Egyesült Államokat, jobban, mint az acél vámtarifák, a kyotói környezetvédelmi megállapodás vagy a nemzetközi büntetőbíróság ügye. Egyik ország a másik után követelte az Egyesült Államoknak a WTO- törvényszék előtti felelősségre vonását.

Az éles kritikákra a képviselőház mezőgazdasági bizottságának elnöke, Larry Combest a következőképpen válaszolt: "Ez a törvény nem a vidéki Mexikó, sem a vidéki Kanada, s nem is a vidéki Európa, hanem a vidéki Amerika számára született." Tehát feltételezhetjük, hogy az amerikai kis gazdaságok farmerei ujjonganak örömükben.

Csakhogy ez korántsem igaz. Az amerikai kis farmerek, akárcsak európai társaik, erős gazdasági nyomás alatt állnak, s a túlélésre való képességük évről évre drámaian csökken. "A 2002-es mezőgazdasági törvény csapást jelent családi gazdálkodóink számára", mondta Bill Christison, aki Missouri államban gabonatermelő, s egyben a Missouri Vidéki Krízis Központ és Nemzeti Családi Gazdasági Koalíció elnöke. 1967 és 1992 között évente nettó 32 500 gazdálkodó ment tönkre. 1997-ben az USA-nak az egy évtizeddel korábbinál 329 000-rel kevesebb gazdálkodója volt. 1920-ban a fekete farmerek száma 925 000 volt; a század végére 18 000-nél is kevesebben maradtak. 1996-ban, az Amerikai Mezőgazdasági Minisztérium szerint, a fennmaradt gazdaságoknak valamivel több mint a fele, 985 718 volt nyereséges, a többi 926 108 veszteséget mutatott.

Az igazság az, hogy az amerikai mezőgazdaság válságban van – az 1970-es évek óta. A farmerek ráfordításaik emelkedő költségeinek és terményeik csökkenő árának spiráljába szorulva vergődnek. 1987 és 1997 között csak a vetőmagok, mûtrágyák és mezőgazdasági vegyszerek ára 86%-kal emelkedett. Így történhetett, hogy miközben állati és növényi termékeikért a termelők 123 milliárd dollár bevételhez jutottak, 185,1 milliárd dollárt fizettek ki a termelési költségekre.

Feltételezhető tehát, hogy a zuhanó mezőgazdasági bevételek legalább az amerikai fogyasztó számára előnyösek. Sajnos azonban ez sem igaz. 1984 óta az Egyesült Államok Mezőgazdasági Minisztériumának piaci élelmiszerkosara 2,8%-kal nőtt, miközben ugyanezen élelmiszer mezőgazdasági értéke 35,7%-kal csökkent. A valós helyzet érzékeltetéseként a mezőgazdasági törvény végszavazása alatt a farmerek 8 dollár értékû ebédet kínáltak a törvényhozóknak mindössze 37 centért, vagyis terményeik felvásárlási értékéért – a végérték kevesebb mint 5 százalékáért.

Akkor tehát kinek az érdekeit szolgálja a mezőgazdasági törvény? Miként azt egy iowai farmer, egyben az Iowai Polgárok a Közösség Fejlődéséért nevû szervezet tagja, Larry Ginter megfogalmazta: "Ez egy nagyüzemi mezőgazdasági törvény, amely mellbe vágja a családi gazdálkodókat és adózókat, s a konzervgyárosok és gabonakereskedők zsebét tömi meg. Vajon a lobbikon, a politikusokon és a mezőgazdasági nagyvállatokon kívül Amerikában még ki támogatja ezt a törvényt?"

Ez itt a lényeg. Az amerikai mezőgazdaság, akárcsak az iparosodott világ legnagyobb részében, nagymértékben a multinacionális vállalatok kezében koncentrálódik. Az Egyesült Államokban féltucat nagyvállalat (a Cargill, a világ legnagyobb magánvállalata, az Archer Daniels Midland, a Tyson Foods, a ConAgra, illetve a Chiquita International (jelenleg United Brands, azelőtt United Fruit) tökéletesen uralja az "agribusiness" szektort, amely felölel mindent a finanszírozástól a termelésig, előállítástól a szállításig, nagykereskedelemtől a disztribúcióig, a megtermelt élelmiszertől a gépparkokig, mûtrágyákig, vegyszerekig, vetőmagvaktól a tápokig és csomagoló anyagokig.

A mezőgazdasági támogatások legnagyobb része az USA-ban, akárcsak Európában, a legkevésbé rászorultak zsebébe kerül. 1997-ben az eladási forgalom alapján értékelt gazdálkodások 4%-nyi "top-ja" jutott hozzá az 1996. évi "Szövetségi mezőgazdaság-fejlesztési és reform törvény" (FAIR) által biztosított új kifizetések 20%-ához. Egy másik, az Amerikai Környezetvédelmi Munkacsoport által készített tanulmány megállapította, hogy a közvetlen formában történő kifizetések 61%-a a gazdálkodók 10%-ához kerül. Keith Dittrich, az Amerikai Kukorica Termesztők Szövetségének elnöke egyszerûen fogalmaz: "A vidéki Amerika a csőd szélén áll, és ez az új törvény semmit nem tesz a kétségbeejtő tendencia visszafordítása érdekében". 1996 és 1998 között a támogatáshoz jutók felső 1%-a évente átlagosan 83 000 dollárt sepert be; ugyanebben az időben a támogatáshoz jutók fele évi 1200 dollárnál kevesebbet kapott.

Ahhoz, hogy megértsük az új mezőgazdasági törvényt, vissza kell mennünk az előző, 1996. évi nagy reformhoz, az ún. FAIR-hez. Ezt a törvényt annak idején mind demokrata, mind republikánus támogatói "Szabad a farm"-nak becézték – ma az amerikai kis farmerek "Szabad a bukás-nak" nevezik.

A WTO Uruguayi Tanácskozásának részeként elfogadott Mezőgazdasági Egyezmény szellemében az amerikai mezőgazdasági támogatások egész fundamentumát átstrukturálták. Azok, akik azt hangoztatták, hogy a mezőgazdaság különleges bánásmódot kíván, mert nem tud az egyéb termékekhez hasonlóan reagálni a piac jelzéseire, alulmaradtak azokkal szemben, akik úgy gondolták, hogy az államnak a mezőgazdaságból való kivonulása önszabályozó kereslethez és kínálathoz fog vezetni. Az alacsonyabb árak majd az export növekedését okozzák, s a farmerek is kisebb területeken vetnek majd.

Az új törvény tehát véget vetett az 1930-as években gyökerező New Deal-es termelési kontrollnak, s megszüntette a szövetségi ártámogatásokat. Ehelyett fix, de csökkenő mértékû támogatást garantált a termelőknek a 2002 végéig tartó átmeneti időszakra, amikor is érvénybe lépett volna az új piaci filozófia kérlelhetetlen logikája.

