“Az EU gazdasági stratégiája alapvető kudarcának oka a gazdasági stabilitás fogalmának szűk meghatározása, amely szinte kizárólag az árstabilitást veszi figyelembe. Ez a szemlélet eltekint a növekedés, a foglalkoztatás, a bérek, a társadalombiztosítás és a természeti környezet stabilitásától, pedig ezek a gazdasági–társadalmi stabilitásnak egyaránt fontos aspektusai. Az infláció elleni küzdelem iránti megszállottságból következnek az ún. konvergenciakritériumok, és a maastrichti szerződésben foglalt monetáris unió jegyében ez határozza meg az Európai Központi Bank (ECB) monetáris politikájának irányelveit is. Még azt is megakadályozza, hogy a tagországok megfelelő költségvetési politika segítségével határozott és összehangolt lépéseket tegyenek a munkanélküliség ellen.”¹

Nem érdektelen a nyugat-európai közgazdász szakértők véleményét részletesen, szó szerint idézni. A harmadik évezred küszöbén, amikor a kelet–közép-európai (ezen belül a hazai) politikai elit vigyázó szemeit Brüsszelre veti, nem haszontalan a nemzetközi – és a hazai – pénzvilág reprezentánsai által egyedül üdvözítőnek elismert monetáris politika irányelveit nyugati közgazdász szakértők ettől tökéletesen eltérő alternatív gazdaságpolitikai koncepciójával ütköztetni.²

Az EU gazdasági stratégiáját megkérdőjelező közgazdász-szakértői fellépés előzményének tekinthető a közgazdaságtudomány tizennyolc vezető szakértőjének Bécsben 1992-ben megjelent “AGENDA ’92 for a Socio-Economic Reconstruction of Central and Eastern Europe” című dokumentuma.³ Ez a dokumentum a bevezetőben idézett memorandummal megegyezően élesen bírálja a neoliberális elmélet alapján kidolgozott, IMF sugalmazta programokat.⁴

“1992-re világossá vált, hogy a sokkterápiás programok, melyek célja az volt, hogy a kommunista, tervutasításon alapuló gazdaságokat felváltsák, hamarosan megbuknak, vagy már meg is buktak. Többé-kevésbé igaz ez azokra az országokra, amelyek ‘nagy csinnadratta’ nélkül vezették be az átalakulásra irányuló programokat. A tervezés bukását kísérő termelés- és beruházás-visszaesést, valamint a munkahelyek számának csökkenését sehol sem lehetett megállítani vagy visszafordítani.”

Az idézett dokumentumban megfogalmazott kritika a következőkben összegezhető: “A legfőbb hiba az, hogy az IMF-típusú programok három különálló intézkedés fontosságát hangsúlyozzák: 1. a nemzeti valuta stabilitását; 2. az árak deregulációját és az állami beavatkozás felszámolását; 3. a privatizációt.

Komoly hiba azt hinni, hogy a három intézkedésből álló csomagterv önmagában megteremti azt a társadalmi kontextust, amelyben az egyes ágensek saját hasznukra és az egész társadalom hasznára tesznek. Éppen ellenkezőleg, a sokkterápia a meglevőnél nagyobb veszélyt jelent e társadalmi kontextus számára. Az ilyen átalakítási stratégia a termelési eredmény és a munkalehetőségek csökkentése mellett negatív eredménnyel végződő játszmára ad lehetőséget, amely során a privát gyarapodás a termelési eredmény csökkenését segíti elő.”

A nemzetközi pénzügyi köröknek a kelet–közép-európai államok gazdaságpolitikájára gyakorolt nyomása ellen az AGENDA ’92 nemzetközi szakértőcsoport, míg az EU-tagországok kormányaira gyakorolt egyoldalú befolyásolása ellen az Európai Közgazdászok alternatív szakértőcsoportja vette fel a küzdelmet. A bemutatott körülmény néhány következtetés levonására ad alkalmat.

A gazdaságpolitikai szuverenitásról

Le kell számolni azzal az illúzióval, hogy a piacgazdasági átmenet terheit viselő posztszocialista kormányok gazdaságpolitikai önállósággal rendelkeznek. Ezt a funkciót a nemzetközi pénzügyi körök nevében eljáró pénzügyi ügynökségek (Világbank, IMF) kirendeltségei gyakorolják, gyakran az ő intencióikat híven követő központi bankok útján.⁵

Elégtételt szolgáltathat a közép–kelet-európai kormányok számára az a körülmény, hogy az EU kormányainak gazdaságpolitikai szuverenitását is jelentős mértékben korlátozzák a nemzetközi pénzügyi körök. Az egyoldalú monetáris politikai “megszállottságból” táplálkozó “konvergenciakritériumok” biztosítása a választópolgárok ellenállása következtében a politikai szféra korlátjába ütközik, amit a brit és francia baloldali pártok választási eredményei igazoltak az elmúlt hónapok során. Ennek hatására a túldimenzionált, kizárólag a makropénzügyi egyensúly megvalósítására törekvő, önmagát “alternatíva nélkülinek” deklaráló monetáris politika ideológiai egyeduralma jelentősen erodálódott, ami a nemzetközi szakértők növekvő szerepvállalásában tükröződött. A változó társadalmi és gazdaságfilozófiai környezet bizonyos mozgásszabadságot biztosít az ez ideig a nemzetközi pénzügyi ügynökségek által ideológiai kalodába préselt hazai gazdaságpolitikai kormányzat számára is. Mindez azt jelenti, hogy a gazdaságpolitikai irányzatnak a megváltozott feltételekhez történő alakítását szemléleti hatások nem hátráltatják.

A hazai gazdaságpolitikai viták az 1995-ös stabilizációs program megítélése körül folynak. A stabilizációs program objektív megítélése elkerülhetetlenné teszi a program előzményeinek és hátterének bemutatását.

Az 1995-ös stabilizációs program előzményei, háttere

A stabilizációs gazdaságpolitika a tervgazdasági modell ellentmondásából táplálkozik, amelyben a gazdaság institucionális megszerveződéséből eredő alacsony teljesítőképességét a fogyasztás (beruházás; termelő fogyasztás, lakossági fogyasztás; államigazgatás költségei stb.) rendszeresen meghaladta. A Kádár-korszak politikája által szorgalmazott, a fejlett jóléti piacgazdaság fogyasztási struktúráját (frizsider-szocializmus) imitáló törekvések a modell konzervatív ideológia által befolyásolt termelési szerkezetének korlátjába ütköztek. A konzervatív, felhalmozásra alkalmatlan termelési szerkezet miatt a gazdaságpolitika által szorgalmazott, erőltetett gazdasági növekedés törvényszerűen a gazdasági egyensúly felborulását eredményezte. A tervgazdasági modell működésében szerzett tapasztalatok alakították ki azokat a gazdaságfilozófiai szemléletváltást tükröző téziseket, melyektől az elmúlt évtized egymást követő kormányai képtelenek voltak megszabadulni:

1. A gazdasági egyensúly helyreállítása kizárólag a belső fogyasztás drasztikus restrikciója útján valósítható meg.
2. A gazdasági kibontakozás alapja az állam gazdasági szerepvállalását minimumra csökkentő piaci koordináció. Ezek szerint a gazdaságpolitika irányítása a monetáris politika feladatát képezi. Az államnak gazdaságból történő dezertálását a gazdaságpolitika három csatornán keresztül valósítja meg: a közösségi fogyasztásnak az államháztartás válságából eredő jelentős csökkentésével; a piacvédelmi feladatok elhanyagolását jelentő elsietett piaci liberalizációval; az állami tulajdon radikális lebontását előirányzó gyorsított privatizációs politika megvalósításával.

A felsorolt tézisek a rendszerváltást előkészítő Grósz- és Németh-kormány “piaci reformkonform” intézkedéseiben jelentek meg:

• Az 1987/88-ban gyorsított ütemben bevezetett adóreform nem elhanyagolható célja a belső fogyasztás visszafogásában jelölhető meg.
• A kétszintű bankrendszer kialakítását célzó bankreformnak a monetáris politika intézményi feltételeinek kialakítása mellett fontos funkciója volt, hogy a szocialista nagyvállalatok mesterséges eladósítása révén azok felhalmozó-, illetve működőképességét korlátozza.
• A tervgazdasági modell termelőszerkezetének lebontását, továbbá a bankrendszer gyors értékesítésének kényszerét szolgálta a gazdasági feltételeknek nem megfelelő, rendkívül szigorú csőd- és számviteli törvény.

A gazdasági egyensúlyhiány mérséklésére irányuló keresletkorlátozó terápia, azaz a nemzetgazdaság stagflációs állapotának megalapozása már a Grósz-, de különösen a Németh-kormány tevékenységére visszavezethető.

A nemzetgazdaság “beprogramozott” stagflációs állapota az Antall-kormány első két éves működése következtében a magyar gazdaságtörténet egyik legsúlyosabb gazdasági recessziójához vezetett. A kormány felvállalta az elődei által meghirdetett, “neoliberális” gazdaságfilozófián alapuló gazdaságpolitikai gyakorlatot. Ezt a gazdaságpolitikai gyakorlatot azonban oly mértékben ellentmondásos vonások jellemzik, hogy rendkívül nehéz a szakirodalomban használatos kategóriák alapján minősíteni. A “neoliberális” jelzőt a rendkívül szigorú fogyasztáskorlátozó módszerek, illetve a monetáris politika intézményrendszerének kiépítése érdekében tett intézkedések indokolják. Ugyanakkor a volt “szocialista” gazdálkodási egységek (“vállalatok”), a mezőgazdasági termelőszövetkezetek, illetve vezető tisztségviselőik elleni elhivatott ideológiai küzdelmet, továbbá az államigazgatási szervezet feudális jellegű túlburjánzását, az állam klasszikus gazdaságvédelmi funkcióinak tökéletes elhanyagolását nem lehet körülírható gazdaságpolitikai irányzat köré besorolni. Az Antall-kormány tevékenysége során a két legnagyobb csapás a hazai ipar és a mezőgazdaság teljesítőképességét érte.

A “stabilizációs” politika rendkívül kedvezőtlen következményei már az Antall kormány első félidejében jelentkeztek. A “stabilizációs” politika céltévesztését a következő adatok illusztrálják. A Kádár-korszak 30 évében az éves fogyasztói árindex először 1988-ban lépte át a 10%-os bűvös határt. Az árindex a továbbiakban a következőképpen alakult: 1988 – 15,5%, 1989 – 17%, 1990 – 28,9%.

A rendszerváltást megelőző húsz évben a fizetési mérleg deficitje hét alkalommal lépte át a 700 millió dollárt, hétszer az 1 Mrd dollárt – mint határértéket. A negatív rekordot, az 1,4 Mrd dolláros fizetési mérleghiányt közvetlenül a “stabilizációs politika” életbeléptetése után, 1989-ben kellett konstatálni. Ezek a negatív rekordok eltörpültek az Antall–Boros-kormány tevékenysége hatásának tükrében.

Az ipari termelés 1992-ben 33%-kal múlta alul az 1989. évi színvonalat. Ennél még súlyosabb az a visszaesés, amely a magyar mezőgazdaság teljesítményét a mélypontot jelentő 1992-ben jellemezte: a növénytermesztés 74%-át, állattenyésztés 80,5%-át, a mezőgazdaság bruttó termelése pedig 77,3%-át tette ki az 1991. évi színvonalnak.⁶

Az 1992. évi GDP közel húsz százalékkal esett vissza 1987-hez, az utolsó békeévhez viszonyítva (81%). Két–három év alatt közel másfél millió munkahely szűnt meg, a munkanélküliek száma és részaránya 1993-ban érte el a mélypontot (705 ezer fő; 13,1%). A teljes igazsághoz tartozik, hogy a vizsgált periódus kedvezőtlen teljesítményét a keleti piacok elvesztése, a nyugat-európai piacokon uralkodó dekonjunktúra is kedvezőtlenül érintette, de a stagfláció mélysége és romboló hatása a legnagyobb mértékben a gazdaságpolitika hibáira vezethető vissza.

A keresletkorlátozó intézkedések nemzetgazdasági visszaesést eredményező hatását nem kompenzálta a gazdasági egyensúly javuló tendenciája. Sőt a gazdasági egyensúly állapotát tükröző mutatók legkedvezőtlenebb értékei szintén erre az időszakra esnek. 1991-ben fogyasztási árak éves növekedési indexe 35%-kal érte el a csúcspontot.

1992-ben a valuta árfolyamok közül az USA-dollár Ft-árfolyama 68%-kal, a DM árfolyama 93%-kal haladta meg az 1987. évi színvonalat. A gazdasági egyensúlyromlás tendenciáját a legszemléletesebben a költségvetés belföldi kamatozó adósságállományának dinamikus növekedése jelzi, amely az 1990. évi 828 milliárd Ft-ról 1993-ban több mint kétszeresére, 1762 milliárd Ft-ra emelkedett. A költségvetés belföldi kamatkiadásainak közel 2,8-szoros növekedése (1990-ben évi 56 Mrd Ft, 1993-ban 155 Mrd Ft) egyre jelentősebb terheket ró a költségvetésre. Az adósságszolgálat terhei a központi költségvetés bevételi főösszegéhez viszonyítva 8,7%-ról 15%-ra emelkedtek.

Az Antall-kormány első félidei tevékenysége az örökölt gazdasági recesszió elmélyülése miatt már 1992 közepén gazdaságpolitikai szemléletük és gyakorlatuk korrekciójára kényszerítette elsősorban a kormánypártokat. A gazdaságpolitika jelszókelléktárából kikölcsönzött “növekedési pályára történő átállás” szlogenen kívül megjelent a – minden gazdasági realitást nélkülöző – “félfordulat” címen elhíresült választási jelszó. Ezeknél a gazdaságszemléleti korrekcióknál maradandóbb következménnyel jártak azok az infrastruktúrafejlesztési programok, amelyek a végre meginduló gazdasági növekedés vízióját vetítették a csüggedő választópolgárok elé.

