Derrida, az ünnepelt francia filozófus, igazat akar mondani: hirdetni kívánja, amit ő igaznak tart. Beszélni kíván a tőkés vi­lágrend embertelenségéről, és egy humanista társadalom meg­teremtésének szükségességéről.

Derrida igazat akar mondani, de – posztmodernnek is nevezett – korunkban a tudományos igazságot többnyire érdektelennek, a tudományos, racionális érvelést szürkének, sőt gyanúsnak tekin­tik, illetve ha esetleg mégsem, akkor sem lehet vele különösebb feltűnést kelteni. Ha egy filozófus népszerűségre, vagy akár csak komolyabb meghallgatásra tart igényt, akkor meg kell találnia azt a kifejezésmódot, amely felhívja magára a figyelmet. Szokatlansága, talányossága vagy egyéb kuriozitása, extrasága képes „el­adni" a filozófust, vagy legalább néhány gondolatát. Derrida új szavak kitalálásával, nyelvi leleményekkel, szójátékokkal, logikai ellentmondásokkal teszi magát érdekessé (szokatlanná, újszerű­vé, nehezen érthetővé) – ezáltal „piacképessé".

1993 tavaszán nemzetközi kollokviumot szerveztek a Univer­sity of Californián. A kollokvium meghirdetett címe („Merre tart a marxizmus?") egyúttal sugallta is a választ, hogy semerre. A rész­vételre felkért Derrida „Marx kísértetei" címmel tartott két elő­adást. Provokatív tartalmú elemzései és manapság nem nép­szerű következtetései feltehetően kevés örömet okoztak a szer­vezőknek. A szalonképessé redukált, tudóssá szelídített, politi­kailag semlegesített Marx helyett a politikailag aktív marxizmus megalapítóját ünnepli. A liberális kapitalizmus igazolása helyett annak „elnyűttségét", túléltségét hangoztatja. A „kommunizmus" halála helyett egy kommunista jövő szükségességéről beszél. A „törvényes" jog helyett egy magasabb rendű történelmi igaz­ságossághoz fordul.

A nyelvi játékokban, a – többnyire – a közlés érthetőségét meg­nehezítő – nyelvi sziporkákban, egyéni szófűzésekben és szó­alkotásokban, „posztmodern" öncélúságokban tobzódó filozófus az elején kezdi: azoknál a filozófiai, etikai és politikai problémák­nál, amelyek a „merre tart?" kérdés elemzéséből adódnak. A „merre tart?", „merre tartunk?" kérdés valójában a jövőre vonat­kozik: arra, hogy milyen jövőt szánunk a jelennek. Arra, hogy milyen irányba kívánjuk elmozdítani, milyen irányban kívánjuk élővé tenni a jelenünket,

A „merre tart?" kérdést a jövő lehetősége, a jövő befolyásolá­sának lehetősége élteti. Ez a kérdés valójában a jövőből szár­mazik. Azt fejezi ki, hogy a jövő alakítható. De amennyiben ala­kítható, annyiban felelősség is. A „merre tart?" kérdés végső so­ron etikai kérdés: a jövőért való felelősség kérdése. Derrida le­szögezi: minden etika és politika felelőtlen, amely nincs tekin­tettel a múltra és a jövőre (így az élők mellett azokra is, akik még nincsenek, még meg sem születtek).

Az elutasított jelen: a neoliberális kapitalizmus

„A világ rosszul megy" – szögezi le a filozófus. Nem akarja azt mondani, hogy válságban van, ezért – némiképp posztmoder­nül – inkább képet fest róla. Mint fogalmaz: fekete képet egy fe­kete lapra. Címet is ad festményének: „Ami rosszul megy ma a világban". Különböző bűntettek éltetik ezt a rossz világot, amely­ben „egy új világrendetlenség próbál berendezkedni a maga neokapitalizmusával és neoliberalizmusával".

A festegető filozófus hamarosan műfajt vált, és tíz tézisből álló táviratot küld az olvasónak, összegezve a tőkés világrend – úgy­mond – „csapásait". Melyik ez a tíz kapitalista csapás?

1. Az új munkanélküliség „jól kiszámított rendellenessége". Abban különbözik a régi munkanélküliségtől, hogy a rendszer szerves része, éltető eleme, amellyel előre kalkulálnak, amelyet kézben tartanak és „szocializálnak". „A társadalmi tétlenség, a nem-munka vagy alulfoglalkoztatottság funkciója egy,új korszak­ba lépett."

2. A hajléktalanok tömeges kizárása az állampolgári létből. A menekültek és bevándorlók kiutasítása vagy deportálása. De a választópolgárok sem járnak sokkal jobban. A parlamentáris demokrácia „soha nem volt olyan működésképtelen, mint a nyu­gati demokráciáknak nevezett rendszerekben". A létező parla­menti struktúrák nem felelnek meg a demokráciának. A válasz­tott képviselet „egyre kevésbé érvényesül abban a nyilvánosság­ban, amelyet egyre mélyebben felforgatnak a techno-telemediatikus apparátusok, … az általuk képviselt erők gépezetei".

3. Az Európa, Egyesült Államok és Japán közötti kíméletlen gazdasági háború uralja a nemzetközi jogot, ezáltal a különbö­ző fegyveres háborúkat. A jog nem az igazságszolgáltatás, ha­nem az erőszak önkényének eszköze.

4. A liberális piac ellentmondásai. A tőkés államok protekcio­nizmusa, intervenciói a hasonló védettséggel nem rendelkezők­kel szemben. A semlegesnek hirdetett piac valójában nem a sza­bad verseny, hanem az egyenlőtlenség intézménye: az ún. vi­lágpiac a gazdagok erőfölényét hivatott „törvényesíteni".

5. „A külső adósságteher éhségre és reménytelenségre kár­hoztatja az emberiség nagy részét." Miközben emberi jogokról és demokratizálásról beszélnek, mindinkább kizárják a piacról az eladósodott régiókat. A liberális-demokrata vagy szociálde­mokrata kapitalizmus „emberi jogokra hivatkozó jogi és formális retorikája egyre kiáltóbb képmutatás". Az emberi jogokról szóló beszéd mindaddig képmutató és formális marad, „amíg a piac törvénye, a 'külső adósság', a technikai-tudományos, a katonai és a gazdasági fejlődés egyenlőtlensége egy olyan szörnyű tény­leges egyenlőtlenséget fog fenntartani, mint amilyen ma, inkább, mint bármikor, az emberiség történelmét jellemzi". A külső adós­ság rendszere „az általában vett tőke érdeke, mély a mai világ­rendben, vagyis a világpiacon az emberiség nagy tömegét tart­ja igája alatt, egy új rabszolgaságban. Mindig egy állami vagy nemzetközi szervezet formája teszi lehetővé vagy hitelesíti. Kö­vetkezésképpen a külső adósság problémáját – és mindazt, ami ennek metonímiája – nem tárgyalhatjuk… a piac kritikája, a tőke logikájának kritikája, és annak kritikája nélkül, ami az államot és a nemzetközi jogot ehhez a piachoz köti."

6. A fegyveripar a nyugati demokráciák tudományos kutatá­sának és gazdaságának meghatározó részét képezi. Visszafo­gása – vagy akár fejlesztésének lassítása – a rendszerre nézve hatalmas kockázattal járna.

7. „Az atomfegyverek elterjedése ugyanazon országok jóvol­tából, amelyek szavakban meg kívánják akadályozni." Új fejle­mény, hogy az atomfegyverek már nem állnak az állami szervek ellenőrzése alatt.

8. Az etnikumok közötti háborúk elszaporodása. Nemzetálla­mok meggyökeresedése népek, lakosok elüldözése árán.

9. Világkonzorciumok, maffiák alakjában „kapitalista fantom­államok" keletkeztek, melyek világméretű, minden földrészre ki­terjedő hatalma – a fennálló körülmények között – korlátozhatatlan.

10. A nemzetközi jog néhány nemzetállam uralmának van alá­vetve. Változásait ezek gazdasági, technikai, katonai szükség­letei irányítják. A világban zajló erőszak (apartheid stb.) szerves része, pusztán átfordított tünete a nyugati demokráciák diktálta EGÉSZ-nek, a világkapitalizmust jellemző erőszaknak.

A neokapitalizmus „obszcénül eufóriás" ünneplése

A marxizmusra hivatkozó kelet-európai rendszerek – fogalmaz Derrida – az ötvenes évektől déjá vu jelleget öltöttek. Ekkorra lepleződött le egyértelműen, hogy szerveződésüket, működésü­ket nem a humánum, hanem a politikum, nem az emberi eman­cipáció célja, hanem a hatalom természete uralja. Történetük leginkább egy humanista kommunizmustól való félelem történe­teként értelmezhető. A kilencvenes évekre bekövetkezett buká­suk kettős következménnyel járt. Egyrészt a korábbinál egyér­telműbben ráirányította a figyelmet a parlamentarizmus jelenle­gi formájának túléltségére, „nyűttségére". Másrészt felerősítette ennek az elnyűtt, kivénhedt, de most külső ellenfél nélkül ma­radt rendszernek az önigazolási rohamait. „A győztes kapitaliz­mus legszebb ideológiai kirakataként mutogatott" Fukuyama ki­mondja: a liberális demokrácia eszményét elvi értelemben nem lehet meghaladni.

Az uralkodó ideológia a hatalom nézőpontját jeleníti meg. Ma „a marxizmus végének dogmája" az uralkodó beszéd. „Ez az ural­kodó beszély gyakran abban a mániákus, diadalmaskodó és rá­olvasó formában jelentkezik, amelyet Freud a gyász munkájá­nak úgynevezett triumfáns szakaszához rendelt. A ráolvasás ismétlődik és ritualizálódik, formulákra tesz szert és ragaszko­dik hozzájuk, mint minden mágikus animizmus. Visszatér a szó­lamhoz és a refrénhez. Ütemes lépés ritmusára skandálja: a kom­munizmus halott, igenis halott, reményeivel, beszélyével, elmé­leteivel és gyakorlatával együtt, éljen a kapitalizmus, éljen a piac, éljen soká a gazdasági és politikai liberalizmus!" (Ez a beszéd, jegyzi meg Derrida, különösen azért gyanús, mert azt igyekszik elleplezni, hogy még soha „nem volt ennyire gyászos, fenyege­tő és fenyegetett annak horizontja, aminek túlélését ünnepli – vagyis a kapitalista és liberális világ valamennyi régi modelljéé.")

A neoliberális kapitalizmus apológiája három különböző terü­leten hódít, amely területek egyetlen közös gépezet részei.

1. A „politikai osztály" retorikájában. A hegemón helyzetben levő pártok és politikusok hivatalos beszédmódja uralja az úgy­nevezett politikai kultúrát.
2. A tömegkommunikációban, amelynek hatalma, befolyása látványosan megnövekedett, és a „kommunista" rezsimek buká­sához is hathatósan hozzájárult. A nyilvánosság, közvélemény befolyásolásának ez a monopolhelyzetben levő eszköze végzi a „közlemények" és értelmezéseik szétsugárzását, az „informá­ciók" szelektív és hierarchizált termelését.
3. A tudományos vagy akadémiai kultúrában. A történészek, szociológusok, politológusok stb. elvégzik a rendszer igazolá­sának nehéz munkáját, és az általuk gyártott apológia azután minden csatornán, „akadémiai, kereskedelmi és általában véve tömegközlési változatban is terjed".

A kultúra említett három szintjének apparátusai „minden pilla­natban a legnagyobb erő irányában kommunikálnak és konver­gálnak az említett hegemónia vagy imperializmus biztosítása érdekében… A politikai-gazdasági hegemónia, akárcsak az in­tellektuális és diszkurzív dominancia, soha nem látott mérték­ben és formákban érvényesül a technikai-mediatikus hatalmon keresztül – azaz egy olyan hatalmon keresztül, mely differenci­ált és ellentétes módon egyszerre tesz lehetővé és veszélyeztet minden demokráciát."

Az egyén haldoklása és felelőssége

A modern kapitalizmus fő kárvallottja az egyén, pontosabban annak személyes ÉN-je. „Hogy megvédje életét, hogy egyszeri élő énként létesüljön, hogy mint ugyanaz viszonyuljon önmagá­hoz", immúnissá kell tennie magát minden nem-énnel, mint el­lenséggel, mint „a halál megannyi alakzatával" szemben.

Az egyén számára a legfőbb etikai feladat: „megtanulni élni". Nem kényelmesebben, gazdagabban, hanem igazabban, igaz­ságosabban. Nem azoktól, akik iskolamesterként meg akarnak tanítani, hanem önmagunktól, egyedül megtanulni, „magunktól tanulni meg élni".

