A Nike, amely fiatalkorúak kizsákmányolásáról híresült el Ázsiában, az amerikai fiatalok előtt a "forradalom" híveként tűnik fel. A Seven Up üdítő szörnyűséges nemzetközi összeesküvést leplez le. Célja? Megtiltani a fogyasztóknak, hogy Seven Up-ot igyanak.

A “kultúrák háborújáról” szóló amerikai közbeszéd állandó mítoszainak egyike szerint – amivel az USA társadalma, állítólag, több mint harminc éve küszködik –, a fiatalság ellenkultúrája a szociális engedetlenség inherens hatalmával bír, s az örök küzdelem hippi és kékgalléros, diszkórajongó és istenhívő vagy individualista és konformista között ugyanolyan fontosságú, mint amilyen annak idején az osztályharc volt.

E hiedelmet nemcsak a cultural studies egyetemi apostolai vallják, hanem az ipar és a szórakoztatás nagyfőnökei is. Ha az ember az Egyesült Államokban bármely nagy nézettségű televíziós programot megnézi, azt tapasztalhatja, hogy a hirdetők a reklámot arra használják, hogy “forradalomra” szólítsanak fel, a szokások és a szabályok áthágására buzdítsanak, s arra, hogy a végsőkig kell elmenni, bármit is mondjanak a nagyfőnökök, az öltönyben járók és a szentfazekak. Minden árucikk – a terepjárótól a teniszcipőig vagy a zöldcitrommal ízesített szódavízig – mint a Jimi Hendrix zenéjében, Jack Kerouac elbeszéléseiben vagy az underground kultúra ritmusában kifejeződő “lázadó fiatalság” nélkülözhetetlen kelléke jelenik meg. A mobiltelefon-társaságok elsősorban a mi számunkra szeretnék lehetővé tenni, hogy önmagunk lehessünk; a parfümgyártók a természeti népek kultúráját bálványozzák¹ ; a számítógépes cégek, úgymond, a nép kezébe adják a hatalmat, a kereskedelmi ügynököknek pedig minden vágyuk, hogy megtörjék a piaci törvényeket.

A Nike, amely fiatalkorúak kizsákmányolásáról híresült el Ázsiában, az amerikai fiatalok előtt a “forradalom” híveként tűnik fel. Az Apple vagy a Gap áruházlánc székházának homlokzatán avangárd hírességek fotói láthatók. A reklámokat elárasztják az ökölbe szorított kezek. A Seven-Up üdítő szörnyűséges nemzetközi összeesküvést leplez le. Célja? Megtiltani a fogyasztóknak, hogy Seven-Up-ot igyanak…

De vajon mitől ilyen “cool”, ennyire “lázadó” az amerikai kereskedelmi kultúra? Az egyik fajta magyarázat demográfiai természetű. Eszerint a reklámszakemberek folyamatosan elemzik a fiatalok kulturális szokásait, hogy minél jobban a közelükbe férkőzhessenek. Utánozzák az iskolások között uralkodó viselkedésmintákat, hogy még több Sprite-ot, Reeboks-ot vagy Levi’s-t adhassanak el. Ez az elmélet azonban nem nyújt kielégítő magyarázatot arra, miért kész magáévá tenni a reklámipar a “lázadást”, a hirdetők kifejezetten “cool” megnyilvánulásait, a “kontesztálás” megannyi kifejezésmódját, amikor tizennyolc évnél jóval idősebb fogyasztóknak szánt termékeket akar eladni. Midőn a terepjáró sportkocsik gyártói Jimi Hendrix zenéjéhez nyúlnak, aligha a gimnazisták figyelmét akarják felkelteni.

A “hip” kultúra valami olyat fejez ki, ami messze túlmutat a fiatalokat megcélzó kereskedelmi érdekeken. A konzumerizmus már az 1920-as években hadat üzent a korábbi, termeléshez kötődő értékeknek. A hangsúlyt a mértékletesség és a puritán indíttatású elfojtás helyett a kedvtelésre és az élvezetre helyezte. A divatot és a múlandóságot magasztalta az előrelátás és az állandóság erényeivel szemben, a fiatalságot a tapasztalat, a változást a hagyomány, az újat a régi ellenében.

A hirdetési cégek ezirányú megrögzöttsége szintén a reklámipar lényegéből fakadó probléma terméke. A marketingügynökségek az 1960-as évektől kezdve kénytelenek voltak szembenézni a ténnyel, hogy célközönségük egyre szkeptikusabb a reklám céljaival és ígéreteivel szemben. A reklám szétszabdalja a televízió-műsorokat, vacsoraidőben hív telefonhoz, s gyakran erőszakos és ostoba. Főleg pedig sok, túlságosan is sok van belőle. Egy átlagos amerikai évente közel egy millió ilyen jellegű “kommunikációnak” van kitéve.

A hirdetőknek ebben a hangzavarban kell megszólalniuk, s legyőzniük a közönség fenntartásait. Ezért aztán kifejlesztették a “kreativitás” egyfajta kultuszát, ami, ha észre kívánják vétetni magukat, arra kötelezi őket, hogy sokkolóak vagy meglepőek legyenek. A mindig újnak kijáró rajongás ilyenformán nem csupán strukturális okokra vezethető vissza (a ma terméke szükségképpen jobb, mint a tavalyi modell), hanem azzal a ténnyel is magyarázható, hogy az újdonság az egyedüli eszköz az üzenet remény szerinti célba juttatására. Emiatt kultiválja a reklám világa hosszú ideje a hierarchiák elvetését: a nyakkendő-nélküliség vagy a casual wear [lezserség] a munkahelyeken egyaránt a Madison Avenue² újítása.

Jean-Marie Dru francia reklámszakember először 1996-ban az Egyesült Államokban kiadott könyvében³ bemutatja a hirdetők szokványos “kreatív gyakorlatát”. Eszerint egy dezodor- vagy egy aszpirinfajta eladásához, a “kreatív” hirdetőnek meg kell neveznie valamely társadalmi konvenciót – a “status quo fenntartásához szükséges bizonyosságok egyikét”, majd azt egy “diszlokációnak” [felbontás, szétszedés] nevezett, szinte orgasztikus eljárás során szét kell zúznia. “Kavard fel az állóvizet, változtasd meg a szabályokat, rázd fel a fogyasztót, s idézd elő a változást” – javasolja Jean-Marie Dru –, hogy ezáltal megtaláld a nyitját a termék elfogadtatásának s az emberi felszabadulásról alkotott tágabb “vízió” kialakításának.