1998-ra azonban világossá vált, hogy a dolgok nem a tervezett módon alakulnak. A beígért növekedés sem az export, sem a terményárak tekintetében nem valósult meg. A 2000-t megelőző öt évben a kukorica, búza, szójabab és cirok exportja közel 10%-kal visszaesett. Az adott időszakban az árak szintén lefelé bukfenceztek, a kukoricáé 41%-kal, a búzáé 45%-kal, a ciroké 50%-kal.

A termelők hatalmas kiegészítő támogatásokhoz jutottak egyszeri kifizetés formájában – majd a rendkívüli csomagok révén erre minden évben újra és újra sor került. 1998-ban a farmereknek nyújtott "rendkívüli támogatás" elérte a 15 milliárd dollárt. 1999-ben ez az összeg 23 milliárdra emelkedett. 2000-ben további 15 milliárdot jósoltak.

Kissé bizarr módon, a Mezőgazdasági Egyezmény szellemében ezek a támogatások elfogadhatók, mivel "kapcsolatlanok", vagyis nincsenek közvetlen összefüggésben azzal, hogy a farmerek mit és mennyit termelnek. Ekképpen, érvelnek sokan, a támogatások nem interferálnak az áralakító piaci mechanizmusokkal. De ma, amikor az éves krízistámogatások magas szintjei egy hosszú távú támogatási struktúrában konszolidálódnak, az az elképzelés, mely szerint az amerikai mezőgazdaságba pumpált évi 20 milliárd dollár nincs hatással a piacra vagy az árakra, őszintén szólva nevetséges.

A kistermelők számára a végzetet elsősorban az alacsony nyersanyagárak jelentik, amelyek gyakran jóval a termelés közvetlen költségei alatt vannak, s a nyersanyag-kereskedők éppen ebből húznak hasznot. S minthogy a tulajdonosi koncentráció lényegében kizárja, hogy a gazdálkodók megválogassák, kinek adnak el, nem nehéz megérteni, hogy a mezőgazdaságnak juttatott hatalmas összegeket hogyan nyelik el a kistermelők kizárásával, az egyéb mezőgazdasági szektorok.

A legtöbb fejlett nyugati országban (Nagy-Britannia jelentős kivétel) erős a "földmûvelő közösség" ideájához és a szilárd önbizalom ehhez kapcsolódó földmívesi értékeihez való ideológiai kötődés. Ez egy mindmáig, sokszor az annak aláaknázásáért oly sokat tett nagyobb termelők és szervezeteik által is szorgalmasan táplált szemlélet. A mezőgazdaság ma a sokszor eltérő érdekek széles körét öleli fel: ugyan a termelők állítják elő az élelmiszert, de a profit a mezőgazdasági beruházási, az élelmiszer-feldolgozó, illetve a nagy és kiskereskedelmi ágazatban keletkezik. S még maguk a termelők sem egyformák: a multinacionális marketing láncokkal közvetlen kapcsolatban álló óriási iparosodott gabona és szarvasmarha bárók kevéssé hasonlíthatók a szerény forgalommal és még szerényebb haszonréssel mûködő akár sikeres kistermelőkhöz.

A baloldal mindennek ellenére hosszú-hosszú ideig vakon szemlélte a mezőgazdaságot, különösen Nagy-Britanniában. A győzelem, amelyet a Kukorica Törvények 1846-os hatályon kívül helyezése a "mezőgazdasági érdekek" elleni küzdelemben jelentett, számunkra az "olcsó élelem" politikájává, az elégtelen jövedelmi vagy juttatási szintek szubvencionálásának metódusává vált. Tehát ahelyett, hogy végiggondolnánk, pontosan mit is akarunk termelőinktől, milyen típusú és minőségû élelmet, milyen jellegû vidéket, őket hibáztatjuk a modern mezőgazdaság összes velejáró nyavalyájáért: a szennyezett élelmiszerért, a szennyezett folyókért, az állatokon elkövetett kegyetlenségekért.

Nem túl nehéz azonban körvonalazni, hogy mire lenne szükség. A megfelelő élelem megtermeléséért a termelőknek megfelelő árat kell kapniuk. Ahol lehetséges, több közvetlen kapcsolatot kell kiépíteni a termelők és a fogyasztók között – akár kétoldalú rendszerben, akár helyi vagy igazságos nemzeti, illetve nemzetközi kereskedelmi kapcsolatrendszerek keretei között. Szükséges a kormányzati beavatkozás – hogy garantált legyen az árstabilitás, az élelmiszerek biztonsága, a kölcsönöknek a termelők számára való elérhetősége, hogy ne kényszerüljenek az aratáskor, amikor az árak mélyponton vannak, terményeik azonnali eladására -, valamint az, hogy az új generáció anyagi szempontból is képes legyen a mezőgazdaságba való belépésre.

De mindennek jelentősége eltörpül ahhoz képest, mennyire fontos az amerikai és európai támogatási rendszerek legfőbb haszonélvezőjének, az agribusiness-nek a hatalmával szembeszállni és megtörni azt. Pusztán a piaci mechanizmusok visszaállítása nem jelent megoldást a mezőgazdaságban, miként azt a legújabb amerikai tapasztalatok oly egyértelmûen mutatják. Ez csupán felgyorsítja a máris rémisztően koncentrált szektor további koncentrálódását. Itt az ideje, hogy újragondoljuk mindezt, s szövetségre lépjünk a kistermelők támogatását és védelmét világszerte követelő kistermelői mozgalmakkal és nagyobb szervezeteikkel, mint például a Confederation Paysanne Européenne és a Via Campesina. Hallatni fogják hangjukat a WTO Mezőgazdasági Egyezményéről folyó viták jelenlegi fordulójában. Támogatásra van szükségük azokkal szemben, akik fenntartanák a status quo-t és azokkal szemben, akik "több piacot" és "kevesebb szabályozást" akarnak. Számunkra immár a szabályozás jelenti az egyetlen lehetőséget arra, hogy megzabolázzuk az agribusiness hatalmát és megőrizzünk egy nem ipari, nem taylorizált nézetet az élelmiszer-előállításról – s természeti világunk fenntartásáról.

A 2002-es mezőgazdasági törvény nem szakít ezzel a közelmúlttal, hanem konszolidálja a közvetlen kormányzati beavatkozás mezőgazdaságból való kivonásának trendjét. Miként arra Sonia Murphy rámutat: "Egyszerûen csak kicsit átláthatóbbá teszi az amerikai politikát". Átlátható vagy sem, ez egy rossz politika – amennyiben érdekel minket az élelmiszer minősége, a mezőgazdaság természete, az állattartás minősége, a rovarirtó szerek használata, a mûtrágyák nitráttartalmának a vízutánpótlásba kerülése vagy a mezőgazdaságnak a vidékre gyakorolt általános hatása.

 

(Fordította: Farkas Gabriella)

A globális felmelegedés az emberi, ipari tevékenység egyenes következménye. A tartós hőmérsékletemelkedés energiaszükségletét nem a humán eredetű energia szolgáltatja – ellenben inicializálja és katalizálja. A 2040. esztendőben időjárás-jelentés csak akkor lesz, ha a TV-bemondónak csupán a jupiterlámpáktól lesz melege.

