"A globalizáció és a multikulturalizmus sodrásában a nemzeti szuverenitás és az azt legitimáló nemzeti kultúra abszolút értéke megkérdőjeleződik" – írta nemrég legnépszerűbb napilapunkban egy ismert szociológus. De vajon lehet-e értelmesen is beszélni a globalizációról, amelyről legtöbbször mint valamiféle természeti folyamatról esik szó, amely ránk kényszeríti a bérek kegyetlen visszafogását, a nyugdíjreformot és általában a jóléti kiadások lefaragását. A szkeptikusok szerint inkább egyfajta ideológiáról van szó, amelynek feladata az utóbbi két évtizedben bekövetkezett globális hatalomváltás elfogadtatása. A vita nyomon követése céljából e számunkban a világrendszer egyenlőtlenségeivel kapcsolatos eddigi vizsgálatainkat (függőség, dominancia stb.) kiegészítjük a hegemónia kategóriájával, és bemutatunk néhányat a hegemónia modern formáival szembeni, népi és nemzeti indíttatású, elméleti és gyakorlati kezdeményezésekből.

Tartalomjegyzék

1. Samir Amin : Globalizáció vagy globális polarizáció?
2. Peter Taylor : Mitől modern a világrendszer? Hétköznapi modernitás és globális hegemónia
3. Susan Zimmermann : A család bálványától a piac bálványáig – A nemek közötti viszonyok változása a fejlett ipari társadalmakban
4. Riselia Duarte Bezerra : Szamba és hegemónia – Testek és ellentmondások a brazil társadalomban
5. Görög Tibor : Nemzeti eszme kerestetik – Jegyzetek egy elnöki ukaz margójára
6. Krausz Tamás : A világrendszer és az önigazgatás a peresztrojka periódusában
7. Pach Zsigmond Pál : A Tanácsköztársaság – mai szemmel
8. K. Gorsenyin : „Ha nem teljesíti a parancsot, magát lövik le!” – Ahogyan a kisember részt vesz a nagy történelemben
9. BAL : A szekszárdi húsipari munkások tiltakozásának tanulságai
10. Tőkei Ferenc : A rendszerváltozás kérdéséhez – üzenetek a XIX. századból
11. Tőkei Ferenc : A tőke centralizációról – üzenetek a XIX. századból
12. Birgit Mahnkopf, Elmar Altvater : A globalizáció határai
13. Derek Kerr : Bonefeld-Holloway: A globális tőke, a nemzetállam és a pénz politikuma könyvéről
14. Hugo Radice : A globalizáció kérdése
15. Szikszai Szabolcs : The Ecologist
16. Andor László : Visszaágyazódás ellenmozgással – a 6. Polányi Konferencia
17. Eszmélet : Eszmélet Nap – 1996. december 7.

Hatodszor került megrendezésre a Polányi Károly Nemzetközi Konferencia 1996 novemberében, ezúttal Montrealban, Reciprocity, Redistribution and Exchange: Re-embedding the Economy in Culture and Nature (Reciprocitás, redisztribúció és csere. A gazdaság visszaágyazódása a kultúrába és a természetbe) címmel. A mintegy száz résztvevő három napon át folytatott eszmecserét a gazdaság, a kultúra, az ökológia, az etika és a politika kapcsolatáról. A konferencia helyszíne a négy montreáli egyetem egyike, a Concordia volt. (Ennek égisze alatt működik a rendező intézmény, a Karl Polanyi Institute of Political Economy.)

A Polányi-konferenciákra alapvetően négyféle tudóskör jár több-kevesebb rendszerességgel. Az első és számban legkisebb az, amely közvetlenül kötődik a Polányi-családhoz, Polányi Károly vagy Kari Polanyi-Levitt tanítványa volt. A második az, amely a piacgazdaság egyfajta morális kritikájától indíttatva keres elméleti fogódzókat, és találta azt meg Polányi The Great Transformation című művében vagy valamely más írásában. A harmadik csoportot a többé-kevésbé következetes marxisták alkotják, akik e fórumon is a más progresszív gondolkodókkal való összefogás lehetőségét keresik. Végül pedig, mintegy negyedik csoportként fel-felbukkannak az olyan "nagymenők" (Claus Offe, Bob Jessop stb.), akik kellően rugalmas nézetekkel tudnak megjelenni különböző rendezvényeken, fürdőzve a baloldali értelmiség áhítatában, és talán egy kicsit reklámozandó legutóbbi vagy éppen megjelenés előtt álló könyvüket is.

A hatodik konferencián résztvevők összetétele nem hozott meglepetést, újdonságot inkább a vita középpontjába állított témák jelentettek. A korábbi Polányi-konferenciákhoz képest új témaként jelent meg az ökológia és a gazdaság kapcsolatának elemzése Polányi munkáira és szellemiségére támaszkodva (kiindulva a földnek "fiktív áruként" való értelmezéséből). Az előadók kapcsolatot kerestek a korlátozatlan piacgazdaság által okozott szociális és környezeti károk között, és bírálták azokat az elgondolásokat, amelyek szerint a természeti javak piaci értékkel való felruházása gátat vethetne azok pazarló felhasználásának. Amint arra például John Ferguson (York University) rámutatott: a közgazdaságtan főáramának kísérletei olajat öntenek a tűzre azzal, hogy monetizálni próbálják a környezeti problémákat, hiszen – a piacgazdaság korlátlan kiterjedésével – éppen ez tekinthető az eredeti probléma okozójának.

Különösen érdekesek voltak a pénzelmélettel és -történettel kapcsolatos előadások. Itt több előadó – például Jean-Yves Moisseron (DIAI/ORSTOM, Franciaország) – is foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy mennyiben egyeztethető össze Polányi és Marx pénzelmélete, illetve mennyiben más a Polányi-művekből kihámozható pénzfogalom (elszámolási és fizetési eszköz) annál a közkeletű meghatározásnál, amely a pénzt döntően forgalmi eszköznek tekinti (illetve Marxnál értékmérőnek és forgalmi eszköznek, amely ily módon alkalmas a kincsképző, fizetési és világpénz-funkciók ellátására). Japán monetáris fejlődésének "polányiánus" áttekintését (Takesi Murota, Dosisa Egyetem, Japán) megkülönböztetett figyelem kísérte, hiszen olyan ország előtörténetéről volt szó, amely ma igen fontos szerepet játszik a világgazdaságban, bár ennek előzményeiről – mint például a trimetallizmus működési módjáról vagy az aranystandardhoz való csatlakozás kétszeri kísérletéről – a Japán-szakértők szűk körén kívül kevesen tudnak.

A pénz eltérő fogalmi meghatározása Marx és Polányi elméleti rendszerében megérthető abból a különbségből, ahogyan a két, egymást egyébként sok tekintetben átfedő nézetrendszerben a "beágyazottság" kategóriája értelmezhető. Marxnál a gazdaság társadalmi beágyazottsága egyszerűen annyit jelenthet, hogy a gazdasági intézményeket nem személytelen mechanizmusoknak tekintjük, hanem olyan viszonyrendszer elemeinek, amely a társadalmi munkamegosztás által kialakított csoportok erőterében érvényesül. Marxnál tehát a különböző gazdasági formák egyben különböző társadalmi formák is. Polányinál más a helyzet; nála létezik vagy legalábbis feltételezhető egyfajta "normálállapota" a társadalomnak, amelyben a gazdaság működése "a társadalom" normáiba illeszkedik, azoknak megfelelően működik. Ehhez képest abnormális állapotnak tekinthető, ha a gazdaság "kiágyazódik" a társadalomból, a társadalom szociális, kulturális és etikai normáival szembehelyezkedve önálló életet kezd élni, mégpedig az ember valóságos lényegétől idegen piaci törvények alapján. (E fejtegetésben a "csereérték uralma a használati érték fölött" marxi kategóriája ismerhető fel.)

Ezért állíthatjuk szembe a két rendszert az alapfogalmak tekintetében is: Marxnál az osztályok viszonya a fő kérdés, Polányinál a koordinációs mechanizmusoké. Marxnál végső soron a filozófiai gazdaságtan tekinthető az alapvető tudománynak, Polányinál a gazdaságantropológia. Az újkori európai történelmi fejlődés vizsgálatánál Marx alapján az eredeti felhalmozás megindulását (16-17. század) tekinthetjük döntő fordulópontnak, míg Polányinál az alapvető fordulatot az ipari forradalom (18-19. század) jelenti. Marxnál a progresszió újabb társadalmi formaváltást feltételez egy új gazdasági forradalom bázisán, míg Polányinál kétséges, hogy beszélhetünk-e egyáltalán progresszióról; nála a feladat a gazdaság visszaintegrálása ("visszaágyazódása") a társadalomba, mégpedig decentralizáció útján, a reciprocitásra épülő kapcsolatok megerősítésével.

A pénzviszonyokkal kapcsolatos fejtegetések a nemzetközi pénzügyek jelenkori tendenciáinak elemzésén keresztül kapcsolódtak a konferencia egy további nagy témaköréhez, a globalizáció problémájához, amelyről mások mellett Kari Polanyi-Levitt, Polányi Károly leánya tartott előadást (a programfüzetben meghirdetett cím "Globalizáció: ideológia vagy valóság?" volt, amely az előadás napján már így fogalmazódott meg: "A piacok globalizációja vagy a globalizáció piaca?"). Az uralkodó ideológia a globalizációt elkerülhetetlen, természetes folyamatnak tünteti fel, ami a McGill Egyetem professzora szerint durva túlzás, és inkább a társadalmi erőviszonyok eltolódásának, mint valamiféle technikai korszakváltásnak tulajdonítható. Az értelmező szótárakban a kilencvenes években jelent meg a globalizáció kifejezés, leginkább a kereskedelmi és átváltási korlátok lebontásához kapcsolva. Ezt a korszakot a globális tőke szupranacionális szuverenitásához vezető időszaknak tekinthetjük; nem kellően tiszázott azonban, hogy mi is e folyamat legfőbb hajtóereje (az információs technológia, a pénzügyi innováció, a transznacionális vállalatok, az USA, a szocializmus meghátrálása, a multilaterális pénzügyi szervezetek bürokratái vagy egy új transznacionális szakértői elit). Ami azonban biztos: ez a folyamat sem stabilitást, sem fenntartható gazdasági növekedést nem eredményezett. A gyors növekedést felmutató kelet-ázsiai országok éppen hogy a globalizáció nyitottságot hirdető ideológiájával ellentétes módszerekkel lettek sikeresek; a világpiaci árak korlátlan érvényesülése mellett egy gazdaság sem volt képes leküzdeni az alulfejlettség állapotát. Sok ideológus elfelejti, hogy az önszabályozó piac 19. századi rendszere – amelyhez Polányi nem tartotta lehetségesnek a visszatérést – az imperializmus klasszikus korszakával esett egybe. A jelenkori globalizáció is az alá-fölé-rendeltség struktúráit erősíti, ezúttal a pénzügyi mechanizmusokon keresztül. A nemzetek szuverenitását felváltotta a tőkepiacok szuverenitása; a hírműsorok már-már úgy jelentik be a részvény- és valutaárfolyamok alakulását, mint valamiféle közvélemény-kutatási eredményt. A pénzfolyamatok privatizációja, amely a Bretton Woodsi pénzrendszer 1971-es összeomlása óta bekövetkezett, az eredeti tőkefelhalmozás új fordulójának tekinthető, amely sem a munkahelyteremtéshez, sem a gazdasági fejlődéshez általában nem járul hozzá abban a mértékben, ahogy azt ideológusai állítják (a harmadik világban a munkahelyeknek mindössze két százalékát adják a transznacionális vállalatok). Polanyi-Levitt konklúziója: a globalizáció jelszavával lebonyolított hatalomátrendezéssel szembeni ellenmozgalom az ideológia és a valóságos folyamat megkülönböztetésével kezdődhet.

A volt szocialista országokat egy lengyel, egy bolgár és egy magyar résztvevő képviselte. A lengyel Tadeusz Kowalik adatokkal teletűzdelt előadásban mutatta be a reálbérek és az életszínvonal romlásának folyamatát, rámutatva, hogy a megindult gazdasági fellendülés (GDP-növekedés) ellenére térségünket jelentős instabilitás, valamint nem kevés aggasztó gazdasági és szociális trend jellemzi. A bolgár Krisztina Sztojanova a 90-es évek kelet-európai filmkultúrájáról beszélt. Ezt az időszakot az üzleti szempontok előtérbe kerülése miatt egyrészt mennyiségi fogyatkozás (a hazai gyártású filmek számának csökkenése, a vetítőhelyek jelentős részének megszüntetése stb.), másrészt pedig újszerű zsánerek középpontba állítása (gengsztervállalkozó, lecsúszó figurák stb.) jellemzi. A magyarországi rendszerváltással foglalkozó előadás párhuzamot vont a laissez faire rendszer – Polányi által tanulmányozott – angliai kialakítása és a kelet-közép-európai gazdasági rendszerváltás között, sorra véve az intézményi átalakítás lépéseit, valamint az átalakulás szociális következményeit. A Kelet-Európával foglalkozó szekcióban elnöklő David Mandel (UQAM, Montreal) a legutóbbi évek oroszországi folyamatait elemezve azt a meglepő következtetést vonta le, hogy talán még a Brezsnyev-időkben is erősebb civil társadalomról lehetett beszélni, mint manapság, amikor a gazdasági és szociális szétzilálódás határai még csak ki sem rajzolódtak.

A konferencia – immár hatodszor – megmutatta, hogy Polányi életműve végül is olyan egységes anyagot jelent, amelyből kiindulva az élet különböző szférái, a világ különböző régiói és történelmi korszakai konzisztens módon tanulmányozhatók. A közös elemzési alapot egyrészt a "beágyazottság" (embeddedness) kategóriája jelenti, másrészt pedig a történelmi fejlődés "kettős mozgása" (double-movement), amely a legutóbbi két évtized neoliberális tendenciájával szemben is egyfajta "ellenmozgás" (counter-movement) megjelenését vetíti előre.

Az emberiség történetét az ókortól napjainkig a társadalmi egyenlőtlenség jellemzi. Azonban az a fajta polarizáció, amelyet a teljes földgolyó kapitalizációja önmaga elidegeníthetetlen melléktermékeként idéz elő, csupán a legújabb kor jelensége.