A rendkívül mély recesszióba süllyedt nemzetgazdaság talaján a gazdasági növekedés felgyorsítása kísértetiesen hasonlított a Kádár-rendszer végső összeomlását eredményező 1985-ös gazdaságpolitikai irányváltáshoz. Ez már 1993-ban és 1994-ben a magyar gazdaságtörténet addigi negatív rekordját három–négyszer meghaladó (3,6–4 Mrd USA-dolláros) fizetési mérleg-hiányhoz, és ehhez hasonló mértékű külkereskedelmi mérleg-deficithez vezetett.

Az 1994-ben megválasztott MSZP–SZDSZ kormány a gazdaságnak a nyolcvanas–kilencvenes évtized fordulójára kialakult állapotánál minőségileg súlyosabb, az ország fizetésképtelenségét előrevetítő válságot örökölt. Az Antall-kormány négyéves felemás (szigorú fogyasztáskorlátozó–reálszféraellenes, majd meggondolatlan növekedéspárti) gazdaságpolitikája bebizonyította: mind a “romeltakarító”, mind a növekedéscentrikus terápia alkalmatlan a nemzetgazdaság krónikus betegségeinek orvoslására. Az előbbi súlyos stagflációt eredményezve kedvezőtlen hatást gyakorolt a gazdaság egyensúlyára, míg az utóbbi megalapozatlan pályakorrekció a gazdasági egyensúly drasztikus felborulását, a nemzetgazdaság pénzügyi válságát idézte elő.

Az 1995. évi stabilizációs program logikai rendszere

A végső fogyasztás visszafogásán alapuló gazdaságpolitika a gazdasági stabilitás helyreállítására irányuló deklarált célját nem tudta megvalósítani. 1997-ben a fogyasztási támogatás ötöde, a társadalombiztosítási kiadás (másfél millió elveszett munkahely terhével) harmada az 1987. évi szintnek. Ugyanakkor az 1997. évi költségvetési előirányzat kiadási oldala négyszer, a belföldi adósság kamatterhe tizenkétszer, azaz az államadósság költsége háromszor haladja meg a tíz évvel előtti szintet. A Bokros Lajos nevével fémjelzett pénzügypolitika vitathatatlan eredményét tehát nem a nemzetgazdaság pénzügyi egyensúlyának helyreállításában, hanem a nemzetgazdaságot fenyegető fizetésképtelenség elhárításában lehet megjelölni.

A fenti két egymásnak ellentmondó állításból levonható a következtetés, hogy bár az egy évtizede követett, restrikción alapuló terápia stagflációs következményeit joggal lehet elmarasztalni, ugyanakkor az 1994–1995-ben – jelentős részben a követett gazdaságpolitika hatására – kialakult gazdasági “vészhelyzet” parancsoló szükségességgé tette a legszigorúbb szanálási módszerek alkalmazását.

A program az importvám és az exportösztönző valutaleértékelés kérdéseiben helyesen szakított a korábbi évek értelmetlen piacliberalizálási gyakorlatával. A Bokros-csomag többi pontjaiból az Alkotmánybíróság szerencsére többet hatálytalanított, a maradék zöme a közvéleményt felháborító, kicsinyes és túlbuzgó megszorításokat tartalmazott. Az elmondottak ellenére a szóban forgó szanálási program bevezetésének megkérdőjelezése olymértékű szakmai dilettantizmusról tanúskodik, amely kizárólag az önmagukat a gazdasági racionalitástól függetlenítő politikusok politikai kultúráját minősíti.

Bokros Lajos pénzügypolitikájának lényege és egyben eltérése a korábbi évtized stabilizációs politikájától abban áll, hogy az államadósság nemzetközi pénzügyi kötelezettségét a reálszféra állapotától függetlenül, sőt annak rovására is, a hazai valutának a nemzetközi pénzügyi rendszerbe történő integrálása útján tudja teljesíteni. A monetarizált manőver lényege, hogy a korábban az MNB által bonyolított devizabevonást a kül- és belföldi pénztőke-tulajdonosok kamatnyereség által ösztönzött önkéntes betételhelyezése váltotta fel. Ennek a “technológiai” váltásnak két feltétele van:

• a kétirányú külföldi és belföldi pénzáramlást gátló devizagazdálkodási korlátok felszámolása, ami a belföldi valuta konvertibilitásában ölt testet;
• a hazai pénzpiac működési mechanizmusának művi úton történő kialakítása.

A vázolt monetarizált módszer alkalmazása, az államháztartás pénzügyi likviditásának biztosítása súlyos anyagi áldozatokat követel.⁷ A “monetarizált” pénzügypolitika költségei pedig kizárólag a már eddig is legyengített reálszféra (ezen belül a munkavállalók és járadékosok, például a nyugdíjasok) reáljövedelmének további korlátozása útján, a pénzügypolitika által gerjesztett infláció módszerével finanszírozható.

A költségvetés szerény mértékű belföldi eladósodási folyamata közvetlenül az Antall-kormány hivatalba lépése után indult meg. Jelentőségét az MNB jogállásáról szóló 1991. évi LX. törvény alapozta meg. Az adósságnövekedés 1994-ben két és félszerese, 1995-ben közel 2,8-szorosa volt az 1990. év értékének. Ennél sokkal dinamikusabban nőtt a költségvetés belföldi bruttó kamatfizetési kötelezettsége, amely 1994-ben közel hat és félszer, 1995-ben közel kilencszer haladta meg az 1990-es színvonalat. A vázolt rendkívül dinamikus növekedés szinte eltörpül a Bokros és Surányi nevével fémjelzett időszak “teljesítménye” mögött, amely a belföldi adósságállomány értékét 1996-ra közel 5000 Mrd Ft-ra, az 1997. évi előrejelzés szerint pedig 5500 Mrd Ft-ra tornászta fel.⁸

A költségvetés eladósodásának mélyülésében jelentős szerepe volt a gyengélkedő bankszektor működtetését biztosító hitelkonszolidáció több száz milliárdos akcióinak. Még ennél is nagyobb részarányt tett ki az inflációt követő forintleértékelésből származó fiktív államadósság-növekedés, amelyet 1995 végéig teljes egészében az ún. “0 kamatozású” hitelből finanszíroztak. Az árfolyamkülönbözetből származó hitel mértékére jellemző, hogy ennek volumene 1996-ra, illetve 1997-re a bruttó belföldi államadósság 32, illetve 38%-át teszi ki. Az 1997. évi költségvetési előirányzat szerint a belföldi adósságállomány kamatterhe 827 Mrd Ft, az 1990. évi költség közel tizenötszöröse. Az 1997. évi előirányzat 213 Mrd Ft-tal haladja meg az 1996. évi teljesítést és 290 Mrd Ft-tal az 1996. évi előirányzatot. Az 1997. évi növekedésből a korábbi 0 kamatozású hitel pénzpiaci kamatozású hitellé történő átminősítése 190 Mrd Ft-ot, azaz az 1997. évi növekmény 89%-át teszi ki.

A monetarizált pénzügypolitika elemzése néhány következtetés levonására ad alkalmat:

• A “monetarizált” pénzügypolitika működtetése súlyos anyagi áldozatokat követel;
• A költségek finanszírozása kizárólag a reálszféra, végeredményben a munkavállalók és járadékosok jövedelempozíciójának korlátozásából történik.
• A fogyasztáskorlátozás legfontosabb eszköze a pénzügypolitika által gerjesztett infláció.
• Az infláció az önmagát tápláló adósságspirál működését teremti meg. ⁹

A gazdaságpolitika korrekciójának szükségessége

Az adatok tanulsága szerint sehol a posztszocialista országokban – a fegyveres konfliktusokban részt vevő Balkán államait is beszámítva – a foglalkoztatás nem csökkent olyan gyorsan, mint Magyarországon. A foglalkoztatottak száma 1990–94 között 26,1%-kal esett vissza. Ezt a tendenciát a szocialista–liberális kormány sem tudta megváltoztatni.

Egyetlen kelet–közép-európai országban sem csökkent a reálkereset oly mértékben, mint Magyarországon. Hazánkban a reálkereset 1985 óta, azaz – az 1994-es választási év kivételével – tizenegy éve folyamatosan, 1995-ben pedig drasztikusan csökkent. A vagyoni polarizálódás egészségtelen mértékű növekedése, a munkába lépő fiatalok perspektívátlansága és a nyugdíjas rétegek sanyarú helyzete, a társadalom alapját képező szellemi és fizikai munkavállaló rétegek lecsúszása, a közbiztonságnak a rendszerváltás óta drasztikusan romló helyzete, a rendkívül lassú bírósági gyakorlat, a szociálpolitikai kormányzat által kezdeményezett “reformok” egyoldalú alárendelése a restrikció követelményeinek, a korrupciós jelenségek vélt vagy valós elburjánzása a magyar választópolgárok tűrőképességére rendkívül kedvezőtlen hatást gyakorol – a társadalmi stabilitást veszélyezteti. A “társadalom stabilizációja” tehát nem csak lehetséges, hanem elengedhetetlenül szükséges lépés. A feszültség oldásának eszközei a következők:

– A “szakértői” kormányzat intézményi feltételeinek megteremtése. Az, hogy a koalíciós kormány nem minősíthető “szakértőinek”, nem a politikai szféra (miniszter, államtitkár) képzetlenségének, illetve gyakorlatlanságának, hanem a politikai és a közigazgatási szféra kapcsolatrendszere rendezetlenségének következménye. Egy jól működő politikai intézményrendszerben a politikai stratégiai koncepció kialakítása általában sem delegálható még egy jól működő közigazgatási intézményrendszer keretébe sem. Különös felelősség terheli az Antall–Boros kormány ideologikus keresztes háborúját, amellyel a kormányzati apparátus tökéletes kontraszelekcióját hozta létre.

A kormányzat politikai és a közigazgatás szférája között olyan kapcsolat kialakítása szükséges, ahol – műszaki példára utalva – a konstrukció megalkotása a politikai szervek műhelyében, a technológia kiválasztása a közigazgatás intézményi keretében történik. Ezért a kormány miniszterei és államtitkárai által követendő forgatókönyvet a kormánypárt műhelyében kell elkészíteni.

– Az “etimológiai” korekció szükségessége. A másik eszköz a gazdaságpolitikai filozófia “etimológiai” korrekcióját teszi szükségessé: nem illik ugyanis stabilizációs politikának nevezni a pénzügyi egyensúly jelentős romlását előidéző terápiát. Ehhez hasonlóan nem minősíthető reformnak a kizárólag felületi kezelést biztosító katasztrófaelhárító módszer. A vázolt korrekciónak tehát a belső fogyasztás restrikciója helyett a költségvetés legkritikusabb kiadási tételének – azaz a kamatkiadásoknak –, illetve ennek hátterében a költségvetés belső eladósodásának mérséklésére kell irányulnia. A felvázolt cél lehetővé teszi egy “szemantikailag” is alátámasztható antiinflációs módszer kialakítását, megteremtve a belföldi jövedelemtermelő képesség növekedésének fiskális politikai feltételeit.

– Korrekciót a gazdaságpolitikai szemléletben. Mint látható, a monetarista gazdaságpolitika a nemzetközi fizetőképesség szanálásában elért eredményei mellett alkalmazhatóságának végső határához érkezett, ami a gazdaságpolitikai szemlélet radikális korrekcióját igényli. A Bokros-korszakot követő gazdaságpolitikai retorikában a vázolt szemléletváltás önellentmondó, inkonzisztens módon jelentkezik. Ilyen szlogen, amely már a Bokros-csomagban is megjelent, hogy a drasztikus reálbér- és fogyasztáscsökkentést a reálbér és fogyasztás elleni további restrikciós intézkedések elmaradásával szükséges kompenzálni – hozzátéve ehhez, hogy a “stabilizáció” eredményeit óvni kell a “felpuhulás” veszélyétől. A másik szokásos jelszó a szükségesnek ítélt növekedés és a vállalható növekedés közti érvrendszer ütköztetése. A Bokros utáni korszak új vonása az “antiinflációs” politika megjelenése, továbbá – elsősorban az infrastruktúra területén – az állami beruházások szorgalmazása.

A szükségesnek ítélt szemléletváltás néhány vitatható fogalom tisztázását igényli. Így a gazdaságpolitikai kurzus korrekciójának nem a stabilizáció felpuhulására kell irányulnia, hanem az eddig háttérbe szorult gazdasági egyensúlytalanság mérséklésére irányuló stabilizáció megerősítését kell célul kitűznie.

Fel kell hagyni azzal az illúzióval, hogy a nemzetgazdaság megváltozott intézményi feltételei közt a kormányzatnak direkt eszközök állnának rendelkezésére akár a még “vállalható” gazdasági növekedés elősegítésére. Egyértelmű, hogy a gazdasági növekedés felgyorsulására kizárólag a gazdasági növekedést gátló pénzügyi feltételek radikális megváltoztatása útján lehet számítani.

Figyelembe véve, hogy az eddig követett monetarizált gazdaságpolitika költségeit kizárólag a reálszféra – infláció igénybevételével megvalósított – restrikciója útján finanszírozták, ezért az antiinflációs politika meghirdetésére csak a monetáris politika szemléletének és preferenciarendszerének radikális megváltoztatása után van lehetőség.

