A nemzeti, etnikai vagy felekezeti elfogultságon alapuló "törzs logika" mindenféle humanista eszménytől távol álló, háborús gondolkodásmódhoz vezet. A baloldal nem térhet ki azelől, hogy véleményt nyilvánítson a palesztinai arab-zsidó szembenállásról, és álláspontja csakis elnyomók és elnyomottak közötti különbségtételen alapulhat – vallja az orosz zsidó anyától és egyiptomi kopt apától született, neves francia Közel-Kelet-szakértő.

(Israël, Palestine – Vérité sur un conflit [Izrael, Palesztina – Egy konfliktus igazságai], Éditions Fayard, Párizs, 2001, első fejezet)

 

“Isten az üldözöttek oldalán áll…”

 

Számodra írom ezt a könyvet – gondolataim körülötted és a többi húszéves fiatal körül kavarognak. Több mint két évtizede írok, tartok előadásokat és készítek riportokat az izraeli-palesztin konfliktusról. Heves viták részese voltam a palesztinok jogairól, Izrael állam jellegéről, az eljövendő békéről. Az előítéletek legyőzésének szükségessége iránti meggyőződésem s az ésszerűség, a logika erejébe vetett hitem arra ösztönzött, igyekezzem megérteni és megértetni az állítólag bonyolult Kelet viszonyait. Ezt mindig szenvedéllyel tettem, mert a Közel-Kelet hozzám valóban közel áll, hiszen ott születtem, s ott nevelkedtem. Szeretném nektek átadni – Neked és testvéreidnek – e vonzódás legalább egy morzsáját, jól tudván persze, hogy az én életutam nem lehet sem a tiéd, sem az övéké.

Az oslói megállapodások kudarca, az erőszak újbóli fellángolása a Közel-Keleten egy ideig csüggedtséggel töltött el. A béke ismét távolabbra került, s a térségen megint az ellenségeskedések őrülete lett úrrá. Ráadásul a konfliktus Franciaországot sem hagyta érintetlenül. Izrael nagykövetsége előtt francia zsidók ezrei tüntettek – köztük egészen fiatalok is. “Halál az arabokra!” – ordítoztak néhányan. Másutt más franciák – zömmel észak-afrikai származásúak – a ciszjordániai és gázai represszió miatt fejezték ki felháborodásukat, s páran így kiáltoztak: “Halál a zsidókra!”. Zsinagógákat támadtak meg, gyújtottak fel. Több héten át a felekezeti-közösségi [communautaire] háború rémségének árnya borult a “szelíd Franciaországra”. A politikusok – az antiszemitizmus megnyilvánulásainak elvi elítélésén túl – bénultaknak mutatkoztak. Az iskolákban, a gimnáziumokban pedig a görcsbe merevült tanárok azt magyarázgatták: jobbnak látják, ha csendben maradnak, mintsem vitát nyissanak; a “felekezeti” szolidaritás oly mértékben erősnek és “természetesnek” tűnt […], hogy helyesebb volt nem élezni tovább az ellentéteket.

De vajon belenyugodhatunk-e efféle “lövészárkok” létezésébe? Számomra ez egyet jelentene azzal, hogy feladom az elveket, amelyek munkám, elkötelezettségem, meggyőződésem fundamentumát jelentik. Ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelyet az 1960-as években a dekolonizáció lelkesítő élménye s az a mindannyiunk által feltartóztathatatlannak nyilvánított harc vitt a politika világába – “hozott világra”, ahogy mondani szokás –, amelyet a vietnami nép vívott az Egyesült Államok agressziójával szemben. Akkoriban a törésvonalak politikaiak és – ha a szónak nem lenne ma már eléggé rossz csengése, így mondanám: – ideológiai jellegűek voltak. A kor kérdéseire adott válaszaink, küzdelmünk, meggyőződésünk alakulása szempontjából egyikünk származásának vagy vallásának sem volt jelentősége. Önmagunkat az emberiség integráns részének tartottuk, olyanoknak, akik felette állnak az előítéleteknek, a “faji”, de még a nemzeti különbségtételnek is. A marxizmus üzenetének egyetemességében is ez vonzott bennünket – “Világ proletrájai, egyesüljetek!”

Az izraeli-arab viszály persze kétségtelenül bonyolultabb volt, mint a vietnámi háború. Az 1967. júniusi háborúban aratott izraeli győzelem Egyiptom, Szíria és Jordánia felett Franciaország-szerte rajongó lelkesedést váltott ki. A zsidókkal szembeni genocídium terhe, a kibuc (a közösségi agrárgazdálkodás) mítosza csakúgy, mint egyfajta arabellenes “revans” érzése – alig öt évvel voltunk az algériai háború befejezése után – magyaráz(hat)ta az egyoldalú, Izrael-barát attitűdöt. A viták azonban lényegében politikai természetűek maradtak. A kommunista és szélsőbaloldali szervezetekben pedig, amelyekben nagy számban vettek részt zsidók is, ebben a kérdésben is internacionalista álláspontot képviseltünk. […]

Ami engem illet, egy orosz zsidó anya és egy kopt vallású apa gyermekeként Egyiptomban születtem. A vallásos emberek iránt tisztelettel viseltető ateistaként, a felvilágosodás hazájában találtam rá önmagamra. Említettem már neked: abban a mérhetetlen kiváltságban volt részem, hogy megválaszthattam nemzetiségemet: a kairói gimnázium francia kultúrájúvá és érzelművé nevelt, bár “vér szerint” nem voltam francia. Rajongtam Voltaire-ért, kiállásáért a Calas-ügyben e kálvinista vallású ember mellett, akit 1761-ben megvádoltak, hogy megölte állítólag katolikus hitre áttért fiát, s akit a következő évben Toulouse-ban kivégeztek. Az ügy megosztotta egész Franciaországot. 1765-ig kellett várni, hogy Calas-t rehabilitálják, azt követően, hogy Voltaire egész tehetségével s minden energiájával az ügy mellé állt, miközben ugyanilyen erővel harcolt a vallási – beleértve a protestáns – fanatizmussal, valamint az egyházak kiváltságaival szemben.

“A fivéremmel az unokatestvérem ellen, s az unokatestvéremmel az idegenek ellen”: a jól ismert mondás pontosan kifejezi a vérengzés ördögi körét, amely a polgárháborúba hanyatlott Libanont jellemezte az 1970-es években. Ezt a fajta logikát a magam részéről mindig is elutasítottam. Mert vajon el kell-e fogadnunk az ilyen gondolkodásmódot napjainkban, amikor “globális faluról”, az egyén egyetemes jogairól és az emberek közötti egyenlőségről beszélünk? Muszáj-e törvényszerűnek tekintenünk, hogy a zsidók feltétlenül Izraellel, a muszlimok pedig a palesztinokkal legyenek szolidárisak? Meg lehet persze érteni a családi, érzelmi, vallási kötődéseket. “Majdnem minden strasbourg-i zsidónak vannak hozzátartozói Izraelben” – mondotta a franciaországi zsidó szervezetek képviselő tanácsának egyik vezetője a 2000. őszi antiszemita kilengések után. Az érzések alapja a hozzátartozók iránti aggódás; a szolidaritás, amint Izraelt veszély fenyegeti, működésbe lép. Ami pedig a muszlim fiatalokat illeti, ők szociális okokból – “Világ kitaszítottjai, egyesüljetek!” –, vagy pedig a kulturális és vallási összetartozás valamilyen, többé-kevésbé homályos érzése alapján azonosulnak kődobáló palesztin kortársaikkal. A hírszerző szervek egyik 2000. decemberi értékelése szerint, az eléggé elszigetelt [franciaországi] antiszemita támadások jobbára néhány városi fiatal érzelmi kitöréseiből fakadnak, amelyeknek nem kell politikai jelleget tulajdonítani. De kérdés, meddig marad ez így.

Hiszen a baloldal, különös módon, kívül marad a palesztinai történéseken. A feszültség mérséklése érdekében felhívásokkal fordul ugyan a vallási vezetőkhöz, ám attól való félelmében, hogy az események hullámai átcsapnak a feje fölött, a fiatalokat magukra hagyja, akik szellemi befolyásának, kultúrájának, világképének ismerete nélkül nőnek fel. A baloldal képtelen szólni hozzájuk, válaszolni a megrázkódtatásokra, amelyek a városokban érik őket, s megtalálni a szavakat, amelyek megérintenék s cselekvésre ösztönöznék a fiatalokat, hogy ezáltal egyetemes érvényű választ kapjanak mindarra, ami Palesztinában és Izraelben történik. […]

Találkozunk azért bátor megnyilvánulásokkal is, amelyek bár kisebbséget alkotnak, megtörik a baloldal hallgatását, s kilépnek a felekezeti szolidaritás zsákutcájából.

2000. október 18-án a Le Monde felhívást tett közzé: “Annak az országnak az állampolgáraiként, amelyben élünk, egyúttal mint a Föld egyenjogú polgárai, nincs okunk s nem is szoktunk zsidóként megszólalni” – írta egy értelmiségi csoport, amelynek tagjai között találjuk Raymond Aubrac-ot, az Ellenállás egykori harcosát, Rony Braumant, az Orovosok határok nélkül korábbi elnökét, Daniel Bensaid filozófust, Marcel-Francis Kahn orvost, Gisèle Halimi ügyvédet, Laurent Schwartz matematikust, Pierre Vidal-Naquet történészt.

“Fellépünk a rasszizmus ellen – folytatódik a nyilatkozat –, így magától értetődően az antiszemitizmus bármely formájával szemben is. Elítéljük a zsinagógák és a zsidó iskolák ellen elkövetett merényleteket, amelyek egy közösség egésze és vallási intézményei ellen irányulnak. Visszautasítjuk a vallási-felekezeti logika nemzetközi méretű kiterjesztését, amelynek következtében egyazon iskolába járó, egy kerületben lakó fiatalok kerülnek összeütközésbe egymással.”

“Izrael állam vezetői azonban, amikor arra formálnak igényt, hogy a világban élő valamennyi zsidó nevében nyilatkozzanak, amikor kisajátítják a közös emlékezetet, s a múlt minden zsidó áldozatának képviseletében lépnek fel, önmaguknak vindikálják a jogot, hogy megkérdezésünk nélkül a nevünkben szóljanak. Senki sem rendelkezhet a nácik által elkövetett zsidó népirtás monopóliumával. Családjainkban is voltak deportáltak, eltűntek és ellenállók egyaránt. Ezért a felekezeti szolidaritással való zsarolás, amelynek célja, hogy törvényesítse az izraeli vezetők között létrejött ’szent egyetértést’, számunkra elfogadhatatlan.” A felhívás kibocsátói néhány héttel később arab vagy arab származású értelmiségiekkel közösen bizottságot hoztak létre az igazságos közel-keleti béke ügyének védelmében. E két csoportosulás – szerencsére nem az egyedüliek – megpróbált tehát egyetemes érvényű elvek nevében felülemelkedni a közös [felekezeti] identitás logikáján, dacolva az elítélő véleményekkel is. Roger Ascott, a L’Arche, le mensuel du judaisme français [a francia judaizmus havilapja] 2001. július-augusztusi számában “félárulók maroknyi csoportja” gyanánt bélyegezte meg a felhívást kezdeményező zsidókat, akik, úgymond, nem tanúsítanak szolidaritást Izraellel. Igaz, agyonlövetésüket nem követelte.

Mint mindig, amikor újabb konfliktus robban ki a térségben, ezúttal is felkértek, vegyek részt különböző vitákban. Ezek hangvétele gyakran rendkívül heves volt. Sok veled egykorú fiatallal – középiskolással, egyetemistával – találkoztam. Rá kellett ébredjek: nem voltunk képesek átadni azt az “internacionalista” tapasztalatot, amelyet említettem. Mégis: minden ellentétes törekvéssel dacolva, s anélkül, hogy idealizálni kívánnám a múltat, szeretném felvállalni a “továbbadó” szerepét. […]

A palesztinai szembenállás az egyik legrégebbi konfliktus a világon. Körülbelül egy évszázadra: az európai cionista mozgalom kialakulására, illetve a palesztinai zsidó betelepülés első hullámaira nyúlik vissza. E szembenállásban – az első világháborútól egészen napjainkig – minden korabeli nagyhatalom érdekelt volt, az Oszmán Birodalomtól a cári Oroszországig, a Szovjetuniótól a náci Németországig, az Egyesült Államoktól Nagy-Britanniáig. Öt háború követte egymást, melyek közül némelyik kis híján világégésbe torkollott. A gimnáziumok végzős osztályainak tananyagában, amely napjaink kérdéseivel foglalkozik, a Közel-Kelet szétaprózva, több fejezetben és témakörben kap helyet. Minthogy pedig az említett okok folytán a tanárok jelentős része igyekszik megkerülni e “kényesnek” tartott kérdést – amely csupán elvétve szerepel az érettségi tételek között –, a tájékozatlanságból eredő zavar még nagyobb. Márpedig az [alapvető tények] ismeret[e] mindenfajta vita elengedhetetlen feltétele. […]

A [tények és összefüggések] tisztázás[a] azonban nem elegendő. Hiszen ma már százszámra vannak a konfliktust, annak történetét és főszereplőit részletesen bemutató munkák. A “szakértők” közötti egyet nem értés forrása azonban más természetű. Miről van szó? Arról, hogy mindenki – tudatosan vagy öntudatlanul – az elemzés valamilyen sajátos “szemüvegén” át láttatja a [közel-keleti] konfliktust, s ez sajátos “értelmet” ad az eseményeknek. Mit válaszolhatunk annak, aki kijelenti, hogy Izrael földjét Isten adta a zsidóknak? Lehet-e Istennel vitába szállni? Az isteni “üzeneten” nyugvó vallásos látásmód képviselője nem lehet tárgyalóképes fél. Hogyan lennének meggyőzhetők bármiről is azok a muszlim diákok, akik úgy tartják, hogy Palesztina iszlám vakuf (holtkézbirtok), s hogy ezért nincs helye semmiféle alkunak vagy kompromisszumnak.

De nehogy félreérts: Palesztina ügyében – mint bármely más szembenállással kapcsolatosan – a választóvonal nem mindig a vallásosak és a többiek között húzódik. Léteznek szélsőségesen nacionalista álláspontot védelmező világiak is, akik szerint az “övéik” felsőbbrendűek, mint a “többiek” – miként azt nemrégiben Szerbiában vagy Horvátországban láthattuk.

Másrészt a vallásos platformon állók is elfoglalhatnak humanista álláspontot. A Le Monde 2001. január 9-i számának Tribünjén David Meyer rabbi arra emlékeztetett, hogy a zsidó hagyományban nem létezik a “szent föld” vagy az Izrael földjével kapcsolatos “feltétel nélküli ígéret” gondolata. Ezzel kapcsolatban a Deuteronomium (a Biblia egyik első könyvének) IV. fejezetét idézte: “Most pedig, Izráel, hallgass azokra a rendelkezésekre és döntésekre, amelyekre tanítalak benneteket, és cselekedjetek azok szerint, hogy élhessetek, és hogy bemehessetek, és birtokba vehessétek azt a földet, amelyet atyáitok Istene, az Úr ad nektek. […] Íme, én megtanítottalak benneteket azokra a rendelkezésekre és döntésekre, amelyeket az én Istenem, az Úr parancsolt meg nekem. Azok szerint cselekedjetek azon a földön, ahova bementek. Tartsátok meg, és teljesítsétek azokat, mert az által lesztek bölcsek és értelmesek a népek szemében […] Ha majd gyermekeid és unokáid születnek, és meghonosodtok azon a földön, de elfajultok, és istenszobrot csináltok bárminek a képmására, és azt teszitek, amit rossznak lát Istenetek, az Úr, bosszantván őt, az ég és a föld most a tanúm, hogy nagyon hamar kivesztek arról a földről, ahova átkeltek a Jordánon, hogy birtokba vegyétek. Nem éltek rajta sokáig, hanem menthetetlenül kipusztultok.” A rabbi ezt követően megkérdőjelezi az értelmetlen kultuszt, “amelyet Izrael földjének, ‘Nagy Izraelnek’ a bálványozása jelent”, s amely “a szentséget és a szakralitást az emberi élet tisztelete elé helyezi”. […]

Ami engem illet, én isten egyetlen “pártjához” sem tartozom: a magam részéről megelégszem az emberek […] “pártjához” tartozással – a “fattyú” Götzhöz, Jean-Paul Sartre Az ördög és a jóisten című darabjának főhőséhez hasonlóan. Nem ismerek el semmiféle hierarchiát az emberek között, ahogyan a vallási vagy nemzeti közösségeket sem vagyok hajlandó emelkedő vagy csökkenő skálán elhelyezni. Kész vagyok ugyan megérteni, hogy valaki családi vagy olykor vallási, még gyakrabban pedig kulturális okokból egyik vagy másik népet a másiknál magához közelebb állónak érez, ám csupán azzal a feltétellel, ha nem idealizálja, s ha nem ad felmentést a nevében elkövetett bűnök alól.

