A terrorizmus kifejezés ugyanazt a szerepet kezdi betölteni a szeptember 11. utáni Amerikában, mint a "kommunizmus" az 1950-es években. Az FBI és a titkosszolgálat művészeket és aktivistákat zaklat. Valóságos fenyegetésről van szó, emberek megfélemlítéséről, munkahelyek elvesztéséről. És lehet, hogy mindez csak ízelítő a jövőből.

Donna Huanca a houstoni avantgárd Art Car Museum galéria tárlatvezetője. November 7-én, nyitás előtt, úgy fél 11 tájban két öltönyös, bőraktatáskás férfi érkezett a galériába. “Kértem, hogy várjanak a 11 órai nyitásig – idézi fel Donna az eseményeket. – Erre megmutatták a jelvényüket.”

Az egyikük Terrence Donahue volt az FBI-tól, a másik Steven Smith, a titkosszolgálat munkatársa. “Azt mondták, több bejelentés szól arról, hogy nálunk Amerika-ellenes tevékenység folyik, és azért jöttek, hogy megnézzék a kiállítást” – folytatja Donna. A múzeumban ekkor a “Titkos háborúk” című összeállítás volt látható, amelyben számos, még szeptember 11-e előtt készített háborúellenes mű kapott helyet. – Szóval bejöttek, én velük tartottam, s részletesen bemutattam mindent. Kérdeztem, hogy ismerik-e az alkotókat, és szerintük mi lehet ilyen kritikus időkben a művészet szerepe – meséli Donna. De őket jobban érdekelte az alkotók származása. Feljegyeztek egy-két dolgot. Mutattak néhány, szerintük negatív művet, mint például Lynn Randolph egy újabb festményét, amelyen Houston fölött lángol az ég, táncol egy ördögfigura, s az ördög gyomrában idősebb George Bush látható.

Szürreális pillanat volt, amikor a két férfi egy másik kiállítási tárgyra lett figyelmes. A terem közepén egy ál-megfigyelőkamera volt elhelyezve, amely a múzeum bejáratát filmezte. Kérdezték, hogy őket is rögzíti-e – emlékezik vissza Donna. Összességében egy órát tölthettek a galériában. “Elmenőben még megkérdezték, hogy hova jártam iskolába, a szüleim tudják-e, miféle helyen dolgozom, ki tart fenn bennünket, és hány látogatónk szokott lenni – sorolja Donna. – Halálra rémültem. Egyedül voltam, azok ketten meg amolyan igazi, kigyúrt izomemberek.”

Mielőtt a két ügynök elment, Donna Huanca felhívta Tex Kerschent. – Épp most olvastam egy könyvet a COINTELPRO-ról – mondja a kiállítás védnöke, az FBI-nak a 60-as évekbeli baloldal-ellenes tisztogatási programjára célozva. Donna telefonja megerősítette legrosszabb gyanúimat. Kolléganőm nagyon meg volt ijedve, és mindannyiunkat megdöbbentett, hogy el akarnak járni egy ilyen kis galériával szemben, hogy rémületet keltenek, a rettegés levegőjét árasztják. Ezek a régi, ócska bélyegek, hogy “Amerika-ellenes”, “nem Amerika-hű”, először nevetségesnek tűntek, gondoltuk, ilyen ostobasággal csak nem fognak bennünket perbe fogni. De aztán mégis ez történt.

Az Art Car Museum igazgatója az a James Harithas, aki a 60-as évek végén a washingtoni Corcoran Art Museum igazgatója volt. “Hihetetlen – vélekedik a kormányzat embereinek látogatásáról. – Az embernek, akár jobb-, akár baloldali, attól kell tartania, hogy megfosztják jogaitól.” Robert Dogium, az FBI houstoni irodájának szóvivője szerint egy bejelentést követő rutinintézkedésről volt szó, miszerint “van ott valami anyag vagy műalkotás, mely az Elnök személye elleni fenyegetésnek fogható fel.” Szerinte semmi jelentős dolog nem történt. “Jóllehet a kiállított tárgy nem tetszett nekik, nem minősítették fenyegetőnek vagy terrorizmus-pártinak” – ezt már A. J. Brown, az észak-caroline-i Durham elsőéves műszaki főiskolása mondja. Bár az ACLU ösztöndíjasa, arra nem készítették fel, hogy október 26-án kopogtatnak az ajtaján. “Péntek délután öt óra volt, épp randevúra indultam” – kezdi felidézni a történteket. Amikor meghallotta a kopogást, ajtót nyitott. Így emlékszik vissza:

– Szia, a titkosszolgálat Raleigh-csoportjától jöttünk – mondta két ügynök, és felmutatták az azonosító kártyájukat. Én meg csak néztem, hogy mi van?! Erre ők: “Azért jöttünk, mert egy bejelentés szerint nem Amerika-hű anyagokat tartogatsz a lakásban.” Mire én: “Micsoda? Semmi ilyesmim nincs.” “Biztos vagy benne? – kérdezték. – Mert bejelentés érkezett hozzánk, hogy van egy Amerika-ellenes posztered.” Azt feleltem: “Nincs.” Megkérdezték, körülnézhetnek-e? “Van rá engedélyük?” – kérdeztem. Mondták, nincs, nincs engedélyük, de be akarnak jönni, kicsit körülnézni. Mondtam: “Sajnálom, nem jöhetnek be.” Erre az egyik ügynök így szólt: “Tudjuk, hogy van egy posztered, amelyen Bush felköti magát.” Mondtam: “Nincs.” “Jó, hát akkor – folytatta a nő – egy olyan, amelyen Bush feje van célkeresztben?” Mire én: “Dehogyis.” Azt a képet akarták megtalálni, amelyiken Bush kezében kötél látható, alatta a szöveg: “Csüggünk minden szavadon. George Bush, körözi: 152 halott.” A plakáton egy akasztási jelenet van felskiccelve, és azokat az embereket ábrázolja, akiket Bush kormányzósága idején végeztek ki Texas Államban.

A. J. Brown végül kinyitotta anniyra az ajtót, hogy az ügynökök láthassák a posztert a falon, de nem engedte be őket. “Ott bámulták a falat”, amelyen voltak Bush ellen-beiktatását bemutató politikai plakátok, egy “Free Mumia”-poszter, egy Jesse Jackson-fénykép és egy Pink Floyd-poszter szövegrészlettel: “Anya, higgyek az államnak?”

A beszélgetés során az egyik ügynök szóba hozta a lány anyját. – A fegyveres erőknél dolgozik, ugye? – tette fel a kérdést. (Ami azt illeti, Brown asszony a tartalékosoknál szolgál.) Miután végeztek a fal alapos áttekintésével, egyikük “előhúzott egy cetlit, és néhány igazán hülye dolgot kérdezett tőlem, például, hogy mi a nevem, a tébé-azonosítóm, a telefonszámom” – folytatja az emlékezést A. J. Brown. – Aztán azt akarták tudni, van-e valamilyen tálib cucc a házban, poszterek vagy térképek. Mire azt válaszoltam, hogy nincs, a magam részéről a tálibokat egy rakás idiótának tartom.” Ezzel az ügynökök távoztak. Negyven percet töltöttek a lakás ajtajában. “Két nap múlva telefonáltak, hogy ellenőrizzék, helyes adatokat adtam-e meg – hangzik a folytatás. – Tényleg idegesített a titkosszolgálat látogatása. Nyilvánvaló volt, hogy szerepelek egy listán valahol.”

Íme, megérkeztünk az új-mccarthyzmusba. Jeges dermedtség telepszik az országra, és ez a fagy megbénítja a bevándorlókat, a diákokat, az újságírókat, a tudósokat és a könyvkereskedőket. “Rettegés tölt el – fogalmaz Ellen Schrecker, a Many Are the Crimes: McCarthyism in America (Princeton University, 1999 [Számosak a bűnök: a mccarthyzmus Amerikában]) szerzője. – Engem az aggaszt, hogy semmiféle tömeges tiltakozást nem vált ki az az elnyomó rendszer, amit a Bush-kormányzat kiépít.”

“Sok párhuzamot találok a között, ami most történik, s a mccarthyzmus között – mondja Nadine Strossen, az ACLU rektora. – A terrorizmus kifejezés ugyanazt a szerepet kezdi betölteni, mint a kommunizmus szó az 1950-es években. Az emberek útját állja, mire ők készséggel lemondanak jogaikról. Túl gyorsan kétségbeesnek. Túl könnyen adják fel jogaikat, és hibáztatnak másokat, különösen a bevándorlókat és azokat, akik bírálják a háborút.”

John Ashcroft igazságügyminiszter ezrével záratja be, illetve hallgatja ki a bevándorlókat annak az intézkedéssorozatnak a jegyében, amelyet a történelem Ashcroft-razziák néven fog feljegyezni. Az FBI és a titkosszolgálat művészeket és aktivistákat zaklat. A lapkiadók kiteszik a háborúellenes újságírókat és rajzolókat. Az egyetemi rektorok neheztelnek az egyes karok ellenzéki munkatársaira. A jobboldali állampolgári csoportok pedig feltétlen együttműködést követelnek.

Jelen cikk a szólásszabadság fenyegetettségére helyezi a fő hangsúlyt, ami jóval többet jelent annál a nagy sajtóvisszhangot kiváltó támadásnál, amely a Politically Incorrect című tévéműsor vezetőjét, Bill Mahert érte. Itt valóságos fenyegetésekről van szó, emberek megfélemlítéséről, munkahelyek elvesztéséről. És lehet, hogy mindez csak ízelítő abból, ami ránk vár.

Barbara Wien az Egyesült Államok Békeintézetének programvezetője és konfliktuskezelési trénere volt öt éven keresztül. Ma már nem dolgozik ott.

Szeptember 11-én az intézet hivatalos beosztottjaként őszintén beszélt. “Azt mondtam – idézi fel –, hogy remélem, Amerika nem keresi a fegyveres megtorlás lehetőségét, és hogy nagy, az egész országra kiterjedő, lélektani kutatómunkával ki kell derítenünk, miként járult hozzá az USA hivatalos politikája a terrorizmus kialakulásához.” Ez a vélemény nem váltott ki nagy népszerűséget. “Konzervatív beállítottságú kollégáim dührohamot kaptak – meséli Barbara –, és azt mondták, én vagyok a legbalosabb ember, akivel eddig találkoztak, jobb lenne, ha nem tartanék náluk előadásokat. ’Még itt parázslanak a romok, maga meg az Egyesült Államokat okolja.’ – vetették a szememre.”

Nem ez volt az első alkalom, hogy Barbara Wien kiváltotta a dolgozók haragját abban az intézetben, amelynek web-oldalán ez olvasható: “független, nem párthoz tartozó, össz-szövetségi intézet, amelyet a Kongresszus hozott létre és tart fenn abból a célból, hogy fejlessze a nemzet képességét a nemzetközi konfliktusok békés megoldása terén”. Saját beszámolója szerint korábban az Irak ellenes szankciókkal kapcsolatos amerikai intézkedések okán, illetve azon hivatalos döntések miatt került összeütközésbe kollégáival, amikor Izrael megszállta Ciszjordániát és a Gáza-övezetet, továbbá a szudáni helyzet és Belgrád bombázásának megítélése miatt. “Általában barátságtalan körülmények jellemezték intézeti békeaktivista munkámat” – emlékezik vissza Barbara. Amikor szeptember 11-én munkatársai mind nekitámadtak, ő ellenállt. “Bementem az igazgatóságra, és elmondtam, hogy itt megbüntetik a pacifistákat. Erre azt válaszolták: ’Itt az ideje, Barbara, hogy távozzék tőlünk. Maga nem illik a mi rendszerünkbe.’ – hangzik a folytatás. – Ezek után körülbelül két héten át szinte üldöztek, hogy adjam be a felmondásomat, úgyhogy végül engedtem a nyomásnak.”

Harriet Hentges, az amerikai Békeintézet igazgatóhelyettese ennyit mond: “Barbara október 17-én juttatta el hozzám felmondását. Ehhez nincs mit hozzátennem. Egyébként foglalkoztatási feltételként mi sosem mérlegelnénk egy munkatársunk személyes nézeteit.”

Az ember már nem támogathat szabadon egy könyvkereskedést sem, attól kell félni, hogy az állam vizsgálatot indít. November 1-jén az American Booksellers Foundation for Free Expression (ABFFE – Amerikai Könyvkereskedők Alapítványa a Szabad Önkifejezésért’) megdöbbentő levelet küldött tagjainak. “Tisztelt Könyvkereskedő! – hangzik a megszólítás, majd íme a folytatás: A múlt héten Bush elnök aláírta azt az antiterrorista törvényt, amely a szövetségi kormány hatáskörét kiszélesítve lehetővé teszi, hogy az ön üzleti iratait átnézzék, beleértve az ön által árusított könyvek címlistáját is… Az intézkedéssel szemben fellebbezésre nincs lehetőség. A nyilvánossághoz sem fordulhat. Az új törvény titoktartási záradékot tartalmaz, amelynek értelmében az érintett ’senkinek sem’ hozhatja tudomására, hogy ilyen vizsgálat alá vetették.”

A levél azt ajánlja, hogy azok a könyvkereskedők, akiket övön aluli ütésként ér az ilyesmi, forduljanak ügyvédhez vagy az alapítványhoz, de “a titoktartási rendelkezés miatt … ne értesítsék az ABFFE-t, hogy bírósági felszólítást kaptak… Elég, ha annyit közölnek velünk, hogy az alapítvány jogsegélyszolgálatát keresik.”

Marsha Rummelnek, a wisconsini Madison Rainbow könyvesbolt-szövetsége munkatársának lesújtó a véleménye erről a lépésről: “ijesztő kisajátítása az ember személyes jogainak”. Külön megjegyzi, hogy “a könyvkereskedők megfenyegetése csupán apró részlet a kialakuló új tájképből. Közösen kell kiállnunk és megvédenünk demokratikus jogainkat, ideértve a kormánnyal szembeni tiltakozás jogát, a háború ellenzésének jogát, és azt a jogot, hogy azt olvashassuk, amit akarunk.”

A tizenöt esztendős Katie Sierra a nyugat-virginiai Sissonville-ben másodikos gimnazista. Október 22-én közölte az iskola igazgatójával, Forrest Mann-nal, hogy anarchista kört akar alakítani. Az igazgató nem járult hozzá. Ez volt az egyetlen kör, amelyre nem adott engedélyt – áll abban a feljelentésben, amelyet a kislány édesanyjával közösen terjesztett be az iskolával szemben. Már a kör szórólapjai is készen voltak, de a szétosztásra nem kerülhetett sor. A lapokon a következő szöveg volt olvasható: “Anarchista klub. Az anarchizmus azt hirdeti, hogy minden embert szeressünk, ne csak a velünk egy nemzethez tartozókat. Indítsunk lapot, működtessünk Enni és Lenni! szolgálatot, és legyen egy könyvbarát vitakörünk! Mondd el a véleményed, és hallgasd meg másokét! Csatlakozz hozzánk!”

Másnap Katie egy feliratos pólótrikóban ment iskolába: “Fajgyűlölet, szexizmus, idegengyűlölet; de büszke is vagyok az úgynevezett szabad világ népére!” Az igazgató három napra felfüggesztette. “Korábban semmi balhém nem volt – meséli Katie –, de akkor először is felháborodtam: Hogy teheti ezt? Aztán sírva fakadtam: Hogy függeszthet fel ilyen nevetséges dolog miatt?” Október 29-én arról értesítették, hogy mielőtt visszatér az iskola falai közé, be kell mutatnia az igazgatónak orvosi papírjait, fel kell keresnie az iskolapszichológust, és nem viselhet politikai feliratos trikókat, továbbá nem szervezheti meg az anarchista kört.

Az iskolaszék október 29-ei értekezletén Bill Raglin, az iskolaszék elnöke feltette a kérdést: “Mi az ördög lehet ezzel a gyerekkel?” Egy másik tag, John Luoni a bíróságra benyújtott iratok szerint árulással vádolta meg. Tovább rontotta a helyzetet, hogy Mann igazgató a Charleston Gazette-ben tévesen ismertette a lány pólótrikójának feliratát. Igaztalanul azt állította, hogy ilyen mondatok szerepelnek rajta: “Remélem, Afganisztán győz.”, illetve “Amerika égjen el!” Mindennek az lett a következménye, hogy a diákok csoportosan kezdték bántalmazni. “Nekilöktek az öltözőszekrénynek, lerajzoltak átlőtt fejjel, aztán a képeket felragasztották a tantermek ajtóira. Igazán kemény dolgokat mondtak, hátborzongató volt” – emlékszik vissza Katie.

A lány és édesanyja az iskola ellen indított pert első fokon elveszítette, és az állami fellebbviteli bíróság is 3:2 arányban ellenük ítélt. “Olyan határozatot szerettünk volna elérni, amely arra kényszeríti az iskola igazgatóját, hogy engedélyezze az anarchista kört és a béke-feliratos trikók viselését, egyben vonja vissza a felfüggesztést” – nyilatkozta Roger Forman védőügyvéd, aki korábban a nyugat-virginiai ACLU rektora volt. Szerinte a diáklány szólásszabadsághoz fűződő jogát sértették meg. Katie Sierra fellebbezést készül benyújtani. “Momentán nagyon elegem van a bíróságokból – mondja –, és az iskolából is. Azért büntetnek – teszi hozzá –, mert próbálok önmagam lenni.” Mivel a lány nem érezte magát többé biztonságban a Sissonville Gimnáziumban, magántanuló lett.

Jackie Anderson nemrégiben még az Utah állambeli Prince Sun Advocate című lapjának volt állandó munkatársa. Három évig dolgozott ott, felkérésre olykor vezércikkeket is írt. Szeptember 18-án a következőket olvashattuk tőle: “A háború nem az egyetlen lehetséges megoldás. Az igazság keresése a megoldás. A béke megteremtése a megoldás.” A cikk nem jelent meg, jóllehet számos háború-párti írást közöltek. Hat nap elteltével, Jackie megkérdezte a szerkesztőt, a jóbarátnak tartott Lynnda Johnsont, hogy mire vár. Válaszképpen kolléganője a kiadóhoz, Kevin Ashbyhez utasította, aki Jackie Anderson szerint ennyit mondott: “Nem kívánom, hogy a lapom ezt az irányvonalat kövesse.” Mire az újságírónő azt felelte: “Hát, nem tudom, hogy itt tudok-e továbbra is maradni, ma délután semmi esetre sem.” Végül aznapra szabadságot kapott. “Amikor másnap bementem – folytatódik a visszaemlékezés –, magához hivatott a kiadóigazgató, és azt mondta, szedjem össze a holmimat. Erre megkérdeztem, hogy ki vagyok-e rúgva, mire azt válaszolta: ’Nem, önként távozott. Elfogadom a felmondását.’ Erre közöltem, hogy nem távoztam.”

Lynnda Johnson a lap álláspontját magyarázza: “Tudja, ez személyzeti kérdés. Az mindennek a teteje, hogy Jackie Anderson fogja magát és mondván, hogy ő nem tud tovább itt dolgozni, kisétál egy munkanap kellős közepén. Ennyi. Távozott.” Ahhoz, hogy a cikket nem jelentették meg, ezt fűzi hozzá: “Nem mondtam, hogy nem is fogjuk közölni. Azt mondtam, hogy kifogások merültek fel. De nem kívánok vitába bocsátkozni, személyzeti ügyről van szó. Bejelentette, hogy kilép, aztán úgy döntött, inkább mégis marad, mert úgy tartja kedve.”

Jackie pillanatnyilag az állástalanok számát szaporítja. “Nagyon korlátozottak a lehetőségeim – mondja –, ebben a pangó gazdaságban nincs sok újságírói üresedés. Ráadásul a férjem szénbányász, úgyhogy nem költözhetünk el akárhova. Ezt a munkát szerettem, és hittem benne. Azt hittem, az újságírók szabadságharcosok, akik legalább olyan fontosak, mint a fegyveres katonák, ha nem még fontosabbak. Ha az ember már most elveszítheti az állását a meggyőződése miatt, akkor ez rossz előjel.”