Az egyén kettősen létezik: mint véges lény, és mint a végességen eszmeileg túllépni képes értelmes lény. Mint véges lény realista. Jobban akar élni, azaz ki akarja elégíteni véges szük­ségleteit. Másrészt azonban az egyén vágyakkal rendelkezik, amelyek túlmutatnak a szükségletein. A vágyak túlvezetik az egyént véges egyediségén. Akinél a vágyak egybeesnek a szük­ségletekkel, akinél megsemmisül a vágy és a szükséglet közötti eltérés, arról megállapítható, hogy benne elsorvadt a személyes én, és nem működik a lelkiismeret.

Az embert az értelem, a szellem, a lelkiismeret (összefoglaló­an: az egyén nem véges oldala) teszi képessé a mások iránti, a véges lények iránti, a jövő iránti felelősségre. Az egyén mint ér­telem, szellem, lelkiismeret (mint gondolkodó és erkölcsi lény) – tudjuk meg Derridától – igazságosságra van kötelezve. De az igazságosság nincs jelen. A jelen az igazságosság hiányát mu­tatja: szenved az igazságosság távollététől, hiányától. Az igaz­ságosság túl van a jelenen, túllép a jelenleg érvényben levő jog­renden. Mi következik mindebből? Ha él bennünk az igazsá­gosság iránti vágy, ha lelkiismeretünk igazságosságra kötelez, akkor él bennünk annak a vágya, hogy a jövőért is éljünk, a jövőben is éljünk. (A jelen jövőjében. A jelen igazságosabb jö­vőjében. A jövőben mint kívánt jelenben. A jelenben vágyott jövő jelenében. A jelen feladataként felfogott igazságosabb jö­vőben.)

Az értelem, a lelkiismeret, a vágyak kiemelik, kiszabadítják az egyént a kielégíthető Véges szükségletek fogságából. Ugyanakkor a vágyak, a magasabb rendű vágyak az adott vi­lágban többnyire időszerűtleneknek mutatkoznak: túlmutatnak a fennálló valóságon, mivel annak keretei között nem elégíthe­tők ki. De az értelem, a szellem, a lelkiismeret vállalja az időszerűtlenséget. „És ha egy időszerűtlenségnek nincs többé-kevésbé kiszámított esélye arra, hogy éppen időben érkezzék, tehát egy (politikai vagy más) stratégiához alkalmatlan, attól még tanúskodhat az igazságosságról, igaz tanúságot tehet leg­alább a kívánatos igazságosságról." Az időszerűtlennek is le­het politikai erénye. Valami jobbnak a bejelentése, meghirde­tése – időszerűtlensége esetén is – kihívást, fenyegetést je­lent a rosszabbnak.

Az igazságos társadalom eszményének időszerűtlen időszerűsége

Derrida nem avatja be az olvasót az általa oly sűrűn használt „igazságosság" jelentésébe. Nem mondja meg pontosan, hogy mi ez a sokat emlegetett igazságosság. Ebben azonban nincs semmi meglepő, hiszen Derrida soha nem mondja meg ponto­san, hogy mire gondol. Feltehetőleg – céljai elérésére – alkal­matlannak tartja a pontos beszédet. Vagy ami szintén nem tel­jesen kizárható: nem gondol semmire pontosan, óvakodik attól, hogy bármiről pontosan gondolkodjon, hiszen:

1. A rend, a pontosság, a tudományosság újkori, polgári for­mája nem ártatlan a természeti környezet pusztításában, a pi­acgazdaság antihumánus irracionalitásaiban, a hitleri és a kon­zervatív, a sztálini és a liberális állami diktatúrák rendszeretet­ében, az emberek közötti társadalmi kapcsolatok elszemélytelenítésében, a magukat szakembereknek nevező paraziták erő­szakos diktátumaiban, a személyes én elsorvasztásában.
2. A gondolkodás pontossága, a pontos gondolat tudományos kifejezése egyáltalán nem újszerű, és a jelenkori tapasztalatok szerint nem méltó a figyelemre, nem figyelmet felkeltő. Olyan „déjá vu"- ahogy Derrida szereti megfogalmazni (különböző je­lenségekkel kapcsolatban) a minősítését. Márpedig ő aligha en­gedheti meg magának, hogy a „déjá vu" gyanújába keveredjen.

Derrida tehát nem mondja meg, hogy milyen az általa vágyott, a jelen kapitalizmusának ellenpontjaként kitűzött igazságos tár­sadalom, így az olvasó arra kénytelen hagyatkozni, amit szöve­gei sejteni engednek. Nála az „igazságosság" leginkább bizo­nyos negatívumok hiányaként érhető utol.

Ha a negatívumokról szóló állításokat átfordítjuk pozitívba, lé­nyegében a következő képet kapjuk az igazságosságról: olyan társadalom, amelyben mesterséges kényszerek nem korlátoz­zák az egyediséget, az egyéni én, személyes én mozgását, meg­valósulását. A Derrida-féle igazságos társadalomban a szemé­lyes én szabadsága az az általános forma (az ÉN formája), amely egyénenként, személyiségenként különböző tartalommal, egyedi tartalommal töltődik meg. Ebből következően az igazságos tár­sadalom működése kiszámíthatatlan, megjósolhatatlan – min­den utópiától eltérően nem képzelhető el zárt rendszerként. („Az egyediség és a másik végtelen mássága végtelen tiszteletét épp­úgy megköveteli, mint a névtelen egyediségek alanyi egyenlő­ségét.")

Kísért a szellem: az emberi SZELLEM kísértete

Derrida számára a „merre tart?" kérdés elemzésének fg tanul­sága az, hogy a mindenkori jelen nem egyidejű, nem azonos idejű önmagával: egyszerre lüktet benne a jelenvaló jelen és az eljövő, igazságosabbnak minősített jelen. A jövő: esély – az igazságosság esélye. Egy igazságos jövő megteremtésének esélye. Mivel a felelősség, a lelkiismeret, az etika megtöri a jelenek li­neáris rendjét, ezért elkerülhetetlen, hogy „az igazságosság az életet túlvigye a jelenlévő életen". Az igazságosság vágya, kö­telezettsége, jelen-nem-lévő jelenléte (azaz jelenlévő jelen-nem­léte) megbontja az élő jelen önmagával való azonosságát. („Te­hát van szellem. Szellemek. És számolni kell velük.")

Némely korok azonban önmagukban megálló, befejezett, ön­magukat igazoló jelenként próbálják feltüntetni magukat (ezáltal védve ki a velük szembeni kritikát), és igyekeznek megállítani minden történelmi haladást: eltorlaszolni az igazságosabb jövő felé mutató utat. Az ilyen korok ideje (Derrida Shakespeare-től kölcsönzött kifejezése szerint): kizökkent idő. A folyamat kizök­kent, eltörött, megbomlott. A kizökkent jelen nem engedi meg jövő és jelen összekapcsolását, kizár minden közvetlenül a jö­vőért való cselekvést. Csak az erkölcsi felháborodás, a lelkiis­meret, a filozófiai szellem virraszt a jövőért.

A nem-egyidejűség (az egymással összefüggő dolgok szét­válása) lehet termékeny: egy új, magasabb összhang kialakulá­sának előfoka. De korunk kapitalista világrendjének „szétváltságai", „megbontottságai" nem ilyenek. Ezek öncélú „szétváltságok", „megbontottságok" – egy rendellenessé vált rendszer tü­netei. A modern kapitalizmus – vallja Derrida – törvénnyé tette a rendellenességet: megbontotta az idő összhangját, „kizökken­tette az időt", hogy saját létét megvédhesse és dicsőíthesse, működését igazolhassa. Megszakította a történelmi haladást: keresztbe fordította az időt, hogy eltorlaszolja az emberiség jö­vője felé vezető utat.

Ám amikor megbontottságról, kizökkentségről tanúskodik a TA­PASZTALAT, akkor az egység, az összhang, a jövő nevében fel­lázad, tiltakozásba kezd a SZELLEM, az erkölcs, vagyis az em­bernek az a része, amely ki tud emelkedni a puszta empíriából, el tud rugaszkodni a megtapasztalt világ szimpla adottságaitól. És a tiltakozó, lázadó szellem megtestesüléseiként jönnek a fan­tomok, a kísértetek, hogy egyenesbe fordítsák a kizökkent, ke­resztben álló időt. Shakespeare, Marx, Heidegger az összefüggéstelenségek, rendellenességek megtapasztalt világában arra törekszik, hogy tudatosítsa az összhangnak, jelen és jövő egy­idejűségének, az igazságosságnak a lehetőségét, ezáltal együtt tartsa az adott kor tapasztalatai szerint össze nem függőt.

A múlt század közepén testet öltött, megtapasztalható erővé vált a kommunizmus kísértete. A kapitalista valóság miatt – min­den ideológiai tagadás ellenére – korunknak lehetetlen megsza­badulnia ettől a kísértettől. A kommunista kísértet – különböző formákban – ma is ijesztgeti a kapitalista világrend híveit, hiszen „az erőszak, az egyenlőtlenség, a kizárás, az éhség, azaz a gaz­dasági elnyomás soha nem érintett még ennyi emberi lényt a világ és az emberiség történelme folyamán" (vagy egy másik megfogalmazásban: „soha még ennyi embert, asszonyt és gye­reket nem tettek szolgává, nem éheztettek és nem pusztítottak el a Földön"), mint napjainkban. A kísértetek – Derrida szerint – Hamlet apjának szelleme óta a kizökkent világ elleni összees­küvésre szólítanak fel. Ez a dolguk, ennyit tehetnek az élő és a még meg sem született emberekért.

Miért tiszteleg Derrida Marxnak?

A kelet-európai „kommunizmus" bukása után felelőtlenség nem komolyan venni Marxot, véli Derrida, és ő maga három síkon tartja fontosnak Marx tanulmányozását: tudományfelfogásának, politikai koncepciójának és történetfilozófiájának síkján. A mar­xi filozófia következő sajátosságait emeli ki.

Marx a tapasztalati tények között – igazságértékük szempont­jából – különbségeket állapít meg, hierarchiákat vesz észre. Szembehelyezkedik az empirikus szétváltsággal, megbontottsággal: a látszatok és a valóságos tények különválasztása, a ré­szeknek az egészeken belüli értelmezése révén eljut a filozófiai tudás összhangjáig. Ezzel a jelenleg uralkodó szcientista ideo­lógia pozitív alternatíváját képezi.

Marx érdeme – állítja Derrida -, hogy nem alkot filozófiai rend­szert. Tanítása nyelvileg is heterogén marad. Sőt, mivel a tudo­mányt a gyakorlat egyfajta mutációjának tekinti, maga szólít fel tanainak aktualizálására, történelmi átalakítására. (Ha Derridát nem kötnék a posztmodern szabályok, akkor felismerné, hogy a – gondolati, illetve nyelvi heterogenitás – nem feltétlenül a rend­szeralkotás tagadása. Felismerné továbbá, hogy egyes tézisek hozzáigazítása az újabb tapasztalati tényekhez és tudományos meglátásokhoz önmagában még nem mond ellent egy egysé­ges bölcseleti rendszer meglétének. A „posztmodern előtti" szak­irodalom az említett jelenségeket Derridától eltérően értelmezi. Amit Derrida Marx önaktualizálásaként ír le, az a rendszeralko­tás egy specifikus változatára utal: az önkorrekciós, önszabá­lyozó rendszerre. Marxnál ez a törekvés formailag-strukturálisan zárt, ugyanakkor az új impulzusokra érzékeny, ezért tartal­milag nyitott bölcseleti rendszert eredményez. Hasonló a hely­zet a Derrida által megfigyelt és ünnepelt heterogenitással. Erre a marxi nézetrendszer általános filozófiai és középszintű eme­leti rétegének megkülönböztetése ad magyarázatot. Tehát a ma­guknak abszolút ésszerűséget vindikáló nézetrendszerekkel szembeni – a posztmodernre is jellemző – elutasításból egyál­talán nem következik minden szisztematikus, rendszerszerű gon­dolkodásnak – a posztmodernre jellemző – tagadása.)