Claude Lanzmann a Sartre által alapított folyóirat, a Les Temps modernes főszerkesztője. E lapnak – jóval azelőtt, hogy megszülettél – fontos szerepe volt a francia szellemi élet vitáiban. Mármost Lanzmann készített egy szánalmas és apologetikus filmet az izraeli hadseregről. Joga volt hozzá, hiszen szabad országban élünk. Azután csinált egy másikat is – kiválót – a zsidók genocídiumáról, majd pedig egy harmadikat, “Miért Izrael?” címmel. Ez utóbbiban egyetlen szóval sem tesz említést az arabokról. Amikor erről a föltűnő hallgatásról kérdezték, Lanzmann a Le Monde-ban (2001. február 7.) így válaszolt: “Ezt tegyék meg ők.” Gondolkodj el egy pillanatra azon, mennyire elfogadhatatlan ez a kijelentés. Eszerint a feketéknek a feketékről kellene írni, az araboknak az arabokról, a zsidóknak meg a zsidókról… Ez etnikai, törzsi logika: olyan háborús gondolkodásmód, amely mindenféle humanista eszménytől távol áll.

Palesztinában, álláspontom szerint, nem léteznek semmilyen “természetes” vagy “vallási” jogok. Háromezer vagy akár ezer évvel visszamenni az időben csupán azért, hogy megállapítsuk, melyik hold föld kihez tartozik, ez abszurd és jogtalan, egyszersmind következményeiben véres eljárásmód. Ezt a fajta érvelést vetették be a belgrádi vezetők is, hogy igazolják Koszovóhoz, “Szerbia bölcsőjéhez” fűződő “jogaikat”. […]

De hát akkor hogyan igazodjunk el az egymással ellentétes igények között? A nemzetközi jog elsőbbségének megerősítésével. Mit mondanak lényegüket tekintve az Egyesült Nemzetek Szervezetének Palesztinára és Izraelre vonatkozó határozatai? Elismerik, hogy Palesztina történelmi földjén immár két nép él, az egyik az izraeli zsidó, a másik a palesztin nép, továbbá hogy mindkét népnek joga van saját független államhoz.

Finomítsunk azért e szimmetrián. Először is, az izraeli nép több mint ötven éve rendelkezik már állammal, míg a palesztinok ettől változatlanul meg vannak fosztva, s kényszerű száműzetésben vagy megszállás alatt élnek. Másodszor, a jelenlegi helyzet egy eredendő igazságtalanság nyomán keletkezett: 1948 és 1950 között a palesztinokat a zsidó milíciák, majd az izraeli hadsereg alakulatai elűzték otthonukból […]. E kiűzetés, amelyet Izraelben és Nyugaton egyaránt sokáig elhallgattak vagy tagadtak – elsősorban az izraeli ún. “új történészeknek”¹ köszönhetően – immár megállapított tény. Oly korban s olyan közösségben – Európában – élünk, ahol az unalomig szokás emlegetni az “emlékezet kötelességét”. Rendben van, de akkor ne legyünk szelektívek. A palesztinokat ért igazságtalanság – a gyarmati korszak idején elkövetett számos egyéb jogtalansághoz hasonlóan – jóvátételt érdemel, mindenekelőtt pedig az igazságtalanság tényének elismerését. E morális szempontot nem lehet figyelmen kívül hagyni, mert ez határozza meg az izraeliek és a palesztinok közötti megbékélés körülményeit.

Az izraeli-palesztin konfliktusra súlyosan nehezedik a zsidóság genocídiuma. A XX. század egyik legiszonyatosabb bűntette tüzes vasként hagy nyomot az álláspontokon – Franciaországban éppúgy, mint a Közel-Keleten. A zsidóknak a nácik és szövetségeseik általi megsemmisítése, s a korszak nagyhatalmainak tehetetlensége, hogy megakadályozzák e bűntett elkövetését, a nyugati közvéleményben bűntudatot s egyfajta pozitív elfogultságot váltott ki azok iránt, akik a zsidó emlékezet és történelem letéteményeseinek tartják önmagukat. E mártíromság segítette elő az Egyesült Nemzetek Közgyűlése 1947. november 29-i határozatának megszavazását Palesztina fölosztásáról s ezzel Izrael állam létrehozásáról. A zsidók ellen elkövetett bűntett árát a palesztinok fizették meg, jóllehet a bűnt nem ők követték el. […]

Ha valaki a Közel-Keletről szól, nem helyezkedhet a “dulakodás fölötti”² kívülálló pozíciójába. A semlegesség az illúziók világába tartozik. Én mégis elutasítok bármiféle absztrakt szolidaritást a két tábor valamelyikével. Nem gondolom, hogy egy nép természetéből adódóan, avagy bármilyen isteni vagy evilági kegyelem folytán “jó”, “igazságos”, “felsőbbrendű” lenne. Ugyanakkor léteznek “igazságos ügyek”. Ez a különbségtétel sokszor elsikkad az elemzésekben. Richard Liscia a sajtóról vagy inkább a sajtó ellen írt cikkében, amelyet a L’Arche 2000. novemberi száma közölt, bírálja a média és a közvélemény “mechanizmusainak” egyikét, a “lázadókkal” való szolidaritást: “A lakosság rajongása az SNCF és az RATP³ sztrájkoló dolgozói vagy éppen a közúti szállítók iránt – annak ellenére, hogy a sztrájkolók megkeserítik az életét – valahol összefügg a palesztinok ügyének szenvedélyes védelmezésével. Manapság mindenki – szinte módszeresen – a lázadókkal tart.” De vajon valóban zokon kell-e vennünk, hogy a közvélemény spontán módon az áldozatok oldalára áll?

Daniel Sibony pszichoanalitikus a Le Figaro-ban felveti, hogy “mintha a nyugati közvélemény az embereket csak mint áldozatokat ‘kedvelné’. Szereti a táborok zsidó áldozatait (leginkább persze a táborok után szereti őket), s szereti a palesztinokat is mint a zsidók áldozatait.” Meglehetősen kétértelmű fogalmazás ez a koncentrációs táborokról, de megismételjük a kérdést: tényleg abnormálisnak kellene tekintenünk, ha valaki az áldozatokkal érez? Aligha, ámbár nem árt, ha szem előtt tartjuk a történelem intelmét: a tegnapi áldozatok sajnos könnyen változnak át a ma hóhéraivá. A példák hosszan sorolhatók, de vegyük csak a közelmúltból Ruanda esetét. A tutszik a hutuk által elkövetett népirtás áldozatai voltak, egyik csoportjuknak azonban sikerült megkaparintania a hatalmat, s ezután iszonyatos vérengzést hajtott végre. Felmenti-e azonban ez a körülmény a tutszikkal szembeni genocídium elkövetőit? Pierre Vidal-Naquet történész – az algériai háborúban alkalmazott kínvallatá­sok feltárásának szószólója s minden igaz ügy fáradhatatlan védelmezője – egy helyütt a következő rabbinikus Biblia-magyarázatot idézi, melyet hívőknek és hitetleneknek egyaránt figyelmükbe ajánlok: “Isten mindig annak oldalán áll, aki üldöztetést szenved el. Lehet olyan esetet találni, amikor egy igaz ember üldöz egy másik igazat, és Isten az üldözött oldalán áll. Ha egy gonosz üldöz egy igazat, Isten az üldözött oldalán áll. Amikor gonosz gonoszt üldöz, Isten az üldözött oldalán áll, s még ha egy igaz üldöz egy gonoszt, Isten akkor is annak oldalán áll, aki üldöztetést szenved el.”

A francia értelmiségiek azonban nem mindig cselekszenek így. A második Intifáda kirobbanása óta sokuk hallgatása – fülsiketítő. S olykor mégis jobb lenne, ha inkább csendben maradnának. Egy egészen elképesztő sajtóvitában (Libération, 2001. július 10.) hárman közülük: Marc Lefevre, Philippe Gumplowicz és Pierre-André Taguieff – tízegynéhány kollégájuk támogatásával – elmarasztalólag szóltak egy francia küldöttség szolidaritási látogatásáról a megszállt palesztin területeken, amin José Bové⁴ is részt vett. Az írás alcíme összefoglalta a mondanivalót: “A palesztinok balsorsát saját korrupt politikai vezetőik okozzák, s nem az izraeli telepesek, hangsúlyozza a szakszervezeti vezető […].” És a 400 000 zsidó telepes? Közülük csak kevesen – 30 ezren – vallási fanatikusok – állítják a cikk szerzői; minek kellene hát nyugtalankodni, majd időben evakuálják őket. Hát az izraeli megtorlás? Említés sem történik róla, az aláírók kizárólag a “barbár merényleteket” ítélik el. “A végleges, minden szempontot tekintetbe vevő megállapodás alapjait” – írják a szerzők – Tabában, 2001 januárjában lefektették – ami igaz. Egyedül Arafat volt, aki nem akarta megragadni a kínálkozó alkalmat – folytatják –, ez viszont már hazugság, feltéve, hogy nem egyszerű tudatlanságról van szó, amit a szerzők az “elvi” érvelés rangjára emelnek. Hogy csakis két önálló államon alapuló megoldás lehetséges? Nos, hiábavaló azt mondani, hogy ezzel “Ariel Saron is egyetért, amikor a mikrofonok nincsenek bekapcsolva”. Tudjuk: a dél-afrikai apartheid rendszer is elfogadta a bantusztánok függetlenségét… A vitairat megjelenésének napján az izraeli haderő mintegy húsz palesztin házat rombolt le Jeruzsálemben és a Gázai-övezetben; ismét családok kerültek az utcára. Persze felesleges nyugtalankodnunk miattuk: egyszer az ő házaik is újjáépülnek majd…

Úgy látszik, erre a kicsiny területre, Palesztinára és Izraelre nem ugyanazok az elvek, az elemzésnek nem ugyanazok a szabályai alkalmazandók, mint bármely más térséggel kapcsolatban. Mindig meglepve tapasztalom, hogy jeles értelmiségiek, akik számtalan más ügy kapcsán azonnal hajlandók megmozdulni, mennyire elutasítóak, amikor Palesztináról van szó. Még egy olyan filozófus is, mint Jean-Paul Sartre, akinek nagyvonalú, bátor állásfoglalásai – az algériai háborútól az észak-amerikai feketék küzdelméig – közismertek, ebben a kérdésben legalábbis visszafogottnak mutatkozott. Mintha a Közel-Keleten – gyakran öntudatlanul is – a kettős mérce szabályai érvényesülnének.

“Csupán okoskodó csűrés-csavarás-e elgondolkoznunk azon, honnan jöttek ezek a gyerekek, kik s a mártíromság miféle gyászos stratégiája alapján állították őket az első sorokba? […] És merő tévelygés-e arra gondolnunk, hogy a dél-afrikai fegyveres erők értelmetlen brutalitása, a bevetett eszközök mértéktelensége és aránytalansága csupán válasz volt arra, amit a feketék hadüzenetének kell neveznünk?” Ezek a szavak, ha valaki az 1976-os sowetói zavargások – a dél-afrikai townshipok fiatalságának lázadása – után vetette volna papírra őket, a szerzőt alighanem egyszer s mindenkorra diszkreditálták volna…

Márpedig ez a szöveg Bernard-Henri Lévytől való, aki a Le Point 2000. október 13-i számában a következőket írta: “Csupán okoskodó csűrés-csavarás-e elgondolkoznunk azon, honnan jöttek ezek a gyerekek, kik s a mártíromság miféle gyászos stratégiája alapján állították őket az első sorokba? […] És merő tévelygés-e arra gondolnunk, hogy az izraeli fegyveres erők értelmetlen brutalitása, a bevetett eszközök mértéktelensége és aránytalansága csupán válasz volt arra, amit a palesztinok hadüzenetének kell neveznünk?” A második Intifáda kezdetén, néhány hét leforgása alatt [az izraeli katonák] több tucat 18 évesnél ifjabb fiatalt, köztük gyermekeket öltek meg. Bernard-Henri Lévy meg azon töpreng, mit kerestek az első vonalban. Vajon fel lehetett volna-e tenni ezt a kérdést, ha ugyanezek a fiatalok bosnyákok vagy csecsenek lettek volna?

Pár héttel később Bernard-Henri Lévy, miután visszajött palesztinai utazásáról, némiképp helyesbítette önmagát: “Azt az érvelést, miszerint ’a palesztinok gyermekeiket [a tüntetések során] szándékosan előre küldik, s tudatosan élő pajzsként használják’, nem kívánom használni, amióta tanúja voltam a palesztin anyák kétségbeesésének, amikor fiaik nem érkeznek haza időben az iskolából.” De mindjárt hozzáteszi: a kis Mohamed el-Durrát, akinek a halálát a tévékamerák megörökítették, egy “eltévedt golyó”, nem pedig “egy gyermekgyilkos izraeli katona célzott lövése” ölte meg (Le Point, 2000. november 24.). Ezek szerint Bernard-Henri Lévynek el kellett utaznia Palesztinába ahhoz, hogy megértse: a palesztin anyák nem lejtenek örömtáncot, amikor gyermekeik meghalnak, s hogy a palesztinok is egyszerűen emberi lények?

A történelem olykor furcsa fordulatokra képes, amint azt az alábbi történet is tanúsítja…

A tüntetés viharos volt, az összetűzések folytatódtak. A felkelés egyetlen napja 9 halottat és 44 súlyos sebesültet követelt. Az utóbbiak között tizennyolcan 8-16 évesek, tizennégyen 16-20 esztendősek voltak. A sajtó elítélte a szülőket, amiért gyermekeiket “élő pajzsnak” használják, vagy a tűzvonalba küldik, miközben ők nyugodtan otthon maradnak. Mindez Palesztinában történt, ám… 1945 novemberében Tel-Avivban. A tüntetők akkoriban a zsidók voltak, akik a bevándorlás [britek általi] korlátozása miatt tiltakoztak. A Davar, a zsidó szakszervezeti központ (a Hisztadrut) lapja közölt egy karikatúrát (ami miatt azután egy hétig nem jelenhetett meg): a rajzon egy orvos ül a sebesült gyermekek kórházi ágyának szélén, s odaszól a kollégájának: “Micsoda kiváló lövészek ezek az angolok! Még ilyen kis célpontokat sem hibáznak el!”

E történetet Charles Enderlin, a France 2 televíziós csatorna jeruzsálemi tudósítója adta elő, annak a stábnak a tagja, amely egyenesben közvetítette a kis Mohamed el-Durra halálát. Vajon Bernard-Henri Lévy annak idején is azt írta volna, hogy a fiatal tüntetőket “eltévedt golyó” ölte meg? S mit akar sugalmazni a “gyermekgyilkos zsidó katona” formula? Nyilván figyelmeztetés mindazoknak, akik bírálni merészelik az izraeli hadsereget: vigyázat, az álcázott antiszemitizmus vétkébe estek, a legrosszabb, a “gyermekgyilkos zsidókról” szóló antiszemita kliséket propagáljátok… Pedig ha a “filozófus” olvasná az izraeli sajtót, tudhatná, hogy az izraeli katonák valóban szándékosan ölnek – gyermekeket is.

