Az egyén szeresse a hazát vagy a haza szeresse az egyént? Bumeráng-e az etnikai identitás, illetve a multikulturalizmus? Öngól-e a nemzeti önrendelkezésért, a kollektív jogokért való küzdelem? Mi a pozitív diszkrimináció fonákja? Szülhet-e több­letjog jogfosztást? Hány történelem van? Mi fán terem a poszt­modern fajelmélet? Ezek a kérdések merültek fel bennem Gom­bár Csaba új könyvét olvasva. A Magammal vitázom című ta­nulmánykötetet felesleges iskolásán ismertetni, márcsak azért is, mert nyolc írásból hét másodközlés. Kivételt csupán a legér­dekesebb – esszébe hajló – értekezés, a „Világ etnikumai, szeparálódjatok!" képez. Az alábbiakban tehát a szerző által felve­tett problémákra reagálok – széljegyzetszerűen.

Az egyén és a haza viszonyát a határainkon túl élő magyar kisebbségek vonatkozásában feszegeti a kiadvány. Gombár sze­rint a nemzetpolitikusok rosszallják, ha valaki orvosi hivatása jobb gyakorlása vagy gyermeke előnyösebb iskoláztatása miatt Szé­kelyföldről Bukarestbe, Bécsbe vagy Buenos Airesbe költözik. Helytelenítik, hogy elhagyja a vártát, hogy hűtlen a-hazához. Az egyént, aki amúgy is nehéz vállalkozásba kezd, lelkiismeretfurdalásba kergetik, előírva számára a kívánatos identitást. Miért nem mondhatja végre imaginárius közösségeinek, így egyházának, nemzetállamának és etnikai csoportjának az egyes em­ber, hogy „Ne zavarjátok a köreimet!"?

Az individualizmus története századokon átnyúló mentegetődzés. A rendiség ellen lázadó egyén hol a nemzet, hol az osz­tály közösségéhez csatlakozott, ma viszont a gazdasági háttér­be szorítás vagy a hivatalos nemzetállamba kényszerítés az et­nikai fölszabadítási mozgalmakba löki. S ez az egyén szempont­jából újabb zsákutca. Noha az egyház által legitimált állam so­kat merített a vallási közösség hitéből, az osztályállam az osz­tályöntudatból, a nemzetállam meg a nemzeti érzésből, ideje, hogy az állam megálljon a maga lábán, hogy csupán az állam­polgárok közössége legyen. Nem lehet mindörökké elhanyagol­ni az egyéni szabadság vágyából eredő erőt.

A nemzetállamot – állapítja meg Gombár – ma két irányból morzsolják. Kívülről a globálisan jelentkező informális és gaz­dasági folyamatok, belülről pedig a különböző etnikai mozgal­mak. Számára az etnikai identitás a multikulturalizmus új formá­ja, amely ártatlan tudományos fogalomból egyre gyakrabban lesz bumeráng. Leszögezi, hogy minden kultúra ápolásra érdemes, de ha ez a gondozás fontosabbá válik, mint a biztonságpolitika vagy az adókérdés, akkor baj van – akkor a társadalom szemlé­lete már etnizálódott. Amíg a kultúra régen gyógyírt kínált a vallási és a politikai dezintegrálódásra, addig ma inkább el­választ, mintsem összeköt. Amíg a sokfajú társadalomban az egységes kulturális modell kiegyenlítette az etnikai sokszínűsé­get, addig a sokkultúrájú társadalomban, úgy tűnik, épp a kultú­ra válik a türelmetlenség forrásává.

A kultúra elvének védelme alatt Alain Finkelkraut szerint újjá­alakult a fajelmélet. S igaza van, ha a kultúrát nem mint valami­re való törekvést fogjuk fel, hanem mint eredetet, akkor fajelmé­letet gyártunk. Ha ugyanis a kultúrák egyenrangúak, akkor csu­pán a harc lehet érintkezésük formája. A kultúrák azonban nem egyenrangúak, az köztük a fejlettebb, amelyikben az egyén job­ban leszakadhat a közösség köldökzsinórjáról. „A mi transzcendenciától kiürült világunkban a kulturális identitás garantálja azo­kat a barbár hagyományokat, amelyek igazolására Isten már nem képes" – olvashatjuk A gondolat veresége című műben. Elég ha a bűnözők testi büntetésére, a klitorisz kimetszésére, a vegyes házasságok tilalmára stb. gondolunk, és rögvest hiszünk a fran­cia filozófusnak.

A nemzeti önrendelkezés és a kollektív jog öngól jellegéről a következőket mondanám. Az előbbit Wilson elnök és Lenin egya­ránt igenelte, mondván, minden nemzet élhet vele. Az utóbbit pe­dig a hazai politika piedesztálra emelt témája. De mi dönti el, hogy kik alkothatnak nemzetet? A nagyhatalmi geopolitika vagy a szembenálló közösségek fegyverei? És kik élhetnek az ön­rendelkezés jogával? Az amerikai négereket és a magyar cigá­nyokat is megilleti ez a jog? Lehet, hogy azokat igazolja az idő, akik a nemzetek önrendelkezési jogát megvalósíthatatlannak tartották? És akik most bármely országban kollektív jogokat kö­vetelnek, gondolnak arra, hogy egy közjogilag elkülönült közös­ség bármikor megvádolható kollektív bűnösséggel? Az etnikai válaszfalak állami intézményesítésével az egyén identitást zsa­roló közösségekbe kényszerül, és ismételten pórul jár. Össze­gezve: mind az önrendelkezési, mind a kollektív jog privilé­giumokat termel ahelyett, hogy megszüntetné őket.

Most nézzük meg a pozitív diszkrimináció fonákját! Ami a tör­ténelmi igazságszolgáltatás nézőpontjából jó szándék, az az egyén szempontjából kontraszelekció. Ha nem elég, hogy tanulni vágyok, hogy munkába szeretnék állni, hogy megpályáznék va­lamit, előbb lajstromba kell vetetni magam „etnikailag", akkor nem vagyok szabad. Az etnikai választóvonalak intézményes meg­húzásával – írja Gombár – a nemzetpolitika hívei ugyanazt te­szik, mint az államszocialista bürokraták annak idején a szár­mazás szerinti kategorizálással. Az egyes ember szempontjá­ból a pozitív diszkrimináció fonákja nyilvánvaló. Amerikában az ún. affirmatív akciókkal nem véletlenül nem értek el komoly ered­ményeket.

Az 1989-ben módosított alkotmánnyal és az 1993-as etnikai kisebbségekről szóló törvénnyel az etnicitás a jogrendbe került. Paradoxon, de többletjogból is eredhet jogfosztás. Ha kiskun-, jászkun- és nagykunügyi minisztériumokat hoznánk létre, akkor azok előbb-utóbb megszülnék a kiskun-, jászkun-, nagykun-prob­lémákat. Ha katolikus- és protestánsügyi minisztériumokat szer­veznénk, akkor felerősödnének a már elhalványodott katolikus-protestáns ellentétek. Az etnizáló társadalomszemlélet oda ve­zethet, hogy Pásztó és Salgótarján térségében összeütköznek és kölcsönös etnikai tisztogatásba kezdenek a Palóc Népi Fel-szabadítási Hadsereg és a Matyó Nemzeti Megmentési Front csapatai. Ez nem vicc, ez multikulturális lehetőség.

A posztmodern gondolkodók szerint nincs igazság, csak töb­bé-kevésbé igazolható vélemények vannak, nincs személyiség, mert az csak az állandóan változó struktúrák hálójának a met­széspontja. De ahogy Lukács György mondja, nincs ártatlan egyetemi előadás, nincs ártatlan kávéházi beszélgetés. Amíg a művészet területén a posztmodern nem veszélyes, addig az élet­ben – a II. János Pál emlegette – új barbárságba csaphat át. Hisz a posztmodern ember összetéveszti privát érdekének követelését az autonómia iránti vággyal, és viselkedését nem befolyásolja semmiféle tekintély. Ám ez csak azért van, mert – Finkelkraut szavaival élve – a tekintély evidenciáját korunk­ban felváltotta az evidencia tekintélye, és a szabadság a csator­naváltás lehetőségévé silányult.

A történelemmel kapcsolatban két álláspont létezik. 1. Nincs történelem, csak történelmek vannak. Ez az Európa-centrizmussal szemben szimpatikus gondolat, mert nem hiszi, hogy a fe­hér ember küldetése a történelmen kívüli/alatti népek civilizálá­sa. De ha a történelmek egyenrangúak, akkor köztük csak az erőszak dönthet. 2. Egy történelem van, és az a kapitalizmus­ban alakult ki, annak előtte csupán helyi történelmek voltak. Marx szerint pl. a gyarmatosítás gyalázatos, de helyénvaló, mert szét­zúzza a prekapitalista struktúrákat. Persze levezethető ebből az álláspontból az is, hogy csak a mi történelmünk, a mi kultúránk az igazi.

A világtörténelem nagyjából egységesíti a kiváltságosok és a diszkrimináltak életmódját (persze Belgiumban másként, mint Ukrajnában), mert felbomlasztja a természetadta vagy annak lát­szó helyi történelmeket. A cigányközösségek pl. a századfordu­ló után felbomlottak, ugyanakkor ki is rekesztődtek a társada­lom vérkeringéséből. Hasonló az ezredvégi vendégmunkások helyzete, akiket előbb befogadnak, majd kitaszítanak. Az USA-ban zöld kártya nélkül a minimális órabérnek csak a felét lehet megkeresni. A világszellem ennek ellenére ma a McDonald'son lovagol. Noha kiszorítja a prágai kiskocsmákat és a buda­pesti kerthelyiségeket, noha Indiába exportálja a szennyezett környezetet, noha a térségre erőlteti az amerikai giccset, de ha csak az emberevő törzsfőnökök és a kommersz amerikai akció­filmek között választhatok, akkor szemlesütve és fogcsikorgat­va az utóbbira szavazok. Miután nem vonz a csecsen önrendel­kezés és autonómia, ami lefejezések és megkövezések, vala­mint kéz- és láblevágások legalizálásába torkollik.

Az 1989-es korfordulót Ralf Dahrendorf szerint három egye­sülés, Németország, Európa és a beszédmód egyesülése jel­lemzi. Ehhez teszi hozzá Gombár, hogy a bipoláris világrend kettős beszédmódját, sajnos, nem egy értelmes, univerzális nyelv váltotta föl, hanem az etnikai nacionalizmusok folyományakép­pen a miniatűr diskurzusok egymásra lefordíthatatlan hangza­vara. Dunának, Oltnak más a hangja – mondaná a költő ma. Az etnizáló társadalomszemlélet démonával egyelőre senki nem veszi fel a küzdelmet, de legalább néhányan, így Gombár Csa­ba is, már szembenéznek vele.

A Human Rights Watch jelentése több mint 40 magyarországi városban, falun, településen 1995. június 1. és augusztus 20. között készült 120 interjúra épül. A könyv az 1993-as Struggling for Ethnic Identity: The Gypsies of Hungary [Harc az etnikai iden­titásért: a magyarországi cigányság] c. Human Rights Watch (Helsinki) kiadvány folytatásának tekinthető. Jórészt az 1993 utá­ni időszakkal foglalkozik, de kitér az 1989 előtti és az 1989-93-as időszakra is. Egyenlő súlyt kapnak benne az azonnali figyel­met igénylő ügyek – romák elleni támadások, nyílt diszkriminá­ció, kormányhivatalnokok túlkapásai -, illetve a diszkrimináció és marginalizáció szélesebb társadalmi kérdései, amelyek való­színűleg tovább élnek az előre látható jövőben is.

1. Háttér

A romák Észak-Indiából érkeztek Európába, több hullámban, a IX. és a XIV. század között. Az európaiak nem tudták róluk, hon­nan jöttek, és ez a zavar kifejeződik jól ismert elnevezéseikben is. Az angol „gypsy" és a spanyol „gitano" abból a téves képzet­ből származik, hogy a romák egyiptomiak; a francia „tsiganes", az olasz „zingaro", a német „zigeuner" és a magyar „cigány" a tévesen használt görög „atsigani" szóból ered, amely egy egy­kori kisázsiai eretnek szektát jelöl.

Manapság a cigányok többsége a rom/roma elnevezést ked­veli (amely embert jelent saját nyelvükön, egyes és többes szám­ban), mivel az eredeti kifejezésekhez gyakran pejoratív jelentés­tartalom társul. A továbbiakban a „roma" szót fogjuk használni, mivel ez a legkedveltebb a roma közösségekben.

Bár a magyarok többsége a romákat egységes közösségnek képzeli, az igazság az, hogy több különálló csoportjuk létezik. A magyarországi romák mintegy háromnegyede romungro („ma­gyar ember"), azaz magyarul beszél, és az asszimilációban elő­rehaladottabb. További egyötöd oláh, azaz román anyanyelvű, egy kisebb, 50 ezer főnyi csoport pedig a beást, a román egy dialektusát beszéli. Van egy maroknyi sinti, akik Nyugat-Euró­pából vándoroltak Magyarországra. A beások délnyugaton, az oláhok északkeleten tömörülnek, bár ők is és a romungrók is elterjedtek az egész országban.

2. Áttekintés

A piacgazdaságba való áttéréssel járó gazdasági átalakítás leg­súlyosabb terhei a romákat sújtják: elsőként őket bocsátották el 1989-90-ben, és számosan váltak azóta is munkanélkülivé. A romák közötti munkanélküliség magasabb mint 60 százalék; Budapesten kívül a közel 100 százalékos roma munkanélküli­ségi ráta sem ritka. (Az országban a munkanélküliségi ráta, a romák magas adatait is figyelembe véve, kb. 13 százalék. A ro­mák az ország népességének 5-6 százalékát teszik ki.)

A romák hátrányos megkülönböztetésnek vannak kitéve az is­kolákban és a közösségekben is. Csupán maroknyian szerez­nek diplomát, vagy akár kerülnek be felsőfokú oktatási intézmé­nyekbe. A romák alig fele végzi el az általános iskolát, nagy ré­szük különféle „kisegítő" iskolákban vagy osztályokban tanul, ahová csak nagyon kevés magyar gyerek jár. A városi romák nagy része gettószerű slumokban lakik, a vidékiek pedig „cigány­sorokon" vagy egyre növekvő számban elkülönült, tisztán roma településeken. Számos közintézmény kirekeszti a romákat, nem­egyszer nyíltan.