– Pénzügypolitikai korrekciót. A gazdaságpolitika stabilizációs célkitűzésének csak abban az esetben tud megfelelni, ha a korrekció az adósságspirál megállítására, illetve leszorítására irányul. A cél megvalósítása érdekében olyan pénzügypolitikai korrekcióra van szükség, amely a monetáris politika középpontjába nem csupán deklaratíve, hanem valóságosan is az inflációellenes fellépést állítja. Amennyiben például a pénzügypolitika a fejlett piacgazdaságok rendszerében maximálisan alkalmazott 25%-os áfa-kulcs jelentős, 20%-ra történő mérséklését kezdeményezné, úgy az a költségvetés bevételi oldalának kb. 100 Mrd forint nagyságú kiesését az infláció mértékének csökkenése révén jelentkező adósságszolgálati tehermérséklődésen keresztül teljes egészében kompenzálná, sőt valószínűsíthetően a költségvetés pénzügyi determinációját is feloldaná.

A költségvetési determináció mérséklése pénzügyi lehetőséget biztosít a reálszféra, ezen belül az agrárium megfelelő támogatására, illetve a gazdasági növekedés feltételeit biztosító infrastrukturális szektor részleges állami finanszírozására.

A gazdasági stabilizációra irányuló antiinflációs politika alternatív eszköztára lehetővé teszi a reálbérszínvonal visszafogására irányuló pénzügyi restrikció módszereinek elvetését. A fejlett piacgazdaságok bérszínvonalának egytizedét sem elérő hazai bérszínvonal a versenyképesség megőrzése oldaláról jelentős tartalékokkal rendelkezik, s a reálbérek érezhető emelkedése az Európai Közösség perifériáján elhelyezkedő nemzetgazdaságok jövedelmének tartós növelésére is módot adhat.

***

Fenti gondolatmenetünk legfontosabb mondanivalója egy mondatban foglalható össze: a társadalompolitika stabilizációját elősegítő gazdaságpolitikai korrekció nem csak lehetséges, hanem elkerülhetetlenül szükséges lépés. A külső (exogén) és belső (endogén) feltételek kedvező alakulása egyaránt lehetővé teszi a gazdaságpolitikai pályamódosítás megvalósítását. Egyrészt a neoliberális elméletre támaszkodó monetarista gazdaságpolitika a fejlett piacgazdaságok politikai és szakmai elitje előtt defenzív helyzetbe került, így a hazai gazdaságpolitikában eddig megfigyelhető etalonfunkciója erodálódott. Másrészt az 1995-ben bevezetett “stabilizációs program” leglényegesebb eredményét a fenyegető pénzügyi összeomlás elkerülésében lehet megjelölni, ami immár lehetővé teszi a válságkezelő, “stabilizációs” gazdaságpolitika korrekcióját.

Jegyzetek

¹ Ezek a mondatok szerepelnek egy 25 tagú nemzetközi szakértői kör által 1997. május 27-én kibocsájtott “Full Employment and Equity for Europe, Alternatives to Competitive Austerity” című dokumentumában. A memorandum magyar változata Andor László fordításában, a Magyar Nemzet 1997. június 7-i számában jelent meg.

² Az 1995-ben Strasbourgban “European Economists for an Alternative Economic Policy in Europe” néven megalakult közgazdászcsoport évről-évre növeli befolyását, alternatívát kínálva az addig kizárólagosságot élvező “monetarista internacionáléval” szemben.

³ AGENDA ’92 for a Socio-Economic Reconstruction of Central and Eastern Europe. Az Osztrák Tudományos Akadémia és a Nemzetközi Béke Intézet kiadványa, Bécs 1991.

⁴ Az AGENDA ’92-ből származó idézet megjelent: Mandel M. – Szombathelyi F.: Van-e a monetarizmusnak alternatívája a magyar gazdaságban? Társadalmi Szemle, 1995/4. 33.

⁵ A vázolt funkció gyakorlását biztosítja a jegybanktörvényben biztosított, túldimenzionált “jegybanki függyetlenség”, amely kizárólag a banknak a törvényhozó hatalomtól való függetlenséget szavatolja.

⁶ Az ellenzéki pártok nagy teret szentelnek a szocialista–liberális koalíció agrárpolitikájának bírálatára, különös tekintettel az agrárolló kedvezőtlen alakulására. A következő táblázat az árindexek alakulását mutatja be 1989 és 1992 között. (Árindex az előző év árszintjéhez viszonyítva. Felvásárlói ár = mezőgazdasági felvásárlói ár; Élelmiszerek ára = élelmiszerek termelői ára belföldi értékesítés esetén.)

⁷ Egyrészt a közel 10 Mrd USA-dollár értékű devizatartalék a nemzetgazdaság abszorpciós képességének hiányában eredménynövekedéssel nem kompenzált ráfordítást igényel. Másrészt a pénztőke-beáramlás ösztönzése érdekében a jegybank 1994–1995-ben 12–13%-os reálkamatszínvonal-növelést tett lehetővé, amely kb. 7–8%-kal haladta meg a nemzetközi pénzpiacok kamatszintjét. A hazai kvázi monetarizált pénzügyi mechanizmus lényege, hogy a szükséges pénztőke összegyűjtését az annak felhasználását elősegítő kereslet megteremtése útján biztosítsa. A magyar nemzetgazdaság objektív és szubjektív okok miatt kialakult stagflációs helyzete (a 20–30%-os hitelkamatok) önmagában a pénzpiaci mechanizmus működését nem teszi lehetővé. A pénzpiac működtetése csak művi úton, az államháztartás pénzforrásainak további megcsapolása révén lehetséges. A költségvetés egyre szűkülő pénzforrásainak a tőle függetlenül működő monetáris szektorba történő átszivattyúzása az államháztartás belföldi adósságállományának tudatos növelésével valósítható meg.

⁸ Az adósságállomány növekedése az 1990. évi szintnek 1996-ban 3,6-szorosát, 1997-ben négyszeresét teszi ki. Ezek szerint két év alatt az állomány 2,4-szeresére, három év alatt 3,75-szorosára emelkedett. Még súlyosabb a helyzet, ha a költségvetés adósságszolgálati kötelezettségének alakulását vizsgáljuk. A költségvetés 1996. évi teljesítésében az adósságszolgálat 614 Mrd Ft-ot, az 1997. évi előirányzatban 827 Mrd Ft-ot tesz ki.

⁹ Az adósságspirál működésének következményeként előálló kamatfizetési kötelezettség nagyságrendje a következőkkel illusztrálható. Ez a volumen az 1996. évi költségvetésen belül a gazdálkodó szervezetek támogatásának pl. több mint ötszörösét teszi ki (539%), a fogyasztói árkiegészítést pedig tizennégyszeresen (1364%) haladja meg.

Az utóbbi 50 év világgazdasági folyamatai is egyértelműen bizonyítják, hogy a gazdasági növekedés és fejlődés tekintetében az egyes országok, régiók, országtípusok között jelentős különbségek mutatkoznak. Az egyenlőtlen fejlődés legjellemzőbb megnyilvánulásai; a legfejlettebb országok egymáshoz viszonyított pozíciójának változása; a fejlett és fejlődő országok (óriási többsége) közötti szakadék folyamatos növekedése, illetve a fejlődő világon belüli differenciálódás. A jelen dolgozatnak nem célja e folyamatok statisztikai illusztrálása. Azokat a hatótényezőket mutatja be, amelyek a világgazdaságban az egyenlőtlen fejlődést előidézik. Az elemzésben elsősorban a fejlett és az elmaradottabb országok közötti gazdasági kapcsolatok lesznek előtérben.

A tőkés világgazdaság csak egységében fogható fel, hiszen nem egyszerűen nemzetgazdaságok egymásmellettisége. Az áruk, a tőkék és részben a munkaerő nemzetközi áramlása olyan szervesült kapcsolatot hoz létre a Föld összes országa között, mely a jövedelmi folyamatokat nemzetközivé teszi. S bármely piacon – így a világpiacon, a világgazdaságban is – a jövedelmek ott koncentrálódnak, ahol a jelentősebb volumenű tőkék vannak. A nagyobb tőkével rendelkezők, a monopolpozícióban lévők a jövedelmeket saját javukra tudják elosztani, s kihasználva erejüket a gyengébbekre különböző formában nyomást tudnak gyakorolni pl. termelési szerkezetük módosítása érdekében. Gunnar Myrdal írja: “ezt a fejlődést, illetve annak viszonylagos hiányát nem elsősorban a gyarmati hatalmak politikai mesterkedései kényszerítették a fejletlen országokra. Főképpen a piaci erők természetes következménye volt, mert ezek az erők nem az egyenlőség, hanem az egyenlőtlenség növelése irányában hatnak.” Máshol kiemeli (majd részletesen elemzi), hogy “a nemzetközi kereskedelem – és a tőkemozgás – általában egyenlőtlenséget szül”.¹

A tőkés tulajdon és piac nemzetköziesedésének és hatásainak értelmezése tekintetében számtalan álláspont létezik, a magyar szakirodalomban is eltérő nézetek élnek egymás mellett. Egyesek kimondva vagy kimondatlanul csakis a keresleti–kínálati viszonyokkal magyarázzák a nemzetközi piac tendenciáit, mások a monopolárak uralmára hivatkozva meghatározhatatlannak tartják a nemzetközi cserét reguláló árvonzáspontokat, megint mások – axiómaszerűen – abból indulnak ki, hogy a nemzetközi csere csak egyenértékű lehet (munkát egyik fél sem nyerhet vagy veszthet), s a nemzetközi cserét szabályozó árcentrum úgy alakul ki, hogy a felek által realizált komparatív előnyök egyenlőek legyenek. Ma ez utóbbi álláspont a leginkább elterjedt és világszerte elsősorban ezt oktatják. Véleményem szerint azonban az az álláspont tükrözi leghelyesebben a valóságos folyamatokat és azok lényegét, amely a marxi munkaérték-elmélet talaján azt mondja, hogy a tőkeáramlás, a piac jelenkori nemzetközi kiteljesedése mellett fel kell tételezni a korábban tőkés nemzetgazdaságokra értelmezett törvényszerűségek valamiféle (módosított) érvényesülését, a nemzeti és nemzetközi folyamatokban megkettőzött interferenciáját.² S ha ebből indulunk ki, akkor fel kell tételezni azt is, hogy a világpiacon (s a fejlődő országokban a hazai és a külföldi tőkések között) – hasonlóan a nemzetgazdaságokban létrehozott értéktöbbleteken (profitokon) való osztozkodáshoz – lehetséges, sőt jellemző a nem egyenlő munkamennyiségek (értékek) cseréje.

Mielőtt a nemzetközi értéktranszferek hatótényezőinek és konkrét megnyilvánulási formáinak részleteiben elmélyednénk, hangsúlyozni kell – bár evidens –, hogy a külföldi tőke szerepe az elmaradottabb országokban kettős. Miközben a gazdaság működéséhez szükséges inputok jelentős részét a tőkés világpiac biztosítja, a külföldi tőke (ha torzító szerkezeti hatások közepette is, de) hozzájárul a termelőalapok fejlődéséhez is, azt esetenként pénzügyi eszközök nemzetközi áramlása, külső növekedési impulzus segíti elő.³ E folyamat másik oldala a munkamennyiségek, profitok nemzetközi elosztása és újraelosztása.

Valószínűleg nem törvényszerű továbbá a fejlődő országok helyzetének abszolút romlása sem (többségükben – legalábbis a hetvenes évek végéig – a lakosság szaporodási rátáját meghaladta a gazdasági növekedés üteme). Ugyanakkor nagy többségük számára a valós folyamatok alapján törvényszerűnek látszik a relatív, a fejlett országokhoz viszonyított helyzet gyengülése (pl. az egy főre jutó jövedelemben, technikai színvonalban). A nemzetközi függés és a jövedelem-lecsapolás csatornáinak elemzése és értelmezése során tehát erről az összetett hatásról nem szabad megfeledkezni. Az egyenlőtlenítő hatások mögött mindig ott vannak a gazdaság működőképességéhez szükséges és esetenként pozitív, fejlődési effektusokat is hordozó tőkék, a tőkebeáramlás (és annak áruformája) mögött mindig ott rejtőznek az egyenlőtlenítő mechanizmusok.

A tőkés világgazdasághoz tartozásnak tehát a fejlődő és a nem élenjáró országokra nézve messzemenő következményei vannak. A külföldi tőke egyrészt közvetlenül, mint termelési eszközök tulajdonosa jut jövedelemhez a kevésbé fejlett országokban, másrészt közvetett formában, az árucserében különböző piaci mechanizmusok és monopolhatások révén részesedik a mások által létrehozott értéktöbbletekből, profitokból. Jelentős a jövedelmek lecsapolása a nemzetközi pénzügyek szférájában. Ugyanakkor a külföldi tőke közvetlenül (piaci stratégiájával, pénzpolitikájával stb.) befolyásolja a felhalmozási folyamatokat, a strukturális fejlődést, általában véve a gazdasági növekedést, a nemzetközi gazdasági erőviszonyok alakulását.

Jövedelemszerzés a saját és a “közvetett” tulajdon alapján

A nem élenjáró országokban a gazdaság modernebb, árutermelő szektorában a profitok egy (nagy) részét a külföldi tőkések, többnyire a multinacionális vállalatok zsebelik be. Ez nyilvánvaló, ha saját vállalkozásukról van szó. Arról már kevesebbet szoktak beszélni, hogy akkor is jelentős profitokat realizálhatnak egyes termelőtevékenységekből, ha az jogilag nem a saját tulajdonuk.

Miután a fejlődő országok többsége – igaz, éppen a nemzetközi gazdasági erőviszonyok által is korlátozott – politikai függetlenséghez jutott, igyekezett e politikai függetlenséget saját nemzetgazdasága fejlesztésével is alátámasztani. Erősödő harc bontakozott ki az erőforrások feletti ellenőrzés jogáért és általában a termelés jövedelmének elosztásáért a volt anyaországok tőkéje és a fejlődő országok között. Az ásványi nyersanyagokkal rendelkező fejlődő országok államosításokkal, nacionalizálással, adózási–adminisztratív intézkedésekkel próbálták növelni részesedésüket a kitermelés hasznából. Sok helyen nemzeti tulajdonba vették a termelőüzemeket.