Marx filozófiája – mutat rá Derrida – életfilozófia, az élő, való­ságos individuum filozófiája. Ebből adódó specifikuma, hogy eti­kai és politikai következtetései nem választhatók le róla. E filo­zófia célja és értelme a gyakorlati alkalmazás. A tudományos elemzés mint kritikai elemzés egyúttal felszólítás politikai cse­lekvésre: a kizökkent, keresztbe fordult társadalmi rendszer egye­nesbe tételére. Ezért tartja Derrida hamisításnak azt a divatot, amely megpróbálja leválasztani Marx politikus beszédét filozófi­ai beszédéről, illetve kijátszani a tudós Marxot a cselekvő mar­xizmus ellen. „Akarjuk vagy sem, ez a viszonylag újsütetű szte­reotípia arra szolgál, hogy mélységében depolitizálja a marxista hivatkozást, a tolerancia színét mutatva mindent megtegyen azért, hogy semlegesítsen egy potenciális erőt, mindenekelőtt azáltal, hogy elzsibbasztja a corpust, elnémítja benne a láza­dást (elfogadják a visszatérést, feltéve, hogy nem jön vissza vele a lázadás, mely mindenekelőtt a felkelést, az elégedetlenséget, a népmozgalmat, a forradalmi lendületet ösztönözte). Készek volnának elfogadni Marx visszatérését vagy a visszatérést Marx­hoz, azzal a feltétellel, hogy hallgatás övezi mindazt, ami benne nemcsak megfejtésre kötelez, hanem tettre, vagyis arra, hogy a megfejtésből (értelmezésből) egy olyan transzformáció legyen, mely 'megváltoztatja a világot'. Az olvasat régi fogalma nevében ez a mai semlegesítés egy veszedelmet próbál megbűvölni: most, hogy Marx halott, s különösen, hogy a marxizmus, mint némelyek mondják, teljesen felbomlani látszik, lehetséges lesz Marxszal foglalkozni anélkül, hogy zavarnák az embert a mar­xisták, vagy miért ne, maga Marx, vagyis egy fantom, aki tovább­ra is beszél. Derűsen, tárgyilagosan, pártatlanul fogják taglalni: az akadémiai szabályok szerint, egyetemen, könyvtárban, kol­lokviumokon! Módszeresen fognak eljárni, tiszteletben tartva a hermeneutikai, filológiai és filozófiai szövegmagyarázat szabá­lyait. Csak egy kicsit kell hegyeznünk a fülünket, s máris halljuk a mormogást: Marx, mint látjuk, mindennek ellenére éppen olyan filozófus volt, mint a többi, sőt, ma már, hogy a sok marxista hall­gat, azt is kimondhatjuk, hogy nagy filozófus volt, méltó arra, hogy a tananyagban szerepeljen, ahonnan túl sokáig volt kitiltva. Nem a kommunistáké, a marxistáké, a pártoké, ott kell szerepelnie a nyugati politikai filozófia nagy kánonjában."

Marx nem alkot – zárt, befejezett – rendszert, így nem ad ab­szolút válaszokat. Sőt – hangsúlyozza Derrida -, nem is kérdé­sekre válaszol, hanem felszólít: az életünket feszítő problémák gyakorlati megoldására ösztönöz. Marxnál nem található állan­dó, mérték nélküli követelmény, hanem csupán a politikai lehe­tőségek kihasználásának mindig jelenlevő követelménye. „Eti­kai és politikai imperatívuszról van itt szó, egy… feltétlen felszó­lításról."

A politikai felszólítás, parancsolat nem alkalmazkodik semmi­lyen előzetes konvencióhoz: maga teremt törvényt, alkotmányt, intézményt. A kizökkent világ jogrendjével egy jogrenden túli, magasabb jogra hivatkozó igazságosságot helyez szembe. Az összhangteremtés követelménye, parancsa felette áll minden tételes jognak. A szétváltság, megbontottság jogrendje megbu­kik, érvényét veszti az újraegyesítés, az összhang igazságos­sága előtt.

A történelmi igazságtétel: a szétváltság megszüntetése, az összhang megteremtése. A kommunizmus a teljes ember, az emberi szükségletek elsőbbsége, az elidegenedéstől való men­tesség gondja és feladata. Marx kommunizmusa az újraegyesítők mozgalma: egy „kötelék, szervezet, párt, nemzet, állam, tu­lajdon nélküli újraegyesítés szövetsége".

Az áru kísértete

Az egyén vágyai, eszményei, lelkiismerete, az ember értelme, szelleme pozitív, segítő kísérteteket teremtenek, amelyek a fenn­álló világ megváltoztatására ösztönöznek. De vannak negatív, ártó kísértetek is, amelyek a személyes én, a személyiség tel­jessége, illetve ennek külső feltétele, az igazságos társadalom megvalósulása ellen hatnak. Derrida szerint Marxnál ilyen sze­repet játszik a munkatermék áruként való kísértetiesülése. Ahogy a kommunizmus kísértetének létrejötte az emberi szellem hiány­érzetéről tanúskodik, úgy fejez ki egyfajta hiányérzetet az áru (a pénz, a tőke) társadalmi fetisizálódása.

Mivel az emberek, az egyének mint személyiségek saját ma­guk nem alakítják ki társadalmi együttműködésüket, nem szer­vezik meg társadalmi viszonyrendszerüket, ezért ezt a szerepet átveheti tőlük a termékük. Az emberek terméke áru formájában emancipálja magát létrehozója alól. Az emberekkel szemben önálló életre tesz szert, és ebben a tekintetben autonóm lesz. Sőt, a termelők társadalmi kapcsolatait valamint mozgásait meghatározóvá, és ennyiben az emberek fölötti hatalommá, rajtuk uralkodó szubjektummá válik.

Ugyanakkor – értelmezi Derrida Marxot – a megelevenedni látszó, és az emberekkel szemben tényleges elevenségre szert tevő áru „egyfajta automata, szereplő, bábu marad, melynek mozgása egy program technikai rigiditásaihoz igazodik". Az áru szabadsága mechanikus szabadság, autonómiája csak az au­tomatizmus álarca: automatikus autonómia (végső soron az au­tomatizmus autonómiája). Az áru tehát egyszerre eleven és holt, találékony és gépies, szubjektum és dolog. Ebből következik az árutermelő társadalom tagjának kettős alávetettsége. Egyrészt fennhatósága alatt tartja a terméke mint áru, másrészt uralko­dik rajta az árut irányító piaci mechanizmus.

Az áru testi mivolta közömbös: nem bír társadalmi jelentőség­gel. Tényleges tartalma nem érzékelhető, független a testi meg­jelenésétől. Az áru tartalma testetlen: érzékileg érzékfeletti. Moz­gása teszi az érzékelhetetlent érzékelhetővé, hatalommal ren­delkezővé, kísértetszerűvé.

Az áru hatalma relációból születik: abból, hogy az embereket összeköti, piaci kapcsolatrendszerbe állítja, társadalmi viszonyok­ba szervezi. Az árukapcsolat felfüggeszti, társadalmi vonatko­zásaikban eltörli az egyének, egyedi személyiségek közötti kü­lönbségeket. Az áruk lépnek egymással társadalmi kapcsolat­ra, a piacon alakítják ki mindenoldalú viszonyrendszerüket, és az áruknak mint dolgoknak ez a rendszere működik az egyének társadalmi viszonyrendszereként.

A piaci kapcsolatokban az egyének egyetlen értéke: termé­keik árukként való értéke. Mind az emberi szellem, mind az em­beri élet foglya marad ennek a dologiságnak. A piacon – írja Derrida – minden önmaga protéziséhez hasonlít.

Az áruk kísértetekként irányítják az emberek gazdasági-tár­sadalmi viselkedését. „Az 'emberek'-nek nevezettek – fogalmaz Derrida – …alá vannak vetve társadalmi viszonyaikban ezeknek a kísérteteknek." Az egyének társadalmivá válása kísérte­tiesülésen keresztül zajlik.

Az áru – vonja le a következtetést Derrida – kizökkent forma, az emberek társadalmi jellegének természetellenes formája. Szubjektum és objektum, emberi hatalom és dologi hatalom fel­cserélése, visszájára fordulása megkergült állapot – de véges megkergültség. Megérett arra, hogy véget érjen.

Derrida meghirdeti az új Internacionálét

A marxizmus – fogalmaz Derrida – egyszerre elégtelen és nél­külözhetetlen. A hagyományos marxizmus elégtelen, amennyi­ben – Marx tanításának és szellemének megfelelően – átalakí­tásra szorul: alkalmazást, nyitottá tételt igényel ott, ahol új felté­telek keletkeztek. Ugyanakkor nélkülözhetetlen a marxista típu­sú elemzés: az igazságos társadalom vágya és ígérete. Az „igaz­ságosság eszméjéé – amelyet mindig megkülönböztetünk a jog­tól, sőt az emberi jogoktól -, és a demokrácia eszméjéé – ame­lyet megkülönböztetünk aktuális fogalmától." A marxizmus örök­sége e feladat vállalása és végrehajtása.

Derrida új Internacionálét hirdet. Az „új 'marxizmus' nem ab­ban az alakban fog megjelenni, amelyben azonosítani és szét­verni szokták. Talán már nem félnek a marxistáktól, de még fél­nek egyes nem-marxistáktól, akik nem mondtak le Marx örök­ségéről…, akik készek volnának olyan alakban vagy idézőjelben feltámasztani, amelynek leleplezésére az antikommunizmus ag­godalmas szakértői nincsenek kiképezve."

A Derrida által meghirdetett új internacionálé a marxizmus, il­letve a marxi kommunizmus örökösének tekinti magát. Felada­tának tartja a nemzetközi jog, az állam, a nemzet jelenlegi for­májának radikális elméleti és gyakorlati kritikáját. Leleplezi a „pénzügyi, állami és magánjellegű tőkekoncentráció által besuly­kolt nemzetközi tekintélyeket". Olyan új nemzetközi jogrendet és országhatárokon túlnyúló szuperállampt akar, amely erőszakkal is megfékezi a magánjellegű gazdasági-társadalmi hatalmak által gyakorolt kisajátítást.

A meghirdetett új Internacionálé nem csupán egy új nemzet­közi jog keresése, hanem egyúttal a remény köteléke. Intézmény nélküli baráti szövetkezésre szólítja fel mindazokat, akik „ihletet merítenek Marx vagy a marxizmus legalább egyik szelleméből", és hisznek egy igazságos társadalom létrehozásának, a tényle­ges demokrácia és humanizmus megvalósulásaként felfogott kommunizmus megteremtésének lehetőségében.

*** 

Jacques Derrida: Marx kísértetei (Az adósállam, a gyász munkája és az új Internacionálé) című, eredetileg 1993-as könyve magyarul 1996-ban jelent meg a Jelenkor Kiadónál. (A szerk.)

A gyakran hallható figyelmeztetések szerint az emberiség lé­tét ökológiai katasztrófa fenyegeti. Ritkábban találkozhatunk azonban olyan elemzésekkel, amelyek a természeti környe­zet állapotát a társadalmi folyamatokkal összefüggésben vizs­gálják. Ezúttal közreadunk néhány olyan írást, amelyek meg­próbálják elhelyezni az ökológiai problémát a kapitalizmus politikai gazdaságtanában. Összeállításunk adós marad a kör­nyezetrombolás hazai trendjeinek bemutatásával, az elméle­ti írások azonban ösztönzést adhatnak a téma újszerű meg­közelítéséhez.

A szám további részében új és régi vitákba tekintünk be. Vajon érdemes-e alkotmányozással foglalkozni a mai Magyar­országon? Hibáztak-e a kelet-európai országok, hogy nem a kínai típusú reformok útját járták? (A szerkesztőségben is komoly vitát kiváltott tanulmányokra felkért opponensek rea­gálnak.) S végül: mi használható a világhírű Kornai János gaz­daságelméleti és -politikai munkásságából?

Tartalomjegyzék

1. Mészáros István : Kapitalizmus és környezetrombolás
2. Pål Steigan : Az ökológia politikai gazdaságtanához
3. James O’Connor : A kapitalizmus második ellentmondása
4. Eszmélet : Capitalism, Nature, Socialism
5. Eszmélet : Bős-Nagymaros
6. Eszmélet : Alulszennyezettség
7. Eszmélet : Zöldek
8. Elmar Altvater : Ökologikus átalakítás: egy fenntartható európai gazdaság felé – Tíz tézis
9. Andor László : Vörös és zöld – interjú Pat Devine-nel
10. Alkotmányelőkészítő Társadalmi Bizottság : Állásfoglalás az új Alkotmány szabályozási elveiről
11. Szigeti Péter : Alkotmányozás itt és most – Kommentár az AEB tervezetéhez (1996. május)
12. Geoffrey Owen : A kínai gazdasági reform tanulságai
13. Mark Selden : Kiutak a közösből -Oroszország és Kína mezőgazdaságának szocialista és posztszocialista fejlődése
14. Mitja Saje, Jana Rošker, Polonyi Péter, Nyíri Pál : Jó példa-e Kína?
15. Bárdos-Féltoronyi Miklós : Az elosztás politikai kérdés – Egy majdnem Nobel-díjas nagy magyar közgazdász töprengéseiről és politikai állásfoglalásáról
16. Szabó László : A „hiány-modell” sematizmusáról
17. Magyar Jenő : Derrida felfedezi a kommunizmust

Egy évtizede a világ Walt Rostowjai még mindig magabiztosan prédikálták az amerikai mintájú „magas szintű tömegfogyasztás" egyetemes elterjedését egyetlen évszázadon belül. Nem zavar­tatták magukat az olyan alapvető, de elengedhetetlen számítá­sok elvégzésével, melyek megmutatták volna, hogy ennek a modellnek az egyetemessé válása esetén – nem is szólva az elképzelés gazdasági, társadalmi és politikai abszurditásáról -bolygónk ökológiai erőforrásai jóval annak az évszázadnak a vége előtt kimerülnének. Végül is azokban az időkben a vezető politikusok és agytrösztjeik nem az ökológia szekerén ültek, ha­nem a világűr meghódításával és határtalan katonai lehetősé­gekkel teli képzelet steril űrkapszuláiban. Akkoriban semmi sem tűnt túl nagynak, túl messzinek és túl nehéznek azok számára, akik hittek – vagy azt akarták, hogy mi higgyünk – a technológi­ai mindenhatóság vallásában és egy Űrodüsszeiában, amely a következő sarkon vár bennünket.