A sikeres márkák mind a különböző társadalmi konvenciók ellen lépnek fel. Jean-Marie Dru példákon keresztül mutatja be az olyan hirdetéseket, ahol érzékiségtől kicsattanó kamaszok élcelődnek idős és szégyenlős embereken, ahol a Guiness sör jelképezi, hogy valaki a non-konformista, “egyéniségük új kifejezésmódjait kereső” fiatalok közé tartozik, ahol a Macintosh, az “establishment-ellenes vállalat” nevetség tárgyává teszi a menedzsment régebbi formáit.

A “diszlokáció” egyetlen társadalmi konvenciót hagy érintetlenül: a márkanevekhez való ragaszkodásét. S ebben nincs semmilyen ellentmondás: “Ha a vállalatok és a márkák nem ’diszlokálnák’ magukat, a fogyasztók rájuk unnának. A diszlokációnak köszönhetően azonban érdeklődésük és lojalitásuk megmarad.”

S mindez már-már apokaliptikus vonásokat ölt: a menedzsment valamennyi teoretikusa “forradalminak” tartja magát. Némelyikük azonban ennél is messzebb merészkedik: a reklámozott vállalat szolgálatába egyenesen a szociális igazságosság gondolatát állítja… Ahhoz, hogy valamely márka sikeres legyen, azt a látszatot kell keltenie, hogy “álomból vétetett” – fejti ki Jean-Marie Dru, s mondandóját szándékosan a haladó és forradalmi mozgalmak történelmi alakjaitól kölcsönzött idézetekkel illusztrálja. Ily módon a baloldal politikai kudarca a hirdetési cégeket egy sor – eredeti értelmét vesztett, ám kellően karizmatikus és a felforgatás izgalmát idéző – kulturális kliséhez segítette hozzá. A Benetton a cég márkanevét a rasszizmus elleni harccal köti össze, az Apple a technokráciával szembeni küzdelem jelképe kíván lenni, a Pepsi egyfajta franchise-ra tett szert a serdülőkori lázadással kapcsolatban, a Body Shopé a másokkal való együttérzés, a Reeboké a non-konformizmus, az MTV-é pedig az underground szellemisége. A szociális igazságosság terén a társadalmi mozgalmak helyébe a márkanevek léptek…

A marketing megújulása a társadalomkritika és a fogyasztói társadalom megkérdőjelezésének jegyében megy végbe. Napjaink reklámja valójában elfogadja, hogy létezésünkkel valami nincs rendben, hogy a piac nem adta meg mindazt, amit ígért, s nem oldotta meg a kapitalista fejlődésből fakadó problémákat. Az életünkre nehezedő munkával s a városokat elárasztó gépkocsiáradattal szemben azonban a hirdetők nem tudnak mást ajánlani, mint egy újabb szappanfajtát, amelytől a fehérek bőre még fehérebb lesz…

Ebben a helyzetben jelenik meg a “felszabadítás marketingje”, amely azt ígéri, hogy a fogyasztó – a különböző áruvédjegyek révén – megszabadulhat a rend felvigyázóitól, lerázhatja az ipari társadalom börtönláncait, kitörhet a bürokrácia és a hierarchia mindennapjaiból, s újra rátalálhat valódi önmagára. Végső soron pedig meglelheti az eredetiséget, a konzumerista ideológia egyfajta Szent Grálját.

A reklám eme legendáriuma szerint, amelyet évről évre több száz milliárd dollár táplál, a mai társadalom legfőbb problémája a konformizmus, amire a megfelelő válasz – az ünneplés [carnaval]. Ha széttöredezett világunk megőrzött még valamilyen közös eszmét, alighanem ilyen a megszakítatlan harc – immár nem a kommunistákkal, hanem a puritánokkal. Illetve a fogyasztói társadalmat magát újratermelő gépezettel szemben, amelytől hogy megszabadulhassunk, s vele szemben ellenállhassunk, csupán “etnikai” étteremláncokba kell járnunk, s Madonna-videokazettákat kell néznünk. Vagy még egyszerűbb, ha követjük azokat a fogyasztókat, akik ekként cselekszenek…

Daniel Bell szociológus szerint, a munka hatékonyságának növelését célzó állandó törekvés, illetve a szabadidő hedonizmuskultusza közötti konfliktus a kapitalizmus egyik leginkább robbanásveszélyes “kulturális ellentmondása”. A piac azonban az általa felvetett problémákra megtalálta a megoldást, legalábbis felszínesen. A rendszerkritika valójában a kapitalizmus zárt ideológiai rendszerének verőerévé vált; s e rendszeren belül bármi felvethető és megoldható – szimbolikusan.

Mert természetesen az elmúlt két évtizedet korántsem a forradalom, a társadalmi szabályok lerombolása, bárminek a felforgatása, az egyén hatalma, a korlátok meghaladása stb. jellemezte, hanem mindenekelőtt a multimédia-birodalmak kialakulása, a Microsoft felemelkedése, a bankok, a reklámcégek, a kiadók, az újságok koncentrációja. Valamint a munkásmozgalom alkonya, illetve a javakat újraelosztó erős állam eszméjének kimúlása Nyugaton. S e változások együtt jártak a vállalkozások megtestesítette hatalom meg-megújuló beavatkozásaival a mindennapi élet egyre több mozzanatába.

Az elmúlt évtized során az amerikaiak keményebben s többet dolgoztak, mint 1945 óta bármikor. Több reklámot láttak mind nagyobb számú reklámhordozón, több személyiség- és kábítószer-ellenes tesztnek lettek alávetve, s gondolkodás nélkül adósságokba verték magukat. Ötven éve nem volt ily kevés befolyásuk élet- és munkafeltételeikre. Ma már nem szokatlan a valamelyik cég által “patronált”, márkanevekkel dekorált kocsiban ülő család látványa.