Amira Hassz izraeli újságíró adta közre a következő, hihetetlen párbeszédet az izraeli hadsereg egyik mesterlövészével: “Tilos gyermekeket ölnünk – mondja [a katona] a feletteseitől származó parancsokkal kapcsolatban. Majd hozzáteszi: azt mondják, nem szabad tüzelnetek 12 éves vagy 12 évesnél fiatalabb gyermekekre, 12 évesnél nagyobbakra azonban szabad lőnötök” (Le Monde, 2000. november 24.) A B’Tselem, az izraeli emberi jogi szervezet, az izraeli hadseregtől származó számadatokra hivatkozva kimutatta, hogy az Intifáda kezdete és 2000. november 15. között a legvéresebb összecsapások háromnegyedében egyáltalán nem vettek részt palesztin fegyveresek. (International Herald Tribune, 2000. december 14.) A sajtó számos olyan esetről számolt be, amikor palesztinokat, s igen, palesztin gyermekeket szándékosan öltek meg olyankor is, amikor a katonák élete nem forgott veszélyben. Az a tény, hogy a legtöbb hasonló esetben a hadsereg elutasítja a vizsgálatot, bátorítja az ilyen magatartást. Egy izraeli újságíró, Joseph Algazy, a Haaretz munkatársa által végzett vizsgálat feltárta, hogy az izraeli börtönökben több tucat 14, 15 vagy 16 éves palesztin gyermeket megvertek, bántalmaztak és megkínoztak.

Mohamed el-Durra “esete” láthatóan érzékeny pontot érintett, s más megdöbbentő reakciókat is kiváltott. Claude Lanzmann, ismét csak ő, a Les Temps Modernes-ban elmagyarázta, mi az, ami az ügyben különösen “fölháborítja”. “Az, hogy a [kisfiú] halálát egy az egyben filmre vette a francia tévécsatorna arab operatőre. Ha én észreveszek egy srácot, akit a szemem láttára megölhetnek, inkább odaszaladok hozzá, s megpróbálom megmenteni […].” Erre válaszolva Charles Enderlin, a hírbe hozott operatőr, Talal főnöke a Le Monde levelezési rovatában, ahol önmagát ironikusan “a francia France 2 csatorna zsidó újságírójaként” mutatta be, a következő kérdést tette fel: “Ezentúl tudósításainkat a tévénézők számára nemzeti vagy vallási hovatartozásunk szerint – mint zsidó újságíró, keresztény hangmérnök, vietnami montírozó – kellene szignálnunk? És hozzáteszi: “[Talal] a negyven percen át nem szűnő tüzelés során attól félt, hogy ő maga is a lövöldözés áldozatává válik. Mobiltelefonjáról többször is fölhívott, és arra kért, ha meghal, viseljem gondját a családjának. A helyszínen tartózkodó többi operatőr megörökítette a jelenetet, amint Talal és asszisztense egy fehér színű kisteherautó fedezékébe húzódott az útkereszteződés közepén. Egy mentős megpróbált a kis Mohamed és édesapja segítségére sietni. Lelőtték. De vajon szükséges-e hangsúlyozni, hogy arab, palesztin vagy muzulmán volt?

Egyetlen kérdést érdemes föltennünk: hogyan fordulhat elő, hogy egy katona gyermekeket vesz célba és öl meg? Minden egyéb kérdés – obszcén, vallja Ejad Szerradzs palesztin pszichiáter. Ettől az obszcenitástól kell megóvnunk magunkat, midőn a [palesztin-izraeli] konfliktus történetét taglaljuk. […]

 

(Fordította: Lugosi Győző)

 

Jegyzetek

 

¹ Izraeli történészek egy csoportja, amelynek tagjai, Benny Morris-szal az élükön, az 1980-as évek végétől kezdve, a hozzáférhetővé vált levéltári források alapján új megvilágításba helyezték az Izrael állam megalapításával és első egy-másfél évtizedének történetével kapcsolatos eseményeket. (A ford.)

² Utalás Romain Rolland, Au-dessus de la mêlée (A dulakodás fölött) című, 1914 szeptemberében megjelent híres cikkére. (A ford.)

³ A francia állami vasúti társaság és a párizsi közlekedési vállalat (A ford.)

⁴ Az 1987-ben alakult agrárszakszervezet, a Confédération paysanne (Parasztszövetség) föltűnő nyilvánosságot kedvelő vezetője. (A ford.)

Nyolc évvel véres és értelmetlen szomáliai bukása után, az Egyesült Államok készen tűnik a visszatérésre. Egykori kudarcáért az ENSZ-t hibáztatta.

Szomália nem könnyű hely. Egyik éjszaka, miközben a mogadisui kikötő mólója mentén kószáltam, drogtól fűtött fegyveresek támadtak meg. A sötétséget előttem villanások szelték át és valami elhúzott a fejem mellett. Reccs, reccs, reccs! És aztán ott feküdtem a hátamon az eget bámulva. “Nyomd a kibaszott arcodat a földre!” ordította az egyik fegyveres, miközben a pisztolyát a fülemhez szorította. A társa letépte a vállamról a táskámat és átkutatta a zsebeimet. “Ott maradsz, rohadék!” – üvöltötte.

Az amerikai tengerészgyalogosok nem voltak valami udvariasak, amikor 1992 decemberében Szomáliába jöttek. Még mindig nem tudom, hogy mi is volt a céljuk vele, vagy hogy miért tartották szükségesnek, hogy elfogjanak egy angol újságírót, akit – csakúgy, mint több száz társát – a tábornokuk hívott meg, hogy tanúja legyen dicsőséges érkezésüknek. Már akkor komplett hülyét csináltak magukból, amikor néhány órával ezt megelőzően úgy viharzottak be a mogadisui reptérre, mintha legalábbis ellenséges terület lenne, hogy aztán ne találjanak ott mást, mint újságírókat és pakisztáni békefenntartókat.

Feltartott kezekkel visszatereltek a mólóhoz, ahol néhány kollégám és a szomáliai csapatunk – fordító, sofőr és két testőr – várakozott. A szomáliai testőrök, ha egyszer megfizették őket, hajlandóak voltak akár meghalni vagy ölni is. Amikor meglátták, hogy elfogtak, elindultak a fegyvereikért. Rájuk kiáltottam, hogy tegyék le őket – amit egy vállvonással végre is hajtottak, mintha azt mondanák: “Akkor minek fogadsz fel minket arra, hogy megvédjünk?”

A tengerészgyalogosok ekkor elkövették a legnagyobb hibájukat. “Fehérek ide, szomáliaiak oda” – adták ki az utasítást. Próbáltam figyelmeztetni őket, a szomáliaiak ugyanis nem szeretik, ha alsóbbrendűként kezelik őket, de a tengerészgyalogosok nem fogadtak el tanácsot a foglyuktól. Az amerikaiak már a megérkezésükkor elvesztették a csatát.

Két évvel azután érkeztek, hogy az ország, valaha az Egyesült Államok legközelebbi szövetségese a régióban, a polgárháború káoszába süllyedt. 1991-ben Sziad Bare elnök elmenekült az országból, és klánokra épülő frakciók harcoltak az ország megmaradt részeiért. A dél egyes részeit és a fővárost az éhínség tartotta markában, miután az élelemtermelő országrészt kifosztották és az utánpótlás eljutását harcok akadályozták. Bush elnök odaküldte a tengerészgyalogosokat, láthatóan abban a meggyőződésben, hogy az erőfitogtatás majd elrettenti a hadurakat és lehetővé teszi, hogy az élelem eljusson az éhezőkhöz. Ezt követően az országot át lehet adni az ENSZ-nek és a rendet helyre lehet állítani.

Hatalmas tévedés volt ez, amely Szomália alapvető félreértelmezésén alapult. Az, hogy sírás lesz a vége, látható volt előre. Így is történt akkor, amikor tíz hónap múlva az amerikai különleges erők megkísérelték elfogni hajdani szövetségesüket, Mohammed Aidid tábornokot. Addigra már hat alkalommal próbálkoztak ezzel, kétszer ENSZ-dolgozókat tartóztattak le, egyszer pedig egy Amerika-párti szomáliai vezetőt. Minden egyes alkalommal hamis beszámolók vezették félre őket.

1993. október harmadikának délutánján, a Delta Force Rangers egy csoportja Mogadisu központjában megpróbálta elfogni Aidid két parancsnokát. Több száz felfegyverzett szomáliai csapdájában találták magukat. A golyók és rakéták záporában két helikoptert lőttek le és a visszavonuló csapatot feltartóztatták. Egy sor utcán küzdötték keresztül magukat, egyik járművük teli egymás hegyin-hátán fekvő halott amerikai katonákkal, miközben minden keresztutcánál fegyveresek tüzeltek rájuk. A különleges erők nem értesítették a Szomáliában állomásozó főerőket és nem volt semmilyen tartalék terv. Az éjszaka közepén malajziai ENSZ-békefenntartókat kellett az amerikaiaknak megkérniük arra, hogy küldjenek egy felfegyverzett konvojt a megmentésükre.

Az akcióban részt vevő százhatvan-valahány amerikaiból 18-at megöltek, 75-öt megsebesítettek és egyet elfogtak. Amerikai hullákat vonszoltak végig az utcákon. Legalább ötszáz szomáliait öltek meg azon az éjszakán – de lehet, hogy több mint ezret (és legalább ezer sérült meg). Néhány nappal később Clinton elnök kivonta az amerikai csapatokat Szomáliából, rosszabb helyzetben hagyva az országot, mint amilyenben az előtte volt. A melléfogásért Amerika az ENSZ-t hibáztatta, és hosszú időre kivonult a békefenntartó akciókból.

Nyolc évvel a történtek után a visszatérés közelinek tűnik – az amerikai hadsereg civil személyzete tulajdonképpen már szomáliai földön tartózkodik. Lehet, hogy bosszút forgatnak a fejükben. Amerikai tisztségviselők azt állítják, bizonyítékuk van rá, hogy az országban Al Kaida-telepek találhatók. Bush elnök pedig elrendelte Szomália bank- és telefonrendszerei egyikének, a Barakatnak a bezárását. Ezek a kiváló rendszerek a kormányzat hiányában alakultak ki, és mintegy 300-500 millió dollár közötti összeget kezelnek, amely a külföldön élő szomáliaiak átutalásaiból származik, akik családjaikat tartják fenn belőle. A bezárás hatalmas szenvedést okoz az éhségtől és szárazságtól egyébként is meggyötört Szomáliának. Azt mondják, hogy a Barakatot az Al Kaida használta. Bezárnál egy telefontársaságot csak azért, mert egy bűnöző valamikor azon keresztül telefonált?

Az Al-Itihad-ot, egy szomáliai iszlám mozgalmat Washington szintén “terrorista” kapcsolatokkal rendelkezőnek nyilvánította és kémrepülőket valamint egy öttagú osztagot küldött a bázisuk megkeresésére. Az Al Itihad a 80-as évek végén és a 90-es évek elején jött létre, reakcióként a Szomáliát széttépő klán-háborúkra. Kapott némi pénzt a szaúdiaktól, és iskolákat valamint klinikákat tartott fenn, de soha nem térítette el a szomáliaiakat a klán-politikától vagy győzte meg őket arról, hogy iszlám zászló alatt egyesüljenek. Az Al Itihad mindig is egy tisztán helyi, szomáliai jelenség volt, mindenféle nemzetközi vízió nélkül. Most pedig hanyatlóban van.

Amerikát az Al Itihad állítólagos terrorista “tevékenységeiről” annak helyi ellenségei, a délnyugati Rahanvein fegyveres klán és az amerikaiak szövetségese, az etiópiaiak informálják, akik ugyancsak az USA kedvenc regionális hatalmának számítanak. Etiópia régóta Szomália fő régióbeli riválisa és külpolitikája mindig is arra irányult, hogy Szomália gyenge és megosztott maradjon. Tavaly, egy hosszúra nyúlt konferencia eredményeként, Szomália olyan közel került egy nemzeti kormányhoz, amilyen közel még sohasem volt. Etiópia azonnal nekiállt támogatni a kormányzat riválisait, olyan erős hadurakat, mint Husszein Aidid, Moham­med Aidid fia, és Mohammed Herszi Morgan, egy háborús bűnös, aki tíz évvel ezelőtt elpusztította Hargeisza városát. Ők és az etiópiaiak azt mondják az amerikaiaknak, hogy az új civil kormányzat “terrorista” kapcsolatokkal rendelkezik, és úgy tűnik, azok hajlandóak is hallgatni rájuk. Klasszikus esete ez annak, amikor az Egyesült Államok szövetségesei azt mondják Washingtonnak, hogy helyi ellenfeleik terroristák.

Az amerikaiak attól félnek, hogy Szomália, nem lévén nemzeti kormánya, az Afganisztánból menekülő Al Kaida fegyveresek mennyországává fog válni. Úgy tűnik, ismét félreértik Szomáliát. Bár nincs nemzeti kormánya, Szomália minden egyes négyzetméterét valamilyen fegyveres klán irányítja. A külföldiek, akikben a szomáliaiak soha sem bíztak, soha nem tudnak egyszerűen letelepedni itt. A klánok által uralt politikán kívül pedig a szomáliaiak üzleti gondolkodásúak, ahogy arra a külföldiek is rájöttek: az elmúlt években sokakat raboltak el közülük és adtak vissza váltságdíj fejében. Oszama bin Laden sem lenne kivétel, főképp ekkora pénzösszeggel a fején.

Több mint egy évtizednyi háborúzás után, a legtöbb szomáliai vissza akarja kapni az országát és az életét. Bár továbbra is mélyen megosztott marad, tényleges harci tevékenység alig folyik Szomáliában. A telefoncégek és az átutalásokra épülő bankok lehetővé teszik az emberek számára, hogy fenntartsák magukat, és idővel felépítsenek egy gazdaságot, amely majd összeköti az összes szomáliait, bizalmat és együttműködést hoz létre, valamint békét teremt. Egy újabb meggondolatlan, rosszul informált amerikai beavatkozás az egész folyamatot megint háborúba taszíthatja.

 

(Fordította: Andor László)

Az iszlámhoz kötött terrorizmus okát sokan kultúrák és vallások ellentétében látják. A kulturális, a vallási, a nemzeti köntösben azonban mélyebb, szociális, politikai, stratégiai ellentétek húzódnak meg.

1. Iszlám kontra nacionalizmus

 

Az iszlám vallás a moszlim hívők közössége, az umma tagjainak nemzetek feletti, integrátor tényezője. Különös jelentősége van ott, ahol nem alakultak ki egységes nemzetállamok, de a soknemzetiségű mesterséges államok (Irán, Afganisztán, Pakisztán, Indonézia stb.) közös nevezője is, s összekötő kapocs, ahol mesterséges politikai határok egységes nemzetet szakítanak szét (arab országok). Van, ahol az iszlám gondolkodók a modern nacionalizmus előfutárai (Dzsamaleddin Afghani, Mohammad Iqbal), máshol a modern kisnacionalizmusok ideológusai vallási kisebbségek tagjai, így az arab nacionalizmus eszmerendszerének kimunkálói, Michel Aflaq és társainak többsége keresztény, Musztafa Kemál “Atatürk” szaloniki zsidó, a perzsa nacionalizmus előfutárai zoroasztriánusok, a kurd nacionalisták közül sokan figyelemre méltó módon az iszlámból kitaszított “ördögimádó” jezidita szekta tagjai voltak.

