1803-ban jelent meg Thomas Robert Malthus híres esszéje a "népesség elvéről". Érdemesnek látszik tárgyilagosan elgondolkoznunk azon, miben volt és miben nem volt igaza Malthusnak, aki először mutatott rá a túlnépesedés veszélyeire.

Kétszáz éve, 1803-ban jelent meg Thomas Robert Malthus An Essay on the Principle of Population, or, A View of its Past and Present Effects on Human Happiness, with an Inquiry into our Prospects Respecting Future Removal or Mitigation of the Evils which it Occasions [5] (Esszé a népesség elvéről, avagy vélemény az emberi boldogságra gyakorolt múltbéli és jelenlegi hatásairól, arra irányuló vizsgálattal, hogy milyen kilátásaink vannak az általa okozott bajok jövőbeli megszüntetésére vagy mérséklésére) című, akkor nagy vihart kiváltott és azóta is sokat bírált esszéje. A mű valójában az 1798-ban megjelent korábbi változat [4] lényegesen bővített kiadása, az első változat azonban nem kavart akkora vihart, mint a második. Kétszáz év telt el azóta, és most demográfusok szerint az emberiség utolsó megduplázódásának korát éljük. Az előrejelzések szerint e század közepére az emberiség létszáma nagy valószínűséggel eléri a 11 milliárdot, és azután már nem fog növekedni. Ezek szerint, 70 év átlagéletkorral számolva, a mostani húszévesek még megérik azt a helyzetet, amikor 11 milliárd társukkal kell osztozkodniuk a Föld levegőjén, édesvizén, termőtalaján stb. (A legjobbakat kívánom nekik ehhez, de nem irigylem őket.) Érdemesnek látszik tárgyilagosan elgondolkoznunk azon, miben volt és miben nem volt igaza Malthusnak, aki először mutatott rá a túlnépesedés veszélyeire.

 

1. Malthus akkor

 

Az 1798-ban megjelentetett első esszé valójában vitairat volt, melyben a szerző a korszak talán legjelentősebb angol, illetve francia haladó társadalomfilozófusai, Godwin és Condorcet jövőképével szállt vitába. Condorcet ekkor már nem élt, Godwin azonban komoly tudományos vitapartnernek tekintette Malthust, akinek gondolatait nem vette félvállról, sőt megkísérelte beépíteni jövőképébe.

Marie Jean Antoine Nicolas Caritat, marquis de Condorcet jelentős matematikus, filozófus és forradalmár volt, enciklopédista, köztársaságpárti, a királyság és minden vallás ellensége, a Francia Akadémia titkára, a konvent tagja. A király, XVI. Lajos kivégzése ellen szavazott, és a készülő alkotmány kérdésében is összeütközésbe került Robespierre-rel. Megvádolták és elfogatóparancsot adtak ki ellene. A jakobinus diktatúra idején a majdnem biztos lefejezés elől elrejtőzött, illegalitásba vonult, és ekkor írta meg Esquisse d’un tableau historique des progrès de l’esprit humaine (Az emberi szellem haladása történelmi leírásának vázlata) című művét. Ennek alapgondolata a haladásba vetett hit, a haladásba, amely meghozza az emberiség tökéletesedését és eltörli az egyenlőtlenségeket a társadalomban. A fejlődés alapja, nézete szerint, a nép tanítása. Condorcet sem hagyja figyelmen kívül azt a tényt, hogy az emberiség szaporodása veszélyeztetheti a haladás vívmányait, de a veszélyt a távoli jövőbe helyezi és úgy véli, a fejlett emberiség majd megoldja ezt a problémát valamilyen módon, amit előre nem lehet látni.

Alig fejezte be az Esquisse-t, amikor el kellett hagynia a házat, ahol rejtőzött. Menekülés közben felismerték, elfogták és bebörtönözték. Másnap cellájában holtan találták. Máig sem ismert, hogy betegség, kimerültség végzett-e vele, vagy öngyilkos lett.

William Godwin a korszak Angliában prófétaként tisztelt társadalomfilozófusa és regényírója 1793-ban publikálta An Enquiry Concerning Political Justice and its Influence on General Virtue and Happiness (A politikai igazságnak és az általános erényre és boldogságra gyakorolt hatásának vizsgálata) című művét. Ebben az időben Angliában rettegéssé fokozódott az uralkodó körök félelme attól, hogy a francia forradalom átterjed a szigetországra. William Pitt miniszterelnök tömegesen helyeztette vád alá, száműzette és internáltatta azokat, akiket a forradalommal való rokonszenvvel lehetett gyanúsítani. Mikor azonban felmerült Godwin vád alá helyezésének kérdése a kormány ülésén, állítólag ezt mondta: “Egy három guinea árú könyv nem okozhat sok kárt azok körében, akik még három shillinget sem tudnak megtakarítani.”

Godwin a Political Justice-ban kifejti Condorcet-hez hasonló optimista képét arról az eljövendő korról, amelyben az ember megszabadul a jelenkor igazságtalan rendjétől, az elnyomástól, a magántulajdontól, a házasság intézményétől, a bűnözéstől, amit betegségnek kell tekinteni (amikor ezt írta, egy tíz shillingnél értékesebb tárgy ellopása akasztással volt büntethető), a korról, amelyben az ember nem anyagi javai gyarapításával lesz elfoglalva, hanem erkölcsi és intellektuális színvonalának emelésével, amelyben a gyermekek felnevelésében az egész közösség részt vesz.

A könyv sikere rácáfolt a miniszterelnökre. Bestsellerként fogyott, Avery [1] szerint szegény munkások csoportosan vásároltak egy példányt, és Godwin híveinek tábora a kor legragyogóbb elméivel gyarapodott. A költőgéniuszok, Coleridge, Wordsworth és Percy Bysshe Shelley váltak követőivé (az utóbbi később a vejévé).

Ahogy a francia forradalom hullámvölgybe jutott és sokakban csalódást váltott ki, csökkent Godwin népszerűsége. 1798-ra a hangulat Angliában megváltozott és alkalmassá vált az ellenvélemények befogadására. Ekkor jelentette meg Thomas Robert Malthus vitairatát⁴, amelynek címében is szerepel Condorcet és Godwin neve. Ebben kifejti, hogy a “Népesedés Törvénye” sokkal hatalmasabb, mint a Föld képessége arra, hogy eltartsa a rohamosan növekvő emberi népességet. Eszerint, ha a népesség fenntartásához szükséges erőforrások rendelkezésre állnak, akkor a létszám “mértani haladvány szerint” növekszik. Valójában ez azt jelenti, hogy a népesség szaporodásának sebessége arányos a népesség “abundanciájával” (számával). Az arányossági tényező az egy főre eső szaporodási ráta (az időegység, mondjuk, egy év alatti növekedés osztva a népesség számával), amit állandónak tételezünk fel. A törvényt matematikailag egy egyszerű differenciálegyenlettel fejezzük ki, amit ma “Malthus-féle modellnek” nevezünk. Az egyenlet megoldásai exponenciális függvények (lásd például Farkas [2]). Ezekből, ha az egy főre eső szaporodási rátát r-rel jelöljük, könnyen megkaphatjuk a létszám megduplázódásához szükséges időt, ami T = (log2)/r -nek adódik (természetes logaritmus), és fordítva, a megduplázódási időből kiszámíthatjuk a szaporodási rátát. Malthus szerint a történelem folyamán, ha az élelmiszer rendelkezésre állt, az emberiség a Népesedés Törvénye szerint szaporodott addig, amíg egy krízishelyzet nem állt elő, mely elsősorban a népesség alsó osztályainak szenvedését fokozta.

Godwin felismerte Malthus elméletének jelentőségét, azonban úgy vélte, hogy e súlyos probléma megoldásához elegendő a társadalom magatartásának megváltozása. Tudomásul kell venni, írja, hogy korábbi korszakok felfogásával szemben, az az ember, aki nagy létszámú családot nevel, nem veszi figyelembe a közjóléttel szembeni kötelességét. Javasolja, hogy minden házaspár csak két vagy három gyermeket nevelhessen, annyit, amennyi ellensúlyozza a halálozásokat.

Időközben Malthus úgy vélte, lényegesen több anyaggal kell alátámasztania elméletét. Utazásokat tett Európában, tanulmányozta a leírásokat az ókori görög és római társadalomról, az észak-amerikai indiá­nok életéről, a 18. század vége felfedezőinek, többek között Cook kapitánynak beszámolóit a Csendes-óceán szigetvilágai primitív népeinek társadalmáról. Végül, 1803-ban publikálta mintegy háromszoros terjedelemre növelt tanulmányát [5].

Az 1803-as esszében újból kifejti népesedési törvényét és azt, hogy a rendelkezésre álló élelmiszer mennyisége sokkal lassabban növekszik, mint a népesség. A népesség növekedését korlátozó tényezőket, amelyeknek szerinte szinte állandóan hatniuk kell, két csoportba osztja. A “preventív” tényezők a termékenységet (a fertilitást) csökkentik, a “pozitív” tényezők növelik a mortalitást. Ez utóbbiak közé sorolja az egészségtelen lakáskörülményeket, a nehéz munkát, a végletes nyomort, a gyermekek rosszul táplálását, a nagy városokat, a járványokat és betegségeket, a háborúkat és az éhséget. Elemzi a primitív társadalmakat. Megállapítja, hogy a vadászó, halászó, gyűjtögető törzseknek hatalmas területre volt szükségük fennmaradásukhoz, mely terület kiterjedését rendszerint a szomszéd törzs korlátozta. A törzsek létszámának növekedése következtében állandósult a háború e népek között, amelynek célja nem a leigázás, hanem az ellenség elűzése vagy megsemmisítése (esetleg elfogyasztása) volt. Ezek a háborúk játszották a fő szerepet a népességkorlátozó tényezők között.

Malthusnak ezt a megállapítását érdemes kiegészítenünk azzal, amit ma már többé-kevésbé tudunk a homo sapiens kiáramlásáról a faj bölcsőjéből, Afrikából. Akkor, amikor az ember őse lejött a fáról, két lábra állt, és a tagolt beszéd, a szociális szervezettség és a szerszámok, fegyverek révén, gyenge izomzata és fogazata ellenére a többi ragadozó fölé emelkedett, “csúcs-ragadozóvá” vált, kimerészkedett a nagytestű növényevőkben bővelkedő szavannára, és elkezdte ezt a táplálékforrást gyors ütemben pusztítani. Szembetalálkozott azonban azokkal a láthatatlan parazitákkal, amelyek a koevolúció során alkalmazkodtak a szavanna állataihoz úgy, hogy az “élni és élni hagyni” elv alapján együtt éltek velük anélkül, hogy elpusztították volna azokat. Hiszen, ha elpusztították volna a gazdaállatot, ők maguk is kihaltak volna. Az ember őse azonban új jövevény volt, aki evolúciója során nem alkalmazkodott ezekhez. Behatolásuk az előember, illetve az ősember szervezetébe nagy százalékban az utóbbi pusztulását eredményezte. McNeill [6] elsősorban a Trypanosoma gambiensére, az álomkór okozójára mutat rá, amely a cecelégy közvetítésével terjed. Őszerinte ez és más paraziták védték meg Közép-Afrika nagytestű növényevő állatfajait a kipusztulástól, mivel az előember népességének növekedését korlátozták. Miután az ember kiáramlott Afrikából a mérsékelt égövekre, megszabadult a trópusok számtalan veszélyes parazitájától. Általánosan elfogadott megállapítás az, hogy a mérsékelt égöv primitív népei viszonylag egészségesek. A mérsékelt égövön paraziták már nem védték a táplálékforrásul szolgáló fajokat az új jövevénytől, az ősember valóban exponenciális gyorsasággal szaporodott és kipusztította ezeknek a nagytestű növényevő fajoknak nagy részét, kezdve a mamuton. Amikor a szaporodó népességnek vadászat útján már nem sikerült elegendő táplálékot biztosítani, kényszerült rá az ember állatok háziasítására, az állattenyésztésre, majd a földművelésre.

Rátérve korának európai viszonyaira, Malthus megállapítja, hogy a háborúk viszonylag lényegesen kisebb emberveszteséget okoznak, mint az ős- és ókorban, és bár a nyomor, az egészségtelen lakáskörülmények, a gyermekmunka, az alultápláltság és a betegségek hatnak, megnőtt a szerepük a fertilitást csökkentő “preventív” módszereknek. Norvégiát, ahová utazást tett, hozza fel pozitív példának. Ebben az országban lényegesen kisebb volt a halálozási ráta, mint Londonban, egyidejűleg a népesség növekedése is lassúbb. Ezt az eredményt annak tudja be, hogy lelkészek csak olyan párokat hajlandók megesketni, akik anyagilag képesek családfenntartásra, a 20 és 30 év közötti férfiak bármikor behívhatók 10 éves katonai szolgálatra, és ennek következtében a házasodó férfiak átlagéletkora 40 év. Propagálja az önmegtartóztatást, ugyanakkor elutasítja a születésszabályozást és általánosabban a nem a gyermeknemzésre irányuló szexuális kapcsolatot.