A fenti cím bizonyára szokatlannak tűnik egy társadalomtudományi, politikai, elméleti folyóirat olvasói számára. Az alábbiakban egy olyan, az egész Földgolyóra kiterjedő, ún. globális problémát ismertetünk, amely nem csak a természettudósok, de a társadalomtudományok és a politika művelői számára is érdeklődésre tarthat számot.

Nem túlzás azt állítani, hogy sokan vagyunk, akik szerint az időjárással "valami nincs rendben". A média hírei között egyre gyakrabban bukkannak fel olyan fogalmak, mint például az el Nino jelenség, az elsivatagosodás, az időjárás szélsőségesebbé válása, soha nem tapasztaltan rendszeressé váló árvizek Nyugat-Európában, globális felmelegedés stb. Cikkünkben ez utóbbi témát járjuk körül a szaktudományi szintből engedve, a teljesség igényét mellőzve.

A Föld légköri hőmérsékletének több évszázada tartó, de az utóbbi évtizedekben jelentősen felgyorsult emelkedésének magyarázatára két elmélet verseng a kizárólagosságért. Az – időben is – első elmélet szerint az utolsó jégkorszakot követő időszak, különösen az utóbbi ezer év időjárása nem tipikus, tranzlens állapotban van. Ennek természetes következménye a klíma fokozatos lassú felmelegedése. Ezt a több száz éve tartó megfigyelések is igazolják.

Az Alpok gleccsereiről készült régi festmények és fotográfiák mellé téve az azokról készült mai fényképeket, a tendencia szembetűnő: jól látható a jég visszahúzódása. Az utóbbi évek alatt azonban a folyamat feltűnő mértékben felgyorsult. A szaktudományok kutatásai az emberi tevékenység szerepét mutatták ki.

A másik elmélet erre alapozza megállapításait, miszerint a globális felmelegedés az emberi, ipari tevékenység egyenes következménye. Az igazság ezúttal is "középen" van.

Mindkét elmélet igaz, de tény, hogy a másodiknak említett jelenség nagyságrenddel múlja felül a természetes, ám lassú folyamatot. Felmerül a kérdés: képes-e az emberiség egyáltalán megváltoztatni, különösen nagymértékben a Föld éghajlatát? A témát ökológiai vonatkozásban nem ismerő szakember elénk tárja számításait, melyben kimutatja, hogy a világ teljes energiatermelése is kevés ahhoz, hogy a Föld középhőmérsékletét akár egy tizedfokkal is emelje. Rámutat arra, hogy a Föld minden négyzetmétere nagyjából egy kilowatt hőenergiát kap a Naptól. Ezt az energiamennyiséget az emberiség energiatermelése meg sem tudja közelíteni.

Mindezen számítások helyessége ellenére Földünk középhőmérséklete a század eleje óta mintegy két és fél fokot emelkedett. A hőmérséklet emelkedése és az ipari tevékenység növekedése között tehát (ma ezt már bizonyítani is tudjuk) kétségtelen az összefüggés.

A paradoxon nyomban érthetővé válik, ha tekintetbe vesszük: a tartós hőmérsékletemelkedés energiaszükségletét nem a humán eredetű energia szolgáltatja, ellenben inicializálja és katalizálja. Az energiát a Nap biztosítja.

Engedjék meg, hogy a fentieket egy szemléltető példán mutassam be. Képzeljünk el egy üvegházat, amelynek számos üvegtáblája – szellőzési üzemmódban – nyitva áll. Napsütésben, de téli hidegben nagyfűtőteljesítmény szükséges a kellő hőn tartáshoz. A sok tucat kilowattos fűtés helyett elegendő mindössze "néhány W-os" beavatkozás a nyitott üvegtáblák visszazárása képében, hogy az immáron zárt légterű üvegházban a Nap – nagyságrenddel nagyobb energiájával – kellemes meleget biztosítson, a fűtést akár ki is kapcsolhatjuk.

A hasonlat megválasztása nem véletlen. A Föld légkörének felmelegedéséért az ún. üvegház hatás felelős. A hatás mechanizmusa sok vonatkozásban – sokkal többen, mint gondolnánk – hasonló az üvegház működéséhez.

Akik télen napsütéses időben jártak fűtés nélküli üvegházban, rendszerint meglepődtek az ott uralkodó nem várt magas hőmérséklettől. Ennek oka az egyirányú hőtranszport. Az üveg átengedi a Nap sugárzásának számos nagyenergiájú összetevőjét, amelyek a talajban elnyelődve hővé alakulnak. Az üveg – fizikai tulajdonsága következtében – a hősugarakat viszont nem engedi át ilyen mértékben. A hő nagy része "csapdába kerülve" és halmozódva melegíti fel oly nagy mértékben a belső légteret. A hőmérséklet természetesen nem nő a végtelenségig: a külső és belső hőmérséklet alkotta hőfeszültség növekedése, a szilárd határoló elemeken vezetéssel átszivárgó hőmennyiség következtében beáll a hőegyensúly.

A folyamat bolygóméretű kialakulásának vagyunk tanúi. Az üvegfelületnek a légkör felel meg, a szelektív szűrőhatást a légkör széndioxid tartalma biztosítja. A széndioxid (továbbiakban CO2) koncentráció növekedése természetesen az üvegház hatás erősödését, azaz a fokozottabb felmelegedést eredményezi.

Bolygónk őslégköre kezdetben nagymennyiségű vízgőzt és CO2-t tartalmazott. Az ennek következtében kialakuló magas hőmérséklete a magasabbrendű életformációk kialakulásának nem kedvezett. A kevésbé forró helyeken létrejövő kékmoszattelepek a CO2 gázt – a mai növényekkel azonos módon – testük felépítésére használva, évmilliók alatt jelentős mennyiséget kötöttek le. Az üvegházhatás csökkenése következtében alacsonyabb hőmérsékleten beálló hőegyensúly lehetővé tette a magasabbrendű fajok kialakulását. A légköri CO2 második nagymértékű csökkenése a karbon kréta kori, nagykiterjedésű erdőségek óriási CO2 felvételének következménye.

A hőmérséklet újabb csökkenése – kisebb párolgás eredményeként – a légkör vízgőztartalmát is kisebb koncentrációra szorította le. Ezzel a légkör átlátszóvá vált és kialakult a légkör mai "arculata". Századunk elején a légkör CO2-tartalma 293 ppm volt. Napjainkban ez az érték 27%-kal nagyobb az előzőnél: 373 ppm. (1 ppm megfelel a teljes térfogat egymilliomod részének. Így 1 térfogatszázalék megfelel 10 000 ppm-nek).

A széndioxid-koncentráció változása évente 1.5 ppm és növekvő tendenciát mutat. A világ tüzelőanyag-felhasználása következtében évente kb. 20 milliárd tonna CO2 jut a légkörbe. A növényvilág ennek a mennyiségnek ma már csak valamivel kevesebb mint a felét tudja lekötni. A lekötött mennyiség részaránya egyre csökken. Ezért nem csak a növekvő CO2-emisszió a felelős, hanem az aktív növénytakaró módszeres irtása is. Gondoljunk csak a trópusi esőerdők felégetésére (termőföld nyerése céljából).