Az effajta társadalmi környezetben a düh, az elégedetlenség nőttön nő. S az amerikai társadalom legsikeresebbjei ma részben éppen azok, akik ezt a haragot – kiemelkedve a Madison Avenue felszabadítás­marketing-szakértői közül – leginkább a saját érdekeik szolgálatába tudták állítani.

(Fordította: Lugosi Győző)

Jegyzetek

¹ A francia Caron parfümgyártó vállalat például nemrég új, “L’ Anarchiste” elnevezésű, férfiaknak szánt eau de toilette-jének piacra dobásakor Ravachol és a pokolgépkészítők imázsát öltötte magára – láthatóan nem tartva saját létesítményeinek felrobbantásától…

² New Yorknak az a negyede, ahol számos reklámügynökség székhelye található.

³ Jean-Marie Dru: Disruption: bousculer les conventions et déplacer le marché, Village mondial, Paris, 1997.

Vázlat egy holland, angol, német és magyar nyelven megjelent könyvről, amelyet a szerző a közkeletűen globalizációnak nevezett jelenségről írt.

Robert Went a holland állami számvevőszék közgazdásza, és emellett az Amszterdami Egyetem közgazdasági intézetének kutatója. Könyvét, amely idén tavasszal jelenik meg magyarul a Perfekt Rt. kiadásában A globalizáció jelene és jövője címmel, az Eszmélet 51. számában ismertettük (az angol kiadás alapján). Azóta a szerző kiadott egy újabb kötetet is a globalizációról, amely a decemberben megvédett doktori értekezésének alapjául szolgált. Mark Blaug, a közgazdasági elmélettörténet idős professzora a védés során úgy fogalmazott, hogy sok disszertációt látott már az Amszterdami Egyetemen, de ez volt az első, amelynek olvasását kifejezetten élvezte is. A könyv hamarosan megjelenik a londoni Routledge kiadónál. Az Eszmélet kérdéseire Robert Went a disszertáció megvédése után válaszolt.

Jan Aart Scholte, egy nemrég megjelent, hasonló témájú könyv (Globalization: a critical introduction) szerzője írja, hogy a globa­lizáció gyakran más, korábban használt fogalmakat helyettesít. Azaz különböző kontextusokban gond nélkül helyettesíthető olyan szavakkal, mint internacionalizáció, liberalizáció, univerzalizáció vagy westernizáció. Nem lehetséges-e, hogy valójában nincs is szükségünk a globalizáció szóra ahhoz, hogy leírjuk a mai világgazdaságot és világtársadalmat? Nem kerülhetnénk-e el így azt a fogalmi zűrzavart, amely a globalizáció szó körül kialakult?

Nem rajongok a szemantikai vitákért, és különösen nem szeretném, ha ki akarnánk szorítani a használatból olyan fogalmakat, amelyeket mindenki használ, de mi nem tartjuk szükségesnek őket, vagy nem találjuk a legmegfelelőbbeknek. Természetesen lehet a mai világgazdaságot a globalizáció szó használata nélkül leírni és elemezni, de amennyiben a szó létezik és széles körben használják, szerencsésebb elfogadni és a tartalomra összpontosítani. Mivel a szót nagyon gyakran használják, fontos feladat a demisztifikáció, hiszen rengeteg mítosz és túlzás él a köztudatban a globalizációról. Továbbá az is fontos, hogy az emberek ösztönösen milyen tartalmat társítanak egy fogalomhoz. Emiatt is meg kell próbálnunk elszakadni azoktól a hurráoptimista jelentésektől, amelyeket gyakran ruháznak a globalizáció kifejezésre a politikusok, a közgazdászok és a sajtó.

Könyveiben amellett érvel, hogy a globalizációval a kapitalizmus fejlődése új szakaszhoz ért. Kérem, foglalja össze ennek az új szakasznak a fő jellemzőit!

A közgazdászok elemzései és vitái a globalizáció témakörében nagyon gyakran a különböző történelmi korszakokból származó, a kereskedelemre és a pénzáramlásra vonatkozó adatok összehasonlításából indulnak ki. Számomra sohasem volt kielégítő ez a mennyiségi összehasonlítás. Ezért megpróbáltam megtalálni annak a módját, hogy a jelenkori globalizáció minőségi értelemben összehasonlítható legyen a korábbi történelmi korszakokkal. Így a disszertációmban mint a kapitalizmus új szakaszáról írtam róla, felhasználva három dinamikus heterodox elméletet. Mivel ezt a korábbi könyvben – amely most Magyarországon megjelenik – nem dolgoztam ki eléggé, érdekes lehet az olvasók számára, ha röviden összefoglaljuk.

Először: a tőkés rendszer újjászervezése, amely az ún. háború utáni “aranykor” végén megkezdődött, példátlan mértékű nemzetköziesedéshez vezetett. Ez a tendencia vonatkozik arra, amit Marx az áru-, a pénz- és a termelő tőke hármas körforgásának nevezett. Ez a fejlődés néha a világpiac szentháromságaként jelenik meg: a globális piac, a globális műhely (vagy futószalag) és a globális kaszinó. Ez a kombináció példátlan. Az egyetlen időszak, amely ehhez hasonlítható, az 1870 és 1914 közötti, ám akkor csak a kereskedelem és a pénzügy nemzetköziesedett. A folyamatban kialakult a pénztőke dominanciája, ami látható abból is, hogy milyen nagy jelentőséget tulajdonítanak ma szerte a világon a “részvényes értéknek”.

Hogy teljes egészében fel tudjuk mérni a változásokat, egy második dimenziót is tekintetbe kell vennünk. Hiszen nemcsak arról van szó, hogy a tőke kiterjeszti a tőkés társadalmi viszonyokat egyre több és több emberre és az emberek életének egyre több és több rétegére. Ez a folyamat azt is jelenti, hogy a termelés léptéke megnő az egyes tőkék növekedésén (a tőkekoncentráción) keresztül, és egyidejűleg egyre szélesebb tőkés struktúrák jönnek létre a létező tőkék agglomerációján keresztül, azaz egyesülések és felvásárlások (a tőke centralizációja) útján. A legutóbbi World Investment Report kiadványban a tekintélyes UNCTAD egy becslést közöl, miszerint ma mintegy 600 ezer multinacionális vállalat működik 800 ezer külföldi leányvállalattal.