Tanulmányának utolsó fejezeteit a Condorcet és Godwin nézeteivel folytatott vitának és az érvényben lévő “szegénytörvény” (Poor Law) bírálatának szenteli. Ezek miatt a fejezetek miatt érte őt a legtöbb jogos bírálat. Malthust, miután kiváló eredménnyel végzett Cambridge-ben (többek között matematikában), pappá szentelték az anglikán egyházban, és első állásként Okewood segédlelkészének nevezték ki. A hozzá tartozó vidék népe végletes szegénységben élt, földes padlójú, szalmafödeles vályogházakban lakott, nagyrészt írástudatlan volt, rosszul táplálkozott, a gyerekek mezítláb jártak. Ennek ellenére a születések száma messze felülmúlta a halálozásokét, és Avery [1] szerint talán ez a tapasztalat fordította a fiatal Malthus figyelmét a népesedés problémájára.

Malthus tehát amellett, hogy kiváló tudós, pap is volt. Ennek ellenére az isten kevés szociális érzékkel áldotta meg. Tanulmányának utolsó fejezeteiben ugyanis, miután megcáfolja Godwint, és szinte prófétai módon kimutatja, hogy 25 éves megduplázódási idővel számolva 2-3 évszázadon belül az emberiség eljut ahhoz a létszámhoz, amit a Föld már nem tud eltartani, levonja szociális következtetéseit. Kifejti, ahhoz, hogy az emberek dolgozzanak, ösztönzésre van szükségük. A legerősebb ösztönzés az, ha a társadalom osztályokra tagozódik, és az emberek félnek attól, hogy lecsúsznak az alsó osztályba, amely szükségképpen nyomorban él, illetve, ha reményt táplálhatnak arra, hogy feljutnak a felső osztályba. A legtöbb erény és boldogság a középosztályban található, de szükség van felső és alsó osztályra is viszonylag alacsony létszámban. Jellemző részlet a következő: “Gyárigazgatók általános panasza az, hogy a magas bérek tönkreteszik munkásaikat; de nehéz lenne tudomásul venni azt, hogy ezek az emberek ne takarítanák meg magas béreik egy részét családjuk későbbi eltartására, ahelyett hogy részegeskedésre és dorbézolásra fordítanák, ha nem számíthatnának állami támogatásra baleset esetén.” A napóleoni háborúk, a kontinentális zárlat, amellyel Napóleon megkísérelte kiéheztetni Angliát, és rossz termésű évek miatt a szegény néprétegek mérhetetlenül nyomorúságos helyzetbe kerültek, amit a “szegénytörvény” segélyezéssel próbált enyhíteni. Malthus javasolta e törvény fokozatos visszavonását azzal érvelve, hogy az elősegíti a népesség növekedését és ezáltal reprodukálja a nyomort. Késői házasodás és sokak önmegtartóztatása ellenére születhetnek “törvénytelen” gyerekek. E probléma kezelésére a következőket javasolja. “Kellő figyelmeztetés után a törvénytelen gyerekek esetében nem engedhető meg, hogy igényt tartsanak bármilyen állami támogatásra. Ha a szülő elhagyja gyermekét, felelnie kell ezért a bűntettért. A gyermeknek viszonylagosan nézve nincs értéke a társadalom számára, mivel mások azonnal elfoglalják a helyét. Létének fő értéke az, hogy a legörömtelibb emberi érzésnek, a szülői szeretetnek tárgya. Azonban ha azok, akik egyedül képesek erre a szeretetre, nem becsülik ezt az értéket, a társadalom nem mozgósítható arra, hogy pótolja őket; és nincs más feladata, mint az, ami a gyermek megölése vagy bántalmazása esetén jelentkezik, ti. megbüntetni az általános szabályok szerint e bűnöket…” A továbbiakban hosszasan kifejti, hogy a szülői felelőtlenség terjedése és az elhagyott gyermekek számának növekedése annak következménye, hogy az állam gondoskodik ezekről a gyermekekről, ahelyett hogy csupán büntetné a felelőtlen szülőt. A népszámlálási adatok valóban azt mutatták, hogy Anglia és Wales lakossága 80 év alatt megduplázódott. Pitt és a tory kormány figyelembe vette Malthus véleményét, és bár a “szegénytörvényt” nem törölték el, nem engedték kiterjesztését sem.

Miután Malthus nézetei aktuálpolitikai következményekkel is jártak, rendkívül erős bírálatot váltottak ki a korszak szociálisan érzékeny, ma úgy mondanánk, baloldali gondolkodói köréből. Avery¹ idézi Percy Bysshe Shelleyt, aki 1813-ban szerzőnket “papnak, eunuchnak és tirannusnak” nevezi, és a következőket írja: “…miután a szegény embert az adószedő megfosztotta ruháitól, urai kenyérre, teára és 14 óra nehéz munkára kényszerítették… most éhhalállal büntetnék, ha meg akarna házasodni… miközben a gazdag tetszés szerinti szájat produkálhat, hogy azok a szegények által létrehozott termékeket elfogyasszák.”

Kétszáz év távolából úgy tűnik, a korabeli kritikusok jogosan bírálták Malthust mint az uralkodó osztályok ideológusát, de az antiszociális, gyakran kegyetlen aktuálpolitikai következtetések feletti felháborodásukban nem értékelték Malthust, a tudóst, ti. elméletének úttörő, tudományos “kemény magját”.

 

2. Malthus most

 

A populációdinamika tudománya természetes körülmények között élő fajok abundanciájának (számának) alakulásával foglalkozik az időben. A létszám időbeli dinamikája függ a fajra jellemző paraméterektől és külső körülményektől, nem utolsósorban azoktól a fajoktól, amelyekkel az adott faj együtt él az adott ökológiai rendszerben. Az emberi faj demográfiája a populációdinamika részterületének tekinthető. Nem tévedünk nagyot, ha azt mondjuk, hogy a populációdinamika Malthus modelljével kezdett tudománnyá válni. A modell fő gyengesége, hogy az egy főre eső szaporodási rátát változatlan külső körülmények között állandónak tekinti. Nem sokkal Malthus halála után, 1838-ban a belga P. F. Verhulst publikálta dolgozatát, amelyben kifejtette, hogy a fajok létszáma addig növekszik, amíg eléri “habitat”-juk “környezeti fenntartóképességét”, és akkor a növekedés leáll, vagyis az egy főre eső szaporodási ráta nem állandó, hanem a faj abundanciájával csökken. Ha N-nel jelöljük a létszámot (ami az időben változik) és K-val a környezet fenntartóképességét, akkor a Verhulst-féle modell (másképpen a logisztikus modell) szerint az egy főre eső szaporodási ráta r(1-N/K). Ez a feltevés ugyancsak egy egyszerű differenciálegyenletre vezet, amelynek megoldásai írják le a létszám alakulását az időben. A létszám ebben a modellben már nem nő minden határon túl, hanem a fenntartóképességhez közeledik. Ha a létszám e K érték fölött indul, akkor csökken (az egy főre eső szaporodási ráta ekkor negatív), ha alatta indul, akkor nő. Érdekessége ezeknek a létszám alakulását leíró időfüggvényeknek, hogy ha bárhonnan eléggé mélyről indulunk K alatt, a növekedési ütem akkor lesz maximális, amikor a létszám elérte K felét, azután a növekedési ütem, bár még mindig pozitív, csökken.

A populációdinamika tudománya különösen a 20. században terebélyesedett ki és indult rohamos fejlődésnek. Bonyolult modellek születtek, amelyek már figyelembe veszik a populációban a nemek szerinti és a kor szerinti eloszlást, a térbeli elhelyezkedést és így tovább. Visszatérve az (emberi) demográfiához, látnunk kell, hogy a természetes körülmények között élő populációkra kidolgozott modellek nem vihetők át egy az egyben az emberiségre. Különösen az elmúlt két évszázadot tekintve, észre kell vennünk, hogy rendkívüli, különleges korban élünk. Ahhoz, hogy ezt kifejthessük, egy kis számolást kell végeznünk. Az emberi faj eredetének kutatásában az elmúlt évtizedekben jelentős előrehaladás történt, de még mindig több láncszem hiányzik a különböző előemberfajok és a homo sapiens sapiens közötti láncból. Az egyszerűség kedvéért tételezzük fel, hogy közös őseink, az első emberpár, nevezzük őket Ádámnak és Évának, akiktől genetikailag mi, ma élő emberek mindannyian származunk, 1 millió évvel ezelőtt élt. Ma 6 milliárdnyian vagyunk. Könnyen kiszámíthatjuk, hogy hány megduplázódás kellett ahhoz, hogy ennyien legyünk. 2-nek a 32,5-ik hatványa körülbelül 6 milliárd, vagyis 31,5 megduplázódás történt ez alatt az 1 millió év alatt. Ha feltételezzük, hogy a szaporodási ráta ez alatt az idő alatt állandó maradt, elosztva az 1 milliót 31,5-del megkapjuk, hogy átlagban T=31 746 év alatt történt egy megduplázódás. Ebből kiszámítható a szaporodási ráta: r=0,00002. Ez igen kicsi szám. Ha 4 százalékos mortalitással számolunk, akkor ez azt jelenti, hogy átlagban 1 millió emberre egy év alatt 40 000 halálozás és 40 020 élve születés jutott. A születési ráta és a halálozási ráta nagyon közel volt egymáshoz. Ha azonban az elmúlt 150 évet nézzük, azt látjuk, hogy átlagban 40 év alatt duplázódott meg az emberiség. Ez a különleges helyzet annak a következménye, hogy a higiéniai viszonyok javulása és a fertőző betegségek elleni védőoltások felfedezése következtében látványosan lecsökkent a halálozási, miközben magas maradt a születési ráta. Pontosabban azt látjuk, hogy minden olyan országban, ahol lecsökken a halálozási ráta, ezt követi a születési ráta csökkenése is, de csak bizonyos késéssel. A következő ábrát Nathan Keyfitz, a huszadik század talán legnagyobb demográfusa könyvéből [3] adaptáltam.

 

 

 

 

 

A következő táblázat is Keyfitz könyvéből származik.

A népesség növekedése a demográfiai átmenet idején, ha a csökkenés 3 százalékpont
Késlekedés (években)	Növekedés (években)
30	2,46
45	3,86
60	6,

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A születési ráta lecsökkenése az iparosodó és viszonylag jó higiéniai viszonyokkal rendelkező országokban több tényezőre vezethető vissza, de a legfontosabb talán a női nem emancipálódása. Évszázezredeken át a nőket elsősorban a reprodukció eszközeinek tekintették, a feleség (vagy a feleségek) vagy terhes volt, vagy szoptatott, esetleg mind a kettőt. Egy asszony élete folyamán tipikusan 6–10 gyermeket hozott a világra. Gyermekek sorozatszülésére a társadalom lényegében kötelezte a nőt, majdnem úgy, mint Erich Kästner “Ha mi németek győztünk volna” című pacifista versében: “Törvény rendelkeznék a nővel, / Hogy minden páros esztendőben / Szülnie kelljen egy fiút, / Mivelhogy puszta ágyúcsővel / Nem nyerjük meg a háborút” (Faludy György fordítása). Emellett a ház körül végzett munkából is kivette a részét. Az iparosodott gazdaságban ház körüli munkával már nem lehetett eléggé hozzájárulni a család fenntartásához, a munkásasszonynak is el kellett járnia dolgozni ahhoz, hogy a gyerekek ne haljanak éhen. Ezenkívül kiderült, hogy a nők is képesek olyan szellemi (és gyakran fizikai) teljesítményre, mint a férfiak, ha hagyják őket művelődni. A modern társadalomban a nő is ki akarja fejleszteni személyiségét, gyakorolni hivatását és abban eredményeket felmutatni. Világos, hogy ez 6–10 gyermek mellett lehetetlen. A születési ráta csökkenése tehát követi a halálozási ráta csökkenését az iparosodás, a jólét növekedése és a nők egyenjogúsítása nyomán. Érdemes a következő ábrát idemásolni Mia Macdonald és Danielle Nierenberg “A népesség, a nők helyzete és a biológiai sokféleség” c. tanulmányából [7]. Az ábra magáért beszél.