A modern kapitalista társadalmak polarizációja a tőkés termelési mód kialakulásával párhuzamosan, lépésről-lépésre fejlődött ki.

Az ipari forradalmat megelőző merkantilista forma (1500-1800) a domináns Atlanti-óceán partvidéki központok kereskedelmi tőkéjének egyeduralma és a perifériális övezetek (Észak-, Közép- és Dél-Amerika) kiépülése nyomán terjedt el, mely a kereskedelmi tőke felhalmozásának logikájával fennálló tökéletes összhangjukból fakadt.

Az úgynevezett klasszikus modell az ipari forradalomból nőtt ki, és azóta is meghatározója a tőkés gazdasági rendszer alapvető formáinak. Ezzel szemben a fejletlen perifériák – e tekintetben Japán kivételével egész Ázsia, valamint Afrika "zárkózott fel" fokozatosan Latin-Amerikához – az iparosodáson kívül rekedt területek maradtak. Ennek következtében számukra csak a mezőgazdasági, illetve a természeti erőforrások kitermelésének útja állt nyitva a munkaerőtermelés nemzetközivé válásának folyamatában való részvételhez. A polarizációnak ezt a nagyon lényeges vonását egy másik, hasonlóan figyelemre méltó jelenség kísérte: autocentrikus nemzetállami rendszerekként mag-iparrendszerek kristályosodtak ki, ami együtt járt a burzsoá nemzetállamok kiépítésével. Ez a két tényező együttesen magyarázza annak a nemzeti liberalizmusnak vezérgondolatait, amely a polarizáció jelentette nehézségre ideológiai válaszként megszületett: az iparosítást a felszabadítás folyamatának és a "felzárkózás" eszközének szinonímájaként értelmezték, miközben a magot alkotó rendszerek a nemzetállam megalapításának célját sugallták. A modernizációs világszemléletet e két célkitűzés határozta meg. Az ipari forradalmat követően (1800 után) kialakult világrendszert egészen a második világháború utánig a polarizációnak ez a klasszikus formája jellemezte.

A háború utáni időszak a fent ismertetett két vonás jó értelemben vett erózióját hozta. A korábban háttérbe szorult perifériák fejlődésnek indultak. Kétségtelen, hogy ez nem egyenletesen zajlott, de Ázsiában és Latin-Amerikában domináns tényező volt. E folyamat felgyorsítása terén a nemzeti liberalizmus mozgalma nagy eredményeket ért el a politikai függetlenségüket ez idő tájt visszanyerő periférikus államokban. Ez az időszak egybeesett az autocentrikus nemzetállami termelőrendszerek haladást jelentő széthullásával és az egységes nemzetközi termelési rendszer alkotórészeként való újjáalakulásával. Ez a kettős erózió újabb bizonyítékát adta a globalizáció elmélyülésének.

Ezen változások együttes megjelenése a háború utáni világrendszer egyensúlyának felbomlását hozta. Mindazonáltal ez önmagában nem tartott egy, az előzőtől eltérően polarizált új világrend felé, hanem – ehelyett – "globális felfordulást" okozott. A napjainkban bennünket körülvevő zűrzavar a rendszer háromrétű gyengeségéből fakad: egyfelől nem hozott létre a nemzetállamot meghaladó új politikai, illetve társadalmi szervezeti formákat, amit azonban a globalizálódott termelési rendszer megkövetelt; másfelől nem fejlesztett ki olyan gazdasági és politikai viszonyokat, amelyek alkalmasak lehettek volna a frissen versenyképessé váló periférikus övezetek, Ázsia és Latin-Amerika lendületesen meginduló iparosodásának összehangolására a globális növekedés ütemével; harmadrészt pedig – egy kizárólagos esettől eltekintve – nem vezetett az emberi kapcsolatok javulásához. Ezt az egyetlen példát a piaci alapú fejlődésből kimaradó afrikai periféria jelenti. Ez a zűrzavar a világ minden tájékán jól látható, és teljes körű politikai, társadalmi valamint ideológiai válság jellemzi. Belőle fakadnak az egységes Európa nehézségei, illetve az integrált piac és az ugyancsak egységes politikai rendszerek kiépítésének sikertelensége. Ez az oka a kelet-európai, a félig iparosodott harmadik világ és az újonnan marginalizálódó negyedik világ perifériáin lezajló földcsuszamlásnak. Ez a felfordulás távolról sem a globalizáció határozott előrehaladását, sokkal inkább annak rendkívüli törékenységét hirdeti.

E zűrzavarnak a túlsúlya azonban nem akadályozhatja meg, hogy az új világrendet alternatív forgatókönyvekkel gondoljuk el, még ha ez a jövőbeli új világrend nagyon sokféle lehet is. Magam sem teszek mást, mint felhívom a figyelmet azokra a kérdésekre, amelyekről az elkerülhetetlen globalizáció felett feltétlen diadalt hirdetők hallgatnak, miközben e folyamat kétségessége egyre világosabbá válik.

Az olvasó bizonyára felfedezte, hogy eddigi elemzésünk a kapitalista világrendszerről nem a hegemóniák kérdésére összpontosít. Az a meglátásom, hogy az egyeduralom egyáltalán nem szabályszerű jelenség, sőt inkább kivételes, olyan gyakorlat, amely a partnerek között konfliktushoz vezet, és így véget vet a hegemóniának. Az Egyesült Államok hegemóniája, amely látszólag ma is fennáll, talán ellenfelei gyengeségének következtében olyan törékeny és kétséges, mint azoknak a rendszereknek a globalizációja, amelyek révén működik. Véleményem szerint a vita kezdetén a legalaposabban azt kell megvizsgálnunk, mi az, amit ebben az új világrendben az előző eróziója idézett elő. Álláspontom szerint két új elemmel kell számolnunk:

– az autocentrikus nemzetállam eróziója és egyfelől az újratermelés és felhalmozás szférái, másfelől a politikai és a társadalmi kontroll között fennálló kapcsolatnak ezt követő megszűnése, amely viszonyt mindezideig pontosan kijelöltek az autocentrikus nemzetállami korlátok;

– az ellentétek eróziója: a fejlett központ-fejletlen perifériális övezetek közötti ellentmondás, továbbá a polarizáció újonnan megjelenő módozatai.

Egy ország helyzetét a "világpiramisban" (az országok hierarchiájában) az határozza meg, hogy mennyire versenyképes a világpiacon. Ennek a ténynek az elismerése egyáltalán nem jelenti annak a polgári közgazdászi véleménynek az elfogadását, miszerint az adott ország ezt a bizonyos helyzetet "racionális" intézkedések eredményeként érte el, továbbá, hogy ezt a racionalitást a piac úgynevezett "objektív törvényeinek" mércéje határozza meg. Éppen ellenkezőleg: úgy vélem, ez a versenyképesség számos gazdasági, politikai és társadalmi tényező komplex eredője. Ebben az egyenlőtlen küzdelemben a központi helyzetű államok az általam ötrétű monopóliumnak nevezett eszközükhöz folyamodnak. Ez a monopóliumkomplexum próbára teszi a társadalomelmélet átfogó jellegét. Az alábbiakra gondolok:

1. Műszaki-technológiai monopólium: Ennek kialakítása akkora költségeket igényel, amelyeket csak egy nagyméretű és gazdag állam lehet képes fedezni. Állami támogatás nélkül azonban – amit a liberalizmus hívei, mint tudjuk, nem szívesen emlegetnek – elsősorban a katonai kiadások vonatkozásában ezek a monopóliumok nem számíthatnak hosszú életre.

2. A nemzetközi pénzügyi piacok financiális kontrollja: Ezek a monopóliumok, a létrehozásukat és működésüket meghatározó jogszabályok liberalizációjának köszönhetően, példa nélküli eredményességgel büszkélkedhetnek. Még nem is oly régen egy ország betéti állományának nagyobb része csupán a többnyire állami pénzintézetek küzdelmének volt a tárgya. Manapság ezeket a megtakarításokat olyan intézmények kezelik központilag, melyek tevékenysége már nemzetközivé vált. Ezzel a pénztőkére, a tőke legnemzetközibbé vált elemére célzunk. Ennek a pénzügyi globalizációnak a logikáját kétségbe vonhatjuk egy egyszerű politikai döntéssel, amely – jóllehet korlátozott mértékben – képes megbontani a pénzáramlás birodalmát. Ezenfelül a pénztőke szabad mozgását előíró jogszabályok nem működnek. Ezt a rendszert a különböző pénznemek szabadpiaci áramlásának elvére alapozták (tudniillik, hogy a pénz a sok fogyasztási cikk egyike), továbbá arra az elképzelésre, hogy a de facto egyetemleges pénznem szerepét a dollár fogja betölteni. A pénz mint árucikk-elmélet tudománytalan; a dollár helyzetéről pedig ne is beszéljünk. Nemzeti valuta nem tudhatja teljesíteni a nemzetközi valuta feladatait, hacsak a "nemzetközi valutát" adó országban nem jelentkezik kiviteli felesleg, ami a többi ország szerkezeti átalakulását fedezi. Ez volt a helyzet Nagy-Britanniában a XIX. század végén. De nem ez a helyzet ma az Egyesült Államokban, amely költségvetési hiányát kierőszakolt kölcsönökből finanszírozza. Továbbá az Egyesült Államokkal versenyt folytató államokban sem ez a helyzet: Japán feleslege (és Nyugat-Németországé, amely az országegyesítés során teljesen felszívódott) nem elegendő a többi ország szerkezeti átalakulásához szükséges pénzigény kielégítésére. Ilyen feltételek között a pénzügyi globalizáció egyáltalán nem nevezhető "természetes" folyamatnak, sőt, nagyon is törékeny. Rövid távon csak az állandó instabilitást ígéri, és nem azt a stabilitást, amelyre az átalakulási folyamatok sikeres végbemeneteléhez szükség volna.

3. A Föld természeti erőforrásaihoz való hozzájutás monopóliumai: Mára az egész földkerekséget veszélybe sodorta a természeti erőforrások felelőtlen pazarlása. A kapitalizmus, amely a rövid távú ésszerűségre épít, nem képes fölébe kerekedni azoknak a veszélyeknek, amelyeket ez a felelőtlen viselkedés idéz elő. Ennélfogva a már fejlett országok monopóliumait erősíti. Ezeket pedig csak az érdekli, hogy nehogy mások is hasonlóan meggondolatlanul járjanak el.

4. Sajtó- és tömegtájékoztatási monopóliumok: Ezek nyomán nemcsak a kultúrák uniformizálásának lehetünk tanúi, de a politikai manipuláció újabb eszközeinek bevetését is megtapasztalhatjuk. A modern médiapiac kiszélesedése az egyik fő összetevője a Nyugaton működő demokratikus gyakorlat eróziójának.

5. Végül: a tömegpusztító fegyverek monopóliumai: Ez a monopólium, amelyet a második világháború után bipoláris ellenőrzés jellemzett, újra az Egyesült Államok kizárólagos fennhatósága alá tartozik, miként 1945-ben. A fegyverkezési hajsza, még ha azt a veszélyt hordozza is, hogy kicsúszhat az ellenőrzés alól, még mindig az egyetlen lehetséges módja annak, hogy – demokratikus nemzetközi ellenőrzés hiányában – megküzdjünk ezzel az elfogadhatatlan monopóliummal.

Ez az ötszintű monopóliumrendszer együttesen határozza meg azt a keretet, amelyben a globalizált értéktörvény működik. Az értéktörvény mindezen feltételek sűrített megjelenítése, nem pedig egy objektív, "tisztán" gazdasági gondolatmenet. Mindezek a folyamatok és ezek működésben tartása megsemmisíti a perifériák iparosodási eredményeit, termelőmunkájukat értelmetlenné teszi, egyúttal túlértékeli azt a feltételezett többletértéket, amely azoknak az új monopóliumoknak a tevékenységeihez járul hozzá, amelyekből a központok húznak hasznot. Az eredmény a jövedelemelosztás új nemzetközi hierarchiája, amely minden eddiginél szélsőségesebb: a perifériák gazdaságait alárendelt helyzetbe kényszerítve olyan alacsony sorban tartja őket, hogy csak alvállalkozók lehessenek. Ez szolgáltatja a polarizáció új alapját, előrevetítve jövőbeli formáit.

Szemben a napjainkban uralkodó világnézeti felfogással, magam kitartok amellett, hogy a piac(osodás) révén végbemenő globalizáció nem egyéb reakciós képzelgésnél. Ellene úgy léphetünk fel, ha kidolgozzuk a globalizáció szocialista szemléletű alternatív, humánus menetrendjét. Ebbe a menetrendbe beletartozik egy egységes politikai rendszer megalkotása, amelynek nem az a célja, hogy a globális piac szolgálatában álljon, hanem amely úgy határozza meg saját működési kereteit, miként a nemzetállam a történelem során mozgósítási területe helyett a nemzeti belső piac társadalmi szerkezetét jelenítette meg.

Egy egységes politikai rendszernek tehát az alábbi négy területen kellene meghatározó feladatokat ellátnia:

1. Az általános leszerelés olyan szintű megszervezése, amely megszabadítaná az emberiséget a nukleáris és egyéb tömeghalált okozó fegyverek fenyegetésétől.
2. A Föld természeti erőforrásaihoz való hozzájutás egyenlőségre törekvő megszervezése, amely fokozatosan feloldaná a jelenleg e téren is tapasztalható szélsőséges egyenlőtlenséget. Ki kell alakítani az erőforrások globális értékmeghatározásának menetét, amely kötelezővé tenné a hulladékmegsemmisítést, egyben az erőforrások értékét és a belőlük nyert jövedelmet is szétosztaná. Egyszersmind ez jelentené egy átfogó pénzügyi rendszer kialakításának kezdetét is.
3. Tárgyalások folytatása a nyitott, rugalmas gazdasági kapcsolatokról a világ jelentős, ámde egyenlőtlenül fejlett térségei között. Ez az idő előrehaladtával lebontaná a központi államok műszaki-technológiai és pénzügyi monopóliumait. Természetesen maga után vonná a globális piacot jelenleg működtető intézmények (az ún. Világbank, az IMF, a GATT stb.) felszámolását, a világgazdaság irányítására más rendszereket hozna létre.
4. Egyeztetések megkezdése az arányos globális és nemzeti fejlődés célravezető irányítása érdekében a tömegtájékoztatás, a kultúra és a politikai viselkedés területein. Ez olyan politikai intézmények létrehozását foglalja magában, amelyek a globális szintű szociális érdekeket jelenítenék meg, azaz egy olyan "világparlament" lépne működésbe, amely meghaladná az államközi kapcsolatok jelenlegi mechanizmusát.

