Egy, a hetvenes években divatos vicc (vicc?) szerint a magyar értelmiség két út előtt áll. Az egyik az alkoholizmus. A másik út járhatatlan. Ulrich Busch a magyar (és általában a kelet-európai) gazdaság lehetőségeivel kapcsolatban ennél kevésbé optimista: elméletileg ugyan két út is van a régió számára az Európai Unióhoz való csatlakozásra, de gyakorlatilag mindkét út járhatatlan. Ebből logikailag az következne, hogy akkor más célt kellene keresni, nem pedig az EU-ba tartó járhatatlan úton besározódni, de Busch nem vonja le saját elemzéséből fakadó logikus konzekvenciát. Ehelyett az önmagának való ellentmondást, a fejtegetésébe beépített önellentmondást választja.

Busch gazdasági elemzésének tartalmi summája két egymásnak ellentmondó üzenet. Az első üzenet szerint a régió felzárkóztatása gyakorlatilag sem tőkeimporttal, sem belső tőkeakkumulációval nem hajtható végre. A második üzenet viszont meghirdeti: térjünk rá a szerző számára rokonszenvesebb járhatatlan útra.

A cikk különösen azért tanulságos, mert ráirányítja a figyelmet arra, ami hiányzik belőle. Logikai buktatójával az olvasó gondolkodását abba az irányba sodorja, amelyről önmaga hallgat. Nevezetesen, hogy mi lenne ezen országok lakói számára a járható út. Pontosabban: melyik az az úticél, amelyhez van járható út.

Az írás megmutatja a szűken gazdasági megközelítés elhibázottságát: a szerző gazdasági megoldást akar ráerőltetni olyan problémára, amelynek – saját elemzése szerint – nincs gazdasági megoldása. Ebből azonban nem következtet valamilyen gazdaságon kívüli megoldás szükségességére.

Busch elemzésének önellentmondásossága nem egyszerűen a szerző fogyatékossága. Ez az önellentmondás általánosabb összefüggés kifejeződése: a hagyományos gazdaságtan, illetve a szűken gazdasági nézőpont fogyatékosságát jeleníti meg. A cikk érdeme, hogy nyíltan vállalja, és végigviszi egészen a belső önellentmondás felszínre hozásáig a gazdasági nézőponthoz való ragaszkodást. Ezáltal – szándéka ellenére – leleplezi a hagyományos gazdaságtan tudományos korlátozottságát, túlhaladottságát.

E módszertani ráhangolás után röviden nézzük meg Busch üzeneteit közelebbről. A nem bizonyított, hanem magától értetődőnek vett cél: integrálódni az EU-ba. A befogadás feltétele, hogy megüssük a mércét: megközelítsük az EU gazdasági fejlettségi szintjét. Tehát feladatunk az EU gazdasági mutatóihoz való felzárkózás, ami – úgymond – lökésszerű gazdasági fejlődést igényel. “A rendszerváltás sikeres véghezvitele utáni gazdasági átalakulási folyamat fő iránya… a nemzetgazdaságok átstrukturálása és modernizációja.”

A “termelékenységi hiányosságok pótlása”, a “szerkezetváltás”, a “modernizáció” csak feltőkésítéssel valósítható meg. A “lökésszerű gazdasági fejlődést” akadályozó tőkehiány megszüntetésére két elméleti válasz született. A külső forrásra alapozó koncepció a tőkeimportban hisz. A belső forrásra támaszkodás hívei viszont exporttöbblet kigazdálkodásától várják a szükséges helyi tőkeakkumulációt. “Elméletileg – hangsúlyozza Busch – mindkét szemlélet alátámasztható. Gyakorlatilag azonban mindkettő meglehetősen problematikusnak bizonyul.”

Busch elemzése szerint a tőkeimportból és hitelekből finanszírozott gazdaságfejlesztés egyfajta fejlődési csapdát jelent: kiszolgáltatottá teszi az országot. “A nemzeti valutapiac és gazdaság egyre inkább idegen érdekek eszközévé és egy idegen piac gazdálkodásának tárgyává válik.” A nyugati ipari országok valójában a keleti régió elmaradottságának megőrzésében érdekeltek.

De az exporttöbbletből támogatott gazdaságfejlesztésnek sem jobbak az esélyei. Busch a politikai stabilitás fennmaradását illetően optimista: bízik a népnek politikusai iránti szeretetében, az exportnövelés miatt szükséges megszorító intézkedések békés elviselésében. (Ceauºescu ilyen irányú kísérletét nem vizsgálja.) Mégis kénytelen a sikert gátló okként szóba hozni a nagymértékű külső eladósodást, valamint az Európai Unió protekcionizmusát. Mindez felzárkózás helyett további periferizálódást eredményez.

“A koncepció problémája a gyakorlati megvalósíthatóságában keresendő. …maguk a világpiaci viszonyok és a piacot uraló ipari országok stratégiái teszik gyakorlatilag lehetetlenné az átalakuló országok exportoffenzívájának sikeres beindítását…. Az átalakuló gazdaságok külgazdasági problémáiban – különös tekintettel eladósodásukra – bizonyos mértékben a fejlett ipari országok külgazdasági stratégiája tükröződik. Célzott protekcionizmus által védetten, alulértékelt, világszerte elismert valutáik által kedvező exporthelyzetbe hozva uralják a világpiacot, és nagymérvű áru- és tőkeexportot folytatnak. A valutapiaci verseny mechanizmusa által a piaci logikának megfelelően egy olyan differenciálódás valósul meg, melynek során a gyengébb országok, azaz a küladósságokkal, folyó fizetési mérleg deficittel és gyenge valutával rendelkező országok fokozatosan a perifériára kerülnek. Közép–Kelet-Európa átalakulóban lévő országai teljes mértékben ki vannak téve ennek a veszélynek.”

Mi következik mindebből Busch számára? A közép- és kelet-európai országoknak, valamint a harmadik világbeli országoknak át kell térniük az exportorientált fejlődésstratégiára, hátha ettől megfordul a világpiaci viszonyokban megnyilvánuló tendencia. Ember küzdj, és bízva bízzál! Csak az irracionális remény marad. (Szakmailag következetes, a gazdasági racionalitás követelményeihez szigorúan kötődő álláspontról büszkén hirdethetné: mindegy, hogy kiket üt agyon a tőke, ha ez a világgazdaság növekedését szolgálja. Aki a célt akarja, akarnia kell az eszközöket is.)

Mi következik mindebből egy következetes, Buschénál kevésbé szégyenlős humanizmus számára? Annak az antihumánus szakmai–bürokratikus nézőpontnak a feladása, illetve gazdasági, politikai, jogi erőszaknak a megváltoztatása, amely az eleven, egyedi személyiséggel rendelkező emberektől való elvonatkoztatás terméke. Ki-ki válasszon a maga számára olyan célokat, amelyekhez járható út vezet, és amely út áldozatait vállalja. Tehát – legyen szó akár EU-ról, akár NATO-ról, akár másról – ne másokkal akarja megfizettetni, hanem maga állja vágya megvalósításának terheit, költségeit!

Sokszor egyetlen szó nagyobb figyelmet érdemel mint egy egész könyv: George Ritzer műve, A társadalom mcdonaldizációja (The McDonaldization of Society)¹ ennek a tételnek a mintapéldája. E rövid ismertetés megkísérli egyrészt rekonstruálni a könyv fő gondolatainak logikáját, másrészt kritikai újraolvasatát adni a szerző által is hangsúlyosnak ítélt állításoknak.

