John Westergaard: Who Gets What? The Hardening of Class Inequality in the Late Twentieth Century.

A könyv három témával foglalkozik: az osztálykülönbségek to­vábbélésével – sőt megszilárdulásával; a közpolitika változó, az egyenlőtlenséget mérséklő vagy felerősítő szerepével; valamint a kulcsfontosságú osztálykülönbségekkel – e tematika kereté­ben a jólét elosztásával és a társadalmi igazságosság biztosítá­sával. Ezen témák lehetővé teszik, hogy Westergaard cáfolja azt a – többnyire – célirányos eszmét, amely szerint az osztálystruk­túra és az osztálytudat halott. Sorra veszi az „osztályhalál" kü­lönböző elméleteit, amelyek a foglalkoztatás újjászervezésén, különböző fogyasztási mintákon, háztartási stratégiákon, életcik­lusokon és választási mintákon alapulnak, majd bemutat egy három szintű elemzési eljárást: először azonosítja a hatalom for­rásait a kapitalista társadalomban – a kulcsfontosságú gazda­sági erőforrások feletti rendelkezés nyomán – és az ezekkel járó előnyöket; azután feltérképezi az erőforrások feletti rendelkezés­ben rejlő egyenlőtlenségeknek az életkörülményekre és az egyé­nek lehetőségeire gyakorolt hatását; harmadszor pedig, és csak az előbbi átgondolása után, megvizsgálja az egyén válaszadási lehetőségeit.

Ez a megközelítés alátámasztja azt az érvelését, hogy bár a gazdasági hatalom személytelenebb, mint régen, mégis „szem­mel láthatóan létezik egy felső osztály, amely egy még in­kább tőkeközpontú gazdaságban gyakorolt uralmán keresz­tül most még több hatalmat és előnyt élvez Nagy-Britanniá­ban, mint egy-két évtizeddel ezelőtt" (127.). Az 1980-as évek­ben a vagyon felhalmozódása egyes személyeknél, s a növek­vő jövedelmi egyenlőtlenségek „nyilvánvaló jelei annak, hogy a materialista osztályszerkezet inkább megszilárdult, mintsem fel­lazult volna" (137.). Ez még akkor is fennáll, ha a nemek szerinti megosztottságot is számba vesszük. Világos, hogy léteznek egyenlőtlenségek férfiak és nők között, de az egyes nemeken belüli megosztottság közel azonos. Tehát míg a nemek szerinti megkülönböztetés az egyenlőtlenségnek egy, az osztálytól el­különíthető dimenziója, addig a nemek közti egyenlőtlenségek hatásai inkább felerősítik, mint semlegesítik az osztályok sze­rinti megosztottságot. Hasonló az érvelés a faj és az osztály vi­szonyát tekintve: az osztály az az elsődleges struktúra, amelyen keresztül a fajjal kapcsolatos egyenlőtlenségek kifejeződnek. A következtetés nem az, hogy „az osztálykülönbségek 'magyaráz­zák' a nemek és etnikumok közötti egyenlőtlenségeket. Még csak az sem, hogy ez utóbbiak ipso facto eltűnnének, ha valamilyen módon az előbbi megszűnne… Azonban (…) egy hipotetikus, közel osztály-nélküli társadalom kisebb játékteret biztosítana a nemi és etnikai egyenlőtlenségeknek." (146.)

Számos egyéb újszerű megállapítás is fellelhető a műben. Westergaard különösen jól érzékeli a közpolitika viszonyulását a tőkés elosztás – szerinte – két fő szabályához: „a tulajdon és a munkapiaci jövedelmek szabályaihoz" (104.). Különféle köz­politikákat vizsgál, amelyek ugyan módosítják e két szabály ha­tását, de egyetlen kivételtől eltekintve a progresszív célok és hatások ellenére egyik sem képes jelentős mértékben megvál­toztatni a kapitalizmus működési szabályait:

„A minimális megélhetési feltételek szerencsétlenség esetén történő biztosítása, valamint a személyes kockázat jövedelem­hez igazodó további csökkentése arra irányul, hogy elkerüljék a profitszerzés és a foglalkoztatás motivációinak összeütközését. Az egyéni lehetőségek egyenlőségének megteremtését célzó intézkedések egy, a liberális kapitalizmussal egyidős törekvés­ből fakadnak, amelynek megvalósulását a rendszer belső ellent­mondásai és a mindennapok társadalmi valósága továbbra is gátolják. A fenti három közül egyik sem mond ki társadalmi igaz­ságosságra vonatkozó normát, amelynek ki kellene töltenie azt az erkölcsi űrt, amely a magánvállalkozásokra épülő gazdaság hozott létre … az újraelosztás szerteágazó módozatai ténylege­sen nem jutottak el odáig, hogy akadályozzák az üzleti tevékeny­séget, vagy hogy megfosszák azt az élet javaihoz való egyen­lőtlen hozzáférést előíró szabályaitól." (104.)

