Etienne Balibar – Immanuel Wallerstein: Race, Nation, Classe. Les identités ambiguës. [Rassz, nemzet, osztály. Ambivalens identitás] Edition La Découverte, 1988.

E munka, amelynek érdekessége abból is fakad, hogy a szer­zők kifejtik az egymás nézeteit bíráló álláspontjukat, Balibar elő­szavával indul, Wallerstein utószavával zárul, ily módon formai­lag is kifejezve az „egységet és az elkülönböződést". A teoreti­kusok koncepciója egy hároméves, a párizsi Maison des Sciences de l'Homme-ban megtartott szemináriumon formálódott (1985­87). Balibar közös álláspontnak ad hangot akkor, amikor kije­lenti, hogy nem törekedtek sem abszolút teljességre, sem pedig koherenciára, pusztán a kutatás bizonyos útjait akarták kijelölni, és még nagyon korai volna végkövetkeztetéseket levonni. Ugyan­akkor remélik, hogy gazdag anyagot nyújtanak az olvasónak a reflexióra és a kritikára. (A szemináriumon még sokan résztvettek, így pl. Samir Amin, Eric Hobsbawm, az azóta elhunyt Ernest Gellner stb.)

Habár azóta végbement a rendszerváltás, ma is változatlanul fontos a kritikai számvetés a szerzők akkori álláspontjával, még­hozzá mindenekelőtt a szövegek kortörténeti jelentősége miatt, hiszen Wallerstein és Balibar a „nyugati marxizmus" aktuális vi­táihoz kívántak a kor színvonalán hozzászólni. Egyben bizonyos lényeges vonatkozásokban képet kaphatunk arról, hogy^milyen elméleti és módszertani felfogások váltak dominánssá a rend­szerváltás érlelődése során egyes kiemelkedő „nyugati marxis­táknál".

Az „egyetemes rasszizmusról" szólva Balibar összefoglaló jel­legű előszavában kifejti, hogy a rasszizmus tradicionális és új formái előtörnek, s ehhez hozzájárult a dekolonizáció is, amely új, konfliktusokkal terhes megosztottságokat hozott létre. Egyik vezérmotívuma a rasszizmussal kapcsolatos gondolatmenetek­nek, hogy a polgári ideológia és ezen belül a humanizmus univerzalizmusa korántsem összeegyeztethetetlen a hierar­chiák és kizárások rendszerével (mindenekelőtt a rasszizmus­ról és a szexizmusról van szó). Wallerstein az univerzalizmust a piacformára, az akkumulációs folyamat univerzalitására vezeti vissza, a rasszizmust pedig a munkaerőnek a centrumon, illet­ve a periférián megvalósuló egyenlőtlen értékelésére, végül pe­dig a szexizmust arra az ellentétre, ami a „férfi-munka" és a ház­tartásban megvalósuló női „nem-munka" közt áll fenn. Balibar álláspontja szerint viszont a rasszizmus szóban forgó sajátos alakja a nacionalizmussal függ össze. „A történelmi nemzet" kér­déséről szólva a szerzők a nép és a nemzet kategóriáját elem­zik, Balibar diakronikusan, amennyiben a nemzetforma fejlődé­sét vizsgálja, Wallerstein pedig szinkronikusan, azt elemezve, hogy mi a szerepe a nemzeti felépítménynek a világgazdaság többi politikai intézménye között. Míg azonban Balibar az osz­tályharcokat abba a nemzeti keretbe illeszti, amely ugyanakkor e harcok antitézisét alkotja, addig Wallerstein a nemzeti formát az osztályharcok régiójába utalja. Wallerstein továbbá a „nép" létrejöttének három nagy történelmi formáját különbözteti meg, ezek a faj (le race, die Rasse, magyarul az elterjedt közhaszná­latnak megfelelően és hibásan a fajta helyett a faj), a nemzet valamint az etnicitás, s ezek a maguk részéről a világgazdaság különböző struktúráira utalnak. Balibar ezzel szemben a világ­gazdagság konstituálásában nagy szerepet tulajdonít a politikai formák pluralitásának. A nép (mint fiktív etnicitás) konstituálá­sában a hegemónia létrejötte a döntő, s azoknak az intézmé­nyeknek a szerepe, amelyek a nyelvi és a fajtabeli közösség lét­rejöttéhez vezetnek. Ugyanakkor mindketten olyan történelmi konstrukciókként értelmezik a nemzetet és a népet, amelyek ré­vén a mai intézmények és antagonizmusok az egyéni identitá­sok létrehozása érdekében a múltba vetíthetők.

„Az osztályok: polarizáció és túldetermináció" kérdéseiről szól­va Balibar kiemeli, hogy míg Wallerstein fenntartja a magánvaló és magáértvaló osztály megkülönböztetését, ő nem. Ugyanakkor az ilyen és hasonló véleménykülönbségek ellenére a követ­kező nézetekben megegyeznek: Marxnak igaza volt az osztá­lyok polarizációját illetően – a kapitalizmusban az osztályoknak nincs ideáltípusa, azonban léteznek (a proletariátusról és a bur­zsoáziáról szólva) a proletarizálódás és az elpolgáriasodás fo­lyamatai,, továbbá a „burzsoát" sokrétűbben kell meghatározni, mint pusztán a profitot akkumulálót (vagy akár produktív befek­tetőt). E fogalomról szólva szintén felszínre kerül a szerzők kü­lönböző nemzeti tradíciója: a francia Balibar a hazájában elter­jedt (Engelstől eredő) előítéletre reagál, szerinte a burzsoá-kapitalista nem parazita. Ezzel szemben Wallerstein a hazájában, az USA-ban fogant menedzser-mítoszt bírálva azt bizonyítja, hogy a burzsoá nem az arisztokrata ellentéte. A szerzők továb­bá megegyeznek abban, hogy a „fejlett országokban" az osz­tálykülönbségeket az általános iskoláztatás nemcsak reprodu­kálja, hanem produkálja is, eszköze a káderek kiválasztásának, és egy olyan ideológiai apparátust testesít meg, amely a társa­dalmi különbségeket, elválasztottságokat naturalizálja a fizikai és a szellemi munka, valamint a végrehajtó és az irányító mun­ka szétválasztásával. És ez a fajta naturalizálás, amely a szer­zők szerint szorosan összefügg a rasszizmussal, nem kevésbé hatékony, mint a privilégiumok más legitimációi. Nincs azonban szó arról – így Balibar -, hogy e közös elméleti megfontolások hatására közös álláspontra jutnának: míg Wallerstein szerint a csoporttudat erősebb, mint az osztálytudat, (vagy pedig az előbbi az utóbbi megvalósulási formáját testesíti meg), míg továbbá a rasszizmust az osztálystruktúra kifejeződésének tekinti, addig Balibar szerint a rasszizmus a politikai elidegenedés olyan sa­játos formája, amely az osztályharcokat a nacionalizmus régió­jában jellemzi (a proletariátus rasszizálódása, az ouvrierizmus, az osztálykonszenzus válság esetén stb.).

Balibar összefoglaló jellegű előszavában leszögezi, hogy a harmadik világ pauperizált tömegeinek és Nyugat-Európa „új pro­letárjainak" a gyakorlatban közös ellenfelük az intézményes rasszizmus és ennek tömeghatása. Ezért Balibar szerint új ala­pokon kell megfogalmazni azt az osztályideológiát, amely szembe tud szegülni a nacionalizmussal. Ennek egy olyan hatékony antirasszizmus a feltétele, amely már meg is hatá­rozza ennek az ideológiának a tartalmát.

Nos, miután egy mégoly elvont, ám átfogó jellegű képei alkot­hatunk a műben foglalt problematikáról, a következőkben vázla­tosan ismertetek néhány kérdéskört. Ezután kritikai reflexióimra térek ki. s«~

Mindenekelőtt a rasszizmusról van szó, s ezen belül is arról a Balibar által megfogalmazott kérdésről, hogy létezik-e neo-rasszizmus (I. az ugyanilyen című fejezetben). Leszögezi, hogy a rasszizmus elméleti dimenziója, ma éppúgy, mint régen, nem elsődleges jelentőségű, hiszen olyan totális szociális jelenség­ről van szó, amely számos praxisformát tartalmaz, éppúgy ma­gában foglalja az erőszak alkalmazását, mint a lenézést, a sem­mibevételt, az intoleranciát, a lealacsonyítást és a kizsákmányo­lást. Emellett tartalmaz a szegregáció agyrémével összefüggő olyan nézeteket, mint amilyenek pl. a társadalom megtisztítása mindazoktól, akik „radikálisan mások". A hangulatok és érzések specifikus megszervezéséről van tehát szó, s eközben sztereo­tip formát nyer a rasszizmus alanya és tárgya: akiket tárgyként érint a rasszizmus, arra kényszerülnek, hogy magukat közös­ségként vegyék tudomásul – szemben a rasszisták közösségé­vel.

Balibar rámutat, hogy a rasszisták áldozatainak szempontjá­ból a tettnek és a tetthez való átmenetnek elsőbbsége van a rasszista tanokkal szemben, s a tetteket nem korlátozzák a fizi­kai erőszakra és a diszkriminálásokra, hanem belefoglalják a szavak által gyakorolt erőszakot is. Ugyanakkor, függetlenül at­tól, hogy honnan származnak a rasszista nézetek (az uralkodó vagy a neki alávetett osztályokból), mindenképpen az értelmi­ség racionalizálja azt az elméletet, amely nélkül nem lehetsé­ges rasszizmus. A neorasszizmus a bevándorláshoz kapcsoló­dik, ahhoz a jelenséghez, amelyben megfordul a lakosság moz­gási iránya a régi gyarmatok és a régi „anyaországok" között. Egy olyan, „rasszok nélküli rasszizmusról" van szó, amelynek uralkodó motívuma többé nem a biológiai öröklődés, hanem a kulturális különbségek megszüntethetetlen jellege. Ezen az ala­pon körvonalazódik a határok fenntartásának szükségessége. Balibar azt elemzi a továbbiakban, hogyan járult hozzá Lévi-Strauss elmélete (eszerint minden kultúra egyformán komplex és egyaránt szükséges az emberi fejlődéshez) ahhoz a felfogás­hoz, hogy a kulturális keveredések, a kulturális distanciák meg­szüntetése káros hatású. Arról van tehát szó, hogy átmenet ment végbe: a fajokról szóló, a történelemben a fajok harcát „felmuta­tó" elmélet helyett immár a társadalmon belüli „etnikai viszonyok" (vagy rassz-viszonyok) alkotják az elmélet centrális tárgyát. Ez a differenciális vagy metarasszizmus rehabilitálja az irracionális mozgalmakat, a kollektív agresszivitást és az erőszakot, a. xenofóbiát.

Balibar kifejti, hogy ez „a rasszok nélküli rasszizmus" nem is olyan új; előfutára és prototípusa az antiszemitizmus, hiszen a modern antiszemitizmus már kulturális rasszizmus: itt a tulajdon­képpen megfoghatatlan, azonosíthatatlan testi jegyek nem ön­magukat reprezentálják, hanem inkább egy lelki alkatot, szelle­mi örökséget nyilvánítanak ki. A zsidóság lényege eszerint ab­ban rejlik, hogy sajátos kulturális örökségként a morális züllesz-tés eleme. (Ebben az értelemben mutat rá Ruth Benedict arra, hogy H. S. Chamberlain sem fizikai vonásaik vagy származá­suk alapján különböztette meg a zsidókat, hanem ellenségnek tekintette őket, sajátos gondolkodási és tevékenységi módjuk miatt. „Az ember nagyonis gyorsan zsidóvá válhat.") Ezért for­máját tekintve elmondható, hogy a jelenlegi differenciális rasszizmus egyfajta általánosított antiszemitizmus. Ez a mozzanat lényeges pl. a Franciaországban uralkodó arabellenesség meg­értéséhez. Állandóan felcserélik az arabságot és az iszlámot: az iszlámról olyan képet alakítanák ki, hogy ez összeegyeztet­hetetlen az európai gondolkodással és ideológiai egyeduralom­ra tör. Abban a mértékben azonban, ahogyan a népcsoportok mozgása felerősödik, újragondolják a nemzetállamok határainak fogalmát. Ennek jegyében a határok „társadalmi profilaktikus" funkciót töltenek majd be, míg a technológiai változások hatá­sára az osztály harcban egyre nagyobb szerepet tölt be az egyen­lőtlen iskoláztatás, s egyáltalán a szellemi hierarchia.

Immánuel Wallerstein az „Ideológiai feszültségek a kapitaliz­musban: Univerzalizmus verzus szexizmus és rasszizmus" c. fe­jezetben azt a feszültséget elemzi, ami az „Alle Menschen werden Brüder" („Minden ember testvérré lesz") fennen hirde­tett univerzalizmusa és a testvériesülésből ugyanakkor a nőket kizáró jellege közt áll fenn.

A rendszert ideológiailag legitimáló univerzalizmus ellentétben áll a rasszista és a szexista struktúrákkal, s ez az ellentét jelen­tős szerepet játszik magának a rendszernek a dinamikájában. Koránt sincs arról szó, hogy az egymással szembenállók tábora képviselné az univerzalizmust, illetve a rasszizmust, a szexizmust: elmondható, hogy általában ugyanazok és egyszerre azo­nosulnak az egymást kizáró, ám ilyenként nem tudatosított né­zetekkel. Már a XVIII. században, a felvilágosodás ideológiájá­ban úgy fogalmazódott meg az univerzalizmus ideológiája, hogy a nők mellett a nem-fehérek kiszorultak belőle. Az univerzalista ideológiát létrehívó-fenntartó okok magában a társadalmi-gaz­dasági valóságban rejlenek: a kapitalista világrendszer lényege a végtelen tőkeakkumuláció, elengedhetetlen mechanizmusa a mindennek áruvá változtatása, s ily módon minden partikulari­tás kizárása. Mindennek két következménye is van, s ez külö­nösen a munkaerő-árura vonatkozik: a „szabad utat kell adni a szorgalmasnak" jelszava megvalósításához számos intézmény járult hozzá (pl. a nyilvános oktatás stb.), eredményeként pedig létrejött az úgynevezett teljesítmény-társadalom. A valóságban azonban a kifejtett munkáért nem jár egyenlő díjazás, az egyen­lőségre való hivatkozás tarthatatlan, és ezért politikailag a telje­sítmény-társadalom az egyik legkevésbé stabil rendszer. Ezál­tal alapozódik meg a szexizmus és a rasszizmus jelentősége. A prekapitalista történelmi formációkban a xenofóbia úgy hatott, hogy „fizikailag" zárták ki a „barbárokat" a közösségből, ám az expanzióban lévő tőkés rendszernek az összmunkaerőre van szüksége. Ugyanakkor az uralmon lévők a termelési költsége­ket, ezen belül a munkaerő újratermelési költségeit, valamint azokat a kiadásokat, amelyeket a munkásság politikai tiltakozá­sának leszerelése követel meg, a minimumra akarják csökken­teni. A rasszizmus az a varázsformula, amely összhangba hoz­za ezeket a célokat. Hajdan a meghódított majd megtérített ős­lakosságot (túl azon a korszakon, amikor még legyilkolták őket) integrálták a dolgozó lakosságba, persze „képességeik" szint­jén, tehát a foglalkoztatottsági és bérskála legalacsonyabb fo­kán.

A rasszizmus a munkásság „etnizálásának" funkcióját látja el. Mindig is létezik a teljesítmények és javadalmazásaik hierarchi­kus rendszere, habár változó, alakuló formában, és mindig lesz­nek olyanok, akik a rendszer „négerei". Ha pedig kevés olyan fekete lesz, akire ezt a szerepet lehetne ruházni, akkor kitalál­ják a „fehér nigger" kategóriáját. A rasszizmus ezen állandó, ám mozgékonyan formaváltoztató jellegében igen hasznos funkciót tölt be. Lehetővé teszi azoknak kijelölését, akik a legigénytele­nebb munkákat végzik és a legalacsonyabb béreket kapják, le­hetővé teszi a családokon, a közösségeken belül a felnövekvők­nek ebben a szellemben történő szocializációját.

A rasszizmus szorosan összefügg a szexizmussal. A jelzett alacsony bérek csak azért lehetségesek, mert a bérmunkások egy olyan háztartási struktúrában élnek, ahol a nők (valamint az öregek és a fiatalok) úgy hoznak létre a tőkések számára többletértéket, hogy ezért egy fillért sem kapnak, munkájukat mint „nem-munkát" veszik számításba. Kitalálják a „háziasszony" fogalmát és megállapítják, hogy nem végez munkát,,,csak„a ház­tartást vezeti".

A rasszizmus fokozódása vezet az ellenséggé stilizált csoport teljes kiirtásához, mint amilyen pl. a zsidók kiirtása-volt a nácik által, ám az ilyen és az ehhez hasonló irracionális ideológiákkal és praxisokkal nemcsak az áldozatok szegülnek szembe, ha­nem azok a gazdasági-hatalmi struktúrák is, amelyeknek leg­főbb célja az etnizált, ám ugyanakkor produktív munkásság.

Vajon milyen eredményekkel járna az univerzalizmus foko­zódása, extrémmé válása? Tendenciáját tekintve kibontakoz­hatna a munkateljesítmények és javadalmazásaik egy olyan ténylegesen egalitárius elosztása, amelyben az etnikai szár­mazás és a nemek szerinti megkülönböztetés többé már nem játszana szerepet. Ehhez azonban törvényi és intézményi vál­tozásokra lenne szükség, mi több, az etnikai minták belsővé tett, elsajátított formáinak meghaladására is. Ezért a rassziz­mus könnyebben csaphat át extrém formába, mint az univer­zalizmus. Fellelhető azonban egyfajta cikk-cakk minta e feszült­ségek történelmi alakulása során, amely hasonló azokhoz az ingadozásokhoz (amelyekkel részben össze is függ), mint ami­lyenek a gazdasági expanzió és összehúzódás folyamatai. A tőkés gazdaság állandósuló strukturális válságával párhuza­mosan egyre inkább fokozódik a feszültség az univerzalizmus és a rasszizmus/szexizmus között, és ez az a tulajdonképpeni ideológiai és intézményi terep, ahol a fennállón túlmutató rend­szert körvonalazhatjuk. Arról a rendszerről van szó, amelynek többé nem lesz szüksége sem az univerzalista, sem a rasszista-szexista ideológiára.

„A nemzet-forma: történelem és ideológia" c. tanulmányban Balibar a nemzet-eredetek és nemzeti folytonosságok mítoszát hatékony ideológiai formaként elemzi. Braudel és Wallerstein nyomán azt tartja, hogy a nemzetek létrejöttét nem a tőkés piac absztrakciójával összefüggésben kell magyarázni, hanem beta-goltságában abban a konkrét történeti világgazdasági rendszer­ben, amely a centrum és a periféria formájában szerveződik és nyer hierarchikus alakzatot. Ennek a rendszernek különböző akkumulációs formái vannak, és az egyenlőtlen csere és az ura­lom jellemzi. A nemzeti forma jelentősége abban rejlik, hogy helyi szinten lehetővé tette az osztályharcok korlátozását, és hogy ki­alakította a tulajdonképpeni, azaz az állami burzsoáziát. Ez a burzsoázia, pontosabban ezek a nemzeti burzsoáziák gyakorol­ták egyrészt a politikai, a gazdasági és a kulturális hegemóniát – és ugyanakkor ez a hegemónia alakította is őket. Balibar a továbbiakban elemzi azt a problémát, hogy csak a periférián, illetve a félperiférián maradt tér a nemzeti fejlődés számára hogy mit jelent a szociális nemzeti állam fogalma. Ami ez utóbbit ille­ti: ez az állam behatol nemcsak a gazdasági reprodukcióba, hanem az ember képzésébe, a családi struktúrába és egyáltalán, áthatja az egész „privát életet". Az egyének egzisztenciája, tar­tozzanak bármely osztályba, alá van rendelve nemzeti állampol­gári létezésüknek. Balibar elemzi továbbá, hogy mit jelent a nép mint imaginárius formáció: nem lévén etnikai bázisa és ugyan­akkor áthatják az osztálykonfliktusok, a népnek állandóan nem­zeti közösségként kell konstituálnia önmagát. Az „ideológiai ál­lamapparátusok" jelentős szerepet játszanak az etnicitás létre­hozásában, ahogyan ezt Althusser vázolta, hangsúlyozva, hogy az uralkodó ideológia a polgári társadalomban immár nem a csa­lád-egyház, hanem a család-iskola régiójában rejlik.

Elméleti szinten összefüggés áll fenn a társadalmi formációk egyenes vonalú fejlődése és annak kritikátlan elfogadása közt, hogy a nemzeti állam a politikai intézmények legmagasabb és örökéletű formája.

Wallerstein utószavában hangsúlyozza, hogy amennyiben a munkásosztály a partikularizmus eszméivel azonosul, annyiban gyakran ösztönösen is attól a képmutató univerzalizmustól igyek­szik megszabadulni, amely elleplezi az egyenlőtlenséget és a társadalmi polarizációt. A nemzet, a faj és az osztály fogalmai azért népszerűek, mert menekvési lehetőséget ígérnek az el­nyomottak számára.

Nos, élve a szerzők által javasolt reflexióval és kritikával, in­kább csak jelzésszerűen néhány ellenvetést tennék. Balibar sze­rint a marxi elemzések többértelműek, hiszen állandóan inga­doznak a gazdasági, illetve a politikai vonatkozások között. Marx egyrészt azt tartja, hogy a tőkés termelési viszonyok bizonyos pontokon ellentétükbe csapnak át, innen a válság és a forrada­lom. Másrészt ezzel szemben a marxi elemzések azon a kez­dettől fogva meglévő tényen alapulnak, hogy az emberi munka­erőt nem lehet az áru állapotára redukálni – és éppen e reduká­lással szemben bontakozik ki a szervezett ellenállás, a tulajdon­képpeni, a rendszer megdöntésére irányuló osztályharc. Balibar egyenesen meghökkentőnek tartja, hogy e két ellentétes állás­pontból Marx egyaránt levezethetőnek tartja a kisajátítók kisajá­títását mint a tagadás tagadását. Szerintem azonban talán in­kább az tűnik meghökkentőnek, hogy a marxisták Althusserig és rajta túl (Balibar ugyanis Althusser szerzőtársa volt) nem re­konstruálták a tulajdonképpeni politikai gazdaságtani aspektus „tőalakját" Marxnál, holott ez felfedezéseinek centrumában áll. Hiszen Marx ifjúkorától kezdve mindvégig úgy ábrázolta (adott esetben) a tőkés gazdaság tőalakját, mint a más számára való, elidegenült tárgyiasulás kényszerét és mint idegen munka elsa­játítását. Nem volt tehát szüksége rá, hogy egy tisztán gazdasági (értsd: a politikai viszonyoktól mentesen elgondolt) pólustól eltá­volodva egy másik szférában, a politikaiban lelje meg az antago-nizmus, s így az alullévők ellenállásának bázisát. A tőkés terme­lési viszonyok által formameghatározott munkában immanensen adott volt az, amit majd a politikai szféra bontakoztat ki: az ellen­állás szükségessége. Ahol eredeti egység van a marxi műben, ott az értelmezők – nem ismerve fel az egység elméleti alapját, a társadalmi-gazdasági formameghatározás kategóriáját – ellentétet konstruálnak, s ennek alapján vetik szét a marxi művet. Ezért igen problematikusnak tűnik, amikor Balibar arról szól, hogy Marx fo­galmaival kell meghaladni magát Marxot…

Hasonlóképpen nem tűnik elfogadhatónak az a nemcsak Balibarnál fellelhető módszertani állásfoglalás, amely annak alap­ján értelmezi a marxizmust, ahogyan a „reális szocializmusban" érvényesült és megvalósult. Ki ne tudná – főként a tudós nyu­gati marxisták körében -, hogy a szocializmus egy országban való felépítésének lehetősége és valósága egy hírhedt sztá­lini tétel, amelynek első kiemelkedő kritikusa, Trockij, már elutasította a marxi eszméknek ezt a sztálini megtagadását. Miért kellett ennek és a többi marxista által megfogalmazott kri­tikának veszendőbe mennie? Ez az itt ható módszertani elv a hie et nunc történeti konstellációját emeli piedesztálra, ennek ren­deli alá és szolgáltatja ki az elméletet, közönyösen az igaz és a hamis megkülönböztetése iránt (192.).

