Sokan, akik Marx követőinek vallják magukat, úgy gondolják, hogy Marx szerint a kapitalizmusnak abban az értelemben lényege a tőkések és a bérmunkások szembenállása, hogy az előbbiekkel szemben az utóbbiak a mindenkori forradalmi osztály. Ezek az elemzők azonban nem értik meg, hogy Marx „politikai filozófiájában” a proletariátus történetfilozófiai és nem szociológiai kategória…

A „politikus” és a „filozófus” marxizmus dialektikája

“Moi, je ne suis pas marxiste”

(Én nem vagyok marxista, Karl Marx)

Marx Kommunista Kiáltványának osztályai, abban a történetfilozófiai értelemben, ahogyan azt Marx használja, a mű megírásának idején gyakorlatilag még nem léteztek. Ezzel pedig maga a szerző is teljes mértékben tisztában volt. A munkásosztály első csírái már megjelentek a legfejlettebb Európai országok néhány nagyvárosában, voltak már igazi nagytőkések is, de arról az időről, amikor majd valóban ezek az osztályok lesznek a politikai-gazdasági folyamatok valódi főszereplői, Marxnak még csak – kora uralkodó tendenciáin alapuló – sejtései lehettek. Ilyen értelemben tehát Marx teljesítményét nem egy “szociológus” teljesítményeként kell megítélnünk, teljesítményének valódi eredménye nem ebben áll. Marx ebben az értelemben “politikus”, pontosabban “politikai filozófus”. (Marx korábbi elemzői néhány bátortalan kijelentés erejéig már jutottak erre a következtetésre. Görgényi Ferenc például “politológusnak”, “politikai filozófusnak” nevezi Marxot, de csak a legszűkebb értelemben, mint “politikával foglalkozó filozófust” látja.¹) A “politikus Marx” azonban nem önmagában létezik, módszertanilag ugyanis maga mellé rendel egy “filozófus” Marxot is. Természetesen ezen “politikus” Marx nem azonos azzal a Marxszal, aki pártprogramokat fogalmaz és pártprogramok kritikáit, ahogyan történetileg nem előzménye a “létező szocializmus” hivatalos ideológiájának sem, ezért ezekkel a tanulmány nem foglalkozik. A dolgozatban amúgy is olyan elméleteket érintünk majd, mint például Marx osztályelmélete. Témánkkal kapcsolatban csupán Marx nézeteinek rekonstruálásáról lehet szó; ahol ez nem feltétlenül szükséges, nem építhetjük bele mondandónkba az eltelt idő azon tapasztalatait, amelyekkel Marx nem számolhatott. A többi kérdés érintőleges tárgyalása is szétfeszítené a dolgozat kereteit.

E rövid tanulmány csak azt tűzi ki célul, hogy kimutassa, a “politikus” és “filozófus” marxizmus valóban különálló “entitásként” rekonstruálható Marx írásaiból, illetve ezek módszertanilag a marxizmuson belül lényeges mozzanatként egységet képviselnek. Állításunk pedig még ennél is tovább megy: a “filozófus” és a “politikus” marxizmus dialektikájának megértése vezethet el bennünket Marx “valódi” módszerének megértéséhez.

A kapitalista fejlődés természetéhez

A XIX. század első felében, Marx korában talán akkorát változott a világ, mint korábban ilyen rövid idő alatt még sohasem. A változás nemcsak azt jelentette, hogy a technikai-tudományos fejlődés hihetetlen módon felgyorsult, s ennek eredményeként gyökeresen megváltoztak a termelés elemi feltételei, de azt is, hogy az egész társadalom drámaian átalakult, s nem lehetett látni biztosan ennek az átalakulásnak a végpontjait. A század első felében létrejött világpiac minden tekintetben új és beláthatatlan lehetőséget biztosított a fejlett ipari államok gyárosainak és kereskedőinek. Amerika gazdasági növekedési üteme az amerikai piacok drasztikus növekedését jelentette, az európai áruk előtt a korábban zárt távol-keleti piacok is megnyíltak.

Ezzel együtt kifejlődött a modern gyáripar, a “szabadversenyes kapitalizmus” valósága sokkolóan hatott a kor gondolkodóira, sok tekintetben szükségessé vált mindannak a feladása, amit az emberi haladásról, a haladás következményeiről gondoltak. Elég, ha egyetlen példával illusztráljuk ezt, mégpedig a gépesítés példájával. Még maga Hegel is biztos volt benne, hogy a gépek megjelenése az ember emancipációs folyamatának döntő fordulópontja lesz. “Csakhogy a technikai fejlődés, a gépi nagyipar kibontakozása a XIX. század első felében nem elsősorban a munkaidőt, hanem a szükséges munkaidőt csökkentette.”² Sőt, első ránézésre éppen a gépesítésnek volt köszönhető a munkás soha nem látott elnyomorodása és elszegényedése.

Első kritikai munkáiban mind Marx, mind Engels éppen ezért tartja saját legfontosabb “eredményének” a valóság ismeretét. Ahogy Marx A szent családban azzal vádolja korának német filozófusait, hogy “a valóságot spekulációkkal helyettesítik”³, úgy Engels azzal indokolja A munkásosztály helyzete Angliában című művének megjelentetését, hogy bár az korábban egy nagyobb, a szociális viszonyok történetét feldolgozó munka fejezete lett volna, de “mi, német teoretikusok még nagyon kevéssé ismerjük a valós világot ahhoz, hogy ez … annak megreformálására indítson bennünket”⁴. Amikor tehát gyakorlat és elmélet viszonyának újrafogalmazásáról beszélünk, azt ebben az értelemben is Marxnak (és Engelsnek) kell tulajdonítanunk. Egész egyszerűen azért volt szükséges ilyen határozottsággal a valós viszonyokból kiindulni, mert az új kor a filozófia eddigi teljesítményeit is új megvilágításba helyezte.

A társadalom forradalmasodása egyben azt is jelentette, hogy azok sem kerülhettek ki hatósugara alól, akik esetleg mit sem tudtak az új felfedezésekről, a politikáról, vagy sohasem látták az új gyárak új gépeit.

A “polgári forradalmak” mind gazdasági, mind jogi értelemben felbomlasztották a feudalizmus évszázados kereteit. “A mezőgazdaság forradalmi átalakulása egybehangzó vélemény szerint nélkülözhetetlen előfeltétele és szükségszerű eredménye volt a burzsoá társadalomnak” – írja Hobsbawm⁵. Ebben a mondatban sokkalta több van, mint puszta ténymegállapítás. Az egész átalakulás egész ideológiája benne foglaltatik és nyilvánvalóan utal arra is, hogy kik lehettek ezzel az átalakulással szemben a leghevesebb ellenzők. És valóban: a “felvilágosodás szelleme” számára – amely jórészt a városok terméke volt – hosszú időn keresztül a vidéki társadalom volt minden bajok okozója, minden emberi jobbulás és fejlődés gátja. A vidéki társadalom volt az, amely nyilvánvaló érdekszövetségek révén konzervált egy olyan politikai, jogi, gazdasági stb. rendszert, amely alacsony hatékonyságával és “konzervativizmusával” mindazt veszélyeztette, ami a felvilágosodás gondolkodói és hívei számára a jövő ideális és boldog társadalmát jelentette. Ágh Attila helyesen állapítja meg a szerző legnagyobb érdemeként, hogy “kettős forradalomról beszél”, amelyben “az ipari forradalom nem mehetett volna végbe a Bastille bevétele nélkül”⁶.

Ugyanakkor Marx a kapitalista társadalom alapvető meghatározottságaként nem csak annak dinamizmusát és kiszámíthatatlanságát jelöli meg. A Kommunista Kiáltványban például a következőket írja: “A burzsoázia nem lehet meg a termelőeszközök, tehát a termelési viszonyok, tehát minden társadalmi viszony állandó forradalmasítása nélkül. A burzsoázia korát minden korábbi kortól a termelés folytonos felforgatása, minden szakadatlan társadalmi állapot folytonos megrendítése, az örökös … mozgás különbözteti meg. Minden szilárd, berozsdásodott viszony feloldódik”.⁷

A marxista irodalom eleddig nem tulajdonított különösebb jelentőséget ennek a szempontnak. Márpedig Marx életművéből nyilvánvalóan kimutatható: számára a kapitalizmus ilyenforma ábrázolása olyan mértékben szükségszerű volt, hogy az immár módszertani axiómának is felfogható. A tőkés társadalomban, annak “mindennapi” felszínén folyton új tendenciák jelentkeznek, amelyek hol a társadalom felszabadulása irányában, hol pedig azzal szemben hatnak, de egyik pillanatról a másikra el is tűnhetnek. Marx egyik legfontosabb feladatának éppen azt tekintette, hogy ebben a kapitalista társadalomban nyújtson olyan módszertani alapot, amely a valóság megragadása, és a politikai praxis kérdéseire is választ ad.

Ennek a gondolatnak lényeges voltát rögvest megláthatjuk, ha a marxizmus eddigi egyik legfontosabb kérdésére alkalmazzuk: szocializmus és kommunizmus kérdésére. Tütő László szerint – aki tagadhatatlanul talán a legmesszebb jutott ennek a kérdésnek a megválaszolásában – “a kommunizmus első szakaszában (akárcsak a másodikban) a társadalom ökonómiai alapkategóriája a társult termelők közössége”. Írásának egy másik helyén a szerző kifejti, hogy a szocialista társadalom olyan társadalom, ahol még a piaci viszonyok uralkodnak, de már a társult közösségek kezében vannak a termelőerők.

Úgy gondoljuk, azok a dolgok, amikről itt szó van, nagyrészt közismertek. Márpedig az ilyen jellegű “utópisztikus” leírások nyilvánvalóan ellentétesek az eredeti marxi intenciókkal. Az eddigiekből talán már világosan kivehető: nem azt állítjuk, hogy egy szocialista társadalomban nem válik, nem válhat idővel egyre inkább uralkodó formává a “szövetkezeti” tulajdon. De mit mondhatunk olyan társadalmi körülmények közepette, amikor a társadalmat alkotó egyéneknek egyszerűen eszük ágában sincs létrehozni az óhajtott “önkéntes társulásokat”? Lehet tehát, hogy egy bizonyos történelmi szituációban, a kapitalizmus egy bizonyos állapotában valóban az önkéntes társulások jelenítik meg azokat a tendenciákat, amelyek a társadalom emancipációjának irányába hatnak, de Marx álláspontja szerint sem nevezhetünk meg olyan “gazdasági formákat”, amelyek egy szocialista társadalom ismérveiként lennének felfoghatók.

Marx egyértelműen fejti ki nézeteit a kommunista társadalom két lépcsőben történő létrejöttével kapcsolatban, de egyetlen helyen sem állítja azt, hogy a szocializmus önálló termelési mód lenne. Amennyiben pedig a szocializmus még a tőkés termelési mód egyik válfajának tekinthető, akkor ebben az értelemben nem más, mint politikai forma.

Ha Marx szövegeit azok eredeti szellemében olvassuk, nyilvánvalóvá válik: a Párizsi Kommün kapcsán Marx szocialista társadalmon egyszerűen olyan társadalmat ért, ahol a politikai hatalom “marxista párt” kezében van. “Nem eszményeket kell megvalósítania, csak ki kell szabadítania az új társadalomnak a régi burzsoá társadalom méhében már meglévő elemeit.” (MEM 13.) – mondja. Máskülönben – tehetjük hozzá anélkül, hogy szükségessé válna a kérdéskör részletesebb bemutatása – hogyan használhatná a kommunizmus és a szocializmus szavakat Marx hol szinonímaként, hol pedig az egyiket a másik előfeltételeként, ha nem jelölnének valamilyen módon különböző kategóriákat? A tanulmány későbbi részében remélhetőleg sikerül ezen elemzés igazságáról meggyőzni valamennyi olvasónkat.

A “filozófus Marx

A “kapitalista társadalom” akkor kezdődött, amikor egyesek és egyre többen, bizonyos szükségleteket termelve és kielégítve tömeggyártásba kezdtek és amikor kellő számban megjelentek olyan munkások, akik helyzetükből adódóan kénytelenek voltak nyilvánvalóan “áron alul”, másrészről “túl nagy áron” eladni munkaerejüket ezeknek az embereknek. Utóbbi nyilvánvalóan a bérmunkás szellemi és testi elnyomorodására utal, előbbi pedig az értéktöbblet elsajátításának ekkor jellemző formájára, vagyis “A szabadversenyes kapitalizmus alapvető jellemzője az értéktöbblet elsajátítása és nem az értékesítése. A tőke törekszik a minél nagyobb többletmunkaidő elsajátítására, a szükséges munkaidő csökkentésére. Az előbbi jelenti a szabadidő gazdasági és nem gazdasági eszközökkel történő csökkentését. Utóbbi a fogyasztás visszafogását, amit a bérminimum fejez ki.”⁸

A polgári társadalom pedig ott kezdődött, amikor ezek az emberek kezdték meghatározni az erkölcsöt, a törvényeket, amikor akármilyen formában befolyáshoz, hatalomhoz jutottak, mert a francia forradalom tapasztalata alapján úgy érezték, hogy megtehetik és meg is tehették. Mindehhez azonban rengeteg előfeltételnek kellett teljesülnie, a történelem egészen új korszaka szinte csak a szerencse folytán jöhetett létre. Néhány száz éve ugyanúgy megjósolhatatlan lett volna ez, mint ahogy a jelenlegi ember is képtelenségnek érzi, hogy – konkrét tényeket tekintve – akár néhány évtizedre is előre jósoljon.

Elemzései során a “filozófus Marx” – a történelmi méretű átalakulást remekül fordítva le az általános összefüggések nyelvére – két oldalról vizsgálja a polgári társadalom kiépülését. Egyrészről megvizsgálja azt a folyamatot, amelynek során a polgári társadalom egyáltalán létre jöhetett. Megvizsgálja, hogy milyen feltételeknek kellett együttesen teljesülniük ahhoz, hogy a polgári társadalmak kiépülhessenek. Elemezése során olyan eredményre jut, amelynek révén feltárhatjuk a tőkés társadalom egyik jellegzetes antinómiáját. Másrészről ugyanis magát a polgári társadalmat elhelyezi a “termelési módok történetében”, s mint látni fogjuk, számunkra lényeges vonatkozásokat is tartalmaznak elemzései.

Szelényi Iván – a posztkommunista országok rendszerváltása és polgárosodása kapcsán – remek elemzését adja a polgári társadalom kiépülésének szociológiai értelmében. Szerinte a polgári társadalom kiépülésének “normális” folyamatában az úgynevezett “citoyen” társadalom kiépülése csak nagyon szerencsés esetekben történik meg, valójában azonban azt tapasztalhatjuk, hogy a polgári társadalmak kialakulása során még az előző rendszer romjain kifejlődnek azok a társadalmi osztályok, egyének, csoportok, amelyek már ekkor rendelkeznek azokkal a feltételekkel, amelyeket a polgári átalakulás során saját javukra fordíthatnak.⁹ Vagy ahogy Marx kissé sematikusan megfogalmazta ezt: a városi polgárokból lesznek az első burzsoák. Az osztálytársadalmak kiépülésének tehát első lépcsőben döntő jellemzője, hogy nemcsak a munkának egy magasabb fejlettségi szintjén más módon történő elosztását, hanem a termelési eszközök “igazságtalan” elosztását is jelenti. A társadalom különbségei, osztályszerkezete és igazságtalansága tehát csupán újratermelődik a polgári társadalom létezése során, de egyetlen társadalom sem érkezik úgy a burzsoá világ kapujába, hogy tagjai egyenlőek, “citoyen” polgárok lennének.

Egyrészről tehát látnunk kell, a polgári társadalom egyik legfontosabb jellemzője valóban az, hogy a termelőeszközökhöz való viszonyuk alapján soroltatnak osztályokba annak tagjai. A bérmunkás – miután a fejlődés során fokozatosan végbemegy a termelőerők elosztása is – a szubjektum szintjén nem korlátlan lehetőségekkel indul. Osztályhelyzete a burzsoá társadalom kezdeti időszakában valóban csak attól függött, hogy a termelőerőkből milyen részt birtokol. Ezzel szemben azonban – és ez a filozófus Marx valódi teljesítménye – az objektum szintjén a polgári társadalom kifejlődésének, fennmaradásának és további sorsának számtalan más tényezője volt, van és lehet. Mindez nyilvánvalóvá válik, amint végig követjük Marxnak a tőkés termelési módra vonatkozó kijelentéseit, amire jelen tanulmányunk keretei között sajnos nincs lehetőségünk. (Ehhez azonban fontos kapaszkodót nyújthatnak – többek között – Tőkei Ferenc, Heller Ágnes, vagy Lukács György írásai.)

Minket azonban e helyt most nem a kapitalista társadalom ilyen irányú marxi elemzésének részletei érdekelnek, hanem sokkalta inkább a “filozófus” Marx történelemkoncepciója. Itt mutatkoznak meg ugyanis azok a lényegbevágó különbségek, amelyek a jelzett két kiindulási alap eredményeként létrejönnek.

“Végállomásként” előttünk áll a kapitalista társadalom. E társadalmi formát Marx – ahogyan ezt Márkus György elemzései kimutatják – egyértelműen kettős fejleménynek látja az ember emancipációja folyamatának szemszögéből. Egyrészről kifejezi az ember felszabadulását a “természet” elnyomása alól, mely folyamat a technikai fejlődésen keresztül megy végbe. E folyamat során az ember, aki fölött kezdetben a természet uralkodott, s ki volt téve a természet viszontagságainak, a betegségeknek, a létfenntartással kapcsolatos szükségletek kielégítése folyamatosan változó körülményeinek, egyre több tudást szerzett ezekről és egyre inkább hatalmába kerítette mindazokat a tendenciákat, amelyek létét körülvették.¹⁰ Másrészről a polgári társadalom elhozta az ember politikai szabadságát is; az úr és szolga viszony felszámolásával szabad emberré változtatta. Ez a kétféle fejlődés az, ami Marx szerint immár az emberi nem egésze boldogságának lehetőségét hordozhatná magában. Ugyanakkor a polgári társadalom létrejötte újabb elnyomást eredményez, amely felváltja a korábbi személyi függőségi viszonyokat, és dologi függőségi viszonyokként kerül szembe az emberrel.¹¹ A polgári társadalom kétarcúsága együttesen jelenik meg a “filozófus” Marxnál: egyrészről mint az emberi emancipáció legmagasabb foka, másrészről pedig éppen ennek az emancipációnak a tagadása.

Marx a polgári társadalmat a maga elvont történetiségében több helyen besorolja a különböző társadalmi formák közé. Itt az első forma, természetesen nem túl nagy jelentőséggel, a “csere előtti” termelési forma, ahol a csere még nem terjedt el a maga totalitásában. A második forma “az egyesek önálló termeléséből indul ki, a közvetítés az áruk cseréje, a csere a pénz révén megy végbe”, ezzel szemben a harmadik forma “közösségi termelés, a közösség mint a termelés alapja van feltételezve”.¹² Ez utóbbi nyilvánvalóan a kommunista társadalom, a jövő társadalmának elvont absztrakciója. Ami lényeges, az Marx konstans szóhasználata, gondolkodásmódja. A “van tételezve” kifejezés itt feltételes móddá változik át, tehát az elvont harmadik szint mindenképpen társadalmi feltételek teljesítésétől, teljesíthetőségétől függő lehetőség. Avagy ennek egy sokkal konkrétabb megfogalmazása ugyancsak a Grundrisséből: “Ha a társadalomban burkoltan nem találnók meg egy osztály nélküli társadalom anyagi termelési feltételeit és ezeknek érintkezési viszonyait, minden forradalmi kísérlet donquijoteség volna”.¹³ Ahogy tehát a polgári társadalom kialakulása kapcsán azokat a feltételeket elemzi, amelyek szükségesek voltak ahhoz, hogy a polgári társadalom létrejöhessen, úgy nyilvánvalóan bizonyos feltételeknek teljesülniük kell ahhoz, hogy az “emberiség előtörténetét” immár az ember valódi történelme követhesse. Ezen feltételek azonban nem vezethetők le spekulatív filozófiai módon, hanem a társadalom mindenkori gyakorlatában keresendők. Csak ebben az összefüggésben válik érthetővé A német ideológia azon része, ahol Marx a kommunista mozgalmat “a kommunista társadalom feltételeinek megteremtéséért küzdő mozgalomként”¹⁴ határozza meg. Ha nem ebben a történelemfelfogásban tekintjük Marx ezen állításait, teljesen jelentés és értelem nélkül maradnak. Hasonló szellemű megnyilvánulások pedig sok más munkából is idézhetők.

A “filozófus” Marx történelemfelfogása tehát evidensen nem mondhat semmi konkrétat magával az osztálytársadalommal szemben sem. Csupán annyit mond, hogy a kapitalista társadalmi formával szemben álló társadalom alapjai benne rejlenek a kapitalista társadalomban, s miként az “elméleti szükségszerűség” kategóriája kapcsán utalunk majd rá, ez ennél jóval többet is jelent.

A “politikus” Marx

Ezzel szemben – és itt mutatkozik meg a valódi különbség – a “politikus” Marx történelemkoncepciója más alapról kiindulva más következtetésekre jut, s e következtetések nyilvánvalóan ellentmondanak az előbb vázolt következtetéseknek. E koncepció két legalapvetőbb, az osztályokra vonatkozó állítását Marx először A német ideológiában fogalmazta meg. 1. Az osztályharcok mindig egyre nagyobb bázison mennek végbe, hiszen a hatalmat megragadó osztályhoz sokan csatlakozni tudnak a hatalmat nem-megragadó osztályok tagjai közül is, tehát a forradalmak mobilizációs hatása igazolható. Ez az állítás persze nagyon is tartalmazza, hogy az új hatalomra kerülő osztálynak effektíve több tagja van, mint elődjének. (E gondolatot Marx többször is megismétli, például a Brumaire-ben.) 2. Az osztályharcok egyre egyszerűsödnek és egyre drasztikusabbakká válnak. Ez utóbbi állítás pedig világosan következik a proletár fogalmából, tehát például maga a Kommunista Kiáltvány erre épül majd. Utólag ugyan nehéz eldönteni, hogy mi volt előbb: a tyúk, vagy a tojás, de tény: ha a burzsoá társadalomban az osztályok száma kettőre csökken, akkor egy következő lépcső – mikor mindkét alaptétel az osztályok számának csökkenését írja le, csak más irányból – nem lehet az osztályok megsokasodása. Ha ugyanis ez következik be, akkor a történelemkoncepció ez új alapokról valóban hibás.¹⁵

A “tudományos szocializmus” – mint a “politikus” Marx történelemképe másik, konkrétabb kifejeződésének – három klasszikus alaptétele meghatározható egyrészről a proletariátus szemszögéből, későbbi történetének és jelenének három mozzanataként. De meghatározható az egész osztályszerkezet szemszögéből is, ezért jelen helyzetben inkább ezt az utat választjuk, mert jobban bizonyítható ezáltal a mai helyzet milyensége. Elemzésünkhöz Rosa Luxemburg munkáit vesszük alapul, amelyekben kortársával, Eduard Bernsteinnel vitatkozva fejti ki a “tudományos szocializmus”, vagyis a “politikus Marx” doktrináját. Luxemburg szerint ezek a konkrét tézisek levezethetők a marxi történelemfelfogásból, és már Marx is megfogalmazza őket.¹⁶

Az első elem, hogy a társadalom “két új, lassanként az összes többit elnyelő osztályra szakad”. “A nagytőkések osztályára, mely az összes civilizált országban már szinte kizárólagos birtokosa az összes létfenntartási eszközök előállításához szükséges eszközöknek”, illetve “a proletárok osztálya, akik arra vannak ráutalva, hogy a burzsoáknak eladják munkájukat, hogy érte megkapják a megélhetésükhöz szükséges létfenntartási eszközöket”.

Nos, ma már kijelenthetjük, hogy e polarizáció a fejlett nyugati tőkés országokban nem ment végbe. Ennek bizonyítása nem igazán szükséges, ha körülnézünk a minket körülvevő világban. Ezen állítás bizonyítására ugyanis általában két mutatót szoktak felhozni, az egyik a jövedelmi különbségek, a másik a megtakarítási ráták mutatója. Amikor a fejlett országokban a leggazdagabb és a legszegényebb tíz százalék jövedelme közt maximum 4-5-szörös különbségeket látunk, nem beszélhetünk igazán polarizációról. Vagy, ha ez ellen az állítás ellen szociális érzékünk tiltakozna, akkor még mindig nem feledkezhetünk meg arról a tényről, hogy a jövedelmi különbségek nagysága korántsem takar teljes kettészakadást, hanem egészen egyszerűen mindenféle jövedelmű embereket találhatunk a társadalomban. És amikor a megtakarítási mutatók arról tanúskodnak, hogy a társadalmak nagyobb részének vannak megtakarításai, sőt, a középosztályi társadalom mára odáig jutott, hogy a jövedelmek nem csak a létfenntartási szükségletekre elegendőek a nem-tőkéseknél sem, nos akkor a polarizációról szóló jövendölések, azt hiszem, nem valóságosak. (Az Egyesült Államok létminimum számítása szerint például szegénynek az számít, aki jövedelmének több, mint 13 százalékát költi élelmiszerre. A szegények aránya ezen definíció szerint is kisebb, mint a társadalom harmada.) Miközben persze hasonló jeleket láthatunk globális szinten is ahhoz, amiből Marx és Engels a nemzetállamok szintjén indult ki, ám mint látni fogjuk, semmi okunk ebből a marxi következtetéseket ismételten levonni.

Sokan azok közül, akik Marx eszmei követőinek vallják magukat, úgy gondolják, hogy Marx szerint a kapitalizmusnak abban az értelemben lényege a tőkések és a bérmunkások szembenállása, hogy előbbiekkel szemben utóbbiak a mindenkori forradalmi osztály. Ezek az elemzők azonban nem értik meg, hogy Marx “politikai filozófiájában” a proletariátus történetfilozófiai és nem szociológiai kategória. A proletariátus, a kapitalizmus egy bizonyos fejlettségi fokán, a tőkés világrend centrumországaiban lévő urbánus környezetben élők gyakorlatilag teljes körét jelenti, akik a tőkéseknek teljesen kiszolgáltatottak, akiknek jövedelme a létfenntartási szükségletek kielégítésére sem feltétlenül elegendő és akik valóban csak a láncaikat veszíthetik. Az eredeti marxi intenciók szerint tehát nem proletárok a jóléti kapitalizmus jól kereső bérmunkásai, hiszen Marx – sok követőjével ellentétben – a valódi emberből indul ki és tudja, hogy a forradalmi aktus ezektől az emberektől nem várható és nem várható el. Nem proletárok a fejlődő országok sanyarú sorsú munkavállalói, ahogyan azok sem, akik a legfejlettebb országokban bérükből a létminimum alá csúsznak, előbbiek földrajzi értelemben, utóbbiak számarányukat tekintve. De az eredeti marxi “politikai filozófia” alanyai nem pótolhatóak a munkanélküliekkel, az elnyomott nemzeti kisebbségekkel stb. sem. Ahhoz, hogy alkalom adtán őket tegyük meg egy marxista politika alanyaivá, az egész marxi “politikai filozófia” tudatos elvetése és újjáépítése szükséges. Ami amúgy is elengedhetetlen, hiszen – mint láttuk – a proletariátus mint történelemfilozófiai kategória a marxi értelemben ma már egyáltalán nem létezik.

Nos, ha a logikai sort valóban logikai sorként kezeljük, a másik két láncszemre már nem is lenne érdemes figyelmet pazarolni, a teljesség igényével mégis érdemes megtenni. A tudományos szocializmus második eleme a periodikus túltermelési válságok tana volt, mely szerint e válságok tulajdonképpen a kapitalizmus halálos ítéletét mondják ki. Röviden arról van szó, hogy amikor egy áru termelése beindul, akkor annak sikerét látva minden piaci szereplő ezt kezdi gyártani, ennek, s a piac korlátozott voltának következtében fellép a túltermelés, ami eladhatatlanná teszi a terméket, annak gyártásával mindenki leáll és nyomor és hiány lesz úrrá, mígnem az egész kezdődik elölről. Nos, ma láthatjuk, hogy a túltermelési válságok ideje ismételten lejárt. Ezért aztán nem állja meg a helyét, hogy a burzsoáziát saját létbizonytalansága fogja arra késztetni, hogy feladja uralmi helyzetét. A Mi a kommunizmus című korai röpiratban, amely a Kommunista Kiáltvány évében született, ezt jelöli meg Marx mint “evolúciós alternatívát”. Ez a viszonylag elfeledett kis tanulmány mutatja, hogy az általunk vázolt kétféle koncepció között nem ott húzódik az alapvető különbség, hogy a “reformista”, vagy a “forradalmi” út következik belőle. Ahogy helytelen ebből következően a jóslat, hogy ezek a gazdasági alapot szétfeszítő tényezők egy olyan világot hoznak létre, “amelyben már nem az egymással konkuráló gyárosok irányítják a termelést, hanem az egész társadalom, szilárd terv és szükségletei szerint.” Miközben a konfliktusokat feltételező szcenáriók sem valósultak meg, vagyis ezek a – kapitalizmustól elválaszthatatlan, de hatásukban eljelentéktelenedő – túltermelési válságok ma már nem hajtják a proletárokat semmiféle forradalmi cselekvésbe.

A harmadik mozzanat pedig, hogy az egész történés mozgató osztálya immár csak a proletariátus lehet. “De a burzsoázia nemcsak kikovácsolta a fegyvereket, amelyek majd halálát okozzák, hanem megszülte azokat a férfiakat is, akik majd ezeket a fegyvereket forgatni fogják – a proletárt.” Ezen pont és az előző pont ellentétéről mint a marxi finalizmus legnagyobb hibájáról sokan beszéltek már, ez dolgozatunk szempontjából irreleváns. Ami számunkra a lényeges, hogy a proletárforradalmak nem mentek végbe, sőt, a proletariátus “nem osztályból”, a burzsoá társadalmon kívül állók osztályából az I. világháborúban nagyon is a burzsoá társadalom osztályává vált. Szerves része a tőkés világnak, mivel nem is lehetett más. A “politikus” marxi történelemkoncepció osztályokra vonatkozó három alapfeltétele közül, vagyis hogy 1. a forradalmi osztály bázisa kiszélesedik, 2. a forradalmak sorozata az osztályszerkezetet mindig tovább és tovább egyszerűsíti és hogy 3. az osztályharcok egyre inkább éleződnek, egyik sem jött be. A proletariátus bázisa mára teljesen beszűkült. A nyugati demokráciákban mára egy proletár-burzsoá forradalom valószínűsége szinte a nullával egyenlő, ami nem azonos a történelem végével. És hát az osztályharcok ahelyett, hogy fokozódtak volna, éppenséggel megszűnni látszanak. És ami a legfontosabb, vagyis ami a “politikus” Marx osztályainak igazi halála, hogy a mai társadalom viszonyai éppenséggel annyira bonyolultnak tűnnek fel, hogy e marxi osztályelmélettel a maguk idézett totalitásában se nem magyarázhatók, se nem megoldhatóak. Mindezzel korántsem kívánjuk igazolni az osztályharcok megszűnésének, vagy a történelem végének látszatát, ugyanakkor ennek pontos elméletét egy másik tanulmányban lenne szükséges kifejteni.¹⁷

A “politikus” Marx elmélete tehát nyilvánvalóan ellentétben áll azzal a történelemkoncepcióval, amelyet a tanulmány korábbi részében elemeztünk. Mint említettük, ennek a szembenállásnak alapja, hogy a kétféle elmélet az empirikus tapasztalat két különböző szintjéről indul ki, ezekből csinál a marxizmus tudományos módszereivel természetes módon történelemfilozófiát és társadalomkritikát. Amint pedig később látni fogjuk, ezek dialektikus módon minden valóságos marxizmusban, mint az “igazi” marxizmusban, sajátos egységet alkotnak.

A “politikus” Marx a Kommunista Kiáltványban és más művekben elmeséli osztályainak történetét az elejétől a végéig, megszületésüktől megszűnésükig. Tanulmányunk elején azonban már utaltunk arra, hogy amikor Marx mindezeket leírja, a történet valójában még az elején jár csak. K. R. Perry könyvében kifejti, hogy Marx korában, vagyis az 1848 előtti időkben az iparosodás még “eléggé gyerekcipőben járt”¹⁸. A szerző kifejti, hogy Európa lakossága 1830-ra, közel ötven év alatt megduplázódott és elérte a 160 milliót, a következő megduplázódás viszont már a hatvanas évek végére bekövetkezett. E folyamat természetesen együtt járt a városok ugrásszerű növekedésével, illetőleg az iparosodás elterjedésével. A Kommunista Kiáltvány születésekor azonban az iparosodottság még csak Angliában érte el azt a szintet, hogy olyan városokkal találkozhassunk, mint amilyenek a “politikus” Marx vízióiban szerepelnek. Ezért írja Perry, hogy “Németországban a munkásosztály gyakorlatilag még csak csírájában volt jelen a negyvenes évek végére. Bár Marx német volt, tapasztalatainak alapja Manchester volt és nem mondjuk Mannheim.”¹⁹

Hobsbawm ugyanezt a kérdést elemezve kimutatja, hogy a Kommunista Kiáltvány osztályai a megírás idején kétféle értelemben sem léteztek még Európa szerte. Egyrészről mennyiségileg, másrészről minőségileg. Előbbi azt jelenti, hogy ebben az időben az iparosodás igazából még csak egyetlen iparágban volt jelen, ez pedig a textil-, a pamutipar volt. A gépesítés mai szemmel nézve tulajdonképpen elég primitív gépeket jelentett, ezek újításait mai szemmel nem is nevezhetnénk igazi technikai újításoknak. Ugyanakkor Marx tendenciaként világosan látta a fejlesztés egyre fontosabb szerepét a termelésben, még ha ezt az elvet nem is érvényesítette következetesen elemzéseiben. (Ahogy erről több elemző, így Márkus–Bence–Kis is beszámolnak Hogyan lehetséges kritikai gazdaságtan című művükben.) Másrészről a munkásosztály aránya ekkorra még nem tette lehetővé, hogy valóban a társadalom kulcsfontosságú osztálya váljék belőle. Ahogy Hobsbawn írja: “De Anglia kivételével a munkások száma elenyésző volt, százezreket tett ki – nem milliókat”. Ugyanakkor, bár a polgári társadalom kiépülését sok helyütt még évtizedekig gátolták a feudalizmus maradványai, Marx érzékelte ennek a folyamatnak a hallatlan méreteit. A vidéki munkaerő városi proletárrá válása, ezzel együtt a vidéki munkaerő “agrárproletárrá” válása, a kevesek hihetetlen meggazdagodása a nagy többséggel szemben, talán a legmeghatározóbb élménye volt Marxnak, és “politikai filozófiai” írásaiban kiemelkedő szerepet foglal el.

Hobsbawm elemzése szerint a dolog másik oldala, hogy Marx korában a városi munkásság sem szocializációját, sem helyzetét tekintve nem volt egységes. Különbség leginkább talán a vidékről feláramló szegények és a már régen városi, ugyanakkor a kapitalista fejlődés révén korábbi tevékenységüket feladni kényszerülő “kézművesek” között húzódott. E különbség néha olyan méreteket is ölthetett, hogy míg utóbbiak egyértelműen vesztesként élték meg az ipari kapitalizmus kiépülését, előbbiek egyszerre lehettek relatív nyertesei és vesztesei a folyamatoknak. Nagy különbségek mutatkoztak továbbá intellektuális képességeiket, szervezettségüket tekintve is. Anélkül, hogy részletesebb elemzésébe belemerülnénk, felfigyelhetünk arra a döntő tendenciára, melyet elemzéseiben Marx kiemel. E tendencia pedig az elnyomorodás mindenképpen közös és egyetemes jellege, vagyis, hogy a kapitalizmus eltünteti mindazt, ami egyedi; a saját termelési folyamat szempontjából szükséges egyen-munkaerővé változtatja a bérmunkást. Ez volt talán kultúrkritikai értelemben az az élmény, amely mindazok számára meghatározó volt, akiket a középkori városfejlődés során megérintettek a polgári értékek. Ennek a folyamatnak az elemzése mindenképpen bővebb kifejtést igényel, mindenesetre Marx előtt nyilvánvalóan jelentkezett a tőkés termelési módnak az ember kiteljesedését ellehetetlenítő hatása, mely folyamat végén valóban a Kommunista Kiáltvány elembertelenített egyen-proletariátusát találhatjuk.²⁰

Politikus és filozófus marxizmus

A “politikus” és a “filozófus” marxizmus dialektikus viszonya Marx alapvető módszere. Mindezt azért szükséges éppen ezen a helyen leszögeznünk, mert e nélkül Marx súlyos tévedéseiként aposztrofálhatnánk a Kommunista Kiáltványban és a szerző életművének nagyobbik részében megfogalmazott gondolatokat. A tanulmány nem vállalkozhat arra, hogy Marx helyett megfogalmazza ennek a viszonynak elméletét és pontos módszerét. Állításunk szerint azonban “politikus” és “filozófus” marxizmus kettőssége több úton is igazolható lenne. Kimutatható lenne az ismert marxi formulák segítségével, hogy a dialektika alapvető formulái erre a viszonyra ráilleszthetők, s rekonstruálható lenne a későbbi marxista gondolkodók nézeteiből, így többek között Lukács, Marcuse stb. elemzéseiből a módszer valamennyi sajátossága. Jelen tanulmány azonban csupán arra vállalkozhatott, hogy a marxi életműből rekonstruálja a “filozófus” és a “politikus” Marx nézeteit, s hogy bebizonyítsa: a marxizmus eme módszertanilag elkülönült két szegmensének tényként való elfogadása, illetőleg a köztük lévő dialektikus viszonynak legalábbis érzékelése nélkül maga a marxi életmű sem érthető meg.