Napnál világosabb, hogy a szemünk előtt zajló folyamatok nem a fent ismertetett irányba tartanak, a humánus célok nem állnak a feladatok középpontjában. Nem csodálkozom. Akkor volnék igazán meglepve, ha ez másképpen volna. A globalizáció régi rendjének eróziója nem tudja előkészíteni önmaga utódlását, csak zűrzavarhoz vezethet. A domináns erők ezek között a béklyók között fejtik ki tevékenységüket, rövid távú győzelmek érdekében manővereznek, ennél fogva elmélyítik a zűrzavart. Az a próbálkozásuk, hogy döntéseiket az "önszabályozó" piac agyonhangoztatott ideológiájával igazolják, vagy azt állítva, hogy "nincs más út", vagy puszta és egyszerű cinizmusból, nem megoldása, hanem része a problémának. Az emberek spontán reakciói helyzetük romlására nem feltétlenül pozitív irányúak. Kaotikus időkben az olyan tévutat jelentő megoldások, mint amilyen a fundamentalizmus vagy a sovinizmus, politikailag nagyon is jól hasznosíthatók. A baloldalon múlik – és ez volna történelmi küldetésének értelme -, hogy mind az elméletben, mind a gyakorlatban megfogalmazza az adott helyzetre illő, humánus válaszát. Ennek hiányában és mindaddig, míg ez a felelet meg nem születik, arra számíthatunk, hogy a visszafejlődés és a bűnözés lesz az uralkodó.

A nehézségek, amelyek a nagyszabású Európa-egységesítési terv előtt tornyosulnak, jól illusztrálják a "piaci mechanizmusok nyomán végbemenő globalizációról" szóló nézet tarthatatlanságát. A Nagy Európai Terv iránti lelkesedés első nagy hullámában senki sem látta előre ezeket a problémákat. Mindamellett ezeket pontosan meg tudták jósolni azok, akik sohasem hitték, hogy a Közös Piac önmagában képes az európai kontinens egységesítésére. Azt hangoztatjuk, hogy egy ilyen nagyratörő elképzelést lehetetlen olyan baloldal nélkül valóra váltani, amely ezt szociális és kulturális értelemben haladó szelleművé tudná tenni. Ha ez nem teljesül, az elért eredmény törékeny lesz, és a legcsekélyebb baleset is végzetesnek bizonyulhat. Ezért tehát az európai baloldali pártoknak, csoportosulásoknak feltétlenül meg kellett arról győződniük, hogy a piaci integráció minden egyes lépését intézkedések kettős sorozata kíséri – egyfelől biztosítani kellett, hogy a haszon a dolgozókat illesse, ezáltal megerősítve társadalmi erejüket és egységüket; másfelől olyan politikai rendszer létrehozásába kellett belekezdeniük, amely meghaladja a nemzetállamot, egyben az egyetlen olyan egység, amely hatékonyan képes irányítani egy kiszélesedő piacot. Azonban ez nem így történt. Európa nagyszabású tervének végrehajtása a jobboldal vezénylete alatt a merkantilista részletekre korlátozódott; a baloldal előbb-utóbb mindenütt beadta a derekát, lemondva összes meghirdetett feltételéről. Az eredményt magunk előtt láthatjuk: a gazdasági hanyatlás szembeállítja Európa társállamait egymással. Nehézségeikre – főként a munkanélküliségre – a választ csak egymás kárára tudják elképzelni; és még ehhez sem állnak hatékony eszközök rendelkezésükre. Egyre inkább az ördögi kört jelentő gáncsoskodás kísértésébe esnek. Azokat az őszinte erőfeszítéseket is, amelyek a német és a francia politikusok ezirányú lépéseinek megakadályozását célozták, puszta ráolvasásnak minősítette mind a jobb-, mind a baloldal.

A "kis" Európa (az Európai Közösség) önmagában is nehézségekkel küzd, miközben a "nagy" Európa újabb elemmel bővíti a megpróbáltatások eddigi körét. Itt a lehetőség a baloldal előtt, hogy újragondolja a Nagy Európai Projekt egészét, és megkezdje egy politikailag és gazdaságilag konföderális Nagy-Európa kiépítését, mely baloldalról egy újjáalakult és egységes európai munkásosztályhoz kötődik. Az európai "politikacsinálók" elszalasztották ezt az alkalmat, ráadásul a jobboldalt támogatták, amely igyekezett a szovjet birodalom összeomlásából, a vadkapitalizmus beültetésével, minél gyorsabban meggazdagodni. Nyilvánvaló, hogy Kelet-Európa latin-amerikanizálódása csak gyengítheti egy baloldali elkötelezettségű Európa-egységesítés esélyeit, csupán hangsúlyosabbá teheti azt az egyenlőtlenséget, amely az Európai Közösség Európája és egyik tagországa, az egyesített Németország között fennáll, amely ennek a fejlődésnek egyedüli nyertese.

Az európai egységesítési terv válsága az újfajta globalizáció egyik próbakövét jelenti. Ám ezek a visszaható tünetek, ezek az inadekvát és kétségbeesett válaszok, melyeket a megújult globális rendszer kialakításának nehézségei idéznek elő, nem kizárólag európai jelenségek. Megtalálhatók az egykori Harmadik Világ teljes területén, különösen a régi világrend összeomlása folytán peremre szorult térségekben (a Szaharán túl eső afrikai és az arab-iszlám területeken) és a Keleten újonnan kialakuló Harmadik Világban (a volt Szovjetunió és a volt Jugoszlávia határain belül), ahol önromboló folyamatoknak lehetünk tanúi, s nem a helyzet kívánta lépéseknek. Mindezen körülmények ellenére akad néhány önmagát reálisnak hirdető megoldási lehetőség. Egy párat vegyünk most szemügyre, és lássuk be: bizony nem adnak feleletet azokra a halasztást nem tűrő kérdésekre, amelyeket egy elfogadható és stabil világrend megalkotása felvet, más szóval nem mutatnak kiutat a zűrzavarból.

Az európai kérdés a globalizáció jövőjéről folyó elméleti vita középpontjában áll. Az Európa-egységesítési terv kudarca és a szétesés fenyegetése következtében az egységesítés eszméjéhez hű erők hasznosnak és járhatónak találhatják, hogy a "második legjobb" helyzet elnyerése érdekében, tudniillik egy német dominanciájú Európa érdekében összefogjanak. Okkal vélhetjük, hogy e szerint a forgatókönyv szerint Anglia hajója az amerikai partokhoz közelítene, és eltávolodna az európai kontinenstől. Mintha már el is indultunk volna ezen az úton; mi több, néhányan azzal igazolták ezt a választást, hogy elsőséget biztosítottak "a pénzmozgás semlegességének" (ez egyébként egy olyan technokrata felfogás, amely nem vesz tudomást a pénzmozgás politikai jelentőségéről), és ezzel szabad kezet adtak -a Bundesbanknak. Nem hiszem el, hogy az eredeti Európa-egységesítési tervnek ez a megcsúfolása valódi stabilitást ígérne; sem Oroszország, sem Franciaország nem fogja lenyelni helyzetének várható romlását.

Tovább árnyalja a képet, hogy az Egyesült Államok előnyös pozícióját nem veszélyezteti Németország esetleges önállósodása, illetve egy Németország vezette Európa lehetősége. Ugyanakkor az sem világos, vajon van-e egyáltalán valami ebben a nagyszabású tervben, ami veszélyeztetné az Egyesült Államokat a korábbiakban ismertetett ötös monopóliumegyüttes bármelyik területén is. Egy német dominanciájú Európa változatlanul az USA körül keringene.

A kettes számú forgatókönyv – valódi alternatíva hiányában – "az USA hegemóniájának" második kiadását jelenti. Ennek számos változata létezik. A legvalószínűbbnek az tűnik, mely szerint a neoimperialista területfelosztás terhei megoszlanának: Latin-Amerikát az USA után "kötnék", míg Afrika a német-európai "szerelvényhez" csatlakozna (Franciaország számára is juttatva néhány morzsát). Persze nem számít ide az Öböl-menti olajtermelő országok és a "közel-keleti közös piac" térsége, amely továbbra is az Egyesült Államok fennhatósága alá tartozna. Az USA jelenléte az Öböl katonai megszállásából és – közvetve – Izraellel való szövetségéből is érzékelhető. Azt is mondhatnánk, hogy a szimmetrikusan Japánra bízott dél-ázsiai terjeszkedés ugyancsak ezt sugallja. Azonban nem jellemzi egyenlőség azt a felosztást, amely a már tárgyalt három központ között áll fenn: az Egyesült Államok ugyanis őrzi kedvező helyzetét. Itt újra csak hitetlenkedve tudom fogadni azt, hogy ezek a neoimperialista megoldási javaslatok képesek lennének fenntartani a rendszer stabilitását; elszórt felkeléseket/lázadásokat idéznének elő Latin-Amerika-, Ázsia- és Afrika-szerte.

Figyelmünket tehát Ázsiára kell összpontosítanunk, amely nagyrészt kívül esik az euro-amerikai konfliktuson. Már sokan megállapították, hogy Kelet-Ázsia nemzeteit Japántól a Kínai Népköztársaságig, Koreáig, vagy – kisebb mértékben ugyan – bizonyos délkelet-ázsiai országokat (Szingapúr, Thaiföld és Malaizia), még Indiát is ide vehetjük, érintetlenül hagyta a válság, sőt (a világpiaci versenyképesség mutatói szerint) sikereket tudtak elérni a növekedés és a hatékonyság terén. Mindezzel együtt is képelenségnek hat az az ötlet, hogy akkor tehát Ázsia lesz a következőnek kialakuló hegemónia központja. Ázsia ugyanis, még a globális gondolkodás szerint is, a világ lakosságának több mint felét jelenti! Ez a népesség pedig különböző államokban él. A hegemóniáról alkotott ködös elképzelés helyébe inkább állítsuk oda annak az Ázsiának a képét, amely a tőkefelhalmozás legfőbb központjává válik. Már csak részletesen le kell írnunk, ez miként fog végbemenni, a különféle nemzetek hogyan fognak szót érteni egymással és a világ többi részével. Több megoldás is létezik. Ami a legkönnyebben elképzelhető, azaz a japán imperializmus dominanciája a térségben, véleményem szerint a legkevésbé valószínű. Japán jelenlegi sikereinek csodálói túl gyakran alábecsülik Japán sebezhetőségét. Pedig sérülékenységének tudható be, hogy Japán a mai napig az Egyesült Államok csatlósa, és az is marad. Nem túl valószínű, hogy Kína vagy akár Korea tudomásul venné Japánnak való alárendelését. Ilyen körülmények között az Ázsián belüli egyensúly fenntartása térségen kívüli erőkön múlna. Erre a szerepre pedig újra csak az Egyesült Államok pályázhat, amely nem szívesen adná fel világszintű vezető szerepét.

Ugyanakkor nagyon is valószínűnek látszik, hogy ezeknek az ázsiai országoknak a helyzete a világrendszeren belül megerősödik. Mi lesz erre az Egyesült Államok reakciója? Véleményem szerint a szövetségesek minden stratégiai intézkedése e körül a kérdés körül fog forogni. Azt szinte mondani sem kell, hogy Kína fejlődése a világ minden átfogó egyensúlyi viszonyát fenyegeti. Ezért fogja az Egyesült Államok is fenyegetve érezni magát. Úgy látom, a jövőben az Egyesült Államok és Kína lesz a két legfőbb szemben álló fél. Hogy Európa milyen álláspontot fog elfoglalni ebben a vonatkozásban? – ma még nehéz erre a kérdésre válaszolni.

A jelenlegi fejlődési irányok többféle lehetőséget kínálnak. Ezek közül egyik sem szüntetné meg az Észak-Dél polarizáció okát. A kapitalista rendszer könyörtelen logikája életben tartja a központ és a periféria közötti polarizációt. Működési módozatai bárhányszor is újultak meg meg eddig és még fognak a jövőben, mindig is a fent ismertetett ötös monopóliumra fognak támaszkodni.

Bárki állíthatná, hogy ebben a nézetben semmi új nincs, mivel a polarizáció szinte hozzátartozik a dolgok természetes menetéhez. Én éppen azért nem értek ezzel egyet, mert napjainkra valami más jellemző, mint volt az elmúlt öt évszázad során. A kapitalista világrendszer terjedésével peremre szorult népekről, melyekről sokáig azt hittük, elfogadják sorsukat, az elmúlt ötven évben kiderült: már nem fogadják el, és egyre kevésbé fogják elfogadni a jövőben. A kapitalizmus által beindított jellegtelenné válási folyamatban – amely nem képes túllépni mostani forgószélszerű változatán – az egyetlen pozitív vonás, hogy a látszat csal: a tetszetős gyümölcs belül kukacos. Az oroszországi és kínai forradalmak a rendszert a peremre szorult népek lázadásaira alapozva kísérelték meg megváltoztatni – a jövőben ez fog új formákban folytatódni. A kialakulófélben levő "világrendszerek" instabilitásának döntő magyarázata ebben rejlik. Természetesen a világtörténelem színpadának előterében zajló konfliktusok a jövőben sem lesznek egyforma jelentőségűek. Érzésem szerint az ázsiai népeket és a domináns rendszereket egymással szembeállító viszályok játsszák majd a meghatározó szerepet. Ez nem jelenti azt, hogy mások nem fognak részt venni a polarizáció elleni általános tiltakozásban. Miként azt sem állítom, hogy a változások és a haladás nem a rendszer legközpontibb központjából fognak kiindulni. Bukásokat, súlyos kudarcokat sem zárhatunk ki, melyek során az emberek határozottan elutasítják az univerzalista álláspontot. A kapitalizmus terjeszkedése révén kezdetét vevő globalizációs folyamat nehézségeire adandó humánus felelet talán idealistának tűnik, de nem utópisztikus. Ellenkezőleg: ez az egyetlen reális megoldási javaslat. Lássunk hozzá a kidolgozásához, és hatalmas társadalmi erők csatlakoznak majd a világ minden tájáról.