Nagyon sok dolog megváltozott ez alatt a rövid évtized alatt. A katonai hatalom arroganciája elszenvedett néhány súlyos vere­séget nemcsak Vietnamban, de Kubában és az „amerikai félteke" más részein is. A nemzetközi hatalmi viszonyok több jelentős vál­tozáson mentek át, elsősorban Kína és Japán óriási mértékű fej­lődésével, nevetségessé téve az eszkaláció-szakértők szépen ki­dolgozott számításait. Emiatt most nekik nemcsak egy teljesen új többszereplős sakkjátékot kell kitalálniuk, hanem az azt játszó sze­replőtípusokat is, a valós helyzetnek megfelelően. „AjDőség tár­sadalma" mára a fullasztó tobzódás társadalma lett, és az állító­lag mindenható technika még a patkányok inváziójával is képte­len megbirkózni a lerobbant külvárosok fekete gettóiban. Az Űrodüsszeia vallása sem vezetett semmi jobbra, a beleölt csilla­gászati összegek ellenére sem: mostanában még maga a tanult Dr. Werner von Braun is kénytelen volt összekapcsolni a „csilla­gok utáni vágyakozásának" legutóbbi változatát a levegőszennye­zés közönséges kérdésével (bár eddig még nem túl sok sikerrel).

A technikai mindenhatóság képzetében elbukott Isten most újjáéledt, és megint felbukkant az egyetemes „ökológiai ügy" esernyője alatt. Tíz évvel ezelőtt az ökológiáról könnyű volt tu­domást sem venni, vagy elutasítani mint teljesen irreleváns té­nyezőt. Ma groteszk módon túlreprezentált és egyoldalúan fel­nagyított kérdés, úgyhogy segítségével az emberek figyelmét – az apokaliptikus hangú prédikációk által megfelelően befo­lyásolva – sikeresen lehet elvonni az égető társadalmi és po­litikai problémákról. Afrikaiak, ázsiaiak, latin-amerikaiak (külö­nösen a latin-amerikaiak) nem szaporodhatnak kedvük szerint – még Isten kedve szerint sem, ha római katolikusok -, mert ez korlátozások hiányában „elviselhetetlen ökológiai terhelés­hez" vezethet. Ami magyarul azt jelenti, hogy ez még az ural­kodó társadalmi erőviszonyokat, a tőke uralmát is veszélyez­tetheti. Hasonlóképpen az emberek felejtsék csak el a csilla­gászati hadikiadásokat, és fogadják el életszínvonaluk jelen­tős csökkenését, hogy fedezzék a „környezeti rehabilitáció" költségeit, ami valójában a növekvő hulladéktermelés rendsze­rének olajozott működéséhez szükséges költségeket jelenti. Nem is szólva arról a jótékony mellékhatásról, hogy az embe­rekkel – az „emberiség túlélése" ürügyén – megfizettetik a tár­sadalmi-gazdasági rendszer túlélését, mely rendszernek most meg kell birkóznia az erősödő nemzetközi verseny és a saját termelési struktúráján belül az élősködő szektorok javára tör­ténő eltolódás miatti hátrányokkal.

Hogy a kapitalizmus ilyen módon – mégpedig a maga módján – kapcsolódik az ökológiához, annak a legkevésbé sem kellene meglepnie bennünket: az lenne csoda, ha nem így történne. Mégis, a témának az „új ipari állam" – hogy Galbraith professzor egy szép kifejezésével éljek – által történő kihasználása nem jelenti azt, hogy megengedhetnénk az elhanyagolását. Mint prob­léma önmagában valós, bármire használják is fel manapság.

Valóban, már jó ideje létező probléma ez, bár természetesen a kapitalista növekedés szükségességének inherens okai miatt kevesen ejtettek róla szót. Marx azonban – és ez hihetetlenül hangozhat azok számára, akik ismételten úgy temetik, mint „jó­vátehetetlenül irreleváns tizenkilencedik századi ideológust" – taglalta ezt a kérdést, mégpedig igazi társadalmi-gazdasági je­lentőségében, több mint százhuszonöt évvel ezelőtt.

Bírálva az absztrakt és idealista retorikát, mellyel Feuerbach leírta az ember és természet közötti kapcsolatot, Marx azt írta:

„Feuerbach… minden alkalommal a külső természetbe mene­kül, mégpedig abba a természetbe, amely még nincs az embe­rek uralma alá vetve. De minden új találmánnyal, az ipar min­den haladásával újabb rész szakad le erről a területről, s az a talaj, melyben az efféle feuerbachi tételek számára a példák nő­nek, így egyre kisebb. Hogy az egyik tételnél maradjunk, a hal 'lényege' a léte', a víz. A folyami hal 'lényege' egy folyónak a vize. De ez a víz megszűnik a hal 'lényege' lenni, számára töb­bé meg nem felelő létezési közeggé válik, mihelyt ezt a folyót alávetik az iparnak, mihelyt festőanyagokkal és egyéb hulladé­kokkal beszennyezik, mihelyt gőzhajók járják, mihelyt vizét csa­tornákba vezetik, amelyekben egyszerű leeresztéssel el lehet vonni a haltól létezési közegét."¹

Így jelent meg Marxnál a téma az 1840-es évek elején. Szük­ségtelen megjegyezni, hogy ő kategorikusan elutasította azt a gondolatot, hogy az ilyen fejlődés elkerülhetetlenül következik az „emberi természetből", és következésképpen az lenne a fő probléma, hogy miként alkalmazkodjunk hozzá a mindennapi életben. Marx már akkor jól látta, hogy az emberi érintkezés és hatalom uralkodó módjának radikális megváltoztatása a szük­séges feltétele a természet erői feletti hatékony uralomnak, mert ezeket vak és végső soron önpusztító módon működtetik az ural­kodó, elidegenített és tárgyiasított érintkezési és uralmi formák. Nem csoda ezek után, hogy az ő profetikus diagnózisai a létező uralmi rendszerek védelmezői számára nem egyebek, mint „pro­vinciális anakronizmusok".

Azt mondani, hogy „környezetünk megtisztításának költségeit végül is a közösségnek kell viselnie", egyaránt nyilvánvaló köz­hely és tipikus kibúvó, bár úgy látszik, hogy az erről prédikáló politikusok tényleg azt hiszik, hogy megtalálták a bölcsek kövét. Természetesen mindig a termelők közössége az, amely szem­besül mindennek a költségeivel. De az a tény, hogy mindig szá­molni kell a költségekkel, nem jelenti azt, hogy ezt meg is tud­ják csinálni. Valójában az elidegenített társadalmi ellenőrzés adott (és uralkodó) módja mellett biztosak lehetünk abbarr, hogy nem lesznek képesek rá.

Ezen túlmenően, annak sugalmazása, hogy a már megfizet­hetetlen költségeket bizonyosan fedezni lehet majd á többletnö­vekedésből származó források egy bizonyos részének félrerakásából – olyankor, amikor a gazdaság nulla százalékos növekedése növekvő munkanélküliséggel és növekvő inflációval pá­rosul -, még Feuerbach üres retorikájánál is rosszabb. Nem is szólva a gyorsuló kapitalista növekedésből szükségszerűen következő további problémákról.

Aki ehhez hozzáteszi azt, hogy „de ekkor már a növekedés ellenőrzött növekedés lesz", teljesen félreérti a helyzetet. Nem az a fontos, hogy termelünk-e vagy sem valamiféle szabályozás mellett, hanem hogy milyen szabályozás mellett tesszük ezt; hiszen a fennálló helyzet a tőke „vasöklű szabályozása" alatt ala­kult ki, és ez – politikusaink szerint – előreláthatóan életünk alap­vető szabályozó ereje marad a jövőben is.

Végül pedig azt mondani, hogy „a tudomány és a technika hosszú távon képes megoldani minden problémánkat", sokkal rosszabb, mint a boszorkányságban hinni; mivel ez a szemlélet tendenciózusan nem vesz tudomást a mai tudomány és techni­ka pusztuló társadalmi beágyazottságáról. Ebből a szempont­ból sem az a kérdés, hogy használjuk-e vagy sem a tudományt és a technikát problémáink megoldására – nyilvánvalóan hasz­nálnunk kell -, hanem hogy sikerül-e radikálisan megváltoztatni az irányukat, mely jelenleg a profitmaximalizáció önfenntartó szükségleteire szűkül le.

Ezek a főbb okai annak, hogy miért vagyunk kénytelenek két­ségeket táplálni a dolgok a mai intézményesülése iránt. Vajúd­nak a hegyek, és egér születik; az ökológiai távollátás szuperin­tézményeinek eredményei sokkal szerényebbek, mint önigazo­ló retorikájuk: inkább a Középosztály Kényelmét Védő Miniszté­riumoknak kellene hívni őket.

(Fordította; Heltai László)

Jegyzet

¹ Karl Marx és Friedrich Engels művei. Budapest, 1976. 3. k. 47.

Írásomban nem kívánom a jelenleg létező nagyon komoly öko­lógiai krízist taglalni, inkább megkísérlem felvázolni egy, a tő­kés gazdaság és az ökológia viszonyáról szóló marxista elmé­let alapjait.

Néhány alapvető szempont Marx műveiben

Mivel a hatvanas évek közepe óta marxista vagyok, eléggé meg­lepett, amikor pár évvel ezelőtt az ökológia mélyebb tanulmá­nyozásába fogtam, és tudatosult, hogy Marx milyen súlyos kije­lentéseket tett a tőke és a természet viszonyáról. Tekintettel arra, hogy már sokszor olvastam ezeket a szövegeket, kétségkívül korábban fel kellett volna figyelnem erre, de talán nem olvastam figyelmesen, vagy talán valamely más aspektusra koncentráltam. Akárhogyan is, Marx világos állásfoglalásai ott voltak; méghoz­zá nem valamiféle Engelshez írott ismeretlen levelében, vagy egy megbúvó lábjegyzetben, hanem magában A tőkében. És nem is csupán futó megjegyzésként, hiszen konzisztensek más, A tőkében vagy egyebütt fellelhető szövegrészekkel: „A tőkés ter­melés tehát csak azáltal fejleszti a társadalmi termelési folya­mat technikáját és kombinációját, hogy egyúttal aláássa minden gazdagság kútforrásait: a földet és a munkást." (A tőke. I. kötet, 4. szakasz) Úgy tűnik számomra, hogy Marx műveiben ez egy alapvető tézis. Egészen az 1840-es évekig visszamenően nyo­mon követhető munkáiban, de talán sehol ennyire pregnánsan és kategorikusan megformulázva, mint itt. A szöveg rövid, de nem hagy mozgásteret az értelmezések számára; Marx itt a ter­mészeti erőforrások kizsákmányolását (vagy kifosztását) az em­ber kizsákmányolásával állítja párhuzamba. Mi, marxisták, fő­leg a bérmunka kizsákmányolásának problémájával voltunk el­foglalva. Természetesen Marx főleg az utóbbival kapcsolatos el­méletéről ismert, és ezt fejlesztette leginkább teljessé élete fo­lyamán. De ebben A tőkéből való bekezdésben azt állítja, hogy a gazdagságnak két forrása van, a természet és a munka, és a tőke szükségszerűen megrabolja ezeket a erőforrásokat. Az öko­lógiai krízis globális méreteiről való jelenlegi tudásunk alapján könnyen elgondolhatjuk A tőkének egy negyedik kötetét, amely a fenti tézisre alapozódna, és amelynek megírására Marxnak a maga korában sem lehetősége, sem elegendő ismerete nem le­hetett.