Ezt bizonyítandó nézzük meg egyetlen példán keresztül ennek folyamatát. A filozófus marxizmus feladata a különböző társadalmi formák és történések rendszerbe illesztése, ahogyan arra a “filozófus” Marx elemzései kapcsán példákat is láthattunk. Ez a marxizmus a “történelmi materializmus” segítségével feltárta és feltárja a letűnt, a jelenlegi és az eljövendő társadalmi formációk lehetséges viszonyát. (Tőkei Ferenc definíciója szerint a “történelmi materializmus” a társadalmi formák elmélete, a társadalom jelenségeinek ebben a keretben történő elemzése)²¹ A “politikus” marxizmus szerepe ezzel szemben az, hogy a reális társadalmi gyakorlatból kimutassa azokat a tendenciákat, azokat a létező egyéneket és csoportokat, amelyek a társadalmi változás valódi hordozójává válhatnak, s befolyásolhatják annak irányát. Ez az, amit – csupán egyetlen idézettel alátámasztva – Herbert Marcuse úgy fogalmaz meg, hogy “a kritikai elmélet fölszámolja magát”, amint arra az eredményre jut, hogy ezeket a hordozókat a jelen társadalmából lehetetlen kimutatni. Erre a reális veszélyre figyelmeztet egyébként Az egydimenziós ember zárógondolata is. (Az elmondottak alapján pedig merőben új megközelítésbe kerül mind a marxi determinizmus kérdése, mind pedig a létező szocializmusok utópisztikus jellegének kérdése. Előbbi talán egyértelmű, utóbbival kapcsolatban ezen a helyen csak annyit jegyeznénk meg, hogy az nem céljaiban, vagyis a kommunista társadalom létrehozásának vágyában bizonyult utópisztikusnak, hanem kiindulási alapjainak tekintetében. Vagyis egy olyan társadalom-leírás nevében, egy olyan “politikus” marxizmus nevében cselekedett, amely – mihelyt ez a gyakorlat lépett az elmélet helyébe – maga vált utópisztikussá, hiszen – mint láttuk – a Kommunista Kiáltvány történetében valójában a világ nem jutott túl messzire, márpedig a létező szocializmus hivatalos ideológiája alapjául valahol egy olyan helyzetet tekintett, amely igencsak a könyv “utolsó lapjain” található.)

Nézzük röviden először az előbbit, vagyis a “történelmi materializmus” szerepét a “filozófus” és a “politikus” Marx módszertanában. Marx elemzései során több helyen is kifejti a “materialista történelemfelfogás módszerét”. Tőkei Ferenc egyik könyve elején idéz Marx Anyenkovhoz írott leveléből: “A társadalom az emberek kölcsönös tevékenységének a cseréje. Szabadon választhatják-e az emberek azt, hogy milyen társadalmi formában éljenek? Semmiképpen nem. Tételezze az emberek tevékenységének meghatározott formáját és megkapja az érintkezés és a fogyasztás meghatározott formáját. Tételezze ezeknek meghatározott formáját és megkapja a társadalomszerkezet meghatározott formáját, a család, a rendek, vagy az osztályok meghatározott szervezetét, egyszóval megkapja a meghatározott társadalmat. Tételezzen egy meghatározott társadalmat és megkapja a megfelelő politikai rendszert.”²² Persze mindez korántsem gyakorlati módszer, hiszen ezek végigvitele még egyetlen társadalmi forma esetében is egy egész emberéletet követelne.

Marx ezért az alkalmazható és valódi módszert híres Bevezetés a politikai gazdaságtan bírálatához című munkájában fejti ki. Az emberek akaratuktól független “termelési viszonyokba lépnek egymással, amelyek anyagi termelőerőik meghatározott fejlődési fokának felelnek meg. (…) Az anyagi élet termelési módja határozza meg általában az élet szellemi, politikai és társadalmi folyamatát”. Tőkei ezt tekinti a marxi értelemben vett “termelési mód” meghatározásának. Szerinte Marx mindenképpen szükségesnek tartotta bizonyos szempontok alapján kategóriákba sorolni az emberek társadalmi termelésének korszakait. Könyvében egyébként Tőkei arra tesz kísérletet, hogy kimutassa, a Marx által vázolt ötféle termelési módon kívül nem létezhetnek lényegében különböző termelési módok.

Ennél azonban van számunkra elemzéseinek egy sokkal fontosabb vonatkozása is. Arról van szó, amikor Marx a kapitalizmus előtti formákat és a tőkés termelési módot állítja szembe egymással. Tőkei megállapítja, a fő különbözőség, hogy míg előbbiek barbár társadalmak alapjain jöhettek létre, addig utóbbinak alapfeltétele a “civilizált” társadalmi alap. És ha ennek az állításnak nem is a konkrét tartalmát, hanem a struktúráját tekintjük, láthatjuk, hogy Marx valóban csupán a kapitalista társadalomban pillantja meg a kommunizmus kifejlődésének lehetőségét.

Mit jelent ez valójában? Tőkei szerint a lényeg az, hogy Marx a kapitalizmus előtti társadalmi formákat “természet adta” társadalmi formáknak tekintette, ahol az egyén egy természetes közösség tagja. Ezt részben már mi is elemeztük. Tőkei szintén kiemeli, hogy “ezek a közösségek csak a kapitalizmus megjelenésével bomolhattak fel”.²³ Marx szerint a lényegi különbség a kapitalizmus előtti formák korlátoltságában és a kapitalizmus korlátlanságában keresendő. A kapitalista termelési mód “forradalmi”, mert “ugyan természete szerint bornírt, a termelőerők egyetemes kifejlődésébe torkollik, és egy új termelési mód előfeltételévé lesz, amely nem úgy van a termelőerők fejlődésére alapozva, hogy egy meghatározott állapotot legfeljebb kiszélesítsen, hanem amelynek egyetlen előfeltétele a kiindulási ponton való áthaladás”. A tőkés termelés így “puszta átmeneti pontként tételeződik”.²⁴

Ezzel, úgy gondoljuk, világosan utaltunk a “történelmi materializmus” szerepére a “filozófus” Marx nézeteiben. A történelmi materializmus az a valós módszertani alap számára, mely valóban bizonyítja a kommunista társadalom kialakulásának lehetséges voltát, ugyanakkor csupán “elméleti szükségszerűségként” tételezi azt. A kapitalista termelési mód elemzése során számtalan hasonló tételezésig jut el Marx. Ezen tételezések valóban csupán “elméleti szükségszerűségek” számára, és mint ilyenek, a történelmi materializmus reális korlátai. Azon korlátok, melyek megkülönböztetik a téves materializmusoktól, így a “mechanikus materializmustól” is, amelyet Marx a Feuerbach-tézisekben úgy elemez, hogy az csupán “a polgári társadalom szemléletéig juthat el”, nem pedig a dolgok valódi lényegéhez.²⁵

Mindez persze korántsem jelenti azt, hogy a “politikus” Marx elemzései során a történelmi materializmus módszerének ellentmondó eredményekre jutna. Az “elméleti szükségszerűség” gyakorlati szükségszerűségre váltása, amely lényegében minden marxi “politikai filozófia” sajátja, maga is a társadalom valódi folyamataiból indul ki. Ugyanakkor figyelemre méltó, hogy Marx azokban az elemzéseiben, amelyekben a termelési módok kérdéskörét érinti, egyáltalán nem beszél “politikai filozófiai” írásainak fogalmairól. Sem “proletárokról”, sem “forradalomról”, sem semmiről a “politikus” Marx szövegeinek megfelelő kontextusban. Sőt, A német ideológiában világosan utal rá, hogy a “patriarchális viszony, a rabszolgaság, a rendiség, az osztályviszony” mint az adott korra jellemző “munkamegosztás eredménye”, teljes mértékben a felépítmény része.²⁶ Ezt a gondolatot pedig az életmű oly számos helyén megismétli, hogy kétségbe vonnunk felesleges.

A történelmi materializmust ezért mint a “proletariátus harci fegyverét” értelmezni, ahogyan azt Lukács tette korai írásaiban, merő teleológia. Lukács – anélkül, hogy nézeteinek részletesebb elemzésébe belemehetnénk – abban látja a történelmi materializmus eredeti funkcióját, hogy “feltárva a kapitalizmus ellentmondásait”, “az utolsó elnyomott osztály szabadságharcában” “hangos harci eszközzé váljék”. A visszavetítés itt ismételten “filozófus” és “politikus” marxizmus egybemosásában keresendő, mintha a marxizmus nem lenne több, mint a proletariátus “politikai filozófiája”, netán “ideológiája”.²⁷

Amikor azzá válik – tehát például a “politikus” Marx elemzéseiben –, akkorra már megszűnik történelmi materializmus lenni. Amikor Marx a proletariátust pillantja meg mint azon társadalmi erőt, amely helyzetének változása a tőkés termelési mód meghaladása felé mutat, egyértelműen a “felépítmény” mozgásaiból indul ki. A “politikus” marxizmus szereplői királyok és politikusok, osztályok, rendek és rétegek, törvények és törvényhozók, papok és vallások, meg mindenféle tudósok és újságírók, egyszóval egyedi és partikuláris emberek. A “politikus” Marx filozófiája ezek mozgásait, harcait, konfliktusait írja le, miközben természetesen ez is valódi filozófusi teljesítmény. A “politikus” Marx – miután megállapítja, hogy pusztán spekulatív módon nem lehet a tőkés társadalom felbomlásának sem a feltételeit, sem konkrét megjelenési formáit és szereplőit kimutatni²⁸ – a valós társadalmi folyamatok változásainak tükrében tekinti a “társadalmi alap” esetleges változásait, nem pedig fordítva, ahogyan azt a “történelmi materializmus” helyes módszerével kapcsolatban meghatározta. Amikor tehát a “filozófus” marxizmus módszere az “eredeti értelemben vett” történelmi materializmus, akkor a “politikus” marxizmus módszere egészen más. Ahhoz, hogy ezt világosan láthassuk, szükség volt a különböző tudományok és tudományágak olyan mértékű differenciálódására, ahogyan az napjainkra bekövetkezett. A “politikus” Marx – mai szemmel nézve – módszerében jobban hasonlít a mai “politológiára”, “politikai filozófiáját” azonban megvédi az esetlegességtől, hogy olyan szigorú elméleti alapokra támaszkodik, mint akár a későbbi “tudományos szocializmus” alaptézisei. A “történelmi materializmus” tehát nem más, mint az az alapvető tudományos viszonyulás, amely megteremti a “politikus” és a “filozófus” marxizmus dialektikus alapját.

A marxi elmélet erejét mindenképpen az adta, hogy a valóságot minden másnál jobban hozzá tudta kapcsolni az elmélethez, a filozófiát a valóság és a valóságot a filozófia szolgálatába állította. A “történelmi materializmus” két mozzanatának ellentétes mozgása nélkül (amelyek közül mai szemmel a másodikra már félrevezetőnek is tartjuk a “történelmi materializmus” kifejezést) Marx saját bevallása szerint sem lett volna képes a reális politikai praxis megragadására.

Anélkül tehát, hogy ennek a kérdésnek a részleteit ismertetnénk, térjünk inkább vissza eredeti állításunk másik téziséhez, hogy “politikus” és “filozófus” marxizmus helyes értelmezése nélkül nem érthetjük meg magát a marxi életművet sem. Soron következő példánkból világosan kitűnik majd, hogy Marx eredeti intenciói mind ezt, mind az eddig elmondottakat alátámasztják.

“A Gazdasági-filozófiai kéziratok megírása idején a fiatal Marx gondolatait még fogva tartja a spekulatív filozófia” – kezdi elemzését a “dogmatikus strukturalista” Garaudy Az elmélet forradalma című, a marxista kánon számára elfogadott könyvében. A könyv ezen részében ugyanazzal a kérdéssel kerül szembe a szerző, amit a korábbi marxista elmélet igazán sohasem tudott megoldani, vagyis azzal, hogy hogyan fejthet ki Marx az életmű különböző helyein olyan nézeteket, amelyek első ránézésre nyilvánvalóan, még filozófiai módszerüket tekintve is eltérnek egymástól. Garaudy ezen írása arra tesz kísérletet, hogy mindezeket még a fiatal Marx eszmei éretlenségeként fogja fel. Nincs jogunk azt állítani, hogy Marx tudása, módszere, véleményei az életút során ne tökéletesedtek volna, de úgy tűnik, a szerző ezen írása egy másik problémát próbál ezzel elfedni. Ez azonban csak írásának részletes elemzése során derülhet ki.

Garaudy azt kísérli meg kimutatni, hogy azok a kategóriák, mint például az elidegenedés, amelyekkel Marx az ember emancipációs folyamatának menetét illusztrálja, hegeliánus maradványok, olyan, a spekulatív filozófia alapján nyugvó kategóriák, amelyeknek semmi közük nincs az érett marxizmushoz. “A szociális forradalmat itt még nem a történelem, az emberiség fejlődésének egy történelmi mozzanataként fogja fel, hanem az emberi lényeg mint az elidegenedés leküzdése jelenik meg.” Itt most nem akarunk kitérni arra a vitára, amelyben ez a mondat a nyilvánvaló állásfoglalás szándékával fogalmazódik meg, vagyis a marxista antropológia létezésének vitájára. Csupán azt szögeznénk le, hogy Garaudy ezt ugyancsak “metafizikus maradványnak” tartja. Később azután kimutatja, hogy A német ideológia megírásakor már hogyan kerülnek ezek a kategóriák a helyükre. Kimutatja: ehhez a módszertani fordulathoz szükség volt arra, hogy nézeteit Marx végre a “forradalmi proletariátus bázisán fogalmazza meg.”

Garaudy elemzése a felületes szemlélő számára teljességgel hihető, egy kidolgozott ideológia megalapozott elméleti bázisán fejti ki nézeteit. Állításait talán nem is lehet pusztán elméletileg cáfolni. Cáfolatát a marxi életmű adja, az, hogy a probléma, amit valójában elfedni igyekszik az elemzés, éppen az elemzés igazságtartalmával szemben lép fel. Tudniillik éppen az elemzés legfőbb állítása nem felel meg a valóságnak, hogy Marx gondolkodására még ballasztként nehezedne a “spekulatív filozófia”. A cáfolat egy ugyancsak közismert marxi mű, A hegeli jogfilozófia bírálatához című írás. Ezt valamennyi Marx-elemző olyan írásnak tekinti, amelyben a marxi módszer már érett formájában jelenik meg. E tanulmány azonban időben megelőzi a Gazdasági-filozófiai kéziratokat, éppen előtte íródott, tehát ahogy az egyiket befejezte Marx, úgy kezdett bele a következőbe. Aligha hihető, hogy elfeledkezett volna mindarról, amit már egyszer tudott. A marxi életmű történetisége éppen azt bizonyítja, hogy a két gondolatmenet bizony egyszerre, egymás mellett jól megférve volt jelen Marx gondolkodásában. És ez akkor is igaz, ha a Gazdasági-filozófiai kéziratok kategóriái nem minden esetben tekinthetők teljesen kiforrottnak. Erről azonban a korábbi marxi elméletek nem vehettek tudomást.

Ráadásul ezt a szándékolt kettősséget maga Marx is kifejti, éppen az említett A hegeli jogfilozófia bírálatához című munkájában. Gondolatmenete elején éppen Marx írja: “A spekulatív (jog)filozófia kritikája már mint a német politikai tudat eddigi módjának határozott ellenfele sem önmagába torkollik, hanem olyan feladatokba, amelyek megoldására csak egy eszköz van: a gyakorlat”. Illetve “Az elmélet akkor képes a tömegek megragadására, ha radikálissá válik. Radikálisnak lenni annyi, mint a dolgot gyökerénél megfogni”.²⁹

Elemzése további részében azt mutatja ki, hogy saját nézetei mennyiben jelentenek többet az addigi legforradalmibb német elméletnél, a reformációnál. “Németország forradalmi múltja ugyanis elméleti: a reformáció. Ahogyan akkoriban a szerzetes, most a filozófus az, akinek agyában a forradalom elkezdődik.” A reformáció kettős arca nyilvánvaló. Egyszerre volt az elmélet reformja, de ugyanekkor a gyakorlat teremtette meg az utat a megreformált elmélet felé – mondja Marx. “A forradalomnak ugyanis szüksége van egy … anyagi alapra. Az elmélet egy népben mindig csak annyira valósul meg, amennyire a nép szükségleteit elégíti ki” – mondja Marx a mindenkori forradalmi pillanatról, hogy később ezt a mozgásban lévő történetiségéből – immár egyértelműen – úgy fogalmazza meg: “nem elég, ha a gondolat a megvalósulásra tör, a valóságnak önmagában is a gondolatra kell törekednie”. Marxnak ennél pontosabban nem volt szüksége nézeteinek megfogalmazására, hiszen a szociális forradalom, majd később a proletárforradalom és ennek bázisa, a szegények, majd később a munkásosztály adta magát mint az elmélet megvalósulásának alanya. Ugyanakkor Marx számára mindvégig nyilvánvaló volt, hogy miért ez a megfelelő alany. Ezeket az elemzéseket azért volt szükséges ilyen rövid formában is megemlítenünk, hogy láthassuk, a korai és késői Marx módszere között igazán döntő különbségekkel nem találkozhatunk.

A Marx-recepció az életműnek szinte valamennyi periódusára vonatkozóan tett hasonló kísérletet arra, hogy az életmű ezen vagy azon elemét – akár más elméleti konstrukcióban is – hibásnak, tévesnek vagy elhamarkodottnak bélyegezze az életmű egy másik darabjának nevében. Ugyanakkor a legtöbb esetben hasonló módon kimutatható lenne ezen elemzések hibája.

Marxizmus és az idő-tényező problematikája

A marxizmus – mint a bevezetőben megfogalmaztuk – az elmélet és a gyakorlat egységének megteremtésére tett nagyszabású kísérlet volt eredeti formájában, vagyis Marx munkásságában. Annak az egységnek a megteremtésére tett kísérlet, amely a világot megrendítő társadalmi átalakulások során – a vallás, a fenomenológia stb. megrendülésével – darabjaira hullott szét. A marxi módszer helytelen értelmezése nyomán ez az egység viszonylag rövid idő alatt széttörött és csak kétségbeesett válaszreakciókra futotta a recepciós irodalomban, amely a vad ortodoxiától a szociáldemokrata “ideológiájáig” és az “újbaloldalig” terjedt.

Ahogy elmélet és gyakorlat egysége korábban – mint ezt a dolgozat nyitó részében elemeztük – azért törött szét, mert megrendülni látszottak az emberi haladásról alkotott alapvető nézetek, Marx után ugyanez történt és végigkísérte a marxizmust egész huszadik századi útján. Mai szemmel nézve a marxizmus szinte valamennyi követője és ellenzője számára dogmává merevedett, talán éppen azért, mert ahelyett, hogy a marxi módszerek alapján újra és újra magát a marxizmust is elemzés alá vonták volna, “követőkké” és “ellenzőkké” váltak. A Marx-recepció eszmetörténeti vonatkozásait e dolgozat azonban még jelzés értékkel sem tárhatja fel.

Ehelyett csupán egyetlen vonatkozásra hívnánk fel a figyelmet, amely elméletünk szempontjából döntő vonatkozás. Ahogy Alec Nove elemzi: “nyilvánvaló, hogy a marxisták a kommunizmust nem távoli célnak tartották, hanem őszintén hittek abban, hogy a fiatal párttagok meg fogják érni a kommunizmust saját életükben.” (Nove, 1984.) Nove ezt a tételt egyenesen Marx örökségének tekinti és hosszasan citálja azokat az idézeteket, amelyek igazát látszanak alátámasztani. Ezek közül a legmeggyőzőbbek talán a Marx technikai fejlődésbe vetett hitére vonatkozó állításai, vagyis, hogy “Marx valószínűleg azt hitte, hogy a technikai haladás a kapitalizmusban gyakorlatilag már megoldotta a termelés problémáját, csak a termelőerőkre rátelepedett kapitalista rendszer akadályozza meg, hogy a gyakorlatban is megvalósuljon”. Nove szerint kijelenthetjük, hogy ha a marxizmust teljes egészében tekintjük, akkor az mai szemmel nézve utópia.

Nove felvetése akkor is hallatlanul termékeny gondolatokat tartalmaz, ha általa csak újabb adalékkal szolgálhatunk elmélet és gyakorlat viszonyának kérdéséhez. Ebben a kontextusban ugyanis nyilvánvalóvá válik, hogy a Marx utáni elemzők nem értették meg az idő szerepét a marxi elméletben, erre nem is fordítottak kellő figyelmet és időt. A dogmatizmus így szinte valamennyi marxista gondolkodásnak sajátjává válik. A dogmatikus marxizmus Marxnak olyan tételeit is megvalósulandóknak és örök érvényűeknek tekinti, amelyekre vonatkozóan a marxi intenciók betartása nyilvánvalóan ellentétes eredményekre vezetne. Eddigi elemzéseinkből talán már nyilvánvaló: a “politikus” Marx elemzései az akkorra és az ottra vonatkoznak. Természetükből adódóan pedig esetleg még ezek között a körülmények között is érvénytelenné válnak, nemhogy ha teljesen más időben és más helyen próbálnánk a valóságot hozzájuk igazítani.

Ezt a dolgot megvilágíthatjuk a másik oldalról is. “Marx és Engels alaptétele, hogy elemzéseiknek mindig a meglévő valóságon kell alapulniuk” – írja tanulmányában Sajtos Erzsébet.³⁰ Ha ezt a nézetet akár maga Sajtos is következetesen alkalmazná, felfedezhetnénk az általunk elmondottak igazságtartalmát. A szerző a Párizsi Kommün tapasztalatainak fényében született “szocializmus” koncepciót teszi meg sajátjának és úgy jellemzi Marxszal, hogy “valójában még minden tekintetben magán viseli annak a társadalomnak a jegyeit, amelyben létrejött”. Ugyanakkor gondosan kerüli írásában azoknak a marxi gondolatoknak az idézését, amelyek még ez előtt születtek, még ha olyan híresek is, mint a Kommunista Kiáltvány egyes gondolatai. Mint például az, ahol Marx úgy jellemzi a majdani proletárdiktatúrát, hogy az “teljes mértékben felszámolja” a korábbi társadalom minden visszásságát. Itt persze nyilvánvaló ellentmondás fedezhető fel, amelyet csak azzal lehet magyarázni, hogy Marx saját életművében mindig következetesen alkalmazta a “politikus” marxizmus permanens megújítását megkövetelő intenciókat.

Marx mindig hevesen szembe helyezkedett azokkal, akik a marxizmus dogmává szilárdításán fáradoztak. Marx ugyanis világosan látta: a dogmává merevített marxizmus csak olyan mozgalmat hozhat létre, amely nem a “polgári társadalom” negatívumainak és ellentmondásainak “pozitív megszüntetéséért” küzd, hanem árnyképek és látomások ellen vív értelmetlen harcokat. Olyan harcokat, amelyek nem is az emberek saját harcai, így elidegenednek tőlük, illetve azok velük szemben is elnyomóként lépnek fel. Az a finom dialektikus viszony, amely a módszertanilag helyesen alkalmazott “filozófus” és “politikus” marxizmus között fennáll, az eszmét olyan – Lukács terminusát használva – “dinamikus komplexummá” változtatja, amely alkalmassá válhat mind a társadalom bonyolult folyamatainak leírására, mind a gyakorlat, a politikai praxis valóban tudományos kezelésére.

Alec Nove parafrázisa mindezek tükrében talán teljesen új értelmet is nyerhet. “A marxisták Marxot eddig csak különbözőképpen értelmezték. De a feladat, hogy megváltoztassuk.”

Jegyzetek

¹ Görgényi Ferenc: Tulajdon és politika, Budapest, 1982 , 16 p.

² Thoma László: A szabadidő marxi elmélete, Budapest ,1986, 13 p.

³ Karl Marx: A szent család, Budapest, Marx-Engels Művei (a továbbiakban MEM) 2 1963, 6 p.

⁴ MEM 2, Budapest, 1963, 221 p.

⁵ Hobsbawm: Forradalmak kora, Budapest, 1964, 161 p.

⁶ Ágh Attila, Tudományos-technikai forradalom és művelődéspolitika, Budapest, 1980, 20 p. A mű egyébként több félreértésen alapul, melyek hibás voltát a létező szocializmus fejlődéstörténete igazolta.

⁷ Karl Marx: A Kommunista Párt kiáltványa, Budapest, 1963, MEM 4.

⁸ Thoma László: A szabadidő marxi elmélete, Budapest, 1986, 13 p.

⁹ Szelényi Iván: A poszt-kommunista átmenet dilemmái, Budapest, 1992, 102 p.

¹⁰ Márkus György: Marxizmus és “antropológia”, Budapest, 1966

¹¹ Marx: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai, MEM 46 I-II, Budapest, 1963, 82 p.

¹² i. m. 78. p.

¹³ i. m. 80 p.

¹⁴ i. m. 35 p., illetve A német ideológia közismert helye MEM 3

¹⁵ Anélkül, hogy ennek a kérdésnek akár csak érintőleges bibliográfiáját adnánk, csupán csak A német ideológia egy hosszabb szövegrészét jelölnénk meg. MEM 3., Budapest, 1963, 20–43 p.

¹⁶ Luxemburg Rosa: Válogatott tanulmányok, Budapest, 1980. A proletariátus oldaláról való jelzett vizsgálódás eszmetörténeti vonatkozásait lásd: Vajda Mihály Utam Marxtól című könyvében

¹⁷ Az itt elmondottakkal kapcsolatban – mint erre többször utaltunk is – érdekes összevetés az egy évben íródott Kommunista Kiáltvány és a Mi a kommunizmus? című röpirat. Különösen annak tükrében, hogy ez utóbbinak van egy két évvel korábbi változata is, ahol a túltermelési válságok kapcsán nem a forradalmi, hanem az evolúciós utat fejti ki Marx és Engels. MEM 3, MEM 4, Budapest, 1963.

¹⁸ Perry: The Burgeois Century, Párizs, 1972, 170. p.

¹⁹ i. m. 210 p.

²⁰ Ezeknek a saját fejtegetéseknek alapját lásd Hobsbawn i. m.

²¹ Tőkei Ferenc: A társadalmi formák marxi elméletéhez, 1971; Tőkei Ferenc: Antikvitás és feudalizmus, 1968; Tőkei Ferenc: Az ázsiai termelési mód, 1966; Tőkei Ferenc: Kortársunk-e Marx, 1984. Marcuse megjegyzései a kritikai elméletről: Marcuse: Az egydimenziós ember. Budapest, 1990. Ennek utolsó mondata: “Csak a reménytelenek kedvéért adatott meg nekünk a remény”.

²² i. m 1971, 7 p.

²³ i. m. 136 p.

²⁴ idézi i. m. 170 p.

²⁵ MEM 3, 7 p.

²⁶ i. m. 80 p.

²⁷ Lukács György: Történelem és osztálytudat, Lukács György: A fiatal Hegel, 1976; Lukács György: A társadalmi lét ontológiája, 1–3, 1971

²⁸ Tőkei, 1971: 8., továbbá nagyon érdekes elemzésében a “pozitivista” tudományokkal kapcsolatban Tőkei, 1985.

²⁹ MEM 1. 368 p.

³⁰ Sajtos Erzsébet: A szocializmus és kommunizmus fejlődési fokozatai Marxnál, Budapest 1988, illetve rögvest ott a másik, nem kevésbé hibás megoldás: Althusser: Marx – az elmélet forradalma, Budapest 1968. Utóbbi elmélettörténeti összefoglalóját is adja a kérdéskörnek.

A szerző 1967-ben megjelent főműve, a Látvány társadalma a szituacionista társadalomkritika átfogó kifejtése, amely komoly hatást gyakorolt az 1968-as lázadások menetére. Az itt közölt negyedik fejezetben Debord a proletariátus és a történelem viszonyát járja körül, hogy – az osztályharc történetét és ideológiáját az utópista szocialistáktól Marxon, Bakunyinon, Bernsteinen, Trockijon és Leninen át egészen Sztálinig vizsgálva – a proletariátus sajátlagos harcának egyetlen adekvát eszközét a munkástanácsokban találja meg. (A mű egy másik fejezetét az Eszmélet 37. számában közöltük.)

A Látvány társadalma. IV. fejezet

“Az egyenlő jogok minden jóhoz és élvezethez, amit ez a világ nyújthat, minden hatalom elpusztítása, minden erkölcsi korlát tagadása – alapjában véve ezek a március 18-i felkelés követelései és annak a félelmetes szervezetnek az alapelvei, amely hadseregéül szolgált.”

Parlamenti vizsgálat az 1871. március 18-i felkelés ügyében

73.

A valódi mozgalom, amely eltörölte a társadalmat irányító addigi viszonyokat, attól a pillanattól kezdve, hogy a burzsoázia győzedelmeskedett a gazdaság terén, mindezt olyan látványosan tette, hogy ezt a győzelmet átfordította a politika nyelvére. A termelőerők fejlődése elpusztította a termelés régi kapcsolatrendszerét; az összes szilárd rend semmivé foszlott. És mindaz, ami addig abszolút volt, történelmivé változott.

74.

Az ember, belehajítva a történelembe, a munkában és a harcokban való részvételbe, amelyek e történelmet alkotják, rákényszerült, hogy saját kapcsolatait tiszta fejjel szemlélje. Ennek a történelemnek nincs önmaga hatásaitól elkülönített célja, noha a történelmi korszak utolsó metafizikus víziója a termelés fejlődését úgy szemlélte, mint amelyben a történelem önmaga talál rá saját céljára. A történelem alanyaként csakis az élő öntermelése jelenik meg: az élő válik a világ – így a történelem – irányítójává és birtokosává – és saját tevékenységének tudatában kezd működni.

75.

A burzsoázia felemelkedésével kezdődő hosszú forradalmi időszakot jellemző osztályharcok együtt fejlődtek a “történelmi gondolkodással”, a dialektikával, amely valódi történelmi gondolkodásként nem egyszerűen a meglévő értelmét keresi, hanem meg kívánja érteni minden meglévő felbomlását is – és ebben a mozzanatban felold minden elkülönítést.

76.

Hegel számára nem a világ magyarázata, hanem a világ megváltozásának magyarázata volt fontos. Mivel azonban pusztán magyarázta ezt az átalakulást, Hegel nem több, mint a filozófia filozófiai betetőzése. Meg akarja érteni a világot, amely önmagát teremti. Ez a történelmi gondolkodás még annak a tudatosságnak a része, amely mindig későn érkezik, hogy az eseményt utólag megerősítse. Így meghaladta ugyan az elkülönítést – de ezt csupán a gondolat síkján tette. Hegel paradox beállítása, amely minden valóságot önmaga történelmi csúcspontjának rendel alá, miközben ugyanekkor ezt a valóságot úgy magyarázza, mint ezt a csúcspontot önmagát, abból ered, hogy a 17. és 18. századi burzsoá forradalmak gondolkodója filozófiájában csupán ezen forradalmak eredményeinek kibékítésére vágyik. “Még a burzsoá forradalom filozófiájaként sem fejezi ki ezen forradalom teljes folyamatát, csupán annak végső következtetéseit. Így nem a forradalom, hanem a restauráció filozófiája” (Karl Korsch: Tézisek Hegelről és a forradalomról). Hegel utoljára végezte el a filozófus feladatát – “a fennálló dicsőítését”; ám már számára is az, ami fennállt, legalábbis a történelmi folyamat totalitása. Mindazonáltal, mivel a gondolkodás külső helyzetét fenntartotta, ezt csupán úgy kendőzhette el, ha gondolatát mintegy megszemélyesítette a Szellem egy már korábban létező tervével – egy olyan abszolút hősi hataloméval, amely azt tett, amit akart, és azt akarta, amit tett, és amely hatalom által elért eredmény a jelen. Így a filozófia – legyilkolva a történelmi gondolkodás által – többé nem dicsőítheti saját világát anélkül, hogy ne tagadná is egyben, hiszen még ahhoz is, hogy egyáltalán megnyilatkozzon, feltételeznie kell, hogy az a totális történelem, amelyre mindent redukált, immár befejeződött, és az egyetlen bíróság, amely dönthet az igazságról, bezárt.

77.

Amikor a proletariátus akcióin keresztül kifejezi magát, ezáltal demonstrálja, hogy a történelmi gondolkozás korántsem halott; a konklúziók tagadása ugyanakkor a módszer megerősítése is.

78.

A történelmi gondolkodás csakis mint gyakorlati gondolkodás élhet tovább, és a proletariátus mint forradalmi osztály gyakorlata semmivel sem lehet kevesebb, mint a történelmi tudatosságnak a világ totalitására való alkalmazása. A forradalmi munkásmozgalom valamennyi teoretikai áramlata a hegeliánus gondolkodással való kritikai konfrontációból virágzott ki – éppúgy áll ez Stirnerre és Bakunyinra, mint Marxra.

79.

Marx teóriájának elválaszthatatlan kötődése a hegeliánus módszerhez éppen ennek a teóriának forradalmi vonásában, vagyis igazságában van jelen. Ebből az aspektusból következően a Marx és Hegel közti kapcsolatot általában ignorálták, félremagyarázták, vagy – ami még rosszabb – azon gondolat gyengeségének állították be, amely megtévesztő módon a marxista dogmává merevedett. Bernstein tökéletesen bemutatja a dialektikus módszer és a történelmi állásfoglalás kapcsolatát, miközben az 1848-as Kommunista Kiáltvány kevéssé tudományos előrejelzéseinek viszonyulásait vizsgálta a németországi proletárforradalom feltételezett közelségéről: “Ez a történelmi önámítás, amelyet bármelyik politikai ábrándozó is aligha tudott volna túlszárnyalni, Marxnál, aki már akkor komolyan foglalkozott közgazdaságtannal, érthetetlen lenne, ha nem a hegeli ellentmondás-dialektika ama maradványának a termékét látnánk benne, amelytől Marx – ugyanúgy, mint Engels –, úgy látszik, élete végéig sem szabadult meg, de amelynek abban az általános erjedési folyamatban annál végzetesebbé kellett válnia.” (Réthelyi Károlyné fordítása)

80.

Azon átfordítás során, amelyben Marx “kimentette és átültette” a burzsoá forradalmak tudattartalmát, nem egyszerűen a termelőerők anyagi fejlődését helyezte a hegeli Szellem kibontakozásának azon helyére, ahol az az időben önmagával találkozott; az objektív megjelenés azonossá vált saját elidegenedésével, és történelmi sérülései nem hagytak sebhelyeket maguk után. A valósággá váló történelem számára nem létezik többé végcél. Marx lerombolta a történésektől távolságot tartó hegeli szemléletet, és bármilyen felsőbbrendű külső erő kontemplációs feltételezését. Ettől fogva a teóriának pusztán saját tevékenységét kellett ismernie. Másrészről a mai társadalom azt a kontemplációs hozzáállást, amellyel a gazdaság változásait szemléli, az átfordítatlan, nem dialektikus aspektust a körkörös rendszer létrehozásában gondolkodó Hegeltől örökölte; ez a világhelyeslés azonban már híján van a koncepciónak, és már nincs szüksége semmiféle hegelianizmusra, hogy igazolja magát, hiszen a szektor, amelyet dicsőíteni kíván, már rendelkezik tudatos szemlélettel, ám mechanikus fejlődésének hatásai mindent befolyásolnak. Marx talaja a tudatos történelem, ahol a mennyiség, amely a tisztán gazdasági jellegű termelőerők vak fejlődéséből keletkezik, átfordul a történelem elsajátításának minőségi létébe. A politikai gazdaságtan kritikája ezen prehistorikus időszak végének első felvonása: “Az összes termelőeszköz közül a leghatalmasabb termelőerő maga a forradalmi osztály.”