Az iszlám maga is a nacionalizmus megnyilvánulása ott, ahol a nemzetté válás nem annyira fejlett, hogy nacionalista megnyilvánulásokban mutatkozzon meg (a nemzeti kultúra, nyelv ápolása stb.), vagy nem képes a szűk politikai keretek között az idegen befolyás ellen védekezni. Az iszlám hívők közössége, az umma nemzetekfelettisége szemben áll a nacionalizmussal, ám az iszlám előretörése számos országban, régióban mégis a nacionalizmus egy megnyilvánulási formája, illetve regionális szövetség keresése olyan problémákra, amelyeket az adott hatalmi csoport nem képes megoldani a nemzetállam politikai határain belül. Az iszlám és a nacionalizmus ellentmondásos, egymást feltételező, kiegészítő és egymást tagadó kapcsolatban áll. Az iszlám a nacionalizmus politikai ellenlábasa, ugyanakkor a vallás a nemzeti identitás attributuma és kifejezési módja, a nemzeti érdekek kifejezője, mégpedig a hívők közösségének nemzetek feletti egyetemlegessége révén, nemzetközi összefogással, “internacionalista” módon. A moszlim országokban így jön létre az umma szupra-nacionalizmusából a radikális politizált iszlám militánsai, a terroristák internacionalizmusa.

 

2. “Civilizációk háborúja”?

 

A terrorizmus okát sokan kultúrák és vallások ellentétében látják. Mindezek a nacionalizmus vetületei, valójában csak a felszínt érintik, a kulturális, a vallási, a nemzeti köntösben mélyebb, szociális, politikai, stratégiai ellentétek húzódnak meg. Vallási köntösben azon régiókban manifesztálódnak a mélyebb ellentétek, ahol nem fejeződött be a nemzetté válás, vagy ahol egyfajta nemzeti, etnikai asszimiláció ment végbe, s így a nemzeti identitás kapaszkodója az anyanyelv vagy a nemzeti kultúra helyett a vallás lett (pl. Észak-Írországban).

Az iszlám világban létezik a pán-iszlamizmus nemzetekfelettisége, s a helyi kisnacionalizmusok ellentéte, ez azonban feloldható ellentét, nem létezik viszont kultúrák és vallások közötti feloldhatatlan antagonizmus. Huntington elméletének vulgár-interpretációja, amely a legújabb-kori történelem és korunk alapvető társadalmi folyamatainak magyarázatát a “civilizációk harcában”, az eltérő kultúrák és vallások összeütközésében látja, nem helytálló. E leegyszerűsített gondolat veszélyes, nem-létező ellentéteket konstruál népek és kultúrák között, miközben valódi, társadalmi, gazdasági, geostratégiai ellentéteket negligál vagy elködösít. Kiindulópontjában felcseréli az okot és okozatot, “etnicizálja” a történelmet és a politikát, abból kiindulva, hogy a történelmet eszmék, vallások és kulturális hagyományok mozgatják. Huntington az új ellenségkeresés részeként az egyes civilizációkat, így az iszlám világot mint potenciális ellenséget állítja szembe a nyugati civilizációval. E gondolat fő veszélye abban rejlik, hogy vallási-kulturális, esetleg katonai síkon élezi ki azokat az ellentmondásokat, amelyek a világrendszer centruma és perifériája között fennállnak. Ez az eszmerendszer elkerülhetetlen háborút sugall – a valóságos problémák megoldása nélkül.

 

3. Új bipolarizáció

 

A bipoláris világrend felbomlása után az egyedül maradt szuperhatalom, az Amerikai Egyesült Államok nem képes ellátni azokat a funkciókat, amelyeket korábban a Szovjetunióval közösen gyakorolt a világ eltérő és jól körülhatárolt részein. Nem maradt olyan hatalmi erő, amely korlátozhatná a multinacionális vállalatok világuralmát, ami viszont feltételezi az Egyesült Államok egyetemleges hegemóniáját. Az enyhülési szakaszokkal tagolt hidegháborús egyensúly az 1970-es évektől fokozatosan megbomlott az olajárrobbanást követő intenzív tőkebeáramlás, a neoliberális gazdasági stratégia, a korlátlan kereskedelmi szabadság miatt kibontakozó adósságválság, a cserearányok megromlása, a periféria elszegényedése, a jelentős munkanélküliség, az éhínség megjelenése révén. Ezek a jelenségek felbukkantak a centrum-országokban is, amelyekben a “jóléti állam” számos jótéteményét szintén feláldozták “a tőke szabad áramlásának” oltárán. Mindez ugyan számos termelési ágazatban extraprofitot eredményezett, de szociális következményei 1990-re a világ sok régiójában katasztrofálissá váltak. A válságjelek nyilvánvalóak: kiterjedt éhínség, genocídiumokkal tarkított helyi háborúk, és a nemzetközi joggal ellentétes megtorló akciók (Oroszország csecsenföldi háborúja stb.).

A helyi és regionális burzsoázia és középosztály szignifikáns része szembe került a globális kapitalizmus által életre hívott, nem egyenlő feltételeket kínáló konkurencia-harcban a multinacionális nagytőke meghatározó csoportjaival. Ám a nyugati demokrácia mint egyetemes igénnyel fellépő uralmi forma, még azelőtt meggyengült, hogy világméretekben megszilárdult volna. A Szovjetunió és szövetségi rendszere összeomlása óta a világrendszer kevésbé biztonságos, irányíthatósága kétséges, az ENSZ szerepe megkérdőjeleződött. A nemzetállamok gazdasági meggyengülésével párhuzamosan a világrendszer szinte minden régiójában óriási társadalmi igények jelentkeztek a biztonság és a létbiztonság visszaállítására. Eközben a politikai baloldal meggyengült és átrendeződött az egész világon, arculata, céljai megváltoztak, a növekvő társadalmi elégedetlenség kifejezésére, “levezetésére” világméretekben egyre inkább az új, radikális jobboldal vagy az annak megfelelő radikális extremizmus, a politizált iszlám mind szélsőségesebb irányzatai tesznek kísérletet. A radikális baloldal egye szűkülő bázisú csoportjai pedig radikalizálódnak, s maguk is terrorszervezetekké válnak (PKK, az iráni Mudzsahedin-e Khalq, Demokratikus Front Palesztina Felszabadításáért stb.)

Kétségtelen, hogy az Egyesült Államok politikai elitje mind technikai, mind katonai, mind pénzügyi téren hozzájárult azoknak a feltételeknek a létrejöttéhez a Balkánon, a Közel-Keleten, Pakisztánban és Afganisztánban, sőt magában az Egyesült Államokban is, amelyek az iszlámra hivatkozó terrorizmus felemelkedésében szerepet játszottak. Ez különösen igaz Afganisztánra, ahol mind a mudzsahedeket, mind az arab és más országokból érkező nemzetközi zsoldosokat az Egyesült Államok szervezte meg, képezte ki és látta el pénzzel, fegyverzettel a Szovjetunió elleni harcban. Az USA hívta életre elsősorban rendcsinálásra, a megépítendő kőolaj- és földgáz vezetékek védelmére a tálibok mozgalmát is, mikor a mudzsahedek uralma következtében 1992–96 között az országot a káosz és széthullás fenyegette. Ám keveset magyaráz meg az Egyesült Államok felelősségének leegyszerűsített teóriája. Valójában arról van szó, hogy a világrendszer új, mintegy negyedszázados múltra visszatekintő működése segíti elő a szélsőséges mozgalmak megerősödését, a különböző típusú terrorizmust, benne a vallási ihletettségű terrorizmus példátlan borzalmait Algériától az Egyesült Államokig.

Különböző elméletek láttak napvilágot arról, hogy mi váltja fel a megszűnt bipoláris világrendet. Születtek multipolarizációs elméletek, az egységes politikai és gazdasági centrum (az Amerikai Egyesült Államok) vezetésével végbemenő globalizációs teóriák, továbbá a centrum-periféria és az Észak-Dél ellentét mentén kikristályosodó neo-bipolarizációs koncepciók.

A politikai iszlám radikalizálódásának egyik oka kétségtelenül az új bipolarizációs trendekben rejlik. Az iszlám országok többnyire poszt­koloniális társadalmak, beleértve a posztszovjet moszlim köztársaságokat, és az Orosz Föderáció moszlimok által lakott területeit is, amelyek gazdasági kötődése az anyaországokhoz igen erős. Torz infrastruktúra jellemzi őket, nem sikerült e gazdasági kötődés elvágása, következésképpen saját gondjaik tetézéseként súlyosan hatnak rájuk a volt anyaország bajai, ipari ágazatok bukása, a munkanélküliség. Mindezt súlyosbítja az iszlám országokra jellemző magas demográfiai ráta.

 

4. Modernizációs kísérletek, modellek kudarca

 

Az új világrend az egykori gyarmati országok számára – kivéve a kőolaj-termelő országok egy részét – kevés pozitív hozadékkal járt. Az iszlám radikalizmus a világgazdaság perifériájára szorult milliók vélt vagy valós érdekeit fogalmazza meg közérthető nyelven.

A politizált iszlám reneszánszának oka a modernizációs modellek bukása, a modernizációs kísérletek felszínes és torz volta. Osztályszerkezet helyett könnyen marginalizálódó, amorf tömegek jellemzik ezen országok társadalmát. Nincsenek meg a társadalomban azok az osztályok, rétegek, amelyek a modernizációt következetesen végbevinnék. Ebből adódóan jelentős a hadsereg szerepe. Az antikolonialista harc, vagy a nemzeti függetlenség kivívásának átmeneti össznemzeti konszenzusa hamarosan felbomlik. Ehhez a jelenséghez a periférián geopolitikai problémák járulnak. Számos államban mind a gazdasági, mind a geostratégiai globalizációs kísérleteket neokolonialista kísérletként élik meg, s megkísérlik ellenük újrateremteni az antikolonialista vagy függetlenségi harc mítoszát.

A világ perifériáján a gyarmatosítás elleni harc következményeként is olyan politikai mozgalmak emelkedtek fel számos iszlám országban (Egyiptom, Algéria, Dél-Jemen, Szíria, Irak), amelyek sajátos “szocialista orientációt” hirdettek meg az 1950-es és 60-as, sőt a 70-es években. Ennek égisze alatt nagyszabású társadalom-átalakító terveket, nem ritkán utópisztikus perspektívákat fogalmaztak meg, amelyek számos ok folytán az 1980-as évek elején enyésztek el véglegesen. Ezeket a kísérleteket a Szovjetunió és Kína támogatta, ám ők elsősorban saját hatalmi érdekeiknek megfelelő berendezkedést, a gyarmati uralom vagy a nyugati modell után újra idegen modelleket kívántak létrehozni.

Ez történt Afganisztánban is. A mesterségesen létrehozott ütközőállamban, a soknemzetiségű Afganisztánban a Hindukustól északra, illetve délre húzódott a hagyományosan orosz, illetve a brit, majd az Egyesült Államok és nyugati szövetségesei érdekövezeteinek határa. Ezt az igen érzékeny geostratégiai egyensúlyt először Daud köztársaságának nyugati típusú modernizációjú kísérlete billentette meg, majd a szocialista orientációs modernizációs kísérlet révén a két világrend látványos konfrontációja során utóbbi is csúfos kudarcot vallott. A “szovjet imperializmus” Afganisztánban jutott végső válságba a harmadik világban addig követett politikájával.

A 2001. szeptember 11-ei, az Amerikai Egyesült Államokat ért terrortámadás-sorozatot követően október 7-én az Egyesült Államok és szövetségesei megindították a légi hadműveleteket Afganisztán ellen. A deklarált cél a merényletekért mindenekelőtt felelősnek tartott Oszama Bin Laden kézre kerítése, nemzetközi terrorista- és zsoldos-szervezetének, az Al-Kaidának felszámolása, ezen szervezetnek az országon belül teret és lehetőséget nyújtó afganisztáni tálib rezsim felszámolása – mindez a nemzetközi terrorizmus ellen meghirdetett globális harc keretében.

Rácáfolva a történelmi, földrajzi, politikai és haditechnikai kételyekre, az Amerikai Egyesült Államok villámgyors győzelmet aratott a tálibok felett. Légierővel és más katonai, felderítési, távközlési és fegyverzeti csúcstechnológiával még egy ilyen furcsa, csaknem lehetetlen háborút is sikerült megnyerni. Nemcsak az történt, hogy a világ legerősebb hatalma legyűrte a világ egyik leggyengébb államát, hanem a gondosan, a körülményekhez tervezett akciósorozat megfosztotta a védekezés reális lehetőségétől az ellenséget.

Katonapolitikai tekintetben a háború a szeptember 11-ei terrortámadásra adott lehetséges leghamarabbi válaszlépés volt, ám mivel kényszerlépés, nem a politikai alternatíva kimunkálása történt meg először. A hadműveletek nyomán politikai vákuum keletkezett, amelyet kétségbeesett diplomáciai erőfeszítéssel próbálnak meg betölteni. A háttérbe szorult, 1992–96 között levitézlett korábbi mudzsahed-szervezetek siettek gyorsan kitölteni a politikai és katonai űrt. Ezek visszaszorítása, a politikai rendezést kísérő belharcok alkotják majd e háború második szakaszát, s nem a terroristák utáni hajtóvadászat, mert az afganisztáni hadszíntereken az ugyanolyan gyorsan le fog zajlani, mint maga a hagyományos eszközökkel vívott háború. A harcok szub-regionális, lokális szintre redukálódva, vagy éppenséggel kiújulva segítik majd elő a politikai tisztulást. Egyelőre azonban úgy tűnik, az összes korábbi ellentét kirobbant, a leginkább szubnacionális társadalmi struktúrákban, törzsi-nemzetségi és etnikai arculatot öltve jelennek meg.

Afganisztán a nemzetközi terrorizmus elleni küzdelemben az “állatorvosi beteg ló” – az afganisztáni válságban a terrorizmus minden oka megtalálható. Afganisztán nagyhatalmi érdekek igen érzékeny geopolitikai törésvonalán létrehozott soknemzetiségű ütközőállam, amely a gyarmatosítási törekvések ellen izolációval védekezett, következésképpen a világ egyik legzártabb és legarchaikusabb társadalomszerkezetével rendelkezik, ahol nem történt meg az egységes nemzetté válás. Etnikai sokszínűség jellemzi, nem tudott megerősödni a központi hatalom, divergens helyi hatalmi központok funkcionálnak.

Afganisztánban a külföldi beavatkozás eredményeként nem nyugati modell alakult ki, hanem a “szocialista orientációs” kísérlet, s e nyílt beavatkozás nem gyarmatosítás volt, hanem katonai intervenció. Ám mind a nyugati, mind a “szocialista orientációs” modell megbukott, s az iszlám út is zsákutcának bizonyult. Afganisztán a bipoláris világrend idején a kelet-nyugati szembenállás ütközőpontjában helyezkedett el, ma pedig az Észak-Dél szembenállás egyik sarokköve, távol a világgazdasági és politikai centrumoktól, a perifériák perifériája, amely mágnesként gyűjti a periféria országainak peremre szorult csoportjait. Afganisztán mint pangó tűzfészek is predesztinált volt arra, hogy a terrorizmus melegágya legyen. Ez a pangó tűzfészek úgy keletkezett, hogy az egyik rivális fél a szembenálló nagyhatalmi érdekek geostratégiai törésvonalán erőszakkal felborította az akkori ingatag egyensúlyt, a másik fél pedig erőszakkal próbálta meg visszaállítani a status quot, de ehelyett csak a káosz konzerválódott. Senkinek sem volt bátorsága mindmáig nyílt katonai intervenció formájában ismét beavatkozni, hiszen ez a konfliktus esetleg harmadik világháborús eszkalálódásához vezetett volna.

A mostani háború szükségességéhez nem fért kétség. A közép-ázsiai köztársaságok óriási szénhidrogén készleteit kellene Afganisztán földjén át, az iráni vezetékekkel szembeni alternatív vezetékeken és útvonalakon kivezetni a világpiacokra.