A gyarmati időkre jellemző kolonialista típusú kizsákmányolásban “jártas” monopóliumok egy idő után rugalmasan reagáltak a világpolitikai és világgazdasági változásokra, s az adott ország változó belső viszonyaira: új típusú, de korábbi profitjaikat általában változatlanul biztosító szerződéseket írtak alá. A tőkés világgazdasághoz kötődő fejlődő országok gazdasága és gazdaságvezetése ugyanis “nem mondhat le a külföldi tőkével való együttműködésről és gazdaságirányítási segítségről. Különösen nem nélkülözhetik a fejlődő országok a külföldi vállalatok technológiáját, irányítási módszereit és értékesítési hálózatát. A fejlődő országok e kényszerhelyzete és az említett törekvései találkoznak a külföldi vállalatok – ezek csaknem kivétel nélkül nemzetközi monopóliumok – új út- és formakeresésével, amellyel befolyásukat, egyben nyereségüket továbbra is biztosítani igyekeznek. Így alakult ki a közös vállalakozások, az ún. szolgáltatási és ‘management’-szerződések nehezen áttekinthető rendszere. E közös vállalkozások, szolgáltatási szerződések nemcsak a beruházásra, a termelés szervezésére, a műszaki irányításra, a világpiaci értékesítésre, hanem a finanszírozásra és a szakemberképzésre is kiterjednek. Az ún. szolgáltatási ‘management’-szerződések alapján működik igen sok fejlődő ország adóhivatala, pénzintézete, bankja. A centrum tőkéje, nemzetközi társaságai ezeken a csatornákon keresztül vesznek részt burkoltan helyi vállalatok – gyakran állami vállalatok – létrehozásában, finanszírozásában és ellenőrzésében.

Különösen ez utóbbi lehetőség hívja fel arra figyelmet, hogy a jogi értelemben vett tőketulajdon és tőkefunkció (valamint az utóbbival együtt járó ellenőrzési jog) a szolgáltató szerződések segítségével mennyire elválhat egymástól. [Kiemelés tőlem – F. P.] A fejlődő országok saját tulajdonú vállalkozása a szolgáltató szerződések hálójába kerül, többé elsősorban nem a belső szükségleteknek, hanem a nemzetközi tőke érdekeinek megfelelően fejlődik. Mindez a profit elosztására is kihat. A felszínen a külföldi monopólium, pénzintézet kölcsönt nyújt (beruházásra, közös vállalkozásra stb.) a szolgáltatási szerződések bonyolult rendszerének keretében (bankok esetében a külföldi tőkéstárssal, menedzserrel való együttműködés segítségével), valójában azonban részt vesz a beruházási és termelési döntésekben, az értékesítésben, élvezi a szolgáltatószerződésben kikötött jövedelmet.

A külföldi monopólium és a hozzá kötődő pénzintézet jövedelme látszólag kamat; valójában a szolgáltató szerződés segítségével, a termelő- és pénztőke összefonódása folytán az üzletmenettől függő profithoz jutnak.”⁴

Persze a nyersanyagtermelő monopóliumok gyakran közvetlen tőkebefektetésekkel is részt vesznek a kitermelésben. Ilyen esetekben a fejlődő országok adóztatással, royalitykkal, profitrepatriálási korlátozásokkal igyekeznek növelni költségvetési bevételeiket és a beruházásokat. Ezek azonban általában nem elég hatékony módszerek, egyrészt a monopóliumok könyvelési manőverei miatt, másrészt mert a túl szigorú szabályozás kivonulásra késztetheti a külföldi tőkét, és ezt már a fejlődő ország sem akarja.

S a külföldi tőke profitjai az elmaradott országokban – igaz a kockázat is nagyobb – nemzetközi összehasonlításban igen magasak. Ez abból ered, hogy a munkaerő nemzetközi mobilitása a tőkékhez és árukhoz képest elenyészően alacsony mértékű, így a fejlődő országokban a bérek kialakult szintje a kvalifikált munkaerő esetében is – nemzetközi összehasonlításban – alacsony marad.⁵ Ez – feltételezve például, hogy viszonylag fejlett technikát mozgat meg az alacsony bérszínvonalú, így nemzetközi összehasonlításban erősen kizsákmányolt munkaerő – a tőketulajdonos(ok) részére extraprofitot biztosít (legalábbis a nemzetközi cserére kerülő, a világgazdasági globális folyamatok által meghatározott áralakulású termékek esetében). A munkaerő fejlett és fejlődő országokban eltérő bérszínvonalából és a technikai színvonalak ennél kisebb különbségeiből adódó értéktöbbletet jórészt a külföldi vállalkozók vagy bankok realizálják, s e jövedelmeket – általában – szabadon hazautalhatják…⁶

Profitrealizálás a cserében (azaz a kereskedelemben)

Helyi, nemzeti piac

1. A fejlődő országok árutermelő ágazataiban a külföldi tőke profitja a fejlődő országok hazai vállalkozói által ellenőrzött gazdasági szférák jövedelmének “átszivattyúzott” részét is tartalmazza, mivel a monopolista árképzés hatásai a helyi piacon érvényesülnek. A tőkeszegény hazai vállalkozók aligha támaszthatnak konkurrenciát a modern termelés területén. A tőkeerőben mutatkozó különbség, illetve az ágazatok közötti tőkeáramlás hiánya monopolhelyzetet teremt. Az árutermelésben és a társadalmi viszonyokban meglévő dualitás tehát az értéktöbbleteknek a modernebb ágazatok, többnyire a külföldi tőke javára történő újraelosztását eredményezi. Például a helyi piacra készterméket előállító olcsón vásárol, termékeit pedig a termelési árnál⁷ drágábban adhatja el, amennyiben érdeke ezt diktálja. A monopolár a nem tőkés termelők jövedelmének bizonyos hányadát is elvonja.

2. Ideális szabadpiaci viszonyok között tendenciaszerűen két azonos nagyságú befektetésre (tőkére) azonos nagyságú (átlag)profitot lehet bezsebelni. Másként közelítve: ha mondjuk az egyik ágazatban meghatározott idő alatt újra és újra 25 tallér értéket 50 tallér, a másikban 100 tallér befektetéssel hoznak létre, akkor – hosszabb távon – az utóbbinak kétszer akkora profittömeget kell realizálnia. A magasabb tőkeigényesség egyben azt is jelenti, hogy a foglalkoztatott munkaerőhöz képest sok a felhasznált eszköz, gép, azaz magas a tőke (szerves) összetétele.⁸ Tehát amennyiben egy tevékenység tőkeigényesebb, magasabb szerves összetételű, mint a többi, a spontán piaci áralakulás biztosítja a nagyobb tőkére jutó, arányosan nagyobb profitot.

A piaci viszonyok elmaradott országokban jellemző korlátozottsága ilyen esetben a magas tőkeösszetételű (a fejlett technikát, nagyobb tőkét képviselő termelőket) – elvileg – hátrányos helyzetbe hozhatná, mert nem alakul ki az az ármechanizmus, amely a több lekötött tőkére jutó hozadékot biztosítaná. Természetesen a tőkeerős külföldi tőketulajdonossal ez nem fordulhat elő, mert ha másként nem, a monopolista árképzés eszközével szerzi meg a neki járó profitot.⁹

Bizonyosan ezzel a helyzettel is összefügg, hogy többnyire a fejlettebb, strukturáltabb iparral és a fejlettebb piaci viszonyokkal rendelkező országokban jönnek létre a helyi bedolgozóiparokra és a felvevőpiacra támaszkodó külföldi vállalkozások.¹⁰ Az ilyen esetekben, tehát a fejlettebb fejlődő országokban a külföldi tőke már a helyi piacon (az ottani áralakulási tendenciákon keresztül) is el tuja ismertetni a több lekötött tőkéjét, a magasabb szerves összetételt.

Nemzetközi kereskedelem

1. A jövedelmek újraelosztása nemcsak a helyi piacon, hanem a nemzetközi cserében is érvényesül.¹¹ “Abból, hogy a profit az értéktöbblet alatt állhat, tehát a tőke profittal cserélődhet anélkül, hogy szoros értelemben értékesülne,¹² következik, hogy nemcsak egyéni tőkések, hanem nemzetek is folytonosan cserélhetnek egymással, folytonosan egyre növekvő szinten ismételhetik is a cserét anélkül, hogy ezért egyaránt nyerniük kellene. Az egyik folytonosan elsajátíthatja a másik nemzet többletmunkájának egy részét, amelyért semmit sem ad vissza a cserében, csakhogy itt a mérték nem olyan, mint a tőkés és munkás közötti cserében.”¹³

Nem egyenlő munkamennyiségek cseréjét eredményezik mindenekelőtt a tőkeerőn, a technikai függőségen alapuló monopolhatások a nemzetközi cserében is. Itt is az erősebb partner diktál az árak, az elszámolások, a hitelfeltételek tekintetében. Közismert például, hogy a technikai dependencia kifejeződéseként az üzemek fenntartását, bővítését szolgáló gépeket, alkatrészeket 10–20%-os felárral számlázzák a fejlődő országoknak, ugyanakkor a hosszúlejáratú szerződések keretében nyerstermékeiket a tőzsdei árnál lényegesen olcsóbban veszik át.

Különösen kirívó a helyzet az utóbbi egy-két évtizedben a hosszú lejáratú tőkerészesedéssel járó vagy attól független – már említett – szolgáltató szerződések esetében. Az egyoldalú függőség pl. olyan helyzetet teremt, hogy szolgáltató szerződésekhez (gyakran tulajdoni részesedés nélkül) rendelkezésre bocsátott hitelek után, illetve magukban a (technika-fejlesztési vagy fenntartási, termelésszervezési, marketing stb.) szolgáltató szerződésekben (tőkerészesedés nélkül vagy a tőkerészesedéssel nem arányos) üzletmenettől függő jutalékot írnak elő, azaz a bevitt tőkétől független, vagy azzal nem arányos profitrészesedést biztosítanak a külföldi vállalkozónak.

2. A fejlődő országok a munkaérték-elmélet alapján az értéktörvény természetes működése következtében is több munkát adnak cserébe a nemzetközi kereskedelemben a nemzetgazdaságokban érvényre jutó, ágazaton belüli, illetve ágazatok közötti csere analógiájára.¹⁴ Kezdjük az első esettel.

Az alacsony termelékenységi átlagszínvonalon lévő országok (ágazatok) veszteséget szenvednek a nemzetközi cserében – mint ahogy a nemzetgazdaságokban az alacsonyabb termelékenységű termelőket profitveszteség éri ágazatukon belül, míg az átlagnál termelékenyebbek, kevesebb (munka-) ráfordítással termelők árujuk egyéni és társadalmi (átlagos) értékének különbözete alapján külön extraprofithoz jutnak.¹⁵

Hangsúlyozni kell, hogy mindezzel ellentétes folyamatok is kibontakoztak az elmúlt évtizedben. Egyes fejlettebb fejlődő országokban a (viszonylag) olcsó munkaerőt a (viszonylag) fejlett technikával párosították, vagyis egyes iparágakban és még inkább azok munkaigényes szegmentjeiben a komparatív előnyök a fejlődő országok felé tolódtak el. (Persze ezt a folyamatot a külföldi tőke beáramlása kísérte.)

3. Az értéktörvény érvényesülésének másik formája a különböző ágazatok közötti cserét érinti. A munkaérték-elmélet talaján vizsgálva ugyanis a nemzetek közötti cserében az elmaradottabbak kárára veszteség jelentkezik a különböző szerves összetételű nemzetgazdasági ágazatok közötti (fentebb már tárgyalt) cseréhez hasonlóan.¹⁶

Ahogy egy zárt tőkés nemzetgazdaságban a termelési ár révén a különböző tőkeösszetételű ágazatokban működő tőkék egyénileg eltérő értéketöbbletráták¹⁷ mellett a lekötött tőkék arányában realizálják a profitot, úgy ez tendenciaszerűen – még ha a tőkés gazdaság működési mechanizmusai nemzetközileg korlátozásokkal és módosulásokkal, a nemzeti és nemzetközi folyamatok egymással összefonódó, de mégis külön létező rendszerében érvényesülnek is – a tőkés világgazdaságban is jelen van.¹⁸ Az, hogy – hosszú távon – egyenlő lekötött tőkére egyenlő profit jusson, nemzetközi méretekben is csak úgy juthat érvényre, ha a (nemzetközi) termelési ár közbelép, azaz a magasabb értékösszetételű ágazatra specializálódott országok esetében magasabb a termelési ár, mint az érték, így a lekötött tőkéjükhöz képest viszonylag sok munkaórát realizálnak a nemzetközi cserében.¹⁹ Ez azt jelenti, hogy tendenciájában a fejlettebb, termelékenyebb, magasabb műszaki színvonalon álló országok realizálják a másik országban megtermelt profitok, értéktöbbletek egy részét, illetve dinamikájában szemlélve, a technikai színvonalat gyorsabban növelő országok egyre kedvezőbb pozícióba jutnak.

Ezt a nemzetközi kereskedelemmel foglalkozó közgazdászok közül azok, akik a kapitalizmus gazdasági törvényeinek nemzetközi érvényesülését tagadják, illetve rendkívül korlátozottnak tartják, nem ismerik el. Akik a világgazdaság szerves egységét hirdetik, azok viszont erősen hangsúlyozzák még akkor is, ha nem állnak a munkaérték-elmélet talaján. “Végső soron – állapítja meg Prebisch – az exportárakra nehezedő nyomás és a terms of trade rosszabbodásának tendenciája a piaci erők korlátlan játékának kitett növekedés perifériális folyamatában annak a következménye, hogy a kereslet jövedelemrugalmassága különböző, és a technikai haladás egyenlőtlen módon terjed szét a világban.” (Kiemelés tőlem: F. P.)²⁰

A továbbiakban arról lesz szó, hogy az értéktörvény ezen differenciáló hatása a fejlett, alapjában véve azonos színvonalon álló, egymással konkurrálni tudó országok cserekapcsolataiban másként érvényesül, más hatást vált ki, mint a különböző fejlettségű országok viszonyában.