A gazdasági nehézségek miatt egyre több magyar hangoztat negatív véleményt a romákról – a romák a magyar többséggel való kapcsolatot megterhelő „hétköznapi rasszizmusról" panasz­kodnak.

A legnagyobb haladás az elmúlt két és fél évben a tizenhá­rom nyilvántartott magyarországi kisebbség, köztük a romák önkormányzatának létrejötte volt. A Nemzeti és Etnikai Kisebb­ségek Jogairól szóló (LXXVII/1993) törvényt 1993. július 7-én fogadták el, a helyi önkormányzatok megválasztására 1994 vé­gén került sor, a nemzetiségi parlamentek pedig 1995 elején szerveződtek meg.

Az új kisebbségi rendszer azonban nagyrészt nem volt képes betölteni szerepét. A kisebbségi önkormányzatok teljesen füg­gének a helyi magyar önkormányzatoktól. Erős bizonyítékok van­nak, hogy az állam beavatkozott a roma önkormányzatok meg­választásába, megsértve a nemrég biztosított autonómiát.

Több megfigyelő szerint a törvény valódi célja az volt, hogy javítsa az ország imagoját Nyugaton, nem pedig a kisebbsé­gek, különösen a romák helyzetének javítása. Ezt jelzi az is, hogy az első „körben" a romák nem szerepeltek a védett ki­sebbségek között, csupán a hangos tiltakozások hatására ke­rültek be.

3. Erőszak és rendőri válasz

Az 1980-as évek előtt a nacionalista és rasszista érzelmek nyílt kifejezését kifejezetten gátolták, így rasszista erőszakos táma­dások csupán elvétve fordultak elő. Gyakoriak voltak azonban a rendőri visszaélések; minden rendőrkapitányságon volt olyan részleg, amely a „cigánybűnözéssel" foglalkozott. Az effajta rendőri tevékenységet a központi hatalom kifejezetten támo­gatta.

Ahogy a központi hatalom gyengült a 80-as években, úgy buk­kantak fel a különféle szkinhedcsoportok, és szaporodtak a tá­madások. A romák és külföldiek elleni igazi erőszakhullám 1989-ben indult be, és 1991-92-ben tetőzött. Megjegyzendő, hogy a hivatalos szervek szinte minden esetben tagadták, hogy az ese­teknek rasszista háttere lenne, gyakran nem emeltek vádat, máskor pedig csupán enyhébben ítélték meg azokat – pl. huli-ganizmusként. Egy ízben egy szkinhedtámadást „gyerekes csíny­tevésnek" minősítettek. A romaellenes közvélemény is támogatja ezt az álláspontot.

A HRW/Helsinki megfigyelései szerint az erőszakos támadá­sok csupán kis részét hajtják végre igazi szkinhedcsoportok, nagyobb részükben egyaránt részt vesznek szkinhedek, nem szkinhedek és alkalomadtán rendőrök is. Az a széles körben el­terjedt álláspont, hogy a támadásokért egy maroknyi szélsősé­ges felelős, tarthatatlan. A legsúlyosabb atrocitások a gazdasá­gilag legnehezebb helyzetben levő északkeleti régióban történ­tek, de mindenhol előfordulnak.

1995. május elsején Kalocsán, a püspökkertben tartott majá­lison 2 óra körül egy fiatalember sörrel öntötte le Kolompár Jó­zsefet, majd az üveget széttörte az idős férfi segítségére siető Soltész István fején. A fiatalembert üldözőbe vevő romákat a park határánál nagy csapat szkinhed támadta meg, akik vasbotok­kai, baseballütőkkel és egyéb fegyverekkel is fel voltak szerel­ve.¹ Soltészt súlyosan bántalmazták (egy hónapot töltött kórház­ban), és több emberbe is belekötöttek – összesen 17 embert vertek meg, köztük egy várandós anyát. Mindeközben rasszista jelszavakat kiabáltak: „Fehér Magyarországot!"; „Magyarország a magyaroké!" stb. A rendőrség fél ötkor érkezett a helyszínre, annak ellenére, hogy fél három körül értesítették őket. A nyo­mozás folyamán több szemtanút és támadó szkinhedet ki sem hallgattak: A rendőrség tagadja, hogy a támadásnak köze len­ne a szkinhed mozgalomhoz, mivel Kalocsán nincsenek is szkinhedek.

Gyöngyösön 1993 februárjában, 1994 júniusában és júliusá­ban is támadtak meg szkinhedek romákat, végül novemberben Molotov-koktélt dobtak egy házra. A helyi rendőrség szerint az esetek privát konfliktusok voltak, Gyöngyösön nincsenek szkinhedek és nincs etnikai konfliktus sem. Hatvanban is meg­támadtak egy roma otthont.

Berhidán 1993 szeptemberében az Illés család házát 40-50 ember tartotta ostrom alatt. Néhány nappal később az egyik tá­madót sikerült azonosítani egy veszprémi nyomozó személyé­ben. Az ügyben a nyomozást a veszprémi rendőrkapitányság végzi, mindmáig eredménytelenül.

Azon túl, hogy a rendőrség nem mutat túl nagy buzgóságot a „cigányverések" felderítésére, gyakran a rendőrök alkalmaznak erőszakot: igen gyakoriak a kényszervallatások és a „rövidített nyomozás". A rendőrök sok helyen csak a romákat igazoltatják, őket viszont többször is.

1993. május 21-én legalább 60 rendőr nagyszabású razziát hajtott végre a Budapesttől délkeletre fekvő Örkény roma közös­sége ellen. A rendőrök megkülönböztetés nélkül verték az elé­jük kerülőket, nőket és gyerekeket is. Többen kerültek kórház­ba, köztük egy várandós nő, aki elvetélt. s*-

Egy férfi hallotta, hogy a rendőrök parancsnoka az akció után megkérdezi beosztottjait, hogy jól érezték-e magukat. Örkény polgármestere gratulált a rendőröknek, mondván „ a cigányok a jövőben is erre számíthatnak". Az eset kapcsán 8 romát tartóz­tattak le, hatot el is ítéltek, első fokon és később jogerősen is. A helyi ügyészség ejtette a rendőrök elleni vádakat.

1995. május 18-án egy szolgálaton kívüli rendőr és két barát­ja két dobermannt és egy németjuhászt uszított egy roma fiatal­ra a budapesti Köztársaság téren. Aznap este a rendőr egyen­ruhában meglátogatta a fiú családját, tanácsolva, hogy felejtsék el az esetet. Mivel a család visszautasította, későn este a rend­őr visszatért több szkinhed barátjával, és betörtek a lakásba. A családnak és barátaiknak sikerült visszaverni a támadást. A rend­őrt feljelentették, ennek ellenére még mindig állásban van.

1993 márciusában Pápateszéren a Birkás család házát kb. 50 ember támadta meg, jórészt a helyi polgárőrség tagjai, gázpisz­tolyokkal, botokkal és baseballütőkkel felfegyverezve. A házigaz­da felismerte a polgármestert, több képviselőt, a helyi tanítót és a polgárőrség alelnökét is. A rendőrfőnök szerint a támadáshoz nincs köze a polgárőrségnek, bár annak több tagja is a gyanú­sítottak között van; az eset magánemberek közötti személyes ellentétekre vezethető vissza. A polgármestert – aki tagadja, hogy jelen lett volna a támadásnál – nem kérdezték ki. Ugyan­csak a polgárőrség szerepelt az erőszakos támadásokban Óz­don és Kalózon is.

4. A szkinhedmozgalom és a politikai pártok

A rendőrség felmérése szerint mintegy 4 ezer fiatal tekinthető szkinhednek. A Népjóléti Minisztérium 1994-es felmérése sze­rint 40 ezerre tehető azok száma, akik teljességében azonosul­nak a szkinhed ideológiával, és 160 ezren lehetnek azok, akik „valamilyen mértékben" azonosulnak vele.

A Király B. Izabella-féle Magyar Érdek Pártja az, amely leg­szorosabb kapcsolatban áll a szkinhedmozgalommal. Ám a szkinhedek kötődnek a jóval „mainstreamebb" Kisgazdapárthoz is. Egerben a helyi szkinhedvezetők egyben a párt agitátorai is. Az egri „Nemzeti Ifjak" szervezet vezetője, Fazekas Péter meg­bízólevelet kapott Torgyán József aláírásával, amelyben a kis­gazda pártvezetés szervezési és toborzási feladatokkal bízta meg őt.

1995. január 15-én a Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetség két aktivistája betört egy debreceni zsinagógába, és felgyújtotta azt. Utóbb kiderült, hogy a KABSz-t két nappal korábban jegyezte be a megyei bíróság, központjukként pedig a Kisgazdapárt szék­háza szerepelt.

A debreceni rendőrség szerint nem volt szándékos, hogy a fiatal vandálok tettüket éppen Szálasi Ferenc születésnapján követték el. A KABSz más tagjai szerint az elkövetők részegek voltak, és lehet, hogy nem is tudták, hogy zsinagógában van­nak. Ha más épület kerül az útjukba, oda mentek volna be.

Kapronczai Mihályt, a kisgazdák megyei vezetőjét, aki meg­engedte a KABSz-nak a kisgazda helyiségek használatát,

Torgyán utóbb eltávolította a pártból, így független képviselő lett belőle.

5. A Btk. 156. paragrafusa

A Büntető törvénykönyv 156. paragrafusa kettőtől nyolc évig terje­dő szabadságvesztést helyez kilátásba azoknak, akik valakit nem­zeti, etnikai, faji vagy vallási hovatartozása miatt bántalmaznak.

Bár 1961 óta a Btk. része, a magyar bíróságok 1989 előtt és után sem alkalmazták a 156. paragrafust. 1986-ban a Legfel­sőbb Bíróság a pártvezetés utasítására érvénytelennek minősí­tette, amivel a faji vagy etnikai erőszak magyarországi meglétét kívánták leplezni.

A rendszerváltás után új erőfeszítések történtek annak érde­kében, hogy használják a 156. paragrafust. Legjelentősebb az ún. Nagy Szkinhedper volt, de más esetekben is megkísérelték a vádlók a 156-os alkalmazását. Végül 1993 novemberében a Legfelsőbb Bíróság ismét használaton kívül helyezte. Azóta az ügyészségek nem képesek megfelelő vádat emelni a rasszista támadások végrehajtói ellen; annyit tehetnek, hogy a huliganizmus vádját alkalmazzák az „aljas indokból elkövetett" formulá­val (amely súlyosabb büntetés kiszabását teszi lehetővé).

Még ha feltesszük is, hogy a 156-os paragrafus tényleg alkalmazhatatlan, felmerül a kérdés: akkor miért nem módosították az elmúlt évek során? Erre nincs válasz…

1994-ben Göncz Árpád egy sor kisebbségi ügyekkel kapcso­latos törvényjavaslatot terjesztett be. Ezeket – sok módosítás és heves viták után – végül 1996 márciusában fogadta la Parla­ment. Az új paragrafus (Btk. 269.) nem csak az erőszakos cse­lekményekkel, de a szóbeli uszítással is foglalkozik. Félő, hogy ez a paragrafus kicsit túl általános, így inkább szimbolikus je­lentőséggel bír majd.

6. Javaslatok

A Human Rights Watch/Helsinki sürgeti a magyar kormányt, hogy:

Vesse alá magát nemzetközi szerződésekben és saját tör­vényeiben foglalt, kisebbségi állampolgáraival szemben vállalt kötelezettségeinek, és teljességükben alkalmazza azokat. En­nek magában kell foglalnia:

1. minden állampolgár számára, legyen magyar, roma vagy más kisebbség tagja, a törvény egyenlő védelmét;
2. etnikai, vallási hovatartozástól és származástól függetlenül minden állampolgár biztonságának garantálását az erőszakos támadásokkal szemben;
3. a romák elleni bármiféle diszkrimináció tilalmát;
4. Göncz Árpád három, a kisebbségek helyzetét javító törvény­javaslatának elfogadását (1996 márciusában megtörtént).

Gátolja meg vagy megfelelően szankcionálja a romák elleni privát erőszakos cselekményeket. Ebbe beletartozik:

1. bármely, a romák ellen erőszakot alkalmazó személy vagy csoport vád alá helyezése a Btk. 156. §-a vagy hasonló törvény alapján;
2. azon esetek felderítése, amikor a rendőrség valamilyen módon fedezi a romák elleni erőszakos cselekményeket;
3. a szkinhed- és egyéb erőszakos csoportok felderítése.

Gátolja meg vagy megfelelően szankcionálja a romák elleni rendőri erőszakos cselekményeket. Ebbe beletartozik:

1. bármely, a romák ellen erőszakot alkalmazó rendőr vád alá helyezése a Btk. 156. §-a vagy hasonló törvény alapján;
2. végére járni a verésekről, kényszervallatásról, törvénytelen be-börtönzésről, és egyéb hivatalos túlkapásokról szóló jelentéseknek.

Állítson fel független felügyelőbizottságot elkülönített sze­mélyzettel és költségvetéssel, amely kivizsgálja a rendőrök el­leni vádakat.

Biztosítsa, hogy a helyi ügyészségeknek meglegyenek a fel­tételei a rendőrségtől független nyomozás lebonyolítására olyan­kor, ha rendőrök ellen nyomoznak.

Vessen véget a roma települések elleni nagyszabású razzi­áknak.

Teremtsen hatékony, független csatornát a rendőrség elleni állampolgári panaszok számára.

Követelje meg, hogy a rendőrök nyilvántartsák az igazolta­tásokat és ezek a nyilvántartások legyenek hozzáférhetők a köz­vélemény és az ombudsman számára.

A rendőrök számára növelje meg az emberi jogok oktatását és csökkentse az erőszak használatát.

Bátorítsa a romák felvételét a rendőrséghez,

Az oktatás területén:

1. reformálja meg a kisegítő osztályokba és iskolákba való sze­lekciót, írjon elő objektív normákat a válogatáshoz;
2. biztosítsa, hogy az iskolák felvételi rendszere nem diszkri­minatív a romákkal szemben;
3. tegye lehetővé, hogy a fent említettek mérésére pontos sta­tisztikák készüljenek.