81.

Marx teóriáját a tudományos gondolkodáshoz a társadalmat irányító erők racionális megértése köti. De Marx teóriája túllép a tudományon, éppen annyira olvasztja magába, amennyire meg is haladja. Marx a harcot akarja megérteni, és nem a törvényeket. “Egyetlen tudományt ismerünk el: a történelem tudományát” – áll a Német ideológiában.

82.

A burzsoá korszak, amely a történelem tudományos megalapozására törekszik, átsiklik a tény felett, hogy maga a tudomány – és a gazdaság – a történelemben gyökerezik. Másrészről a történelem csak annyiban függ alapvetően a gazdasági ismeretektől, amennyiben pusztán gazdasági történelem marad. A történelemnek a gazdaságra gyakorolt hatását (amely globális folyamat végső soron képes saját alapvető tudományos előfeltételeinek megváltoztatására) a tudományos megfigyelők nagymértékben figyelmen kívül hagyják. Ezt jól illusztrálják azok a hiábavaló számítgatások, amelyekkel bizonyos szocialisták megkísérlik a válságok periodizálását. Amikor az Állam folyamatos erőfeszítéseivel képes ellensúlyozni az éppen aktuális válság hatásait, akkor ez a fajta okoskodás a létrejött egyensúlyban folyamatos gazdasági harmóniát vél felfedezni. Az az igyekezete, hogy meghaladja a gazdaság törvényeit, és birtokba vegye a történelmet – még ha ehhez fel is fogja és hatalmába keríti a társadalom tudományát – jellegében semmiképpen sem tudományos. Ameddig a forradalmi nézet részét képezi az a felvetés, hogy korunkban a történelem tudományos ismereteink segítségével irányíthatóvá válik, addig ez a nézet még nem volt képes levetkezni összes burzsoá vonását.

83.

A szocializmus utópisztikus áramlatai, annak ellenére, hogy történetileg a fennálló társadalmi szerveződés bírálatában gyökereztek, mégis jogosan nevezhetőek utópisztikusnak abban az értelemben, hogy elvetették a történelmet – vagyis a valóban folyó harcokat – és minden olyan mozgalmat, amely kívül esett a tökéletes társadalomról alkotott monolitikus elképzeléseiken; de nem azért, mintha a tudományt tagadták volna. Éppen ellenkezőleg, az utópisztikus gondolkodók teljes mértékben a megelőző századok tudományos gondolkodásának bűvkörében éltek. Céljuk ennek a racionális rendszernek a tökéletesítése volt. Egyáltalán nem tekintették magukat fegyvertelen prófétáknak, hiszen szilárdan hittek a tudományos ismeretek társadalmi erejében – sőt, a saint-simonizmus esetében még a hatalom megragadásának lehetőségében is a tudomány által. “Hogy gondolhatják azt” – csodálkozik Sombart –, “hogy harccal meghódítható az, ami még bizonyításra szorul?” Mi több, az utópisták tudományos koncepciója nem terjedt annak felismeréséig, hogy bizonyos társadalmi csoportok érdekeltek a status quo fenntartásában, és a rendelkezésükre álló minden erővel védelmezik azt, a hamis tudat különféle formáit is beleértve. A dolgokról alkotott elképzeléseik így messze lemaradtak magának a tudománynak történelmi fejlődése mögött, amelyet ebben a korban már nagyrészt bizonyos rétegek – így a fentebb említettek – társadalmi követelései határoztak meg; és nem csak arról döntöttek, hogy mi tudományosan elfogadható, hanem irányt szabtak a kutatásoknak is. Az utópikus szocialisták elfalazták magukat az igazság kifejtésének tudományos módszerei mögött, és ezt az igazságot tisztán absztrakt megjelenésében fogták fel, úgy, ahogyan az a társadalmi fejlődés egy sokkal korábbi fokán megjelenítette magát. Mint Sorel rámutatott, az utópikusok a csillagászat mintájára vélték felfedezhetőnek és leírhatónak a társadalmat mozgató törvényeket. A történelemre igencsak nem jellemző harmónia elképzelése, logikus módon, abból származott, hogy a történelemtől leginkább független tudományt próbálták alkalmazni a társadalom vizsgálatára. Harmóniájuk a mesterkéletlen newtoni kísérletezés révén próbált meg láthatóvá válni, és az általuk beharangozott fényes jövő “ugyanazt a szerepet játszotta, mint a racionális mechanikában a tehetetlenségi erő” (Matériaux pour une théorie du prolétariat).

84.

Marx gondolkodását tudományos-determinisztikus oldala tette sebezhetővé az “ideologizáció” felől; a folyamat már Marx életében megkezdődött, és később jelentősen eluralkodott abban a szellemi örökségben, amit a munkásmozgalomra hagyott. Következésképpen a történelem alanya még kevesebb figyelmet kapott, és egyre inkább a közgazdaság, a par excellence történettudomány lett az, amely garantálta önnön eljövendő tagadásának szükségességét. Így végső soron a forradalmi gyakorlatot – ennek a tagadásnak egyetlen valóságos hordozóját – sikerült egyre inkább kiszorítani az elmélet látómezejéből. A legfontosabbá a gazdasági fejlődés türelmes tanulmányozása vált; hegeli nyugalommal kellett fogadni az ezen fejlődés által kitermelt szenvedéseket, amelyek továbbra is “minden jó kezdeményezés temetői” maradtak. Hirtelen világossá vált, hogy most a “forradalom tudománya” szerint “a tudatosság mindig lemarad”, és ezért a hangsúlyt az oktatásra helyezték. “A történelem bebizonyította, hogy tévedtünk, akárcsak azok, akik hozzánk hasonlóan gondolkodtak. Egyértelművé vált, hogy a gazdaság nem volt még elég fejlett a kontinensen” – írta Engels 1895-ben. Marx egész életében fenntartotta elmélete egységesítő szemléletét, de az elmélet kijelentései a domináns gondolkodás talajára átkerülve a különféle tudományok, és mindenekelőtt a legalapvetőbb burzsoá tudomány, a politikai gazdaságtan kritikájának konkrét formáját öltötték. Ebben a megcsonkított formában, amelyet később meghatározónak fogadtak el, Marx elmélete “marxizmussá” változott.

85.

Marx elméletének gyengesége természetesen a korabeli forradalmi proletármozgalom gyengeségében gyökerezik. 1848-ban a proletariátus nem volt képes a permanens forradalom kirobbantására, és a Kommün is elszigetelődött. Így a forradalmi elmélet még nem fejthette ki magát teljességében. Marx kénytelen volt azt a British Museum íróasztala mellett védelmezni és tisztázni, ami végül is károsan hatott vissza az elméletre. Éppen azok a tudományos konklúziók, amelyeket Marx felállított a munkásmozgalom további fejlődése számára – a bennük gyökerező szerveződési gyakorlattal együtt –, váltak később a proletariátus tudatosodásának akadályaivá.

86.

A proletárforradalom megvédésének bármiféle tudományos gyengesége – akár tartalmi szempontból, akár a kifejtés formájában – óhatatlanul a proletariátusnak és a burzsoáziának az azonosításához vezet a hatalom forradalmi megragadásának szempontjából.

87.

Marxnak az az igyekezete, hogy a proletárhatalom szükségszerűségét a múlt folyton ismétlődő eseményeivel – mint kísérletekkel – igazolva tudományosan alátámassza, elhomályosította történelmi gondolkodását. Ez a módszer már a Kommunista Kiáltvány megírásakor is oda vezette, hogy a különféle termelési módok fejlődését egy lineáris modell szerint szemlélje, amelyben a fejlődést az osztályharc tartotta mozgásban, és amely minden esetben “a teljes társadalom forradalmi átalakításában, vagy a harcoló osztályok kölcsönös pusztulásában” végződött. Azonban a történelem tényei azt mutatják, hogy dacára az osztálykonfliktusoknak, az “ázsiai termelési mód” képes magát stabilizálni (mint ezt maga Marx felismerte), hogy a jobbágyfelkelések soha nem szüntették meg a földesurak hatalmát, és az ókor rabszolgalázadásai sem eredményezték minden ember szabadságát. A legfontosabb dolog, amit ez a lineáris modell szem elől téveszt, hogy a burzsoázia a történelem eddigi egyetlen győztes forradalmi osztálya, és ugyancsak az egyetlen osztály, amelynek számára a gazdaság fejlődése a társadalom megragadásának egyaránt volt oka és következménye. Ugyanennek az egyszerűsítésnek eredményeképpen Marx nem fordított kellő figyelmet az Állam gazdasági szerepére az osztálytársadalom irányításában. Ha úgy is tűnik, hogy a felemelkedő burzsoázia felszabadította a gazdaságot az Állam bábáskodása alól, ez csak azért lehetséges, mivel az az Állam egy statikus gazdaságban volt az osztályelnyomás eszköze. A burzsoázia autonóm gazdasági hatalma a középkorban alakult ki, abban az időszakban, amikor az Államot meggyengítette a kialakult erőegyensúly felbillentése a feudalizmus által. Másrészről viszont a modern Állam merkantilizmusával a kifejlődő burzsoáziát támogatta, sőt később, a “laissez faire, laissez passer” idején a burzsoázia saját Államává vált; végül pedig úgy jelent meg, mint a gazdasági folyamatot kiszámítottan és tervezetten irányító vezetés központosított hatalma. Marx mindazonáltal felvázolta a modern állami bürokrácia – általa bonapartizmusnak nevezett – körvonalait, a tőke és az Állam fúzióját, “a tőke nemzeti hatalmát a munka fölött, egy olyan közhatalmat, amelynek célja a társadalmi rabszolgaság fenntartása”; ezáltal a burzsoázia elvetett minden olyan történelmi létformát, amely túlment az általa a dolgok gazdasági történetére redukált történelmen, és így “a többi osztállyal együtt elvesztette politikai jelentését”. Itt már jól megfigyelhetőek a modern látvány társadalmi-politikai alapjai, amelyekben a proletariátus negatíve úgy definiálódik, mint a történelmi létezés egyetlen trónkövetelője.

88.

Az a két osztály, amelyek megfelelnek Marx teóriájának, az a két letisztult osztály, amelyeket a Tőke teljes analitikus apparátusa bemutatni hivatott, a burzsoázia és a proletariátus; egyben ez a két osztály az, amelyik a történelem során forradalmi szerepet tölt be, habár teljesen eltérő körülmények között. A burzsoá forradalom fait accompli; a proletár forradalom olyan project, amely, bár a megelőző forradalom alapjaira épül, attól minőségileg különbözik. Ha tagadjuk a burzsoázia történelmi szerepének eredetiségét, akkor ezáltal elkendőzzük a proletár project konkrét eredetiségét is, amely semmit sem érhet el, ha nem saját zászlaja alatt fejlődik, és nem kerül tisztába “saját céljainak hatalmasságával”. A burzsoázia azért került hatalomra, mert a fejlődő gazdaság osztálya volt. A proletariátus nem válhat hatalommá, csak ha a tudatosság osztályává válik. A termelőerők növekedése önmagában nem garantálhatja ezt a hatalmat, még közvetve, az általa egyre nagyobb mértékben termelt megfosztottság hatására sem, és nem járhat ilyen eredménnyel az Állam jakobinus-típusú meghódítása sem. Semmiféle, részleges célok elérését preferáló ideológia nem használható a proletariátus számára, hiszen valósága semmi esetre sem valamiféle részleges valóság.

89.

Bár van egy időszak Marxnak a proletár harcokban való részvételében, amikor túl sokat várt a tudományos előrejelzésektől – sőt, ebben egészen odáig jutott, hogy az ökonomizmus illúzióinak intellektuális alátámasztást adott –, ám ő maga sohasem vált ezeknek az illúzióknak a rabjává. Közismert 1867. december 7-i levelében – amelyet egy saját, a Tőkét kritizáló cikkéhez mellékelt, a cikket Engels egy bíráló írásaként tervezte megjelentetni – Marx világosan kijelölte tudományos álláspontjának határait: “A szerző szubjektív tendenciájának ellenben – amire talán pártállása és múltja késztette és kötelezte –, azaz annak a módnak, ahogy a maga vagy mások számára ábrázolja a mostani mozgás, a mostani társadalmi folyamat végeredményét, semmi köze sincs valóságos kifejtéséhez.” Ezáltal Marx, saját objektív elemzésének “tendenciózus következtetéseit” megbélyegezve, és egy ironikus “talánnal” utalva arra, hogy mi “késztette és kötelezte” tudománytalan választásokra, megmutatja a metodológiai kulcsot a probléma két aspektusának közös nevezőre hozásához.

90.

A tudás és a cselekvés összeolvadása magában a harcban kell, hogy realizálódjék, éspedig úgy, hogy mindkettő kölcsönösen egymásban leli megvalósulásának lehetőségét. A proletár osztály a forradalmi harc szervezeteként válik cselekvővé, a társadalomnak a forradalom pillanatában való megszervezése által: ekkor kell létezniük a tudatosság gyakorlati feltételeinek, amely feltételek között a praxis elmélete gyakorlati elméletté válva erősíti meg önmagát. A forradalmi elmélet azonban éppen ennek a központi kérdésnek, a szervezet kérdésének nem szentelt elég figyelmet a munkásmozgalom kialakulásának időszakában, pedig ennek az elméletnek még megvolt a történelmi gondolkodásból fakadó egységes karaktere (amelyet helyesen egy egységes gyakorlat kidolgozására használt fel). Sőt, éppen itt leljük az elmélet következetlenségét, amely lehetővé tette, hogy a burzsoá forradalomtól kölcsönzött etatista és hierarchikus módszerek épüljenek bele. Azok a szerveződési formák, amelyek később a munkásmozgalom ezen elméleti hiányosságán alapulva kialakultak, az egységes elmélet érvényesülésének gátjaivá váltak, és az elméletet számtalan részleges és specializált területre tördelték szét. Így ideológiailag elidegenedve az elmélet képtelenné vált arra, hogy akár csak felismerje az egységes történelmi gondolkodást, sőt, minden alkalommal hátba támadta, amikor az a munkások spontán harcaiban érvényre jutott; szerepe arra korlátozódott, hogy elnyomja ezt a tudatosságot és még az emlékezetét is igyekezzen kiirtani. Pedig a harcnak éppen ezek a történelmi formái képezik azt a gyakorlati keretet, amelyben az elmélet valósággá válhat. Ezek az elmélet tényleges előfeltételei, amelyek azonban nem kaptak elméleti kifejezést. A szovjetek, példának okáért, nem elméleti felfedezések voltak, vagy még korábbra tekintve, a legmagasabb szintű elméleti igazság, amelyet a Nemzetközi Munkásszövetség kifejezett, saját gyakorlati létezése volt.

91.

Az I. Internacionálé kezdeti harci sikerei lehetővé tették számára, hogy megszabaduljon a domináns ideológia benne tovább élő zavaros elemeinek hatásától. De az erre következő vereség és elnyomás légköre megteremtette a konfliktus lehetőségét a proletárforradalom két koncepciója között. Mindkét koncepciónak volt egy autoriter vetülete, amely elvetette a munkásosztály tudatos önfelszabadításának lehetőségét. A marxisták és a bakunyinisták közti ellentét – amely hamarosan kibékíthetetlenné vált – két területen fogalmazódott meg: az eljövendő forradalmi társadalom irányításának és a mozgalom jelenlegi szerveződésének kérdéseiben. És mindkét frakció ellentétesen mozdult el, felcserélve pozícióikat az egyik, illetve a másik kérdést illetőleg. Bakunyin elutasította annak a gondolatát, hogy az osztályokat az Állam autoriter erejével el lehet törölni, és egy kialakuló bürokratikus osztály diktatúráját jósolta, a jólértesültek – vagy annak nevezettek – diktatúráját. Marx véleménye szerint az – egyrészről a gazdasági ellentmondásokból, másrészről a munkások demokratikus oktatásából következő – érési folyamat a proletár Állam szerepét arra a rövid időszakra szűkíti, amelyben szükség van az objektív tényezők által kialakított új társadalmi kapcsolatrendszer legitimizálására. ő azzal vádolta Bakunyint és követőit, hogy az Internacionálé élére egy autoriter konspiratív elitet próbálnak helyezni, amely hajmeresztő módon a társadalomra akarja erőltetni a legforradalmibbak (vagy az annak nevezettek) felelőtlen diktatúráját. Vitathatatlan, hogy Bakunyin egy ilyen perspektíva alapján toborozta követőit: “a népi forgószél közepében nekünk kell a Forradalom láthatatlan vezetőivé lennünk, nem nyílt hatalomgyakorlás által, hanem szövetségeseink kollektív diktatúráján, egy címkék, hivatalos titulusok, jogállás nélküli diktatúrán keresztül, amely éppen attól válik egyre erősebbé, hogy elkerüli a hatalom csapdáit.” Ez egyértelmű összeütközést jelentett a munkások forradalmának ideológiája terén: mindkettőben megjelennek részlegesen helytálló kritikák, de egyaránt szem elől tévesztik az egységes történelmi szempontot, és önmagukat ideológiai autoritásként határozzák meg. Olyan erőteljes szervezetek, mint például a Német Szociáldemokrata Párt vagy az Ibériai Anarchista Federáció hűségesen szolgálták az egyik, illetve a másik ideológiát, ám az eredmény mindenütt jelentősen eltért az áhítottól.

92.

Az a gyakorlat, ahogy az anarchisták a proletárforradalom célját a közvetlen jelenben szemlélték, egyaránt erőssége és gyengesége is a valódi anarchista harcnak (a kollektivista anarchizmusról beszélek; az anarchizmus individualista válfajának követelései nevetségesek). A kollektivista anarchizmus a modern osztályharc történelmi szemléletének csak a végpontjával törődik, amelyet haladéktalanul el kíván érni; ez az abszolút követelése tükröződik a módszer szisztematikus lenézésében is. A kollektivista anarchizmus a modern osztályharcok történelmi felfogásának csak a végső konklúzióját hajlandó látni, és ezen konklúzió azonnali elérésének követelése a módszer lenézését eredményezi. Így a politikai harccal kapcsolatos kritikája az absztrakció talaján marad, míg a gazdasági harc, amely mellett elkötelezi magát, csupán egy mindent eldöntő megoldás illúziójának eszközeként jelenik meg, amely egy csapásra – egy általános sztrájkkal vagy felkeléssel – mindent a helyére tesz. Az anarchisták egy ideált kívánnak megvalósítani. Az anarchizmus az Államnak és az osztályoknak – vagyis az elkülönült ideológiák társadalmi előfeltételeinek – még ideologikus tagadása. A tiszta szabadság ideológiája ez, amely mindent egyenlővé téve elutasítja bármiféle történelmi rossz feltételezését. Ez az álláspont, amely egyetlen követeléssé kovácsolja a részleges követeléseket, adja meg az anarchizmusnak a lehetőséget, hogy az élet teljességéből kiindulva utasíthassa el a fennálló körülményeket, és ne legyen tekintettel semmiféle piedesztálra helyezett kritikai szempontra. Másrészről azonban éppen az a tény, hogy a követelések fúzióját valamiféle abszolútumnak tekintik, az egyéni szeszélyek következtében és még a megvalósulás előtt inkoherenssé teszik az anarchizmust – ez könnyen belátható. Az anarchista doktrína újra és újra ugyanazokat az egyszerű, totális következtetéseket ismételgeti és próbálja alkalmazni minden egyes harcra, amelyeket már a kezdetektől a mozgalom egyetlen végcéljaként határozott meg. Így írhatta le Bakunyin, amikor 1873-ban kilépett a Jurai Federációból: “Az elmúlt kilenc évben a kelleténél is több elméletet dolgozott ki az Internacionálé a világ megváltására – persze ha a világ egyáltalán megváltható pusztán gondolatok által. Én ellenzem, hogy most bárki egy újabbal jöjjön elő. Elég az elméletekből: eljött az akciók, a cselekvés ideje!” Ez az álláspont kétségtelenül megfelel a proletariátus történelmi szemléletének abból a szempontból, hogy hangsúlyozza: az elméletnek gyakorlattá kell lennie, de elhagyja a történelem területét, amikor figyelmen kívül hagyja, hogy ezen gyakorlatba-fordulás adekvát formáit már felismerték, és ezek változtathatatlanok.

 

93.

Az anarchisták, akiket a munkásmozgalom többi részétől világosan megkülönböztet az ideológiák iránti szenvedélyük, saját soraikban is reprodukálják a feladatok specializációját, ezáltal teret engednek az anarchista ideológiák propagandistáinak és védelmezőinek bármiféle anarchista szervezet keretein belüli tevékenykedésre; ezeknek a specialistáknak a középszerűségét csak még inkább megerősíti az a tény, hogy állandóan egy halom örökérvényű igazság ismételgetésére szorítkoznak. Az egyhangú döntéshozatal ideologikus tisztelete a “szabadság specialistáinak” kontrolálatlan hatalomgyakorlását terjesztette el magának a szervezetnek a keretein belül; ugyanakkor a forradalmi anarchizmus hasonló egyhangúságot vár el a felszabadított tömegektől, és ezt hasonló módszerekkel kívánja elérni. Az a tény, hogy nem hajlandóak különbséget tenni a folyamatban lévő harcok kisebbségben lévő csoportjainak és az új társadalom szabad egyéneinek eltérő helyzete között, állandó szétválasztáshoz vezet az anarchisták soraiban a közös döntés meghozásának pillanatában – elég, ha csak a megszámlálhatatlan spanyolországi anarchista felkelésre gondolunk, amelyeket helyi szinten fékeztek meg és pusztítottak el.

94.

A valódi anarchizmus többé-kevésbé nyíltan a forradalom állandó közelségének illúziójába ringatja magát, amely forradalom – mivel azt azonnal teljesen véghezviszik – igazolni fogja az anarchista ideológiát és az ebből az ideológiából származó gyakorlati szervezetet. Az anarchizmus 1936-ban valóban társadalmi forradalomhoz vezetett, és megvalósította a proletárhatalom eddigi legkifejlettebb modelljét. Fontos azonban rámutatnunk, hogy az általános felkelésre egy katonai puccs adta meg a jelet. Továbbá, mivel a forradalom nem jutott el a végkifejletig az első néhány nap során (a nemzetközi proletármozgalom már vereséget szenvedett, miközben Franco erős külföldi támogatást élvezett, és a fél országra kiterjesztette az uralmát, valamint a Köztársasági táborban még mindig léteztek különféle burzsoá erők és erősen állampárti munkáspártok) a szervezett anarchista mozgalom nem csak arra volt képtelen, hogy kiszélesítse a forradalom által elért fél-eredményeket, hanem még hatásos védelmükre is képtelennek bizonyult. A mozgalom vezetői miniszteri posztokat kaptak a kormányban – a burzsoá Állam foglyaivá váltak, amely csak a polgárháború elvesztése árán volt képes szétzúzni a forradalmat.

95.

A Második Internacionálé “ortodox marxizmusa” volt a szocialista forradalom tudományos ideológiája, és ez az ideológia azt állította, hogy minden igazsága az objektív gazdasági folyamatokban gyökerezik, valamint abban, hogy a munkásosztály – a szervezet oktató tevékenységének következtében – fokozatosan felismeri a gazdasági folyamatokból következő szükségszerűségeket. Ez az ideológia exhumálta az utópikus szocialisták pedagógiába vetett hitét, amelyet a történelem kontemplatív felidézésével egészítettek ki. Ez a hozzáállás annyira eltávolodott a teljes történelem hegeli dimenziójától, hogy az még az utópisták (különösen Fourier) kritikájában is meglévő totalitásának statikus image-ét is elveszítette. Ez a fajta tudományos orientáció alig képes többre, mint felidézni a szimmetrikus etikai alternatívákat; ebből az ostobaságból származik Hilferding sótlan megfigyelése, miszerint a szocializmus szükségességének felismerése “nem ad segítséget ahhoz, hogy milyen gyakorlati álláspontot fogadjunk el. Hiszen a szükségszerűség felismerése csupán az első lépés, ám egészen mást jelent ezen szükségszerűség szolgálatába állítani magunkat.” (Finanzkapital) Azok, akik nem voltak képesek felismerni, hogy Marx és a forradalmi proletariátus számára a történelem egységes felfogása nem több és nem kevesebb, mint maga az alkalmazandó gyakorlati hozzáállás, minduntalan áldozatai lettek az általuk választott gyakorlatból következő gyengeségeknek.

96.

A szociáldemokrata szervezet ideológiája a tanítók kezébe helyezte a szervezetet, akiknek a munkásosztály nevelése volt a feladata, és az alkalmazott szerveződési forma tökéletes összhangban állt az efféle passzív tanulással. A második Internacionálé szocialistái elég konkrétan részt vettek a politikai és gazdasági küzdelmekben, de részvételük mélységesen kritikátlan volt. Leplezetlenül reformista gyakorlatot folytattak a forradalom illúziójának nevében. Elkerülhetetlen volt, hogy a forradalomnak ez az ideológiája maguknak a képviselőinek a sikerein feneklett meg. A parlamenti képviselők és újságírók elkülönülése a mozgalomban felbátorította a mozgalomnak a burzsoá értelmiség köreiből toborzott követőit arra, hogy ők is burzsoá életvitelt folytassanak. A szakszervezeti bürokrácia még az ipari küzdelmekből érkező, munkásszármazású tagokat is a munkaerő puszta brókereivé változtatta, akik úgy adták-vették a munkaerőt, mint bármiféle más árucikket: az igazságos áron. Még ha ezeknek az embereknek a tevékenysége megőrzött volna is bármiféle forradalmi aspektust, a kapitalizmus gazdasági téren teljességgel képtelen lett volna elfogadni ezt a reformizmust, amelyet azonban politikai téren tökéletesen tolerálni tudott a szociáldemokraták törvényes agitációjának alakjában. A szociáldemokraták “tudománya” tanúskodik az ilyen paradox jelenségek elkerülhetetlenségéről; a történelem azonban folytonosan megcáfolja ezt a “tudományt”.

97.

Bernstein – a politikai ideológiáktól leginkább távol álló szociáldemokrata, aki a leggátlástalanabbul alkalmazta a burzsoá tudomány módszertanát – volt annyira becsületes, hogy felhívja a figyelmet erre, az ellentmondásra; az angol munkások mozgalmának reformizmusa, amely mindenféle forradalmi ideológia nélkül állt, szintén bizonyíték erre, ezt azonban csak a történelmi fejlődés maga tudja minden kétséget kizáróan bebizonyítani. Bernstein, aki más területeken mindenféle illúziók rabja maradt, elutasította azt a felfogást, hogy amikor valami csoda hatására bekövetkezik a kapitalizmus válsága, az majd cselekvésre kényszeríti a szocialistákat, akik hajlamosak mindenféle forradalmi köntösbe burkolózni az ilyenfajta legitimáló események hiányában. Az első világháború következtében mély társadalmi felfordulások sorozata vette kezdetét, amely, bár széles körben emelte az öntudatot, kétszer is bebizonyította, hogy a szociáldemokrata hierarchia képtelen volt forradalmi módon nevelni a német munkásokat, és képtelennek mutatkozott teoretikusokká változtatni őket: először, amikor a párt túlnyomó többsége támogatta az imperialista háborút, másodszor pedig akkor, amikor vert csata után a párt szétzúzta a spartakista forradalmárokat. Ebert, az egykori munkás még hitt a bűnben – kijelentette, hogy annyira gyűlöli a forradalmat, “mint a bűnét”. ő volt az új szocialista image előfutára is – ez az image hamarosan a proletariátus halálos ellenségeként lépett fel Oroszországban és másutt – pontosan azzal, hogy megfogalmazta: “A szocializmus a kemény munkát jelenti.”

98.

Marxista gondolkodóként Lenin csupán elvhű és következetes kautskysta volt, aki alkalmazta az “ortodox marxizmus” forradalmi ideológiáját az oroszországi viszonyokra – amely viszonyok nem tették lehetővé a II. Internacionáléra jellemző reformista gyakorlat alkalmazását. A “hivatásos forradalmárokká” vált értelmiségiek által irányított földalatti párt feladata volt a proletariátus kívülről való irányítása. Ennek következtében megjelent egy valódi szakma, amelynek képviselői kellőképpen fegyelmezettek voltak ahhoz, hogy ne kezdjenek tárgyalásokba a kapitalista társadalom semmiféle egyéb hivatásos rétegével (a cári politikai rendszer képtelen is lett volna ilyesféle – fejlett burzsoá hatalmat feltételező – nyitottságra). Következésképpen a fenti szakma szakterületévé a totális társadalmi irányítás vált.

99.

A háború, és a nemzetközi szociáldemokrácia szétesése a háború miatt elősegítette a bolsevikok autoriter ideológiai radikalizmusának világméretű elterjedését. A tények véresen rácáfoltak a munkásmozgalom demokratikus illúzióira, és az egész világ Oroszországgá változott; a bolsevizmus, amely a válságperiódus első forradalmi kitörésénél bábáskodott, saját hierarchikus és ideologikus modelljét ajánlotta fel a világ proletárjainak, azt, hogy “beszéljenek oroszul” az uralkodó osztállyal. Lenin soha nem azért bírálta a II. Internacionálé marxizmusát, mert az forradalmi ideológia, hanem pusztán azért, mert megszűnt annak lenni.

100.

Ugyanabban a történelmi pillanatban, amikor a bolsevizmus önmagáért diadalmaskodott Oroszországban és a szociáldemokrácia győzedelmes harcot folytatott a régi világért, lépett színre a dolgok új, a modern látvány uralmának lényegében megtestesülő elve: ekkor került a munkásosztály reprezentációja radikális ellentétbe a tulajdonképpeni munkásosztállyal.

101.

“Minden előző forradalomban” – írta Rosa Luxemburg a Rote Fahne 1918. december 21-i számában – “a harcolók nyílt sisakkal léptek a küzdőtérre: osztály osztály ellen, program program ellen.(…) a mai forradalomban a régi rend gyarmati csapatai nem az uralkodó osztályok saját cégérei és címerei alatt lépnek a küzdőtérre, hanem egy ‘szociáldemokrata párt’ zászlaja alatt.(…) Ha a forradalom sarkalatos kérdése nyíltan és becsületesen úgy hangzana, hogy kapitalizmus vagy szocializmus, akkor ma a proletariátus nagy tömegében a kételkedés, az ingadozás lehetetlen volna.” (Glavina Zsuzsa fordítása) Így, néhány nappal pusztulása előtt, a német proletariátuson belüli radikális áramlat felfedezte a korábbi fejlődés (amelyben fontos részt kapott a munkásosztály reprezentációja) eredményeképpen létrejött új körülményeket: a fennálló rend védelmét szolgáló látvány-szerveződést, a megjelenések társadalmi hatalmát, amelyben többé nincs helye “nyíltan és becsületesen” feltett “sarkalatos kérdéseknek”. Ekkorra a proletariátus forradalmi reprezentációja az általános társadalmi hamisítás fő faktorává és legfontosabb eredményévé vált.

102.

A proletariátus bolsevik típusú szerveződése Oroszország elmaradottságában gyökerezik, valamint abban, hogy a fejlett országok munkásmozgalma feladta a forradalmi harcot. Ugyanez az orosz elmaradottság eleve tartalmazta az összes feltételét annak az ellenforradalmi fordulatnak, amit a fenti szerveződési forma már a kezdetektől fogva öntudatlanul magában hordozott. Az európai munkásmozgalom tömegeinek ismételt megtorpanásai az 1918–20-as időszak Hic Rhodus, hic salta-ja előtt – amelyek egyébként a munkásmozgalom radikális kisebbségének erőszakos elpusztítását eredményezték – szerencsésen betetőzték a bolsevizmus fejlődését, és lehetővé tették, hogy ez az álságos eredmény az egyetlen lehetséges proletár alternatíva szerepében tetszelegjen az egész világ előtt. A bolsevik párt a reprezentáció feletti állami monopóliumok megteremtésének és a munkáshatalom védelmének szükségességével igazolta magát, és ily módon azzá tette a pártot, ami az valójában volt, vagyis a proletariátus kisajátítóinak pártjává, amely teljes mértékben felváltotta a kisajátítás korábbi formáit.

103.

Az orosz szociáldemokrácia különféle áramlatai ekkor már húsz éve folytattak végeláthatatlan vitákat arról, hogy milyen körülmények között haladható meg a cárizmus: hangsúlyozták többek között a burzsoázia gyengeségét, a paraszti többség fontosságát és a centralizált militáns proletár kisebbség döntő szerepét. Ám amikor a kérdésre a valóság adott választ, akkor ez egy olyan faktornak volt köszönhető, amelyet egyik teoretikus sem látott előre hipotéziseiben: a forradalmi bürokráciának, amely önmagát a proletariátus élére helyezve megragadta az államhatalmat és új osztályuralmat erőltetett a társadalomra. Egy tisztán burzsoá forradalom nem lett volna lehetséges; a “munkások és parasztok demokratikus diktatúrájának” semmi értelme nem volt. A szovjetek proletárhatalma képtelen volt megvédeni magát a kisparaszti birtokosok osztályával, a belföldi és nemzetközi fehérreakcióval és nem utolsósorban saját külsővé-idegenné vált reprezentációjával szemben, amely az államot, a gazdaságot, a kifejezés lehetőségeit és (már régóta) a gondolkodást is teljes mértékben uraló munkáspárt képében jelent meg. Trockij és Parvus permanens forradalom-koncepciója – amelyet 1917 áprilisában Lenin is elfogadott – volt az egyetlen teória, amely alkalmazhatónak bizonyult azokra az országokra nézve, ahol a burzsoázia társadalmilag még viszonylagosan fejletlen volt; ám ez a teória csak azután bizonyult használhatónak, miután az előre nem látott faktor, a bürokrácia osztályhatalma megvalósult. A bolsevik vezetőségen belüli számtalan vita során Lenin volt a legelszántabb védelmezője a diktatórikus hatalom koncentrációjának e legfelsőbb ideológiai reprezentáció kezeiben. Leninnek igaza volt, hiszen ellenfeleivel szemben ő csupán az abszolút kisebbségi hatalom korábbi döntéseinek logikus következményeit ismerte el: a demokráciát, amelytől a parasztokat állami szinten megfosztották, el kellett venni a munkásoktól is, de ebből következőleg a kommunista szakszervezeti vezetőktől, az egész párttól, sőt, még a párthierarchia csúcsán állóktól is. A X. kongresszuson, amely fegyveresen leverte és a rágalmak mocskába fojtotta a kronstadti szovjetet, Lenin így támadta meg a “Munkásellenzékbe” tömörülő balos bürokratákat (ugyanezt a logikát alkalmazta később Sztálin a világ megfellebbezhetetlen felosztására): “Vagy itt, velünk – vagy szemben velünk, fegyverrel a kézben, de nem ellenzékként. Elegünk van az ellenzékesdiből.”

104.