Harmadszor: fontos látni, hogy a tőkének ezt a páratlan nemzetköziesedését intézményi változások támogatják, annak érdekében, hogy lehetővé váljon a kereskedelem, a pénzügy és a termelés nemzetközi terjeszkedése. Ugyanakkor semmiféle komolyan vehető kísérlet nem történik arra, hogy globalizálják a szociális és demokratikus jogokat, valamint a környezetvédelmi normákat és előírásokat. Valójában éppen hogy a minőségrontás versenye folyik, miközben a multinacionális vállalatok az “oszd meg és uralkodj” politikáját gyakorolják. A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (az ILO) például, amely semmiféle radikális követelést nem vall magáénak, és csak a hagyományos alapjogokat próbálja védeni, hogy például “mindenkinek a világon tisztességes munkája legyen”, nos, ez a szervezet igen csekély befolyással bír az IMF-hez vagy a WTO-hoz képest, amelyek a tőke nemzetköziesedését szolgálják.

Le kell tehát szögeznünk, hogy a kapitalizmusnak ez az új szakasza – szemben azzal, amit a nemzetközi szervezetek sora állít – semmi olyan képességgel nem bír, ami egy újabb hosszútávú fellendülést alapozna meg a világgazdaság számára. A jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségek növekedése, amely a háborút követő fellendülés vége (a hetvenes évek) óta jellemzővé vált, az országok közötti és országokon belüli társadalmi különbségek növekedésével, szükségszerű következménye a világgazdaság jelenkori mechanizmusainak. Ezek a mechanizmusok egyre több luxusfogyasztást tesznek lehetővé a vagyonos rétegeknek, a pénzügyi szektort pedig rövid távú gondolkodásra kényszerítik.

A konkrét példákról sok cikk és könyv jelent meg. William Greider például nemrégiben kiváló írásban mutatott rá arra, milyen következményekkel jár a NAFTA Mexikó számára, és hogy már megkezdődött a munkahelyek áttelepítése Mexikóból Kínába. Közben pedig a munkások nagy részének bérei olyan alacsonyak, hogy az általuk termelt javak egy része megvásárolhatatlanná válik.

Első könyvének sok pontján megmutatkozik Ernest Mandel hatása. Hogyan látja ma Mandel örökségét, különös tekintettel a “késő kapitalizmus” elméletére?

Ernest Mandel munkái nagyon fontosak voltak számomra ahhoz, hogy megérthessem a gazdaság jelenségeit és folyamatait, s abban a kiváltságban volt részem, hogy sok előadását hallhattam. Amit leginkább szerettem benne – a gyógyíthatatlan optimizmusán túl –, az az volt, hogy a dolgokat dogmatizmus nélkül szemlélte. Ebből következően értékelni és integrálni tudta a különböző iskolákhoz tartozó közgazdászok munkáit, és mindig a való világot igyekezett szemlélni. A “késő kapitalizmusról” írott könyvében mindez látható, ezért tekinthető ez a könyv még ma is a háború utáni tőkés rendszer egyik legjobb értelmezésének. Ebben a könyvben fejtette ki a hosszú hullámok elméletét – később ennek a témának egy külön kötetet is szentelt. Ez utóbbi igen hasznos, ha a globalizációt a kapitalizmus új szakaszaként akarjuk értelmezni, nem pedig a technológiai fejlemények automatikus – vagy elkerülhetetlen – következményeként.

2001. szeptember 11-e, az új recesszió és az afgán háború után a világ sokat változott rövid idő alatt. Sokan azt mondják, hogy emiatt az ún. anti-globalizációs mozgalmaknak is meg kell változniuk. Egyetért Ön ezzel?

Ahogy a kérdésben is szerepelt, itt egy “úgynevezett” anti-globalizációs mozgalomról van szó, és ez nagyon fontos kitétel. Még a Financial Times is észrevette, amikor ezt a mozgalmat bemutatta, hogy az abban résztvevő emberek nem a globalizáció ellen vannak, hanem egy másfajta globalizációt akarnak, amely tiszteletben tartja a szociális és demokratikus jogokat, valamint a környezetvédelmi normákat. Szeptember 11-e után talán még a korábbiaknál is fontosabb hangsúlyozni ezt, szemben a neoliberális globalizációra adható nacionalista és autista válaszokkal. Hogy mennyiben fog megváltozni ezeknek a mozgalmaknak a tevékenysége, még korai lenne találgatni. Szeptember óta már olvastam jó néhány nekrológot, ezek persze csak egyes kommentátorok vágyait tükrözik. A mozgalmak és kampányok által korábban felkarolt ügyek ugyanannyira relevánsak, mint azelőtt voltak. Ezért inkább azt gondolom, hogy egyre több ember fog bekapcsolódni, egyre több országban. Mégpedig attól a felismeréstől vezetve, hogy a szegénység és a társadalmi marginalizálódás a világgazdaság jelenlegi működési módját fenntarthatatlanná teszi. Néhány év múlva tisztábban fogunk látni.

Mi a jelentősége az olyan gesztusoknak, mint például a belga kormányfő barátságos hangú levele a globalizáció ellen tiltakozó mozgalmakhoz? Kibontakozhat-e egyfajta gazdasági reformmozgalom a liberális multilateralizmus talaján?

A nagy 1999-es megmozdulás óta – amely a WTO seattle-i konferenciáját kísérte – a politikusok és az üzleti sajtó egyre több beszédet és cikket szenteltek annak a kérdésnek, hogy milyen “ellenállás” létezhet a globalizációval szemben. Seattle után néhány héttel a Business Week közvélemény-kutatás eredményét tette közzé, amely azt mutatta, hogy az Egyesült Államok lakosságának többsége megérti a tiltakozókat, és sok országban megjelenik a neoliberális globalizációtól való növekvő félelem az általános hangulatban. Természetesen ez komoly problémát jelent a jelenkori globalizáció protagonistái számára. Azt mutatja, hogy a kapitalizmus új szakaszának legnagyobb problémája a legitimáció növekvő hiánya, amely a lehetőségek és a valóság közötti egyre mélyebb szakadékból származik. A legitimációs problémát súlyosbítja, hogy a globalizátorok által hirdetett eredmények sohasem jelentkeznek ott, ahol receptjeiket alkalmazzák. Erre a problémára a leggyakoribb válasz az, hogy a kormányoknak jobban el kell magyarázniuk az embereknek, hogy mi a globalizáció, és hogy miért jó. Ez azonban nem túl egyszerű, ha megnézzük a tényeket. Emiatt tapasztalhatjuk, hogy új párbeszéd bontakozott ki különböző szinteken a kormányok, a társadalmi mozgalmak és kritikus értelmiségiek között. Ez már önmagában is a problémák létezésének elismerését jelenti, és nagyobb nyilvánosságot teremt az alternatív javaslatok számára. A politikusok részéről ez egy kockázatos stratégia, hiszen a párbeszéd megnyitásával nagy várakozásokat keltenek, és ha a valódi változások lehetőségét eleve kizárják, úgy a társadalmi mozgalmak tárgyalási hajlandósága szükségképpen alább hagy.