Wallerstein bírálja Marx koncepcióját a forradalmakról (165.), és arról értekezik, hogy az immár nemsokára történelmi végé­hez érkező tőkés világrendszer egy szükségszerű átmeneti kor­szakba jut, ám ez az átmenet nem elkerülhetetlenül a szocializ­mushoz, azaz egy olyan egalitárius társadalomhoz vezet, amely­ben az áruforma megszűnésével kizárólag használati értékeket termelnek majd. Wallerstein azt is mondja, hogy sorsunk kulcs­kérdése az átmenet stratégiája. De hát micsoda stratégiáról le­het szó, ha az átmenetnek nincs objektív és egyben az elméleti tudat által anticipálható fő tendenciája? A „nyugati marxizmus" ebben a kérdésben szerencsére nem egységes, gondoljunk csak Ernest Mandel művére (Marxist Economic Theory. I-II., 1962., 1968.), amelyben Marx szellemében mindmáig is maradandó érvénnyel ábrázolta az átmeneti korszak tendenciáját, jellegét és eredményét. Ám hivatkozási alapul szolgálhat magának Wallersteinnek is egy korábbi álláspontja (From Feudalism to Capitalism: Transition or Transitions. 1977.). Itt Schumpejerrel egyetértésben állapította meg, hogy a kapitalizmusból a szocia­lizmusba való átmenet korai szakaszának kortársai. Félreértés ne essék: nem öncélúan állítom szembe ezeket az egymásnak ellentmondó álláspontokat, hanem azért, mert fontos volna meg­érteni az álláspont-megváltoztatás miértjét. A „nyugati" és a „ke­leti" marxisták túlnyomó többsége kezdettől fogva nem értette meg az átmeneti korszak jellegét, s főként innen eredt az elmé­letet bomlasztó, devalváló eklektika. A képlet egyszerű: Balibar is kimondta, hogy az átmeneti korszak maga a szocializmus. (Étienne Balibar: Sur la dictature du proletariat. Maspéro, 1976. 44. „Az elkerülhetetlen átmenet fázisa, amely egy egész törté­nelmi korszakot jelent – habár Lenin és a bolsevikok alábecsül­ték tartamát – maga a szocializmus.") Ezt az uralkodó hamis pa­radigmát nevezte Jánosi Ferenc „formafelcserélésnek", feltárva az elméletet és a gyakorlatot, a magát az egész rendszert bom­lasztó ellentmondásokat. Mivel a gyakorlat cáfolta az elméletet, rossz fény vetült az elméletre és persze arra a gyakorlatra is, amely semmiképpen nem akart megfelelni a szocializmus ma­gasrendű kritériumainak. Mindmáig érvényesül ennek az eklek­tikának a hatása – ahogyan tegnap könyvtárnyi irodalom szüle­tett arról (a többi között a magyar úgynevezett demokratikus el­lenzék és emigráns szárnyának művei), hogy mit vétett a való­ságban az átmeneti korszak kezdetét megtestesítő rendszer a szocializmus kritériumai ellen, úgy napjainkban ugyanennek a szellemnek a jegyében szerveződik a neosztálinista irányzat. Ez utóbbi szintén a szocializmus meglétének híján marasztalja el a rendszert, a XX. kongresszustól kezdve felbomlásáig. Mindkét kritika szerves összefüggésben áll az ismeretes sztálini állás­ponttal, csakhogy az előbbi irányzat a „nem tudják, de teszik" szellemében jár el, hiszen Marxra hivatkozik…

A valóságban minden ellentmondása, torzsága ellenére, a re­latíve fejletlen termelőerők szintjén, a hidegháború stb. közepette a „koránjött jóléti állam" főként nálunk, leginkább humanista alak­jában paternalista módon széleskörűen kísérelte meg biztosíta­ni azokat a szociális jogokat, amelyeket napjainkban a tőkés of­fenzíva visszavesz. (Kell-e mondani, hogy e visszavétel jogosult­ságát kívánja alátámasztani a „koránjött" jelző?) Sokszorosan is későn jött és túl rövid ideig is állt fent a többi közt a romák számára, akiket alig tudott kimozdítani abból az archaikus el­maradottságukból, amelynek ma még sötétebb bugyraiba süllyednek vissza. Ugyanakkor a rendszer paternalista jellegének hatására – kell-e egyáltalán mondani – az egyének még a szo­ciális jogokat is egyfajta közönybe burkolt természetadta eviden­ciával gyakorolták. Teljesen máshogy értelmezik a szerzők ezt a múltat. Wallerstein az önmagáértvaló osztály tevékenységé­nek nevezi a nemzeti felszabadító mozgalmak mellett az új tár­sadalmi mozgalmakat, valamint a szocialista országok anti­bürokratikus mozgalmait. (Ami ez utóbbit illeti: ezen a nyomvo­nalon haladva dolgozta ki terjedelmes könyvét Hilary Wainwright, a többi közt a Fideszben ünnepelve a „forradalmi rendszervál­tás" előfutárát…) A „nyugati marxisták" jelentős része nem értet­te meg a rendszerváltást, hiszen általánosan elterjedt volt az a nézet, amit a többi közt Balibar is képvisel, hogy tudniillik ez a rendszer államkapitalista volt – némely a kommunizmusba mu­tató proletár tendenciával, ahogyan ezt Balibar kiegészíti, Maóra hivatkozva. Bibó István jobban megértette ezt a rendszert és 1956-ot, mint a „nyugati marxisták" többsége. Ezért ír pl. Balibar arról, hogy ezekben a rendszerekben forradalmi osztályharcok mentek végbe (Kína, Lengyelország), és ennek jegyében ambi­valens a marxizmus jelene. Hiszen egyrészt úgy tűnik, mintha a marxizmushoz való viszony még mindig megosztaná a világot, másrészt viszont az is igaz, hogy az osztályharcok sohasem ott vannak, ahol a marxizmus szerint lenniük kellene. Balibar sze­rint a marxizmus részt vett saját forradalmi programjának meg­haladásában, mert e program feltételei (az osztályharcok, a ka­pitalizmus különös formája) már megszűntek – részben éppen a marxizmus közvetett hatására (192.). Másrészt „a szocializ­mus felépülése" során a (vagy egy bizonyos) marxizmus prokla­málta saját megvalósulását; a marxizmus bizonyos elemei be­hatoltak a formális intézményekbe. És éppen itt került sor klasszi­kus típusú osztályharcokra.

Mindez Balibar szerint a marxizmus történelmi hatásában fel­táruló „meglepő ellentmondásosság". Csakhogy a forradalmi program a maga általánosságában meghaladhatatlan; tisztázan­dó volna továbbá, hogy milyen különös ideológia (is) tárgyiasult a „felépült szocializmusban", és miért nem voltak, nem is lehet­tek klasszikus osztályharcok ezek a rendszerellenes mozgalmak.

A marxi tradícióból Balibarnál és Wallersteinnél egyaránt fenn­marad a többletmunkát kifejtők és azt elsajátítok ellentéte, nem látják azonban az előbbiekben az emancipáció potenciális hor­dozóját. Hozzájárul ehhez az a Wallerstein által elemzett körül­mény, hogy a munkásosztály ritkán válik magánvalóból önma­gáértvaló osztállyá. Hiányoznak azonban – úgy tűnik – a miért­tel kapcsolatos elemzések, amelyek politikai, szervezeti és nem utolsósorban elméleti okokra utalnának vissza, miközben felme­rülne a marxista teoretikusok felelőssége is. Evidensebb – így Balibar – a munkások vonzódása a jobboldali populizmushoz, de hát mit is tehetnének (kérdezhetünk vissza), ha nem létezik a szociális jogok baloldali képviselete. Napjainkban azonban Dahrendorf hangsúlyozza, hogy mindenekelőtt a süllyedő közép­osztály válik a szélsőjobboldal prédájává.

A közvetlen termelők osztályáról szólva is a már jelzett mód­szertani elv érvényesül: az „éppígylét" megörökítése, általános érvényűvé tétele. Máshogyan kifejezve: mert ennek az osztály­nak nincs megfelelő forradalmi szervezete, megújult elmélete és stratégiája, ezért magánvalóságát úgy ábrázolják, mint egyfajta természetadta adottságot.

Magáértvalóságát pedig – mint fentebb jeleztem – ott mutat­ják fel, ahol valójában nem létezik.

Minél inkább hangsúlyozza a szerzőpár, hogy napjainkban „válságrasszizmus" van, hogy a kapitalizmus strukturális válsá­ga szítja a neorasszizmust, annál kevésbé tűnik megalapozott­nak a tétel, hogy a megújítandó elmélet tartalmát az antirassziz­musnak kell alkotnia, hogy a munkásoknak a rasszizmusban kell felismerniük fő ellenségüket.

A tőkés centrumnak ma már ki kell löknie magából a felesle­gessé vált vendégmunkásokat. Ezért gyakorlatát tekintve rasszista módon jár el, ugyanakkor deklaratíve elítéli a rassziz­must. Juppé gyakorlati rasszizmusának ideológiai megfelelője az az univerzalizmus, amelynek jegyében elítéli Le Pen „elmé­letileg" kifejezett rasszizmusát. Csinálni lehet, sőt kell is, de populista módon nem szabad beszélni róla. (Igaza van Wallen­steinnek és Balibarnak: akkor is, azóta is, az univerzalizmus képmutató és sajátos partikularizmusok leplezője.) Az ideoló­giai antirasszizmus ebben az összefüggésben az uralkodó ha­talom eszköze éppúgy, mint maga a vendégmunkásokat stb. kitoloncoló gyakorlat. De rasszizmus és antirasszizmus között ezáltal csak „fent" relativizálódik a határvonal, „lent" nem: a tö­meges tiltakozások az Abu Jamalok, a kurdok, a romák, a zsi­dók, a palesztinok, a baszk politikai foglyok, a vendégmunkás­ok, a menekültek stb. halálos fenyegetettsége, diszkrimináció­ja, az őket érő atrocitások ellen, a kezdődő összefogások az „Európa-erőd" ellen a szabadságjogok érvényesítésének érde­kében stb. az általános emancipáció szükségszerű lépcsőfo­kaiként érvényesülhetnek. Ám csak akkor, ha részeivé válnak egy, a tőkés rendszeren túlmutató stratégiának. " ■   .

Éppen ezért – úgy tűnik – nem az antirasszizmusnak kell al­kotnia az elmélet tartalmát és nem az univerzalizmus„és a rassz­izmus/szexizmus közti feszültség ideológiai és intézményes te­rében kell keresni a kitörési lehetőséget a tőkés rendszerből (Wallerstein, 48.). Balibar továbbá azt is mondja, hogy az utóbbi években a munkások harcai (angol bányászok, francia vasmun­kások és vasúti dolgozók) részlegesek és védekező jellegűek voltak, olyanok, amelyeknek a kollektív jövő számára nincs je­lentőségük. A szociális konfliktuspotenciál új formákat öltött, s ezek lényegesen jelentősebbek. Ilyenek a generációs konfliktu­sok, a környezet veszélyeztetettségével kapcsolatos, valamint az etnikai konfliktusok és a nemzetközi terrorizmus (195.). Má­sutt azért Balibar azt is mondja, hogy az alapvető osztályellen­tétek áthatnak mindenfajta konfliktustípust.

Ha tehát vannak is ellentétes jellegű utalások, végül is a tő­kés társadalom ellentmondásai között túlnyomó jellegre tesz szert az univerzalizmus-rasszizmus/szexizmus közti feszültség, pedig Wallerstein másutt ezt egy derivált ellentmondásként ér­telmezi. A formációelmélet feladásával a stratégia a senki föld­jére került, a közvetlen termelők osztálya, habár létezik, kontú­rok nélkül, még potenciális tartást is nélkülözve egzisztál. Wallerstein úgy fejezi be utószavát, hogy az univerzalizmus és szexizmus/rasszizmus nem tézis-antitézisként viszonyulnak egy­máshoz, amelynek szintézisére számíthatunk, „hanem inkább olyan közös hálót alkotnak, amelyben az uralom és a felszaba­dulás egyaránt visszatükröződnek. Történelmi feladatunk ezt a hálót feloldani és ebben az értelemben mindig az a feladatunk, hogy megragadjuk saját ambivalenciáinkat. Mert nem vagyunk több és kevesebb, mint saját történelmi rendszerünk integráns alkotóelemei." (278.) Ez a háló azonban még szorosabbra fonó­dik körénk, ha az áttörési pontot nem az uralom és a felszaba­dulás eredeti régiójában keressük, ha továbbá az ambivalenci­ák elhomályosítják a változatlanul egyértelműt, a végtelenül sok­színű társadalmi lét alaptónusát, ha egybemosódnak a lényeg és a különös megjelenési formák, ez utóbbi dominanciájával. A következményekről nem is szólva, hiszen hogyan is lehetne itt és most számba venni, hogy miért és hogyan került az elmélet középpontjába és nyert adekvát vagy nem-adekvát értelmezést ez vagy az a fogalom, ha már egyszer feltárul az elméleti ala­pok szétesettsége. Az alapoktól kiindulva kellene elkezdeni a vi­tát.

Az egyén szeresse a hazát vagy a haza szeresse az egyént? Bumeráng-e az etnikai identitás, illetve a multikulturalizmus? Öngól-e a nemzeti önrendelkezésért, a kollektív jogokért való küzdelem? Mi a pozitív diszkrimináció fonákja? Szülhet-e több­letjog jogfosztást? Hány történelem van? Mi fán terem a poszt­modern fajelmélet? Ezek a kérdések merültek fel bennem Gom­bár Csaba új könyvét olvasva. A Magammal vitázom című ta­nulmánykötetet felesleges iskolásán ismertetni, márcsak azért is, mert nyolc írásból hét másodközlés. Kivételt csupán a legér­dekesebb – esszébe hajló – értekezés, a „Világ etnikumai, szeparálódjatok!" képez. Az alábbiakban tehát a szerző által felve­tett problémákra reagálok – széljegyzetszerűen.

Az egyén és a haza viszonyát a határainkon túl élő magyar kisebbségek vonatkozásában feszegeti a kiadvány. Gombár sze­rint a nemzetpolitikusok rosszallják, ha valaki orvosi hivatása jobb gyakorlása vagy gyermeke előnyösebb iskoláztatása miatt Szé­kelyföldről Bukarestbe, Bécsbe vagy Buenos Airesbe költözik. Helytelenítik, hogy elhagyja a vártát, hogy hűtlen a-hazához. Az egyént, aki amúgy is nehéz vállalkozásba kezd, lelkiismeretfurdalásba kergetik, előírva számára a kívánatos identitást. Miért nem mondhatja végre imaginárius közösségeinek, így egyházának, nemzetállamának és etnikai csoportjának az egyes em­ber, hogy „Ne zavarjátok a köreimet!"?

Az individualizmus története századokon átnyúló mentegetődzés. A rendiség ellen lázadó egyén hol a nemzet, hol az osz­tály közösségéhez csatlakozott, ma viszont a gazdasági háttér­be szorítás vagy a hivatalos nemzetállamba kényszerítés az et­nikai fölszabadítási mozgalmakba löki. S ez az egyén szempont­jából újabb zsákutca. Noha az egyház által legitimált állam so­kat merített a vallási közösség hitéből, az osztályállam az osz­tályöntudatból, a nemzetállam meg a nemzeti érzésből, ideje, hogy az állam megálljon a maga lábán, hogy csupán az állam­polgárok közössége legyen. Nem lehet mindörökké elhanyagol­ni az egyéni szabadság vágyából eredő erőt.

A nemzetállamot – állapítja meg Gombár – ma két irányból morzsolják. Kívülről a globálisan jelentkező informális és gaz­dasági folyamatok, belülről pedig a különböző etnikai mozgal­mak. Számára az etnikai identitás a multikulturalizmus új formá­ja, amely ártatlan tudományos fogalomból egyre gyakrabban lesz bumeráng. Leszögezi, hogy minden kultúra ápolásra érdemes, de ha ez a gondozás fontosabbá válik, mint a biztonságpolitika vagy az adókérdés, akkor baj van – akkor a társadalom szemlé­lete már etnizálódott. Amíg a kultúra régen gyógyírt kínált a vallási és a politikai dezintegrálódásra, addig ma inkább el­választ, mintsem összeköt. Amíg a sokfajú társadalomban az egységes kulturális modell kiegyenlítette az etnikai sokszínűsé­get, addig a sokkultúrájú társadalomban, úgy tűnik, épp a kultú­ra válik a türelmetlenség forrásává.

A kultúra elvének védelme alatt Alain Finkelkraut szerint újjá­alakult a fajelmélet. S igaza van, ha a kultúrát nem mint valami­re való törekvést fogjuk fel, hanem mint eredetet, akkor fajelmé­letet gyártunk. Ha ugyanis a kultúrák egyenrangúak, akkor csu­pán a harc lehet érintkezésük formája. A kultúrák azonban nem egyenrangúak, az köztük a fejlettebb, amelyikben az egyén job­ban leszakadhat a közösség köldökzsinórjáról. „A mi transzcendenciától kiürült világunkban a kulturális identitás garantálja azo­kat a barbár hagyományokat, amelyek igazolására Isten már nem képes" – olvashatjuk A gondolat veresége című műben. Elég ha a bűnözők testi büntetésére, a klitorisz kimetszésére, a vegyes házasságok tilalmára stb. gondolunk, és rögvest hiszünk a fran­cia filozófusnak.

A nemzeti önrendelkezés és a kollektív jog öngól jellegéről a következőket mondanám. Az előbbit Wilson elnök és Lenin egya­ránt igenelte, mondván, minden nemzet élhet vele. Az utóbbit pe­dig a hazai politika piedesztálra emelt témája. De mi dönti el, hogy kik alkothatnak nemzetet? A nagyhatalmi geopolitika vagy a szembenálló közösségek fegyverei? És kik élhetnek az ön­rendelkezés jogával? Az amerikai négereket és a magyar cigá­nyokat is megilleti ez a jog? Lehet, hogy azokat igazolja az idő, akik a nemzetek önrendelkezési jogát megvalósíthatatlannak tartották? És akik most bármely országban kollektív jogokat kö­vetelnek, gondolnak arra, hogy egy közjogilag elkülönült közös­ség bármikor megvádolható kollektív bűnösséggel? Az etnikai válaszfalak állami intézményesítésével az egyén identitást zsa­roló közösségekbe kényszerül, és ismételten pórul jár. Össze­gezve: mind az önrendelkezési, mind a kollektív jog privilé­giumokat termel ahelyett, hogy megszüntetné őket.

Most nézzük meg a pozitív diszkrimináció fonákját! Ami a tör­ténelmi igazságszolgáltatás nézőpontjából jó szándék, az az egyén szempontjából kontraszelekció. Ha nem elég, hogy tanulni vágyok, hogy munkába szeretnék állni, hogy megpályáznék va­lamit, előbb lajstromba kell vetetni magam „etnikailag", akkor nem vagyok szabad. Az etnikai választóvonalak intézményes meg­húzásával – írja Gombár – a nemzetpolitika hívei ugyanazt te­szik, mint az államszocialista bürokraták annak idején a szár­mazás szerinti kategorizálással. Az egyes ember szempontjá­ból a pozitív diszkrimináció fonákja nyilvánvaló. Amerikában az ún. affirmatív akciókkal nem véletlenül nem értek el komoly ered­ményeket.

Az 1989-ben módosított alkotmánnyal és az 1993-as etnikai kisebbségekről szóló törvénnyel az etnicitás a jogrendbe került. Paradoxon, de többletjogból is eredhet jogfosztás. Ha kiskun-, jászkun- és nagykunügyi minisztériumokat hoznánk létre, akkor azok előbb-utóbb megszülnék a kiskun-, jászkun-, nagykun-prob­lémákat. Ha katolikus- és protestánsügyi minisztériumokat szer­veznénk, akkor felerősödnének a már elhalványodott katolikus-protestáns ellentétek. Az etnizáló társadalomszemlélet oda ve­zethet, hogy Pásztó és Salgótarján térségében összeütköznek és kölcsönös etnikai tisztogatásba kezdenek a Palóc Népi Fel-szabadítási Hadsereg és a Matyó Nemzeti Megmentési Front csapatai. Ez nem vicc, ez multikulturális lehetőség.

A posztmodern gondolkodók szerint nincs igazság, csak töb­bé-kevésbé igazolható vélemények vannak, nincs személyiség, mert az csak az állandóan változó struktúrák hálójának a met­széspontja. De ahogy Lukács György mondja, nincs ártatlan egyetemi előadás, nincs ártatlan kávéházi beszélgetés. Amíg a művészet területén a posztmodern nem veszélyes, addig az élet­ben – a II. János Pál emlegette – új barbárságba csaphat át. Hisz a posztmodern ember összetéveszti privát érdekének követelését az autonómia iránti vággyal, és viselkedését nem befolyásolja semmiféle tekintély. Ám ez csak azért van, mert – Finkelkraut szavaival élve – a tekintély evidenciáját korunk­ban felváltotta az evidencia tekintélye, és a szabadság a csator­naváltás lehetőségévé silányult.

A történelemmel kapcsolatban két álláspont létezik. 1. Nincs történelem, csak történelmek vannak. Ez az Európa-centrizmussal szemben szimpatikus gondolat, mert nem hiszi, hogy a fe­hér ember küldetése a történelmen kívüli/alatti népek civilizálá­sa. De ha a történelmek egyenrangúak, akkor köztük csak az erőszak dönthet. 2. Egy történelem van, és az a kapitalizmus­ban alakult ki, annak előtte csupán helyi történelmek voltak. Marx szerint pl. a gyarmatosítás gyalázatos, de helyénvaló, mert szét­zúzza a prekapitalista struktúrákat. Persze levezethető ebből az álláspontból az is, hogy csak a mi történelmünk, a mi kultúránk az igazi.

A világtörténelem nagyjából egységesíti a kiváltságosok és a diszkrimináltak életmódját (persze Belgiumban másként, mint Ukrajnában), mert felbomlasztja a természetadta vagy annak lát­szó helyi történelmeket. A cigányközösségek pl. a századfordu­ló után felbomlottak, ugyanakkor ki is rekesztődtek a társada­lom vérkeringéséből. Hasonló az ezredvégi vendégmunkások helyzete, akiket előbb befogadnak, majd kitaszítanak. Az USA-ban zöld kártya nélkül a minimális órabérnek csak a felét lehet megkeresni. A világszellem ennek ellenére ma a McDonald'son lovagol. Noha kiszorítja a prágai kiskocsmákat és a buda­pesti kerthelyiségeket, noha Indiába exportálja a szennyezett környezetet, noha a térségre erőlteti az amerikai giccset, de ha csak az emberevő törzsfőnökök és a kommersz amerikai akció­filmek között választhatok, akkor szemlesütve és fogcsikorgat­va az utóbbira szavazok. Miután nem vonz a csecsen önrendel­kezés és autonómia, ami lefejezések és megkövezések, vala­mint kéz- és láblevágások legalizálásába torkollik.

Az 1989-es korfordulót Ralf Dahrendorf szerint három egye­sülés, Németország, Európa és a beszédmód egyesülése jel­lemzi. Ehhez teszi hozzá Gombár, hogy a bipoláris világrend kettős beszédmódját, sajnos, nem egy értelmes, univerzális nyelv váltotta föl, hanem az etnikai nacionalizmusok folyományakép­pen a miniatűr diskurzusok egymásra lefordíthatatlan hangza­vara. Dunának, Oltnak más a hangja – mondaná a költő ma. Az etnizáló társadalomszemlélet démonával egyelőre senki nem veszi fel a küzdelmet, de legalább néhányan, így Gombár Csa­ba is, már szembenéznek vele.