Kronstadtot követően, az “új gazdaságpolitika” időszakában a bürokrácia, amely továbbra is az államkapitalizmus egyedüli kisajátítója volt, mindenekelőtt belső helyzete megszilárdításán fáradozott: ezt a parasztsággal kötött átmeneti szövetsége tette lehetővé. Ehhez hasonlóan védelmezte hatalmát a nemzetközi színtéren is: a III. Internacionálé bürokratikus pártjaiba tömörült munkásokat használta fel az orosz diplomácia támogatására, így szabotálva a világméretű forradalmi mozgalmat, és olyan burzsoá kormányzatokat támogatva, amelyeket hasznosnak látott céljai szempontjából (a kínai Kuomintangot 1925 és 1927 között, a spanyol és a francia Népfrontot stb.). Majd a bürokratikus társadalom úgy folytatta saját konszolidációját, hogy a parasztsággal szembeni terror eszközével megvalósította a történelem legbrutálisabb eredeti tőkefelhalmozását. A sztálini korszak iparosításai mögött láthatóvá válik a bürokrácia valódi lényege: a gazdaság hatalmának biztosítása, az árutermelő társadalom összes alapvető elemének átmentése és – nem utolsósorban – a munkaerő áruformájának fenntartása. A független gazdaság megmutatta, hogy társadalom feletti uralma céljainak megfelelően újratermeli a – működéséhez alapvető – osztályuralmat. Más szavakkal, a burzsoázia életre hívott egy olyan autonóm hatalmat, amely – amíg autonómiájából futja – képes elműködni burzsoázia nélkül is. A totalitárius bürokrácia nem a “történelem utolsó birtokos osztálya”, mint ahogy Bruno Rizzi véli, csupán a piacgazdaságot helyettesítő uralkodó osztály. A nem elég hatásos kapitalista magántulajdont önnön egyszerűsített, kevésbé sokrétű mellékterméke váltotta fel, amely a bürokratikus osztály kollektív tulajdonaként koncentrálódott. Az uralkodó osztálynak ez a fejletlen formája maga is a gazdasági elmaradottság eredménye, és nincs más kilátása, mint hogy ezt az elmaradottságot a világ különböző régióiban meghaladja. A szétválasztás burzsoá modellje alapján megszervezett munkáspárt volt az uralkodó osztály ezen olcsó másodpéldányának hierarchikus-etatista alkotója. Ahogy a Sztálin börtönében szenvedő Ante Ciliga összegezte: “A szervezet technikai kérdései társadalmi kérdésekké váltak” (Lenin és a forradalom).

105.

A szétválasztott koherenciájaként a forradalmi ideológia, amelynek voluntarisztikus csúcsát a leninizmus képviseli, egy vele szemben ellenséges valóság igazgatását kísérelte meg; a sztálinizmusban ez az ideológia újra rálelt saját inkoherens lényegére. Az ideológia többé nem fegyver volt, hanem önmagában a cél. De egy hazugság, amelyet tilos megkérdőjelezni, az őrület egy formájává változik. A valóság és a cél egyaránt feloldódik a totalitárius ideológiában, amely kinyilatkoztatja, hogy amit állít, az kétségtelenül úgy van. Bár mindez csupán a látvány egy helyi primitivizmusa volt, de mégis alapvető fontosságú szerepet játszott a látvány világméretű fejlődésében. Az ebben az összefüggésben materializálódó ideológia nem alakította át gazdaságilag a világot, ahogy ezt a kapitalizmus tette, létrehozva az árubőség állapotát, csupán a világ felfogását alakította át rendőrségi eszközökkel.

106.

Az ideologikus-totalitárius osztály hatalma egy fejtetőre állított világ hatalma: minél erősebb ez az osztály, annál vehemensebben tagadja saját létét, és ereje mindenekelőtt nemlétének igazolását szolgálja. Szerénysége azonban csak eddig terjed, hiszen felfogása szerint hivatalos nemlétezése ugyanakkor egyben a történelmi fejlődés non plus ultrája is, a csalhatatlan vezéreknek köszönhetően. Mindenütt jelenvalóságában a bürokrácia a tudatos érzékelés számára felfoghatatlan osztállyá válik; ennek eredményeképpen a teljes társadalmi élet kifürkészhetetlen és elmebeteg lesz. Az abszolút hazugság társadalmi formációja ebből az alapvető ellentmondásból ered.

107.

A sztálinizmus a terror uralmát jelentette magán a bürokratikus osztályon belül. A terrort, amelyre a bürokrácia hatalmát alapozta, magával az osztállyal szemben is alkalmazni kellett, hiszen ennek az osztálynak nem volt birtokos osztályként semmiféle olyan legitim bázisa vagy jogi garanciája, amelyet tagjaira egyénileg kiterjeszthetett volna. Saját tulajdonos voltát el kellett rejtenie, hiszen a bürokrácia csak a hamis tudat segítségével vált birtokossá. A hamis tudat abszolút hatalmát csupán az abszolút terror képes fenntartani, amelyben végül valamennyi valódi motiváció feloldódik. Egy hatalmon lévő bürokratikus osztály tagjai csupán kollektív módon érvényesíthetik a társadalom feletti tulajdonjogukat, bajtársakként egy alapvető hazugságban. El kell játszaniuk, hogy ők a proletariátus, amely egy szocialista társadalmat irányít; olyan színészek ők, akik betű szerinti hűséggel tartoznak felmondani az ideológiai hamisítás szövegét. De effektív részvételüket ebben a csalimesében valóságosnak kell látniuk. Egyetlen bürokrata sem érvelhet saját joga mellett az egyéni hatalomhoz, hiszen ha szocialista forradalmárnak vallja magát, akkor éppen a bürokraták ellenségeként kellene megjelennie, míg bürokratának egyszerűen nem vallhatja magát, azon egyszerű oknál fogva, hogy a bürokrácia hivatalos valósága szerint a bürokrácia nem létezik. Így minden bürokrata teljes mértékben az ideológia központosított garanciáitól függ, amely elismeri a “szocialista hatalomból” való kollektív részvételt mindazon bürokraták számára, akiket nem likvidál. Csoportként a bürokraták úgymond együtt hozzák meg a döntéseket, de osztályuk kohézióját csakis terrorisztikus hatalmuknak egy személyben való koncentrálásával biztosíthatják. Ebben a személyben összpontosul a hatalomra emelt hazugság egyetlen gyakorlati igazsága, amely hatalom örökkévalóan fenntartja magának a döntés minden lehetőségét. Így dönthette el Sztálin megfellebbezhetetlen ítélete, hogy éppen ki a bürokrata – és ezáltal birtokos; egyetlen szava elég volt arra, hogy elválassza a hatalmon lévő “proletárokat” a “japánok vagy a Wall Street zsoldjában álló árulóktól”. Az atomizált bürokrata saját jogi státusának részleges lényegét Sztálinban láthatta teljes egésszé válni. Sztálin a legfőbb szuverén a világon, aki magát a tudatosság abszolútumának látja, akinél nincs fényesebb szellem. “A világ ura teljesen tisztában van saját szerepével – vagyis azzal, hogy ő a hatékonyság univerzális hatalma – a pusztítás hatalmában, amelyet vonakodó alattvalóival szemben érvényesít.” ő a hatalom, amely kijelöli az uralkodás szféráját, de éppen így ő “a hatalom, amely megsemmisíti ezt a szférát”.

108.

Amikor az ideológia – az abszolút hatalom birtokában – önmaga válik abszolúttá, vagyis amikor részleges tudásból totalitárius hamisítássá alakul, akkor mindez olyan mértékben lerombolja a valódi történelmi gondolkodást, hogy maga a történelem szűnik meg létezni, még a legempirikusabb tudás szintjén is. A totalitárius bürokrácia társadalma az örökös jelenben él; a múlt csupán a rendőrsége számára elérhető terület. A “trónról igazgatott emlékezet” már Napóleon által is alkalmazott módszere teljes kifejlődését végül a múlt folyamatos manipulálásában érte el, nem csupán az értelmezések, de a tények területén is. Azonban az ár, amit a történelmi valóság alóli felszabadulásért fizetni kellett, éppen annak a racionális viszonyulásnak az elvesztése, amely alapvető a kapitalizmus mint történeti társadalom működéséhez. Láthatjuk, hogy milyen eredményekre jutott Oroszország egy megkergült ideológia tudományos alkalmazásával – elég, ha csupán a Liszenko-féle elképzelések kudarcára gondolunk. Az iparosodott társadalmat irányító totalitárius bürokrácia belső ellentmondásai – nevezetesen, hogy kénytelen elvetni azt a racionalitást, amelyre múlhatatlan szüksége van – egyben rámutatnak fő hiányosságára a normális kapitalista fejlődéssel szemben. Ahogy képtelen kapitalista módon megoldani a mezőgazdaság problémáját, úgy az ipari termelés területén is lemarad a kapitalizmussal szemben, mivel a felülről diktált termelési tervek az irreális elvárásokban és az általánossá vált hamisításban gyökereznek.

109.

A két világháború közötti forradalmi munkásmozgalom szétverésének dicsőségén a sztálinista bürokrácia azzal a fasiszta totalitarianizmussal osztozott, amely szervezeti felépítésének példáját az először Oroszországban kipróbált totalitariánus párttól vette át. A fasizmus a burzsoá gazdaság in extremis önvédelmi próbálkozása egyrészről a válság, másrészről a proletár felforgatás veszélyeivel szemben; a kapitalista társadalom szükségállapota, amely lehetővé tette, hogy a társadalom túlélje a reá leselkedő veszélyeket egy különlegesen nagy racionalizálás-dózis segítségével, az állami beavatkozás fokozásának segítségével. Ám ezt a racionalizálást saját eszközeinek mértéktelen irracionalizmusa alaposan megterhelte. Bár a fasizmus úgy jelent meg a színen, mint a burzsoá rend – addigra már konzervatívvá vált – nagy jelképeinek (család, magántulajdon, morális rend, nemzet) védelmezője, és képes volt a válságtól rettegő és a forradalmi szocializmus impotenciájából kiábrándult kispolgári rétegek és munkanélküliek egyesítésére, maga mégsem volt alapvetően ideologikus. A fasizmus annak mutatta magát, ami valójában volt – agresszív módon exhumált egy mítoszt, amely részvételt követelt az archaikus álértékek – faj, vér, vezér – közösségében. A fasizmus a fejlett technológiájú archaizmus kultusza. Ez a megbüdösödött mítoszpótlék azonban új életre kel a kondicionálás és illúzióteremtés legmodernebb eszközeinek látvány-összefüggésében. Így a fasizmus a modern látvány kialakulásának egy összetevője, sőt, a régi munkásmozgalom szétverőjeként a mai társadalom egyik forrásaként jelenik meg. Bebizonyosodott azonban, hogy a fasizmus a kapitalista rend fenntartásának legköltségesebb formája, így át kellett adnia helyét ugyanezen rend racionálisabb és erőteljesebb formáinak – a színfalak mögé húzódva kell figyelnie a főszereplők: a kapitalista államok jutalomjátékát.

110.

Amikor az oroszországi bürokrácia megszabadult a burzsoá tulajdon utolsó csökevényeitől – amelyek még akadályozták a gazdaság fölötti hegemóniáját –, amikor ezt a tulajdont saját szolgálatába állította, és amikor elérte, hogy kívülről nagyhatalomként kelljen számolni országával, akkor jött el a pillanat, hogy nyugodtan akarta élvezni ezt a hatalmat, és le kívánta nyesni azokat az önkényes elemeket, amelyekből született. Ennek érdekében megbélyegezte a sztálinizmust, annak létrejöttétől kezdve. Ám maga ez a megbélyegzés is sztálinista maradt, önkényes, kifejtetlen és folyamatosan kiigazított, hiszen az alapokat képező ideológiai hamisításról soha nem ejtett szót. Ezért a bürokrácia soha nem képes magát kulturálisan vagy politikailag felszabadítani, hiszen osztályként való léte éppen ideológiai monopóliumán alapul, amely – legyen bármilyen kényelmetlen is – egyedüli jogcíme a tulajdonra. Az ideológia minden kétséget kizáróan elveszítette önmaga alátámasztásának kezdeti pozitív lendületét, ám a megmaradt színtelen trivialitás is elegendő még arra, hogy elnyomjon bármiféle lehetséges versenytársat, és a teljes gondolkodást a markában tartsa. Így a bürokráciát felbonthatatlan kötelék fűzi egy olyan ideológiához, amelyben már senki sem hisz. Ami korábban rémületet keltett, most csak gúnyt érdemel, de még ez a gúny is eltűnne, ha a terror, amit nevetségessé tesz, nem leselkedne még úton-útfélen. Abban a pillanatban, amikor a bürokrácia érzékeltetni akarja saját felsőbbrendűségét a kapitalizmus területén, a kapitalizmus szegény rokonának kénytelen vallani magát. Miként valóságos története rácáfol jogi státusára, és durván fenntartott tudatlansága ellentmond tudományos önhittségének, úgy hiúsul meg az az igyekezete, hogy az árubőség termelésének területén a burzsoázia riválisa lehessen. Ennek oka abban keresendő, hogy az ilyesfajta bőségnek megvan a saját implicit ideológiája, amely általában magában foglalja a választás szabadságát a számtalan látvány-természetű hamis alternatíva között – ez természetesen álszabadság, de olyan, amely teljességgel összeférhetetlen a bürokrácia ideológiájával.

111.

A bürokrácia fejlődésének jelenlegi periódusában az ideológia feletti rendelkezés jogcíme világméretekben megingott: a hatalom, amely a nemzeti keretek között alapvetően internacionalista modellként jelent meg, ma már képtelen a nemzeti határokat figyelmen kívül hagyó hamis kohéziójának fenntartására. Az egymással versenyző, “szocializmusukat” több országra is kiterjesztő bürokráciák eltérő gazdasági fejlettsége az orosz és a kínai hazugság nyilvános és totális konfrontációjához vezetett. Ebből következik, hogy minden hatalmon lévő bürokráciának, illetve minden totalitárius pártnak, amely az egyik vagy másik nemzeti munkásosztály sztálinista periódusát túlélő hatalomra kacsintgat, saját útját kell követnie. A bürokratikus misztifikáció szövetségének globális szétesése, a belső tagadás a világ számára igazán akkor vált jól észrevehetővé, amikor Kelet-Berlinben a fellázadt munkások a bürokráciával szembeszállva a “fémmunkások kormányát” követelték, vagy amikor Magyarországon a munkástanácsok kezdték szervezni a hatalmat. Mindazonáltal a bürokratikus szövetség globális szétesése a legfrissebb elemzések szerint igen kedvezőtlen faktora a kapitalista társadalom további fejlődésének. A burzsoázia elveszíteni látszik ellenfelét, amely voltaképpen támogatta őt azáltal, hogy a fennálló rend minden tagadását egy illuzórikus szinten egyesítette. Ez a szakadás a látvány-munka jól bejáratott megosztásának álforradalmi komponensében az egész rendszer bukását vetíti előre. A munkásmozgalom szétesésének látvány-összetevője maga is szétesésre van ítélve.

112.

A leninista délibábnak ma már nemigen van hatása, ha a különféle trockista irányzatokat nem számítjuk. A trockisták – figyelmen kívül hagyva, hogy hová vezetett ez a gyakorlatban – a proletariátus célját még ma is egy hierarchikus ideológiai szervezet létrehozásában látják. A szakadék, amely a trockizmust a fennálló társadalom forradalmi kritikájától elválasztja, együtt jár azzal a tiszteletteljes távolsággal, amelyet a trockisták a gyakorlatban olyan álláspontokkal szemben tartanak fenn, amelyek már akkor is hamisak voltak, amikor annak idején a valódi harcok során felhasználták őket. 1927-ig Trockij alapvetően lojális maradt a csúcsbürokráciához, hiszen arra számított, hogy ellenőrzése alá vonhatja, és ráveheti, hogy valódi bolsevik külpolitikát folytasson. (Mint köztudott, lojalitása odáig terjedt, hogy Lenin híres “végrendeletének” elrejtése érdekében megtagadta az azt külföldön publikáló Max Eastmant, korábbi tanítványát.) Trockij kiindulópontja hibás volt; amint a bürokrácia osztálya – tevékenységének eredményeit látva – rádöbbent saját ellenforradalmi valóságára belföldön, ennek megfelelően kellett kifelé is cselekednie, és így a nemzetközi színtéren is ellenforradalmi szerepet játszania, természetesen a forradalom nevében – röviden, úgy kellett viselkednie, mint otthon. Ugyanez a következetlenség határozta meg Trockij későbbi harcait a Negyedik Internacionálé felállításáért. Miután egyszer, a második orosz forradalom idején a bolsevik szervezeti forma élharcosává lett, Trockij egész további életében képtelen volt meglátni, hogy a bürokrácia hatalma egy elkülönült osztály hatalma. Mikor Lukács 1923-ban úgy jellemezte ezt a szervezeti formát, mint a régen keresett kapcsolatot elmélet és gyakorlat között, amelynek köszönhetően a proletárok nem csupán “nézői” a saját szervezetükben zajló eseményeknek, hanem tudatosan befolyásolhatják és megélhetik ezeket az eseményeket, akkor a bolsevik párt erényeiként leírt mindent, ami a bolsevik párt a valóságban sohasem volt. Nem tekintve most elméleti munkáinak mélységét, Lukács egy olyan hatalom ideológusaként beszélt, amely a legdurvább módon kívül áll a proletár mozgalmon; elhitte és elhitette, hogy ő teljes személyiségével részese ennek a hatalomnak, hogy azt sajátjának tekinti. És mikor a későbbiek során láthatóvá vált, hogy a kérdéses hatalom miként tagadja meg és pusztítja el saját szolgálóit, Lukács, önmegtagadásainak végtelen sorában karikaturisztikus élességgel tárta fel, hogy mivel is azonosult valójában: önmaga és mindazon dolgok ellentétével, amelyekért korábban a Történelem és osztálytudat oldalain érvelt. Lukács illusztrálja a legjobban annak a törvénynek az érvényességét, amely századunk gondolkodóinak létét meghatározza: amit tisztelnek, az saját hitvány valóságuk precíz mértéke. Nem állíthatjuk azt, hogy maga Lenin ilyen illúziókat bátorított volna saját tevékenységét illetően, hiszen éppen ő jelentette ki, hogy “egy politikai párt nem vizsgálhatja meg egyenként a tagjait, hogy filozófiai nézeteik egybecsengenek-e a párt programjával”. A Lukács által felvázolt képzeletbeli portré valódi modellje egy olyan párt, amely csak egyetlen részleges, de szabatosan meghatározott kérdésben, az államhatalom meghódításában mutatott koherenciát.

113.

A mai trockizmus neo-leninista illúziói minden tekintetben ellentmondanak a modern kapitalista társadalom valóságának, legyen az burzsoá vagy bürokratikus típusú. Így nem meglepő, hogy leginkább a formálisan független “fejletlen” országokban találnak befogadásra, ahol a helyi uralkodó osztályok az állam és a bürokratikus szocializmus néhány variánsát tudatosan leegyszerűsítve a gazdasági fejlődés ideológiájaként tálalják. Ezeknek az osztályoknak a hibrid természete többé-kevésbé közvetlenül a burzsoá-bürokratikus spektrumon elfoglalt helyzetükhöz kötődik. A két kapitalista pólus között ingadozó manővereik, akárcsak az általuk kötött ideológiai kompromisszumok (mindenekelőtt az iszlámmal), heterogén társadalmi bázisuknak felelnek meg, és elősegítik, hogy az ideologikus szocializmusnak ezek az utolsó felvonásai rendőri hatékonyságuk kivételével már minden lényeges jellemzőjüket elvesztették. A bürokrácia kiemelkedhet abból is, hogy közös nevezőre hozza a nacionalista harcot az agrárius parasztlázadással; az ilyen esetekben a sztálinista iparosítási modellt olyan országokra kell alkalmazni, amelyek – mint például Kína – még az 1917-es Oroszországnál is fejletlenebbek. A nemzet iparosításának feladatát elvállaló bürokrácia kiemelkedhet a kispolgárságból is, katonai puccs segítségével, mint például Egyiptom esetében. Más helyeken, köztük Algériában, a függetlenségi háború kezdetén a bürokrácia úgy jelent meg, mint a harcokkal szemben kompromisszumok árán is stabilitásra törekvő félállami autoritás, amely a gyenge nemzeti burzsoáziával lépett szövetségre. Végezetül azokon a volt fekete-afrikai gyarmatokon, amelyek még ma is nyíltan az amerikai vagy az európai burzsoáziához kötődnek, az államhatalom megragadásának folyamatában egy saját burzsoázia jött létre (általában a hagyományos törzsi előkelőkből és főnökökből). Ezek az országok, amelyekben a gazdaság valódi irányítója még mindig a külföldi imperializmus, elértek egy olyan szintet, ahol a komprádor burzsoázia a bennszülött termékekért cserébe egy bennszülött államot kap, amely független az ország lakóitól, de nem független az imperialista hatalmaktól. Az eredmény egy mesterséges burzsoázia, amely képtelen a tőke felhalmozására, és csupán eltékozolja jövedelmeit – a helyi munkából kisajtolt értéktöbblet ráeső részét csakúgy, mint az őt támogató államoktól és monopóliumoktól befolyó szubvenciókat. És mivel az effajta burzsoázia nyilvánvalóan képtelen megfelelően ellátni egy burzsoázia normális gazdasági funkcióit, ezért bizton számíthat rá, hogy egy-egy, a helyi viszonyoknak megfelelően módosult bürokrácia felkelésével kell számolnia, amely örömmel venné át az irányítást. Ám az iparosítás alapvető programjának sikere, amelyet a bürokrácia elér, magában hordozza annak történelmi bukását is: a tőke felhalmozásával a proletariátus akkumulálódása is együtt jár, vagyis a bürokrácia önmaga tagadását termeli egy olyan országban, ahol addig ez a tagadás nem is létezett.

114.

Ennek a komplex, borzalmas fejlődésnek a során, amely az osztályharc korszakát új körülmények közé lökte, az iparosodott országok proletariátusa elvesztette képességét saját autonómiájának érvényesítésére. Az utolsó számvetésben pedig illúzióival is szakított. De nem vesztette el létezését. A proletariátust nem pusztították el, sőt, jelenléte sem csökkenthető tovább, hiszen a modern kapitalizmus egyre fokozódó elidegenedésének folyamatában a munkások tömegei, akik minden hatalmat elvesztettek saját életük felhasználása fölött, amint erre ráébrednek, szükségszerűen mint proletariátust fogják meghatározni önmagukat – a mai társadalom aktív tagadásaként. Ez a proletariátus objektíve megerősödik a parasztság progresszív eltűnése által, de ilyen hatással van rá a gyárrendszer logikájának kiterjedése is a “szolgáltatás” jelentős szektoraira és az értelmiségi foglalkozásokra. Mindazonáltal szubjektive ez a proletariátus igen messzire került bármiféle gyakorlati osztálytudattól, és ez nemcsak a fehérgallérosokra igaz, de a bérmunkásokra is, akik ma még csak a hagyományos politika impotenciáját és ködösítéseit ismerik. Ám amikor a proletariátus ráébred, hogy saját külsővé-idegenné vált ereje segíti a kapitalizmus folyamatos újraerősödését, nem pusztán az elidegenedett munka, hanem a proletariátus saját felszabadítására létrehozott szakszervezetek, pártok és állami intézmények formájában is, akkor azt is kénytelen felismerni saját konkrét történelmi tapasztalataiból, hogy ő képezi az osztályt, amely totálisan szembehelyezkedik minden formájú külsővé-idegenné válással, mindenféle specializált hatalommal. A proletariátus a forradalom hordozója, amely előtt semmi nem maradhat külső-idegen; amely megerősíti a jelennek a múlt fölötti permanens dominanciáját, és a szétválasztás univerzális kritikáját követeli. A proletariátus akciójának rá kell találnia az ezen feladat megoldásához adekvát formára. Sem a nyomor mértékének enyhítése, sem egy illuzórikus, hierarchikus betagozódás nem hozhat tartós gyógyulást a proletariátus elégedetlenségére. Hiszen a proletariátus nem ismerhet valóban magára valamely elszenvedett részleges rosszban, sőt, egy részleges rossz – vagy egy egész rakás rossz dolog – kijavításában sem, csupán annak a behatárolatlan rossznak a kijavításában, amelynek folyamatos hatása alatt létezik – és ez az élettől való megfosztatásának univerzális rossza.

115.

Sokasodnak azok a jelek, amelyek a tagadás egy új, növekvő tendenciájára utalnak a gazdaságilag leginkább fejlett országokban. A látvány rendszere ezekre a jelekre értetlenséggel reagál, illetve megpróbálja meghamisítani őket; mindazonáltal világosan látható, hogy egy új korszak küszöbén állunk. A munkásosztály első felforgató antikapitalista támadásainak bukása után most a kapitalista bőség bukásának tanúi lehetünk. Látjuk a nyugati munkások szakszervezet-ellenes harcát, amelyet legfőképpen a szakszervezetek igyekeznek leverni; ugyanakkor a fiatalok körében terjednek azok a lázadó áramlatok, amelyek még amorf és puhatolódzó formában, de jól láthatóan elvetik a hagyományos politika összes specializált szféráját, akárcsak a művészetet vagy a hétköznapok unalmát. Íme ugyanazon dolog két aspektusa, amelyek egy új, kriminalizált, spontán harci hullám megjelenését illusztrálják, és amelyek az osztálytársadalom elleni második proletár támadás előjelei. Amikor ennek a még mozdulatlan hadseregnek a harcosai újra megjelennek a megváltozott, ám alapvetően mégis ugyanolyan csatamezőn, akkor ez alkalommal egy új Ludd tábornok fogja vezetni őket, és céljuk az engedélyezett fogyasztás gépezetének szétzúzása lesz.

116.

A “régen keresett politikai forma, amely lehetővé teszi a munka gazdasági felszabadítását”, századunkban a forradalmi munkástanácsok formájában jelent meg, amelyek egyesítik magukban a döntés és a végrehajtás minden funkcióját, és egymással a bázisnak felelős, bármikor visszahívható megbízottak útján teremtenek kapcsolatot. Eddig még az ilyen tanácsok csupán rövid ideig léteztek, hiszen működésük azonnal rájuk uszította az osztálytársadalmat védelmező különféle erőket, amelyek között nem utolsósorban kell megemlítenünk a hamis tudatot magukon a tanácsokon belül. Mint Pannekoek helyesen megjegyezte, a munkástanácsok hatalma melletti döntés inkább “problémákat vet fel”, mint megoldásokat hoz. Mégis éppen ez a hatalom az, ahol a proletárforradalom problémái rátalálhatnak valódi megoldásukra. Itt egyesülnek újra a történelmi tudatosság objektív feltételei. Itt valósul meg a közvetlen aktív kommunikáció, itt végződik a specializáció, a hierarchia és a szétválasztás, és a létező feltételek “az egység feltételeivé” transzformálódnak. A proletariátus harca itt emelkedhet ki a rákényszerített kontemplatív szerepből; tudatossága immár egyenlő a gyakorlati szervezettel, amelyet magából kitermelt, és elválaszthatatlan a történelem koherens meghódításától.

117.

A munkástanácsok hatalmában – a hatalomban, amely a világ összes hatalmát felváltani hivatott – a proletármozgalom önmaga termékévé válik; a termék maga a termelő, amely célként jelenik meg önmaga számára. Csak ezen a módon tagadható az életet tagadó látvány.

118.

A munkástanácsok megjelenése századunk első negyedében a proletármozgalom valóságának csúcspontja volt, ám ez a valóság hamar feledésbe ment, vagy csupán egy kiforgatott verzióját tudatosították. Eltűnt annak a mozgalomnak a maradványaival együtt, amelyet a kor teljes történelmi apparátusa tagadni és lerombolni igyekezett. A proletár kritika jelenlegi új pillanatában a munkástanácsokat úgy értelmezzük, mint egy lerombolt mozgalom kizárólagosan épen maradt elemeit: a történelmi tudatosság, amely tudja, hogy ez az egyetlen forma, amelyben léte érvényre juthat, többé nem a lehanyatlott mozgalom perifériájaként tekint a munkástanácsokra, hanem a felívelő mozgalom központjaként.

119.

Egy forradalmi szervezet, amely a munkástanácsok hatalmát megelőző időszakban létezik – saját formáját a harcokon keresztül kell meghódítania – mindezen történelmi okokból kifolyólag tisztában van azzal, hogy nem képviselheti a munkásosztályt. Úgy kell tekintenie magát, mint radikális szakítást a szétszakítottság világával.

120.

A forradalmi szervezet a gyakorlat elméletének olyan koherens kifejeződése, amely oda-vissza ható kapcsolatban áll a gyakorlati harcokkal, és így a gyakorlati elmélet irányába fejlődik. Gyakorlata a harcokon belüli kommunikáció és koherencia erősítését jelenti. Abban a forradalmi pillanatban, amikor a társadalmi szétválasztás felbomlik, ez a szervezet is megszűnik elkülönült szervezetként létezni.

121.

A forradalmi szervezet nem lehet kevesebb, mint a társadalom egységes kritikája – olyan kritika, amely nem köt kompromisszumot a világ semmiféle elkülönült hatalmával, és amely globálisan szegül szembe az elidegenedett társadalmi lét valamennyi aspektusával. A forradalmi szervezetnek az osztálytársadalom ellen folytatott harcában a fegyverek maguknak a szemben állóknak a lényegéből fakadnak: a forradalmi szervezet nem reprodukálhatja saját testén belül az uralmon lévő társadalom által elfogadott megosztások és hierarchiák rendszereit. Folyamatosan harcolnia kell saját torzulása ellen a látvány uralma alatt. Az egyetlen dolog, ami korlátozza az egyéni részvételt a forradalmi szervezet totális demokráciájában, az a fenti kritika felismerése és önelsajátítása minden egyes tag számára; ez olyan koherencia, amely egyrészt a kritikai elmélet saját szülötte, másrészről abból a kapcsolatból ered, amely ezen elmélet és a gyakorlati aktivitás között van.

122.

A minden szinten folyamatosan növekvő kapitalista elidegenedés egyre nehezebbé teszi a munkások számára saját nyomorúságuk felismerését és megnevezését. Következésképpen olyan helyzetbe hozza őket, ahol a következő az alternatíva: vagy totálisan utasítják el a nyomorúságukat, vagy nem csinálnak semmit. A forradalmi szervezetnek ebből meg kell értenie, hogy többé nem harcolhat elidegenedett formában az elidegenedés ellen.

123.

A proletárforradalom legfontosabb előfeltétele, hogy – először a történelemben – a tömegek az elméletet az emberi gyakorlat megértéseként azonosítsák és éljék meg közvetlenül. A forradalom megköveteli, hogy a munkások dialektikusokká váljanak, és saját gondolataikat véssék bele a gyakorlatba; ezáltal sokkal többet vár képzetlen harcosaitól, mint a burzsoá forradalom várt azoktól a jólképzett emberektől, akiket irányító funkciókba helyezett (a burzsoá osztály egy szegmensének részleges ideológiai tudatossága a társadalom egy kulcsfontosságú szeletében, nevezetesen a gazdaságban gyökerezett, ahol ez az osztály már addig is hatalmon volt). Így az a fejlődési folyamat, amelynek során az osztálytársadalom a nem-élet látvány-szervezetévé válik, lesz az, amely arra kényszeríti a forradalmat, hogy láthatóvá tegye, ami már addig is meghatározó volt.

124.

A forradalmi elmélet mára mindenfajta forradalmi ideológia esküdt ellensége lett – és ezt tudja is magáról.

(Fordította: Konok Péter)

Rövid ismertetés az 1968-as események egyik legjellegzetesebb, ám mégis kevéssé ismert irányzatának, a szituacionistáknak társadalomképéről, szervezeteik történetéről és ideológiájuk főbb vonásairól. A szituacionisták „baloldalon túli” kapitalizmuskritikája eszközét a marxizmus és az anarchizmus újraegyesítésében, célját a munkástanácsok nemzetközi hatalmában látta. Világszemléletük sok szempontból harminc év elteltével is frissnek hat, és számos elgondolkodtató kérdést vet fel.

A szituacionisták szerepe a hatvanas évek radikális mozgalmaiban

Az 1968-ról szóló töméntelen mennyiségű könyv-, cikk-, visszaemlékezés és film közül engem leginkább egy dokumentumfilm rövid jelenete fogott meg. A felvételt 1968. június 10-én forgatták a párizsi Wonder-gyár kapui előtt. Az üzem munkásai egyhónapos sztrájk után éppen felvenni készültek a munkát. Nemigen akaródzott visszatérniük, a szakszervezet által kötött alkut bizonytalannak és részlegesnek érezték. Szakszervezeti aktivisták, a Francia Kommunista Párt (PCF) funkcionáriusai és néhány trockista agitátor igyekezett meggyőzni őket arról, hogy “csak egy csata veszett el, de a háború nem”. A vitatkozó kör közepén a kamera hirtelen egy huszonéves lány arcára közelített rá. A lány – félig sírva – így kiabált: “Egyszerűen nem értitek, miről van szó! Én nem fogok visszamenni. Soha többé nem teszem oda be a lábamat, azok után, hogy most egy hónapig igazán éltem! Képtelen lennék rá…!” A különféle funkcionáriusok gyűrűje csillapítóan fogta körül, igyekeztek megnyugtatni, hogy legalább a kamera előtt viselkedjen. ők és a fiatal munkáslány valóban két malomban őröltek. Ez is “68” két arca volt, talán a legmarkánsabbak a sok közül.

1996-ban a film készítői megpróbálták megkeresni a 28 évvel korábbi események résztvevőit. Megszólalnak a filmben az akkori munkások, szakszervezeti aktivisták, és a PCF helyi vezetője, aki annak idején a sztrájk befejezését szorgalmazta. A lányt nem találták meg. Otthagyta a gyárat, röviddel a sztrájk befejezése után. Csak kevesen emlékeztek rá, ők is csak a keresztnevére: Jocelyn. Egy kicsit neki, az ismeretlen proletárnak ajánlom ezt az írást…

A lázadás globalitása

Az elmúlt harminc év alatt, ahogyan időben egyre távolabb kerülünk a konkrét eseményektől, az 1968-as lázadásoknak olyan sztereotip felfogása rögzült a köztudatban, amely elemeiben ugyan megfogható volt már “akkor és ott” is, de annak a koherensen torzító ikonográfiának a képében, amelyet ma kapunk a média legkülönfélébb csatornáin keresztül, nem létezett. Nem is létezhetett, mivel saját belső fogalomrendszere – amely éppen ezekben a lázadásokban alakult ki – azóta formálódott át a mai kapitalizmus apoteotikus igazolásává. Egy ilyen írás keretei között természetesen nem vállalkozhatom arra, hogy elemezzem ennek a média-legendáriumnak a kialakulását, sőt, még arra sem, hogy átfogó ismertetést adjak az akkori, konkrét eseményekről. Az akkori valóság egy szeletét próbálom megvilágítani: hogyan élték meg, értelmezték és alakították az eseményeket a szituacionisták, a 68-as lázadási hullám nálunk kevéssé ismert, de talán legnagyobb elméleti hatású szereplői?

A legelső probléma azonnal szembetűnővé válik, amint egy globális társadalmi reakciót kénytelenek vagyunk egyetlen évszámmal jelezni. Hogyan is érthetnénk meg “1968”-at (“1917”-et, “1956”-ot stb.), ha pusztán erre az egy évre fókuszálnánk figyelmünket? Azok a folyamatok, amelyek végül a többé-kevésbé közismert társadalmi robbanásokhoz vezetnek, ott munkálnak már a mélyben jóval korábban is, részben mint a tőkés társadalom immanens ellentmondásai, részben mint partikuláris problémák. Ezek a társadalmi búvópatakok néha a felszínre kerülnek, és ha a megelőző kisebb konfrontációkat nem elszigetelt események halmazaként szemléljük, hanem egy folyamat logikus állomásaiként, akkor – szemben a média leegyszerűsítő felfogásával – nehéz lesz a történéseket egy-egy misztikus évre szűkítenünk.

Az 1968-as évet még csak az események csúcspontjának sem tekinthetjük. Az amerikai John McDermott cikkében¹ a “hatvanas évek eseményeinek” kezdetét az 1956-os montgomeryi (USA) polgárjogi mozgalomtól (az úgynevezett “buszbojkottól”) számítja, míg a végpontot 1972–74 körülre teszi. Természetesen mindkét időpont meglehetősen esetleges, de kiindulásként jól felhasználható, ha azt a kontesztációs hullámot tekintjük fő jellegzetességnek, amely egyébként is a legtöbb figyelmet kapta. Az események gyökerei azonban korábbra nyúlnak vissza, hatásukban ugyanakkor ma is jelen vannak. Az 1972–74-es évek mindenképpen korszakhatárt jelentenek. A világgazdaság átstruktúrálódása, az olajár-robbanás, a politikailag újkonzervatív, gazdaságilag neoliberális állam elsöprő győzelme nyugaton (vagy például Chilében), a reformok elhalása keleten, az ellenkultúra elhalása-elüzletiesedése stb. mind ezt támasztja alá. A kezdőpont – ha egyáltalán van ilyen – meghatározása azonban már nehezebb feladat.