Egyébként ez az egyik pont, amiben Malthus tévedett. Ő ugyanis, amint láttuk, azért hadakozott az alsóbb néposztályok helyzetének javítása ellen, mert félt attól, hogy ez együtt jár a szaporodási ráta növekedésével. Álmában sem gondolt arra, hogy a jólét emelkedése a szaporodási ráta csökkenését fogja eredményezni. A másik az, hogy a feszültséget a népesség növekedésének gyorsasága, illetve az élelmiszerek mennyisége növekedésének lassúsága között látta. Ma úgy tűnik, az élelmiszer-mennyiség modern (környezetszennyező) technikák bevetésével szinte korlátlanul növelhető. A súlyos gondot a növekvő népességgel és az emelkedő életszínvonallal együtt járó környezetszennyezés okozza. Úgy tűnik, a század közepére előre jelzett 11 milliárdos emberi népesség élelmiszer-ellátása megoldható, azonban viszonylag nagy biztonsággal állítható, hogy a Föld levegője, édesvízkészlete, a tengerek és óceánok, a termőtalaj nem viselnék el a megnövekedett populációval együtt járó szennyezést, különösen ha a létszám növekedése mellett az életszínvonal is emelkedik. Ma egy észak-amerikai lakos átlagszennyezése körülbelül 10-20-szorosa egy dél-ázsiaiénak.

Néhány évtizede több fejlődő országban a mortalitás csökkenése után a születési ráta is elkezdett csökkenni, és az emberiség növekedési ütemének eddig tapasztalt növekedése megállt, sőt talán csökkenése is megkezdődött. Már az egyszerű Verhulst-féle modell is azt mondja, hogy ha ez így van, akkor a Föld fenntartó képessége a jelenlegi létszám duplája. (Ezzel nem azt állítom, mintha a demográfia napjainkban ezzel a modellel dolgozna.) Derűlátásra azonban nincs okunk. Amint a bemutatott táblázatból kiolvasható, egyáltalán nem mindegy az, hogy a születési ráta csökkenésének késlekedése meddig tart. Az európai országoknak még bőven volt idejük arra, hogy lecsökkentsék születési rátájukat, bár például Franciaországban ez a csökkenés szinte azonnal követte a mortalitás csökkenését. A mai világ fejlődő országainak nincs idejük, bármilyen igazságtalan ez, sietniük kell. Azt sem tudjuk, hogy ha a Föld elvileg képes is 11 milliárd ember eltartására, milyen színvonalon képes ezt megtenni a jelenlegi dél-ázsiai vagy mondjuk a svájci színvonalon. Számos bonyolult folyamatot is figyelembe kell venni. Hiába csökken a születési ráta, ha ennél gyorsabban emelkedik az átlagéletkor. Továbbá, a fejlődő országok lakossága rendkívül fiatal. Ha az egy nő által élete folyamán világra hozott gyermekek átlagos száma, mondjuk, hatról négyre csökken, de a 10 év múlva szülőképes korba lépő női populáció létszáma a jelenleginek másfélszerese, akkor nem várhatunk hosszú távon lényeges csökkenést az újszülöttek számában.

Úgy vélem, az emberiség történelmének legsúlyosabb válsága, talán katasztrófája előtt áll. Világosan látható már egy ideje, hogy ha nem sikerül a népesség növekedését 10–20 éven belül megállítani, a probléma humánus, demokratikus eszközökkel kezelhetetlenné válik. A helyzet különös és, megkockáztatom, vészjósló, mivel a Föld vezető hatalmai és politikusai úgy tesznek, mintha nem látnák a problémát. Több évtizeddel ezelőtt látott napvilágot a Római Klub jelentése a világ jövőjéről. Bizonyos, félig-meddig függetlennek tekinthető intézmények, mint például a Worldwatch Institute [7] közölnek jelentéseket a világ helyzetéről, ezek azonban át vannak itatva kevéssé megalapozott optimizmussal. Kizárt dolognak tartom, hogy a legfejlettebb országok kormányai, többek között a szuperszámítógépek felhasználásával, ne készíttettek volna szimulációkat a jövőre vonatkozólag és ne dolgoztattak volna ki stratégiákat. Úgy tűnik azonban, hogy ezeket az előrejelzéseket titokban tartják. A döntéshozóknak nyilván jó okuk van erre. Vegyük például az iraki háborút. Azok az elemzők, politológusok, újságírók, akik nem csaptak fel propagandistának, több okot jelöltek meg arra nézve, miért hajtotta végre ezt az akciót az egyetlen szuperhatalom: az iraki olaj fölötti ellenőrzés megszerzése, a hadiipari termelés felfuttatása és ezzel a recesszió csökkentése, a jövő évi elnökválasztás stb. Megkockáztatok egy hipotézist és egy további okot. Úgy gondolom, létezik egy titkos távlati előrejelzés néhány évtizedre, és a szóban forgó hatalom birtokon belül kíván kerülni a Közel-Keleten (és egyebütt) akkorra, mikor a túlnépesedés átlépi az elviselhető mértéket (és az olajkészletek lecsökkennek).

 

3. Forgatókönyv-vázlatok

 

És akkor most elkövetem ugyanazt a hibát, amit Malthus elkövetett, aktuálpolitikai következtetéseket vonok le tudományos megállapításokból. A különbség az, hogy én ezt nem az uralkodó osztályok érdekében teszem. Nem folytattam számítógépes szimulációkat, nem rendelkezem titkosan kezelt adatokkal. Csupán fantáziámra hagyatkozom, amikor a következő évtizedek lehetséges forgatókönyveit felvázolom. Mindegyik változat feltételezi azt, hogy a népesség növekedése Európában, Észak-Amerikában, Észak- és Kelet-Ázsiában leáll.

1. Nem történnek hatékony lépések a népességnövekedés leállítására a fejlődő országokban, és 40 év alatt a népsűrűség és vele a nyomor elviselhetetlenné válik. A 19. század német fiziológusa, A. Fick törvénye szerint felerősödik az áramlás a magas sűrűségű helyekről az alacsony sűrűségű helyek felé. A világ szerencsésebb részén élő nemzetek kénytelenek lesznek a hidegháború vasfüggönyénél jóval erősebb falakat emelni, hogy megakadályozzák a népességfelesleg és vele a nyomor importját. Olyan kisipari módszerek, mint amikor arizonai farmerek vérebekkel kutatják fel az illegális mexikói bevándorlókat, vagy a spanyol csendőrség megakadályozza néhány Marokkóból érkező, illegális bevándorlókkal teli csónak kikötését, nem fognak elegendőeknek bizonyulni. Ha a demokratikusan, szolidárisan gondolkodó erők és ezek kormányai nem oldják meg a problémát, az általános félelmet és elégedetlenséget kihasználva rasszista, fasiszta erők veszik át a kormányzást ennek minden következményével.
2. Ha semmilyen fal sem lesz képes a migráció megakadályozására, kirobbannak a konfliktusok, amelyekben természetesen mindig a másik fél lesz a hibás (például feltételezhető, hogy tömegpusztító fegyvereket rejteget; mint láttuk, bizonyítékokra nincs szükség). Ekkor aztán bevethetők tömegpusztító fegyverek is, amelyek majd megoldják a túlnépesedés problémáját. Az effajta megoldáshoz hozzá fognak segíteni maguk a fejlődő országok is, amelyek ugyancsak képesek egymás lakosságának vagy az országon belül az eltérő nemzetiségűeknek lemészárlásához (lásd Ruandát, Kongót, Nyugat-Afrikát, Indonéziát, Srí Lankát stb.).
3. A globalizált kapitalista világ vezető üzleti körei és politikusai rájönnek arra, hogy az előbbi két variációban őrájuk nézve is rejlenek veszélyek. Olyan a nyomor enyhítését és a fejlődést elősegítő segélyezési rendszert vezetnek be, amelyből csak azok a fejlődő országok részesülhetnek, amelyek nemzetközileg elfogadott és ellenőrzött, humánus módszerekkel csökkentik szaporodási rátájukat. Ehhez tanulmányozni kell a kínai tapasztalatokat és átvenni azt, ami átvehető. Látni kell azt, hogy a fejlődő országoknak juttatott gazdasági segély egy nehezen meghatározható hányada mindig eltűnik (a hatalmon lévők zsebében). Ezért aztán a hatalmon lévők készek lesznek a megfelelő intézkedések meghozatalára. Egyidejűleg meg kell értetni a fejlett világ lakosságával, hogy csökkentenie kell energiafelhasználását, környezetszennyezését, sőt luxusfogyasztását, bármennyire fájdalmas lesz ez a multinacionális nagyvállalatoknak. Meg kell találni a módját annak, hogy az erre a célra irányuló intézkedéseket rákényszerítsék azokra az országokra is, amelyek ellenállnak, bármilyen hatalmasok legyenek is ezek. A szociális demokrácia, a nemzetközi szolidaritás hívei és ezek szervezetei egyre erősödő nyomást gyakorolnak a kapitalista világ vezetőire azért, hogy igazságosabbá tegyék a Föld javainak elosztását és enyhítsék a nyomort. A zöld szervezetek azért küzdenek, hogy csökkentsék a környezetszennyezést. Ezek a követelések azonban csak akkor lesznek hitelesek, ha párosulnak a családtervezés és a születésszabályozás humánus módszereinek propagálásával.

El tudok képzelni, de nem látok most reálisnak, az utóbbinál humánusabb, tisztességesebb, igazságosabb forgatókönyvet is. Tessék választani, vagy jobbat kitalálni.

 

 

Irodalom

 

[1] Avery, John: Progress Poverty and Population, Re-reading Condorcet, Godwin and Malthus, Frank Cass, London 1997

[2] Farkas Miklós: Dynamical Models in Biology, Academic Press, Boston, 2001

[3] Keyfitz, Nathan: Applied Mathematical Demography, Springer-Verlag, New York, 1985

[4] Malthus, Thomas Robert: An Essay on the Principle of Population as it Affects the Future Improvement of Society, with Remarks on the Speculations of Mr. Godwin, M. Condorcet and Other Writers, Johnson, London, 1798 (Penguin, London, 1970)

[5] Malthus, Thomas Robert: An Essay on the Principle of Population, or, A View of its Past and Present Effects on Human Happiness, with an Inquiry into our Prospects Respecting the Future Removal or Mitigation of the Evils which it Occasions, Second Edition, Johnson, London, 1803 (Cambridge Univ. Press, Cambridge, 1989)

[6] McNeill, William H.: Plagues and Peoples, Basil Blackwell, Oxford, 1976

[7] A világ helyzete 2003. A washingtoni Worldwatch Institute jelentése a fenntartható társadalomhoz vezető folyamatról, Föld Napja Alapítvány, Budapest, 2002

Hogy Jimmy Carter amerikai exelnök, az 1978-as Camp David-i békemegállapodás házigazdája éppen 2002-ben kapott Nobel-békedíjat, érzékelteti, hogy a világ közvéleményét a palesztin-izraeli konfliktus ma nemcsak hogy érdekli, de abban a világbéke egyik fő akadályát látja. Közel-keleti békefolyamatról ma aligha lehet beszélni. Megoldási javaslatokról mi sem tudunk, de a helyzet bonyolultságának feltárásához most és a későbbi számokban is szeretnénk hozzájárulni. Az 56-os szám több rövid írása foglalkozik a világrendszer gazdasági problémáival. Ezekről elmondható, hogy leginkább csak a különféle csúcstalálkozók – és a velük egyidőben megtartott demonstrációk – idején kerülnek a napilapok címoldalára. Az elemző munka és a tudományos vita azonban a szélcsendesebb periódusokban is folytatódik.