Még Ray Kroc, a McDonald’s franchise elindítója sem sejthette, találmányának milyen lenyűgöző hatása lesz. A McDonald’s a huszadik századi Amerika legnagyobb hatással bíró jelensége. A könyv, a szerző szándékai szerint, mégsem magáról a McDonald’s-ról szól. A McDonald’s-ot Ritzer csak az általa mcdonaldizációnak (McDonaldization) keresztelt folyamat bemutatására használja. A folyamat pontos definíciója a következő: a mcdonaldizáció az a folyamat, amelyben a gyorsétkezdék (fast-food restaurants) alapelvei mind az amerikai, mind a világ többi társadalmaiban egyre több és több szektorban kerülnek fölénybe. Vagyis a mcdonaldizáció nemcsak a gyorsétkezdék világát érinti, hanem megfigyelhető az oktatásban, a munkahelyen, utazás közben, a szabadidő eltöltésében, az étkezési szokásokban, a politikában, a családi viszonyokban és tulajdonképpen a társadalom minden más részében is. A folyamat megállíthatatlannak látszik, és a könyv bemutatja, hogyan veszi át a hatalmat a McDonald’s-on alapuló rendszer a társadalom nagyon sok szférájában, még ha Ritzer nagy örömére nem is mindegyikben.

A mcdonaldizáció folyamata nem a semmiből került elő. Ritzer három alapvető előzményt említ meg. Az első a bürokrácia kialakulása, pontosabban Max Weber bürokráciaelmélete. Weber munkája azonban nem szűkíthető le bürokrácia-elméletére, illetve nem érthető meg az általa leírt racionalizáció folyamata nélkül. Számára a racionalizáció paradigmatikus megjelenése volt a bürokrácia, míg Ritzer számára, bár a bürokráciák ma is léteznek és óriási jelentőséggel bírnak, a gyorsétkezdék váltak a racionalizáció modelljévé. Ritzer nem veti el a weberi elméletet, sőt kijelenti: “a könyvben kifejtett tételeket tekinthetjük a huszadik század elején kialakult weberi elmélet kiterjesztési kísérletének is a huszonegyedik század előestéjének felhalmozódó változásokra.”² Vagyis Ritzer átveszi a weberi formális racionalitás fogalmát, és az általa meghatározott szabályozások, hatáskörök, rendeletek és rendszerek hatását elemzi.

Második előzményként a Taylor-féle scientific management (tudományos igazgatás) hatását kell megemlítenünk. A taylorizmus megnövelte a munkások hatékonyságát, de ezzel együtt egy olyan racionalizált munkatechnológiát hozott létre, amely lehetővé teszi a munkások ellenőrzését. A gyorsétkezdék felhasználják a taylorista módszereket, a cél a hamburger-sütés és az étkeztetés leghatékonyabb módjának megtalálása.

A mcdonaldizáció folyamatának harmadik előzménye Ritzer szerint a futószalag. A futószalag melletti termelés nagy lépést jelentett előre a racionalizáció útján, és kiválóan illusztrálja a formális racionalitás minden alapvető elemét: hatékony, kiszámítható, előrejelezhető; lehetővé teszi a munkások maximális ellenőrzését. Mindezek mellett nem elhanyagolható, hogy lehetővé vált az autók (és más termékek) tömegtermelése. A szerző több helyen is hangsúlyozza: a McDonald’s, mint franchise, és a mcdonaldizáció, mint folyamat, nem valami új jelenség – sokkal inkább a huszadik századot átható különféle racionalizálódási folyamatok betetőződése.

A központi tételt már a mű elején megismerhettük, a bizonyítékot pedig Ritzer szerint maga a szöveg szolgáltatja. Vagyis példák hosszú sorát sorakoztatja fel a mcdonaldizáció folyamatát illusztrálandó, ezzel bizonyítva, hogy a McDonald’s által képviselt világ megfelel a formális racionalitás logikájának. A példák hivatottak bemutatni azt is, a mcdonaldizáció milyen mértékben itatta át a társadalmat, és hogy a folyamat gyorsuló tendenciát mutat. A példák sorát a hatékonyság kérdése nyitja. Bár nem a gyorsétkezdék teremtették meg a hatékonyság utáni vágyakozást, de segítségükkel majdnem általános elvárássá alakult. Természetesen a leghatékonyabb megoldás keresésének nem lenne hatékony módja minden egyedi esetben az egyéni keresés – ez magyarázza Ritzer szerint a szervezeti vagy szocializációs szabályok megjelenését. A folyamatot fenntartja, hogy a nem-racionális rendszerek kevésbé vagy egyáltalán nem hatékonyak. Tehát az alaptétel az, hogy otthon főzni és enni kevésbé hatékony, mint egy gyorsétkezdében. De ez csak a kezdet a hatékonyság hajszolásában: hatékonyabb az autóban enni, mint beülni a gyorsétkezdébe. Kés és villa helyett használjuk inkább csak az egyik kezünket, közben lehet bármi mást csinálni, ez vezetett különböző, találóan finger foodnak nevezett típusok bevezetéséhez (mint pl. Chicken McNugget). A bevásárlóközpontok megspórolják a keresgéléssel töltött időt, és vásárlás közben még szórakozni is lehet. A mcdonaldizáció magyarázhatja a USA TODAY sikerét, amit News McNuggetsnek csúfol a szerző. Ritzer szerint a fenti esetben a hatékonyságnövekedést sokszor azzal érik el, hogy a szolgáltatás igénybevevőjével végeztetik el (ingyen) a kevéssé hatékony munkát.

A formális racionalitás következő tulajdonsága a kiszámíthatóság, a mérhetőség. Ebből következően a mcdonaldizáció nagy hangsúlyt fektet azokra a dolgokra, amelyek kiszámíthatók, megszámolhatóak vagy mérhetővé tehetők: a mennyiséget a minőség méréséhez használják. Mindez azt a felfogást eredményezi, hogy a minőséget meghatározott, általában (de nem mindig) nagy mennyiségű dolgok jelentik. Gondoljunk csak a termékek elnevezésére: Big Mac, Whopper,³ Super Big Gulp. Elhitetik a fogyasztóval, hogy kevés pénzért sokat fogyaszthat. Ez a fajta mérhetőség a társadalom több területét is behálózta. Ma már a televíziós társaságok kizárólag nézettségi pontszámok alapján döntenek műsoraik sugárzásáról; az amerikai egyetemeken döntő fontosságú a hallgató osztályzatainak átlaga, illetve a rangsorban elfoglalt helye; a társadalomtudósok osztályozásának kiváló módszere az egyes publikácókért járó, a folyóirat előkelőségétől függő pontszám vagy az idézettségi index; az orvosok az ellátott betegek száma alapján részesülnek fizetésben, nem az ellátás minősége alapján. Ritzer szerint a számítástechnika fejlődése is felelős a mérhetőség ilyen széleskörű alkalmazásáért.