Támogatja-e az úgynevezett Tobin-adóért folytatott nemzetközi kampányt?

Igen, teljes szívből. A pénzügyi szektor kétségtelenül a leginkább globalizált, és ez nagyon sok negatív társadalmi hatással jár. Egy finn közgazdász, Heiki Patomäki nemrégiben könyvet írt a Tobin-adóról. Ebben az IMF adataira támaszkodva kimutatja, hogy a komplex deviza- és bankválságok az érintett országoknak átlagosan 15 százalékos GDP-veszteséget okoztak (reálértelemben). Nem állíthatjuk, hogy a Tobin-adó a pénzügyi piacok minden problémáját megoldja – nyilván nem fogja megoldani az összeset. Viszont egyike lehet azoknak az eszközöknek, amelyek csökkentik a spekulációs aktivitást, csökkentik a valuta-árfolyamok ingadozását, és valamivel nagyobb mozgásteret teremtenek a választott kormányoknak politikájuk végrehajtásához. Ráadásul még egy nagyon kicsi Tobin-adóval is sok pénzt lehetne összegyűjteni, mivel átlagosan 1200 milliárd dollárt adnak-vesznek egy nap alatt a világ pénzpiacain. Ezt a pénzt szociálpolitikai célokra lehetne felhasználni, például a szegénység csökkentésére. Persze látni kell, hogy a rendelkezésre álló összeg annál kisebb, minél sikeresebben szorítja vissza az adó a spekulációt. A pénzügyi szektor tényleges átalakításához más intézkedések is szükségesek. Az ATTAC tett néhány jó javaslatot a közeljövőben – a brazil Porto Alegrében – megrendezésre kerülő második Szociális Világfórum számára. A Tobin-adó lehetne a kezdet szimbolikus értelemben is, mivel bevezetése – akár csak néhány országban – a pénzügyi piacok nagyobb fokú deregulációját és globalizációját célzó domináns trend ellen hatna.

Szabályozhatják-e egyes országok külön-külön a tőkeáramlást és a tőke működését, miközben más országok laissez-faire politikát folytatnak? Vannak-e ezen a téren tanulmányozásra érdemes példák?

Az egyik jellemző túlzás, amelyet a globalizációval kapcsolatban gyakran hallunk, hogy az egyes országoknak semmiféle lehetőségük nincs a maguk útját járni. Chile és Malajzia megmutatta, hogy van mód a rövid távú (tehát a leginkább spekulatív hajlamú) tőke ki- és beáramlásának mérséklésére. Még az IMF is elismerte, hogy azok a negatív következmények, amelyeket ezekkel az egyoldalú intézkedésekkel kapcsolatban egyesek – bizonyos közgazdászok és az üzleti sajtó – megjósoltak, nem következtek be. Épp ellenkezőleg: nagyon is hatékonynak bizonyultak. Ha viszonylag kis országok meg tudják tenni, elképzelhetjük a hatást, amikor nagyobb országok vagy országcsoportok vezetnek be ilyen intézkedéseket a határokat átszelő pénzáramlások szabályozására.

Andor László

A XX. századot Henry R. Luce, a Life magazin kiadója nevezte először “amerikai évszázadnak”, mégpedig 1941 februárjában, kevesebb mint egy évvel azelőtt, hogy az Egyesült Államok belépett volna a második világháborúba. Az ország állapotát elemezve Luce kifejtette, hogy a század addigi évtizedeiben az amerikaiak döntő többsége nem ismerte fel, milyen nagy mértékben irányíthatja az Egyesült Államok a világ sorsát. Az elemzéshez optimista vízió társult, felsorolva az ország lehetséges szerepeit. “Amerika mint a vállalkozás egyre szélesedő szférájának dinamikus központja, Amerika mint az emberiség felkészült szolgáinak kiképző-központja, Amerika mint a jó szamaritánus, aki tényleg újra hiszi, hogy áldásosabb adni, mint kapni, és Amerika mint a Szabadság és az Igazságosság eszményeinek erőműve”. Luce eszmefuttatása alapján nem volt nehéz arra következtetni, hogy Amerika vezető szerepe a világban egyúttal a világ amerikanizálását jelenti – így is tekintenek vissza rá most már több mint fél évszázad távolából.

Kevésbé köztudott, hogy az akkori washingtoni vezetés nem fogadta kitörő örömmel Luce vízióját. Henry A. Wallace alelnök egy 1942-ben elmondott, és aztán széles körben terjesztett beszédében közvetlenül és egyértelműen ellentmondott neki. “Egyesek ’Amerikai Évszázadról’ beszélnek. Azt mondom, hogy az az évszázad, amelybe belépünk (amely ebből a mostani háborúból fog megszületni), az egyszerű ember évszázada lehet, és annak is kell lennie. Lehet, hogy Amerikának módjában áll majd körvonalazni azokat a szabadságokat és kötelességeket, amelyek szerint az egyszerű embernek élnie kell. (…) Egy nemzetnek sem lesz istenadta joga más nemzetek kizsákmányolására. Az idősebb nemzeteknek privilégiuma lesz segíteni a fiatalabb nemzetek indulását az iparosodás útján, de sem katonai, sem gazdasági imperializmusról nem lehet szó. A tizenkilencedik század módszerei nem fognak működni a népek századában, amely nemsokára kezdetét veszi”. Wallace víziója egy méltányosabb és kiegyensúlyozottabb világrendről szólt, amely a kevésbé fejlett világrészek békés integrációjának lehetőségét is hordozta.