Néhány kutató szerint egyéb szövegekben Marx nem volt ilyen egyértelmű a természet tőkés kizsákmányolásának bírálatát il­letően. Ez igaz lehet: még a legnagyobb elmék is tévedhetnek. Nem azt szeretném sugallni, hogy A tőkében a marxista ökoló­giának egy teljesen kibontott elméletét találjuk, de igenis talá­lunk kezdeményeket és építőelemeket egy ilyen elmélethez. To­vábbá a szóban forgó kezdemények nem periférikusak, és nem is mondanak ellent gazdaságelmélete fő áramának. Ezt láthat­juk például a gothai programmal kapcsolatos polémiájában is. Ebben a programban a lasalleánus német szocialisták felállítot­ták azt a járatlanabbak számára nagyon is marxistának tűnő té­zist, mely szerint a „munka minden gazdagság forrása". Mint azt legtöbb olvasónk jól tudja, Marx erélyesen tiltakozott a kijelen­tés ellen, és nem radikális, hanem burzsoá tannak tekintette: „A munka nem a forrása minden gazdagságnak. A természet épp­annyira forrása a használati értékeknek (márpedig ilyenekből áll a dologi gazdagság!), mint a munka, amely maga is csak meg­nyilvánulása egy természeti erőnek, az emberi munkaerőnek."

És haspnlóképpen A tőkében: „A munka tehát nem az egyet­len forrása az általa termelt használati értékeknek, az anyagi gazdagságnak. A munka az atyja… a föld pedig az anyja."

Láthatjuk tehát, mennyire hangsúlyozza Marx, hogy a termé­szet a használati érték forrása, és a modern ökológia belátásá­val teljes összhangban állítja, hogy az ember a természet ré­sze, és az ember nem léphet túl a természeten. A munkaerő végső soron maga is egy természeti erő. Engels pedig hozzá­tette, hogy ha az ember a természettel szemben hódítóként vi­selkedik, a természet úgy vág vissza, hogy lerombolja az em­beri erőfeszítés eredményeit. És előre látta az időt, amikor az ember súlyos tapasztalatok és megpróbáltatások révén lesz kénytelen felismerni termelőtevékenységünk természetre gyako­rolt közvetett hatásait. Arra is felhívta a figyelmet, hogy az ilyen belátás és a hozzáállás megváltoztatása nem csupán tudás kér­dése, de előfeltételezi a termelési módban bekövetkező forra­dalmat is (Engels: A munka része a majom emberré válásában).

Marx különbséget tett használati érték és csereérték között, és a továbbiakban a csereérték képződésének vizsgálatában mélyedt el. A tőke az áru és a nap mint nap szokásos árutranz­akciók vizsgálatával indul. Marx azt kutatta, hogy milyen módon alakul ki az áru értéke, és milyen megjelenési formát ölt a pia­con. Itt természetesen a csereértékről beszélünk, és mivel Marx életének teljes hátralévő részét e probléma valamennyi aspek­tusa mélyreható tanulmányozásának szentelte, aligha kárhoz­tathatjuk, amiért nem ment mélyebben bele a kapitalizmus és a természetpusztítás problémájába.

És miután a marxizmus szükségképpen a gyakorlat talaján fejlődött, azt is tudatosítani kell, hogy a kapitalizmus és a termé­szet viszonyára vonatkozólag rendelkezésre álló tényanyag ezer­szer bőségesebb ma, mint Marx korában. Míg ő csak durva kör­vonalait vázolhatta fel az elméletnek, addig egy mai marxistát tények garmadája segíti egy teljes marxista elmélet kifejleszté­sében. Az utolsó évszázad folyamán az ökológiai krízis helyi szin­tű potenciális fenyegetéséből világméretű, szörnyűséges követ­kezményeket magában rejtő válsággá fejlődött.

Bár sok marxista vizsgálta már komolyan ezeket a kérdése­ket, a marxista gondolkodás történetében még kevés eredmény született e téren. Egy marxista politikai ökológiai elméletnek kon­zisztensnek és szilárdan megalapozottnak kell lennie, nem pe­dig valamiféle populista zagyvaságnak, mint ahogyan azt oly sokszor láttuk a baloldalon. Javaslatom szerint Marx elméleté­nek három fő aspektusát alapul véve és abból kiindulva tehet­jük teljesebbé a marxista megközelítést. A három aspektus: a tőkefelhalmozás elmélete, a földjáradék-elmélet, az elidegene­dés-elmélet.

1. A tőkefelhalmozás elmélete

A tőke-körforgás alapsémája a „pénz-áru-pénz" formula. A tő­kés számára az általa birtokolt tőke a kiindulópont. A tőke áruk termelésébe történő befektetésének célja a tőke uj, több tőke formájában történő visszatérülése. Ha a teljes körforgás lebo­nyolítása után az új tőke nem nagyobb, mint a kiinduló tőke, ak­kor az egész erőfeszítés értelmetlen volt. Ha a tőke nem nő, ak­kor a tőketulajdonos nem tőkés, csak fogyasztója a tőkének. Mi, bérmunkások, egy másfajta áru-körforgásban vagyunk érintet­tek. Mi az egyetlen rendelkezésünkre álló árut, a munkaerőnket adjuk el, hogy a kapott pénzen más árukat vásároljunk. Ebben a folyamatban a pénz csupán a munkaerőnk más munkások munkaerejével való cseréjének a közvetítő eszköze. Ennek a folyamatnak a végén nem termelődik semmiféle többlet. A mi célunk, hogy munkaerőnk eladása révén más használati érté­kekhez jussunk. Ez a körforgás a használati érték körforgása. A tőke számára viszont a használati érték csak eszköz a valódi célhoz: a csereértékhez. Ez a két folyamat elvileg és gyökere­sen különbözik egymástól. Két teljesen eltérő társadalom irányá­ba mutatnak. A kapitalizmus ellentmondásos valóságában mégis dialektikus módon összekapcsolódnak. Mint fentebb láttuk, a tőke-körforgás formulája: pénz-áru-pénz, vagy standard formá­ban:

P → Á → P'; ahol P' > P.

Ezt a határtalan növekedés formulájának fogom nevezni. A folyamatnak szükségszerűen ismételnie kell önmagát végtelen sorban. Ez a tőkefelhalmozás végtelen története. Marx hangsú­lyozza az „Alapvonalakéban, hogy a termelőerők növekedése leértékeli a tőkét. Ezért az a tőkés, aki nem vesz részt a növe­kedési spirálban, szükségképpen rá fog ébredni, hogy tőkéjé­nek reálértéke csökkent. Felhalmozás vagy halál: ez minden tő­kés szent jelszava, legyen bármilyen humánus is. Amint a tőkés sikeresen realizálja az értéktöbbletet, biztosítva az oly drága P'-t, tüstént be kell szállnia a játékba megint. Ugyanaz a törvény ér­vényes P'-re, mint ami érvényes volt P-re. Bizonyára levon vala­mennyit az értéktöbbletből saját maga számára, luxusfogyasz­tásra, a szeretőjére vagy akármi másra. De ismét be kell száll­nia a játékba magasabb tétekkel, mint az előző körben. P'-t be kell fektetni, és ekkor a formula ennek megfelelően így fest:

P'  → Á'  → P"; ahol P" > P*.

Az új P"-nek ismét nagyobbnak kell lennie, mint P' volt, mert különben a tőkés hamarosan a piac más ragadozóinak a prédá­jává válik. És ez így megy tovább a végtelenségig. P-t – egy­milliót – be kell fektetni, egymillió plusz egy végeredménnyel. Az egyetlen kivétel a rendszernek mint olyannak a katasztrófá­ja, amikor a tőke-körforgás összeomlik, a termelőerők óriási tö­megét lerombolva, és megteremtve az alacsonyabb szintről való újrakezdés alapjait. De mikor a folyamat beindult, hamarosan eléri és túlszárnyalja a depressziót megelőző legmagasabb szin­tet, így a tőkekörforgás folyamata szükségképpen a határtalan növekedés folyamata. A fenti egyszerű formulából levonhatunk más fontos következtetéseket is. Először: matematikai bizton­sággal megállapíthatjuk, hogy ez a folyamat monopolizációhoz vezet. A nagy tőke felfalja a kis tőkét. Csak azok fogják állni a versenyt, akiknek a tőkéje elegendő ahhoz, hogy a legújabb gé­pekbe fektethessék be. A felhalmozási folyamat mindegyik új szintje nagyobb inputot igényel, és ez gyorsan kimeríti a kis ha­lak lehetőségeit. Másodszor: megjósolhatjuk, hogy a felhalmo­zási spirál gyorsulni fog, mert ha valamelyik tőkés versenytársai előtt éri el az új és magasabb szintet, versenyelőnye lesz velük szemben, és gyorsabban fogja növelni tőkéjét. Láthatjuk tehát, hogy a kis tőkéknek az óriásmonopóliumok által való kisajátítá­si folyamata, aminek ma világméretekben lehetünk tanúi, logi­kus következménye a P → Á → P'-vel jelzett alapvető folyamat­nak.

Levonhatjuk ebből a következtetést, hogy a kapitalizmus a szűz természetnek szükségképpen mind nagyobb és nagyobb részét vonja be a folyamatba és transzformálja árukká. A legutóbbi év­tizedek meggyőzően illusztrálták ezt. Kari Marx idejében a kapi­talizmus a földgolyónak csupán egy kis részét uralta. Nagyapám születésekor, 1869-ben, Norvégia lakosságának csak a kiseb­bik része élt a pénzgazdaság körülményei között. Tehát a bér-, rabszolgaság mint a kizsákmányolás fő formája alig három – igaz, viszonylag hosszú – generáció óta uralkodó Norvégiában. Az emberiség legnagyobb része még a második világháború után is kívül élt a pénzgazdaságon, noha az már jelentős befolyást gyakorolt az életükre. Azóta a kapitalizmus valóban meghódí­totta a földgolyót, behatolva egészen a brazíliai őserdők belse­jébe és az óceánok mélyére. Most kirabolják a távoli őserdőket használati értékekért, amelyeket áruvá konvertálnak. A bánya­társaságok több kilométernyire a tengerfenék felszíne alól bá­nyásszák a mangánércet, az olajat és a földgázt pedig még mé­lyebbről termelik ki. Az északi-sarki régiót és az Antarktiszt szin­tén bevonták az árutermelésbe. A Föld körüli pályát úgyszintén. Még az élet építőköveit, a géneket is szabadalmaztatják és áru­vá konvertálják, beteljesítve Marxnak és EngelsnelTa Kommu­nista kiáltványban szereplő próféciáját, amely leírja, hogyan tesz a tőke mindent, még az emberi méltóságot és becsületet is, áru­vá.

Mikor a kapitalizmus még helyi vagy akár nemzeti szintű je­lenség volt, a következmények, habár az áldozatok számára szörnyűnek tűntek, mégis kevésbé voltak drasztikusak. A mai globális méretű kapitalizmus azonban új dimenziót ad a problé­mának. Minél inkább a végső határig feszíti a húrt a kapitaliz­mus a természetrombolásban, a természet annál kevésbé ké­pes feldolgozni a káros hatásokat. A mélytengerek és az arktikus jégmezők elszennyeződése, az ózonlyukak és a globális fel­melegedés – mind a természeti környezetet egyre nagyobb és nagyobb arányban áruvá változtató kapitalizmus következménye. A kapitalizmus tehát az egész ökológiai rendszert mind jobban sebezhetővé teszi a világpiac révén. Képzeljük csak el, hogy a genetikai laboratóriumokban a maximális profit utáni nagy igye­kezetben egy kis malőr folytán előállítanak egy a HIV-hez, az AIDS vírusához hasonló vírust, azzal az apró különbséggel, hogy az majd az AIDS-vírus nehézkes terjedési módjánál hatékonyabb módszerrel, levegőn vagy vízen keresztül terjed. Akkor aztán meglesz a magunk kis problémája, a piaci erők csodálatos játé­kának köszönhetően.

2. A földjáradék-elmélet

A földjáradék a föld szűkössége miatt keletkezik a társadalom­ban. A szűkösség szükségképpen a földnek a tulajdonosok ál­tali monopolizációjához vezet. Monopólium adta előnyükre tá­maszkodva a földtulajdonosok bevételt, díjat, járadékot – földjá­radékot – követelhetnek a társadalomtól. Ez érvényes a mező­gazdasági földekre, a bányákra és az olajkutakra egyaránt. A városi telkekre szintúgy. Marx a földjáradék két fajtájáról vagy két szintjéről beszél. Az egyik valamennyi föld után jár, a leg­rosszabb megművelt földet alapul véve; a másik azon földek után igényelhető, amelyek valamilyen előnnyel rendelkeznek. Egy föld­terület lehet különösen gazdag vagy termékeny, lehet közel a piachoz, lehet jól megművelt stb., és a viszonylagos előny miatt a birtokos extraprofithoz, extra földjáradékhoz jut.