A mcdonaldizáció harmadik és legtöbbet emlegetett aspektusa a biztonságérzetet keltő előrejelezhetőség. A pontos mérhetőség és a már kitalált leghatékonyabb megoldás ismeretében sehol sincs szükség változtatásra. A hamburger és a Coca-Cola ugyanolyan lesz Párizsban, mint Pekingben. A minden kényelemmel felszerelt kempingben, lakókocsiban eltöltött hétvége nem sokban fog különbözni egy otthonitól. A futószalagról legördülő standarizált tömegtermékek sem fognak meglepetést okozni. Előrejelezhető majdnem minden történés, bárhol is járunk a világban: eltűnt a nagyon rossz minőség, de eltűnt a meglepetésszerűen kiváló is.

A racionalizáció negyedik dimenziója a megnövekedett kontroll és az emberi technológiát felváltó gépi technológia. A gépi technológia bevezetését tulajdonképpen sokszor éppen a nagyobb ellenőrzési lehetőség motiválja. A racionalizált rendszerekben a legtöbb bizonytalanság és kiszámíthatatlanság okozói a dolgozók vagy az általuk kiszolgált emberek. Tehát az ellenőrzés növelésének kísérletei gyakran az emberek ellen irányulnak. A szerző szerint a végeredmény lehangoló, a gépi technológiák az embereket robotszerű lényekké degradálják. A gombokat csak a megfelelő sorrendben szabad megnyomni, a hamburgert csak a megfelelő módon szabad összeállítani, a bevásárlóközpontok belénk programozzák a vásárlást. A gépesítés személytelenségét ellensúlyozandó a számítógép által megírt levelek kínosan ügyelnek a hamis személyességre (megszólítás keresztnéven, udvariatlan tegezés), meg nem engedhető módon betörnek az intim szférába. Az egyhangú és monoton munka elidegenítő, kiöli az emberekből a kreativitást – de ez is volt a célja.

A formális racionalitásnak megfelelő mcdonaldizáció is beleesik a már Weber által is leírt csapdába, vagyis racionalitása önmaga ellen fordul és irracionálissá válik. Ritzer tétele tehát ez: “a racionális rendszerek elkerülhetetlenül bizonyos irracionalitásokhoz vezetnek, amelyek korlátozzák, végül is veszélyeztetik, talán meg is döntik racionalitásukat”.⁴ Vagyis a mcdonaldizáció folyamata sok esetben hatékonytalansághoz, kiszámíthatatlansághoz és az ellenőrzés elvesztéséhez vezethet. Irracionalitásuk ésszerűtlenséget jelent, amennyiben tagadják az alapvető humanitást, az emberi ésszerűséget. Másképpen fogalmazva, Ritzer a racionális rendszereket embertelen rendszereknek találja. A racionalitást és az ésszerűséget sokszor azonos jelentésűként használják, pedig ebben az esetben egymásnak ellentmondó fogalmak. A mcdonaldizáció talán legnagyobb irracionalitása a szerző félelmei szerint az, hogy az emberek elveszthetik uralmukat a rendszer felett, és a végén a rendszer ellenőriz majd bennünket. Életünk nagy részét már ma is ezek a rendszerek tartják felügyeletük alatt, nagy mértékben csökkentve ezzel változatosságát. Ezért veszi át Ritzer Webertől “a racionalizáció vasketrecének” híres metaforáját. Az ellenőrzés bizonytalansága miatt hozható a mcdonaldizáció folyamata összefüggésbe autoritariánus és totalitariánus lehetőségekkel. A szerző óva int ezeknek az irracionalitásoknak a lekicsinylésétől.

Ha nyilvánvaló problémákkal jár a mcdonaldizáció, milyen erők tartják mégis mozgásban a folyamatot? A szerző három ilyen tényezőt emel ki. Az első egy teljesen magától értetődő tényező: anyagi, gazdasági érdekek állnak a folyamat hátterében, vagyis a racionalizáció csak eszköz a költségek csökkentésére és a profit növelésére. Kevésbé nyilvánvaló a második érdek: a mcdonaldizáció kulturális szempontból kívánatos, önmagáért szeretjük. Végül nem elhanyagolható, hogy a mcdonaldizáció folyamata azért maradhat fenn, mert a társadalmi változásokra ez adott adekvát választ (technológiai változások, személygépkocsik elterjedése, nők munkavállalása stb.).

A mcdonaldizáció folyamata a könyvben végig mint a modern világ jelensége jelenik meg – a mű tehát a modernitás elemzését és kritikáját akarja adni. Ebből következik, hogy a műnek a modern világról alkotott alternatív elképzelések kritikáját is fel kell vállalnia. Ritzer kiáll elmélete mellett mind a posztindusztrialista, posztfordista, mind a posztmodern elméletekkel szemben. A mcdonaldizációt – mint a modernitás folyamatát – létező jelenségként felfogva cáfolja meg az előbb említett elméletek feltételezését, miszerint a modernitáson már túlléptünk volna. A mcdonaldizáció nem fog eltűnni mindaddig, amíg a társadalom nem változik meg olyan mértékben, amelyhez a McDonald’s-on alapuló elvek már nem tudnak alkalmazkodni. De a szerző félelmei szerint akkor is csak azért fog eltűnni, hogy helyét egy még inkább racionalizált világnak adja át.

Jegyzetek

¹ Javított kiadása: Pine Forge Press, 1995. (ISBN: 0803990774). A mű két fejezetéből részletek jelentek meg a Replika 1997. szeptemberi számában.

² George Ritzer, 19.

³ A szó általában valami szokatlanul nagy dolgot jelent.

⁴ Uo. 121.

„Milyen munkát tartasz megalázónak?" – tette fel a kérdést nemrég a belépni szándékozóknak egy diákközösség. A leg­szellemesebb válasz így hangzott: „Amit egy nő vagy egy né­ger is el tud végezni." Ennél frappánsabban talán nem is le­hetne rávilágítani arra, hogy a társadalom privilegizált cso­portjai a világ legtermészetesebb dolgának tartják a nemek és fajok szerinti munkamegosztást, az alacsonyabb státuszú csoportok marginalizálódását, a mindennapos diszkrimináci­ót. A jelenség nem újkeletű, a társadalomtudományi kutatá­sokban azonban a közelmúltban következett be egyfajta for­dulat, amely a társadalmi és politikai erőtér sokdimenzióssá válásával foglalkozó tanulmányok robbanásszerű bővülését hozta, és új utakra tereli a progresszív társadalomelméletet is.

Tartalomjegyzék

1. rosa : Osztály, nem, etnikum
2. Adamik Mária, Baráth Erzsébet, Lugosi Győző, Ferge Zsuzsa, Joó Mária : A nők 1996 Magyarországán
3. Haug Frigga : Feminizmus és marxizmus – Egy kapcsolat viharos története
4. Helga Heiden-Sommer : Háziasszonyok a makroökonómiában
5. Susan Zimmermann : Hogyan lettek feministák?
6. Robin Blackburn, Tariq Ali : A munkásosztály hőse – interjú John Lennonnal és Yoko Onoval
7. Carter Bob : Osztályokról a 90-es években
8. Makai Mária : Ambivalens identitások
9. Bánki Erika : Szemben a démonnal
10. Magi István : Egy igaz rémregény – Jelentés a magyarországi romákról
11. Martin Kovats : A jó, a rossz és a csúf – a romapolitika három arca Magyarországon
12. Chris Tilly, Randy Albelda : Etnikumok és nemek szerinti tagozódás a munkaerőpiacon – Az Amerikai Egyesült Államok példája 1945 után
13. Politikai korrektség
14. Polgári ellenőrzés
15. Csapody Tamás : Jogszabálysártő harckocsibeszerzés
16. Andor László : Az euroatlanti csomag – Adalékok a fejlődés és a biztonság politikai gazdaságtanához

