"Ma egész sor társadalomtudomány elméleti s módszertani válságban van, a gazdaságtantól a szociológiáig, az irodalom- és művészettörténettől kezdve a filozófiáig mindőjük keresi helyét a nap alatt, tapogatózva keresi új feladatait. Nem lehetséges-e vajon, hogy Marxnak igaza volt, amikor gondolatmenete afelé tartott, hogy kimondja: a (társadalom)tudományok szükségszerűen túlhaladják klasszikus korszakukat, epigonság és végül `professzorság' lesz osztályrészük, amikor is lehetséges még bizonyos mértékű hasznos munkálkodás, de nem érdemes ennek a kelleténél nagyobb jelentőséget tulajdonítani." Tőkei Ferenc, Eszmélet 17. szám

"Nem lehet eleget írni és elég autentikus szöveget idézni arról, hogy Marx a szocialista forradalmat hosszú és szakaszos folyamatnak gondolta, valamint hogy az új forradalmi folyamat kezdetét éppenséggel a (mai szóval) perifériáktól remélte. Ráadásul, figyelve a világgazdasági és politikai fejleményeket, reményét mindig a változó körülményekhez alkalmazkodva fogalmazta meg." Tőkei Ferenc, Eszmélet 18-19. szám

Tartalomjegyzék

1. Andor László : Elnök nélkül – Megemlékezés Tőkei Ferencről
2. Szalai Pál : Alexander Dubček
3. Albert Einstein : Mi szól a szocializmus mellett?
4. Borbély Tibor Bors : Város kerttel és 1984 kicsit tökéletesebben
5. Horváth Gizella : A fasizmus és kommunizmus összefüggéseiről – Francois Furet: Egy illúzió múltja, esszé a XX. század kommunista ideológiájáról c. könyvéről
6. Noam Chomsky : Ami a Fekete Könyvből kimaradt – Stéphane Courtois: A kommunizmus fekete könve c. munkájáról
7. Thad Williamson : A palánk túlsó oldala – Walter LaFeber: Michael Jordan és az Új Kapitalizmus c. angol nyelvű könyvéről
8. Helen Jefferson Lenskyj : A tiszta sportoló és a tiszta sport mítozsa
9. Zanny Begg : Az olimpiák igaz története
10. Csötönyi Sándor : Ilyen a box Magyarországon (Krausz Tamás interjúja)
11. Mandel Miklós : Labdarúgás alulnézetből
12. Krausz Tamás : A magyar futball „szétglobalizálása” – Hozzászólás Mandel Miklós írásához
13. John Bellamy Foster : A monopoltőke az ezredfordulón
14. Székely-Doby András : A tartós növekedés ára
15. Howard Waitzkin, Celia Iriart : Hogyan exportálja az Egyesült Államok az ellenőrzött betegellátást?
16. Christopher Phelps : A pénz és az amerikai elnökválasztási verseny
17. Kolumbiai gerillák : Legyen miénk az utca az imperialista beavatkozással szemben!
18. Márkus Imre : Vasutassztrájk 2000 (interjú)

Miután az amerikaiak szisztematikusan addig bombázták Koszovót, hogy utána gond nélkül megszállhatták, most Kolumbia lett legújabb célpontjuk.

Kolumbia gazdasági eredményei nemcsak a petróleum, a kávé és a szén exportjából származnak, hanem főként az amerikai piacokra áramló kokain és heroin előállításából: az amerikai kokainszükséglet 90%-a, a heroinszükségletnek pedig 40%-a innen származik. Ez évi ötmilliárd dollár forgalmat jelent: érthető, ha ezt az üzletágat az imperialisták ellenőrzésük alá akarják vonni, a helyi maffia helyébe akarnak lépni és monopolizálni szeretnék a kereskedelmet. A gyerekek is tudják, hogy az imperializmus Bogotában nem a kábítószer-kereskedelem ellen küzd, hanem azért, hogy teljes mértékben ellenőrzése alá vonja.

Néhány napja a Kolumbiára irányuló, amerikai kábítószerellenes hadművelet vezetőjének feleségét, Laurie Hiettet Bostonban bíróság elé állították, mert rendszeresen küldött kokaint New Yorkba. És tette ezt ugyanabból a bogotai katonai táborból, ahol férje 200 katona parancsnokaként a kábítószer-kereskedelem felszámolása ellen harcolt.

Az amerikaiak a kábítószerpiacot leginkább azért nem tudták még teljes egészében megszerezni, mert Kolumbiában közel harminc éve létezik egy fegyveres baloldali gerillacsoport, a FARC, melynek közel 15 000 tagja az ország 622 körzetét, az ország 40%-át ellenőrzése alatt tartja.

A FARC alapvető követelései a következők: vessenek ki jelentős adókat a vállalati igazgatókra, osszák szét a földesurak kezében lévő óriási latifundiumokat, módosítsák azokat az egyezményeket, melyek óriási előnyökhöz juttatják a multikat, követelik a nagy cégek bevételeinek igazságosabb elosztását a dolgozók körében.

A FARC az ország olyan területeit is kézben tartja, ahol a helyi maffia kábítószereket termel, illetve ahonnan ezeket exportálja. A FARC súlyosan megadóztatja ezeket a maffiákat a forradalmi célok érdekében: évi közel 600 millió dollárra tesz így szert, s ezt az összeget arra használja, hogy a gerillahadsereget a reguláris hadseregek színvonalán fegyverezze fel.

A FARC nemcsak gátolja az imperialista drogkereskedelmet, hanem állandó veszélyt jelent a helyi tőkés rezsimre, mely képtelennek mutatkozott megvédeni magát az amerikai segítség nélkül.

A kormányfő, Pastrana és a FARC között tavaly folytatott tárgyalásoknak az volt a célja, hogy a lehetőségek szerint asszimilálja a gerillacsoportot a rendszerbe, hasonlóan ahhoz, ahogy Guatemalában vagy El Salvadorban történt az ottani gerillákkal. Ha pedig ez nem sikerülne, a tárgyalásokkal a kormány akkor is időt nyer, hogy az imperialisták megteremtsék a FARC felszámolására irányuló katonai beavatkozás feltételeit.

Míg Pastrana elnök elhúzza a FARC-cal folyó tárgyalásokat, az imperializmus időt nyer, hogy a küzdelem feltételei megvalósuljanak:

1. az amerikai kormány a katonai segély összegét 289 millió dollárról egymilliárd dollárra emelhesse;
2. a Kolumbiában dolgozó amerikai katonai tanácsadók számát a jövő hónapban 300-ról kétezerre növeljék;
3. kétezer, Panamában állomásozó katonát a kolumbiai határhoz vezényeljenek át;
4. a Panama-csatornától Puerto Ricóba helyeznek át 25 000 katonát, hogy itt hídfőállást hozzanak létre a Kolumbia elleni támadás esetére;
5. megállapodásra jussanak Peru és Ecuador kormányával, hogy katonai egységeket vezényeljenek a kolumbiai határaikra;
6. Clinton hivatalos küldötteket meneszt többek között Peruba, Ecuadorba, Brazíliába és Argentínába, hogy ezen országok hadseregének együttműködését biztosíthassa az elkövetkező, Kolumbia elleni támadásban.

Ezzel egyidejűleg Clinton hivatalnokai – ahogyan azt Koszovó esetében is tették – a humanitárius érveket készítik elő, melyekkel majd a lakosságot meggyőzik a katonai beavatkozás elkerülhetetlenségéről.

Barry McCaffrey, a kábítószer elleni küzdelem észak-amerikai irányítója kijelentette, hogy "veszélyhelyzet van", és ez "szükségessé teszi a körzetben az amerikai katonai jelenlét fokozását a drogterjesztés visszaszorítása érdekében". Ugyanakkor McCaffey azt is hangsúlyozta, hogy "a kábítószer-kereskedelem és a gerillák ugyanannak az éremnek a két oldala" (Página, 12, 31/7/99). Egyértelmű, hogy a csapatok mozgósítása a FARC felszámolására irányul.

Néhány héttel később ugyanez a hivatalnok kijelentette, hogy Kolumbia "olyan regionális probléma lett, melynek megoldásához más nemzetek politikai beavatkozására van szükség" (Clarín, 13/8/99), és ezzel egyidőben bejelentette, hogy a hónap végén ellátogat Brazíliába, Peruba és Argentínába, hogy "kikérje véleményüket".

Ugyanakkor Clinton jobb keze, Madeleine Albright "humanitárius" érvekre hivatkozott (kilencéves gyerekeket vetnek be a harcokba), közben egy szót sem pazarolt arra a lehetőségre, hogy a demokrácia a helyi fegyveres erők segítségével győzhet (ezzel viszont utat nyitott – Koszovóhoz hasonlóan – a külső megoldásnak), és végül felszólította a térség országait, hogy "nyújtsanak segítséget" Kolumbiának, a segítség konkrét formáját viszont elfelejtette megemlíteni (Clarín, 12/08). Ezek a frázisok pontosan azt jelentik, amit a saját burzsoá lapjaik így fogalmaznak meg: "Elérkezett a fegyverek ideje, ám a fegyvereket a latin-amerikai csapatoknak, nem pedig az észak-amerikaiaknak kell megragadniuk".

Ezek a fenyegetések, a térség országaiban elrendelt mozgósítások, a kolumbiai félkatonai szervezetek által elkövetett tömegmészárlások, melyekhez a kormány alattomban segítséget nyújt, a helyi hadseregek azon követelései, hogy szabad kezet kapjanak a lázadókkal szemben a kínzások és gyilkosságok végrehajtására, mind azt szolgálják, hogy a FARC elfogadja az általuk írt forgatókönyv szerinti megállapodást.

Pastrana és Clinton egyszerűen csak szerepjátékot játszik: a jó rendőr – rossz rendőr játékot. Mialatt az egyik eljátssza, hogy diplomáciai módszerekkel, tárgyalásokkal, megegyezéssel rendezi a viszonyt, a másik előkészíti az invázió feltételeit.