Még legalább két másik újságírót bocsátottak el írásai miatt. A média mindkét esetre felfigyelt. Dan Guthrie az Oregon állambeli Grants Pass Daily Courier-nél dolgozott tíz évig, ezen belül hét éven át megszakításokkal rovatvezető is volt. “Ez alatt az idő alatt jó néhány elismerésben is részesültem, többek között megkaptam az ’Oregon legjobb rovatvezetője’ címet.” – meséli. Ám egyik legutóbbi írásáért az állásával fizetett. Címe: “Amikor szigorodnak a szabályok, a jóérzésűek elmenekülnek”. A szeptember 15-ei számban volt olvasható. Ugyancsak ő mondta Bushról, hogy szeptember 11-én “meglógott”. “Zavarba ejtő a kép, amelyen az elnök valahol Nebraskában rejtőzik – írta akkor. – Az elnök emberei kétségbeesetten igyekeznek Bush gyávaságát elleplezni.”

Néhány nappal később a szerkesztő, Dennis Roler az első oldalon kért bocsánatot, a következő címmel: “Az idő nem alkalmas az ország vezetőjének bírálatára: bocsánatkérés egy megjelent cikk miatt.” Az utolsó bekezdés így szólt: “Ebben a feszültséggel teli időszakban a nemzetnek egy emberként kell az elnök mögé állnia. A pártpolitikát és a bomlasztó kritikát félre kell tenni az ország érdekében. Egy hibás döntésem sajnos keresztezte ezeket a pozitív lépéseket, ezért bocsánatot kérek.”

A mára munkanélkülivé vált Guthrie már-már filozófiai mélységgel beszél az újságírásról: “Az ember azt szeretné, bárcsak a lapok jobbak lennének annál, mint amilyenek. Azt gondolnánk, ezt a közös szándékot foglaltuk törvénybe. De nem így van, különösen nem válságos időkben.”

Tom Gutting a Texas City Sun munkatársa volt, amikor szeptember 22-én, akárcsak Guthrie, kifogásolta, hogy 11-én Bush nem tért vissza Washingtonba. Ezt írta: “W. (ifj. George Bush nevének gúnyos rövidítése – a ford.) úgy röpködött az országban, mint egy rossz álomból az anyjához menekülő kisgyerek.” Aztán így folytatta: “Elegünk van ebből a tanácsadói által irányított, béna elnökből. Nem vezető, csak egy báb.” Aznap, amikor a cikk megjelent, “a kiadó kerekperec biztosított arról, hogy nem fog kirúgni” – meséli Gutting. De pár nappal később Les Daughtry Jr., a kiadó meggondolta magát. Ő is a címoldalon kért bocsánatot, mivel Gutting írása “nem volt közlésre alkalmas azokban a napokban”. Gutting most szintén munkanélküli. “Állást keresek – mondja. – Remélem, hamarosan találok. Úgy látszik, a kiadó minden kis lapjánál feketelistára kerültem.”

Az Utah állambeli St. George-ban megjelenő The Spectrum november 13-án kért elnézést előző napi karikatúrájáért, amelyet a Pulitzer-díjas Steve Benson készített. Ezen Bush bombákat dobál, melyeken a következő odafirkált üzenetek lógnak: “éhező afgán milliók” és “ártatlan polgárok megölése”. Sok helyi öregkatona azonnal az újságra támadt, és az előfizetés lemondásával fenyegetőzött, amennyiben nem kérnek nyilvánosan bocsánatot – számolt be az esetről a The Salt Lake Tribune.

Aaron McGruder, a Boondocks sorozat rajzolója azt vette észre, hogy számos újság szeptember 11-e után nem hozta le képregényét, háborúellenes jellege miatt. A kevésbé ismert karikaturistákra nyilván még nagyobb veszély leselkedik.

Todd Persche-től az elmúlt három évben hetente egy rajzot közölt a wisconsini Baraboo News Republic. Többet nem fog. Szeptember 11-e után rajzolt képei miatt az utcára került. Az egyik alá ezt írta: “Ahol a média folyton harci dobokat kongat, ott nem hallani a többi hangot.” Egy másikon a Nagy Testvér “visszájára fordítja az emberi jogokat”. Persche szerint “mostanában azt akarják éreztetni az emberrel, hogy ha a hivatalostól eltérő nézetei vannak, akkor már nem is hazafi.”

Egyelőre a kormányt bíráló egyetemi tanárokat nem bocsátják el, mint tették a McCarthy-időkben. De néhányukat “kivonják a forgalomból”.

Az új mexikói egyetem történelemoktatója, Richard Berthold ma már sajnálja, hogy ezt mondta hallgatóinak: “Arra fogok szavazni, aki felrobbantja a Pentagont.” A felsőoktatási évkönyv tanúsága szerint a rektor “haladéktalan fegyelmi intézkedést ígért”.

Robert Jensen, az austini University of Texas újságíró szakának docense szeptember 14-én a Houston Chronicle-ben jelentkezett “Az Egyesült Államok is bűnös az ellene elkövetett terrorcselekményekben” című cikkével. Ebben úgy fogalmazott, hogy a szeptember 11-ei támadás “erősen kifogásolható és elfogadhatatlan volt…, mindazonáltal nem tűrhetetlenebb, mint azok a tömeges terrorcselekmények – a lakosság szándékos, politikai célú irtása –, amelyeket az Egyesült Államok, csupán amióta én élek, hivatalosan elkövetett.” Ezekért a szavakért az egyetem rektora, Larry R. Faulkner nyilvánosan nevetség tárgyává tette, majd levelet küldött a fenti laphoz, amelyet szeptember 19-én közöltek. Ebben ez állt: “Jensent nem egyszerűen félrevezették; politikai kérdésekben maga a megtestesült ostobaság.” “Teljesen a peremre szorultam – panaszolja Jensen, miközben nagyon vigyáz, nehogy túlzó képet fessen fenyegetettségéről. – Egy nagy egyetem kinevezett, fehérbőrű, férfi oktatója, tehát védett fajta vagyok, nem félek. Viszont egy színesbőrű, ideiglenesen megbízott kolléga nem élvez ilyen védettséget.” Attól tart, hogy az egyetem ideiglenes előadói öncenzúrát fognak gyakorolni. Többekkel együtt őt is a Lynne Cheney-féle csoport, az Igazgatósági Tagok és Öregdiákok Tanácsa nyugtalanítja, amely 1995-ben jött létre Joseph Lieberman, Connecticut demokrata szenátorának közreműködésével. A csoport szeptember 11-e után tette közzé jelentését “A civilizáció megvédelmezése, avagy miként hagyják cserben egyetemeink Amerikát, és mit tehetünk ez ellen?” címmel. Benne a következő mondat állt: “Amikor egy ország értelmisége vonakodik önnön népét megvédelmezni, az ellenség kedvében jár.” Ezek után több mint száz példát sorolnak fel, mit is tartanak ezek a tudós emberek hazafiatlanságnak.

“Ezek az önjelölt ellenőrök, akik magán-feketelistákat készítenek, ezek emlékeztetnek leginkább a mccarthyi időkre – vélekedik Eric Foner, a Columbia Egyetem történésze. – Ez a baj ezzel a Lynne Cheney-dologgal is: a más álláspontú egyénekre akarnak ráijeszteni. A tanároknak egyelőre nem kell hűségesküt tenniük, de egy káros folyamat látszik kibontakozni, ami már most nagy riadalmat kelt.”

Már volt ilyen. Kezdetben ott voltak az idegenekre és a lázítókra vonatkozó törvények, majd amikor a habeas corpust (az előzetes letartóztatásra vonatkozó jogszabály – a ford.) Lincoln felfüggesztette, és a háború-ellenes újságírókat bebörtönözte. Aztán folytatódott a szólásszabadság súlyos megsértésével az első világháború alatt, majd a Palmer-razziák és a japán származású amerikaiak internálása következett a második világháború idején, egészen az elnyomó McCarthy-időszakig: az állam rendszeresen idézett elő rettegést az emberekben, hogy aztán a bevándorlókat lehessen hibáztatni és a szabadságjogokat korlátozni. – Most pontosan ugyanez történik – magyarázza Nadine Strossen, az ACLU rektora.

“Nincs tökéletes hasonlat, és a történelem sosem ismétli önmagát pontosan, mégis van valami állandóság abban, ahogy az állam korlátozza a szabad önkifejezést, és elsiklik a gyanúsítottakat hagyományosan megillető jogok felett – állítja Eric Foner. – Jó lenne, ha mindenki, aki szerint a szólásszabadság és az emberi jogok fontosak, mély aggodalmat érezne ezek iránt.”

 

(Fordította: Battyán Katalin)

Elegendő-e, ha a nemzetközi terrorizmus elleni világméretű összefogás csupán a terrorszervezetekkel szembeni fellépésre irányul, vagy inkább a kiváltó okok megszüntetését kellene szolgálnia? Az először a Le Monde diplomatique 1986. februári számában megjelent cikk tanúsítja, hogy az USA vezetése régóta tisztában van a "helyes" válasszal, mégis másfajta érdekek szerint cselekszik

Elegendő-e, ha a terrorizmus visszaszorítását célzó világméretű összefogás csupán a terrorszervezetekkel szembeni fellépést szolgálja, avagy inkább a társadalmi, politikai okok – jelesül a világrendszerben tapasztalható súlyos egyenlőtlenségek – megszüntetésére kell irányulnia. A 2001. szeptember 11-i amerikai terrortámadás után oly sokszor felvetett s mindmáig megválaszolatlan dilemma korántsem újkeletű, amint ezt az itt következő, először több mint másfél évtizede, a Le Monde diplomatique 1996. februári számában megjelent írás is tanúsítja (amelyet jelentősen lerövidítve közlünk). Szerzője, Claude Julien történész 1973 és 1990 között állt a “Diplo”szerkesztő bizottságának élén, s meghatározó szerepe volt abban, hogy a francia havilap a progresszív társadalomkritikai gondolkodás egyik legbefolyásosabb orgánumává vált – nemcsak Franciaországban. (A Lmd-ról lásd az Eszmélet 45., 2000. tavaszi számának Lapvárta rovatát.)

 

A terrorizmus megfékezését célzó nemzetközi erőfeszítések a római és a bécsi repülőtéren elkövetett, 1985. december 27-i merényletek után intenzívebbekké váltak…

A terrorista támadások száma a világban az elmúlt tizenöt évben számottevően nőtt. A jelenség elemzésére szakosodott egyik amerikai szervezet¹ 1970-ben 293 “jelentősebb esetet” regisztrált. A tanulmány kimutatja: 1977-ig lassú, de egyenletes, majd az ezt követő két évben nagy arányú növekedés volt tapasztalható (1979-ben világszerte 2585 terrortámadásra került sor). Ezt 1982-ben némi csökkenés, majd hirtelen ugrás követte: 1984-ben a merényletek száma 3525-re emelkedett.

Az amerikai kormányzat egyik, 1984 végén közzétett dokumentuma szerint, “a világban 1973 és 1983 között végrehajtott merényletek következtében 3689-en haltak meg és 7791-en szenvedtek sérülést. Az 1983-ban feljegyzett mintegy ötszáz terrortámadás 40%-a irányult az Egyesült Államok ellen; ezek során 271 amerikai állampolgár vesztette életét, s 116-an sebesültek meg. Ez a szám magasabb, mint az előző tizenöt év alatti veszteségek száma.”… A dokumentum arra is kitér, hogy 1983-ban “a merényletek 37,2%-át követték el Nyugat-Európában, 25,6%-át Latin-Amerikában, 22,8%-át a Közel-Keleten és Észak-Afrikában, 7,8%-át az ázsiai-csendes-óceáni térségben, 3,4%-át Afrikában, 2,4%-át Észak-Amerikában s csupán 0,8%-át Kelet-Európában és a Szovjetunióban.”² Az Egyesült Államok területén végrehajtott támadások aránya tehát alacsony, ugyanakkor a terroristák célpontjai szerte a világban leggyakrabban amerikaiak. Az Egyesült Államokon belül “az elmúlt öt évben az FBI 166 merényletet regisztrált; 15 volt a halottak és 35 a sebesültek száma. E számok elenyészőek ahhoz a mintegy 100 000 amerikaihoz képest, akit ugyanebben az időszakban meggyilkoltak” – jegyzi meg az US News and World Report.³ Hasonló, világméretű összevetés alapján a kérdés egyik amerikai szakértője megjegyzi: “Természetesen, ha a terrorizmust összehasonlítjuk bármely egyéb halálokkal – mondjuk a gyilkosságokkal vagy az autóbalesetekkel –, csupán a számokat tekintve, a terrorizmus másodlagos jelentőségű problémát képvisel.”⁴

Alighanem ez az oka annak, hogy az egy-egy újabb merénylet keltette érzelmi sokk elmúltával a közvéleméy nem tulajdonít különösebb fontosságot a terrorizmus-ellenes harcnak. De hát hogyan is lehetne ez másként a látványon alapuló információ uralma idején, amikor a tegnap borzalmára a ma elkövetett erőszakcselekmény borít feledést. A terroristák számára a média biztosítja a nyilvánosságdózist, amelyre szükségük van, ám egyidejűleg csökkenti is tettük jelentőségét azzal, hogy a közönségben a közöny érzetét váltja ki, amit egyszerre táplál a hozzászokás a brutalitáshoz és a bizonytalan elégedettség, hogy nem mi vagyunk az áldozatok…

A statisztikai adatokból kiolvasható tények dacára a terrorizmus napjaink egyik súlyos problémájává vált.

A terrorizmus, a háborúhoz, a kiáltó szegénységhez és az emberi jogok megsértéséhez hasonlóan politikai probléma.

George Shultz is tisztában van ezzel, amikor így nyilatkozik: “Midőn a terrorizmus nem képes arra, hogy anarchiát keltsen, megpróbálja a kormányt szélsőséges válaszokra késztetni, például, hogy zsarnoki ellenőrző intézkedéseket foganatosítson, amelyek elfordítják tőle a lakosság bizalmát.”⁵

A Reagan és Shultz más nyilatkozataiban kimutatható kétértelműség azonban felfedi a valóságos szándékot, amelyet az amerikai kormányzat palástolni szeretne. “Azok, akik a szabadság és a demokrácia kivívásáért küzdenek, mindig is élvezni fogják az amerikai nép rokonszenvét, s ha lehetséges, támogatását is”, jelenti ki az amerikai külügyminiszter.⁶ E szimpátia és a támogatás azonban, amelyből nem jutott a Somoza-diktatúra ellen küzdő nicaraguai népnek, most a szandinisták ellenfeleit segíti. De nem részesültek az amerikai rokonszenvből és támogatásból a katonák uralmának kiszolgáltatott argentinok és brazilok sem, pedig jelenleg azok a chileiek, akik Pinochet ellen küzdenek – aki viszont soha nem volt híján az Egyesült Államok segítségének…

Márpedig mindenki tisztában van a Chilében uralkodó állapotokkal, ahol 1984-ben új, “antiterrorista” törvény került bevezetésre⁷ , s ahol az elmúlt novemberben a katolikus püspökök is elítélték a diktatúra által meghonosított “állami terrorizmust”⁸ . Január közepén Edward Kennedy szenátor személyesen fejezte ki rokonszenvét a chilei demokratákkal, s amikor a rezsim tüntetéseket szervezett, hogy megzavarja a szenátor santiagói látogatását, Washington megelégedett azzal, hogy sajnálkozását fejezze ki a foganatosított intézkedések “inadekvát” jellege miatt. Meglehetősen sovány támogatás a demokráciának…

Az örök probléma: ha léteznek jó és rossz diktatúrák, akkor van egyfelől “jó terrorizmus”, amely megérdemli a bátorítást és a pénzügyi támogatást; egészen addig, hogy a CIA egyenesen gazdagon illusztrált kézikönyvet állított össze, amely gyakorlati tanácsokkal látja el a antiszandinista felkelőket; s odáig, hogy szintén a CIA megpróbált meggyilkoltatni olyan neki nem tetsző személyiségeket, mint Patrice Lumumba és Fidel Castro. S van másfelől “rossz terrorizmus”, amely förtelmes, ám nyugatbarát rezsimek ellen irányul, s amely rezsimeknek ezért jogukban áll, hogy az elnyomás fokozása érdekében élvezzék az USA nagylelkű támogatását – miként ez korábban az iráni sah esetében, ma pedig Pinochet és mások kapcsán történt, történik.

A terrorizmus elítélése hitelét veszti, amikor ilyen mértékben diszkriminatívvá válik. Lesújt olyan szervezetekre, amelyek áldozatainak száma sokkal alacsonyabb, mint az állami terrorizmusé, ami bocsánatos bűnnek számít, ha “marxista” rendszerekkel szemben érvényesül. E megtévesztő látszatot erősíti a helyzet logikája is: az illegális csoportoknak szükségük van a cselekedeteiket övező nyilvánosságra, még egy jelentéktelen áramfejlesztő központ ellen végrehajtott vagy egy közönséges pribékkel szembeni merénylet esetében is. A terrorista állam viszont arra törekszik, hogy elleplezze tömegesen elkövetett bűneit, ha pedig már nem tudja titokban tartani, tetteit a rend törvényes fenntartásának szükségességére hivatkozva próbálja meg igazolni.

A jó és a rossz terrorizmus közti különbségtételt egy körmönfontabb, kettős érvelés támasztja alá. Először is, Regan szerint a terrorizmus “olyan háború, amelynek ártatlan áldozatai vannak”⁹ , amiből következik, hogy a “jó”, a nyugatbarát diktatúrák által működtetett állami terrorizmus áldozatai mind egy szálig bűnösök. Másodszor, az erőszakhoz folyamodó csoportok egyfelől “gyilkos terroristák” – akik valamely fennálló rendszer elleni alávaló küzdelmük során nem átallanak ártatlanokat feláldozni –, másfelől “szabadságharcosok”, akik egy szovjetbarát diktatúrával szembeni hősies harcuk folyamán kizárólag a biztonsági erők és bérenceik ellen fognak fegyvert.

Senki sem fejezte ki jobban ezt a fajta különbségtételt, mint Henry Jackson szenátor, akit egyik beszédében George Shultz hosszasan idéz: “A szabadságharcosok vagy forradalmárok nem röpítenek levegőbe autóbuszokat, amelyeken a harcokban részt nem vevő emberek utaznak; a terrorista gyilkosok ezt teszik. A szabadságharcosok nem tartanak fogságban s nem mészárolnak le iskolásokat; a terrorista gyilkosok ezt teszik. A szabadságharcosok nem gyilkolnak meg ártatlan üzletembereket, s nem ejtenek túszul férfiakat, nőket és gyermekeket; a terrorista gyilkosok ezt teszik.”¹⁰

A “szabadságharcosok” tehát valamely igazságos ügy érdekében helyes eszközökhöz folyamodnak: csak a velük szemben álló harcosokat támadják. Ezzel szemben a “terrorista gyilkosok” egy elítélendő ügy szolgálatában nem kevésbé elítélendő eszközöket vetnek be: gondolkodás nélkül ártatlanokat áldoznak fel. Politikai céljaik, amelyeket követnek, valamint az eszközök, amelyeket igénybe vesznek, egyaránt világosan megkülönböztetik őket egymástól.

Az efféle érvelés politikai célú felhasználása mindazonáltal nem ad igazolást arra, hogy megkerüljük a fegyveres harc bizonyos formái által felvetett problémákat. E problémák, melyekkel minden illegális harcos kénytelen szembesülni, a náci megszállás idején az elég kevés számú francia ellenálló számára korántsem valamilyen elvont formában merültek fel. Az ellenállásban résztvevők – vérmérsékletüktől, készségeiktől, politikai és etikai felfogásuktól függően, de gyakran a körülmények adta lehetőségek folytán is – az illegális hírszerzés vagy sajtó ügyének szentelték magukat; szabotázsakciókat hajtottak végre a Németországba induló szállítmányok ellen, földalatti csoportokat szerveztek, amelyek – midőn elérkezett a pillanat – részt vettek a felszabadulásért vívott harcokban. Némelyek pedig a cselekvésnek egy olyan formáját választották, amelyet sokan helytelenítettek: a terrorizmust, azaz merényletek végrehajtását, hogy fenntartsák a bizonytalanság érzetét a megszálló erők és a kollaboránsok körében. De mindegyikük szembe kellett nézzen a kínzások, a deportálás, a halál kockázatával.