A munkapiaci diszkrimináció elleni harcban:

1. bővítse ki és tartassa be a foglalkoztatáspolitikai etnikai diszkrimináció elleni jelenlegi tilalmakat;
2. vizsgálja ki az „etnikai kódolást" és a diszkriminatív bánás­módot a munkaközvetítő irodákban.

A lakáspolitika területén:

1. tiltsa meg törvényileg és a gyakorlatban is a romák vagy más kisebbségek elleni diszkriminációt a lakásbérlés és a
2. lakáshitelek területén;
3. akadályozza meg a törvénytelen kilakoltatásokat, és járjon végére az ilyen ügyeknek;
4. vizsgálja meg a kárpótlás működését és derítse fel a diszk­riminatív bánásmódokat.

Lépjen fel a közintézményekben tapasztalható folyamatos diszkrimináció ellen, és biztosítsa minden állampolgár számára az egyenlő bánásmódot.

„Az új bizonyítékok három fontos dol­got tisztáznak. Egyrészt a társadalmi kohézió erősödése, amit mindannyian kívánatosnak tartunk, nagyban függ a jövedelemkülönbségek csökkentésé­nek mértékétől. Másrészt a szűkebb jö­vedelemkülönbségek és a növekvő tár­sadalmi kohézió nagyon erőteljes sze­repet játszik nemcsak az erőszakos bűncselekmények csökkentésében, ha­nem azon nemzeti halálozási mutatók javításában is, amelyek a legjelentő­sebb betegségekből adódnak. Harmad­részt tekintet nélkül arra, hogy a múlt­ban mi volt érvényes, a modern gazda­sági életben a szűkülő jövedelemkü­lönbségek kapcsolatban állnak a gyor­sabb – nem lassabb – gazdasági nö­vekedéssel." (Richarc F. Wilkinson)¹

Bevezetés

Az 1990-es évek közepén a magyar kormány az ország roma lakosságával kapcsolatban szerencsétlen helyzetben találta ma­gát. A „piacgazdaságba" való átmenet a legtöbb roma életében romboló hatással járt. A képzetlen munkaerő iránti kereslet visszaesése drámaian csökkentette a roma férfiak foglalkozta­tottságát, az 1984-es 85%-ról 1994-re 26%-ra. A roma nők es­tében még rosszabb a helyzet: a foglalkoztatottsági szint ugyan­ebben az időszakban 53%-ról 18%-ra csökkent.² A hosszú távú, strukturális munkanélküliség kelepcéjében (amely arra késztet­te a Munkaügyi Minisztériumot, hogy új kategóriát vezessen be a munkamegosztásba, nevezetesen a „cigányok" kategóriáját)³ a Magyarországon élő romák 70%-a a szegénység állapotába került.⁴ A szegénység növekedésével és ennek társadalmi, ok­tatási és egészségi állapotbeli következményeivel párhuzamo­san az állam a romákkal kapcsolatban újfajta megközelítésmó­dot fogadott el. 1984 óta növekvő hangsúlyt helyezett a romák­kal folytatott „párbeszéd" ösztönözésére. Kezdetben ez egy or­szágos és több megyei szintű Cigány Tanács megalakítását és a Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetségének (MKCSZ) megalapítását jelentette, de azóta a romák által létrehozott szer­vezetek révén és a kisebbségi önkormányzati rendszer kialakí­tásán át fejlődött tovább.

Ennek az írásnak az a célja, hogy megvizsgálja a romák kö­rében növekvő szegénység és a politikai „párbeszéd" közötti kapcsolatot. Azt a látszólagos paradoxont elemzi, miszerint a történelem egy adott időszakában, amikor a romák (potenciális) követelései nagymértékben megnőttek, az állam elősegítette, hogy olyan politikai követeléseknek adjanak hangot, amelyeket nem képes teljesíteni. Azt állítja, hogy a „párbeszéd jó", mivel a legkisebb rossz elvét követi annyiban, amennyiben a kialakult helyzetre a kormányzatnak viszonylag korlátozottan rendelkezé­sére álló eszközökkel kellett reagálnia. Azonban a „párbeszéd egyszersmind rossz" is, mert reakciós jelleggel bír, és elkerül­hetővé teszi azon lényegi problémák megnevezését, amelyek­nek kezelése eleve külön politikákat követelne meg. A romák érdekkinyilvánításra való buzdításának „csúf" következménye pedig, a potenciális követelések skálájának drasztikus bővíté­sével egyidőben az, hogy a kormányzat a kinyilvánított követe­lések olyan szoros ellenőrzésére törekszik, amely aláássa a roma képviselők befolyását. Mind a társadalmi konvenciók, mind a kohézió szempontjából egyértelműen szükséges annak biztosí­tása, hogy az állam sikeresen kezelje a problémát. Felmerül te­hát a kérdés, mennyire hatásos hosszú távon a jelenlegi roma­politika.

A „párbeszéd" politikájának kifejlődése

Magyarország modernizációja és iparosodása módosította a korábbi egyensúlyt az ország roma népessége és az állam kö­zött. A születés előtti és a gyermekgondozási szolgáltatások megnövekedett hozzáférhetősége lehetővé tette, hogy a roma népesség mind abszolút, mind relatív értelemben a Holocaust előtti 100.000⁵ főről kb. félmillióra⁶ növekedjen, bár egyéb becs­lések magasabb értéket is mutatnak. A romák ma a teljes né­pességének legalább 5%-át teszik ki. 1961-től a kommunista re­zsim olyan politikát kezdett kifejleszteni, amely a romák margi­nalizálódásának és szegénységének a megszüntetését céloz­ta. Az újfajta megközelítési mód mögött kettős motiváció rejlett. Egyrészt az, hogy a romák nem maradhatnak el a társadalom többi részének fejlődése mögött, mivel ez nemcsak feltárná a szocializmusnak az egyetemes haladás megvalósításával kap­csolatos hiányosságát, hanem a romáknak a többiektől való nö­vekvő társadalmi és gazdasági eltávolodása csökkentené is a társadalmi stabilitást. Másrészt a romák növekvő számától, a munkakínálat növekedését, valamint a képzettebb foglalkozások felé áramló munkaerő felváltását várták. Ilyen okokból célozták meg az intézkedések a romák lakás-, egészségügyi és oktatási színvonalának emelését, javítva ezzel a roma munkaerő minő­ségét és hozzáférhetőségét.

Egy negyedszázad leforgása alatt ez a megközelítés néhány figyelemre méltó eredményt produkált. A romák foglalkoztatott­sága az egyharmados arányról a társadalom többi részéhez ha­sonló szintre emelkedett. Javultak az életfeltételek, ami sok roma számára biztosította az elektromos áramhoz, a folyóvízhez és egyéb létfontosságú forráshoz való hozzájutást. Az oktatás szín­vonala lassan, de biztosan olyan szintet ért el, hogy a roma gyer­mekek több mint fele kijárta az általános iskolát, és 20%-uk kö­zépiskolában tanult tovább.⁷ Sajnos az 1980-as évek gazdasá­gi válságával ez az időszak véget ért. Két tényező együttes je­lenléte, a képzetlen (roma) munkaerő iránti kereslet mérséklő­dése és a kormányzati kiadások csökkentésére irányuló nyomás arra késztette a kormányzatot, hogy újragondolja elképzeléseit. Olyan kritikák láttak napvilágot, amelyek megkérdőjelezték a vonzó statisztikák mögötti valóságot, különösen a lakáshelyzet alacsony színvonalára és a romák által végzett kellemetlen, alul­fizetett munkákra hivatkozva. A kormánynak ekkor már az elért eredmények elvesztésével kellett szembenéznie. Mivel a kor­mányzat a romákat minden korábbinál nagyobb függőségbe hoz­ta a társadalom többségétől és az államtól, így már nem vetheti el magától egyszerűen a felelősséget, és nem engedheti meg, hogy a dolgok maguktól fejlődjenek, hiszen az elkerülhetetlen társadalmi katasztrófához vezetne.

A megoldás, amellyel a kormány előállt, a „párbeszéd" politi­kájának bevezetése volt. Ahelyett, hogy. a romák életkörülmé­nyeinek javítására összpontosítottak volna, a figyelem azokra az eszközökre terelődött, amelyek segítségével a politikai ügyeket meg lehetett vitatni a romákkal, pontosabban a roma lakosság képviselőivel. Számos tényező közrejátszott egy ilyen irányú vál­tozásban, nem utolsó sorban a romák (bár szűk) intellektuális rétege (amely az oktatáshoz és a munkalehetőségekhez való hozzáférésben történt előrelépésnek a terméke volt), továbbá az európai roma mozgalom erősödése⁸ és a kisebbségekre a Helsinki Egyezmény eredményeképpen fordított nagyobb figye­lem. Azonban a változások legfontosabb oka a gazdasági vál­ság és a roma programok költsége volt. Ezt a kapcsolatot A Ha­zafias Népfront szerepe a cigány lakosság segítésében című dokumentum tette explicitté, amely 1984-ben jelezte az újfajta politika bevezetését. Eszerint: „[természetesen a cigányságról van szó]… Felzárkózásukat… korlátozza nehéz gazdasági hely­zetük … aminek következtében a cigányságot mint az új köz­megegyezés létrehozásában fontos szerepet játszó népcsopor­tot kell figyelembe vennünk."

Más szóval a gazdasági válság eredményeképpen az integ­rációs politikát felváltotta a romákkal folytatott „párbeszéd" kiépí­tése.

Az előző rezsim hanyatlásának évei alatt ez a „párbeszéd" az 1985-86-ban alapított országos és megyei szintű Cigány Taná­csok kizárólagos hatáskörébe tartozott. A központ megőrizte az ellenőrzést ezen politikaifórum-kezdemények felett, amelyeknek tagságát a Hazafias Népfront Titkársága hagyta jóvá. Egy ké­sőbbi testület, a Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetsége 1986-ban alakult meg. Mint neve is jelzi, ez egy kevésbé politi­kai irányultságú intézmény volt, amely elsősorban a roma mű­vészek támogatását tartotta feladatának. Bár a rendszerváltás a Cigány Tanácsok végét jelentette, a kormány romapolitikája megmaradt a párbeszéd ösztönzésénél. Ez nem meglepő, hi­szen azok a problémák, amelyekkel az első posztkommunista kormány szembekerült, hasonlítottak az öt évvel azelőttiekhez, habár még súlyosabbak voltak. Azonban az eszközök, amelyek­kel a politikát végrehajtották, módosultak. Az állam elkezdte pénz­ügyileg támogatni a növekvő számú roma szervezeteket, ami­nek következtében ezeknek száma drámaian emelkedett: míg 1989-ben 2,1990-ben pedig 18, addig 1993-ban már 200 körüli volt a számuk.

A párbeszéd politikája később, 1993-ban újabb lépést tett előre a „nemzeti ós etnikai kisebbségek jogairól szóló 1993. évi LXXVII. törvény" (kisebbségi törvény) elfogadásával, amelynek legfon­tosabb eleme a kisebbségi önkormányzati rendszer volt. A tör­vény engedélyezte, hogy a romák (éppúgy, mint a másik 12 el­ismert kisebbségi közösség tagjai) önkormányzatot hozzanak létre helyi és nemzeti szinten. Lényeges, hogy a párbeszéd po­litikájából ez az, ami intézményesült, s tisztázta azt, hogy a roma közösségekből kikkel tárgyalhatnak a kormány és az egyéb ad­minisztratív szervek. Bár a rendszert nemcsak a romáknak al­kották, ők azok, akik azt leginkább használták, létrehozva 483 kisebbségi önkormányzatot, amelyek a hasonló intézmények két­harmadát teszik ki, s ezzel nagyobb arányban vannak jelen, mint amekkorát a magyarországi nem magyar polgárok között képvi­selnek.⁹

Eredménytelen válságkezelés

Míg az elmúlt évtizedben a párbeszéd mechanizmusának kiépí­tése képezte a kormány romákhoz való viszonyulásának gerin­cét, a párbeszéd nem az egyedül követett politika volt. Számos programot hajtottak végre, elsősorban az oktatásban és a fog­lalkoztatásban, ám e programok nem tudták megállítani a ha­nyatlást ezeken a területeken: a munkanélküliség nőtt, az isko­lázottsági mutatók romlottak. E programok sikertelenségének fő oka a rájuk áldozott források korlátozottsága, nemkülönben az, hogy zavar mutatkozik a kitűzött célok és az azok eléréséhez szükséges módszerek, röviden – egy gyakran használt kifeje­zést használva – a válságkezelés tekintetében.