A nemzetközi imperializmus megkaparintotta azt a jogot, hogy bezsebelje az emberiség közös vagyona utáni földjáradékot. Azt hihetné valaki, hogy a földjáradék-elméletet alapul véve egy olyan országnak, mint Zaire, a világ leggazdagabb országai között kel­lene lennie. Hisz olyan réz-, arany-, gyémánt- és más ásvány­kincs-készlettel rendelkezik, hogy hatalmas földjáradékot kelle­ne kapnia. Ám a gyarmatosítás és az imperializmus miatt Zaire-t teljesen megfosztották ettől a földjáradéktól, már attól az időtől fogva, hogy Leopold király személyes gyarmata volt, egészen mostanáig, amikor a multinacionális társaságok járma alatt ros­kadozik, legyen az az Union Miniére vagy mások.

Ha egy pillantást vetünk az olajiparra, nem állíthatjuk, hogy a teljes profit az olajipari munkások kizsákmányolásából ered. Az ő értéktöbbletük ráadás a földjáradékhoz, a földjáradék realizá­lásából eredő profithoz. Az olajat tartalmazó földterületekre nézve tulajdon-monopólium ál! fenn. Norvégia esetében az Északi-ten­ger alatti tengerfenék az állam tulajdona, és az adja bérbe a tő­kés multinacionális cégeknek. Az állam zsebeli be a monopóli­umból fakadó földjáradékot, de feltételezhetjük, hogy a földjára­dék egy része a multinacionális társaságoké lesz. Privilegizált helyzetük miatt képesek a maguk számára kicsikarni a járadék egy részét.

Ami az elmúlt évszázadban történt, egészen egyedülálló. Az olaj és a földgáz vált uralkodó energiaforrássá a világban. Ha ehhez még hozzávesszük a szenet is, a fosszilis energiaforrás­ok fedezik a világ energiafogyasztásának több mint 90 százalé­kát. Körülbelül 250 millió évbe telt, míg a természet létrehozta ezt a fosszilis energiát. Talán 250 évbe telik, míg teljesen elfo­gyasztják, legalábbis ami az olajat illeti. Az azután jövő generá­cióknak nem lesz többé olajuk.

Az értékelmélet szerint egy áru csereértéke az adott áruba fektetett munka mennyiségével egyenlő. Ez a helyzet az olajjal is. De mivel a kőolajforrások behatároltak, és nincs senki, aki visszatöltené az olajat a kutakba, a végső számvetés másként fest. Mivel a kapitalizmus pénzzé teszi az egész emberiség örök­ségét, nemcsak a jelen generációét, hanem az eljövendőkét is, azt mondhatnánk, hogy elzálogosítja ezt az örökséget, és a fi­zetés terhe az emberiséget sújtja a nem túl távoli jövőben. A számla a teljesen kimunkált alternatívák kifejlesztésének a költ­sége lesz. A mi ükunokáink nemcsakhogy ott fognak állni olaj nélkül, nem lesz olajuk még a biciklijük megolajozásához sem, nem lesz nyersanyaguk a műanyagokhoz sem stb. A társada­lom részéről a kapitalizmusnak benyújtott olaj- és gázszámlá­nak az olaj és a gáz termelési költségén felül tartalmaznia kel­lene az eljövendő generációk számára elkészített teljes értékű alternatívák, valamint az olajünnepből való kimosakodás költsé­gét is. Ha megengedik, kiterjeszteném a földjáradék fogalmát; azt mondanám, hogy jelenleg a kapitalizmus, az előbb említett kettőn felül, egy harmadik fajta földjáradékot is bezsebel, az el­jövendő generációk terhére. A logikát a megújuló erőforrásokra szintén kiterjeszthetjük; a tiszta víz felhasználási árának tartal­maznia kellene a szennyezett víz nem-szennyezett és tiszta for­mában való helyreállításának a költségeit is.

Egy ilyen számbavétel esetén a kapitalizmusnak még a dia­dalai sem tűnnek nagyon fényesnek, nem is beszélve rettene­tes barbarizmusáról, különösen a gyarmatokon. A kapitalizmus látszólagos győzelme ekkor valami egészen másnak tűnik majd. Vegyük azt a kérdést, hogy ki fog fizetni, ha majd az olajfúrás bombaüzletének vége szakad. Az olajtársaságok feltételezik, hogy megúszhatják az olajkutak felrobbantásával, óriási roncs­telepet hagyva maguk után az óceán fenekén. De ez csak a rá­következő generációkra terhelné a számlát. Természetesen meg kellene követelni, hogy a társaságok szedjék szét a felszerelé­seket, és teljes egészében szállítsák el a visszaforgatás (az új­rahasznosítás) számára. A kapitalizmus eljátssza azt a trükköt, hogy a termelési folyamatnak csak a profitábilis részével szá­mol el, a költségeket pedig a jelenlegi, illetve különösen a jövő­beli társadalomra terheli.

Láthatjuk, hogy a tőkés gazdaság kritikájának milyen gazdag forrását jelenti Kari Marx földjáradékra vonatkozó alapgondola­tának a kibontása. Egy ilyen elméleti kidolgozással újabb lépést tennénk a kapitalizmus elméleti apológiájának cáfolására, és hozzájárulhatnánk annak a megértéséhez, hogy honnanjzár-mazik a jelenkori imperializmus kimagasló profitja.

3. Az elidegenedés elmélete

Korai írásaiban Marx elemezte az elidegenedést, amely törté­netileg a kapitalizmus kifejlődésével jelent meg. Gazdasági-fi­lozófiai kézirataiban a tőkés termelést olyan folyamatként jelle­mezte, amelynek során a munka terméke a munkás számára mint idegen dolog, mint tőle független hatalom jelenik meg. A „nemzetgazdasági állapotban" ez „a munkás megvalótlanulásá­nak" formáját ölti, mint a „tárgy elvesztése és a tárgy igájában való szolgaság". Az elidegenedési folyamat során a munkás el­veszti saját erőfeszítésének gyümölcse feletti mindenféle kont­rollját, a hozzá fűződő mindenféle konkrét viszonya megszűnik, és egy bizonyos kapacitássá, a munkaerő puszta hordozójává redukálódik. Az elidegenedés folyamata a munkás proletárrá válásának a folyamata.

A munkásnak mint proletárnak el kell adnia munkaerejét, hogy megéljen, méghozzá bárkinek, aki hajlandó fizetni érte. Ő min­denekelőtt nem ács, vízvezeték-szerelő, sofőr vagy ápolónő, hanem bérrabszolga. Bérrabszolgasága nemcsak a gazdasági kizsákmányolást, de a munka termékétől való teljes elidegene­dést is magában foglalja. A tőke számára ez az elidegenedés okvetlenül szükséges, mint az értéktöbblet-termelés alapja. Va­gyis nem egy másodlagos vagy mellékes vonása a kapitalizmus­nak, hanem épp ellenkezőleg, a kapitalizmus legsajátabb ter­mészetének szerves része és alkotóeleme.

Mint minden ökológus tudja, a természeti erőforrásokkal való hosszú távú gazdálkodás megköveteli a társadalom valamennyi tagjának teljes részvételét. A bérrabszolgaságra jellemző elide­genedés ezzel teljesen összeegyeztethetetlen. Merő moralizmus volna a munkásokat felelőssé tenni egy olyan gazdasági aktivi­tás és termelőfolyamat ökológiai következményeiért, amelytől teljes az elidegenedettségük. Ebből a tényből világosan láthat­juk, hogy a bérrabszolgaság felszámolása elengedhetetlen egy ökológiai szempontból egészséges emberi társadalom megala­pozásához. A munkásosztálynak a munkásosztály általi felsza­badítása ily módon nagyon fontos előfeltétele annak, hogy meg-küzdhessünk az ökológiai katasztrófákkal. Az ökológiai össze­omlás elkerüléséért folytatott harc így válik az emberiség teljes politikai, gazdasági és pszichológiai felszabadulásáért vívott min­denoldalú küzdelem fontos részévé.

***

Úgy vélem, a marxizmus fenti három pillérére támaszkodva kifejleszthetünk egy, a XXI. század követelményeinek is megfe­lelő újraélesztett marxizmust, amely elősegítheti a munkásmozgalom és a forradalmi baloldal reneszánszát, ugyanakkor megóvhatja az ökológiai mozgalmat attól, hogy belefulladjon a re­ménytelenségbe, vagy a kapitalizmus asszimilálja és kiherélje.

(Fordította: Matheika Zoltán)

Bevezetés

A kapitalizmus második ellentmondásáról fogok beszélni, annak okairól és következményeiről. Ehhez a „termelési feltételek" fo­galma lesz a kulcskategória, mellyel Kari Marx és Polányi Kár­oly írásaiban találkozhatunk. Marx szerint három ilyen feltételt kell megkülönböztetni: „személyi feltételek" – vagyis az ember munkaereje -, „a közösségi élet általános feltételei" – vagyis maga a lakott terület, a kommunikáció s a szállítási infrastruktú­ra -, valamint a „külső feltételek" – tehát a környező természet. Polányinál a „föld" és a „munka" fogalma felel meg nagyjából a marxi „termelési feltételeknek".

Mindenekelőtt szólnék néhány szót Polányiról. A kapitalizmusra és annak második ellentmondására vonatkozó elméletem arra az elemzésre támaszkodik, melyben Polányi a föld és a munka áruvá válásának a társadalmi stabilitásra és a társadalom mű­ködésére gyakorolt hatását vizsgálta, azt, hogy miképpen pró­bálja meg a társadalom megőrizni, megvédeni a „morális gaz­daságnak" legalább néhány elemét. Polányi azonban nem tárja fel kellő mélységben a társadalmi viszonyokat. A társadalmat nem osztálytársadalomként fogja fel, és sem a „kapitalizmus", sem a „válság" fogalmát nem tisztázza kellő elméleti pontosság­gal. Be kell tehát emelni a marxi kizsákmányolás- és tőkés fel­halmozás-elméletbe Polányi módszerét, és akkor beszélhetünk marxista-polányista megközelítésről.

Mit is jelent elméleti szempontból egy „termelési feltétel"? Min­den annak tekinthető, amit nem az értéktöbblet-elmélet vagy a piaci törvények alapján termelnek, amit nem így állítanak elő, de ami mégis áruvá lehet. Ez a tág definíció módot ad arra, hogy ezen általánosítás alapján beszéljünk az ember munkaerejéről, a földről, a természetről, a városi térről. Ez lehetővé teszi, hogy a közös jellegzetességeket és a különbségeket egyaránt feltár­juk, hogy megvizsgálhassuk, milyen kapcsolatban áll a tőke és a munkásosztály, a természet és a tér alkotta tényezőcsoport a munkásmozgalommal, a feminista megmozdulásokkal, a környe­zetvédő és egyéb társadalmi mozgalmakkal. E módszer segít­ségével globális marxista helyzetképet vázolhatunk fel az új tár­sadalmi mozgalmakról. Megérthetjük, hogyan függenek össze a termelési feltételek és az új társadalmi mozgalmak, hogyan feje­ződik ki mindez a tőke körforgásában, a tőkefelhalmozódásban, a válságban, a konkurrenciában és általában a világpiacon.

Én a marxista-polányista megközelítést választottam, de per­sze éppen úgy lehet valaki polányista-marxista is, tehát a tőke marxi elméletét éppen úgy használhatja valaki alapszövetnek, mint korlátnak vagy éppen infraszövegnek. Elméletileg és gya­korlatilag is azon a tényen van a hangsúly, hogy a civil társada­lom a föld és a munka teljes kapitalizálásának megakadályozá­sáért harcol. Ez a megközelítés elvezet minket a „poszt-marxiz­mushoz", az új társadalmi mozgalmak különböző interpretációi­hoz és a radikális demokrácia új teóriáihoz.

Termelési feltételek, az állam és az új társadalmi mozgalmak

Mivel a „termelési feltételeket" nem áruként állítják elő, kell hogy legyen egy organizmus, mely ezeket biztosítja a tőke számára – megfelelő mennyiségben és minőségben, a kellő pillanatban és helyen. Ez az organizmus az állam. A demokratikus, liberális állam összes olyan funkciója, mely nem az állam területének nö­velésével, illetve annak fegyveres erejével kapcsolatos, beso­rolható a „szabályozás és a termelési feltételek biztosítása" cím­szó alá. Íme, néhány nyilvánvaló példa:

1. munka, család, egészség, oktatás, társadalmi biztonság;
2. városi közlekedés, kommunikáció, a föld felhasználása és a terület gondozása;
3. levegő, föld, tenger, partok, nemzeti parkok.