Így kell felfrissíteni a világpolitikai mozgalomként értelmezett szocializmus álláspontját. Az előkészület során az ideológiai és a politikai erőknek össze kell fogniuk, hogy képesek legyenek megküzdeni azzal az "ötfejű" monopóliummal, amely a kapitalizmust újratermeli. Ez a küzdelem aztán megérleli a "kölcsönös igazodás" feltételeit. A harc során újra kell gondolnunk az ideológiai kultúra alapkérdéseit: az egyetemes-partikuláris ellentét dialektikáját, a politikai demokrácia és a társadalmi haladás viszonyát, az úgynevezett gazdasági hatékonyság (ennek megnyilvánulása, azaz a "piac"), az egyenlőség és testvériség értékeinek dialektikáját, valamint az átfogó szocialista cél mibenlétét – az eddig tárgyaltak fényében.

A politika terén hitelesen demokratikus világszintű szervezeti formákat kell létrehoznunk, amelyek képesek lesznek a gazdasági kapcsolatokat fokozatosan az egyenlőség irányába terelni. Ebben a tekintetben elsődlegesnek tartom a globális rendszer újjászervezését, mely nagy térségekre alapulna, amelyekben a perifériák elszórt részei egyesülnének. Itt alakulnának meg az egységes latin-amerikai, arab, afrikai és délkelet-ázsiai térségek, párhuzamosan Kína és India térségével, melyek Földünk összesen két, önmagában földrésznyi országát jelentik. Az El Nem Kötelezett Országok Mozgalmának új munkatervében e célnak elsőbbséget kell biztosítani. A regionális tömörülések nem zárják ki mások, pl. Európa vagy az egykori Szovjetunió államainak összefogását. Hogy ez miért sürgető? Egyszerű a magyarázat: az elemzésben ismertetett monopólium-ötös ellen csakis így lehet eredményesen harcba szállni. Cserébe egy igazán globális gazdasági és pénzügyi rendszer kiépítése válik lehetségessé.

Persze a világ megváltoztatása mindig az alapoknál folyó ütközetekkel kezdődik. Az ideológiai, a politikai és a szociális rendszerek állami szintű átalakulásának beindulása nélkül a globalizációról és a polarizációról folytatott minden vita csak hiábavaló szócséplés marad.

(Fordította: Battyán Katalin)

Másodszor került sor egésznapos találkozó megrendezésére az Eszmélet szerkesztői, tanácsadói, olvasói és más barátai között, ezúttal a Kossuth Klubban.

Az első plenáris vita címe Banánköztársaságok Kelet-Európában volt. Bevezető előadást tartott Peter Gowan (London), a New Left Review és a Labour Focus on Eastern Europe szerkesztőbizottságának tagja, Alain Lipietz (Párizs), a francia baloldali zöldek vezető teoretikusa (mindketten a BKE Társadalomelméleti Kollégiuma jóvoltából tartózkodtak Budapesten), valamint Csáki György, az MTA Világgazdasági Kutatóintézetének igazgató-helyettese. Az érvek és vélemények a nemzeti kormányok mozgásterének megítélése körül összpontosultak; Gowan és Csáki elsősorban a korlátokról beszélt, míg Lipietz inkább amellett foglalt állást, hogy a legszorultabb helyzetben is vannak választási lehetőségek, a legrosszabb viszonyok között is az ország uralmi elitjének felelőssége, hogy "banánköztársaság" leszünk-e vagy sem. Mindamellett Lipietz és Csáki adottnak vette, hogy legalább egy generáció időtartamára a rossz és a kevésbé rossz kapitalizmusok közötti választással kell törődnünk; Gowan volt az, aki szerint ha a baloldal az egész világra kiterjedő és az életviszonyok megjavítását célzó programmal akar előállni, akkor így vagy úgy mindenképpen szembe kell helyezkednie a kapitalizmus rendszerével.

Kora délután három szekcióban folyt a vita. A társadalmi esélyegyenlőtlenségekkel foglalkozó csoport Szalai Erzsébet és Sipos Lajos érveit hallgathatta. A magyarországi romapolitika három arcáról Martin Kovats (London) tartott előadást, s az ezt követő vitában részt vett Daróczi Ágnes, Osztojkán Béla, Horváth Aladár és Zsigó Jenő is. A nemek közötti egyenlőtlenségek rendszerváltás utáni alakulásáról Ilonszki Gabriella és Susan Zimmermann beszélt.

A következő plenáris vita a futball és a rasszizmus kapcsolatát járta körül. Tíz-tíz perces bevezetőt mondott Michael John történész (Linzi Egyetem), Gyurácz István főrendész (MLSZ), Krausz Tamás történész (Politikatörténeti Intézet), Hadas Miklós szociológus (BKE), valamint Szekeres Tamás labdarúgó (MTK). A szerteágazó és nem kevés hozzászólást inspiráló beszélgetés mindenki számára érzékelhetővé tette a stadionokba szorított rasszista magatartásformák sokféleségét és nagyságrendjét, ennek társadalmi veszélyességéről és kezelhetőségéről azonban megoszlottak a vélemények.

Az egésznapos programot zenés műsor zárta. Először Maróthy János tartott sok dalbetéttel kísért előadást – Batári Márta (ének) közreműködésével – Brecht és Eisler szellemi megidézésével. A zsúfolásig telt teremben megtartott bevezető előadást kötetlen vita követte a különféle zenei stílusirányzatok társadalmi beágyazottságáról. Akik még ezután is maradtak, Szatmári György és barátai előadásában hallgathattak megzenésített verseket.

Az eseményről a Népszabadság 1996. december 10-i száma tudósított.

A világrendszer-elemzésekben felváltva használják a "tőkés világgazdaság" és a "modern világrendszer" elnevezést; mindkettő ugyanarra a társadalmi jelenségre vonatkozik, amely a "hosszú tizenhatodik században" alakult ki és a huszadik századra hatalmába kerítette az egész világot. Az ilyen típusú társadalmi elemzésekben elsősorban e jelenség rendszerszerűségét és a világgazdaság tőkés természetét hangsúlyozták, ám kevéssé emelték ki a jelenség "modernségét". Még meglepőbbnek tűnhet e fogalom viszonylagos elhanyagolása, ha tudjuk, hogy a modern jelzőt éppen ennek a világrendszernek az összes többitől történő megkülönböztetésére vezették be. Úgy vélem, hogy ez egy kétélű probléma: éppúgy lebecsüli a világrendszer-elemzésben a kultúra momentumát, amiképp azt is megakadályozza, hogy a modernitás fogalmát a világrendszer szemszögéből értelmezzük.

A modern lét értelmezései, a modernizmus ideológiái, a modernitás feltételei és a modernizáció folyamatai egy rendkívül gazdag, összefüggő fogalomköteget alkotnak, mely fogalmaknak többféle értelmezése létezik. Jól jelzi ezt az, hogy nem jött létre megegyezés a "modern" időbeli elhelyezését illetően. Ha csak azt az egyszerű kérdést tesszük fel, hogy: "Mikor kezdődött a modern?", máris egy sor eltérő választ kapunk. Számos kulturális tanulmány a modernizmus kialakulását a tizenkilencedik századra teszi, amely forradalmasította a művészeteket a festészettől az irodalomig. A szociológusok a tizenkilencedik század fordulóján végbement ipari forradalmat emelik ki, amely elidegenedett egyénekből álló új tömegtársadalmat hozott létre. Az eszmetörténetben a modern születése a tizennyolcadik századra, a felvilágosodás által elindított fejlődés és szekularizáció idejére nyúlik vissza. A politológia művelői ambivalensek a témát illetően; akik a belpolitikát helyezik előtérbe, azok általában a nagy francia forradalomra vezetik vissza az eszmék és mozgalmak eredetét, míg a nemzetközi kapcsolatok szakértői az államrendszer tizenhetedik századi megszilárdulását tekintik a modern politika alapvetésének. A tudománytörténet terén is hasonló időzítést találunk a tudományos forradalomnak és a természeti világ racionális vizsgálatának tizenhetedik századbeli kialakulása alapján. De hogy állunk a "hosszú tizenhatodik századdal", amikor a reneszánsz újra felfedezte a humanizmust, a reformáció lerombolta a katolikus univerzalizmust, és a felderítő-felfedező utak megnyitották az utat az európai gyarmatosítás hosszú korszaka előtt? Immanuel Wallerstein (1974) szerint ekkor, a hierarchikus munkamegosztáson alapuló világpiac létrejöttével kezdődik a modern világrendszer.

A modern minden fentebb említett időzítését a tudományos élet egy-egy jelentős csoportjának szájíze szerint lehet és szokták is igazolni. Nem az a célom, hogy az "időpontok harcát" vezényeljem itt le; ellenkezőleg, elfogadom, hogy a maga nemében mindegyik értelmezés érvénnyel bírhat. Ebből az álláspontból pedig vagy az következik, hogy a modernnek több megnyilvánulása lehetséges, vagy az, hogy több modernitás is létezik. Mindazonáltal mindkét esetben számos típusát tárjuk fel a modernizmusnak/modernitásnak/modernizációnak, tudatosan elkerülve, hogy a modern fogalmának egyetlen lehetséges értelmezését szorgalmazzuk.

Ez a "pluralista" álláspont ugyanakkor nem kívánja meg, hogy a modernitás összes fogalmát egyenértékűként kezeljük. A társadalmi elemzések olyan értelmezési kereteket foglalnak magukban, amelyek egyik vagy másik modern-fogalmat többnyire elébe helyezik a többinek. A világrendszer-elemzés, mint láttuk, a "leghosszabb" modernt kedveli, emellett azonban, azáltal, hogy a vizsgált társadalmi jelenséget "modernnek" nevezi, ez a megközelítés a modernt mindenre kiterjedő rendszerjellemzőként kezeli. Ez a megkérdőjelezetlen előfeltevés lehet az oka a modern iránt tanúsított figyelem hiányának a világrendszer-elemzésben. A modernnek a tőkés világgazdaság egészére kiterjedő jelenségként történő értelmezése ennek ellenére több előnnyel jár, mint hátránnyal. A politikai gazdaságtani folyamatokat együtt tárgyalja a társadalmi-kulturális folyamatokkal, s így a modern egy egységes szemléletben válik vizsgálhatóvá. Ahhoz, hogy ehhez eljussunk, a világuralom fogalmát fogjuk segítségül hívni.

A hegemóniának a társadalmi vizsgálatokban fellelhető legösszetettebb értelmezései az olasz marxista tudós, Antonio Gramsci nevéhez fűződnek (Hoare-Smith, 1971.). ő a két világháború közötti stabil liberális demokráciákra jellemző viszonylag magas szintű társadalmi konszenzust a polgárság egyeduralmával magyarázta. A demokráciákban uralmi alapú berendezkedéseket vélt felfedezni, amennyiben az uralkodó osztály eszméi egyben a társadalom uralkodó eszméi is voltak; amiért is kevésbé volt szükséges állami erőszakhoz folyamodni az alárendelt osztályok kordában tartásához. Egy ilyen helyzetben a politikai cselekvés alanyai a társadalmi osztályok, a tárgya pedig az állam. A világrendszer-elemzésben a hegemóniát egy magasabb cselekvési szinten értelmezzük: az államok a cselekvés alanyai, a világrendszer pedig cselekvés a tárgya. A "világuralom" kifejezést tehát utalásként használjuk arra az objektív keretre, amelyben a konszenzusos folyamatok lezajlanak.

Meglátásunk szerint eddig három olyan "világhatalom" létezett, amely uralta az államközi rendszert: a tizenhetedik századi Hollandia, a tizenkilencedik századi Anglia, és az Egyesült Államok a huszadik században. A korábbi világrendszer-tanulmányok a fent említett hegemóniáknak csupán a politikai gazdaságtani jellemzőit emelték ki, azonban semmi okunk feltételezni, hogy Gramsci bővebb "kulturális hegemóniája" ne lenne érvényes az elemzésnek ezen a szintjén. A világhatalmak, Gramsci szóhasználatával élve, olyan "erkölcsi és intellektuális vezető szerepet" vállaltak az államközi rendszerben, amely alapvetően meghatározta a világrendszer társadalmi és kulturális természetét. A továbbiakban mindegyik világhatalmat saját kora modernitásának legmodernebb megtestesüléseként fogjuk bemutatni.

I. Társadalmi logika: modernitás és hegemónia

A modernitást és a hegemóniát általában nem szokták egyazon elemzésen belül vizsgálni. Ám ezek a fogalmak történelmi szemszögből összekapcsolhatóknak bizonyulnak, ha általános definíciójukat vesszük kiindulási alapul. Gondolatmenetünknek itt csupán egy vázlatos bemutatása következik, hiszen mindössze ennyi szükségeltetik ahhoz, hogy aztán feltárjuk, mitől is modern a modern világrendszer.

Modernitás: a társadalmi változás ellenszere

Tulajdonképpen mi az a jelenség, amit modernitásnak hívunk? A modern világrendszer folytonos változásban van, mivel a tőkés vállalkozók a piaci előny megszerzése céljából állandóan változtatják stratégiájukat. Ennek alapvető mozgatórugója a vég nélküli tőkefelhalmozás szükséglete. Ebből adódnak világunk rendkívül paradox vonásai. Az emberek ugyanis a rohamos változást egyszerre élik meg lehetőségként egy jobb világ megteremtésére, s ugyanakkor egy olyan erőként, amely elpusztítja létező világukat. Marshall Berman szerint (1988. 15.) a modern világban létezni annyit jelent, mint "az állandó felbomlás és megújulás, küzdelem és ellentmondás, bizonytalanság és gyötrelem örvényében" élni. A múlt század utolsó éveiben a művészetek színpadára betörő modernista mozgalom kimondottan azért alkotta látomásait és képeit, hogy megpróbálja megragadni vagy érthetővé tenni a modern élet vad forgatagát. A modernitással való szembesülés azonban természetesen túlmegy a művészeti mozgalmakon: a hétköznapi embereknek valójában nap mint nap kell ezt átélniük. Ebben a fejtegetésben mi most inkább éppen ezzel az általános értelemben, társadalmi létmódként értelmezett kultúrával foglalkozunk, s nem a társadalom elitjének "magas kultúrájával".