A romák iskolázottsági mutatóinak javítása hosszú távon a leg­jobb megoldásnak látszik a munkanélküliség és a szegénység problémájára. Az 1960-as évektől kezdődő, általános javulás el­lenére a romák és a társadalom többi része között meglévő tá­volság nem szükségszerűen mérséklődött az országos színvo­nal javulásából adódóan. Míg számos romának lehetősége volt középfokú végzettséget szerezni, ez majdnem teljes egészében a szakmunkásképző iskolákra korlátozódott, kevesebb mint 2%-uk járt gimnáziumba, és kevesebb mint 1%-uk tanult tovább a felsőoktatásban.¹⁰ A kormánypolitika törekszik a roma gyerme­kek támogatására a hátrányos helyzetű tanulók és a nem ma­gyar anyanyelvűek (arányuk kisebb, mint az ország roma lakos­ságának 30%-a) számára létrehozott pótlólagos alapokon ke­resztül. Emellett jelentős forrásokat fektettek egy speciális cigány iskola, a Gandhi Gimnázium létrehozásába. A kisebbségi tör­vény engedélyezi, hogy a kisebbségi önkormányzatok oktatási tevékenységet végezzenek, és néhány helyi hatóság épületet is biztosított számukra erre a célra. Ezek a lépések a roma gyer­mekek külön iskolákba történő szegregációjának folyamatára emlékeztethetnek, azonban a szülőknek még mindig megvan a joguk arra, hogy gyermekeik a klasszikus iskolarendszeren be­lül tanulhassanak. A fő kérdés az, hogy a javul-e színvonal egyál­talában véve, illetve a társadalom többi részéhez képest. Saj­nos a rendszerváltás óta folytatott politikák nem vezetettek a szín­vonal növekedéséhez. Az utóbbi években az iskolázottság emel­kedő trendje nemcsak hogy megállt, de meg is fordult. Azon roma gyermekek aránya, akik az általános iskola után folytatják tanul­mányaikat, 22%-ról 11,8%-ra csökkent,¹¹ azoké pedig, akik gim­náziumba, szakközépiskolába vagy technikumba járnak, az 1988-89-es 0,23%-hoz képest 1992-93-ra 0,19%-ra csökkent.¹²

A romák foglalkoztatottsága az utóbbi években drámaian be­szűkült. Az 1980-as évek végén a romákra aránytalanul voltak hatással az országban jelentkező munkaerőbőség első hullámai, bár sokan képesek voltak helyzetükön javítani a korkedvezmé­nyes és a rokkantsági nyugdíj révén. Számos tényező felelős a romák között kialakult magas munkanélküliségért, köztük a roma népesség földrajzi elhelyezkedése is, többségük ugyanis az or­szág szegényebb északi és keleti megyéiben, nem urbanizált régióiban lakik. A roma népességben túlsúlyban lévő fiatalok aránya is arra utal, hogy sok munkanélkülinek nincsen semmi­lyen munkatapasztalata. Az alacsony képzettségi szint, ideért­ve az újfajta képzettségek – a nyelvek és a számítógép haszná­latának ismerete-teljes hiányát, csökkenti a lehetőségeket. Még akkor is, ha a romák rendelkeznek a munkához szükséges kép­zettséggel, a diszkrimináció gyakran akadályozza meg őket ab­ban, hogy munkát találjanak.¹³

Az MDF vezette kormány (1990-94) nem rendelkezett átfogó romafoglakoztatás-politikával, bár 1993-ban a Munkaügyi Minisz­tériumban elkészült egy Munkaterv a cigány munkanélküliség csökkentésére és foglalkoztatottságuk támogatására. Ez azon­ban inkább az információgyűjtésre összpontosított, mintsem a foglalkoztatás tulajdonképpeni növelésére, és gyakran még a korlátozott javaslatokat sem ültették át a gyakorlatba.¹⁴ 1992-ben bevezették a „szociális földprogramot", amely megengedte, hogy a roma közösségek (1996-ban 124) az üresen hagyott föld­területeken élelmiszert termeljenek a maguk számára. Ez ugyan bizonyosan sok embernek nyújt segítséget, illetve mezőgazda­sági jártasságot is ad, hosszú távon azonban nem tekinthető megfelelő megoldásnak. Az igazi esélyegyenlőséghez, valamint a szegények és a társadalom többi része közötti szakadék csök­kentéséhez, amely a társadalom stabilitásához szükséges, a romáknak képesekké kell válniuk egyenlő eséllyel versenyezni minden állásért, és nem szabad a gazdaságnak egy fejletlen te­rületére sodródniuk.

A színre lépett MSZP-SZDSZ koalíció nagyobb elkötelezett­séget tanúsított a romák munkanélkülisége csökkentésének ügyében. 1994 októberében megalakult a Cigány Válságkezelő Programiroda, azonban az annyira áhított válságmenedzselési program soha nem öltött testet, így a hivatalt 1995 végén meg­szüntették. A kormánypolitika ma arra helyezi a hangsúlyt, hogy a romákat segítse saját gazdasági vállalkozásaik megalapítá­sában. 1995-ben 150 millió forint tőkével megalakult a Magyar­országi Cigányokért Közalapítvány (MCK), azzal a szándékkal, hogy roma közösségeket, főként önkormányzatokat támogassák kereskedelmi vállalkozások létrehozásában. Sok tekintetben ez annak a nagy és hivatalos változata, amivel az Autonómia Köz­alapítvány 1990 óta foglalkozik, így nem meglepő, hogy az Au­tonómia alapítóját, Bíró Andrást nevezték ki az MCK vezetőjé­nek, A romák foglalkoztatottságának efféle támogatását csak üdvözölni lehet: azonban ahhoz, hogy egy életképes vállalko­zás jöjjön létre, több kell, mint egy jó terv és a sikeres alkalma­zás. Ha nincs a megtermelt árunak piaca, az üzlet túlélése hosszú távon kétséges, mint ahogy az Autonómia fel is ismerte, „hogy az alapítvány akciói minden erőfeszítés mellett sem vol­tak sikeresek".¹⁵ Gazdasági növekedés nélkül, főként azokban a szektorokban, melyekben a képzetlen munkaerő iránt növe­kedni fog a kereslet, és azokban a régióban, melyekben sok roma él, kevés kilátás van arra, hogy a jelenlegi intézkedések jelentő­sen csökkentenék a roma munkanélküliséget.

A politika címszó alatt azokat az erőfeszítéseket is meg lehet említeni, amelyeket a kormány tett annak érdekében, hogy kife­jezze a romák egyenlőségét a többi állampolgárral, illetve jogu­kat arra, hogy elfoglalják helyüket a magyar társdalomban. A ki­sebbségi törvény harmadik paragrafusa (1) szerint „a Magyar Köztársaságban élő kisebbségek részesei a népi hatalomnak: államalkotó tényezők, Kultúrájuk része a magyarországi kultú­rának." Horn miniszterelnök ennél messzebbre ment a Roma Napon (1994. augusztus 3.) annak hangsúlyozásával: „a magyar­országi cigányok igenis ennek a hazának gyermekei, nem befo­gadott, hanem jogokkal született polgárok".¹⁶ 1995 decemberé­ben a kormány deklarálta, hogy a romák szegénysége nemzeti érdekeket érintő kérdés, és a következő márciusban kijelölte a parlament munkarendjének egy napját a romákról szóló politi­kai vitának, amelyen az összes párt képviselője fel is szólalt.

A hivatalos befogadó diskurzus ellenére az utóbbi években hanyatlás volt tapasztalható a romák szociális helyzetében. Pár­tos Ferenc 1979-es kutatása arra az eredményre jutott, hogy a legtöbb magyarnak, aki romák környezetében él és/vagy dolgo­zik, pozitív a hozzáállása a kérdéshez – viszont ezt erősen el­lensúlyozza azoknak a negatív véleménye, akik kevésbé van­nak kapcsolatban romákkal.¹⁷ Az 1980-as évek közepére meg­jelent a cigányellenes skinhead-mozgalom, és Kenedi János megjegyezte, hogy „a cigányságtól való megkülönböztetés ré­vén újra magához kezd térni egy egyre inkább kiüresedő ma­gyar etnikai öntudat".¹⁸ Egy 1994-es kutatás megállapította, hogy a romák kevésbé népszerűek, mint a kínaiak, az afrikaiak, vagy az arabok (valójában mint minden, a kutatásban résztvevő egyéb csoport), s a válaszadóknak csupán 18%-a mondta, hogy „szí­vesen fogadna" cigányt barátjául, 15%-a pedig azt, hogy szom­szédjául.¹⁹ Valószínű, hogy a tömeges szegénység és az ah­hoz kapcsolódó jelenségek, mint a növekvő bűnözés, droghasz­nálat, prostitúció és a szorongás, teljesen meghiúsítják a romák szociális helyzetén javítani kívánó hivatalos próbálkozásokat. Va­lóban sok megfigyelő van azon az állásponton, hogy ezek a té­nyezők valószínűleg növekvő feszültségekhez és konfliktusok­hoz vezetnek majd, különösen a falusi térségekben.

Időt nyerni

Ebben a kritikus állapotban a tömeges, strukturális munkanélküli­ségnek és a hozzá fűződő jelenségeknek (növekvő bűnözés, tár­sadalmi feszültségek, az egészségi állapot színvonalának romlá­sa) a távoli jövőbe történő elhúzódása, valamint a iskolázottság zuhanó trendje miatt a legtöbb roma számára kilátástalan a hely­zet. Magától értetődő annak szükségessége, hogy hatékony meg­oldást találjunk ezekre a problémákra, nem csak azért, hogy meg­mentsünk 100.000 nehéz sorsra ítéltet, hanem azért is, mert ha engedjük, hogy ezek a nehézségek fennmaradjanak, akkor előbb-utóbb alá fogják ásni az ország gazdasági, társadalmi és politikai szerkezetét. Ezért a „párbeszédre", amelyet a kormány a romák­kal kapcsolatos elsődleges politikai eszköznek tekint, nagy fele­lőség hárul a problémák megoldásának elősegítésében.

Sajnos ez a párbeszéd önmagában nem rendelkezik a mun­kanélküliség csökkentéséhez és az iskolázottság színvonala ja­vításához szükséges eszközökkel. Nem tudja növelni a roma munkaerő és szolgáltatások iránti keresletet, nem tesz ételt az asztalra, nem csökkenti a kirekesztettek osztályának méretét, és nem száll szembe a diszkriminációval. Mindezek alapvetően a gazdasági fejlődéstől függnek. Ha nincs a romák munkájára ke­reslet, az állam nem fog különösebben invesztálni sem munka­helyekbe, sem szakmai gyakorlatba, és forrásokat sem fog biz­tosítani a roma iskolarendszer számára, ha a végzősökre csak a segély vár. Történnek ugyan intézkedések a rasszista meg­nyilvánulások betiltására, ám a romák általános társadalmi hely­zete nem fog javulni, ha a valóság: szegénység és szorongás. A párbeszéd legfeljebb a helyzet jelentős javulását eredményez­heti, de azt önmagában nem képes megteremteni.

Ezzel nem azt állítjuk, hogy a párbeszéd nem tudja javítani a romák többségének helyzetét. Annak ellenére, hogy ennek a politikának tudatosan az a célja, hogy felváltsa azon korábbia­kat, amelyek a romák társadalmi és gazdasági integrációját cé­lozták, a kommunikációs csatornák javítása elősegítheti olyan politikák hatékonyabb kifejlesztését és alkalmazását, amelyek csökkenthetik a szegénységet. A romák nézeteinek ismeretében a politika alkotói és tervezői olyan programokat javasolhatnak, amelyek a romák törekvéseivel jobban összhangban vannak, és így hatékonyabbá is válhatnak. Az önkormányzati rendszer a közösségi alapú roma intézmények százait összefogó hálózat megalkotásával létrehozott egy olyan mechanizmust, amelyen belül átfogó politikát lehet folytatni. Egy másik demokratikus érv az lehet, hogy a roma érdekek képviseletének elősegítése erő­sítheti a roma képviselői lobbikat, ami ahhoz vezethet, hogy a nemzeti jövedelemnek egy nagyobb szeletét fektetik majd pél­dául munkahelyteremtésbe. Ez az érv kevésbé meggyőző, mi­vel Magyarországon az egész közösségi szektor válságban van, nemcsak az a terület, amely a romákkal foglalkozik. Egy véges tortából bármely újabb, roma ügyekre fordított szelet hátrányt je­lenthet egy másik csoport számára. Nem valószínű, hogy ez megtörténik bármilyen méretben, bármely esetben tekintettel a romák mint csoport és szervezeteik politikai gyengeségére, de ha mégis megtörténne, valószínűleg konfliktust okozna a poten­ciális „vesztesekkel", akik saját részesedésük megőrzésére tö­rekednek.

Melyek a lehetőségei annak, hogy a párbeszéd jelentős vál­tozások katalizátoraként működjön? A tendencia nem túl bizta­tó, ha arra gondolunk, hogy miként fogant meg ez a politika, s hogy a kormányzat kudarcot vallott a romák létfeltételeinek biztosításában és az oktatási eredmények javításában. Az alapve­tő problémák a jelenleg divatos makrogazdasági fejlődés esz­méjében keresendők. A magyar gazdaság strukturális kiigazítá­sa, ami az exportra helyezi a hangsúlyt – a hazai kereslet elfoj­tása és a kormányzati kiadások szűkítése mellett -, nemhogy nem segíti elő a romák sorsának javulását, hanem inkább fele­lősség terheli a jelenleg létező tragikus körülmények kialakulá­sáért. A világ országainak tapasztalatai Bolíviától Nagy-Britan­niáig jól mutatják, hogy az efféle politikák nemcsak növelik a sze­gények számát, de a szegénység csapdájában is tartják őket. A szegényekkel az a gond, hogy túl sokba kerülnek. Nemcsak az életben tartásukhoz szükséges költségek merülnek fel, hanem azok a spekulatív költségek is, amelyek a szegényeknek a tár­sadalom többi tagjával egyenlő szintre emeléséhez lennének szükségesek. A sors iróniája, hogy olyan politikák gyakorlása, amelyek a nyomor magasabb szintjét termelik ki, az olyan álla­mi költekezés iránt növelik a keresletet, amelyet éppen most kur­títanak meg – és ezért jellemző a kormányokra, hogy aláássák a jogosultságok morális alapjait. Mivel számos roma elszántan igényli a jogosultságot (például az elviselhető életszínvonal ér­dekében), a jelenlegi helyzet, úgy tűnik, strukturálisan nem ked­vez olyan politikák kifejlesztésének, amelyek valóban újra mun­kához juttatnák a romákat, és segítenék csökkenteni a szegény­séggel járó problémákat. Ha így tekintjük, akkor láthatóvá válik, hogy a párbeszéd politikája nem annyira kifinomult politikai esz­köz egy demokratikus korban, hanem inkább egy gyorsan fel­húzott rozoga gát a problémák mindent elöntő áradata ellen. Az időnyerés módszere, abban a reményben, hogy a körülmények változni fognak, és majd lehetővé teszik, hogy szembeszálljunk a problémákkal és enyhítsük őket, mielőtt véglegesen elboríta­nak mindent.

Mi van Pandora szelencéjében?

A párbeszéd politikájának két jellegzetességét tartják számon. Elsőként azt, hogy egy gazdasági válságra adott válaszból fej­lődött ki, s szükségszerűen azt az űrt töltötte be, amely az elő­ző politikákkal való felhagyást követően keletkezett. Másodsor­ban a párbeszéd lényegében reakciós. Azzal, hogy olyan for­mális struktúrák megteremtésére összpontosít, amelyek azt a benyomást keltik, hogy valami történik, a párbeszéd csökkenti a kormányok indíttatását arra, hogy valódi problémákat vessenek fel és hatékony megoldásokkal álljanak elő. Azonban van en­nek a párbeszédnek egy harmadik jellemzője is, amely látszó­lag szöges ellentéte az első kettőnek. Arra irányul ugyanis, hogy növelje az állammal szemben támasztott követelések számát, melynek következtében olyanok is előkerülnek, amelyeket az ál­lam nem tud vagy nem akar teljesíteni, s ezzel egy potenciáli­san robbanásveszélyes politikai konfliktusnak biztosít talajt. Egy ilyen helyzetben világos, hogy a párbeszédet úgy kell irányítani, hogy megelőzhető legyen az olyan követelésekre irányuló poli­tikai nyomás kialakulása, amelyeknek a kormányok nem hajlan­dók eleget tenni. A romapolitika utóbbi tíz év alatt végbement fejlődésének vizsgálata jól mutatja, hogy ez volt a helyzet.