Egyetlen kivétel van, ami az elosztást egy bizonyos területen ellenállóvá teszi a magántulajdonnal és a piaci erőkkel szem­ben. Ahol az emberek képességeikre való tekintet nélkül, szük­ségleteik szerint, egyenlő alapon férnek hozzá az erőforrások­hoz. Nagy-Britanniában az egészségügyi ellátás áll legközelebb ehhez a modellhez, s habár az egészségügyi ellátás valódi egyenlősége nem valósulhat meg, amíg a létezés egyéb felté­telei nem egyenlőek, az mégis megszegi a kapitalista elosztás elveit.

A kapitalista elvek sérülése hatással van az osztályok szerinti meghatározottságra. Míg Westergaard felismeri az állami szek­tornak mind sajátos voltát, mind változó viszonyulását a tőke szükségleteihez, addig képtelen feloldani azt a szemmel látható paradoxont, hogy bár az egyes állami szerveknek eltérő a tőké­vel való kapcsolata, a foglalkoztatás formális struktúrája és fel­tételei mégis kevéssé különböznek. Részben azért képtelen fel­oldani ezt a paradoxont, mert a termelési viszonyokat viszony­lag figyelmen kívül hagyja. Westergaard szerint az állami alkal­mazottak csak annyiban munkások, amennyiben „munkájuk – a serkentés, a fenntartás vagy a megóvás által – megfelelően hoz­zájárul egy kiváltságos célra fordított össztöbblet előállításához, amelyből ők legfeljebb csak korlátozott mértékben részesülnek" (21.). A rendőrség és a hivatásos katonaság éppen ezt a több­letet megőrző szerepet tölti be, azonban a klasszikus szocialis­ta elemzés eddig nemigen tekintette őket egyenruhás munká­soknak.

Nyilvánvalóan Westergaard elméleti hozzáállása az oka an­nak, hogy nem sikerül elég figyelmet fordítania a termelési vi­szonyokra. Az osztály-nélküliség gondolatának módszeres táma­dása mellett vitát folytat a strukturalista marxistákkal is, akik az osztályok szerinti meghatározottságot a termelési viszonyokban betöltött helyen keresztül ragadják meg. Westergaard joggal kri­tizálja az általa vizsgált mű nagy részének absztrakt és klasszi­fikáló jellegét, mindazonáltal nem sikerül ezt a művet elhelyez­nie azon munkák sorában, amelyek válaszként születtek arra a jelenségre, hogy „a kapitalista munkafolyamatot" csaknem tel­jes egészében kihagyják az elemzésből: ez a jelenség megte­remtette a maga formalizmusát is, amelyben az osztályok sze­rinti tagozódás a termelő eszközök feletti rendelkezés kérdésé­re redukálódott. Nem beszélve arról, hogy az általa idézett mű az 1970-es években íródott, így napjainkban már alig van hatá­sa, legalábbis eredeti formájában.

Az, hogy főleg ennek a tendenciának a vizsgálatában mélyed el, abból a meggyőződéséből fakad, hogy szerinte a javak el­osztásának előtérbe helyezését weberiánus címkével illetik. Ez egy bizonyos fokig ugyan igaz lehet (habár Westergaard erre vonatkozóan nem szolgál példákkal), azonban a dolog lényege nem az, hogy nincs egyetértés a jövedelmek és az erőforrások egyenlőtlen elosztásának kérdésében. Jóval fontosabb az, hogy ezen egyenlőtlen részesedések önmagukban történő vizsgála­ta figyelmen kívül hagyja, hogy az egyenlőtlenség forrása a ter­melési viszonyokban rejlik – ezen szemlélet következményeként pedig nem sikerül feltárni a kapitalizmus kulcsfontosságú kizsák­mányolási viszonyait. Westergaard a maga módján elfogadja ezt a háromszintű elemzési modelljében. Továbbá elemzésének vannak olyan összetevői, amelyek tökéletesen beleillenek abba a szemléletbe, amely felhasználja a tőke szerepének és az álla­mi alkalmazottak feladatainak elkülönülését, mint fontos osztály meghatározó tényezőt.