A Human Rights Watch jelentése több mint 40 magyarországi városban, falun, településen 1995. június 1. és augusztus 20. között készült 120 interjúra épül. A könyv az 1993-as Struggling for Ethnic Identity: The Gypsies of Hungary [Harc az etnikai iden­titásért: a magyarországi cigányság] c. Human Rights Watch (Helsinki) kiadvány folytatásának tekinthető. Jórészt az 1993 utá­ni időszakkal foglalkozik, de kitér az 1989 előtti és az 1989-93-as időszakra is. Egyenlő súlyt kapnak benne az azonnali figyel­met igénylő ügyek – romák elleni támadások, nyílt diszkriminá­ció, kormányhivatalnokok túlkapásai -, illetve a diszkrimináció és marginalizáció szélesebb társadalmi kérdései, amelyek való­színűleg tovább élnek az előre látható jövőben is.

1. Háttér

A romák Észak-Indiából érkeztek Európába, több hullámban, a IX. és a XIV. század között. Az európaiak nem tudták róluk, hon­nan jöttek, és ez a zavar kifejeződik jól ismert elnevezéseikben is. Az angol „gypsy" és a spanyol „gitano" abból a téves képzet­ből származik, hogy a romák egyiptomiak; a francia „tsiganes", az olasz „zingaro", a német „zigeuner" és a magyar „cigány" a tévesen használt görög „atsigani" szóból ered, amely egy egy­kori kisázsiai eretnek szektát jelöl.

Manapság a cigányok többsége a rom/roma elnevezést ked­veli (amely embert jelent saját nyelvükön, egyes és többes szám­ban), mivel az eredeti kifejezésekhez gyakran pejoratív jelentés­tartalom társul. A továbbiakban a „roma" szót fogjuk használni, mivel ez a legkedveltebb a roma közösségekben.

Bár a magyarok többsége a romákat egységes közösségnek képzeli, az igazság az, hogy több különálló csoportjuk létezik. A magyarországi romák mintegy háromnegyede romungro („ma­gyar ember"), azaz magyarul beszél, és az asszimilációban elő­rehaladottabb. További egyötöd oláh, azaz román anyanyelvű, egy kisebb, 50 ezer főnyi csoport pedig a beást, a román egy dialektusát beszéli. Van egy maroknyi sinti, akik Nyugat-Euró­pából vándoroltak Magyarországra. A beások délnyugaton, az oláhok északkeleten tömörülnek, bár ők is és a romungrók is elterjedtek az egész országban.

2. Áttekintés

A piacgazdaságba való áttéréssel járó gazdasági átalakítás leg­súlyosabb terhei a romákat sújtják: elsőként őket bocsátották el 1989-90-ben, és számosan váltak azóta is munkanélkülivé. A romák közötti munkanélküliség magasabb mint 60 százalék; Budapesten kívül a közel 100 százalékos roma munkanélküli­ségi ráta sem ritka. (Az országban a munkanélküliségi ráta, a romák magas adatait is figyelembe véve, kb. 13 százalék. A ro­mák az ország népességének 5-6 százalékát teszik ki.)

A romák hátrányos megkülönböztetésnek vannak kitéve az is­kolákban és a közösségekben is. Csupán maroknyian szerez­nek diplomát, vagy akár kerülnek be felsőfokú oktatási intézmé­nyekbe. A romák alig fele végzi el az általános iskolát, nagy ré­szük különféle „kisegítő" iskolákban vagy osztályokban tanul, ahová csak nagyon kevés magyar gyerek jár. A városi romák nagy része gettószerű slumokban lakik, a vidékiek pedig „cigány­sorokon" vagy egyre növekvő számban elkülönült, tisztán roma településeken. Számos közintézmény kirekeszti a romákat, nem­egyszer nyíltan.

A gazdasági nehézségek miatt egyre több magyar hangoztat negatív véleményt a romákról – a romák a magyar többséggel való kapcsolatot megterhelő „hétköznapi rasszizmusról" panasz­kodnak.

A legnagyobb haladás az elmúlt két és fél évben a tizenhá­rom nyilvántartott magyarországi kisebbség, köztük a romák önkormányzatának létrejötte volt. A Nemzeti és Etnikai Kisebb­ségek Jogairól szóló (LXXVII/1993) törvényt 1993. július 7-én fogadták el, a helyi önkormányzatok megválasztására 1994 vé­gén került sor, a nemzetiségi parlamentek pedig 1995 elején szerveződtek meg.

Az új kisebbségi rendszer azonban nagyrészt nem volt képes betölteni szerepét. A kisebbségi önkormányzatok teljesen füg­gének a helyi magyar önkormányzatoktól. Erős bizonyítékok van­nak, hogy az állam beavatkozott a roma önkormányzatok meg­választásába, megsértve a nemrég biztosított autonómiát.

Több megfigyelő szerint a törvény valódi célja az volt, hogy javítsa az ország imagoját Nyugaton, nem pedig a kisebbsé­gek, különösen a romák helyzetének javítása. Ezt jelzi az is, hogy az első „körben" a romák nem szerepeltek a védett ki­sebbségek között, csupán a hangos tiltakozások hatására ke­rültek be.

3. Erőszak és rendőri válasz

Az 1980-as évek előtt a nacionalista és rasszista érzelmek nyílt kifejezését kifejezetten gátolták, így rasszista erőszakos táma­dások csupán elvétve fordultak elő. Gyakoriak voltak azonban a rendőri visszaélések; minden rendőrkapitányságon volt olyan részleg, amely a „cigánybűnözéssel" foglalkozott. Az effajta rendőri tevékenységet a központi hatalom kifejezetten támo­gatta.

Ahogy a központi hatalom gyengült a 80-as években, úgy buk­kantak fel a különféle szkinhedcsoportok, és szaporodtak a tá­madások. A romák és külföldiek elleni igazi erőszakhullám 1989-ben indult be, és 1991-92-ben tetőzött. Megjegyzendő, hogy a hivatalos szervek szinte minden esetben tagadták, hogy az ese­teknek rasszista háttere lenne, gyakran nem emeltek vádat, máskor pedig csupán enyhébben ítélték meg azokat – pl. huli-ganizmusként. Egy ízben egy szkinhedtámadást „gyerekes csíny­tevésnek" minősítettek. A romaellenes közvélemény is támogatja ezt az álláspontot.

A HRW/Helsinki megfigyelései szerint az erőszakos támadá­sok csupán kis részét hajtják végre igazi szkinhedcsoportok, nagyobb részükben egyaránt részt vesznek szkinhedek, nem szkinhedek és alkalomadtán rendőrök is. Az a széles körben el­terjedt álláspont, hogy a támadásokért egy maroknyi szélsősé­ges felelős, tarthatatlan. A legsúlyosabb atrocitások a gazdasá­gilag legnehezebb helyzetben levő északkeleti régióban történ­tek, de mindenhol előfordulnak.

1995. május elsején Kalocsán, a püspökkertben tartott majá­lison 2 óra körül egy fiatalember sörrel öntötte le Kolompár Jó­zsefet, majd az üveget széttörte az idős férfi segítségére siető Soltész István fején. A fiatalembert üldözőbe vevő romákat a park határánál nagy csapat szkinhed támadta meg, akik vasbotok­kai, baseballütőkkel és egyéb fegyverekkel is fel voltak szerel­ve.¹ Soltészt súlyosan bántalmazták (egy hónapot töltött kórház­ban), és több emberbe is belekötöttek – összesen 17 embert vertek meg, köztük egy várandós anyát. Mindeközben rasszista jelszavakat kiabáltak: „Fehér Magyarországot!"; „Magyarország a magyaroké!" stb. A rendőrség fél ötkor érkezett a helyszínre, annak ellenére, hogy fél három körül értesítették őket. A nyo­mozás folyamán több szemtanút és támadó szkinhedet ki sem hallgattak: A rendőrség tagadja, hogy a támadásnak köze len­ne a szkinhed mozgalomhoz, mivel Kalocsán nincsenek is szkinhedek.

Gyöngyösön 1993 februárjában, 1994 júniusában és júliusá­ban is támadtak meg szkinhedek romákat, végül novemberben Molotov-koktélt dobtak egy házra. A helyi rendőrség szerint az esetek privát konfliktusok voltak, Gyöngyösön nincsenek szkinhedek és nincs etnikai konfliktus sem. Hatvanban is meg­támadtak egy roma otthont.

Berhidán 1993 szeptemberében az Illés család házát 40-50 ember tartotta ostrom alatt. Néhány nappal később az egyik tá­madót sikerült azonosítani egy veszprémi nyomozó személyé­ben. Az ügyben a nyomozást a veszprémi rendőrkapitányság végzi, mindmáig eredménytelenül.

Azon túl, hogy a rendőrség nem mutat túl nagy buzgóságot a „cigányverések" felderítésére, gyakran a rendőrök alkalmaznak erőszakot: igen gyakoriak a kényszervallatások és a „rövidített nyomozás". A rendőrök sok helyen csak a romákat igazoltatják, őket viszont többször is.

1993. május 21-én legalább 60 rendőr nagyszabású razziát hajtott végre a Budapesttől délkeletre fekvő Örkény roma közös­sége ellen. A rendőrök megkülönböztetés nélkül verték az elé­jük kerülőket, nőket és gyerekeket is. Többen kerültek kórház­ba, köztük egy várandós nő, aki elvetélt. s*-

Egy férfi hallotta, hogy a rendőrök parancsnoka az akció után megkérdezi beosztottjait, hogy jól érezték-e magukat. Örkény polgármestere gratulált a rendőröknek, mondván „ a cigányok a jövőben is erre számíthatnak". Az eset kapcsán 8 romát tartóz­tattak le, hatot el is ítéltek, első fokon és később jogerősen is. A helyi ügyészség ejtette a rendőrök elleni vádakat.

1995. május 18-án egy szolgálaton kívüli rendőr és két barát­ja két dobermannt és egy németjuhászt uszított egy roma fiatal­ra a budapesti Köztársaság téren. Aznap este a rendőr egyen­ruhában meglátogatta a fiú családját, tanácsolva, hogy felejtsék el az esetet. Mivel a család visszautasította, későn este a rend­őr visszatért több szkinhed barátjával, és betörtek a lakásba. A családnak és barátaiknak sikerült visszaverni a támadást. A rend­őrt feljelentették, ennek ellenére még mindig állásban van.

1993 márciusában Pápateszéren a Birkás család házát kb. 50 ember támadta meg, jórészt a helyi polgárőrség tagjai, gázpisz­tolyokkal, botokkal és baseballütőkkel felfegyverezve. A házigaz­da felismerte a polgármestert, több képviselőt, a helyi tanítót és a polgárőrség alelnökét is. A rendőrfőnök szerint a támadáshoz nincs köze a polgárőrségnek, bár annak több tagja is a gyanú­sítottak között van; az eset magánemberek közötti személyes ellentétekre vezethető vissza. A polgármestert – aki tagadja, hogy jelen lett volna a támadásnál – nem kérdezték ki. Ugyan­csak a polgárőrség szerepelt az erőszakos támadásokban Óz­don és Kalózon is.

4. A szkinhedmozgalom és a politikai pártok

A rendőrség felmérése szerint mintegy 4 ezer fiatal tekinthető szkinhednek. A Népjóléti Minisztérium 1994-es felmérése sze­rint 40 ezerre tehető azok száma, akik teljességében azonosul­nak a szkinhed ideológiával, és 160 ezren lehetnek azok, akik „valamilyen mértékben" azonosulnak vele.

A Király B. Izabella-féle Magyar Érdek Pártja az, amely leg­szorosabb kapcsolatban áll a szkinhedmozgalommal. Ám a szkinhedek kötődnek a jóval „mainstreamebb" Kisgazdapárthoz is. Egerben a helyi szkinhedvezetők egyben a párt agitátorai is. Az egri „Nemzeti Ifjak" szervezet vezetője, Fazekas Péter meg­bízólevelet kapott Torgyán József aláírásával, amelyben a kis­gazda pártvezetés szervezési és toborzási feladatokkal bízta meg őt.

1995. január 15-én a Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetség két aktivistája betört egy debreceni zsinagógába, és felgyújtotta azt. Utóbb kiderült, hogy a KABSz-t két nappal korábban jegyezte be a megyei bíróság, központjukként pedig a Kisgazdapárt szék­háza szerepelt.

A debreceni rendőrség szerint nem volt szándékos, hogy a fiatal vandálok tettüket éppen Szálasi Ferenc születésnapján követték el. A KABSz más tagjai szerint az elkövetők részegek voltak, és lehet, hogy nem is tudták, hogy zsinagógában van­nak. Ha más épület kerül az útjukba, oda mentek volna be.

Kapronczai Mihályt, a kisgazdák megyei vezetőjét, aki meg­engedte a KABSz-nak a kisgazda helyiségek használatát,

Torgyán utóbb eltávolította a pártból, így független képviselő lett belőle.

5. A Btk. 156. paragrafusa

A Büntető törvénykönyv 156. paragrafusa kettőtől nyolc évig terje­dő szabadságvesztést helyez kilátásba azoknak, akik valakit nem­zeti, etnikai, faji vagy vallási hovatartozása miatt bántalmaznak.

Bár 1961 óta a Btk. része, a magyar bíróságok 1989 előtt és után sem alkalmazták a 156. paragrafust. 1986-ban a Legfel­sőbb Bíróság a pártvezetés utasítására érvénytelennek minősí­tette, amivel a faji vagy etnikai erőszak magyarországi meglétét kívánták leplezni.

A rendszerváltás után új erőfeszítések történtek annak érde­kében, hogy használják a 156. paragrafust. Legjelentősebb az ún. Nagy Szkinhedper volt, de más esetekben is megkísérelték a vádlók a 156-os alkalmazását. Végül 1993 novemberében a Legfelsőbb Bíróság ismét használaton kívül helyezte. Azóta az ügyészségek nem képesek megfelelő vádat emelni a rasszista támadások végrehajtói ellen; annyit tehetnek, hogy a huliganizmus vádját alkalmazzák az „aljas indokból elkövetett" formulá­val (amely súlyosabb büntetés kiszabását teszi lehetővé).

Még ha feltesszük is, hogy a 156-os paragrafus tényleg alkalmazhatatlan, felmerül a kérdés: akkor miért nem módosították az elmúlt évek során? Erre nincs válasz…

1994-ben Göncz Árpád egy sor kisebbségi ügyekkel kapcso­latos törvényjavaslatot terjesztett be. Ezeket – sok módosítás és heves viták után – végül 1996 márciusában fogadta la Parla­ment. Az új paragrafus (Btk. 269.) nem csak az erőszakos cse­lekményekkel, de a szóbeli uszítással is foglalkozik. Félő, hogy ez a paragrafus kicsit túl általános, így inkább szimbolikus je­lentőséggel bír majd.

6. Javaslatok

A Human Rights Watch/Helsinki sürgeti a magyar kormányt, hogy:

Vesse alá magát nemzetközi szerződésekben és saját tör­vényeiben foglalt, kisebbségi állampolgáraival szemben vállalt kötelezettségeinek, és teljességükben alkalmazza azokat. En­nek magában kell foglalnia:

1. minden állampolgár számára, legyen magyar, roma vagy más kisebbség tagja, a törvény egyenlő védelmét;
2. etnikai, vallási hovatartozástól és származástól függetlenül minden állampolgár biztonságának garantálását az erőszakos támadásokkal szemben;
3. a romák elleni bármiféle diszkrimináció tilalmát;
4. Göncz Árpád három, a kisebbségek helyzetét javító törvény­javaslatának elfogadását (1996 márciusában megtörtént).

Gátolja meg vagy megfelelően szankcionálja a romák elleni privát erőszakos cselekményeket. Ebbe beletartozik:

1. bármely, a romák ellen erőszakot alkalmazó személy vagy csoport vád alá helyezése a Btk. 156. §-a vagy hasonló törvény alapján;
2. azon esetek felderítése, amikor a rendőrség valamilyen módon fedezi a romák elleni erőszakos cselekményeket;
3. a szkinhed- és egyéb erőszakos csoportok felderítése.

Gátolja meg vagy megfelelően szankcionálja a romák elleni rendőri erőszakos cselekményeket. Ebbe beletartozik:

1. bármely, a romák ellen erőszakot alkalmazó rendőr vád alá helyezése a Btk. 156. §-a vagy hasonló törvény alapján;
2. végére járni a verésekről, kényszervallatásról, törvénytelen be-börtönzésről, és egyéb hivatalos túlkapásokról szóló jelentéseknek.

Állítson fel független felügyelőbizottságot elkülönített sze­mélyzettel és költségvetéssel, amely kivizsgálja a rendőrök el­leni vádakat.

Biztosítsa, hogy a helyi ügyészségeknek meglegyenek a fel­tételei a rendőrségtől független nyomozás lebonyolítására olyan­kor, ha rendőrök ellen nyomoznak.

Vessen véget a roma települések elleni nagyszabású razzi­áknak.

Teremtsen hatékony, független csatornát a rendőrség elleni állampolgári panaszok számára.

Követelje meg, hogy a rendőrök nyilvántartsák az igazolta­tásokat és ezek a nyilvántartások legyenek hozzáférhetők a köz­vélemény és az ombudsman számára.

A rendőrök számára növelje meg az emberi jogok oktatását és csökkentse az erőszak használatát.

Bátorítsa a romák felvételét a rendőrséghez,

Az oktatás területén:

1. reformálja meg a kisegítő osztályokba és iskolákba való sze­lekciót, írjon elő objektív normákat a válogatáshoz;
2. biztosítsa, hogy az iskolák felvételi rendszere nem diszkri­minatív a romákkal szemben;
3. tegye lehetővé, hogy a fent említettek mérésére pontos sta­tisztikák készüljenek.

A munkapiaci diszkrimináció elleni harcban:

1. bővítse ki és tartassa be a foglalkoztatáspolitikai etnikai diszkrimináció elleni jelenlegi tilalmakat;
2. vizsgálja ki az „etnikai kódolást" és a diszkriminatív bánás­módot a munkaközvetítő irodákban.

A lakáspolitika területén:

1. tiltsa meg törvényileg és a gyakorlatban is a romák vagy más kisebbségek elleni diszkriminációt a lakásbérlés és a
2. lakáshitelek területén;
3. akadályozza meg a törvénytelen kilakoltatásokat, és járjon végére az ilyen ügyeknek;
4. vizsgálja meg a kárpótlás működését és derítse fel a diszk­riminatív bánásmódokat.

Lépjen fel a közintézményekben tapasztalható folyamatos diszkrimináció ellen, és biztosítsa minden állampolgár számára az egyenlő bánásmódot.

„Az új bizonyítékok három fontos dol­got tisztáznak. Egyrészt a társadalmi kohézió erősödése, amit mindannyian kívánatosnak tartunk, nagyban függ a jövedelemkülönbségek csökkentésé­nek mértékétől. Másrészt a szűkebb jö­vedelemkülönbségek és a növekvő tár­sadalmi kohézió nagyon erőteljes sze­repet játszik nemcsak az erőszakos bűncselekmények csökkentésében, ha­nem azon nemzeti halálozási mutatók javításában is, amelyek a legjelentő­sebb betegségekből adódnak. Harmad­részt tekintet nélkül arra, hogy a múlt­ban mi volt érvényes, a modern gazda­sági életben a szűkülő jövedelemkü­lönbségek kapcsolatban állnak a gyor­sabb – nem lassabb – gazdasági nö­vekedéssel." (Richarc F. Wilkinson)¹

Bevezetés

Az 1990-es évek közepén a magyar kormány az ország roma lakosságával kapcsolatban szerencsétlen helyzetben találta ma­gát. A „piacgazdaságba" való átmenet a legtöbb roma életében romboló hatással járt. A képzetlen munkaerő iránti kereslet visszaesése drámaian csökkentette a roma férfiak foglalkozta­tottságát, az 1984-es 85%-ról 1994-re 26%-ra. A roma nők es­tében még rosszabb a helyzet: a foglalkoztatottsági szint ugyan­ebben az időszakban 53%-ról 18%-ra csökkent.² A hosszú távú, strukturális munkanélküliség kelepcéjében (amely arra késztet­te a Munkaügyi Minisztériumot, hogy új kategóriát vezessen be a munkamegosztásba, nevezetesen a „cigányok" kategóriáját)³ a Magyarországon élő romák 70%-a a szegénység állapotába került.⁴ A szegénység növekedésével és ennek társadalmi, ok­tatási és egészségi állapotbeli következményeivel párhuzamo­san az állam a romákkal kapcsolatban újfajta megközelítésmó­dot fogadott el. 1984 óta növekvő hangsúlyt helyezett a romák­kal folytatott „párbeszéd" ösztönözésére. Kezdetben ez egy or­szágos és több megyei szintű Cigány Tanács megalakítását és a Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetségének (MKCSZ) megalapítását jelentette, de azóta a romák által létrehozott szer­vezetek révén és a kisebbségi önkormányzati rendszer kialakí­tásán át fejlődött tovább.

Ennek az írásnak az a célja, hogy megvizsgálja a romák kö­rében növekvő szegénység és a politikai „párbeszéd" közötti kapcsolatot. Azt a látszólagos paradoxont elemzi, miszerint a történelem egy adott időszakában, amikor a romák (potenciális) követelései nagymértékben megnőttek, az állam elősegítette, hogy olyan politikai követeléseknek adjanak hangot, amelyeket nem képes teljesíteni. Azt állítja, hogy a „párbeszéd jó", mivel a legkisebb rossz elvét követi annyiban, amennyiben a kialakult helyzetre a kormányzatnak viszonylag korlátozottan rendelkezé­sére álló eszközökkel kellett reagálnia. Azonban a „párbeszéd egyszersmind rossz" is, mert reakciós jelleggel bír, és elkerül­hetővé teszi azon lényegi problémák megnevezését, amelyek­nek kezelése eleve külön politikákat követelne meg. A romák érdekkinyilvánításra való buzdításának „csúf" következménye pedig, a potenciális követelések skálájának drasztikus bővíté­sével egyidőben az, hogy a kormányzat a kinyilvánított követe­lések olyan szoros ellenőrzésére törekszik, amely aláássa a roma képviselők befolyását. Mind a társadalmi konvenciók, mind a kohézió szempontjából egyértelműen szükséges annak biztosí­tása, hogy az állam sikeresen kezelje a problémát. Felmerül te­hát a kérdés, mennyire hatásos hosszú távon a jelenlegi roma­politika.

A „párbeszéd" politikájának kifejlődése

Magyarország modernizációja és iparosodása módosította a korábbi egyensúlyt az ország roma népessége és az állam kö­zött. A születés előtti és a gyermekgondozási szolgáltatások megnövekedett hozzáférhetősége lehetővé tette, hogy a roma népesség mind abszolút, mind relatív értelemben a Holocaust előtti 100.000⁵ főről kb. félmillióra⁶ növekedjen, bár egyéb becs­lések magasabb értéket is mutatnak. A romák ma a teljes né­pességének legalább 5%-át teszik ki. 1961-től a kommunista re­zsim olyan politikát kezdett kifejleszteni, amely a romák margi­nalizálódásának és szegénységének a megszüntetését céloz­ta. Az újfajta megközelítési mód mögött kettős motiváció rejlett. Egyrészt az, hogy a romák nem maradhatnak el a társadalom többi részének fejlődése mögött, mivel ez nemcsak feltárná a szocializmusnak az egyetemes haladás megvalósításával kap­csolatos hiányosságát, hanem a romáknak a többiektől való nö­vekvő társadalmi és gazdasági eltávolodása csökkentené is a társadalmi stabilitást. Másrészt a romák növekvő számától, a munkakínálat növekedését, valamint a képzettebb foglalkozások felé áramló munkaerő felváltását várták. Ilyen okokból célozták meg az intézkedések a romák lakás-, egészségügyi és oktatási színvonalának emelését, javítva ezzel a roma munkaerő minő­ségét és hozzáférhetőségét.