Kolumbia azonban jóval bonyolultabb képlet Koszovónál, és az imperialisták tisztában vannak ezzel. Először is, a gerillák úgy ismerik az erdőt, mint a tenyerüket, a lakosság jelentős mértékű támogatását élvezik, vannak gazdasági forrásaik és korszerű fegyverzetük. Másrészt pedig Koszovóval ellentétben az imperialisták nem rombolhatják porig a FARC által ellenőrzött területeket a levegőből, mert ezzel kockáztatnák a terület nyújtotta évi 5 ezer millió dolláros üzletet, melynek "hasznát ugyanazon amerikai cégek tulajdonosai fölözik le" (Clarín, 7/8/99).

Ez volt az oka annak, hogy a múlt hónapban a Wall Street egyik nagyhatalmú ura leruccant az őserdőbe, és a FARC-cal való megegyezés mellett kardoskodott. Nyilván "nagyon jelentős a pénzmosásból származó jövedelem, ha a New York-i tőzsde elnökének megéri, hogy egyezkedjen a területet megszállva tartó gerillákkal" (Cronista, 7/7/99). Igaz persze, hogy sem a helyi burzsoázia, sem az imperialisták általában nem hajlandók sokáig tűrni a FARC gazdasági nyomását, és fokozzák a katonai nyomást is annak érdekében, hogy a szervezetet integrálják a rendszerbe, ahogyan azt El Salvadorban is megtették az M-19-cel.

A kapitalistáknak az jelenti a legnagyobb problémát, hogy szinte semmit sem tudtak a gerilláknak felajánlani, ugyanakkor az ország gazdasági és társadalmi helyzete egyre inkább a radikális baloldalra tolja a gerillákat minden reformista illúziójuk ellenére.

A kávé, a nyersolaj és a szén exportjából származó állami bevételek drasztikusan csökkentek. A gazdaság január óta 5,8%-kal esett vissza. A pesót a dollárhoz viszonyított értékének 25%-ával kellett leértékelni. A bankok emelik a kamatokat, és korlátozzák a hiteleket, hogy elkerülhessék a még jelentősebb leértékelést, ezzel megakadályozzák a folyamatos kifizetéseket, és a cégek sorra összeomlanak. A pénzügyi deficit meredeken növekszik, a tőke pedig elmenekül a válság és a polgárháború elől. A munkanélküliség már a lakosság 25%-át sújtja, és a munkahelyek felszámolása még nem ért véget.

A Pastrana-kormány a válságra még nagyobb eladósodással reagál: a kormányfő most állapodott meg az IMF-fel egy újabb 3 billió dolláros kölcsönben, cserében pedig "lefaragnak" az egészségügyi és oktatási kiadásokból, privatizálják a stratégiai üzemeket, és újabb elbocsátásokra kerül sor. Eközben a kormány a FARC-cal folytatott tárgyalásait úgy ítéli meg, hogy azok következtében "sem lesznek olyan reformok, melyek a menedzserek makrogazdasági érdekeit keresztezhetnék" (Nueva Colombia Agency, 28/06/99). A kormány tehát a gerilláknak a tárgyalásokhoz fűzött illúzióiból viccet csinál, hiszen a tömegek érdekeit sértő új és brutális intézkedésekre készül.

Az üldözés és a kegyetlen megtorlások ellenére a munkások fokozódó mozgósítással és sztrájkokkal válaszolnak a munkaadók támadásaira. Tavaly októberben 800 000 állami alkalmazott vett részt az utóbbi húsz év legnagyobb szabású sztrájkjában. A kormány törvényen kívül helyezte a sztrájkot, félkatonai egységei meggyilkolták a szakszervezetek elnökét, valamint a szakszervezet néhány aktivistáját. Májusban az egészségügyi dolgozók és a diákok sztrájkoltak a költségvetési megszorítások miatt, mire Pastrana rendőri intézkedésekkel és több tucat sztrájkoló bebörtönzésével válaszolt.

A FARC azonban mindezek ellenére is tovább tárgyalt Pastranával, pedig a kormány még csak nem is garantálja, hogy bármi jelentős megállapodás megszülethet, közben az imperialisták gyorsítják az invázió előkészületeit. A munkások azonban nem adták fel a küzdelmet, és egységes fellépésre törekednek a megállapodással szemben. Augusztus 8-ára országos sztrájkot szerveznek a kormánynak az IMF-fel kötött újabb egyezménye ellen. Most jött el az a pillanat, amikor azt követelhetik a FARC-tól, hogy szüntesse be a munkásellenes kormánnyal folytatott tárgyalásait, és a másik gerillacsoporttal, az ELN-nel és a harcos munkásmozgalommal egyesülve hozzanak létre kongresszust a szervezetek képviselőinek részvételével a problémák megoldására, és egyesült erővel indítsanak harcot a Pastrana-rendszer ellen a dzsungelben, az utcákon. Végső céljuk a munkások és parasztok képviselőiből álló kormány megalakítása és a szocializmushoz vezető politikai út megalapozása. A kormány ellenállását csak akkor tudják megtörni, ha széttépik a FARC vezetőinek reformista illúzióit, és a bátor gerillacsapatok egyesülnek a sztrájkoló munkások egységeivel. Csakis ekkor tudnak majd eredményesen szembeszállni az imperialistákkal a kizsákmányoltak érdekeiért, ekkor érhetik el a magántulajdon kisajátítását, a földesurak és drogkereskedők elűzését, a felhalmozott javak államosítását a teljes körű foglalkoztatás, a magasabb életszínvonal, az egészségügyi és oktatási kiadások emelése érdekében. A munkások és parasztok egységes fellépése nélkül azonban mindez lehetetlen.

A FARC-ot 1964. május 27-én alapította 48 kommunista Manuel Marulanda "Tiro Fijo"-jának vezetésével. Ma 15 000 ember alkotja, és az ország 40%-át tartják ellenőrzésük alatt. Vezetőik kezdettől fogva hangsúlyozzák: "a FARC-ot azért alapítottuk, hogy megragadjuk a hatalmat, és hazánkban a szocializmust építsük" (Propuesta, június 10), ugyanakkor azt is hangoztatják, hogy "a FARC a helyzet politikai, tárgyalásos megoldását szorgalmazza, hiszen kommunisták vagyunk, vagyis békét akarunk" (item).

Öngyilkos illúzió azt hinni, hogy a szocializmust, azaz a kapitalisták, földesurak és bankárok javainak kisajátítását készítjük elő, ha azzal a kormánnyal folytatunk tárgyalásokat, mely a kizsákmányolók érdekeit képviseli. A történelemben példa nélküli, hogy egy hatalmon lévő osztály megállapodott volna saját felszámolásáról. A gerilláknak nem szabad lemondaniuk a fegyveres nyomás eszközéről. Eddig csak akkor sikerült a szocializmus irányába előre lépni, ha a kizsákmányoltak szociális forradalomban csikarták ki a jogaikat.

A FARC vezetői állandóan a szocializmusról szónokolnak, ugyanakkor egyik vezetőjük, Raul Reyes szavai szerint céljuk a következő: "A demokrácia, a nemzeti szuverenitás és a béke megteremtése a javak igazságos elosztása, a társadalmi egyenlőség alapján, a nemzetközi hatalmi centrumok által támogatott politikai irányvonalat követve" (a Foro de Sao Paulo hatodik találkozója, 1996. május 27), azaz nem jutottak túl a burzsoá rezsim megreformálásának követelésén. A reformok pedig ezek volnának: a föld felosztása a parasztoknak, a gazdagok megadóztatása, a multinacionális cégekkel kötött előnytelen megállapodások felfüggesztése, a profit csökkentése stb. A FARC vezetői úgy tesznek, mintha maguk is elhinnék, ezek elérhetők a kapitalista rendszerben a tárgyalások és a katonai nyomás hatására.

Ezért fogadta el a FARC Pastrana javaslatát a tárgyalásokról, és ezért nyilatkozzák azt, hogy ezek "a társadalmi igazságosság békés megvalósulásának reményével teljesek". És hogy a megbeszélések folytatódhatnak "azon politikai, társadalmi és gazdasági célok elérése érdekében, melyek révén enyhülnek a mély társadalmi különbségek". Sőt mi több, a FARC vezetői úgy látják, ez a dialógus előrelépést jelent az egyenlőtlenségek felszámolása irányában, ha elvezet "egy olyan nemzeti törvényhozó testület megalakításához, mely a nép javára változtatja meg a kolumbiai hatalmi viszonyokat" (FARC- EP/97 nyilatkozat). Mintha a bankárok, a cégvezetők és a földbirtokosok majd önként és dalolva átadnák javaikat és tulajdonukat a parasztoknak és a munkásoknak azért, mert a nemzeti törvényhozó testület így szavazott!

A valóságban persze előbb ezek a kapitalisták államcsínyt hajtanak végre, ha azt látják szükségesnek, lemészárolnak mindenkit, aki útjukat próbálja állni, és felszólítják majd az imperialistákat, hogy adjanak meg nekik minden tőlük telhető segítséget az ellenállás leverésére. 1973-ban Chilében a történelem megmutatta, hogy a látszólag békés, a korábbi viszonyokat érintetlenül hagyó, lépésről lépésre előre haladó kapitalista kisajátítás hogyan csapott át a két évtizedig tartó véres pinocheti diktatúrába, melyet az USA mindvégig támogatott. Ez a tapasztalat tragikus figyelmeztetés lehet. A kizsákmányoltakat csak társadalmi forradalom szabadíthatja meg láncaiktól, mert a forradalom lerombolja a burzsoá rendszert és megteremti a munkások államát, amint az 1917-ben Oroszországban is történt.