Tartalomjegyzék

1. James Petras : A harmadik út mítosza és valósága
2. Adrian Little : A civil társadalom újragondolása – A radikális politika és a meg nem fizetett tevékenységek elismertetése
3. Wiener György : Osztályhelyzet és választói magatartás II.rész
4. Alekszandr Nyikolajevics Taraszov : Szégyenteljes évtized – Tézisek egy vádbeszédhez
5. Allin Cotrell, W. Paul Cockshott : Gazdasági tervezés, számítógépek és munka-értékek
6. Borisz Kagarlickij : „Politikai kapitalizmus” és korrupció Oroszországban
7. Jamie Morgan : Úszunk vagy megfulladunk? A csúcstalálkozó-cinizmus politikai gazdaságtana
8. Noreena Hertz : Kapuk és gettók
9. Alain Gresh : A liberális globalizációt ellenző mozgalmak és a palesztinkérdés
10. Noam Chomsky : Palesztina, Izrael, Amerika (interjú)
11. Roth Endre : Zsidóság és antiszemitizmus
12. Andor László : Dornbusch kontra Stiglitz – A kilencvenes évek világgazdasági folyamatai
13. John Palmer : Kapitalizmus európai módon – Will Hutton: A mi világunk című könyvéről
14. Victor Wallis : A globalizáció alternatívája – Walden Bello: Mérlegen a jövõ. Esszék a globalizációról és az ellenállásról című könyvéről
15. A NATO-val és a militarizmussal szembeni ellenállás aktivista hálózata : A NATO-val szembeni ellenállás Szlovéniában
16. Miren Etxezarreta, John Grahl, Jörg Huffschmid, Jacques Mazier : Európai Közgazdászok Egy Alternatív Európai Gazdaságpolitikáért
17. Ungváry Krisztián : A szerkesztő felelőssége
18. Werth Márk : Egy nemlétező történész egy létező problémáról – Válasz Ungváry Krisztiánnak

Mint minden kérdésre, az úgynevezett globalizációra is különbözőképpen tekintenek az egyes politikai irányzatok. Az eltérő megközelítések közül apologetikusnak egyetlen egy nevezhető, mégpedig az, amely szerint a globalizáció (a világtársadalom piaci elvek alapján történő egységesülése) alapvetően jó, hatékony folyamat, és szükségszerű is (például az információs technológia elterjedése miatt). A politikának pedig, ha van feladata ezzel kapcsolatban, akkor nem a globalizáció akadályozása, hanem kibontakozásának elősegítése. Ezt az álláspontot gyakran nevezzük neoliberálisnak. Képviselői szerint a világgazdaság különféle kudarctörténetei elsősorban a globalizáció hátráltatásából, az állami szerepvállaláshoz való indokolatlan ragaszkodásból származnak. Magyarországon ezt a versenyelvet a végletekig fokozó, a szociáldarwinizmussal rokon nézetet legmarkánsabban a Három Liberális Közgazdász: Antal László, Csillag István és Mihályi Péter fejtette ki (l. 2000. augusztusi írásukat a Népszabadságban, Magyarázzuk a globalizációt címmel). A legnépszerűbb napilap gazdasági publicistái (Krajczár, Blahó, Várko­nyi), valamint a HVG és a Figyelő legtöbb szerzője ugyanezt képviselik.

A gazdasági liberalizmus újjászerveződése konzervatív politikai bázison az 1970-es évek második felében történt meg, mégpedig az állam gazdaságpolitikai szerepvállalásának visszaszorítására (privatizáció, liberalizáció, dereguláció). Ez a program változatlan formában élt tovább a 90-es években, amikor hatása világméretűvé vált, és az alternatívanélküliség érzetével kiegészülve jutott el a globalizáció fogalmához.

1. A globalizáció neoliberális felfogása az 1990-es évek domináns irányzata volt, vele szemben azonban többféle kritikai irányvonal kialakult, amelyek között persze hasonlóságok, átfedések, együttműködési lehetőségek mutathatók ki.
2. keresztény/szociálliberális (minimális) kritika, amely a világgazdaság alapvető mechanizmusait nem tekinti rossznak, ám szükségesnek tarja az egyre növekvő jövedelmi egyenlőtlenségek, s az ezzel összefüggő szegénység és éhezés kezelését. Ennek fő eszköze a segélyezés, illetőleg az adósságok elengedése. Akik sokat nyernek a globalizációból, azoknak erkölcsi kötelességük megsegíteni azokat, akik kimaradnak vagy alulmaradnak a versenyben. A nyomor enyhítése nem gazdaságpolitikai, hanem karitatív kérdés. Ez a minimális programja olyan nemzetközi szervezeteknek, mint az UNICEF, illetőleg az egyházak által támogatott civil mozgalmaknak is (például Jubilee 2000).
3. keynesiánus/szociáldemokrata kritika: a mikrogazdaság globalizálódását a makrogazdaság globalizálódásának kell követnie; a piacgazdaság világméretekben megmutatkozó ellentmondásait a szabályozás globalizálása tudja kezelni. Fő probléma a pénzügyi válságok formájában is megjelenő instabilitás, ami ellen a tőkeáramlás korlátozása is bevethető. Tartalmi értelemben ez az ATTAC globalizáció-értelmezésének magva, de hasonló szellemiséget tükröznek a Szocialista Internacionálé dokumentumai is. Képviselői nem a multilaterális szervezetek létét, hanem azok politikáját bírálják, és gyakran nyilatkoznak úgy, hogy nem ellenzik, hanem szabályozni, humanizálni kívánják a globali­zációt. A neoliberális, amerikanizált világrenddel szemben az európai, azaz szociális modellt tekintik kiindulópontnak. (Lásd például Martin-Schumann: A globalizáció csapdája.)
4. marxista/forradalmi kritika, amely a szociáldemokrácián a gazdaság demokratizálásának, a tulajdon társadalmasításának igényével mutat túl. Az ún. globalizációt az egyenlőtlen fejlődéssel jellemezhető világkapitalizmus egy fejlődési fázisának tekinti (l. Robert Went: Globalizáció), amelyre – mint liberális offenzívára – szükségszerűen következnek a protekcionista/nacionalista ellenreakciók. A globalizáció tehát nemcsak gazdasági és környezeti, de politikai következményei miatt is veszélyes: a reakciós ellentendenciát tehát nem lehet összetéveszteni a progresszív megoldással.
5. populista/romantikus kritika, amely a kapitalizmus előtti viszonyokat, illetőleg a kapitalizmus korai formáit idealizálja, és ezekhez képest elfajulásnak tekinti a tőke világméretű koncentrációját s ennek megjelenését a vállalati, banki és tőkepiaci szférában. Érvrendszerében nagy hangsúlyt kap a piacgazdaság (értsd: tiszta verseny) és a kapitalizmus (monopolista struktúra) de facto megkülönböztetése, ami a különféle harmadikutas elméletekkel rokonítja (l. például Röpke és a “szociális piacgazdaság”). A tőkés társaságok világuralmát bíráló szövegeik rendszerint lokalista, kisvállalkozói utópiákkal párosulnak – elsősorban D. C. Korten műve nyomán.
6. konzervatív/nacionalista kritika: a globalizációt a multilaterális szervezetek kényszerítik a világ nemzeteire; a feladat ezeknek a szervezeteknek a korlátozása vagy esetleg felszámolása. A külföldi szereplők kirekesztése védelmet nyújthat a helyi eliteknek, amelyeknek természetes joguk nemzeteik vezetése. Elemzéseik gyakran épülnek összeesküvés-elméletekre (l. például Magyarországon a Leleplező című ország­krónika-könyvújság egyes számait), s fontos szerepet tulajdonítanak a pénztőke és a termelő tőke megkülönböztetésének (pozitívnak tekintve az utóbbit, hacsak nem külföldi érdekeltségű). Az érvelésből logikusan következik a nemzeti kapitalizmus programja.

Összességében a globalizációs viták egyik fő problémája, és terméketlenségük egyik fő oka, hogy a különböző irányzatok és képviselőik nem tudják egymással (és néha magukkal sem) tisztázni, hogy a globalizáció A/ egy folyamat, amely meghatározó módon jellemzi a jelenlegi világállapotot, B/ maga a jelenlegi világállapot, C/ egy világállapot, amely felé az emberiség fejlődése szükségszerűen és feltartóztathatatlanul halad, avagy D/ egy lehetséges jövőbeni világállapot, amellyel szemben alternatív forgatókönyvek is elképzelhetők. A kritikusokra inkább az A (esetleg a D) értelmezés jellemző. Az apologéták a B és a C változat közül választanak, vagyis minden bírálatot azzal hárítanak el, hogy a jelenkori világhelyzet visszásságai nem a globalizációból (globalizáltságból) fakadnak, hanem annak hiányából, egyébként pedig kár a bírálatokra időt és energiát fecsérelni, mert a folyamat feltartóztathatatlanul halad előre.

A jobb- és baloldal globalizációhoz való viszonyának értelmezését az is megnehezíti, hogy az apologetikus (neoliberális) irányzat maga is jobboldali, sőt a jobboldal meghatározó irányzata volt az OECD-országokban a 80-as és 90-es években. Ez azonban nem jelenti azt, hogy mindenfajta globalizáció-kritika baloldali (tehát haladó) volna. Az alapvető különbséget éppen az jelenti a jobb- és baloldali kritikák között, hogy a világrendet (a szupranacionális intézményrendszert) továbbfejleszteni és demokratizálni, avagy felszámolni akarják-e.

Az, hogy mely országban milyen koalíció alakul ki az ún. globalizációhoz való viszony alapján, az egyéb társadalmi és politikai adottságok függvénye. A fejlett OECD-országokban politikai értelemben közel áll egymáshoz az 1., a 2. és a 3. álláspont (tehát az apológia és annak mérsékelt kritikái), míg pl. a latin-amerikai országokban a 2., 4. és 5. pozíciók között figyelhető meg konvergencia. A magyar politika az elmúlt évtizedben az OECD-országokat tekintette mintának, ami egyúttal azt is jelentette, hogy a neoliberális globalizációval szembeni legerősebb kritikát az 5. és 6. számú irányzatok együttese, politikai értelemben ezek jobboldali koalíciója alkotta. Az ATTAC szempontjából a fontos kérdés az, hogy tud-e tartósan is közös platformot teremteni a 2., 3. és 4. számmal jelölt irányzatok (és végül esetleg az 5.) számára, képes-e ebben az értelemben átalakítani az európai politika ideológiai struktúráját, egy széles bázisú baloldali tömböt létrehozva ezáltal.

A Porto Alegre-ben megrendezett Szociális Világfórum szimbolikusan jelenítette meg azokat az erőket, amelyek manapság a világhatalmi globalizációs modellel szembeni közös ellenállás frontját alkotják. E front jellege és belső vitái azonban kevéssé ismertek.

Nem érdemes a Porto Alegrében megrendezett Szociális Világfórumot a New York-i Világgazdasági Fórumhoz hasonlítani; sokkal többet elárul a fórum jellegéről, ha az 1955-ben Indonéziában megrendezett, történelmi jelentőségű bandungi konferenciával vetjük össze. Mindkettőt azzal a szándékkal szervezték ugyanis, hogy ellensúlyt teremtsen a domináns világrendszer teremtette bajokra: Bandungban a gyarmatosítás és a kíméletlen hidegháború kettős problémájára kerestek választ, Porto Alegrében pedig a kapitalista globalizáció szerepének meghatározása állt a középpontban. Ám első pillantásra feltűnnek a két tanácskozás közötti különbségek is. Egyfelől, a bandungi konferencia, amelyen elsődlegesen ázsiai és afrikai vezetők gyűltek össze, a gyarmati és hidegháborús világrendszer megdöbbentő rasszista dimenzióira, azaz Richard Wright elhíresült megfogalmazásában a világ “színes függönyére” irányította a figyelmet. Ezzel szemben Porto Alegre döntően a fehérek találkozója volt, viszonylag kevés ázsiai és afrikai résztvevővel, az amerikai kontinens faji különbségei pedig alig-alig kaptak képviseletet. Ez rámutat az egyik feladatra, amelyet a Porto Alegre-ben összegyűlteknek meg kell oldaniuk: a mozgalmat tovább kell szélesíteni mind az egyes társadalmakban, mind világszerte – ennek távlatos célnak kell lennie, amelynek csak egy lépcsőfoka ez a fórum. Másfelől, míg Bandung­ban a nemzeti politikai vezetők és képviselők egy kis csoportja volt jelen, Porto Alegrét nyüzsgő sokaság és a különböző mozgalmak hálózata alkotta. A résztvevőknek ez a jelentős számbeli gyarapodása Porto Alegre kiemelkedő újdonsága, és a jövő reményeit illetően is döntően meghatározó elem.