Egy negyedszázad leforgása alatt ez a megközelítés néhány figyelemre méltó eredményt produkált. A romák foglalkoztatott­sága az egyharmados arányról a társadalom többi részéhez ha­sonló szintre emelkedett. Javultak az életfeltételek, ami sok roma számára biztosította az elektromos áramhoz, a folyóvízhez és egyéb létfontosságú forráshoz való hozzájutást. Az oktatás szín­vonala lassan, de biztosan olyan szintet ért el, hogy a roma gyer­mekek több mint fele kijárta az általános iskolát, és 20%-uk kö­zépiskolában tanult tovább.⁷ Sajnos az 1980-as évek gazdasá­gi válságával ez az időszak véget ért. Két tényező együttes je­lenléte, a képzetlen (roma) munkaerő iránti kereslet mérséklő­dése és a kormányzati kiadások csökkentésére irányuló nyomás arra késztette a kormányzatot, hogy újragondolja elképzeléseit. Olyan kritikák láttak napvilágot, amelyek megkérdőjelezték a vonzó statisztikák mögötti valóságot, különösen a lakáshelyzet alacsony színvonalára és a romák által végzett kellemetlen, alul­fizetett munkákra hivatkozva. A kormánynak ekkor már az elért eredmények elvesztésével kellett szembenéznie. Mivel a kor­mányzat a romákat minden korábbinál nagyobb függőségbe hoz­ta a társadalom többségétől és az államtól, így már nem vetheti el magától egyszerűen a felelősséget, és nem engedheti meg, hogy a dolgok maguktól fejlődjenek, hiszen az elkerülhetetlen társadalmi katasztrófához vezetne.

A megoldás, amellyel a kormány előállt, a „párbeszéd" politi­kájának bevezetése volt. Ahelyett, hogy. a romák életkörülmé­nyeinek javítására összpontosítottak volna, a figyelem azokra az eszközökre terelődött, amelyek segítségével a politikai ügyeket meg lehetett vitatni a romákkal, pontosabban a roma lakosság képviselőivel. Számos tényező közrejátszott egy ilyen irányú vál­tozásban, nem utolsó sorban a romák (bár szűk) intellektuális rétege (amely az oktatáshoz és a munkalehetőségekhez való hozzáférésben történt előrelépésnek a terméke volt), továbbá az európai roma mozgalom erősödése⁸ és a kisebbségekre a Helsinki Egyezmény eredményeképpen fordított nagyobb figye­lem. Azonban a változások legfontosabb oka a gazdasági vál­ság és a roma programok költsége volt. Ezt a kapcsolatot A Ha­zafias Népfront szerepe a cigány lakosság segítésében című dokumentum tette explicitté, amely 1984-ben jelezte az újfajta politika bevezetését. Eszerint: „[természetesen a cigányságról van szó]… Felzárkózásukat… korlátozza nehéz gazdasági hely­zetük … aminek következtében a cigányságot mint az új köz­megegyezés létrehozásában fontos szerepet játszó népcsopor­tot kell figyelembe vennünk."

Más szóval a gazdasági válság eredményeképpen az integ­rációs politikát felváltotta a romákkal folytatott „párbeszéd" kiépí­tése.

Az előző rezsim hanyatlásának évei alatt ez a „párbeszéd" az 1985-86-ban alapított országos és megyei szintű Cigány Taná­csok kizárólagos hatáskörébe tartozott. A központ megőrizte az ellenőrzést ezen politikaifórum-kezdemények felett, amelyeknek tagságát a Hazafias Népfront Titkársága hagyta jóvá. Egy ké­sőbbi testület, a Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetsége 1986-ban alakult meg. Mint neve is jelzi, ez egy kevésbé politi­kai irányultságú intézmény volt, amely elsősorban a roma mű­vészek támogatását tartotta feladatának. Bár a rendszerváltás a Cigány Tanácsok végét jelentette, a kormány romapolitikája megmaradt a párbeszéd ösztönzésénél. Ez nem meglepő, hi­szen azok a problémák, amelyekkel az első posztkommunista kormány szembekerült, hasonlítottak az öt évvel azelőttiekhez, habár még súlyosabbak voltak. Azonban az eszközök, amelyek­kel a politikát végrehajtották, módosultak. Az állam elkezdte pénz­ügyileg támogatni a növekvő számú roma szervezeteket, ami­nek következtében ezeknek száma drámaian emelkedett: míg 1989-ben 2,1990-ben pedig 18, addig 1993-ban már 200 körüli volt a számuk.

A párbeszéd politikája később, 1993-ban újabb lépést tett előre a „nemzeti ós etnikai kisebbségek jogairól szóló 1993. évi LXXVII. törvény" (kisebbségi törvény) elfogadásával, amelynek legfon­tosabb eleme a kisebbségi önkormányzati rendszer volt. A tör­vény engedélyezte, hogy a romák (éppúgy, mint a másik 12 el­ismert kisebbségi közösség tagjai) önkormányzatot hozzanak létre helyi és nemzeti szinten. Lényeges, hogy a párbeszéd po­litikájából ez az, ami intézményesült, s tisztázta azt, hogy a roma közösségekből kikkel tárgyalhatnak a kormány és az egyéb ad­minisztratív szervek. Bár a rendszert nemcsak a romáknak al­kották, ők azok, akik azt leginkább használták, létrehozva 483 kisebbségi önkormányzatot, amelyek a hasonló intézmények két­harmadát teszik ki, s ezzel nagyobb arányban vannak jelen, mint amekkorát a magyarországi nem magyar polgárok között képvi­selnek.⁹

Eredménytelen válságkezelés

Míg az elmúlt évtizedben a párbeszéd mechanizmusának kiépí­tése képezte a kormány romákhoz való viszonyulásának gerin­cét, a párbeszéd nem az egyedül követett politika volt. Számos programot hajtottak végre, elsősorban az oktatásban és a fog­lalkoztatásban, ám e programok nem tudták megállítani a ha­nyatlást ezeken a területeken: a munkanélküliség nőtt, az isko­lázottsági mutatók romlottak. E programok sikertelenségének fő oka a rájuk áldozott források korlátozottsága, nemkülönben az, hogy zavar mutatkozik a kitűzött célok és az azok eléréséhez szükséges módszerek, röviden – egy gyakran használt kifeje­zést használva – a válságkezelés tekintetében.

A romák iskolázottsági mutatóinak javítása hosszú távon a leg­jobb megoldásnak látszik a munkanélküliség és a szegénység problémájára. Az 1960-as évektől kezdődő, általános javulás el­lenére a romák és a társadalom többi része között meglévő tá­volság nem szükségszerűen mérséklődött az országos színvo­nal javulásából adódóan. Míg számos romának lehetősége volt középfokú végzettséget szerezni, ez majdnem teljes egészében a szakmunkásképző iskolákra korlátozódott, kevesebb mint 2%-uk járt gimnáziumba, és kevesebb mint 1%-uk tanult tovább a felsőoktatásban.¹⁰ A kormánypolitika törekszik a roma gyerme­kek támogatására a hátrányos helyzetű tanulók és a nem ma­gyar anyanyelvűek (arányuk kisebb, mint az ország roma lakos­ságának 30%-a) számára létrehozott pótlólagos alapokon ke­resztül. Emellett jelentős forrásokat fektettek egy speciális cigány iskola, a Gandhi Gimnázium létrehozásába. A kisebbségi tör­vény engedélyezi, hogy a kisebbségi önkormányzatok oktatási tevékenységet végezzenek, és néhány helyi hatóság épületet is biztosított számukra erre a célra. Ezek a lépések a roma gyer­mekek külön iskolákba történő szegregációjának folyamatára emlékeztethetnek, azonban a szülőknek még mindig megvan a joguk arra, hogy gyermekeik a klasszikus iskolarendszeren be­lül tanulhassanak. A fő kérdés az, hogy a javul-e színvonal egyál­talában véve, illetve a társadalom többi részéhez képest. Saj­nos a rendszerváltás óta folytatott politikák nem vezetettek a szín­vonal növekedéséhez. Az utóbbi években az iskolázottság emel­kedő trendje nemcsak hogy megállt, de meg is fordult. Azon roma gyermekek aránya, akik az általános iskola után folytatják tanul­mányaikat, 22%-ról 11,8%-ra csökkent,¹¹ azoké pedig, akik gim­náziumba, szakközépiskolába vagy technikumba járnak, az 1988-89-es 0,23%-hoz képest 1992-93-ra 0,19%-ra csökkent.¹²

A romák foglalkoztatottsága az utóbbi években drámaian be­szűkült. Az 1980-as évek végén a romákra aránytalanul voltak hatással az országban jelentkező munkaerőbőség első hullámai, bár sokan képesek voltak helyzetükön javítani a korkedvezmé­nyes és a rokkantsági nyugdíj révén. Számos tényező felelős a romák között kialakult magas munkanélküliségért, köztük a roma népesség földrajzi elhelyezkedése is, többségük ugyanis az or­szág szegényebb északi és keleti megyéiben, nem urbanizált régióiban lakik. A roma népességben túlsúlyban lévő fiatalok aránya is arra utal, hogy sok munkanélkülinek nincsen semmi­lyen munkatapasztalata. Az alacsony képzettségi szint, ideért­ve az újfajta képzettségek – a nyelvek és a számítógép haszná­latának ismerete-teljes hiányát, csökkenti a lehetőségeket. Még akkor is, ha a romák rendelkeznek a munkához szükséges kép­zettséggel, a diszkrimináció gyakran akadályozza meg őket ab­ban, hogy munkát találjanak.¹³

Az MDF vezette kormány (1990-94) nem rendelkezett átfogó romafoglakoztatás-politikával, bár 1993-ban a Munkaügyi Minisz­tériumban elkészült egy Munkaterv a cigány munkanélküliség csökkentésére és foglalkoztatottságuk támogatására. Ez azon­ban inkább az információgyűjtésre összpontosított, mintsem a foglalkoztatás tulajdonképpeni növelésére, és gyakran még a korlátozott javaslatokat sem ültették át a gyakorlatba.¹⁴ 1992-ben bevezették a „szociális földprogramot", amely megengedte, hogy a roma közösségek (1996-ban 124) az üresen hagyott föld­területeken élelmiszert termeljenek a maguk számára. Ez ugyan bizonyosan sok embernek nyújt segítséget, illetve mezőgazda­sági jártasságot is ad, hosszú távon azonban nem tekinthető megfelelő megoldásnak. Az igazi esélyegyenlőséghez, valamint a szegények és a társadalom többi része közötti szakadék csök­kentéséhez, amely a társadalom stabilitásához szükséges, a romáknak képesekké kell válniuk egyenlő eséllyel versenyezni minden állásért, és nem szabad a gazdaságnak egy fejletlen te­rületére sodródniuk.

A színre lépett MSZP-SZDSZ koalíció nagyobb elkötelezett­séget tanúsított a romák munkanélkülisége csökkentésének ügyében. 1994 októberében megalakult a Cigány Válságkezelő Programiroda, azonban az annyira áhított válságmenedzselési program soha nem öltött testet, így a hivatalt 1995 végén meg­szüntették. A kormánypolitika ma arra helyezi a hangsúlyt, hogy a romákat segítse saját gazdasági vállalkozásaik megalapítá­sában. 1995-ben 150 millió forint tőkével megalakult a Magyar­országi Cigányokért Közalapítvány (MCK), azzal a szándékkal, hogy roma közösségeket, főként önkormányzatokat támogassák kereskedelmi vállalkozások létrehozásában. Sok tekintetben ez annak a nagy és hivatalos változata, amivel az Autonómia Köz­alapítvány 1990 óta foglalkozik, így nem meglepő, hogy az Au­tonómia alapítóját, Bíró Andrást nevezték ki az MCK vezetőjé­nek, A romák foglalkoztatottságának efféle támogatását csak üdvözölni lehet: azonban ahhoz, hogy egy életképes vállalko­zás jöjjön létre, több kell, mint egy jó terv és a sikeres alkalma­zás. Ha nincs a megtermelt árunak piaca, az üzlet túlélése hosszú távon kétséges, mint ahogy az Autonómia fel is ismerte, „hogy az alapítvány akciói minden erőfeszítés mellett sem vol­tak sikeresek".¹⁵ Gazdasági növekedés nélkül, főként azokban a szektorokban, melyekben a képzetlen munkaerő iránt növe­kedni fog a kereslet, és azokban a régióban, melyekben sok roma él, kevés kilátás van arra, hogy a jelenlegi intézkedések jelentő­sen csökkentenék a roma munkanélküliséget.

A politika címszó alatt azokat az erőfeszítéseket is meg lehet említeni, amelyeket a kormány tett annak érdekében, hogy kife­jezze a romák egyenlőségét a többi állampolgárral, illetve jogu­kat arra, hogy elfoglalják helyüket a magyar társdalomban. A ki­sebbségi törvény harmadik paragrafusa (1) szerint „a Magyar Köztársaságban élő kisebbségek részesei a népi hatalomnak: államalkotó tényezők, Kultúrájuk része a magyarországi kultú­rának." Horn miniszterelnök ennél messzebbre ment a Roma Napon (1994. augusztus 3.) annak hangsúlyozásával: „a magyar­országi cigányok igenis ennek a hazának gyermekei, nem befo­gadott, hanem jogokkal született polgárok".¹⁶ 1995 decemberé­ben a kormány deklarálta, hogy a romák szegénysége nemzeti érdekeket érintő kérdés, és a következő márciusban kijelölte a parlament munkarendjének egy napját a romákról szóló politi­kai vitának, amelyen az összes párt képviselője fel is szólalt.

A hivatalos befogadó diskurzus ellenére az utóbbi években hanyatlás volt tapasztalható a romák szociális helyzetében. Pár­tos Ferenc 1979-es kutatása arra az eredményre jutott, hogy a legtöbb magyarnak, aki romák környezetében él és/vagy dolgo­zik, pozitív a hozzáállása a kérdéshez – viszont ezt erősen el­lensúlyozza azoknak a negatív véleménye, akik kevésbé van­nak kapcsolatban romákkal.¹⁷ Az 1980-as évek közepére meg­jelent a cigányellenes skinhead-mozgalom, és Kenedi János megjegyezte, hogy „a cigányságtól való megkülönböztetés ré­vén újra magához kezd térni egy egyre inkább kiüresedő ma­gyar etnikai öntudat".¹⁸ Egy 1994-es kutatás megállapította, hogy a romák kevésbé népszerűek, mint a kínaiak, az afrikaiak, vagy az arabok (valójában mint minden, a kutatásban résztvevő egyéb csoport), s a válaszadóknak csupán 18%-a mondta, hogy „szí­vesen fogadna" cigányt barátjául, 15%-a pedig azt, hogy szom­szédjául.¹⁹ Valószínű, hogy a tömeges szegénység és az ah­hoz kapcsolódó jelenségek, mint a növekvő bűnözés, droghasz­nálat, prostitúció és a szorongás, teljesen meghiúsítják a romák szociális helyzetén javítani kívánó hivatalos próbálkozásokat. Va­lóban sok megfigyelő van azon az állásponton, hogy ezek a té­nyezők valószínűleg növekvő feszültségekhez és konfliktusok­hoz vezetnek majd, különösen a falusi térségekben.

Időt nyerni

Ebben a kritikus állapotban a tömeges, strukturális munkanélküli­ségnek és a hozzá fűződő jelenségeknek (növekvő bűnözés, tár­sadalmi feszültségek, az egészségi állapot színvonalának romlá­sa) a távoli jövőbe történő elhúzódása, valamint a iskolázottság zuhanó trendje miatt a legtöbb roma számára kilátástalan a hely­zet. Magától értetődő annak szükségessége, hogy hatékony meg­oldást találjunk ezekre a problémákra, nem csak azért, hogy meg­mentsünk 100.000 nehéz sorsra ítéltet, hanem azért is, mert ha engedjük, hogy ezek a nehézségek fennmaradjanak, akkor előbb-utóbb alá fogják ásni az ország gazdasági, társadalmi és politikai szerkezetét. Ezért a „párbeszédre", amelyet a kormány a romák­kal kapcsolatos elsődleges politikai eszköznek tekint, nagy fele­lőség hárul a problémák megoldásának elősegítésében.

Sajnos ez a párbeszéd önmagában nem rendelkezik a mun­kanélküliség csökkentéséhez és az iskolázottság színvonala ja­vításához szükséges eszközökkel. Nem tudja növelni a roma munkaerő és szolgáltatások iránti keresletet, nem tesz ételt az asztalra, nem csökkenti a kirekesztettek osztályának méretét, és nem száll szembe a diszkriminációval. Mindezek alapvetően a gazdasági fejlődéstől függnek. Ha nincs a romák munkájára ke­reslet, az állam nem fog különösebben invesztálni sem munka­helyekbe, sem szakmai gyakorlatba, és forrásokat sem fog biz­tosítani a roma iskolarendszer számára, ha a végzősökre csak a segély vár. Történnek ugyan intézkedések a rasszista meg­nyilvánulások betiltására, ám a romák általános társadalmi hely­zete nem fog javulni, ha a valóság: szegénység és szorongás. A párbeszéd legfeljebb a helyzet jelentős javulását eredményez­heti, de azt önmagában nem képes megteremteni.

Ezzel nem azt állítjuk, hogy a párbeszéd nem tudja javítani a romák többségének helyzetét. Annak ellenére, hogy ennek a politikának tudatosan az a célja, hogy felváltsa azon korábbia­kat, amelyek a romák társadalmi és gazdasági integrációját cé­lozták, a kommunikációs csatornák javítása elősegítheti olyan politikák hatékonyabb kifejlesztését és alkalmazását, amelyek csökkenthetik a szegénységet. A romák nézeteinek ismeretében a politika alkotói és tervezői olyan programokat javasolhatnak, amelyek a romák törekvéseivel jobban összhangban vannak, és így hatékonyabbá is válhatnak. Az önkormányzati rendszer a közösségi alapú roma intézmények százait összefogó hálózat megalkotásával létrehozott egy olyan mechanizmust, amelyen belül átfogó politikát lehet folytatni. Egy másik demokratikus érv az lehet, hogy a roma érdekek képviseletének elősegítése erő­sítheti a roma képviselői lobbikat, ami ahhoz vezethet, hogy a nemzeti jövedelemnek egy nagyobb szeletét fektetik majd pél­dául munkahelyteremtésbe. Ez az érv kevésbé meggyőző, mi­vel Magyarországon az egész közösségi szektor válságban van, nemcsak az a terület, amely a romákkal foglalkozik. Egy véges tortából bármely újabb, roma ügyekre fordított szelet hátrányt je­lenthet egy másik csoport számára. Nem valószínű, hogy ez megtörténik bármilyen méretben, bármely esetben tekintettel a romák mint csoport és szervezeteik politikai gyengeségére, de ha mégis megtörténne, valószínűleg konfliktust okozna a poten­ciális „vesztesekkel", akik saját részesedésük megőrzésére tö­rekednek.

Melyek a lehetőségei annak, hogy a párbeszéd jelentős vál­tozások katalizátoraként működjön? A tendencia nem túl bizta­tó, ha arra gondolunk, hogy miként fogant meg ez a politika, s hogy a kormányzat kudarcot vallott a romák létfeltételeinek biztosításában és az oktatási eredmények javításában. Az alapve­tő problémák a jelenleg divatos makrogazdasági fejlődés esz­méjében keresendők. A magyar gazdaság strukturális kiigazítá­sa, ami az exportra helyezi a hangsúlyt – a hazai kereslet elfoj­tása és a kormányzati kiadások szűkítése mellett -, nemhogy nem segíti elő a romák sorsának javulását, hanem inkább fele­lősség terheli a jelenleg létező tragikus körülmények kialakulá­sáért. A világ országainak tapasztalatai Bolíviától Nagy-Britan­niáig jól mutatják, hogy az efféle politikák nemcsak növelik a sze­gények számát, de a szegénység csapdájában is tartják őket. A szegényekkel az a gond, hogy túl sokba kerülnek. Nemcsak az életben tartásukhoz szükséges költségek merülnek fel, hanem azok a spekulatív költségek is, amelyek a szegényeknek a tár­sadalom többi tagjával egyenlő szintre emeléséhez lennének szükségesek. A sors iróniája, hogy olyan politikák gyakorlása, amelyek a nyomor magasabb szintjét termelik ki, az olyan álla­mi költekezés iránt növelik a keresletet, amelyet éppen most kur­títanak meg – és ezért jellemző a kormányokra, hogy aláássák a jogosultságok morális alapjait. Mivel számos roma elszántan igényli a jogosultságot (például az elviselhető életszínvonal ér­dekében), a jelenlegi helyzet, úgy tűnik, strukturálisan nem ked­vez olyan politikák kifejlesztésének, amelyek valóban újra mun­kához juttatnák a romákat, és segítenék csökkenteni a szegény­séggel járó problémákat. Ha így tekintjük, akkor láthatóvá válik, hogy a párbeszéd politikája nem annyira kifinomult politikai esz­köz egy demokratikus korban, hanem inkább egy gyorsan fel­húzott rozoga gát a problémák mindent elöntő áradata ellen. Az időnyerés módszere, abban a reményben, hogy a körülmények változni fognak, és majd lehetővé teszik, hogy szembeszálljunk a problémákkal és enyhítsük őket, mielőtt véglegesen elboríta­nak mindent.

Mi van Pandora szelencéjében?

A párbeszéd politikájának két jellegzetességét tartják számon. Elsőként azt, hogy egy gazdasági válságra adott válaszból fej­lődött ki, s szükségszerűen azt az űrt töltötte be, amely az elő­ző politikákkal való felhagyást követően keletkezett. Másodsor­ban a párbeszéd lényegében reakciós. Azzal, hogy olyan for­mális struktúrák megteremtésére összpontosít, amelyek azt a benyomást keltik, hogy valami történik, a párbeszéd csökkenti a kormányok indíttatását arra, hogy valódi problémákat vessenek fel és hatékony megoldásokkal álljanak elő. Azonban van en­nek a párbeszédnek egy harmadik jellemzője is, amely látszó­lag szöges ellentéte az első kettőnek. Arra irányul ugyanis, hogy növelje az állammal szemben támasztott követelések számát, melynek következtében olyanok is előkerülnek, amelyeket az ál­lam nem tud vagy nem akar teljesíteni, s ezzel egy potenciáli­san robbanásveszélyes politikai konfliktusnak biztosít talajt. Egy ilyen helyzetben világos, hogy a párbeszédet úgy kell irányítani, hogy megelőzhető legyen az olyan követelésekre irányuló poli­tikai nyomás kialakulása, amelyeknek a kormányok nem hajlan­dók eleget tenni. A romapolitika utóbbi tíz év alatt végbement fejlődésének vizsgálata jól mutatja, hogy ez volt a helyzet.

A kommunista időszakban a romák politikai képviselete feletti ellenőrzés viszonylag egyszerűen történt: „megerősített" szemé­lyeket választottak a Cigány Tanácsok tagjainak. Mindamellett a kormány még ebben a korai szakaszban sem számíthatott az összes roma értelmiségi feltétlen támogatására. A romák ma­gyar társadalomban elfoglalt hátrányos helyzetének, s az 1984-es kormánypolitikában bekövetkezett változásoknak következ­tében s egy valószínűleg még nehezebb jövőnek tudatában nem meglepő, hogy néhány roma, akit kirekesztettek a hivatalos ro­mapolitikából, elégedetlenségét fejezte ki a kormány hozzáállá­sával kapcsolatban. Magyarország hangsúlyosabb nyugati ori­entációjának, a kisebbségi jogok növekvő tudatosodásának és az Európai Roma Mozgalom erősödésének hatására a („ma­gyar") politikai ellenzék szorgalmazta, hogy a romák kisebbségi jogokat kapjanak. Maguknak a roma intézményeknek a kialaku­lása volt az ellenzék központi témája az MCKSZ megalakítása körüli vitában 1986-ban. Olyan személyiségek, mint például Daróczi Ágnes, azt követelték, hogy a roma érdekékét mind a politikaiakat, mind a kulturálisokat – egyetlen olyan szervezet­ben képviseljék, amely érzékenyen tud reagálni a roma közös­ségek szükségleteire és kívánságaira. Független szervezetek megalakításának a lehetősége nélkül ezek az ellenzéki hangok háttérbe szorulhatnának, s ha továbbra is kritikus hangot ütné­nek meg, rendőri beavatkozással is fenyegethetnék őket.²⁰

Megtervezett demokrácia

A rendszerváltás azzal, hogy a politikai tevékenységnek új ke­reteket szabott, más eszközök megteremtését tette szükséges­sé a roma érdekképviselet ellenőrzés alatt tartására. Annak az okait, hogy a kormánynak miért kell ellenőriznie a roma politika fejlődését, Báthory János, a kormány fő cigányügyi tanácsadó­ja világosan vázolta A nemzeti egységtörekvések és a cigány mozgalom című bizalmas dokumentumban,²¹ amelyet 1989-ben készített az MSZMP-nek. Az 1990-es választásokat követően Báthory lett az MDF vezette kormány cigányügyi szakértője. A dokumentumban kifejezett nézeteit beépítette a Nemzeti és Et­nikai Kisebbségi Hivatal (NEKH, felállítva 1990-ben) munkájába – ezzel biztosítva a folytonosságot a kommunista és a poszt­kommunista korszak között.