A “hatvanas évek” sorozatos társadalmi robbanásai – bár soha nem álltak össze egységes mozgalommá – globális reakciót képeztek azzal a kapitalizmussal szemben, amely a második világháború befejezése óta minőségileg új szakaszba lépett. Míg a korábbi forradalmi hullámok egybeestek a kapitalizmus gazdasági jellegű hullámvölgyeivel, addig 1968 környékén ilyet nem találunk, sőt, az újabb válságperiódus az események után következett be. Mint René Vienet² leszögezte, ebben az esetben nem a válság, hanem a “jól működő kapitalizmus” volt az, amely a tömegek elkeseredését a lázadásig fokozta. Éppen a háborút követő szédületes gazdasági fejlődés következtében válhatott a kapitalizmus mindent átható, az élet minden területét meghatározó jelenséggé: ami korábban a társadalom formája volt, az most magává a társadalommá változott. Eltűntek az utolsó fehér foltok a kapitalizmus világtérképén, és a tőkés termelési-értékesítési struktúrák – a működésükhöz szükséges szintbeli különbségekkel – globálissá váltak.

“Az 1968-at megelőző és követő néhány év során nagy jelentőségű politikai megrázkódtatásokra került sor Észak-Írországban, Nagy Britanniában, Nyugat-Németországban, Franciaországban, Olaszországban, Portugáliában, Görögországban, Chilében, Bolíviában, Guayanában, Mexikóban, Uruguayban, Nicaraguában, a Dominikai Köztársaságban, Argentínában, Angolában, Kongóban (a tegnapi Zairében), az arab világ nagy részében, (az akkori) Csehszlovákiában, Japánban, Dél-Koreában, Dél-Afrikában és természetesen az Egyesült Államokban” – ad McDermott még bőségében is esetleges felsorolást³.

Végleg felbomlottak vagy folklór-látványossággá redukálódtak azok az anakronisztikus társadalmi formák, amelyek nem is sokkal korábban még oly jólesően és reménykeltően borzongatták meg az alternatívákat keresők lelkét. A világ immár koherens egésszé kovácsolódott: a forradalmi gondolat többé nem benne, hanem csak vele szemben kereshetett alternatívákat. Ezek magyarázzák azt a jelenséget, hogy a “hatvanas évek” lázadásai a korábbiakhoz képest sokkal kevesebb “konkrét, pozitív követeléssel” álltak elő, és sokkal inkább a teljes elutasítás, az abszolút felforgatás igénye dominált bennük. Ez a szigorú realitás, és nem az anarchista ideológia hatása írta a falakra a híres jelszót: “Légy realista – követeld a lehetetlent!”

Természetesen a társadalmi felfordulás konkrét jelenségei más és más formában léptek színre a különféle területeken. Meglehetősen sematikus képet eredményezne, ha összemosnánk a Los Angeles-i gettólázadásokat, a kínai “kulturális forradalmat”, az olasz gyárfoglalásokat, az argentínai, mexikói munkásfelkeléseket, a prágai, vagy a párizsi tavaszt stb. De ha meg akarjuk érteni a fenti események – és a számtalan fel nem sorolt esemény – közös nevezőit, akkor mindenképpen ezt a globalitást kell szem előtt tartanunk. Ez a globális szemlélet teszi különösen érdekessé a szituacionistákat és a mozgalmat, amelyben megjelentek. ők voltak azok, akik az események résztvevőiként – helyenként fő irányítóiként – a leginkább képesek voltak feldolgozni és értelmezni az okokat és a perspektívákat. Míg a többi változtatásra törő – általában “baloldaliként”⁴ meghatározható – politikai erő különféle ideológiai csapdák foglya volt⁵, addig a szituacionisták igyekeztek az ideológia mint olyan gyökereit feltárni, és ezáltal megszabadulni azoktól az előre eltervezett forradalmi forgatókönyvektől, amelyek a fenti politikai csoportosulások stratégiáját általában meghatározták. Ugyanakkor ők voltak szinte az egyedüliek⁶, akik igyekeztek földrajzilag is globálisan gondolkodni. Éppen ezért alkalmasak arra, hogy kalauzul szolgáljanak “68” átfogó szemléletéhez.

A szituacionisták rövid története

A háború után radikális művészek és értelmiségiek egy csoportja létrehozta a Lettrista Internacionálé nevű csoportot. Céljuk – a dadaizmus hagyományait követve – a “művészet” és a “hétköznapok” közötti szakadás megszüntetése volt, az élet általuk feltételezett egykori egységességének visszanyerése. Ezt az idealista célt azonban – szemben a hasonló álmokat dédelgető irányzatok többségével – nem a technikai civilizáció, a városok stb. eltörlésével, hanem újragondolásával akarták megvalósítani. Jelentős hangsúlyt helyeztek a “város átalakítására”, amely egy politikusabb formában majd a szituacionistáknál is fontos szerepet kap. A lettrizmustól hamarosan eltávolodott egy kisebb csoport, amely kritikusan szemlélte az Internacionálé passzivitását. ők meg akarták hódítani az utcát, és a felforgatást már nem csupán esztétikai kategóriaként szemlélték. Az ötvenes évek elején létrehozták a KOBRA (KOppenhága – BRüsszel – Amszterdam: ezek a városok voltak elég “életteliek” akcióikhoz) csoportot, amely 1958 júniusában megjelentette az Internationale Situationniste (Szituacionista Internacionálé) című orgánum első számát.

A csoport vezéralakja ekkor a festő-költő-filozófus-várostervező (stb.) Asger Jorn volt. Jorn elméletének kialakításában nagyban támaszkodott a marxizmusra, és igyekezett azt összhangba hozni a lettrizmus korábbi célkitűzéseivel. Míg a lettristák apolitikusnak tekinthetőek – pontosabban mondanivalójukat nem politikai terminusokban fogalmazták meg –, addig Jorn és a szituacionisták már ekkor forradalomról, proletariátusról, osztályharcról beszéltek. Terminológiájuk mégis alaposan eltért a korszak “balos” militáns csoportjainak gondolkodásmódjától, a szociáldemokrata és “kommunista” pártokról nem is beszélve. Míg az előbbiek magukat egy misztikus (“tudományos módszerekkel megjósolt”) forradalom avatott vezetőinek tekintették, és legfontosabb feladatuknak a “jövőre való felkészülést”, a “káderképzést” tekintették, addig az utóbbiak jól láthatóan beilleszkedtek a kapitalista politikai rendszer keretei közé, és – némi verbális radikalizmustól eltekintve – semmiben sem különböztek a hagyományos polgári pártoktól. “Egy anekdota éppen ideillik” – írta Jorn a Szituacionista Internacionálé első számában. “A Quatricme Internationale-ban (Negyedik Internacionálé – trockista folyóirat. KP) a militáns marxista Livio Maitan beszámolt arról, hogy egy olasz pap szerint – a megnövekedett szabadidőnek köszönhetően – egy második heti mise is szükségessé válna. Maitan szerint ‘hiba lenne azt hinni, hogy az eljövendő társadalom embere olyan lesz, mint a mai ember. A valóságban annyira különböző szükségletei lesznek, hogy azt ma szinte lehetetlen elképzelni’. Maitan téved, amikor a ‘szinte elképzelhetetlen’ új szükségleteket egy bizonytalan jövőbe tolja ki. A szellem dialektikus szerepe a lehetségest a megkívánt forma felé hajlítani. Maitan elfelejti, hogy ‘egy új társadalom alkotórészei a régi társadalmon belül formálódnak’, ahogy azt a Kommunista Kiáltvány örök érvényűen leszögezi. Egy új élet elemeinek már közöttünk meg kell jelenniük – a kultúra területén –, és rajtunk múlik, hogy saját javunkra emeljük a vita színvonalát.”⁷

A szituacionisták – a lettristákhoz hasonlóan – a munkát, az elidegenedett emberi tevékenységet tartották minden probléma gyökerének. A kapitalizmust olyan társadalomnak látták, amelyben az emberi kreativitás eltorzult, az emberi lét részeire töredezett. A társadalom minden szempontból megosztottá vált, ahogyan minden egyes tagja is önmagában meghasonlott. A termelők és fogyasztók (a proletariátus és a burzsoázia) közti szakadás indukálja a többit: a művész és a közönség, a munka és a szabadidő, a lét és a létért való küzdelem szétválasztását. A szituacionisták olyan forradalmat vártak, amelyben nem emberek egy csoportja ragadja meg a hatalmat, hanem a “fantázia”; amelyben megszűnnek az osztályok, felbomlik a szétválasztás munka és tevékenység között: “Elég! Pokolba a munkával és az unalommal! Szervezzük meg az Örök Ünnepséget!” A Szituacionista Internacionálénak ezek a korai jelszavai 1968-ban Párizs falairól köszöntek vissza.

1962-ben a szituacionisták egyre inkább igyekeztek kritikájukat kitágítani, és a kultúra mellett a kapitalista társadalom minden aspektusára kiterjeszteni. Ekkor vált a mozgalom vezéralakjává Ernest Guy Debord, a fiatal filozófus és kísérleti filmek rendezője. Az ő hatására fordult a mozgalom résztvevőinek figyelme egyre inkább a kommunizmus és az anarchizmus felé. Ebben jelentős szerepe volt a Socialisme ou Barbarie (Szocializmus vagy Barbárság) című folyóiratnak, amely a korabeli balos radikalizmus egyik legfontosabb elméleti orgánuma volt. (Később – éppen a szituacionisták hatására – az újság szerkesztői közül kivált egy csoport, amely Communisme ou Civilisation – Kommunizmus vagy Civilizáció – címen indított lapot, ahol természetesen az utóbbi viselte a negatív felhangot.) A szituacionistákat persze nem a hivatalos baloldal kanonizált hőskölteményei foglalkoztatták, hanem éppen azok a “balos” irányzatok, amelyeket ez az udvari történetírás elutasított: a “fiatal Marx”, az I. Internacionálé anarchista szekcióinak tevékenysége, a kronstadti lázadás és a mahnovscsina, a német-holland tanácskommunizmus, az olasz internacionalista kommunisták (a bordigista frakció), a spanyol polgárháború radikálisai stb. Maga Debord 1967-es fő művében, a La société du spectacle-ben (A Látvány társadalma) a leghosszabb fejezetet a munkásmozgalom történetének szentelte. Politikai előképeik között a tanácskommunizmus foglalta el a legkiemelkedőbb helyet⁸, valamint azok az elemzések, amelyekben az ötvenes években Amadeo Bordiga és az őt követő csoportok igyekeztek a forradalmi marxizmust a korabeli viszonyok elemzésére alkalmazni. Az erősen globalizáló bordigista szemlélet – amely minden viszonyulást a kapitalizmus részeként értelmez –, a munkástanácsok és az antietatista anarchista hagyományok alkották a szituacionista politikai felfogás három alappillérét. Ennek megfelelően a Szovjetuniót és a “szocialista” országokat kapitalistának tekintették, elhatárolódva így nemcsak a hivatalos “kommunista” pártoktól, hanem az “elfajult munkásállam” eszméjét védelmező trockistáktól és a kínai államot csodáló maoistáktól is. Ugyanakkor az anarchistáktól marxizmusuk választotta el őket, és vonzódásuk a szervezett, megtervezett osztályharchoz. Igyekeztek Marx és Bakunyin egyfajta szintézisét adni, és lebontani azt a mesterséges falat, amelyet az anarchisták és a kommunisták egy évszázados ellenségeskedése emelt a munkásmozgalmon belül. A szituacionisták úgy vélték, hogy a fejlett országok forradalmi harcát egy “tágan értelmezett proletariátusnak” kell vezetnie, amelybe beletartozik szinte minden bérmunkás. Ezek a “központi lázadások” lesznek az iránymutatóak a többi régió proletariátusa számára (vagyis elképzelésük szemben állt mind a lenini “leggyengébb láncszem” elméletével, mind a maoisták tercermundizmusával). Bár tudatosan elutasították a vezetők-vezetettek megkülönböztetésén alapuló struktúrákat, de önmagukat egyfajta forradalmi avantgárdnak tekintették. Tudatában voltak annak, hogy bár a valóságot igyekeztek megfogalmazni, ez a valóság ellentmondásos és – a tárgyául szolgáló “tágan értelmezett proletárok” számára meglehetősen nehezen felfogható volt. Hiszen a szituacionisták nem néhány százalékos béremelésekről vagy jobb foglalkoztatási arányokról beszéltek, hanem a pénz és a munka megszüntetéséről; nem a teljes foglalkoztatottságról, hanem a “teljes munkanélküliségről”… Világméretű proletárforradalmat jósoltak, vártak és készítettek elő, amely megvalósítja a maximális élvezet társadalmát.

Dacára alapos elméleti felkészültségüknek, a szituacionisták nem maradhattak íróasztal-forradalmárok. Olyan korszak gyermekei voltak, amelyet általában a kapitalizmus fellendüléseként értelmezünk. És – hasonlóan más milliókhoz – ezt elviselhetetlennek találták. Kiléptek tehát az utcára. Ott voltak az amsterdami provók harcaiban, de ismertté és hírhedtté 1966-ban váltak mint a strasbourgi botrány főszereplői. Néhány szituacionista beszivárgott az ottani egyetem reformista diákszakszervezetébe (az országos diákszervezet, az UNEF helyi szekciójába) és annak a pénzén tízezer példányban kinyomtatták a szituacionista Musztafa Khajati brosúráját. A címe magáért beszél: A diákélet nyomorúsága, figyelembe véve annak gazdasági, politikai, pszichológiai, szexuális és intellektuális aspektusait, valamint szerény javaslat ezek orvoslására. A brosúrákat az évnyitós ünnepségen osztották szét. A hatás elementáris volt, a helyi diákszervezetet betiltották, a brosúra készítőit bíróság elé állították és elítélték. A bíróság világosan felismerte, hogy ez az írás nem egyszerű diákcsíny, hanem komoly, nyílt és veszélyes kihívás a kapitalista rendszer számára: “A vádlottak egyáltalán nem tagadták a vádat, hogy a diákszervezet pénzét saját céljaikra használták fel. őszintén bevallották, hogy 1500 dollárt vettek fel 10000 pamflet kinyomtatására és terjesztésére, nem beszélve egyéb irodalmi anyagokról, amelyeket a Szituacionista Internacionálé ihletett. Ezek a kiadványok olyan gondolatokat és törekvéseket tartalmaznak, amelyeknek, őszintén szólva, semmi közük egy diákszervezethez. Csak el kell olvasni a vádlottak által írt kiadványt, és rögtön világossá válik, hogy ez az öt diák, alig kinőve a serdülőkorból, híján van minden tapasztalatnak a való életet illetően. Eszüket megzavarta a sok rosszul megemésztett filozófiai, társadalmi, politikai és gazdasági teória, és mindennapi életük szürke monotóniája. Ez késztette őket arra, hogy üres, arrogáns és patetikus állításaikkal ítéletet merjenek mondani minden fölött, és nekitámadjanak mindennek: diáktársaiknak, tanáraiknak, Istennek, vallásnak, a klérusnak, és a világ összes kormányának és politikai rendszerének. Minden erkölcsi gátlást és önmérsékletet félretéve ezek a cinikusok nem átallják a tolvajlást, az iskolai rendszer lerombolását, a munka megszüntetését és a totális felforgatást dicsőíteni, és hurrát kiáltani a világméretű proletárforradalomnak, amelynek egyetlen célja a ‘korlátlan élvezet’ megteremtése.

Anarchista jellegüket figyelembe véve ezek az elméletek, akárcsak propagálásuk, kiemelkedően veszélyesek. Széles körű elterjedésük a diákok és a közvélemény köreiben, amit elősegít a helyi, az országos és a nemzetközi sajtó is, komoly fenyegetést jelent a Strasbourgi Egyetem diákjainak erkölcseire, tanulmányaira, a reputációjukra, és ezáltal egész jövőjükre” – szólt az ítélet bírói indoklása.

A brosúra kiindulópontja szerint “a diáknak, ha egyáltalán lázad, először is tanulmányai ellen kell lázadnia, bár számára ez talán kevésbé egyértelmű, mint a munkás számára, aki ösztönösen azonosítja a munkát teljes létével. Ugyanakkor a diák éppen úgy a modern társadalom terméke, mint Godard vagy a Coca-Cola, és különleges elidegenedettsége csak a teljes társadalom elleni harcban oldható fel. Világos, hogy az egyetem nem adhat teret ennek a harcnak; a diák, már amennyiben ekként határozza meg magát, egy ál-értéket állít elő, amely megakadályozza, hogy felismerje saját megfosztottságát. A diáklét legalaposabb kritikája a fiatalság fennmaradó részének viselkedése, akik már el is kezdték a lázadást. Az ő lázadásuk az egyik jele a modern társadalom elleni legfrissebb harcnak.”

Khajati szerint nincs különálló diákprobléma. Csupán a társadalom általános állapota számít, az a világméretű megfosztottság (itt nem kizárólag a szegénységre, hanem a valódi emberi léttől való megfosztottságra gondol a szerző), amely a kapitalizmus elengedhetetlen része. A diákok – a rendszer jövendő irányítói – ebben csak egy specifikus szektort képeznek; őket – mivel szükség van “kreativitásukra” – a rendszer határai között kicsit szabadabbra engedik: “A diák sztoikus rabszolga: minél több láncot pakol rá a hatalom, ő annál szabadabb képzeletben. Új családjával, az Egyetemmel együtt az autonómia illúziójában ringatja magát. Mindazonáltal valódi függetlenségét a társadalmi ellenőrzés két legerőteljesebb rendszerének, a családnak és az Államnak való teljes alávetettségében leli. A diák a jól viselkedő, hálás gyermek…”

Khajati nem kíméli a hagyományos baloldalt sem: “A ‘Jeunesses Communistes Révolutionnaires’-nek (Forradalmi Ifjúkommunisták) már a neve is az ideológiai hamisítás égbekiáltó példája (hiszen se nem fiatalok, se nem kommunisták, se nem forradalmiak)…”.⁹

1966 volt az az év, amikor a Szituacionista Internacionálé valóban nemzetközivé, “internacionálévá” vált. Az eddigi szekciók (francia, holland és svéd) mellé felsorakozott az angol, amerikai, (nyugat)német, japán és jugoszláv szekció. Az internacionálé párizsi központja igyekezett megszervezni a nemzetközi centralizálást, de ez – a szervezet jellegéből adódóan – nem volt egyszerű feladat. Hiszen a szituacionisták támadtak mindenféle bürokratikus berendezkedést, szervezeti formát. Ekkor kezdődtek meg azok a viták, amelyek a hetvenes évek elején – a forradalmi hangulat lecsengésével együtt – az Internacionálé felbomlását, irányzatokra szakadását okozták.

1967 volt a szituacionisták első “nagy éve”. Ekkor jelent meg a mozgalom két alapműve, Debord La société du spectacle-je és Raoul Vanegeim Traite de savoir-faire a l’usage des jeunes generations című könyve (amely a Mindennapi élet forradalma címen vált ismertté); a Le Nouvel Observateur szerint “az új nemzedéknek A tőkéje és Mi a teendő?-je”. Ez a két könyv, de mindenekelőtt Debord műve vált az 1968-as párizsi lázadás elméleti alapvetésévé¹⁰. Bár kevesen olvasták, és még kevesebben értették – Debord filozófiai tolvajnyelve nem egyszerű olvasmány, leginkább Marx korai írásának stílusával vethető egybe –, a belőle vett idézetek szállóigévé, röplapok, plakátok és falfeliratok harci eszközeivé váltak. Debord könyve – mindenekelőtt az első fejezet – nagyívű összefoglalását adja a szituacionisták nézeteinek. Legfontosabb számukra a folyamatok átélése és megszerkesztése (constructed situation). A “szituáció” az élet egy konkrétan és akaratlagosan megszerkesztett pillanata, amelyet az egységes emberi környezet kollektív szerveződése él át az események szabad játékaként. A szituáció bármilyen esemény lehet: egy hangulat éppen úgy “megszerkeszthető” (pontosabban: előidézheti önmaga megszerkesztését az átélők által), mint egy szexuális aktus, egy utcai barikád, vagy akár maga a világforradalom. A szituacionisták ugyanakkor nem győzték elégszer hangsúlyozni, hogy a “megszerkesztés” nem mesterséges, külső beavatkozás, hanem éppen a dolgok valódi, immanens természetének visszanyerése, a külsővé-idegenné vált objektivitás feloldása a kollektív szubjektivitásban; gazdasági vetületében a használati érték győzelme a csereérték felett, politikailag a kapitalista társadalom lerombolása. Ebben áll a szituacionisták konkrét politikai programja (amelyet persze ők soha nem neveztek volna így): a kezdeményezés megragadása, a munkástanácsok kollektív forradalmi akciója, a forradalom, amelyet kizárólag saját szükségletei irányítanak. Véleményük szerint a forradalomnak már minden eleme készen áll a jelen viszonyok között, de ezeknek a kibontakoztatása, érvényre juttatása konkrét és tudatos cselekvést igényel: a tömegek műve, amelyet azonban a tudatos avantgárdnak kell átfordítani a “szükségesből” a “valóságosba” (“Ami szükséges: megvalósul; ami megvalósul: szükséges” – hirdette Marx után egy 1968-as plakátjuk.)

Komoly erőfeszítéseket tettek – leginkább Vanegeim –, hogy feltárják a fenti “szükségeseket”, a forradalom magjait a kapitalizmus talajában. Újra elővették a lettristák várostervezési elképzeléseit, majd Bordiga nyomán kimutatták, hogy a jelenlegi városok miként állnak a kapitalista társadalom szolgálatában, miként alakítják őket a termelés és az állami ellenőrzés szükségletei, és így a városok – a konkrét földrajzi környezet – miként válnak az ellenforradalom fegyvereivé. Az így kialakuló “pszichogeográfia” a – tudatosan vagy organikusan kialakuló – földrajzi környezet hatásait vizsgálja az egyén viselkedésére¹¹.

Igyekeztek globális leírást adni az adott társadalmi folyamatokról. Elméletük központi fogalma a látvány (spectacle), amely a valóság minden részletét áthatja. A kapitalista viszonyok között a világ valósága esetlegessé válik, és a korábbi konkrét létezők önmaguk (valóságos) jeleivé lesznek csupán. A látvány válik ennek a kvázi-világnak egyetlen objektív realitásává (amely tehát így semmiképpen sem puszta elképzelés): “A látvány nem elképzelések gyűjteménye; sokkal inkább az emberek közötti társadalmi kapcsolat, amelyet az elképzelések közvetítenek.”¹² “Azokban a társadalmakban, ahol a modern termelés viszonyai uralkodnak, az egész élet mint a látvány óriási felhalmozódása jelenik meg” – parafrálta Debord A tőke bevezető sorait. “Mindaz, ami valamikor közvetlen létezéssel bírt, puszta reprezentációvá válik.”¹³

A megvalósult szituáció – 1968

“A nőknek, úgy látszik, az volt a szerepük, hogy harapják és rúgják a rendőröket.”

New York Times, 1968. július 5.

1968 tavaszán a már évek óta egyre sűrűsödő konfrontációk általános lázadásba torkolltak Franciaországban. Az események igazolták a szituacionisták várakozásait: a munkások, diákok, alkalmazottak (a “tágan értelmezett proletariátus”) fellázadt körülményei ellen. Nem egy konkrét esemény, nem a fokozódó nyomor, még csak nem is egy hirtelen minőségi romlás okozta ezt a lázadást. “A gaulle-ista rezsimnek önmagában nem volt semmiféle különleges jelentősége a válság létrejöttében. A gaulle-izmus nem más, mint egy burzsoá rezsim, amely a kapitalizmus modernizációján dolgozik, akárcsak Wilson Munkáspártja” – szögezte le René Vienet.¹⁴

A lázadás éppen a mindennapi élet ellen tört ki, az elidegenedett, kiüresedett kapcsolatok, a konzumálás, a munka és a “szabad”idő nyomorúsága, lélekölő monotóniája ellen. Persze nem a “fantázia forradalma” volt, de mindenképpen az utca forradalma. Spontán volt abban az értelemben, hogy nem voltak előre begyakorolt vezetői, és autonóm abban az értelemben, hogy “nem hagyta kioktatni magát”, szembeszállt minden korábbi, jól beidegződött struktúrával, politikai szervezettel és üdvtannal. Ez reveláció volt. Egy amerikai író így idézte fel az eseményeket: “Forradalmi mámortól és lelkesedéstől fűtött diákok ezrei ma elfoglalták a Sorbonne-t. (…) Sokan attól tartottak, hogy a kormány kezéből kicsúszott a hatalom. A diákok szándékosan a korábbi francia forradalmak jelszavait kiáltozták. A Sorbonne lázadó diákjainak példájára kétezer munkás elfoglalta az Atlanti-óceán partján fekvő nantes-i repülőgépgyárat, az igazgatót és a főbb munkatársait fogolyként őrzik.(…) A Nemzetgyűlésben elhangzó beszédek sajátságosan irrelevánsnak bizonyultak. Francois Mitterand, az ellenzék vezére és Waldeck Rochet, a Kommunista Párt főtitkára éppolyan tehetetlen kívülálló volt, mint Georges Pompidou, a Köztársaság elnöke. Mindannyian az államgépezet, az “establishment” részei. (…) A megmozdulás népi és forradalmi jellege láttán sok megfigyelő úgy érzi, hogy a diákság erői szinte korlátlanok, és hagyományos eszközökkel, a kormány, vagy az ellenzéki pártok segítségével – beleértve a kommunistákat is – sem igába hajtani, sem megszelídíteni nem lehet őket. (…) A legnagyobb fenyegetés a megmozdulás spontán és népi jellegében rejlik, valamint abban, hogy teljesen hiányzik belőle a központi irányítás. (…) Ha a Kommunista Pártnak sikerülne megragadnia a felkelés irányítását, a dolgok iróniája szerint az intézmények biztonságban volnának, és a politikai harc visszahúzódna a nemzetgyűlés termeibe; bizalmi és bizalmatlansági szavazásokra kerülne sor, hagyományos beszédek hangzanának el, és előbb-utóbb új választásokat írnának ki.

Valami létrejött, és ez visszavonhatatlan. A status quóhoz többé nem lehet visszatérni.”¹⁵

A szituacionisták a kezdetektől fogva ott voltak az események sűrűjében az egyetemeken (mint ezt már 1966-ban is bebizonyították), és 1968 tavaszán igyekeztek kiterjeszteni működésüket az üzemekre is. Korábbi elképzeléseiknek megfelelően az eseményeket nem diáklázadásként értelmezték, hanem a várt forradalom egy lépéseként. Ennek szellemében mindent megtettek a harcok generalizálására. Az egyetemeken, de számos gyárban és egyéb munkahelyen is¹⁶ létrejöttek a helyi szituacionista bizottságok, a Veszettek (Enragés). Az elnevezés a francia történelemből származik, a jakobinusokkal balról szembeforduló, Jacques Roux vezette radikális mozgalom résztvevőit nevezték így. A Veszettek igyekeztek mindenütt elkerülni a kompromisszumokat, és a harc komolyságát hangsúlyozták. Leginkább még az anarchistákkal tudtak együttműködni, de velük is gyakran összekülönböztek, és éppen az anarchisták kompromisszum-készsége miatt. Oszlopos tagjai voltak azonban a Munkás-Paraszt-Diák Összekötő Bizottságoknak, a gyár- és egyetemfoglalások ad hoc vezérkarainak. Aktivitásuk elsősorban a propaganda terén volt meghatározó: az utcák, egyetemek, gyárak, metrók falain százával jelentek meg plakátjaik, grafittijeik, röplapjaik. Az 1968-as párizsi május mai magyarázói ezeket a feliratokat általában afféle “elmés jópofaságnak” tartják, de ezek az elhíresült feliratok (“Sohase dolgozz!”, “Megvalósítom a vágyaimat, mert hiszek vágyaim valóságában!”, “A szégyenkezés nagyon ellenforradalmi!”, “Az aszfalt alatt ott a strand!” stb.) mind-mind konkrét és komoly politikai üzenetet hordoznak.

Igen fontos volt, hogy a szituacionisták igyekeztek nemzetközi kapcsolataikat is mozgósítani. Egyrészt az Internacionálé külföldi szekcióin keresztül, amelyek haladéktalanul megkezdték az agitációt a francia harcok mellett, és igyekeztek maguk is harcba vinni az adott terület radikálisait, másrészt külföldi kapcsolatok megteremtésével. 1968 május 17-én a Sorbonne-i Veszettek több táviratot adtak fel. Ezek közül három szolidaritási távirat, próbálkozás a kapcsolatfelvételre.

Az elsőt az amszterdami Társadalmi Kutatások Intézete kapta. A második így szól:

“Ivan Svitak professzornak, Prága, Csehszlovákia. Az autonóm népi Sorbonne Foglalási Bizottsága testvéri üdvözletét küldi Svitak elvtársnak és a csehszlovák forradalmároknak. Éljen a munkástanácsok nemzetközi hatalma. Az emberiség addig nem lesz boldog, amíg az utolsó bürokratát meg nem fojtják az utolsó kapitalista beleivel. Éljen a forradalmi Marxizmus!” A harmadik távirat: “Cenkaguren, Tokio, Japán. Éljen a japán elvtársak harca, akik egyszerre indítottak harcot a sztálinizmus és az imperializmus ellen. Éljenek a gyárfoglalások. Éljen az általános sztrájk. Éljen a munkástanácsok nemzetközi hatalma. Az emberiség addig nem lesz boldog, amíg az utolsó bürokratát meg nem fojtják az utolsó kapitalista beleivel. Az autonóm népi Sorbonne Foglalási Bizottsága.”

A következő két távirat már nem a szolidaritást fejezi ki, de érzékeltetik, hogy a Veszettek figyelemmel kísérték a nemzetközi eseményeket:

“A Szovjet Kommunista Párt Politikai Bizottsága, Kreml, Moszkva. Reszkessetek bürokraták! A munkástanácsok nemzetközi hatalma nemsokára elsöpör benneteket. Az emberiség addig nem lesz boldog, amíg az utolsó bürokratát meg nem fojtják az utolsó kapitalista beleivel. Éljen a kronstadti matrózok és a mahnovscsina harca Trockij és Lenin ellen. Éljen az 1956-os budapesti tanácsfelkelés. Le az állammal. Éljen a forradalmi marxizmus. Az autonóm népi Sorbonne Foglalási Bizottsága.”

“A Kínai Kommunista Párt Politikai Bizottsága, Mennyei Béke Tere, Peking. Reszkessetek, bürokraták! (…) Éljenek a gyárfoglalók. Éljen az 1927-es nagy kínai proletárforradalom, amelyet elárultak a sztálinista bürokraták. Éljenek a kantoni proletárok, akik fegyvert ragadtak az úgynevezett Népi Hadsereg ellen. Éljenek a kínai munkások és diákok, akik nekitámadtak az úgynevezett kulturális forradalomnak és a maoizmus bürokratikus rendjének. Éljen a forradalmi marxizmus. Le az állammal.”

Érdemes megfigyelni, hogy az utóbbi két táviratban nincsen semmiféle konkrét követelés. A szituacionisták semmit nem vártak az állam képviselőitől, nem követeltek – miként az anarchisták és a többi balos csoport – több szabadságot, emberi jogokat stb. De nem követelték ezt a francia államtól sem. Csakis saját magukban, a proletariátus forradalmi erejében bíztak, és abban, hogy a lázadás futótűz-szerűen terjed majd ki a társadalom minden rétegére és a Föld minden országára.

Több ország mozgalmával sikerült a Veszetteknek kapcsolatot teremteni. Javaslatok, levelek, szolidaritási táviratok érkeztek Indiából, Észak-Afrikából, Dél-Amerikából is. Itt azonban egy másik levelet idézek, amely talán hozzánk közelebb áll, és bemutatja, hogy a szituacionizmusnak hatása lehetett a “szocialista” országok langyos tavában is:

“Semmik vagyunk s minden leszünk

A semmiből jöttünk és a nyomorba érkeztünk

Igen

A szabad gesztus, a termelőeszközök spontán megszervezése maguknak a termelőknek a kezében, a közvetlen szükségletek realitása, a természetes, önmagát segítő jóakarat szervezete – saját munkánk értelmének tudatos felismerése: a munkástanácsok hatalma.

A teoretikus hűség rátalál gyakorlati kifejeződésére: saját valóságának tudatosságára.

Vagyis

Megváltoztatni az élet feltételeit, tudni meghalni, gyakorolni a szabad szerelmet, élni, vágyni a kétségeket, megérteni 1905-öt, Kronstadtot, Katalóniát, 1956 Budapestjét…

Ezenkívül

Elpusztítani a hatalmat, és nem beleülni. Pusztítani, hogy Más legyél, vagyis önmagad.

Így éld meg saját költészetedet.

A szabadság megtalálja saját szerkezetét a jelenlegi kapcsolatok elvetésében. Szóval ahelyett, hogy “Elnézést, őrmester úr”, mondd inkább: “Fordulj fel, mocsokállat!”, ami

A MEGÉLT DOLGOK ÁLTALÁNOSÍTÁSÁT JELENTI.

A lelkiismeret az egyetlen, amely nem eshet a konstruktivizmus csapdájába. Itt az idő az egyetlen működő utca-költészetre. A minimálprogram a ROMBOLÁS MűVÉSZETE: a par excellence politikai cselekvés. Ennek nincsenek szabályai és törvényei. A forradalom mindig naprakész, ha valaki kész a hatalom bűvölete ellen harcolni. Az uralkodás vágya a ma törvénye, a felszabadított rabszolga mentalitása, az engedelmesség szédülete, az intézmények misztikája és a rend vallása. A fasizmus gyökeres kiirtásához és Isten megöléséhez az út a KÁOSZON át vezet.

Az életünk a tét, és nem félünk a kockázattól. A Farkasok várnak. Az élet rövid. A saját magunk urai vagyunk, vagy nem vagyunk senkik és semmik. Vagyis a munka egy nagy hecc lesz, vagy MINDEN.

Szeretem mindannyiunkat.

Éljen a munkástanácsok hatalma.

Le a jugoszláv önigazgatással.

Egy jugoszláv elvtárs, aki ismeri a láncokat

“Világ Veszettjei, egyesüljetek!”

Bár ez a szöveg jóval “költőibb” és zavarosabb, mint a francia szituacionisták politikai írásai, mégis ugyanarról a tőről fakad. Elég, ha összehasonlítjuk a párizsi veszettek vezetőjének, René Rieselnek egy levelével, amelyet a Sorbonne egyetemi tanácsának írt kicsapásának megtárgyalása alkalmából:

“A KASTÉLY LÁNGOKBAN ÁLL!

A Párizsi Egyetem Rektori Tanácsának

Fonnyadt múmiák!

Az élet durva ignorálása nem hatalmaz fel benneteket semmire. Nem hiszitek? Az, hogy ma ott ülhettek, csupán a titeket védő rendőrkordonnak köszönhetitek. Valójában már senkit sem érdekeltek. Sirassátok el a jó öreg Sorbonne-t.

Röhögnöm kell, ha arra gondolok, hogy bizonyos újítani akaró vén fingok védelmezni akarnak engem, feltételezve – egyébként tévesen –, hogy miután a pofájukba köptem, egyszer még elég szalonképes leszek ahhoz, hogy méltó legyek a védelmükre. Bár állhatatosak mazohizmusukban, de ezek az opportunisták még az Egyetemet sem tudják megreparálni. Egy nagy szart, Lefebvre úr!

Egyre többen vannak, akik csak egyetlen dolgot várnak már az oktatási rendszertől: az ösztöndíjat. Ezt ti elvettétek tőlem, szóval nincs vesztenivalóm. Kiboríthatom a bilit.

A mai tárgyalás természetesen egy nevetséges színjáték. A valódi tárgyalás hétfőn történt, az utcákon, és az állam igazsága fogva is tart azóta vagy harminc lázadót.

Elvtársaim követelése minden bebörtönzött feltételek nélküli elengedése (beleértve a diákokat is)!

A szabadság az a bűn, amelyben az összes többi bűn megtalálható. Jaj a feudális igazságnak, amikor a kastély lángokban áll!

René Riesel, Párizs, 1968. május 10.”

Persze a szituacionisták és a Veszettek nem csak arra törekedtek, hogy polgárpukkasztó manifesztumokban körvonalazzák céljaikat. Míg szinte az összes politikai erő – beleértve Cohn-Bendit anarchistáit is – azon igyekezett, hogy konszenzusra jusson az államhatalommal, és ebben a lázadást csak nyomásgyakorló eszköznek tartotta, addig a szituacionisták magában a harcban látták a mozgalom lényegét. Míg az “ultraradikális” Cohn-Bendit arra próbálta rávenni a barikádok védőit, hogy inkább egy tábortűz mellett éljék át az összetartozás ünnepét, addig a szituacionisták röplapjai a könnygáz elleni védekezés lehetőségeit népszerűsítették, igyekeztek összekapcsolni a különböző harcokat, és aláhúzták az erőszak fontosságát:

“Elvtársak!