Az Egyesült Államok fegyverezte fel és látta el anyagi forrásokkal a különféle mudzsahed csoportokat és segített kialakítani politikai szervezetüket. Velük egyidőben Oszama bin Laden arab zsoldosait is az Egyesült Államok fegyverezte fel és képezte ki. Miután a mudzsahedek kormányzásra alkalmatlannak bizonyultak, s nem lehetett segítségükkel megvalósítani a stratégiai célkitűzéseket, az Egyesült Államok új erőt hozott létre – pakisztáni részvétellel –, a tálibokat. A tálibok ugyan helyreállították az ország területi integritását és a közbiztonságot, ám a katonai rendcsinálásra teremtett szervezet a politikai kormányzásra alkalmatlannak bizonyult. Annál is inkább, mert a tálibok megszervezését és felügyeletét az USA ráhagyta a pakisztáni ISI-re, amelyben felülkerekedtek az iszlám fundamentalista elemek. Az ISI laza ellenőrzése és politikai részrehajlása lehetővé tette, hogy a kemény vonalas régi mudzsa­hedek visszahívják Afganisztánba Oszama bin Ladent és zsoldosait. Ezek külön-külön és együttesen behatoltak a tálib struktúrákba, majd kisajátították azokat. Nem a tálibok fogadták be Oszama bin Ladent, hanem annak szervezete telepedett rá a tálibokra.

A szeptember 11-ei terrorcselekmények előtt az amerikai kormány intenzív titkos tárgyalásokat folytatott a tálib rezsimmel, s ezért féken tartotta az FBI szélsőséges moszlim terrorcsoportok felgöngyölítését célzó akcióit. A Clinton-éra alatt megkezdett tárgyalások célja nem csupán Oszama bin Laden kiadatása, hanem egy békés, az országot stabilizáló afganisztáni átmenet elfogadtatása volt. A Bush-adminisztráció hatalomra kerülésével a színfalak mögötti alkudozás új lendületet kapott: a republikánus amerikai elnököt körülvevő olajipari lobby egy Afganisztánt átszelő vezeték érdekében igyekezett Washingtont rávenni arra, hogy a háború helyett a tárgyalóasztal mellett egyezzen ki a tálibokkal. Az FBI kezét megkötötték az afrikai, jemeni és szaúd-arábiai Amerika-ellenes terrormerényletek elkövetői ellen folytatott hajtóvadászatban, amit nemcsak az Öböl-menti monarchiákkal, különösen Szaúd-Arábiával fennálló kiváltságos viszony megőrzése, hanem az amerikai diplomácia által a tálibokkal – részben Pakisztán, s más szomszéd államok bevonásával – folytatott titkos együttműködés is indokolt. Az amerikai olajlobby már a Clinton-éra alatt szerette volna stabilizálni Afganisztánt, s ebben a tálib rendszerre tett, ám 1998-tól világossá vált: a szemben álló afgán felek egyike sem képes felülkerekedni. Az olajipari terveket keresztülhúzó káosz elkerülése végett Washington olyan egyezség létrehozásán fáradozott, amely a térségben érdekelt valamennyi kulcsszereplő – Oroszország, Irán, Pakisztán, India és Kína – számára is elfogadható. Fordulatot 1998 augusztusa, a bin Ladennek tulajdonított kenyai és tanzániai amerikai nagykövetségek elleni robbantásos merényletek hoztak. A Clinton-adminisztráció bin Ladenért cserébe nemzetközi elismerést ajánlott a táliboknak.¹

A Bush-csapat hatalomra kerülésével az események felgyorsultak. A tálibokra egyre nagyobb politikai nyomás nehezedett. 2001 tavaszán, vagyis jóval a szeptemberi merényletek előtt felvetették, hogy a Rómában élő volt uralkodó, Zahir sah vezetésével kellene összehívni a nemzetgyűlést, a Loja Dzsirgát. Az átmenetről 2000 novembere és 2001 augusztusa között ENSZ segédlettel intenzív tárgyalások folytak Rómában, Cipruson, Peshawarban és Bonnban. A megbeszélésekről Kofi Annan ENSZ-főtitkár pár héttel a New York-i és washingtoni merényletek előtt kapott jelentést a 2000 júniusában afganisztáni különmegbízottnak kinevezett Francesco Vendreltől.

A washingtoni kormányzat az USS Cole hadihajó ellen 2000 októberében elkövetett merénylet után választás elé állította a tálibokat: ha kiegyeznek az Északi Szövetséggel és kiadják bin Ladent, új Marshall-segélyt, ha nem, szőnyegbombázást kapnak. A tálibok számára egyértelművé vált, hogy Washington átfogó katonai hadműveleteket készít elő. Bármennyire is rejtélyesek és átláthatatlanok bin Laden és a tálib vezetők, valamint a pakisztáni titkosszolgálat, az ISI közötti kapcsolatok, a szaúdi milliomosnak nem volt nehéz meggyőznie a tálib vezetést: ne gondolják, hogy az ő kiadatásával megússzák, előbb-utóbb velük is végezni fognak.² A tálibok végül az előremenekülés mellett döntöttek és mivel bin Ladenék átvették és továbbfejlesztették az Irán-barát szervezetek által régóta tervezett, amerikai földön végrehajtandó merényleteket, az Egyesült Államokba telepített alvó al-Kaida ügynökök csak a megfelelő zöld jelzésre vártak.

Számos iszlám országban a hatalmi elit számára a sikeresnek látszó nyugati orientáció hozta meg hatalmuk megszilárdulását anélkül, hogy képesek lettek volna hozzájárulni régiójukban az elmaradottság és a pauperizáció visszaszorításához (Szaúd-Arábia, ilyenné vált Egyiptom Gamal Abdel Naszer halála után). Az 1990-es években Délkelet-Ázsia és Afrika országaiban radikálisan romlott a helyzet (Pakisztán, Malajzia, Indonézia válsága, válság a dominánsan katolikus, de jelentős moszlim kisebbséggel rendelkező Fülöp-szigeteken, Szomáliában stb.).

Az 1990-es években a moszlim országok többségében konzervatív-tekintélyuralmi rendszerek működtek, olykor nyílt katonai diktatúra formájában, mint például Pakisztánban, az éhező atomhatalomban, amely amerikai közreműködéssel uralomra segítette a nála is szélsőségesebb tálibokat Afganisztánban. Szíria síita kisebbségi vezetése, akárcsak a közel-keleti marxista színezetű, korábban szocialista orientációs pártok, az iráni iszlám radikalisták védőszárnya alá helyezte magát, ám Líbia és Irak is feladta “szocialista orientációs” kísérletét. Diktatórikus berendezkedésük okán is (olajvagyonuk miatt is) saját “harmadik útjuknak” megfelelően elzárkóztak az amerikai intenciójú integrációtól. Másfelől mind a konzervatív iszlám rendszerek, mint a szaúdi, mind a felvilágosultabb rezsimek, mint például az algériai, ugyanazzal a problémával kerültek szembe: fennmaradásuk érdekében a kapitalizmus “jótéteményeire” támaszkodtak, az amerikai és általában a nemzetközi pénzügyi segítségtől várták országaik sorsának jobbra fordulását.

Az amerikai orientációjú “modernizálás” is a hatalmi és a nyersanyag-kiaknázás szempontjait, geostratégiai érdekek érvényesítését, nem pedig ezen országok belső fejlődésének kibontakoztatását tekintette fő kérdésnek (Irán, Pakisztán, Szaúd-Arábia stb.).

Az Egyesült Államok ezzel a problémával kénytelen szembesülni olyan hagyományos térségbeli szövetségeseinél, mint Szaúd-Arábia vagy Pakisztán. Szaúd-Arábia és Pakisztán olyan nyugati szövetségesek, amelyek az al-Kaida, illetve a tálibok legfőbb támogatójának számítanak, következésképpen kettős játszmát űznek. Szaúd-Arábiában odáig fajult a helyzet, hogy ha az Egyesült Államok tovább támogatja a Szaúd-dinasztiát, radikális iszlám hatalomátvételnek nyit teret, de ha nem támogatja, akkor még jobban felgyorsul ugyanez a folyamat. Az Egyesült Államoknak e “barátja” az al-Kaida fő szponzora. Számos szaúdi alapítvány és befolyásos üzletember a terrorizmus támogatója. 1996-ban történt a szövetségesek között az első konfrontáció, amikor a szaúdi kormány megtagadta az együttműködést az amerikaiakkal a Khobar-merénylet kivizsgálásában. A szeptember 11-i merénylet több gépeltérítője és számos más terrorista szaúdi útlevéllel rendelkezik. Ennek ellenére mintegy ötezer amerikai katona állomásozik a királyságban, nem is annyira az amerikai érdekek védelmében, inkább az országot oltalmazva Szaddamtól és más veszélyes szomszédoktól. A Szaúd-ház az egyre növekvő belső elégedetlenséget, az izmosodó ellenzéket megkísérli kivásárolni, fundamentalista mecsetek, iskolák stb. alapításához járulva hozzá. Oszama csodálói azonban jobban gyűlölik a Szaúd-házat, mint az Egyesült Államokat. Naivitás Abdullah herceg azon állítása, miszerint ha megoldódik a palesztin kérdés, Oszama bin Laden magára marad. Bonyolítja a helyzetet az utódlási harc is, hiszen Fahd király öreg és beteges. További bonyodalom az olaj. A világ olajkészleteinek negyede itt található. Az eladósodott szaúdiaknak éppúgy szükségük van a petrodollárokra, mint a Nyugatnak az olajra. Egy OPEC-embargó recessziót idézhet elő a nyugati világban, ám a Nyugat jobban elviselné annak következményeit, mint az Öböl-menti országok. Következésképpen ebben a háborúban az olajfegyver nem lesz bevetve. Az Egyesült Államoknak azonban meg kell állítania a szaúdiak kettős játékát, fel kell fednie a színfalak mögött folyó szaúdi manipulációkat.

Más a helyzet Pakisztánnal. Az Egyesült Államok létérdeke, hogy Pakisztánban fennmaradjon a szekularizált katonai rezsim, mert ennek csak egyetlen alternatívája van ebben az országban, a radikális, politizált, militáns iszlám erőinek hatalomátvétele. Az összes modernizáló párt együttesen sem rendelkezik annyi erővel, hogy reális politikai alternatívát jelentsen a katonai diktatúrával szemben. Ám a pakisztáni rezsim is kettős játékot játszik, a titkosszolgálat, az ISI, amely “állam az államban”, a hadsereggel is szembehelyezkedve továbbra is támogatja a tálibokat. A pakisztáni katonai vezetés elsősorban nem saját belső ellenzékétől fél, mint a szaúdi. Musharraf tábornok hadserege élén képes leverni bárminemű iszlám militáns megmozdulást, de ellenezte, hogy az amerikai hadműveletek révén az Északi Koalíció Afganisztánban túlzott pozíciókhoz jusson, illetve olyanok jussanak hatalomba (mint Rabbani, Abdul Haq vagy Hadzsi Kadir), akik már nem élvezik a pakisztániak bizalmát. Pakisztán valójában attól fél, hogy egy, Pakisztánnal nem-baráti rezsim kerül hatalomra Afganisztánban, nem olyan, amelyik feszegeti a Durand-szerződést. Noha Musarraf elnöknek többfrontos harcot kell vívnia, pozíciója nincs veszélyben, főleg mivel a bázistartomány, Pandzsáb viszonylag nyugodt.

A nyugati pénzintézetek és multinacionális tőkés társaságok a történelmi hagyományoktól idegen, erőszakolt “modernizációval” a prekapitalista (“középkorias”) társadalmi ellentétek és a legmodernebb kapitalizmusra jellemző ellentmondások egyidejű kiélezését hívták életre. Ott is igaz ez, ahol nyomaiban sem épült ki a fejlett tőkés gazdaság, ott ez a kontradikció helyi háborúkban fitogtatott modern haditechnika és prekapitalista struktúrák ellentmondásában jelentkezik. Mint láttuk, ez Afganisztánban már a mudzsahed szervezetek etnikai és szektariánus törésvonalak, tehát anakronisztikus struktúrák mentén való támogatásában, mindenekelőtt a tálib mozgalom létrejöttében manifesztálódik. Ez elleni tiltakozás gyanánt Irán a vallási hagyományok újjászületésének jegyében már 1979-ben meghirdette “szent háborúját” mindkét “Nagy Sátán”, a “kommunizmus” és a nyugati befolyás ellen. Khomeini ajatollah egyfajta nemzetközi szimbólummá vált a sikeres vallási radikalizmus lehetséges győzelme szempontjából.

Mindezzel párhuzamosan a harmadik világ baloldali mozgalmai fokozatosan teret veszítettek. Egy részük az új világmegváltó és népboldogító eszme, a társadalmi igazságosság tana politikai gyakorlatának, az iszlám radikalizmusnak rendelte magát alá, és klasszikus terrorszervezetekké váltak (Kurd Munkáspárt, Demokratikus Front Palesztina Felszabadításáért). Afganisztánban a Sula-i Dzsavid (“Örök Láng”) és a Szetam-i Milli (“Nemzeti Elnyomás Ellen”) maoista szervezetek betagozódtak a Dzsamiat-i Iszlami fundamentalista szervezetébe.

Az Amerikai Egyesült Államok nemzetközi tekintélyének megroppanása nemcsak gazdaságpolitikai preferenciáival függött össze, hanem új nemzetközi szerepvállalásával is. Előbb alakította ki új nemzetközi szerepét, mint hogy azt az ENSZ nemzetközi jogi feltételekkel körülbástyázta volna, nem volt egyetemes politikai-diplomáciai konszenzus abban a tekintetben, hogy az egyedüli szuperhatalom, az Egyesült Államok határozza meg a világpolitikai mozgások fő irányait.

Az 1990-es években új elégedetlenségi hullám söpört végig a világ különböző régióiban. A konzervatív arab világban is szinte mindenütt végbement a hatalmi elitek s a társadalom mögöttük álló szűk, de annál tehetősebb rétegei és a társadalom döntő többségét alkotó szegénység közötti radikális szakadás. Az 1990-es években a csecsen fundamentalizmustól az afgán tálibokig rendkívül sokféle fegyveres ellenállás jött létre az “istentelen kommunistákkal” és a “hitetlen kapitalista ördöggel” szemben is. Manapság a nemzetközi tőke globalizációjának vesztesei, a világgazdaság peremére szorított milliók sokkal többen vannak, mint bármikor korábban. Az iszlám világban az osztályharc jelszava helyett a legtöbb tömeges tiltakozási mozgalom vallási és nacionalista köntösben jelentkezett. Mint már láttuk, a kicsiny forradalmi-antikapitalista csoportok, amelyek radikális módon, vagyis a társadalmi egyenlőség szempontjából felvetették egy új gazdasági világrend kialakításának programját, ebben a térségben is csatlakoztak az “antiglobalista” mozgalmakhoz, akár az iszlám szervezetekhez, sőt később a militáns iszlám radikalizmus, vagy a nemzetközi terrorizmus internacionáléjához.

A “szocialista orientáció” helyén azonban csaknem mindenütt a vallási fundamentalizmus valamely formája vált jelentős politikai erővé, amelynek féken tartása az uralkodó osztályok számára egyre nagyobb nehézségekbe ütközött. A politizált iszlám új előretörése, magán viselve a régió történelmi sajátosságait, nemcsak megtestesítette – az európai politikai kultúra terminológiájával szólva – az új szélsőjobboldalt és szélsőbaloldalt egyaránt, hanem elutasított minden olyan kiindulópontot, amely a felvilágosodás, az egyetemes emberi humánum hagyományos értékein alapul.

A Nyugat vezető osztályai, Oroszország és a harmadik világ új hatalmi elitjei – eltérő okokból – még csak felvetni sem tudták – és nem is akarták felvetni – a harmadik világ közismert problémáit, nemhogy megoldásokat kerestek volna. Az iszlám különböző fundamentalista értelmezései, irányzatai, e vallás túlvilági boldogulást és az ellenséget megsemmisítő “szép halált” kínáló antiszociális “perspektívája” a szerencsétlen munkanélküli tömegek körében megértésre találhatnak.