“A kommunizmus és a terrorizmus elleni harc révén [az általam folytatott politika] hozzájárul a nyugati civilizáció védelméhez”¹¹ . E zavarbaejtően időszerű mondat Pétain marsall Hitlerhez írt, 1943. december 11-én kelt leveléből való. Amikor 1944 márciusában a Wehr­macht és a Gestapo által támogatott milíciák támadást intéztek a glière-i fennsík maquisard-jai ellen, Philippe Henriot örömének adott hangot a “bandákon” aratott győzelem felett, “amelyek hónapokon keresztül rettegésben tartották a környéket, s amelyeket az együgyű csőcselék a francia hazafiság megtestesítőinek vélt.” Hazafiság? Ugyan kérem, jegyzi meg Philippe Henriot, “én láttam őket: franciák és idegenek vegyesen, összekeveredve a terrorista, titkos hadsereg kötelékében.”¹²

Ha manapság – csakúgy, mint azelőtt – bármely országban, bárki fellázad az erőszakkal – a nemzeti haderő vagy valamilyen idegen megszállók által – fenntartott igazságtalan rend ellen, azonmód terroristának kiáltják ki. Pedig valójában kevesen vannak olyanok, akik az egyéni vagy kollektív merényletek útjára lépnek. Ezek hatékonysága katonai értelemben korlátozott, hacsak nem azt a célt szolgálják, hogy a hatalom fokozza a repressziót (razziákkal, túszok kivégzésével, az ún. biztonsági rendszabályok megszigorításával stb.). A terrorista azt reméli, hogy az elnyomás növekedése erősíti a lakosság ellenszenvét az őt börtönbe vető, megkínzó, kivégző hatóságokkal szemben. A számítás azonban ritkán válik be: bár a represszió fokozódása valóban gyűlöletet vált ki, egyúttal gyakran bénító félelemhez is vezet.

Összetett problémáról van szó, amely – manapság csakúgy, mint azelőtt – különféle, részben hatékonysági, részben s főként morális természetű megfontolásokat vet fel. A francia ellenállók jó része a dilemmát úgy oldotta fel, hogy csupán önmagát – egyedül vagy bajtársaival közösen – tette ki az életveszélynek, s óvakodott attól, hogy azokat a honfitársait is kiszolgáltassa a megtorlás kockázatának, akik ezt nem vállalták. Egy szabad ember a saját életét kockáztathatja, az óvatosak, a kivárók vagy a gyávák életét azonban nem. Ez az elköteleződés méltósága, amely – ezernyi eset tanúsítja – nem is annyira túlhaladott, mint amilyennek elsőre tűnik.

Manapság csakúgy, mint azelőtt, a valódi terroristák csupán elenyésző kisebbséget alkotnak azok között, akik különböző módokon részesei a szabadságért folytatott harcnak. Manapság csakúgy, mint azelőtt, az összemosás annál is könnyebbé válik, hogy egyes különösen látványos merényletek kizárólag az ilyen típusú akciókra terelik a figyelmet, elhalványítva mindazok diszkrét bátorságát, akik – anélkül, hogy zajt csapnának – cselekvően küzdenek a fennálló rend ellen.

A terrorizmussal szembeni érvek tehát korántsem súlytalanok. Ami a másfajta illegális cselekményeket illeti, ezeket a hatalom illegitim – ámbár természetesen legális – jellege teszi jogossá, amely ellen az efféle akciók irányulnak. Magától értetődően ugyanezek az akciók elvesztik legitim voltukat, mihelyt valamilyen demokratikus rendszerrel szemben vetik be őket.

“Mi, akik demokráciában élünk, tanúsíthatjuk, mi mindent képes az ember elérni, ha lemond az erőszakról és a nyers erőről, ha szabadon gondolkodhat, írhat, szavazhat, imádkozhat”, mondja George Shultz.¹³ A merényletek kitervelői s mindazok, akik egy demokratikus társadalomban törvényellenes cselekményekre szánják el magukat, arról tesznek tanúbizonyságot, hogy képtelenek az alapvető szabadságjogokkal céljaik érdekében élni, bármilyen célokról legyen is szó. Az erőszak, melytől megmámorosodnak, a gyengeség jele. Azt remélik, hogy a hatalom szélsőséges válaszra ragadtatja magát – miként George Shultz helyesen megjegyezte –, s ez ellene fordítja az állampolgárokat. Demokráciában a meglévő törvények feleslegessé teszik a közvéleményt sokkoló kivételes intézkedéseket. A törvényes hatalom rendelkezik mindazokkal a szükséges eszközökkel, amelyek, mint Adrian A. Basora nyilatkozza, “megvédik a demokráciát a totalitariánus agresszorokkal szemben, anélkül, hogy az általuk alkalmazott módszerekhez kellene nyúlni, vagy hogy magára a demokráciára nézve veszélyes motivációk kifejlesztésére lenne szükség.”¹⁴

Egy demokratikus társadalomban az illegitim cselekmények különböző formáinak elítéléséből egyenesen következik ugyanezek igazolása a diktatúrákban, amelyek nem teszik lehetővé az állampolgárok számára a véleménynyilvánítás és a cselekvés egyéb formáit. E törvénytelen cselekmények, beleértve a terrorizmust is, az elmúlt évek folyamán jelentős méreteket öltöttek azokban az országokban, ahol a lakosság meg van fosztva az alapvető szabadságjogoktól.

Az ilyen országok száma, sajnos, rendkívül magas a mai világban, noha – G. Shultz szerint – “a demokráciák az igazságosságon alapuló világrendre törekszenek”.¹⁵ Mindaddig azonban, amíg ily mértékben kisebbségben maradnak a világban, ezt aligha érhetik el. Ezért kötelességük, hogy segítsék az elnyomott népeket szabadságuk kivívásában, “nemcsak azért, mert azt tartjuk, hogy a demokrácia a kormányzás legjobb formája, hanem azért is, mert úgy véljük, saját érdekünkben is áll, hogy más népek is részesüljenek a demokráciában…”¹⁶

Nem elegendő megállapítani azt, hogy a demokrácia minden lehetőséget megad a “békés változások” elérésére, s arra – mint G. Shultz mondja –, hogy “korrigáljuk az igazságtalanságokat”.¹⁷ S nem elég megelégedni azzal sem, hogy sajnálkozunk azon – ahogyan az amerikai külügyminiszter teszi –, hogy “a világ a mai állapotában igen távol áll az általunk elképzelt eszménytől.”¹⁸ Túlságosan is sok nép van megfosztva a demokráciát szavatoló szabadságjogoktól és cselekvési lehetőségektől, némelyeknek pedig még hazájuk sincs. Mit tehetnének ebben a helyzetben? A belenyugvás az elnyomás állandósulásához vezetne – ezért fellázadnak.

Ilyen körülmények között egyetérthetünk-e G. Shultz-cal, amikor kijelenti, hogy “a terrorizmus olyan fertőző betegség, amely elkerülhetetlenül továbbterjed, ha nem kezeljük”?¹⁹ Az általa javasolt terápia ugyanis nem küszöböli ki a lázadás okait, hanem – Reagan elnök szavaival – csupán azt kívánja megértetni a terroristákkal, hogy “nem nyerhetnek semmit, viszont sokat veszíthetnek.” Vajon nem felelne-e meg jobban a demokrácia eszményének, ha támogatnánk a szabadságukért harcoló népeket?

Alighanem ezt értette meg Reagan elnök, amikor immár két esztendeje elismerte, hogy “a terrorizmus sokkal súlyosabb problémák szimptómája”, s hogy bármennyire fontos is harcolni ellene, az ésszerűség azt diktálja, hogy “felszámoljuk a frusztráció és a reményvesztés táptalaját, amelyen a terrorizmus tenyészik.”²⁰ Az elmúlt hónapokban azonban ezt a realisztikus hangnemet az erőre apelláló beszédmód váltotta fel, amely szerint: előbb küszöböljük ki a terrorizmust, azután majd meglátjuk…

 

(Fordította: Lugosi Győző)

 

 

Jegyzetek

 

¹ Risks International Inc., Alexandriában (Virginia) bejegyzett társaság, idézi: US News and World Report, 1985. július 8.

² Az amerikai külügyminisztérium közleménye, Washington, 1984. november. USA Document, Ambassade des États-Unis, Párizs

³ US News and World Report, 1985. július 8. A cikk beszámol harmincnégy olyan bombamerényletről is, amelyet az Egyesült Államokban… abortuszt elvégző klinikák ellen követtek el.

⁴ Robert Kupperman, Center for Strategic and International Studies, George­town University, a Terrorism: Threat, Reality, Response (1971) és a The Inter­natio­nal Implications of the Papal Assassination Attempt: A Case of State-Spon­sored Terrorisme (1985) társszerzője Zbigniew Brzezinskivel, Carter elnök egykori tanácsadójával. Az idézet a Politique Internationale 29., 1985 őszi számában megjelent beszélgetésből való.

⁵ George P. Shultz beszéde a Jonathan Institutban, 1984. június 4-én. Az intézet az entebbei (Uganda) repülőtéren végrehajtott túszmentő akció során meghalt izraeli tiszt nevét viseli.

⁶ Beszéd, 1984. június 24.

⁷ V.ö. Le Monde, 1984. május 23.

⁸ V.ö. The International Herald Tribune, 1985. november 15.

⁹ Nyilatkozat, 1985. június 20.

¹⁰ Beszéd, 1984. október 25.

¹¹ Idézi Dominique Veilon: La Collaboration. Textes et débats, Livre de poche, Párizs, 1984. 110.

¹² Uo. 315.

¹³ Előadás, 1984. október 25.

¹⁴ Az Egyesült Államok párizsi nagykövetségének politikai ügyekért felelős főtanácsosa, interjú, Géopolitique, 10. sz., 1984. szeptember

¹⁵ Előadás, 1984. június 24.

¹⁶ Stephen Bosworth, a Külügyminisztérium Politikai Tervező Tanácsa elnökének nyilatkozata a külföldi sajtó központjában, Washington, 1983. december 16.

¹⁷ Előadás, 1984. október 25.

¹⁸ Előadás, 1984. június 24.

¹⁹ Előadás, 1984. október 25.

²⁰ Reagan elnök levele a Kongresszushoz, 1984. április 26, v.ö. Le Monde diplomatique, 1986. január

A nemzeti, etnikai vagy felekezeti elfogultságon alapuló "törzs logika" mindenféle humanista eszménytől távol álló, háborús gondolkodásmódhoz vezet. A baloldal nem térhet ki azelől, hogy véleményt nyilvánítson a palesztinai arab-zsidó szembenállásról, és álláspontja csakis elnyomók és elnyomottak közötti különbségtételen alapulhat – vallja az orosz zsidó anyától és egyiptomi kopt apától született, neves francia Közel-Kelet-szakértő.

(Israël, Palestine – Vérité sur un conflit [Izrael, Palesztina – Egy konfliktus igazságai], Éditions Fayard, Párizs, 2001, első fejezet)

 

“Isten az üldözöttek oldalán áll…”

 

Számodra írom ezt a könyvet – gondolataim körülötted és a többi húszéves fiatal körül kavarognak. Több mint két évtizede írok, tartok előadásokat és készítek riportokat az izraeli-palesztin konfliktusról. Heves viták részese voltam a palesztinok jogairól, Izrael állam jellegéről, az eljövendő békéről. Az előítéletek legyőzésének szükségessége iránti meggyőződésem s az ésszerűség, a logika erejébe vetett hitem arra ösztönzött, igyekezzem megérteni és megértetni az állítólag bonyolult Kelet viszonyait. Ezt mindig szenvedéllyel tettem, mert a Közel-Kelet hozzám valóban közel áll, hiszen ott születtem, s ott nevelkedtem. Szeretném nektek átadni – Neked és testvéreidnek – e vonzódás legalább egy morzsáját, jól tudván persze, hogy az én életutam nem lehet sem a tiéd, sem az övéké.

Az oslói megállapodások kudarca, az erőszak újbóli fellángolása a Közel-Keleten egy ideig csüggedtséggel töltött el. A béke ismét távolabbra került, s a térségen megint az ellenségeskedések őrülete lett úrrá. Ráadásul a konfliktus Franciaországot sem hagyta érintetlenül. Izrael nagykövetsége előtt francia zsidók ezrei tüntettek – köztük egészen fiatalok is. “Halál az arabokra!” – ordítoztak néhányan. Másutt más franciák – zömmel észak-afrikai származásúak – a ciszjordániai és gázai represszió miatt fejezték ki felháborodásukat, s páran így kiáltoztak: “Halál a zsidókra!”. Zsinagógákat támadtak meg, gyújtottak fel. Több héten át a felekezeti-közösségi [communautaire] háború rémségének árnya borult a “szelíd Franciaországra”. A politikusok – az antiszemitizmus megnyilvánulásainak elvi elítélésén túl – bénultaknak mutatkoztak. Az iskolákban, a gimnáziumokban pedig a görcsbe merevült tanárok azt magyarázgatták: jobbnak látják, ha csendben maradnak, mintsem vitát nyissanak; a “felekezeti” szolidaritás oly mértékben erősnek és “természetesnek” tűnt […], hogy helyesebb volt nem élezni tovább az ellentéteket.

De vajon belenyugodhatunk-e efféle “lövészárkok” létezésébe? Számomra ez egyet jelentene azzal, hogy feladom az elveket, amelyek munkám, elkötelezettségem, meggyőződésem fundamentumát jelentik. Ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelyet az 1960-as években a dekolonizáció lelkesítő élménye s az a mindannyiunk által feltartóztathatatlannak nyilvánított harc vitt a politika világába – “hozott világra”, ahogy mondani szokás –, amelyet a vietnami nép vívott az Egyesült Államok agressziójával szemben. Akkoriban a törésvonalak politikaiak és – ha a szónak nem lenne ma már eléggé rossz csengése, így mondanám: – ideológiai jellegűek voltak. A kor kérdéseire adott válaszaink, küzdelmünk, meggyőződésünk alakulása szempontjából egyikünk származásának vagy vallásának sem volt jelentősége. Önmagunkat az emberiség integráns részének tartottuk, olyanoknak, akik felette állnak az előítéleteknek, a “faji”, de még a nemzeti különbségtételnek is. A marxizmus üzenetének egyetemességében is ez vonzott bennünket – “Világ proletrájai, egyesüljetek!”

Az izraeli-arab viszály persze kétségtelenül bonyolultabb volt, mint a vietnámi háború. Az 1967. júniusi háborúban aratott izraeli győzelem Egyiptom, Szíria és Jordánia felett Franciaország-szerte rajongó lelkesedést váltott ki. A zsidókkal szembeni genocídium terhe, a kibuc (a közösségi agrárgazdálkodás) mítosza csakúgy, mint egyfajta arabellenes “revans” érzése – alig öt évvel voltunk az algériai háború befejezése után – magyaráz(hat)ta az egyoldalú, Izrael-barát attitűdöt. A viták azonban lényegében politikai természetűek maradtak. A kommunista és szélsőbaloldali szervezetekben pedig, amelyekben nagy számban vettek részt zsidók is, ebben a kérdésben is internacionalista álláspontot képviseltünk. […]

Ami engem illet, egy orosz zsidó anya és egy kopt vallású apa gyermekeként Egyiptomban születtem. A vallásos emberek iránt tisztelettel viseltető ateistaként, a felvilágosodás hazájában találtam rá önmagamra. Említettem már neked: abban a mérhetetlen kiváltságban volt részem, hogy megválaszthattam nemzetiségemet: a kairói gimnázium francia kultúrájúvá és érzelművé nevelt, bár “vér szerint” nem voltam francia. Rajongtam Voltaire-ért, kiállásáért a Calas-ügyben e kálvinista vallású ember mellett, akit 1761-ben megvádoltak, hogy megölte állítólag katolikus hitre áttért fiát, s akit a következő évben Toulouse-ban kivégeztek. Az ügy megosztotta egész Franciaországot. 1765-ig kellett várni, hogy Calas-t rehabilitálják, azt követően, hogy Voltaire egész tehetségével s minden energiájával az ügy mellé állt, miközben ugyanilyen erővel harcolt a vallási – beleértve a protestáns – fanatizmussal, valamint az egyházak kiváltságaival szemben.

“A fivéremmel az unokatestvérem ellen, s az unokatestvéremmel az idegenek ellen”: a jól ismert mondás pontosan kifejezi a vérengzés ördögi körét, amely a polgárháborúba hanyatlott Libanont jellemezte az 1970-es években. Ezt a fajta logikát a magam részéről mindig is elutasítottam. Mert vajon el kell-e fogadnunk az ilyen gondolkodásmódot napjainkban, amikor “globális faluról”, az egyén egyetemes jogairól és az emberek közötti egyenlőségről beszélünk? Muszáj-e törvényszerűnek tekintenünk, hogy a zsidók feltétlenül Izraellel, a muszlimok pedig a palesztinokkal legyenek szolidárisak? Meg lehet persze érteni a családi, érzelmi, vallási kötődéseket. “Majdnem minden strasbourg-i zsidónak vannak hozzátartozói Izraelben” – mondotta a franciaországi zsidó szervezetek képviselő tanácsának egyik vezetője a 2000. őszi antiszemita kilengések után. Az érzések alapja a hozzátartozók iránti aggódás; a szolidaritás, amint Izraelt veszély fenyegeti, működésbe lép. Ami pedig a muszlim fiatalokat illeti, ők szociális okokból – “Világ kitaszítottjai, egyesüljetek!” –, vagy pedig a kulturális és vallási összetartozás valamilyen, többé-kevésbé homályos érzése alapján azonosulnak kődobáló palesztin kortársaikkal. A hírszerző szervek egyik 2000. decemberi értékelése szerint, az eléggé elszigetelt [franciaországi] antiszemita támadások jobbára néhány városi fiatal érzelmi kitöréseiből fakadnak, amelyeknek nem kell politikai jelleget tulajdonítani. De kérdés, meddig marad ez így.

Hiszen a baloldal, különös módon, kívül marad a palesztinai történéseken. A feszültség mérséklése érdekében felhívásokkal fordul ugyan a vallási vezetőkhöz, ám attól való félelmében, hogy az események hullámai átcsapnak a feje fölött, a fiatalokat magukra hagyja, akik szellemi befolyásának, kultúrájának, világképének ismerete nélkül nőnek fel. A baloldal képtelen szólni hozzájuk, válaszolni a megrázkódtatásokra, amelyek a városokban érik őket, s megtalálni a szavakat, amelyek megérintenék s cselekvésre ösztönöznék a fiatalokat, hogy ezáltal egyetemes érvényű választ kapjanak mindarra, ami Palesztinában és Izraelben történik. […]

Találkozunk azért bátor megnyilvánulásokkal is, amelyek bár kisebbséget alkotnak, megtörik a baloldal hallgatását, s kilépnek a felekezeti szolidaritás zsákutcájából.

2000. október 18-án a Le Monde felhívást tett közzé: “Annak az országnak az állampolgáraiként, amelyben élünk, egyúttal mint a Föld egyenjogú polgárai, nincs okunk s nem is szoktunk zsidóként megszólalni” – írta egy értelmiségi csoport, amelynek tagjai között találjuk Raymond Aubrac-ot, az Ellenállás egykori harcosát, Rony Braumant, az Orovosok határok nélkül korábbi elnökét, Daniel Bensaid filozófust, Marcel-Francis Kahn orvost, Gisèle Halimi ügyvédet, Laurent Schwartz matematikust, Pierre Vidal-Naquet történészt.