A két Henry vitája kiválóan alkalmas az amerikanista és az internacionalista orientáció megkülönböztetésére. Luce nézőpontjából az Egyesült Államok teljes joggal aknázhatja ki vezető szerepét a maga javára a világpiacokon és a -politikában. Wallace inkább a fejlődő világ iránti felelősségről szólt, és mindenekelőtt a szegényebb országok önrendelkezési jogának maximális biztosításáról. A hidegháború derékba törte Wallace politikai pályáját, és az általa képviselt világpolitikai koncepciót sem hagyta érvényesülni.

Wallace nézetét azonban nemcsak egy marginalizálódó demokrata párti frakció osztotta. A háború vége felé például Wendell Willkie, a korábbi republikánus elnökjelölt úgy látta, hogy az Egyesült Államok három út között választhat:

1. “szűkkeblű nacionalizmus, amely kikerülhetetlenül szabadságunk végleges elvesztéséhez vezet;
2. nemzetközi imperializmus, amely más népek szabadságának feláldozásával egyértelmű, vagy
3. új világ felépítése, amely egyenlő boldogulási lehetőséget nyújt minden fajnak és minden nemzetnek.”

A hidegháború lezárulásával, az addigi legfőbb ellenség eltűnésével az Egyesült Államoknak új katonai doktrínára volt szüksége. A stratégák abból indultak ki, hogy a bipoláris rendszer megszűnése felbátorítja majd a regionális nagyhatalmakat, amelyek a bizonytalanságot kihasználva megpróbálhatják katonai erejük felhasználásával kiterjeszteni politikai és gazdasági befolyásukat. Ez pedig nem egyszerűen azt jelenthette, hogy a megmaradt egyetlen szuperhatalom, az USA által nem ellenőrizhető térségek jönnek létre, hanem azt is, hogy veszélybe kerül a világgazdasági status quo. Ennek megakadályozása is részét képezte az új amerikai doktrínának. A katonai stratégák Norman Schwarzkopf tábornok vezetésével, számítógépes szimulációs programokat is felhasználva készültek az esetleges új konfliktusokra. Nem kellett sokáig várniuk.

1990. augusztus 2-án Irak csapatai lerohanták Kuvaitot, és pár nap múltán Szaddám Huszein elnök kijelentette: Kuvait nem létezik többé, néhány évtizeden keresztül fennállt egykori területe Irak részét képezi. Mivel az invázió alapvetően megváltoztatta volna a térség katonai és a világ energiatérképét, az amerikai válasz határozott volt. Követelték, hogy az iraki haderő 1991. január 15-ig hagyja el Kuvaitot. Kereskedelmi szankciókat léptettek életbe, és a Sivatagi Pajzs hadművelet keretében megkezdték az amerikai csapatok felvonultatását Szaúd-Arábiában.

A szakértők, a politikusok és a különféle társadalmi mozgalmak körében nagy vita támadt arról, hogy az amerikai katonákat bevessék-e a számukra idegen terepen, a sokak által kétségesnek tekintett cél érdekében. Először is az Egyesült Államokat semmilyen szerződés, megállapodás vagy nemzetközi szabály nem kötelezte a beavatkozásra – maga Kuvait sem igényelt ilyesmit egészen az invázió napjáig. (Az egyetlen érvényben levő megállapodás az iraki-iráni háború idején köttetett korlátozott számú kuvaiti olajszállító hajó amerikai védelmének biztosítására.) Ráadásul az első olajválság óta az amerikai-kuvaiti kapcsolatok elég hűvösek voltak. Kuvait, amelynek területén jelentős palesztin diaszpóra élt, gyakran foglalt állást az ENSZ-ben az Izraelt pártoló amerikai állásponttal szemben. Kuvait nem volt demokratikus állam, hanem abszolút monarchia, ahol az emír a bőséges olajbevételek bázisán teremthetett viszonylagos jólétet és szabadságot alattvalói nagy része számára.

Humanitárius szempontok szóltak amellett, hogy az iraki invázió ellen a nemzetközi közösség fellépjen. A behatolás kegyetlen volt, az iraki katonák kíméletlenül felléptek az ellenállókkal szemben, és azonnal megkezdték a mozdítható kuvaiti vagyon elszállítását. Az emberbaráti alapon történő tiltakozás azonban nem adott semmiféle útmutatót arra vonatkozóan, hogy az erőszak megfékezése konkrétan milyen formában történjék. George Bush úgy gondolta, hogy a rendteremtés az Egyesült Államok feladata, és e döntésében megingathatatlan maradt. Mivel az irakiak nem vonultak vissza a megadott határidőig, az azt követő napon kezdetét vette a Sivatagi Vihar hadművelet. Az amerikai repülőgépek megkezdték Bagdad bombázását, majd egy ötnapos roham keretében a szárazföldi erők felszabadították Kuvaitot. A költségeket nagyrészt az Egyesült Államok arab, illetve nyugat-európai és kelet-ázsiai szövetségesei állták.

Amerika ünnepelt, pedig az eredmény nem volt annyira egyértelmű. Igaz ugyan, hogy Kuvait szuverenitása és az olajpiac korábbi rendje helyreállt, de Szaddám Huszein továbbra is hatalmon maradt, ráadásul véres megtorlást hajtott végre az ország északi részén Bush ösztönzésére felkelést indító kurdok, illetve délen a síiták körében. A szankciók következtében a Szaddám diktatúráját nyögő iraki lakosság helyzete még nyomorúságosabbá vált, és a háború felmérhetetlen károkat okozott a természeti környezetben is.