Ebből következően minden, a termelési feltételekhez kapcso­lódó új társadalmi mozgalom – a definícióból adódóan – politi­kai mozgalom, hiszen az állam és az állami bürokrácia szerepe a termelési feltételek biztosításának minden aspektusát tekint­ve megkerülhetetlen, mint ahogy az állam szabályozza a terme­lési feltételeknek a tőke általi felhasználását is. A társadalmi mozgalmak és mozgásterük aszerint alakul a különböző terüle­teken, ahogy azt az állami politika és az állami struktúrák enge­dik az egyes vidékeken, illetve országokban.

Ebből ered a regionális és a helyi politizálás előtérbe kerülé­se a baloldali mozgalmakon belül. A „helyi" politika elsődleges­sége az adott „helyi" intézmények, a bürokratikus, a politikai vagy éppen a „társadalmi", a „kulturális", az „ökológiai" intézmények jellegéből következik. Az új társadalmi mozgalmak politikusab-bak, mint a szakszervezeti mozgalmak, de behatároltabbak is, lokalizáltabbak – ezen állítás persze nem vonatkozik azokra a szakszervezetekre, melyek elsősorban a munkahely, az egész­ség, a biztonság, a gyerekvállalás, a közlekedés és a lakás prob­lémáira koncentrálnak.

Az első és a második ellentmondás

Mi is a kapitalizmus második ellentmondása? Mik az okai és vé­gül milyen következményei vannak? Előadásom következő ré­szében e három kérdésre igyekszem válaszolni néhány gondo­lattal – a teljesség igénye nélkül.

A kapitalizmus első ellentmondását az értéktöbblet-ráta kép­letével fejezhetjük ki (m/v – figyelmen kívül hagyva a tőke szer­ves összetételét, c/v),¹ mely a kapitalizmusra és a kapitalizmus válságára vonatkozó marxi elmélet központi eleme. Ez felfogha­tó egyszerre szociológiai és gazdasági kategóriaként is. Kifejezi a tőkének a munka fölött gyakorolt társadalmi és politikai domi­nanciáját, s megmutatja azt is, hogy a kapitalizmust a rendszer saját logikája vezeti el a termelési válságokhoz. Ha például a tőkének a munka fölött gyakorolt dominanciája erős, az m/v ma­gas lesz, s megnő a termelési válság bekövetkezésének való­színűsége, így aztán a tőke egyre inkább rákényszerül a szer­teágazó hitelrendszer kiépítésére, az agresszív marketingtevé­kenységre, újabb és újabb termékek gyártására, belekénysze­rül az egyre élesedő konkurrenciaharcba. Összefoglalva tehát az eddigieket, megállapíthatjuk, hogy a kapitalizmus első ellent­mondása magából a rendszerből következik, és hogy ez az el­lentmondás – legalábbis közvetlenül – nem kapcsolódik a ter­melési feltételek kérdéséhez, vizsgáljuk bár azoknak gazdasá­gi, társadalmi vagy politikai aspektusait.

A kapitalizmus második ellentmondásának leírásához egy bo­nyolultabb képletet kell használnunk, melyben az m/v a vállal­kozói „kosár" méretét és tartalmának értékét (v) fejezi ki, továb­bá figyelembe kell vennünk a„c" értékét és mennyiségét is (me­lyet egy numerikus index ad meg), az álló- vagy forgótőkéhez járuló „természeti tényezők" költségeit, a földjáradékot, melyet éppen úgy le kell vonni az értéktöbbletből, mint az egyéb „nega­tív kintlévőségeket", például az időnkénti forgalmi dugók miatt elszenvedett veszteségeket. A második ellentmondás leírásához felhasznált tényezők mindegyike egyszerre szociológiai-politikai és gazdasági kategória. Például a földjáradék esetében jól lát­ható, milyen jelentős hatalma van a földtulajdonkéntmegjelenő tőkének az ipari tőke fölött. A forgalmi dugók okozta vesztesé­gek nagysága megmutatja a helyi és a regionális..szállítás kö­zötti különbségeket. A nyersanyagok árát nemcsak a földjára­dék vagy a monopolhelyzet befolyásolja, hanem a tőke által gya­korolt hatalom stabil ellenőrzése is a nyersanyagtermelő szek­tor felett. Egy utolsó példa: a föld, a víz stb. árában kifejeződik az is, hogy egy adott helyen a tökének a társadalom fölötti ha­talma ellenében milyen erős környezetvédő mozgalom tevékeny­kedik (nem is beszélve a környezetvédő mozgalom ereje és a hagyományos szakszervezetek közötti kapcsolatról). Mindez mintha azt mutatná, hogy a kapitalizmus második – gazdasági jellegű – ellentmondásának elmélete kevésbé lenne konkrét, mint a Marx által leírt első ellentmondás.

A kapitalizmus első ellentmondása a tőkét a kereslet oldalá­ról érinti, és a tőkés túltermelést írja le. A második ellentmon­dás az árakra vonatkozik és a tőke elégtelen újratermeléséről szól. Az első ellentmondás – pénzügyi (likviditási) válságként jelentkezik. Az első esetben nem okoz gondot a további érték­többlet előállítása, vagyis a probléma az értékesítés szintjén je­lenik meg. A második esetben viszont semmi gond sincs az ér­tékesítéssel, ellenben az értéktöbblet előállítása akadályokba ütközik. Ha megpróbáljuk különválasztani a második ellentmon­dás lehetséges valós, alapvető, illetve konjukturális okait, felis­merhetjük, hogy minden, ami piaci értelemben vett deficitként jelentkezik, állami szintű keynesianizmushoz, a termelékenység és a bérek növekedésének követeléséhez és a fogyasztás nö­vekedéséhez vezet; ellenben minden, ami az értéktöbblet és a valós jövedelmek szintjén tűnik fel deficitként, a keynesianizmus elvetésére ösztönzi az államot, tehát a termelékenység és a bé­rek stagnálására, a fogyasztás csökkenésére lehet számítani.

A második ellentmondás okai

A második ellentmondás alapvető oka a munkaerőnek, a termé­szetnek avagy a külső környezetnek a kisajátítása és önpusztí­tó felhasználása. Ezen önpusztítás világos példái a jelenlegi egészségügyi, oktatási, családi, városi és környezetvédelmi vál­ságok.

Két dolgot szeretnék külön is kiemelni.

Az egyik, hogy a világkapitalizmusnak a második világháború óta végbement fejlődése szükségszerűen megkövetelte az er­dők kiirtását, a levegő- és vízszennyezés fokozódását, az egész atmoszféra elszennyezését – mindez a bolygó átlaghőmérsék­letének emelkedésével és egyéb ökológiai zavarokkal Járt. Ugyancsak megkövetelte a városok óriási megalopoliszokká ala­kítását (a zsúfoltság következményeivel mit sem törődve), mint ahogy szükségszerű volt a földterület, a szállítási rendszerek, a lakások ós szállások meglehetősen ésszerűtlen használata is. Teljesen figyelmen kívül hagyták a munkaerő újratermelésének olyan társadalmi „komponenseit", mint a család és a tágabb közösség fizikai és mentális egészsége, az oktatás ós egye­bek – a jövendő generációk egészségéről nem is beszélve. Ha a világkapitalizmus olyan szinten tartotta volna a munkakörül­ményeket, mint amilyenek azok a második világháborút követő rekonstrukciós időszakban voltak, úgy a GDP növekedésének üteme világszerte jóval kisebb – a jelenleginek fele vagy talán negyede – lenne.

A másik, hogy a kapitalizmus második ellentmondásának okai egyszerre gazdaságiak és társadalmiak. Gazdaságiak abban az értelemben, hogy például a szakképzett munkaerő hiánya, a nagyvárosi tér valamint a „környezeti források" szűkössége – a piac szabályainak megfelelően – megemeli a költségeket. És társadalmiak abban az értelemben, hogy a munkások és a nők küzdelmei, a városi és a környezetvédő mozgalmak – melyek mindegyike félig-meddig azzal a céllal szerveződött, hogy meg­akadályozza a termelési feltételek teljes kapitalizálását vagy ezen feltételek kapitalista átstrukturálását – ugyancsak hozzájárulnak a költségek emelkedéséhez, továbbá korlátozzák a tőke adap­tációs lehetőségeit, különösen a munkaerő általános felhasznál­hatóságát.

Összefoglalva tehát megállapíthatjuk, hogy a munkaérő, a föld, a levegő, a tér stb. „természetes" és általunk okozott hiánya mi­att, csakúgy mint a munkaerő, a tér és a természet védelmére szerveződött társadalmi mozgalmak hatására növekszik egyrészt az állótőke (mennyiségét és értékét tekintve egyaránt), másrészt pedig a forgótőke (vagyis a vállalkozói „kosár" tartalma és érté­ke). Mindez – lassítva a tőkeforgás ütemét – korlátozza a tőke adaptációs lehetőségeit: a munkaerő, a tér, a föld és az egyéb források felhasználását.

Még sohasem tanulmányozták azt, hogy miképpen hatnak ezek a gazdasági és társadalmi tényezők. Tajvan esetében pél­dául nem tudjuk, hogy a politikai, a gazdasági és a társadalmi tényezők közül végül is melyik késztette a tőkét arra, hogy kivo­nuljon az anyaországból: nem tudjuk, hogy a tőkések a föld, a víz a levegő – vagyis a természeti körülmények – állapotát ítél­ték ennyire kedvezőtlennek, vagy a túlságosan militáns munkás­mozgalom ijesztette el őket. Azt sem tudjuk, hogy>.a De Janvry-féle gazdasági modellben leírt „funkcionális dualizmus" segítsé­gével valóban értelmezhető-e az emberi és természeti környe­zetnek oly mértékű pusztulása, mint az Közép-Amerikában tör­tént, vagy hogy helyesebb lenne-e egy, az osztályharc kategóri­áiban gondolkodó – a parasztok küzdelmeire koncentráló – meg­közelítés. Az American Economics Association 1990-es washing­toni tárgyalásain Ben Wisner a CNS által szervezett vita során arról beszélt, hogy Afrikában egyértelműen a természet és a városi élet tönkretétele vezetett az osztályharcok, illetve a ne­mek közötti és a fajvédő harcok kibontakozásához. Az ugyan­ebben a vitában felszólaló Brinda Rao leszögezte, hogy Indiában a városok a víz kapitalizációjának következtében kerültek válságba, s ebből következett az az identitásválság, mely a fa­lusi nők mozgalmának kialakulásához vezetett. Egy harmadik hozzászóló, Dan Faber pedig azt igyekezett bizonyítani, hogy a befektetési költségek növekedésének magyarázatát elsősorban nem a tisztán gazdasági tényezőkben kell keresni, hanem figyel­münket inkább a föld, a víz, a tér védelmére szervezett környe­zetvédő mozgalmakra kell irányítanunk. Kétségtelen, hogy na­gyon oda kellene figyelnünk arra a folyamatra, melynek során a kapitalizmus – a természeti források pusztításával és a társa­dalmi harcok kiélezésével – mintegy „kitermeli" saját rendszeré­nek „második ellentmondását".

A második ellentmondás következményei

Ezen következmények közül az első és legnyilvánvalóbb az, hogy a tőke állandóan kénytelen beleütközni az önmaga által létre­hozott „korlátokba": olyanokba, mint a tér szűkössége, a művelt, képzett, öntudatos munkásság léte és ereje, a föld és a víz egy részének szükségszerű érintetlenül hagyása. A burzsoázia vá­lasza erre a Római Klub és más hasonló szervezetek által meg­hirdetett „korlátozott növekedés" tézise. A marxisták azt szeret­nék, ha a tőke korlátozása még erőteljesebb lenne. A nyers­anyagok, a tér stb. szűkössége és az adaptációs problémák gaz­dasági válság formájában jelentkeznek, természetesen lokalizál-tan, hiszen a termelési feltételek különbözőek az egyes helye­ken – ebből adódik a prosperitás és a válság (a posztmodern válság) szakaszainak állandó váltakozása.

A sok helyi válság (illetve gazdasági és társadalmi zavar) ál­talános szinten recesszióhoz vezethet vagy akár olyan vissza­eséshez is, mely csökkenti a környezetpusztítást, mértéktartó magatartásra ösztönöz és jobb alkalmazkodásra késztet (ennek egyik tipikus példája a tőkekivitel). Röviden tehát a „külső korlá­tok", melyek a tőke mozgásszabadságát határok közé szorítják, gazdasági válság formájában jelentkeznek – csakúgy, mint az első ellentmondásból következő „belső korlátok". így például a hatvanas években bekövetkezett olajár-emelkedés következmé­nye nem általános energiahiány lett, hanem inkább felerősítette az ipari tőkének a földbirtokkal kapcsolatos beruházások felé áramlását (amint azt az olajtársaságok és olajtermelő országok példája mutatja), ez pedig csökkentette az iparban elérhető hasz­not. Az ipar ekkoriban likviditási problémákkal küszködött, lelassultak a beruházások, csökkent a termelékenység, erősödött az infláció, és végül a fogyasztás növekedésének elősegítésére, hatékonyabb és meggondoltabb energiagazdálkodásra, alterna­tív technológiák kidolgozására és kínálatbővítésre kényszeríted te az ipari tőkét.