Nem kellene bakóinkkal tárgyalásokat folytatnunk, hanem saját erőinkben kellene bíznunk. A legrosszabb az egészben az, hogy a FARC már saját testületében is megtapasztalhatta a vezetői által követett, az osztályellentéteket elsimító stratégia negatív hatásait. 1984-ben megállapodást kötöttek a Betancourt-kormánnyal, és megalakították a polgári ellenzéket, az ún. Unión Patrióticát (UP), mivel a kormánytól azt az ígéretet kapták, hogy nem üldözik őket, és szabadon kifejthetik nézeteiket a "demokráciában". Sok hűséges harcos hitt a kormányzat és a gerillavezetők szavainak, és a hatalom birtokosai által pénzelt félkatonai alakulatok lemészárolták őket. Több, mint 3 000 UP-harcost öltek meg, közöttük néhány választott képviselőt is. 1987-ben a FARC végül kénytelen volt megszegni a megállapodást, melyet korábban is csak ők tartottak be. Manapság a kolumbiai félkatonai egységek parancsnoka, Carlos Catano nyíltan beismeri, hogy kitervelt gyilkosságokról volt szó: "Csak a látszat kedvéért belementünk a játékba, mert a gerillák megmaradtak gerilláknak, de közben közéleti szerepet is akartak vállalni" (Clarín, augusztus 8.).

A múltban a kormány és a vezetők megállapodása a FARC-cal való leszámolást eredményezte. Ma a helyzet még tragikusabbra fordulhat, ha a FARC továbbra is abban az illúzióban él, hogy párbeszédet lehet folytatni azzal a kormánnyal, amely a békéről prédikál, de közben állandóan zaklatja polgárait; az imperialisták támogatásával katonai ellencsapásra készül, ha nem sikerül minden követelését elfogadtatnia a gerillákkal.

Ha nem szolgálnak elegendő tanulságul az 1973-as chilei események, a Nicaraguában, El Salvadorban vagy a FARC-cal magával 1987-ben történtek, akkor nézzük meg, mi lett az M-19 sorsa, miután hajlandóak voltak letenni a fegyvert, és Kolumbiában a polgári ellenzék szerepére vágytak: ma a félkatonai szervezeteknek ők a legkedveltebb célpontjai. Az M-19 képviselői valójában a kormányzat támogatói, képtelenek a kongresszus által megszavazott munkásellenes törvényeket megvétózni.

Csak egyetlen módon lehet a nyomort és a munkanélküliséget felszámolni: a munkásmozgalomnak követelnie kell, hogy a FARC és az ELN szakítsa meg a tárgyalásokat Pastranával, és csatlakozzon a harcoló munkások delegáltjaiból álló kongresszushoz, mely munkásprogramot szavaz meg, egyesíti a munkás-paraszt kormány megalakításáért küzdő erőket. A mostani megállapodások csak a Pastrana-kormány érdekeit szolgálják, mely egyre inkább integrálni szeretné a FARC-ot a rezsimbe, hogy ezzel is időt nyerjen, amíg az imperialisták felkészülhetnek az invázióra olyan latin-amerikai bábhadseregekkel, mint a perui, az ecuadori vagy az argentin hadsereg.

Az egyre fenyegetőbb imperialista beavatkozás mindenekelőtt a FARC fegyverletételét vagy megsemmisítését akarja elérni, és ezzel együtt célja az is, hogy Pastrana kegyetlen diktátumait a népre rákényszeríthesse. Ilyen körülmények között a világ dolgozóinak az az elsődleges feladatuk, hogy feltétel nélkül, a politikai nézetkülönbségeket félre téve álljanak ki a FARC és az ELN mellett, támogassák mindazokat a szervezeteket, melyek szembeszállnak az imperializmussal, illetve amelyek létükben vannak veszélyeztetve. Minden dolgozónak érdeke ez, hiszen az imperialisták és talpnyalóik veresége Kolumbiában az egész világ dolgozóinak, de főképpen a latin-amerikaiaknak harci segítséget jelenthet. Ezzel szemben, ha az USA-nak sikerül terveit megvalósítania Kolumbiában akár a FARC felmorzsolásával, akár a rendszerbe való integrálásával, akkor megerősödik az imperializmus a térségben, és felerősödnek a munkásellenes politikai intézkedések. Ezért felszólítjuk mindazokat a politikai és szakszervezeti szervezeteket, melyek a munkásság érdekeiért küzdenek, hogy vonuljanak ki az utcákra a FARC és a kolumbiai munkások és parasztok védelmében, tiltakozzanak az imperialista beavatkozás ellen, az imperialista agressziós tervek bármely latin-amerikai országban való megvalósítása ellen.

Annak érdekében, hogy Menem ne tudja beváltani Clintonnak tett ígéretét, és Argentína ne vegyen részt Kolumbia megszállásában, szükségesnek látjuk, hogy mindkét nagy szakszervezet, a CGT és a CTA is szervezzen tömegtüntetést, és ha kell, szervezzen általános sztrájkot a megszállás megakadályozására.

E hónap végén Argentínába látogat az imperialista invázió egyik legharcosabb szószólója, Barry McCaffey, hogy Menem elnököt beavassa terveibe. Jó alkalom ez arra, hogy kivonuljunk az utcára, és leleplezzük az imperialisták és Rosada házi bábjai mesterkedéseit.

Október 12-ére a Kommunista Párt és más csoportok nemzetközi tiltakozásra szólítják fel a munkásokat Kolumbia katonai megszállása ellen. Úgy véljük, eljött az alkalom, hogy kivonuljunk az utcákra – annak ellenére, hogy nem értünk egyet azzal a javasolt jelszóval: "Tárgyalásos politikai megegyezést akarunk!" (közölte a CCP 9/8/99). Mi úgy véljük, a megegyezés csak az imperializmusellenes aktivisták százainak vereségéhez és halálához vezethet. Nem szabad a kizsákmányolók hóhéraival tovább alkudozni; csak a munkások és parasztok képviselőinek közös kongresszusán meghatározandó út vezet el a győzelemhez.

(Fordította: Baráth Katalin)

Elhunyt Tőkei Ferenc az Eszmélet elnöke.

Tőkei Ferencet a folyóiratot megalapító szerkesztői kollektíva kérte fel az elnöki tisztségre 1989-ben. Ez a csapat ahhoz a generációhoz tartozott, amely a hatvanas-hetvenes években járt egyetemre, és amely számára Tőkei Ferenc frissen megjelent történelemfilozófiai mûvei a szellemi gyúanyagot képezték a 68-as forrongás közegében. Megmutatták, hogy a marxi elmélet az államszocialista viszonyok között sem veszíti el kritikai élét.

Tőkei elméleti munkásságának klasszikus területei – ez már ma is látható – a szocializmus radikálisan újragondolt perspektíváihoz kapcsolódtak. Tőkei Ferenc az olyan fogalmakat, mint közösség, állam, társadalom, (világ)forradalom, pénz-tőke, tulajdon, osztály stb. történetfilozófiai mélységben tárgyalta, kivonta azokat a hivatalos legitimációs ideológia ("marxizmus-leninizmus") elhervasztó szómágiáinak özönéből, új és eredeti tartalommal töltötte meg a tárgyalt kategóriákat.

A szerkesztőségi elnöki funkció konkrét tartalma fokozatosan alakult ki, menet közben változott is. Olvasóink, barátaink gyakran megkérdezték, vajon Tőkei elnöksége szimbolikus jelentőségű-e. Mit csinál ő az Eszmélet elnökeként? Nos, ez messze nem szimbolikus elnökség volt, bár jelentősége nem a különféle találkozókon való részvétel vagy írásai közlésének gyakoriságával mérhető. A kezdeti időszakban több-kevesebb rendszerességgel látogatta a szerkesztőségi gyűléseket, ez azonban a későbbiekben teljesen elmaradt. Eleinte az Eszmélet Baráti Kör rendezvényein is fel-feltűnt, de aztán jelezte: oda nem jön többet. Zavarta az aktuálpolitizálás, zavarta, hogy egyesek nem tudnak különbséget tenni a felszínes politizálás és a társadalomtudomány között, de igazából ez a zavar nem személyekhez kapcsolódott: az zavarta, hogy eltűnt Magyarországról – még a baloldal berkeiből is – az érdemi társadalomelméleti vita.

Magyarországon a hatvanas és a nyolcvanas évek között virágkorát élte a formációelmélet, a különböző rendű és rangú mechanizmusviták. Kibontakozóban volt a politikatudomány és fellendülőben a szociológia. A mai társadalomtudományi nívóról visszatekintve kiváló színvonalú értekezéseket produkáltak olyan kutatók és tudóspalánták, akik azóta elvesztek a politika, az államigazgatás, vagy akár az üzleti világ forgatagában. Ezekben a tanulmányokban és vitákban Tőkei Ferenc művei megkerülhetetlenek voltak, diszciplinától függetlenül. Félreértés ne essék: nem valamiféle adminisztratív kényszer miatt volt ez így, hanem azért, mert a társadalmi formák elmélete nemzetközi méretekben is inspirációt, kihívást jelentett a kortárs társadalomtudományok számára, és ezt legjobban Tőkei interpretációjából lehetett megismerni.

Mi, akik a nyolcvanas években jártunk egyetemre, a marxizmus két hazai klasszikusát tartottuk számon: Tőkei Ferenc volt az élő, Lukács György a már nem élő klasszikus. Személyesen egyiküket sem ismerhettük. Az ázsiai termelési mód elmélete – amellyel a politikai gazdaságtan oktatása kezdődött a közgazdaságtudományi egyetemen, vagyis amellyel maga az egyetem kezdődött – ugyanolyan távolságból szólt hozzánk, mint mondjuk Az esztétikum sajátossága.