Ezek az elesett tömegek a vallási fanatizmus szervezeti és ideológiai nyomása alatt könnyedén válnak a politizált militáns iszlám legradikálisabb irányzatai, a kegyetlen terrorizmus aktív bázisává, egyúttal áldozataivá. A politizált iszlám különböző irányzatai a szovjet vagy az amerikai receptekkel szemben az iszlám interpretációjában rejlő egalitárius, patriarchális “demokratizációs” programmal lépnek fel, noha a felkínált technikát saját szolgálatukba állítják. Miközben Irak és Irán más-más irányú diktatorikus rendszereket építettek ki, Afganisztánban a tálibok és a mudzsahedek drasztikusan fellépnek mindennemű ellenzékkel szemben, amerikai és szovjet fegyverekkel felfegyverkezve folytatják “szent háborújukat”, eközben a moszlim fivérek patriarchális demokráciája, egalitárius közössége elnyom mindenkit: a nőket, a nem-moszlimokat, a másként gondolkodókat, a más jelképek hordozóit stb.

A nemzetközi jog fellazulásával, a kapitalista világrend nyilvánvaló működési zavarai következtében kiéleződött szociális ellentétekkel együtt fellazultak az erkölcsi korlátok a rendszerrel szemben, ami világosan kiderül az iszlám terrorizmus minden cselekedetében (repülőgép robbantások, algériai tömegmészárlások, egyiptomi merényletek a turisztikai ágazat ellen, izraeli öngyilkos robbantások, moszkvai lakóház robbantások, vagy a mostani Amerika-ellenes támadás). “A kafirokkal (hitetlenekkel, ellenséggel) szemben mindent szabad.”

Az iszlám terrorizmus mint egyfajta megélhetési forrás vagy életcél, szörnyűséges szellemi táplálékkal párosul: vallási fanatizmus, rasszista vagy szexista kirekesztés, az antiszemitizmus és genocídium erkölcsi elfogadása, amely ideológiailag az “iszlám rendszer” vagyis a helyi-regionális kapitalizmus és a globális tőkés rendszer radikális szembenállásán nyugszik. A globális kapitalizmussal szemben globális síkon vívja meg a maga terrorista háborúját. Az igazi tragédia az, hogy e szellemi táplálék már régebben összekapcsolódott a “nagy üzlettel”, a helyi burzsoázia érdekcsoportosulásaival, drog- és fegyverüzletekkel, embercsempészettel, helyi háborúk finanszírozásából nyert extraprofittal, az olaj és egyéb természeti készletek feletti ellenőrzéssel, tőzsdei és banki manipulációkkal, amelyeket bin Laden nagytőkés multinacionális vállalkozásbirodalma szimbolikusan és valóságosan is megjelenít.

 

5. Pangó tűzfészkek

 

Ezen érdekek – vagyis a helyi vagy regionális kapitalista csoportok kontra nemzetközi tőke – gazdasági és geostratégiai törésvonalán pangó háborús tűzfészkek alakulnak ki.

Ezeknek két nagy típusát különböztethetjük meg. Egyik típusban nyílt és burkolt neokolonialista törekvések ellen folyik a harc, a másik a geostratégiai érdekek konfrontációja. Előbbinek eklatáns példája a közel-keleti konfliktus, amelyet éppen olyan idegen megszállásnak élnek meg, mint a szent városok idegen kézbe kerülését, vagy azt a tényt, hogy idegen katonák, hitetlenek állomásoznak az iszlám legszentebb helyeinek szomszédságában.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az utóbbi típusba tartozik Afganisztán és a csecsen válság.

5.1. Nyílt és burkolt neokolonializmus

Nyílt neokolonialista törekvésnek a moszlim területek megszállását tekintik, vagy idegenek (hitetlenek) állomásozását moszlim földön. Burkolt neokolonializmusnak pedig az idegen gazdasági, politikai, kulturális befolyást tekintik, idegen intézmények és idegen életforma jelenlétét.

5.1.1. Nyílt “gyarmatosítás”, megszállás

A közel-keleti válság, arab-izraeli konfliktus

A politizált iszlám radikalizálódó mozgalmai terrorista militánsai mind a burkolt, mind a nyílt kolonializmus ellen fellépnek.

A szélsőséges palesztin és libanoni szervezetek (Iszlám Dzsihád, Hamasz, Hezbollah) Szíria révén Iránhoz kötődnek. Később a PFSZ radikálisai és Arafat korábban marxista jegyeket viselő ellenzéke, a Demokratikus Front Palesztina Felszabadításért is ehhez az Irán által támogatott szövetséghez csatlakozott, akárcsak a Dzsamia Iszlamia szervezetek. Előbbi akkor radikalizálódott és vált terrorszervezetté, amikor vezetését Nayef Hawatmehtől átvette Laila Khaled, aki már 1969-ben a gépeltérítés egyik úttörője volt.

Nyílt gyarmatosításnak Izrael közel-keleti jelenlétét és a zsidó állam terjeszkedését, a megszállt területeken újabb és újabb zsidó települések létesítését tartják. A politizált iszlám radikalizálódó militánsai, terroristái mindenekelőtt a közel-keleti konfliktus megoldását kívánják kikényszeríteni. Noha a szeptember 11-ei merényletsorozat igen hosszú, több éves előkészületeket és komoly állami hátteret igényelt, időpontja azonban kétségtelenül a durbani konferencia eseményeit követte, amikor is az Egyesült Államok fellépése miatt nem sikerült az iszlám országoknak Izrael megszállt területeket betelepítő politikáját elítéltetnie. Akkor fogalmazódott meg számos szervezetben, és esetleg a mögöttük álló állami vezető elitekben is (s nemcsak a tálibokra gondolunk), hogy a politikai harc korszaka lezárult, eszköztára kimeríttetett, a fegyveres harc időszaka jött el.

A szent helyek megszállása

Jeruzsálem idegen megszállás alatt, Mekka és Medina közelében pedig idegen csapatok állomásoznak. A nyílt neokolonializmusnak e két formáját tartja számon a moszlim világ. A moszlim földek megszállása, katonai, közigazgatási annexiója valamint idegenek megjelenése az iszlám vallás szent helyein, illetve szent hely birtokba vétele.

5.1.2. Burkolt gyarmatosítás

A burkolt gyarmatosításnak a gazdaság, a kultúra, az életmód westernizációját, a nyugati életforma terjedését és a globalizációt tartják. A nyugati életforma terjedésének fő okát nem a multinacionális vállalatok világméretű hálózataiban látják, hanem a szekularizált iskolázottság, a koedukáció terjedésében valamint az idegenforgalomban. Ezért gyakran válnak belföldi terrorcselekmények színterévé lányok által látogatott intézmények (iskolák, mozik, nyugati mintájú gyorséttermek stb.) valamint a turisztikai ipar.

A nyugati életforma elleni harc jegyében azon gazdasági ágazatok ellen intéznek támadásokat (idegenforgalom, médiák), amelyek a multinacionális nemzetközi tőke kezében vannak, ahova konkurensként milliárdossá lett vezetőik sem tudnak betörni. Ez figyelhető meg Algériában és Egyiptomban.

5.2. Geostratégiai érdekek konfrontációja

Ilyenek a balkáni tűzfészkek, ilyen volt az örmény-azeri konfliktus, ilyen a csecsen kérdés, a grúz-abház kérdés, az afganisztáni és a kasmíri válság, valamint a Délkelet-Ázsiában kibontakozó válságövezet. Természetesen a közel-keleti konfliktus is rendelkezik ilyen olvasattal. Ezek közül e dolgozat keretei közepette csak az afganisztáni válsággal kapcsolatosan vetünk fel néhány gondolatot.

5.2.1. Az afganisztáni válság

Noha a radikalizált iszlám militánsai a közel-keleti konfliktust a neokolonializmus nyílt formájának látják és szeretnék láttatni elsősorban, a mi olvasatunkban más magyarázat is van: pangó tűzfészkek a geostratégiai érdekek metszéspontjain alakulnak ki. Nemcsak a Közel-Kelet, de Afganisztán is ilyen.

Afganisztán nem volt gyarmat, a szomszédságában végbement gyarmatosításra elszigetelődéssel reagált. Az afganisztáni társadalom is mutat posztkoloniális vonásokat, de mégsem gyarmatosítás utáni társadalom. Ez a tény jelentős különbséget eredményezett az afgánok és pastunisztáni testvéreik (a pakisztáni pastunok) helyzetében. A még Ázsiában is példátlanul nagy földrajzi, politikai és társadalmi elszigeteltségből adódóan túlnyomóan prekapitalista társadalmi viszonyok konzerválódtak. Afganisztán a világ egyik legelmaradottabb országa.

A társadalmi-gazdasági és politikai elmaradottsághoz (utóbbi jellemzője a központi hatalom gyengesége, lokális hatalmi központok megléte, törzsi rend, helyi és törzsi tanácsok mint helyi hatalmi központok, faluközösségek, agrár- és katonai patronimiák megléte) potenciális, de latens gazdagság járul. Ez abból adódik, hogy különböző földrajzi és geostratégiai régiók stratégiai metszéspontján s egyben érdekövezetek határán, igen érzékeny geostratégiai törésvonalban helyezkedik el. Afganisztán elszigeteltsége és elmaradottsága annak volt köszönhető, hogy egyik nagyhatalom sem merte ezt a határt átlépni. Amikor egyik vagy másik megkísérelte felborítani ezt az igen ingatag egyensúlyt, meg nem szűnő háborús tűzfészek alakult ki Afganisztánban, olyan konfliktus, amelyben a regionális középhatalmakká kiemelkedni szándékozó szomszédok is levezethetik feszültségüket, és ahol a tűzfészket senki sem meri eloltani, mert békét csinálni épp olyan durva beavatkozás, mint háborút szítani, nem kevésbé nyílt és erőszakos átlépése az érdekek határának, mint amilyen a szovjetek afganisztáni intervenciója volt. Ennek kockázatát nehéz vállalni.

A nemzetközi terrorizmus afganisztáni jelenlétét a bipoláris világrend “új hidegháborús” korszaka hívta életre. Mivel a Szovjetunió átlépte az érdekövezetek határát, megsértett egy igen érzékeny geopolitikai egyensúlyt, az Egyesült Államok segítette anyagilag, fegyverekkel és szakértelemmel az afgán és nemzetközi mudzsahed szervezeteket, hogy harcoljanak Afganisztánban a Szovjetunió ellen.

E mudzsahed csoportok azonban kormányzásra alkalmatlannak bizonyultak. Amikor a Nyugat rájött erre és már nem az összeomló Szovjetunió jelentette a veszélyt a térségben (sőt, az új közép-ázsiai köztársaságokra akarta kiterjeszteni a nyugati befolyást), hanem az ambiciózus iszlám hatalmak, mindenekelőtt Irán és Irak (de mint említettük, a pakisztáni és a szaúdi szövetséges kettős játéka is) jelentették a geo­stratégiai fenyegetést, életre hívta a tálibokat. A geostratégiai egyensúly ugyan nem borult fel, mert ehhez minden nagyhatalom félt hozzányúlni, de geopolitikai vákuum keletkezett.

Az egyébként is gyenge központi hatalom teljes szétesése, a lokális hatalmi centrumok önállósodása, a totális káosz és dezintegráció következtében a harcok nem szűntek meg, csupán a fegyveres konfliktus világméretű és regionális szintről szubregionális, lokális szintekre redukálódott. Ez a pangó tűzfészek az iszlám világ elégedetlenjeinek, odahaza felesleges elemeinek gyűjtőhelyévé, a nemzetközi terrorizmus Eldorádójává tette az országot. Míg a mudzsahed szervezetek Irán támogatását élvezték, a tálibokat pakisztáni kivitelezéssel és szaúdi tőkével az Egyesült Államok hívta életre, ám fentiek következtében a tálibok hamarosan olyan terrorszponzor regionális tőkés csoport kezébe kerültek, amely bin Laden birodalmává, az Egyesült Államok és a multinacionalista konszernek elsődleges konkurensévé vált. Ez előbb az iráni tőkés körökkel is konkurált, ám a regionális gazdasági és politikai hegemónia meggyengülésével, majd az orosz maffiatőke közvetítésével az iráni érdekeltségekkel kiegyeztek, és ettől kezdve együtt bomlasztották az Egyesült Államok legszilárdabbnak hitt térségbeli szövetségesei, Pakisztán és Szaúd-Arábia politikai és társadalmi életét. Éppen ezért, a pakisztáni fennálló rendszert megdönteni szándékozó Nemzeti Egységtanácsnak egyaránt tagja a pakisztáni tálibok szervezete, a legortodoxabb szunnita, a vahabita és a deobandi iskolát egyesítő Tahrik-i Nefaz-i Sariat-i Mohammadi valamint a hagyományosan Irán-barát szunnita szervezet, a Tahrik-i Dzsafaria Pakisztan.

 

6. Iszlám állammodellek és terrortámogató államok bukása, avagy a neorevolucionista teória

 

Nemcsak a nyugati és a marxista típusú szekularizált modellek bukása következett be, de az iszlám állammodelleké is, vagyis az “iszlám szocializmus” már bekövetkezett bukása mellett lehanyatlóban van az “iszlám állam” vonzereje is. Míg az iszlám radikalizmus a korrupt, Nyugat-barát keleti országokban virágzik, gyűlöletes olyan Amerika-ellenes, fundamentalista országokban, mint Irán, ahol az emberek be vannak oltva a radikális iszlám ellen. Ha felszabadítják magukat zsarnoki rendszereiktől, a szekularizáció új esélyt nyer.

 

 

 

 

 

6.1. Az “iszlám szocializmus” kudarca

Az iraki és a szíriai Baath szekuláris radikalizmusa, a palesztin hatóság kleptokratáinak Amerika-ellenes jelszavai mögött annak felismerése rejlik, hogy gyűlöletesek saját népük számára. Egy részük zsarnokság és izoláció révén megkísérli fenntartani “harmadik útját” (Líbia, Irak), más részük – noha szekularizáltnak vallja magát – nyíltan a teokratikus iszlám állam által irányított politizált iszlám militánsait támogatja, ám saját hazájukban nem tűrnének meg, kegyetlenül elnyomnának ilyen mozgalmakat (mint Szíriában), vagy maguk is radikalizálódásuk révén egyre inkább iszlám arculatúak lesznek. Ez a palesztin mozgalomra és a PFSZ-re is érvényes, következésképpen Arafat és a megbékélés hívei kisebbségbe kerülnek benne, s meg vannak számlálva napjaik. Ez ellen Arafat köre ideig-óráig úgy próbál védekezni, hogy sodródik a radikálisokkal, vagy maga is radikalizálódik. Mint láttuk, a hajdan marxista töltetű, szocialisztikus mozgalmak az iráni teokrácia védőernyője alatt radikális iszlám szervezetekké válnak.

De nem sorolható ide a szultangalijevi hagyományokat követő “moszlim nemzeti kommunizmus”, abból szekularizált nacionalizmus lesz, amely jelenleg Nyugat-barát! Iszlam Karimov üzbég elnök a nyugati szövetségesek legszilárdabb támasza a térségben. A “moszlim nemzeti kommunisták” nem azonosak a hatalmukat átmentett szovjet pártelittel. Ez figyelhető meg a hajdani afgán marxista párt, az Afganisztáni Népi Demokratikus Párt utódainál is. A Parcsam, a Moszkva-barát pártelit Irán védőszárnya alatt mudzsahed szervezetekkel, elsősorban a Burhanuddin Rabbani vezette Dzsamiat-i Iszlami szervezettel vagy a Sura-i Nizárral állt össze, míg a khalqiakból – noha egy részük segített a tálib mozgalom megalakításában – nem lesz a radikalizált iszlám militánsa, hanem a nyugati demokratikus vívmányokért síkra szálló nacionalista.