Amikor a tőke már fenyegetést jelent önmaga számára, ami­kor veszélyezteti vagy meg is semmisíti a termelési feltétele­ket (s ez egy olyan lehetőség, mellyel Marx nem számolt), ez­zel – saját hibáiból következően – a termelési költségek túlzott megnövekedésében megnyilvánuló gazdasági válság kockáza­tának teszi ki magát. Következésképpen a tőke arra törekszik, hogy úgy strukturálja át a termelési feltételeket, hogy költségei csökkenjenek. Ennek együtt kell járnia az állam koordináló sze­repének növekedésével, vagyis a termelési feltételek biztosítá­sa mindinkább össztársadalmi feladattá válik. Kaliforniában a me­zőgazdasági kutatóintézetek egyértelműen kiálltak a rovarok és a gyomnövények ellen biotechnológiákat alkalmazó kertészetek mellett. A vegyszerek káros hatásainak semlegesítése mind költ­ségesebbé válik: az élelmiszeriparnak ki kell törnie ebből az „ör­dögi körből". Los Angelesben állami intézményeket bíztak meg azzal, hogy fékezzék meg a levegőnek az ipar és az infrastruk­turális létesítmények általi szennyezését, hogy hatékony megol­dást találjanak a légkör védelmére és a zsúfoltság okozta prob­lémákra (ez az ipar olyan átszervezését jelenti – és nem vélet­lenül -, mely együtt jár a kisebb tőkeigényű, de nagyon környe­zetszennyező iparágak – bútoripar, festék- és lakkgyártás – le­építésével, vagyis a tőke környezetszennyező tevékenységének korlátozásával). Fontos hangsúlyozni, hogy ezt az átalakítást az állami tervezés intézményei hajtják végre. A városi állapotok, a közlekedés javítása a zsúfoltság káros hatásainak költségeit je­lentősen csökkentheti. Más példákat is sorolhatnánk, megemlít­hetnénk azokat az erőfeszítéseket is, melyek az Egyesült Álla­mokban leginkább veszélyeztetett struktúrák – az oktatás- és az egészségügy – átalakítására irányulnak.

A tőkének és az államnak azonban sok nehézséggel kell szem­benéznie, amikor megpróbálják átalakítani a termelési feltétele­ket, hiszen mindeközben biztosítaniuk kell a normális létfenn­tartáshoz, a túléléshez, a fogyasztáshoz szükséges feltételeket, a megélhetés garanciáit a leginkább érintett egyszerű kétkezi munkásoknak is. Ezért oly erős az ellenállás manapság a tőke átalakító törekvéseivel szemben. Az átalakítás mikéntjére vonat­kozó elképzelések különbözősége főleg az olyan „természeti katasztrófák" után válik nyilvánvalóvá, mint amilyen például a Santa Cruz-i földrengés volt, mely az egész belvárost romba döntötte – csak óriási viták eredményeképpen születtek meg a helyreállításra vonatkozó tervek. A kapitalizmus második ellent­mondásából következő válságot tehát szociális és politikai harc­ként is leírhatjuk, melynek során minden bizonytalanná válhat, s melynek az a tétje, hogy a rendelkezésre álló erőforrásokat miféle átalakítás, milyen politikai stratégia szolgálatába állítja a kormány, vagyis miképpen történik meg a termelési feltételek át­strukturálása: a tőke avagy éppen ellenkezőleg, a munka(erő) igényei szerint, a közösségek, a városi lakosság kívánalmaihoz igazodva.

Nyilvánvaló, hogy elsősorban az állam szabályozza a terme­lési feltóteleket, tehát minden olyan harc, mely ezen feltételek átalakításához kapcsolódik, egyben politikai küzdelem is. Min­den mozgalom – legyen az feminista, városi, környezetvédő vagy bármi más – szükségszerűen az állami szervekkel konfrontáló­dik, az államhatalom legitimációját vitatja, amikor például a kormányzati szakértőkkel vitázik. Az állami szervek célkitűzései, a munkamegosztás, a hatalomgyakorlás módja, az állam „kompe­tenciája" stb. elkerülhetetlenül megkérdőjeleződnek, és termé­szetesen élesen vetődik fel a felelősség kérdése is az elszemély­telenedett, elidegenedett bürokráciával kapcsolatban. Az ilyen konfrontációval a harc tétje egyre nő, és a gazdasági, társadal­mi, környezetvédő mozgalmak küzdelmei óhatatlanul politikai jellegűvé válnak, hiszen törekvéseik az állami bürokrácia műkö­désének megváltoztatására irányulnak. Ebben nyilvánul meg 1968 és a kilencvenes évek kontinuitása: a mozgalmak straté­giai (s nem pusztán taktikai) egységének alapja az állam de­mokratizálásának közös igénye. Ily módon a poszt-marxisták egyik irányzata által követelt „radikális demokrácia" – legalábbis részben – leírható a tőke és a termelési feltételek öko-marxista (vagy öko-polányista-marxista) kategóriáival.

Következtetések

A poszt-marxizmus az új társadalmi mozgalmakra és a radikális demokráciára koncentrálva a „különbözőséget" hangsúlyozza, elveti a „merev összehasonlításokat", a totalizáló társadalmi el­méletet és politikai gyakorlatot. A hagyományos munkásmozgal­mat túlhaladottnak, céltalannak tekinti, de ugyanakkor képtelen elméletileg feltárni az új társadalmi mozgalmak fejlődésének, il­letve a hagyományos munkásmozgalom hanyatlásának okait. Az öko-marxista elmélet viszont a termelés oldaláról közelíti meg e kérdéseket (ideértve a termelési feltételek biztosítására szolgá­ló „termelést" is), s figyelembe veszi a nemzetközi munkameg­osztásban bekövetkezett változásokat is. Ki kell emelnünk a kö­vetkezőket:

1. A nemzetközi munkamegosztás új rendszere és a transz­nacionális tőke hegemóniája mindenhol a munkások osztályhar­cának hanyatlását eredményezte – a tőke igen hatékonyan élt politikai hatalmával a nyolcvanas években.
2. A hetvenes évek közepétől a világpiaci kereslet lassú nö­vekedésére reagálva a tőke a termelési feltételek fokozott üte­mű pusztításába kezdett, hogy a hasznot – a termelési költsé­gek csökkentésével – növelhesse. A világszerte alkalmazott vál­ságkezelő stratégia lényege az volt, hogy a tőke nemcsak a bér­munkások kizsákmányolását fokozta, hanem a termelés egyéb tényezőit – a városokat és a természetet – is mindinkább igye­kezett „kizsákmányolni". Megállapíthatjuk tehát, hogy a környe­zetrombolás mértéke a tőkefelhalmozás ütemének és a profitrá­tának a függvénye: a bérmunkások kizsákmányolásának foko­zódása meggyorsítja a tőkefelhalmozódást és növeli a profitot, ebből következően felgyorsítja a környezetrombolást is. Minél inkább kizsákmányolja a tőke a bérmunkást, annál inkább kizsák­mányolja a természetet is és vice versa. Kelet-Ázsia világpiaci előretörése csak tovább rontotta a helyzetet – az Egyesült Álla­mokban éppen úgy, mint a versenyben lemaradó régiókban.
3. A munkásmozgalom meggyengülése és térvesztése tehát alapvetően két okra vezethető vissza: következik ez egyrészt a nemzetközi munkamegosztás rendszerének változásaiból, más­részt pedig abból a tényből, hogy a tőke és a társadalmi moz­galmak figyelme immár nem elsősorban a termelésre, hanem a termelési feltételekre koncentrálódik.
4. A termelési feltételek védelmére szerveződő új társadalmi mozgalmak fejlődése következtében az osztályharc színtere a munkahelyekről áttevődött a lakóhelyi, a városi szintre, a sztráj­kokat fogyasztói bojkottok váltották fel, s az akciók elsődlege­sen immár nem a tőke, hanem az állami bürokrácia ellen irá­nyulnak. A demokráciáért folytatott harc a munkahelyeken egy­re inkább azt célozza, hogy a munka világát megvédjék a tőke rombolásáról; a városokban a „termelés általános feltételeinek" védelme és átalakítása a cél; a politikai demokráciáért vívott küz­delemben pedig a bürokrácia a legfőbb ellenfél.

Összefoglalásként tehát azt mondhatjuk, hogy az öko-marxista elmélet szerint a tőke önmagát pusztítja, hiszen az általa oko­zott veszélyek elhárítása érdekében kénytelen egyre többet köl­teni az egészségügyre, az oktatásra, a szállításra, az ingatla­nokra, általában a forgó- és állótőke természetadta tényezőire. A tőke második ellentmondása tehát lényegében a következő: az egyes tőkések azon törekvése, hogy költségeiket csök­kentsék, a tőke egésze számára költségnövekedést eredményez – méghozzá egy olyan időszakban, amikor a hitelrendszer működésben is súlyos zavarok vannak. Ezért is tűnik a tőke kép­telennek arra, hogy a tőkefelhalmozás újabb, sikeres ciklusát eredményező koherens struktúrát hozzon létre. Az egyes tőké­sek továbbra is mindenáron csökkenteni igyekeznek költségei­ket, s e szűklátókörűség eredménye a folytonos költségnöveke­dés. Egyes hangadó tőkés körök és a józanul gondolkodó politi­kusok mostanában már fellépnek e rövidlátó politikával szem­ben, és a termelési feltételek megóvásának és megújításának szükségességét hangsúlyozzák. De az általuk javasolt megol­dásokat is egyre inkább vitatják az új társadalmi mozgalmak, melyek az egészségügy, az oktatás, a városi létfeltételek és ál­talában a környezetvédelem problémáival kapcsolatban nem a csereértéket, hanem a használati értéket veszik alapul, és a dön­téshozatali mechanizmusok demokratizálását követelve megkér­dőjelezik a bürokrácia kompetenciáját éppen úgy, mint az állam­hatalom különféle jogosítványait. De a közérdék védelmére ala­kult új társadalmi mozgalmak ellen mind gyakrabban lépnek fel az államhatalom „biztonsági erői", és sok helyen a legdurvább eszközökkel nyomják el ezeket (mint ahogy azt az Egyesült Álla­mokban az Earth First! mozgalomnak vagy a feketebőrűek városi mozgalmának sorsa is mutatja). A küzdelem tétje mindegyre nő, elképzelhető, hogy a harc végül általános gazdasági-társadalmi válsághoz, legitimációs válsághoz vezet. A jelen pillanatban még nem tudhatjuk, mit fognak eredményezni e válságok: könnyen le­het, hogy az egyének és csoportok akciói nyomán a válságok fel­oldására hozott intézkedések olyan fordulópontokat fognak jelen­teni, melyek megváltoztatják a történelem menetét.

Ilyen kontextusban kell tehát vizsgálnunk az új politikai moz­galmakat, melyek egyesítik a feministákat, a zöldeket és a bal­oldali meggyőződésű embereket. Új köntösben jelentkeznek mindazok a kérdések, melyeket a klasszikus szocialista mozga­lom is felvetett – az egyenlőtlenség, a társadalmi igazságosság kérdései -, és ezekhez járulnak még az új társadalmi mozgal­mak által felvetett problémák is. Mindez talán lehetőséget teremt arra, hogy a munkások, a baloldal, a feministák, a környezetvé­dők és városi mozgalmak törekvéseinek egyesítésével létrejöj­jön egy öko-urbanista mozgalom, mely képes lehet arra, hogy a világtörténelem folyását a helyes irányba terelje.

Jegyzetek

[James O'Connor írása a La nouvelle analyse économique (Az új gaz­dasági analízis) című 1990-es barcelonai konferencián felolvasott elő­adása alapján készült.]

¹ Az „értéktöbblet-ráta" a bérmunkás által megtermelt érték két ré­szének arányát fejezi ki – mint azt Marx írja A tőkében. E két rész: a meg nem fizetett rész, vagyis az „értéktöbblet" (m), illetve a bérben kifi­zetett rész, a „változó tőke" (v). A tőke „szerves összetétele" az „állandó tőke" (c), vagyis az alkalmazott termelési eszközök összességének és a „változó tőkének" az aránya (c/v).