A fejlett tőkés országok egymás közötti kapcsolataiban – legalábbis egy elméleti modellben gondolkodva – ha A országban a technikai fejlődés folytán a tőke értékösszetétele (szerves összetétele) egy korábbi paritásos helyzethez képest gyorsabban emelkedik, mint B-ben, A ország egy ideig több értéket realizálhat, mint B. Egy határon túl azonban (még erősen monopolizált viszonyok között is) a konkurrenciaharc kényszere nyomán B ország tőkései (esetleg az A országból beáramló tőkék segítségével) beruházásokat valósítanak meg az A országnak előnyöket biztosító vagy más termelési ágazatokban a konkurrenciaképesség javítása, a technikai elmaradottság leküzdése érdekében. A tőke szerves összetétele ennek nyomán B ország exportra termelő szektoraiban emelkedni kezd, következésképpen a termelési ár színvonala A országéhoz közelít, pontosabban mindkét ország exportszektorában a (nemzeti) termelési ár a nemzetközi cserében értelmet nyerő nemzetközi értékhez közelít, (A-ban csökken, B-ben nő). A következő időszakban esetleg B országban gyorsabb a technikai fejlődés, a munkaerő az exportszektorban egyre több és értékesebb eszközt (állandó tőkét)²¹ mozgat meg, a termelés élőmunkaigénye most itt csökken. Csak ezért azonban B országban sem lehet alacsonyabb az átlagprofit, következésképpen most B ország termelési ára lesz magasabb a végső nemzetközi árvonzáspontnál, így viszonylag több munkát realizál, mint A ország.

A vázolt séma persze túlságosan szimplifikáló, hiszen a világpiacon több (fejlett) ország van jelen, s a gazdaságok nem homogén egységek, a különböző gazdasági ágazatok külön-külön és együttesen folytatják konkurrenciaharcukat. Továbbra is elméleti modellben gondolkodva azonban bizonyos, hogy szabad áru- és tőkeáramlást feltételezve a lényegében egyformán fejlett, egyformán tőkeerős országok különböző ágazataiban és alágazataiban folyó világpiaci konkurrenciaharc hatásai hosszú távon kiegyenlítik egymást.

A valóság más szempontból is bonyolultabb. A szabad konkurrenciaharc érvényesülését helyenként korlátozás, protekcionizmus akadályozza. A fejlett tőkés országok világpiaci versenyharcában résztvevő országok sem egyenlő tőkeerőt képviselnek, általános fejlettségük sem azonos, ezen túlmenően az egyes országokban a különböző gazdasági ágazatok történelmi okokból és a technikai–tudományos fejlődés által diktált szakosodási kényszernek megfelelően fejlettebbek vagy elmaradottabbak lehetnek. Így például a fejlettek között kevésbé fejlett országok esetenként – gyakran a termelési viszonyok rugalmatlansága, a politikai felépítmény tehetetlensége miatt – képtelenek megfelelő konkurrenciát teremteni, azaz nem tudják a fejlett technikai színvonalat képviselő, ezért a piac által is elismert termékek kínálatával nemzetközi cseréjüket egyenlőbbé tenni. Máshol a viszonylagos elmaradottság az “utolérési effektus” érvényesüléséhez, a külföldi technika gyors adaptálásához és továbbfejlesztéséhez vezet. A termelési árak hullámzásával kísért – fentebb vázolt – tőkés világpiaci törvények sok buktatón, ellentmondáson keresztül törnek utat maguknak. Mindenesetre a fejlettek között is legfejlettebb országok legmodernebb technikát képviselő ágazatinak harcában (gépgyártás, híradástechnika, aviatechnika, számítástechnika stb.) jól érzékelhető a felszínen technikai versenyként jelentkező, a termelési (és piaci) árak hullámzásaiban is megnyilvánuló folyamat.

Az értéktörvény tehát a fejlett országok esetében – önmagában – nem állandósítja az eltérő ütemű fejlődést, hanem a nemzetközi konkurrenciaharcon keresztül – időnként igen fájdalmas formában – bizonyos hullámzást, fluktuációt idéz elő: divergál és nivellál. A fejlett országok egyenlőtlen gazdasági fejlődésének elemzése kapcsán Lenin többek között azt állapította meg, hogy “az utóbbi évtizedekben a nagyipar, a csere és a finánctőke nyomására erős volt a világ nivellálódása”.²² (Kiemelés tőlem F. P.) Az idézet egyrészt közvetlen utalás a tőkés piaci viszonyok törvényeinek nemzetközi érvényesülésére, másrészt azt fejezi ki, hogy a fejlett országok differenciálódásának éppen e törvények hatásai határt is szabnak.

A fejlett és az elmaradott országok viszonyában azonban más az elméleti kép. A gyengén fejlett országok nem rendelkezvén megfelelő tőkével történelmi elmaradottságuk leküzdésére, tartósan lemaradnak a technikai fejlesztésben. Az exportot néhány országtól eltekintve egy-két, többnyire alacsony tőkeösszetételű, általában nyersanyagokat vagy félkész-termékeket előállító ágazat biztosítja, ugyanakkor az importált gépek és fogyasztási cikkek magasabb műszaki színvonalat képviselnek. Így ezek az országok viszonylag sok élőmunkával előállított termékeket szállítanak a világpiacra. A kisajátított értéktöbblet azonban csak ezért itt sem lehet magasabb, mint a viszonylag kevesebb élőmunkát és több állandó tőkét felhasználó fejlett országokban.²³ A tőkék nemzetközi áramlásának szabadsága és mértéke ugyanis – megítélésünk szerint – ma már a fejlődő országok felé is elérte azt a színvonalat, amelynek nyomására hosszú időszakban nézve kialakult a (nemzetközi) értékarányoktól (immár tartósan egy irányban!) eltérő (nemzetközi) termelési árak rendszere; vagyis az elmaradott országok vagy az ott termelő vállalatok nem realizálhatják a több élőmunka és a kevesebb fejlett eszköz alapján létrehozott magasabb értéktöbbletet. Következésképpen a cserében tartósan több munkát kell adniuk kevesebbért.²⁴

Az egyenlőtlen tőkeerőn alapuló, a technikai színvonalban megnyilvánuló fejlettségbeli különbség, vagyis az alacsony összetételű ágazatokra, a nyerstermékek előállítására, a feldolgozó iparon belül a kevésbé feldolgozott árukra való szakosodás az értéktörvény nemzetközileg is érvényesülő hatásai folytán a fejlődő országokban megtermelt értéktöbbletek (profitok) tartós lecsapolását eredményezi. Ugyanilyen hatása van – mint láttuk – az egyes gazdasági ágazatokon belüli termelékenységben mutatkozó elmaradásnak. Az értéktörvény így járul hozzá a tőkés világgazdaságon belüli bipolaritás fenntartásához, a fejlett és a fejlődő országok között meglévő fejlettségbeli különbség újratermeléséhez, sőt növeléséhez.²⁵ A termelékenység, a tőkeösszetétel a legfejlettebb termékeket előállító, a legmagasabb színvonalú technikát képviselő országokban nő gyorsabban (a nyers- és félkésztermékekre való szakosodás gazdaságon belüli tovagyűrűző hatása eleve szűkebb), így a tőke szerves összetételének változása, a termelékenység emelkedése a nemzetközi cserében fokozódó előnyöket biztosít a fejlettebb államoknak.²⁶

A pénzügyek

A tőketulajdonon alapuló, valamint a nemzetközi kereskedelemben érvényesülő függőség és jövedelem-átcsoportosítás esetei után meg kell említeni a nemzetközi valuta- és bankműveletek, valamint a pénzügyi szolgáltatások terén fennálló dependenciát, veszteségeket.

1. Mindenekelőtt a felvett hitelek, az adósságok törlesztésével járó jövedelem-lecsapolást és torzító mechanizmusokat kell hangsúlyozni, hiszen ezek napjainkban egyre inkább beszűkítik az egyes adós országok gazdasági mozgásterét. E tényező azért vált jelentőssé, mert a tőkés nemzetközi függőség viszonyai között (és csak kisebb részben a célratörő gazdaságstratégia hiányában), gyakorlatilag nem volt olyan fejlődő ország, amely a felvett hitelek törlesztéséhez, a növekvő reálkamatok térítéséhez szükséges mértékű strukturális fejlődést, exportárualapot biztosítani tudta volna. Mindez a fejlődő országok – közöttük a gazdaságilag legfejlettebbek – nemzetközi fizetési krízisében nyilvánul meg. Az adósságok törlesztési kényszere többnyire a belső fizetőképes kereslet, a hazai piac mesterséges szűkítését, kényszerexportot, importkorlátozást követel.

Az adósságok törlesztése örökös járadékká válik. Miközben a fejlődő és más adós országok – köztük a közép–kelet-európaiak – egyre nagyobb összegeket törlesztenek (tőketörlesztés és kamatfizetés formájában), a kamatos kamatok folyamatai alapján egyre nő az adósságuk.²⁷ Összességében a 80-as években – még a statisztikákban követhető, tehát “felszíni” formákban is – jelentős nettó jövedelemáramlás mutatható ki a világ legfejlettebb térségei felé a fejlődő világból és a volt szocialista országokból is.

A törlesztési kényszer az export fokozását feltételezi, ami sok esetben a gazdaságtalan, támogatott kivitel erőltetését is jelenti. Mindez a gazdasági szerkezet belső igényektől független, a gazdasági hatékonyság elvét háttérbe szorító, a nemzetközi munkamegosztásba való magasabb szintű bekapcsolódás igényeinek is ellentmondó további torzulását eredményezi.

2. Részben a vázolt exportkényszerrel függ össze a fejlődő és egyéb, nem élenjáró országok valutaárfolyama. A valutaárfolyamok eredeti funkciója az, hogy a vásárlóerőparitást kifejezve reális összehasonlíthatóságot biztosítson a különböző országok termelékenységi és helyi piaci értékviszonyai között. Különböző okokból – nem kis mértékben a vázolt adósságszolgálati, export- és exportösztönzési kényszer miatt, valamint a nemzetközi pénzügyi szervezetek ezirányú nyomása következtében – nemzeti pénznemeik árfolyamát folyamatosan leértékelik. Az elmaradottabb országokban az árfolyamok ezért tartósan eltérnek – mégpedig lefelé – a valuták vásárlóerőparitásától. Ez azt jelenti, hogy a fejlett országokban (ha saját valutájukat konvertibilis keményvalutára váltják) mindent – a vásárlóerőparitáshoz viszonyított alulértékeltséggel arányosan – drágán vásárolnak, és mindent – ugyanilyen arányban – olcsóbban vesznek tőlük.²⁸

3. Veszteséget okoz továbbá a fejlődő országok nemzeti valutáinak függő helyzete. Különösen a vezető konvertibilis valutákhoz kötött nemzeti pénznemek esetében, pl. a frank és font leértékelésekor a saját pénznem is veszít az értékéből, egyben a valutatartalékok (vásárló-) értéke is csökken. A nemzeti valutatartalékok párizsi, londoni bankokban történő őrzése – ez igen jellemző – azt jelenti, hogy ezeket az összegeket nem a hazai központi bankok forgatják, hanem a volt “anyaországok” központi pénzintézetei (természetesen kamatot azért kapnak). Kiszolgáltatottságuk folytán – ebben is gyakran közrejátszik az egyoldalú relációs függőség – a fejlődő országok (a “nagyobb kockázatra”, a kisebb üzleti értékre érvényes viszonylag magasabb tarifák miatt) gyakran aránytalanul jelentős összegeket fizetnek ki a nemzetközi bankműveletekre és a nemzetközi biztosítótársaságoknak.²⁹

Felhalmozás és struktúra

1. Az előző pontokban olyan gazdasági mechanizmusokról volt szó, amelyek révén a külföldi tőke közvetlenül vagy közvetve részesül a fejlődő országokban létrehozott értéktöbbletekből, s amelyek révén a függőség és a “jövedelemlecsapolás” állandósul. Az, hogy a felsorolt gazdaságtani összefüggések hol és milyen intenzitással érvényesülnek, attól függ, hogy az egyes fejlődő országok adottságai és a külföldi tőke érdekei hogyan találkoznak. A külföldi monopóliumok és az érdekeiket képviselő államok – mindenkori érdekeiknek megfelelően – beruházási és hitelezési, illetve profit-repatriálási, tőkekivonási politikájukkal (amellett, hogy az említett csatornákon keresztül a fejlődő országokban létrehozott jövedelmekből való részesedésüket maximalizálni igyekeznek) befolyásolni tudják a modernebb gazdasági szférák fejlesztésére fordítható beruházási eszközök tömegét. Ezt a statisztikailag is bemutatható jelenséget a szakirodalom már széleskörűen tárgyalta, bővebb magyarázatra talán ezúttal nincs szükség.³⁰

2. A nemzetközi kereskedelem és a külföldi tőkével való együttműködés (közvetlen beruházás, hitelfelvétel stb.) még az értéktöbbletek egy részének “átadása”, nemzetközi lecsapolása, a munkamennyiségek cseréje egyenértékűségének megsértése, magas kamatok stb. esetén is kölcsönösen előnyös lehet, ha a “vesztes fél” számára a gazdasági szerkezet fejlesztésén, a termelékenység növelésén keresztül olyan gazdasági fellendülést eredményez, amely kompenzálja az előbbi hatásokat, a belső akkumuláció arányának növelését szolgálja, árualapot biztosít a felvett hitelek visszafizetésére, a kamatok törlesztésére, hozzájárul a nemzetgazdaság (és a társadalom) belső integrálásának folyamatához. Több tekintetben ebben az irányban mutató együttműködés valósult meg az ún. gyorsan iparosodó fejlődő országok és a fejlett tőkés országok között. Az ilyen irányú fejlődés lehetősége azonban a legtöbb fejlődő ország számára nem adatik meg. A külföldi tőke ugyanis beruházásaival, ezt kiegészítve keresletével és hitelpolitikájával, a technikai függőség kihasználásával többnyire olyan beruházási és termelési struktúra kialakítását és fejlesztését éri el, amely nem szolgálja a nemzetgazdaság integrálását, tehát az önfejlődés akadályává válik. Világos például, hogy a nyerstermékek, esetleg félkésztermékek előállítása kevésbé kapcsolódik a többi gazdasági ághoz, mint a feldolgozóipar késztermékeket előállító láncszemei, így nem vagy alig fejt ki húzó vagy tovagyűrűző hatást. Különösen így van ez az elmaradott országokban, ahol a bányászat fejlesztéséhez szükséges gépeket, berendezéseket külföldről szállítják, a helyi gazdasággal jóformán csak a munkaerőn és a költségvetésen keresztül teremtődik kapcsolat. Néhány, immár gépgyártással is rendelkező fejlődő országtól eltekintve hasonló a helyzet a feldolgozóipari enklávék létesítése esetén. A technológiai és árukapcsolatok elsősorban kifelé mutatnak, többnyire egy multinacionális vállalat nemzeti határokon átnyúló termelési vertikumaihoz tartoznak. A fejlődő országokban folyó nyersanyagkiter-melés, illetve készárutermelés jótékony struktúraalakító hatásait tehát elsősorban a fejlett tőkésországokban realizálják, míg a fejlődő országok számára ugyanez az “alacsonyabbrendű” termékek előállítására való szakosodást termeli folytonosan újjá.