Valójában Westergaard a struktúra meghatározására olyan fogalmat használ, amely a kulcsfontosságú erőforrásokhoz való egyenlőtlen hozzáférésen és annak következményeiről – az egyenlőtlen elosztásról – kialakított képén alapul, azonban ke­vés figyelmet fordít a kizsákmányolásra mint a kapitalista rend­szer naponta újratermelődő, központi problémájára. A kizsákmá­nyolás szerinte „a tőkés gazdaság össztöbbletéből való kirekesz­tés: gyakorlatilag a megtermelt összvagyonból való részesedés arányának megfelelően". (24.) Ez a megállapítás hangsúlyelto­lódáshoz vezet. Míg az elosztás eddig csak a termelési viszo­nyok lenyomata volt, most formailag is fontos osztály meghatározó tényezővé válik: ,A 'kinek mi jut' kérdésének ezért ugyanolyan központi jelentőségűnek kell lennie az osztályok feltérképezé­sében, mint a 'ki mit csinál' kérdésének" (24.). Ennek hangsú­lyozása egy olyan szociáldemokrata programmal cseng össze, mint amilyenről Marx oly lesújtóan írt A gothai program kritikája című művében.

(Fordította: Kocsis Viktória)

Etienne Balibar – Immanuel Wallerstein: Race, Nation, Classe. Les identités ambiguës. [Rassz, nemzet, osztály. Ambivalens identitás] Edition La Découverte, 1988.

E munka, amelynek érdekessége abból is fakad, hogy a szer­zők kifejtik az egymás nézeteit bíráló álláspontjukat, Balibar elő­szavával indul, Wallerstein utószavával zárul, ily módon formai­lag is kifejezve az „egységet és az elkülönböződést". A teoreti­kusok koncepciója egy hároméves, a párizsi Maison des Sciences de l'Homme-ban megtartott szemináriumon formálódott (1985­87). Balibar közös álláspontnak ad hangot akkor, amikor kije­lenti, hogy nem törekedtek sem abszolút teljességre, sem pedig koherenciára, pusztán a kutatás bizonyos útjait akarták kijelölni, és még nagyon korai volna végkövetkeztetéseket levonni. Ugyan­akkor remélik, hogy gazdag anyagot nyújtanak az olvasónak a reflexióra és a kritikára. (A szemináriumon még sokan résztvettek, így pl. Samir Amin, Eric Hobsbawm, az azóta elhunyt Ernest Gellner stb.)

Habár azóta végbement a rendszerváltás, ma is változatlanul fontos a kritikai számvetés a szerzők akkori álláspontjával, még­hozzá mindenekelőtt a szövegek kortörténeti jelentősége miatt, hiszen Wallerstein és Balibar a „nyugati marxizmus" aktuális vi­táihoz kívántak a kor színvonalán hozzászólni. Egyben bizonyos lényeges vonatkozásokban képet kaphatunk arról, hogy^milyen elméleti és módszertani felfogások váltak dominánssá a rend­szerváltás érlelődése során egyes kiemelkedő „nyugati marxis­táknál".

Az „egyetemes rasszizmusról" szólva Balibar összefoglaló jel­legű előszavában kifejti, hogy a rasszizmus tradicionális és új formái előtörnek, s ehhez hozzájárult a dekolonizáció is, amely új, konfliktusokkal terhes megosztottságokat hozott létre. Egyik vezérmotívuma a rasszizmussal kapcsolatos gondolatmenetek­nek, hogy a polgári ideológia és ezen belül a humanizmus univerzalizmusa korántsem összeegyeztethetetlen a hierar­chiák és kizárások rendszerével (mindenekelőtt a rasszizmus­ról és a szexizmusról van szó). Wallerstein az univerzalizmust a piacformára, az akkumulációs folyamat univerzalitására vezeti vissza, a rasszizmust pedig a munkaerőnek a centrumon, illet­ve a periférián megvalósuló egyenlőtlen értékelésére, végül pe­dig a szexizmust arra az ellentétre, ami a „férfi-munka" és a ház­tartásban megvalósuló női „nem-munka" közt áll fenn. Balibar álláspontja szerint viszont a rasszizmus szóban forgó sajátos alakja a nacionalizmussal függ össze. „A történelmi nemzet" kér­déséről szólva a szerzők a nép és a nemzet kategóriáját elem­zik, Balibar diakronikusan, amennyiben a nemzetforma fejlődé­sét vizsgálja, Wallerstein pedig szinkronikusan, azt elemezve, hogy mi a szerepe a nemzeti felépítménynek a világgazdaság többi politikai intézménye között. Míg azonban Balibar az osz­tályharcokat abba a nemzeti keretbe illeszti, amely ugyanakkor e harcok antitézisét alkotja, addig Wallerstein a nemzeti formát az osztályharcok régiójába utalja. Wallerstein továbbá a „nép" létrejöttének három nagy történelmi formáját különbözteti meg, ezek a faj (le race, die Rasse, magyarul az elterjedt közhaszná­latnak megfelelően és hibásan a fajta helyett a faj), a nemzet valamint az etnicitás, s ezek a maguk részéről a világgazdaság különböző struktúráira utalnak. Balibar ezzel szemben a világ­gazdagság konstituálásában nagy szerepet tulajdonít a politikai formák pluralitásának. A nép (mint fiktív etnicitás) konstituálá­sában a hegemónia létrejötte a döntő, s azoknak az intézmé­nyeknek a szerepe, amelyek a nyelvi és a fajtabeli közösség lét­rejöttéhez vezetnek. Ugyanakkor mindketten olyan történelmi konstrukciókként értelmezik a nemzetet és a népet, amelyek ré­vén a mai intézmények és antagonizmusok az egyéni identitá­sok létrehozása érdekében a múltba vetíthetők.