“Fellépünk a rasszizmus ellen – folytatódik a nyilatkozat –, így magától értetődően az antiszemitizmus bármely formájával szemben is. Elítéljük a zsinagógák és a zsidó iskolák ellen elkövetett merényleteket, amelyek egy közösség egésze és vallási intézményei ellen irányulnak. Visszautasítjuk a vallási-felekezeti logika nemzetközi méretű kiterjesztését, amelynek következtében egyazon iskolába járó, egy kerületben lakó fiatalok kerülnek összeütközésbe egymással.”

“Izrael állam vezetői azonban, amikor arra formálnak igényt, hogy a világban élő valamennyi zsidó nevében nyilatkozzanak, amikor kisajátítják a közös emlékezetet, s a múlt minden zsidó áldozatának képviseletében lépnek fel, önmaguknak vindikálják a jogot, hogy megkérdezésünk nélkül a nevünkben szóljanak. Senki sem rendelkezhet a nácik által elkövetett zsidó népirtás monopóliumával. Családjainkban is voltak deportáltak, eltűntek és ellenállók egyaránt. Ezért a felekezeti szolidaritással való zsarolás, amelynek célja, hogy törvényesítse az izraeli vezetők között létrejött ’szent egyetértést’, számunkra elfogadhatatlan.” A felhívás kibocsátói néhány héttel később arab vagy arab származású értelmiségiekkel közösen bizottságot hoztak létre az igazságos közel-keleti béke ügyének védelmében. E két csoportosulás – szerencsére nem az egyedüliek – megpróbált tehát egyetemes érvényű elvek nevében felülemelkedni a közös [felekezeti] identitás logikáján, dacolva az elítélő véleményekkel is. Roger Ascott, a L’Arche, le mensuel du judaisme français [a francia judaizmus havilapja] 2001. július-augusztusi számában “félárulók maroknyi csoportja” gyanánt bélyegezte meg a felhívást kezdeményező zsidókat, akik, úgymond, nem tanúsítanak szolidaritást Izraellel. Igaz, agyonlövetésüket nem követelte.

Mint mindig, amikor újabb konfliktus robban ki a térségben, ezúttal is felkértek, vegyek részt különböző vitákban. Ezek hangvétele gyakran rendkívül heves volt. Sok veled egykorú fiatallal – középiskolással, egyetemistával – találkoztam. Rá kellett ébredjek: nem voltunk képesek átadni azt az “internacionalista” tapasztalatot, amelyet említettem. Mégis: minden ellentétes törekvéssel dacolva, s anélkül, hogy idealizálni kívánnám a múltat, szeretném felvállalni a “továbbadó” szerepét. […]

A palesztinai szembenállás az egyik legrégebbi konfliktus a világon. Körülbelül egy évszázadra: az európai cionista mozgalom kialakulására, illetve a palesztinai zsidó betelepülés első hullámaira nyúlik vissza. E szembenállásban – az első világháborútól egészen napjainkig – minden korabeli nagyhatalom érdekelt volt, az Oszmán Birodalomtól a cári Oroszországig, a Szovjetuniótól a náci Németországig, az Egyesült Államoktól Nagy-Britanniáig. Öt háború követte egymást, melyek közül némelyik kis híján világégésbe torkollott. A gimnáziumok végzős osztályainak tananyagában, amely napjaink kérdéseivel foglalkozik, a Közel-Kelet szétaprózva, több fejezetben és témakörben kap helyet. Minthogy pedig az említett okok folytán a tanárok jelentős része igyekszik megkerülni e “kényesnek” tartott kérdést – amely csupán elvétve szerepel az érettségi tételek között –, a tájékozatlanságból eredő zavar még nagyobb. Márpedig az [alapvető tények] ismeret[e] mindenfajta vita elengedhetetlen feltétele. […]

A [tények és összefüggések] tisztázás[a] azonban nem elegendő. Hiszen ma már százszámra vannak a konfliktust, annak történetét és főszereplőit részletesen bemutató munkák. A “szakértők” közötti egyet nem értés forrása azonban más természetű. Miről van szó? Arról, hogy mindenki – tudatosan vagy öntudatlanul – az elemzés valamilyen sajátos “szemüvegén” át láttatja a [közel-keleti] konfliktust, s ez sajátos “értelmet” ad az eseményeknek. Mit válaszolhatunk annak, aki kijelenti, hogy Izrael földjét Isten adta a zsidóknak? Lehet-e Istennel vitába szállni? Az isteni “üzeneten” nyugvó vallásos látásmód képviselője nem lehet tárgyalóképes fél. Hogyan lennének meggyőzhetők bármiről is azok a muszlim diákok, akik úgy tartják, hogy Palesztina iszlám vakuf (holtkézbirtok), s hogy ezért nincs helye semmiféle alkunak vagy kompromisszumnak.

De nehogy félreérts: Palesztina ügyében – mint bármely más szembenállással kapcsolatosan – a választóvonal nem mindig a vallásosak és a többiek között húzódik. Léteznek szélsőségesen nacionalista álláspontot védelmező világiak is, akik szerint az “övéik” felsőbbrendűek, mint a “többiek” – miként azt nemrégiben Szerbiában vagy Horvátországban láthattuk.

Másrészt a vallásos platformon állók is elfoglalhatnak humanista álláspontot. A Le Monde 2001. január 9-i számának Tribünjén David Meyer rabbi arra emlékeztetett, hogy a zsidó hagyományban nem létezik a “szent föld” vagy az Izrael földjével kapcsolatos “feltétel nélküli ígéret” gondolata. Ezzel kapcsolatban a Deuteronomium (a Biblia egyik első könyvének) IV. fejezetét idézte: “Most pedig, Izráel, hallgass azokra a rendelkezésekre és döntésekre, amelyekre tanítalak benneteket, és cselekedjetek azok szerint, hogy élhessetek, és hogy bemehessetek, és birtokba vehessétek azt a földet, amelyet atyáitok Istene, az Úr ad nektek. […] Íme, én megtanítottalak benneteket azokra a rendelkezésekre és döntésekre, amelyeket az én Istenem, az Úr parancsolt meg nekem. Azok szerint cselekedjetek azon a földön, ahova bementek. Tartsátok meg, és teljesítsétek azokat, mert az által lesztek bölcsek és értelmesek a népek szemében […] Ha majd gyermekeid és unokáid születnek, és meghonosodtok azon a földön, de elfajultok, és istenszobrot csináltok bárminek a képmására, és azt teszitek, amit rossznak lát Istenetek, az Úr, bosszantván őt, az ég és a föld most a tanúm, hogy nagyon hamar kivesztek arról a földről, ahova átkeltek a Jordánon, hogy birtokba vegyétek. Nem éltek rajta sokáig, hanem menthetetlenül kipusztultok.” A rabbi ezt követően megkérdőjelezi az értelmetlen kultuszt, “amelyet Izrael földjének, ‘Nagy Izraelnek’ a bálványozása jelent”, s amely “a szentséget és a szakralitást az emberi élet tisztelete elé helyezi”. […]

Ami engem illet, én isten egyetlen “pártjához” sem tartozom: a magam részéről megelégszem az emberek […] “pártjához” tartozással – a “fattyú” Götzhöz, Jean-Paul Sartre Az ördög és a jóisten című darabjának főhőséhez hasonlóan. Nem ismerek el semmiféle hierarchiát az emberek között, ahogyan a vallási vagy nemzeti közösségeket sem vagyok hajlandó emelkedő vagy csökkenő skálán elhelyezni. Kész vagyok ugyan megérteni, hogy valaki családi vagy olykor vallási, még gyakrabban pedig kulturális okokból egyik vagy másik népet a másiknál magához közelebb állónak érez, ám csupán azzal a feltétellel, ha nem idealizálja, s ha nem ad felmentést a nevében elkövetett bűnök alól.

Claude Lanzmann a Sartre által alapított folyóirat, a Les Temps modernes főszerkesztője. E lapnak – jóval azelőtt, hogy megszülettél – fontos szerepe volt a francia szellemi élet vitáiban. Mármost Lanzmann készített egy szánalmas és apologetikus filmet az izraeli hadseregről. Joga volt hozzá, hiszen szabad országban élünk. Azután csinált egy másikat is – kiválót – a zsidók genocídiumáról, majd pedig egy harmadikat, “Miért Izrael?” címmel. Ez utóbbiban egyetlen szóval sem tesz említést az arabokról. Amikor erről a föltűnő hallgatásról kérdezték, Lanzmann a Le Monde-ban (2001. február 7.) így válaszolt: “Ezt tegyék meg ők.” Gondolkodj el egy pillanatra azon, mennyire elfogadhatatlan ez a kijelentés. Eszerint a feketéknek a feketékről kellene írni, az araboknak az arabokról, a zsidóknak meg a zsidókról… Ez etnikai, törzsi logika: olyan háborús gondolkodásmód, amely mindenféle humanista eszménytől távol áll.

Palesztinában, álláspontom szerint, nem léteznek semmilyen “természetes” vagy “vallási” jogok. Háromezer vagy akár ezer évvel visszamenni az időben csupán azért, hogy megállapítsuk, melyik hold föld kihez tartozik, ez abszurd és jogtalan, egyszersmind következményeiben véres eljárásmód. Ezt a fajta érvelést vetették be a belgrádi vezetők is, hogy igazolják Koszovóhoz, “Szerbia bölcsőjéhez” fűződő “jogaikat”. […]

De hát akkor hogyan igazodjunk el az egymással ellentétes igények között? A nemzetközi jog elsőbbségének megerősítésével. Mit mondanak lényegüket tekintve az Egyesült Nemzetek Szervezetének Palesztinára és Izraelre vonatkozó határozatai? Elismerik, hogy Palesztina történelmi földjén immár két nép él, az egyik az izraeli zsidó, a másik a palesztin nép, továbbá hogy mindkét népnek joga van saját független államhoz.

Finomítsunk azért e szimmetrián. Először is, az izraeli nép több mint ötven éve rendelkezik már állammal, míg a palesztinok ettől változatlanul meg vannak fosztva, s kényszerű száműzetésben vagy megszállás alatt élnek. Másodszor, a jelenlegi helyzet egy eredendő igazságtalanság nyomán keletkezett: 1948 és 1950 között a palesztinokat a zsidó milíciák, majd az izraeli hadsereg alakulatai elűzték otthonukból […]. E kiűzetés, amelyet Izraelben és Nyugaton egyaránt sokáig elhallgattak vagy tagadtak – elsősorban az izraeli ún. “új történészeknek”¹ köszönhetően – immár megállapított tény. Oly korban s olyan közösségben – Európában – élünk, ahol az unalomig szokás emlegetni az “emlékezet kötelességét”. Rendben van, de akkor ne legyünk szelektívek. A palesztinokat ért igazságtalanság – a gyarmati korszak idején elkövetett számos egyéb jogtalansághoz hasonlóan – jóvátételt érdemel, mindenekelőtt pedig az igazságtalanság tényének elismerését. E morális szempontot nem lehet figyelmen kívül hagyni, mert ez határozza meg az izraeliek és a palesztinok közötti megbékélés körülményeit.

Az izraeli-palesztin konfliktusra súlyosan nehezedik a zsidóság genocídiuma. A XX. század egyik legiszonyatosabb bűntette tüzes vasként hagy nyomot az álláspontokon – Franciaországban éppúgy, mint a Közel-Keleten. A zsidóknak a nácik és szövetségeseik általi megsemmisítése, s a korszak nagyhatalmainak tehetetlensége, hogy megakadályozzák e bűntett elkövetését, a nyugati közvéleményben bűntudatot s egyfajta pozitív elfogultságot váltott ki azok iránt, akik a zsidó emlékezet és történelem letéteményeseinek tartják önmagukat. E mártíromság segítette elő az Egyesült Nemzetek Közgyűlése 1947. november 29-i határozatának megszavazását Palesztina fölosztásáról s ezzel Izrael állam létrehozásáról. A zsidók ellen elkövetett bűntett árát a palesztinok fizették meg, jóllehet a bűnt nem ők követték el. […]

Ha valaki a Közel-Keletről szól, nem helyezkedhet a “dulakodás fölötti”² kívülálló pozíciójába. A semlegesség az illúziók világába tartozik. Én mégis elutasítok bármiféle absztrakt szolidaritást a két tábor valamelyikével. Nem gondolom, hogy egy nép természetéből adódóan, avagy bármilyen isteni vagy evilági kegyelem folytán “jó”, “igazságos”, “felsőbbrendű” lenne. Ugyanakkor léteznek “igazságos ügyek”. Ez a különbségtétel sokszor elsikkad az elemzésekben. Richard Liscia a sajtóról vagy inkább a sajtó ellen írt cikkében, amelyet a L’Arche 2000. novemberi száma közölt, bírálja a média és a közvélemény “mechanizmusainak” egyikét, a “lázadókkal” való szolidaritást: “A lakosság rajongása az SNCF és az RATP³ sztrájkoló dolgozói vagy éppen a közúti szállítók iránt – annak ellenére, hogy a sztrájkolók megkeserítik az életét – valahol összefügg a palesztinok ügyének szenvedélyes védelmezésével. Manapság mindenki – szinte módszeresen – a lázadókkal tart.” De vajon valóban zokon kell-e vennünk, hogy a közvélemény spontán módon az áldozatok oldalára áll?

Daniel Sibony pszichoanalitikus a Le Figaro-ban felveti, hogy “mintha a nyugati közvélemény az embereket csak mint áldozatokat ‘kedvelné’. Szereti a táborok zsidó áldozatait (leginkább persze a táborok után szereti őket), s szereti a palesztinokat is mint a zsidók áldozatait.” Meglehetősen kétértelmű fogalmazás ez a koncentrációs táborokról, de megismételjük a kérdést: tényleg abnormálisnak kellene tekintenünk, ha valaki az áldozatokkal érez? Aligha, ámbár nem árt, ha szem előtt tartjuk a történelem intelmét: a tegnapi áldozatok sajnos könnyen változnak át a ma hóhéraivá. A példák hosszan sorolhatók, de vegyük csak a közelmúltból Ruanda esetét. A tutszik a hutuk által elkövetett népirtás áldozatai voltak, egyik csoportjuknak azonban sikerült megkaparintania a hatalmat, s ezután iszonyatos vérengzést hajtott végre. Felmenti-e azonban ez a körülmény a tutszikkal szembeni genocídium elkövetőit? Pierre Vidal-Naquet történész – az algériai háborúban alkalmazott kínvallatá­sok feltárásának szószólója s minden igaz ügy fáradhatatlan védelmezője – egy helyütt a következő rabbinikus Biblia-magyarázatot idézi, melyet hívőknek és hitetleneknek egyaránt figyelmükbe ajánlok: “Isten mindig annak oldalán áll, aki üldöztetést szenved el. Lehet olyan esetet találni, amikor egy igaz ember üldöz egy másik igazat, és Isten az üldözött oldalán áll. Ha egy gonosz üldöz egy igazat, Isten az üldözött oldalán áll. Amikor gonosz gonoszt üldöz, Isten az üldözött oldalán áll, s még ha egy igaz üldöz egy gonoszt, Isten akkor is annak oldalán áll, aki üldöztetést szenved el.”

A francia értelmiségiek azonban nem mindig cselekszenek így. A második Intifáda kirobbanása óta sokuk hallgatása – fülsiketítő. S olykor mégis jobb lenne, ha inkább csendben maradnának. Egy egészen elképesztő sajtóvitában (Libération, 2001. július 10.) hárman közülük: Marc Lefevre, Philippe Gumplowicz és Pierre-André Taguieff – tízegynéhány kollégájuk támogatásával – elmarasztalólag szóltak egy francia küldöttség szolidaritási látogatásáról a megszállt palesztin területeken, amin José Bové⁴ is részt vett. Az írás alcíme összefoglalta a mondanivalót: “A palesztinok balsorsát saját korrupt politikai vezetőik okozzák, s nem az izraeli telepesek, hangsúlyozza a szakszervezeti vezető […].” És a 400 000 zsidó telepes? Közülük csak kevesen – 30 ezren – vallási fanatikusok – állítják a cikk szerzői; minek kellene hát nyugtalankodni, majd időben evakuálják őket. Hát az izraeli megtorlás? Említés sem történik róla, az aláírók kizárólag a “barbár merényleteket” ítélik el. “A végleges, minden szempontot tekintetbe vevő megállapodás alapjait” – írják a szerzők – Tabában, 2001 januárjában lefektették – ami igaz. Egyedül Arafat volt, aki nem akarta megragadni a kínálkozó alkalmat – folytatják –, ez viszont már hazugság, feltéve, hogy nem egyszerű tudatlanságról van szó, amit a szerzők az “elvi” érvelés rangjára emelnek. Hogy csakis két önálló államon alapuló megoldás lehetséges? Nos, hiábavaló azt mondani, hogy ezzel “Ariel Saron is egyetért, amikor a mikrofonok nincsenek bekapcsolva”. Tudjuk: a dél-afrikai apartheid rendszer is elfogadta a bantusztánok függetlenségét… A vitairat megjelenésének napján az izraeli haderő mintegy húsz palesztin házat rombolt le Jeruzsálemben és a Gázai-övezetben; ismét családok kerültek az utcára. Persze felesleges nyugtalankodnunk miattuk: egyszer az ő házaik is újjáépülnek majd…

Úgy látszik, erre a kicsiny területre, Palesztinára és Izraelre nem ugyanazok az elvek, az elemzésnek nem ugyanazok a szabályai alkalmazandók, mint bármely más térséggel kapcsolatban. Mindig meglepve tapasztalom, hogy jeles értelmiségiek, akik számtalan más ügy kapcsán azonnal hajlandók megmozdulni, mennyire elutasítóak, amikor Palesztináról van szó. Még egy olyan filozófus is, mint Jean-Paul Sartre, akinek nagyvonalú, bátor állásfoglalásai – az algériai háborútól az észak-amerikai feketék küzdelméig – közismertek, ebben a kérdésben legalábbis visszafogottnak mutatkozott. Mintha a Közel-Keleten – gyakran öntudatlanul is – a kettős mérce szabályai érvényesülnének.

“Csupán okoskodó csűrés-csavarás-e elgondolkoznunk azon, honnan jöttek ezek a gyerekek, kik s a mártíromság miféle gyászos stratégiája alapján állították őket az első sorokba? […] És merő tévelygés-e arra gondolnunk, hogy a dél-afrikai fegyveres erők értelmetlen brutalitása, a bevetett eszközök mértéktelensége és aránytalansága csupán válasz volt arra, amit a feketék hadüzenetének kell neveznünk?” Ezek a szavak, ha valaki az 1976-os sowetói zavargások – a dél-afrikai townshipok fiatalságának lázadása – után vetette volna papírra őket, a szerzőt alighanem egyszer s mindenkorra diszkreditálták volna…

Márpedig ez a szöveg Bernard-Henri Lévytől való, aki a Le Point 2000. október 13-i számában a következőket írta: “Csupán okoskodó csűrés-csavarás-e elgondolkoznunk azon, honnan jöttek ezek a gyerekek, kik s a mártíromság miféle gyászos stratégiája alapján állították őket az első sorokba? […] És merő tévelygés-e arra gondolnunk, hogy az izraeli fegyveres erők értelmetlen brutalitása, a bevetett eszközök mértéktelensége és aránytalansága csupán válasz volt arra, amit a palesztinok hadüzenetének kell neveznünk?” A második Intifáda kezdetén, néhány hét leforgása alatt [az izraeli katonák] több tucat 18 évesnél ifjabb fiatalt, köztük gyermekeket öltek meg. Bernard-Henri Lévy meg azon töpreng, mit kerestek az első vonalban. Vajon fel lehetett volna-e tenni ezt a kérdést, ha ugyanezek a fiatalok bosnyákok vagy csecsenek lettek volna?

Pár héttel később Bernard-Henri Lévy, miután visszajött palesztinai utazásáról, némiképp helyesbítette önmagát: “Azt az érvelést, miszerint ’a palesztinok gyermekeiket [a tüntetések során] szándékosan előre küldik, s tudatosan élő pajzsként használják’, nem kívánom használni, amióta tanúja voltam a palesztin anyák kétségbeesésének, amikor fiaik nem érkeznek haza időben az iskolából.” De mindjárt hozzáteszi: a kis Mohamed el-Durrát, akinek a halálát a tévékamerák megörökítették, egy “eltévedt golyó”, nem pedig “egy gyermekgyilkos izraeli katona célzott lövése” ölte meg (Le Point, 2000. november 24.). Ezek szerint Bernard-Henri Lévynek el kellett utaznia Palesztinába ahhoz, hogy megértse: a palesztin anyák nem lejtenek örömtáncot, amikor gyermekeik meghalnak, s hogy a palesztinok is egyszerűen emberi lények?