A fejlődő és nem élen járó országok számára – ha eltekintünk az alapvető élelmiszerek és a közszükségleti cikkek behozatalának kényszerétől, attól, hogy a fejlődő országok “vegetálásához” is szükség van a külgazdasági kapcsolatokra – a külföldi tőkével való együttműködés, a fejlett tőkés országokkal bonyolított kereskedelem valójában csak akkor és annyiban előnyös, amennyiben hozzájárul a technikai színvonalban meglévő lemaradás csökkentéséhez, egy strukturáltabb, önfejlődésre képes (persze egyáltalában nem autarchiás) gazdaság kialakulásához. Ellenkező esetben a külgazdasági kapcsolatok csak a külföldi a és a hazai vállalakozók profitérdekeit szolgálják.

3. Végül hangsúlyozni kell, hogy egyes országok politikai függetlenségük ellenére is ki vannak téve a fejlett tőkés országok gazdasági, esetenként katonai zsarolással alátámasztható politikai nyomásának is. A gazdaságépítés fő irányait ez is jelentősen befolyásolhatja.

***

Megítélésem szerint tehát ezek azok a leglényegesebb mechanizmusok, amelyek az elmaradottabb országok specifikus helyzetében a nemzetközi gazdasági függőséget fenntartják, megtermelt értéktöbbleteik egy részét lecsapolják, nyersanyagaik, piacaik, sőt tőkéik jótékony, strukturális fejlődést elősegítő hatásait a fejlett kapitalista országokba transzferálják, fenntartva ezzel a gyarmati rendszer széthullása után is a kapitalista világrendszer kettősségét, dichotómiáját, mely ma is változatlanul “az élősdiség bélyegét nyomja rá az egész országra, amely néhány tengerentúli ország és gyarmat munkájának kizsákmányolásából él”.³¹

Az eddigi vizsgálat azt próbálta bizonyítani, hogy a társadalmi–gazdasági elmaradottság az egyenlőtlen tőkeerő és az értéktörvény egyenlőtlenítő hatása folytán általában véve folytonosan függő és hátrányos helyzetet teremt a tőkés világgazdaságban. Nyilvánvaló azonban, hogy az általában ható mechanizmusok az egyes országok sajátosságainak megfelelően érvényesülnek. A növekedést és fejlődést meghatározó törvényszerűségek felszínen jelentkező megnyilvánulási formái sokrétűek lehetnek, ez utóbbiak közül az egyes országok és országcsoportok esetében más és más tényezők lehetnek előtérben.

A fejlődő országok nagy csoportja gazdasági potenciálját, fejlettségét, exportágazatainak kínálatát, társadalmi viszonyait, kormányzatának politikai törekvéseit és még sok más jellemzőjét tekintve nem egységes. Nyilvánvaló, hogy a gazdasági fejlődést közvetlenül befolyásoló tényezők ezeknek megfelelően különbözőképpen érintik az egyes országokat. Így például a nemzetközi tőke a természeti adottságoknak, a korábban kialakult gazdasági és politikai kapcsolatoknak és más sajátosságoknak megfelelően különböző irányú és mélységű együttműködésben, beruházásokban, hitelezésben érdekelt, s ez adott esetben jelentősen befolyásolhatja egy-egy fejlődő ország gazdasági, sőt közvetetten társadalom-fejlesztési lehetőségeit is. A gazdaság korábban kialakult szerkezete (fejlettsége) és az exportszektor kínálati struktúrája határozza meg az értéktörvény működése folytán a nemzetközi cserében elszenvedett jövedelemlecsapolás mértékét, ugyanis minél “alacsonyabbrendű” az árukínálata (minél alacsonyabb szerves összetételű termelést testesítenek meg az exportcikkek), annál nagyobb lehet a lecsapolt jövedelem (értéktöbblet) nagysága. Ugyancsak (elsősorban) az exportkínálattól függ, hogy a világpiac spontán működésével összefüggő és a világméretű termelés fejlődéséhez kapcsolódó keresleti–konjunkturális hatások hogyan érintik az egyes országokat. A keresett, jó konjunktúrájú, kedvezőbb áralakulású termékek exportőrei jobb helyzetbe kerülnek, bevételeik nőnek, kereskedelmi cserearányaik javulhatnak. Nem elhanyagolható tényező továbbá az a folyamat, amelynek során egyes iparágak komparatív előnyei fokozatosan a fejlődő országok felé tolódtak el. Egyes országokban, térségekben jelentős ütemű iparosítás zajlott, melynek nyomán megélénkült a belső tőkefelhalmozás, a társadalmi és a gazdasági viszonyok kapitalista alapon történő integrálódása jelentős méreteket öltött. Végül az egyes országok társadalmi berendezkedése, politikai törekvései is különbözők, ez visszahat a külföldi tőkével való kapcsolatokra, befolyásolja a külföldi tőke érdeklődését, nemzetgazdasági szerepét, rányomja bélyegét a gazdasági fejlődést megalapozó szerkezeti változásokra és az exportszerkezet alakításán keresztül a fejlesztési források mennyiségére és minőségére. Az egyes fejlődő országok (és csoportjaik) specifikumai tehát jelentős mértékben befolyásolják a nemzetközi tőkekapcsolatok alakulását, a profitosztozkodást, a fejlesztések irányait, a technikai ranglétrán való előrelépés lehetőségét, ezen keresztül a hátrányos piaci hatások mértékét.

Összességében tehát a “centrum-tőke” érdekeinek és az egyes országok adottságainak megfelelően a (tőkés világgazdasághoz tartozással járó) függőséget fenntartó és egyenlőtlenítő mechanizmusok (törvények) különbözőképpen érintik az egyes fejlődő országokat. Így a már a gyarmati korszakban is jelentős különbségek a kolonialista rendszer válsága és felszámolása óta tovább fokozódtak. Tovább fokozódtak, mert változtak a volt gyarmattartók és a volt gyarmatosítottak lehetőségei, érdekei, céljai.

Jegyzetek

¹ Myrdal, 358., 362.

² A tőkés tulajdonviszonyok – vagy még általánosabban: a termelési viszonyok – nemzetköziesedési tendenciájának és a munkaérték-elmélet világgazdasági érvényesülésének (ezen belül a fejlődő országok gazdaságára gyakorolt hatásainak) konkrét elemzése és elméleti általánosítása terén a szakirodalomnak még nagy adósságai vannak. Erre vonatkozóan számomra útmutató gondolatokat adott annak idején Szentes Tamás: Polgári és “újbaloldali” elméletek a világgazdaságról c. könyve, 410–450.

³ Jellemzően e külső impulzusok alapján modern enklávé-szektorok jöttek létre, de ma már arra is van példa, hogy egyes országokban – speciális körülmények között – átfogó modernizációs–iparosítási mechanizmusok indultak be.

⁴ Farkas Péter – Németh Sándor, 461–462. és 465–466. A vázolt folyamatok, a szolgáltató szerződések nyomán felduzzadó nemzetközi transzferek az ún. portfólióberuházások és a fizetési mérlegek szolgáltatások rubrikáinak gyorsan növekvő tételeiben statisztikailag is nyomon követhetők. Az Afrikára vonatkozó konkrét kutatások eredményeit l. Farkas Péter (1983).

⁵ ”Ami… a gyarmatokon stb. befektetett tőkéket illeti, ezek magasabb profitrátát hozhatnak, mert ott egyáltalában az alacsony fejlettség miatt magasabb a profitráta és rabszolgák, kulik, stb. alkalmazása mellett ugyancsak magasabb a munka kizsákmányolása.” (Marx, (1978) 226.)

⁶ A hivatalos amerikai statisztikák szerint a fejlődő országokban elért profitok a direkt magán tőkebefektetések után gazdasági ágazatok szerint 20–40%-kal magasabbak, mint a fejlett térségekben megvalósított inveszticiók esetében. E kimutatásokat azonban sokan jogosan tartják torzítottnak: a multinacionális vállalatoknak ugyanis morális okokból és főleg a helyi adózási és egyéb szabályok kijátszása okán nem áll érdekében a valós helyzet kiteregetése. A statisztikában megjelenő profitok kiszámítása a nemzetközi monopóliumok – valóságos értékviszonyoktól teljesen elszakadt – belső transzferelszámolásai alapján történik. Mértékadó szakirodalmi források szerint a fejlődő országokból repatriált profitok háromszorosan haladják meg az új külföldi közvetlen befektetéseket. (Ez utóbbi értékébe a helyszínen reinvesztált vagy külföldi befektetők által a helyszíni bankoktól felvett és beruházott összegeket is beleszámítják!) L. Farkas Péter (1977) 7–19.

⁷ Marxi értelemben a termelési ár az az eszményi, tendenciaszerűen érvényesülő piaci ár, amely szabadversenyes körülmények között egységnyi lekötött tőkére egyenlő nagyságú profit realizálását teszi lehetővé.

⁸ Tőkeösszetétel: a termelő tőkén belül a munkaerő(re fordított hányad) és az egyéb tőkejavak (termelési eszközök és munkaeszközök) egymáshoz viszonyított aránya. Ugyanez értékben (értéknagyságokban) kifejezve a tőke értékösszetétele. Magas a tőke összetétele, illetve értékösszetétele, ha a munkaerő súlya viszonylag alacsony (tehát a termelékenység viszonylag magas). Amennyiben a tőke értékösszetételének változása a technikai fejlődést tükrözi, akkor – Marx alapján – a tőke szerves összetételéről beszélünk.

⁹ Azt azonban hozzá kell tenni, hogy különösen a nem helyi piacra való termelés esetében a nemzetközi monopólium egészének profitabilitása vezérli a külföldi tőke tevékenységét, ami – adott esetben – bizonyos helyi viszonyok között alacsony profitot biztosító vagy akár “veszteséges” tévékénységeket is megengedhetővé tesz.

¹⁰ Emellett természetesen az infratruktúra fejlettsége, a háttéripar megléte stb. is nagy vonzerő.

¹¹ Itt természetesen nem a multinacionális vállalatok belső termelési folyamataihoz kapcsolódó, vállalaton belüli nemzetközi áruforgalmáról van szó, hanem arról az esetről, amikor a gazdaságilag elmaradott országok állnak közvetlen árucserekapcsolatban a fejlett kapitalista országok cégeivel.

¹² Értéktöbblet: a bérmunkás által megtermelt új érték és munkabérének különbözete, amit a tőkések profit formájában kisajátíthatnak. Az említett termelési ár folytán azonban lehet, hogy az adott munkást foglalkoztató tőkés a munkás által létrehozott új értéknek csak egy részét tudja profitként realizálni. A tőke szoros értelemben akkor értékesül, ha a tőkés a gyárában létrehozott teljes értéktöbbletet realizálni (elsajátítani) képes.

¹³ K. Marx: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai. 326. Kifejező a cím is, mely alatt az idézet található: “Két nemzet cserélhet úgy a profit törvénye szerint, hogy mind a kettő nyer, de az egyiket mindig rászedik.” (A mind a kettő nyer kifejezés a komparatív előnyök elmélete felé átjárót biztosít!)

¹⁴ Itt tehát elvonatkoztatunk a monopolhatásoktól és attól, hogy a külföldi tőke közvetlenül is jelen van a fejlődő országok gazdaságában. “A kedvezőbb helyzetben lévő ország – írja erről Ricardót bírálva Marx – a cserében több munkát kap vissza kevesebbért.” (A tőke, 227.)

¹⁵ Szentes Tamás szerint ez csak annyiban tekinthető kizsákmányolásnak, amennyiben a termelékenységi színvonalak különbségét az egészséges gazdaságfejlődés kívülről történt elfojtása, a rákényszerített specializáció technikai fejlődést akadályozó természete magyarázza, s a nemzeti termelékenység-színvonalat döntően meghatározó alapvető iparágak és kutatási bázisok kialakulását az idegen tőke gátolja. (Szentes, 439.) A termelékenység-különbség differenciáló hatását G. Myrdal is hangsúlyozza: “a termelékenység és a jövedelmek terén fölényben lévő ország egyre inkább uralkodó pozícióra tesz szert…” Myrdal, 358.