Számos politikai rezsim tekintette már magát a modernitás hírnökének. A modernitás racionális lényegének hangsúlyozásával ugyanők gyakran kísérelték meg bürokrata tervezés útján szabályozni a változást. A forradalmi majd a napóleoni Franciaország nyílt modernizációba fogott azáltal, hogy racionalizálta saját országának kormányát, és megpróbálta exportálni modern bürokráciáját Európa többi részébe. Woolf (1991. 13.) egy helyen úgy utal erre, mint "a modernitás adminisztratív megvalósítására". A mi korunkban a Szovjetunió gondolta úgy, hogy a tervutasítás révén képes megragadni a modernitást, és így a változást az általa kívánt irányba terelheti. Mindkét próbálkozás látványos kudarcba fulladt, mert a bürokrácia túl faragatlannak bizonyult ahhoz, hogy betöltse a modern forgataggal megbirkózó társadalmi mérnök szerepét. Az ilyen és ehhez hasonló próbálkozások viharos gyorsasággal estek át a modernitásnak a megújulást elősegítő oldaláról a szétesést előidéző túlsó oldalra. Mindazonáltal az, hogy a modernitást valóban nem lehet egy államapparátus segítségével létrehozni, még nem jelenti azt, hogy az egyes államok soha sem idéznének elő modern értelemben vett megújulást. A felmerülő lehetőségek kihasználásával az államok fenntarthatják a modernitást; bizonyos körülmények között pedig még a modernitás új formáinak kialakulását is elősegíthetik.

Egyenlőtlen társadalmi változás: világuralom

Annak ellenére, hogy a gyors változás a modern világrendszer alapja, a társadalmi változás üteme nem állandó. Számos társadalmi elmélet létezik, amely hangsúlyozza a változás egyenlőtlenségét mind térben, a centrum-periféria ellentét különböző szintjein, mind pedig időben, a különböző időtartamú ciklusokban. A világuralom a modern világrendszerben pedig a társadalmi változásnak egy különösen súlyos egyenlőtlenséget eredményező változatát valósítja meg.

A világuralom az egész rendszert és nem csupán a hegemón hatalmat jellemző tulajdonságnak tekinthető (Arrighi, 1990.; Hopkins, 1990.). Hegemón államok olyan centrumbeli államok lehetnek, amelyek a világrendszer fejlődésének meghatározott csomópontjain tűnnek fel, és érinti őket a rendszer egészének fejlődése. Röviden, a tőkés világgazdaság bizonyos, meglehetősen hosszú ciklusokon keresztül fejlődött ki, amelyeket mi most hegemón ciklusoknak fogunk nevezni. Ezek az időszakok a hegemón államok felemelkedését, tündöklését és ezt követő bukását ölelik fel, és magukban hordozzák az egész rendszer változó természetét.

A világ meghatározott hatalmait elsősorban a tőkefelhalmozás terén elért kiemelkedő sikerük miatt szokás hegemónnak tekinteni. Wallerstein (1984) kiemeli ezen államok kezdeti, termelésben jelentkező előnyét, amely először kereskedelmi előnnyé alakul, majd a világgazdaság pénzügyi központjává válásban teljesedik ki. Az utóbbi 400 évben ez a központ Amsterdamból Londonon keresztül New York-ba tevődött át. "Csúcshegemónia", a ciklus tetőpontja akkor következik be, amikor mind a három gazdasági előny egyetlen államban van jelen. Tudatában a világpiac ilyen mértékű uralásának, a szóban forgó állam a világpolitikában a liberalizmus bajnokává válik: a hollandok a szabad tengert, a britek a szabad kereskedelmet, az amerikaiak pedig a szabad vállalkozást támogatják. Klasszikus gramsci-i értelemben a hegemón hatalom önös érdekei mindegyik esetben úgy jelennek meg, mint az egész rendszer egyetemes érdekei.

A csúcshegemónia azonban több, mint mennyiségi értelemben vett gazdasági előny. A világhatalmak minden egyes esetben egy nagy háborúból emelkedtek ki, ami Arrighi (1990) megfogalmazásában a rendszer káoszának tekinthető, hiszen a hegemón hatalom nemcsak a majd győztesként kikerülő oldal termelő arzenáljává válik, hanem egyben hatalmi egyensúlyként is ügyesnek bizonyul. Ennek eredményeképpen, míg az összes jelentős riválist, legyen az szövetséges vagy ellenfél, szétzúzza a háború, a hegemón hatalom "jó háborút" zár, mivel az gazdaságának is nagy lökést ad. Így a hegemón hatalom a háborúból az összes többi államtól minőségileg különbözőként kerül ki, s kivételes helyzetéből adódóan ő jelöli ki a háború utáni újjáépítés útját. A csúcshegemóniát akkor éri el, amikor a tőkés osztály ezt a lehetőséget arra használja fel, hogy kivetítse államának gazdasági egyeduralmát, és egy saját képére formált, saját céljait szolgáló "új világot" hozzon létre. Mindez jól érzékelhető Arrighi (uo.) értelmezésében, ahol a világuralom mint a világrendszer fejlődésének egy állomása jelenik meg: először a holland kereskedelmi kapitalizmus, másodszor a brit ipari kapitalizmus, harmadszor pedig az amerikai fogyasztói kapitalizmus. A csúcshegemónia ezért a legjelentősebb társadalmi változások idejéhez fűződik, amikor is a világ vezető hatalma egy újfajta politikai gazdasági rendszert teremt.

Három modernitás

Berman (1988. 16-17.) a modernitásnak három fő korszakát különbözteti meg: az elsőt, amely a tizenhatodiktól a tizennyolcadik századig tartott, a második, tizenkilencedik századi szakaszt és századunk korának modernitását. Kulturális-ideológiai szinten ezek a korszakok szellemi próbálkozásoknak is tekinthetők abban az értelemben, hogy a megszerezhető tudás megszabása által úgy legyenek úrrá a gyorsan változó világon, hogy az emberek egyszerre váljanak a változás alanyaivá és tárgyaivá. A tudás előírásának általában három jelentős korszakát különítjük el: a tizenhetedik században létrejött az "emberközpontú" karteziánus világkép; a tizenkilencedik század a változás azon magas fokát idézte elő, amelyet emberi haladásnak tekintettek; majd századunkban a változás gondolata globalizálódott, és a modernizáció elméletébe emelt fejlődés köntösében jelent meg. Mindezek az állandósuló újon való elméleti felülkerekedés példái – a tudományt és technológiát előtérbe helyező racionalitás alkalmazásával.

Az olvasó minden bizonnyal azonnal észreveszi az időbeli kapcsolódást a három hegemón ciklushoz. Ebben az írásban azt állítjuk, hogy az általunk modernitásnak nevezett társadalmi-kulturális dimenzió lényegi mozzanatai a hegemón hatalmakkal együtt és azok által fejlődtek ki. Ez következik a hegemónia fentebbi tárgyalásából. Mivel a változás üteme felgyorsul, amikor a hegemón hatalmak a világgazdaság átalakítása során egy új politikai-gazdasági rendszert hoznak létre, várható, hogy ez magával vonja majd a szellemi újrarendeződést: szükséges lesz megalkotni az új fogalmának korszerűbb értelmezését. Így a modernitás három új formáját felfoghatjuk úgy, mint egyfajta társadalmi-kulturális választ a hegemón hatalmak által keltett bizonytalanságra. Mindegyik hegemón hatalom felelős volt a saját modern-verziójának kialakításáért, amely megszabta, hogy mitől lesz modern a modern világrendszer.

Az első modern világ a kereskedőké, a kereskedelem és az általa teremtett szerteágazó tevékenységi kör mindennapi szokásaié. Persze létezett már számos befolyásos kereskedői hálózat a múltban is; a tizenhetedik században azonban egy újfajta racionalitás kezdett sikeressé válni a világrendszerben. Ebben a kereskedő számító magatartása volt a gyakorlat archetípusa: a navigáció vált mindenható alkalmazott tudománnyá. Sokkal inkább a hollandok teremtették meg ezt a modernitást, mint mások, mégpedig azzal, hogy a pénzszerzést tisztelettel övezték. A tizenkilencedik században a nagy kereskedelmi kikötők átadták helyüket az új modern archetípusnak, a hatalmas gyárvárosoknak. Ebben az ipari világban a modern társadalom egyet jelentett a tömegtársadalommal: a modern, Marx szavaival élve, elidegenedett életmóddá vált. Ahogyan a kereskedő átadta helyét a gyárosnak, úgy lett a gépészet is mindenható tudománnyá. Semmi kétség afelől, hogy Anglia az az ország, amely leginkább közrejátszott ennek a második modernnek a létrehozásában. A huszadik században az elidegenedés társadalmi hatásait egyes kiválasztott országokban a hétköznapi emberek jómódúvá tételével küszöbölték ki. A kertváros és a mindenütt jelenlévő bevásárlóközpontok váltak az új fogyasztói társadalom modern gyújtópontjaivá. Ezúttal a vezetés tudománya, valamint az ehhez kapcsolódó hírközlési és számítógépes technológiák lettek korunk mindenható alkalmazott tudományává. Kétség nem fér hozzá, hogy legfőképpen az amerikaiak voltak azok, akik a mai modernitást elterjesztették. Megállapíthatjuk tehát, hogy a hegemón hatalmaknak közvetlenül is jelentős szerepük van a modern világrendszert uraló új létmódok megteremtésében: ők voltak a modernitások megalkotását irányító mérnökök.

Természetesen legalább ennyit el is várhatunk a világhatalmaktól. Lévén, hogy ők a modern világrendszer történelmének főszereplői, ők azok, akik megszabják, hogy koruk rendszere mitől lesz modern. Mivel mindegyik hegemón hatalom vitathatatlanul nagy sikersztorit tudhat magáénak a csúcshegemóniához vezető úton, riválisai, amint tudják, meg is próbálják felvenni velük a versenyt. A hollandok sikere után további államok is üzleti alapokra helyezték tevékenységeiket a merkantilizmus égisze alatt. A britek sikerét követően más államok is iparosodtak, hogy elkerüljék a "visszaesést". Az amerikaiak sikere után újabb államok, amelyek megengedhették maguknak, szintén megteremtették saját, tömegfogyasztáson alapuló "jóléti társadalmukat". Ezt értjük a világrendszer szintjén a hegemón hatalmak "szellemi és erkölcsi vezető szerepének" fogalmán. Ezen versengés nem von erőszakot maga után, pusztán általános egyetértést tartalmaz azt illetően, hogy mit jelent modernnek lenni egy adott korban.

II. Társadalmi jelentés: a hétköznapi kulturális dicsőítése

Az előzőekben egy meglehetősen szabványszerű materialista "társadalmi logikát" vezettünk végig, amelynek kulcsfogalma a világuralom volt. Azonban ez mindössze csak pedagógiai eszközként funkcionált gondolatmenetünk kifejtéséhez: semmiképpen nem szándékunk ezt az elemzést egy gazdasági természetű alap-felépítmény modellbe szerkeszteni. Amennyiben a politika és a gazdaság működése egyáltalán elválasztható a társadalmi-kulturális folyamatoktól, látnivaló, hogy a közöttük fennálló viszony kétirányú. Mi több, most szándékosan feje tetejére állítjuk az elemzést azáltal, hogy a hegemón hatalmak társadalmi jelentőségét kulturális teljesítményükön keresztül vizsgáljuk meg.

Mint korábban jeleztük, számos kísérlet történt már a modernitás megteremtésére: most azokat a közös vonásokat keressük, amelyek a hegemóniából eredő modernitásokat kapcsolják össze. Az első hasonlóság abban rejlik, hogy a hegemón hatalmak, a többiektől jól megkülönböztethető módon, újszerű viszonyt létesítettek az állam és a civil társadalom között. Míg az állam hagyományosan arra használta területét és lakosságát, hogy azok segítségével állami célok megvalósítását segítse elő, addig a hegemón államokban ez a kapcsolat ellenkező irányú, s éppen a domináns civil társadalom az, amelyik a saját céljaira használja fel az államot. Coolidge elnök híres mondását, miszerint "Amerika dolga az üzlet", a korábbi századok során visszhangozta már a "manchesteri iskola" Nagy-Britanniában és az amszterdami kereskedők Hollandiában. Ezért ahhoz, hogy megértsük a hegemón hatalmak modernitását, nem az államokat kell szemügyre vennünk, hanem azok civil társadalmát.

A második hasonlóság az elsőből következik. Az alkotó művészetet pénzügyileg hagyományosan az állam és az uralkodó támogatta. A hegemón hatalmak esetében más volt a helyzet, mivel a támogatókat felváltotta a piac. Ez annyit jelent, hogy a hegemón hatalmak művészvilágában egészen mindennapi fogyasztók nagyobb gazdasági hatalommal bírtak, mint az állam és az uralkodó. Ilyen forradalmian új körülmények között aztán népszerű művészeti formák jöttek létre az általuk leírt társadalmak hétköznapiságának dicsőítésére. Ez az a közös vonás, amely mindhárom hegemón ciklusban fellelhető. Mindhárom hegemón hatalom civil társadalma különösen találékony volt az új piacokra szánt újszerű művészeti formák megalkotásában. Ezek voltak: a holland életkép, az angol regény és az amerikai populáris film. A médiumban található óriási különbségek ellenére közös vonásuk abban rejlik, hogy mindháromban a hétköznapi emberek mindennapi élete került a figyelem középpontjába.

A hétköznapiság dicsőítése történelmileg meglehetősen ritka jelenség. A művészetek túlnyomó többsége a nagyszerűt és a felsőbbrendűt magasztalja, ami része az uralkodói réteg ideológiai legitimációjának. Az, hogy a hegemón hatalmak nem követik ezt a szokást, perdöntő a hegemónia társadalmi jelentésének, illetve az általa pártolt modernitás természetének megértése szempontjából. Ennek belátásához vegyük egyenként is szemügyre mindhárom hegemón hatalomnak a művészetek terén tanúsított kreativitását.