Báthory azt hangoztatta, hogy a „cigány mozgalom" (ahogy ő nevezte) potenciális veszélyt jelent a nemzeti egységre (amely egy másik kifejezés a politikai stabilitásra). Beismeri ugyan, hogy az asszimilációs politikákkal felhagytak, valamint hogy a cigány­ügyek lekerültek a nagypolitika napirendjéről. De megjegyzi: „nemzetközi példák mutatják, hogy hátrányos szociális helyzet és etnikai mozgalom ideológiája kétkomponensű társadalmi rob­banóanyagként fogható fel". A kormánynak nemcsak a nem je­lentéktelen roma népességgel kell szembeszállnia, hanem az­zal is, hogy a roma ügyek megvitatása által gerjesztett indula­tok nagy teret engednek az egységtörekvés megbontásának, az indulatok eltérítésének és a bűnbakkeresésnek, ami lehetővé teszi a demagógoknak, hogy a romák ügyéből politikai tőkét ko­vácsoljanak.

Báthory elég éles eszű volt ahhoz, hogy felismerje: a kialaku­ló roma politizálás a veszélyek mellett lehetőségeket is hordoz magában a kormány számára. A kisebbségpolitika alapelveként elfogadott pluralista szemlélet megszabadította az államot a ro­mák társadalmi és gazdasági integrációjával kapcsolatos fele­lősségétől, s ezzel arra redukálta szerepét, hogy elősegítse „az optimálisként feltételezett folyamat érvényesülését". A roma po­litikát a külpolitikában is fel lehetett használni (konkrétan a szupranacionális európai intézményekhez való csatlakozáshoz és a szomszédos országokra történő nyomásgyakorláshoz a magyar kisebbségek védelmében), hiszen „a magyar külpoliti­kai eszközrendszer lényeges része, hogy európai normáknak megfelelő kisebbségi politikát kíván folytatni és ezt a nemzetkö­zi kapcsolatban érvként kívánja használni".

Az elkerülendő veszély az volt, hogy a romapolitikát olyan „ra­dikálisok" uralják, akik „túl sokat" követelnének az államtól. A ro­mákat Báthory „a megszokott játékszabályok között gyenge nyo­másgyakorló csoport"-nak tekintette, amelyet kivételes körülmé­nyek etnikai felkelésre késztethetnek. Csodálta azt, ahogy a „de­mokratikus rendszerek sikeresen kanalizálták, 'pacifikálták' az agresszív etnikai mozgalmakat" azáltal, hogy intézményesítet­ték őket a főáramú politikai rendszeren belül. Javasolta a Ma­gyarországi Cigányok Demokratikus Szövetségének (MCDSZ) támogatását, amelyet nemrég alakítottak a Cigány Tanácsok re­formszellemű romái, mivel „nem támaszt teljesíthetetlen feltéte­leket, mozgalmi módszere a hivatalos tárgyalás, egyezkedés". Felismerte, hogy a küszöbönálló pluralizmus következtében a romák nyilvánosan is kritizálhatnák a hivatalos romapolitikát: ezért a „mérsékeltek" gyors támogatását sürgette, hogy védő­pajzsul szolgáljanak a radikalizációval szemben. Báthory azt is javasolta, hogy a romák választott hivatalnokok lehessenek. Ez „a rendszerben érdekeltté" tenné a roma képviselőket, akik így hajlanának a kompromisszumra.

A Roma Parlament tündöklése és bukása

Közvetlenül a rendszerváltást követő években úgy tűnt, hogy Báthory félelmei valóra válnak. Amikor a roma radikalizmus ve­szélyeiről írt, legbelül a kommunista rezsimmel szemben kriti­kus, növekvő számú roma értelmiségi politizálására gondolt. 1989 áprilisában sokan közülük (mint Osztojkán Béla, Zsigó Jenő, Horváth Aladár, Hága Antónia, majd később Daróczi Ág­nes) megalakították a Phralipe nevű független szervezetet. Ez a csoport akkor már kapcsolatokat épített ki a liberális ellenzék­kel olyan kampányok-ügyek során, mint a miskolci „gettóügy". Az 1990-es választások hajrájában a Phralipe és az SZDSZ vá­lasztási paktumot kötött, melynek eredményeként Horváth Ala­dár és Hága Antónia lett az első két roma képviselő az első poszt­kommunista parlamentben.

A Phralipe aktivistái gyorsan kezdeményező szerephez jutot­tak a roma politikai életben, és ők voltak a Roma Parlament 1991. januári megalakulásának legfőbb kezdeményezői. A Par­lamentet, amelyet tizennégy tagszervezet csúcsszervezeteként alakítottak meg, azért hozták létre, „hogy a tagszervezetek ér­dekeit képviselje, és érvényre juttassa a Magyar Köztársaság legfelsőbb döntéshozó és végrehajtó fórumain", s tagjai között „radikálisok", „lojalisták" csakúgy szerepeltek, mint újonnan po­litizáló romák.²² Phralipe-tagok foglalták el a vezető helyek több­ségét az új szervezetben, habár Nadáy Gyulát, az MCDSZ ve­zetőjét választották alelnöknek. Annak ellenére, hogy a formális egység megvolt, folytatódott a már korábban elkezdett küzde­lem a két tábor között, kezdetben a Roma Parlament keretein belül. Egy éven belül Nadáy pénzlopással vádolta meg a Phralipe tagjait, és tüntetést szervezett a Parlament irodái előtt. Az MCDSZ-t 1992 elején kizárták a Parlamentből. A Parlament 1992. februári II. Kongresszusán Raduly József (100 tagú Ci­gányzenekar) sikertelen elnöki kampányt folytatott azzal a jel­szóval, hogy kiveszi a Parlament irányítását a „radikálisok" ke­zéből. Az év végére ő és Farkas Flórián (Lungo Drom) kivonták szervezeteiket a Roma Parlamentből miután azzal vádolták meg őket, hogy bizalmas információkat továbbítottak a NEKH-nek.²³

A Roma Parlament külső ellenállással is szembesült. Rövid­del a Parlament megalapítása után az MDF létrehozta a Cigány Szervezetek Érdekszövetségét, amely Rostás Farkas Györgyöt támogatta. 1991 végén Mohácsi Attila alakította meg a Roma Fórumot, amelynek az MSZP székházában voltak az irodái, és a következő évben Raduly. József és Farkas Flórián alapította meg az Együttélés Magyarországi Cigányok Szövetségét, amely „a másik két ellencsúcsszervezettel együtt támadta a Roma Par­lament 'radikális' irányvonalát".²⁴ A Roma Parlamenttel ellentét­ben egyik szervezet sem törekedett tömegbázis kialakítására vagy a roma érdekek képviseletére a Kisebbségi Kerekasztalban (amelyet 1991-ben állították fel azért, hogy a beterjesztett kisebb­ségi törvényről tárgyaljon a kormánnyal). Ezek lényegében elit­formációk voltak, amelyek az aktivisták csak egy szűk csoport­jának biztosítottak állást. Ezek a szervezetek eszközök lettek a nagyobb pártok kezében, amelyeket a roma politika uralkodó erejének érzékelhető SZDSZ-orientációja ellen fordíthattak.

Pár évig a Roma Parlament volt a legdinamikusabb roma po­litikai szervezet. Petíciót szervezett, amelyben kárpótlást jöve­telt a Holocaust okozta veszteségekért, valamint azt, hogy a kor­mány valósítson meg egy kétmilliárd forintos foglalkoztatási és továbbképzési programot, amely a romák munkába való vissza­állítását célozná.²⁵ Tüntetéseket kezdeményezett romák elleni rasszista támadások ellen (Eger és Gyöngyös), és egy sor köz­életi kérdésben állást foglalt. A Parlament a Kisebbségi Kerekasztalban is a legaktívabb roma hang volt, s a kisebbségi testület szóvivője is a Parlamentből került ki (Zsigó Jenő). A Par­lament egyre erősebben kritizálta a kormány előterjesztéseit, különösen miután a kisebbségi törvény ún. „konszenzus-vázla­tát" egyoldalúan visszavonták 1992-ben; szóvá tette a törvényi és pénzügyi garanciák hiányát, amely nem teszi lehetővé az önkormányzati rendszer hatékony működését. A Parlament ak­tivitása magához vonzott számos újonnan alakult roma szerve­zetet: tagszervezeteinek száma az alapítástól számított tizen­nyolc hónap alatt 44-re emelkedett.

A Phralipe vezetősége ugyanakkor megosztott lett. Daróczi Ágnes röviddel az alakulás után távozott a Roma Parlamentből, mondván: kár minden erőfeszítés a korábbi riválisokkal való kö­zös munka érdekében. Hamarosan követte őt Hága Antónia, aki Péli Tamással, az MSZP roma parlamenti képviselőjével karölt­ve később azt szorgalmazta, hogy a Parlamentet váltsa fel egy információs központ.²⁶ A korábbi ellenségek és szövetségesek távozásával egyre inkább a Horváth Aladár – Zsigó Jenő -Osztojkán Béla alkotta 'triumvirátus' gyakorolta a hatalmat a Roma Parlamentben. 1993 elejére Osztojkánnak kétségei me­rültek fel a Parlament megítélésével kapcsolatban. 1992-ben a megváltozott szabályok kizárták a Roma Parlamentet a közvet­len állami támogatást kapók köréből, ami arra késztette, hogy hozzájárulásokat csikarjon ki a tagszervezetektől. Elterjedt az a hiedelem is, hogy maguknak a tagszervezeteknek a támogatá­sa azért csökken, mert a kormány ellenségesen szemléli a Par­lamentben való részvételüket. A Roma Parlament döntésképes­ségére nézve fenyegetőleg hatott, hogy a tagszervezetek szá­ma 1993 februárjára 25-re esett vissza. Osztojkán úgy vélte, hogy a Parlament kritikája a küszöbön álló kisebbségi törvényről túl összetett és érthetetlen a romák nagy tömege számára. Míg a vezetők, akik közelről követték a Kisebbségi Kerekasztalban foly­tatott vitákat, tisztában lehettek a Parlament aggályaival, addig a romák többsége (valójában az állampolgárok többsége) szá­mára egy megalkotásra váró kisebbségi törvény önmagában pozitív dolog volt.²⁷ Ezeket az aggodalmakat nem lehetett a Roma Parlamenten belül tartani, így Osztojkán rövidesen vissza­vonult, és követte őt a Phralipe-szervezetek többsége. Egy év­vel később Zsigó és Horváth összekülönbözése az önkormány­zati választásokon való részvétel kérdésében újabb töréshez vezetett, melynek eredményeképpen a Roma Parlament egy maroknyi szervezetre zsugorodott, és elvesztette befolyását a roma politikában.

A lojalizmus győzelme a liberalizmus felett

A Roma Parlament elhalása nagyban tulajdonítható a kisebb­ségi önkormányzati rendszer előretörésének, amely a roma po­litika újrarendeződését vonta maga után. A rendszerben elnyer­hető „díj" az 53 Országos Roma Kisebbségi Önkormányzat (ORKÖ) – a tagszervezetek – feletti ellenőrzés megszerzése volt. Az önkormányzati rendszer előnyben részesíti a jól pénzelt or­szágos szervezeteket. A helyi aktivisták érdeke, hogy szövet­ségre lépjenek egy olyan szervezettel, amelytől pénzügyi és po­litikai támogatást kaphatnak és így növeljék esélyeiket az ön­kormányzati választásokon. Az országos szervezetek pedig hasznot húznak abból, hogy minden lehetséges jelöltet támo­gatnak, hiszen az ORKÖ-t egy olyan választási bizottság választ­ja, amely főleg helyi önkormányzati képviselőkből áll. Mivel a helyi szintű romapolitika alapja nem az ideológia, és a helyi ügyek kevésbé fontosak, mint a nagypolitikaiak, az országos szerve­zetek sikere nagyban múlik azon, hogy jelen tudnak-e lenni egy körzetben, amit viszont nagyban meghatároznak a rendelkezé­sükre álló pénzügyi és személyi források.

Az első helyi kisebbségi önkormányzati választásokat 1994 decemberében tartották és 422 roma intézmény megalakulását eredményezték. A választások hajrájában világossá vált, hogy az igazi versenyzők a Farkas Flórián vezette Lungo Drom, és az Osztojkán-féle Phralipe. Ők ketten támogatták az összes nem független jelölt 83%-át. 1995 áprilisában az ORKÖ megválasz­tására Szolnokon, a Lungo Drom városában került sor. Négy je­löltlistát állítottak fel, amelyeket Farkas, Osztojkán, Nadáy és Horváth vezetett, és a választás eredménye az volt, hogy a Lungo Drom listájáról mind az 53 jelöltet megválasztották, s az 54 megválasztott képviselőjelölt közül csak egy szerepelt a Phralipe listáján. A Lungo Drom és a Phralipe közti viszony, amely már eleve rossz volt, tovább romlott azzal, hogy Osztojkán sikertelenül megóvta az eredményt. Amikor a bíróságok vissza­utasították azt a panaszát, hogy a kormány manipulálta a vá­lasztást, Osztojkán megalakította a Cigány Kisebbségi Önkor­mányzati Képviselők Országos Szövetségét, hogy az ÖRKÖ el­lenpólusaként működjön. Egy kifejlet nélküli megvesztegetési botrány következményeként Osztojkán végül is az ORKÖ tagja lett, de hamarosan kizárták az ülésekről a jogorvoslat lehetősé­ge nélkül.

Farkas Flóriánt azonnal megválasztották az első ORKÖ elnö­kének. Az ő pályafutása az 1980-as évek végén kezdődött az Országos Cigánytanácsban, majd az MCDSZ-ben folytatódott, amelynek a főtitkára volt. 1990-ben megalapította saját szerve­zetét, a Lungo Dromot, amellyel folytatta azt a közeledést a kor­mányzó MDF felé, amely már az MCDSZ politikáját is meghatá­rozta. Miután elhagyta a Roma Parlamentet, a Lungo Drom sa­ját szervezeti bázisának kiépítésére összpontosított, melyben az is segítségére volt, hogy több állami támogatásban részesült, mint bármely más roma szervezet. Farkas úgy fogalmazott, hogy a Lungo Drom azért kapott több pénzt, mert több politikai és társadalmi tevékenységben vett részt, mint a rivális szerveze­tek.²⁸ A Lungo Drom bevételének nagy részét költötte az ön­kormányzati választásokra, amelynek jelentőségét a Lungo Drom sokkal előbb felismerte, mint a többi roma szervezet. A Lungo Drom láthatóan jó kapcsolatokat létesített az NEKH-val, és annak egyik hivatalnokát, Kurunczi Sándort, akinek a pénz­ügyi támogatásokkal kapcsolatos javaslattétel volt a feladata, Farkas a választási győzelmet követően ki is nevezte az ORKÖ főállású titkárává.²⁹

1989 és 1996 között a roma politika kereke egy teljes fordula­tot tett, A rendszerváltás lehetőséget biztosított azoknak a roma aktivistáknak, akik azelőtt ki voltak zárva a hivatalos kommunis­ta roma politikából, hogy az új korszakban magukhoz vegyék a kezdeményezést a roma politika irányának meghatározásában a Roma Parlament keretén belül. Mindazonáltal a radikálisok di­namizmusa nem tudta elfedni az alapvető nézetkülönbségeket. Az egyes csoportok-irányzatok a belső és külső csatározások eredményeképpen leszakadtak: amikor ez a folyamat megállt és helyébe egy olyan politizálás lépett, amely jobban alkalmazko­dott azokhoz a keretekhez, amelyeket a kormányzat hozott lét­re. Ma a roma politizálást az Osztojkán-féle 'mérsékelt' Phralipe és a Lungo Drom vezette koalíció szeli ketté: ez utóbbinak töb­bek között tagjai Mohácsi Attila, Raduly József és Rostás Far­kas György, s „lényegében azoknak az egységfrontja, akik a HNF cigányszervezeteiben kezdték és a Roma Parlamenttel szem­ben létrehozott csúcsszervezetekben folytatták a 'radikálisok' el­leni harcukat".³⁰

Biztatás a kompromisszumra

A Lungo Drom-koalíció győzelme nyomán Báthory elképzelése vált valóra: a roma politikát olyan aktivisták határozzák meg, akik 'megbízhatóak' a kormány számára. Azonban azt, hogy mely egyének vagy szervezetek lesznek 'benn' vagy 'kinn', nem egy zenei székfoglaló játszma döntötte el, amelynek végén a leg­ügyesebbek vagy legtapasztaltabbak kerülnek ki győztesként. Ez inkább a roma politizálás környezetének a kormányzat veze­tése alatt történő újjászervezéséből következett. Báthory felis­merte, hogy az új rendszerben nem lesz elegendő azokat támo­gatni, akik már korábban mérsékeltnek mutatták magukat, mivel a roma politikában rejlő potenciál azt jelenti, hogy egy gyökeres változás követelése elhomályosíthatja vagy akár radikalizálhatja is az együttérző romákat. Egy olyan struktúrát kell megalkotni, amely arra ösztönzi a roma képviselőket, hogy inkább a kor­mánnyal, mint a kormány ellen dolgozzanak; ő úgy látta, hogy egy ilyen struktúrának hozzá kell segítenie a roma képviselőket ahhoz, hogy választott hivatalokhoz juthassanak. Valójában a kormányok által a rendszerváltás óta alkalmazott eszközök, ame­lyekkel azt biztosították, hogy a roma képviselők ne követelje­nek túl sokat az államtól, bonyolultabbak, mint ahogy azt Báthory eredetileg 1989-ben elgondolta. A fő eszközök a roma szerve­zetek állami pénzelése és a roma politikai tevékenység állami­lag ellenőrzött kereteinek, más néven az önkormányzati rend­szernek a megteremtése voltak.

Báthory érdeme a romák pontos azonosítása volt: egy olyan „gyenge nyomásgyakorló csoport [amelynek] nincsenek hatékony politikai, gazdasági eszközök a kezében (például munkaerejé­nek visszatartásával nem tud komoly hatást gyakorolni a kor­mányra)". Szervezetelméleti szemszögből a roma népesség zö­mének szegénysége azt jelenti, hogy a roma szervezetek nem tudják finanszírozni önmagukat a közösségen belülről: bevétel­ük legnagyobb, ha nem teljes része az állami támogatástól függ. A szervezeteknek jutó állami pénzt a Roma Parlament osztja szét, miután az Emberi Jogi, Kisebbségi és Vallásügyi Bizottság mérlegelte a NEKH javaslatát. Habár léteznek objektív kritériu­mok a szervezetek finanszírozásával kapcsolatban, általánosan elfogadott, hogy az állami források megkaparintásáért folytatott harc áll a romák közötti viszony középpontjában. Csalog, Zsolt szerint „ez a pénz nem az önszerveződés segítését, hanem épp ellenkezőleg, riválisok összeugrasztását, a kisebbség szervező­désének manipulálását, végső tönkretételét célozta".³¹ Bogdán Béla, az NEKH főosztályvezetője is beismerte, hogy egyes szer­vezetek azért lobbiznak a kormánynál, „hogy saját érdekeiket szembeállítsák egy másik szervezet érdekével: magyarán elkö­vetnek mindent, hogy azt a másikat a sárga földig lehordják".³² A finanszírozási mechanizmus a roma szervezeteknek ahhoz szolgál eszközként, hogy demonstrálják kormány iránti lojalitá­sukat. A Blaha-Havas-Révész szerzőhármasnak a források el­osztásáról készített elemzése emellett megmutatja, hogy a sza­bályokat gyakran figyelmen kívül hagyják, és hogy „a pénzek el­osztásában sokszor jelentősebb szerepet játszottak a politikai hűségnyilatkozatok, a diplomáciai manőverek (beleértve a felje­lentői buzgalmat is), mint a bizottsági határozat kritériumai vagy a szervezetek tényleges teljesítménye".³³

Míg az állami finanszírozás hozzájárult a roma politizálás újra­rendeződéséhez (mint pl. a csúcsszervezetek kizárása), hatáso­sabb újítás volt az önkormányzati rendszer. A kisebbségi törvény, amellett, hogy a roma intézmények számának rohamos növeke­dését eredményezi, mind több romát vonz a közéletbe, és lehető­vé teszi, hogy a politikai tevékenység mélyebbre hatoljon a roma közösségekben. Egyúttal a romák politikai tevékenységét is sza­bályozza azzal, hogy megmondja: mi az, amit ezek az intézmé­nyek megtehetnek, és mi az, amit nem. A jogi és pénzügyi garan­ciák hiánya azzal kapcsolatban, hogy az önkormányzatok a ki­sebbségi törvényben lefektetett módon gyakorolhassák jogaikat, azt jelenti, hogy a romák politikai tevékenységének felügyelete na­gyobbrészt a helyi hatóságokra tartozik. A helyi önkormányzatok a kisebbségi önkormányzatok politikai és pénzügyi támogatásá­nak elsődleges forrásai, mindamellett ők maguk is egyre szigorodó pénzügyi felügyelet alá kerültek az utóbbi években. Az önkormány­zati rendszer valóban hozzájárulhat a problémák javításához he­lyi és országos szinten egyaránt, de inkább csak katalizátorként, amely a politikai és pénzügyi támogatásba történő befektetést hatékony programokká változtatja. Önmagában képtelen elérni sok mindent, és ellenséges körülmények között még növelheti is a tár­sadalmi különbségeket, hiszen nézetkülönbségek esetén (mond­juk a helyi önkormányzat és a hozzá tartozó roma kisebbségi ön­kormányzat között) az intézmények általában az őket támogatók mozgósítására törekednek. A rendszer jelenlegi formájában tar­talmaz egyfajta kompromisszumkényszert, mivel a helyi roma kép­viselők, eredendő gyengeségük tudatában, tisztában vannak az­zal, hogy jó kapcsolatokat kell létesíteniük a helyi hatóságokkal, ha bármit is el akarnak érni. Sőt, a magas munkanélküliség miatt számos képviselő rá van utalva képviselői jövedelmére, hiszen az adja az összes jövedelmének túlnyomó részét. Az pedig, hogy mindenki szavazhat egy önkormányzatra, azt jelenti, hogy az olyan aktivistát, aki a nem roma többség érdekeit valamilyen módon sértő követeléseket támasztott, a következő alkalommal már nem biz­tos, hogy megválasztják.

Következtetés

Az utóbbi tíz év katasztrofálisnak bizonyult Magyarország roma népességére nézve. A korábban munkával rendelkezők többsé­ge munkanélküli lett, és a fiatalok előtt nem nyílnak lehetősé­gek. A félgőzzel haladó kormánypolitikának, amely a romák tár­sadalmi és gazdasági helyzetét hivatott javítani, nem sikerült megállítania a romák rohamos elszegényedését. Olyan szegény­séggel kapcsolatos problémák megoldásához sem látott hozzá, mint az oktatás csökkenő színvonala, a szorongás, a rossz egészségi állapot, a bűnözés, a prostitúció stb. A gondok egyre halmozódnak, és szembe kell nézni velük, ha Magyarország bármiféle társadalmi, politikai vagy gazdasági előrelépést kíván tenni hosszú távon. Mialatt az integráció folyamata a visszájára fordult és dezintegrációvá vált, a romák lehetőségei a közpoliti­kai arénába történő belépésre jelentősen kibővültek.