Tucker és Hendrickson, két amerikai politológus négy paradoxonban foglalta össze az Öböl-háború ellentmondásait. Először is az elnök a válság kezdetétől fogva azt az elvet hangoztatta, hogy egy állam területi integritása elleni agresszió elfogadhatatlan. Ugyanakkor ő maga nagy hangsúlyt fektetett Irak katonai gépezetének lerombolására (beleértve a tömegpusztító fegyverzet feltételezett gyártását). Ez a nem titkolt motívum a “preventív háború” elvére hivatkozva lett megmagyarázva, amit azonban csak egy igen nehezen látható hajszál választ el a támadó háborútól, amelyet viszont a nemzetközi jog normái kizárnak; korábban az Egyesült Államok maga is állást foglalt a preventív háborúk lehetőségével szemben. Másodszor: hasonló ambivalencia jellemezte az ENSZ-beli konszenzus megszerzésére irányuló törekvéseit. A multilaterális támogatás ugyanis elengedhetetlenül szükséges volt ahhoz, hogy a beavatkozás jogosnak legyen tekinthető. Ezt Bush megkapta, bár tudható volt, hogy több nagy- és középhatalomnak (Szovjetunió, Kína, Japán, Franciaország, Irán, India, sőt Németország is) fenntartásai voltak. Bush a hadjárat ideje alatt kijelentette, hogy akkor is beavatkozott volna, ha nem kapja meg a Biztonsági Tanács hozzájárulását, ami előrevetítette a washingtoni külpolitika eltávolodását az ENSZ adta keretektől, az eltolódását az unilateralizmus felé. Harmadrészt a beavatkozás és a Bush-doktrína Janus-arca mutatkozott meg azzal, hogy az elnök többször is kijelentette: neki nincs konfliktusa Irak népével, csak az ország vezetőjével. Eközben egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az amerikai bombázás Irak népére pusztító hatást gyakorolt (mivel katonai célpontnak tekintették a mindennapi életet kiszolgáló infrastruktúrát is). Ez a tapasztalat – főként a későbbiekben alkalmazott szankciók hatását is tekintetbe véve – megkérdőjelezi az “igazságos háború” kategóriájának használhatóságát. Negyedszer: annak ellenére, hogy a rend és a szabadság helyreállítása folyton-folyvást az amerikai retorika centrumában szerepelt a háborúhoz vezető időszakban, a beavatkozás sem rendet, sem szabadságot nem hozott az iraki népnek. Ezt a hamis ígéretet mindenekelőtt az Irak területén élő kurdok és síiták szenvedték meg.

Will Hutton: The World We're in (A mi világunk) London: Little, Brown, 2002

A recenzió először a Red Pepper-ben jelent meg 2002. júniusában. 

Elöljáróban hadd szögezzem le: Will Hutton barátom és volt kollégám. Politikai pedigrénk és nézeteink különbözőségei ellenére csodálom Hutton szerzőként tanusított tökéletes időzítési képességét. A mi államunk (The State We're In) című könyvét a Munkáspárt első választási diadalának előestéjén és a brit állam ambiciózus alkotmányos és demokratikus (azóta meghiúsult) reformjához fűződő nagy remények delelőjén adta közre. Most, A mi világunk (The World We're In) megjelentetésekor a széttagolt nemzetközi antikapitalista baloldal a globalizáció kényszerű tudomásul vételével és az arra adandó válasszal küszködik. A könyv kiadása egybeesik a megnagyobbodott Európai Unió alkotmányos jövőjéről szóló nagy vitával is.

Hutton központi tézise nagyon egyértelmű. Alapvető és növekvő különbségek vannak az Európai Unióban és az Egyesült Államokban kifejlődött kapitalizmusok modelljei között. Ezek nem pusztán gazdasági vagy technokratikus eltérések, hanem az Atlanti óceán két partján, a kapitalizmus és a civil társadalom közt kialakult kompromisszum különbözőségeiben gyökerező differenciák. Az amerikai kapitalizmus természeténél és történeténél fogva mélységesen ellenséges egy társadalmi szerződés koncepciójával szemben, amely szerinte fenyegetést jelent a "szabadságra" nézve. Hutton azt állítja, Európában a tőke kénytelen volt elfogadni azt a felvilágosodás generálta nézetet, hogy egy társadalom tökéletes működéséhez elengedhetetlen egy egészséges "közjó" uralma.

Miközben Hutton szimpátiájáról biztosítja az amerikai embereket és eredményeiket, gazdasági modelljük igazságtalanságait és egyenlőtlenségeit kritizálja. Kérlelhetetlenül bírálja annak Wall Street diktálta, rövidlátó, high tech "buborékos", konjunktúra-dekonjunktúra ("boom/bust") gazdaságából adódó pazarlását és a társadalmi ráfizetéseit. Radikálisok rengeteg értékes anyagra bukkanhatnak Hutton könyvében, a társadalom által a modern amerikai kapitalizmus bizarr kicsapongásaiért fizetett ár elemzésekor.

Miközben Will Hutton semmiképp sem nevezhető hagyományosan baloldalinak vagy következetesen "Amerika-ellenesnek", legutóbbi könyvének megírására nyilvánvalóan az Egyesült Államok hidegháború utáni egyetlen még létező szuperhatalomként való előretörése – annak "teljes spektrumú dominanciára" törekvése és behemót katonai ereje – miatti aggodalma késztette. A mi világunk üzenetének lényege egyszerű: nem szabad hagyni, hogy az USA rákényszerítse a világra saját értékeit és érdekeit, s Európának lehetősége van tenni arról, hogy ez ne történjen meg vele – vagy a világ többi részével.

Bár Hutton érvelésének lendülete és ereje lenyűgöző, néhány kérdés mégis felmerül. Miközben feltárja több, az amerikai gazdasági modell felsőbbrendűségét bizonygató érvelés hamis voltát (különösképp a produktivitás tekintetében), kevésbé meggyőző az európai alternatíva legbenső tulajdonságait illetően. Igaz, az európai tőke az amerikaitól alapvetően eltérő társadalmi kontextusban működik. A munkás réteg és a tőke (valamint a jólét és a profit) közti erőviszonyok nagyon különbözőek (bár Thatcher és a Munkáspárt mindent megtett, hogy Nagy-Britanniát az európaitól az amerikai modell felé mozdítsa el). Mégis, bölcsebb lett volna, ha Hutton megemlíti az európai gazdasági élet visszásságait is: az állammal való gyakran kliens jellegű kapcsolatát és az innovációkhoz való mélységesen konzervatív hozzáállását.