A vizsgált paraméter növekedésének jellege exponenciális. Az ember – evolúció által kialakult – érzékelési képessége alapvetően a lineáris változások megértésére alakult ki. Jelentősen leegyszerűsítve úgy is mondhatjuk: a mindig ugyanannyival és nem a mindig ugyanannyiszoros változás megértésére kondicionált.

Az exponenciális változási tendencia helytelen értelmezés csapdájának szemléltetésére lássuk az alábbi példát: adott egy tó, a vízfelszínen egy lótusz virágzik. E lótusz olyan fajta, melynek példányai – osztódással – naponta egy új példányt hoznak létre. A tó felülete akkora, hogy a jelenlegi egy szál virág harminc nap után már az egész vízfelületet elborítja. Tudjuk, hogy a lótusz levele eltakarja a víz alatti élővilág elől a napfényt és akadályozza a légcserét. Szándékunk az, hogy ezt megakadályozzuk olymódon, hogy a növény ritkítását akkor kezdjük el, amikor az a tó felületének csak a felét foglalja el. Kérdésünk: hányadik napon kell a fenti feltételek esetén a munkálatokat megkezdeni. A helyes válasz megdöbbentő: a huszonkilencedik napon. Vegyük észre, hogy már csak mindössze egy nap áll – a harmincból – rendelkezésünkre. Más megfogalmazásban: a harminc napból huszonnyolcban nem tettünk semmit, mert a helyzet "nem volt súlyos". Nem volt súlyos?

Az első világméretű környezetvédelmi tanácskozáson (Riói konferencia) a fejlődő országok 75 milliárd dollár segélyt kértek a leggazdagabb vezető államoktól. A kért összeg nagysága nem éri el az USA éves katonai kiadásainak egynegyedét sem. A fejlődő országok nem képesek saját iparukat környezetkímélő technológia alkalmazásával fejleszteni. Számukra a hátrány csökkentése, az új beruházások is elviselhetetlen terhet jelentenek. A segély folyósítása egy világméretekben jelentkező új környezetszennyezést előzne meg. Ez a segélyt folyósító országok kilátásait is javítaná. Az iparilag fejlett országok válasza egyértelmű nem volt. A kérést azzal az indokkal utasították el: a probléma még nem olyan súlyos. Emlékszünk még a lótusz hasonlatra? És még nem is említettük a probléma legsúlyosabb összetevőjét! A CO2-emisszió felére csökkentése hosszú távon megoldaná gondjainkat, mert – amint azt korábban láttuk – a természeti környezet képes lekötni. Az intézkedést elodázva már nagyobb mértékű csökkentés szükséges. Azt gondolhatnánk, a környezetszennyezés akár még tovább is folytatható, legfeljebb teljesen visszafogjuk a tüzelőanyag felhasználást akár alternatív energiaforrás felhasználásával. Ez az út nem biztos, hogy járható! A hőmérséklet egyre gyorsabb növekedése esetében járulékos CO2-felszabadulás indul be, amelynek mértéke felülmúlhatja az emberi tevékenység következtében előállt emissziót. Az óceánok vizében oldott, valamint a karbonátkőzetekben megkötött széndioxidról van szó. Ezek megkötőképessége erősen hőmérsékletfüggő. A hőmérséklet növekedésével egyre gyorsabbá válik a CO2 felszabadulása, ami az így erősebbé váló üvegház hatás következtében még gyorsabb hőmérséklet növekedést generál, aminek következménye a még gyorsabb CO2-felszabadulás, aminek következtében… és így tovább. A folyamat eredménye az, hogy az atmoszféra hőfoka láncreakciószerűen "megszalad". A pozitív visszacsatolású folyamat végén a hőmérséklet eléri a napsugárzásból levezetett energiamérleg szerinti 200 Co-ot. Ezen a hőfokon bolygónkon többé nem lesz folyékony halmazállapotú víz. Ez a földi élet végét, vagy legyünk optimisták – újrakezdését – jelentené.

A vázolt hőmérsékleti viszonyok mellett a napsütés is elavult fogalommá válna. Az óceánok teljes vízkészlete a légkörbe kerülve azt teljesen átlátszatlanná tenné. A földi viszonyok lényegében a Vénusz bolygónak felelnének meg. A sűrű és összefüggő felhőtakarójú Vénusz felszíni hőmérséklete 650 Co. Átlátszó légkör esetén ez mindössze 40-60 Co lenne. Az átlátszó, vagyis kis vízgőz és CO2 tartalmú atmoszféra lehetővé teszi a hőfelesleg világűrbe történő visszasugárzását alkalmasint az éjszakai félgömbön. Érdekességként megemlítjük, hogy az emberiség távolabbi tervei között szerepel a Vénusz bolygó lakhatóvá – vagy talán inkább csak kutathatóvá – tétele szuperellenálló kékmoszatok betelepítésével.

A kis kozmikus kitérő után nézzük meg, hogy a "lótusz növekedése" hányadik napon tart?

A karbonátkőzetek CO3-CO2 hőegyensúlyi görbéjéből kiszámítható, hogy a földi légkör – az 1900. évhez viszonyítva – kb. 5 Co-ot melegedhet a "megszaladás" veszélye nélkül. Az említett intervallum körülbelül felét már kimerítettük. Ha a folyamat ellen nem teszünk semmit, úgy 2040 után már nem is tehetünk semmit. Ha a kritikus szintet nem érjük el, a folyamat megfordítható. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy addig nem romolhat a helyzet egyéb vonatkozásban.

A Föld középhőmérsékletének mindössze egy fokkal való jövőbeni emelkedése a trópusi területeken mintegy százmillió ember halálát jelentené (ne felejtsük el: közép- és nem maximális hőmérsékletről van szó!). Így addig is folytatódik a sivatagi zóna terjedése, a szél sebességének – megnövekedett hőmérsékletkülönbség hatására bekövetkezett növekedése stb.

Ma már hazánk is "büszkélkedhet" olyan területtel, amely több mint egy évtizede nem kap csapadékot és megszűnt mindennemű életjelenség. Ezt szaknyelven elsivatagosodásnak nevezik.

Mi tehát a teendő? A szükséges intézkedéseket nem kell "feltalálni", azok ismertek. A végrehajtást egyelőre politikai és profitérdekeltségi szempontok gátolják. Globális probléma csak globális összefogással küzdhető le. A nehézségeket jól szemlélteti az alábbi néhány – csak címszavakban – kiragadott minimális feltétel.

• Új világrend kialakítása (az Észak-Dél viszony gyökeres átalakítása).
• A profitcentrikus gondolkodásmód korlátok közé szorítása.
• Az emisszió csökkentése (alternatív energiaforrások, közlekedés jobb szervezése).
• Helyes szemléletmód oktatása, elterjesztése stb.