Az Eszmélet olvasói szerzőként egy sorozat keretében találkozhattak Tőkei Ferenccel. Ez az ő személyre szabott sorozata volt: Üzenetek a XIX. századból. Bevezetővel, megjegyzésekkel, provokatív eszmefuttatásokkal fűszerezett idézetek voltak ezek Marxtól és néha Engelstől, annak demonstrálására, hogy e két klasszikus elemzései mennyire aktuálisak tudnak lenni, milyen magvas igazságokkal tudnak szolgálni a mai világ megértéséhez is.

Az Üzenetek… is tanúsítják: Tőkei azok közé tartozott, akik az 1989-es fordulatban a marxi elemzést látták beigazolódni. Mivel olyan filozófiai kategóriák jártak a fejében, mint a szükségszerűség vagy a termelőerők, nem lepődött meg olyan fejleményeken, amelyek másokat megleptek, és fegyelmezetten tudomásul vett olyan történelmi változásokat, amelyeket mások esetleg jellemhibáknak, összeesküvésnek vagy árulásnak tulajdonítottak. És ami még fontosabb: Tőkei a kilencvenes években sem tekintette úgy a maga marxista világnézetét, mint amellyel valamiféle partikularitást vállalna fel. Számára a tudományos meggyőződés és a politikai konjunktúra két külön dolog volt.

Az Eszmélet szerkesztőségének elnökeként Tőkei Ferenc elutasított minden olyan értékítéletet, amely politikai vitákhoz, azokban elkövetett állásfoglalásokhoz kapcsolódva minősített volna tudós pályatársakat. Háborús uszító magatartása ellenére is nagy filozófusnak tartotta Heller Ágnest, és újabb keletű baloldali elemzései ellenére sem kedvelte Tamás Gáspár Miklóst. Elismerően tudott nyilatkozni Tellér Gyuláról, pedig ő aztán tényleg nemszeretem figurává vált a baloldali értelmiség szemében az utóbbi években. Mindez valószínűleg azért volt így, mert Tőkei köztünk élve is történelmi távlatból szemlélt mindent és mindenkit, ellenszenvei ellenére is tudott nagyvonalú lenni és megbocsátó, ám bizonyos kereteken kívül az elvszerű elzárkózás pozícióját részesítette előnyben. Ugyanakkor megvetéssel nyilatkozott – de csak szűk baráti körben – azokról a marxista értelmiségiekről, akik privilégiumaik átmentése érdekében a rendszerváltás folyamatában feladták rendszerkritikai álláspontjukat. Személyekről tehát könnyű volt vele vitatkozni, de nem ezek voltak az igazán fontos viták, hiszen Tőkei Ferenc tisztában volt azzal a ténnyel, hogy korunk szellemi atmoszférájának szerves és elválaszthatatlan része a denunciálás, a kirekesztés, a megbélyegzés, az intellektualitás és a kultúra iránti megvetés.

Fontos volt számunkra, hogy Tőkei milyen témákat javasolt napirendre tűzni, illetőleg milyen problémák, milyen stílus felé próbált orientálni bennünket. A kilencvenes évek derekán szorgalmazta például azt, hogy foglalkozzunk többet a harmadik út problematikájával, mégpedig filozófiai megközelítésben. Ez is közrejátszott abban, hogy éppen abban a számban (43.) kerítettünk sort egy a harmadik úttal kapcsolatos vitára, amellyel lapunk alapításának tizedik évfordulóját kívántuk megjelölni.

Érdekes módon sohasem lobbyzott azért, hogy az Eszméletben gyakrabban vegyük elő az ő személyes kutatásainak tárgyát, vagyis Kínát. Épp, hogy mi szerettük volna, ha ő maga ír nekünk Kínáról, az ottani reformok formációelméleti jelentőségéről. Úgy tűnt: nem akar kiérleletlen elemzéssel előállni. Ilyenkor látszott igazán, mennyire átérzi saját szerepét, azt, hogy csak felelőssége tudatában nyilatkozhat társadalomelméleti kérdésekről, még olyan időszakban is, amikor erre látszólag kevesen figyeltek volna oda. Az Eszméletben így csak egyszer foglalkoztunk Kínával (a 31. számban), bár mi is tisztában voltunk azzal, hogy inkább a téma égető fontossága miatt tettük ezt, és nem a rendelkezésre álló anyagok kiérleltsége okán.

Elnökünk a kulturális jelleg erősítésében látta a lap jövőjét, ami persze nem műalkotás-elemzést jelentett volna elsősorban, hanem talán inkább a társadalmi totalitást bemutató tanulmányokat. Ennek pontos definíciójáig sohasem jutottunk el, de gyakran hozta fel példának Peter Taylor modernitás-elméleti írását vagy más szempontból Mészáros István filozófiai nagyelméletét. A publicisztikának még a látszatát is el akarta kerülni az Eszméletben, viszont jónak tartotta az esszét mint műfajt.

Tőkei Ferenc halálával az Eszmélet nemcsak elnökét vesztette el, de egyben leghűségesebb olvasóját is. Ez nem egyszerűen azt jelenti, hogy Tőkei mindent elolvasott, ami megjelenésre várt lapunkban. Nemcsak mennyiségi kérdés volt ez: Tőkei – ha lehet ilyen kifejezést gyártani – minőségi olvasást végzett. Kiadói-szerkesztői korszaka (hatvanas évek) óta reflexszerûen tudott észrevenni tárgyi tévedéseket, rossz nyelvi megoldásokat, idegen kifejezések helytelen alkalmazását, szabálytalan hivatkozást, félrefordításokat. Az ilyen jellegű hibák kiszűréséhez is igen fontos segítséget nyújtott éveken át. Mi több, néhány hónapja az ő beavatkozása mentett meg bennünket attól, hogy közöljünk egy külföldi lapból átvett interjút, amely – számunkra észrevétlenül – már megjelent egy másik hazai folyóiratban.

Tőkei Ferenc életének hetedik évtizedében is naprakész volt mindig: maximálisan lépést tartott a korral, annak technikai újításaival. Sok fiatalabb kollégánál hamarabb és nagyobb odaadással vetette bele magát a számítógépes szövegszerkesztésbe, majd pedig az internet világába. És amit mi, egy-két idegen nyelvet ismerő pórnép talán fel se bírunk fogni ésszel: neki a számítógépen és az interneten a kínai írásjeleket is kezelnie kellett, aminek megoldása külön erőfeszítéseket kívánt.

A legutóbbi néhány évben az internet adott lehetőséget az elnök és a szerkesztőség közötti kommunikáció tökéletesítésére, a korábbi fennakadások elhárítására. Mert hát fennakadások voltak: egy minden értelemben új lapnál, mint amilyen az Eszmélet, semmi sem megy olyan gördülékenyen, mint az üzleti alapon álló sajtóban. ő is és a szerkesztőség is sok gonddal, gyakori időzavarral küzdött, s amikor ebből feszültség támadt, jó volt látni, hogy Tőkei kész minden konstruktív megoldási javaslatot fontolóra venni. Nyitott volt például arra is, hogy lakásán rendszeresen rendezzünk beszélgetéseket egyetemistákkal, ám ezt a tervet hirtelen felbukkant, végzetes betegsége keresztülhúzta.

Így egymás közt beszélhetünk róla: Tőkei gyengélkedései, kisebb korábbi betegségei a barátok és munkatársak körében visszatérő beszédtémát szolgáltattak mindig. Néha az volt a benyomásunk: mint az iskolások, úgy használja ki az "orvosi igazolást" arra, hogy érdektelen értekezletek, tartalmatlan közszereplések helyett inkább otthon dolgozhasson. Mert dolgozott ő rengeteget: ismét a Kína-tanulmányok kerültek oktató-kutató munkája fókuszába. Elhalmozta magát teendőkkel, rendszeresen utazott.

Tudomásul kell vennünk: ezúttal nem az olvasási penzuma szólította el, és nem a számítógép kísértésének engedett. A könyvhalmazok és folyóiratkupacok magukra maradtak a zsúfolt dolgozószobában. A marxizmusnak ma nincs élő klasszikusa Magyarországon. Tőkei Ferenc üzenetei azonban bizonyosan meghallgatásra találnak majd a XXI. században is.

A közvélemény számára az elmúlt tíz év a vasutassztrájkok története is. Sokan ebből a történetből csak a bérharcot látják, holott alapvető gazdasági problémák megoldatlanságáról van szó. Mindezekről a problémákról az év elején lezajlott sztrájkokra visszatekintve beszélgettünk május elsején az Eszmélet Baráti Körben Márkus Imre szakszervezeti vezetővel.

A közvélemény számára az elmúlt tíz év a vasutassztrájkok története is. Sokan ebből csak a bérharcot látják, holott alapvető gazdasági problémák megoldatlansága húzódik emögött. Ezekről beszélgettünk május 1-jén az Eszmélet Baráti Körben Márkus Imre szakszervezeti vezetővel,az év elején lezajlott sztrájkokra visszatekintve.

Eszmélet: Melyek a vasutat érintő legfontosabb gazdasági problémák?

Márkus Imre: A magyar privatizáció, illetve az állami tulajdon átalakítása, ami a kilencvenes évek elején kezdődött, a vasutat ez idáig nagyrészt érintetlenül hagyta. A tulajdonos magatartása sem változott; tovább folytatódott a "megrendelés igen, szolgáltatás ellenértékének kifizetése nem" képlettel összefoglalható gyakorlat. Ez jellemezte az államszocializmus utolsó éveit, és a kilencvenes éveket is. A MÁV-ból az évtized elejére mintegy négyszáz milliárdnyi forint hiányzott, most pedig mintegy hatszáz-milliárd. Egy normális, európai szintű vasút működtetéséhez ennyi befektetés kellene.