A sztálinisták és a reakciósok együttműködése ellenére a múlt pénteki csodálatos lázadások megmutatták, hogy a diákok a harcban kezdik megszerezni azt a tudatosságot, amelynek eleddig híján voltak: és ahol az erőszak kezdődik, ott a reformizmus véget ér. A ma reggel összeült Egyetemi Tanács kénytelen lesz befejezni munkáját: az elnyomásnak ez az ósdi formája tehetetlen az utcai erőszakkal szemben. (…) Az elnyomással szemben a harcnak meg kell őriznie az erőszakos akciók módszerét mint egyetlen erősségét. De mindenekelőtt fel kell szítania a tudatosságot a diákok között, akik majd a mozgalmat előre viszik. Hiszen nemcsak a zsarukkal kell számolnunk: szemben velünk ott sorakoznak a különféle politikai irányzatok – a trockisták (JCR, FER, VO), a maoisták (UJCML, CPML), a Cohn-Bendit-féle anarchisták – összes hazugságai. (…) Az erőszak már befogta a politikai csoportok főnököcskéinek pofáját; triviális lenne, ha csak a burzsoá egyetemet kívánnánk megváltoztatni, amikor az egész társadalmat kell eltörölni.

Éljen a Cenkaguren!

Éljen a Vandalista Közbiztonsági Bizottság!¹⁷

Éljenek a Veszettek!

Éljen a Szituacionista Internacionálé!

Éljen a társadalmi forradalom!

Veszettek, Párizs, 1968. május 6.”

A franciaországi harcok élénk nemzetközi visszhangot keltettek. Persze a média már akkor elkezdte kialakítani a “diáklázadás” happeninges mítoszát, elfeledkezve arról, hogy az elégedetlenség a társadalom minden rétegére kiterjedt, hogy Dél-Franciaországban a munkások valóságos fegyveres gerillaháborút indítottak a rendőrség ellen, hogy a hadseregben több lázadó katonát kivégeztek… A szituacionisták saját hírcsatornái azonban gyorsan működésbe léptek. A következő levelet a londoni Radikális Diákszövetség írta a francia diákoknak és munkásoknak:

“Mi is érezzük a rendőrbunkók ütését és a könnygáz bűzét; nem ismeretlen előttünk úgynevezett vezéreink árulása sem. Ezeknek a tapasztalatoknak az összessége bebizonyította számunkra a szolidaritás szükségességét az elnyomás elleni élő harccal az egész társadalomban csakúgy, mint az egyetemeken… De ti, elvtársak, tovább vittétek ezt a harcot: az egyetem osztálytermészetének megkérdőjelezésétől a munkásokkal együtt folytatott harc felé, amelynek célja a teljes kapitalizmus térdre kényszerítése. Elvtársaitokkal a gyárakban, a kikötőkben, az irodákban, elpusztítottátok a kapitalista Európa stabilitásának mítoszát, és így remegtettétek meg a rezsimeket és a burzsoáziát. Az európai tőzsdéken reszketnek a kapitalisták, a professzorok, és az idős gerontokraták kétségbeesve igyekeznek magyarázatot találni a tömegek akcióira… Elvtársak, ti újjáélesztettétek 1871 és 1917 hagyományait, és új erőt adtatok a nemzetközi szocializmusnak.”

A Columbia Egyetem (USA) sztrájkbizottsága a következő nyilatkozatot tette közzé június elején:

“Több mint két hete tizenkét millió francia munkás és diák lépett általános sztrájkba ugyanazok ellen a viszonyok ellen, amelyek minket itt Amerikában is sújtanak. A szakszervezeti bürokraták – beleértve a “kommunista” CGT vezetését is – azon igyekeznek, hogy visszafogják a mozgalmat, és kompromisszumot érjenek el a munkaadókkal és a gaulle-ista kormánnyal. Azonban a munkások elhatározták, hogy fenntartják a sztrájkot addig, amíg minden követelésüket nem teljesítik. Ha győzünk Franciaországban, akkor ez új életet lehel a nemzetközi mozgalomba, amely máris jelentkezik Németországban, Spanyolországban, Olaszországban, Japánban, és még itt, az Egyesült Államokban is. Amikor mi itt megkezdjük harcunkat, akkor ezáltal segítjük a győzelem feltételeinek megteremtését Franciaországban és mindenütt a világon. Az ő harcuk a mi harcunk. A francia munkások és diákok ránk várnak, hogy itt, Amerikában reagáljunk arra a hatalmas lépésre, amelyet ők már megtettek egy új társadalomért folytatott harcunkban.”¹⁸

Az optimista várakozások azonban túlzónak bizonyultak. A hagyományos szakszervezetek, pártok stb. végül – átmeneti megingás után – mégis képesek voltak a helyzet kezelésére. A szakszervezetek elértek némi soványka eredményt (grenelle-i egyezmények), és a pártok is profitáltak a felfordulásból (nemzetgyűlési választások). A “tágan értelmezett proletariátus” pedig – kevés kivétellel – a szakszervezetek vezetésével, vörös lobogókkal, az Internacionálét énekelve masírozott vissza a munkahelyekre. A “forradalom avantgárdja”, a különféle radikális csoportok magukra maradtak, a Jocelyneket pedig felszívta a fogyasztói társadalom porszívója.

Az elszalasztott szituáció – 1968 után

Ez lett hát a franciaországi események kifutása. A lázadási hullámot leverték – erővel és tárgyalással, rendőrséggel és szakszervezeti aktivistákkal, a jobboldali és a baloldali pártokkal. A gaulle-izmus megerősödve került ki a konfrontációból. Ugyanakkor a világ más részein még tovább folytak a harcok, így az Egyesült Államokban és Olaszországban is, ahol a Szituacionista Internacionálénak csoportjai voltak. A francia szituacionisták elkeseredve keresték a vereség okait, és visszavonultak az elméleti munkába. Ugyanakkor az Internacionálé továbbra is a franciák, mindenekelőtt Debord vezetése alatt állt. A különféle frakciók bomlása már 1969-ben megindult. Távozott Khajati és Vanegeim is, akárcsak a teljes angliai szekció, amely Situationist Times néven működött tovább (és működik mind a mai napig). Az amerikai szekcióban is beindultak a tisztogatások. Kizárták Fredy Perlmant, Debord angol fordítóját is. Perlman a következő levéllel fordult az amerikai szekció vezetőihez, akik tagságuk és döntéseik megerősítését kérték a párizsi központtól:

“Kedves aparátcsikok!

Legutóbbi leveleitek talán többet értek volna, ha az elsőnek a másolatát és a másodiknak az eredetijét nem külditek el a Szituacionista Internacionálé egy funkcionáriusának tagfelvételi kérelmetek mellékleteként. Érvelésetek logikájának rosszat tett, hogy pusztán a szituacionista doktrínához való ortodoxiátok kifejezésére szolgált. Sokkal őszintébbnek hatott volna ‘szakításotok Fredy Perlman-el és a Black and Red-el’, ha nem egy olyan Egyház papjainak jóindulatát akartátok volna kivívni vele, amely híveitől elembertelenítő vallomásokat követel hűségük bizonyítékaként.

Még rosszabb szájízt ad, hogy éppen akkor törleszkedtek a Szituacionista Internacionáléhoz, amikor az a nagy tisztogatások korszakát éli (Khajati, Chasse, Elwell, Vanegeim stb.). No igen, sokan csatlakoztak a Kommunista Párthoz éppen a sztálini tisztogatások idejében… Persze elnézést, hiszen azon a rózsaszín szemüvegen át nézve, amit mostanság viseltek, én nyilvánvalóan nem tudom, mit beszélek. Én az összes többi bürokratikus szervezetről beszélek, véletlenül sem a Szituacionista Internacionáléról. Hiszen ennek a bürokratái nem is bürokraták. A tisztogatásai egyáltalán nem is tisztogatások. Az ideológiája nem ideológia; gyakorlata: kinek is? ja, megvan: gyakorlata a proletariátus antibürokratikus gyakorlata. Ez a gyakorlat igazolja a mocskolódásokat, sértéseket, vallomásokat, tisztogatásokat, amelyek szükségesek a Koherencia koherensen tartásához. Ez a Szervezet egyedülálló: ellentétben a sztálinista pártokkal, a Második, Harmadik és Negyedik Internacionáléval, a Szituacionista Internacionálé maga a világ forradalmi mozgalma, ezért egyesek nem is tagfelvételért fordulnak hozzá, hanem ‘autonóm pozitív létezésért a nemzetközi forradalmi mozgalom keretei között’ (leveletek Verlaan-nek).”¹⁹

A Szituacionista Internacionálé végül a hetvenes évek elején feloszlott. Az utolsó időkben már mindössze két tagja volt, Debord és Sanguinetti. De a szervezetből kiszakadó számtalan irányzat továbbra is komoly hatást fejtett ki a radikális mozgalmakra. Inspirálóan hatottak az antietatista kommunistákra, akik folyóirataikban (mindenekelőtt a Jacques Camatte által szerkesztett Invariance-ban) igyekeztek megvonni a munkásmozgalom 1968-as tapasztalatait. Komoly hatásuk volt ugyanakkor a kultúrára is – bár ők maguk a kultúra megsemmisítését tűzték ki célul –, az avantgárd művészetekre, a posztmodern irodalomra és a punk-mozgalomra. Így elveszett az az egységesség, amelyet a szituacionisták a legfontosabbnak tartottak. Újra szétvált ideológia és művészet, harc és kultúra: az örökösök vitték, amire szükségük volt, és az örökséget pillanatok alatt széthordták. A néhány maradék ortodox szituacionista veterán, leginkább Debord, elkeseredett és egyre inkább kiüresedő utóvédharcokat folytatott. Debord – akit ellenfelei végül már csak Guy The Bore-nak (Guy, az Unalom) neveztek – a szituacionista elmélet egyetlen avatott értelmezőjének tekintette magát. 1994-ben öngyilkos lett. ő és társai nem vették észre, hogy maga a szituacionizmus is látvánnyá vált, ínyenc és sznob fogyasztók szellemi eledelévé. Politikai ereje odalett, és odakerült a polcra a többi talaját vesztett egykor forradalmi irányzat: a szürrealizmus, a dada, a futurizmus stb. mellé. Hatása azonban mindegyiknél nagyobb és fontosabb volt. Szituacionizmusként megszűnt létezni, de az általa felvetett kérdések, és az általa adott megoldási javaslatok ma is igen elgondolkodtatóak. Képi megoldásai, sokkoló, az ellentétek hatására építő megfogalmazásai pedig a mindennapi kultúra részeivé váltak, és ma az irodalom, a film vagy – horribile dictu! – a reklámipar (“a kapitalizmus költészete”, ahogy maguk a szituacionisták nevezték) produktumaiból köszönnek vissza. A szituacionizmus – megszűnve, eltorzulva, ha úgy tetszik, mint “a tiszta szellem bomlási folyamata” – máig is hat.

Nem utolsósorban azért, mert a történelem még semmire sem adott azóta sem megnyugtató választ.

Jegyzetek

¹ John McDermott: Mai világunk eredete a hatvanas évek árnyékában. In: Eszmélet, 38. szám, 82. old.

² René Vienet: Enragés and Situationists in the Occupation Movement, France, May ’68. New York – London, 1992.

³ McDermott, 78.

⁴ A “baloldaliság” problémájával némileg részletesebben foglalkozom korábbi cikkemben: Baloldali stratégiák – Franciaország, 1968. In: Eszmélet, 37. szám. 110–112 old.

⁵ Ebből a szempontból másodlagos, hogy ezek az ideológiák valamilyen szociáldemokrata formában (marxizmus-leninizmus, sztálinizmus, trockizmus, maoizmus, guevarizmus stb.) vagy anarchista formában (kollektivista, ill. individualista anarchizmus, kontemplatív miszticizmus, modern nihilizmus stb.) jelentek-e meg. Általában véve minden ideológia igyekszik saját “külön elveinek kaptafájára húzni a proletármozgalmat ” (Marx).

⁶ Természetesen a legtöbb irányzatnak megvolt a maga favorizált területe. A maoisták logikusan Kínára és a “Harmadik Világra” figyeltek, ez utóbbiban a guevaristákkal osztozva; a trockisták és a radikális szociáldemokraták (a neosztálinisták – nem a keleten hatalmi pozícióban lévő pártokra gondolok itt elsősorban) – más-más előjellel a “szocialista országokra” összpontosítottak; az anarchisták többnyire lokálisan gondolkodtak, míg az individualisták önmagukat szemlélték elmélyülve. Átfogó szemléletre azonban mindannyian legfeljebb verbálisan törekedtek.

⁷ Asger Jorn: Situationnistes et Automation. In: Internationale Situationniste No. 1., 1958 június.

⁸ A tanácskommunisták tevékenysége általában kevéssé ismert, különösen a volt “szocialista” országokban. A tanácskommunisták – szemben a lenini pártelképzeléssel – a forradalom erejét a munkástanácsokban (szovjetek) látták. Elutasították a szakszervezeti és a parlamenti harcokat, a burzsoáziával való bármilyen kompromisszumot, és kiálltak az alulról szerveződő, önmagát centralizáló szervezet eszméje mellett. Bár 1917–19 folyamán még a nyugat-európai kommunista mozgalom többségét alkották, de a megszilárduló bolsevik állam információs apparátusával és nemzetközi tekintélyével szemben vereséget szenvedtek. Legfőbb teoretikusaik a holland Anton Pannekoek és Hermann Gorter, valamint a német Otto Rühle voltak. A Német Kommunista Pártból (KPD) való kizárásuk után létrehozták a – KPD-nél nagyobb tagságú – Német Kommunista Munkáspártot (KAPD), majd a Kominternből való kizárásuk után a Kommunista Munkásinternacionálét (KAI). A harmincas években a mozgalom kis csoportokra bomlott (Magyarországon is működött egy csoportjuk a harmincas évek elején Magyarországi Baloldali Kommunisták Szövetsége néven, Hartstein Iván vezetésével). Ellenük, és az olasz “absztencionista kommunista frakció” (Amadeo Bordiga és elvtársai) ellen írta Lenin Baloldaliság – a kommunizmus gyermekbetegsége című pamfletjét, amely különös karriert futott be: ez volt az egyetlen Lenin írás, amelyet a náci Németországban hivatalosan megjelentettek…

⁹ Musztafa Khajati: On the poverty of student life – considered its economic, political, psychological, sexual and particulary intellectual aspects, and a modest proposal for its remedy. UNEF, Strasbourg, 1966.

¹⁰ Ernest Guy Debord: La société du spectacle. Buchet-Castel, Párizs, 1967. Első angol nyelvű kiadás: The Society of the Spectacle. ford.: Fredy Perlman és mások. Radical America – Black and Red, Detroit, 1970. Magyarul az első fejezet olvasható az Eszmélet 37. számában.

¹¹ A tudatos várostervezés példája Párizs, amit az 1848-as és az 1871-es felkelések tapasztalatain okulva teljesen átépítettek. Lebontották a sikátorokat, széles sugárutakat építettek, széttelepítették a munkásnegyedeket, és mindezt azért, hogy egy újabb felkelés esetén megkönnyítsék a rendfenntartó erők munkáját. Az organikus városfejlődés példája az a folyamat, ahogyan a világ városaiban elkülönülnek a munkásnegyedek, a gyárnegyedek, a gazdagok lakóterületei stb. A szituacionisták ugyanakkor közvetlen javaslatokat is kidolgoztak a meglévő városok forradalmi felhasználására (“addig is, amíg újakat nem hozunk létre”). Ilyen – képekkel illusztrált – átalakítási leírás pl.: Cliff Harper: Visions. 6 drawings. In: Vernon Richards (ed.): Why Work? Arguments for the Leisure Society. Freedom Press, London, 1983.

¹² A látvány társadalma, 4. tézis.

¹³ A látvány társadalma, 1. tézis.

¹⁴ Vienet, 19–20. old.

¹⁵ Ronald Sukenick: A madarak. In: Entrópia. Mai amerikai elbeszélők. Bp., 1981. Ford.: Kúnos László.

¹⁶ Csak néhány kiragadott példa: az FNAC áruházlánc, a Renault, a Wonder, a Francia Futballszövetség, a Sud Aviation stb. Ez is mutatja, hogy a szituacionisták – az események közepette – sikeresen kitörtek értelmiségi-egyetemi elszigeteltségükből. Amit – többé-kevésbé érthetően – megfogalmaztak, az ekkor “benne volt a levegőben”.

¹⁷ A Szituacionista Internacionálé bordeaux-i szervezete.

¹⁸ A két forrást idézi: Vienet, 118. old.

¹⁹ Idézi: Luther Blisset: Guy Debord Is Really Dead. Sabotage Editions, London, 1995. 40. old.

A New Left Review (Új Baloldali Szemle) a nyugati baloldali gondolkodás meghatározó médiuma. A történeti áttekintés a folyóirat honlapján található bemutatkozás alapján készült

Egy önarckép részletei

A New Left Review (Új Baloldali Szemle) a nyugati baloldali gondolkodás meghatározó médiuma. Az alábbi történeti áttekintés a folyóirat honlapján található bemutatkozás alapján készült. A bővebb, eredeti változat angol nyelven elérhető a http://newleftreview.org címen. Az Eszmélet jelen számában pedig közöljük az NLR aktuális programnyilatkozatát is az alapító (és jelenlegi főszerkesztő) Perry Anderson tollából, Borisz Kagarlickij vitacikkével együtt.

Az NLR immár négy évtizede a társadalomelmélet, a politikai publicisztika és a kulturális kritika elismert fóruma. Az itt megjelent cikkek témái felölelik a politika, szociológia, közgazdaságtan, történelem, filozófia, a kulturális tanulmányok, a feminizmus és az irodalmi kritika területét. A széles témaválaszték jelentős nemzetközi olvasóközönség, köztük több mint 2000 tudományos intézmény érdeklődését vívta ki. Kiadóvállalatával, a Versóval együtt olyan kiemelkedő baloldali gondolkodók írásait jelentette meg, mint például Giovanni Arrighi, Pierre Bourdieu, Joanna Brenner, G. A. Cohen, Terry Eagleton, Frances Fox-Piven, Nancy Fraser, Norman Geras, Jürgen Habermas, Catherine Hall, Stuart Hall, Frigga Haug, Cristopher Hitchens, Eric Hobsbawm, Fredric Jameson, Michael Mann, Juliet Mitchell, Franco Moretti, Laura Mulvey, Tom Nairn, Kate Soper, Göran Therborn, Dorothy Thompson, Immanuel Wallerstein, Linda Weiss és Slavoj Zizek. Gazdagították a folyóiratot a szerkesztőbizottság jelenlegi tagjai is, többek között Tariq Ali, Peter Gowan, Robin Blackburn, Alexander Cockburn, Robert Brenner, Mike Davis.

A New Left Review története számos módon kapcsolódik a magyar baloldali gondolkodáshoz, Lukács Györggyel például a folyóirat éveken keresztül kiemelten foglalkozott. Jellemző a magazin születése is: az 1956-os szuezi és magyarországi események feldolgozására alakult két folyóirat egyesülésével jött létre 1960-ban. Ismertetőnkben a folyóirat történetének magyar vonatkozásait a folyóiratban megjelent cikkek tematikájának kérdésével együtt kiemelten kívánjuk kezelni. A szerzők és témák áttekintését a nyugaton mérvadónak tekintett baloldali gondolkodók megismerése és a “perryandersoni fordulat” – amelynek elemzésére azonban itt nem kerül sor – jobb megítélhetősége miatt is fontosnak tartjuk.

1. Az antinukleáris kezdetek, a társadalmilag aktív baloldaliság kora.

(1–12. számok, 1960–61)

Az NLR létrejöttekor a The New Reasoner és a Boards of Universities and Left Review egyesülésében a nukleáris fegyverkezés elutasítása jelentette a közös nevezőt, a Campaign for Nuclear Disarmament (CND) volt az első antinukleáris békemozgalom. Ezekben a folyóiratokban E. P. Thompson, Charles Taylor, Alastair Macintyre vitatkozott a “marxista humanizmusról”, közösségről és etikáról; Raphael Samuel kutatta a “osztálynélküliség érzését” és Isaac Deutscher elemezte a hruscsovi enyhülés kommunista jellegét. A frissen létrejött NLR, elődeihez hasonlóan, alapvetően közéleti jellegű volt, érzékenyen reagált a politikai élet minden rezdülésére. Lapjain Stuart Hall és Raymond Williams tett kísérletet a tömegkultúra megértésére és a modern tömegkommunikációs ipar demokratizációjának előmozdítására. C. Wright Mills-nek az ötödik számban megjelent “az új baloldalhoz írott levelét” (Letter to the New Left) később többször is kiadták.

2. A puhatolódzás kora.

(15–22. számok, 1962–1963)

A CND meggyengülése és a lapon belüli konfliktusok nyomán 1962-ben egy fiatalabb, tapasztalatlanabb csapat vette át a lapot. Az újság elméleti irányba mozdult el, elsősorban a kontinentális Európában vezetőnek számító nézetekkel foglalkozott, így Claude Levi-Strauss, R. D. Laing és Ernest Mandel műveit közölte. Jellemző volt a harmadik világ iránti fokozott érdeklődés: a szociológia és a társadalmi rétegelemzés (class analysis) segítségével írták le Kuba, Algéria, Irán, a portugál gyarmatok helyzetét.

3. Az eurokommunizmus megelőlegezése

(23–35. számok, 1964–1965)

A lap külalakja 1964 elején megváltozott – és az új külcsín egészen 1999 végéig fennmaradt. A korábbi kísérletezéssel szemben a lap egységes arculatot kapott. Változtak a tárgyalt témák: a harmadik világ helyett a hazai, brit események kerültek előtérbe. Gramsci nyomán cikksorozat elemezte a brit történelmi fejlődés szerkezeti sajátosságait és azt a konkrét kapitalista társadalmat, amely az erők adott egyensúlyát létrehozta. Az NLR mintha megelőlegezte volna az eurokommunizmus egy évtizeddel későbbi álláspontját: a szocializmust a civil társadalomban kell felépíteni, és csak ezután kerülhet sor a kormányzati, illetve állami szinten történő megvalósításra. A kormányzatnak a szocializmus megteremtésére való képtelenségéről vallott nézeteket a wilsoni kormányzat első pár hónapjának tapasztalatai is alátámasztották. Az NLR példaképe ebben az időszakban a Les Temps Modernes, Sartre politikai gondolatai, az egzisztencializmus és a pszichoanalízis is megjelennek a lapban.

4. A nemzetközi forradalmi mozgalom tematizálása, kormányellenesség

(36–51. számok, 1966–1968)

Az NLR a 60-as évek második felében megtapasztalta, hogy egy baloldali párt kormányzása nem feltétlenül vezet a baloldali szempontok érvényesüléséhez. A munkáspárti kormánnyal szembeni kritika a bérstop és a defláció ellen hadakozó szakszervezetek (The Incompatibles) illetve a diákmozgalmak (Student Power) támogatására kiadott Penguin Speicals sorozat könyveiben jelentkezett. Az 1956-os forradalomban is részt vevő szerkesztő, Krassó Miklós elsőként tematizálta a folyóiratban a század nemzetközi forradalmi mozgalmainak klasszikus kérdéseit: kommunista, trockista és lukácsista résztvevők vitatkoztak Trockij történelmi szerepéről. Megkezdték Gramsci, Lukács, Korsch és társaik “nyugati marxista” műveinek lefordítását és ismertető jellegű publikálását, ami később központi szerepre tett szert. A nyugati marxizmusban látták a hivatalos kommunizmus bevett katekizmusa és a megalkuvó szociáldemokrácia alternatíváját. A latin-amerikai felkelések és a vietnami forradalom sikere nyomán guevarista és maoista eszmeáramlatok jellemezték az időszakot, ismét előtérbe került a harmadik világ. Az NLR eklektikus elméleti érdeklődését jelzik Adorno és Lacan pszichoanalízisről írt cikkei, és az orosz formalisták és konstruktivisták műveinek újranyomtatása. Juliet Mitchellnek az 50. számban megjelent: “Nők: A leghosszabb forradalom” című munkáját követően a feminizmus is bekerült az újság által tárgyalt témák közé.

5. Radikalizálódás

(52–67. számok, 1968 vége–1971 közepe)

A vietnami háború és a diáklázadások hatására az NLR radikalizálódott, az 52-es számú különkiadásban például az 1968-as májusi párizsi eseményeket “az elnyomottak ünnepeként” aposztrofálták. Csökkent a brit témák aránya, bár az izmosodó feminista mozgalmakról születtek tudósítások. Elsősorban az OECD országokat, Észak-Amerikát, Japánt érintő jelenségekről cikkezett az NLR. A nyugati marxista szövegek immár a folyóirat vezető témájává léptek elő, de közlésük még mindig bemutató jelleggel történt. Az NLR munkájának kibővítésére kiadóvállalatot hoztak létre, és 1970 őszén a boltokba kerültek az első New Left Könyvek (NLB). Kultúrával kapcsolatos cikkek ebben az időszakban rendszertelenül jelentek meg, olyan témákban, mint rockzene, szexualitás. Említést érdemel Peter Wollen “Jelek és jelentések a filmszínházban” című munkája is.

6. A nyugati marxista hagyomány kritikai összegzése

(68–90. számok, 1971–1975)

A folyóirat életének hatodik periódusát a nyugati marxizmus témája uralja. Meghatározóak az ezen tradíció jeles képviselőivel, Lukáccsal, Althusserrel, a frankfurti iskola tagjaival, Sartre-ral és Colettivel készült interjúk, illetve a munkáikról készített kritikai összegzések. A irányzat hatalmas népszerűségét a nem-marxista avantgárdra való nyitottsága, és a nyugati polgári illetve a túlbürokratizált keleti berendezkedés együttes kritikája adta. Ebben az időszakban foglalkozott először részletesen a második világháborúval az NLR. A folyóirat támogatta a baloldal körében nem túl népszerű angol EGK-csatlakozást, ám általánosságban kijelenthető, hogy a brit témák helyett ismét a nemzetközi ügyek – Csehszlovákia, a Szovjetunió, a kínai külpolitika, a harmadik világ – kerülnek előtérbe. Megszülettek Enzensberger ökológiáról és médiáról írott munkái.

7. A marxi hagyomány kritikai értékelése és a brit hagyomány feldolgozása

(91–120. számok, 1975–1979)

A nyugati marxista hagyomány részletes ismertetését egyrészt a klasszikus marxi hagyomány – Marx, Engels, Lenin, Luxemburg, az ausztro-szocializmus – kritikai értékelése, másrészt a brit szocialista és radikális gondolkodás eredményeinek feldolgozása követte. Az NLR-ben indult vitákból ekkor már gyakran születtek könyvek is az NLR kiadóvállalatán keresztül: a Raymond Williams írásairól indult vita Politics and Letters (Politika és Levelek) címen jelent meg, vita kezdődött Edward Thompsonnal a The Poverty of Theory (Az elmélet nyomorúsága) kapcsán. Elindult a brit marxista történetírás kezdeteinek vizsgálata. Robert Brenner a 104-es számban megjelent The Origins of Capitalism (A kapitalizmus gyökerei) című munkájában a társadalmi formációk és a termelési módok dinamikájának nagyon érzékeny elemzéséig jut el. Az NLR tudósított a dél-európai diktatúrák ekkor bekövetkezett bukásáról, és a harmadik világ forradalmairól (Vietnam, Angola, Etiópia, Irán, Nicaragua) is. A szélsőbaloldal – portugáliai, olaszországi, török – kalandorságát több cikkében is elítélte az NLR. A szocialista hagyomány által gyakran elhanyagolt, első világot érintő kérdésekről, a polgári demokráciáról, a nacionalizmusról, az állami kiadásokról, a társadalmi osztályokról és a recesszióról olyan szerzők írtak cikkeket, mint Göran Therborn, Erik Olin Wright, Ian Gough, Arghiri Emmanuel vagy Ernest Mandel. A brit kérdések ugyanakkor háttérbe szorultak, itt csak a munkásosztályról (Arthur Scargill, Cowley bolti eladók) készített interjúkat lehet megemlíteni. Az NLR ellenállt a 70-es évek növekvő hidegháborús hangulatának, és aggódva figyelte a kommunista államok aggasztó tehetetlenségét. Ezeket az irányultságokat jelzi a 119-es szám tartalma is: Alec Nove a tervezésről és a piacról, Fred Halliday Afganisztánról, Stuart Hall Poulantzas State, Power and Socialism (Állam, hatalom és szocializmus) című munkájáról, Haraszti Miklós és Rudolf Bahro a létező szocializmus problémáiról írt ekkor.

8. Békemozgalmak, az angolszász államok növekvő kritikája

(121–142. szám, 1980–1984)

Az 1980-as évek első felének politikai viharaival párhuzamosan az NLR-ben is szaporodtak a fegyverkezési verseny veszélyeiről, az USA és Nagy-Britannia növekvő agresszivitásáról írt cikkek. Az Edward Thompson cikke nyomán kibontakozott vitából állt össze az Extremism and Cold War (Szélsőségesség és hidegháború) című könyv anyaga. Több cikk jelent meg Kelet és Nyugat politikai vetélkedésének ütközőzónáiról, Lengyelországról, az NDK-ról, Közép-Amerikáról. A Lengyelországról és Koszovóról írt cikkek a Kelet robbanásveszélyes belső konfliktusait mutatták be. A brit tudósítások nem a konzervatív kormányzat jellegével, hanem a Labour Party (Munkáspárt) kilátásaival foglalkoztak, itt csak Anthony Barnett Falkland háborúról írt Iron Britannia-ja (Vas Britannia) jelent kivételt. A “győztes párt mindent visz” elvre épülő westminsteri modell korábbi kritikájára építve az NLR síkra szállt a választói akarat arányos képviseletének – a baloldalon akkor nem túl népszerű – eszméjéért. Észak-amerikai vonatkozású cikkek váltották fel a korábbi nyugat-európai orientációt. Terry Eagleton esszéivel és Adorno, Brecht, Lukács valamint Benjamin esztétikáról és politikáról folytatott vitájával újra nőtt a kulturális vonatkozású írások szerepe. Ralph Miliband és Norman Geras a nyugati társadalmak intézményi jellemzőiről és osztálysajátosságairól, Göran Therborn és Adam Przeworski a szociáldemokrata szerveződésről írt cikkei az NLR gondolati irányultságának megváltozását jelezték. Az időszak vége felé jelentősen átalakult a szerkesztőbizottság: a folyóiratot a 60-as évek óta editáló szerkesztői gárda felét újak váltották fel.

9. A létező szocializmus bukásának feldolgozása

(143–184. szám, 1985–1989)

Míg korábban a szociális ellentétek és a demokrácia szocialista országokbeli hiánya állt az érdeklődés homlokterében, a 80-as évek közepén a közgazdasági kritika került az előtérbe: W. Brus, Ernest Mandel, Alec Nove, Robin Murray, Meghnad Desai írtak tervezésről és piacról, a vásárló hatalmáról és a társadalmi tulajdonról (az alkalmazottak tulajdoni részesedéséről). Boris Kagarlickij a glasznoszty Szovjetunióbeli kibontakozását elemezte. A 177-es, 179-es, 180-as szám összegezte a kommunista rezsimek 1989-es összeomlásának morális és politikai következményeit. A 180-as számban Mary Kaldor (Lord Káldor magyar származású cambridge-i közgazdász leánya) a The Ends of Cold War című cikkében, a “hidegháború hagyatékát” veszi lajstromba. Raphael Samuel a “brit kommunizmus elveszett világáról” (The Lost World of British Communism) írt cikkében a militáns nyugati kommunista pártok tapasztalatait kívánta feltárni és kilátásaikat felmérni. Frederic Jamesonnak a 146-os számban a posztmodernről megjelent cikke a modern kapitalizmus elméleti és kulturális szervezetéről indított el vitát. Mike Davis Los Angeles-i jelentései a létező kapitalizmust mutatták be. A kulturális cikkek megjelenése nem volt folyamatos, de sor került Marshall Bermann All That is Solid Melts into Air (Minden, ami szilárd, légneművé válik) című művének megvitatására, tanulmányok jelentek meg Salman Rushdie-tól, Thomas Pyncheontól, a latin-amerikai regényről és a tömegkultúráról. A nők elnyomásáról írt Wally Seccombe és Maurice Godelier – sort kerítve Spanyolország, Görögország, az NSZK, Írország, Bangladesh, Brazília és Japán nőmozgalmaira is. Cikksorozat tárgyalta az európai baloldal átalakulását Dániában, Olaszországban, Svédországban, Franciaországban, Spanyolországban, Norvégiában és – a zöldekre koncentrálva – az NSZK-ban. Viták folytak a thatcherizmusról, a posztmarxizmusról és az “új időkről”. Jürgen Habermas a 151-es számban vele megjelent interjúban az emberi szolidaritás és emancipáció kérdéseit boncolgatta. Az NLR-ben a történelemről és a társadalmi hatalomról (social power), a “racionális választás” marxizmusáról, a posztmodern filozófiáról, a liberális értékekről és a sztálinizmus elvetéséről folytatott viták továbbra is éltetik a szocialista elméletet és a történelmi és kulturális materializmus alapvető eszméit. Az NLR így a marxista és szocialista gondolkodás olyan széles skáláját fogja át, amely megóvja a szélesebb újbaloldali és poszt-újbaloldali környezet populizmusától, relativizmusától és identitás-politikájától. A 178-as számban például Sabina Lovibond kijelenti, hogy a klasszikus felvilágosodás univerzalizmusa a szocialistáknak és a feministáknak is értéket jelent. A 180-as és 182-es számban olvasható Perry Anderson felmérése a brit társadalmi gondolkodásról.

1990-ben a szerkesztőbizottságot jelentősen megnövelték és átszervezték, a 184-es volt az új szerkesztőbizottság által készített első szám. A kibővült szerkesztőség azonban csak három évig tudott működni: 1993-ban a tagok közel fele – Perry Anderson autokratikus vezetési módszerei ellen tiltakozva – kilépett. Ezek döntően a Manchesteri Egyetemhez kapcsolódó társadalomtudósok voltak (Hilary Wainwright, Diane Elson, Norman Geras, Paul Cammack), akik a későbbiekben a Red Pepper című havilapon dolgoztak, illetőleg társultak a Kanadában évente megjelenő, s a Ralph Miliband halála után félig-meddig elárvult Socialist Registert gondozó Leo Panitch-csal.

Az 1980-as években az NLR kiadóvállalata, a Verso/New Left Books már évente 40 körüli publikációval jelent meg a piacon, és továbbra is eleven az NLR és a kiadóvállalat kapcsolata – a kiadó jelentős részben az NLR-hez kapcsolódó munkákat jelentet meg –, így a kontinentális elmélet kritikáját Perry Andersontól és Peter Dews-tól, Norman Geras és Ellen Meiksins Wood politikaelméleti esszéit, Mike Davis és Alexander Cockburn mai Amerikáról írt elemzéseit. Az NLR szerzői más kiadóvállalatokon keresztül is publikálnak – Tariq Ali a sztálinizmus örökségéről (The Legacy of Stalinism) írott munkája például a Penguin Books-nál jelent meg.

Az összeesküvés-elmélet mint a mindennapi gondolkodás alkotórésze erős történelmi gyökerekkel rendelkezik. Oroszországban igen különböző formákban jelentkezett a rasszista verzióktól a sztálinista változatig. A sztálini politikacsinálás és politikai gondolkodás magába építette az "összeesküvést" mint módszert. A cikk vizsgálja ennek historizáló szerkezetét a párttörténet és a perek korabeli hivatalos felfogása alapján. A sztálinista hagyomány és a különböző összeesküvés-elméletek tovább élnek a mai nemzedékek gondolkodásában a kelet-európai rendszerváltást magyarázó elméletekként. Az új rendszer ideológusai ezt a hagyományt ma többnyire antisztálinista és antikommunista zászló alatt folytatják.