De mindezek már külön cikket igényelnének.

Végezetül próbáljuk meg a címben feltett kérdésre megadni a választ. A 2040. esztendőben időjárás minden bizonnyal lesz. Időjárásjelentés azonban csak abban az esetben, ha a TV bemondónak kizárólag a jupiterlámpáktól lesz melege.

Sokan sokféle bűnbakot találtak már az elmúlt évtizedek egyik legsúlyosabb környezeti katasztrófájára. A Prestige olajszállító tanker "balesete" azonban nem véletlen volt, hanem a szabályozatlan – laissez-faire – gazdasági globalizáció rendszeréből fakadó, szükségszerű következmény, ami bármikor megismétlődhet.

A "laissez-faire"-baleset

 

A zöldeket gyakran vádolják azzal, hogy indokolatlanul pesszimisták a környezeti katasztrófákkal kapcsolatban. Példának okáért, éppen ma kaptam egy barátságtalan emailt egy választótól, melyben azt állítja, hogy a globális felmelegedés a zöldek konspirációja. A Spanyolország partjainál történt katasztrófa azonban valóságosabb már nem is lehetne.

Hektárnyi újságoldalon foglalkoztak már a Prestige kettétörése és elsüllyedése által okozott humán és környezeti borzalmakkal. Zöldpárti képviselőként engem inkább a katasztrófát súlyosbító politikai és gazdasági megelőző borzalmak foglalkoztatnak. Csakis úgy lehet reményünk egy újabb katasztrófa megelőzésére, ha ezekre a gyökér-okokra koncentrálunk.

A Prestige-katasztrófa egyetlen igazán fontos tényezője a globalizáció politikai gazdaságtana. Ki vagy mi mást okolhatnánk? A fülöp-szigeteki legénységet? Görög kapitányukat? A spanyol mentő hatóságokat? A londoni, moszkvai vagy svájci mellékutcák irodáiban dolgozó középkádereket? Nyilvánvaló, hogy a nemzetközi jogászoknak, akik most összedugják a fejüket, sok munkájukba kerül majd, amíg megtalálják a bűnbakot. De azzal, hogy a láncolat egyetlen szemére összpontosítunk, nem fordíthatjuk vissza az idő kerekét.

Sem a jogászok, sem a moralisták nem fognak örülni az igazságnak. A fenti résztvevők közül mindannyian szerepet játszottak a katasztrófában, de valójában mindannyian hibásak vagyunk abban, hogy hagyjuk, hogy (többnyire választott) politikusaink az üzleti világ és a pénzügyi piacok rövidtávú prioritásait mindannyiunk hosszútávú gazdasági, társadalmi és környezeti szükségletei elé helyezzék. Ennek a tendenciának az elmúlt körülbelül egy évtizedben tapasztalt globalizálódása az, amit én felelősnek tartok a Prestige sorsáért.

Kormányaink a felelősek azért, hogy konzisztensen kiszolgálják a határokon átívelő üzleti életben egyre inkább laissez-faire szemléletű megközelítést sürgető vállalati kívánalmakat, és kibúvókat alkotnak, illetve konzerválnak, amelyek oly sok iparág oly sok kulcsszereplője számára teszik lehetővé, hogy kibújjanak a vizsgálatok és szabályozások alól.

Vajon még hány Prestige hajózik a nyílt tengereken az FOC (Flags of Convenience) zászlai alatt nemzetközi legénységével, kétes terhet szállítva egyik adóparadicsomból a másikba?

A környezetvédő szervezetek gyorsan feltérképezték, hogy – a Friends of the Earth nevű szervezet szavaival – a Prestige-sztori miképpen "tükrözi a vállalati globalizáció horrorisztikus működésének legrosszabb sajátságait".

A Prestige-katasztrófában érintett nemzetek névsora Ki kicsoda?-ként mutatja be a gazdasági globalizáció legnagyobb haszonélvezőit és áldozatait. A hajó legénysége fülöp-szigeteki, a kapitány görög volt, a hajó egy görög hajózási kartell által kezelt libériai cég tulajdonában volt, s egy brit bróker jegyeztette be a Bahamákon. Az olaj, amelyet Litvániából szállítottak Szingapúrba, egy svájci központú, orosz anyavállalat tulajdonában lévő, Gibraltárban működő cég tulajdona volt.

2002 februárjában az Európai Bizottság olyan új, szigorúbb irányelveket javasolt az olajszállító hajók minimális standardjainak tekintetében, amelyek távol tartották volna a Prestige-t a galíciai partoktól. A közvetlenül megválasztott Európa Parlament támogatta a javaslatokat. A szimpla hajótestű járműveket 2005-ig vagy 23. szolgálati évük letelte előtt (a korábban elérkező időponthoz igazodva) meg kellett volna erősíteni egy újabb hajótesttel, ellenkező esetben kitiltották volna őket az EU-s vizekről. Minthogy az egytestű Prestige a katasztrófa idején már 26 éve szolgált, a tiltás hatálya alá esett volna.

A hajózási és pénzügyi piac intenzív lobbizásának hatására azonban az EU-kormányok felvizezték a javaslatokat, s a nem biztonságos egytestű tankerek használhatósági idejét kiterjesztették 28 évre. A Prestige így folytathatta működését.

Nagyon szép most a spanyol és egyéb kormányoktól, hogy sürgetik ezen hajók azonnali kitiltását, de erre nem egészen egy évvel ezelőtt már lehetőséget kaptak, akkor azonban nem éltek vele. Azért nem, mert hajlandóak voltak arra, hogy a hosszútávú fenntarthatósággal szemben a rövidtávú profitot részesítsék előnyben. Ez még tisztán financiális mércével mérve is bolondság. Még senki nem tudja, hogy mi lesz a katasztrófa végső költsége, de abban biztosak lehetünk, hogy a kompenzáció elégtelen lesz, s hogy azt elsősorban az európai adófizetők, nem pedig a kormányzati partnereik által patronált, és a rövidtávú szemléletből hasznot húzó iparágak fogják megfizetni. Ne feledjük, ez maga a működő gazdasági globalizáció.

A szabályozásnak mindenek felett a hasonló katasztrófák megelőzését kell szolgálnia. Az egytestű hajók és az egyéb szállítási szektorokban jelen lévő megfelelőik kitiltása alapvetően fontos. Az Európai Unió Miniszteri Tanácsa kihagyott egy ilyen lehetőséget. Több időt nem szabad elvesztegetni.

Ha van valami pozitívuma ennek a katasztrófának, az csakis az agyafúrt iparági praktikák kivédését szolgáló szabályozás megalkotására irányuló felbuzdulás lehet. Ahhoz, hogy ez realizálódhasson, az európai kormányoknak meg kell érteniük, hogy senkinek nem érdeke a rövidtávú profitszerzést támogatni a hosszútávú stabilitással és fenntarthatósággal szemben. De még ez is csak a kiindulópont lehet.