Az állammal, vagyis a tulajdonossal a MÁV menedzsmentjének folyamatosan vitája volt a soron következő költségvetési tárgyaláson. Kialakult egy csendestársi viszony az adott MÁV vezetés és a szakszervezetek között, és amit a tárgyalóasztalnál a KHVM és a Pénzügyminisztérium nem volt hajlandó elfogadni, azt mi szépen becsomagoltuk egy kollektív bértárgyalásba. Ez a módszer annak ellenére működött, hogy 1990 óta öt-hat MÁV menedzsment váltotta egymást.

Amikor a szocialista párt 1994-ben hatalomra került és kormányt alakított, Békesi pénzügyminiszter elképzelései szerint akarták EU konformmá tenni a magyar vasutat. Ez 3500 kilométer mellékvonal megszüntetését jelentette volna, mondván, hogy azok veszteségesek. Holott ez a teória közgazdaságilag és vállalkozáspolitikailag is hibás, Magyarországon ugyanis nem a mellékvonalak vesztesége nagy, hanem a fővonalaké, ahol a személyszállítás nagy része zajlik. Mert minél több ember utazik a vasúton, annál nagyobb a veszteség.

Mi ezt a koncepciót megtámadtuk; nem vártuk a szocialista párttól, hogy ezzel jön elő, hiszen a vasút problémája ezzel nem oldható meg. Ráadásul nem is EU konform a megoldás, hiszen Magyarország egyes régióit hátrányosan érintette volna: a kelet- és dél-magyarországi térségekben alig maradt volna vasúti közlekedés, miközben Nyugat-Magyarországon egyetlen vonal szűnt volna meg, a kőszeg-szombathelyi, amely viszont gazdaságosan üzemeltethető. Úgy tűnt, hogy a kormányt "bevitték a sűrűbe", és nem is igazán tudja, mit mond.

Ennek következtében 1994 decemberében és 1995 áprilisában sor került a sztrájkra. Nem sokkal később, május elsején Horn Gyulával a Városligetben (sör és virsli mellett) sikerült megállapodni a rendezésről. Akkor még a három vasutas szakszervezet sokkal távolabb állt egymástól, mint ma. Mégis létrejött Horn Gyula irodájában egy megbeszélés Lotz Károly miniszterrel, Kálnoki Kiss Sándor akkori MÁV elnökkel, Rigó Zoltán akkori vezérigazgatóval, a három reprezentatív szakszervezet vezetőjével, és természetesen az ügyeket vezető Kiss Elemérrel.

Az alku eredményeként a kormány vállalta, hogy hároméves költségvetési támogatást biztosít a MÁV-nak. Ennek a lényege egy kiszámítható középtávú finanszírozás volt, aminek alapján már létrejöhetett az alku a szakszervezetek és a menedzsment között is. Ekkor rendezettnek látszottak a viszonyok. Igen ám, csakhogy fél év múlva leváltották a MÁV vezérkarát, arra hivatkozva, hogy csináltak 13 milliárd forint veszteséget. A mai napig tisztázatlan módon hoztak egy új menedzsmentet. Átmeneti állapot jött létre, ami három évig tartott, és nem kerültünk közelebb a MÁV gazdasági problémáinak megoldásához.

Eszmélet: Milyen változást hozott az 1998-as kormányváltás?

Márkus Imre: Az Orbán-kormány legelőször is rá akarta erőltetni a 13,3%-os béremelést a vasútra, ami nem sikerült, és csináltunk belőle 16%-ot. Ekkor még a kormány nem érezte magát annyira erősnek, hogy nekimenjen a szakszervezeteknek. Ebben az időben a Vasúti Dolgozók Szabad Szakszervezete, amely a Ligához tartozik, még külön úton járt, és nem írta alá a megállapodást. 1999 őszére azonban jött a totális ellentámadás a kormány, a minisztérium és a MÁV oldaláról. Bele akarták kényszeríteni a szakszervezeteket a sztrájkba. Az 5,8%-os bérfejlesztési javaslatot azért tették, mert ha azt elfogadjuk, akkor egy puskalövés nélkül letettük a fegyvert, és mi magunk számoltuk fel Magyarországon a szakszervezeti mozgalmat. Ha belemegyünk a háborúba, akkor átgázolnak rajtunk. A céljuk az volt, hogy a szakszervezeteket valamilyen módon szétrobbantsák.

A hatalom jól ismerte fel, hogy az elmúlt tíz évben Magyarországon a szakszervezetek versengése meggyengítette a munkavállalói érdekképviseletet. Ezt akarta most kihasználni a kormány. Semmi másról nem szólt a történet. Nem tudták elképzelni, hogy ezúttal a munkavállalókért érzett felelősség, meg az ésszerű önvédelem nem engedi a szakszervezeteknek a különutat, és ez a konfliktus egy platformra kényszerít bennünket. Félretettük a konfliktusainkat, és azt mondtuk: együtt kell szembeszállnunk a kormánnyal.

A sztrájk során a tárgyalásos helyzetet úgy tartotta fenn a MÁV, hogy naponta egy-két órát kívánt tárgyalni, de az a hivatalos tárgyalás is azzal telt, hogy valakinek volt egy ötlete, a másik szünetet kért, vagyis tíz perc tárgyalást követett harminc-negyven perc szünet. Utána tíz-tizenöt perc összegzés, és valakinek már mennie is kellett. Decemberben megvolt a kilencórás sztrájk, miközben a kormány jogászai azt vizsgálták, hol hibáznak a szakszervezetek, hogy azonnal bírósági pert lehessen csinálni az ügyből. Nagyon sok keresetet meg feljelentést adtak be, tehát az alkotmány- és jogellenesség gyanúja folyamatosan ott lebegett a munkavállalók fölött. Pszichikai kényszer volt ez, amihez helyenként fizikai kényszer is párosult.

Eszmélet: Mondhatjuk-e, hogy a kormány azért akarta sztrájkban tartani a szakszervezeteket, hogy az elmúlt tíz év alatt összegyűjtött sztrájkalapot lemerítse?

Márkus Imre: Egyértelműen. Én nem tagadom, hogy százmilliós nagyságrendű sztájkalapokat képeztek az elmúlt időszakokban. Minden szakszervezet megpróbálta a lehetőségekhez képest összeszedni magát. De azért fontos volt számunkra, hogy ne sztrájkoljon mindenki, csak a forgalommal összefüggő munkakörök álljanak meg, hogy az egyhetes sztrájkra ne menjen rá a gatyánk. Az irodisták vagy a raktárosok attól még nyugodtan megkaphatták a rendes fizetésüket, hogy egyébként sztrájk volt. Más volt tehát a sztrájk természete, mint korábban. Azelőtt arra koncentráltunk, hogy minél nagyobb tömegtámogatásunk legyen. Most azt mondtuk, hogy legyen minél vékonyabb, mert biztos, hogy nekünk fognak jönni. Minden szakszervezet tudta, hogy ez élet-halál harc lesz.

A hatvan órás sztrájk azért lett 60 órára meghirdetve és nem 72-re, mert tudtuk, hogy nem fognak megállapodni. Teszteltük az embereket, hogy mire képesek. Ilyen sztrájkra még nem volt példa Magyarországon, a vasút 150 éves történetében. A tárgyalásokon a vezérigazgatót kötelezték a részvételre, de ő meg nem volt ura a szavának. Semmilyen ígéretet nem tehetett, megállapodási lehetősége nem volt. Az emberi viszonyok a nullára redukálódtak. Arra sem volt képes a vezérigazgató, hogy 17 órakor, a tárgyalások befejezésekor elmondja nekünk, az utána következő sajtótájékoztatón bejelenti, hogy jogellenes sztrájk címén feljelent bennünket. A sajtótájékoztatón tudtuk ezt meg mi is. Ha már idáig eljutunk, akkor nincs miről tárgyalni. Azért van hidegháború a MÁV-nál, mert a velem tárgyaló partner nem képes arra, hogy először velem közölje, mi fog történni. A sajtóból tudom meg, és ennek üzenetértéke van.

A megállapodás végül létrejött, a sajtó nyilvánossága előtt írtuk alá. Hogy jutottunk el ide? A szakszervezetek mérlegelték a helyzetet, amikor az utolsó másfél százaléknyi bértömeg fedezetét berakattuk a kollektív szerződésbe étkezési hozzájárulásként. Tehát azt a forrást, amit eredetileg jutalmakra szántak (vagyis oda akarták adni a sztrájktörők díjazására stb.), odatettük étkezési hozzájárulásként a vasutasoknak (1400 forintról 2200-ra emelkedett, ami nettóként értendő). Azt mondtuk, most kell aláírni a megállapodást. Felhívtuk a vezérigazgatót az irodámból, ahol ott volt mindhárom szakszervezet vezetője, és mondtuk, hogy átmegyünk aláírni. Jó, gyertek. Be a kocsiba, átmentünk, jött velünk a sajtó is. Bementünk a főbejáraton a sajtó kíséretében, de közben a vezérigazgató a hátsó ajtón keresztül elmenekült, hogy ne kelljen neki aláírni a megállapodásokat, mert tudta, hogy akkor vége lenne a sztrájknak. ők pedig azt akarták, hogy amíg van pénz a sztrájkalapban, addig ne legyen vége. Nem is tudták volna újraindítani a vonatokat, mert az ő forgatókönyvükben ez a megállapodás nem szerepelt.

A sztájk alatt olyan vezénylési módszereket alkalmaztak, hogy ha valakit felhívtak a lakásán, megkérdezték tőle, sztrájkolni megy-e be, vagy dolgozni. Ha azt mondta: sztrájkolni, akkor azt válaszolták, ne jöjjön be, mert nem akarták, hogy legyen két vasutas egymás mellett, akik erősítik egymást abban, hogy sztrájkolni kell. Lélektani hadviselés folyt. Aki meg bement, azt olyan teher alatt tartották (fenyegetés, kényszerítés), amit igen nehéz volt elviselni. Előfordult, hogy egyedül dolgozó kollégánkhoz rendésszel, gumibottal és néha jogásszal együtt ment ki a főnök, hogy egy-egy vonat továbbítására kényszerítse. Sokszor csak annyi időre váltottak le egy sztájkolót, amíg átengedtek egy vonatot, aztán visszahelyezték szolgálatba. Viszont számos olyan leváltás történt, hogy a leváltónak nem volt képesítése. Imádkoztunk, nehogy baleset történjen, hiszen annak szörnyű következményei lettek volna. De a MÁV vezetőinek és a hatalomnak ez nem számított.