Első pillantásra paradoxnak tűnik, hogy annak ellenére, hogy egy érdekcsoport lehetőségei a formális politikai nyomásgyakor­lásra megsokszorozódtak, a csoport zömének életkörülményei rosszabbodnak. Azonban közelebbről megvizsgálva kitűnik, hogy valóban létezik okozati összefüggés a két jelenség között. A roma képviselőkkel való „párbeszéd" kialakítása 1986 óta a kormány­politika sarokköve. Ezt a politikát egészen pontosan azon politi­kákat felváltandó fejlesztették ki, amelyek a romák életszínvo­nalának javítását és a nagyobb társadalmi integrációt tűzték ki célul. Elsőre ez bölcs lépésnek tűnik. A gazdasági válság miatt a korábbi politikák finanszírozhatatlanná váltak, és a párbeszéd, az olcsóbb változat szükséges volt annak az űrnek a betöltésé­re, amelynek nem volt szabad létrejönnie. A párbeszéd azon­ban nem olyan politika, amely önmagában képes kezelni a léte­ző, valódi problémákat. Ezzel csak időt nyer a kormányzat, azt remélve, hogy a körülmények megváltoznak, lehetővé válik a befektetés a szegénység és az azzal járó nehézségek enyhíté­sébe. Mivel a körülmények ilyetén megváltozása az előrelátha­tó jövőben valószínűtlennek tűnik, a párbeszéd annak lett a mód­ja, hogy hogyan kerüljük meg a problémák súlyosságának^jelis­merését, és hogyan előzzük meg fantáziadúsabb és hatékonyabb kormányzati intézkedések kialakulását.

A jelenlegi helyzetben csak idő kérdése, hogy a követelések dagálya elmossa azoknak a politikusoknak a szavahihetőségét, akik azt állítják, hogy minden lehetőt megtesznek. A roma politi­zálás rendszerváltás utáni története jól mutatja, hogy milyen erő­feszítéseket kellett tennie a kormányoknak annak érdekében, hogy a romák törekvései ellenőrizhető szinten maradjanak. Ugyanakkor mivel az egyetlen reális politika a kínálatban olyan, amely azt teszi lehetővé az embereknek, hogy képviselőkön ke­resztül hangoztassák követeléseiket, az állam számtalan re­ménnyel kecsegtet a politikai folyamatban. Ezt fenntartandó a reményeket éltetni kell azzal, hogy az emberek életében valódi javulások mennek végbe. A kormányok mind a mai napig sike­resek voltak a romák mint politikai erő strukturális gyengeségei, valamint amiatt, hogy a gyengék nem hajlandók felvállalni a konf­liktust. Mindazonáltal a párbeszéd óhatatlanul növeli majd a ro­mákban a hajlamot, hogy a politikai folyamaton keresztül tegyék jobbá életüket. Ezért, ha a kormány nem hoz hatékony intézke­déseket a roma szegénység széles körű visszaszorítására, ak­kor a párbeszéd politikája saját bukását fogja elősegíteni.

(Fordította: Kocsis Viktória és Szikszai Szabolcs)

Jegyzetek

¹ Wilkinson, R. (1996): For richer not poorer. Guardian [Society], szep­tember, 11.6.

² Mezey B. (1986): A magyarországi cigánykérdés dokumentumokban 1422-1985. Kossuth Könyvkiadó, 276., Beszámoló a magyarországi roma (cigány) népesség helyzetével foglalkozó, 1993 októbere és 1994 januárja között végzett kutatásról. MTA Szociológiai Intézet (kézirat).

³ Ágoston E. (1994): Hungary – The State of Crisis Management in the Social Stratum of Unemployed Gypsies. Ministry of Labor, 2.

⁴ Népszabadság, 1995. május 13.

⁵ Pomogyi L. (1995): Cigánykérdés és cigányügyi igazgatás a polgári Magyarországon. Osiris-Századvég, 10.

⁶ Havas G. – Kertesi G. – Kemény I. (1995): The statistics of Depri­vation. Hungarian Quarterly nyár, 67.

⁷ Uo. 73.

⁸ A Roma Világkongresszus Háborús Bűnök Bizottsága (the War Crimes Commision of the World Romany Congress) 1974-ben Magya­rországra látogatott, és „javasolta", hogy a romáknak adjarjak nemzeti státuszt. A kormány válaszul formálisan újjáélesztette az 1961-ben meg­szüntetett Cigányszövetséget, habár a szervezetnek „nem volt semmi­féle tényleges hatása a cigányok ügyeire". Crowe D. (1991): The Gypsies in Hungary. In: Crowe D. – Kolsti J.: The Gypsies of Eastern Europe. ME Sharpé, Armonk, 124.

⁹ 422 roma önkormányzatot alapítottak 1994-ben, további 61-et pedig 1995-ben. Mivel azóta közülük számos feloszlott, jelenleg 476 helyi roma önkormányzat létezik.

¹⁰ Havas-Kertesi-Kemény: I. m.

¹¹ Uo.

¹² Kertesi G. (1995): Cigány gyerekek az iskolában, cigány felnőttek a munkaerőpiacon. Közgazdasági Szemle, 1. sz. 58.

¹³ Az utóbbi hónapokban nagyobb hajlandóság mutatkozott a kormány részéről a munkahelyi romaellenes diszkrimináció mértékének felisme­résére, amely lehetővé teheti egy, a Brit Fajok Közötti Viszonyról Szóló Törvényhez (Britain's Race Relations Act) hasonló törvény megalkotá­sát.

¹⁴ Ágoston: I. m.

¹⁵ Mikor pénzről van szó, mindig vigyázni kell. Interjú Bíró Andrással. In: Osztojkán B. (1994): Megkérdezem Önt is. Phralipe, 53.

¹⁶ Amaro Drom, 1994. október, 2.

¹⁷ Pártos F. (1980): A cigány és a nem cigány lakosság véleménye a főbb társadalompolitikai célkitűzésekről. Szociológia, 1. sz. 4.

¹⁸ Kenedi J. (1986): Why is the Gypsy the scapegoat and not the Jew? East European Reporter, 2/1. 12.

¹⁹ Lendvay J. – Szabó I. (1994): Zárt karokkal. HVG, április 29. 105­106.

²⁰ Osztojkán B. (1995): Verőviszonyok. Phralipe, 7-9. sz. 26-28.

²¹ A dokumentum teljes szövegét I.: Phralipe, 7-9. sz. 104-108.

²² A Roma Parlament Alapító Nyilatkozata. In: Vajda I. – Zsigó J. (szerk.) (1993): Roma Parlament '92 – Válogatás a Magyarországi Roma Parlament 1992. évi Dokumentumaiból. I. k. 1.

²³ Blaha M. – Havas G. – Révész L. (1995): Nyerőviszonyok. Beszé­lő, 19. sz. 27.

²⁴ Uo.

²⁵ A petíció teljes szövegét lásd Vajda I. – Zsigó J.: lm. 88-89.

²⁶ Osztojkán B.: I. m. 114.

²⁷ Uo. 144.

²⁸ Az önkormányzat nem lesz a politika cigánysora. Interjú Farkas Fló­riánnal. Lungo Drom, 1994. február 4-5.

²⁹ Blaha-Havas-Révész: I. m. 26.

³⁰ Uo. 28.

³¹ Amaro Drom, 2. sz. 28.

³² Miért ne lehetne kormányához lojális egy szervezet. Interjú Bogdán Bélával. In: Osztojkán B: I. m. 140.

³³ Blaha-Havas-Révész: I. m. 28.

A „felhalmozás társadalmi szerkezete"- paradigma (social structure of accumulation – SSA)¹ új megvilágításba helyezte a munka­erőpiaci elemzéseket. A neomarxista osztály-elemzés beeme­lése a munkaerőpiaci tagozódás (szegmentáció) modelljeibe nagy részben a 70-es évek végén, 80-as évek elején kialakuló SSA-megközelítésnek volt köszönhető (Edwards, 1979.; Weiss-kopf, 1981.; Gordon, 1982.; Bowles, 1983.).

Az SSA képviselői a munkafolyamatot és a munkaerőpiac fej­lődését helyezik modelljeik középpontjába. A tőkés fejlődés vizs­gálatakor a munka szerepének kiemelése egyrészt jól mutatja a marxi hatást, másrészt egybeesik a modell készítőinek hangoz­tatott politikai céljaival: a tőkés viszonyok meghaladásával, és a demokratikusabb, egalitáriánus viszonyok kialakításával.

Mégis, mivel ennek a fogalmi rendszernek a képviselői túlhang­súlyozzák az osztályviszonyoknak a munkafolyamatban és a munkaerőpiacok fejlődésében betöltött szerepét, egyúttal alábe­csülik az etnikai és a nemi különbségek szerepét.

Ebben a cikkben azokat a hiányosságokat kívánjuk bemutatni, melyek abból eredtek, hogy az Egyesült Államok második világhá­ború utáni történelmét vizsgáló elmélet nem szentelt elég figyelmet az etnikai és a nemi különbségek hatásainak. A problémák döntő­en két forrásból erednek. Egyrészt az SSA követői az etnikai és a nemi viszonyokat egyfajta „kiegészítő" státuszba helyezték, így nem vizsgálták ezen időszak egyik legfontosabb munkaerőpiaci folya­matát: a színes bőrű nők és férfiak folyamatos beáramlását az ipa­ri szektorokba. Az etnikai és a nemi különbségek ugyanakkor a munkaerőpiaci szegmentáción túlmutatóan is megosztják a mun­kásokat. Másként fogalmazva, az etnikai és a nemi különbségek által megosztott társadalomban a nem osztályjellegű viszonyok ugyanolyan meghatározó szerepet játszanak a gazdasági intézmé­nyék és a tömegmozgalmak alakulásában. Etnikum és nem prob­lematikájának az SSA-ba való beemelése teljesebb és pontosabb elméletet ad, valamint jobb fogódzót nyújt a társadalmi változások­kal kapcsolatos stratégia kialakításakor.

Az SSA képviselői a gazdasági fejlődést egymást követő álla­potok sorozataként ábrázolják: valamely társadalmi struktúra (SSA) megszilárdulása – ennek a szerkezetnek a válsága – po­litikai és gazdasági küzdelmek a fejlődés irányításáért – végül egy új struktúra kialakulása. A második világháború utáni idő­szakot fogjuk elemezni, és azt állítjuk, hogy az etnikai és a nemi különbségek vizsgálata gazdagítja a gazdasági változások meg­értését, különösen a munkaerőpiacok fejlődésének tekintetében.

Tőke-munka megegyezés és munkaerőpiaci szegmentáció

A háború utáni SSA három alappillérének egyike a „korlátozott tőkés-munkás egyezmény" volt (Bowles és szerzőtársai, 1983.; Kotz, 1987.). Ezen megállapodás szerint az újonnan szervezett szakszervezetek, illetve a munkások (különösen a feldolgozó­iparban) tartózkodtak a sztrájkoktól, cserébe biztos állást kap­tak, illetve részesedést a gazdasági növekedés eredményeiből² . A szövetség egyenletesen növekvő termelést biztosított, mely folyamatosan bővülő fogyasztással párosult. A tőkés-munkás kiegyezés biztosította az alapot a felhalmozási folyamat három komponenséhez: segített kialakítani a munka alkalmazásának módjait (M-C), szabályokat adott a termelési folyamat állandó működéséhez (C-C'), valamint a megnövekedett bérek segítet­ték az értékesítés felgyorsulását (C'-M'). A szövetség alapja a gazdasági növekedés volt. Egy idő után pedig az újonnan kiala­kuló világméretű piacoknak, illetve az állami beavatkozásnak köszönhetően ez a növekedés kézzelfoghatóvá vált.

Hangsúlyozni kell, hogy az egyezmény „korlátozott" volt: a tőke csak a munkások egyes csoportjainak nyújtott garanciákat, és a munkások igen széles csoportja egyáltalán nem részesedhe­tett az egyezmény előnyeiből. Gordon és szerzőtársai a munka­erőpiacnak ezt a fajta megkülönböztetését nevezik szegmentá­ciónak. A szegmentációt két tengely mentén vizsgálják: egyfelől megkülönböztetnek „központi" (komoly piaci erővel rendelkező nagyobb cégek) és „periférikus" vállalatokat, másrészt az egyes vállalatokon belül kevésbé és jobban privilegizált állásokat. Az ilyen típusú szegmentáció ellentétben áll a századforduló USA-jában, tapasztalható munkaerőn belüli „homogenizációval".

Néhány korábbi munkát (Doeringer-Piore, 1971.; Edwards, 1979.) alapul véve Gordon és szerzőtársai kétfajta foglalkozási kategóriát különböztetnek meg (elsődleges és másodlagos), de az elsődleges foglalkozásokon belül különbséget tesznek füg­getlen, illetve alsóbbrendű állások között. Ezek a foglalkozási csoportok „szegmentáltak" abban az értelemben, hogy minden egyes csoport más-más jellemzőkkel rendelkezik, továbbá ke­vés lehetőség adódik a foglalkozási osztályok közötti mobilitás­ra. A független elsődleges állásokat nagyrészt fehérgalléros, jól képzett munkások töltik be. A ranglétra egyértelmű, a szabályok rugalmasak, a fizetés viszonylag magas. Az alsóbbrendű (de el­sődleges) állások szintén nyújtanak felemelkedési lehetőséget (vagy legalább az előléptetéssel járó béremelést), többé-kevés­bé magas fizetést, ugyanakkor sokkal kevesebb rugalmasságot a munkaszabályzat területén. Ezek a foglalkozások leggyakrab­ban kékgalléros, átlagosan jól képzett, „központi" vállalatoknál dolgozó feldolgozóipari munkásokhoz köthetők. A másodlagos munkaerőpiaci állásokat az alacsony fizetés, kevés felemelke­dési lehetőség, gyakori cserélődés, illetve a munkajogi szabá­lyokba való beleszólási lehetőségek teljes hiánya jellemzi.

A munkaerőpiac tagolódásával foglalkozó modellek az egyes foglalkozások jellemzőit kutatják, ugyanakkor ezek a szegmensek etnikai és nemi meghatározottsággal is rendelkeznek. A függet­len elsődleges állásokat egyre inkább fehér bőrű munkások, az alsóbbrendűeket pedig többnyire férfiak töltik be, A másodlagos állásokba szorulnak a nők, illetve a színes bőrű férfiak. Gordon és szerzőtársai felismerik ezt a jelenséget: „A szegmentáció irá­nyába mutató fejlődés közvetlen kapcsolatban van a [nők és kü­lönböző etnikai és etnikai csoportok] növekvő munkaerőpiaci rész­vételével. Egyfelől a munkaerőpiaci szegmentáció befolyásolta és korlátozta a nők és a kisebbségi csoportok munkalehetőségeit. Másrészt a diszkriminációt, illetve szegregációt újratermelő me­chanizmusok elősegítették a szegregáció kialakulását." (204.)

Az Egyesült Államok munkásságának történetét az etnikai és nemi meghatározottság szempontjából vizsgáló kutató számá­ra két megjegyzés adódik. Az egyik, hogy a szegmentációnak mint a munkaerőpiacok új tulajdonságának hangsúlyozása egy­értelműen csak a fehér férfiak esetében meghatározó. A másik pedig az, hogy a munkaerőpiaci szegmensek hármas osztályo­zásának magyarázó ereje csökken, amint az etnikai és a nemi problematikát beemeljük az elemzésbe. Elsőként az előbbi meg­jegyzést vizsgáljuk kissé részletesebben, majd az utóbbira is röviden kitérünk.

Szegmentáció – de kinek?

A háború utáni időszakban kialakuló munkaerőpiaci tagolódás a nők és a színes bőrűek számára nem jelentett új élményt. Még 90 évvel ezelőtt is (a Gordon és társai által definiált, a munkás­ság „homogenizálódásaként" jellemzett korszak közepén) az et­nikai és a nemi különbségek szigorú választóvonalat jelentettek egyes foglalkozási területeken.

A századfordulón a bérmunkásnak minősülő fehér nők ház­tartási munkát végeztek vagy a kisméretű, munkaintenzív ipari vállalkozásokban koncentrálódtak (l. 1. táblázat).

Az összes női foglalkozás – definíció szerint – kilátástalan volt. Ahogy a történész Alice Kessler-Harris (128.) rámutat: „A mun­kaerőpiac etnikai vagy osztály-szempontoktól függetlenül lehe­tetlenné tette a nők számára, hogy karriervágyuktól hajtva sike­reket érjenek el."

Ami még fontosabb, a fehér bőrű nők döntő többségének mun­kája otthoni házimunka volt (2. táblázat) – olyan típusú munka­végzés, ami élesen elválasztotta őket a férfiaktól. Az ilyen mun­káért nem járt fizetés, ugyanakkor együtt járt a szolgáltatások és az áruk piacába való bekapcsolódással. Ilyen volt többek kö­zött a mosás, varrás, illetve egyéb munkák (főzés, takarítás) al­bérlők számára.

Az afro-amerikaiak (és, tegyük hozzá, a mexikói-amerikaiak, az indiánok és a puerto ricóiak) a századfordulón, igaz, már nem rabszolgákként, de arra kényszerültek, hogy továbbra is a me­zőgazdaságban dolgozzanak (1.1.és 3. táblázat). Báron (1971.) a következőképpen jellemzi ezt a helyzetet: ,,[A fekete munkás] lényegében egy etnikailag meghatározott agrármunkás-státuszba volt belekényszerítve, amelyben ráadásul sokkal jobban kizsák­mányolták, mint a fehéreket. […] A mezőgazdaságon kívül feke­te munkásokat legnagyobb tömegben vagy a helyi, illetve sze­mélyes szolgáltatásokban, vagy pedig a szakképzetlen cseléd-munkát követelő területeken foglalkoztattak. A déli országrész­ben ezeket a munkákat egyszerűen 'néger munkáknak' nevez­ték." (13., 16.)

A fehér nőkhöz hasonlóan lényegében a fekete férfiakat is ki­zárták a nagyüzemi feldolgozóiparból, az építőiparból, illetve a szállításból. A fekete nők kiszorultak a fehér nők által betöltött feldolgozóipari állásokból, és sok esetben házimunkára kény­szerültek.

Ez az 1900 körül tapasztalható nemi és etnikai szegregáció általános szabállyá (és nem kivétellé) vált az Egyesült Államok történetében. A kapitalizmus kezdete óta az USA-ban a fehérek fölénye és a patriarchális kontroll korlátozta a munkaerőpiacra való belépés lehetőségeit a fehér és színes bőrű nők, illetve a színes bőrű férfiak számára. Állandóan beleütköztek azokba a korlátokba, amelyek a differenciált és szegmentált munkaerőpiaci lehetőségekből, a munkaszabályzatból, az ellenőrzési eszközök­ből, az oktatási és a képességbeli különbségek eltérő kompen­zációjából, illetve az alacsonyabb bérekből eredtek. A szóba jö­hető állások megváltozhattak ugyan, de a foglalkozások társa­dalmi rangsorolása – illetve alsóbb szinteken a mobilitás hiánya – lényegében változatlan maradt.

Nem mondhatjuk, hogy a háborút követő időszakban a mun­kásoknak ugyanilyen helyzettel kellett szembenézniük – épp el­lenkezőleg. Két különböző, de egyaránt meghatározó változás formálta át a munkaerőpiacokat:

Mikor Gordon és társai a szegmentáció megjelenéséről be­szélnek, egy sor változásra hivatkoznak a kékgalléros munká­sok körülményeiben, akik az alsóbbrendű elsődleges szektort alkotják. Az 1920-as évek „Amerikai Terve" tapasztalatait, illetve ami még fontosabb, az 1930-as és 1940-es évek szakszerveze­ti sikereit megelőzően a kékgalléros foglalkozások eleget tesz­nek a másodlagos munkaerőpiac definíciójának (lásd fent). Az 1940-es évekre ezeknek a munkásoknak a többsége stabil ál­láshoz és jelentős béremeléshez jutott a termelékenységben bekövetkezett növekedés miatt, melynek következtében egyút­tal maguk a foglalkozások is átalakultak. Ezek a változások fő­leg fehér bőrű, döntően férfi munkásokat érintettek.

A másik fontos átalakulás – a fehér bőrű nők és a színes bő­rűek integrálása az új tőkés rendszerbe – kevesebb figyelmet kapott az SSA irodalomban (Albelda, 1985.). 1930-ban, a nagy válság kezdetén a fehér nők négyötöde hiányzott a „fizetett" munkaerőpiacról, a döntő többségük otthoni, fizetetlen munkát végzett (2. táblázat). A fennmaradó 20% többségét egyedülálló nők alkották, akik még házasság előtt voltak a „fizetett" munka­erőpiac tagjai. Ezeknek a nőknek 13%-a dolgozott helyi szol­gáltatásokban. A színes bőrű nők 40%-a kapcsolódott a „fize­tett" munkaerőpiachoz. Ezeknek a bérmunkásoknak 54%-a dol­gozott cselédként, és közel egynegyedük a mezőgazdaságban (Amott-Matthaei, 1991.; illetve I. 1. táblázat). A színes bőrű fér­fiakat lényegében a mezőgazdaságban és a kitermelő iparágak­ban foglalkoztatták. Ennek következtében ezek a csoportok még mindig messze álltak az iparosodott tőkés munkaerőpiacoktól.

Az ellentétes folyamatok az 1980-as években kezdődtek. A fe­hér nők „elhagyták" otthonaikat, a színes bőrű nők pedig elhagy­ták a fehérek otthonait. 1990-ben a nőknek jóval több mint a fele – 57,5%-a 1990-ben (U.S. Council of Economic Advisors, 1991.) – található a „fizetett" munkaerőpiacon. A fehér, illetve színes bőrű nők foglalkozási struktúrája igen hasonló képet mutat. A legna­gyobb számban az egyházi, a szolgáltatási, a szakértői és a ke­reskedelmi szférában találhatók (1.1. táblázat). A helyi szolgálta­tások és a mezőgazdasági munkák visszaszorultak még a fekete nők körében is: csupán 4%-uk dolgozott ezen a két területen.

A színes bőrű férfiak szintén elhagyták az agrárszektort: ke­vesebb mint 4%-uk dolgozott a mezőgazdaságban, az erdőgaz­dálkodásban és a halászatban. Igaz ugyanakkor, hogy a latin-amerikai férfiak 10%-a továbbra is ezekben az állásokban ma­radt. A fekete férfiak a kékgalléros szakmákban, illetve a szol­gáltatási szférában koncentrálódtak (3. táblázat).

Röviden összefoglalva, az elmúlt ötven év során, a nők és a színes bőrű férfiak új munkahelyekre kerültek – aránytalanul nagy részük került a másodlagos munkaerőpiacokra, szolgáltatási, kereskedelmi, egyházi, illetve segédmunkás állásokba. Miért? A magyarázat egyrészt a háború utáni időszak hatalmas mérté­kű gazdasági növekedésében keresendő: a foglalkoztatás szintje gyorsan nőtt, a legnagyobb mértékben a kiskereskedelemben, a szolgáltatásokban és az állami szektorban. A másik ok a be­vándorlók viszonylag alacsonyabb száma volt: ők korábban el­özönlötték a másodlagos munkaerőpiacokat. A korábbi nagyará­nyú bevándorlás Mexikóból, Puerto Rico-ból, majd később a karibi országokból, illetve Ázsiából egyszerűen nem bizonyult elegendőnek az új állások betöltéséhez.

Valójában a tőkés-munkás kiegyezés, miközben hozzájárult az alsóbbrendű elsődleges szektor kiépüléséhez, ösztönözte az alacsony fizetésű munkások iránti keresletet a szolgáltatási, ke­reskedelmi, illetve egyházi szektorokban. A munkahelyeken az előírásoknak megfelelő bürokratikus ellenőrzés hatalma (I. Edwards, 1979.), illetve az állami szektor súlyának növekedése megnövelte az egyházi alkalmazottak iránti keresletet. A férfi családfők magasabb bérei átalakultak a személyi szolgáltatások­ban és a kiskereskedelemben jelentkező növekvő munkakeres­letté. A tömegtermelés/tömegfogyasztás nemcsak a termelési eszközöket, hanem a fogyasztási szerkezetet is átalakította, kü­lönös tekintettel az autó általánossá válására, amely lehetővé tette a vásárlás, az evés, a szórakozás iránti kereslet további szélesedését. Azok a tőkések, akiket korlátozott a fenti szövet­ség, igyekeztek minél több olyan munkást alkalmazni, akik kívül rekedtek rajta. Az etnikai és nemi alapon rétegződött munkaerő­piacok a XX. század közepét megelőzően elegendő mennyisé­gű alacsony bérű munkaerőt biztosítottak.