Az Alkotmányelőkészítő Társadalmi Bizottság sajnálattal ve­szi tudomásul, hogy az új alkotmánynak az országgyűléshez be­nyújtott és nyilvánosságra hozott szabályozási elvei csupán az öt, illetve hat párt – minimális egyetértésén nyugvó – akaratát tükrözik, s nem tartalmazzák a társadalom jelentős részének szándékait, érdekeit. Nem felel meg a valóságnak a dokumen­tum indoklása, mely szerint a hazai szakmai közélet, a társa­dalmi szervezetek kedvező véleménnyel fogadták a koncepci­ót, hiszen a közzétételig nem is ismerhették. Az a lehetőség pe­dig, hogy március 28-tól számítottan 45 napig nem kezdődik meg a parlamenti vita, s ez idő alatt véleményezhetik a terve­zetet úgymond „az alkotmányozás iránt érdeklődők", nem he­lyettesíti a tényleges társadalmi vitát, s nem teremti meg a mód­ját a koncepció esetleges társadalmi igény szerinti megváltoz­tatásának.

Egyetértünk a pártok indoklásával, hogy nincs alkotmányozá­si szükséghelyzet. Éppen ezért nem érthető a sietség. Ha közel egy évet szántak a szabályozási elvek parlamenten belüli egyez­tetésére – s közben nem tették lehetővé a lakosság, a társadalom parlamenti pártokon kívüli egyéb érdekképviseleteinek beleszó­lását -, akkor nem szabad sajnálni az időt a széles körű vitára, az alkotmánykoncepció meghatározó többségű társadalmi elfogad­tatására. A Társadalmi Bizottságban részt vevő szervezetei to­vábbra is arra törekszenek, hogy az új alkotmány demokratiku­sabb legyen a hatályosnál, s ezért a legszélesebb körű részvétel­lel, demokratikus előkészítő munkával jöjjön létre.

A benyújtott alkotmánykoncepció ebből a szempontból alap­vetően kifogásolható, hiszen a parlamenti pártokon kívül az elő­készítésben nem vehetett részt intézményesen a társadalom egyet­len más szegmense sem; elveiben szűkíti a közvetlen demokrá­cia érvényesülését; hiányzik belőle az érdekegyeztetés követel­ménye; s nem tekinti alanyinak a szociális jogokat. Mindezek arra a következtetésre vezetnek, hogy:

• a parlamenthez benyújtott tervezetet vissza kell vonni;
• a koncepcióról alapos, hosszabb időtartamú társadalmi vitát kell folytatni;
• a vita eredményeként kialakult új tervezetet lehet csak or­szággyűlési döntésre beterjeszteni.

Amennyiben nem kerül visszavonásra a benyújtott tervezet, úgy a társadalmi szervezeteknek nem marad más választásuk, mint azt ajánlani az állampolgároknak, hogy a majdani népszavazá­son ne támogassák az ellenükre született alkotmány megerősíté­sét.

A nyilvánosságra hozott szabályozási elvekről – a társadalmi vitát elősegítendő – az alábbi véleményt alakítottuk ki:

1. Nem lehet egyetérteni azzal az érveléssel, hogy az új al­kotmány mintegy a rendszerváltozás lezárásának deklarálása­ként, befejezettségének, visszafordíthatatlanságának jelképeként jelenjen meg, hiszen egyrészt az átalakulás folyamata még nem fejeződött be, másrészt az alkotmánynak nem a múltat kell le­zárnia, hanem elsősorban a prognosztizálható jövőbeni folya­matokhoz kell keretet biztosítania. Ebből adódóan az új alkot­mánynak nem az 1990 óta született törvények „beépítésére", ha­nem azokra alapozottan egy előremutató új komplexitás meg­alkotására kell törekednie. Ilyen meggondolásból – az egyéb­ként helyes – normativitás alapelve nem minden részkérdés be­szabályozását jelenti, hanem a keretek nagyobb szabadságfo­kát és a szabályozás értékorientációját. A keretjelleg abban is kifejeződik, ha az alkotmány tartósságát elősegítendő, csupán a maradandó értékek mentén kevesebb kérdést vállal fel, s azo­kat is mindig egyhelyütt, s egyértelmű általános megfogalma­zásban. Ez a követelmény a tervezetben nem érvényesül. Tisz­títani kell a nyilvánosságra hozott koncepciót az átfedésektől, a rövid távú aktualitásoktól is.

2. Az új alkotmány alapvetően azzal haladhatja meg a hatály­ban lévőt, ha a népszuverenitás elvéből kiindulva egységben ke­zeli a demokrácia két összetevőjét: a képviseleti és a közvetlen (részvételi) elemeket. A nyilvánosságra hozott koncepció azon­ban ezen a téren egyoldalúságot jelenít meg; eltúlozza a demok­rácia formális, képviseleti jellegét, s szinte kiiktatja, ellehetetleníti a közvetlen részvételi lehetőségeket. Például:

– Az alkotmányozás alanyaként első helyen nem az Ország­gyűlésre, hanem a Magyar Köztársaság állampolgárainak közös­ségére, nem a jogállamiságra, hanem a népszuverenitásra kelle­ne utalnia.

– Az állampolgárok önkormányzásának lehetőségét leszűkíti a helyi önkormányzatok formális megválasztására – kizárva ezzel a nem pusztán közigazgatási jellegű és a tartalmi önkormányzást az alkotmányból.

-A politikai demokrácia egyik legfontosabb feltételeként he­lyesen megjelenített pártok, többpártrendszer mellett meg sem említi a másikat, a – nemzetközi dokumentumokban egyébként a demokrácia követelményei között a pártokkal ma már egyen­rangúan szereplő – civil társadalmat (szakszervezeteket, társa­dalmi szervezeteket stb.).

– A törvényalkotási eljárás részletei valóban nem igényelnek alkotmányos meghatározást, s ebből következően a házszabály ilyen szintre emelése is szükségtelen. Nem lenne azonban szük­ségtelen a törvénykezdeményezésre jogosultak közé – a közvet­len demokrácia jegyében – parlamenten kívüli szereplőket (pl. Érdekegyeztető Tanács stb.) is megnevezni; illetve a döntésho­zatal előkészítésével összefüggésben a társadalmi vita jogintéz­ményének a szerepét helyreállítani.

-A népszavazás kezdeményezésének ellehetetlenítése, illetve a parlamenti pártoknak való „kiszolgáltatása" jelentős visszalé­pés a demokratikus jogállam megteremthetőségének illúziójából. (Ezt példázza a népszavazás „kétarcúvá" tétele – „ügydöntő" és „véleményező"; jelentős kérdések kiiktatása a kezdeményezhetőségi körből stb.); a közvetlen demokrácia egyéb jogintézmé­nyei, mint például a népi kezdeményezés stb., meg sem említőd­nek a koncepcióban.

-A közvetlen, demokrácia érvényesülésének nézőpontjából meg kellene vitatni az emberi jogok országgyűlési biztosának szere­pét is. Amennyiben az országgyűlési biztosnak az a funkciója, hogy a jogsérelmet elszenvedőket képviselje a törvénykezéssel, a bíráskodással szemben, akkor minden bizonnyal a megbízásá­nak is a parlamenten kívülről kellene történnie.