A Fórumot elsődlegesen meghatározó benyomás a szinte átláthatatlan bőség érzete, és ez nem is annyira a résztvevő tömegek számából következik – a szervezők szerint 80000 ember volt jelen –, mint inkább a számtalan rendezvényből, történésből és megbeszélésből. Az összes hivatalos konferenciát, szemináriumot és műhelyt felsoroló program – ezek javarészt a Katolikus Egyetemen zajlottak – akkora volt, mint egy lepedőnyi újság, de hamarosan rá kellett döbbenünk arra, hogy számtalan, nem hivatalos rendezvény volt még a városban, némelyiket plakátok és szórólapok hirdették, másokat pedig egyszerűen csak a szóbeli információ propagált. Ezen kívül a Fórumon résztvevő különféle csoportok is rendeztek önálló találkozókat, ilyen volt például az olasz társadalmi mozgalmak tanácskozása vagy az ATTAC nemzeti szekcióinak találkozója. És ezzel még nincs vége az eseményeknek: voltak utcai tüntetések, hivatalosan szervezettek, mint például a Fórumot megnyitó, május elsejei hangulatú felvonulás, és kisebb, összecsapásokig fajuló tüntetések például a Fórumon résztvevő, a különböző országokból érkezett parlamenti képviselők ellen, akik a jelenlegi terrorizmus-ellenes háborúra szavaztak. Végül, de cseppet sem utolsósorban, számos esemény zajlott a folyó partján található hatalmas ifjúsági tábor területén. A tábor gyepén és a 15 ezer résztvevőnek szállást adó sátrak mellett a nyári zenei fesztiválok hangulatát idéző rendezvényeket tartottak: különösen ez volt az ember benyomása, ha esett az eső, és az emberek esőkabát helyett nájlonszatyorral a fejükön tapicskáltak a sárban. Egyszóval, ha az ember az események hatása alatt megpróbálta volna megérteni, mi zajlik Porto Alegrében, egész biztosan tökéletes szellemi összeroppanás várta volna. A Fórum áttekinthetetlen, kaotikus, szétszórt volt. És ez a hallatlan bőség mindenkit a boldog lebegés állapotába emelt: nagyszerű érzés volt elveszni a világ minden tájáról érkezett tömeg tengerében, és közben tudni, hogy e tömeg minden egyes tagja a kapitalista globalizáció jelenlegi formája ellen tevékenykedik.

A Porto Alegre-i találkozónak ez az inspiratív hangulat volt a legfontosabb eleme. Bár a Fórumnak bizonyos, fontos szempontok alapján – hogy csak kettőt említsünk: társadalmilag és földrajzilag – megvoltak a korlátai, ennek ellenére is alkalmat adott a küzdelem tereinek bővítésére, amelyek korábban Seattle-től Genováig terjedtek, s régebben ezeket a mozgalmak olyan hálózata alkotta, amelyek nagyjából és egészében az észak-atlanti területre korlátozódtak. A mozgalmak gyakorlatilag a többi, a globalizáció kapitalista formáját vagy egyes specifikus intézmények, mint például az IMF működését bíráló szerveződéshez hasonlóan korábban meglehetősen korlátozott szerepbe kényszerültek bele. Az elszigetelődés oldásának, illetve az egyes mozgalmak hálózattá szervezésének első lépése lehet, hogy felismerjük: a mozgalmak céljai a világ más tájain is azonosak. És ez a felismerés az elsődleges oka a Fórumon tapasztalt felszabadult, boldog hangulatnak.

Számot kell vetnünk, persze, a közös célokon és terveken kívül az eltérő mozzanatokkal is: a rendelkezésre álló anyagi bázist és a politikai orientációt tekintve. A világszerte létező mozgalmak nem kapcsolódhatnak egybe jelen formájukban, változatlanul, hanem egyfajta kölcsönös kiegyenlítődés érdekében át kell alakulniuk. Az észak-amerikai és európai résztvevők például mélységes megdöbbenéssel konstatálták, milyen óriási a különbség az ő tapasztalataik és a Brazíliából érkezett mezőgazdasági munkások és nincstelen földművesek – őket leginkább az MST (Földnélküliek Mozgalma) képviselte – problémái között, és fordítva. Milyen átalakuláson kell átesnie az európai-amerikai globalizációs mozgalmaknak és a latin-amerikai mozgalmaknak, nem is azért, hogy azonosak legyenek vagy hogy egyesüljenek, csak hogy egymásra találjanak a bővülő, közös szervezetben? A Fórum alkalmat adott e különbségek és problémák felismerésére, de persze nem biztosította a lehetőséget a megoldásukra. Tény, hogy a Fórum színes, a különbözőséget felmutató jellege, amely a közösség eufórikus érzetét megteremtette, ugyanakkor hatékonyan el is fedte a különbségek és konfliktusok megoldásának területeit.

 

Antikapitalizmus és nemzeti szuverenitás

 

Azt mondhatjuk, hogy ebben a vonatkozásban a Porto Alegre-i találkozó túlságosan is felszabadult, ünnepi és kevéssé a megoldásokat kereső volt. A Fórumot megosztó legfontosabb politikai nézetkülönbség a nemzeti szuverenitás szerepének eltérő felfogásából fakadt. Valóban, két alapvető magatartástípus létezik a mai globalizációs erőkkel szemben: az egyik arra törekszik, hogy a nemzetállamok szuverenitását tovább erősítse a külföldi és globális tőkével szembeni védekezésképpen, a másik pedig a globalizáció jelen formájával egy ugyancsak globális, nem nemzeti alternatívát állít szembe. Az első megközelítés a neoliberalizmust mint elsődleges elemzési kategóriát értelmezi, mivel az ellenfelet a gyenge állami ellenőrzéssel szembeni korláttalan globális kapitalista tevékenységben találja meg; a második megközelítés viszont sokkal inkább magával a tőkével szemben lép fel, függetlenül attól, hogy az államilag szabályozott vagy sem. Az elsőt bátran nevezhetjük globalizáció-ellenes álláspontnak, mivel a nemzeti szuverenitás – legyen bár kapcsolatban a nemzetközi szolidaritással is – a kapitalista globalizáció erőinek korlátozására és rendszabályozására irányul. Ezen álláspont számára tehát a végső cél a nemzeti felszabadulás lesz, amint azt a hagyományos gyarmatosítás-ellenes és imperializmus-ellenes mozgalmak esetében láthattuk. A második ezzel szemben elutasít minden nemzeti megoldást, és ehelyett demokratikus globalizációt követel.

A Porto Alegre-i Fórumot az első álláspont uralta; e pozíció jelent meg a nagy plenáris üléseken, ezt ismételték meg a hivatalos szóvivők, erről tudósított a sajtó. Ennek az álláspontnak a legjelentősebb képviselői voltak többek közt a Brazil Munkáspárt vezetői – egyben a Fórum házigazdái, mivel ők adják a városi és területi kormányzati képviselőket. Egyértelmű és kétségtelen volt, hogy a Brazil Munkáspárt központi szerepet játszott a Fórumon, és az esemény nemzetközi presztizsét a közeli választási kampány szolgálatába állította. A nemzeti szuverenitást képviselő második legerősebb mozgalom az ATTAC francia szervezete volt, amely a Le Monde diplomatique hasábjain jelölte ki a Fórum számára az alapokat. Ebben a vonatkozásban az ATTAC vezetése sok francia politikushoz áll közel – itt leginkább Jean-Pierre Chevènement-ra gondolunk –, akik a nemzeti szuverenitás erősítésében látják a megoldást a jelenkori globalizációs problémákra. Ők azok, akik leginkább meghatározták a Fórum arculatát a tanácskozásokon és a sajtóban egyaránt.

Az alternatív, nem a nemzeti szuverenitást hangsúlyozó globalizációs álláspont képviselői ezzel szemben kisebbségben voltak a Fórumon – nem minőségi értelemben, hanem a képviseletet tekintve; ugyanakkor a résztvevők többsége valójában ezt a kisebbségi pozíciót képviselte. Elsőször is, a tiltakozó megmozdulásokat Seattle-től Genováig szervező mozgalmak általában nem a nemzeti megoldást támogatják. Ráadásul tény, hogy az állami szuverenitás központosított struktúrája éppen ellentéte annak a horizontális hálózati formának, amit a mozgalmak hoztak létre. Másodszor, az argentínai mozgalmak, amelyek a jelenlegi pénzügyi válság hatására szerveződtek a falusiak és a városlakók küldöttgyűlésein, szintén szemben állnak a nemzeti szuverenitás erősítésére vonatkozó javaslatokkal. Jelszavuk szerint nem csak egyes politikusoktól akarnak megszabadulni, hanem mindegyiktől – que se vayan todos: a teljes politikai osztálytól. Végül pedig, a Fórumon magukat képviseltető pártok és mozgalmak bázisaiban a résztvevők sokkal elutasítóbbak a nemzeti szuverenitást támogató javaslatokkal szemben, mint a mozgalmak, pártok vezetőségében. Ez különösen is érvényes az ATTAC-ra, erre a hibrid képződményre, amelynek felső régiói, különösen Franciaországban, a hagyományos politikával érintkeznek, míg bázisai szilárdan beágyazódtak a mozgalmakba.

A szuverenitást és globalizáció-ellenességet hangoztató álláspont és a szuverenitást elvető, az alternatív globalizációt helyeslő nézetek közötti megosztottságot tehát nem igazán lehet földrajzilag értelmezni. Nem képezi le ugyanis az Észak és Dél, illetve a fejlett világ és a harmadik világ közötti ellentéteket. Sokkal inkább esik egybe e konfliktus a politikai szerveződés eltérő két formájával. A hagyományos pártok és központosított kampányok általában a nemzeti szuverenitást támogató pólusra jellemzőek, míg az új, horizontálisan szerveződött hálózatok inkább a szuverenitást elutasítók térfelén szerveződnek. Továbbá jellemző, hogy a hagyományos, centralizált intézményekben a vezetés inkább a szuverenitás felé hajlik, míg a bázis sokkal kevésbé támogatja ezt. Aligha meglepő, persze, hogy a hatalmi pozícióban lévők inkább érdekeltek az állam szuverenitásának erősítésében, a hatalmon kívül rekedtek pedig kevésbé. Ez mindenesetre magyarázatul szolgál arra, a Fórum képviselő-testületeiben miért domináns a nemzeti szuverenitást erősítő álláspont, noha a résztvevők többsége hajlik a nem nemzeti, alternatív globalizációs perspektíva felé.

E politikai és ideológiai megosztottság konkrét illusztrációjaként szolgáljon itt az, hogyan kell elképzelnünk a két álláspontból logikusan következő választ a jelenlegi argentin gazdasági válságra. Ez a válság a Fórum egész munkáját beárnyékolta mint a lehetséges, eljövendő gazdasági válságláncolat első fenyegető jele. Az első álláspont képviselői azt hangsúlyozták, hogy az argentin összeomlást a globális tőkeerők és az IMF politikája idézte elő, amelyek szövetkezve más, nemzetek feletti intézményekkel, aláásták a nemzeti szuverenitást. Ennek megfelelően, a logikus ellenlépés Argentína (és a többi nemzetállam) szuverenitásának helyreállítása kell legyen ezekkel a destabilizáló, külső erőkkel szemben. A másik álláspont képviselői szerint a válság kiváltó okai ugyanazok, de úgy vélik, hogy nem lehetséges és nem is kívánatos nemzeti megoldást keresni. A globális tőkével és intézményeivel szembeni alternatívát kizárólag globális szinten lehet fellelni egy globális demokratikus mozgalomban. A demokrácia gyakorlásának mai kísérletei – amelyeket például a lakóhelyi közösségek szerint szerveződő argentin mozgalom kínál – szükségszerű kontinuitást és szerves kapcsolatot látnak Argentína demokratizálása és a világrendszer demokratizálódása között. Való igaz, hogy e perspektívák egyike sem szolgál megfelelő megoldással az IMF receptjeit érvénytelenítő válság gyors megoldásához – és nem is vagyok egészen biztos abban, hogy ilyen megoldás létezik. Ezek inkább eltérő politikai stratégiákat képviselnek a napi cselekvés számára, amiből idővel a globális hatalom jelen formájának valóságos alternatívája fejlődhet ki.

 

Pártok versus hálózatok

 

Bármely korábbi periódusban e két álláspont között ódivatú ideológiai konfrontáció alakult volna ki. Az egyik álláspont képviselői azzal vádolhatták volna a másik tábort, hogy a neoliberalizmus kezére játszanak, ezzel aláássák az állami szuverenitást, és előkészítik a talajt a további globalizációs folyamatoknak. A politikát, folytatták volna ennek a nézetnek a szószólói, csak a nemzeti keretek között, a nemzetállamban lehet hatékonyan irányítani. A másik nézetrendszer képviselői erre azt válaszolhatták volna, hogy a nemzeti rendszerek és a szuverenitás egyéb formációi, lévén korruptak és elnyomó természetűek, csak akadályoznák az olyannyira áhított globális demokráciát. Porto Alegrében ilyenfajta konfrontáció nem alakulhatott ki – részben az események rendkívüli változatossága miatt, amely szemmel láthatólag kioltotta a szembenállás szikráját, részben pedig azért, mert a szuverenitást képviselőknek túlságosan is sikerült elfoglalniuk a vezető képviseleti pozíciókat, és ezzel a konfliktus kialakulásának lehetőségét is megakadályozták.