A történelem olykor furcsa fordulatokra képes, amint azt az alábbi történet is tanúsítja…

A tüntetés viharos volt, az összetűzések folytatódtak. A felkelés egyetlen napja 9 halottat és 44 súlyos sebesültet követelt. Az utóbbiak között tizennyolcan 8-16 évesek, tizennégyen 16-20 esztendősek voltak. A sajtó elítélte a szülőket, amiért gyermekeiket “élő pajzsnak” használják, vagy a tűzvonalba küldik, miközben ők nyugodtan otthon maradnak. Mindez Palesztinában történt, ám… 1945 novemberében Tel-Avivban. A tüntetők akkoriban a zsidók voltak, akik a bevándorlás [britek általi] korlátozása miatt tiltakoztak. A Davar, a zsidó szakszervezeti központ (a Hisztadrut) lapja közölt egy karikatúrát (ami miatt azután egy hétig nem jelenhetett meg): a rajzon egy orvos ül a sebesült gyermekek kórházi ágyának szélén, s odaszól a kollégájának: “Micsoda kiváló lövészek ezek az angolok! Még ilyen kis célpontokat sem hibáznak el!”

E történetet Charles Enderlin, a France 2 televíziós csatorna jeruzsálemi tudósítója adta elő, annak a stábnak a tagja, amely egyenesben közvetítette a kis Mohamed el-Durra halálát. Vajon Bernard-Henri Lévy annak idején is azt írta volna, hogy a fiatal tüntetőket “eltévedt golyó” ölte meg? S mit akar sugalmazni a “gyermekgyilkos zsidó katona” formula? Nyilván figyelmeztetés mindazoknak, akik bírálni merészelik az izraeli hadsereget: vigyázat, az álcázott antiszemitizmus vétkébe estek, a legrosszabb, a “gyermekgyilkos zsidókról” szóló antiszemita kliséket propagáljátok… Pedig ha a “filozófus” olvasná az izraeli sajtót, tudhatná, hogy az izraeli katonák valóban szándékosan ölnek – gyermekeket is.

Amira Hassz izraeli újságíró adta közre a következő, hihetetlen párbeszédet az izraeli hadsereg egyik mesterlövészével: “Tilos gyermekeket ölnünk – mondja [a katona] a feletteseitől származó parancsokkal kapcsolatban. Majd hozzáteszi: azt mondják, nem szabad tüzelnetek 12 éves vagy 12 évesnél fiatalabb gyermekekre, 12 évesnél nagyobbakra azonban szabad lőnötök” (Le Monde, 2000. november 24.) A B’Tselem, az izraeli emberi jogi szervezet, az izraeli hadseregtől származó számadatokra hivatkozva kimutatta, hogy az Intifáda kezdete és 2000. november 15. között a legvéresebb összecsapások háromnegyedében egyáltalán nem vettek részt palesztin fegyveresek. (International Herald Tribune, 2000. december 14.) A sajtó számos olyan esetről számolt be, amikor palesztinokat, s igen, palesztin gyermekeket szándékosan öltek meg olyankor is, amikor a katonák élete nem forgott veszélyben. Az a tény, hogy a legtöbb hasonló esetben a hadsereg elutasítja a vizsgálatot, bátorítja az ilyen magatartást. Egy izraeli újságíró, Joseph Algazy, a Haaretz munkatársa által végzett vizsgálat feltárta, hogy az izraeli börtönökben több tucat 14, 15 vagy 16 éves palesztin gyermeket megvertek, bántalmaztak és megkínoztak.

Mohamed el-Durra “esete” láthatóan érzékeny pontot érintett, s más megdöbbentő reakciókat is kiváltott. Claude Lanzmann, ismét csak ő, a Les Temps Modernes-ban elmagyarázta, mi az, ami az ügyben különösen “fölháborítja”. “Az, hogy a [kisfiú] halálát egy az egyben filmre vette a francia tévécsatorna arab operatőre. Ha én észreveszek egy srácot, akit a szemem láttára megölhetnek, inkább odaszaladok hozzá, s megpróbálom megmenteni […].” Erre válaszolva Charles Enderlin, a hírbe hozott operatőr, Talal főnöke a Le Monde levelezési rovatában, ahol önmagát ironikusan “a francia France 2 csatorna zsidó újságírójaként” mutatta be, a következő kérdést tette fel: “Ezentúl tudósításainkat a tévénézők számára nemzeti vagy vallási hovatartozásunk szerint – mint zsidó újságíró, keresztény hangmérnök, vietnami montírozó – kellene szignálnunk? És hozzáteszi: “[Talal] a negyven percen át nem szűnő tüzelés során attól félt, hogy ő maga is a lövöldözés áldozatává válik. Mobiltelefonjáról többször is fölhívott, és arra kért, ha meghal, viseljem gondját a családjának. A helyszínen tartózkodó többi operatőr megörökítette a jelenetet, amint Talal és asszisztense egy fehér színű kisteherautó fedezékébe húzódott az útkereszteződés közepén. Egy mentős megpróbált a kis Mohamed és édesapja segítségére sietni. Lelőtték. De vajon szükséges-e hangsúlyozni, hogy arab, palesztin vagy muzulmán volt?

Egyetlen kérdést érdemes föltennünk: hogyan fordulhat elő, hogy egy katona gyermekeket vesz célba és öl meg? Minden egyéb kérdés – obszcén, vallja Ejad Szerradzs palesztin pszichiáter. Ettől az obszcenitástól kell megóvnunk magunkat, midőn a [palesztin-izraeli] konfliktus történetét taglaljuk. […]

 

(Fordította: Lugosi Győző)

 

Jegyzetek

 

¹ Izraeli történészek egy csoportja, amelynek tagjai, Benny Morris-szal az élükön, az 1980-as évek végétől kezdve, a hozzáférhetővé vált levéltári források alapján új megvilágításba helyezték az Izrael állam megalapításával és első egy-másfél évtizedének történetével kapcsolatos eseményeket. (A ford.)

² Utalás Romain Rolland, Au-dessus de la mêlée (A dulakodás fölött) című, 1914 szeptemberében megjelent híres cikkére. (A ford.)

³ A francia állami vasúti társaság és a párizsi közlekedési vállalat (A ford.)

⁴ Az 1987-ben alakult agrárszakszervezet, a Confédération paysanne (Parasztszövetség) föltűnő nyilvánosságot kedvelő vezetője. (A ford.)

Nyolc évvel véres és értelmetlen szomáliai bukása után, az Egyesült Államok készen tűnik a visszatérésre. Egykori kudarcáért az ENSZ-t hibáztatta.

Szomália nem könnyű hely. Egyik éjszaka, miközben a mogadisui kikötő mólója mentén kószáltam, drogtól fűtött fegyveresek támadtak meg. A sötétséget előttem villanások szelték át és valami elhúzott a fejem mellett. Reccs, reccs, reccs! És aztán ott feküdtem a hátamon az eget bámulva. “Nyomd a kibaszott arcodat a földre!” ordította az egyik fegyveres, miközben a pisztolyát a fülemhez szorította. A társa letépte a vállamról a táskámat és átkutatta a zsebeimet. “Ott maradsz, rohadék!” – üvöltötte.

Az amerikai tengerészgyalogosok nem voltak valami udvariasak, amikor 1992 decemberében Szomáliába jöttek. Még mindig nem tudom, hogy mi is volt a céljuk vele, vagy hogy miért tartották szükségesnek, hogy elfogjanak egy angol újságírót, akit – csakúgy, mint több száz társát – a tábornokuk hívott meg, hogy tanúja legyen dicsőséges érkezésüknek. Már akkor komplett hülyét csináltak magukból, amikor néhány órával ezt megelőzően úgy viharzottak be a mogadisui reptérre, mintha legalábbis ellenséges terület lenne, hogy aztán ne találjanak ott mást, mint újságírókat és pakisztáni békefenntartókat.

Feltartott kezekkel visszatereltek a mólóhoz, ahol néhány kollégám és a szomáliai csapatunk – fordító, sofőr és két testőr – várakozott. A szomáliai testőrök, ha egyszer megfizették őket, hajlandóak voltak akár meghalni vagy ölni is. Amikor meglátták, hogy elfogtak, elindultak a fegyvereikért. Rájuk kiáltottam, hogy tegyék le őket – amit egy vállvonással végre is hajtottak, mintha azt mondanák: “Akkor minek fogadsz fel minket arra, hogy megvédjünk?”

A tengerészgyalogosok ekkor elkövették a legnagyobb hibájukat. “Fehérek ide, szomáliaiak oda” – adták ki az utasítást. Próbáltam figyelmeztetni őket, a szomáliaiak ugyanis nem szeretik, ha alsóbbrendűként kezelik őket, de a tengerészgyalogosok nem fogadtak el tanácsot a foglyuktól. Az amerikaiak már a megérkezésükkor elvesztették a csatát.

Két évvel azután érkeztek, hogy az ország, valaha az Egyesült Államok legközelebbi szövetségese a régióban, a polgárháború káoszába süllyedt. 1991-ben Sziad Bare elnök elmenekült az országból, és klánokra épülő frakciók harcoltak az ország megmaradt részeiért. A dél egyes részeit és a fővárost az éhínség tartotta markában, miután az élelemtermelő országrészt kifosztották és az utánpótlás eljutását harcok akadályozták. Bush elnök odaküldte a tengerészgyalogosokat, láthatóan abban a meggyőződésben, hogy az erőfitogtatás majd elrettenti a hadurakat és lehetővé teszi, hogy az élelem eljusson az éhezőkhöz. Ezt követően az országot át lehet adni az ENSZ-nek és a rendet helyre lehet állítani.

Hatalmas tévedés volt ez, amely Szomália alapvető félreértelmezésén alapult. Az, hogy sírás lesz a vége, látható volt előre. Így is történt akkor, amikor tíz hónap múlva az amerikai különleges erők megkísérelték elfogni hajdani szövetségesüket, Mohammed Aidid tábornokot. Addigra már hat alkalommal próbálkoztak ezzel, kétszer ENSZ-dolgozókat tartóztattak le, egyszer pedig egy Amerika-párti szomáliai vezetőt. Minden egyes alkalommal hamis beszámolók vezették félre őket.

1993. október harmadikának délutánján, a Delta Force Rangers egy csoportja Mogadisu központjában megpróbálta elfogni Aidid két parancsnokát. Több száz felfegyverzett szomáliai csapdájában találták magukat. A golyók és rakéták záporában két helikoptert lőttek le és a visszavonuló csapatot feltartóztatták. Egy sor utcán küzdötték keresztül magukat, egyik járművük teli egymás hegyin-hátán fekvő halott amerikai katonákkal, miközben minden keresztutcánál fegyveresek tüzeltek rájuk. A különleges erők nem értesítették a Szomáliában állomásozó főerőket és nem volt semmilyen tartalék terv. Az éjszaka közepén malajziai ENSZ-békefenntartókat kellett az amerikaiaknak megkérniük arra, hogy küldjenek egy felfegyverzett konvojt a megmentésükre.

Az akcióban részt vevő százhatvan-valahány amerikaiból 18-at megöltek, 75-öt megsebesítettek és egyet elfogtak. Amerikai hullákat vonszoltak végig az utcákon. Legalább ötszáz szomáliait öltek meg azon az éjszakán – de lehet, hogy több mint ezret (és legalább ezer sérült meg). Néhány nappal később Clinton elnök kivonta az amerikai csapatokat Szomáliából, rosszabb helyzetben hagyva az országot, mint amilyenben az előtte volt. A melléfogásért Amerika az ENSZ-t hibáztatta, és hosszú időre kivonult a békefenntartó akciókból.

Nyolc évvel a történtek után a visszatérés közelinek tűnik – az amerikai hadsereg civil személyzete tulajdonképpen már szomáliai földön tartózkodik. Lehet, hogy bosszút forgatnak a fejükben. Amerikai tisztségviselők azt állítják, bizonyítékuk van rá, hogy az országban Al Kaida-telepek találhatók. Bush elnök pedig elrendelte Szomália bank- és telefonrendszerei egyikének, a Barakatnak a bezárását. Ezek a kiváló rendszerek a kormányzat hiányában alakultak ki, és mintegy 300-500 millió dollár közötti összeget kezelnek, amely a külföldön élő szomáliaiak átutalásaiból származik, akik családjaikat tartják fenn belőle. A bezárás hatalmas szenvedést okoz az éhségtől és szárazságtól egyébként is meggyötört Szomáliának. Azt mondják, hogy a Barakatot az Al Kaida használta. Bezárnál egy telefontársaságot csak azért, mert egy bűnöző valamikor azon keresztül telefonált?

Az Al-Itihad-ot, egy szomáliai iszlám mozgalmat Washington szintén “terrorista” kapcsolatokkal rendelkezőnek nyilvánította és kémrepülőket valamint egy öttagú osztagot küldött a bázisuk megkeresésére. Az Al Itihad a 80-as évek végén és a 90-es évek elején jött létre, reakcióként a Szomáliát széttépő klán-háborúkra. Kapott némi pénzt a szaúdiaktól, és iskolákat valamint klinikákat tartott fenn, de soha nem térítette el a szomáliaiakat a klán-politikától vagy győzte meg őket arról, hogy iszlám zászló alatt egyesüljenek. Az Al Itihad mindig is egy tisztán helyi, szomáliai jelenség volt, mindenféle nemzetközi vízió nélkül. Most pedig hanyatlóban van.

Amerikát az Al Itihad állítólagos terrorista “tevékenységeiről” annak helyi ellenségei, a délnyugati Rahanvein fegyveres klán és az amerikaiak szövetségese, az etiópiaiak informálják, akik ugyancsak az USA kedvenc regionális hatalmának számítanak. Etiópia régóta Szomália fő régióbeli riválisa és külpolitikája mindig is arra irányult, hogy Szomália gyenge és megosztott maradjon. Tavaly, egy hosszúra nyúlt konferencia eredményeként, Szomália olyan közel került egy nemzeti kormányhoz, amilyen közel még sohasem volt. Etiópia azonnal nekiállt támogatni a kormányzat riválisait, olyan erős hadurakat, mint Husszein Aidid, Moham­med Aidid fia, és Mohammed Herszi Morgan, egy háborús bűnös, aki tíz évvel ezelőtt elpusztította Hargeisza városát. Ők és az etiópiaiak azt mondják az amerikaiaknak, hogy az új civil kormányzat “terrorista” kapcsolatokkal rendelkezik, és úgy tűnik, azok hajlandóak is hallgatni rájuk. Klasszikus esete ez annak, amikor az Egyesült Államok szövetségesei azt mondják Washingtonnak, hogy helyi ellenfeleik terroristák.

Az amerikaiak attól félnek, hogy Szomália, nem lévén nemzeti kormánya, az Afganisztánból menekülő Al Kaida fegyveresek mennyországává fog válni. Úgy tűnik, ismét félreértik Szomáliát. Bár nincs nemzeti kormánya, Szomália minden egyes négyzetméterét valamilyen fegyveres klán irányítja. A külföldiek, akikben a szomáliaiak soha sem bíztak, soha nem tudnak egyszerűen letelepedni itt. A klánok által uralt politikán kívül pedig a szomáliaiak üzleti gondolkodásúak, ahogy arra a külföldiek is rájöttek: az elmúlt években sokakat raboltak el közülük és adtak vissza váltságdíj fejében. Oszama bin Laden sem lenne kivétel, főképp ekkora pénzösszeggel a fején.

Több mint egy évtizednyi háborúzás után, a legtöbb szomáliai vissza akarja kapni az országát és az életét. Bár továbbra is mélyen megosztott marad, tényleges harci tevékenység alig folyik Szomáliában. A telefoncégek és az átutalásokra épülő bankok lehetővé teszik az emberek számára, hogy fenntartsák magukat, és idővel felépítsenek egy gazdaságot, amely majd összeköti az összes szomáliait, bizalmat és együttműködést hoz létre, valamint békét teremt. Egy újabb meggondolatlan, rosszul informált amerikai beavatkozás az egész folyamatot megint háborúba taszíthatja.

 

(Fordította: Andor László)

Az iszlámhoz kötött terrorizmus okát sokan kultúrák és vallások ellentétében látják. A kulturális, a vallási, a nemzeti köntösben azonban mélyebb, szociális, politikai, stratégiai ellentétek húzódnak meg.

1. Iszlám kontra nacionalizmus

 

Az iszlám vallás a moszlim hívők közössége, az umma tagjainak nemzetek feletti, integrátor tényezője. Különös jelentősége van ott, ahol nem alakultak ki egységes nemzetállamok, de a soknemzetiségű mesterséges államok (Irán, Afganisztán, Pakisztán, Indonézia stb.) közös nevezője is, s összekötő kapocs, ahol mesterséges politikai határok egységes nemzetet szakítanak szét (arab országok). Van, ahol az iszlám gondolkodók a modern nacionalizmus előfutárai (Dzsamaleddin Afghani, Mohammad Iqbal), máshol a modern kisnacionalizmusok ideológusai vallási kisebbségek tagjai, így az arab nacionalizmus eszmerendszerének kimunkálói, Michel Aflaq és társainak többsége keresztény, Musztafa Kemál “Atatürk” szaloniki zsidó, a perzsa nacionalizmus előfutárai zoroasztriánusok, a kurd nacionalisták közül sokan figyelemre méltó módon az iszlámból kitaszított “ördögimádó” jezidita szekta tagjai voltak.

Az iszlám maga is a nacionalizmus megnyilvánulása ott, ahol a nemzetté válás nem annyira fejlett, hogy nacionalista megnyilvánulásokban mutatkozzon meg (a nemzeti kultúra, nyelv ápolása stb.), vagy nem képes a szűk politikai keretek között az idegen befolyás ellen védekezni. Az iszlám hívők közössége, az umma nemzetekfelettisége szemben áll a nacionalizmussal, ám az iszlám előretörése számos országban, régióban mégis a nacionalizmus egy megnyilvánulási formája, illetve regionális szövetség keresése olyan problémákra, amelyeket az adott hatalmi csoport nem képes megoldani a nemzetállam politikai határain belül. Az iszlám és a nacionalizmus ellentmondásos, egymást feltételező, kiegészítő és egymást tagadó kapcsolatban áll. Az iszlám a nacionalizmus politikai ellenlábasa, ugyanakkor a vallás a nemzeti identitás attributuma és kifejezési módja, a nemzeti érdekek kifejezője, mégpedig a hívők közösségének nemzetek feletti egyetemlegessége révén, nemzetközi összefogással, “internacionalista” módon. A moszlim országokban így jön létre az umma szupra-nacionalizmusából a radikális politizált iszlám militánsai, a terroristák internacionalizmusa.

 

2. “Civilizációk háborúja”?

 

A terrorizmus okát sokan kultúrák és vallások ellentétében látják. Mindezek a nacionalizmus vetületei, valójában csak a felszínt érintik, a kulturális, a vallási, a nemzeti köntösben mélyebb, szociális, politikai, stratégiai ellentétek húzódnak meg. Vallási köntösben azon régiókban manifesztálódnak a mélyebb ellentétek, ahol nem fejeződött be a nemzetté válás, vagy ahol egyfajta nemzeti, etnikai asszimiláció ment végbe, s így a nemzeti identitás kapaszkodója az anyanyelv vagy a nemzeti kultúra helyett a vallás lett (pl. Észak-Írországban).