– Jelentős vívmánya az utóbbi évtizednek az érdekegyeztetés rendszere. Teljességgel érthetetlen, hogy az alkotmánytervezet ezzel a kérdéssel egyáltalán nem foglalkozik. Itt olyan alkotmá­nyos szabályozást igénylő problémák merülnek fel, mint például a jelenleg létező rendszer törvénybe iktatása; az ÉT törvénykez­deményező, véleményező szerepe stb. Az alkotmánykoncepció előző – igazságügyi minisztériumi – változata például még tar­talmazott egy elképzelést a Gazdasági-Szociális Tanács felállí­tására, de ez az ötlet is feláldozásra került a parlamenti pártok túlhatalmi vágyainak oltárán.

3. A demokrácia képviseleti jellegének torzulását fejezi ki az országgyűlés hatalmának túlhangsúlyozása. A vázolt alkotmány­koncepció szerint a négy évre kapott biankó mandátummal kor­látlan hatalmat gyakorlóvá, szinte ellenőrzés nélkülivé válhat a parlament. Fel kell tenni a kérdést: ki és hogyan ellenőrzi az or­szággyűlést?

– Az országgyűlés az egyetlen alkotmányos intézmény, ame­lyet a megválasztásának időtartama alatt senki nem kontrollál­hat. (Az Alkotmánybíróság csupán a hozott döntések alkotmá­nyosságát vizsgálja.) A parlamentet lényegében csak önmaga osz­lathatja fel. A képviselők szabad mandátummal rendelkeznek, s nem visszahívhatók. A Köztársasági Elnöknek az eddig volt vi­szonylagos „felügyeleti" szerepét is megszünteti az új koncep­ció. A túlhatalomra törekvést jellemzi az is, hogy az országgyű­lés működésével kapcsolatos kérdéseket (pl. tisztségviselőit, bi­zottságait, az ellenzék képviseletét, a képviselőcsoportok szer­veződését stb.) is az alkotmányba kívánják iktatni. Mindez együt­tesen – ha így marad – óhatatlanul is egy szűk réteg hatalmi mo­nopóliumához vezethet. Ennek megakadályozására is lenne cél­szerű a kétkamarás parlamenti rendszer bevezetése. A második kamara – amelynek összetételéről (pl. települési önkormányzat­ok; kisebbségek és nemzetiségek; szakszervezetek; munkáltatói szervezetek; köztestületek; civil érdekképviseletek; egyházak stb.) érdekegyeztető vitát kellene folytatni – láthatná el többek között a kontroll szerepét. Ezzel összefüggésben ismételten napirendre kellene tűzni a képviselői létszám jelentős csökkentésének a kér­dését, a szabad mandátum és a visszahívhatóság problémáját, a képviselői összeférhetetlenséget stb.

-A parlament jellegével és összetételével kapcsolatban is meg­kerülhetetlen a választási rendszer alkotmányos elveinek rögzí­tése. A koncepció megkerüli, illetve a parlamenti pártok közötti legkisebb konszenzus erejéig tárgyalja ezt a társadalom egésze számára egyik legfontosabb kérdést, s ez elfogadhatatlan.

– A törvénykezés szempontjából a hatalmat az országgyűlés és a nép közölt kell megosztani. A törvényeket az országgyűlés hozza, de bizonyos kérdésekben alkotmányos biztosítékokkal ér­vényesíteni kell a népszavazás jóváhagyó, megerősítő szerepét. Ilyen kérdés például az ország szuverenitásának a korlátozása, a katonai vagy politikai szervezetekhez való csatlakozás, a társadalmi-gazdasági rendszer gyökeres változtatása stb. A benyúj­tott koncepció – elfogadhatatlanul – ezekben a kérdésekben is az országgyűlés döntéseinek kizárólagosságára hagyatkozik.

– A hatalommegosztás témakörében egyéb bizonytalanság is tapasztalható. Az országgyűlés szerepének ellenőrzés nélküli nö­vekedése mellett pl. a Köztársasági Elnök funkciói indokolha­tatlanul jelentős mértékben korlátozódnának. A Köztársasági El­nököt lényegében az Alkotmánybíróság is megfoszthatja a tiszt­ségétől; miközben a képviselőt senki nem hívhatja vissza; a Kor­mánnyal kapcsolatban továbbra is megmaradna – az utóbbi hat év tapasztalatai alapján érthetetlenül – az ún. konstruktív bizal­matlanság indítványának intézménye, vagyis a Kormányfő és a miniszterei csak parlamenten belüli praktikákkal mozdíthatók el hivatalukból.

Ebben a körben még érdemes megemlíteni az olyan hiányossá­gokat is, mint például az, hogy nincs megjelölve, ki választja meg az MNB elnökét, márpedig – ha a kormánytól független is – vala­kinek (pl. az országgyűlésnek) csak köteles lenne beszámolni, főként azért, mert rendelkezési jogosítványokat kapna.

4. Az alkotmánykoncepció egyik értéke az egyéni emberi sza­badságjogok rendszerbe szedése, bár hiányoznak ezen jogok ér­vényesülésének garanciái.

Emellett azonban jelentős visszalépés a korábban szerzett szo­ciális jogok lebontására tett kísérlet:

– Azokhoz a nemzetközi deklarációkhoz, amelyekhez Magyar­ország is csatlakozott, tartozik a szociális jogok egyezségokmá­nya, s többek között ezért sem fogadható el ezen jogok másod­rendűvé való visszaminősítése, illetve érvényesülésüknek bizo­nyos feltételekhez kötése. Nem fogadható el az a magyarázko­dás, hogy hazánk nemzetközi kötelezettségének a megtartása „azonban nem kívánja meg a nemzetközi egyezmények másolá­sát, közvetlen követését". Itt nem lehet „kimazsolázni", vagyis csak azt kezelni alkotmányos alanyi jogként, amit egy bizonyos politikai filozófia, társadalomfejlődési szemlélet szerint annak mi­nősítenek a mai „ügydöntő" politikai pártok.

– Az a jogászi „furfang" sem fogadható el, amely szerint a ha­tályos alkotmányban alanyi jogként deklarált „egyes szociális jo­gok… valójában csak az állam intézményvédelmi kötelezettsé­geként érvényesülhetnek", s ez a kötelezettség már „az állam mindenkori teherbíró képességéhez igazodik". Vagyis, ha megkü­lönböztetik az „alanyi jogokat" és azokat a jogokat, amelyek „ál­lami kötelezettségvállalásként megfogalmazható emberi jogok", akkor ez utóbbiakat nem feltétlenül kell garantálni. Ha kiveszik ezeket a jogokat az alanyiak közül, akkor már lehetővé válik, hogy a mindenkori politikai erőviszonyok szerint ítéljék meg az „ál­lam teherbíró képességét", s azt is, hogy ezt a képességet hasz­nálják-e és miként a szociális jogok – lakáshoz, munkához, szo­ciális biztonsághoz, család védelméhez stb. való jog – érvénye­sítésére. Ez a „furfang" olvasható ki abból a szabályozási elkép­zelésből, miszerint a kormányprogram közjogi jellegét is meg kell szüntetni. Márpedig a XXI. század küszöbén vannak olyan civi­lizációs minimumok, amelyeket hazánkban is elértünk az elmúlt évtizedekben, s amelyek olyan szerzett jogokat jelenítenek meg, hogy nem diszkriminálhatok.