De a konfrontáció hiányának legfőbb oka valószínűleg azokban a szervezeti formákban rejlik, amelyek a két állásponthoz szervesen tartoznak. A hagyományos pártok és központosított szervezetek szóvivőikkel képviseltetik magukat, ideológiai csatáikat is ők vezénylik le, de a hálózatoknak nincs ilyen megtestesülésük. Hogy lehet egy hálózattal vitázni? A hálózatokban megszerveződött mozgalmak gyakorolják ugyan a hatalmukat, de nem az ellenzéki nézetek legyűrésével fejlődnek. A hálózati forma egyik alapvető jellegzetessége az, hogy egyetlen alkotóeleme sem kerül egy másikkal ellentmondásba; ha megjelenik egy újabb mozgalom, azzal háromszöget alkot, egy újabbal négyszöget és így tovább, a háló végtelen számú résztvevőt felvehet. A seattle-i eseményeknek ez az egyik olyan jellemzője, amelynek megértésével a legtöbb problémánk volt: az általunk objektív ellenmondásban lévőnek gondolt csoportok – környezetvédők és szakszervezetiek, vallásosak és anarchisták – egyszer csak képeseknek bizonyultak az együttműködésre a hálózat mozaikszerű rendszerében. A mozgalmak, egy kicsit más nézőpont felől közelítve, valahogy a nyilvános szférához hasonlóan működnek abban az értelemben, hogy a nyílt véleménycsere keretein belül teljes szabadságot adnak az eltérő nézetek megfogalmazásának. Ám ez korántsem jelenti, hogy a hálózatok passzivitásra volnának kényszerítve. A konfliktusok helyett egyfajta alkímiával élnek, vagy nevezhetjük inkább ezt “tengeri áramlatnak”: a mozgalmak sodrása átalakítja a korábban szilárd pozíciókat; a hálózatok ereje ellenállhatatlan, felszín alatti áramlásukban ölt testet.

Akárcsak a Fórum maga, a számtalan mozgalom – sokféleségükből következően – áttekinthetetlenül színes, változatos. Következésképpen nagyon fontos, hogy egyfelől felismerjük, miben különböznek egymástól a Porto Alegrében összegyűlt politikusok és aktivisták. Másfelől azonban súlyos hiba volna a fennálló különbségeket a hagyományos, egymásnak feszülő ideológiai konfliktusok mintájára értelmezni. A hálózati mozgalmak korában a politikai harcok már nem ebben a formában zajlanak. A központi színteret elfoglaló és a Fórum képviseletét meghatározó szervezetek nyilvánvaló ereje ellenére is valószínűnek látszik, hogy ezek a hagyományos formák elvesztették a küzdelmet. Lehet, hogy a Porto Alegrében összegyűlt, a hagyományos pártokat és központosított szervezeteket képviselők túlságosan is hasonlítanak a Bandungban annak idején összegyűlt vezetőkre – képzeljük el a PT-ből Lulát a bandungi házigazda, Ahmed Sukarno helyében, vagy a franciaországi ATTAC képviselőjét, Bernard Cassent mint Jawaharlal Nehrut, a ban­dungi konferencia legtiszteletreméltóbb vendégét. A vezetők a konferencia-asztalok mellett hozhatnak olyan határozatokat, amelyekkel megerősítik a nemzeti szuverenitást, de sohasem tehetnek szert a mozgalmak demokratikus hatalmára. Végül őket is bekebelezi majd a sokaság, amely minden megszilárdult és központi elemet képes a végtelenné bővülő, egyre terjeszkedő hálózatok újabb láncszemévé alakítani.

 

(Fordította: Baráth Katalin)

A venezuelai elnök ellen 2002. április 11-én puccsot hajtott végre a hadsereg és az úgynevezett "civil társadalom", ám Hugo Chavez két nap múlva a nép segítségével visszatért a hatalomba. A puccs előzményeit és körülményeit világítja meg a Le Monde diplomatique-ban megjelent írás

I. Hugo Chávezt a nép mentette meg

 

A tévékamerák a műsorvezetőre irányulnak, a háttérben azonban felsejlik Caracas látképe az El Avila hegy lábánál, amelynek lejtőjén a hevenyészett stúdió felépült. A showman megnevetteti közönségét, amikor felidézi, hogyan sikerült egyik előző műsorában dalra fakasztania – “tényleg hamisan, nagyon rosszul énekel!” – Fidel Castrót… Költői szavakkal szól Guatemaláról, majd a libertadort, Simon Bolivárt idézi, énekelget, vendégeit kérdezi – köztük egy csomó minisztert –, s elbeszélget egy egyszerű tévénéző hölggyel, akitől azután így köszön el: “Csókollak, életem…”…Könnyedségét látva, bármely médiasztár sárgulhat az irigységtől. Pedig nem szakmabeli: a Venezuelai Köztársaság elnöke, neve: Hugo Chávez.

Idén március 17-én saját műsora, az “Aló, Presidente!” 100. adásában túltett önmagán: műholdon keresztül beszélgetett a guatemalai, a dominikai és a kubai elnökkel – “Rendben Fidel, ha nem találkoznánk a következő napokban, hívjuk egymást… Hasta la victoria, siempre!” – szúr oda a sajtónak, majd ezzel a fenyegető mondattal fejezi be: “Figyelmeztetem mindazokat, akik meg akarnak ingatni: tudom, hányan vannak, s azt is, ki mennyit nyom ebéd után!” “Nem jönnek vissza többé! Éljen a commandante!” – tör fel az ováció a teljesen lebilincselt közönség soraiból.

A “commandante” kétségkívül túlzásokba esik: 6 óra 35 percnyi adás, szünet nélkül. Ám ő szükségesnek tartja ezeket a nagymiséket, így maradhat ugyanis közvetlen kapcsolatban választóival, a társadalom kitaszítottjaival, a szegényekkel és a baloldaliakkal.

La Castellanában, Altamirában, Palos Grandesben, Las Mercedesben – a caracas-i Rózsadombon – az escualidok¹ tajtékzanak a dühtől: “Ez a pasas egy demagóg, populista, kötözni való bolond!” A legtöbb, amit hajlandók a javára írni, hogy semmivel sem rosszabb, mint az elődei. “De nyomorba taszítja az országot!” – mondják, azután elintézik egy sommás ítélettel: “Tulajdonképpen nem elnöknek való. Egy katona csak két dologhoz ért: engedelmeskedni, vagy parancsolni!” Az oligarchák, a pénzarisztokrácia és a középpolgárok kasztja gyűlöli ezt a “felkapaszkodottat”. Barna bőrével, vaskos stílusával inkább taxisofőrre, szállodaportásra, nincstelen parasztra vagy buhoneróra² emlékeztet. Csakhogy pontosan azért ülhet a Mirafloresban, az elnöki palotában, mert a legalsóbb osztályok tagjaira hasonlít.

Chávez – mint ejtőernyős alezredes – 1992-ben fegyveres puccsal kísérelt meg véget vetni a (szociáldemokrata) Demokratikus Akció (AD) és a (keresztény-demokrata) Copei harmincéves egyeduralmának. Addigra ezek a pártok e kőolajtermelő ország népességének 80%-át a szegénységi minimum alá juttatták. Chávezt bebörtönözték, majd kiszabadult, s a lázadó 1998 decemberében demokratikus úton hatalomra került. 2000. július 30-ai újraválasztását megelőzően kiterjedt alkotmányreformot hajtott végre, amelyet 1999 decemberében népszavazás erősített meg.³ Egyszóval Chávez győzött, s Venezuela sorsa, vér nélkül, új kezekbe került.

A kormányzat azóta egy rendhagyó, “sem szocialista, sem kommunista, a kapitalizmus keretein belül mozgó, ám radikális, s a gazdasági szerkezet mély átalakulását eredményező” forradalmat folytat – magyarázza Rafael Vargas kancelláriaminiszter. Illetve, borsot törve Washington orra alá, Caracas egy olyan olajpolitika előmozdításán fáradozik, amely az Olajexportáló Országok Szövetsége (OPEC) újraélesztésén keresztül lehetővé tenné a nyersolaj 22 dollár/hordó áron való rögzítését. Az USA egyeduralmi törekvéseivel szemben, a neoliberális globali­záció ellen, egy többpólusú világ mellett lép fel.

 

Akadályfutás

 

Persze, más dolog kihirdetni egy új ország születését, és megint más hozzálátni az átalakításokhoz. “Se munka, se fejlődés” – panaszkodik Valenciában egy nincstelen, megjegyezvén, hogy a munkanélküliség semmit se csökkent. A Marizabel Chávezről, az elnök feleségéről elnevezett nyomornegyedben egy nagydarab fickó is kifakad: “az egyetlen dolog, amihez értek, a szajrézás. Na de itt aztán senki sincs, akit meglophatnék…”

Barrio Alizia Pietri de Calderában vagyunk (az előző elnök feleségéről elnevezett városban): a szerencsések 84 000 bolivart (84 €) keresnek kéthetente; vagyonőrként dolgoznak, ez az egyetlen virágzó gazdasági tevékenység. Mint bárhol máshol, a minimál bér itt is 158 € körül mozog, pedig 240 lenne szükséges egy öt fős család eltartásához.⁴ S úgy tűnik, a kormányzatnak még a legnagyvonalúbb kezdeményezései is félresiklanak. “A Bolivar-iskola működik”, tanúsítja egy családanya, “még napi háromszori ingyenes étkezést is biztosítanak a gyerekeknek, ahogy megígérték, igaz, ez nemrég megszűnt, mert nem tudták kifizetni a beszállítókat.”

“Chávez király” gyakran bizony “meztelen”. Pártja, a Mozgalom az V. Köztársaságért (MVR), amelyet a választások megnyerésére hirtelen-hamarjában hoztak össze, nem bír erős struktúrával. A győzelem reményében friss “chávezisták” – forradalmárok, potyaleső vagy haszonra számító, más, régi politikai erők tagjai, mindenféle nyerészkedők – is csatlakoztak hozzá. S ugyanez érvényes a szövetséges pártokra is, mint a Mozgalom a Szocializmusért (MAS), a Causa R, a Moviemnto 1º de Mayo, a Bandeja Roja maoistái vagy a Párt Mindenkért (PPT) vezetője, Pablo Medina.⁵ Támogatásukért előbb vagy utóbb, ők is benyújtják majd a számlát az elnöknek. Emiatt van a rengeteg visszavont rendelet, szakadás, lemondás, visszahívás, azután átpártolás az ellenfélhez, ami azt az érzetet kelti, hogy a hatalom folyamatosan improvizál.

Hasonló akadályfutás zajlik a negyvenévnyi korrupciótól szétzüllesztett államapparátusban és adminisztrációban is. A miniszterek és a tizennégy “chávezista” kormányzó a reformok végbeviteléhez hivataljaikban csak pár magas rangú tisztségviselőre számíthatnak. “Mi nem rendeztünk boszorkányüldözést, a változásokat a régi emberekkel, javarészt AD- meg Copei tagokkal biztosítjuk”. Ám a seregnyi középkáder és köztisztségviselő akadályozza a reformokat, szabotálja a terveket, megbénítja az áruszállítást a tartományokban. “Ezt a struktúrát átalakítani lassú dolog, nem küldhetünk el mindenkit” – tárja szét a karját Diogenes Palau, a tartományi kormányzat titkára, a Puerto Ayacucho-i (Amazonas) rekkenő hőségben. Ő is szembesült ugyanezekkel a problémákkal. “Csak lépésről lépésre haladhatunk” – mondja.