¹⁶ Nyilvánvaló, hogy az értéktörvény nemzetközi érvénye-sülésének itt tárgyalt esete lényegesen szélesebb körűen érinti a fejlődő országokat, mint az azonos ágazaton belüli konkurrencián alapuló jövedelemátcsoportosítás, ugyanis fejlett és fejlődő országok gazdasága egymáshoz való viszonyában sokkal inkább komplementer, mint kompetitív – mégha e téren egyes esetekben jelentős arányeltolódások következtek is be.

¹⁷ A bérmunkás által megtermelt értéktöbblet és munkabérének százalékos aránya.

¹⁸ Erről tanúskodnak a Nyugat-Európa és az USA közötti különböző irányú működő tőkeáramlások az elmúlt évtizedekben.

¹⁹ Itt természetesen eltekintünk az I. pontban említett, kizsákmányolási rátákban mutatkozó különbségektől.

²⁰ R. Prebisch: Towards a New Trade Policy for Development. 261. Idézi: Szentes, 261.

²¹ Állandó tőke: gép, anyag, munkaeszköz stb.

²² Az imperializmus, mint a kapitalizmus legfelsőbb foka. 110.

²³ Magasabb lehet viszont a realizált profitráta a fejlődő országokban a magasabb kizsákmányolási ráta miatt.

²⁴ Egy megszorítást azonban tenni kell. A fejlett országok magas műszaki fejlettséget reprezentáló termékeiben rejlő kvalifikált, pl. mérnöki munka a nemzetközi cserében is nyilvánvalóan többszöröződve értékelődik.

²⁵ A folyamatot, melyben “az értéktörvénynek az árutermelők gazdasági helyzetére gyakorolt mikroszintű differenciáló hatása … nemzetközileg a nemzetgazdaságok fejlődésében makroszinten jelentkező polarizáló hatásával egészül ki”, Lévai Imre más aspektusokból is bemutatta: Újratermelés és külkereskedelem a fejlődő országokban című tanulmányában és Az egyenlőség és kölcsönösség ellentmondása a tőkés nemzetközi munkamegosztásban c. írásában.

²⁶ A nyerstermékekre, illetve alacsony feldolgozottsági fokú áruk előállítására való specializáció hosszú távon a nemzetközi áruforgalomban a kereskedelmi cserearányok (immár évszázadok óta tartó) változásaiból adódó veszteségekkel is együtt jár. A nemzetközi szakirodalomban ezt sokan jogosan a fokozódó nemzetközi “jövedelemlecsapolás” megnyilvánulásaként értelmezik.

Ma még nem tekinthető tisztázottnak, hogy az egyenlőtlenítő tulajdoni és piaci viszonyok egyes elemei milyen mértékben járulnak hozzá a cserearányoknak a fejlődő országok óriási többsége számára kedvezőtlen változásához. (Azokat a magyarázatokat, amelyek e jelenséget csak a keresleti–kínálati viszonyokkal, helyettesíthetőséggel hozzák összefüggésbe elégtelennek tarthatjuk, mert olyan tartósan, állandóan jelenlévő tendenciáról van szó, amelyet szerintünk – a munkaértékelmélet talaján – csak mélyebb értékelméleti összefüggések feltárásával értelmezhetünk.) Megítélésem szerint a nemzetközi kereskedelmi cserearányok alakulásában egyrészt monopolhatások, másrészt az értéktörvény világpiaci érvényesülése – ez utóbbi hátterében az egyenlőtlen technikai fejlődés – együttesen játszik szerepet. (L. az iménti Prebisch-idézetet is.) Így tehát a cserearányok változása a fejlett és fejlődő országok egyenlőtlen(ítő) kapcsolatataiban nem önálló tényező, hanem mélyebben fekvő okok és folyamatok felszíni tükröződése. Megjegyzendő: a termelékenységi színvonalakban és a tőke szerves összetételében mutatkozó különbség az értéktörvény érvényesülés útján akkor is (esetleg növekvő) “jövedelemlecsapolást” eredményez ha a cserearányok változatlanok. Ugyanígy, a cserearányok változatlansága – a technikai (termelékenységi és szerves összetételbeli) színvonalak korábbival azonos szintkülönbségét is feltételezve – nem azt bizonyítja, hogy nincs monopolhatás az értéktöbbletek nemzetközi elosztásában, legfeljebb csak azt, hogy az nem erősödött.

²⁷ Így pl. Magyarország a 80-as években kb. 3,5-szeresen törlesztette a 70-es években valójában felhasznált többlet-forrásokat, adóssága mégis kevesebb mint 10 milliárd dollárról 20 milliárd dollárra emelkedett. Az adósságtörlesztés évről-évre a magyar GDP kb. 10%-át köti le.

²⁸ Magyarország esetében – különböző keménydevizájú országokkal összehasonlítva – a Forint vásárlóerőparításon számított alulértékeltsége durván talán 2–2,5-szeres. Félve írom le, mert szinte hihetetlennek tűnik, hogy (csak) ilyen módon (csak) Magyarországról a teljes külkereskedelmi áruforgalom (export + import) felének megfelelő dollár érték távozik a fejlett világba, ami a GDP negyede!!! (Ezt tovább gondolva felvetődik a gyengébben fejlett országok optimális külgazdasági nyitottságának kérdése…)

²⁹ Ugyanígy a kereskedőházaknak, a nemzetközi üzleti forgalom menedzsereinek. Ez akár külön pont lehetne a jövedelem-lecsapolás csatornáinak felsorolásában.

³⁰ Lásd: Farkas Péter (1977) és Farkas Péter – Németh Sándor.

³¹ Lenin: Az imperializmus… 137. Persze gyarmatokról ma többnyire csak gazdasági értelemben beszélhetünk.

Irodalom

Farkas Péter: A külföldi tőke és a segélyek hatása a fejlődő országok gazdaságára. Tanulmányok a fejlődő országokról, 92. sz. MTA Világgazdasági Kutató Intézet, 1977.

Farkas Péter: A külföldi tőke és az állam Afrikában. Külpolitika. 1983. 5. sz.

Farkas Péter – Németh Sándor: A fejlődő országokbeli külföldi közvetlen beruházások indítékai. Közgazdasági Szemle, 1979/4. sz. Megjelent még felfrissített és bővített formában: Motivations for Foreign Direct Investments in Developing Countries. Development and Peace. Vol. 1. No. 2. 1980.

Lenin, V. I.: Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb foka. A marxizmus–leninizmus klasszikusainak kiskönyvtára, 10. Kossuth Könyvkiadó, 1973. 194.

Lévai Imre: Az egyenlőség és kölcsönösség ellentmondása a tőkés nemzetközi munkamegosztásban. MTA Világgazdasági Kutató Intézet, 1981. (?) kézirat.

Lévai Imre: Újratermelés és külkereskedelem a fejlődő országokban. MTA Világgazdasági Kutató Intézet, 1980. (?) kézirat.

Marx Károly: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai. Karl Marx és Friedrich Engels művei 46/II. kötet. Kossuth Könyvkiadó, 1972. 411., 514.

Marx Károly: A tőke. III. k. Kossuth Könyvkiadó, 1978.

Myrdal, Gunnar: Korunk Kihívása: a világszegénység. Társadalomtudományi Könyvtár. Gondolat, 1974. 633.

Szentes Tamás: Polgári és “újbaloldali” elméletek a tőkés világgazdaságról. Kossuth Könyvkiadó, 1980. 450.

„Milyen munkát tartasz megalázónak?" – tette fel a kérdést nemrég a belépni szándékozóknak egy diákközösség. A leg­szellemesebb válasz így hangzott: „Amit egy nő vagy egy né­ger is el tud végezni." Ennél frappánsabban talán nem is le­hetne rávilágítani arra, hogy a társadalom privilegizált cso­portjai a világ legtermészetesebb dolgának tartják a nemek és fajok szerinti munkamegosztást, az alacsonyabb státuszú csoportok marginalizálódását, a mindennapos diszkrimináci­ót. A jelenség nem újkeletű, a társadalomtudományi kutatá­sokban azonban a közelmúltban következett be egyfajta for­dulat, amely a társadalmi és politikai erőtér sokdimenzióssá válásával foglalkozó tanulmányok robbanásszerű bővülését hozta, és új utakra tereli a progresszív társadalomelméletet is.

Tartalomjegyzék

1. rosa : Osztály, nem, etnikum
2. Adamik Mária, Baráth Erzsébet, Lugosi Győző, Ferge Zsuzsa, Joó Mária : A nők 1996 Magyarországán
3. Haug Frigga : Feminizmus és marxizmus – Egy kapcsolat viharos története
4. Helga Heiden-Sommer : Háziasszonyok a makroökonómiában
5. Susan Zimmermann : Hogyan lettek feministák?
6. Robin Blackburn, Tariq Ali : A munkásosztály hőse – interjú John Lennonnal és Yoko Onoval
7. Carter Bob : Osztályokról a 90-es években
8. Makai Mária : Ambivalens identitások
9. Bánki Erika : Szemben a démonnal
10. Magi István : Egy igaz rémregény – Jelentés a magyarországi romákról
11. Martin Kovats : A jó, a rossz és a csúf – a romapolitika három arca Magyarországon
12. Chris Tilly, Randy Albelda : Etnikumok és nemek szerinti tagozódás a munkaerőpiacon – Az Amerikai Egyesült Államok példája 1945 után
13. Politikai korrektség
14. Polgári ellenőrzés
15. Csapody Tamás : Jogszabálysártő harckocsibeszerzés
16. Andor László : Az euroatlanti csomag – Adalékok a fejlődés és a biztonság politikai gazdaságtanához

A természeti környezet állapotáért aggódó társadal­mi mozgalmak gyűjtőnévé. A politológiai irodalom egy része feltételezi, hogy a zöldek többé-kevésbé egységes politikai mozgalmat is alkotnák, és így a jelenkori nyu­gat-európai politikai színkép negyedik komponensét képezik (a kereszténydemokraták, a szociáldemokraták és a liberálisok mellett). A legutóbbi negyedszázad fo­lyamán a különféle zöld pártok váltakozó sikerrel je­lentek meg a polgári politika porondján, nem állítható azonban, hogy a környezetvédő vagy ökológiai politi­ka az alapvető politikai irányzatokkal egyenrangú pó­lust képezne,

A természeti környezet megóvásának ügye nem egy Önálló politikai irányzat alapja, hanem olyan kérdés, amelyre a különféle politikai irányzatok mindegyiké­nek van sajátos – implicit vagy explicit – válasza, poli­tikája. A hagyományos konzervatívok elsősorban a ter­mészeti környezet konzerválására helyezik a hangsúlyt, és – csakúgy, mint más kérdésekben – a modernizáci­ót, a tradicionális létformák felborítását tekintik a prob­lémák forrásának. A klasszikus (piaci) liberalizmus fel­tételezi, hogy maga a piaci mechanizmus alkalmas a környezet megóvására, hiszen ha például egy nyers­anyag fogytán van, annak piaci ára megemelkedik, és a felhasználás üteme automatikusan csökkenni fog. A jóléti (reformer) liberalizmus a nevelést hangsúlyozza, egyúttal feltételezi, hogy az egyéni érdekeltség össz­hangba hozható a természeti környezet szempontjaival; képviselői a legkülönbözőbb piackonform intézkedé­seket (környezetszennyezés bírságolása, természeti erő­források megfelelő árazása, szennyezési jogok piaca stb.) javasolják.

A demokratikus (reformer) szocialisták számára a „környezet" többet jelent, mint a „természet". Elfogad­ják tehát a technikai fejlődés tényét, de úgy látják, hogy ez hosszú távon csak a társadalmi tulajdon talaján hoz­ható összhangba a természeti környezet kiegyensúlyo­zott gondozásával. Szükségesnek tartják a tőkés gazda­ság szigorú állami szabályozását. A forradalmi szocia­listák a környezet megóvásának ügyét – hasonlóan a nemek közötti emancipáció, a béke vagy a harmadik világgal való szolidaritás ügyével – végső soron a vi­lágkapitalizmus elleni harc egyik területének tekintik. Számukra az ökologikus társadalom a kommunista tár­sadalommal egylényegű, hiszen az szüntethet csak meg mindenfajta kizsákmányolást, így a természetét is. Az anarchisták szempontjából a környezet ügye a decent­ralizáló törekvésekkel, a „szerves társadalom" keresé­sével kerül összhangba. Elutasítják, az osztályelemzést és az államközpontú megoldásokat; az egyéni, kiscso­portos, kommunális akcióknak szánják a fő szerepet.

Nyugat-Európában a jelenkori zöld politika főárama a jóléti liberalizmus (A) és a demokratikus szocializmus (B) megközelítését ötvözi. A társadalmi változásban az egyéni kezdeményezést hangsúlyozzák (A), de szüksé­gesnek látják a társadalom szerkezetének megváltozta­tását is (B). Nem utasítják el a kapitalizmust; annak de­centralizált változatait kifejezetten támogatják (A), ugyanakkor a társadalmi szükségletek és a környezet­minőség szempontjait a profitmotívum fölé kívánják helyezni (B). Elismerik az állam jótékony szerepét (B) az egyéni felelősség erősítésében (A). A természetet a társadalmi törvények forrásának tekintik (A), kötődnek azonban a társadalmi igazságosság gondolatához is (B). Nagy hangsúlyt kap filozófiájukban a racionalitás és a demokrácia (A és B), gyakran hangsúlyozva mind az egyéni szabadság (A), mind a közösség (B) fontosságát.