Budapest, 1996. április 9.

„A parlamenti demokráciában a nép azt választja meg vezetőnek, aki­ben bízik. Aztán a megválasztott vezető így szól: Most aztán fogjá­tok be a szátokat és engedelmes­kedjetek! Aztán négy év múlva a nép újra ítél, hogy másnak engedel­meskedhessek." (Max Weber és Ludendorff tábor­nok közötti párbeszéd parafrázisa.)

Társadalmi vitára bocsátotta a Parlament Alkotmányelőkészítő Bizottsága (továbbiakban: AEB) az új Alkotmány szabályozási elveit. A társadalmi vita célja az lehetne, hogy korrigálja azokat az egyoldalúságokat, melyek a bizottságosdi kompromisszumok eredményeként adódtak. Tudvalévő ugyanis, hogy a kilenc hó­napos előkészítő munka során a bizottság a lehető legszélesebb körű egyetértésre törekedett. „Ritkán kellett alkalmaznia azt a szabályt, hogy igenlő szavazat vagy az MSZP egyetértésének hiányában az adott kérdésben a hatályos alkotmánynak megfe­lelő rendelkezést kell előterjeszteni. A megegyezés érdekében a képviselőcsoportok sok esetben kölcsönösen engedtek állás­pontjukból, így a Javaslat minden részletében természetesen nem tükrözi valamennyi párt alkotmányjogi felfogását, hanem a közösen elfogadott kompromisszumokat tartalmazza." (Idézete­ink az április 1-én a Népszabadságban közzétett szövegből va­lóak.) Éppen itt kezdődnek a problémák. Ezzel a döntéshoza­tali eljárással ugyanis aligha születhetett jobb eredmény, mint ami született. A szakmai átgondoltság és koherencia – megítélésünk szerint – lényegesen alacsonyabb fokát ered­ményezte, mint a korábbi Igazságügyi Minisztérium által ké­szíttetett szabályozási koncepció (1995. március, 100 o.), vagy mint a Bragyova András jogtudós által írt koncepció (Az új alkot­mány egy koncepciója. MTA Állam- és Jogtudományi Intézet és KJK, 1995). Így aztán valóban volna mit korrigálni az AEB tervezetén, hiszen a pártok „nemzeti konszenzusra" törekvő bizottságosdi kompromisszuma jelentősen alulmúlja elődjeinek produktumát.

A dolog természetéhez tartozik, hogy nem is lenne érdemes teljes részletességében értékelnünk egy olyan produktumot, amely még közel sem végeredmény. Hiszen számos nyitva ha­gyott kérdés mellett az elvek, akkor, amikor normaszöveg for­máját öltik, jelentősen módosíthatják az összképet. Épp ezért csak az Alkotmány strukturális, csomóponti kérdéseit kívánjuk jellemezni és értékelni. De tisztázni kívánjuk azt is, hogy milyen alapon. Jelen kritikánkban elfogadjuk ugyanis a mai politikai re­alitások által kijelölt átfogó kereteket és előfeltevéseket, amelyen ez az alkotmányozás nyugszik. Azt, hogy a polgári demokrati­kus, jogállami berendezkedés parlamentáris – és nem fél vagy egészen prezidenciális – kormányformájának kereteiről van szó, s nem új perspektívákat nyitó, hanem lezáró jellegű alkotmányo­zás van napirenden. Sem az állam- és kormányforma, sem pe­dig a társadalmi berendezkedés keretfeltételeit nem változtatjuk meg tehát, hanem ezen a paradigmán belül bíráljuk a tévutakat, a hiányosságokat, a következetlenségeket. Szükséges ezt le­szögezni, mert természetesen a keretfeltételek elméleti, radiká­lis kritikájával is érdemes foglalkozni – ahogy egyes civil szer­vezetek ezt már eddig is megtették -, de gyakorlati konzekven­ciája egy ilyen intellektuális magatartásnak itt és most aligha van. Ezért és ennyiben az axiómákat tagadó, megváltoztató pozíció­kat most nem aknázzuk ki.

A fent említett eljárási szabályok eredményeként két ponton a régi Alkotmány megoldása maradt hatályban. A Köztársasági Elnök közjogi státusza és a Parlament egykamarás jellegének kérdése nem kapta meg a szükséges öt szavazatot. Nézzük elő­ször e két kérdést. Mindkét eset azt mutatja, hogy a pártpolitikai élet szereplői lényeges módosításokban nem tudtak megegyezni. A Köztársasági Elnökkel kapcsolatos jogkörök meglepő mó­don még vékonyabbak, mint a jelenleg hatályos Alkotmányban. Súlytalan, szimbolikus figura marad, aki ahelyett, hogy a hata­lommegosztás tendenciáját erősítendő, semleges államfőként bizonyos jelölési, kinevezési jogkörökkel gyarapodott volna, még gyengébbé vált, mint jelenleg.

Elméletileg sok érv szól egy parlament kétkamarás mivolta mellett. Lehetőséget teremthet egy második kamara léte olyan érdekeknek és értékeknek a törvényhozási munkába való meg­jelenítésére, melyek az általános választójog alapján szervezett reprezentáció egykamarás megoldása mellett keresztülvihetet­lenek. A civil szervezetek, a köztestületek, az önkormányzatok, a nemzeti kisebbségek és az egyházak rendelkeznek olyan sa­játos nézőpontokkal, melyeket a rájuk vonatkozó jogalkotási fo­lyamatban figyelembe kellene venni. Az már bizonyos értelem­ben csak jogtechnikai kérdés, hogy a jogalkotási folyamat mi­lyen pontján történik ez. A törvénytervezetek készítése közben, a törvények parlamenti elfogadása előtt – ebben az esetben a társadalmi-gazdasági érdekegyeztetés elvi formáit kellett volna rögzíteni a koncepcióban – vagy utólag, a második kamarában gyakorolnának ellenőrző szerepet a törvények megfelelő tartal­mát illetően e szervezetek. Elvileg mind a két megoldás alkal­mas a törvényhozás minőségének javítására. Az azonban biz­tos, hogy az az út „járhatatlan", amit az AEB javasol: sem a tár­sadalmi-gazdasági érdekegyeztetést nem tekinti alkotmányos szabályozást igénylő kérdésnek, sem pedig a második kamara felállítását nem vállalta.

Mindent figyelembe véve utóbbi döntését illetően akár egyet is érthetünk a bizottsággal. Ugyanis a jelenlegi 386 fős alsóház mellett igen csak felesleges luxusnak tűnne egy felsőház felállí­tása. A Magyarországhoz hasonló lélekszámú országok muta­tóit figyelembe véve egy 220-250 fős parlament bőven elégsé­ges volna. Ráadásul egy második kamara esetében fennáll a potenciális veszélye – noha ez nem szükségképpen van így – egy politikai arisztokrácia kitermelődésének. Ha pedig a vá­lasztójogot nem módosítják az alsóházi létszám jelentős csök­kentését maga után vonó módon, akkor tényleg nincs szüksé­günk felsőházra. De ha nincs, akkor annál nagyobb szükség volna a társadalmi-gazdasági érdekegyeztetés formáinak és alapjainak alkotmányos szintű védelmére. Látható, hogy a bi­zottsági kompromisszumok eredményeként nem sikerüli aszó­ba jövő többféle megoldásból szakmailag, belső összefüggé­seiben átgondolt megoldást találni. E negatív eredmény úgy gondoljuk visszamenőleg minősíti az eljárási, döntéshozatali folyamatot. Valószínűleg nem szerencsés megoldás, ha „a tűz­oltózenekar magának írja a kottát". Márpedig éppen ez történt. Az alkotmányozó hatalomnak nem lenne szabad egybeesnie a törvényhozó hatalommal. Félünk, hogy a szakmai-társa­dalmi vita tapasztalatainak esetleges érvényesítése sem fog­ja megoldani az egybeesés szülte diszfunkciókat. Sőt, egy ilyen mértékben minden lényeges döntési kompetenciát magánál összpontosítani kívánó parlament esetében még akkor is némi naivitás részünkről annak feltételezése, hogy tanulni kíván a szakmai-társadalmi vitából, bírálatokból, ha a szöveg – helye­sen – az „Országgyűlést és a Magyar Köztársaság polgárai­nak közösségét" együtt jelöli meg az alkotmányozás alanya­ként.