A kommunista időszakban a romák politikai képviselete feletti ellenőrzés viszonylag egyszerűen történt: „megerősített" szemé­lyeket választottak a Cigány Tanácsok tagjainak. Mindamellett a kormány még ebben a korai szakaszban sem számíthatott az összes roma értelmiségi feltétlen támogatására. A romák ma­gyar társadalomban elfoglalt hátrányos helyzetének, s az 1984-es kormánypolitikában bekövetkezett változásoknak következ­tében s egy valószínűleg még nehezebb jövőnek tudatában nem meglepő, hogy néhány roma, akit kirekesztettek a hivatalos ro­mapolitikából, elégedetlenségét fejezte ki a kormány hozzáállá­sával kapcsolatban. Magyarország hangsúlyosabb nyugati ori­entációjának, a kisebbségi jogok növekvő tudatosodásának és az Európai Roma Mozgalom erősödésének hatására a („ma­gyar") politikai ellenzék szorgalmazta, hogy a romák kisebbségi jogokat kapjanak. Maguknak a roma intézményeknek a kialaku­lása volt az ellenzék központi témája az MCKSZ megalakítása körüli vitában 1986-ban. Olyan személyiségek, mint például Daróczi Ágnes, azt követelték, hogy a roma érdekékét mind a politikaiakat, mind a kulturálisokat – egyetlen olyan szervezet­ben képviseljék, amely érzékenyen tud reagálni a roma közös­ségek szükségleteire és kívánságaira. Független szervezetek megalakításának a lehetősége nélkül ezek az ellenzéki hangok háttérbe szorulhatnának, s ha továbbra is kritikus hangot ütné­nek meg, rendőri beavatkozással is fenyegethetnék őket.²⁰

Megtervezett demokrácia

A rendszerváltás azzal, hogy a politikai tevékenységnek új ke­reteket szabott, más eszközök megteremtését tette szükséges­sé a roma érdekképviselet ellenőrzés alatt tartására. Annak az okait, hogy a kormánynak miért kell ellenőriznie a roma politika fejlődését, Báthory János, a kormány fő cigányügyi tanácsadó­ja világosan vázolta A nemzeti egységtörekvések és a cigány mozgalom című bizalmas dokumentumban,²¹ amelyet 1989-ben készített az MSZMP-nek. Az 1990-es választásokat követően Báthory lett az MDF vezette kormány cigányügyi szakértője. A dokumentumban kifejezett nézeteit beépítette a Nemzeti és Et­nikai Kisebbségi Hivatal (NEKH, felállítva 1990-ben) munkájába – ezzel biztosítva a folytonosságot a kommunista és a poszt­kommunista korszak között.

Báthory azt hangoztatta, hogy a „cigány mozgalom" (ahogy ő nevezte) potenciális veszélyt jelent a nemzeti egységre (amely egy másik kifejezés a politikai stabilitásra). Beismeri ugyan, hogy az asszimilációs politikákkal felhagytak, valamint hogy a cigány­ügyek lekerültek a nagypolitika napirendjéről. De megjegyzi: „nemzetközi példák mutatják, hogy hátrányos szociális helyzet és etnikai mozgalom ideológiája kétkomponensű társadalmi rob­banóanyagként fogható fel". A kormánynak nemcsak a nem je­lentéktelen roma népességgel kell szembeszállnia, hanem az­zal is, hogy a roma ügyek megvitatása által gerjesztett indula­tok nagy teret engednek az egységtörekvés megbontásának, az indulatok eltérítésének és a bűnbakkeresésnek, ami lehetővé teszi a demagógoknak, hogy a romák ügyéből politikai tőkét ko­vácsoljanak.

Báthory elég éles eszű volt ahhoz, hogy felismerje: a kialaku­ló roma politizálás a veszélyek mellett lehetőségeket is hordoz magában a kormány számára. A kisebbségpolitika alapelveként elfogadott pluralista szemlélet megszabadította az államot a ro­mák társadalmi és gazdasági integrációjával kapcsolatos fele­lősségétől, s ezzel arra redukálta szerepét, hogy elősegítse „az optimálisként feltételezett folyamat érvényesülését". A roma po­litikát a külpolitikában is fel lehetett használni (konkrétan a szupranacionális európai intézményekhez való csatlakozáshoz és a szomszédos országokra történő nyomásgyakorláshoz a magyar kisebbségek védelmében), hiszen „a magyar külpoliti­kai eszközrendszer lényeges része, hogy európai normáknak megfelelő kisebbségi politikát kíván folytatni és ezt a nemzetkö­zi kapcsolatban érvként kívánja használni".

Az elkerülendő veszély az volt, hogy a romapolitikát olyan „ra­dikálisok" uralják, akik „túl sokat" követelnének az államtól. A ro­mákat Báthory „a megszokott játékszabályok között gyenge nyo­másgyakorló csoport"-nak tekintette, amelyet kivételes körülmé­nyek etnikai felkelésre késztethetnek. Csodálta azt, ahogy a „de­mokratikus rendszerek sikeresen kanalizálták, 'pacifikálták' az agresszív etnikai mozgalmakat" azáltal, hogy intézményesítet­ték őket a főáramú politikai rendszeren belül. Javasolta a Ma­gyarországi Cigányok Demokratikus Szövetségének (MCDSZ) támogatását, amelyet nemrég alakítottak a Cigány Tanácsok re­formszellemű romái, mivel „nem támaszt teljesíthetetlen feltéte­leket, mozgalmi módszere a hivatalos tárgyalás, egyezkedés". Felismerte, hogy a küszöbönálló pluralizmus következtében a romák nyilvánosan is kritizálhatnák a hivatalos romapolitikát: ezért a „mérsékeltek" gyors támogatását sürgette, hogy védő­pajzsul szolgáljanak a radikalizációval szemben. Báthory azt is javasolta, hogy a romák választott hivatalnokok lehessenek. Ez „a rendszerben érdekeltté" tenné a roma képviselőket, akik így hajlanának a kompromisszumra.

A Roma Parlament tündöklése és bukása

Közvetlenül a rendszerváltást követő években úgy tűnt, hogy Báthory félelmei valóra válnak. Amikor a roma radikalizmus ve­szélyeiről írt, legbelül a kommunista rezsimmel szemben kriti­kus, növekvő számú roma értelmiségi politizálására gondolt. 1989 áprilisában sokan közülük (mint Osztojkán Béla, Zsigó Jenő, Horváth Aladár, Hága Antónia, majd később Daróczi Ág­nes) megalakították a Phralipe nevű független szervezetet. Ez a csoport akkor már kapcsolatokat épített ki a liberális ellenzék­kel olyan kampányok-ügyek során, mint a miskolci „gettóügy". Az 1990-es választások hajrájában a Phralipe és az SZDSZ vá­lasztási paktumot kötött, melynek eredményeként Horváth Ala­dár és Hága Antónia lett az első két roma képviselő az első poszt­kommunista parlamentben.

A Phralipe aktivistái gyorsan kezdeményező szerephez jutot­tak a roma politikai életben, és ők voltak a Roma Parlament 1991. januári megalakulásának legfőbb kezdeményezői. A Par­lamentet, amelyet tizennégy tagszervezet csúcsszervezeteként alakítottak meg, azért hozták létre, „hogy a tagszervezetek ér­dekeit képviselje, és érvényre juttassa a Magyar Köztársaság legfelsőbb döntéshozó és végrehajtó fórumain", s tagjai között „radikálisok", „lojalisták" csakúgy szerepeltek, mint újonnan po­litizáló romák.²² Phralipe-tagok foglalták el a vezető helyek több­ségét az új szervezetben, habár Nadáy Gyulát, az MCDSZ ve­zetőjét választották alelnöknek. Annak ellenére, hogy a formális egység megvolt, folytatódott a már korábban elkezdett küzde­lem a két tábor között, kezdetben a Roma Parlament keretein belül. Egy éven belül Nadáy pénzlopással vádolta meg a Phralipe tagjait, és tüntetést szervezett a Parlament irodái előtt. Az MCDSZ-t 1992 elején kizárták a Parlamentből. A Parlament 1992. februári II. Kongresszusán Raduly József (100 tagú Ci­gányzenekar) sikertelen elnöki kampányt folytatott azzal a jel­szóval, hogy kiveszi a Parlament irányítását a „radikálisok" ke­zéből. Az év végére ő és Farkas Flórián (Lungo Drom) kivonták szervezeteiket a Roma Parlamentből miután azzal vádolták meg őket, hogy bizalmas információkat továbbítottak a NEKH-nek.²³

A Roma Parlament külső ellenállással is szembesült. Rövid­del a Parlament megalapítása után az MDF létrehozta a Cigány Szervezetek Érdekszövetségét, amely Rostás Farkas Györgyöt támogatta. 1991 végén Mohácsi Attila alakította meg a Roma Fórumot, amelynek az MSZP székházában voltak az irodái, és a következő évben Raduly. József és Farkas Flórián alapította meg az Együttélés Magyarországi Cigányok Szövetségét, amely „a másik két ellencsúcsszervezettel együtt támadta a Roma Par­lament 'radikális' irányvonalát".²⁴ A Roma Parlamenttel ellentét­ben egyik szervezet sem törekedett tömegbázis kialakítására vagy a roma érdekek képviseletére a Kisebbségi Kerekasztalban (amelyet 1991-ben állították fel azért, hogy a beterjesztett kisebb­ségi törvényről tárgyaljon a kormánnyal). Ezek lényegében elit­formációk voltak, amelyek az aktivisták csak egy szűk csoport­jának biztosítottak állást. Ezek a szervezetek eszközök lettek a nagyobb pártok kezében, amelyeket a roma politika uralkodó erejének érzékelhető SZDSZ-orientációja ellen fordíthattak.

Pár évig a Roma Parlament volt a legdinamikusabb roma po­litikai szervezet. Petíciót szervezett, amelyben kárpótlást jöve­telt a Holocaust okozta veszteségekért, valamint azt, hogy a kor­mány valósítson meg egy kétmilliárd forintos foglalkoztatási és továbbképzési programot, amely a romák munkába való vissza­állítását célozná.²⁵ Tüntetéseket kezdeményezett romák elleni rasszista támadások ellen (Eger és Gyöngyös), és egy sor köz­életi kérdésben állást foglalt. A Parlament a Kisebbségi Kerekasztalban is a legaktívabb roma hang volt, s a kisebbségi testület szóvivője is a Parlamentből került ki (Zsigó Jenő). A Par­lament egyre erősebben kritizálta a kormány előterjesztéseit, különösen miután a kisebbségi törvény ún. „konszenzus-vázla­tát" egyoldalúan visszavonták 1992-ben; szóvá tette a törvényi és pénzügyi garanciák hiányát, amely nem teszi lehetővé az önkormányzati rendszer hatékony működését. A Parlament ak­tivitása magához vonzott számos újonnan alakult roma szerve­zetet: tagszervezeteinek száma az alapítástól számított tizen­nyolc hónap alatt 44-re emelkedett.

A Phralipe vezetősége ugyanakkor megosztott lett. Daróczi Ágnes röviddel az alakulás után távozott a Roma Parlamentből, mondván: kár minden erőfeszítés a korábbi riválisokkal való kö­zös munka érdekében. Hamarosan követte őt Hága Antónia, aki Péli Tamással, az MSZP roma parlamenti képviselőjével karölt­ve később azt szorgalmazta, hogy a Parlamentet váltsa fel egy információs központ.²⁶ A korábbi ellenségek és szövetségesek távozásával egyre inkább a Horváth Aladár – Zsigó Jenő -Osztojkán Béla alkotta 'triumvirátus' gyakorolta a hatalmat a Roma Parlamentben. 1993 elejére Osztojkánnak kétségei me­rültek fel a Parlament megítélésével kapcsolatban. 1992-ben a megváltozott szabályok kizárták a Roma Parlamentet a közvet­len állami támogatást kapók köréből, ami arra késztette, hogy hozzájárulásokat csikarjon ki a tagszervezetektől. Elterjedt az a hiedelem is, hogy maguknak a tagszervezeteknek a támogatá­sa azért csökken, mert a kormány ellenségesen szemléli a Par­lamentben való részvételüket. A Roma Parlament döntésképes­ségére nézve fenyegetőleg hatott, hogy a tagszervezetek szá­ma 1993 februárjára 25-re esett vissza. Osztojkán úgy vélte, hogy a Parlament kritikája a küszöbön álló kisebbségi törvényről túl összetett és érthetetlen a romák nagy tömege számára. Míg a vezetők, akik közelről követték a Kisebbségi Kerekasztalban foly­tatott vitákat, tisztában lehettek a Parlament aggályaival, addig a romák többsége (valójában az állampolgárok többsége) szá­mára egy megalkotásra váró kisebbségi törvény önmagában pozitív dolog volt.²⁷ Ezeket az aggodalmakat nem lehetett a Roma Parlamenten belül tartani, így Osztojkán rövidesen vissza­vonult, és követte őt a Phralipe-szervezetek többsége. Egy év­vel később Zsigó és Horváth összekülönbözése az önkormány­zati választásokon való részvétel kérdésében újabb töréshez vezetett, melynek eredményeképpen a Roma Parlament egy maroknyi szervezetre zsugorodott, és elvesztette befolyását a roma politikában.