Eszmélet: Milyen tapasztalatokat szereztetek a médiával kapcsolatban?

Márkus Imre: Mi, szakszervezetiek a klasszikus módon készültünk, mint ahogy az elmúlt tíz évben is. Józan paraszti ésszel, józan érvekkel odaültünk a kamerák elé, és mondtuk a magunkét, gondolva, hogy az elég is lesz. Tévedtünk. Ennek a konfliktusnak a legnagyobb tanulsága, hogy a szakszervezetek a kommunikációs háborút teljes mértékben elvesztették. Nem azért, mert képtelenek lennénk rá, hanem, mert nem volt rá pénz, és későn is kezdtünk hozzá. Ellenfeleink olyan előnyre tettek szert, amit nem lehetett behozni. Nem használtuk ki a belső információs lehetőségeket, például röplapokat kellett volna fölrakni a még elégséges szolgáltatásban közlekedő vonatokra, hogy miről is szól a történet. Mert az nem függ attól, hogy egy főszerkesztő kiszerkeszti-e. Utólag sokan mondták, hogy legalább az ülésre letehettük volna a röplapjainkat, de nem gondoltunk rá.

A másik oldalon viszont precíz előkészületek folytak, a MÁV sajtóirodájában a következő napi forgatókönyv mindig meg volt írva. Volt olyan nap, amikor eggyel előbbi lapot adtak ki, és mi elolvastuk az újságban, hogy tegnap ezt meg ezt tárgyaltuk. Pedig akkor még nem is tárgyaltuk meg, de ez nem számított. Hatalmas gépezet lépett működésbe. A MÁV-nál terülj asztalkámmal egybekötve rendeztek sajtófórumot az újságíróknak, szabadjegyek osztásával egybekötve, a hatvan órás sztrájk után. A délutáni sajtótájékoztatók anyagát a MÁV már délelőtt megíratta, így mindegy is volt, hogy mi történt a tárgyalásokon napközben, délelőtt már az újságírók kezében volt az ideológia.

Ha mi mindezekre PR menedzserekkel felkészülünk, akkor se lehet sokat tenni. Mert az aljasságra az ember nem tud felkészülni. No, de ez nagy figyelmeztetés. Ha a jobboldal elindul egyszer, akkor ott kő kövön nem marad. Ezt mi megtapasztaltuk a bőrünkön. És eddig csak azokról a jogszabályokba nem ütköző eljárásokról beszéltem, amelyek egyértelműek voltak. A jogelleneseket, a telefonügyleteket, fenyegető leveleket nem említettem, pedig azok hozzátartoznak a legkisebb vasutas konfliktushoz is. Mindezek mellett rendszeresen meghirdetik, hogy ukrán vendégmunkások jönnek majd…

Eszmélet: Hogyan reagált a társadalom?

Márkus Imre: Soha nem látott mértékű szolidaritás mutatkozott a sztrájk mellett. Ez először is anyagi támogatásban jelent meg, hiszen több szakszervezet is milliós nagyságrendű összegeket küldött a sztrájkalapba. Persze nem olyan sokat, mint ami időnként megjelent a sajtóban, vagyis nem tíz- meg százmilliós nagyságrendről van szó. Mégis, az elmúlt évekhez képest ez egy tíz mérföldes ugrás volt.

Szerencsére a társadalom nem volt vevő azokra a manipulációkra, amelyekkel megpróbálták összeugrasztani a vasutasokat a pedagógusokkal meg egészségügyiekkel, mondván: "ennyit keres egy mozdonyvezető, annyit meg te, értelmiségi". Felháborító volt, ami megjelent az esti (állami) tévéhíradóban, ahol a közölt adatok alá írták, hogy a Vasutasok Szakszervezete a forrás. Én kértem a főszerkesztőt, hogy igazítsuk helyre, amit meg is tett, de másnap már ennek nem volt hatása. A tévénéző azt jegyezhette meg, hogy a mozdonyvezető 118 ezret keres, de nem volt hozzátéve, hogy hány órában. Mert nem 168 órában, és nem 172-ben, hanem sokszor 190-ben meg 200 órában havonta, szombati és vasárnapi műszakban, éjjel-nappal.

Az én hibám is volt – meg néhány kollégám kishitűsége -, hogy a privatizáció problémáját nem hangsúlyoztuk ki eléggé. Hagytuk, hogy a sztrájk bérsztrájk szintjén maradjon, holott ebben a konfliktusban ez volt a legkevesebb. Úgy tűnik, a mi fejünkben sincs rend, és nem tisztáztuk még, hogy egy munkaügyi konfliktusban zászlóra lehet-e tűzni a privatizáció kérdését. Miért pozitívabb, ha a bérről beszélünk? Mert az egy klasszikus szakszervezeti szöveg. Már látjuk: nagy hiba ehhez ragaszkodni.

Ugyanakkor az állam is tett róla, hogy ez bérsztrájkként jelenjen meg, és így a vasutasokat össze lehessen ugrasztani a többiekkel. Hogy ezek már tíz éve csak elégedetlenek, erről sok szó eshetett. De hogy közben az igazi veszély a vasút és a vasúti ingatlanok kiárusítása, meg a vasúti üdülőké és sportlétesítményeké, ez mind a színfalak mögött zajlott. Ebből a szempontból a kereskedelmi televíziók sem jártak el korrektebbül, mint az állami tévé. Persze nem voltunk naivak, tudtuk, a média a hatalom kezében van, a hatalom eszköze, lényegében a tulajdonos osztály fegyvere.

Eszmélet: Mondanál néhány szót arról, hol tart a privatizáció a vasútnál?

Márkus Imre: A MÁV-nál napirenden levő téma a portfóliók eladása. Több mint száz korlátolt felelősségű társaságról van szó, amelyek jelentős része kifejezetten nagy értéket és specifikációs tevékenységet képvisel (járműjavítók, pályafenntartási kft-k stb.). Az, hogy a kertészeti kft-t ki veszi meg, és az állomáson kinek a muskátlija lóg az emberek feje fölött, az ugye mindegy az utasnak. A nagyobb kérdés a háttéripar.

Olyan helyzeteket kell elképzelni, mint hogy például egy lengyel nevű, holland érdekeltségű, de amerikai tőkével működő társaság járműjavító cégeket akar vásárolni, de már Aradon vett is egyet. Mi attól tartunk, hogy itt megveszik a konkurenciát, lakat kerül a kapura, és Aradon olcsóbban megjavítják a vasúti kocsikat. A másik nagy vagyontömeg a sportingatlanok. Mi lepleztük le például Debrecenben, hogy hogyan akarták egy kft-nek átjátszani az ottani ingatlanokat fillérekért. A MÁV-nak nagyon sok ilyen ingatlana van, elég kimenni Zuglóba, és megnézni a BVSC-t meg a környékét. Ezen túl az üdülőingatlan is jelentős, balatonparti és dunaparti telkekről is szó van, nem beszélve az úttörővasútról. Sejthető, hogy itt már ki is nézték maguknak, melyik csoport mit tud megszerezni.

Eszmélet: Milyen változásokon megy keresztül maga a szakszervezeti mozgalom?

Márkus Imre: A szakszervezeti mozgalomra ellentmondásos hatást gyakorol a konfliktus, mivel nagyon sok belépő és kilépő tag van. Kilépnek azok a kollégáink, akiknek a munkaköre jobban főnöki kötődésű, és ajánlott most nem szakszervezeti tagnak lenniük. Belépnek viszont azok, akik eddig a szakszervezeti megosztottság miatt, meg a radikalizmus, a keményebb fellépés hiánya miatt nem voltak tagok. Átmenetileg a vasutas szakszervezetekben egy hullámvölgy következik, mert megtiltották a munkahelyeken a szervezkedést, és a tagdíjlevonást megtagadta a MÁV. Ez azt jelenti, hogy a lakáson, szabadidőben, hétvégén kell megkeresni az embereinket, új nyilatkozatokat kell tenni, hogy most átutalási számlán fizet-e vagy csekken, esetleg zsebből. Mindennek a pénzügyi feltételrendszerét ki kell alakítani. Ez nehéz lesz, de át fogjuk vészelni. Átmenetileg többezres létszámcsökkenésről van szó. De a végén nem lesz taglétszám-csökkenés, és közjegyzővel fogjuk ezt leigazolni, mert ugye arra jár munkaidő-kedvezmény.

Egyébként pedig a tisztségviselők üldözése folytatódik. Létszámcsökkentés, zsarolás, pofázás – a legkülönbözőbb módszerekkel. Vannak olyan kemény módszerek, amelyekhez a Bethlen-Peyer paktum idején sem folyamodott a hatalom, pedig akkor a vasutasok meg a postások be voltak tiltva. Most szinte teljes terror uralkodik. Hogy mikor tárgyalhatunk, azt a munkáltató dönti el. Ami most van, az se nem munkabéke, se nem jogállamiság. Tárgyalások nélküli helyzet van, és a fiúk úgy próbálják irányítani az országot, hogy abból a munkavállalók, a szakszervezetek kimaradjanak. Azt hirdetik, hogy ők itt a jó gazda, a gondoskodó állam megtestesítői, holott egészen másról van szó.