A holland életképfestészet

Az abszolutizmus kultúrája a barokk, a korai modern európai "magas kultúra", amely aprólékos szimbolizmusával az egyházat és a királyt dicsőítette. Tekintve, hogy a barokk annak az olasz egyházi építészetnek a hagyományait követte, amely a mennyország földi mását akarta megteremteni, a királyok hamar felismerték az ilyen kulturális alkotások horderejét, melyek által mind a riválisokra, mind az alattvalókra nagy benyomást tudtak tenni. XIV. Lajos fényűző versailles-i palotája az abszolutizmus legjelentősebb emlékműve. Mai szemmel nézve mindez a "turisták Európája", a csodálatos városok és paloták világa, melyeket Nussbaum (1953. 30.) "az európai kultúra szent helyeinek" nevezett. Ez a magasröptű európai stílus a magas kultúra minden részébe behatolt, s az építészetre kifejtett hatásán túl megteremtette a maga "klasszikus" zenéjét, hősi szobrászatát és magasztos festményeit. Egy ország azonban kívül maradt a "magas tradíción": a hollandoknak ugyanis nem sokat tudott nyújtani a barokk. S ez nem az Egyesült Tartományok szűklátókörűségének vagy kulturálatlanságának jele, hanem éppen ellenkezőleg: a hollandok egy sajátos barokkellenes stílust találtak fel.

A tizenhetedik században a hollandok legnagyobb eredményeiket a festészetben érték el, ahol egy teljesen új stílus fejlődött ki. A barokk szimbolizmussal szemben, amely egy cselekmény döntő pillanatát emelte ki, a holland "életkép"-festészet pusztán egy bizonyos esemény leírására vállalkozott (Fuchs, 1978. 45-46.). Ez az a "realizmus", amely a holland festészetet különlegessé tette (uo. 40-41.). Egyfajta művészeti vonulatként megkísérelte úgy tükrözni az élet tényszerűségét, ahogy az a művész számára környezetének vizuális érzékelése során adódott. A korszak más nagy "mestereivel" ellentétben Rembrandt nem utazott Rómába, hogy csiszolja művészi érzékenységét, s ugyanez elmondható számos kisebb megbecsülésnek örvendő holland művészről is (Levey, 1969. 9.; Fuchs, 1978. 43.). Ennek eredményeképpen, Fuchs (uo. 62.) szavaival élve, az új realizmus az "optimista világfelfogás kontextusából" eredeztethető. Nehezen lehetne találni bármit is, amely élesebb ellentmondásban állt volna a barokk festészettel; a nagyszerű dicsőítése helyett a hollandok a hétköznapit emelték piedesztálra.

Fontos annak a kontextusnak a megértése, amelyben ez az új művészet létrejött. Gombrich (1989. 88.) Észak-Európában a reformáció hajnalán a "művészetek válságáról" ír. Miután a protestáns Európa gyanakvással fogadta a bálványimádást, a művészek egyetlen áruba bocsátható portékája, a vallásos témájú kép értéktelenné vált. Bár néhány művésznek sikerült elszegődni portréfestőnek hercegi udvarokba, "a művészet Európában csak egyetlen protestáns országban volt képes érintetlenül átvészelni a reformáció által okozott válságot – és ez az ország Hollandia volt" (uo. 295.). Ahelyett, hogy megrendelésekre vártak volna, az Egyesült Tartományok művészei eladásra festettek, s ezzel létrehozták az első művészeti piacot. Ebben a versenykörnyezetben a művészek meghatározott típusú vagy "zsánerű" képekre specializálódtak, hogy ezáltal piaci elismertségre tegyenek szert. Ennélfogva a portrék mellett népszerűvé váltak a tengeri képek, a vidéki tájképek, az otthoni környezet ábrázolása és még a csendéletek is. Röviden, a festészet szakmává vált, amelynek közbeiktatott szereplői, az első műkereskedők egy újfajta fogyasztási cikkel látták el a foglalkozások szerteágazó skáláján tevékenykedő embereket.

Nussbaum (1953. 50.) szerint az életképfestők "a világot az új polgárság prózai nyelvén ábrázolták, királyi fenségek és vallás nélkül, nem több filozofikus tartalommal, mint amennyit a biztonság és a luxus kényelmes polgári elfogadása feltételezett". Ezek a festmények két szinten értelmezhetők. Először is tekinthetők olyan realista kísérleteknek, amelyek a lefestett jeleneteken keresztül betekintést adnak a holland társadalomba. A megelégedett polgárok csoportos portréitól a hétköznapi munkásokat bemutató képekig mindenhol az Egyesült Tartományok alattvalói bukkannak fel, míg máshol csak az uralkodókat láthatjuk. Például Fuchs (1978. 41.) úgy írja le Jan Steen egyik festményét, mint amely a "hétköznapi embereket egy hétköznapi belső térben" ábrázolja, ami egyébként általában is jellemző volt arra az otthoni életképre, melynek Steen mestere volt. Másodsorban érdemes megvizsgálni a festmények jelentését aszerint, hogy miért éppen ez a festmények témája, és mit mondhatunk el ennek alapján a társadalom természetéről. A különféle életképek közül különösen érdekes ebből a szempontból a csendélet kompozíció, amely Gombrich (1989. 339.) szerint "a holland festészet ‘legjobban elkülönült’ ága". A csendéletek két okból is érdekesek számunkra. Először is a hétköznapi eszközök csoportjáról készült egyszerű festmények jól mutatják azt, hogy a holland kultúra mennyire eltávolodott a barokk Európa többi részétől. Ott a nagyszerű festmények a Biblia fontos epizódjaiból vagy más hasonló tisztelettel övezett forrásból merítették témájukat. A hollandok viszont a legtriviálisabb témákról alkottak mesterműveket. Másrészt pedig a témák triviálisak voltak ugyan, mégsem önkényesen választották ki őket: a holland polgári társadalom újkeletű kényelmét tükrözték. A csendéletek általában "borral és étvágygerjesztő gyümölccsel teli csodálatos edényeket, vagy gyönyörű porcelánon elrendezett egyéb nyalánkságokat" ábrázoltak (Gombrich, uo.; Price, 1974. 123.). Azért festették őket, hogy a holland étkezők falaira felakasztva állandóan "emlékeztessenek az asztal örömeire" (Gombrich, uo.). Nem csoda, miért kelt el olyan sok a festményeknek ebből a fajtájából Hollandia új populáris művészeti piacán.

A holland kereskedők családközpontúak voltak, és kis háztartásokban éltek kevés szolgával vagy szolgák nélkül. A gyermekek az új család életének szerves alkotórészei voltak, és ahelyett, hogy tanoncnak mentek volna, otthon maradtak és iskolába jártak. Ily módon a hollandok találták fel a mai értelemben vett gyermekkor fogalmát (Rybczinsky, 1986. 60.). Új városi házakat építettek vagy alakítottak át az új feladatok ellátására, és ezáltal megszüntették a munka- és a lakóhely hagyományos keverékét. A földszintet még mindig a látogatók szórakoztatására szolgáló közterületként tartották fenn, a felsőbb szinteken azonban már kimondottan családi helyiségek voltak. Az emeletre felengedett barátoknak le kellett vetniük cipőiket, hogy ne zavarják meg az otthon tisztaságát.

Ez a köz- és magánterület között meghúzott határ tette lehetővé, hogy a házakból otthonok válhassanak (uo. 66.). A hollandok így a falak térképekkel és festményekkel történő díszítése révén ki tudták fejezni személyes tetszésüket és nemtetszésüket az egyéni családi ízlés keretében. Hollandia korabeli kritikusa, Sir William Temple, miután kiemeli a hollandok hajlamát a takarékoskodásra, kivételt tesz ez alól a bútorokat és az egyéb otthoni árucikkeket érintő kiadásokat illetően (uo. 61.). Mindent egybevéve, a hollandok teremtették meg a világ első modern otthonait, a hétköznapi emberek családi életének bensőséges színtereit.

Az angol regény

A tizennyolcadik századi Angliában, abban az időszakban, melyet az olvasóközönség kialakulásával szoktak jellemezni, egy új típusú populáris piac fejlődött ki. Hogy dr. Johnsont idézzük, a beköszöntő "írók korában" Anglia "az olvasók nemzetévé" vált (Watt, 1972. 40., 64.). Egyedül Londonban a nyomdászok száma 1724 és 1802 között 70-ről 372-re emelkedett, s ekkor már újságokat, folyóiratokat, füzeteket és könyveket is készítettek (uo. 48.). A jelenség figyelemre méltó tendenciája volt, hogy "az irodalom kezdett elsősorban női időtöltéssé válni" (uo. 10.). Ez a középosztálybeli háztartások növekvő számának az eredménye, amelyekben a család női tagjainak egyre több idejük volt szabadidős kedvteléseiknek hódolni. Senki sem tudja, hogy az írott termékek piacának bővüléséből mekkora hányad tulajdonítható a nőknek, a regénynek mint új terméknek a kifejlődése azonban azt sugallja, hogy fontosak voltak ebben a folyamatban. Az angol regény mindenesetre az életképhez hasonló szerepet játszott a hétköznapiság angliai dicsőítésében.

A regény, mint a széppróza egy formája, kétségtelenül "modern": a tizennyolcadik század angol felfedezése volt, és a "regény" (novel) kifejezés használata csak a század végére vált bevetté (uo.). A hagyományos elbeszéléssel ellentétben a regény valósághűségre törekedett, ami Ian Watt (uo. 14.) szerint a filozófiai realizmussal való párhuzamot jelzi. A "realizmus" kifejezést először az 1830-as években Franciaországban használták Rembrandt képeire mint a valóság utánzataira utalva. Watt más holland forrásokra vezeti vissza a modern realizmust: a bevándorolt Descartes-ra és Locke-ra. A hármas holland kapocs egészen sokatmondó. A regényt úgy foghatjuk fel, mint a britek kulturális felfedezését a hétköznapiság ünneplésére. Egyik lényeges tulajdonsága az volt, hogy távol állt tőle a mítoszok és legendák hagyományos forrásokként történő felhasználása, s ehelyett eredeti "történetvezetést" valósított meg. Míg a hagyományos történetek egy változatlan szokásokra épülő világba vezették el az olvasót, addig a regény individualista fordulatot vett, s mivel az egyéni élmények minden esetben egyszeriek, a történet is mindig új. Minden regény bizonyos emberekről szól, bizonyos körülmények között, meghatározott idő- és térösszefüggésben. Röviden megfogalmazva, a regény egy örökké változó világ irodalmi közvetítőeszköze, s ezért lényegét tekintve modern, a modern világrendszer terméke. Angliában kifejtett kulturális hatásának csúcspontját a viktoriánus regény egyeduralmának hosszú korszakában éri el. A művészeti forma rendkívüli felvirágzását mutatja, hogy a következőkben említett nagy regényírók, akik a tizenkilencedik század közepére meghatározóvá váltak a világirodalomban, mind Angliában születtek 1811 és 1819 között: William Thackeray, Charles Dickens, Anthony Trollope, Charlotte és Emily Bronte, George Eliot, valamint Charles Kingsley (Allen, 1958. 139.). Allen (uo. 145.) a következőképpen írja le együttes jelentőségüket: "Koruk populáris létének meggyőződését osztva, egy olyan művészetet teremtettek, amelyik valóban nemzeti volt."

"Nemzeti" azonban csak annyiban volt, amennyiben a brit nemzetet a középosztálybeliek alkották. "A hatalmas olvasóközönség tisztes polgárokból állt, és a viktoriánus regényírók a tisztes polgárok számára írtak" (uo.). A tisztes polgárság ezen eszméje állt az angol regényírás homlokterében. A középosztály ily módon határolta el magát egy szétzilált arisztokráciától az egyik oldalon, s egy neveletlen munkásosztálytól a másikon. T. B. Tomlinson (1976. 14.) a korai tizenkilencedik századi angol regényt "jelentős mértékben középosztálybeli vállalkozásnak" titulálja, mivel az a jeleneteibe beépítette a polgárság érdekeit, miközben többnyire kihagyott minden egyebet, ami történt. Napóleon és Wellington magas politikája hiányzik az angol regényből csakúgy, mint a ludditák radikális politikája. Ehelyett egy biztonságos és stabil világ tárul fel előttünk, amely a középosztály magánéletéről szóló történetek hátteréül szolgál (uo. 15.).

Felettébb érdekes az, hogy a brit hegemóniával összefüggő kulturális jelenségeket egy uralkodóról, Viktória királynőről nevezték el. A "viktoriánus kor" azt a társadalmi értékrendszert idézi fel, amely jól jelzi a tizenkilencedik századi brit civil társadalom polgári hétköznapiságát. Viktória 1837-es trónra kerülésével az udvari hangnem megváltozott, hogy megfeleljen a régensség időszakára jellemző modortól eltérő új illemszabályoknak. Az udvar józanságát megszilárdította Viktóriának Albert herceggel kötött házassága, hiszen a herceget inkább foglalkoztatta az új ipari haladás, mint a hagyományos arisztokrata hóbortok. Ennek az lett az eredménye, hogy a királynő, megőrizve helyét Anglia társadalmi osztályrendszerének csúcsán, a családi életét is ápolta: Viktória, Albert és gyermekeik az ideális család megtestesítőivé váltak. A királyi családot egyaránt tekintették különlegesnek, mivel királyi volt, és "olyannak, mint mi", hiszen család volt. A "viktoriánus értékek" egyet jelentettek a hétköznapi polgári értékekkel: a királynő kötelességtudata azonossá vált a középosztály kemény munkájával, minden külsőséget nélkülöző, egyszerű életmódjában a középosztály takarékosságát látták, és bár az alkotmány szerint az anglikán egyház feje volt, udvarának feddhetetlensége és jó magaviselete megfelelt középosztálybeli alattvalói "alsó egyháza" magas erkölcsi érzékének. Így történt, hogy egy uralkodó néhány kifejezetten nem királyra jellemző magatartásmintához adta a nevét. De nemcsak Angliában; ennek a középosztály-kultúrának a hatósugara kiterjedt a Viktória uralma alatt álló területeken kívülre is. S valóban a történelem egyik iróniája, hogy az amerikaiak ebben az időszakban saját kultúrájukat "viktoriánus Amerikának" hívják, mindössze két vagy három generációval azután, hogy felszabadították magukat Viktória nagyapjának királysága alól. Viktoriánus Amerika című könyvében D. W. Howe (1976. 3.) bevallja, hogy őt is zavarba hozza a kifejezés, mégis használja, hiszen az tartósan a történelmi lexikon részévé vált. Hát ilyen erős a hegemón hatalom kulturális uralma.