A vállalati kultúra és az adóparadicsomok, illetve a Flags of Convenience homályos hálózatainak radikális felülvizsgálatára van szükség. A gazdasági globalizáció nem "elkerülhetetlen" s nem "tény", hanem egy katasztrófa. A következményei ma Galícia partjait mossák. Hol tűnnek föl legközelebb?

 

Caroline Lucas

 

***

 

Több mint presztízsveszteség

 

A hajózás főszereplő a hírekben, és Európa szeme a lepusztult galíciai partokat figyeli. De mennyi ideig, s vajon lesz-e hasonló érdeklődés a nem olajszállító hajókon véget érő sok-sok élet iránt?

Felejtsük el a dupla és szimpla testű hajókat, felejtsük el még a bajba jutott hajóknak nyújtott menedék kérdését is. A Prestige csak a legutóbbi példája egy sokkal nagyobb problémának. Az elavult, sokszorosan szervizelt Prestige-nek az év ezen időszakában soha nem lett volna szabad ott lennie, ahol volt. Ami mégis oda helyezte, az egy rendszer, amely többre tartja a költségleszorítást és a kereskedelmi titoktartást a számadási kötelezettségnél.

A hajózás volt az első globalizálódott iparág – egy olyan iparág, amelyre az élet szinte minden kényelmi és szükségleti szempontjából szükségünk van. De ezt az iparágat a titkolózás és csalárdság kultúrája jellemzi. Mivel versenyelőnyt biztosít a semmivel sem törődő cégeknek, bünteti a legénység és a környezet védelmével törődő hajótulajdonosokat. A hajózás titokkultúrája azt jelenti, hogy amikor egy rendkívül veszélyes hajó elsüllyed, a tulajdonosok a cégtábla mögé bújhatnak, amely minden hajót külön vállalattá tesz, olyan vállalattá, melynél aztán a tulajdonosok csődöt jelenthetnek (természetesen a biztosítói kifizetések bezsebelése után), sokszor eleve lehetetlenné téve a legénység és családjaik kompenzációs igényeinek kielégítését. A tulajdonosok aztán folytathatják az üzletet többi hajójukkal.

Közvetlen kapcsolat van a hajótörések és a hajókon lengedező zászlók között. A FOC-országok különösen rosszul teljesítenek. Ezek a nemzetek külföldi működtetőknek adják el az ország nevének használati jogát. A hajók a FOC-országok szuverén területévé válnak, melyek jogilag felelősek a tengerjárók és azok legénységének biztonságáért. De azok a nemzetek, amelyek átvállalják ezt a felelősséget, súlyosan veszélyeztetik a többi ország üzleti érdekeit.

Tavaly 155 hajó tűnt el. Hivatalosan 306 haláleset történt, de nehéz megmondani, hogy valójában hány tengerész halt meg, mivel a tengereken történt legtöbb balesetet valószínűleg nem jelentik. 1997-ben a Cardiff Egyetemen működő Tengerészek Nemzetközi Kutatóközpontja (Seafarers' International Research Centre) évente 1393 és 2354 közöttire becsülte a tengereken történt halálesetek számát.

A dolog iróniája, hogy a fenti visszaélések megelőzését szolgáló mechanizmusok már léteznek. A baj forrása nem a szabályozás hiányában, hanem a végrehajtás hiányában keresendő.

Az elmúlt évben a Nemzetközi Szállítmányozási Dolgozók Szövetsége (International Transport Workers Federation, ITF¹), a Greenpeace és a WWF petícióban fordult Kofi Annanhoz, közbenjárását kérve annak érdekében, hogy az ENSZ Nemzetközi Tengeri Szervezetének (International Maritime Organization) mind a 160 tagországa tartsa be ezeket a szabályokat.

Az ITF így nyilatkozott: "Összehangolt fellépést sürgetünk a színvonaltalan hajózás és praktikák kiküszöbölése érdekében, fellépést, mely megköveteli a hajózási iparág átláthatóvá és elszámoltathatóvá válását, a szabályozások megfelelőbbé tételét és mindenekelőtt betartatását, valamint azt, hogy a különösen könnyen sebezhető tengeri és partközeli területek védelme figyelmet kapjon."

A helyzetbemérés talált. A Prestige okozta környezeti katasztrófa visszhangja azoknak az emberi tragédiáknak, amelyek újra és újra megtörténnek, amikor egy-egy kiszolgált, rozsdaette teknő kettétörik, megtelik fagyos vízzel és elsüllyed. Másrészt tökéletesen elkerülhető lett volna. Ha majd létrehozunk egy olyan kultúrát, amely a tengerészek életét is oly nagyra értékeli, mint a tengeri madarak foto- és telegénebb szenvedését, akkor talán a környezeti károk és a megelőzhető halálesetek mostani diadalmenete is véget ér.

 

David Cockroft

 

A cikkek forrása a londoni Red Pepper.

(Fordította: Farkas Gabriella)

 

Jegyzet

1 Az ITF egy globális szakszervezeti szövetség, amely 137 ország 604 szakszervezetének 656 750 tengerészét képviseli.

Lapzártánk után tartott előadást Newcastle város egyetemén az angol környezetvédelmi államtitkár. Ebben határozottan állást foglalt abban a kérdésben, hogy igenis létezik globális felmelegedés, annak ellenére, hogy sokan igyekeznek kétségbe vonni e folyamat súlyosságát. Az ökológiai egyensúly és az államszocializmus története – e két fő téma köré csoportosul e számunk cikkeinek nagy része – hasonlít abban, hogy a tőke oldalán álló ideológusok (kutatók, sajtómunkások stb.) nagyüzemben folytatják a velük kapcsolatos ködösítést. A történelemhamisítással korábbi számainkban már foglalkoztunk; ezúttal kifejezetten a fasizmus és a szocializmus összemosásának kísérleteit vesszük szemügyre. Az emberiség és a természet viszonyát elemző írások, különböző témákat vizsgálva, azt mutatják meg, hogy sokkal több múlik a politikai döntéseken és a folyamatok társadalmi szabályozásán, mint azt az emberek általában gondolják. E két fő téma mellett foglalkozunk azzal is, hogyan alakult át a munka világa Magyarországon a rendszerváltás időszakában.

Tartalomjegyzék

1. Bartha Eszter : A sztálinizmus a régi és új historiográfiában: a jelenség meghatározásának elméleti és módszertani problémái
2. Kovács-Eichner György : Az egységesítő gondolkodásmód – a múlt misztifikálásától a jelen apológiájáig
3. Eric J. Hobsbawm : A szélsőségek korának embere (interjú)
4. Seumas Milne : Harc a történelemért – Martin Amis: Koba, a rettenetes című könyvéről
5. Konok Péter : A huszadik század – máshonnan nézve Oxford világtörténet a huszadik században című kötetről
6. Krausz Tamás : Lukács György oroszországi sorsa – Alekszandr Sztikalin: Lukács György – a gondolkodó és a politikus című könyvéről
7. Krausz Tamás : A fősodorban… Hankiss Elemér: Idegen világban? és Lengyel László: A távol közelében című kötetéről
8. Tamás Gáspár Miklós : Illegális röpirat, 1982. február
9. Balázs Gábor : Az önigazgató szocializmus és a francia új baloldal
10. Karácsony Mihály : Aktuális-e a szövetkezés gondolata?
11. Lux Judit : Az Országos Érdekegyeztető Tanácstól az Országos Érdekegyeztető Tanácsig
12. John Sulston : Az emberi genom megmentése a spekulációtól. Egy tudományos és politikai kaland története
13. Richard Kuper : Az amerikai mezőgazdasági törvény. Alternatívák a mezőgazdaságban
14. Porkoláb László : Lesz-e időjárásjelentés a 2040. esztendőben?
15. David Cockroft, Caroline Lucas : A hajókatasztrófák politikai gazdaságtana
16. Fekete György : Az emlékezés visszaigénylése

Szociomentális töprengések egy németországi történeti kiállítás kapcsán.