Az összeesküvés, a titkosság, a konspiráció alighanem egyidős a hierarchizált társadalomban élő emberiség történetével, amennyiben ez a történet bizonyos szempontból nem más, mint magán- és csoportérdekek szüntelen és rejtett összeütközése. A modern polgári társadalom létrejötte előtt, a mai világrendszer kialakulásának folyamatában, sok évszázada léteznek azok a jelenségek (háborúk, gyarmatosítás), intézmények (/titkos/rendőrség, hadsereg, börtön, kormány stb.), bürokratikus struktúrák (pártok, bankok, közhivatalok, adószedők és adócsalók stb.), amelyek működése világszerte nap mint nap újratermelik a “titkosságot”, a kisebb-nagyobb összeesküvéseket. Tehát a történelem kétségtelenül felfogható úgy is, mint sok “kis”, egymást kioltó vagy bonyolultan összekapcsolódó, illetve széthulló, egymással kapcsolatban nem álló összeesküvések története. Mindez evidencia, hiszen valamilyen formában résztvevői vagyunk ezeknek az “összeesküvő” struktúráknak, melyek integráns részei életünknek a termelési folyamattól a hatalommenedzselés folyamatáig, a munkahelyi elbocsátásoktól a sztrájkmozgalmakig, a bűnözéstől a bűn üldözéséig, s ezen összeesküvések csak viszonylag ritkán öltenek véres formát.

Az “összeesküvés-elmélet” (jobb idézőjelben használni a kifejezést, hiszen tudományos értelemben általában nincsen szó semmiféle komoly elméletről, hanem csak puszta ideológiáról, érdekracionalizálásról) akkor csap át a bizonyíthatatlan és merőben tudománytalan fantáziálásba, obskurus “ideologizálásba”, amikor az egymást kioltó és közömbösítő összeesküvéseket – valamely politikai célból – világméretű vagy regionális összeesküvésekké gyúrják, mintha a történelem valamiképpen teleologikus folyamat volna, melyet az összeesküvések hajtanak előre. Szinte minden társadalmi csoportot kisebb-nagyobb mértékben jellemez az összeesküvés-mentalitás, amely szervesen integrálódott a politikai létezés szférájába. Ez a mentalitás egy társadalmi betegség, a homo politicus betegsége. A történelmi tapasztalatok alátámasztják S. Moscovici megfigyelését: az összeesküvés-elmélet a tömegek mozgósításának eszköze. S ez az elmélet azért is hatékony eszköz, mert maguk az összeesküvések ritkán voltak olyan vehemensek és veszélyesek a társadalom többsége számára, mint időnként a felforgatás-ellenesség (vö. Chip Berlett). Az összeesküvés-elméletek részben éppen erre a felforgatás-ellenességre is reakciók (Lakatos L.).¹

Leginkább a történésznek kell tudnia, hogy egy valódi összeesküvés története sohasem írható meg egészen, hiszen nem maradnak fenn egyértelmű dokumentumok, vagyis általában nehezen vagy egyáltalán nem dokumentálhatók (a kivétel csak a szabályt erősíti). Ez a rejtélyesség tehát szintén oka az összeesküvés-elméletek népszerűségének. Ezen elmélet hívei a történelmet olyan mélységes mesebeli barlangnak tekintik, amelynek félhomályában minden titokban történik, s a dolgok kifürkészése is csak rendkívüli nehézségek árán lehetséges. Ezért az összeesküvés-elméletben csakis hinni lehet. A történelem “tiszta” politikává egyszerűsödik. Hiszen abban a pillanatban, amikor feltételezzük, hogy a történelemnek más, determináns síkjai (társadalomtörténet, gazdaságtörténet, ideológiatörténet stb.) is vannak, az összeesküvés mint olyan relativizálódik, demiurgosz szerepe megszűnik, s ezzel elveszíti azt az ideológiai funkciót, amelyet szerzői neki szánnak.

Lenin és az összeesküvés mint sajátosan orosz jelenség

Úgy vélem, Oroszországban az összeesküvés-elméleteknek különös objektív háttere volt: a félperifériás kapitalizmus orosz formája, amelyet a maga korában az “orosz történelmi fejlődés sajátosságai”² fogalmával írtak le az orosz történészek. “Véres” Miklós cár Oroszországában nemcsak a rendszerellenes pártok, hanem még a liberális pártok, csoportosulások is a konspiráció gyermekeinek tekinthetők, a liberalizmus is a külföldi emigráció keretei között tette meg az első lépéseket a párttá szerveződés útján.³ A forradalmi pártok, a rendszerellenes mozgalmak és terrorista csoportok (eszerek, szociáldemokraták /mensevikek, bolsevikok, frakción kívüliek/ anarchisták stb. vagy éppenséggel a rendszert védelmező szélsőjobboldali radikalizmus, a feketeszázak) szinte születésüktől kezdve bizonyos értelemben maguk is hasonlatossá váltak a titkosrendőrség, a hírhedt ohrana szigorú konspirációra épülő szervezetiségéhez. A konspiráció a rendszerellenes mozgalmak fennmaradásának döntő előfeltétele volt, amelyet tehát nem a narodnyikok vagy az orosz jakobinusok, még kevésbé Plehanov vagy Lenin találtak ki. Maga a rendszer “tanította meg” a forradalmárokat szervezeteik létrehozására, működtetésére.

Az ohrana, a cári titkosrendőrség az orosz “párttörténetekben” egészen kivételes szerepet játszott, úgy is fogalmazhatnánk, hogy sajátságos módon a titkosrendőrség története és a pártok története összefonódott. Gondoljunk például olyan személyekre, mint Jevno Azef (aki mint titkosügynök az eszer terrorcsoport főnökévé avanzsált, miközben elemésztett sok forradalmárt, de magas állami tisztségviselőt is), vagy ott van az 1905-ös forradalmat elindító tüntetés vezéralakja, Gapon pópa, aki szintén mindkét irányban “dolgozott”, vagy éppenséggel Robert Malinovszkij, aki az ohrana ügynökeként vált Lenin egyik közeli munkatársává, a bolsevik Központi Bizottság tagjává és bolsevik duma-képviselővé.⁴ Az összeesküvés-elméleteket mégsem a rendszerellenes baloldali mozgalmak, illetve teoretikusaik “találták ki”. A baloldali mozgalmak általában érzékelték, hogy az összeesküvés-teóriák politikai síkon sem hoznak hasznot, amennyiben végső soron kiüresítik, leszerelik a rendszerellenes tömegmozgalmakat. Lenin ezt “családi” tapasztalatai alapján is feldolgozta, hiszen, mint közismert, testvérbátyját a cár elleni merényletben való részvételéért végezték ki. Tehát az összeesküvés mint praxis nem tűri a tömegmozgalmi formákat, amelyek pedig a századelőn a szociáldemokrácia lényegét alkották. Még az illegalitás körülményei között is tömegmozgalomként határozta meg magát az oroszországi szociáldemokrácia.⁵ Nem véletlen, hogy az első modern és befolyásos összeesküvés-elmélet, a Cion bölcseinek jegyzőkönyvei az orosz szélsőjobboldal bibliája lett.⁶ Az orosz szociáldemokraták “bibliájaként” egy tudományos eszmerendszer szolgált, Marx Tőkéje, amely ellentétben az összeesküvés-elméletekkel, valóban az egyetemes tőkerendszer “megdöntését” foglalta magában, mint társadalmi-politikai végkonklúziót. Lenin tulajdonképpen itt vette fel a gondolkodás fonalát, s a rendszer megdöntésének előfeltételét az élcsapat párt létrehozásában határozta meg, méghozzá egy olyan országban, ahol nemhogy a pártok nem létezhettek, 1905-ig legális volt a testi fenyítés.

Lenin eredeti újítása egy centralizált és avantgardista forradalmi “káderpárt” létrehozása volt, amely nem egyszerűen az orosz jakobinus hagyományt reprodukálta, hanem egy bürokratikus és “modernizálódó” önkényuralmi rendőrállam feltételrendszeréhez alkalmazta a szociáldemokrácia és a marxizmus nyugati tapasztalatait. Még a legelfogultabb antileninista irodalom sem nagyon állítja, hogy a cári rendszer alkotmányos úton megdönthető lett volna. Lenin pártelmélete éppen ennek a ténynek a hatása alatt fogta föl a pártot olyan eszközként, amely alkalmas lehet a hatalom forradalmi úton történő megragadására (eredendően nem kisajátítására)⁷. Leninnek még a Mi a teendő című korai (1902) munkájában sem úgy merül föl a konspiráció, az “összeesküvés”, mint valamiféle végcél, hanem egy alárendelt mozzanat abban a folyamatban, amelynek végső soron “el kell vezetnie” a (világ)forradalomhoz. Leninnél az “összeesküvés”, vagyis az illegális párt konspirációs tevékenysége és a hatalom megragadásának koncepciója soha sem helyettesítette a történelemmagyarázatot vagy a gazdasági problémák elemzését. Vagyis a konspiráció történeti-politikai és nem elméleti szükségszerűség volt.

Lenin politikai elemzésének másutt volt a gyenge pontja: nevezetesen a polgári állam működésének differenciálatlan leírásában, ami később különösen Gramsci elemzésének fényében tűnik elő.⁸ De ez a “hiba” maga is rendszerspecifikus, amennyiben – mint közismert – Oroszországban “minden a bürokratikus állam, semmi a civil társadalom”. Ez nem azt jelenti, hogy Lenin ne tulajdonított volna alapvető jelentőséget a politika szférájának, de működési törvényszerűségeit nemigen elemezte. őt mindenekelőtt az érdekelte, hogyan tudna a társadalom megszabadulni a föléje tornyosuló politikai hatalomtól (önkényuralmi vagy parlamentáris-elitista formáitól),⁹ ami elkerülhetetlenül magában foglalta a politikai hatalom megragadásának aktusát is. Ez azon a feltételezésen alapult, hogy a hatalom új “proletár birtokosai” szabadon rátérnek, rátérhetnek az önigazgatás útjára. Mai szemmel nézve nyilvánvaló, hogy Lenin és a bolsevikok alábecsülték a hagyományos politika “mozgástörvényeinek” jelentőségét, amennyiben a forradalmi politikát a tömegcselekvés gyakorlatilag egyetlen lehetséges területeként fogták fel. Ez a steril álláspont később megbosszulta magát. Míg Lenin 1917 szeptemberében az állam elleni forradalomból indult ki, az októberi forradalom másnapján már azt a kérdést tette fel: megtartják-e a bolsevikok az államhatalmat? A “tömegek ellenőrzése”, amit Lenin a forradalmi rendszer talán legfontosabb vonásaként aposztrofált, a bolsevik pártban sem realizálódott, sőt, továbbra is mindent áthatott a titkosság,¹⁰ a régi konspirációs “szokásjog”. Az összeesküvés mint a politikacsinálás eszköze ilyen feltételrendszerben kedvező táptalajra talál. A politika a polgárháború éveiben – ha másképpen is, mint régen – ismét “politikai” hierarchiába szervezte a társadalmat, sőt, a polgárháború elmélyítette a katonai konspiráció egész hagyományát. A konspiráció, nemcsak szimbolikus értelemben, romantikus lelki szükségletté vált: titkos küldetés, aranyvonat, szökés, partizán rajtaütés, fehérek és vörösök minden eszközt magában foglaló harca, katonai felderítés és elhárítás, rendkívüli állapot, éhínség és kényszerbeszolgáltatás, megtorlás és terror. Címszavak, amelyek irodalmi ábrázolásokban, művészi formában is kifejeződtek, elegendő, ha példaképpen a fiatal Babelra vagy Solohovra, Szerafimovicsra vagy Platonovra gondolunk.

A hadikommunizmus “hősi korszakában”, a Lenin-korszakban ez a tőkeviszony kizárására irányuló “politikai” újrahierarchizálódás egy átmeneti lépcsőfokként értelmeződött, amely a szocializmus előfeltételeit volt hivatva létrehozni. Sztálinnál később ez a “hierarchia” a szocializmus végső céljává szublimálódott. Ugyanakkor nemzetközi méretekben a 20-as évek első felében nemcsak a kommunista pártok és a Komintern szervezeteinek kiépülése folyt sok országban az illegalitásra jellemző konspirációs eszközökkel, hanem konkrét katonai akciók is, mint például a híres-hírhedt fegyveres felkelés Hamburgban 1923 novemberében. A forradalom exportjának gondolata és törekvése gyakorlatilag fennmaradt az egész periódusban, mint az önmagába fordult “birodalmi” eszme tagadása. A világforradalomról való lemondás sokáig egyfajta árulásként értelmeződött. A proletárforradalom előkészítése azonban egyre nagyobb nehézségekbe ütközött mind Európában, mind Ázsiában, ami az alkalmazott titkos-konspirációs eszközök egyre “kifinomultabb” és egyre önállósultabb alkalmazását eredményezte. Az ezzel kapcsolatos konspirációs tevékenység mind az SZKP-ban, mind a kommunista pártokban, szervezetekben általában megszilárdította a konspirációs és katonai jellegű sajátosságokat, amelyek a Sztálin-korszakban ijesztő eszközökké váltak Sztálin és általában a végrehajtó hatalom kezében.¹¹ A konspiráció rutinná vált. Bárhogyan vélekedjünk is mindennek történeti okairól, minden várakozás ellenére, beleértve Lenin várakozását is, a “szocializmus egy országban” praxis hosszú ideig életképes alternatívának bizonyult. Benne a titkosság, a konspiráció elemi szabállyá vált, amit a hatalom és nyomában a lakosság jelentékeny része a túlélés politikai és lelki feltételének tekintett, hiszen úgy vélték, hogy mind a külső ellenség, mind a belső ellenség az új állam elpusztítására törekszik. Ez nem Lenin vagy Trockij, nem Sztálin vagy Buharin meggyőződése volt csupán, hanem a szovjethatalmat támogató igen jelentős létszámú populációé. Persze arról a kérdésről, hogy ki is a belső ellenség, már megoszlottak a vélemények (kulákok, kapitalisták, kereskedők, zsidók, idegenek, bürokraták stb.)… A 30-as években a titkosság, a konspiráció, az összeesküvés jól leírható módon új funkcióba emelkedett: a korlátlan és önmaga ellen forduló apparátus-uralom fontos eszközévé vált.

Az összeesküvés a sztálini gyakorlatban

Sztálin hamar felismerte, hogy csak személyi diktatúra (amit a “proletár demokrácia” egy meghatározott fokával, a “proletariátus diktatúrájával” azonosított, és ezt szentül hitte is) alkalmas arra, hogy ellenfeleit féken tartsa, mivel nem tudja azokat a hivatalos szovjet jog normális eszközeivel eliminálni.¹² Állítólag már 1922-ben titkos telefonlehallgató volt a szobájában. Tíz évvel később már az is ellenségnek számított potenciálisan, aki Sztálin személyes bizalmát nem élvezte. Jól ismert oka van annak, hogy Sztálin a hatalom sok képviselőjének, sőt, a társadalom jelentős csoportjainak szemében magával az új rendszerrel volt azonos a 30-as években. Ha Sztálin azonos a Szovjetunióval, akkor a vele szembeni “bizalmatlanság” csak úgy volt “jogilag” felfogható, mint összeesküvésre való “hajlam” vagy hajlandóság. Végül is a náci Németország felemelkedése, majd a háborús veszély körülményei között mindenfajta politikai ellenzék gyanúba keveredett, hogy esetleg a külső ellenség szolgálatában áll, vagy legalábbis objektíve annak a malmára hajtja a vizet. Sztálint hatalmának önfenntartási logikája olyan hévvel sodorta magával, hogy állandóan attól szenvedett, nem látja pontosan hatalmának és befolyásának korlátait. Tevékenységében szinte minden területen óriási szerepe volt az improvizációnak, annak az objektív állapotnak, hogy semmi sem haladt a tervek szerint. Ezzel függ össze, hogy Sztálintól kezdve szinte mindenkinek meg kellett magyaráznia saját hibáit, tévedéseit, a meghirdetett célok és a mindennapi élet nyers valósága között feszülő rendkívüli ellentéteket. A rohanó kollektivizálás majd iparosítás az állandósuló káosszal fenyegetett. A lakosság “rendpárti” többsége, a forradalmi harcokban “megfáradt” része maga is permanensen követelte a rendet, a stabilitást, a bűnösök megbüntetését stb.¹³ Meg kellett magyarázni a kollektivizálás ismert következményeit, az 1932–33-as ukrajnai éhínséget, a termelési folyamat során – éppen a munkaerő felkészületlensége következtében is – gyakori baleseteket, a tervteljesítés elmaradását stb. Mindez bűnbakok nélkül természetesen nem mehetett. A legkisebb lopás is hamarosan tudatos kártevéssé “stilizálódott”.¹⁴ A jelzett problémák tudatában Sztálin gondolkodásában a vezető vagy tekintélyes értelmiségiek és az egykori kommunista ellenzékiek körében még mindig létező kritikai hangok (amelyekről mindig tudomása volt) az ellenségeskedés, a “rosszindulat” nyilvánvaló jegyeinek tűntek. “Zavarják a szovjet munkát.” E “rosszindulatú” és “ellenséges”, az új problémákat “nem értő” emberek kritikái, személyes találkozói mint “ügyek” hamarosan összekapcsolódtak, gyakorlatilag “összeesküvésekké” álltak össze. E gépezet működésének illusztrálására a nagy szovjet író, Iszaak Babel sorsa tragikusan alkalmas, mert magában rejtette mindazokat az “objektív” tényezőket, amelyekből “logikusan” fakadt egy kiterjedt “összeesküvés” a 30-as években. S mennyi ilyen volt. Iszaak Babel, A lovashadsereg című elbeszélés-ciklus halhatatlan szerzője, Bugyonnij egykori vöröskatonája már a 20-as években, noha párton kívüli volt, olyan értelmiségi csoportokkal is kapcsolatban állt, amelyek a pártelit vezető csoportosulásaihoz tartoztak, s azok frakciós küzdelmeiben is részt vettek. Babel, mint sok író és literátor, már a 20-as évek elejétől kapcsolatban állt A. Voronszkij jeles irodalomkritikussal, aki történetesen a Trockij vezette baloldali ellenzék ismert képviselője volt. Babel a 20-as évek közepén gyakran megfordult Voronszkij lakásán, ahol találkozhatott akár Trockijjal is. Ugyanakkor Babel itt kapcsolatba került olyan ún. útitárs írókkal, mint Vszevolod Ivanov vagy Borisz Pilnyak, Szejfulina, Leonov és mások. E találkozókon elhangzottak éles támadások Sztálinnal szemben is, sőt, megfogalmazódtak írásban is kemény bírálatok, ám Babel sohasem ragadtatta magát olyan merészségre, mint Mandelstam, aki megírta híres Sztálin-ellenes versét. A 20-as évek végén és a 30-as években Babel gyakran találkozott a vörös kozákok közül kikerült neves katonai parancsnokokkal, mint Primakov, Kuzmicsev, Ohotnyikov és mások. A még a polgárháború időszakára visszanyúló barátság keveredett persze politikai szimpátiákkal és közös politikai ellenszenvekkel is. Voronszkij és más antisztálinista ellenzékiek letartóztatása után Babel “elhamarkodottan” azok ártatlanságáról beszélt különféle társaságokban. Olesával, Katajevvel vagy a híres zsidó színésszel, Mihoelsszel való beszélgetésekben egyfajta “nemzedékváltásról” elmélkedett, amelynek során “a legjobbakat tartóztatják le”. Külföldön Boris Suvarin-nal és Viktor Serge-zsel beszélgetett a moszkvai perek jellegéről, hangsúlyozván, hogy a munkástömegek számára “meggyőzőeknek” tűnnek a perek, míg értelmiségi körökben értetlenség és ellenszenv kíséri azokat. Nem csoda hát, ha Babel is hamarosan a letartóztatottak kenyerét ette, s osztotta azok végső sorsát is.¹⁵ Sztálin ekkor már – Ehrenburg kifejezésével élve – “mítikus félistenként” lebegett a szovjet társadalom fölött, s nem meglepő, ismerve a rendszer működését, ha az őt érintő személyes támadásokat egyre inkább egy kiterjedt összeesküvés részeként értelmezte (ő is).¹⁶ A repressziók egyik fő szervezője, V. Molotov még a 70-es években is úgy ítélte meg, hogy ezeket az értelmiségieket meg kellett félemlíteni. Közöttük Koroljovot, a későbbi űrhajó-konstruktőrt vagy az ugyancsak világhírűvé vált Tupoljevet, a TU repülőgépek megalkotóját. “Igen, ők mind ültek – mondta Molotov F. Csujov író kérdésére válaszolva. – Sok feleslegeset összefecsegtek. És ismerőseik köre is olyan, ahogyan azt várhattuk… Nem támogattak bennünket… Ugyanez a Tupoljev veszélyes ellenséggé is válhatott volna. Jelentős kapcsolatai voltak a velünk szemben ellenséges értelmiséggel. A Tupoljevek – a maga idejében nagyon komoly kérdést jelentettek számunkra. Bizonyos ideig ellenfeleink voltak, s még időre volt szükség, hogy közeledjenek a szovjethatalomhoz. Tupoljev az értelmiség azon kategóriájából való, amelyik nagyon kell a szovjet államnak, de ezek lélekben ellene voltak, és a személyes kapcsolatok vonalán is veszélyes, bomlasztó munkát folytattak, ha pedig nem folytattak, akkor ezzel lélegeztek…”¹⁷

Minden politikai okból letartóztatott egyénnek általában szembe kellett néznie az összeesküvés vádjával vagy legalábbis ennek lehetőségével. A letartóztatottak megmentése reményében a rokonok, barátok még a hivatalos vád megfogalmazása előtt kezdték bizonygatni, hogy szó sincsen a “fő bűnről”, az “összeesküvőkről” és “összeesküvésről”. Ki ne tudná, hogy ez a vád fogalmazódott meg Tuhacsevszkij és a hasonló formátumú katonai-politikai vezetők megsemmisítésekor. De a “bizalmatlanság” bárkivel szemben felmerülhetett, akire “bejelentés” érkezett. Jellemző eset például, hogy amikor Anna Ahmatova férjét és fiát 1935 őszén letartóztatták, a költőnő Sztálinnak írt levelében kezeskedett azért, hogy a férje és a fia “nem összeesküvő”.¹⁸ Ennek az atmoszférának ritka forrása, irodalmi megjelenése a Solohov–Sztálin levelezés (és viszony), amelyből kiderül, hogy Solohov maga is csak Sztálin beavatkozásának köszönhette, hogy kimaradt egy ilyen “összeesküvésből”. Amikor viszont lelepleződött, hogy az “összeesküvést” kiagyalók közönséges bűnözők, maguk lettek “összeesküvők”.¹⁹ S az ismert értelemben azok is voltak. Sok letartóztatott gondolhatta, hogy tényleg vannak összeesküvések, hiszen másképpen hogyan is magyarázhatták volna azt a tényt, hogy éppen ők kerültek börtönbe vagy munkatáborba. “Ha Sztálin tudná…”

Az összeesküvő légkört szinte klasszikus formában illusztrálja, hogy ugyanez a sors elérte az elkövetett bűnökért alapjában felelős belügyi népbiztost, Jezsovot is, aki 1938. november 23-án fordult a Politikai Bizottsághoz egy beadvánnyal, amely lemondását és önkritikáját tartalmazta. Érdemes e sokat megvilágító dokumentum témánk szempontjából fontos részét idézni: “A nyomozási munka szintén óriási hiányosságoktól szenved. A fő probléma itt az, hogy a nyomozást a legfőbb letartóztatottak ügyében sok esetben az NKVD még le nem leplezett összeesküvői folytatták, akiknek ily módon sikerült az ügyeket általában teljesen visszájára fordítani, elkonspirálni a kezdet kezdetén, és ami mindennél fontosabb – sikerült elrejteni az összeesküvésben résztvevő társaikat, akik a cseka kötelékeiben dolgoztak.

Az NKVD-ben a leginkább elhanyagolt részleget a káderek képezték. Ahelyett, hogy számba vettem volna, hogy az összeesküvőknek az NKVD-ből és a velük kapcsolatban álló külföldi felderítőknek tíz év alatt minimum sikerült beszervezni nemcsak a cseka felső rétegét, de a középső láncszemet is, sőt, gyakran a lent dolgozó munkatársakat is, én azzal nyugtattam magam, hogy szétzúztam a felső réteget és a közbülső láncszem leginkább kompromittálódott munkatársait. Ahogyan ez most kiderül, sokan az újonnan kiemeltek közül szintén kémeknek és összeesküvőknek bizonyulnak.”²⁰ Másnap a Politikai Bizottság Jezsov felmentési kérelmét elfogadta, de többi tisztségét, a KB titkári funkcióját is megőrizte, hogy azután 1939-ben letartóztassák és 1940-ben kivégezzék.

Az összeesküvés tehát nem egyszerűen mánia volt, hanem magyarázó elv, “beszédmód”, amely a hatalom, vagyis a személyi diktatúra önvédelmi reflexeként értékelhető. Mindez (ál)tudományos formában is megjelent. 1938 szeptemberében látott napvilágot a hírhedt párttörténet, a Kratkij kursz (Rövid tanfolyam),²¹ amelyet ma már a bölcsészhallgatók sem igen ismernek, pedig az 50-es évek végéig, a 60-as évek elejéiig sok országban tízmilliók számára alapvető tankönyvnek számított. Legalább annyi nyelvre lefordították, mint a Bibliát, s egy időben alighanem a Biblia után a legtöbbet idézett mű volt. A könyv Magyarországon is megért több kiadást.

Az összeesküvés a Kratkij kursz fényében

A Szovjetunió Kommunista Pártjának (Össz-szövetségi Kommunista /bolsevik/ Párt) története hol nyílt, hol rejtőzködő ellenséges frakciók aknamunkájaként ábrázolódott. Az “aknamunka” a párt mindenkori központi vezetősége ellen irányult, amelyet előbb Lenin Sztálinnal, majd az előbbi halála (1924) után már csak Sztálin reprezentált. Sztálin harca e könyv lapjain úgy elevenedik meg, mintha ő egy állandóan létező ötödik hadoszlop elleni küzdelem vezére lett volna. A mű keletkezéstörténeti vizsgálatából kiderül, hogy Sztálinnak kifejezetten érdekében állt a párt múltbéli frakcióharcainak “összeesküvéstörténeti”²² megközelítése (ami mellesleg ellentétben állt vulgármarxista történelemmagyarázatával), mert – amint fentebb jeleztük – a könyvben a személyi diktatúra konkrét logikája testesült meg: a diktátor hatalmának ideológiai konzerválása. Mindezzel összefüggésben nem szabad elfelejteni, hogy a könyv a repressziók csúcspontján, 1937–38-ban született, amikor – mint fentebb érzékeltetni próbáltuk – a letartóztatottakkal szemben mindig megfogalmazódott az “összeesküvés” gyanúja vagy egyenesen vádja, hiszen bárki gyanakodhatott bárkire. Maguk a letartóztatások gyakran éppen a Sztálinnal (vagy a rendszerrel, ami “ugyanaz”) szembeni ideológiai vagy politikai fenntartásokkal függtek össze. A Sztálin iránti személyes odaadás, a hűség – amit nem lehet elégszer aláhúzni – a rendszer fenntartásának alapvető dimenziójához tartozott, s ez érvényes volt konkrétan e mű esetében is. A Kratkij kursznak ezt az ideológiai funkciót kellett megtestesítenie össznemzeti és egyetemes méretekben “örök időkre”.

Nem véletlen hát, hogy Sztálin a Kratkij kurszra mint alapvető tankönyvre nagyon odafigyelt. Meg kellett feleljen a tankönyv a maga korának… Egyfelől személyesen hagyta jóvá a tekintélyes szerkesztőbizottság névsorát és mindvégig figyelemmel kísérte a munkát, másfelől maga is szerkesztői megjegyzéseket tett, amelyeket nem illett és nem is volt érdemes figyelmen kívül hagyni.²³ A történészeket még korábban, a 30-as évek elején határozatokban megfegyelmezték.²⁴

Sztálinnál aligha ismerte valaki jobban az oroszországi történeti-politikai feltételeket, ő szinte sohasem hagyta el hazáját, a konspiráció, a hazai illegális pártmunka egyik legfontosabb alakjává nőtte ki magát 1917-re. Ez a tapasztalat, vagyis hogy odaadó emberek kislétszámú, de jól szervezett, csoportja “bármilyen” feladatot megoldhat, feltételezte az ellenkező következtetést is: ugyanilyen “kevés ember” tönkre is teheti a “szocializmus ügyét”. Vagyis egyfelől megfogalmazódott a “káderek minden” jelszava és ennek az ellenkezője, a “nép ellensége”, aki természetesen ott húzta meg magát, ahol senki sem gondolta, az üzemekben, a párt és állami apparátusokban. Hiába épült fel a szocializmus az 1936-ban elfogadott alkotmány szerint, a külföldről támogatott – összeesküvéseket szövögető – belső ellenség fennmaradt mind helyi, mind össz-szovjet szinten.

S valóban, a Kratkij kursz, a Rövid tanfolyam 1938-ban mindenekelőtt a moszkvai perek történeti igazolásául szolgált. A harmadik moszkvai per végkonklúziójaként 1938 márciusában végezték ki a Lenin által a párt kedvencének nevezett Nyikolaj Buharint, aki a 20-as évek végéig Sztálin hűséges szövetségese volt. Innen nézve igazán egyértelmű a kép: az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt, majd 1903-tól a bolsevik párt története a beépített ellenséggel folytatott harc történetévé egyszerűsödött. Minderről sok mindent mond a könyv XI. fejezete, amelynek negyedik pontja ezt a címet viseli: “A buharinisták elfajulása politikai kétkulacsosokká. A trockista kétkulacsosok elfajulása gyilkosok és kémek fehérgárdista bandájává. Sz. M. Kirov elvtárs galád meggyilkolása. A párt intézkedései a bolsevikok éberségének fokozására.”²⁵ A történelem “frakciótörténeti” oldala tökéletesen eltorzult formában abszolutizálódott, és fantasztikus formákat öltött, akárcsak egy kihallgatási jegyzőkönyv. A sztálini párttörténetben formai szempontból természetesen mindig voltak tények, amelyek a valósággal való összekapcsoltság látszatát keltették: két-három frakció 1917 előtt (is) szinte minden időben kimutatható, mely frakciók valóban egymással és a “központtal” nagy harcban álltak, csak éppenséggel 1929 előtt sohasem akarták ezek a frakciók egymást kiirtani. Ez Sztálin újítása volt. A harcok tartalma természetesen számtalan módon értelmezhető, hiszen kinek is jutott volna eszébe a 30-as években, hogy levéltári források alapján is megközelíthető és ellenőrizhető az SZKP története. Természetesen a bolsevik párton belüli frakcióharcok a 30-as években megfogalmazott nagy “összeesküvések” Sztálin által kialakított “tervének” megfelelően értelmeződtek.²⁶

Tehát az a sztálini terv, hogy a moszkvai pereken meg kell semmisíteni a belső ellenség vezérkarát, mint egyfajta ötödik hadoszlopot, amely többségében Sztálin régi harcostársaiból, vagyis a régi bolsevikokból állt, történelmi levezetést igényelt. A terv abból indult ki, hogy olyan összeesküvést bizonyítson, amelyet a résztvevők vallomásaira lehetett építeni! A valószerűség látszata mindennél fontosabb volt, de csak a látszata. Nem véletlen, hogy a fő vádlott mindegyik perben ugyanaz a személy, aki nincsen jelen: mindig Trockij van a háttérben, még ha nem is mindig nevezik meg őt. A könyvben Trockij a főszereplő. Trockijt a “párttörténetben” örökösen valamiféle befurakodottként ábrázolják. Mintha 1917 előtt mindig egy önálló irányzatot képviselt volna, mint Lenin, Martov vagy Plehanov. Trockij valójában nem volt se mensevik, se bolsevik, hanem egy “megbékítő”-egyesítő frakciót hozott létre, a frakción kívüliek frakcióját, amely állandóan egyesíteni akarta a különböző irányzatokat. Ám 1917 után minden másképpen alakult. Trockij autentikus bolsevikként Lenin mögött a forradalom és a polgárháború második embere, mindenfajta viták és nézeteltérések ellenére Lenin hűséges követője egészen a Népbiztosok Tanácsa elnökének haláláig. (A sztálini párttörténetben persze csak látszólag alakulnak a dolgok másképpen, Trockij jó összeesküvőként “megtévesztette” az embereket.)

Maga Trockij is messze túldimenzionálta annak a jelentőségét, hogy ő a Dewey-bizottság előtt és másutt, főként a Bulletyeny Oppozicii-ban leleplezte a moszkvai perek koncepcióinak abszurditását, a valóságtól való teljes elrugaszkodását²⁷: “Sztálin politikai kancelláriájában a feladat az volt, hogy létrehozzák egy álösszeesküvés sémáját, amely mentes a durva ellentmondásoktól, de ez elvben megoldhatatlan – annál is inkább, mert olyan emberek “összeesküvéséről” van szó, akiket ismer az egész világ, és bonyolult politikai és személyes kapcsolatokkal rendelkeznek.”²⁸

Trockij (és nyomában sok más szerző) nem tette fel azt a kérdést, vajon miért hiszik el az emberek igen nagy számban a Szovjetunióban és határain kívül is ezeket a “koncepciókat”? Valójában éppen Trockijról nem volt nehéz elhitetni a 10-es és 20-as évek rendkívül éles és a mindennapi ember számára szinte átláthatatlanul bonyolult frakcióharcai alapján, hogy ő a “fő bűnös” (gondoljunk főleg az emigrációs évek torzsalkodásaira). ő a bolsevikok között egy “idegen”, “befurakodott elem”, “juduska” – piciny antiszemita utalással, amitől olyan embereknek is megtetszhetett a “koncepció”, akik néhány előítélettől eltekintve a politikáról nemigen nyilvánítottak véleményt. ő csak azért lehetett a Vörös Hadsereg szervezője, hadügyi népbiztos, mert elhitette Leninnel és a többi vezetővel, hogy bolsevikká vált, pedig mindig valamilyen pártellenes összeesküvő csoport fő alakja volt, s mint ilyen a szocializmus és a Szovjetunió fő ellensége is. Minderről Trockij mindenkori vitái (pártegység kérdései, breszti béke, a szakszervezeti kérdés stb.) tanúskodtak történelmi dokumentumokként. Ne feledjük, számos, az 1917 előtti emigráns vitákból származó Trockij-szöveget – melyek Lenint is igen éles hangon bírálták – maga Sztálin, illetve hívei publikáltak még a 20-as években.²⁹

Nem abszurd ez a kép, csak 1927–1929-ben lejátszódott egy speciális rendszerváltás³⁰ (a személyi diktatúra politikai feltételei létrejöttek), amely átértékelte a dolgokat. Itt van példának okáért a 30-as évek pereinek főügyésze, Andrej Januarjevics Visinszkij, aki 1917 júliusában többek között azzal foglalatoskodott, hogy mint az Ideiglenes Kormány képviselője, aláírta Lenin elfogatási parancsát. S bár Lenint nem sikerült letartóztatni, magára a kísérletre a 20-as években még emlékeztek. A sztálini rendszerváltás után, a 30-as években a 17-ben letartóztatott Trockijt, a forradalom második emberét főbűnössé lehetett kinevezni akár Visinszkij által is. Igen hasonlóan alakult Lenin politikai tanítványainak, Kamenyevnek és Zinovjevnek az élettörténete is, akik szintén főszerepet kaptak a moszkvai perek egyikében.

Trockijjal ellentétben, ők 1917-ben bizonyultak “sztrájktörőknek”, amikor – szintén közismert – az október 10-i KB-ülésen az októberi fegyveres felkelés ellen szavaztak, amit természetesen Lenin is felrótt nekik. A valódi nézeteltérések politikai és elméleti-módszertani összefüggései fokozatosan elhalványultak, és a nézetkülönbségek mögött egy “összeesküvés” körvonalai rajzolódtak ki, mely összeesküvés alapvető célja Sztálin és más vezetők likvidálása után a Szovjetunió felosztása és általában a szocializmus megdöntése lett volna (persze mindez a náci fasizmus támogatásával).