Chávez elnök tehát két pillérre támaszkodhat, ha meg akarja kerülni az ellenséges csoportokat: az állam gerincére, a hadseregre, ahonnan jött, és a szervezetlen tömegekre, amelyek hatalomra juttatták. 2001 áprilisában, amikor támogatást remélvén, “egymillió Bolivar-kör” megalakítására szólított fel, több tízmillió venezuelai felelt lelkesülten. Utcáikon, kerületeikben, barriadáikban⁶ hét-tizenöt fős csoportokban vitatják meg, milyen legyen a jövő, az életük, hogy mik a legalapvetőbb szükségletek – s véleményük azonnal eljutott az illetékesekhez. […]

Programok meghirdetésével s megfelelő intézményeken keresztül – Népbank, Nők Bankja, Kisvállalkozás-fejlesztési Alap, Kormányközi Decentralizációs Alap stb. – az állam jelentős összegekkel kezdte támogatni ezeket a nélkülözhetetlen szerveződéseket. Mire az ellenzék köreiben elszabadultak az indulatok: egy totalitárius rendszer “rohamosztagainak”, “tálib” fészkeknek nevezték őket, akiket az állam, a nem szűnő bolák (pletykák) szerint, állig felfegyverzett… A megvádoltak a vállukat vonogatták: “Nézzék, itt csak békés emberek vannak, akik a társadalom javáért munkálkodnak”. Arra a híresztelésre meg, hogy néhány radikális aktivista nem mutatkozott eléggé béketűrőnek, így reagáltak: “Beszéljünk világosan. E nők és férfiak eltökélték, hogy megvédik azt a folyamatot, amelynek hívei. Békés eszközökkel. Vagy másként is, ha szükséges.”

 

Gazdasági destabilizálódás

 

A saját kis számításaikhoz, kicsinyes érdekeikhez ragaszkodó escualidok alig kaptak levegőt, amikor 2001. november 13-án Chávez elnök radikálisabb vonalra terelte a reformokat, s aláírta a termőföldre, a halászatra, valamint a szénhidrogénkincsre vonatkozó törvényt.

December 10-én “a szabad kereskedelmet ért támadások” elleni tiltakozásul, a Pedro Carmona vezetése alatt álló munkaadói szövetség, a Fedecámaras általános sztrájkra szólít fel, amit támogat… a média, valamint a Venezuelai Dolgozók Konföderációja, a CTV is. Ez utóbbi egy korrupt társaság, a Demokratikus Akció szócsöve; vezetői évekig egyezkedtek a tulajdonosokkal a kollektív szerződésekről, majd némi csúszópénzért eladták a lelküket meg szövetségeseiket is. A kormányzat visszavonja Carlos Ortega főtitkár képviseleti jogát, aki tavaly október 25-én, a szakszervezeti vezetés megújítására kiírt választások győztesének kiáltotta ki magát, egy erőszakos cselekmények és szabálytalanságok tarkította szavazás eredményeképpen.

2002. március 5-én ez a “munkásvezető” találkozik Pedro Carmonával, s az Egyház bábáskodása mellett, aláírnak egy ún. nemzeti kormányzási paktumot, amelynek célja az elnök “demokratikus és alkotmányos leváltása”.

Program és tervek nélkül, a magát “civil társadalomként” definiáló – s ezzel az elnököt továbbra is támogató többséget cinikusan leradírozó – négy főszereplő, a Fedecámaras, a CTV, az Egyház és a középosztály, a politikai pártként működő médiával karöltve, mesterségesen próbál kormányválságot előidézni. A “saját” Petroleós de Venezuela SA-forradalma körül csoportosuló lakosságot pedig, látván ezt a totalitárius intoleranciát, szétveti a düh… “Ezek semmibe vesznek bennünket, s azt hirdetik, hogy egyedül ők képviselik a civil társadalmat. Óriási… De mi meg a nép vagyunk! És ha bármilyen okból ez a destabilizációs hadjárat megrengeti az alkotmányosságot, mi az életünk, a vérünk árán is megvédjük!”

A cseppenként gyűlő, gyújtogató nyilatkozatok és a tüntetések (amelyeket a kormányszimpatizánsok még nagyobb ellentüntetései követnek), a négy lázadó tábornok színrelépése⁷, akik nyilvánosan szembefordultak az államfővel – mindezek nem rendítik meg a kormányzati hatalmat. A gazdasági destabilizáció kártyájának kijátszása nyomán azonban a feszültség ugrásszerűen megnő. A kőolaj adja az ország exportjának 70, az állami bevételeknek pedig 50%-át. A kőolajárak a szeptember 11-ei merényletet követően meredeken zuhantak. Ám Chávez elnök Európában, Algériában, Líbiában, Szaúd-Arábiában, Iránban, Oroszországban és Irakban tett látogatásai, valamint Alí Rodri­gueznek, az OPEC venezuelai főtitkárának erőfeszítései – a termelés összehangolt lecsökkentésén keresztül – végül lehetővé tették az árfolyam stabilizálását.⁸

A Petroleós de Venezuela SA-t (PDVSA), ezt az anonim céget, amelynek az állam az egyetlen részvényese, egy 40 fős, magas rangú tisztségviselői csoport irányítja. A “kőolaj-tábornokok” szava törvény: “saját” politikát követnek, előtérbe helyezik a külföldi érdekeket, növelik a kitermelést, s ezzel megszegik az OPEC elfogadott normáit, veszteséggel adnak el, gyengítik a vállalatot, s tudatosan készítik elő privatizációját. A PDVSA-nak a közösségi tervekbe való beilleszthetősége érdekében, az állam ismét ellenőrzése alá akarja vonni ezt a stratégiai ágazatot, amelynek adójövedelmei kicsúsztak a kezei közül: a teljes bevétel 75% -ához képest (25% maradt a PDVSA-nál), amit húsz évvel ezelőtt kapott, jelenleg 30%-nál tart, s 70% a vállalaté. Az államfő tehát Gaston Parra személyében új elnököt s vele új igazgatói csapatot nevez ki. A techno­kraták a legjobbaknak kilátásba helyezett karrier ígéretére, a szervezési hatékonyságra, a termelékenységre és a jövedelmezőségre hivatkozva, s elutasítva a kormány által erőltetett “átpolitizálást”, egyfajta “meritokrácia” mellett érvelnek, amit azért eszeltek ki, hogy elutasíthassák a kinevezéseket, s hogy lázadást szítsanak.

Az állami cégek vezetőit a világ minden országában a részvénytulajdonos állam nevezi ki, és határozza meg az irányelveket – ahogy azt amúgy az előző venezuelai kormányok is tették. Egyébként az ellenzékiek, bizalmi állásokban lévő káderek, hivataluknál fogva nem kezdeményezhetnek sztrájkot. Helyettük az írott, rádiós és televíziós médiumoktól fűtött “civil társadalom” lép fel, az ország gazdasági központjának megbénítását szorgalmazva. Ami, ha csak részlegesen is – mivel a dolgozók jelentős része megtagadta a munkabeszüntetést –, de tényleg bekövetkezik.

Mindennek hátterében pedig ott a folyamatos ingajárat Caracas és Washington között, ahonnan Georges W. Bush elnök csapata egyre elszántabban hecceli a “bolivari” elnököt. Chávez lanyha lelkesedése a terrorista ellenes akciók iránt – különös tekintettel a kolumbiai gerillákra –, Oroszországgal és Kínával kötött katonai egyezményei, globalizáció-ellenes szemlélete s reformjai napról napra kényszeredettebb vicsorgásra késztetik az amerikaiakat. 2002. február 6-án Colin Powel külügyminiszter a szenátus előtt kétségének ad hangot a tekintetben, hogy “Chávez valóban hisz-e a demokráciában”, és kritikával illeti az elnöknek “az Egyesült Államokkal ellenséges viszonyban lévő, s a terrorizmust feltételezhetően támogató államfőknél, Szaddam Husszeinnél vagy Moammar Kadhafinál” tett látogatásait.⁹

A harmadik legjelentősebb kőolajszállítóját feldúló zavarok aggodalommal töltik el az Egyesült Államokat, amely tart a kőolajexport leállításától egy esetleges kormányválság kapcsán. Nem próbál tehát nyíltan olajat önteni a tűzre. Ám március 25-én Alfredo Pena, Caracas polgármestere, az eltökélt ellenzéki, titokban találkozik az amerikai vezetőkkel, valamint a nagyon is vitatott személyiségű Otto Reich-csel, az amerikaközi ügyekért felelős helyettes államtitkárral.¹⁰ Ez utóbbi irodájában, pár nappal korábban, összefuthatott volna Pedro Carmonával, a Fedecámaras elnökével vagy Manuel Covával, a CTV főtitkárhelyettesével is, aki a Nemzetközi Republikánus Intézetnek a dolgozók érdekvédelme oly híres reprezentánsainál is látogatást tett!

 

“Ez összeesküvés!”

 

Egyetlen jelentős momentum miatt nem vetül csak Chile árnyéka Venezuelára: s ez a hadsereg. Chávez, állítása szerint, ismeri, akár a tenyerét, s a Simón Bolivar-i időkből való régi fegyvertársain keresztül kézben is tartja. Bár suttogások, megjegyzések hagynak efelől némi kétséget. A Southcom, az Egyesült Államok hadserege déli parancsnokságának tábornoka például a következőket nyilatkozta: “Venezuelából tanul a legtöbb tiszt katonai akadémiáinkon, pontosan ezért vagyunk nyugodtak e felől az ország felől.” Az elnökkel szemben nemrégiben fellázadt négy tiszt nevének említésére Francisco Ameliach, a Parlament védelmi bizottságának elnöke, március 14-én így válaszolt: “Ha egy tiszt a nyilvánosság elé lép, ez azt jelenti, hogy a hadsereg nem támogatja. Mi magunk is konspiráltunk – Ameliach részt vett a Chávez alezredes vezette golpe-ban s ezért jól tudjuk, ha egy ezredes ilyesmire szánja el magát, nem fogja széjjelkürtölni a főtéren.”

A lakosság köreiben csak mérsékelt sikert aratott a Fédécameras és a CTV által április 9-én és 10-én, a PDVSA “megmentésére” meghirdetett sztrájk (amelynek 7 munkatársát elbocsátották, 12 másikat pedig nyugdíjaztak). Az ellenzék az előremenekülést választja, s megduplázza a tétet (vagy eleve ezt tervezték, s megállásról szó sincs). Arra hivatkozva, hogy a kormányzat esetleg szükségállapotot hirdet – ami láthatólag nem állt szándékában – április 11-től általános és folyamatos munkabeszüntetésre szólítja fel a dolgozókat. Nyugtalanító momentum, hogy Nestor González személyében (2001 decemberében elbocsátották), aki a televízióban árulással vádolja Chávez elnököt, s a legfelsőbb parancsnokság beavatkozását kéri, a lázadó tábornokok újra felbukkannak a színen.

Április 11-e háromszázezer békésen menetelő tüntetőre virrad; a PDVSA székhelye felé tartanak, a főváros keleti részébe. Ez lesz majd a bűntény színhelye, ahol az egyre fokozódó izgalom sietteti a végzetes kimenetelt. Mi hitelesíthetné jobban a diktatúrával szembeszálló “civil társadalom” képét, mint néhány “mártír”… Délután egy órakor, a város nyugati részében, az elnöki palotában, Rafael Vargas kancelláriaminiszter sápadtan ront be kollégái irodájába. “Az ország többi része nyugodt, de Carlos Ortega egyenes adásban épp most szólított föl a Miraflores lerohanására. Ez összeesküvés!” 13 óra 40 perc: a tisztségviselők, tudtukon kívül, megjósolják az elkövetkezendő eseményeket: “Az autóúton közelítenek… Hagyni kell, hadd tüntessenek, de nem érhetnek el idáig. Különben a Bolivar-körök akcióba lendülnek, s az katasztrófához vezetne.”

Az egyenruhások tudnak taktikázni. A Nemzeti Gárda főparancsnoksága semmilyen parancsot nem ad annak érdekében, hogy megakadályozza az elkerülhetetlent. Az ellenzék kevesebb, mint 100 méterre közelíti meg a Miraflorest, s azt a pár tízezer, bottal, kövekkel felfegyverzett “chavezistát”, akik odasiettek, hogy testükkel védelmezzék az elnököt. Tizenöt gárdista, eggyel se több, áll a tömeggel szemben. Szürrealista jelenet következik: vezetőjük odafordul a fotósokhoz, s idegesen megkérdezi: “Kölcsönadná valaki a mobilját? Erősítést kérnék.” Könnygáz bevetésével azért sikerül stabilizálniuk a helyzetet.

E tragikus nap 15 halottját és 350 sebesültjét (ebből 157 lőfegyver okozta sérülés) a Bolivar-körök számlájára írják. Tagjaik, ezek szerint, hideg vérrel tüzet nyitottak a békés tüntetőkre. Ez azonban hazugság. Az első négy áldozatot a tízegynéhány emeletes házak tetején posztoló, titokzatos mesterlövészek, épp az ő soraikból szedik. Ettől aztán hamar felmegy a pumpa, s halálos pontosággal zúdulnak az ellenzékre. Teljes káosz, mindenki mindenki ellen. Az El Silencio metróállomás mellett egy szakasz gárdista felelget a “civil társadalom” kőzáporára: könnygázbombák rajával, aztán komolyabb fegyverekkel, géppuskasorozattal. Az ellenzéki polgármester, Alfredo Pena fővárosi rendőrségének kis csapatai válogatás nélkül lőnek nagyjából mindenre, ami mozog (vannak persze kollégáik, akik megfontoltabban viselkednek).