A lojalizmus győzelme a liberalizmus felett

A Roma Parlament elhalása nagyban tulajdonítható a kisebb­ségi önkormányzati rendszer előretörésének, amely a roma po­litika újrarendeződését vonta maga után. A rendszerben elnyer­hető „díj" az 53 Országos Roma Kisebbségi Önkormányzat (ORKÖ) – a tagszervezetek – feletti ellenőrzés megszerzése volt. Az önkormányzati rendszer előnyben részesíti a jól pénzelt or­szágos szervezeteket. A helyi aktivisták érdeke, hogy szövet­ségre lépjenek egy olyan szervezettel, amelytől pénzügyi és po­litikai támogatást kaphatnak és így növeljék esélyeiket az ön­kormányzati választásokon. Az országos szervezetek pedig hasznot húznak abból, hogy minden lehetséges jelöltet támo­gatnak, hiszen az ORKÖ-t egy olyan választási bizottság választ­ja, amely főleg helyi önkormányzati képviselőkből áll. Mivel a helyi szintű romapolitika alapja nem az ideológia, és a helyi ügyek kevésbé fontosak, mint a nagypolitikaiak, az országos szerve­zetek sikere nagyban múlik azon, hogy jelen tudnak-e lenni egy körzetben, amit viszont nagyban meghatároznak a rendelkezé­sükre álló pénzügyi és személyi források.

Az első helyi kisebbségi önkormányzati választásokat 1994 decemberében tartották és 422 roma intézmény megalakulását eredményezték. A választások hajrájában világossá vált, hogy az igazi versenyzők a Farkas Flórián vezette Lungo Drom, és az Osztojkán-féle Phralipe. Ők ketten támogatták az összes nem független jelölt 83%-át. 1995 áprilisában az ORKÖ megválasz­tására Szolnokon, a Lungo Drom városában került sor. Négy je­löltlistát állítottak fel, amelyeket Farkas, Osztojkán, Nadáy és Horváth vezetett, és a választás eredménye az volt, hogy a Lungo Drom listájáról mind az 53 jelöltet megválasztották, s az 54 megválasztott képviselőjelölt közül csak egy szerepelt a Phralipe listáján. A Lungo Drom és a Phralipe közti viszony, amely már eleve rossz volt, tovább romlott azzal, hogy Osztojkán sikertelenül megóvta az eredményt. Amikor a bíróságok vissza­utasították azt a panaszát, hogy a kormány manipulálta a vá­lasztást, Osztojkán megalakította a Cigány Kisebbségi Önkor­mányzati Képviselők Országos Szövetségét, hogy az ÖRKÖ el­lenpólusaként működjön. Egy kifejlet nélküli megvesztegetési botrány következményeként Osztojkán végül is az ORKÖ tagja lett, de hamarosan kizárták az ülésekről a jogorvoslat lehetősé­ge nélkül.

Farkas Flóriánt azonnal megválasztották az első ORKÖ elnö­kének. Az ő pályafutása az 1980-as évek végén kezdődött az Országos Cigánytanácsban, majd az MCDSZ-ben folytatódott, amelynek a főtitkára volt. 1990-ben megalapította saját szerve­zetét, a Lungo Dromot, amellyel folytatta azt a közeledést a kor­mányzó MDF felé, amely már az MCDSZ politikáját is meghatá­rozta. Miután elhagyta a Roma Parlamentet, a Lungo Drom sa­ját szervezeti bázisának kiépítésére összpontosított, melyben az is segítségére volt, hogy több állami támogatásban részesült, mint bármely más roma szervezet. Farkas úgy fogalmazott, hogy a Lungo Drom azért kapott több pénzt, mert több politikai és társadalmi tevékenységben vett részt, mint a rivális szerveze­tek.²⁸ A Lungo Drom bevételének nagy részét költötte az ön­kormányzati választásokra, amelynek jelentőségét a Lungo Drom sokkal előbb felismerte, mint a többi roma szervezet. A Lungo Drom láthatóan jó kapcsolatokat létesített az NEKH-val, és annak egyik hivatalnokát, Kurunczi Sándort, akinek a pénz­ügyi támogatásokkal kapcsolatos javaslattétel volt a feladata, Farkas a választási győzelmet követően ki is nevezte az ORKÖ főállású titkárává.²⁹

1989 és 1996 között a roma politika kereke egy teljes fordula­tot tett, A rendszerváltás lehetőséget biztosított azoknak a roma aktivistáknak, akik azelőtt ki voltak zárva a hivatalos kommunis­ta roma politikából, hogy az új korszakban magukhoz vegyék a kezdeményezést a roma politika irányának meghatározásában a Roma Parlament keretén belül. Mindazonáltal a radikálisok di­namizmusa nem tudta elfedni az alapvető nézetkülönbségeket. Az egyes csoportok-irányzatok a belső és külső csatározások eredményeképpen leszakadtak: amikor ez a folyamat megállt és helyébe egy olyan politizálás lépett, amely jobban alkalmazko­dott azokhoz a keretekhez, amelyeket a kormányzat hozott lét­re. Ma a roma politizálást az Osztojkán-féle 'mérsékelt' Phralipe és a Lungo Drom vezette koalíció szeli ketté: ez utóbbinak töb­bek között tagjai Mohácsi Attila, Raduly József és Rostás Far­kas György, s „lényegében azoknak az egységfrontja, akik a HNF cigányszervezeteiben kezdték és a Roma Parlamenttel szem­ben létrehozott csúcsszervezetekben folytatták a 'radikálisok' el­leni harcukat".³⁰

Biztatás a kompromisszumra

A Lungo Drom-koalíció győzelme nyomán Báthory elképzelése vált valóra: a roma politikát olyan aktivisták határozzák meg, akik 'megbízhatóak' a kormány számára. Azonban azt, hogy mely egyének vagy szervezetek lesznek 'benn' vagy 'kinn', nem egy zenei székfoglaló játszma döntötte el, amelynek végén a leg­ügyesebbek vagy legtapasztaltabbak kerülnek ki győztesként. Ez inkább a roma politizálás környezetének a kormányzat veze­tése alatt történő újjászervezéséből következett. Báthory felis­merte, hogy az új rendszerben nem lesz elegendő azokat támo­gatni, akik már korábban mérsékeltnek mutatták magukat, mivel a roma politikában rejlő potenciál azt jelenti, hogy egy gyökeres változás követelése elhomályosíthatja vagy akár radikalizálhatja is az együttérző romákat. Egy olyan struktúrát kell megalkotni, amely arra ösztönzi a roma képviselőket, hogy inkább a kor­mánnyal, mint a kormány ellen dolgozzanak; ő úgy látta, hogy egy ilyen struktúrának hozzá kell segítenie a roma képviselőket ahhoz, hogy választott hivatalokhoz juthassanak. Valójában a kormányok által a rendszerváltás óta alkalmazott eszközök, ame­lyekkel azt biztosították, hogy a roma képviselők ne követelje­nek túl sokat az államtól, bonyolultabbak, mint ahogy azt Báthory eredetileg 1989-ben elgondolta. A fő eszközök a roma szerve­zetek állami pénzelése és a roma politikai tevékenység állami­lag ellenőrzött kereteinek, más néven az önkormányzati rend­szernek a megteremtése voltak.

Báthory érdeme a romák pontos azonosítása volt: egy olyan „gyenge nyomásgyakorló csoport [amelynek] nincsenek hatékony politikai, gazdasági eszközök a kezében (például munkaerejé­nek visszatartásával nem tud komoly hatást gyakorolni a kor­mányra)". Szervezetelméleti szemszögből a roma népesség zö­mének szegénysége azt jelenti, hogy a roma szervezetek nem tudják finanszírozni önmagukat a közösségen belülről: bevétel­ük legnagyobb, ha nem teljes része az állami támogatástól függ. A szervezeteknek jutó állami pénzt a Roma Parlament osztja szét, miután az Emberi Jogi, Kisebbségi és Vallásügyi Bizottság mérlegelte a NEKH javaslatát. Habár léteznek objektív kritériu­mok a szervezetek finanszírozásával kapcsolatban, általánosan elfogadott, hogy az állami források megkaparintásáért folytatott harc áll a romák közötti viszony középpontjában. Csalog, Zsolt szerint „ez a pénz nem az önszerveződés segítését, hanem épp ellenkezőleg, riválisok összeugrasztását, a kisebbség szervező­désének manipulálását, végső tönkretételét célozta".³¹ Bogdán Béla, az NEKH főosztályvezetője is beismerte, hogy egyes szer­vezetek azért lobbiznak a kormánynál, „hogy saját érdekeiket szembeállítsák egy másik szervezet érdekével: magyarán elkö­vetnek mindent, hogy azt a másikat a sárga földig lehordják".³² A finanszírozási mechanizmus a roma szervezeteknek ahhoz szolgál eszközként, hogy demonstrálják kormány iránti lojalitá­sukat. A Blaha-Havas-Révész szerzőhármasnak a források el­osztásáról készített elemzése emellett megmutatja, hogy a sza­bályokat gyakran figyelmen kívül hagyják, és hogy „a pénzek el­osztásában sokszor jelentősebb szerepet játszottak a politikai hűségnyilatkozatok, a diplomáciai manőverek (beleértve a felje­lentői buzgalmat is), mint a bizottsági határozat kritériumai vagy a szervezetek tényleges teljesítménye".³³

Míg az állami finanszírozás hozzájárult a roma politizálás újra­rendeződéséhez (mint pl. a csúcsszervezetek kizárása), hatáso­sabb újítás volt az önkormányzati rendszer. A kisebbségi törvény, amellett, hogy a roma intézmények számának rohamos növeke­dését eredményezi, mind több romát vonz a közéletbe, és lehető­vé teszi, hogy a politikai tevékenység mélyebbre hatoljon a roma közösségekben. Egyúttal a romák politikai tevékenységét is sza­bályozza azzal, hogy megmondja: mi az, amit ezek az intézmé­nyek megtehetnek, és mi az, amit nem. A jogi és pénzügyi garan­ciák hiánya azzal kapcsolatban, hogy az önkormányzatok a ki­sebbségi törvényben lefektetett módon gyakorolhassák jogaikat, azt jelenti, hogy a romák politikai tevékenységének felügyelete na­gyobbrészt a helyi hatóságokra tartozik. A helyi önkormányzatok a kisebbségi önkormányzatok politikai és pénzügyi támogatásá­nak elsődleges forrásai, mindamellett ők maguk is egyre szigorodó pénzügyi felügyelet alá kerültek az utóbbi években. Az önkormány­zati rendszer valóban hozzájárulhat a problémák javításához he­lyi és országos szinten egyaránt, de inkább csak katalizátorként, amely a politikai és pénzügyi támogatásba történő befektetést hatékony programokká változtatja. Önmagában képtelen elérni sok mindent, és ellenséges körülmények között még növelheti is a tár­sadalmi különbségeket, hiszen nézetkülönbségek esetén (mond­juk a helyi önkormányzat és a hozzá tartozó roma kisebbségi ön­kormányzat között) az intézmények általában az őket támogatók mozgósítására törekednek. A rendszer jelenlegi formájában tar­talmaz egyfajta kompromisszumkényszert, mivel a helyi roma kép­viselők, eredendő gyengeségük tudatában, tisztában vannak az­zal, hogy jó kapcsolatokat kell létesíteniük a helyi hatóságokkal, ha bármit is el akarnak érni. Sőt, a magas munkanélküliség miatt számos képviselő rá van utalva képviselői jövedelmére, hiszen az adja az összes jövedelmének túlnyomó részét. Az pedig, hogy mindenki szavazhat egy önkormányzatra, azt jelenti, hogy az olyan aktivistát, aki a nem roma többség érdekeit valamilyen módon sértő követeléseket támasztott, a következő alkalommal már nem biz­tos, hogy megválasztják.

Következtetés

Az utóbbi tíz év katasztrofálisnak bizonyult Magyarország roma népességére nézve. A korábban munkával rendelkezők többsé­ge munkanélküli lett, és a fiatalok előtt nem nyílnak lehetősé­gek. A félgőzzel haladó kormánypolitikának, amely a romák tár­sadalmi és gazdasági helyzetét hivatott javítani, nem sikerült megállítania a romák rohamos elszegényedését. Olyan szegény­séggel kapcsolatos problémák megoldásához sem látott hozzá, mint az oktatás csökkenő színvonala, a szorongás, a rossz egészségi állapot, a bűnözés, a prostitúció stb. A gondok egyre halmozódnak, és szembe kell nézni velük, ha Magyarország bármiféle társadalmi, politikai vagy gazdasági előrelépést kíván tenni hosszú távon. Mialatt az integráció folyamata a visszájára fordult és dezintegrációvá vált, a romák lehetőségei a közpoliti­kai arénába történő belépésre jelentősen kibővültek.

Első pillantásra paradoxnak tűnik, hogy annak ellenére, hogy egy érdekcsoport lehetőségei a formális politikai nyomásgyakor­lásra megsokszorozódtak, a csoport zömének életkörülményei rosszabbodnak. Azonban közelebbről megvizsgálva kitűnik, hogy valóban létezik okozati összefüggés a két jelenség között. A roma képviselőkkel való „párbeszéd" kialakítása 1986 óta a kormány­politika sarokköve. Ezt a politikát egészen pontosan azon politi­kákat felváltandó fejlesztették ki, amelyek a romák életszínvo­nalának javítását és a nagyobb társadalmi integrációt tűzték ki célul. Elsőre ez bölcs lépésnek tűnik. A gazdasági válság miatt a korábbi politikák finanszírozhatatlanná váltak, és a párbeszéd, az olcsóbb változat szükséges volt annak az űrnek a betöltésé­re, amelynek nem volt szabad létrejönnie. A párbeszéd azon­ban nem olyan politika, amely önmagában képes kezelni a léte­ző, valódi problémákat. Ezzel csak időt nyer a kormányzat, azt remélve, hogy a körülmények megváltoznak, lehetővé válik a befektetés a szegénység és az azzal járó nehézségek enyhíté­sébe. Mivel a körülmények ilyetén megváltozása az előrelátha­tó jövőben valószínűtlennek tűnik, a párbeszéd annak lett a mód­ja, hogy hogyan kerüljük meg a problémák súlyosságának^jelis­merését, és hogyan előzzük meg fantáziadúsabb és hatékonyabb kormányzati intézkedések kialakulását.