Mind a Kratkij kursz, mind a perek konkrét története azt mutatja, hogy kezdettől egy összeesküvéstörténeti elképzelésről volt szó³¹. A Sztálin és a szovjet vezetés elleni összeesküvéshez a közvetlen politikai kiindulópontot, az apropót a Sztálin utáni második ember, a leningrádi párttitkár, Sz. M. Kirov meggyilkolása (1934) kínálta. Ez a konkrét és valóban hallatlan bűneset³²– egy “jó” sajtópropagandával – meggyőzhette a közvéleményt az összeesküvés valódi létezéséről. Összefüggés “keletkezett” Kamenyevnek és Zinovjevnek a Kirov elleni merényletben megkomponált szerepe és a fegyveres felkelés elleni 1917. októberi szavazatuk, “árulásuk” között.³³

A történeti módszer is világos. A forradalom és a polgárháború, általában a szovjethatalom története elemezhető egyfelől úgy, mint a néptömegek spontán és tudatos mozgalmainak eredménye. Másfelől viszont a történelem összeesküvések történeteként is vizsgálható, hiszen gondoljunk Kornyilov monarchista tábornok puccskísérletére 1917 augusztusában, a fegyveres felkelés előkészítésére, majd az ellenforradalmi tábornoki szervezkedésekre és más valódi összeesküvési történetekre, vagy legalábbis az összeesküvési momentumok jelenlétére. Végül is egyetlen forradalom, még a legspontánabb forradalmi kitörés sem nélkülözheti a fegyveres (ön)védelem (vagy támadás) aktusait, ami már önmagában is feltételezi a titkosság, a konspiráció gyakorlati alkalmazását. A két – itt szándékkal leegyszerűsített – összefüggés (a társadalomtörténeti és az eseménytörténeti) vizsgálatának szétválasztása az a lényegi momentum a Kratkij kurszban, ami a kitűzött politikai cél módszertani előfeltételeként szolgált.

Ennek megfelelően a politikai célok között szerepelt a korábbi periódus, a 20-as évek szovjet történetírásának denunciálása is ugyanebben az összeesküvéstörténeti beszédmódban. A 20-as évek történetírói ugyanis még sokszínű, éles vitákkal tarkított szellemi életet inspiráltak. A szovjet történettudomány alapítója, egyébként Sztálin iránt lojális ember, az 1932-ben elhunyt M. N. Pokrovszkij (Lunacsarszkij kulturális népbiztos helyettese) éppen a Kratkij kursz periódusában, természetesen saját tanítványainak közreműködésével post mortem úgyszólván fasiszta összeesküvővé minősült át. Sőt, legjobb tanítványa, A. Pankratova az egész Pokrovszkij-iskolát “besorolta” “a fasizmus trockista-buharinista zsoldosainak” táborába.³⁴

A Kratkij kursz aktualitása: az összeesküvés mint történelem a legitimációs ideológia szolgálatában

Kiderült: a fent ábrázolt eljárással a Kratkij kursz nagyon is modern koncepciót alapozott meg, modellteremtő erővel rendelkezett. A tények tanúsága szerint jól megfelel ez bizonyos mai posztmodern és konzervatív szerzők számára, akik úgy vélekednek, hogy az orosz és a szovjet történelemben minden fontos esemény és folyamat lényegében csak a hatalom összeesküvési történeteivel (sztorijaival) magyarázható. Mi több, a Szovjetunió történetét egyfajta “bűntörténetté” formálták át.³⁵ E könyvben az összeesküvés-elmélet szabályai szerint testesült meg a bolsevik párt története. Hiába hunyt ki a sztálinista rendszer a maga ideológiai sémáival, szemléleti maradványai az antikommunista történeti irodalomban is – persze ellenkező előjellel – ismét felbukkantak-felbukkannak. A hivatalos konzervatív antikommunizmus magának a sztálini irányítású kommunista pártnak a történetét azóta is e logika mentén írja meg: magának a pártnak, a forradalomnak a története úgyszólván kriminalizálódott, egy újszerű összeesküvés-történetté stilizálódott, összeesküvés a demokrácia ellen.³⁶

A szovjet történelem kriminalizálása végképp megteremti azt a szellemi közeget, amelyben az összeesküvés – stílszerűen fogalmazva – a történelem motorjává, vagy még stílszerűbben, mozdonyává transzformálódik. A századfordulón az összeesküvés-elméletek inkább a szélsőjobboldal politikai és “tudományos” hinterlandjához tartoztak, ma már a liberális historiográfia keretei között is meggyökeresedtek. Ez az (összeesküvés)történeti szemlélet a Szovjetunió történetével kapcsolatosan azáltal is elmélyült, hogy sem a szakemberek, sem a politikusok nem látták előre a Szovjetunió, illetve az államszocializmus rendszerének összeomlását. Ha nem volt ésszerű, előrelátó magyarázat, most is készen áll – a politikai álláspontoktól szinte függetlenül – az összeesküvés elmélete a jól ismert ideológiai funkciókkal.

A váratlan történelmi fordulat, a rendszerváltás tíz esztendeje tízmilliók számára kész katasztrófa volt, ezért az új hatalom is – ha nem is teljesen a régi módon – kivonta a történelem feldolgozását a “népi pesszimizmus” valamint a régi szovjet kommunista értékrend keretei közül, és nekilátott egy újfajta legitimációs ideológia kidolgozásának a történetírás felhasználásával. Ezzel tulajdonképpen “lelkileg” meg is alapozták a hamarosan feltámadt “népi nosztalgiát” a régi rendszer iránt. (Legalább saját történetüket ne vegye el tőlük az új hatalom, azt legalább ők maguk, az emberek hadd “privatizálják”.) A korábbi történelem-magyarázat részben összeroppant magával a rendszerrel együtt, ám az űrt egyelőre nem tölthette be valamiféle új historiográfia (idő kell rá). Ezért a szovjet történelem és a hagyományos szovjet hazafiság “elrablása”, a szovjet hőstörténet elvétele, a tömegpszichológia terén egyik napról a másikra utat nyitott az obskurantizmus, a világvége-várás, egy újfajta “finalizmus”, Véres (II.) Miklós cár szentté avatása előtt. A cár, aki ráadásul mélyen hitt a Cion bölcseinek jegyzőkönyvében, azaz a zsidó világösszeesküvés hülyeségében, jól illeszkedik az “orosz demokrácia” giccses világába, amennyiben még egy új hőstörténet, egy új mártírológia kiindulópontját is képezheti.³⁷ Ez a modern, államilag szervezett “finalizmus” a történelem új célját a demokrácia, a piacgazdaság azonnali (mondjuk 500 nap alatti) megvalósításában határozta meg, amely úgyszólván a “történelem végének” deklaráltatott. Ez az új végcél mérhetetlen média-erővel számtalan csatornán át, de pluralisztikus stílusban ömlött és ömlik a rádióból és a tévéből, az újságokból és a folyóiratokból.

Az új orosz állam médiavalósága – éppen az új rendszer legitimitását erősítendő – visszatért a történelem leleplező szemléletéhez, amelynek centrumában megint ott találjuk az összeesküvés-teóriát. És micsoda gazdagságban! Az új gondolkodás magját a szovjet történelem, a “kommunizmus” fentebb említett kriminalizálása képezte, amely a történelmet a Cseka–GPU–KGB működésének struktúraformái, valós és valótlan “összeesküvései” alapján fogta fel és mutatta be filmen és színházban, írásban és szóban. Ezek a “bűnös” szervezetek (függetlenül valóságos súlyuktól és eltérő jellegüktől) kerültek be a történelem epicentrumába, mintha ők mozgatnák az eseményeket. Vagyis megint eltűntek a “néptömegek”, pedig a 70-es–80-as évek szovjet történetírása a szűkös források ellenére jelentős társadalomtörténeti műveket is létrehozott. Ám a történetírás ismét funkciót váltott, ha lehet, a korábbiaknál is erősebben politizálódott. Sőt, strukturális értelemben a sztálini megközelítéssel mutat rokonságot az a jelenség, hogy az új rendszer (jelcinscsina) “hibáiért” (a társadalmi integráció összeomlásáért, a gyors elszegényedésért, a bűnözés és a prostitúció felvirágzásáért, a háborúkért, az állami tulajdon magán-kisajátításáért stb.) gyorsan megtalálták a bűnbakokat a történelemben és a jelenkorban (ami majdnem ugyanazt jelenti). Fontos különbség: most nincsen feltétlenül szükség a vétkesek megsemmisítésére, a tét csupán egyfajta virtuális leleplezés, egyfajta agymosás az új gondolkodás térhódításának elősegítése érdekében. Sztálin az 1990-es években válik a legfőbb “összeesküvővé”. Csak tömeggyilkos arculata létezik, noha – mint közismert – nem utolsó rangú diplomata és katonai vezető lett belőle, ha hinni lehet olyan kortársainak, mint Chuchill vagy Zsukov marsall. Historikusnak látszó vagy akként reklámozott személyek úgy állítják be a dolgot, hogy Sztálin már a 30-as évek elején együttműködött Hitlerrel – sőt, a régi hitlerista propagandának megfelelően ma már úgy illik ábrázolni a szovjet főtitkárt, hogy egyenesen ő akarta megtámadni a náci Németországot és nem megfordítva, Hitler hovatovább csak preventív háborút folytatott.³⁸ Akárcsak Sztálin idején, az üzenet ugyanaz: nem az új rendszer a rossz, hanem azok a bűnösök, akik a múltban, a történelemben a dolgokat elrontották, s napjainkban is akadékoskodnak, “feleslegesen fecsegnek”, ahogy Molotov mondta. Itt, Kelet-Európában a történelemnek ez az összeesküvő-leleplező szemlélete éppen akkor vált uralkodóvá ismét, csaknem “észrevétlenül”, amikor már tulajdonképpen nem volt mit leleplezni. Hiszen a peresztrojka és a glasznoszty úgyszólván alig szólt másról a 80-as években, mint az “igazságok” kimondásáról, hogy a hruscsovi olvadásról a XX. kongresszust követően most ne is beszéljünk. Ma már ez az egész leleplezés nem szól egyébről, mint az új szellemi atmoszféra meg-megújuló konzerválásáról, az “új” médiatechnikák és manipulációs mechanizmusok kiépüléséről és az “önfeledt”, giccses szórakoztatásról. Óriási üzlet ez, sokan megélnek belőle.

Akár a sztálini korszakról, akár napjainkról legyen szó, könnyen belátható: a leleplezést mindig bűnbakképzés, az összeesküvések keresése kíséri. Napjainkban is politikai-pszichológiai kérdéssé vált, hogy kikből építik fel az új bűnbakokat a történelemben (és a jelenben). A teljesség igénye nélkül néhány fontos, de jól ismert “bűnöző csoportot” sorolunk föl, amelyek felelőssé tehetők az orosz nép elleni különböző összeesküvések szervezéséért: zsidó-szabadkőművesek, zsidó-kommunista-plutokrata banktőke, vörös-barna összeesküvés, hazátlan kommunista-szocialista bitangok, külföldi zsoldban álló és idegeneket szolgáló ügynökök, főleg amerikaiak által pénzelt egykori KGB ügynökök vagy éppenséggel az egykori kommunista nomenklatúra, amely titokban a régi rendszert akarja visszaállítani stb.³⁹ Természetesen Lenin és Sztálin, másfelől Gorbacsov és Jelcin egyaránt szerepelnek a “listán”. A szovjet történelem kriminalizálása ilyen módon tükröződik vissza a tömegpszichológiában (már azokban, akik a politika és a történelem iránt egyáltalán érdeklődnek). Még a Szovjetunió összeomlása is bekerült az összeesküvés-elméleti magyarázatokba, pedig ha valami, akkor a Szovjetunió felbomlása egy abszolút nyilvános folyamat részeként a szemünk előtt zajlott éveken át.⁴⁰

Az természetes, hogy maga Sztálin bukkan föl leggyakrabban ebben a hollywoodias panoptikumban, néhol pozitív alakként, mint aki az idegenekkel szemben megvédte a “birodalmat”, gyakrabban negatív figuraként, aki vagy idegen ügynökként, legtöbbször a zsidók ügynökeként az orosz népre kényszerítette a kommunizmus igáját és ezzel aláásta a birodalom organikus fejlődését, vagy mint zsidófaló jelenik meg.⁴¹ Egyébként Sztálin antiszemitizmusában a II. világháború után nyilvánvalóan kifejeződött az összeesküvés-elméletekbe vetett már valóban paranoiás hite, ámbár a politikai döntésekben még ekkor is igyekezett elkonspirálni ezt a beteges hajlamát.⁴²

Ebben az egész folyamatban az új rendszer legitimációs teljesítménye, hogy – persze nem hagyományok nélkül – sikeresen felkeltette azt a médiapiaci igényt, hogy a történelmet összeesküvéstörténetté, a nagy emberek mitológiájává formálják át, ami kétségtelenül a leginkább “televideosítható”. Az oral history fellendülése is elválaszthatatlan ettől az igénytől, a nagy emberek kvázi titkokat hagynak az utókorra. Minden megelevenedik mint látvány, mint elképzelés. A történelem maga is látvánnyá, puszta reprezentációvá változik.⁴³

Miközben Oroszországban virágjába borult, úgymond, a demokrácia az 1991. augusztusi “konzervatív kommunista” operettpuccs után, hamarosan megkezdődött a peresztrojka nyomán alig kisarjadt parlamentarizmus gyors felszámolása is. A Szovjetunió felbomlását jegyző Borisz Nyikolajevics Jelcin – túllépve a híres francia történész, Furet fantáziáján, aki az I. világháborút specifikálta “demokratikus világháborúként”⁴⁴, 1993. október 4-én végrehajtott egy “demokratikus puccsot”, amelyből azonban a szétvert parlament képviselői és védői kerültek ki “puccsistákként”.⁴⁵ (Miként Sztálin a régi kommunistákból csinált “hitehagyott” embereket, Jelcin részben korábbi híveiből formálta meg a puccsista szervezőket.) A jelcini puccsból, amely a moszkvai “Fehér Ház”, vagyis az akkori parlament felgyújtásával és több száz ember legyilkolásával végződött, a CNN két felvonásos melodrámát készített helyszíni közvetítés formájában. Erről az aktusról jegyezte meg akkoriban egyik kommentárjában a Jelcin-rendszer oldalán álló ismert moszkvai újság, hogy még a CNN tudósítója is többször elismételte az október 4-i véres események közvetítésekor, hogy olyan látszat keletkezhet, mintha Amerika irányítaná az eseményeket Moszkvában. Az amerikai szerepvállalással kapcsolatban a Nyezaviszimaja gazeta c. újság még 1993. szeptember 29-i számában utalt arra, hogy a szögesdróttal és állig felfegyverzett rendőri erőkkel körbevett “Fehér Házba”,⁴⁶ amelybe még a mentőket sem engedték be, 28-án kivételt téve “déltől kezdték beengedni az amerikai újságírókat az USA követségével való egyeztetés alapján, ami nyilvánvalóan a Jelcin-ellenes ellenzék ama érvelését erősítette egy újabb bizonyítékkal, hogy ezt a rezsimet az amerikai adminisztráció tartja el.”⁴⁷

Miközben a puccs sikeresen lezajlott, és a “megpuccsoltak” gonosz puccsistákká⁴⁸ stilizálódtak, a kremlinológusok egész hada szerte a világon, így Magyarországon is, Clinton elnök nyomán a demokrácia nagy diadaláról tudósított a győztesek euforisztikus hangulatában. Igazán szép volt.⁴⁹ Eközben a három tábor (a “nyugatos liberálisok”, a nacionál-patrióták és a baloldal) mindegyike előadta a maga összeesküvés-elméletét. A liberálisok a “vörös-barna összeesküvés” (értsd: “kommunista-fasiszta összefogás”) bornírt ostobaságával álltak elő, a nacionál-patrióták szokás szerint a cionista-amerikai-zsidó-szabadkőműves összeesküvésre gyanakodtak, míg a baloldal az IMF kezét látta az ügyek alakulásában, amennyiben az utolsó szovjet parlament – egyebek mellett – nem volt hajlandó megszavazni a Nemzetközi Valutatalap által támogatott költségvetést, ami az oroszországi elnöki hatalom teljes lejáratódásával fenyegetett a “világ” előtt.⁵⁰

Természetesen a historiográfiai pontosság értelmében azóta sem derült fény az 1993. októberi összeesküvés valódi mozgatóira, és valószínűleg ebben a kérdésben is majd a mindenkori politikai hatalom tesz igazságot. Ám az új rendszer Kratkij kurszát Jelcin visszavonulása következtében már nem sikerült elkészíteni. Ami azonban késik, nem múlik: az “orosz demokrácia” is leteszi a maga intelligens névjegyét a világ képzeletbeli asztalára. De addigra már a Jelcint mennybe emelők hada nem a demokrácia, hanem az új tekintélyuralmi rendszer jellegzetességeiről fog elmélkedni, régen elfelejtve, hogy a demokrácia sírásója az a Jelcin volt, akinek fényében sütkéreztek.

Jegyzetek

¹ Ezeket az írásokat a Lakatos László által szerkesztett “Összeesküvés-elméletek” c. kéziratos kötet tartalmazza: Chip Berlett: Összeesküvéstan, Serge Moscovici: Az idegen kéz, Lakatos László: Miért hisznek az emberek az összeesküvés-elméletekben?

² E problémakörről és általában a századelő történészi vitáiról ld. magyar nyelven.: Krausz T.: Pártviták és történettudomány. Bp., Akadémiai, 1989. A bolsevikok, miként a mensevikek, nem mutattak semmiféle érdeklődést a történelem összeesküvés-elméleti magyarázatai iránt.

³ Egy nem régen elhunyt kiváló magyar történész e témájú könyvére hívom fel az olvasó figyelmét: Menyhárt Lajos: Az orosz társadalmi-politikai gondolkodás a századfordulón (1895–1906). Bp., 1980.

⁴ Vö. R. Malinovszkij és V. I. Lenin viszonyáról nem régen publikáltak olyan dokumentumokat, amelyek Lenin Malinovszkij iránti erős szimpátiáját tanúsítják. V. I. Lenin. Nyeizvesztnie dokumenti 1991–1922. Moszkva, Roszszpen, 1999. 125–135., 190–192., 195–196. o.

⁵ Lenin a politikai szervezetet, illetve annak célját, a forradalom győzelmét biztosító fegyveres felkelés megszervezését egy széles társadalmi tömegmozgalom eszközének tekintette, amely mozgalom végcélja “a szocialista önigazgatás” létrehozása. A felkelés maga is “mozgalomszervező” lehetőség: “az összes elégedetlen – az önkényuralommal elégedetlen – rétegekkel való kapcsolat, ami oly fontos a felkelés szempontjából… hiszen lényegében a felkelés sem egyéb, mint az egész nép legerélyesebb, legegyöntetűbb és legcélszerűbb ‘válasza’ a kormánynak.” Lenin: Mi a teendő? Ma-Le klasszikusainak kiskönyvtársa 11, Bp., 1968. Kossuth, 257–258.o.

⁶ Egy újabb magyar nyelvű történeti feldolgozás kitűnő tájékoztatást nyújt a “jegyzőkönyv” keletkezéstörténetéről. Ld.: Bebesi György: A feketeszázak. Budapest, Magyar Ruszisztikai Intézet, 1999. 69–85.o.

⁷ L. erről részletesebben: Tütő L.–Krausz T.: Lenin a szocializmusba való politikai átmenet időszakáról. Társadalmi Szemle, 1984. 6-7.sz.

⁸ Itt szándékosan nem Max Webert említem, hiszen Lenin nem mérhető Weberen, amennyiben a lenini szellemi-politikai örökség célja – Weberrel szöges ellentétben – éppen a polgári állam és a polgári parlamentarizmus meghaladása, megdöntése volt, miképpen később Gramscié is. Az a könnyedség azonban, ahogyan Oroszországban a politikai hatalom “megdönthető” volt, nem a polgári állam problémájának differenciált megközelítése irányába vitte a gondolkodást (és persze a cselekvést).

⁹ Lenin egyébként sok bolsevik szerzővel szemben az önkényuralmi állam nagyfokú önállóságát és a parlamentarizmus előnyeit ecsetelte. Azokat az elméleteket, amelyek az önkényuralmi államot közvetlenül a nemesség eszközének tekintették, politikailag is káros elméletnek nevezték, mert nem voltak figyelemmel sem a bürokratikus hagyományok erejére, sem a monarchia “polgári irányú” elmozdulására a század elején. Vö. Pártviták… id.m. 52–77.o.

¹⁰ A Szovjetunió összeomlása után egy korábban vezető állású pártapparatcsik a bukás alapvető okát – némi túlzással – a titkosság mint eszköz és mint öncél fennmaradásában és permanens reprodukálódásában határozta meg: Leon Onyikov: KPSZSZ: anatomija raszpada. Moszkva, “Reszpublika”, 1996. Ám a titkosságnak ez a “monomániája” nem a Lenin-korszak közvetlen továbbélése, hanem egészében egy újfajta jelenség, amely gyökereit jórészt a sztálini időkből eredezteti. Jellemző momentum, hogy 1928-ig bármely párttag párttagkönyvét felmutatva bemehetett a KB épületébe, amely már akkor is a Sztaraja ploscsagyon állt.

¹¹ Hatalmas tömegű dokumentumanyag szabadult fel e témakörben is a rendszerváltás után, amelyek gazdagon illusztrálják az itt elmondottakat: Komintern i igyeja mirovoj revoljucii. Moszkva, Nauka, 1999. L. mindenekelőtt 404–538.o.

¹² Nem térhetünk ki arra, s nem is feladatunk, hogy vázoljuk a sztálini rendszert. Annak működésével részletesebben foglalkoztam: A sztálini rendszer kialakulásának okairól és jellegéről. Történelemtanári Füzetek, VIII. 1995.

¹³ Erről a jelenségegyüttesről érdekesen számol be V. Buldakov: A Gulag-jelenség. Eszmélet, 45. sz. (2000. tavasz) 122–139.o.

¹⁴ Hogy Sztálinnak “miért volt szüksége a ’kártevésre’”, V. Rogovin kimerítően tárgyalja: 1937. Moszkva, 1996. 244–254.o.

¹⁵ Vö. V. Rogovin: Partyija rasztreljannih. Moszkva, 1997. 242–244.o.

¹⁶ Persze nem könnyű megérteni ezt a problémát, ha az ember Sztálinból akarja magyarázni a történelmet és nem megfordítva.

¹⁷ Idézi G. M. Ivanova: GULAG v sziszteme totalitarnogo goszudarsztva. Moszkva, MONF, 1997. 131–132. o.

¹⁸ Vö.: Jev. Gromov: Sztálin: vlaszty i iszkoussztvo. Moszkva, “Reszpublika”, 1998. 281. o.

¹⁹ Piszatyel i vozsgy. Perepiszka M. A. Solohova sz I. V. Sztalinim 1931–1950 godi. Iz licsnogo arhiva I.V. Sztalina. Moszkva, 1997.

²⁰ Sztalinszkoe Politbüro v 30-ie godi. Szbornyik dokumentov. Moszkva, (Szerk.: O. Hlevnyuk és mások) AIRO-XX, 1995. 168–169.o.

²¹ L. erről: Krausz T.: A “Rövid tanfolyam” és a történelem. Világosság, 1989. 3. sz. 174–179. o.

²² A források tükrében a bolsevik párt frakcióharcainak 1917 előtti története nagyon bonyolult, és teljesen alkalmatlan mindenféle “összeesküvéstörténeti” koncepció igazolására. S bár ma már igen jelentős a bolsevik emigrációs viták és frakciós ellentétek historiográfiai feldolgozása, én egy magyar kutató igen érdemes munkásságára hívnám fel a figyelmet. L. Donáth Péter: Elmélet és gyakorlat. A “baloldaliság” korai történetéhez: Gorkij–Lunacsarszkij–Bogdanov 1907–1910. Bp., 1990. (Budapesti Tanítóképző Főiskola Tudományos Közleményei /IX./, 1990. 389 o., uő.: Történelem dokumentumközelben (A.V. Lunacsarszkij 1917-ben). A Budapesti Tanítóképző Főiskola Tudományos Közleményei, Bp., 1990. VII. 121–178. o.

²³ L. erről id. c. Világosság uo. Jellemző történet, melyet sok évvel ezelőtt két – azóta már elhunyt – kiváló szovjet történésztől, Viktor Millertől és Turok-Popovtól hallottam: Sztálin meglepődve tapasztalta, amikor bemutatták neki a szerkesztőbizottság tagjait, hogy a legfiatalabbat, az akkoriban még a húszas éveit taposó, későbbi akadémikust, Iszak Iszakijevics Mincet nem ismerte. Föltette a kérdést: hogyan lehetséges az, hogy egy ilyen tekintélyes mű szerkesztőbizottsági tagjainak egyike nem rendelkezik semmilyen tudományos és hivatali előmenetellel. Nos, ezt követően Minc karrierje rendkívüli sebességgel ívelt felfelé, aminek később lett alapja: terjedelmes könyveket írt a forradalom és a szovjethatalom “diadalmas meneteléséről”.

²⁴ Ezt az összefüggést is egy népszerű kifejtéshez méltatlan részletességgel fejtettem ki a Pártviták és történettudomány c. id. munkában.

²⁵ Az SzK(b)P rövid története. Bp., Szikra, 1951. 319–326. o.

²⁶ Mindez oly mértékig volt benne a 30-as évek atmoszférájában, a nagyhatalmak közötti érdekellentétekben a náci Németország felemelkedését követően, sőt, a háború után is, hogy az összeesküvés a történelemmagyarázat “hivatalos” útjának tűnt. Érdemes itt két egészen eltérő, bár ismert dokumentumra felhívni a figyelmet: az USA moszkvai nagykövete a sztálini Szovjetunióban elfogadta a Sztálin és a Szovjetunió elleni összeesküvés nagy tervét, az ötödik hadoszlop működését, l. Joseph E. Davies: Mission to Moscow. Pocket Books Inc., New York, 1943. Másrészt M. Sayers – A. Kahn: A nagy összeesküvés. Bp., Szikra, 1947 (1949) A mai kor embere igazán némi empátiával viseltethet a 30-as évek naivitása, hiszékenysége iránt. Korunk “naivitásaira” később térnék ki.

²⁷ Trockijnak a perekkel foglalkozó írásaiból magyarul is olvasható egy válogatás: A száműzött Trockij. Bp., Libri, 1989. (Szerk.: K. T.) 127–142. o.

²⁸ V. Rogovin: Partyija rasztreljannih. Moszkva, 1997. 374. o.

²⁹ O Trockom i trockizme. Moszkva, 1925. Lenin o trockizme. Moszkva, 1924.

³⁰ Több helyen és részletesen is kifejtettem a sztálini rendszerváltás történetét, ezúttal a helyhiány miatt is eltekintek tőle.

³¹ Trockij már 1938-ban felhívta a figyelmet arra, hogy a publikált vádbeszédek az “összeesküvések” és a “tervezett terrorista akciók” konkrét feltételeit, eseményeit igen eltérő módon adták elő, de az első perctől az utolsóig az “összeállítók”, természetesen mindenekelőtt Sztálin, kitartottak az összeesküvés mint koncepció mellett. Erre építették föl az összes vallomást. Vö. L. Trockij: Mikor jött létre és mikor működött az egyesített központ? In: A száműzött Trockij. Id.m. 131–138. o.

³² Az a valószínűsíthető tény, hogy egy bomlott agyú kivénhedt diák követte el a gyilkosságot, nem volt igazán népszerű tézis. Egy ilyen gyilkos kevéssé volt alkalmas arra, hogy nyilvánosan bevádolja a régi bolsevikokat, mivel képtelen volt arra, hogy következetes és kitartó vallomást tegyen. Később, a 70-es évektől, nem szólva a peresztrojka periódusáról, nem kerültek elő források, melyek alátámasztották volna Sztálin közvetlen részvételét a gyilkosságban. Ma is teljes homály fedi az “összeesküvés” hátterét.

³³ Érdekes momentum, hogy a Kratkij kursz periódusában a Sztálin egyik “kedvenc” történészének számító Jemeljan Jaroszlavszkij még 1928-ban tulajdonképpen Sztálint is megbírálta, amikor tankönyvében arra emlékeztetett, hogy azon a KB ülésen, amelyen felvetették Kamenyev és Zinovjev kizárását a KB-ból, Sztálin az ellenszavazók közé tartozott. L. erről Világosság, id. c. 1989. 3.sz. 176. o.

³⁴ Vö.: A. Pankratova: Razvitie isztoricseszkih vzgljadov M. N. Pokrovszkogo. In: Protyiv isztoricseszkoj koncepcii M. N. Pokrovszkogo. Szb. Sztatyej, 1939. I. köt. 5–7. o.

³⁵ A Kratkij kursz hatása tulajdonképpen még ma is érződik számos történész gondolkodásában; a szovjet disszidens történetírás közvetítésével került a rendszerváltást követő historiográfiába. Ilyen “eredeti” munka volt Heller-Nyekrics Szovjetunió története, Utopja u vlasztyi, amely magyarul két nagy kötetben 1996-ban jelent meg az Osirisnél. A két kötetről megjelent kritikai recenziót l.: Filippov Szergej: Orosz történelem hollywoodi feldolgozásban, és Krausz Tamás: Egy új Szovjetunió-történet, amely régi. L. Fons, IV. évfolyam, 1997. no. 3. sz. 357–394. o.

³⁶ L. például a magyarul is megjelent R. Pipes: Az orosz forradalom története, Bp. 1999. Megjegyezzük, hogy a mai Magyarországon még Pipesen is túlmegy a hivatalos, minisztérium által jóváhagyott és kedvezményezett középiskolai történelem tankönyv, amelyet a IV. gimnazistáknak írtak. Eszerint 1917 októberében forradalom sem volt, hanem csupán összeesküvők egy csoportjának puccsa zajlott Péterváron és természetesen egész Oroszországban. Ma itt tartunk.

³⁷ A cári család kivégzésének és magának a dinasztia történetének óriási irodalma van mind Oroszországban, mind Nyugaton, filmek, tv-feldolgozások tömegei szórakoztatják a nézőket a cári család szenvedéseivel és lemészárlásával. Sokakat már nem is érdekel az egész, megvan az igény egy újabb sztori “piacosítása” számára.

³⁸ A kiinduló “történeti” munka egy új vitához a történettudományon kívül született. Egy “műkedvelő” szerző vetette fel ismét Hitler és Goebbels propagandájának közismert tézisét, hogy a náci Németország “preventív háborúra” kényszerült. E koncepció felmelegítése V. Szuvorov (valójában Rezun), a Szovjet Hadsereg vezérkari főnöksége katonai felderítésének (GRU) egyik Angliába szökött munkatársa nevéhez fűződik: V. Szuvorov: Ledokol. Kto nacsal vtoruju mirovuju vojnu?, Gyeny–M.: Kogda nacsalasz Vtoraja mirovaja vojna? Moszkva, TKO “ASZT”, 1994. A kritikai tudományos irodalomból l.: V. A. Nyevezsin: Szindrom nasztupatyelnoj vojni. Moszkva, AIRO-XX., 1997. Erősebben érvényesít kritikai szempontokat G. Gorogyeckij: Mif “ledokola”. Moszkva, Progressz-Akagyemija, 1995., uő.: Sztalin i napagyenyie Germanii na Szovetszkij Szojuz. Moszkva, Roszszpen, 1999. Ezeknek a dokumentumokkal alá nem támasztott nézeteknek már akadnak magyarországi apostolai is a különböző rádió és televízió műsorokban, napilapokban stb.; mindenekelőtt Kun Béla unokája, a 80-as években a nagyapai örökséget még vehemensen védelmező és ápoló Kun Miklós és Ungvári Krisztián képviselik ezt az álláspontot.

³⁹ L. e koncepciókról komolyan Ju. I. Igrickij: Obscsesztvennaja transzformacija v SZSZSZR i Rosszii poszle 1985 g: vzgljadi i koncepcii. Moszkva, INION, 1998.

⁴⁰ E folyamat nyilvánosságáról részletesebben írtam az Eszmélet 33. számában, melyben dokumentáltam, hogy maguk a szovjet vezetők és államhatalmi intézmények nyilvánosan kérték fel a nyugati nagyhatalmakat a beavatkozásra, ami tükröződött például a Jelcin–Soros levelezésben. (Soros Gy.: A lehetetlen megkísértése. A kelet-európai forradalmak és a Soros Alapítvány, Budapest, 1991. 117–121. o.) Mindenesetre az intellektuális lezüllés egy sajátos formája, amikor baloldaliak komoly ábrázattal a Szovjetunió és az államszocializmus végét valamiféle összeesküvés eredményeként szemlélik.

⁴¹ Szélsőségességében tipikus példa, hogy a Gereben Ágnes és Kun Miklós szerzőpár, egyébként egyetemi alkalmazásban álló média-közszereplők halálos komolysággal Sztálinból egyenesen Hitlert faragnak, egyéb zaftos történetek között azt állítván, hogy – durván fogalmazva – ő is kiirtotta volna a zsidókat, a koncepció a koncentrációs táborokhoz már megvolt, csak nem maradt rá ideje. A történelemből piaci fogyasztásra alkalmas összeesküvő-sztorikat produkálnak nap mint nap minden mennyiségben. Rémtörténetek készülnek, s e boszorkánykonyhában éppenséggel mindenfajta fűszerre szükség van, kivéve természetesen a tudomány hagyományos eljárásmódjait.

⁴² Ennek kifejtésére itt nincsen mód, önálló fejezetet szenteltem a kérdésnek a Sztálin c. (Budapest, Útmutató kiadó, 1996.) életrajzi vázlatban, l. a “Sztálin és az antiszemitizmus” fejezetet.

⁴³ Vagyis lényegében itt nem szubjektív problémáról van szó, hanem a látványról mint a modern polgári társadalom alapvető viszonyáról, amelyet Ernest Guy Debord már a 60-as években feltárt: A látvány társadalma. Magyarul l. egy összefoglaló részét in: Eszmélet 37. sz. A történelem maga is látvánnyá változik, mint Debord írja, “mindaz, ami valamikor közvetlen létezéssel bírt, puszta reprezentációvá változik”, amit úgy kell tekintenünk, “mint aktualizált Weltanschauung-ot, egy objektív erővé átalakult világnézetet, amely anyagi valósággá lett átfordítva”. “A látvány – tőke, olyan mértékben felhalmozódva, hogy az már elképzeléssé válik.” 161–169. o.

⁴⁴ L. Francois Furet: Egy illúzió múltja. Esszé a 20. század kommunista ideológiájáról. Bp., 1999.

⁴⁵ Az események friss nyomán a Magyar Ruszisztikai Intézet kis tanulmánykötetet adott ki a hazai ruszisták tollából: Jelcin és a jelcinizmus. Poszt-Szovjet Füzetek, IX., Bp., 1993. és l.: 93. Moszkva. Hronyika tekuscsih szobitij. Vek XX i mir, Moszkva, 1993.

⁴⁶ Mint a “puccs”, vagyis az október 4-ét megelőző események szemtanúja állítom, hogy az elnöki hatalom részéről az egész “story” a puccsról egy nagyon szimpla figyelemelterelés volt. Az elnöki hatalomkoncentráció megteremtéséhez volt szükség egy elfogadható apropóra. A tüntető tömegek mindenfajta puccs véghezvitelére alkalmatlanok voltak: esélyük sem volt komoly fegyverzethez hozzájutni, “vezéreiket körbezárták” egy betonépítménybe mindenfajta kommunikáció lehetősége nélkül, maga a néhány ezres tömeg életkori összetételénél fogva sem volt alkalmas az állig felfegyverzett katonákkal szembeni harcra, s a televíziós toronyhoz való masírozásuk is a hatalom által biztosított akció volt, hiszen egyetlen akadályba nem ütköztek. Nem véletlen, hogy a CNN sem igen tudott más “kommunista keményvonalasokat” mutatni a világ számára, mint azokat a nagyon idős, néha már megrokkant néniket, akik kisebb-nagyobb Sztálin-képekkel baktattak a téren körbe-körbe.

⁴⁷ Vö. Krausz T. A jelcinizmus. In: Jelcin és a jelcinizmus. Poszt-Szovjet Füzetek, Magyar Ruszisztikai Intézet, Bp., 1993. 87.o.

⁴⁸ A “puccsisták” vezérei, ha az olvasó még emlékszik neveikre, Haszbulatov és Ruckoj, az “afganisztáni hősök”, maguk is Jelcin első számú hívei közé tartoztak az 1991-es rendszerváltás periódusában.

⁴⁹ Mindez azért érdemel szót, mert miközben önfeledten folyt a vérfürdő “demokratikussá” való átformálása, éppen a parlamentarizmus felszámolása zajlott le, s jött létre hamarosan a Duma, amely még önálló törvényhozói jogkörrel sem rendelkezik az Elnökkel szemben.

⁵⁰ L. az idézett kiadványt: Jelcin és a jelcinizmus.