Az iszlám világban létezik a pán-iszlamizmus nemzetekfelettisége, s a helyi kisnacionalizmusok ellentéte, ez azonban feloldható ellentét, nem létezik viszont kultúrák és vallások közötti feloldhatatlan antagonizmus. Huntington elméletének vulgár-interpretációja, amely a legújabb-kori történelem és korunk alapvető társadalmi folyamatainak magyarázatát a “civilizációk harcában”, az eltérő kultúrák és vallások összeütközésében látja, nem helytálló. E leegyszerűsített gondolat veszélyes, nem-létező ellentéteket konstruál népek és kultúrák között, miközben valódi, társadalmi, gazdasági, geostratégiai ellentéteket negligál vagy elködösít. Kiindulópontjában felcseréli az okot és okozatot, “etnicizálja” a történelmet és a politikát, abból kiindulva, hogy a történelmet eszmék, vallások és kulturális hagyományok mozgatják. Huntington az új ellenségkeresés részeként az egyes civilizációkat, így az iszlám világot mint potenciális ellenséget állítja szembe a nyugati civilizációval. E gondolat fő veszélye abban rejlik, hogy vallási-kulturális, esetleg katonai síkon élezi ki azokat az ellentmondásokat, amelyek a világrendszer centruma és perifériája között fennállnak. Ez az eszmerendszer elkerülhetetlen háborút sugall – a valóságos problémák megoldása nélkül.

 

3. Új bipolarizáció

 

A bipoláris világrend felbomlása után az egyedül maradt szuperhatalom, az Amerikai Egyesült Államok nem képes ellátni azokat a funkciókat, amelyeket korábban a Szovjetunióval közösen gyakorolt a világ eltérő és jól körülhatárolt részein. Nem maradt olyan hatalmi erő, amely korlátozhatná a multinacionális vállalatok világuralmát, ami viszont feltételezi az Egyesült Államok egyetemleges hegemóniáját. Az enyhülési szakaszokkal tagolt hidegháborús egyensúly az 1970-es évektől fokozatosan megbomlott az olajárrobbanást követő intenzív tőkebeáramlás, a neoliberális gazdasági stratégia, a korlátlan kereskedelmi szabadság miatt kibontakozó adósságválság, a cserearányok megromlása, a periféria elszegényedése, a jelentős munkanélküliség, az éhínség megjelenése révén. Ezek a jelenségek felbukkantak a centrum-országokban is, amelyekben a “jóléti állam” számos jótéteményét szintén feláldozták “a tőke szabad áramlásának” oltárán. Mindez ugyan számos termelési ágazatban extraprofitot eredményezett, de szociális következményei 1990-re a világ sok régiójában katasztrofálissá váltak. A válságjelek nyilvánvalóak: kiterjedt éhínség, genocídiumokkal tarkított helyi háborúk, és a nemzetközi joggal ellentétes megtorló akciók (Oroszország csecsenföldi háborúja stb.).

A helyi és regionális burzsoázia és középosztály szignifikáns része szembe került a globális kapitalizmus által életre hívott, nem egyenlő feltételeket kínáló konkurencia-harcban a multinacionális nagytőke meghatározó csoportjaival. Ám a nyugati demokrácia mint egyetemes igénnyel fellépő uralmi forma, még azelőtt meggyengült, hogy világméretekben megszilárdult volna. A Szovjetunió és szövetségi rendszere összeomlása óta a világrendszer kevésbé biztonságos, irányíthatósága kétséges, az ENSZ szerepe megkérdőjeleződött. A nemzetállamok gazdasági meggyengülésével párhuzamosan a világrendszer szinte minden régiójában óriási társadalmi igények jelentkeztek a biztonság és a létbiztonság visszaállítására. Eközben a politikai baloldal meggyengült és átrendeződött az egész világon, arculata, céljai megváltoztak, a növekvő társadalmi elégedetlenség kifejezésére, “levezetésére” világméretekben egyre inkább az új, radikális jobboldal vagy az annak megfelelő radikális extremizmus, a politizált iszlám mind szélsőségesebb irányzatai tesznek kísérletet. A radikális baloldal egye szűkülő bázisú csoportjai pedig radikalizálódnak, s maguk is terrorszervezetekké válnak (PKK, az iráni Mudzsahedin-e Khalq, Demokratikus Front Palesztina Felszabadításáért stb.)

Kétségtelen, hogy az Egyesült Államok politikai elitje mind technikai, mind katonai, mind pénzügyi téren hozzájárult azoknak a feltételeknek a létrejöttéhez a Balkánon, a Közel-Keleten, Pakisztánban és Afganisztánban, sőt magában az Egyesült Államokban is, amelyek az iszlámra hivatkozó terrorizmus felemelkedésében szerepet játszottak. Ez különösen igaz Afganisztánra, ahol mind a mudzsahedeket, mind az arab és más országokból érkező nemzetközi zsoldosokat az Egyesült Államok szervezte meg, képezte ki és látta el pénzzel, fegyverzettel a Szovjetunió elleni harcban. Az USA hívta életre elsősorban rendcsinálásra, a megépítendő kőolaj- és földgáz vezetékek védelmére a tálibok mozgalmát is, mikor a mudzsahedek uralma következtében 1992–96 között az országot a káosz és széthullás fenyegette. Ám keveset magyaráz meg az Egyesült Államok felelősségének leegyszerűsített teóriája. Valójában arról van szó, hogy a világrendszer új, mintegy negyedszázados múltra visszatekintő működése segíti elő a szélsőséges mozgalmak megerősödését, a különböző típusú terrorizmust, benne a vallási ihletettségű terrorizmus példátlan borzalmait Algériától az Egyesült Államokig.

Különböző elméletek láttak napvilágot arról, hogy mi váltja fel a megszűnt bipoláris világrendet. Születtek multipolarizációs elméletek, az egységes politikai és gazdasági centrum (az Amerikai Egyesült Államok) vezetésével végbemenő globalizációs teóriák, továbbá a centrum-periféria és az Észak-Dél ellentét mentén kikristályosodó neo-bipolarizációs koncepciók.

A politikai iszlám radikalizálódásának egyik oka kétségtelenül az új bipolarizációs trendekben rejlik. Az iszlám országok többnyire poszt­koloniális társadalmak, beleértve a posztszovjet moszlim köztársaságokat, és az Orosz Föderáció moszlimok által lakott területeit is, amelyek gazdasági kötődése az anyaországokhoz igen erős. Torz infrastruktúra jellemzi őket, nem sikerült e gazdasági kötődés elvágása, következésképpen saját gondjaik tetézéseként súlyosan hatnak rájuk a volt anyaország bajai, ipari ágazatok bukása, a munkanélküliség. Mindezt súlyosbítja az iszlám országokra jellemző magas demográfiai ráta.

 

4. Modernizációs kísérletek, modellek kudarca

 

Az új világrend az egykori gyarmati országok számára – kivéve a kőolaj-termelő országok egy részét – kevés pozitív hozadékkal járt. Az iszlám radikalizmus a világgazdaság perifériájára szorult milliók vélt vagy valós érdekeit fogalmazza meg közérthető nyelven.

A politizált iszlám reneszánszának oka a modernizációs modellek bukása, a modernizációs kísérletek felszínes és torz volta. Osztályszerkezet helyett könnyen marginalizálódó, amorf tömegek jellemzik ezen országok társadalmát. Nincsenek meg a társadalomban azok az osztályok, rétegek, amelyek a modernizációt következetesen végbevinnék. Ebből adódóan jelentős a hadsereg szerepe. Az antikolonialista harc, vagy a nemzeti függetlenség kivívásának átmeneti össznemzeti konszenzusa hamarosan felbomlik. Ehhez a jelenséghez a periférián geopolitikai problémák járulnak. Számos államban mind a gazdasági, mind a geostratégiai globalizációs kísérleteket neokolonialista kísérletként élik meg, s megkísérlik ellenük újrateremteni az antikolonialista vagy függetlenségi harc mítoszát.

A világ perifériáján a gyarmatosítás elleni harc következményeként is olyan politikai mozgalmak emelkedtek fel számos iszlám országban (Egyiptom, Algéria, Dél-Jemen, Szíria, Irak), amelyek sajátos “szocialista orientációt” hirdettek meg az 1950-es és 60-as, sőt a 70-es években. Ennek égisze alatt nagyszabású társadalom-átalakító terveket, nem ritkán utópisztikus perspektívákat fogalmaztak meg, amelyek számos ok folytán az 1980-as évek elején enyésztek el véglegesen. Ezeket a kísérleteket a Szovjetunió és Kína támogatta, ám ők elsősorban saját hatalmi érdekeiknek megfelelő berendezkedést, a gyarmati uralom vagy a nyugati modell után újra idegen modelleket kívántak létrehozni.

Ez történt Afganisztánban is. A mesterségesen létrehozott ütközőállamban, a soknemzetiségű Afganisztánban a Hindukustól északra, illetve délre húzódott a hagyományosan orosz, illetve a brit, majd az Egyesült Államok és nyugati szövetségesei érdekövezeteinek határa. Ezt az igen érzékeny geostratégiai egyensúlyt először Daud köztársaságának nyugati típusú modernizációjú kísérlete billentette meg, majd a szocialista orientációs modernizációs kísérlet révén a két világrend látványos konfrontációja során utóbbi is csúfos kudarcot vallott. A “szovjet imperializmus” Afganisztánban jutott végső válságba a harmadik világban addig követett politikájával.

A 2001. szeptember 11-ei, az Amerikai Egyesült Államokat ért terrortámadás-sorozatot követően október 7-én az Egyesült Államok és szövetségesei megindították a légi hadműveleteket Afganisztán ellen. A deklarált cél a merényletekért mindenekelőtt felelősnek tartott Oszama Bin Laden kézre kerítése, nemzetközi terrorista- és zsoldos-szervezetének, az Al-Kaidának felszámolása, ezen szervezetnek az országon belül teret és lehetőséget nyújtó afganisztáni tálib rezsim felszámolása – mindez a nemzetközi terrorizmus ellen meghirdetett globális harc keretében.

Rácáfolva a történelmi, földrajzi, politikai és haditechnikai kételyekre, az Amerikai Egyesült Államok villámgyors győzelmet aratott a tálibok felett. Légierővel és más katonai, felderítési, távközlési és fegyverzeti csúcstechnológiával még egy ilyen furcsa, csaknem lehetetlen háborút is sikerült megnyerni. Nemcsak az történt, hogy a világ legerősebb hatalma legyűrte a világ egyik leggyengébb államát, hanem a gondosan, a körülményekhez tervezett akciósorozat megfosztotta a védekezés reális lehetőségétől az ellenséget.

Katonapolitikai tekintetben a háború a szeptember 11-ei terrortámadásra adott lehetséges leghamarabbi válaszlépés volt, ám mivel kényszerlépés, nem a politikai alternatíva kimunkálása történt meg először. A hadműveletek nyomán politikai vákuum keletkezett, amelyet kétségbeesett diplomáciai erőfeszítéssel próbálnak meg betölteni. A háttérbe szorult, 1992–96 között levitézlett korábbi mudzsahed-szervezetek siettek gyorsan kitölteni a politikai és katonai űrt. Ezek visszaszorítása, a politikai rendezést kísérő belharcok alkotják majd e háború második szakaszát, s nem a terroristák utáni hajtóvadászat, mert az afganisztáni hadszíntereken az ugyanolyan gyorsan le fog zajlani, mint maga a hagyományos eszközökkel vívott háború. A harcok szub-regionális, lokális szintre redukálódva, vagy éppenséggel kiújulva segítik majd elő a politikai tisztulást. Egyelőre azonban úgy tűnik, az összes korábbi ellentét kirobbant, a leginkább szubnacionális társadalmi struktúrákban, törzsi-nemzetségi és etnikai arculatot öltve jelennek meg.

Afganisztán a nemzetközi terrorizmus elleni küzdelemben az “állatorvosi beteg ló” – az afganisztáni válságban a terrorizmus minden oka megtalálható. Afganisztán nagyhatalmi érdekek igen érzékeny geopolitikai törésvonalán létrehozott soknemzetiségű ütközőállam, amely a gyarmatosítási törekvések ellen izolációval védekezett, következésképpen a világ egyik legzártabb és legarchaikusabb társadalomszerkezetével rendelkezik, ahol nem történt meg az egységes nemzetté válás. Etnikai sokszínűség jellemzi, nem tudott megerősödni a központi hatalom, divergens helyi hatalmi központok funkcionálnak.

Afganisztánban a külföldi beavatkozás eredményeként nem nyugati modell alakult ki, hanem a “szocialista orientációs” kísérlet, s e nyílt beavatkozás nem gyarmatosítás volt, hanem katonai intervenció. Ám mind a nyugati, mind a “szocialista orientációs” modell megbukott, s az iszlám út is zsákutcának bizonyult. Afganisztán a bipoláris világrend idején a kelet-nyugati szembenállás ütközőpontjában helyezkedett el, ma pedig az Észak-Dél szembenállás egyik sarokköve, távol a világgazdasági és politikai centrumoktól, a perifériák perifériája, amely mágnesként gyűjti a periféria országainak peremre szorult csoportjait. Afganisztán mint pangó tűzfészek is predesztinált volt arra, hogy a terrorizmus melegágya legyen. Ez a pangó tűzfészek úgy keletkezett, hogy az egyik rivális fél a szembenálló nagyhatalmi érdekek geostratégiai törésvonalán erőszakkal felborította az akkori ingatag egyensúlyt, a másik fél pedig erőszakkal próbálta meg visszaállítani a status quot, de ehelyett csak a káosz konzerválódott. Senkinek sem volt bátorsága mindmáig nyílt katonai intervenció formájában ismét beavatkozni, hiszen ez a konfliktus esetleg harmadik világháborús eszkalálódásához vezetett volna.

A mostani háború szükségességéhez nem fért kétség. A közép-ázsiai köztársaságok óriási szénhidrogén készleteit kellene Afganisztán földjén át, az iráni vezetékekkel szembeni alternatív vezetékeken és útvonalakon kivezetni a világpiacokra.

Az Egyesült Államok fegyverezte fel és látta el anyagi forrásokkal a különféle mudzsahed csoportokat és segített kialakítani politikai szervezetüket. Velük egyidőben Oszama bin Laden arab zsoldosait is az Egyesült Államok fegyverezte fel és képezte ki. Miután a mudzsahedek kormányzásra alkalmatlannak bizonyultak, s nem lehetett segítségükkel megvalósítani a stratégiai célkitűzéseket, az Egyesült Államok új erőt hozott létre – pakisztáni részvétellel –, a tálibokat. A tálibok ugyan helyreállították az ország területi integritását és a közbiztonságot, ám a katonai rendcsinálásra teremtett szervezet a politikai kormányzásra alkalmatlannak bizonyult. Annál is inkább, mert a tálibok megszervezését és felügyeletét az USA ráhagyta a pakisztáni ISI-re, amelyben felülkerekedtek az iszlám fundamentalista elemek. Az ISI laza ellenőrzése és politikai részrehajlása lehetővé tette, hogy a kemény vonalas régi mudzsa­hedek visszahívják Afganisztánba Oszama bin Ladent és zsoldosait. Ezek külön-külön és együttesen behatoltak a tálib struktúrákba, majd kisajátították azokat. Nem a tálibok fogadták be Oszama bin Ladent, hanem annak szervezete telepedett rá a tálibokra.

A szeptember 11-ei terrorcselekmények előtt az amerikai kormány intenzív titkos tárgyalásokat folytatott a tálib rezsimmel, s ezért féken tartotta az FBI szélsőséges moszlim terrorcsoportok felgöngyölítését célzó akcióit. A Clinton-éra alatt megkezdett tárgyalások célja nem csupán Oszama bin Laden kiadatása, hanem egy békés, az országot stabilizáló afganisztáni átmenet elfogadtatása volt. A Bush-adminisztráció hatalomra kerülésével a színfalak mögötti alkudozás új lendületet kapott: a republikánus amerikai elnököt körülvevő olajipari lobby egy Afganisztánt átszelő vezeték érdekében igyekezett Washingtont rávenni arra, hogy a háború helyett a tárgyalóasztal mellett egyezzen ki a tálibokkal. Az FBI kezét megkötötték az afrikai, jemeni és szaúd-arábiai Amerika-ellenes terrormerényletek elkövetői ellen folytatott hajtóvadászatban, amit nemcsak az Öböl-menti monarchiákkal, különösen Szaúd-Arábiával fennálló kiváltságos viszony megőrzése, hanem az amerikai diplomácia által a tálibokkal – részben Pakisztán, s más szomszéd államok bevonásával – folytatott titkos együttműködés is indokolt. Az amerikai olajlobby már a Clinton-éra alatt szerette volna stabilizálni Afganisztánt, s ebben a tálib rendszerre tett, ám 1998-tól világossá vált: a szemben álló afgán felek egyike sem képes felülkerekedni. Az olajipari terveket keresztülhúzó káosz elkerülése végett Washington olyan egyezség létrehozásán fáradozott, amely a térségben érdekelt valamennyi kulcsszereplő – Oroszország, Irán, Pakisztán, India és Kína – számára is elfogadható. Fordulatot 1998 augusztusa, a bin Ladennek tulajdonított kenyai és tanzániai amerikai nagykövetségek elleni robbantásos merényletek hoztak. A Clinton-adminisztráció bin Ladenért cserébe nemzetközi elismerést ajánlott a táliboknak.¹

A Bush-csapat hatalomra kerülésével az események felgyorsultak. A tálibokra egyre nagyobb politikai nyomás nehezedett. 2001 tavaszán, vagyis jóval a szeptemberi merényletek előtt felvetették, hogy a Rómában élő volt uralkodó, Zahir sah vezetésével kellene összehívni a nemzetgyűlést, a Loja Dzsirgát. Az átmenetről 2000 novembere és 2001 augusztusa között ENSZ segédlettel intenzív tárgyalások folytak Rómában, Cipruson, Peshawarban és Bonnban. A megbeszélésekről Kofi Annan ENSZ-főtitkár pár héttel a New York-i és washingtoni merényletek előtt kapott jelentést a 2000 júniusában afganisztáni különmegbízottnak kinevezett Francesco Vendreltől.

A washingtoni kormányzat az USS Cole hadihajó ellen 2000 októberében elkövetett merénylet után választás elé állította a tálibokat: ha kiegyeznek az Északi Szövetséggel és kiadják bin Ladent, új Marshall-segélyt, ha nem, szőnyegbombázást kapnak. A tálibok számára egyértelművé vált, hogy Washington átfogó katonai hadműveleteket készít elő. Bármennyire is rejtélyesek és átláthatatlanok bin Laden és a tálib vezetők, valamint a pakisztáni titkosszolgálat, az ISI közötti kapcsolatok, a szaúdi milliomosnak nem volt nehéz meggyőznie a tálib vezetést: ne gondolják, hogy az ő kiadatásával megússzák, előbb-utóbb velük is végezni fognak.² A tálibok végül az előremenekülés mellett döntöttek és mivel bin Ladenék átvették és továbbfejlesztették az Irán-barát szervezetek által régóta tervezett, amerikai földön végrehajtandó merényleteket, az Egyesült Államokba telepített alvó al-Kaida ügynökök csak a megfelelő zöld jelzésre vártak.

Számos iszlám országban a hatalmi elit számára a sikeresnek látszó nyugati orientáció hozta meg hatalmuk megszilárdulását anélkül, hogy képesek lettek volna hozzájárulni régiójukban az elmaradottság és a pauperizáció visszaszorításához (Szaúd-Arábia, ilyenné vált Egyiptom Gamal Abdel Naszer halála után). Az 1990-es években Délkelet-Ázsia és Afrika országaiban radikálisan romlott a helyzet (Pakisztán, Malajzia, Indonézia válsága, válság a dominánsan katolikus, de jelentős moszlim kisebbséggel rendelkező Fülöp-szigeteken, Szomáliában stb.).