Tanulságos képet fest Hannes Heer és munkatársai – viszontagságoktól, rosszindulatú félremagyarázásoktól sem mentes – úttörő jelentőségű kiállításrendező vállalkozásáról, a Wermacht 1941 és 1945 közötti bűntetteinek bemutatásáról Samson Madievski németországi történész az Eszmélet 55. számában. Valódi mentálhigiénés missziót teljesítenek ők, hiszen a nemzeti önazonosság dimenziójában az egyéni lelkiismeret és a közös(ségi) felelősség kérdéseivel szembesítik honfitársaikat (és nyilván saját magukat). Nagyon okosan lényegében a látogatókra bízzák annak eldöntését, hogy számon kérhetők-e (s ha igen, mennyiben) a III. Birodalom hadseregének katonáin a náci háborús bűncselekmények. Az óvatosság indokolt, a javasolt-sugallt megközelítés pedig árnyalt, hiszen a "tiszta Wermacht" legendája mögött ott húzódik a – diktatórikus módon – visszaállított általános hadkötelezettség Németországa, amelyben természetszerűen nem tudakolták meg az akkori felnőtt korú, alkalmasnak ítélt férfiaktól (mint ahogy a többi sorozó államban sem), óhajtanak-e mundért ölteni. A válaszadás nem könnyű, de a mai német valóságban fontosnak számít, hogy ki-ki önmaga kínlódja ki az általa elhordozható feleletet. Ugyanis, legalábbis az uralkodó vélekedés szerint, az ekként megszerezhető sok-sok individuális hitelesség egy olyan társadalmi mentális fedezetben összegződik, amely talán némi garanciát nyújt a totalitarizmus, az önkény esetleges jövőbeli felülkerekedésével szemben. Mindezek miatt vállalták a szervezők a vesszőfutást, aztán az átmeneti visszavonulást (a kiállítás ideiglenes szüneteltetését és átszerkesztését) meg az újraindítást, elviselve az azóta sem mindig "építő" kritikát. Szerencsére azonban a bejegyzett látogatói visszhangok túlnyomó többsége támogató-helyeslő, számuk felülmúlja az utcákon randalírozva tiltakozókét. Levonható a következtetés: e tudatgondozói tett Németországban mindenképpen hasznosnak és eredményesnek bizonyult. És ez az a pont, ahol bennünk, magukat magyarnak (és magyarnak is) tartó emberekben felmerül a gondolat (főleg az első magyar irodalmi Nobel-díjat fogadó honi hadonászás láttán): nálunk, a mi hazánkban, mi a helyzet az ugyanezen, illetve hasonló problémák terén?

A választ a csatlakozó érzések rejtik magukban. Legtöbb polgártársunk, ha eszébe jut (pláne, ha eszébe juttatják!), hogy vajon miként élték meg szülei-nagyszülei (és az őket körbeölelő rokonok) a Nagy Történelmet, hogy ki mit csinált egy-egy éles kanyar (szebben mondva: sorsforduló, rendszerváltás stb.) idején, hát igencsak zavarba jön. És úgyszintén, ha a saját életútját futja újra képzeletben ebből a szempontból. Az első komoly zökkenő a nemtudás. Mert a leggyakrabban arra jövünk rá, hogy fogalmunk sincs, mit tett a nagyapa, nagymama, mit "léptek" a szülők ekkor vagy akkor, s miként teltek hétköznapjaik. Nem keveseket egyszerűen zavarba hoz a nagyszüleik foglalkozására történő rákérdezés! De az is kényelmetlenséget jelent, ha tudunk valamiről. Ugyanis az éppen regnált hatalomtól/kurzustól függően, hol az I. világháborús tűzkeresztes ősünktől feszengünk, hol a valamikori Tanácsköztársaságot védő vöröskatona nagyapát tüsténkedjük eldugni. Nem beszélve arról, amikor az derül ki, hogy mindkettő a mi nagypapink (dédpapink stb.). Ki, mi volt a Horthy-rendszerben? – ez a következő akadálypálya az emlékezésben. Ezután pedig jönnek sorra a legkeményebb lenyomatai a már egyre gyászosabb Történelmi Időknek. Az átéléshez, a "szemléltetéshez" elegendő néhány jól irányzott kérdés: Hogyan értékelték az akkor felnőtt korú őseink a zsidótörvényeket? Mit gondoltak elődeink Hitlerről? Irigykedtek-e a zsidókra (ha nem voltak azok)? Amennyiben zsidónak minősültek, miként vélekedtek a gojokról? Beengedték-e tudatukba, figyelmükbe a városok-falvak szegényeit? Volt-e fogalmuk a proletárlétről? Ki hogyan létezett a fronton, a munkaszolgálatban, a gyűjtőtáborban, avagy deportáltként, illetve keretlegényként? Vagy (többféle sorsba helyezve magunkat): "Miért ne sajogna, hogy apámat elkergették szülőföldjéről, s ennélfogva unokatestvéreimtől az államhatár választ el? – holott arrafelé szintén magyarul szólnak! Emberek azok egyáltalán, akik röhögve álltak sorfalat, amikor a gettóba hajtottak bennünket? – pedig némelyik, ez meg az a ‘néni' és ‘bácsi', születésem óta ismerte családunkat, s korábban szeretetet, tiszteletet, megbecsülést mutatott irántunk! Milyen alapon sirassam Pozsonyt, Kassát, Kolozsvárt? – amikor a lembergi hős nagyapámat, akit a vasgárdisták se voltak képesek eltántorítani magyarságától, a Szentkorona jegyében lökték az auschwitzi marhavagonba! Hogy hagyhatták a nagymamámék, hogy mint a birkákat a mészárszékre, úgy tereljék őket a gázba? Szégyellem, hogy ilyen gyáva őseim voltak, hogy ennyire gyáva családba születtem! Hogy tudott apám vakon hinni Rákosiban és társaiban? Nem undorodtak a szüleim 1956 után engedelmeskedni Kádár hatalmának? Szégyellnem kell-e, hogy jót is láttam/látok a szocializmusban? Miért baj, hogy magyar vagyok? Jaj, mit tegyek, ha mások is megtudják, hogy egyik-másik elődöm nácibarát/nyilas/ávós/pufajkás/háromperhármas volt? Mi lesz, ha barátaim előtt kiderül, hogy a családunk felmenői között zsidó található? Hogy hallgassam el, hogy a kedvesem/feleségem, barátom/férjem, bár nem látszik rajta, cigány/magyar/paraszt/proli? Sorjáznának ám a kérdések, pedig még csak fel se térképeztük rendesen a közeltörténelmet, a maga lelket szaggató, gerincet próbáló szubjektív dilemmáival. Megkockáztatom (egyetértve Buda Bélával, Hankiss Elemérrel, Popper Péterrel, Veér Andrással stb., akik korábban már felvetették): országunkban a történelem egyéni megtapasztalását kísérő érzések zöme valószínűsíthetően negatív, s azok gyakorta elbizonytalanító gondolatokkal társulnak. Ezek az érzések és gondolatok ahelyett, hogy büszkeséggel, örömmel töltenének el, zavart, kételyt keltenek, titkolni késztetnek. Nem gazdagítanak, nem feltöltenek, hanem pusztítanak, kisebbítenek. Nem kisimítják a lelket, hanem őrlik. Folyamatosan, eltagadottan, sokszor a tudat leghátsó sarkába űzve, de őrlik. Feldarálják a személyiséget – ha megengedjük. Ha nem vesszük fel a kesztyűt addigi önmagunkkal szemben (vö. – témánk legaktuálisabb irodalmát véve – Kertész Imre munkái).