A jelenlegi helyzetben csak idő kérdése, hogy a követelések dagálya elmossa azoknak a politikusoknak a szavahihetőségét, akik azt állítják, hogy minden lehetőt megtesznek. A roma politi­zálás rendszerváltás utáni története jól mutatja, hogy milyen erő­feszítéseket kellett tennie a kormányoknak annak érdekében, hogy a romák törekvései ellenőrizhető szinten maradjanak. Ugyanakkor mivel az egyetlen reális politika a kínálatban olyan, amely azt teszi lehetővé az embereknek, hogy képviselőkön ke­resztül hangoztassák követeléseiket, az állam számtalan re­ménnyel kecsegtet a politikai folyamatban. Ezt fenntartandó a reményeket éltetni kell azzal, hogy az emberek életében valódi javulások mennek végbe. A kormányok mind a mai napig sike­resek voltak a romák mint politikai erő strukturális gyengeségei, valamint amiatt, hogy a gyengék nem hajlandók felvállalni a konf­liktust. Mindazonáltal a párbeszéd óhatatlanul növeli majd a ro­mákban a hajlamot, hogy a politikai folyamaton keresztül tegyék jobbá életüket. Ezért, ha a kormány nem hoz hatékony intézke­déseket a roma szegénység széles körű visszaszorítására, ak­kor a párbeszéd politikája saját bukását fogja elősegíteni.

(Fordította: Kocsis Viktória és Szikszai Szabolcs)

Jegyzetek

¹ Wilkinson, R. (1996): For richer not poorer. Guardian [Society], szep­tember, 11.6.

² Mezey B. (1986): A magyarországi cigánykérdés dokumentumokban 1422-1985. Kossuth Könyvkiadó, 276., Beszámoló a magyarországi roma (cigány) népesség helyzetével foglalkozó, 1993 októbere és 1994 januárja között végzett kutatásról. MTA Szociológiai Intézet (kézirat).

³ Ágoston E. (1994): Hungary – The State of Crisis Management in the Social Stratum of Unemployed Gypsies. Ministry of Labor, 2.

⁴ Népszabadság, 1995. május 13.

⁵ Pomogyi L. (1995): Cigánykérdés és cigányügyi igazgatás a polgári Magyarországon. Osiris-Századvég, 10.

⁶ Havas G. – Kertesi G. – Kemény I. (1995): The statistics of Depri­vation. Hungarian Quarterly nyár, 67.

⁷ Uo. 73.

⁸ A Roma Világkongresszus Háborús Bűnök Bizottsága (the War Crimes Commision of the World Romany Congress) 1974-ben Magya­rországra látogatott, és „javasolta", hogy a romáknak adjarjak nemzeti státuszt. A kormány válaszul formálisan újjáélesztette az 1961-ben meg­szüntetett Cigányszövetséget, habár a szervezetnek „nem volt semmi­féle tényleges hatása a cigányok ügyeire". Crowe D. (1991): The Gypsies in Hungary. In: Crowe D. – Kolsti J.: The Gypsies of Eastern Europe. ME Sharpé, Armonk, 124.

⁹ 422 roma önkormányzatot alapítottak 1994-ben, további 61-et pedig 1995-ben. Mivel azóta közülük számos feloszlott, jelenleg 476 helyi roma önkormányzat létezik.

¹⁰ Havas-Kertesi-Kemény: I. m.

¹¹ Uo.

¹² Kertesi G. (1995): Cigány gyerekek az iskolában, cigány felnőttek a munkaerőpiacon. Közgazdasági Szemle, 1. sz. 58.

¹³ Az utóbbi hónapokban nagyobb hajlandóság mutatkozott a kormány részéről a munkahelyi romaellenes diszkrimináció mértékének felisme­résére, amely lehetővé teheti egy, a Brit Fajok Közötti Viszonyról Szóló Törvényhez (Britain's Race Relations Act) hasonló törvény megalkotá­sát.

¹⁴ Ágoston: I. m.

¹⁵ Mikor pénzről van szó, mindig vigyázni kell. Interjú Bíró Andrással. In: Osztojkán B. (1994): Megkérdezem Önt is. Phralipe, 53.

¹⁶ Amaro Drom, 1994. október, 2.

¹⁷ Pártos F. (1980): A cigány és a nem cigány lakosság véleménye a főbb társadalompolitikai célkitűzésekről. Szociológia, 1. sz. 4.

¹⁸ Kenedi J. (1986): Why is the Gypsy the scapegoat and not the Jew? East European Reporter, 2/1. 12.

¹⁹ Lendvay J. – Szabó I. (1994): Zárt karokkal. HVG, április 29. 105­106.

²⁰ Osztojkán B. (1995): Verőviszonyok. Phralipe, 7-9. sz. 26-28.

²¹ A dokumentum teljes szövegét I.: Phralipe, 7-9. sz. 104-108.

²² A Roma Parlament Alapító Nyilatkozata. In: Vajda I. – Zsigó J. (szerk.) (1993): Roma Parlament '92 – Válogatás a Magyarországi Roma Parlament 1992. évi Dokumentumaiból. I. k. 1.

²³ Blaha M. – Havas G. – Révész L. (1995): Nyerőviszonyok. Beszé­lő, 19. sz. 27.

²⁴ Uo.

²⁵ A petíció teljes szövegét lásd Vajda I. – Zsigó J.: lm. 88-89.

²⁶ Osztojkán B.: I. m. 114.

²⁷ Uo. 144.

²⁸ Az önkormányzat nem lesz a politika cigánysora. Interjú Farkas Fló­riánnal. Lungo Drom, 1994. február 4-5.

²⁹ Blaha-Havas-Révész: I. m. 26.

³⁰ Uo. 28.

³¹ Amaro Drom, 2. sz. 28.

³² Miért ne lehetne kormányához lojális egy szervezet. Interjú Bogdán Bélával. In: Osztojkán B: I. m. 140.

³³ Blaha-Havas-Révész: I. m. 28.

Tartalomjegyzék

1. Thoma László, Simon János, Bayer József, Szöllősi Istvánné, Ágh Attila, Szoboszlai György, Krausz Tamás, Wiener György : A szakszervezetek és a politika
2. Göran Therborn : A munkanélküliség jelentése és típusai
3. Rainer Deppe, Melanie Tatur : A szakszervezetek és a rendszerváltás Lengyelországban és Magyarországon
4. Saskia Sassen : Migráció a világgazdaságban – Az új nemzetközi munkamegosztás hatásai
5. Competition and change
6. Matheika Zoltán : A munkaszervezet társadalmi meghatározottságáról – avagy a társadalom munkaszervezeti meghatározottságáról
7. Erdősné dr. Simon Zsuzsa : Munkaügyi törvények
8. Hovorka János : Munkavállalói résztulajdon
9. Trautmann László, Sugár András : A rejtélyes szektor – A második, az informális és a rejtett gazdaság természetéről
10. Kapitány Ágnes, Kapitány Gábor : A szellemi termelési módról
11. Tabák Lajos : A fényképek útján (önarckép)
12. Andor László : A munkáspárti politika jelene és jövője – interjú Tony Bennel
13. Tony Benn : Törvénytervezet az Európai Közösség létrehozására
14. Stephanie Seguino : Üzleti titok – Szexizmus és eportvezérelt növekedés Dél-Koreában
15. Czéh Zoltán : A Gulag mint gazdasági jelenség

Magányos, a maguk útját járó számítógépes hackerek, kor­mányhivatalnokok és vezérigazgatók szerte az országban osztoznak egy látomásban. Elektronikus kapcsolatok társa­dalmat forradalmasító hálózata lebeg szemük előtt, s ez az óriási kép oly természetesen bontakozik ki, mintha csak egy „technológiai DNS-ből" bújna elő. Eredendően demokratikus lévén, ennek az információs szupersztrádának feltehetően csak egy kis kormányzati gondoskodásra lesz szüksége, hogy „örökre megváltoztassa az emberek életének, munkájának és egymás közti interakcióinak módját, legalábbis a Clinton-Gore adminisztráció által tavaly közreadott „Cselekvési Terv" szerint.

Az új kommunikációs technológiákba vetett ilyen határtalan hitet részben az Internet példája táplálja (I. Kislexikon). Az Internet lehet a prototípusa a Nemzeti Információs Infrastruk­túrának (Nll), ahogy az amerikai kormányzat a nagy sebes­ségű digitális hálózatot nevezi, mely az elképzelések szerint a következő évszázadban a legtöbb amerikai otthonba hang­os képadatokat fog közvetíteni. Az új hálózatba gyakorlatilag bárki bekapcsolódhat egy „információs közúti gép" segítségé­vel. Ez a masina egyfajta „hibrid" tv-számítógép, amely tele­fonként is működik. Az amatőrök otthon készített videóikat ala­csony költséggel sugározhatnák többezer nézőnek. A kétirá­nyú videós érintkezések sok nehézségtől megóvnák a jöve­delemkiegészítő vagy munkanélküli támogatásban részesülő szülőket, akiknek ma személyesen kell elmenniük a közigaz­gatási hivatalokba. A rendszer évtizedeken belül behálózhatja a kereskedelmet, az oktatást, a szórakoztatást és lehetővé teheti az egész világgal való kommunikációt, növelve Amerika gazdasági versenyképességét, megteremtve többezer jól fize­tő állást, példa nélküli tartalmi változatosságot kínálva a részt­vevőknek. Ha minden jól megy, ez meg is fog valósulni.

Néhány figyelmeztető jel viszont arra utal, hogy nem csak számítógépes technológiánk jövőjétől függ a nagyobb demok­rácia. A Bell Atlantic telefontársaság* és a kábelóriás Tele-Communications INC (TCI) 26 milliárd dolláros fúziója külö­nösen szembetűnő. Nem egyszerűen egyetlen kézbe kerül az amerikai otthonok több, mint 40%-ába menő telefon-és kábelvonalak ellenőrzése, hanem ugyanennek a válla­latnak lesz óriási lehetősége az ezeken a vonalakon ke­resztülmenő tartalmak kézben tartására is. A további összeolvadások is valószínűleg meg fogják kapni a szükséges hozzájárulást, mert a kulcspozícióban lévő politikusok türel­metlenül várják a zöld lámpát, hogy beindíthassák és futtat­hassák az információs infrastruktúrát. A kormányzat és a Kongresszus már jelezte, hogy amennyiben magáncégek fel­mutatják a szükséges 200 milliárd dollárt, lazítani fognak a médiamonopóliumok kialakulásának megakadályozását célzó szabályozáson.

A „köz érdekét" tekintve fölmerül az az aggodalom, hogy ennek a változásnak az eredményeként a nagyra hivatott információs szupersztráda egyszerűen csak a mai kábeltele­víziókat elárasztó „mindent a vásárlóért" szemlélet tovább fo­kozott változatát jelenti. „Egy olyan kommunikációs rendszer áll tervezés alatt, amelynek az a célja, hogy megfeleljen a Madison Avenue igényeinek" – jelentette ki Jeffrey Chester, a Médiaoktatási Központ igazgatója. Az új technológiai lehető­ségek forradalmasítani fogják a piaci kereskedelmet – állapí­totta meg egy nem régen a Harvard Business School által készített tanulmány. A házi multimédiás gépekhez tartozó „át­alakító dobozokkal" fel lehet térképezni a lakosság vásárlási szokásait, lehetővé téve a szakembereknek, hogy egyre nö­vekvő precizitással célozzák meg a vásárlókat.

Bármilyen szabályozó funkciót vállal magára a kormány, va­lószínű, hogy az adások legalább felét a célzott „home shopping" programok fogják elfoglalni. De akár efféle tartalom fog dominálni, akár nem, az új média jövője mindenképpen bi­zonytalan. Nem túl szerencsés módon egyetlen ^elvi kérdés fogja nagyban befolyásolni média-sorsunkat: milyen határok között szabad megengedni az infrastruktúrát és így a rendszer bemenetének kontrollját is tulajdonló cégeknek, hogy a rend­szeren keresztül folyó tartalmakat is ellenőrizzék?

Ha a kormány helyt ad az új telefon-, kábel- és szórakoztató konglomerátumok kívánságainak, néhány vállalat képes lesz a rendszerbemenet fölötti ellenőrzést a tartalom monopolizálására felhasználni, kizárva ezzel versenytársaikat (akik lehetnek hétköznapi emberek, vagy éppen más cégek) a mű­sorpiacról. Egy ilyen forgatókönyv szerint a legtöbb háztartás és vállalat foghatná az adásokat, mint most a kábeltelevízión, de nem tudnának információt küldeni kifelé, mint az Internet használói.

Másfelől, ha a Kongresszus figyelembe veszi a közérdek támasztotta követelményeket, a rendszer többmillió olyan fel­használót fog szolgálni, akik a kommunikáció lehetőségeit ke­resik, nem pedig csak azokat, akik profitot akarnak termelni. A végső cél egy új, központilag támogatott „elektronikus civil szektor" lenne, mely a lakosság sürgető információszükség­letének kielégítését szolgálná, és tényleg forradalmasítaná az oktatást, a házi egészségügyi ellátást és a politikai életben való részvételt. A támogatott szolgáltató és felhasználói prog­ramok szembeszállhatnának a lakosság bizonyos rétegeit érintő „információ nélkülivé" válás veszélyeivel. Az 500, kü­lönböző társaságok által ellenőrzött csatorna helyett minden­kinek meglenne a sajátja, mint ahogy az embereknek ma is vannak telefonkapcsolataik. És ha az egyszerű felhasználók képesek lesznek tartalom produkálására, az amerikai média végre tükrözné közönségének sokrétűségét.

Az egész politikai retorika és média-polémia, amely az in­formációs szupersztráda tervezését övezi, kissé túlfűtöttnek tűnik, ám valójában ennek jó oka van. Mint ahogy az összes érdekelt fél is felismerte, a most meghozandó kormánydönté­sektől függ, hogy az információs szupersztráda a következő

évtizedekben életképessé válik-e. Úgy tűnik, hogy a létrejövő megállapodások igen érzékenyen érintik a közérdekeltségű vállalatokat. Kormányhivatalnokok és vállalkozás-hátterű ér­dekcsoportok (pl. a Lotus alapítójának, Mitch Kapornak Elekt­ronikus Határ Alapítványa) üdvözlik az infrastruktúra „nyitott platform" jellegű koncepcióját, mely a műsorkészítők széles köre számára tenné lehetővé a közönség elérését. És elmé­letben a legtöbben támogatják azt az elképzelést, hogy ennek az univerzálisan hozzáférhető hálózatnak olyan magasabb cé­lokat kellene szolgálnia, mint az oktatás és az egészségügyi ellátás.