Az 1990-es években a moszlim országok többségében konzervatív-tekintélyuralmi rendszerek működtek, olykor nyílt katonai diktatúra formájában, mint például Pakisztánban, az éhező atomhatalomban, amely amerikai közreműködéssel uralomra segítette a nála is szélsőségesebb tálibokat Afganisztánban. Szíria síita kisebbségi vezetése, akárcsak a közel-keleti marxista színezetű, korábban szocialista orientációs pártok, az iráni iszlám radikalisták védőszárnya alá helyezte magát, ám Líbia és Irak is feladta “szocialista orientációs” kísérletét. Diktatórikus berendezkedésük okán is (olajvagyonuk miatt is) saját “harmadik útjuknak” megfelelően elzárkóztak az amerikai intenciójú integrációtól. Másfelől mind a konzervatív iszlám rendszerek, mint a szaúdi, mind a felvilágosultabb rezsimek, mint például az algériai, ugyanazzal a problémával kerültek szembe: fennmaradásuk érdekében a kapitalizmus “jótéteményeire” támaszkodtak, az amerikai és általában a nemzetközi pénzügyi segítségtől várták országaik sorsának jobbra fordulását.

Az amerikai orientációjú “modernizálás” is a hatalmi és a nyersanyag-kiaknázás szempontjait, geostratégiai érdekek érvényesítését, nem pedig ezen országok belső fejlődésének kibontakoztatását tekintette fő kérdésnek (Irán, Pakisztán, Szaúd-Arábia stb.).

Az Egyesült Államok ezzel a problémával kénytelen szembesülni olyan hagyományos térségbeli szövetségeseinél, mint Szaúd-Arábia vagy Pakisztán. Szaúd-Arábia és Pakisztán olyan nyugati szövetségesek, amelyek az al-Kaida, illetve a tálibok legfőbb támogatójának számítanak, következésképpen kettős játszmát űznek. Szaúd-Arábiában odáig fajult a helyzet, hogy ha az Egyesült Államok tovább támogatja a Szaúd-dinasztiát, radikális iszlám hatalomátvételnek nyit teret, de ha nem támogatja, akkor még jobban felgyorsul ugyanez a folyamat. Az Egyesült Államoknak e “barátja” az al-Kaida fő szponzora. Számos szaúdi alapítvány és befolyásos üzletember a terrorizmus támogatója. 1996-ban történt a szövetségesek között az első konfrontáció, amikor a szaúdi kormány megtagadta az együttműködést az amerikaiakkal a Khobar-merénylet kivizsgálásában. A szeptember 11-i merénylet több gépeltérítője és számos más terrorista szaúdi útlevéllel rendelkezik. Ennek ellenére mintegy ötezer amerikai katona állomásozik a királyságban, nem is annyira az amerikai érdekek védelmében, inkább az országot oltalmazva Szaddamtól és más veszélyes szomszédoktól. A Szaúd-ház az egyre növekvő belső elégedetlenséget, az izmosodó ellenzéket megkísérli kivásárolni, fundamentalista mecsetek, iskolák stb. alapításához járulva hozzá. Oszama csodálói azonban jobban gyűlölik a Szaúd-házat, mint az Egyesült Államokat. Naivitás Abdullah herceg azon állítása, miszerint ha megoldódik a palesztin kérdés, Oszama bin Laden magára marad. Bonyolítja a helyzetet az utódlási harc is, hiszen Fahd király öreg és beteges. További bonyodalom az olaj. A világ olajkészleteinek negyede itt található. Az eladósodott szaúdiaknak éppúgy szükségük van a petrodollárokra, mint a Nyugatnak az olajra. Egy OPEC-embargó recessziót idézhet elő a nyugati világban, ám a Nyugat jobban elviselné annak következményeit, mint az Öböl-menti országok. Következésképpen ebben a háborúban az olajfegyver nem lesz bevetve. Az Egyesült Államoknak azonban meg kell állítania a szaúdiak kettős játékát, fel kell fednie a színfalak mögött folyó szaúdi manipulációkat.

Más a helyzet Pakisztánnal. Az Egyesült Államok létérdeke, hogy Pakisztánban fennmaradjon a szekularizált katonai rezsim, mert ennek csak egyetlen alternatívája van ebben az országban, a radikális, politizált, militáns iszlám erőinek hatalomátvétele. Az összes modernizáló párt együttesen sem rendelkezik annyi erővel, hogy reális politikai alternatívát jelentsen a katonai diktatúrával szemben. Ám a pakisztáni rezsim is kettős játékot játszik, a titkosszolgálat, az ISI, amely “állam az államban”, a hadsereggel is szembehelyezkedve továbbra is támogatja a tálibokat. A pakisztáni katonai vezetés elsősorban nem saját belső ellenzékétől fél, mint a szaúdi. Musharraf tábornok hadserege élén képes leverni bárminemű iszlám militáns megmozdulást, de ellenezte, hogy az amerikai hadműveletek révén az Északi Koalíció Afganisztánban túlzott pozíciókhoz jusson, illetve olyanok jussanak hatalomba (mint Rabbani, Abdul Haq vagy Hadzsi Kadir), akik már nem élvezik a pakisztániak bizalmát. Pakisztán valójában attól fél, hogy egy, Pakisztánnal nem-baráti rezsim kerül hatalomra Afganisztánban, nem olyan, amelyik feszegeti a Durand-szerződést. Noha Musarraf elnöknek többfrontos harcot kell vívnia, pozíciója nincs veszélyben, főleg mivel a bázistartomány, Pandzsáb viszonylag nyugodt.

A nyugati pénzintézetek és multinacionális tőkés társaságok a történelmi hagyományoktól idegen, erőszakolt “modernizációval” a prekapitalista (“középkorias”) társadalmi ellentétek és a legmodernebb kapitalizmusra jellemző ellentmondások egyidejű kiélezését hívták életre. Ott is igaz ez, ahol nyomaiban sem épült ki a fejlett tőkés gazdaság, ott ez a kontradikció helyi háborúkban fitogtatott modern haditechnika és prekapitalista struktúrák ellentmondásában jelentkezik. Mint láttuk, ez Afganisztánban már a mudzsahed szervezetek etnikai és szektariánus törésvonalak, tehát anakronisztikus struktúrák mentén való támogatásában, mindenekelőtt a tálib mozgalom létrejöttében manifesztálódik. Ez elleni tiltakozás gyanánt Irán a vallási hagyományok újjászületésének jegyében már 1979-ben meghirdette “szent háborúját” mindkét “Nagy Sátán”, a “kommunizmus” és a nyugati befolyás ellen. Khomeini ajatollah egyfajta nemzetközi szimbólummá vált a sikeres vallási radikalizmus lehetséges győzelme szempontjából.

Mindezzel párhuzamosan a harmadik világ baloldali mozgalmai fokozatosan teret veszítettek. Egy részük az új világmegváltó és népboldogító eszme, a társadalmi igazságosság tana politikai gyakorlatának, az iszlám radikalizmusnak rendelte magát alá, és klasszikus terrorszervezetekké váltak (Kurd Munkáspárt, Demokratikus Front Palesztina Felszabadításáért). Afganisztánban a Sula-i Dzsavid (“Örök Láng”) és a Szetam-i Milli (“Nemzeti Elnyomás Ellen”) maoista szervezetek betagozódtak a Dzsamiat-i Iszlami fundamentalista szervezetébe.

Az Amerikai Egyesült Államok nemzetközi tekintélyének megroppanása nemcsak gazdaságpolitikai preferenciáival függött össze, hanem új nemzetközi szerepvállalásával is. Előbb alakította ki új nemzetközi szerepét, mint hogy azt az ENSZ nemzetközi jogi feltételekkel körülbástyázta volna, nem volt egyetemes politikai-diplomáciai konszenzus abban a tekintetben, hogy az egyedüli szuperhatalom, az Egyesült Államok határozza meg a világpolitikai mozgások fő irányait.

Az 1990-es években új elégedetlenségi hullám söpört végig a világ különböző régióiban. A konzervatív arab világban is szinte mindenütt végbement a hatalmi elitek s a társadalom mögöttük álló szűk, de annál tehetősebb rétegei és a társadalom döntő többségét alkotó szegénység közötti radikális szakadás. Az 1990-es években a csecsen fundamentalizmustól az afgán tálibokig rendkívül sokféle fegyveres ellenállás jött létre az “istentelen kommunistákkal” és a “hitetlen kapitalista ördöggel” szemben is. Manapság a nemzetközi tőke globalizációjának vesztesei, a világgazdaság peremére szorított milliók sokkal többen vannak, mint bármikor korábban. Az iszlám világban az osztályharc jelszava helyett a legtöbb tömeges tiltakozási mozgalom vallási és nacionalista köntösben jelentkezett. Mint már láttuk, a kicsiny forradalmi-antikapitalista csoportok, amelyek radikális módon, vagyis a társadalmi egyenlőség szempontjából felvetették egy új gazdasági világrend kialakításának programját, ebben a térségben is csatlakoztak az “antiglobalista” mozgalmakhoz, akár az iszlám szervezetekhez, sőt később a militáns iszlám radikalizmus, vagy a nemzetközi terrorizmus internacionáléjához.

A “szocialista orientáció” helyén azonban csaknem mindenütt a vallási fundamentalizmus valamely formája vált jelentős politikai erővé, amelynek féken tartása az uralkodó osztályok számára egyre nagyobb nehézségekbe ütközött. A politizált iszlám új előretörése, magán viselve a régió történelmi sajátosságait, nemcsak megtestesítette – az európai politikai kultúra terminológiájával szólva – az új szélsőjobboldalt és szélsőbaloldalt egyaránt, hanem elutasított minden olyan kiindulópontot, amely a felvilágosodás, az egyetemes emberi humánum hagyományos értékein alapul.

A Nyugat vezető osztályai, Oroszország és a harmadik világ új hatalmi elitjei – eltérő okokból – még csak felvetni sem tudták – és nem is akarták felvetni – a harmadik világ közismert problémáit, nemhogy megoldásokat kerestek volna. Az iszlám különböző fundamentalista értelmezései, irányzatai, e vallás túlvilági boldogulást és az ellenséget megsemmisítő “szép halált” kínáló antiszociális “perspektívája” a szerencsétlen munkanélküli tömegek körében megértésre találhatnak.

Ezek az elesett tömegek a vallási fanatizmus szervezeti és ideológiai nyomása alatt könnyedén válnak a politizált militáns iszlám legradikálisabb irányzatai, a kegyetlen terrorizmus aktív bázisává, egyúttal áldozataivá. A politizált iszlám különböző irányzatai a szovjet vagy az amerikai receptekkel szemben az iszlám interpretációjában rejlő egalitárius, patriarchális “demokratizációs” programmal lépnek fel, noha a felkínált technikát saját szolgálatukba állítják. Miközben Irak és Irán más-más irányú diktatorikus rendszereket építettek ki, Afganisztánban a tálibok és a mudzsahedek drasztikusan fellépnek mindennemű ellenzékkel szemben, amerikai és szovjet fegyverekkel felfegyverkezve folytatják “szent háborújukat”, eközben a moszlim fivérek patriarchális demokráciája, egalitárius közössége elnyom mindenkit: a nőket, a nem-moszlimokat, a másként gondolkodókat, a más jelképek hordozóit stb.

A nemzetközi jog fellazulásával, a kapitalista világrend nyilvánvaló működési zavarai következtében kiéleződött szociális ellentétekkel együtt fellazultak az erkölcsi korlátok a rendszerrel szemben, ami világosan kiderül az iszlám terrorizmus minden cselekedetében (repülőgép robbantások, algériai tömegmészárlások, egyiptomi merényletek a turisztikai ágazat ellen, izraeli öngyilkos robbantások, moszkvai lakóház robbantások, vagy a mostani Amerika-ellenes támadás). “A kafirokkal (hitetlenekkel, ellenséggel) szemben mindent szabad.”

Az iszlám terrorizmus mint egyfajta megélhetési forrás vagy életcél, szörnyűséges szellemi táplálékkal párosul: vallási fanatizmus, rasszista vagy szexista kirekesztés, az antiszemitizmus és genocídium erkölcsi elfogadása, amely ideológiailag az “iszlám rendszer” vagyis a helyi-regionális kapitalizmus és a globális tőkés rendszer radikális szembenállásán nyugszik. A globális kapitalizmussal szemben globális síkon vívja meg a maga terrorista háborúját. Az igazi tragédia az, hogy e szellemi táplálék már régebben összekapcsolódott a “nagy üzlettel”, a helyi burzsoázia érdekcsoportosulásaival, drog- és fegyverüzletekkel, embercsempészettel, helyi háborúk finanszírozásából nyert extraprofittal, az olaj és egyéb természeti készletek feletti ellenőrzéssel, tőzsdei és banki manipulációkkal, amelyeket bin Laden nagytőkés multinacionális vállalkozásbirodalma szimbolikusan és valóságosan is megjelenít.

 

5. Pangó tűzfészkek

 

Ezen érdekek – vagyis a helyi vagy regionális kapitalista csoportok kontra nemzetközi tőke – gazdasági és geostratégiai törésvonalán pangó háborús tűzfészkek alakulnak ki.

Ezeknek két nagy típusát különböztethetjük meg. Egyik típusban nyílt és burkolt neokolonialista törekvések ellen folyik a harc, a másik a geostratégiai érdekek konfrontációja. Előbbinek eklatáns példája a közel-keleti konfliktus, amelyet éppen olyan idegen megszállásnak élnek meg, mint a szent városok idegen kézbe kerülését, vagy azt a tényt, hogy idegen katonák, hitetlenek állomásoznak az iszlám legszentebb helyeinek szomszédságában.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az utóbbi típusba tartozik Afganisztán és a csecsen válság.

5.1. Nyílt és burkolt neokolonializmus

Nyílt neokolonialista törekvésnek a moszlim területek megszállását tekintik, vagy idegenek (hitetlenek) állomásozását moszlim földön. Burkolt neokolonializmusnak pedig az idegen gazdasági, politikai, kulturális befolyást tekintik, idegen intézmények és idegen életforma jelenlétét.

5.1.1. Nyílt “gyarmatosítás”, megszállás

A közel-keleti válság, arab-izraeli konfliktus

A politizált iszlám radikalizálódó mozgalmai terrorista militánsai mind a burkolt, mind a nyílt kolonializmus ellen fellépnek.

A szélsőséges palesztin és libanoni szervezetek (Iszlám Dzsihád, Hamasz, Hezbollah) Szíria révén Iránhoz kötődnek. Később a PFSZ radikálisai és Arafat korábban marxista jegyeket viselő ellenzéke, a Demokratikus Front Palesztina Felszabadításért is ehhez az Irán által támogatott szövetséghez csatlakozott, akárcsak a Dzsamia Iszlamia szervezetek. Előbbi akkor radikalizálódott és vált terrorszervezetté, amikor vezetését Nayef Hawatmehtől átvette Laila Khaled, aki már 1969-ben a gépeltérítés egyik úttörője volt.

Nyílt gyarmatosításnak Izrael közel-keleti jelenlétét és a zsidó állam terjeszkedését, a megszállt területeken újabb és újabb zsidó települések létesítését tartják. A politizált iszlám radikalizálódó militánsai, terroristái mindenekelőtt a közel-keleti konfliktus megoldását kívánják kikényszeríteni. Noha a szeptember 11-ei merényletsorozat igen hosszú, több éves előkészületeket és komoly állami hátteret igényelt, időpontja azonban kétségtelenül a durbani konferencia eseményeit követte, amikor is az Egyesült Államok fellépése miatt nem sikerült az iszlám országoknak Izrael megszállt területeket betelepítő politikáját elítéltetnie. Akkor fogalmazódott meg számos szervezetben, és esetleg a mögöttük álló állami vezető elitekben is (s nemcsak a tálibokra gondolunk), hogy a politikai harc korszaka lezárult, eszköztára kimeríttetett, a fegyveres harc időszaka jött el.

A szent helyek megszállása

Jeruzsálem idegen megszállás alatt, Mekka és Medina közelében pedig idegen csapatok állomásoznak. A nyílt neokolonializmusnak e két formáját tartja számon a moszlim világ. A moszlim földek megszállása, katonai, közigazgatási annexiója valamint idegenek megjelenése az iszlám vallás szent helyein, illetve szent hely birtokba vétele.

5.1.2. Burkolt gyarmatosítás

A burkolt gyarmatosításnak a gazdaság, a kultúra, az életmód westernizációját, a nyugati életforma terjedését és a globalizációt tartják. A nyugati életforma terjedésének fő okát nem a multinacionális vállalatok világméretű hálózataiban látják, hanem a szekularizált iskolázottság, a koedukáció terjedésében valamint az idegenforgalomban. Ezért gyakran válnak belföldi terrorcselekmények színterévé lányok által látogatott intézmények (iskolák, mozik, nyugati mintájú gyorséttermek stb.) valamint a turisztikai ipar.

A nyugati életforma elleni harc jegyében azon gazdasági ágazatok ellen intéznek támadásokat (idegenforgalom, médiák), amelyek a multinacionális nemzetközi tőke kezében vannak, ahova konkurensként milliárdossá lett vezetőik sem tudnak betörni. Ez figyelhető meg Algériában és Egyiptomban.

5.2. Geostratégiai érdekek konfrontációja

Ilyenek a balkáni tűzfészkek, ilyen volt az örmény-azeri konfliktus, ilyen a csecsen kérdés, a grúz-abház kérdés, az afganisztáni és a kasmíri válság, valamint a Délkelet-Ázsiában kibontakozó válságövezet. Természetesen a közel-keleti konfliktus is rendelkezik ilyen olvasattal. Ezek közül e dolgozat keretei közepette csak az afganisztáni válsággal kapcsolatosan vetünk fel néhány gondolatot.

5.2.1. Az afganisztáni válság

Noha a radikalizált iszlám militánsai a közel-keleti konfliktust a neokolonializmus nyílt formájának látják és szeretnék láttatni elsősorban, a mi olvasatunkban más magyarázat is van: pangó tűzfészkek a geostratégiai érdekek metszéspontjain alakulnak ki. Nemcsak a Közel-Kelet, de Afganisztán is ilyen.

Afganisztán nem volt gyarmat, a szomszédságában végbement gyarmatosításra elszigetelődéssel reagált. Az afganisztáni társadalom is mutat posztkoloniális vonásokat, de mégsem gyarmatosítás utáni társadalom. Ez a tény jelentős különbséget eredményezett az afgánok és pastunisztáni testvéreik (a pakisztáni pastunok) helyzetében. A még Ázsiában is példátlanul nagy földrajzi, politikai és társadalmi elszigeteltségből adódóan túlnyomóan prekapitalista társadalmi viszonyok konzerválódtak. Afganisztán a világ egyik legelmaradottabb országa.

A társadalmi-gazdasági és politikai elmaradottsághoz (utóbbi jellemzője a központi hatalom gyengesége, lokális hatalmi központok megléte, törzsi rend, helyi és törzsi tanácsok mint helyi hatalmi központok, faluközösségek, agrár- és katonai patronimiák megléte) potenciális, de latens gazdagság járul. Ez abból adódik, hogy különböző földrajzi és geostratégiai régiók stratégiai metszéspontján s egyben érdekövezetek határán, igen érzékeny geostratégiai törésvonalban helyezkedik el. Afganisztán elszigeteltsége és elmaradottsága annak volt köszönhető, hogy egyik nagyhatalom sem merte ezt a határt átlépni. Amikor egyik vagy másik megkísérelte felborítani ezt az igen ingatag egyensúlyt, meg nem szűnő háborús tűzfészek alakult ki Afganisztánban, olyan konfliktus, amelyben a regionális középhatalmakká kiemelkedni szándékozó szomszédok is levezethetik feszültségüket, és ahol a tűzfészket senki sem meri eloltani, mert békét csinálni épp olyan durva beavatkozás, mint háborút szítani, nem kevésbé nyílt és erőszakos átlépése az érdekek határának, mint amilyen a szovjetek afganisztáni intervenciója volt. Ennek kockázatát nehéz vállalni.

A nemzetközi terrorizmus afganisztáni jelenlétét a bipoláris világrend “új hidegháborús” korszaka hívta életre. Mivel a Szovjetunió átlépte az érdekövezetek határát, megsértett egy igen érzékeny geopolitikai egyensúlyt, az Egyesült Államok segítette anyagilag, fegyverekkel és szakértelemmel az afgán és nemzetközi mudzsahed szervezeteket, hogy harcoljanak Afganisztánban a Szovjetunió ellen.