Meggyőződésem, olyannyira közös ügyünk ez és olyannyira ágas-bogas ez az egész hóbelevanc, továbbá olyannyira aktuális, vagyis olyannyira cselekvésigényes, hogy érdemes tételszerű koncepció megfogalmazásába vágni. Az alábbiakban tehát tisztelettel közreadom a fenti dolgokkal kapcsolatos álmomat, egyfajta munkamemorandum formájában.

*** 

 

 

"Az atyák ettek egrest, és a fiak foga vásott meg bele?"
(Ezékiel 18, 2.)

"Az emlékezet visszaigénylése – felelősséggel és gyásszal"
című nemzetbékülési program

(tematika és metodika)

 

Néhány esztendősre tervezett, civil, ám az állam, a parlamenti pártok és a bejegyzett egyházak által támogatott nekibuzdulásról van szó (az állampolgári nemzetkép szociomentális javításáért), kiemelt figyelemmel kinek-kinek elődei közül a holokauszt mártírjaira, valamint e borzalom hóhérjaira, továbbá "csendestársaira" és eltűrőire, de nem megfeledkezve egyetlen magyar család egyetlen XX. századi tragikus veszteségéről – így a doni katasztrófa és az ÁVO-önkény halottairól – sem; s mivel még az elgonoszult emberős is veszteség, e program mindenkit vár…

1. Magyarország egyik legidegesítőbb megoldatlansága a legutóbbi száz év meghatározó eseményeinek, folyamatainak és időszakainak – különösen a holokausztnak – értékzavaros, sőt adott esetben-tárgyban civilizációt roncsoló értelmezése az egyénenként birtokolt nemzeti emlékezetben, meg az ezeket érintő részleges vagy szinte teljes nemzeti emlékezetvesztés, illetve emlékezéshiány (és nemritkán tagadás, emlékezettörlés).

2. A történelem, a társadalmi környezet, a hatalmi-életmódbeli-létfenntartási-kulturális viszonyok megéléséből fakadó alapérzések nagyrészt rosszak, s – főleg a zsidó-nemzsidó/"idegenlelkű"-magyar (és még cigány-nem-cigány, pesti-vidéki, városi-falusi, úr-szegény, burzsuj-proli, urbánus-népi, hazaffyas-cucilista, nemzeti-komcsi stb.) keresztmetszetben – polarizálódtak, majd beállítódássá-előítéletté merevedtek aszerint, hogy az ősök áldozatok vagy tettesek voltak (pontosabban, amelyiknek minősültek-minősülnek).

3. E rossz alapérzések rögzülése torz, alkalmatlan személyiségműködéseket és csoportmagatartásokat állandósít, elrekesztve ekként – a negatív-destruktív hárítások felülkerekedésével – a múlt és jelen tényleges valóságának megismerését.

4. A torz személyiségműködések és a kényszerközösségi elvárások hozzájárulnak a testi-lelki megbetegedésekhez és az emberek közötti mindennapi konfliktusok keletkezéséhez-kiéleződéséhez (a szükségtelen indulatok és hamis általánosítások bármikori eluralkodása révén), végkövetkezményként pedig rombolják a nemzeten belüli szolidaritást és ezzel magát a nemzetet.

5. Kivezető út: az emlékezés pszichikai képességének visszaszerzése érzéskulturális (ön)beavatkozással; konkrét megoldási mód: szégyenoldás és az elhagyásérzés megszüntetése, elsősorban elmondással, fájdalom-kitárulkozással és (meg)hallgatással, alkalmasint – moderátori irányítás mentén – külön érzéstudatosítással és mentálpedagógia¹ – az ún. bűnbakkereső cseretechnika – elemeinek felhasználásával; közvetlen cél: a holokauszttal való egyéni-társadalmi szembenézés ösztönzése; közvetett/távolabbi cél: érett ("felnőtt") nemzettudat megteremtése (amely nem nacionalista, hanem patrióta, vagyis kooperatív, nem pedig agresszív, valamint megengedi a többes közösségi – akár etnikai-kulturális-vallási-nemzeti! – önazonosságtudatot, tehát nem kirekesztő, hanem befogadó jellegű).

6. Specifikus magyar nehézség: a nácizmust túlélt vagy az azután született németekéhez képest feltételezhetően nagyobb – és jelentősebb mértékben tagadott – bűntudat lappangása a tudati mélyrétegekben (mert például nálunk korlátozott parlamentarizmusban ágyaztak meg a népirtásnak!).

7. Módszerbeli alapelv: ítélkezésmentességet, de ne állásfoglalás-nélküliséget tanúsítsunk!

8. Forma, megvalósítási keretek: közös, civil egyesületek kezdeményezte zsidó-nemzsidó (roma-nemroma) beszélgetések, emlékezések – fórumonként, 2-3 pártatlan (értsd: nem szélsőséges mentalitású-temperamentumú és nem hivatásos politikus), bölcsnek ismert, tekintélyes ember "elnöklésével" (a laikusság e tekintetben ne legyen kizáró körülmény!) és 1 fő szakértő (önismereti tréningvezetésben jártas andragógus, műsorvezető, pedagógus, pszichiáter, pszichológus, szociális munkás stb.) moderátorral; s természetesen különböző kulturális-művelődési-művészeti rendezvények.

 

 

Jegyzet

 

1 Erről az új – a szerző által kreált – szubdiszciplínáról áttekintően lásd Felnőttoktatási és -képzési lexikon A-Z-ig. Főszerkesztők: Benedek András, Csoma Gyula és Harangi László. Magyar Pedagógiai Társaság, OKI Kiadóház, Budapest, 2002.