A hollywoodi filmek

Amerikának a modern világra kifejtett jelentős kulturális hatása a mozifilmek terén, ott is leginkább a populáris filmekben ragadható meg. Míg az európaiak "magasröptű", nehezen érthető filmek készítése révén váltak híressé, az amerikaiak mindenki számára készítették a filmeket. John Lukacs (1993. 273.) elegáns egyszerűséggel írja le ennek a médiumnak a fentiekből eredő fölényét: "1925-ben Európában már több millióan ismerték az amerikai mozicsillagok nevét és arcát, miközben nem tudták megmondani saját miniszterelnöküknek a nevét". Az 1930-as évek Hollywood-ja csillogó sztárjaival és látványos filmjeivel a szegénységtől való menekülést jelentette. Az 1940-es évek elejének háborús erőfeszítései után az évtized vége a nagy kihívások időszaka volt. A trösztellenes törvényhozás véget vetett a filmpiac stúdióuralmának, és az antikommunista boszorkányüldözés megszüntetett mindenféle radikalizmust a művészet terén. Az amerikai moziközönség nagysága 1946-ban csúcsot döntött, s bár az exportpiac továbbra is élénk maradt, a televízió közelgő fenyegetése beárnyékolta az ipart. A háború utáni időszakra jellemző új kertvárosi életmód jobban kedvezett a televízió által nyújtott otthoni szórakoztatásnak, mint a messzi belvárosi mozikban játszott filmeknek. Ezt a problémát a hollywoodi stúdiók az 1950-es években küzdötték le azzal, hogy a televízió számára készítettek filmeket: beköszöntött az "ötven perces játékfilmek" korszaka (Lloyd, 1986. 230.).

Mindez elvezetett az 1950-es éveket jellemző veszélytelen és kellemes filmekhez. A kritikai diskurzus ugyan többnyire különféle régi filmtípusokról szól – western-, háborús, gengszter-, horror-, sci-fi stb. filmekről -, a korabeli Amerikát mégis egy vadonatúj filmtípuson keresztül ismerhetjük meg legjobban. Az 1950-es évek felfedezése volt az ifjúsági film, a hozzá tartozó közönséggel, a tizenévesekkel együtt. Ez az ifjúsági kultúra Amerika jóléti társadalmának terméke. A történelem folyamán először a hétköznapi fiatalok hatalmas piacot jelentettek, és az új fogyasztókat tizenéveseknek hívták. Az ifjúság egyet jelentett a "pihenéssel, szórakozással és pazarló életmóddal" (uo. 244.). Hollywood boldogan látta el ezt az új piacot egy sor filmmel, köztük rock-and-roll-műsorokkal, tizenéves/iskolai szerelmi történetekkel, illetve szünidős/tengerparti filmekkel. Egyszerű képleteket dolgoztak fel újra és újra – a kései időszakban például már nehéz volt a televízióban egy idényen keresztül Elvis Presley-filmeket vetíteni, mivel szinte mindegyiknek ugyanaz volt a története. Mindemellett ezek a filmek a hétköznapi ifjúságot érintő dolgokkal foglalkoztak, a kamaszok időtlen gondjaival, amelyeket azonban soha ezt megelőzően nem tettek még árucikké.

Az 1950-es évek futószalagfilmjei azonban aligha tekinthetők önálló filmtípusnak. Otthoni filmek – egyszerű komédiák és könnyű drámák, amelyek közül néhányat a tévésorozatok korai sikeréből merítettek – százával készültek. Ezek nem annyira a minőségük miatt érdekesek, mint inkább az általuk magától értetődőnek ábrázolt világ miatt. Amint arra John Russell Taylor (1982. 84.) mutat rá: "Ahogyan az ötvenes évek előrehaladtak, úgy mutatták a filmek egyre biztonságosabbnak, meghittebbnek és otthonosabbnak az amerikai életet." Ugyanezt a polgári otthonosságot találjuk a holland életképfestészetben és az angol regényben is. Hogy újra Taylort (uo.) idézzük: "A mozi varázslatos szentélyében megbocsáthatóvá vált annak a gondolata, hogy a világon a legfontosabb kérdés, vajon Doris Daynek sikerül-e megőriznie szüzességét az esküvői harangokat követő végső elsötétedésig." Ezek a történetek kényelmes életet élő hétköznapi emberekről szóltak; a világ többi részének többsége számára mindez az amerikai álom volt, celluloidszalagon.

Nemcsak a filmek változtak meg, hanem a filmcsillagok is. A régi hollywoodi sztárszisztémában a főszereplőkből a stúdiók reklámgépezete félisteneket varázsolt. Ezzel szemben az 1950-es éveket "a sztár, mint hétköznapi ember nagy időszakának" nevezték el (Lloyd, 1986. 253.). A csillagok lejöttek a földre, ahogy a mondás tartja, és ahelyett, hogy emberfelettiekként jelentek volna meg, "közvetlen, egyszerű, átlagos emberi lényekként" mutatták be őket a közönségnek (uo.). Mindez a hegemón hatalom saját hétköznapiságára alapozott magabiztossága, amit már korábban megismertünk. Ann Lloyd (uo.) szavaival: "az olyan sztárok, mint Doris Day, Rock Hudson, June Allyson és Gregory Peck ragaszkodtak ahhoz, hogy a mindennapi a legjobb". A mindennapi pedig az amerikai kertvárosban élő középosztály otthoni léte volt.

Az összes jelentős amerikai várost összekötő autópályák megépítésével közvetlenül a második világháborút követő években a kertváros válik a fő települési formává az USA-ban. A társadalmi színtérnek a sztárok által is lakott, költséges Beverly Hills-től különböző másik végében létrejöttek az északkeleti térség "Levittvárosai" (Levittowns), amelyek szinte minden rendszeres munkával rendelkező egyénnek megteremtették a kertvárosi létet. A Levitt építővállalat a kertvárosok tömeggyártására specializálódott. Peter Hall (1988. 295.) leírása szerint módszereiket "tömegtermelésre, munkamegosztásra, szabványmintákra és részegységekre, újfajta anyagokra és szerszámokra, előre gyártott elemek maximális felhasználására, könnyű hitelhezjutási lehetőségekre, jó marketingre" alapozták. Ez utóbbi megkönnyítette a tömegtermelést; az emberek órákig álltak sorba, hogy megvegyék saját kertváros-darabkájukat, és egyedül egy körzetben 17 000 otthon épült és kelt el. A "levittvárosiakat" vizsgáló felmérésében Herbert Gans (1967. 37.) arra a következtetésre jut, hogy a kertvárosba történő költözés oka az volt, hogy az emberek "jó és kényelmes életet szerettek volna maguk és családjuk számára". Vágyakozások tekintetében Gans (uo. 39.) kettőt talált kiemelkedően fontosnak: a "kényelmet és tágasságot", illetve a "magánéletet és cselekvési szabadságot". Ezek a hétköznapi modernitás kvintesszenciális fogalmai. Az amerikai hegemónia eredményei a Levittvárosokon és az ezekhez hasonló létesítményeken keresztül jelennek meg a hétköznapi amerikaiak életében. Az élet a kertvárosokban lehetővé tette a kétkezi munkásoknak, hogy középosztályként azonosítsák magukat (Halle, 1984.): a kertvárosban egyetemes osztállyá vált a középosztály.

Kezdetben a középosztályhoz vezető kertvárosi út nem volt önmagában egyetemes. Fishman (1987. 4. fejezet) ezt a tizenkilencedik század angol-amerikai jelenségeként írja le, miután Európa és Amerika többi részének középosztályai sokkal inkább hívek maradtak hagyományosan kedvelt városi lakóhelyeikhez. Az amerikai hegemónia segítségével azonban a középosztály kertvárosa a világ összes városában elterjedt. A kertvárosok formája országonként változó, de a kertvárosi ideál, mint a kollektív kényelem megtestesítője ugyanaz marad: azok az emberek, akik megengedhetik maguknak, kertvárosokba költöznek egy jobb családi élet reményében. Az egész világon "bármilyen szerények is a kertvárosi házak, a kertváros az osztály, a vagyon és a kiváltság kollektív kinyilatkoztatását képviseli" (uo. 4.). Ez a modern világ valódi emlékműve, a középkori Európa katedrálisainak mai megfelelője. De egyben a világméretű zsákutca előjele is.

III. Társadalmi korlátok: az amerikanizálódás világméretű zsákutcája

Fernard Braudel (1981. 31.) a tizennegyedik és tizennyolcadik század közötti világról szóló munkájában abból a célból elemzi a lakosság mindennapi életét, hogy "feltérképezze a lehetséges cselekvés korlátait a preindusztriális világban". Ebben a szellemben tekintjük mi is a hétköznapi modernitást a modern világban a lehetséges cselekvés mércéjének. A világuralmat és a hétköznapi modernitást alkotó folyamatok nagyban befolyásolták a modern világrendszer eddigi pályaívét. A történelemben először hatolt be a kollektív tudatba a társadalmi korlátok gondolata.

A progresszív társadalmi változás előtt tornyosuló korlátok gondolata szentségtörés a modern lét eszméjének egészére nézve. Az, hogy magunkat inkább a társadalmi változás alanyaiként, mint tárgyaiként határoztuk meg, egy jövőbeni jobb világgal kapcsolatos várakozásainkból fakad. Ez a társadalmi-kulturális építmény páratlanul egybecseng a vég nélküli tőkefelhalmozás politikai gazdaságtani kényszerével. A tőkés világgazdaságnak a túléléshez folytonos gazdasági bővülésre van szüksége; a gazdasági növekedés időszakos lelassulásai értékesítési gondokat vagy visszaesést okozhatnak, amely a rendszer vagy a gazdaság válságát idézheti elő. A hegemón hatalmak által teremtett politikai-gazdasági rendszerek olyan átfogó szerkezetváltások eredményei voltak, amelyek során megszüntették a múltbeli rendszerválságokat. A probléma azonban örökké megmarad. A kapitalizmus, egy nagyon is valóságos értelmében, maga a gazdasági növekedés, képtelen a megállásra. Úgyhogy felmerül a kérdés, vajon a Föld nem túl kicsi-e a kapitalizmus számára.

Az amerikai hegemónia végét (kb. 1970) egy sor nagyhatású könyv jelezte, mint pl. A népességbomba (Ehrlich, 1972.) és a Növekedés korlátai (Meadows és társai, 1974.), amelyek elsőként idézték fel a világvége világi látomását. Alapvető állításuk az volt, hogy a modern világ katasztrofális úton halad az ítélet napja felé. Vizsgálatuk középpontjában a biológiai reprodukció állt, a kapitalizmus és a modernitás elemzésének hiánya szembetűnő ezekben a fejtegetésekben. Mindazonáltal fontos szellemi feladatot hajtottak végre azzal, hogy a Földnek (mint az emberiség lakóhelyének) fenntarthatóságát beemelték a politika szférájába. Ebben az írásban a társadalmi reprodukciónak azzal az egyedülálló formájával foglalkozunk, amelyet hétköznapi modernitásnak neveztünk. Állításunk szerint ugyanis ez a populáris, mindennapi életforma hatalmas világválsághoz vezet.

Meghalt az amerikai hegemónia, éljen az amerikanizálódás!

Sok vita zajlott már az USA relatív hanyatlásáról, és arról, hogy mit jelent ez a hegemónia elméletére nézve (O’Loughlin, 1993.). A nézetkülönbségek többsége kizárólag meghatározások körül forog, de a vita egy szempontból mégis érdekes állításunk alátámasztása szempontjából. Manapság, bármerre utazzék az ember, Amerika ott van, és elárasztja a helyi kultúrákat. A Cola-italok, a hamburgerek, a hollywoodi filmek és az amerikai tévéműsorok egyaránt növelik befolyásukat a világpiacon, miközben a világ összes zugába elviszik Amerika üzenetét. Egyesek néha annyival intézik el az amerikanizálódást, hogy az egy viszonylag felületes jelenség, pusztán a MacVilágot, a CocaColanizálódást, vagy a cowboy-nadrágok általános viseletét jelenti. Természetesen ezek mindegyikére érvényes a megállapítás, együttesen azonban mindez egy erőteljes kulturális befolyássá áll össze, amely nem más, mint Amerika eszméjének a világban továbbélő hatalma. Egy kifejeződést ugyanakkor nem szabad összekeverni a valósággal; a kultúra önmagában nem jelent hegemóniát.

Habár a hegemóniát jól elkülöníthető csúcshegemónia-időszakokra lebontva vizsgáltuk, az általunk leírthoz hasonló világtörténelmi folyamatok nem automatikusan jönnek mozgásba és szűnnek meg. Legjobban tesszük, ha a három hegemóniát a modernitás egy-egy rétegének tekintjük. A hollandok lefektették az alapot a kereskedelemmel, ami persze nem ért véget a holland hegemónia megszűntével. Anglia amellett, hogy a világ műhelyévé vált, Napóleon híres mondásával élve "a boltosok nemzete" is volt, és ugyanezeknek a boltosoknak természetesen sohasem volt olyan jó dolguk, mint éppen Amerika fogyasztói társadalmában. Hasonló módon az iparosodás is gyorsuló ütemben megy végbe az angol ipari forradalom óta, s túlnyúlik a brit hegemónián, sőt még Anglia saját iparának leépítésén is. A hegemón hatalom ugyanis útjára indít egy sor folyamatot, és bár maga a hegemón állam hanyatlásnak indul, a folyamatok fennmaradnak mint a modernitás szükséges előfeltételei, és alkotójuktól független, önálló életet kezdenek élni. Ugyanígy volt ez az amerikai hegemóniával és az általa világszerte szabadjára eresztett populáris fogyasztói forradalommal. Lehet, hogy Amerika már nem az, ami volt, de az amerikanizálódás folyamata egyre erőteljesebbé válik.