Az elnöki testőrség “állítólag letartóztatott három mesterlövészt, ketten a chacao-i kerületi rendőrségnél szolgálnak, a harmadik pedig a fővárosi rendőrkapitányságon.”¹¹ Még az összecsapások hevében, egy kábult fiatalember így tanúskodik: “Kettőt észrevettünk, egyenruhában voltak”. Másnap, a Venevisión csatornán, a lázadó Vicente Ramirez Perez altengernagy bizalmasan közli: “az elnök minden, egységparancsnokokhoz intézett telefonhívását ellenőriztük. Reggel 10-kor volt a találkozónk, akkor pontosítottuk az operációt”. Vajon miféle operációt? Tíz órakor, hivatalosan, az ellenzéki hullám még meg sem indult a Miraflores ellen.

Elérték, amit akartak. Efrain Vasquez Velasco tábornok 18 órakor bejelenti, hogy az áldozatok nagy száma miatt megrendült hadsereg nem engedelmeskedik többé Chávez elnöknek. Pár órával korábban a Nemzeti Gárda teljes parancsnoksága már hasonló bejelentést tett. Hajnali 3 óra 15 perckor Lucas Rincón még beolvas egy utolsó közleményt: “A történtek kapcsán a köztársasági elnököt lemondásra szólították fel. Elfogadta.” Az elkövetkező 36 órában a közleményt húsz percenként ismétli a televízió.

A fő-főigazgató, Carmona, akit április 12-én kineveznek elnöknek, feloszlatja a Nemzetgyűlést, a bizottságokat, visszahívja a területi kormányzókat és a megválasztott polgármestereket. Imígyen teljhatalommal felruházott úrként hallgathatja, amint Ari Fleisher, a Fehér Ház szóvivője gratulál a venezuelai hadseregnek és a rendőrségnek, akik “megtagadták, hogy a békés tüntetőkre lőjenek”. Továbbá a szóvivő egyéb kérdésfeltevéseket mellőzve kijelenti: “Chávez hívei tüzet nyitottak az ellenzékre; ez pillanatok alatt olyan szituációt eredményezett, amelyben az elnök kénytelen volt lemondani.” Míg az Amerikai Államok Szervezete elítélni készül a puccsot, a Caracasba delegált amerikai és spanyol nagykövet személyesen is az új elnök üdvözlésére siet.

S eközben, ebben az országban, ahol az elmúlt három évben nem történt sem politikai gyilkosság, sem egyetlen eltűnés, politikai okokból senkit nem csuktak be, a minisztereket, a képviselőket és az aktivistákat kemény retorzió sújtja: az irodákban és a lakásokon tízesével folynak a házkutatások, és 120 “chavezista” kerül börtönbe. A Venevisión hullámain, Ibeyssa Pacheco interjújában, Julio Rodriguez Salas tábornok szélesen mosolyogva, így foglalja össze az eseményeket: “Lett egy príma fegyverünk…, a média! S most meg is ragadom az alkalmat, hogy gratuláljak Önöknek!” A “civil társadalom”, a demokácia nevében – diktatúrát hozott létre. A népen volt a sor, hogy visszaállítsa a demokráciát.

A folytatás már ismert. A vérfürdőt elkerülendő, Chávez elnök ellenállás nélkül megadta magát, de nem mondott le. Április 13-án hívei száz­ezrével szállják meg az utcákat, tereket, szerte az országban. Délután a testőrség beveszi a Miraflorest; segítségükkel néhány miniszter ismét elfoglalhatja helyét a miniszterelnöki hivatalban. A maracay-i 42. ejtőernyős osztag tábornokának, Raúl Baduelnek a példáját követve, az alkotmányhoz hű parancsnokok kézbe veszik az állomáshelyek irányítását. A főparancsnokság megosztott, nincsenek világos tervei, tart a tömegek irányíthatatlan reakciójától, illetve a hadseregen belüli ütközésektől; lábuk alól kicsúszik a talaj. Éjjel a Venezuelai Köztársaság törvényes elnöke visszatér népéhez.

Az ellenzék, úgy tűnik, semmit sem okult a tragikus eseményekből: pár nappal később újra felpiszkálja a tüzet.

“Csak ne legyenek illúzióik. Chávezzel vagy Chávez nélkül, Venezuela már soha nem lesz olyan, mint volt.” – figyelmezteti őket, az országot három éve felkavaró mély változásokra célozva, egy “chávezista”.

 

***

 

II. Egy tökéletes bűntény

 

Vegyük újra az április 11-ei, venezuelai puccs eseményeit. Ezt a rendhagyó államcsínyt – műfajának iskolapéldáját – Hugo Chávez elnök ellen követték el, aki azóta már visszatért hivatalába. A történtekből azonban még kevesen okultak. A tanulságok pedig létfontosságúak, hogy elkerülhető legyen a Caracasban készülődő újabb katonai lázadás…

Először is, megdöbbentő az eseményeket övező általános nemzetközi érdektelenség. Pedig a venezuelai kormány – Latin Amerikában az egyetlen működő szociáldemokrácia – a demokratikus szabadságjogok messzemenő tiszteletben tartása mellett, mérsékelt szociális reformprogramot követett.

Ezért szomorúan konstatáljuk, hogy az európai szociáldemokrata pártok, köztük a francia Szocialista Párt (PS), némák maradtak a venezuelai szabadság sárba tiprásának rövid ideje alatt. Sőt, nagy múltú vezetőik közül egyesek, mint Felipe Gonzalez, nem átallották helyeselni a puccsot¹² , s percnyi hezitálás nélkül osztoztak a Világbank, az Egyesült Államok elnöke, valamint José Maria Aznar, spanyol miniszterelnök, az Európai Unió soros elnökének örömmámorában…

Latin Amerikában 1991 szeptemberében történt utoljára fegyveres hatalomátvétel, amikor is a hadsereg távozásra kényszerítette Jean-Bertrand Aristidot, Haiti választott elnökét. Azt hittük, a hidegháború végeztével Washington felhagy a Condor-hadművelet¹³ szellemével, amely az 1970-es, 80-as években az antikommunizmus nevében támogatta a dél-amerikai diktatúrák létrejöttét. Azt hittük, elítélendő minden, demokratikusan megválasztott rendszer elleni összeesküvés.

2001. szeptember 11. óta azonban háborús szelek fújnak Washington fölött, s úgy tűnik ezeket az aggályokat is elsodorták.¹⁴ Hiszen Geor­ge W. Bush elnök megfogalmazása szerint: “aki nincs velünk, az a terroristákkal van”, és Chávez elnök valóban túlságosan is önállónak bizonyult. Nem hozta-e újra működésbe az OPEC-et ? (Az olajexportőr-kartell régi szálka Washington szemében.) Nem találkozott-e Szaddam Husszeinnel? Nem tett-e látogatást Iránban és Líbiában? Nem létesített-e normális kapcsolatokat Kubával, s nem utasította-e el a kolumbiai gerillák elleni akció támogatását?

Chávez szabad préda lett. Ám Washington nem alkalmazhatta többé a régi, véres módszert. Azt, amelyet például 1954-ben Guatemalában, 1965-ben Dominikában vagy 1973-ban Chilében vetett be. Az amerikai kontinens ügyeinek helyettes államtitkára, a probléma felelőse, Otto Reich azonban szóvá tette, hogy ugyan államcsíny nem történt, az elmúlt évtizedben mégis hat, demokratikusan megválasztott latin-amerikai elnök bukott meg – legutóbb De la Rua, Argentinában –, ám nem a hadsereg, hanem… a nép miatt.

Ez tehát a követendő példa Chavez elnök megbuktatásakor. Első lépésként egy jól pozícionált koalíció – a Katolikus Egyház (amelyet elsősorban az Opus Dei képvisel), a pénzarisztokrácia, a fehér polgárság, a cégtulajdonosok, valamint egy korrupt szakszervezeti tömörülés – kinevezi magát “civil társadalomnak”. Ezt követően a jelentős médiatulajdonosok maffiapaktumot kötnek. Elkötelezik magukat, hogy kölcsönösen támogatják egymás kampányait, a “civil társadalom” védelme nevében, az elnök ellen…

A média nem riad vissza semmilyen hazugságtól, s azt harsogja, hogy “Chávez egy diktátor”; a végsőkig feszíti a húrt. Bár egyetlen politikai fogoly sincs, egyes csatornák még az olyan kijelentésektől sem riadnak vissza, mint: “Chávez maga Hitler”.¹⁵ S mindig ugyanazt a jelszót sulykolják: “Le vele!”

Míg tulajdonosaik egy demokratikusan megválasztott elnök megbuktatására szövetkeznek, a médiumok a “nép”, “demokrácia”, “szabadság” szavak mámorában úsznak. Utcai tüntetéseket szerveznek, ám az őket ért legkisebb kormányzati kritikát is a szólásszabadságot ért súlyos támadásnak minősítik, és miattuk nemzetközi szervezeteknél emelnek panaszt.¹⁶ Feltámasztják a “forradalmi sztrájkot”, bátorítják az elnöki palota elfoglalását, az erőszakos hatalomátvételt.

A propaganda iránti természetes hajlamánál fogva, a média azonban összetévesztette a virtuális népet, amelynek nevében az április 11-ei államcsínyt elkövették, a valódival, amely kevesebb, mint 48 óra leforgása alatt Chávez elnököt visszahelyezte hivatalába. Ám a bűnbánat csak rövid ideig tartott. A venezuelai média, példátlan büntetlenségét kihasználva, megkettőzött dühvel, jelenleg is folytatja kábító hadjáratát, az egyik legnagyobb destabilizációs kampányt, amelyet valaha demokratikus kormányzat ellen folytattak. Az általános érdektelenséget felhasználva, ez alkalommal, sikerre akarják vinni a tökéletes bűntényt…

 

 

(A cikk első felét Maurice Lemoine, második felét Ignacio Ramonet írta. Mindkét rész a Le Monde diplomatique-ban jelent meg. Fordította: Mihályi Patrícia.)

 

 

Jegyzetek

 

¹ Esculiado: nehezen lefordítható, pejoratív elnevezés, amelyet az elnök ragasztott ellenfeleire (amit azok büszkén viselnek), jelentése: lesoványodott, fakó, csontvázszerű.

² piaci seftelő

³ Lásd Ignacio Ramonet cikkét: “Chavez” és Pablo Aiquel írását: “Un président ’bolivarien’ pour le Venézuela”, Le Monde diplomatique, 1999. október, illetve 2000. november.

⁴ Datanálisis, In: El Universal, Caracas, 2002. március 14.

⁵ Bár szakítottak, a PPT soha nem lépett szövetségre az ellenzékkel, később pedig újra csatlakozott Chávezhez; a MAS egyik része szintén hű maradt hozzá.

⁶ Barriada: nyomornegyed

⁷ Pedro Soto ezredes, Carlos Molina ellentengernagy, Pedro Flores százados és Hugo Sanchéz őrnagy

⁸ Az árak stabilizációjában a közel-keleti válság eseményei is szerepet játszottak.

⁹ Miami Herlad, 2002. február 7.

¹⁰ Szoros szálak fűzik a kubai-amerikai lobbyhoz; neve az 1980-as években felmerült az Irán-contragate-üggyel kapcsolatban, ezért kinevezését a Kongresszus hosszú ideig megakadályozta.

¹¹ El Nacional, Caracas, 2002. április 13.

¹² El Pais, Madrid, 2002. április 12.

¹³ L. Pierre Abramovici: “’Opération Condor’, cauchemar de l’Amériquque latine”, Le Monde diplomatique, 2001. május

¹⁴ V.ö. Gueres du Xxe siècle, Galilée, Párizs, 2002

¹⁵ L. például a caracasi Esceso c. havilap 2002. áprilisi számának szerkesztőségi cikkét.

¹⁶ A Reporters sans frontières (Újságírók határok nélkül) nevű szervezet, szemet hunyva az egyik leggyalázatosabb médiakampány felett, amelyet egy demokratikusan megválasztott kormánnyal szemben valaha folytattak, hagyta magát megtéveszteni, s több jelentést készített Chávez kormánya ellen, amely pedig soha nem lépett fel a véleménynyilvánítás szabadságával szemben, soha nem tiltott be egyetlen médiumot, s nem tartóztatott le egyetlen újságírót sem.