A “szocialista orientáció”, “iszlám szocializmus” vagy “arab szocializmus” kudarcát követően szinte mindenütt előre törnek az iszlám szélsőségek. Olyan országokban azonban, ahol teokratikus államrend van, a politizált iszlám radikalizmusa kiürítette társadalmi mondanivalóját, elveszítette vonzerejét. Ezekben az országokban – akár Iránról, akár a tálibok Afganisztánjáról van szó – a legsötétebb elnyomás valósul meg, amely még a dekadens Nyugatnál és a Nyugat-barát korrupt rendszereknél is gyűlöletesebb azok számára, akik iszlám teokratikus államban élnek. Ezek be vannak oltva a terrorizmus ellen, mert megtapasztalták az állami terrorizmust. Az iszlám terrorizmus internacionalistái között iráni vagy afgán önkénteseket nem találunk. Ha irániak vannak közöttük, ők fegyelmezett katonák, az iszlám állam hű szolgái, akiknek munkaköre, feladata terrorista hálózatok építése és diverzáns akciók szervezése külföldön. Afgánt ellenben egyet sem sikerült azonosítani a külföldi internacionalistákkal rendelkező moszlim terrorszervezetekben Afganisztánon kívül, noha kétségtelenül az Al Kaida afgán tagokkal is rendelkezik, s az Irán és szaúdi “alapítványok” által támogatott afgán mudzsahed szervezetek tagjai is beépülnek folyamatosan alvó ügynökökként az európai és észak-amerikai társadalmakba.

1990-ben a nyugati szövetségesek azért hagyták abba Irak bombázását, és nem döntötték meg Szaddam Husszein rendszerét, mert attól féltek, hogy Irak dezintegrációjával északon egy Irán-barát kurd állam, délen pedig síita felkelések révén egy, az iráninál is szélsőségesebb síita teokratikus állam jön létre (az iraki, nadzsafi síita klérus ugyanis még radikálisabb, agresszívebb, mint az iráni qumi papság.). Ma már ez nem így van. Irán kétségtelenül a nemzetközi terrorizmus fő támogatója. Oszama bin Laden Al Kaida szervezete kétségtelenül iráni közvetítéssel hozta össze szövetségét az Irán-barát terrorszervezetekkel (Iszlám Dzsihád, Hamasz, Hezbollah, Demokratikus Front Palesztina felszabadításáért) a jemeni, ún. Jeruzsálem-konferencián, ahol elhatározták, hogy mindaddig folytatják a harcot, míg Jeruzsálem és a megszállt területek fel nem szabadulnak. Az is kétségtelen, hogy évekig kellett készülni a szeptember 11-ei eseményekre, s ezt nem lehet a szinte teljesen infrastruktúra nélküli Afganisztánból koordinálni. Ehhez legalább olyan állami háttér kellett, mint Irán vagy Irak (vagy mindkettő). Nem véletlen, hogy a Demokratikus Front Palesztina Felszabadításáért szer­vezet gyorsan magára vállalta a merényletet, majd amikor Oszamára és a tálibokra összpontosult a gyanú, gyorsan el is hallgatott.

Mindazonáltal ma már Irán nem erős bástya, hanem gyenge láncszem.

6.2. A teokratikus iszlám állammodell kudarca

Mi a válasz a terrorizmusra? Ami a radikális és gyors megoldást illeti, a külső hadviselés korántsem tekinthető optimális reakciónak, inkább a forradalom, vagyis hogy saját belső ellenzékük söpörje el a nemzetközi terrorizmust támogató államokat. E poszt-revolucionista teóriát Michael Ledeen amerikai professzor fejtette ki legújabb könyvében.³

Irán, amelynek mindeddig a legalapvetőbb érdeke volt, hogy Afganisztánban ne jöjjön létre egységes központi hatalom, béke és közbiztonság, ne épülhessenek meg területén a konkurens olaj- és földgázvezetékek, figyelemre méltóan elcsendesedett. Ellenzi, hogy Zahir sah visszatérjen Afganisztánba, s ellenzi azt is, hogy a mérsékeltebb tálibok helyet kapjanak az afganisztáni politikai rendezésben. De nem tud már ezen akaratának érvényt szerezni; támogatottja, az Északi Szövetség orosz közvetítéssel nyugati szövetséges lett. Rabbani és Maszud ezt az iráni álláspontot képviselték, míg Maszud utóda, Fahim, Dr. Abdullah az északi szövetségi diplomácia irányítója és Yunusz Qanuni elfogadják a Zahir sah égisze alatti széles etnikai, társadalmi, politikai bázisú Ideiglenes Tanács, majd Loja Dzsirga felállítását, inkább azon munkálkodnak, hogy lehetőleg minél nagyobb rész jusson nekik a hatalomból. Iránnak paradox módon a pastun Gulbuddin Hekmatiar maradt, a tálibok ellensége, aki ellenzi Zahir sah visszajövetelét. Ez Iránnak azért fontos, mert ha Afganisztánban helyreállhat a monarchia, ez megtörténhet Iránban is.

Látjuk, hogy az afganisztáni eseményekkel, a nyugati szövetségesek afganisztáni háborújával kapcsolatosan Irán hangja meglepően gyenge, hivatalosan semleges álláspontot foglal el. Szavaiban elítéli Amerika háborúját Afganisztán ellen, burkoltan azonban támogatja azon szervezetek révén, amelyekre befolyása van (a herati Iszmail Khán, valamint síita szervezetek), ellátja a nyugati szövetségeseket információval és burkoltan nyitni kíván a Nyugat felé. Ennek oka abban rejlik, hogy alapjaiban rendült meg az iráni iszlám teokrata állam.

Irán népe október 12-e óta folyamatosan tüntet Teheránban és országszerte a nagyobb városokban a zsarnoki síita teokrácia ellen, amely elnyomást gyakorolt felettük az eltelt 22-23 év során. Ezek az események precedens nélküliek az Iráni Iszlám Köztársaság történelme során. Csak Teheránban milliós tömeg tüntetett a kormány ellen. A terrorizmus elleni háború első győzelme talán nem Afganisztánban következik be, hanem az iráni rezsim felett. Ellentétben a korábbi tüntetésekkel, amelyek az egyetemekre és a diákokra korlátozódtak, ezeken már minden társadalmi osztálybeli és nembeli fiatalok részt vesznek. Noha futballmeccseken kezdődtek a zavargások a nemzeti válogatottat kritizálva, egyértelműen politikai megmozdulások voltak. Az iszlám rezsim, és különösen annak vezetője, a keményvonalasok támogatója, Ali Khamenei ajatollah elleni jelszavakat skandáltak, politikai szabadságjogokat követeltek és kövekkel hajigálták a biztonsági erőket. Legalább kétezer főt letartóztattak, köztük sok fiatalkorút, és sokakat megsebesítettek. A belügyminiszter kénytelen volt elismerni, hogy ezek “megtöltik az ország összes kórházi ágyát”. Október 12-e, az Irak felett aratott győzelem napjának zavargásait követően a megmozdulások mindennaposak lettek. A mullahokon páni félelem lett úrrá. Irán lakosságának több mint fele már az 1979-es “iszlám forradalom” után született. Kis szerencsével hamarosan megláthatjuk, hogy saját népe győzi le a terrorista államot Iránban, majd Irakban és Palesztinában.

Az iráni események leckéül szolgálnak más terror-támogató országoknak is a térségben.

7. A terrorizmus felszámolása

 

A terrorizmus felszámolásáért folytatott harc első lépéseként nemzetközi összefogással fel kell számolni a pangó és elmérgesedő tűzfészkeket a Közel-Keleten, Afganisztánban, Kasmírban, Csecsenföldön és bárhol a világon. A háború(ka)t azonban katonai úton nem lehet tartósan kezelni.

A neorevolucionista gondolat lényege, hogy Afganisztán után nem lesz szükséges a nyugati szövetségeseknek katonai eszközökkel országról-országra háborút viselniük a terrortámogató országok ellen, nincs szükség az “embervadászat” országról-országra történő eszkalálására. A nyugati szövetségesek egyébként sem vállalhatják a világcsendőr szerepét, hogy a világ minden terrortámogató országában vagy tűzfészkében katonai eszközökkel, “idegen elnyomóként” háborúba bocsátkozva “kitakarítanak”, ártalmatlanná teszik az éppen ügyeletes zsarnokot és ideig-óráig “rendet teremtenek.”

Az érintett országok belső ellenzékének kell megdöntenie ezeket a zsarnoki rezsimeket. A terror elleni hadviselés nemcsak katonai, de mindenekelőtt diplomáciai síkon történhet, meg kell keresni a politikai alternatívát ezekben az országokban, és belső “forradalmakat” kell indikálni e zsarnoki rendszerek elsöprésére. Mindez abból a felismerésből ered, hogy a terrorizmus történelmi értelemben csak ideig-óráig szorítható vissza katonai-háborús eszközökkel, felszámolása csupán okainak megszüntetésével lehetséges.

Az utolsó háború forradalmi megmozdulások sora lesz, amelyek átformálják a közel-keleti erőviszonyokat, politikai struktúrákat. A “civilizált világ” és a terrorizmus harca helyett a zsarnokok és a szabadságszerető néptömegek harcáról lenne jó, ha beszélni tudnánk.

Második lépésként a terrorizmus gyökereinek felszámolására jó programokat kell kidolgozni. Amennyire nem hiszünk “civilizációk háborújában”, annyira hiszünk a “civilizációk párbeszédében”.

Ami a terrorizmus potenciális célországait jelenti, ezekben a terrorizmus veszélyének felszámolása csak komplex intézkedéscsomagok révén lehet, amelyek lényegében az alábbiakból állhatnak:

1. Belső rendészeti, védelmi lépések. Megfelelő határrendészet, bevándorlási politika. Ehhez járulnak az igazságügyi, jogi, törvénykezési csomagok.
2. Hírszerzési, titkosszolgálati lépések.
3. Politikai, diplomáciai lépések.
4. Gazdasági, pénzügyi intézkedések. Nemzetközi összefogásra van szükség a pénzmosás ellen, az adóparadicsomok felszámolására. A NGO-k szigorú ellenőrzése szükséges. A terrorizmus anyagi forrásait, a “nagy üzleteket” (fegyver- és kábítószerkereskedelem, tőzsdei manipulációk, feketegazdaság stb.) fel kell számolni.
5. Politikai, katonai hadszíntér.
6. Humanitárius tényezők, társadalmi-politikai front. Mivel a különböző szembenállások civilizációs köntöst öltenek, meg kell érteni az eltérő civilizációkat, az azokat működtető eltérő logikákat, megfelelő nyelvi, helyi ismeretekkel rendelkező szakértőkre kell támaszkodni, lehetővé kell tenni a “civilizációk párbeszédét.” Ebben a szférában át kell gondolni a médiakorlátozás problémáját, a globalizációhoz való viszonyt.
7. Fenntartható globalizációt kell létrehozni.

 

Összefoglalva, az emberiséget érintő összes problémák, nagy kihívások gyökeréig kell lemenni, foglalkozni kell a világ nyersanyagtartalékainak, energiaforrásainak kérdésével éppúgy, mint a környezetvédelemmel, ökológiai katasztrófák elkerülésével.

Az emberiséget állítólag megosztó végzetes és elkerülhetetlen kulturális és civilizációs ellentétek elmélete veszedelmes zsákutca, amely rasszista és diszkriminatív végkövetkeztetéseket rejt magában egy olyan világméretű társadalmi hierarchia fenntartása érdekében, amely a tekintélyuralmi rendszerek előtt tisztíthatja meg az utat. Ehelyett egy új, demokratikusabb világrend lehetőségét kell keresni a gazdasági, társadalmi egyenlőtlenségek felszámolása vagy legalábbis enyhítése érdekében, olyan világrendet, amelyből nem sarjadhat ki a terror, a rémuralom, az erőszak és a háború rendszere. Olyan világrendet, amely nemzetközi téren és a belső társadalmi fejlődés következtében egyaránt képes felszámolni a terrorisztikus és terrortámogató zsarnoki rendszereket, vagy éppen azt a fajta zsarnokságot, amelyre a terrorizmus inadekvát válasz, megszünteti ezeket a rendszereket, és olyan közeget teremt, amelyben lehetetlenné válik újjátermelődésük.

Hosszú távon nemcsak a gazdasági felzárkózásban, a centrum-periféria ellentétek felszámolásában, fenntartható és kezelhető globalizáció kialakításában érdekelt a világ, de abban is, hogy ezen országok végre rátaláljanak a saját modelljükre.

 

Jegyzetek

 

¹ Asad Abulkhail: Usama Bin Laden and the Taliban – The Consequences of the US’s Foreign Policy and the New American War Against Terrorism, Open Media Pamphlet Series 2001. Oct. 10. 14. p.

² Yonah Alexander–Michael S. Swetnam: Usama Bin Laden’s al-Qaida: Profile of a Terrorist Transnational Publishers 2001. 31. p.

³ Michael Leideen: Postrevolutionism in the Middle East Nebraska, 2001.

 

Irodalomjegyzék

 

1. Abulkhail, Asad: Usama Bin Laden and the Taliban; The New American War Against Terrorism: The Consequences of the US’s Foreign Policy, Open Media Pamphlet Series 2001.Oct.

2. Alexander,Yonah–Swetnam, Michael S: Usama Bin Laden’s al-Qaida:P rofile of a Terrorist, Transnational Publishers, 2001.

3. Cooley, John K.: Unholy Wars: Terrorism, Assymmetric Warfare and Weapons of Mass, Praeger Publications

4. Bergen, Peter L.: Holy War Inc.: Inside the Secret World of Usama Bin Laden, New York, 2001.

5. Clifford, E. Simonsen – Spindlove, Jeremy R.: Terrorism Today: The Past, the Players, the Future, Karachi, 2001.

6. Goodson, Larry P. Afghanistan’s Endless War: State Failure, Endless War and the Rise of the Taliban, Peshawar, 2001.

7. Gurr, Nadine – Benjamin, Cole: The New Face of Terrorism: Threads from Weapons of Mass Destruction, Oxford, 2001.

8. Laqueur, Walter: A History of Terrorism, Nebraska, 2000.

9. Leideen, Michael: Revolutionism in the Middle East, Nebraska, 2000.

10. Matinuddin, Kamal – Sahibzadah,Yaqub Khan: The Taliban Phenomenon 1994–97, Oxford University Press, Karachi,1999.

11. Pillar, Paul R.–Armacost, Michael H.: Terrorism and US Foreign Policy, New York, Brooklyns Institute, 2001. April

12. O’Neil, Bard – Meyer, Edward C.: Insurgency and Terrorism: Modern Revolutionary Warfare, New York, 2000.

E számunkban foglalkozunk a még mindig haldokló "jóléti állam" leépítésének problémáival, illetve a megújítására vonatkozó – egyelőre elméleti – elképzelésekkel. A szerzők az úgynevezett harmadik utas koncepciókat legalábbis "problematikusnak" látják. E témakörbe illeszkednek Wetherly, Orosz Éva, Németh György és Harasztosi Péter kritikai elemzései, amelyek Blaire-től Giddensen át Bokrosig tárják fel a szélesedő szakadékot, amely az elmélet és a valóság között feszül. Minél erőteljesebb a harmadik utas ideológia elterjedése, annál jobban kiviláglik utópisztikus jellege. Tovább tart az egészségügy és általában a közszolgáltatások privatizálása – sokfelé a világon. Folytatjuk annak a témakörnek a bemutatását, amelyet a terror globalizálásaként, illetve a globalizáció terrorjaként határozhatunk meg. A vizsgálódásoknak ez az íve földrajzi értelemben az USA-tól Afganisztánon és Kuvaiton át a Közel-Keletig és tovább, egészen Szomáliáig vezet. A multinacionális kapitalizmus díszét mostani számunkban a Nike testesíti meg, amely bár eredendően a fiatalkorú munkaerő kizsákmányolásával híresült el a világban, az amerikai fiatalok előtt a "forradalom" híveként tünteti fel magát.