Óriási hiányosságok vannak az új globális rend Hutton-féle leírásában. Az úgynevezett "globalizáció-ellenes" mozgalom (amely kétségkívül különböző érdekfelfogások zavarba ejtő és néha zavaros szövetsége) majdnem teljesen hiányzik. Emiatt Hutton alábecsüli a politikai radikálisokat összekötő, épülőfélben levő hálózatok, a fejlesztésekkel és az emberi jogokkal foglalkozó nem-kormányzati szervek, a szervezett munkások és a progresszív politikai intézmények világának jelentőségét – mind a fejlett kapitalista gazdaságokban, mind a fejlődő országokban. Ugyancsak rosszul méri fel a civil (vagy nonprofit) szektor aktuális gazdasági erejét, melynek – a Johns Hopkins Egyetem szerint – a termeléshez és kibocsájtáshoz való hozzájárulása egyenlő a világ termelésének egynyolcadával.

Az EU-ban történt fejlemények elemzésekor Hutton hajlamos kizárólag a nemzeti kormányok és az uniós intézmények (Bizottság, Európa Parlament stb.) közti kapcsolatokra koncentrálni. Ez nyilván fontos része a történetnek, de nem érzékelteti az alacsonyabb szintű résztvevők fontosságát, a régiókra és "kis nemzetekre" – mint például Skócia, Katalónia, Flandria vagy Bajorország – háruló kormányzati munkát. Egy jövőbeni, sokkal nagyobb Európában a legtöbb tagország még inkább az ilyen régiókkal lesz párhuzamba állítható, semmint a nagy, többnyire volt imperialista nemzetekkel, mint amilyen Nagy-Britannia vagy Franciaország.

Will Hutton íróként igen gyorsan reflektál az aktuális politikai tendenciákra, könyvének mégis megvan az a hibája, hogy még az Európai Unión belüli társadalmi demokrácia jelenlegi drámai hanyatlása, valamint a rasszisták és idegengyűlölők Burnley-től Marseilles-ig, Koppenhágáig és Rotterdamig tapasztalható rémisztő előretörése előtt lezárult. Úgy tűnik, a következő néhány évben az EU kormányait a jobbközép fogja uralni (a szélsőjobboldali populizmussal való flört veszélyes tendenciájával). A dolog pikantériája, hogy a politikai inga e kilengése egybeesik a kritikátlan gazdasági liberalizmus, dereguláció és kontroll nélküliség európai – valójában globális – visszahatásával. Az amerikai tőke high tech-jének és boom-jának kamaszkora szabad utat nyitott a stagnálás, a munkanélküliség és a dollár egész világra kiterjedő dominanciájának kérdésessé válása előtt.

Ebben a helyzetben a lassabb tempójú és társadalmilag jobban korlátozott európai gazdasági modell (és az euró) vonzereje valószínűleg nőni fog. Európa egyesítése a szemünk láttára válik valósággá. Közép- és Kelet-Európában, illetve a mediterrán térségben újabb tíz jelölt ország készül az EU-hoz való csatlakozásra, ami úgy – az évtized végére – akár 30-nál is több tagországgal rendelkezhet. Az EU még nem fejlődött koherens demokratikus és szövetséges politikai erővé, bár a jelenlegi viták éppen erről folynak. Ha ez megtörténik, potenciálisan nagyon eltérő erőviszonyok alakulhatnak ki a globális piactér és az európai politika között. Más szóval, az Európai Unió elég nagy és erős lehet ahhoz, hogy saját feltételeit, kényszereit és kontrolljait rákényszerítse a globális tőke működésére, ami még a legnagyobb, ám egyedül fellépő nemzetgazdaság számára is elképzelhetetlen.

Will Hutton érzékletesen elemzi az alapértékek és küldetéstudatok közti különbségeket, melyek az európai-amerikai szövetség töréséhez vezethetnek. Ellentétben azzal, amit Hutton állít, a repedés nem George W. Bush megválasztásakor, hanem a hidegháború utáni világ kialakulásakor keletkezett. De tagadhatatlan, hogy Bush alatt a feszültségek növekedtek. Ezek forrásai részben gazdasági jellegűek (az amerikai protekcionizmus megjelenése), részben a megítélési módok és érdekek konfliktusai (az ún. "gonosz tengelye" körüli ügyek), és egyre inkább a jövőbeni világrend nagyon eltérő szemlélete.

Bush Amerikája úgy gondolja, hogy érdekeit saját hatalmának, állítólag felvilágosult és jó szándékú, unilaterális gyakorlásával tudja érvényesíteni. Az európaiak úgy gondolják, hogy a béke, a jogbiztonság és a prosperitás csakis a legerősebb államoknak is fölötte álló globális kormányzás intézményeinek megteremtésével és a jog uralmával biztosítható. Ebből erednek az elkeseredett viták az EU által támogatott és az USA által ellenzett Nemzetközi Büntetőjogi Bíróságról, a Kyotói Egyezményről, egy erősebb ENSZ-ről stb. Kérdéses, hogy ezen ellentétek egymásra rakódása nem készteti-e az Európai Uniót saját globális missziójának autonómabb definiálására.

Amiben Hutton-nak mélységesen igaza van, az az, hogy a baloldalnak el kellene felejtenie az európai integrációval szemben tanúsított korábbi ellenállását (ismét beleértve a monetáris uniót, az eurót is). Meggyőzően érvel amellett, hogy a baloldalnak történelmi érdeke egy demokratikus és szövetségi Európa létrejöttének támogatása. A jog és a tőke megadhatja azt az Európát, melyre a baloldalnak szüksége van. A munkás rétegnek és a civil társadalomnak céljai eléréséhez egy sokkal "európaibb" Európára van szükség. Ezért kellene a baloldalnak az európai demokratikus és szövetségi alkotmányt követelők élére állnia. Ennek biztosítania kellene a jövőbeni bizottsági elnök közvetlen választásának állampolgári jogát és véget vetnie az EU-kormányok által folytatott titkolózó kormányközi jogalkotásnak, létrehozva egy nyílt, brüsszeli székhelyű, parlament típusú jogalkotó szervezetet, amely érvényt szerezne a már elfogadott Alapjogok Chartájának és sok más reformnak. Ki tudja, a következő lépés akár lehetne egy a globális kormányzási stratégiával és programmal rendelkező komoly, nemzetek feletti európai baloldal létrehozása.

*** 

Will Hutton: The World We're in (A mi világunk) London: Little, Brown, 2002

A recenzió forrása: Red Pepper, 2002. június.

(Fordította: Farkas Gabriella.)