De a fenti eredmények elérésére a liberális adminisztrá­ció visszafogott szabályozást kíván felhasználni. Miközben azt ígérik, hogy a nemrég kinevezett Nll Tanácsadói Testü­let „olyan átfogó távközlési és információs irányelveket fog kidolgozni, melyek leginkább megfelelnek mind a kormány, mind a privát szektor igényeinek", addig a kereskedelmi mi­niszter, Bob Brown már úgy fogalmazott, hogy „ezek a ja­vaslatok végső soron a különféle távközlési vállalatokra vo­natkozó legtöbb törvényi és jogi korlátozás feloldásához fognak vezetni". Egy ilyen gyenge kormányzati jelenlét nagy teret hagyna az ügyeskedőknek. A jelenlegi helyzet­ben a gyorsan erősödő médiabirodalmak túlharsogják a közvéleményt, miközben igyekeznek jó pozíciókat elfoglal­ni, hogy a megfelelő pillanatban minél nagyobb darabot ka­parintsanak meg maguknak.

Ellenőrzés a tartalom és a csatorna fölött

Az összeolvadó óriáscégek joggal aggódhatnak a-telefon- és kábelvállalkozások különböző természete miatt. Jelenleg a szövetségi kormány megköveteli a telefontársaságoktól, hogy közönséges közvetítőként működjenek, vagyis úgy teremtse­nek kommunikációs kapcsolatot a felek között, hogy semmi­féle befolyást nem gyakorolnak a drótokon közlekedő jelekre. A rendszerbe be van építve a nyitottság: ez egy decentralizált, „kapcsolt" rendszer, ami azt jelenti, hogy ugyanannyi informá­ció mehet ki a rendszerből, mint amennyi be. A jelenleg még nagy népszerűségnek örvendő ISDN (Integrált Szolgáltatá­sok Digitális Hálózata) sokkal olcsóbb, mint a nagy sebességű üvegszálas technológia, amit a telefontársaságok alkalmazni kívánnak. Az ISDN kapcsolt rendszer, és sokkal inkább úgy működne, mint az Internet vagy a telefonhálózat, semmint a kábeltévé. Ha ez megvalósul, a kívánt „nyílt platform" szerke­zeti váza valóban létezni fog; a legtöbb egyéni felhasználó be tud kapcsolódni, s így információt küldhet más felhaszná­lókhoz, illetve érintkezésbe léphet egy nagy központi adat­bankkal.

Ezzel ellentétben a kábelrendszer erősen központosított. Ar­ra való, hogy programokat küldjenek az egyéni felhasználók­hoz, és nem arra, hogy azok kommunikáljanak egymással. Ráadásul a kábeltársaságok egyértelműen nem egyszerű köz­vetítők; abból szerezték vagyonukat, hogy a rendszerbemenet fölötti ellenőrzésüket használták föl a tartalom befolyásolásá­ra. Rendszeresen differenciáltan bánnak a különféle műsor­készítőkkel, néhány esetben azért, mert jelentős részesedé­sük van az adott vállalkozásban. A TCI és a Time-Warner például visszautasította a General Electric reklámcsatornájá­nak, a CNBC-nek a közvetítését, egészen addig, amíg a mű­sort meg nem változtatták. A cél az volt, hogy megakadályoz­zák a részben a TCI tulajdonában levő Cable News Network-kel való versenyt. A vállalat összeolvasztások egész biztosan további, hasonló jellegű érdekkonfliktusokhoz fognak vezetni. Az összeolvadt telefon- és kábeltársaságok, melyek az infor­mációs infrastruktúra tulajdonosai lesznek, kiterjedt kapcsola­tokkal rendelkező szórakoztató vállalatok (mint például az igen keresett Paramount Communications) megszerzésére tö­rekednek. Rajtuk keresztül akarják használni a bemenet fölötti ellenőrzésüket olyan műsorprogramok támogatására, melyek­ben érdekeltségeik vannak.

Éppen emiatt szólalnak meg progresszív hangok a vitában a kábeltelevíziózás képére formált szupersztráda ellen. De még ha a privát szektor az ISDN-t vagy egy más kapcsolt technológiát használ is a kábelmodell felépítése helyett, nincs garancia arra, hogy az emberek többségének lehetősége lesz bekapcsolódni. Az ISDN-t megfelelő szabályozás nélkül hasz­náló telefontársaságok nem lesznek olyan mértékben egysze­rű közvetítőként való működésre kényszerítve, mint régebben. A média nyitottságának minél teljesebb megőrzése érde­kében a közérdek azt diktálja, hogy a kormányzatnak el kell zárnia az infrastruktúrát működtető vállalatokat a mű­sorkészítés piacától. Ezt az álláspontot a „tartalom" és „csa­torna" teljes szétválasztásaként említik. A harc kimenetele a valóságban már eldőlt. A Ház és a Szenátus előtt lévő tör­vényjavaslatok hagynának a Baby Bélieknek egy kiskaput, ami felér egy „halvány reménysugárral a műsorkészítés pia­cára való bekerülésre", ahogy Jamie Love, a Ralph Nader's Adófizeti Érdekeltségi Project igazgatója mondta.

Edward Markey és Jack Fields képviselők benyújtottak egy törvényjavaslatot a Háznak, mely megkövetelné a telefontár­saságoktól, hogy külön mellékadókat állítsanak föl videó mű­sorok közvetítésére. Maximum 25%-os arányban tulajdonosai lehetnének az általuk szállított műsoroknak, így nem kell majd válogatás nélkül minden más, független műsorkészítők által kínált műsort és szolgáltatást közvetíteniük, és az egyszerű közvetítés kötelezettsége öt év múlva megszűnik. Egyébként a törvényjavaslat határozottan utasítja a szövetségi Kommu­nikációs Bizottságot annak vizsgálatára, hogy közérdek-e a kábelközpontok egyszerű közvetítővé alakítása. Az 1993-as szenátusi rendelet, a Nemzeti Versenyképességi Határozat, szintén megtiltja a telefontársaságoknak, hogy a hálózati be­menet fölötti ellenőrzésüket a műsorkészítés piacán jelenlévő versenytársaik hátrányos megkülönböztetésére használják. Ezzel együtt a törvény lehetővé teszi a vállalatok számára, hogy mellékállomásokon keresztül mindkét tevékenységben részt vegyenek: „A telefontársaságoknak a hálózatukon ke­resztül működtethető kábeltelevíziókra adott engedély azt a célt szolgálja, hogy ösztönözzék őket ezen hálózatok feljaví­tására, pl. üvegszálas technológiával".

Versenybarát retorikájuk ellenére a törvényjavaslatok nem biztosítják, hogy az új hálózat műsorának túlnyomó részét ne csak néhány cég adja majd. Egy, az Amerikai Fogyasztók Szövetsége (CFA – 240, vásárlói érdekképviseletet ellátó szervezet szövetsége) által megfogalmazott kritika szerint a házbeli törvényjavaslatban csak „enyhe szervezeti elhatárolá­sok vannak a versenyellenes magatartás kivédésére". Azáltal, hogy a vállalatok számára lehetővé teszik a trösztellenes törvények kijátszását, ha azok fiókvállalatokat hoznak lét­re, mindkét törvényjavaslat módot adna néhány vállalat számára, hogy tulajdonosi minőségükben ellenőrzésük alatt tartsák az ágazatot. És a tervezett összeolvadások garantálják, hogy ez meg is fog történni.

Vannak olyan vélemények, hogy a trösztellenes szabá­lyozásnak negatív hatásai lesznek a munkaerőre. Az új in­formációs ágazatban jelenlévők közül egyedül a Baby Bél­ieknél van jelen a szakszervezet. Ha ők nem versenyez­hetnek a növekvő műsorkészítői piacon, akkor a magas fi­zetésű, szakszervezet által védett munkahelyek fehér hol­lóvá válhatnak az ágazaton belül. Másrészről viszont, ha tovább terjeszkednek ezen a piacon, előfordulhat, hogy a szakszervezet által védett állásokat egyszerűen felcserélik nem szakszervezeti állásokkal.

Egy 1993. szeptemberében kiadott rendeletet már vala­melyest oldotta a telefontársaságokra vonatkozó trösztelle­nes szabályokat. Azáltal, hogy az egyetlen vállalat által ál­lami szolgáltatásban részesíthető előfizetők arányát az eredeti maximum 25%-ról 30%-ra emelték, lekenyerezték a TCI-t, melynek máskülönben meg kellett volna válnia 27%-os részesedésének bizonyos hányadától. „Ez egyértelműen nem a köz érdekeit szolgáló politika" – vélte Bradley Still-man, a CFA elnöke.

A virtuális vásárlóutca

Ezalatt a társaságok már valódi profitot termelnek. Az elekt­ronikus információ ágazatának 1992-ben 11,6 milliárd dolláros bevétele volt, s ez a bostoni székhelyű Yankee Group kuta­tóvállalat szerint évi 14%-kal növekszik. Az ágazat fogyasztói főképp azok, akik a számítógépet információ visszakeresésé­re vagy más komputerekkel való kapcsolatfelvételre használ­ják; nyers előváltozataként annak, ami egy napon létezni fog. A „home shopping", amit az interaktív tévétechnológia hasz­nának besöprésére jó kilátással rendelkező összeolvadás-má­nia közhellyé tett, ijesztő mértékben növekszik. Hat hónap­pal azután, hogy a Fox Broadcasting kilépett igazgatója, Barry Diller átvette a QVC-t, a második legnagyobb home shopping-csatornát, annak piaci értéke a Buisness Week szerint 1,2 milliárd $-ról több, mint 3,4 milliárd $-ra ugrott.

Jeff Chester arra figyelmeztet, hogy ha a rendszer a kábel­tévéhez hasonlóan lesz felépítve, egy „virtuális elektronikus vásárlóutcában" fogjuk végezni. Az interaktivitásnak az a for­mája, amit a home shopping-cégek előrevetítenek, finoman szólva unalmas: a digitális technológia lehetővé fogja tenni a nézők számára, hogy információkhoz jussanak, rendelése­ket adjanak le és ezekért fizessenek a tv-képernyőn keresztül. A Nordstom áruházlánc azt állítja, hogy öt éven belül képes lesz „egyéni vásárlói" kapcsolatokat teremteni. Sok cég, ame­lyik ma ragaszkodik a nyomtatott reklámhoz, jelezte, hogy vé­gül majd szeretnének egy saját csatornát. A Macy's pl. nemrég jelentette be egy 24 órás tévécsatorna, a TV Macy's beindí­tását. A Westport-i (Connecticut) Yankelovich Partners tanul­mánya szerint a home shopping-érdekek szempontjából nö­vekszik a vásárlóknak a technológia iránti érdeklődése. „Az emberek azt gondolják, hogy részt kellene venniük ezekben a dolgokban, akkor is, ha ezt még nem teszik" – mondja a Yankelovich igazgatója, Barbara Caplan.

Ha médiánk jövőjében a home shopping-modell fog domi­nálni, még a nem kereskedelminek tűnő adást is lehet majd különböző demográfiai csoportok felé irányítani. Elképzelhető, hogy vásárlói profilja alapján egy személy dokumentumfilmet nézhet ugyanazon az estén, amikor a barátjának egy holly­woodi bombasikert sugároznak. Jeff Johnson, a „Számítógé­pes Szakemberek a Társadalmi Felelősségért" nevű szervezet elnöke szerint a probléma nem az, hogy a különböző érdek­lődésű emberek célzott műsorokat fognak kapni, hanem az, hogy a vállalatok között ki fog alakulni a fogyasztókkal kap­csolatos információk kereskedelme. Az „átalakító dobozok", amelyeket az emberek a hálózatba való bekapcsolódáshoz használnak, szép csendben figyelni fogják a vásárlói szoká­sokat és az információt betáplálják az egyre dagadó központi adatbázisba. Amikor a home shopping-vásárló fizetéskor meg­adja hitelkártyájának számát, az átalakító automatikusan meg­fogja őrizni a vásárló nevét jövőbeni felhasználás vagy más cégeknek való esetleges eladás céljából.

Többekkel együtt Clinton és Gore is kifejezték igényüket a magánélet védelmét biztosító új szabályok meghozatalá­ra, annak érdekében, hogy az egyéneket az eladással fog­lalkozók túlkapásaitól megvédjék. De az adminisztráció több más kérdéshez hasonlóan most is csak üres szóla­mokat hangoztat, mivel a kormányzat valójában meg akarja tartani a kulcsot a hálózathoz, hogy ellenőrzése alatt tarthasson bármely általa államellenesnek tartott tevékenységet.

Digitális demokrácia

Az egyesült kábel-telefon-szórakoztató front lobbyzóinak nagy kihívás lesz egy olyan információs szupersztráda kiépí­tése, mely inkább szolgálja a köz érdekeit, mint a pénzcsinálókét. Tavaly ősszel Jeff Chester Médiaoktatási Központja és több, mint 70 más közszolgálati szervezet részvételével meg­alakult a Telekommunikációs Politika Kerekasztala. Egy hó­nappal a kormányzat Cselekvési Tervének közreadása után a Kerekasztal hét, a szuperút megalkotásának folyamatában szem előtt tartandó alapelvet deklarált. Köztük van a változa­tos és versenyszellemű piac, a „könnyű, elérhető és hatékony" kommunikáció szabadsága. De követeléseik közül talán leg­lényegesebb az „életképes civil szektor".

Ahhoz, hogy demokráciánk a 21. században gyarapodni tudjon, szükség van az életképes civil szektorra. Ez teszi ugyanis mindenki számára lehetővé a mai plurális társadalom minden területén való tartalmas részvételt. Mint ahogy létre­hoztunk közkönyvtárakat és közutakat, létre kell hoznunk nyil­vános küzdőtereket vagy „elektronikus közösségeket" a média területén. Ehhez a civil intézmények – iskolák, egyetemek, könyvtárak, nonprofit csoportok és kormányzati szervek – szé­les körének aktív részvételére lesz szükség. S ugyancsak szükség lesz jól működő telekommunikációs hálózatokra nem­zeti, regionális és államközi szinten.

(Fordította: Farkas Gabriella)

Jegyzet

* Fontos háttér információ e cikkhez, hogy 1984-ben megszűnt az AT&T (Az American Telephoné and Telegraph Company) távközlési monopóliuma. Mellette hét regionális távközlési szolgáltató vállalat (ún. „Baby Bell") jött létre (pl. Bell Atlantic, Pacidic Bell, Ameritech stb.), s azóta beszélnek „Bell-rendszerről" a publicisztikában. A többször em­lített MCI és Sprint hálózatüzemeltető óriáscégek.