Vegyük a koncepció újító törekvéseit. Szerkezetében és a tar­talomra kihatóan is előrelépést jelent, hogy az emberi és állam­polgári alapjogok, továbbá a jogrendszert és a jogalkotás sza­bályait tartalmazó (III. rész) fejtegetések részletesek, és meg­előzik az államszervezeti kérdések kifejtését. A jogállam formá­lisan vett kritériumainak a megoldások – széles jogvédelmi rend­szer, külön Alkotmányvédelmi fejezet beiktatása a jogrend alkot­mányossági kontrolljára hivatott Alkotmánybírósággal és a 'nép ügyvédjével', az ombudsmannal – véleményünk szerint megfe­lelnek. Az alapjogok katalógusa igen széles, a jogok korlátozá­sának lehetőségeivel és feltételeivel és a korlátozás kizárásá­nak szabályaival sok passzus foglalkozik.

Az ebben a körben fellelhető pozitívumok sem feledtethetnek azonban két problémát. Egyrészt azt, hogy a tulajdonra és az öröklésre vonatkozó elveken túl nem találunk iránymutatást a tulajdoni rendszer jellegéről: az vegyes tulajdonú, szektorsem­legességgel, mint a jelenleg hatályos alkotmányban, vagy a gaz­daság feletti magánhatalom túlsúlyát tekinti-e alkotmányosnak? Akár egyik, akár másik – természetesen sokatmondó a hallga­tás is -, szívesen hallanánk arról: vannak-e a nemzet elidege­níthetetlen tulajdonában lévő javaink (mondjuk például: föld, föld méhének kincsei, levegő), létezik-e az államnak tartós, nem vál­lalkozói vagyona (pl. MÁV, Magyar Posta, infrastruktúra), mi az önkormányzati és a szövetkezeti tulajdon alkotmányos státusza? Másrészt a második generációs emberi jogok kérdéséről, a gaz­dasági, szociális és kulturális jogok redukáló szabályozásáról van szó. A szabályozási elvek az emberi jogok között szabályozan­dó olyan alanyi jogoktól, mint az élethez, az emberi méltóság­hoz, a személyi szabadsághoz és biztonsághoz való jogtól stb. elkülönítve kezeli az új alkotmányban úgynevezett nem alanyi jogként, hanem csak állami kötelezettségként megjelenhető gaz­dasági, szociális, kulturális jogokat. Változnak az idők, változ­nak a megoldások – mondhatnánk. Nyilván az, hogy a munká­hoz való jog már nem jelenti a munkához való jogot, mint az „át­kosban", hanem olyasmit, mint „a munkahely szabad megválasz­tása, tisztességes megélhetést biztosító méltányos munkabér­hez, az egyenlő munkafeltételekhez, a biztonságos és egész­séges munkakörülményekhez való jogot" – ebbe a kategóriába esik. Miért? Azért mert magunk sem láttunk olyan kapitalista tár­sadalmat, ahol a munkához való jog azt a másik értelmet nyer­hetné. Hiszen akkor nem lenne szabad munkaerő-piaci alku, aminek működéséhez valóban el kell választani a termelőt köz­vetlen munkafeltételeitől. Létre kell hozni azt a polarizációt, ami­nek egyik pólusát a munkaerejét áruba bocsátó szabad bér­munka rendelkezésre állása képezi, a munkanélküli tartalékhad­dal, másikat pedig, a privatizáció eredményeként, a vagyonos és tulajdonos osztályoké. Ahol pedig ez így van, ott fő szabály­ként nincs és nem is lehet a teljes foglalkoztatottság értelmé­ben vett munkához való jog. Ezért az állam csak olyasmikre vál­lalhat kötelezettséget – jó lenne, ha eleget is tenne ennek -, mint amit idéztünk.

De mi a helyzet a szociális biztonságunkkal, az egészségünk­kel? Hogy lehet az, hogy itt az alapjogok nemcsak hogy átsorol­tattak a nem alanyi jogok közé, hanem még azt a jogilag rossz arcukat is mutatják, hogy semmiféle garanciájuk nincs. Márpe­dig ha nincs egy alapjog mögött garancia, az azt jelenti, hogy kiüresedhet, tartalmát veszítheti, átalakítható. Semmi sem aka­dályozná meg azt, amit éppen az alkotmányos alapjognak kel­lene megakadályoznia, tudniillik, hogy a társadalombiztosítás átalakulhasson biztosítási vállalkozássá. Az egészséghez való jog okán, az önhibájukon kívül egészségromlást, balesetet, ká­rosodást szenvedettek számíthassanak az egészségbiztosítási ellátásra, vállalkozói profit-kalkulációtól függetlenül. Semmi sem akadályozná meg, hogy előbb az alapjogok, majd az alapok, azaz a társadalmi szolidaritás elve eltűnjön, s az üzleti kalkulá­ción alapuló szolgáltatássá váljék, amit az vesz igénybe, aki meg tudja fizetni. A piaci verseny elve tehát – ahogy a kultúra terüle­tén ez már megtörtént – kiszoríthatja a gazdasági és szociális alapok és jogok területéről is a társadalmi szolidaritás ezen mi­nimális kötelékeit. Ez esetben végeredményben csak az történ­ne, hogy hayeki elméleti és thatcheri gyakorlati következetes­séggel felszámolnák az erőforrások közösségi alapokba össz­pontosításának szabadságkorlátozó, „totalitárius" megoldásait – s immáron az egymással szabadon versengő egyének piaci integráció szabályozta területévé tennék az egészséget és a szociális biztonságot. A versenytársadalom piaci igazságossági maximáit következetesen alkalmaznák. Azt, hogy a szabadság ez esetben kinek a szabadsága, már ide sem kell írnunk. Len­ne tehát mit korrigálni a tervezeten az alapjogok összefüggé­sében is.