Ezért a fehér nők legtöbbje számára a háború utáni társadal­mi struktúra kialakulása inkább proletarizálódásnak, mint a szeg­mentációnak volt nevezhető. A nők és a színes bőrű férfiak ese­tében, akik már korábban proletarizálódtak és egyben perifériá­lis ágazatokban koncentrálódtak, a megfelelő fogalom a tőkés gazdaságba való integrálódás volt. Gordon és szerzőtársai ezek­nek a döntő elemeknek a vizsgálatát csak a fehér férfiak eseté­re korlátozzák. A releváns csoportot lényegében a feldolgozó­ipar munkásaiban határozzák meg, ezzel egyben perifériális stá­tuszba helyezik a mezőgazdasági munkát, a helyi szolgáltatást, a fizetés nélküli házimunkát, illetve a szélesedő szolgáltatási szférát. Ez a kiindulópont tipikus az etnikai és a nemi különbsé­geket figyelmen kívül helyező elemzések esetében.

Nem csak azt állítjuk, hogy a fehér nők és a színes bőrűek munkaerőpiaci tapasztalatai különböztek a fehér férfiakétól, ha­nem, hogy legalább annyira vagy talán még fontosabbak^voltak a tőkefelhalmozás intézményi alapját tekintve. A feldolgozóipar ugyan központi tényező az Egyesült Államok gazdasági növe­kedésében, de az utóbbi néhány évtized során nem játszott ko­moly szerepet a munkalehetőségek számának növekedésében. Még 1940-ben is a foglalkoztatottak többsége az árutermelésen kívül maradt, míg az 1980-as évek végére a munkások keve­sebb mint egynegyedét foglalkoztatták a közvetlen termelő ága­zatokban. A legnagyobb növekedést felmutató iparágak a há­ború után a kiskereskedelem, a pénzügy, a szolgáltatások, a kor­mányzat – ahol a foglalkoztatás növekedése 226% (kiskereske­delem) és 501% (szolgáltatások) között mozgott 1946 és 1990 között, miközben a feldolgozóipar 30%-os növekedést produkált ugyanebben az időszakban. A kibocsátás növekedésében mu­tatkozó különbségek ezen évtizedek alatt nem olyan drámaiak. Igaz, a szolgáltatások 315%-os GNP-növekedése egyértelmű­en felülmúlta az áruk 251%-os GNP-növekedését (US Council of Economic Advisors, 1991.). A fehér nők és a színes bőrűek, akik a fenti iparágak alsóbb szintjein dolgoztak az új gazdaság gyalogos katonáivá váltak. Az 1980-as évek végére a nők és a színes bőrűek alkották a munkaerőpiac döntő hányadát.³

Egy tökéletlen elemzés

Az SSA-modell egy különálló kritikája felveti a kérdést a munka­erőpiac háromelemű osztályozásával kapcsolatban. A Gordon és társai által bevezetett csoportosítás komoly magyarázó erő­vel bír, de a nők és a színes bőrűek foglalkozásainak elemzése során nemigen használható (Albelda, 1985.). Egy igen fontos tényt figyelmen hagynak ugyanis: mégpedig azt, hogy a nőknek és a színes bőrűeknek a legrosszabb állásokat kellett betölteni­ük.⁴ Egy adott – ágazat, foglalkozás és/vagy vállalat jellemzői által meghatározott – munkaerőpiaci szegmensen belül az etni­kai, illetve nemi különbségek sok esetben meghatározóbbak a foglalkozások egyéb jellemzőinél.

Ezek a problémák különösen a nemi különbségek esetében nyilvánvalóak. Az elsődleges munkaerőpiacon belül a női fog­lalkozások nem járnak együtt azokkal a privilégiumokkal, mint a férfi állások. Az alapvetően női foglalkozások (ápolónő, ta­nár), melyeket független elsődleges foglalkozásnak neveznek, nem járnak együtt azzal a rugalmassággal, ellenőrzéssel, bé­rekkel, mint a férfi állások. A General Motors titkárnői alacso­nyabb béreket kapnak, mint az ugyanott dolgozó fizikai mun­kások, annak ellenére, hogy az alsóbbrendű elsődleges szek­torba tartoznak. Azok az empirikus vizsgálatok, melyek az el­sődleges és másodlagos munkaerőpiacok különbségeit vizs­gálták, csak a férfiak esetében mutatkoztak gyümölcsözőnek (Dickens és társai, 1988.).

Az SSA válsága

Az SSA képviselői a háború utáni társadalmi szerkezet kudar­cát elemezve rengeteg okot sorakoztatnak fel – részben helyie­ket, részben nemzetközieket. A foglalkoztatás területén a tőkés­munkás egyezmény bukását hangsúlyozzák, aminek oka sze­rintük abban keresendő, hogy a munkások egyre engedetleneb­bé és követelődzőbbé váltak, különösen a lassúbb növekedés időszakaiban. A nők és a színes bőrűek követeléseit külön ke­zelték a szövetségen belüli munkásokéitól. Ahogy Bowles és tár­sai írják: „A munkások egy részének a [tőkés-munkás] szövet­ségből való kizárása [nagyon] problematikussá vált. (…) A nö­vekedési koalíció rasszizmusa, szexizmusa és az elosztási igaz­ságtalanságai elleni tiltakozás négy különböző, de meghatáro­zó mozgalmat hozott felszínre: a polgárjogit, a jólétit, a nyugdí­jasok és a nők mozgalmát. Ezek a mozgalmak mind állami be­avatkozáshoz vezettek." (85., 87.)

A felszínen úgy tűnik, mintha a fehér nők és a színes bőrűek csupán a társadalmi szerkezet válságában játszanának szere­pet. De újra hangsúlyozni kívánjuk, hogy a Bowles és társai ál­tal végzett elemzés több helyen figyelmen kívül hagy bizonyos elemeket. Egyrészt a mozgalmaknak kizárólag az állam iránti követeléseit emelik ki, elfelejtve a tőke iránti követeléseket. Más­részt azt állítják, hogy a mozgalmakat a szövetségből való kizá­rás indította el – például a szegmentáció -, ami viszont lénye­gében a proletarizálódásnak és az integrációnak volt az ered­ménye. Harmadrészt pedig (implicit módon) nem számolnak a nők és a színes bőrűek küzdelmeinek fontosságával. Mindegyik hiányosságot megvizsgáljuk.⁵

Az állam vagy a tőke iránti követelések?

A polgárjogi vagy a nőmozgalom, vagy esetleg más mozgalmak első látásra kormányzati beavatkozást kényszerítenek ki: az 1964-es Polgárjogi Törvény; buszok, iskolák és szálláshelyek integrációja; megerősítő lépések; abortusszal kapcsolatos jogok. Ezen mozgalmak dinamikájának központi részét nagyon is az állam iránti követelések és az ezen követelésekre tett állami en­gedmények jelentették. De ha közelebbről megnézzük, sok eset­ben láthatjuk, hogy ezeket a mozgalmakat a munkás emberek követelései, a tőke követelései és inkább a tőke, mint az állam engedményei jellemzik.

Miközben a színes bőrű és női mozgalmak kisajátítják a libe­rális demokrata értékek nyelvezetét (ahogy a munkásmozgalmak is tették az 1930-as években), továbbra is azon az etnikai és nemi identitáson alapultak és alapulnak, amely a munkahelyet és a közösséget összeköti. A feminista mozgalom 59 centes kampánya, az összehasonlító érték és az a követelés, hogy nők is betölthessék a nem hagyományos állásokat, mind arra szol­gálnak, hogy a nők mint pénzkeresők egyenlőtlenségével fog­lalkozzanak. Az afro-amerikaiak és más színes bőrűek követel­ték, hogy nyissák meg előttük a zárt üzleti kereskedelmet, sztrájk­őrséget állítottak és bojkottálták azokat az üzleteket, amelyek nem voltak hajlandók színes bőrűeket alkalmazni. (Egy valós be­számoló olvasható arról, hogyan keletkeztek ezek a követelé­sek egy adott város feketéinek mobilizációja részeként – lásd King, 1981.). A fekete közösségek fejlődésének újra aktuális té­mája, hogy biztosítsák, hogy a fekete fogyasztók a feketék tulaj­donában lévő és feketéket alkalmazó üzletekben vásárolhassa­nak, és hogy valóban ott vásároljanak. Ahogy Malcolm X sze­rette mondani (Epps, 1968. 141.):

„Amikor pénzt veszel el az egyik kerülettől, és egy másik ke­rületben költöd el, az a kerület, ahol elköltőd, egyre gazdagabb lesz, és az a kerület, ahonnét elveszed, egyre szegényebb lesz. Ez gettót hoz létre. Meg kell tanítani népünket annak fontossá­gára, hogy hol költik el a dollárjaikat."

A nők és színes bőrűek mozgalmainak erőteljes munkakom­ponensén túl erőteljes etnikai és nemi komponensek is vannak az új SSA munkásmozgalmaiban. Figyeljük meg a munkásmoz­galom legdinamikusabb elemeit az 1960-as évektől kezdve (fő­leg a nem szakszervezeti tag munkások irányításának területén): közalkalmazottak, egészségügyi dolgozók és egyházi alkalma­zottak. Mindhárom csoportban aránytalanul sok fekete és nő van. És valóban, a District 1199's East Coast kórház az 1960-as és a korai 70-es évek kampányainak szervezésekor kifejezetten a polgárjogi mozgalmakra és a fekete büszkeségre épített. Az egy­házi szervezésű, 9-től 5-ig tartó rendezvények, a Service Emplo­yees International Union (Szolgáltatási Alkalmazottak Nemzet­közi Egyesülete) és a District 65 felhasználták a nők követelé­seit a tiszteletért és egyenlő bánásmódért. Az ország legnagyobb egyesülete többé már nem a Teamsters, hanem a National Education Association (Nemzeti Oktatásügyi Szövetség) – és még a Teamsters is a tanárokhoz, a nővérekhez és a szolgálta­tási dolgozókhoz fordult, mivel hagyományos bázisa elenyészik.

Ezen túlmenően sok esetben nincs pontos különbség az ál­lam iránti követelések és a tőkekövetelések között. Megerősítő lépések esetében az állam beavatkozik, hogy megakadályozza a munkaadók lépéseit. Más esetekben a munkaadók léphetnek először. Például egy nagy biztosítási társaság személyzeti igaz­gatója elmondta egyikünknek, hogy miért változtatja meg a vál­lalat a személyzeti politikáját, hogy segítse a dolgozó anyákat (Tilly, 1989.):

„A dolgozó szülők problémája sokkal nagyobb figyelmet kap az országban. A vállalatok úgy érzik, ha nem lépünk, valami­lyen állami vagy szövetségi szabályozást vezetnek be. Az ilyen vállaltok, mint mi, nem szeretik, ha ilyen módon szabályozzák őket. Jobban szeretünk mi lépni." (197.)

A mozgalmak gyökerei: szegmentáció vagy proletarizáció/integráció

Miért indultak a polgárjogi és női mozgalmak akkor, amikor erre sor került? Bowles és társai ezen mozgalmak kirobbanását a tőke-munka egyezményből való kizárásra vezetik vissza. Újra megjegyezzük, hogy a fehér nőket és a színes bőrűeket mindig kizárták azokból az előnyökből, amelyeket a fehér férfiak élvez­tek – semmi új nem volt a dolgok ezen állásával kapcsolatban. Ami új volt, az e csoportok felgyorsult proletarizációja és integ­rációja.

A mozgalmak stratégiái és követelései tükrözik ezt. A montgomery busz-bojkott pontosan ebből eredt, mert a déli fe­keték a városi munkaerő szerves részévé váltak – és ugyanemiatt volt hatékony. Az abortusz és a születésszabályozási jogok kö­rüli figyelem is nagy részben a hők hagyományos munkaerőben megnövekedett részvételét tükrözi (és azt a megszakítást, ame­lyet a gyerekvállalás jelent); a gyermekellátás és a szülői sza­badságért való jogok jelentik az érem másik oldalát. A megerő­sítő lépések és az egyenlő munkavállalási lehetőség törvénye az egy cégen belüli magasabb színvonalú munkák elérhetősé­gét hangsúlyozza – szemben egyszerűen bármilyen murikéval -, mert színes bőrűek és nők már korábban is dolgoztak jelen­tős cégeknél, de a munkahierarchia alján maradtak.

Proletarizációs és integrációs gyökereik ellenére a nők és a színes bőrűek általában nem voltak részei egy széles bázisú osztálymozgalomnak. Ez az, ahol a szegmentáció nagyon is szá­mít Sok esetben, főleg a korai években a női és a színes bőrű munkások nem voltak szervezettek, és ezért nem közvetlenül csatlakoztak a munkásosztály önkifejező intézményéhez – a szakszervezetekhez. Perifériális iparágakban, foglalkozásokban és cégekben tömörültek. Általában kapcsolatuk a munkaerő köz­ponti részével mindig kényelmetlen volt. Például amíg az AFL-

CIO támogatta a polgárjogi küzdelmet, a szakmai szakszerve­zetek elutasították színes bőrűek belépését.

Mennyire fontos?

Bowles és szerzőtársai azt sugalmazzák, anélkül, hogy ezt nyíl­tan kijelentenék, hogy a nők és a színes bőrűek követelései sok­kal kevésbé veszélyeztették a háború utáni SSA-t,, mint azok­nak – a főleg fehér férfiaknak – a követelései, akik a tőke-mun­ka-egyezmény hatáskörébe estek. Féloldalnyi terjedelemben ír­nak a női és polgárjogi mozgalmak hatásának fontosságáról, amelyet egy négyoldalas vita követ arról, hogyan rázták meg az SSA-t az egyezmény haszonélvezőinek követelései (87-91.). Ál­talánosságban fenntartják, hogy a tőke-munka-egyezményt be­lülről aknázták alá. Ez a megközelítés, alábecsüli az etnikai és a nemi alapú ellentmondások tartósságát. Mint fentebb megjegyez­tük, a színes bőrű nők, férfiak és a fehér nők a munkásmozga­lom legdinamikusabb (bár nem leghatásosabb) részeiben helyez­kednek el, és a leggyorsabban fejlődő iparágakban tömörülnek. Habár a tőke-munka-egyezmény nyilvánvalóan sok cégben és iparágban szétmorzsolódott, ahol korábban uralkodó jellegű volt, azonban egyre inkább lényegtelenné is vált, amint azok a szek­torok, ahol sosem alkalmazták az egyezményt, túlnőtték azokat a szektorokat, ahol igen. Nem állítjuk, hogy a nők és a színes bőrűek követelései voltak azok a fő erők, amelyek a háború utá­ni SSA-t felborították. Valójában azt gondoljuk, hogy a megnö­vekedett nemzetközi verseny és konfliktus (aminek Bowles és társai öt oldalt szentelnek, 79-84.) volt a fő ok. De igenis úgy tartjuk, hogy a nők és a színes bőrűek változó pozíciója nagyon is központi helyzetű volt az SSA hanyatlásában, és ennek meg­felelően központi helyzetű a gazdaság jelenlegi konfliktusában, amely témával az alábbiakban foglalkozunk.

Jelenlegi konfliktusok és politikai következmények

A munkaerőpiac váratlan eredményekre vezető etnikai és nemi alapú elemzése további fényt vet a tömegek jelenlegi gazdasá­gi átszervezésére adott politikai válaszokra. A jelenlegi gazda­sági problémákról elhangzott sok baloldali eszmecsere hangsú­lyozza a „középosztály" összezsugorodását, a jó munkahelyek rossz munkahelyekkel való felcserélését, és az átlagos életszín­vonal csökkenését (Tilly, 1990.). Az LMS elemzés szintjén ezek a megfigyelések megfelelnek az alárendelt elsődleges munka­erőpiaci szegmens méretcsökkenésének. Amint ez a szegmens szűkül, a munkaerő független elsődleges és másodlagos szeg­mensekre polarizálódik, ahol is a másodlagos szegmens nő a leggyorsabban.

Milyen várható következményei vannak ezeknek a változá­soknak? Közgazdaság-elméleti kitérőn keresztül jutunk a politi­kai következményekhez. Gordon és társai és Bowles és szerző­társai vitatják, hogy a tagolódás megosztotta volna a munkáso­kat, csökkentve képességüket az egyesített gazdasági és politi­kai küzdelemben. Ha a szegmentáció lenne a fő megosztó erő a munkások között, akkor az alárendelt elsődleges szegmens csökkenése a munkásosztály többsége „rehomogenizációjának" tűnhetne, és a munkásosztály régi magva és perifériális része közötti közös alap lehetőségét jelentené. Harrison és Bluestone (1988.) így írnak erről: „Amerikaiak egyre szélesebb és változa­tosabb 'szivárványa' – beleértve sok középosztálybelit – áldo­zata annak a stagnálásnak és növekvő egyenlőtlenségnek, amely a fejlődő posztindusztriális társadalmakat jellemzi. Ez meg­teremtette egy olyan új politikai koalíció létrehozásának körül­ményeit, amely progresszív változást követelhetne." (195.)

Ám a Jesse Jackson 1984-es és 1988-as kampányai körül lét­rejött Szivárvány Koalíció (Rainbow Coalition) ígérete ellenére semmilyen széles, hatalmas, munkásosztály-központú koalíció nem alakult ki. Úgy gondoljuk, hogy ennek okai szoros kapcso­latban vannak az etnikum és a nem folyamatosan kiemelkedő szerepével az Egyesült Államok gazdaságában és politikájában. Most három ilyen okot vizsgálunk meg: a gazdasági válság aránytalan hatását a színes bőrűekre és közösségeikre; a há­zaspár-családok azon képességét, hogy azáltal tompítsák a je­lenlegi válság gazdasági hatásait, hogy növelik a feleségek munkavállalását; és a politika egy történelmi hagyatékát, amely et­nikai és nemi felosztáson, nem pedig osztályfelosztáson alap­szik.

A válság aránytalan hatása a színes bőrűekre

A háború utáni SSA romlása nyilvánvalóan sokkal inkább rom­boló hatású a színes bőrűekre, mint a fehérekre. A fehér/fekete jövedelmi rés tovább nőtt (férfiaknál és nőknél egyaránt), leg­alább az 1980-as évek eleje óta. A fekete és latin-amerikai csa­ládok jövedelemátlagainak aránya a fehér családokhoz képest az 1970-es évek közepe óta csökkenek. A fekete családok jövedelemátlaga 62%-a volt a fehér családok jövedelmének 1975-ben, de 58%-ra esett 1989-re; a latin-amerikai aránya az 1974-es 71%-ról 63%-ra süllyedt 1989-re (US Bureau of the Census, 1990.).

Hasonlóan, míg a feketék munkanélküliségi rátája a fehérek­hez képest csökkent az 1950-es és 60-as évek fellendülésekor, az 1970-es évektől kezdve a feketék területet vesztettek az üz­leti ciklusok csúcsain, ami azt sugallja, hogy minden rövidtávú gazdasági fellendülés esetén tovább marginalizálódnak. Példá­ul az 1981-82-es recesszió idején a feketék munkanélküliségi rátája 18,9%-ra emelkedett – 2,2-szer magasabbra, mint a fe­héreké; a „fellendülés" 1988-ban egy alacsonyabb, 11,7%-os munkanélküliségi rátát eredményezett a feketék esetében, de a feketék munkanélkülisége közel 3-szorosa volt a fehérek mun­kanélküliségének. A feketék növekvő munkanélküliségi hátrányait tetézi csökkenő részvételük a munkaerőben.

Röviden: a színes bőrűek, családjaik és közösségeik arány­talanul viselik a felhalmozási uralom átruházásának terheit: meg­maradt a munkaerő és a népesség erős etnikai szegmentáció­ja. Ez mobilizációra ösztönözte a fekete és latin-amerikai közös­ségeket, gyakran választási koalíciókon keresztül. Azonban a fehér munkások – legalábbis általában – nemcsak el vannak szi­getelve a legrosszabb gazdasági hatásoktól, hanem leggyakrab­ban fizikailag eltávolítják őket az erőszak helyétől. A feketéket háromszor gyakrabban rabolják ki, mint a fehéreket; fekete nő­ket háromszor annyiszor erőszakolnak meg, mint fehér nőket (US Justice Department, 1987. 3.7. táblázat). A fehérek és nem fe­hérek közötti növekvő szakadék miatt a fehérek sajnos gazda­ságilag és politikailag is elkülönülnek a feketéktől, a latin-ameri­kaiaktól és az ázsiaiaktól, ahelyett, hogy közös pontokat keres­nének.

Növekvő női munkavállalás

A második módosító tényező a háború utáni SSA lefelé tartó ívén a megnövekedett női munkavállalási ráta. A nők gazdasági hoz­zájárulása a családi élethez fontos gazdasági és politikai hatá­sokkal járt, amit nem érthetünk meg a nők proletarizálódásának világos elemzése nélkül. Mind a két keresővel rendelkező csa­ládok, mind a nő vezette családok nagyszámú elterjedése an­nak tulajdonítható, hogy a nők növekvő számban vállalnak fize­tett munkát – az utóbbi esetben a gazdasági függetlenség há­zassági függetlenséghez vezet (McCrate,1987.).

Melyek a női proletarizáció következményei? A fizetett női munka összességében nem növelte a családok közötti jövede­lemkülönbséget, részben azért, mert az alacsony jövedelmű csa­ládok női tagjai azok, akik valószínűleg elmennek dolgozni (Tilly, 1990.). De a nők fokozott részvétele két másik hatással jár: az egyiket a kétkeresős családok növekedése, a másikat a nő ve­zette családokban növekedése tartja fenn. A kétkeresős csalá­dokban a nők bére ellensúlyozta a jelenlegi gazdasági válság családi gazdasági hatását, ami megállította a jövedelemcsök­kenést. Ezért míg az átlagos reálbérek a korai 70-es évek óta csökkentek (vagy legjobb esetben stagnáltak), a családi jöve­delem némileg nőtt. A javulás azért keletkezett, mert a férfiak csökkentették munkájukat, míg a nők növelték. Ám mivel a nők jelentősen kevesebbet keresnek, mint a férfiak, több családi időbe került az a munka, amely fenntartotta a családi jövedelemszin­tet (Albeld-Tilly, 1992.).

Ami az egyedül élő anyák családjait illeti, a női gazdasági au­tonómia lehetősége és azon realitás közé szorulnak, hogy a csa­ládjukat férfi-jövedelem nélkül nevelő nők mindig is szegények voltak. Az egyedül élő anyák növekvő száma az államtól függő nők növekvő számát jelentette. Mivel a nőktől most már „elvár­ják", hogy bérért dolgozzanak, az állam egyre kelletlenebbül véd­te meg ezeket a családokat, az anyák munkába állítása nélkül. A nők proletarizációjának ezután kétélű hatása volt a jelenlegi gazdasági zsákutcában. A családok egyik csoportjának időt ta­karított meg, míg egy másiknak tovább fokozta a nélkülözését. Mindkét esetben eltűnt a széles osztály koalíció létrehozásának lendülete.

Az osztálypolitika vákuuma

Egy új osztályalapú politikai hullám hiányának harmadik oka egy ugyanilyen régi hullám hiánya. Az Egyesült Államoknak – európai ipari ellenfeleivel szemben – sohasem volt tartós, tisztességes munkapártja. A legjobb megközelítés a New Deal demokrata ko­alíció volt, amely szervezett munkásságot foglalt magában, de fel­ölelte (mint nem munkásokat) a zsidókat, a katolikusokat, a feke­téket és a farmereket is. Ez a koalíció, amely a világgazdasági válság idején kovácsolódott, de a háborús és az 1950-es évek növekedésekor szilárdult meg, kezdett fellazulni, mikor a gazda­sági növekedés botladozott, és jelenleg teljes káoszban van.

Érdekes módon az új progresszív politika létrehozására tett legkreatívabb próbálkozások többsége a fekete és a női moz­galmaktól származik. Nemzeti szinten az elnökjelölt Jesse Jackson, Pat Schroeder és Sonia Johnson felvették a progresszív stílust. Helyi szinten a fekete jelöltek, mint Harold Washington, David Dinkins és a sikertelen bostoni polgármesterjelölt, Mel King városszerte a Szivárvány Koalíciót reklámozták. De az etnikai és a nemi szakadások behatárolták ezeknek a kezdeményezé­seknek a hatását. Az, hogy a Demokrata Párt kitért Jesse Jackson elől, azt hangsúlyozza, hogy a párt képtelen felvállalni új szociáldemokrata vagy populista alternatívákat. A gazdasági növekedés hullámának elmúltával a progresszivizmus és még a liberalizmus is a nemi és az etnikai megosztottság zátonyán vesztegelt.