E mudzsahed csoportok azonban kormányzásra alkalmatlannak bizonyultak. Amikor a Nyugat rájött erre és már nem az összeomló Szovjetunió jelentette a veszélyt a térségben (sőt, az új közép-ázsiai köztársaságokra akarta kiterjeszteni a nyugati befolyást), hanem az ambiciózus iszlám hatalmak, mindenekelőtt Irán és Irak (de mint említettük, a pakisztáni és a szaúdi szövetséges kettős játéka is) jelentették a geo­stratégiai fenyegetést, életre hívta a tálibokat. A geostratégiai egyensúly ugyan nem borult fel, mert ehhez minden nagyhatalom félt hozzányúlni, de geopolitikai vákuum keletkezett.

Az egyébként is gyenge központi hatalom teljes szétesése, a lokális hatalmi centrumok önállósodása, a totális káosz és dezintegráció következtében a harcok nem szűntek meg, csupán a fegyveres konfliktus világméretű és regionális szintről szubregionális, lokális szintekre redukálódott. Ez a pangó tűzfészek az iszlám világ elégedetlenjeinek, odahaza felesleges elemeinek gyűjtőhelyévé, a nemzetközi terrorizmus Eldorádójává tette az országot. Míg a mudzsahed szervezetek Irán támogatását élvezték, a tálibokat pakisztáni kivitelezéssel és szaúdi tőkével az Egyesült Államok hívta életre, ám fentiek következtében a tálibok hamarosan olyan terrorszponzor regionális tőkés csoport kezébe kerültek, amely bin Laden birodalmává, az Egyesült Államok és a multinacionalista konszernek elsődleges konkurensévé vált. Ez előbb az iráni tőkés körökkel is konkurált, ám a regionális gazdasági és politikai hegemónia meggyengülésével, majd az orosz maffiatőke közvetítésével az iráni érdekeltségekkel kiegyeztek, és ettől kezdve együtt bomlasztották az Egyesült Államok legszilárdabbnak hitt térségbeli szövetségesei, Pakisztán és Szaúd-Arábia politikai és társadalmi életét. Éppen ezért, a pakisztáni fennálló rendszert megdönteni szándékozó Nemzeti Egységtanácsnak egyaránt tagja a pakisztáni tálibok szervezete, a legortodoxabb szunnita, a vahabita és a deobandi iskolát egyesítő Tahrik-i Nefaz-i Sariat-i Mohammadi valamint a hagyományosan Irán-barát szunnita szervezet, a Tahrik-i Dzsafaria Pakisztan.

 

6. Iszlám állammodellek és terrortámogató államok bukása, avagy a neorevolucionista teória

 

Nemcsak a nyugati és a marxista típusú szekularizált modellek bukása következett be, de az iszlám állammodelleké is, vagyis az “iszlám szocializmus” már bekövetkezett bukása mellett lehanyatlóban van az “iszlám állam” vonzereje is. Míg az iszlám radikalizmus a korrupt, Nyugat-barát keleti országokban virágzik, gyűlöletes olyan Amerika-ellenes, fundamentalista országokban, mint Irán, ahol az emberek be vannak oltva a radikális iszlám ellen. Ha felszabadítják magukat zsarnoki rendszereiktől, a szekularizáció új esélyt nyer.

 

 

 

 

 

6.1. Az “iszlám szocializmus” kudarca

Az iraki és a szíriai Baath szekuláris radikalizmusa, a palesztin hatóság kleptokratáinak Amerika-ellenes jelszavai mögött annak felismerése rejlik, hogy gyűlöletesek saját népük számára. Egy részük zsarnokság és izoláció révén megkísérli fenntartani “harmadik útját” (Líbia, Irak), más részük – noha szekularizáltnak vallja magát – nyíltan a teokratikus iszlám állam által irányított politizált iszlám militánsait támogatja, ám saját hazájukban nem tűrnének meg, kegyetlenül elnyomnának ilyen mozgalmakat (mint Szíriában), vagy maguk is radikalizálódásuk révén egyre inkább iszlám arculatúak lesznek. Ez a palesztin mozgalomra és a PFSZ-re is érvényes, következésképpen Arafat és a megbékélés hívei kisebbségbe kerülnek benne, s meg vannak számlálva napjaik. Ez ellen Arafat köre ideig-óráig úgy próbál védekezni, hogy sodródik a radikálisokkal, vagy maga is radikalizálódik. Mint láttuk, a hajdan marxista töltetű, szocialisztikus mozgalmak az iráni teokrácia védőernyője alatt radikális iszlám szervezetekké válnak.

De nem sorolható ide a szultangalijevi hagyományokat követő “moszlim nemzeti kommunizmus”, abból szekularizált nacionalizmus lesz, amely jelenleg Nyugat-barát! Iszlam Karimov üzbég elnök a nyugati szövetségesek legszilárdabb támasza a térségben. A “moszlim nemzeti kommunisták” nem azonosak a hatalmukat átmentett szovjet pártelittel. Ez figyelhető meg a hajdani afgán marxista párt, az Afganisztáni Népi Demokratikus Párt utódainál is. A Parcsam, a Moszkva-barát pártelit Irán védőszárnya alatt mudzsahed szervezetekkel, elsősorban a Burhanuddin Rabbani vezette Dzsamiat-i Iszlami szervezettel vagy a Sura-i Nizárral állt össze, míg a khalqiakból – noha egy részük segített a tálib mozgalom megalakításában – nem lesz a radikalizált iszlám militánsa, hanem a nyugati demokratikus vívmányokért síkra szálló nacionalista.

A “szocialista orientáció”, “iszlám szocializmus” vagy “arab szocializmus” kudarcát követően szinte mindenütt előre törnek az iszlám szélsőségek. Olyan országokban azonban, ahol teokratikus államrend van, a politizált iszlám radikalizmusa kiürítette társadalmi mondanivalóját, elveszítette vonzerejét. Ezekben az országokban – akár Iránról, akár a tálibok Afganisztánjáról van szó – a legsötétebb elnyomás valósul meg, amely még a dekadens Nyugatnál és a Nyugat-barát korrupt rendszereknél is gyűlöletesebb azok számára, akik iszlám teokratikus államban élnek. Ezek be vannak oltva a terrorizmus ellen, mert megtapasztalták az állami terrorizmust. Az iszlám terrorizmus internacionalistái között iráni vagy afgán önkénteseket nem találunk. Ha irániak vannak közöttük, ők fegyelmezett katonák, az iszlám állam hű szolgái, akiknek munkaköre, feladata terrorista hálózatok építése és diverzáns akciók szervezése külföldön. Afgánt ellenben egyet sem sikerült azonosítani a külföldi internacionalistákkal rendelkező moszlim terrorszervezetekben Afganisztánon kívül, noha kétségtelenül az Al Kaida afgán tagokkal is rendelkezik, s az Irán és szaúdi “alapítványok” által támogatott afgán mudzsahed szervezetek tagjai is beépülnek folyamatosan alvó ügynökökként az európai és észak-amerikai társadalmakba.

1990-ben a nyugati szövetségesek azért hagyták abba Irak bombázását, és nem döntötték meg Szaddam Husszein rendszerét, mert attól féltek, hogy Irak dezintegrációjával északon egy Irán-barát kurd állam, délen pedig síita felkelések révén egy, az iráninál is szélsőségesebb síita teokratikus állam jön létre (az iraki, nadzsafi síita klérus ugyanis még radikálisabb, agresszívebb, mint az iráni qumi papság.). Ma már ez nem így van. Irán kétségtelenül a nemzetközi terrorizmus fő támogatója. Oszama bin Laden Al Kaida szervezete kétségtelenül iráni közvetítéssel hozta össze szövetségét az Irán-barát terrorszervezetekkel (Iszlám Dzsihád, Hamasz, Hezbollah, Demokratikus Front Palesztina felszabadításáért) a jemeni, ún. Jeruzsálem-konferencián, ahol elhatározták, hogy mindaddig folytatják a harcot, míg Jeruzsálem és a megszállt területek fel nem szabadulnak. Az is kétségtelen, hogy évekig kellett készülni a szeptember 11-ei eseményekre, s ezt nem lehet a szinte teljesen infrastruktúra nélküli Afganisztánból koordinálni. Ehhez legalább olyan állami háttér kellett, mint Irán vagy Irak (vagy mindkettő). Nem véletlen, hogy a Demokratikus Front Palesztina Felszabadításáért szer­vezet gyorsan magára vállalta a merényletet, majd amikor Oszamára és a tálibokra összpontosult a gyanú, gyorsan el is hallgatott.

Mindazonáltal ma már Irán nem erős bástya, hanem gyenge láncszem.

6.2. A teokratikus iszlám állammodell kudarca

Mi a válasz a terrorizmusra? Ami a radikális és gyors megoldást illeti, a külső hadviselés korántsem tekinthető optimális reakciónak, inkább a forradalom, vagyis hogy saját belső ellenzékük söpörje el a nemzetközi terrorizmust támogató államokat. E poszt-revolucionista teóriát Michael Ledeen amerikai professzor fejtette ki legújabb könyvében.³

Irán, amelynek mindeddig a legalapvetőbb érdeke volt, hogy Afganisztánban ne jöjjön létre egységes központi hatalom, béke és közbiztonság, ne épülhessenek meg területén a konkurens olaj- és földgázvezetékek, figyelemre méltóan elcsendesedett. Ellenzi, hogy Zahir sah visszatérjen Afganisztánba, s ellenzi azt is, hogy a mérsékeltebb tálibok helyet kapjanak az afganisztáni politikai rendezésben. De nem tud már ezen akaratának érvényt szerezni; támogatottja, az Északi Szövetség orosz közvetítéssel nyugati szövetséges lett. Rabbani és Maszud ezt az iráni álláspontot képviselték, míg Maszud utóda, Fahim, Dr. Abdullah az északi szövetségi diplomácia irányítója és Yunusz Qanuni elfogadják a Zahir sah égisze alatti széles etnikai, társadalmi, politikai bázisú Ideiglenes Tanács, majd Loja Dzsirga felállítását, inkább azon munkálkodnak, hogy lehetőleg minél nagyobb rész jusson nekik a hatalomból. Iránnak paradox módon a pastun Gulbuddin Hekmatiar maradt, a tálibok ellensége, aki ellenzi Zahir sah visszajövetelét. Ez Iránnak azért fontos, mert ha Afganisztánban helyreállhat a monarchia, ez megtörténhet Iránban is.

Látjuk, hogy az afganisztáni eseményekkel, a nyugati szövetségesek afganisztáni háborújával kapcsolatosan Irán hangja meglepően gyenge, hivatalosan semleges álláspontot foglal el. Szavaiban elítéli Amerika háborúját Afganisztán ellen, burkoltan azonban támogatja azon szervezetek révén, amelyekre befolyása van (a herati Iszmail Khán, valamint síita szervezetek), ellátja a nyugati szövetségeseket információval és burkoltan nyitni kíván a Nyugat felé. Ennek oka abban rejlik, hogy alapjaiban rendült meg az iráni iszlám teokrata állam.

Irán népe október 12-e óta folyamatosan tüntet Teheránban és országszerte a nagyobb városokban a zsarnoki síita teokrácia ellen, amely elnyomást gyakorolt felettük az eltelt 22-23 év során. Ezek az események precedens nélküliek az Iráni Iszlám Köztársaság történelme során. Csak Teheránban milliós tömeg tüntetett a kormány ellen. A terrorizmus elleni háború első győzelme talán nem Afganisztánban következik be, hanem az iráni rezsim felett. Ellentétben a korábbi tüntetésekkel, amelyek az egyetemekre és a diákokra korlátozódtak, ezeken már minden társadalmi osztálybeli és nembeli fiatalok részt vesznek. Noha futballmeccseken kezdődtek a zavargások a nemzeti válogatottat kritizálva, egyértelműen politikai megmozdulások voltak. Az iszlám rezsim, és különösen annak vezetője, a keményvonalasok támogatója, Ali Khamenei ajatollah elleni jelszavakat skandáltak, politikai szabadságjogokat követeltek és kövekkel hajigálták a biztonsági erőket. Legalább kétezer főt letartóztattak, köztük sok fiatalkorút, és sokakat megsebesítettek. A belügyminiszter kénytelen volt elismerni, hogy ezek “megtöltik az ország összes kórházi ágyát”. Október 12-e, az Irak felett aratott győzelem napjának zavargásait követően a megmozdulások mindennaposak lettek. A mullahokon páni félelem lett úrrá. Irán lakosságának több mint fele már az 1979-es “iszlám forradalom” után született. Kis szerencsével hamarosan megláthatjuk, hogy saját népe győzi le a terrorista államot Iránban, majd Irakban és Palesztinában.

Az iráni események leckéül szolgálnak más terror-támogató országoknak is a térségben.

7. A terrorizmus felszámolása

 

A terrorizmus felszámolásáért folytatott harc első lépéseként nemzetközi összefogással fel kell számolni a pangó és elmérgesedő tűzfészkeket a Közel-Keleten, Afganisztánban, Kasmírban, Csecsenföldön és bárhol a világon. A háború(ka)t azonban katonai úton nem lehet tartósan kezelni.

A neorevolucionista gondolat lényege, hogy Afganisztán után nem lesz szükséges a nyugati szövetségeseknek katonai eszközökkel országról-országra háborút viselniük a terrortámogató országok ellen, nincs szükség az “embervadászat” országról-országra történő eszkalálására. A nyugati szövetségesek egyébként sem vállalhatják a világcsendőr szerepét, hogy a világ minden terrortámogató országában vagy tűzfészkében katonai eszközökkel, “idegen elnyomóként” háborúba bocsátkozva “kitakarítanak”, ártalmatlanná teszik az éppen ügyeletes zsarnokot és ideig-óráig “rendet teremtenek.”

Az érintett országok belső ellenzékének kell megdöntenie ezeket a zsarnoki rezsimeket. A terror elleni hadviselés nemcsak katonai, de mindenekelőtt diplomáciai síkon történhet, meg kell keresni a politikai alternatívát ezekben az országokban, és belső “forradalmakat” kell indikálni e zsarnoki rendszerek elsöprésére. Mindez abból a felismerésből ered, hogy a terrorizmus történelmi értelemben csak ideig-óráig szorítható vissza katonai-háborús eszközökkel, felszámolása csupán okainak megszüntetésével lehetséges.

Az utolsó háború forradalmi megmozdulások sora lesz, amelyek átformálják a közel-keleti erőviszonyokat, politikai struktúrákat. A “civilizált világ” és a terrorizmus harca helyett a zsarnokok és a szabadságszerető néptömegek harcáról lenne jó, ha beszélni tudnánk.

Második lépésként a terrorizmus gyökereinek felszámolására jó programokat kell kidolgozni. Amennyire nem hiszünk “civilizációk háborújában”, annyira hiszünk a “civilizációk párbeszédében”.

Ami a terrorizmus potenciális célországait jelenti, ezekben a terrorizmus veszélyének felszámolása csak komplex intézkedéscsomagok révén lehet, amelyek lényegében az alábbiakból állhatnak:

1. Belső rendészeti, védelmi lépések. Megfelelő határrendészet, bevándorlási politika. Ehhez járulnak az igazságügyi, jogi, törvénykezési csomagok.
2. Hírszerzési, titkosszolgálati lépések.
3. Politikai, diplomáciai lépések.
4. Gazdasági, pénzügyi intézkedések. Nemzetközi összefogásra van szükség a pénzmosás ellen, az adóparadicsomok felszámolására. A NGO-k szigorú ellenőrzése szükséges. A terrorizmus anyagi forrásait, a “nagy üzleteket” (fegyver- és kábítószerkereskedelem, tőzsdei manipulációk, feketegazdaság stb.) fel kell számolni.
5. Politikai, katonai hadszíntér.
6. Humanitárius tényezők, társadalmi-politikai front. Mivel a különböző szembenállások civilizációs köntöst öltenek, meg kell érteni az eltérő civilizációkat, az azokat működtető eltérő logikákat, megfelelő nyelvi, helyi ismeretekkel rendelkező szakértőkre kell támaszkodni, lehetővé kell tenni a “civilizációk párbeszédét.” Ebben a szférában át kell gondolni a médiakorlátozás problémáját, a globalizációhoz való viszonyt.
7. Fenntartható globalizációt kell létrehozni.

 

Összefoglalva, az emberiséget érintő összes problémák, nagy kihívások gyökeréig kell lemenni, foglalkozni kell a világ nyersanyagtartalékainak, energiaforrásainak kérdésével éppúgy, mint a környezetvédelemmel, ökológiai katasztrófák elkerülésével.

Az emberiséget állítólag megosztó végzetes és elkerülhetetlen kulturális és civilizációs ellentétek elmélete veszedelmes zsákutca, amely rasszista és diszkriminatív végkövetkeztetéseket rejt magában egy olyan világméretű társadalmi hierarchia fenntartása érdekében, amely a tekintélyuralmi rendszerek előtt tisztíthatja meg az utat. Ehelyett egy új, demokratikusabb világrend lehetőségét kell keresni a gazdasági, társadalmi egyenlőtlenségek felszámolása vagy legalábbis enyhítése érdekében, olyan világrendet, amelyből nem sarjadhat ki a terror, a rémuralom, az erőszak és a háború rendszere. Olyan világrendet, amely nemzetközi téren és a belső társadalmi fejlődés következtében egyaránt képes felszámolni a terrorisztikus és terrortámogató zsarnoki rendszereket, vagy éppen azt a fajta zsarnokságot, amelyre a terrorizmus inadekvát válasz, megszünteti ezeket a rendszereket, és olyan közeget teremt, amelyben lehetetlenné válik újjátermelődésük.

Hosszú távon nemcsak a gazdasági felzárkózásban, a centrum-periféria ellentétek felszámolásában, fenntartható és kezelhető globalizáció kialakításában érdekelt a világ, de abban is, hogy ezen országok végre rátaláljanak a saját modelljükre.

 

Jegyzetek

 

¹ Asad Abulkhail: Usama Bin Laden and the Taliban – The Consequences of the US’s Foreign Policy and the New American War Against Terrorism, Open Media Pamphlet Series 2001. Oct. 10. 14. p.

² Yonah Alexander–Michael S. Swetnam: Usama Bin Laden’s al-Qaida: Profile of a Terrorist Transnational Publishers 2001. 31. p.

³ Michael Leideen: Postrevolutionism in the Middle East Nebraska, 2001.

 

Irodalomjegyzék

 

1. Abulkhail, Asad: Usama Bin Laden and the Taliban; The New American War Against Terrorism: The Consequences of the US’s Foreign Policy, Open Media Pamphlet Series 2001.Oct.

2. Alexander,Yonah–Swetnam, Michael S: Usama Bin Laden’s al-Qaida:P rofile of a Terrorist, Transnational Publishers, 2001.

3. Cooley, John K.: Unholy Wars: Terrorism, Assymmetric Warfare and Weapons of Mass, Praeger Publications

4. Bergen, Peter L.: Holy War Inc.: Inside the Secret World of Usama Bin Laden, New York, 2001.

5. Clifford, E. Simonsen – Spindlove, Jeremy R.: Terrorism Today: The Past, the Players, the Future, Karachi, 2001.

6. Goodson, Larry P. Afghanistan’s Endless War: State Failure, Endless War and the Rise of the Taliban, Peshawar, 2001.

7. Gurr, Nadine – Benjamin, Cole: The New Face of Terrorism: Threads from Weapons of Mass Destruction, Oxford, 2001.

8. Laqueur, Walter: A History of Terrorism, Nebraska, 2000.

9. Leideen, Michael: Revolutionism in the Middle East, Nebraska, 2000.

10. Matinuddin, Kamal – Sahibzadah,Yaqub Khan: The Taliban Phenomenon 1994–97, Oxford University Press, Karachi,1999.

11. Pillar, Paul R.–Armacost, Michael H.: Terrorism and US Foreign Policy, New York, Brooklyns Institute, 2001. April

12. O’Neil, Bard – Meyer, Edward C.: Insurgency and Terrorism: Modern Revolutionary Warfare, New York, 2000.