A tervezet alapvető és koncepcionális gyengesége abban az államelméleti tételben foglalható össze, hogy a népszuvereni­tást parlamenti szuverenitássá degradálja. Számos bizonyí­ték van erre vonatkozóan. Sokat mondó, hogy amíg a jelenlegi alkotmányban „a nép a hatalmat képviselői útján és közvetlenül gyakorolja", az új tervezet szerint „a nép a hatalmat elsősorban választott képviselői útján gyakorolja, törvényben meghatározott esetben azonban népszavazást kell, illetőleg lehet tartani". Ha figyelembe vesszük, hogy az állampolgárok kezdeményezte és nem helyi, hanem országos szintű népszavazást csak egyetlen esetben ismer el a koncepció, nevezetesen a már megalkotott törvény hatályon kívül helyezéséért tenné lehetővé, akkor lát­ható a képviseleti, közvetett demokrácia elvének dominanciája a közvetlen demokrácia elve felett. Összhangban azzal, hogy a tervezet a kötetlen képviselői mandátumnak (a visszahívható­ság kiiktatásának) álláspontján áll, mint ahogy a Köztársasági Elnököt is – biztos, ami biztos – a Parlament választaná meg számunkra. Mindezek után állítható, hogy ha minden így ma­radna, és az új Alkotmányt „…az Országgyűlés tagjai kétharma­dos többségével fogadja el, majd azt népszavazásnak kell meg­erősítenie", akkor a nép mint a hatalom forrása saját akaratából egyszer s mindenkorra kiszavazná magát a hatalomból. Szép teljesítmény lenne!

Más kérdés, hogy ha figyelembe vesszük az alkotmányozás körüli nagy taktikai és politikai csatározásokat, akkor közel sem biztos, hogy eljutunk a végszavazásig, és az azt szentesítő nép­szavazásig. Ugyanis a tervezet nemcsak szakmai körök jogo­sult kritikáit váltotta ki, hanem mintha már megalkotói közül is többen elrettentek volna munkájuk eredményétől. Végeredmény­ben előállhatna egy olyan helyzet, amelyet szándékai szerint, szubjektíve senki sem akart, mégis ez determinálná az új Al­kotmányt. A kisgazdák, radikális ellenzéki taktikájuk következ­tében – „hausse-ra játszanak" – eddig sem támogatták az alkot­mányozást, újabban pedig mintha a KDNP és a magyar demok­rata pártok ódzkodnának. Ami pedig az MSZP-t illeti: mégiscsak furcsa volna, hogy 54,5%-os parlamenti többség birtokában egy olyan Alkotmányt segítsen életre, amely a legkevésbé sincs össz­hangban a párt érdekeivel és hirdetett szociáldemokrata jelle­gével. A tervezet hatalommegosztást gyengítő tendenciái, a köz­vetlen demokrácia nagymérvű degradálása, a társadalmi érdek­egyeztetési, együttdöntési értékek hiánya, a második generáci­ós emberi jogok inkább liberális, mintsem szociális felfogásának megjelenése a tervezetben aligha válna az MSZP dicsőségére. További ellentmondás, hogy a mindenáron való úgynevezett hatpárti alkotmányozásra törekvés töretlen szándéka mentén való cselekvés mennyire tűnik megalapozottnak, akkor, amikor saját koalíciós partnerével, az SZDSZ-szel sem igazán sikerült közös álláspontokat kialakítania. Ezért valószínűsíthető, hogy a folyamat akár meg is rekedhet.

Kétségtelen ugyanis, hogy a politikai mélyáramlatok 1989­1996 közötti tartós kompromisszumának megbontása e válto­zatlan szereplők számára túlságosan is nagy kockázatnak tű­nik. Hegyek vajúdását ezért könnyen követheti egerek szüle­tése. Viszont ez a csekélyebb eredmény is szükséges lehetne, ha figyelembe vesszük, hogy az új Alkotmány indokoltságát nem csak politikai szempontok, hanem a jogrendszer intézményei­nek tökéletesítése is kellene hogy motiválja. Itt ugyanis az a helyzet, hogy hét év tapasztalata után lenne mit alkotmányo­san rögzíteni. Gondoljunk csak arra, hogy számos új intéz­mény született ebben az időszakban (Köztársasági Elnök, Al­kotmánybíróság, önkormányzati rendszerre való áttérés, Szám­vevőszék, Állampolgári Jogok Országgyűlési Biztosai), és in­tézményi, döntési kompetenciáik pontosító, magasabb szin­tézist teremtő újraszabályozása mellett sok érv szólna. Hogy az alkotmányozás politikai és jogi aspektusai közül érvénye­sülni tudjanak az utóbbiak, ahhoz az kellene, hogy az előzőek egyensúlya ne bomoljon meg. Ez idő szerint éppen ez nem lát­szik biztosítottnak, s ez a körülmény löki a folyamatot a cseké­lyebb súlyú alkotmányjogi reform (vagy éppenséggel az elle­hetetlenülés) felé.

Summa summarum: némi cinizmussal azt is mondhatnánk, hogy minden botnak két vége van. Erről a konstrukcióról is el lehet mondani – ha valaki nagyon szereti a parlamenti hatalom koncentrációját – hogy egyfajta „westminsteri modell"felé megy. (Azt már nehezebb lenne hozzágondolnunk ehhez az értékíté­lethez, hogy ettől a modelltől a valóságos Anglia viszonyait fog­juk átvenni, átplántálni idehaza.) Ha viszont kevésbé lelkesed­nénk az ilyesmiért, vagy polárisán ellentétes megítélés vezet­ne, akkor alighanem „parlamenti kretenizmusnak" minősíthető e dokumentum fő törekvése. Ha komolyan vesszük, hogy az álla­mot alkotó citoyeneknek, éppen mint a hatalom forrásainak köz­vetlenül és közvetve részt kell vállalniuk az őket érintő döntési folyamatokban, akkor a modern participációs és együttdöntési értékeknek a hiánya következtében a tervezetben kiskorúra si­keredett az állampolgár. Jobb, ha a készen talált pártelitek kö­zül választ magának négy évenként egyszer a polgár, hogy utá­na teljesen rájuk bízza magát, mint ha jelen lenne a hatalom­ban és a hatalom körül – ez a koncepció nem is olyan rejtett üzenete. Határozottan érezhető a tervezeten, hogy demokrácia­felfogása az egymással versengő elitek helyzetét akarja stabili­zálni, sőt megörökíteni. Ettől pedig – ugyebár – messze esnek a demokratikus közéletiség, a politikai közösséget alkotó tartal­mas demokráciafelfogások. Ahol nemcsak az állami szervek el­lenőrzik egymást, hanem az egyén is az államot. Láttuk, még nem tart a tervezet ott, ahol a Schumpeter-Dahrendorf elméleti vonulat, hogy a nem-részvétel politikai kultúráját a demokrácia működésének előfeltételévé tegye. Ugyanis számukra a töme­gek potenciális totalitárius lázadásaikkal egyenesen a rendszert fenyegető tényezők. Velük szemben az elitek a rendszerfenntar­tó erők, s a rendszer akkor és csak attól demokratikus, ha a tö­megek választhatnak uralkodót az egymással versengő elitek közül. A vezetésre szoruló és ezért vezért kereső tömegek és az aktív, történelemformáló elitek szerepleosztásában pedig a reprezentáció kötelezően kötetlen. Az ellenőrzés és a vissza­hívhatóság az elitek ezen perspektívájából totalitárius-gyanús. Szóval itt még nem tart a tervezet – lehet persze, hogy ez csak idő kérdése -, de egyesek hamar feledték, hogy 1989 nyarán még demokratikusnak minősített eszközként éltek a visszahívás intézményével.

A polgári demokrácia elitista és nem-elitista változatai, és a szociális jogállam versus jelzőtlen, liberális jogállam közötti in­tézményesedés az alkotmányozás mozgástere és tétje.