Másrészt a konzervatívok ki tudták használni a gazdasági változásokat, amelyek szétrombolják az osztályszövetségeket és ugyanakkor összetapasztják az etnikai és a nemi uralmon ala­puló azonosságokat. A konzervatívok két legsikeresebb mozgó­sító vitatémája az adócsökkentés (és ezzel együtt szolgálatcsök­kentés) és a bűnözés volt. Mivel a válság fő súlya leginkább a színes bőrűekre és a nő vezette háztartásokra nehezedik, sok fehér munkásosztálybeli család (főleg a két felnőtt keresővel ren­delkezők) rossz néven veszi, hogy egy olyan jóléti államért fi­zetnek, amely más emberek problémáinak növekvő terheit vise­li. Ugyanakkor követelik, hogy a válság tüneteit (bűnözés) fé­kezzék meg. Ezek a vélemények szülték a győzedelmes 1988-as republikánus elnöki kampány legsikeresebb képeit: a meg­szökött fekete szatír, Willie Horton (és a célzás, hogy a demokraták „puhák" voltak a bűnözés ügyében), és Bush szlogenja: „Olvass az ajkaimról: nem lesznek új adók!"

A nők proletarizációja felvetett egy sor megosztó problémát a jobboldal részéről. Amíg a jobboldal néhány szószólója a „segély­ből élő anyák" munkavégzési kötelezettsége mellett kardoskodik, addig mások (és néhány esetben ugyanazok) azt követelik, hogy a házas nők ne vállaljanak munkát a „család" érdekében. Az utóbbi irányzat hisztérikus része az abortusz elleni mozgalom, amely a gyermekvállalás erőszakos rehabilitálását akarja.

De nem kell a szélsőjobboldalra tekinteni, hogy megtaláljuk a nosztalgikusán elképzelt régi „szent" család utáni vágyakozást. A munkásság férfiak uralta része hajlik arra, hogy támogassa azokat a gazdasági és politikai intézkedéseket, amelyeket a fér­fi kereste „családi pénz" visszaállítására hoztak létre, s amely lehetővé tenné, hogy a nők – legalábbis a bizonyos gazdasági területeken dolgozó férjezett nők – otthon maradhassanak. Fő­leg az AFL-CIO-beli hangok érveltek a részidős, időszaki és más „flexibilis" munkaformák korlátozása mellett, mivel aláássák a (fő­leg férfi) állandó munkások keresetét. Ahogy John Zalusky, az AFL-CIO közgazdásza megállapította: „Ennek a nemzetnek több munkahelyre van égetően szüksége, nem pedig arra, hogy kü­lönböző formákban embereket vonjanak a munkaerőpiacra, vagy, hogy újratervezzék a 40 órás munkahetet, vagy, hogy újradefi­niálják a munkavállaló/munkaadó és a munka kapcsolatát. Mun­kások egy új alosztályát hozzák létre." (Bureau of National Affairs, 1986.98.)

A vita hasonlatos a XIX. századi brit családi jövedelem képvi­seletéhez (Humphries, 1977.). Mint a korábbi kampány, ez a stra­tégia is a munkásosztály életszínvonalának megóvásáért küzd – de fenntartja a nők alárendeltségét is. Ezen stratégia támoga­tása ellentétes a munkásmozgalom más részeinek (főleg a nagy női tagsággal rendelkező szervezetek, úgymint a Service Employees – Szolgáltatási Alkalmazottak – és az American Federation of State, County and Municipal Employees – Állami, Megyei és Városi Alkalmazottak Amerikai Szövetsége) azon kö­veteléseivel, hogy fejlesszék a részidős és az időszaki munka­helyeket, és növeljék a munkavállalók iránti rugalmasságot. . Összességében az emberek tapasztalatait a jelenlegi gazda­sági válságról alapvetően az etnikai és a nemi megosztottság alakítja, és tetteik olyan azonosságokból nőnek ki, amelyek alapja legalább annyira az etnikum és a nem, mint amennyire az osz­tály. Hogy valaki hogyan értékeli a jelenlegi SSA hanyatlása mi­att bekövetkezett összeütközéseket, bizonyosan meghatározza azon stratégiák kiválasztását, amelyek új intézmények és struk­túrák új csoportját hivatott létrehozni. Most ezekről a valószínű választásokról lesz szó.

Az új SSA létrehozása

A baloldalnak az SSA elemzése során megértést kell tanúsíta­nia nemcsak az osztály, hanem az etnikum és a nem tekinteté­ben is. Amikor a jövőbe tekint, le kell vennie a szemellenzőit, és nemcsak a vállalat és az állam átformálást kell elképzelnie, ha­nem a családét és a közösségét is. A lehetséges stratégiák tiszta képe fontos lesz.

Míg az elméletek még nem tartalmazták tisztán az új SSA megalkotásának módját (I. például McDonough), általában fel­tételezik, hogy az új SSA megalkotásához a gazdasági növeke­dés új motorjára lesz szükség. A tömegtermelés és a tömegfo­gyasztás háború utáni fordista uralma a nagyméretű „középosz­tály" megnövekedésére támaszkodott, ami a háború utáni SSA-ben lökést ad a gazdasági növekedésnek. De a középréteg most zsugorodik. Mi lesz a növekedés új motorja, és mely munkaerő­szegmensek fogják biztosítani a növekedés forrását?

A felső réteg konszolidációja?

A konzervatívok választása világos: a jövedelemelosztás felső ré­sze pozíciójának konszolidációja a Mike Davis-i (1984.) „túlfogyasz­tási rendszerben". Az ilyen stratégia a független elsődleges szek­tor (yuppie-k és vállalkozók) méretének növekedésére támaszko­dik, amely megfelelő fogyasztást generál, és így táplálja a gazda­ságot. Ez a megoldás olyan ipari politikát követelne, amely lökést ad a magas szintű műszaki alkalmazásoknak, az üzleti szolgálta­tásoknak és a luxusfogyasztásnak, valamint olyan makrogazda­sági és közfinanszírozási politikát, amely folyatja a gazdagság újraelosztását a „szegényektől" a „gazdagokhoz".

De eddig a „túlfogyasztás" gyümölcsei elég silányak voltak. Míg a vállalkozók száma nőtt, legtöbbjük tulajdonképpen alacsony jövedelmű önálló vállalkozó: a maszek, nem gazdálkodásból származó magánjövedelem átlaga 1987-ben 7000 dollár volt (US Bureau of Census, 1989.).⁶ És bár a szakmai és műszaki mun­kások a munkaerő nagyobb részét teszik ki, a teljes munkaide­jű, egész évben dolgozó, szakmunkások majdnem háromnegye­de keresett kevesebbet 35 000 dollárnál 1990-ben (US Bureau of the Census,1991.). Az 1980-as évek fogyasztási növekedése az adósságnak, s nem a jövedelemnek köszönhető. A felső ré­teg konszolidációja legjobb állapotában is az 1920-as évekre em­lékeztet. Most, mint akkor is, ez a megoldás valószínűleg nem fog olyan megfelelő fogyasztást teremteni, amely fenntartaná a meghosszabbított növekedést.

A középréteg újjáépítése?

Ennek a konzervatív stratégiának egy progresszív alternatívája két lehetséges alakban képzelhető el: a középréteg újjáépíté­sével vagy az alsó réteg felemelésével. A talán legnyilvánvalóbb politikai válasz az alárendelt elsődleges szektor sorvadására az, hogy megpróbálnak gazdasági jólétet nyújtani a hagyományos munkásosztálynak. A cél az volna, hogy a tömegtermelésen-tömegfogyasztáson keresztül újjáépítsék a középosztályt, és visszaállítsák a politikai jólétet. Ez a megoldás amellett érvel, hogy szükséges a gyáripari szektornak mint a gazdaság gerin­cének a felélesztése, és a New Deal-koalíció mint politikai kulcs­szereplő felújítása. Ez leírja a szervezett munkásság nagy ré­szének napirendjét éppúgy, mint a támogatók egy csoportját a liberálistól a baloldaliig.

Ugyanakkor nem tűnik valószínűnek, hogy ez az út járható len­ne. Először is a stratégia gazdasági bázisa megkérdőjelezhető. A megváltozott nemzetközi versenyhelyzet szigorú korlátokat szabott a gyáriparnak, és ezek a korlátok nem változnak – ha­csak el nem törli őket a protekcionizmus, amely azonban egy­maga megnyirbálja a növekedést. Másodszor a politikai alap is bizonytalan. A New Deal-koalíció kimerültnek tűnik. Valószínű­leg sem a Demokraták, sem pedig a mostanában megalkotott AFL-CIO nem fog egy új progresszív koalíció sarokkövévé vál­ni. Végül pedig az újjáépített középréteg kétségkívül az alsó ré­tegekre támaszkodva jönne létre, ami újratermelné a most is lé­tező etnikai és nemi megosztottságot. Ahelyett, hogy a háború utáni növekedést ismételné meg, ahhoz vezethet, amit Peter Glotz (1986.), a Német Szociáldemokrata Párt belügyminiszte­re „kétharmados társadalominak hív: az alsó harmadot meg­bélyegzi és marginalizálja az etnikai és nemi vezérszerep, a kö­zépső harmad tolakszik, nehogy az alsó harmadba kerüljön, azo­nosul a felső harmaddal – és csak a felső harmad élvezi a gaz­dasági biztonságot.

Az alsó réteg felemelése?

A végső stratégia az alsó réteg felemelése lenne. Ennek a meg­közelítésnek a támogatói a szakszervezesítés, a törvényhozás és a munkaadói befektetés kombinációjaként egy fejlettebb tech­nológiával átalakíttatnák a nem megfelelő szolgáltatási munka­helyeket jó munkahelyekké; szeretnék állandósítani a szolgálta­tói iparágakat a gazdaság vezető szektoraiban. Egy megnagyob­bított és újra definiált jóléti államot követelnének, amely megnö­velné a legalacsonyabb gazdasági réteg fogyasztását. Ennek a stratégiának a politikai ügynöke egy kiterjesztett „szivárvány ko­alíció" lenne, amely összegyűjtené a munkások, a nők, a színes bőrűek és más csoportok mozgalmait. Egy ilyen koalíció úgy harcolna a politikai hatalomért, hogy „kibővítené választói bázi­sát, amely magában foglalná a nem szavazó feketék, hispániai-ak, szegények és munkásosztálybeli szavazók millióit, és kifej­lesztené a baloldali szociáldemokrácia egy amerikai változatát, amely támadná a vállalatok hatalmát" (Manning Marable, 1990. 20.). Mint Marable hozzáteszi, a mozgalomnak túl kell lépnie a választásokon, hogy befogadhassa a tüntető felfogások széles skáláját és az ellenintézmények létrehozását.

Ez a stratégia a gazdasági igazságosságot kombinálja a gazdasági és politikai siker egy lehetséges képletével. A növe­kedés motorjaként nagyméretű, növekvő, de jelenleg alacsony termelékenységű szolgáltatói iparágakat használ. Ez a megkö­zelítés azzal a lehetőséggel kecsegtet, hogy meg lehet nyerni a tőke politikai támogatását a szolgáltatási szektorban is. Amint azt jelentések, mint a Munkaerő 2000-ben (Johnson és Packer, 1987.) és az Amerika választása; magas képzettség vagy ala­csony bérek (National Center on Education and the Economy, 1990.), bemutatják, az Egyesült Államok tőkéjének jelentős ré­szét megzavarta a másodlagos munkaerőpiac terjeszkedése, és most más alternatívákat keres. Peter Drucker (1991.), a manage­ment-guru, a szolgáltatói munkák termelékenységének növelé­sét az egyik leglényegesebb gazdasági céllal azonosítja, és a fehérgalléros meg a szolgáltatási szektorbeli alkalmazottak or­szágszerte a teljes minőségi managementtel, munkavállalói köz­reműködéssel és folyamatos fejlesztéssel kísérleteznek. Schlesinger és Heskett (1991.), a Harvard Business School mun­katársai egy lehetséges erkölcsi ciklust ajánlanak a szolgáltatá­si szektor munkaadóinak: az alkalmazottak jobb díjazása és kép­zése; jobban képzett, elkötelezett, hosszú távon dolgozó alkal­mazottak; következésképp több vásárló megnyerésének és meg­tartásának képessége.

Ennek a management-elméletnek és -gyakorlatnak, amely a szolgáltatási szektor termelékenységét hivatott növelni, vannak ellentmondásos elemei: a fokozott taylorizmus, és egy lehetsé­ges új tőke-munka-egyezmény, amelyben a munkások kárpót­láshoz, tisztelethez és még hatalomhoz is jutnának. A prog­resszív politikusok segíthetnének eltolni az egyensúlyt az új, ked­vezőbb egyezmény irányába azáltal, hogy olyan politikát támo­gatnak, amely szubvencionál vagy díjaz néhány munkaadói re­akciót (mint a kiterjesztett kutatás és fejlesztés vagy eredeti mun­kásrészvétel), míg büntet vagy korlátoz másokat (pl. azzal, hogy egyenlő fizetést és előnyöket követel meg a részidős dolgozók­nak). Az újjáélesztett munkásmozgalom kulcsszerepet játszana bármilyen progresszív eredmény esetében. Ebben az esetben a szakszervezeteknek szükségük lesz a törvényhozásra, hogy megkönnyítse a szakszervezet munkáját és a sztrájkolok folya­matos cseréjének betiltását.

Azáltal, hogy a gazdasági erőforrásokat lefelé koncentrálja, az alsó réteg felemelésének stratégiája a teljes fogyasztás növelé­sét kínálja, mivel a marginális és az átlagos fogyasztói hajlan­dóság az alacsony jövedelmű csoportok esetében a legmaga­sabb. A jóléti állam kiterjesztését valószínűleg olyan egyetemes „családi jövedelmi politika" köré kell építeni, mint az egyetemes (de progresszív szerkezetű) gyermekjárulék és gyermekgondo­zási ellátás, annak érdekében, hogy a munkaerő széles rétegé­nek nyerje el a tetszését. Mivel az ilyen jövedelemtámogatás emeli a bérküszöböt, kiegészíti a másodlagos munkaerőpiaci munkahelyeket fejlesztő vállalatközpontú politikát.

Végül, ez a stratégia biztosítja az alapot a demokrácia kiszé­lesítéséhez a korábban „kizárt" csoportok – a legrosszabbul fi­zetett munkások és munkanélküliek, különösen a színes bőrű közösségek – megnövekedett részvételével.

Konklúzió

Az etnikum és a nem nagyon sokat számít az Egyesült Államok munkaerőpiacain – mind az egyesített identitások alapjaként, mind pedig választóvonalként. Fontos volt a felhalmozás hábo­rú utáni társadalmi szerkezetének fellendülésében és hanyatlá­sában, fontos a politikai küzdelem jelenlegi alakulásában és az eljövendő évtizedek igazságosabb és szilárdabb gazdaságának létrehozásáért tett kísérletben.

S mivel az etnikum és a nem ennyire fontos, az SSA-elmélet annyira meg fog erősödni, hogy megadja ezeknek a fogalomkö­röknek, ami őket illeti. Az SSA szerkezetének szükségszerű át­dolgozása extenzív feladat; ebben a fejezetben mi egyszerűen csak felvázoltuk a feladat egyik részét. Azoknak, akik a felhal­mozás társadalmi szerkezetét koncepcióként használják a gaz­dasági változás és stabilitás megtervezésekor, az elmélet etni­kai és nemi „vakfoltjainak" orvoslása folyamatos kihívást jelent.

(Fordította Szabó Miklós és Gedeon Béla)

Jegyzetek

¹ Az SSA elméletének áttekintését lásd David Kotz cikkében az Esz­mélet 20-21. számában. – A szerk.

² Az SSA másik két oszlopa a tőkés-polgár egyezmény (amely kiter­jesztett szerepet szán az államnak mind az üzletek támogatásában, mind abban, hogy gazdasági biztonságot nyújt a polgároknak) és az Egye­sült Államok hegemóniája a nemzetközi gazdasági, politikai és katonai kapcsolatokban.

³ Míg mi a háború utáni SSA-re korlátoztuk fejtegetéseinket, a külön­böző munkaerők nemi és etnikai logikája kiterjeszthető korábbi SSA-kre. Például az 1820-tól 1980-ig tartó SSA a gyáripari fehér női munká­sok homogenizációjával jellemezhető – otthoni textiltermelési gyakorla­tuk átvétele és mechanizálása, hasonlóan ahhoz a folyamathoz, ame­lyen a férfi kisiparosok is átmentek későbbi évtizedekben. Az az SSA a fehér házas nők számára egy honosítási időszakot is hozott, mivel a közszükségleti cikkek termelését áthelyezték az otthonokból/földekről az ipari szektorba. Az afro-amerikai munkások szemszögéből nehéz önálló időszakként besorolni 1820-1890-et, ismerve azt a drámai válto­zást, amelyet az emancipáció és az újjáépítés jelentett; hasonló érve­léssel élhetnénk az indiánok esetében.

⁴ Ez semmi esetben sem új vagy eredeti kritikája a (neo)marxista el­méletnek, pl. I. Hartmann, 1981.

⁵ Más problémák is találhatók abban az empirikus bizonyításban, amit Bowles és szerzőtársai állításuk alátámasztásában használnak. Először is gyakran (pl. a 6. fejezetben) használják az átlagos munkaerőpiaci és a vállalati mutatók változásait úgy, mintha hosszú távú változásokat je­lentenének vállalatok egy rögzített halmazában. Valójában a változás egy fontos forrása a gazdaság eltolódó ipari szerkezete, ami viszont a munkaerő szerkezetének etnikai és nemi változásaihoz kapcsolódik. Má­sodszor a fehér férfiak keresetének és a nők és a fekete férfiak kerese­tének súlyozott átlagának arányát használják a jövedelmi egyenlőtlen­ség mutatójaként, és úgy találják, hogy az index 1948 és 1966 között drámaian emelkedett. De ez a növekedés teljes mértékben annak tud­ható be, hogy nőtt a fehér férfiak és nők keresetének aránya; a fehér férfiak keresetének és a fekete férfiak keresetének aránya lényegében nem változott ebben az időszakban. A munkaerő változásának teljes és pontos képe diszaggregációt követel meg.

⁶ A nem gazdálkodásból származó magánjövedelem átlaga 15.000 dollár volt; nagyon is jobbra ferde elosztás.

Irodalom

Albelda, Randy (1985.): „Nice Work If You Can Get It": Segmentaion of White and Black Women in the Post-War Period. Review of Radical Political Economics, 17/3. sz. 72-85.

Albelda, Randy – Chris Tilly, (1992.): All in the Family: Family Types, Access to Income, and Family Income Policies. Policy Studies Journal, 20/3. sz. 388-404.

Amott, Teresa L. – Julie A. Matthaei (1991.): Race, Gender, and Work: A Multicultural Ecocnomic History of Women in the United States. Bos­ton, South End Press.

Baron, Harold (1971.): The Demand for Black Labor: Historical Notes on the Political Economy of Racism. Radical America, 5/2. sz. 1-46.

Bowles, Samuel – David Gordon – Thomas Weisskopf (1983): Beyond the Waste Land: A Democratic Alternative to Economic Decline. Garden City, N.J., Ancjor Press-Doubleday.

Bureau of National Affairs (1986.): The Changing Workplace: New Directions in Staffing and Scheduling. Washington, D.C.

Current Population Reports, 162. sz. Money Income of Households, Families, and Persons in the United States: 1987. Washington, D.C, Government Printing Office, 1989.

Current Population Reports, 168. sz. Money Income Households, Families, and Persons in the United States: 1989. Washington, D.C, Government Printing Office, 1990.

Current Population Reports, 174. sz. Money Income Households, Families, and Persons in the United States: 1990. Washington, D.C, Government Printing Office, 1991.

Davis, Mike (1984.): The Political Economy of Late-Imperial America, New Left Review, 143. sz. 6-38.

Dickens, William T. – Rachel Friedberg – Kevin Lang (1988.): Is the Relation Between Gender and Labor Market Segmentation Changing? Mimeo.

Dickens, William T. – Kevin Lang (1985.): A Test of Dual Labor Market Theory. American Economic Review, 75/4. sz. 792-805.

Doeringer, Peter – Michael Piore (1971.): Internal Labor Markets and Manpower Analysis. Lexington, Lexington Books.

Drucker, Peter (1991.): The New Productivity Challenge. Harvard Bu­siness Review, 69/6. sz. 69-78.

Edwards, Richard (1979.): Contested Terrain:The Transformation of the Workplace in the Twentieth Century. New York, Basic Books.

Edwards, Richard – Michael Reich – (David Gordon (szerk.,…;L975.): Labor Market Segmentation. Lexington/Lexington Books.

Epps, Arcie (szerk., 1968.): The Speeches of Malcolm X at Harvard. New York, Morrow. /

Glotz, Peter (1986.): Forward to Europe. Dissent, 33/3. sz. 327-39.

Gordon, David M. – Richard Edwards – Michael Reaich (1982.): Segmented Work, Divided Workers. Cambridge University Press.

Harrison, Bennet – Barry Bluestone (1988.): The Great U-Turn. New York, Basic Books.

Hartmann, Heidi (1981): The Unhappy Marriage of Marxism and Feminism: Toward a More Progressive:Union. In: Lydia Sargent (szerk.): Women and Revolution: A Discussion of the Unhappy Marriage of Marxism and Feminism. Boston, South End Press, 1-41.

Humphries, Jane (1977.): The Working Class Family, Women's Liberation and Class Struggle: The Case of Nineteenth-Century British History. Review of Radical Political Economics, 9/3. sz. 25-41.

Johnson, William B. – Arnold E. Packer (1987.): Workforce 2000: Work and Workers for the 21st Century. Indianapolis, Hudson Institute.

Kessler-Harris, Alice (1982.): Out to Work: A History of Wage-Earning Women in the United States. Oxford University Press.

King, Mel (1981.): Chain of Change: Struggles for Black Community Development. Boston, South End Press.

Kotz, David (1987.): Long Wawes and Social Structure of Accumu­lation: A Critique and Reinterpretation. Review of Radical Political Economics, 19/4. sz., 16-38.

McCrate, Elaine (1987.): Trade, Merger and Employment: Economic Theory on Marriage. Review of Radical Political Economics, 19/1. sz. 73-89.

Marable, Manning (1990.): A New Black Politics. The Progressive, 54/ 8. sz. 18-23.

National Center on Education and the Economy (1990.): America's Choice: High Skills or Low Wages. Rochester, National Center on Education and the Economy.

Reich, Michael (1981.): Racial Economic Inequality: A Political Economic Analysis. Princeton University Press.

Segmented Labour: Time Series Hypothesis and Evidence. Cambrid­ge Journal of Economics, 1984. 8. sz. 63-82.

Schlesinger, Leonard – James Heskett (1991.): The Service-Driven Company. Harvard Business Review, 69/5. sz. 71-81.

Tilly, Chris (1989): Half a Job: How Service Firms Use Part-time Workers. Ph.D. dissertation, Departments of Economics and Urban Studies and Planning, MIT, Cambridge.

The Politics of the New Inequality. Socialist Review, 1990. 20/1. sz. 103-20.

US Bureau of the Census (1983.): 1980 Census of Population, vol. 1, ch. c, „General Social and Economic Characteristics, „ part 1, „United States Summary," pc80-1-c1. Washinton, D.C, Government Printing Office.

US Bureau of Labor Statistics, (1991.): Employment and Earnings, 38/1.

US Council of Economic Advisors (1991.): Economic Report of the President. Washington, D.C, Government Printing Office.

US Justice Department (1987.): Sourcebook of Criminal Justice Statistics: 1987. Washington, D.C, Government Printing Office.

Weisskopf, Thomas (1981.): The Current Economic Crisis in Historical Perspective. Socialist Review, 11/3. sz. 9-53.