Tartalomjegyzék

1. Arthur Miller : Az illúziók vége (interjú)
2. Németh György : Tájkép nagykabáttal: Bokros Lajos a nyugdíjrendszer reformjáról
3. Orosz Éva : Lehetséges-e egészségpolitikai paradigmaváltás?
4. Paul Wetherly : Anthony Giddens és a „harmadik út” bírálata
5. Harasztosi Péter : A „harmadik út” és a munkaerő piac
6. Tom Frank : Marketing és felszabadítás
7. Robert Went : A globalizáció és a hosszú hullám (interjú)
8. Andor László : Amerikai évszázad
9. Andor László : Öböl- háború
10. Peter Gowan : Szeptember 11. és a világpolitika
11. Matthew Rotschild : Új-mccarthysmus
12. Claude Julien : Támadás a szentélyek ellen
13. Alain Gresh : Levél lányomhoz
14. Richard Dowden : Vissza a pokolba
15. Katona Magda : A terrorizmus jelenségének főbb okai és megszüntetésének lehetőségei
16. Szigeti Péter : Loic Wacqant: A nyomor börtönei c. könyvéről
17. (K. T.) : Élet és pálya – meggyőződés és hit egy memoár tükrében – Szigeti József: Intellektuális önéletrajzom (1921-1948) c. könyvéről
18. Jörg Huffschmid : Európai közgazdászok egy alternatív gazdaságpolitikáért (kivonat)
19. Georges Németh : Levél Svájcból

Köztudott, hogy a világ jelenlegi arculatának kialakulásában az utolsó nagy fordulatokat egyfelől a szervezett kapitalizmus jóléti állama elleni negyedszázada életbe léptetett támadás, másfelől pedig a kelet-európai államszocialista kísérletek megdöntése jelentették. Mindkét nagy, világtörténelmi jelentőségű átrendeződésben vezető szerepet játszott az európai értelemében vett neoliberális ideológia. Az is közismert, hogy ennek programjában a minimális államhoz való visszatérés, a vegyes gazdaság privatizációval való visszavétele és a piacosítás döntő szerepet játszott. Az állam nagymértékben leépítette gazdasági, majd pedig szociális funkcióit. Liberalizmus ihlette volt ez a támadás abban az értelemben, hogy mindenfajta állami funkciót paternalizmusnak minősített, s az állampolgár nagykorúsítására hivatkozva számolta fel azokat az államilag koordinált egészségügyi, oktatási és szociális ellátórendszereket, amelyek nézetrendszere szerint elsorvasztották az egyéni felelősséget és kezdeményezőkészséget. Nem folytatjuk tovább az új individualizmus és a versenygazdaság piacosító tendenciáinak a gazdaság és a társadalompolitika átalakulására gyakorolt hatását, hanem rátérünk arra – a már lényegesen kevésbé ismert körülményre –, hogy hogyan hatott ez a fordulat az állami büntetőpolitika átalakulására. Kitűnő könyvet írt a kérdésről Loïc Wacquant francia kutató (A nyomor börtönei. A “zéró tolerancia” világméretű terjedése. Helikon, 2001, fordította: Köböl Anna). Csak üdvözölni lehet a könyv magyar nyelvű megjelentetését, mert egy olyan országban, ahol komoly tudományos és/vagy közéleti karriert lehet befutni pusztán azzal, hogy valaki nyugatról friss nézeteket importál, fokozott jelentőségre tesz szert az ilyen eszmék kritikai analízise. Az új dogmák ráadásul könnyen hatnak akkor, amikor a politikai elitek, a munkáltatók és a közvélemény formálók szemében siker és etalon országnak tekintett Egyesült Államokból hozzák be őket. Ilyen dogma a “zéró tolerancia” elve is, amely egy dologra kitűnően alkalmas: a nyomor kriminalizálására. Ezt a stigmatizációt leplezi le Wacquant tanulmánya.

Nézzük, miről van szó közelebbről! Arról a folyamatról, amelyben a háttérbe szorított gazdasági állam és az eljelentéktelenített szociális állami funkciók szükségképpen felerősítik a büntető állami funkciókat. A szociális állam leépítésével párhuzamosan növekvő egzisztenciális bizonytalanság ahhoz vezet, hogy a biztonság fogalmat egyfelől átértelmezzék, s azt kizárólag fizikai értelemben vett biztonságként, nem pedig jövedelmi, szociális, egészségügyi, oktatási, tehát egzisztenciális kérdésnek fogják fel. A biztonság fogalom átértelmezését pedig a közbiztonság fogalom lefokozása kíséri, amennyiben az állampolgárok politikai közösségének jogegyenlőségi alapon járó biztonságigényét már nem kizárólag a rendőrségnek, hanem egyre nagyobb mértékben a biztonsági magánszemélyzeteknek kellene előállítaniuk. Utóbbihoz azonban csak és kizárólag azon tőkés vállalkozások és vagyonos személyek juthatnak hozzá, akik ezt a privatizált biztonságot meg tudják fizetni. Nem szólva most ehelyütt arról, hogy mit jelent a polgári társadalom és a politikai állam elválasztásának elvi követelményét visszavevő magánrendőrségek tevékenysége, mennyire funkcionális (avagy inkább nem kívánatos) következményekkel járó tevékenység, mennyire sérti a jogegyenlőségi jogot ezen szervezetek tevékenységének a bűnözésre gyakorolt átterelő hatása, azt kell leszögeznünk, hogy a funkcióiban lefokozott minimális állam hogyan vezet szükségképpen a ’Law and Order’ hagyományos konzervatív iránytűjéhez és represszív büntetőpolitikájához. A konzervatív morál meglepően jól egészíti ki a jóléti állam lebontásának paternalista kritikáját. Felfogása szerint ugyanis kíméletlenül fel kell lépni a rend megsértésének mindenféle, így apró-cseprő formáival szemben is. A rendfenntartó erők létszámának, erejének növelését összekapcsolja azok azonnali beavatkozásával. A legyőzendő ellenségnek a nincsteleneket, munkanélkülieket, hajléktalanokat tekinti, akik antiszociális viselkedésformákat tanúsítanak. E felfogás szerint, melynek egyik felkarolója és támogatója Rudolph Giuliani New York-i polgármester volt, semmiféle toleranciát nem kell tanúsítani a szegénységgel és a hajléktalansággal szemben, hanem azt ’underclass’-nak kell minősíteni. A korábbi, túlságosan engedékeny szociális intézkedéseket el kell felejteni, s az önhibájukból szegénysorba jutottakat, az utcákon éktelenkedő és polgárnyugtalanító szubproletariátust rá kell kényszeríteni a törvények tiszteletére. Az ellenség: a squeengee men, vagyis azok a csavargók, munkanélküliek, hajléktalanok, kis prostituáltak és kábítósok, továbbá koldusok, akik az utcai lámpáknál megszólítják az autóvezetőket és némi aprópénzért cserébe felajánlják nekik az ablakok lemosását. Az új büntetőpolitika nyomán ’fenn’, sokan férgeknek tekintik az utca nincstelen népét, azaz voltaképpen az amerikai népességnek azon szegény rétegét, amelyik hivatalosan is 35 millió embert – az összlakosság kb. 15%-a – jelent.

Hogy mi az elvi alapja ennek a bűnözést úgymond csírájában elfojtani szándékozó rendőri fellépésnek, azt Wacquant az egyik újkonzervatív agytröszthöz tartozó szerző, Lawrence Mead nyomán jellemzi. Eszerint a fejlett országokban a fő társadalmi probléma ma már nem a gazdasági egyenlőség idejét múlt eszméje, hanem a szegények függősége. Azoké, akik társadalmi inkompetenciájuk és morális alkalmatlanságuk miatt képtelenek beilleszkedni és dolgozni társadalmaikban. Társadalom­felfogásunkat meg kell tisztítani a szociologizmus maradványaitól, mert az a szegénységet és nyomort társadalmi feltételekre és okokra vezette vissza. A javasolt új büntetőfilozófia szerint társadalmi tényeket nem társadalmi tényekkel kell magyarázni, hanem az individuális életstílus hiányosságaival, erkölcsi és individuál-pszichikai hibákkal. Ebből következik, hogy a kiváltó okok megszüntetése érdekében új pater­naliz­musra van szükség. A hangsúlyt a kötelezettségekre kell fektetni és kompenzáló társadalmi mechanizmusok fenntartása helyett az államnak azt kell elérnie, hogy kikényszerítse a viselkedési szabályok érvényesülését. Azaz bármennyire is nem kérnek belőle, a szegények és a munkásosztály kisemmizett elemei lesznek a büntető államba való átmenet tárgyai. Mead tehát több államot írna elő, részben szociális, részben büntető értelemben, azzal a kifejezett feltétellel, hogy itt a szociálisnak álruhás büntető rendőrnek kell lennie. Ellenőriznie és fegyelmeznie kell a segélyben részesülőket, s a magatartási szabályok be nem tartása esetén rögtön a büntető szférába kell terelnie őket. Ennek a paternalizmusnak a szerző szerint is különösen súlyosak a következményei a faji kisebbségekre nézve, akik aránytalanul nagy számban vannak jelen a szegény népességben. Wacquant szerint viszont ez egy regresszív metamorfózis, amely Amerikában visszatér a legális szegregáció és diszkrimináció azon rendszeréhez, amely a déli államokban a rabszolga-felszabadítástól egész a ’60-as évekig, tehát a polgári jogi mozgalmak kibontakozásáig tartott.

A Welfare State utáni korszak szociálpolitikája tehát egy visszatérés az atomizált társadalomszemlélet felé, amelyben csakis és kizárólag mindenki saját maga felelős helyzetéért. Az egyén egzisztencia, tudás és anyagi javak hiányában – Münchausen báró módjára – saját erejéből, hajánál fogva kellene, hogy kirángassa magát alantas társadalmi helyzetéből. Éppen úgy, ahogy a magyarországi hajléktalanoknak, akiket in concreto történelmileg az tett azzá, hogy az urak – racionális kalkulációval – a kilencvenes évek elején elprivatizálták fejük felől a munkásszállásokat. (60 ezerből 54-et, l. Eszmélet 52.) Ebben a társadalomfelfogásban nincsenek osztályok, rétegek, csoportok, strukturális meghatározottságok – csak egyéni érdemek. Az osztálytagolódás eltűnését felváltja a ’kompetensek’ és ’inkompetensek’, a ’felelősök’ és ’felelőtlenek’ közötti technokratikus és morális ellentét, a meritokratikus társadalomkoncepció. Az egyének személyiségükben, IQ-jukban és kognitív képességeikben valóban különbözhetnek egymástól, de ezen különbözőségek függetlennek tekintetnek társadalmi diszpozícióiktól és szocializációjuktól. Viszont az ultraliberális társadalomszemlélet következményeként adódik az a konzervatív morál, amely szerint a válságban lévő állami politikát paternalista megregulázással, keresztény perspektívával vagy éppen neoviktoriánus moralizálással kell helyettesíteni. Ha a szegénység elsősorban a szegények viselkedésformáiból, nem pedig társadalmi korlátokból, az értelmes élet lehetőségének hiányából ered, akkor az egyéni magatartásokat kell represszív módon megváltoztatni, nem pedig a társadalmat megreformálni. Ebből a társadalom-felfogásból adódik a büntetőpolitika intoleranciája. Az igazságszolgáltatásnak nem szükséges azokkal az okokkal foglalkoznia, amelyek valakit bűn elkövetésére indítanak. Az amerikai konzervatívok mintáit jó tanulóként Európában elsőként átvevő Tony Blair-nél az ezen elvhez való csatlakozásból közetkezik: ’Fontos kimondani, hogy ezentúl az apró kihágásokat sem tűrjük el. Az alapvető elv az, hogy kimondjuk: igenis helyes dolog intoleranciát tanúsítani az utcán a hajléktalanokkal szemben.’

Kérdés, milyen következményekkel járt a gondoskodó államtól a büntető államig megtett út a mintaországban? Az az út, amellyel párhuzamosan a minimálbérek reálértéke 1997-ben 20%-kal volt alacsonyabb, mint ’67-ben, és az elmúlt két évtized gazdasági növekedésének gyümölcsét egy apró privilegizált kaszt kaparintotta meg (a lakosság leggazdagabb 5 %-a). Így a jövedelmek és a vagyonok közötti egyenlőtlenségek mára érték el legmagasabb szintjüket a ’Big Crise’ (1929) óta. Ma a vállalatigazgatók 419-szeresét keresik a munkásokénak, míg egy évtizeddel ezelőtt ez az arány ’csak’ 42-szeres volt. Amíg az USA büntetés-végrehajtási intézeteiben a ’60-as években az összlétszám apadt és 1975-ben mindössze 380 ezer személyt tartottak börtönökben (már-már ’a börtön nélküli nemzet’ toposza lépett fel), addig az új büntetőpolitika következtében 10 évvel később már 740 ezer, 1995-ben pedig több mint másfél millió, 1998 végére 2 millió embert tartottak börtönben. Ez a létszám a demokratikus társadalmak történetében sem előzményét, sem párját nem ismeri. Az, hogy 1997-ben 100 ezer lakosra csaknem 650 fogoly jutott, ez az Európai Unió országaiban számláltaknak minimum 6-szorosa, maximum 12-szerese. Mindez természetesen együtt járt egyfelől új börtönök építésével, másfelől a bebörtönzés privatizációjával, azaz magán iparágkénti felvirágoztatásával (ti. a börtönben dolgoztatni is lehet). Továbbá az a tény, hogy a zéró tolerancia elve de facto előszeretettel találja meg a színesbőrűeket, ugyanis ezen népesség összlétszámának 9,4%-a állt büntető hatóságok felügyelete alatt (1995-ben), míg ugyanez a mutató a fehéreknél 1,9%-os, ellehetetleníti a pozitív diszkriminációs programokat (’affirmatíve action’), melyek eredeti hivatása az lett volna, hogy az oktatáshoz és a munkához való hozzáférésben a legkiáltóbb faji egyenlőtlenségeket csökkentse.

A szociálpolitika és a pozitív diszkrimináció helyére lépnek a nyomor börtönei.

Valóságos dilemmákkal nézhetünk szembe tehát e – némiképp túlírt – könyvecske kapcsán. Ha elfogadjuk a világnézeti és értékrendbeli pluralizmust, akkor toleránsnak kell lennünk. A zéró tolerancia visszaveszi mindezt és represszív büntetőpolitikával váltja ki. A következményeket bemutattuk.

Van azonban másik út is, annak a liberalizmusnak az útja, amelynek nincs büntetőpolitikája, nem akar új paternalizmust sem, viszont azt gondolja, hogy például a határhelyzetekben cselekvő rendőröknek egyéni lelkiismeretük alapján kell dönteniük intézkedéseik célszerűségéről. Ebben a szakmai-etikai minimumokat nélkülöző álláspontban mi joggal a rendőr posztmodern magárahagyatottságának megnyilvánulását látjuk. Van-e itt tertium datur? Igen, mert a pluralizmus elismerése és a tolerancia elfogadása nem a bűnözéssel szembeni toleranciát kell, hogy jelentse – azt a rendőrségnek üldöznie kell. Azonban nem a szegénységet és a tőkés rendszer által előállított nyomort kell üldöznie és az egzisztencia-nélküliséget kell pönalizálnia, hanem a bűnözés mint társadalmi tömegjelenség okainak csökkentése lenne az ésszerű állami feladat. Több társadalmi prevenció = kevesebb bűnözés, több hatósági represszió = a deviancia és a szegénység halmozott újratermelődése, a börtönlakosság növelésének hatására. (Köztudott, a visszaeső bűnözővé válás melegágya a börtönbeli ’szocializáció’.) Szerencsére sem az EU országaiban, sem pedig hazánkban nem terjedt még el teljesen – bár terjed – a zéró tolerancia politikája. A szociális biztonsághiány növekedése és a bérmunka bizonytalanná válása reakciót von maga után. Talán rajtunk is áll, hogy Amerika nyomába eredünk-e vagy pedig a szociális Európa konstrukcióján munkálkodunk – erőink szerint.