Amerika relatív hanyatlását elhomályosítja az a tény, hogy hegemóniájának öröksége olyan szembeötlően jelen van. Az amerikai hegemónia pontosan populáris dimenziója miatt különbözik az előző hegemóniáktól. Ez biztosítja, hogy "kulturális hegemóniaként" széles körben képes hódítani. Ha ehhez hozzávesszük azt, hogy az USA legnagyobb politikai győzelmét, a kommunizmus megszűnését körülbelül két évtizeddel az amerikai csúcshegemóniát követően aratta, akkor érthető, hogy miért folyik vita arról, hogy az USA valóban hanyatlásnak indult-e. A hidegháborút lezáró 1989-es kelet-európai forradalmakat azonban valószínűleg inkább a kulturális amerikanizálódás eredményének, mint az amerikai politikai hatalom tükröződésének tekinthetjük. Míg a forradalmakat rendszerint elsősorban a demokratikus követelésekből szokták levezetni, a "szocializmus" és a kapitalizmus párharcának kimenetelében perdöntő volt az a tény, hogy a kelet-európaiaknak volt alkalmuk megfigyelni a tévé képernyőjén, milyen magas fogyasztási szintet élveznek nyugati szomszédaik. Nem volt olyan kommunista politikus, aki valaha is kielégítő választ talált volna arra a kérdésre, hogy miért fogyasszanak kevesebbet a kelet-németek a nyugat-németeknél, vagy a csehek az osztrákoknál. Az amerikai álom világálommá vált, és minden olyan gazdasági program, amely ezt a tényt figyelmen kívül hagyta, politikailag bukásra volt ítélve.

Fejlődést mindenkinek: a betarthatatlan ígéret

Az amerikai hegemónia megjelenésével a társadalmi változás szóhasználatában a brit haladás-központúság helyét átvették a különféle fejlődés-fogalmak. Ennek fontos következményei voltak az amerikanizálódás természetére nézve. Míg a haladásra leginkább civilizációs szemszögből tekintettek, és így az nem állt feltétlenül nyitva mindenki számára, a fejlesztést azzal a tudattal végezték az államok, hogy mindannyiuknak megvan a lehetősége "fejlődni". A fejlődés egy korai amerikai támogatójának szavaival: "Azt akarjuk, hogy nekik is legyen néhány az életnek azokból a hasznos anyagi javaiból, amelyeket mi élvezünk… Azt akarjuk, hogy az átlagembernek feleségével és gyermekeivel együtt ne csak Coca-Cola-ja, rágógumija és fagylaltja, ne csak vízvezetéke, autója, hűtője és villanyvilágítása legyen, hanem jó egészsége, jó étrendje is, és jó kilátásai legyenek életlehetőségei javulásának." (Viner, 1952. 176.)

A hétköznapi modernitáshoz hasonlóan a fejlődés lényegében egy olyan világ-demokratikus gondolat, amely szerint mindenki, aki a helyes politikát követi, képes az amerikai színvonal elérésére. Ezért van előfeltételezve Rostow híres gazdasági fejlődési modelljében, hogy minden ország elérheti a "magas szintű tömegfogyasztást"; csak az időzítés váltakozik aszerint, hogy milyenek a kezdeti feltételek. Nem csoda, hogy az amerikai álom vált világálommá.

Az amerikanizálódás hegemón hagyománya azonban alapjaiban elhibázott. Az előrevetített jövőkép ugyanis egy globális kertvárosiasodás, egy olyan világ, amelyben mindenkinek módjában áll az amerikaiakkal azonos szinten fogyasztani. Ez azonban lehetetlen; az amerikanizálódás betarthatatlan ígéret. Elég egy rövid pillantás az amerikanizálódás alapesetére, az USA fogyasztói társadalmára annak csúcshegemóniája idején, hogy megmutatkozzanak egyetemes modellként való alkalmazásának korlátai.

Az első jóléti társadalom jóval többre épült, mint az amerikai föld és erőforrások kizsákmányolása. Az 1960-as évek csúcspontján a világ népességének kb. egy tizenötödével rendelkező USA a világ erőforrásainak hozzávetőleg egy harmadát használta. Ez nyilvánvalóan nem szolgálhat egy általánosan utánozható modell alapjául. Sőt, egy becslés szerint, ha mindenki amerikai színvonalon élne, a világ 600 millió embert tudna eltartani, annyit, amennyien már 1675-ben voltak a világon, még mielőtt bárki egyáltalán az USA-ra, nemhogy az amerikai álomra gondolhatott volna (Watt, 1982. 144.). A világ jelenlegi népessége 5,4 milliárd, és rohamosan gyarapodik. Várhatóan úgy 10 és 15 milliárd között fog stabilizálódni a demográfiai fejleményektől függően, de bármely nagyságrendben következik is ez be, még inkább hitelét veszti az az ígéret, hogy mindenki olyan mértékben fog fogyasztani, mintha egy amerikai középosztálybeli háztartás tagja lenne. Vegyük észre, az embermilliárdokra történő utalások ellenére ez nem demográfiai jellegű érvelés. Minden bizonnyal számos globális társadalmi képződmény van, amely el tudna tartani 15 milliárd embert, a tőkés világgazdaság a maga hétköznapi modernitásával azonban nem közülük való. Képzeljük el a bevásárlóközpontoknak az amerikaival és kanadaival megegyező sűrűségét Kínában és Indiában, és a fejtegetésünk azonnal világossá válik: az amerikanizálódásként definiált fejlődés megvalósíthatatlan álom.

Nem mindennapi katasztrófa: világméretű zsákutca

Írásunkkal akaratlanul is ahhoz a mára már meglehetősen parttalan vitához szólunk hozzá, amelyet a világ jövőjéről folytatnak. A pesszimisták szerint nem létezik előre irányuló fenntartható út, az optimisták viszont hisznek abban, hogy a technológia vagy inkább az emberiség veleszületett képessége a problémák technikai fejlődés útján történő megoldására segítségünkre jön majd. Erről szólt a haladás és a fejlődés: új technológiák kidolgozása a felmerülő problémák megoldására. Az optimisták biztosak abban, hogy a technológia és a népesség közötti "versenyfutásban" az előbbi fölényesen győz majd és megmenti a világot. De az ilyen jellegzetesen modern érvelések gyengék, mert elszakadnak a kapitalizmus politikai gazdaságtanától. Nem létezik versenyfutás. A technológia nem tekinthető külsődleges tényezőnek: társadalmilag jön létre, és ezért része a rendszernek. A technológia és a növekedés lényegüket tekintve kötődnek egymáshoz a tőkés világgazdaságban. Végtére is ez az egyik alapja a világuralom ciklusainak. Világunkban a technológia elsődleges szerepe új piacokra – kertvárosi vásárlók, katonatisztek, orvosok, üzletemberek, földművelők, bankárok számára – szánt új termékek megalkotására korlátozódik, s pontosan ez a növekedés az, amely feltartóztathatatlanul zsákutcába vezet. A modern technológia át van itatva a tőkés világgazdaság kultúrájával, és így része a problémának, nem pedig a megoldása.

Felületesen tekintve úgy tűnik, hogy jelen írás a pesszimisták oldalára áll, ha egy kis csavarással is: ma kialakulóban van egy, a Földet fenyegető népesség-probléma, amely azonban nem demográfiai; ez a bevásárlóközpontok világszerte növekvő népessége. Érvelésem azonban ennél kissé bonyolultabb. Nem azt állítom csupán, hogy a tömegfogyasztás káros a Földre nézve, hanem azt, hogy ez annak a hosszú távú rendszerszerű fejlődésnek a része, amelyet hétköznapi modernitásnak hívunk. A "fogyasztói társadalom" jóval több, mint korunk kapitalizmusának arca: a világuralommal szorosan összefüggő modernitás ősi hagyományának betetőzése. Az amerikanizálódásnak a hétköznapi emberekre irányultságán alapuló népszerűsége nem teljes mértékben a huszadik század találmánya. Ez a kulturális vonás 400 éven keresztül fejlődött ki a világhatalmak égisze alatt, hogy mára amerikanizálódás formájában uralja a világot. A folyamat betetőzése egy olyan világ, amely kettészakad a kényelem zónájára, ahol a legtöbben "jólétben" élnek – a Galbraith-féle (1958) "bőség társadalma" -, és a küzdelem zónájára, ahol a legtöbben csak szeretnének jól élni. A szellem mintegy kiszabadult a palackból: a hétköznapi emberek kényelmes életet élhetnek. És ez a dologban a groteszk: a hétköznapi modernitás végül is egy elkerülhetetlen zsákutcába torkollik, veszélybe sodorván a Föld mint élő bolygó jövőbeli fenntartó képességét.

A fenti érvelés azonban túlmutat a világ jövőjével kapcsolatban érzett optimizmuson és pesszimizmuson. A bolygónkat fenyegető veszély nem a "emberiség patthelyzete", ahogyan azt a Növekedés korlátai eredeti szerzői írják az alcímben. Inkább a modernitás – nincs több modern világrendszer – vagy a kapitalizmus – nincs több tőkés világgazdaság – patthelyzetéről van szó. Az emberiségnek azonban nem kell erre a kétnevű rendszerre korlátoznia jövőbeni döntéseit. Éppen ezért egyaránt lehetünk pesszimisták és optimisták – optimisták az emberiség jövőjét, míg pesszimisták a jelenlegi világrendszer jövőjét illetően. Ezt értjük mi a "világméretű zsákutca" kifejezésen. Ami küszöbön áll, az a modern világrendszer vége, nem pedig a világ vége.

(Fordította: Szikszai Szabolcs)

[A cikk gondolatainak bővebb kifejtése a The Way the Modern World Works: World Hegemony to World Impasse (Így működik a modern világ: világuralommal a világméretű zsákutcába) című kötetben olvasható, John Wiley kiadásában, 1996. A tanulmány – bővebb változatban – megjelent a Review of International Political Economy 1996. nyári számában.]

Irodalom

Allen, W. (1958): Az angol regény (The English Novel). London, Penguin.

Arrighi, G. (1990): A történelmi kapitalizmus három hegemóniája (The three hegemonies of historical capitalism). Review, 13. sz. 365-408.

Berman, M. (1988): Minden, ami szilárd, beleolvad a levegőbe: a modernitás jelensége (All that is Solid Melts into Air: the Experience of Modernity). New York, Penguin.

Braudel, F. (1981): A mindennapi élet struktúrái (The Structures of Everyday Life). London, Collins.

Ehrlich, P. R. (1972): A népességbomba (The Population Bomb). London, Ballantine.

Fishman, R. (1987): Polgári utópiák. A kertváros tündöklése és bukása (Bourgeois Utopias. The Rise and Fall of Suburbia). New York, Basic.

Fuchs, R. H. (1978): Holland festészet (Dutch Painting). London, Thames Hudson.

Galbraith, J. K. (1958): A bőség társadalma (The Affluent Society). London, Penguin.

Gans, H. J. (1967): A Levittvárosiak (The Levittowners). London, Penguin.

Giddens, A. (1990): A modernitás következményei (The Consequance of Modernity). Cambridge, Polity.

Gombrich, E. H. (1989): A művészet története (The Story of Art). Oxford, Phaidon.

Hall, P. (1988): A holnap városai (Cities of Tomorrow). Oxford, Blackwell.

Halle, D. (1984): Az amerikai munkás (America’s Working Man). Chicago, Chicago University Press.

Hoare, Q. – Smith, G.N. (szerk.) (1971): Válogatások Antonio Gramsci börtönjegyzeteiből (Selection from the Prison Notebook os Antonio Gramsci). London, Lawrence and Wishart.

Hopkins, T. K. (1990): A hegemónia fogalmáról (A note on the concept of hegemony). Review, 13. sz. 409-12.

Howe, D. W. (1976): A viktoriánus kultúra Amerikában (Victorian culture in America). In: D. W. Howe (szerk.): A viktoriánus Amerika (Victorian America). Philadelphia, University of Pennsylvania Press.

Levey, M. (1969): A festészet története: a tizenhetedik és tizennyolcadik század (The Dolphin History of Painting. The Seventeeth and Eighteenth Centuries). London, Thames Hudson.

Lloyd, A. (1986): A mozi képes története (The Illustrated History of Cinema). London, Orbis.

Lukacs, J. (1993): A huszadik század vége és a modern kor vége (The End of the Twentieth Century and the End of the Modern Age). New York, Ticknor Felds.

Meadows, D. H. – Meadows, D. L. – Randers, J. – Behrens, W. W. (1974): A növekedés korlátai (The Limits to Growth). London, Pan.

Nussbaum, F. L. (1953): A tudomány és az ész diadala (The Triumph of Science and Reason). New York, Harper Row.

O’Loughlin, J. (1993): Tény vagy képzelgés? Bizonyítékok az USA relatív hanyatlásának alátámasztására, 1966-1991 (Fact or fiction? The evidence for the thesis of USA relative decline, 1966-1991). In: C. H. Williams (szerk.): Az új világend politikai földrajza. London, Belhaven.

Price, J. L. (1974): Kultúra és társadalom a tizenhetedik századi holland köztársaságban (Culture and Society in the Dutch Republic in the Twentieth Century). London, Batsford.

Rybczinsky, W. (1986): Az otthon. Egy eszme rövid története (Home. A Short History of an Idea). London, Penguin.

Taylor, J. R. (1982): Egy kis megkönnyebbülés (A little light reliefe). In: D. Robinson (szerk.): Mozi az ötvenes években (Movies of the Fifties). London, Orbis.

Tomlinson, T. B. (1976): Az angol középosztály regénye (The English Middle Class Novel). London, Macmillan.

Viner, J. (1952): Amerika céljai és az alulfejlett országok előremenetele (America’s aims and the progress of underdeveloped countries). In: B. F. Hoselitz (szerk.): Haladás az alulfejlett régiókban (The Progress of Underdeveloped Areas). Chicago, Chicago University Press.

Wallerstein, I. (1974): A modern világrendszer (The Modern World-System). New York, Academic Press.

Uő (1984): A világgazdaság politikája (The Politics of World-Economy). Cambridge, Cambridge University Press.

Watt, I. (1972): A regény tündöklése (The Rise of the Novel). London, Penguin.

Watt, K. E. F. (1982): A környezet megértése (Understanding the Environment). Boston, Allyn Bacon.

Woolf, S. (1991): Európa egyesítése Napóleon alatt (Napoleon’s Integration of Europe). London, Routledge.