A legjelentősebb változás a mai szakszervezeti mozgalomban az, hogy a hat konföderáció együttműködik, az egységet, a közös fellépést keresi. Vége az önálló kiskirályságoknak, az "egyenlő távolságot tartunk" doktrínának, és hasonló őrültségeknek. Rendezni kell a sorainkat. Mindenki tegyen rendet a saját szakszervezetében, és utána megbeszéljük, hogy együttesen mit tudunk tenni. Ennek érdekében nem elég meghirdetni az eszméket: tenni kell! A mi szakszervezetünk egyeztetett már az MSZP és az MSZOSZ vezérkarával, valamint a Vasas Szakszervezettel, és a konzultációk folytatódnak. Mi minden baloldali párttal le tudunk ülni, ha csak egyetlen egy kérdés is van, amiben segíteni tudunk egymásnak. Ehhez az újjászerveződéshez várunk segítséget a baloldali értelmiségtől.

A világhírű gondolkodó alig ismert írása a szocializmust elemzi, mégpedig olyan irányzatként, amely társadalmi-etikai célra irányul, és ez a cél nem más, mint meghaladni az emberiség fejlődésének ragadozó korszakát.

Okos dolog-e a szocializmus kérdésében véleményt nyilvánítania annak, aki nem szakember a közgazdaságtan és a társadalmi problémák terén? Számos ok miatt gondolom azt, hogy a válasz: igen.

A kérdést először vizsgáljuk meg a tudományos ismeretek szempontjából! Úgy tűnhet, nincsenek lényegi módszertani különbségek a csillagászat és a közgazdaságtan között: a tudósok mindkét területen általánosan elfogadható törvényeket igyekeznek feltárni, amelyek a jelenségek egy meghatározott csoportjára érvényesek, s ezt annak érdekében teszik, hogy a jelenségek összefüggéseit minél tisztábban megérthessék. A valóságban azonban mégiscsak léteznek módszertani különbségek. A közgazdaság területén általános törvényeket felfedezni azért nehéz, mert a vizsgált gazdasági jelenséget rendszerint sok olyan tényező befolyásolja, amelyeket nehéz önállóan, egymástól függetlenül értékelni. Ráadásul az emberi történelem ún. civilizált korszakának kezdetétől felhalmozódott tapasztalatokat nagy mértékben befolyásolták és korlátozták olyan körülmények, amelyek természetüket tekintve cseppet sem csak és kizárólag gazdaságiak. Például, a jelentős történelmi államok többsége hódításoknak köszönheti létét. A hódító nép törvényileg és gazdaságilag a legyőzöttek fölötti privilegizált osztály lett. Magukhoz ragadták a földtulajdon monopóliumát, a papságot is a saját soraikból nevezték ki. A papság az oktatás kézbentartásával a társadalmi osztályok közötti megosztottságot állandósította, és olyan értékrendet teremtett, amelynek révén hatni tudott – javarészt öntudatlanul – az emberekre a társadalmi viselkedési normák terén.

A történelmi hagyomány, hogy úgy mondjam, a múlthoz tartozik, ám sehol a világon nem léptünk még túl az emberiség fejlődésének azon a szakaszán, amelyet Thorstein Veblen "ragadozó korszaknak" nevez. A megfigyelhető gazdasági tények is erre a periódusra utalnak, és még a folyamatokból levonható törvényszerűségek sem alkalmazhatók más időszakokra. Mivel a szocializmus valódi célja pontosan az, hogy az emberiség fejlődésének ragadozó korszakát meghaladja, a jelenlegi közgazdaságtudomány csak keveset tud mondani nekünk a jövő szocialista társadalmáról.

Másodsorban, a szocializmus társadalmi-etikai célra irányul. A tudomány azonban nem hozhatja létre a célokat, és még kevésbé képes ezt a gondolatot az emberekbe beleültetni. A tudomány legfeljebb azokat az eszközöket adhatja az emberek kezébe, amelyekkel elérhetnek bizonyos célokat. De ezeket a célokat magukat is fényes etikai elvekkel rendelkező személyiségek gondolják ki, és – ha ezek nem légvárak, hanem életképes és hatékony célok – később sok-sok olyan emberi lény azonosul velük és valósítja meg őket, akik szintén félig öntudatlanul meghatározzák a társadalom lassú fejlődését.

Ezen okok miatt kitartóan őrködnünk kell azon, hogy ne becsüljük túl a tudományt és a tudományos módszereket, amikor az emberiség problémáiról van szó; és nem szabad azt gondolnunk, hogy csak a szakembereknek van joguk véleményt nyilvánítani a társadalmi szervezetet érintő kérdésekben.

Számtalanszor elmondták már, hogy az emberi társadalom válságos állapotba került, és stabilitása súlyosan megingott. Jellemző erre a helyzetre, hogy az egyes ember közömbösen, sőt ellenségesen viszonyul ahhoz a kicsi vagy nagy csoporthoz, amelyhez tartozik. Hadd illusztráljam egy személyes példával, mire is gondolok! Nemrég az újabb háború veszélyéről beszélgettem egy intelligens és jóindulatú férfival. Én kifejtettem, hogy egy újabb háború az emberiség létét veszélyeztetné, s megjegyeztem, hogy csak egy nemzetek fölötti szervezet tudna megfelelő védelmet nyújtani a veszéllyel szemben. És ekkor az én látogatóm halkan és szenvtelenül azt mondta: "Miért ellenzi annyira az emberi faj eltűnését?"

Bizonyos vagyok abban, hogy még egy évszázaddal ezelőtt sem tett volna ilyen könnyedén senki hasonló kijelentést. Ilyen mondatot csak az mond, aki hiába próbál egyensúlyt elérni önmagában, és többé-kevésbé elvesztette a siker reményét is. Vajon egyfajta fájdalmas magány és elszigeteltség kifejeződése-e ez, melytől manapság oly sokan szenvednek? Mi lehet az oka? Van-e kiút?

Könnyű ilyen kérdéseket feltenni, de aligha lehet választ találni rájuk a legcsekélyebb bizonyossággal is. Mégis, a tőlem telhető legjobb választ próbálom itt adni, bár teljesen tisztában vagyok azzal a ténnyel, hogy érzéseink és céljaink gyakorta ellentmondásosak és homályosak, és nem fejezhetőek ki egyszerű, könnyed formulákkal.

Az ember egyidejűleg magányos lény és a társadalom része. Magányos létezőként megpróbálja megvédelmezni saját létét és a hozzá közel állókét, megpróbálja kielégíteni személyes vágyait, kifejleszteni veleszületett képességeit. Mint társadalmi lény viszont arra vágyik, hogy elnyerje embertársainak elismerését és szeretetét, hogy osztozzék a többiek élvezeteiben, vigasztalja őket bánatukban, hogy javítsa életfeltételeiket. Csak ezeknek a változó, állandóan egymással hadakozó céloknak az együttese adja meg az egyes ember különleges jellemét, és ezek specifikus kombinációja határozza meg, milyen mértékben képes az individuum belső egyensúlyt elérni és egyben hozzájárulni a társadalom jólétéhez. Könnyen meglehet, hogy ennek a két fő hajtóerőnek a viszonylagos erejét nagyjából örökletes tényezők határozzák meg. De a végső formát öltő személyiséget jelentősen alakítja az a környezet, amelyben az egyén felnő, az a társadalmi szerkezet, amelyben gyermekkorát éli meg; alapvetően befolyásolják őt ennek a társadalomnak a hagyományai és az, milyen viselkedéstípusokat részesít előnyben ez a társadalom.

A "társadalom" mint absztrakt elmélet az egyes ember számára egyet jelent a kortársaihoz, illetve az összes megelőző generációhoz való direkt és indirekt kötődéseivel. Az egyén képes egyedül gondolkodni, érezni, küzdeni és dolgozni is, de olyannyira függ a társadalomtól – fizikai, szellemi és érzelmi létében egyaránt -, hogy lehetetlen elemezni vagy megérteni őt a társadalmi kereteken kívül. Hiszen a "társadalom" látja el az embert élelemmel, ruhával, ez biztosítja otthonát, szerszámait, nyelvét, gondolkodási sémáit és gondolatai javarészét is; életét annak a múltban és a jelenben élt és élő sok-sok millió más embernek a munkája és hozzájárulása teszi lehetővé, akik mind a rövidke szó, a "társadalom" fogalma mögött rejtőznek.

A fentiekből következik tehát, hogy az egyénnek a társadalomtól való függése természeti törvény, amelyet nem lehet felszámolni – akárcsak a hangyák és a méhek társadalmát. Míg azonban a hangyák és a méhek életfolyamatait a legapróbb részletekig merev, örökletes ösztönök szabályozzák, az emberi lények társadalmi viselkedése és kölcsönkapcsolatai rendkívül változatosak és változékonyak. Az emlékezet, az új kombinációk kidolgozását lehetővé tevő képességünk, a szóbeli kommunikáció áldása lehetőséget adott az emberi társadalmak olyan fejlődésére, amelyet nem biológiai szükségszerűségek irányítanak. Ez mutatkozik meg a hagyományokban, az intézményekben és szervezetekben; az irodalomban, a tudományos és a gyakorlati eredményekben, a művészetekben. Ez magyarázza azt is, hogyan lehetséges, hogy bizonyos értelemben az emberiség képes életét a saját kezébe venni, és hogy ebben a folyamatban a tudatos gondolkodás és az akarat is szerepet játszik.

Az ember születésekor örökletes biológiai kondíciókkal rendelkezik, amelyeket állandónak és megváltoztathatatlanoknak tekinthetünk – ideértve azokat a természeti igényeket is, melyek az emberi faj jellemzői. Ráadásul életünk során elsajátítunk egy olyan kulturális hagyományt, amelyet a kommunikáció és számos egyéb befolyás révén teszünk magunkévá. Ez a kulturális szövet az, amely az idő múlásával maga is változik, s amely az egyén és a társadalom közötti viszony lényegi alakítója. A modern antropológia azt tanítja nekünk az ún. primitív kultúrák összehasonlító elemzése révén, hogy az emberi lények társadalmi viselkedése jelentős eltéréseket mutathat az elfogadott kulturális mintáktól és a társadalmat meghatározó szervezetek típusaitól függően. Akik az emberiség előrehaladását kívánják elősegíteni, erre a tényre alapozhatnak: az emberiség biológiai meghatározottsága nem vezet szükségszerűen oda, hogy mi, emberek kipusztítanánk egymást, vagy hogy a kegyetlen, önző sors játékszerei lennénk.