A zöld gondolatkör eklektikus jellege magyarázza, hogy a környezetvédő mozgalmakból kinőtt Zöld Pár­tok más irányzatokhoz hasonlóan ide-oda mozoghatnak a politikai palettán. Például a nyugatnémet Zöld Párt kezdetben az anarchisták és a demokratikus szocialis­ták között helyezkedett el (lásd programjukat az Esz­mélet 2. számában), mára azonban a jóléti liberalizmus jellegzetes képviselőjévé vált.

A kialakuló magyar pluralizmus viszonyai még ne­hezebben átláthatók voltak. Sajátos, de ugyanakkor az igazodási segítő jel volt azonban például az, hogy a magyar „zöldek" a nyolcvanas években, mint „kékek" jelentek meg. A zöld irányzatok sokféleségét illusztrálta rövidéletű kísérletével az 1994-es választásokon orszá­gos listát állító Magyarországi Zöld Párt, amelyről ha­mar kiderült, hogy valójában „barna". Sajátos színfolt­ként jelent meg az erőművi beruházásokat támogató programjával a Reális Zöldék mozgalma. Magyarorszá­gon a nyugati főáramhoz legközelebb a Zöld Alternatí­va áll.

1. A fenntarthatóság a környezet-gazdaságtan egyik kulcssza­va, de egyben a környezetvédelmi viták divatos jelszava is. Kulcs­szó, amely magában foglalja a gazdasági növekedés modelljé­ben szükséges változásokat „Észak" modern ipari államaiban csakúgy, mint a déli félteke fejlődő világában, hiszen a monetá­ris gazdaságok mennyiségi növekedése nem fenntartható, ha a környezet minőségi állapotát nézzük. Az energia- és anyagfo­gyasztás, szilárd, folyékony és gáznemű hulladékok kibocsátá­sa több mint sok, ha tekintetbe vesszük az erőforrások újrater­melődését és a környezet természetes asszimiláló kapacitását. Ugyanakkor a fenntarthatóság divatszó is, mert a fogalom ana­litikai tartalma sokkal kevésbé kiforrott, mint amilyen gyakran normatív jelentést tulajdonítanak neki.

2. A modern tőkés gazdaságok a „kemény költségvetési korlá­tot" követik. A világ pénzügyi piacai és azok dinamikája mozgat­ják őket; semmilyen külső korlátját nem ismerik a profitszerzés­nek és a felhalmozásnak. Arisztotelész óta tudjuk, hogy egy monetáris gazdaság nem vesz tudomást emberi és természeti határokról. Az arisztotelészi kritika egy modern változatát adja Polányi Károly jól ismert interpretációja a piacgazdaságba való nagy átalakulásról, ahol is meggyőzően mutatja be, hogy egy szabadpiaci rendszer rendkívül károsan hat a munkára (a"munkaerőpiac egy „ördögi malom") és a természetre mindaddig, amíg nem érvényesül politikai kényszer a társadalomból „kiágyazó­dott" gazdasági mechanizmusra.

3. A fenntarthatóság egy sor olyan intézkedést jelent, amely a gazdasági szereplőket a pénzügyi és gazdasági kényszerektől eltérő korlátok közé szorítja: az örökké tartó növekedéssel szem­beni természeti korlátok közé. Ezek a korlátok kifejezhetők olyan termodinamikai törvényekkel is, mint az a szabály, hogy annak érdekében, hogy túléljünk egy véges világban, ne növeljük az entrópiát jobban, mint feltétlenül szükséges. A fenntartható gaz­dasági cselekvés legjobb módja az lenne, ha egyáltalán nem növekedne az entrópia. Egy anyag- és energia-átalakító gazda­sági folyamat ilyen kimenete csak akkor lehetséges, ha megúju­ló energiát és anyagokat használunk, vagyis csak napenergiát és nem fosszilis energiát, s csak megújuló erőforrásokat hasz­nálunk a kimerülök helyett.

Természetesen a fenntarthatóság ilyen erős meghatározása a termodinamikai törvényekkel csak egy elméleti konstrukció: a gyakorlatban teljesen lehetetlen ezt a szabályt követni, amíg a gazdasági rendszer fosszilis energiákra és nem-megújuló anya­gokra épül. A fenntarthatóságot ezért csak a gazdasági és a társadalmi rendszer radikális átalakításával lehet elérni. Ez nem reális perspektíva a század végén: bár nem kevés ökológus kiemeli a radikális változás szükségességét a termelésben és az újratermelésben, hogy elkerüljünk egy ökológiai kataszt­rófát a bolygónkon. Ám más politikai folyamatokkal összehason­lítva a fenntarthatóság szabályainak teljesítése Európában úgy írható le, mint egy egyre kevésbé radikális folyamat. A kiágyazódás folyamata nyilvánvalóan sokkal gyorsabb volt, mint a visszaágyazódás folyamata lehet.

4. Az Európai Egységokmány (1986) óta a környezetvédelem ökológiai kérdései az Európai Szerződésben vannak lefektetve. Az 1993-as Fehér Könyv az ökológiai kérdést a fenntarthatóság címkéje alatt tárgyalja az utolsó fejezetben, amely az „al­ternatív gazdasági mo­dellekről" szól. Az egyes országok szintjén a környezetvédelem és az öko­lógiai témák egyre fontosabbak, amióta a zöld pártok és az ökológiai ori­entációjú irányzatok a ha­gyományos pártokban megjelentek. A Világbi­zottság a Környezetért és Fejlődésért jelentése (Brundtland Jelentés) 1987-ben meglehetős hatást gyakorolt az ökológiai témákról folyó politikai vitákra Eu­rópában, különösen azért, mert ezt a jelentést támogatta az Egyesült Nemzetek 1992-es Rio de Janeiro-i Konferenciája a Környezetről és a Fejlődésről, Az Európai Unió röviddel a maastrichti konferencia után – amely a monetáris célok túlhang­súlyozását hozta az európai egyesülési folyamatban – kényte­len volt néhány ökológiai célt elfogadni: a széndioxid kibocsátá­sának csökkentése, a hulladék-export csökkentése (Basel­egyezmény), a környezetvédelmi segélyekre vállalt kötelezett­ségek és a „globális környezeti alapok", a „pilóta-program" Bra­zíliában stb. A legfontosabb politikai ügy a környezetvédelmet tekintve kétségtelenül az éghajlatot befolyásoló gázok kibocsá­tásának csökkentése. Ez azért van így, mert időközben nyilván­valóvá vált, hogy a kibocsátási szint 25-30%-os csökkentése 1987-ben csak akkor lehetséges, ha strukturális változások kö­vetkeznek be a szállításban, az energiatermelésben és -elosztásban, a hulladékkezelésben, a várostervezésben, a mezőgaz­dasági politikában stb. Így egy fenntartható környezetvéde­lem célkitűzése Európában strukturális társadalmi, politikai és gazdasági változásokat előfeltételez. Nem túl valószínű, hogy ezek a változások súlyos társadalmi és politikai konfliktu­sok nélkül zajlanának le.

5. Az elmúlt év során olyan nem kormányzati környezetvédő szervezetek (NGO), mint a Föld Barátai (Friends of the Earth), a BUND vagy a MISEREOR, megbíztak kutatóintézeteket, hogy vizsgálják meg a fenntarthatóság feltételeit egyes országokra és Európa egészére nézve is. Ennek köszönhetően ma olyan érté­kes tanulmányokkal rendelkezünk, mint a "Fenntartható Hollan­dia", a „Jövőorientált Németország" (zukunftsorientiertes Deutschland), a „Fenntartható Ausztria", a „Fenntartható Euró­pa" (Spangenberg: Sustainable Europe. Wuppertal Institut für Klima, Umwelt, Energie, 1995. szeptember). Ezek a kutatások használják a „környezeti tér" fogalmát, amelyet Opschor és Constanza vezetett be. A „környezeti tér" egy társadalomban tar­talmazza a természeti erőforrások azon együttesét, amelyet a társadalom anélkül használhat fel, hogy kárt tenne a földi ter­mészetben. Vagyis a környezeti tér kifejezésnek van egy fizikai aspektusa és egy normatív-disztributív aspektusa: a fizikai as­pektus az említett fenntartható Európáról szóló tanulmányokban elég jól ki van dolgozva: alapvetően a természeti erőforrások aktuális fogyasztását veti össze a fogyasztás azon szintjével, amely megfelelne a környezeti tár dinamikus természeti adott­ságainak. Ezt az összehasonlítást elvégezve a Németországról szóló tanulmány szerint 2050-ig az energia- és anyagfogyasz­tásban 80-90%-os csökkentést „kell" elérni. Európa esetében, amennyiben a fenntarthatóságot megcélozza, 2010-ig a szén­dioxid kibocsátásának 26%-os csökkentése szükséges. Az el­sődleges energiafogyasztás szükséges csökkentése 21%-os a fosszilis és 100%-os a nukleáris energia esetében. Egy ener­giaválságot elkerülendő, a megújuló energiák használatát 74%-kal kell növelni. Ugyanilyen vagy hasonló csökkentési forgató­könyveket dolgoztak ki a vízre, a nyersanyagokra, az anyagok­ra és az „épített környezet" térigényére.

6. Túlzás nélkül állítható, hogy az ökológiai leromlás forgatóköny­vei drámaiak. A probléma ezekkel a tanulmányokkal az, hogy feltételezik: a gazdasági rendszer, a társadalom, az egyéni vi­selkedés és a politikai magatartás evolutív módon alkalmazkod­hat az anyag- és energiahasználat radikális változásaihoz. Az uralkodó hiedelem a következő: a modern gazdasági trendek, mint az úgynevezett „dematerializáció" a gazdasági tranzakci­ókban, a „hatékonysági forradalom" az energiahasználatban, összhangban vannak a fenti értelemben vett fenntarthatóság el­érésével. Ezek a feltételezések azonban aligha reálisak. Termé­szetesen a harmadik szektor növekedésének köszönhetően a gazdaság úgynevezett dematerializációja bizonyos mértékben megvalósul. Ám ma a legtöbb szolgáltatás termelés-orientált vagy pénzügyi és biztosítási szolgáltatás, amelyek világméretekben gyorsítják meg a tőke körforgását. Elég valószínű, hogy e kör­forgásnak a pénzügyi szolgáltatások és egyebek általi felgyorsí­tása a termelés gyorsulását okozza, mivel a termelő tőke része az általános forgási folyamatnak. A termelés gyorsuló növeke­dése viszont nagyobb anyag- és energiafogyasztást kíván.

7. A „hatékonysági forradalomra" vonatkozó várakozások, bár nagyon kedveltek az ökológiai technokraták között, dé­libábnak bizonyulhatnak. Hatékonysági forradalmak eléggé gyakoriak a tőkés termelési mód történelmében; melléktermé­kei a technikai haladásnak, a tőkefelhalmozásnak, a termelékeny­ség növekedésének. Ma a hatékonysági forradalom egyetlen új dimenziója a XIX. századi hatékonysági forradalmakkal össze­hasonlítva talán csak a fosszilis energiahordozókról az élőmun­kára való áttérés lehet. Ez azonban visszájára fordítaná a tőkés társadalmak alapvető tendenciáját, a munka tőkével való helyet­tesítését.

8. Egy másik megközelítése a szükséges ökologikus átalakítás­nak az emberi viselkedésre és cselekvésekre vonatkozó új nor­mák kialakítása („Leitbilder") a társadalmi és egyéni életben csak­úgy, mint a munkafolyamatokban: több önállóság, újrafelhasz­nálás lineáris termelési folyamatok helyett, „a piac zölddé téte­le", „a kicsi szép" stb. Ezeket az ökológiai normákat mind emlí­tették az idézett tanulmányok. Ám egy kérdés még mindig idő­szerű, minthogy ezek a kutatási programok válaszolatlanul hagy­ták: vajon az ökológiai normák konzisztensek-e egymással? Va­jon ezek a normák alkalmazhatók-e a Föld minden társadalma számára, vagy ütköznek más társadalmi és vallási normákkal? Megvalósíthatók-e a társadalmi intézményrendszer megváltoz­tatása nélkül? Ezen kérdések mélyebb elemzése nagy valószí­nűséggel megmutatná, hogy a normák se nem konzisztensek, se nem globalizálhatók egykönnyen, se nem kompatibilisek a modern ipari társadalmak intézményrendszerével.

9. Az Európai Közösség Bizottságának már említett Fehér Köny­vében a fenntarthatóságot csak az utolsó fejezetbe illesztették be, míg a könyv más fejezeteiben az európai modernizáció egy teljesen fenntarthatatlan tervezete szerepel: az energia- és a te­lekommunikációs hálózat, a szállítási lehetőségek méretbeli nö­velése és alapvető fejlesztése annak érdekében, hogy könnyít­sék a szállítást északról délre, keletről nyugatra és vice versa egész Európán keresztül. A deklarált cél, Európa nemzetközi ver­senyképességének növelése (Amerikával és Japánnal szemben) a termelő és a nem termelő infrastruktúra modernizálásával és a termelékenység növelésével abszolút fenntarthatatlan elkép­zelés.

10. Összefoglalva: Európában a fenntarthatóságról még folyik a vita. A szükséges csökkentésekre vonatkozó forgatókönyvek is­mertek. Ám az első lépés a fenntartható Európa felé még várat magára. A fenntarthatóságról szóló párbeszédnek figyelembe kell vennie azt, hogy nem elegendő kidolgozni a csökkentési terve­ket az anyag- és energiahasználatra, és „Leitbildereket", egyéni cselekvési normákat alkotni. Ugyanilyen fontosak a társadalmi változtatások, olyan társadalmi és politikai intézmények és sza­bályok létrehozása, amelyek képesek működtetni egy „fenntart­ható európai gazdaságot".

(Fordította: Heltai László)