Ha azt kérdezzük magunktól, hogyan kellene a társadalom szerkezetének és az ember kulturális magatartásának megváltoznia annak érdekében, hogy az emberek élete a lehető legkielégítőbb legyen, akkor nem szabad elfeledkeznünk arról a tényről, hogy vannak bizonyos feltételek, amelyeket nem tudunk megváltoztatni. Mint fentebb már említettem, az ember biológiai meghatározottsága gyakorlati okokból változatlan marad. Továbbá az elmúlt századok technikai és demográfiai fejleményei is létrehoztak bizonyos, szintén megváltoztathatatlan állapotokat. A viszonylag nagy népsűrűség és a létfenntartásunkhoz szükséges javak szélsőséges munkamegosztást és rendkívül erősen centralizált termelő apparátust eredményeztek, amelyek nélkülözhetetlenek. Mindörökre elmúlt az az idő – amely visszatekintve olyan idillikusnak látszik -, amikor az egyes ember vagy viszonylag kis embercsoportok teljesen önellátók lehettek. Kis túlzással azt mondhatjuk, hogy az emberiség már ma is világméretű termelési és fogyasztási közösséget alkot.

Most érkeztem el oda, hogy röviden összefoglalhatom, miben látom korunk válságának lényegét. Az egyénnek a társadalomhoz való viszonyára gondolok. Az egyes ember ma sokkal jobban tudja, mint elődei valaha, mennyire függ a társadalomtól. De ezt a függést nem pozitív ténynek, szerves kapcsolatnak, védelmező erőnek tekinti, hanem sokkal inkább olyan organizmusnak, amely fenyegeti természetes jogait vagy akár gazdasági létét. Sőt, a társadalomban elfoglalt helyzetéből következően egoista késztetéseit állandóan hangsúlyozza, míg társadalmi mozgatói, amelyek természettől fogva gyengébbek, fokozatosan sorvadnak. Öntudatlanul is saját önzése foglya lévén, bizonytalannak, magányosnak érzi magát, aki már nem képes az élet naiv, egyszerű és őszinte élvezésére. Az élet bármilyen rövid és nehéz, mégis lehet értelme az ember számára, de csak akkor, ha a társadalomnak áldozza magát.

Véleményem szerint a bajok eredendő forrása a kapitalista társadalomban manapság tapasztalható gazdasági anarchia. Előttünk áll a termelők óriási közössége, amelynek tagjai szünet nélkül arra törekszenek, hogy kollektív munkájuk gyümölcseitől megfoszthassák egymást – nem erőszakkal persze, hanem egészében véve a törvényes rend betűihez híven. Ebben a tekintetben fontos, hogy felismerjük: a termelőeszközök – azaz a teljes termelési kapacitás, amely lehetővé teszi, hogy előállítsuk a szükséges dolgokat a fogyasztási cikkektől a beruházási javakig – törvényesen lehetnek, és nagyrészt törvényesen is vannak egyesek magántulajdonában.

Az egyszerűség kedvéért az alábbi fejtegetésben "munkásoknak" fogom nevezni mindazokat, akiknek nincs a tulajdonában termelési eszköz – bár ez nem esik egészen egybe a fogalom megszokott használatával. A termelési eszközök tulajdonosa abban a helyzetben van, hogy meg tudja vásárolni a munkás munkaerejét. A termelési eszközök használatával a munkás új termékeket állít elő, amelyek a tőkés tulajdonát képezik. E folyamat lényegi eleme az a viszony, mit is állít elő a munkás és ezért mennyit kap – a valódi értéken. Amennyiben a munkaszerződés "szabad", a munkás fizetését nem az általa termelt javak valódi értéke határozza meg, hanem a munkás minimális igényei és az, hogy a tőkés szerint mekkora a javak előállításához szükséges munkaerő mennyisége az állásért versengő munkások számához viszonyítva. Meg kell értenünk, hogy a munkás keresetét még elméletben sem határozza meg az általa előállított termék értéke.

A magántőke láthatóan egyre kevesebbek kezében koncentrálódik, részben a tőkések közötti verseny miatt, részben a technikai fejlődés és az egyre differenciáltabb munkamegosztás következtében, ami elősegíti a nagyobb termelési egységek kialakulását a kisebbek rovására. A fejlemények eredménye egy oligarcha magántőke, amelynek elképesztő hatalmát nem tudja hatékonyan ellenőrizni még egy demokratikusan szervezett politikai társadalom sem. Igaz ez azért is, mert a törvénykező testületeket is politikai pártok választják, amelyeket alapvetően a magántőkések finanszíroznak, illetve más módon tartják őket a markukban; a tőkések gyakorlati okokból szétválasztják a törvényhozó és a végrehajtó hatalmat. Ennek aztán az a következménye, hogy a nép képviselői valójában nem védelmezik megfelelően a lakosság elnyomott rétegeinek az érdekeit. Mi több, a fennálló viszonyok közepette a magántőkések egyértelműen ellenőrzik – közvetlenül vagy közvetetten – a fő információhordozókat (a sajtót, a rádiót, az oktatást). Ezért aztán az individuumnak nagyon nehéz, sőt sok esetben gyakorlatilag lehetetlen objektív következtetésekre jutnia vagy politikai jogaival értelmesen, saját érdekeinek megfelelően élnie.

A tőkés magántulajdonon alapuló gazdaság adta körülmények között a helyzetet két alapelv megléte jellemzi: az első, hogy magánkézben vannak a termelési eszközök (a tőke), és a tulajdonosok szeszélyeiknek megfelelően rendelkeznek velük; a második pedig, hogy a munkaszerződés szabad. Persze igaz, ebben az értelemben nincs tiszta tőkés társadalom. Különösen is fontos, hogy a munkások hosszú és kemény politikai harcok eredményeképpen elérték, hogy bizonyos csoportjaik számára megteremtődött a "szabad munkaszerződés" kifinomultabb formája. De egészében véve napjaink gazdasága nem sokban különbözik a "tiszta" kapitalizmustól.

A termelés nem a felhasználásért, hanem a profitért folyik. Nincs biztosíték arra, hogy mindazok, akik képesek és akarnak is dolgozni, mindig találnak majd maguknak munkát, hiszen szinte mindig ott áll a háttérben "a munkanélküliek hadserege". A munkás állandóan attól retteg, hogy elveszti állását. Mivel a munkanélküli és a rosszul fizetett munkások nem biztosítanak profitábilis piacot, a tőkések visszafogják a fogyasztási cikkek termelését, aminek nagy áruhiány a következménye. A technikai fejlődés általában a munkanélküliség növekedésével jár, nem pedig azzal, hogy a munkavégzés a dolgozók számára könnyebbé válik. A profitszerzés, a gazdaság alapvető mozgatórugója összekapcsolódik a tőkések egymás közötti versengésével, s ebből fakad a tőke felhalmozásának és hasznosításának bizonytalansága, amely egyre súlyosabb válságokat eredményez. A korlátlan versengés óriási munkaerő-pocsékolással jár, és az egyes ember társadalmi tudatát is elcsökevényesíti, mint arról már korábban szóltam.

Az egyes egyénnek ez az elkorcsosulása szerintem a kapitalizmus legsúlyosabb bűne. Ettől szenved egész oktatási rendszerünk. A gyerekekbe beépült a túlzott versenyszellem, s azt tanulják meg, hogy a mohó szerzés garantálja eljövendő sikeres karrierjüket.

Meggyőződésem, hogy csak egyetlen kiút létezik ebből a súlyos helyzetből: a szocialista gazdaság megteremtése, amelyhez a közösségi értékeket hangsúlyozó oktatási rendszer járul. Ilyen gazdaságban a társadalom tulajdonában vannak a termelési eszközök, amelyeket tervszerűen hasznosítanak. A tervgazdaság, amely a közösség szükségleteihez igazítja a termelést, el tudja osztani a munkát a munkaképes állampolgárok között, és minden férfinak, nőnek és gyereknek biztosítja a megélhetést. Az egyes ember nevelése nemcsak a benne rejlő képességek kibontását segíti elő, hanem eléri azt is, hogy az egyén felelősséget érezzen embertársai iránt – szemben jelen társadalmunk szellemével, amely isteníti a hatalmat és a sikert.

Nem szabad azonban azt hinnünk, hogy a tervgazdaság már maga a szocializmus. A tervgazdaság mint olyan együtt járhat azzal is, hogy az egyes embert tökéletes rabszolgává alacsonyítja. A szocializmus megteremtéséhez néhány különösen bonyolult társadalmi-politikai probléma megoldására van szükség: hogyan lehetséges a politikai és gazdasági hatalom mindent átható centralizációja ellenére megakadályozni, hogy a bürokrácia teljhatalomra tegyen szert és fennhéjázó legyen? Hogyan lehet megvédeni az egyes ember jogait, hogyan lehet a demokrácia segítségéval ellensúlyozni a bürokrácia hatalmát?

Átmeneti korszakunkban a szocializmus problémáinak és céljainak tiszta megfogalmazása óriási jelentőséggel bír. Mivel a jelen körülmények között ezeknek a problémáknak a szabad és korlátlan megvitatását erős tabuk tiltják, úgy vélem, ennek a folyóiratnak igen fontos közéleti funkciója van.

(Ez a cikk eredetileg a Monthly Review első számában, 1949 májusában jelent meg. Fordította: Baráth Katalin)