„Az osztályok: polarizáció és túldetermináció" kérdéseiről szól­va Balibar kiemeli, hogy míg Wallerstein fenntartja a magánvaló és magáértvaló osztály megkülönböztetését, ő nem. Ugyanakkor az ilyen és hasonló véleménykülönbségek ellenére a követ­kező nézetekben megegyeznek: Marxnak igaza volt az osztá­lyok polarizációját illetően – a kapitalizmusban az osztályoknak nincs ideáltípusa, azonban léteznek (a proletariátusról és a bur­zsoáziáról szólva) a proletarizálódás és az elpolgáriasodás fo­lyamatai,, továbbá a „burzsoát" sokrétűbben kell meghatározni, mint pusztán a profitot akkumulálót (vagy akár produktív befek­tetőt). E fogalomról szólva szintén felszínre kerül a szerzők kü­lönböző nemzeti tradíciója: a francia Balibar a hazájában elter­jedt (Engelstől eredő) előítéletre reagál, szerinte a burzsoá-kapitalista nem parazita. Ezzel szemben Wallerstein a hazájában, az USA-ban fogant menedzser-mítoszt bírálva azt bizonyítja, hogy a burzsoá nem az arisztokrata ellentéte. A szerzők továb­bá megegyeznek abban, hogy a „fejlett országokban" az osz­tálykülönbségeket az általános iskoláztatás nemcsak reprodu­kálja, hanem produkálja is, eszköze a káderek kiválasztásának, és egy olyan ideológiai apparátust testesít meg, amely a társa­dalmi különbségeket, elválasztottságokat naturalizálja a fizikai és a szellemi munka, valamint a végrehajtó és az irányító mun­ka szétválasztásával. És ez a fajta naturalizálás, amely a szer­zők szerint szorosan összefügg a rasszizmussal, nem kevésbé hatékony, mint a privilégiumok más legitimációi. Nincs azonban szó arról – így Balibar -, hogy e közös elméleti megfontolások hatására közös álláspontra jutnának: míg Wallerstein szerint a csoporttudat erősebb, mint az osztálytudat, (vagy pedig az előbbi az utóbbi megvalósulási formáját testesíti meg), míg továbbá a rasszizmust az osztálystruktúra kifejeződésének tekinti, addig Balibar szerint a rasszizmus a politikai elidegenedés olyan sa­játos formája, amely az osztályharcokat a nacionalizmus régió­jában jellemzi (a proletariátus rasszizálódása, az ouvrierizmus, az osztálykonszenzus válság esetén stb.).

Balibar összefoglaló jellegű előszavában leszögezi, hogy a harmadik világ pauperizált tömegeinek és Nyugat-Európa „új pro­letárjainak" a gyakorlatban közös ellenfelük az intézményes rasszizmus és ennek tömeghatása. Ezért Balibar szerint új ala­pokon kell megfogalmazni azt az osztályideológiát, amely szembe tud szegülni a nacionalizmussal. Ennek egy olyan hatékony antirasszizmus a feltétele, amely már meg is hatá­rozza ennek az ideológiának a tartalmát.

Nos, miután egy mégoly elvont, ám átfogó jellegű képei alkot­hatunk a műben foglalt problematikáról, a következőkben vázla­tosan ismertetek néhány kérdéskört. Ezután kritikai reflexióimra térek ki. s«~

Mindenekelőtt a rasszizmusról van szó, s ezen belül is arról a Balibar által megfogalmazott kérdésről, hogy létezik-e neo-rasszizmus (I. az ugyanilyen című fejezetben). Leszögezi, hogy a rasszizmus elméleti dimenziója, ma éppúgy, mint régen, nem elsődleges jelentőségű, hiszen olyan totális szociális jelenség­ről van szó, amely számos praxisformát tartalmaz, éppúgy ma­gában foglalja az erőszak alkalmazását, mint a lenézést, a sem­mibevételt, az intoleranciát, a lealacsonyítást és a kizsákmányo­lást. Emellett tartalmaz a szegregáció agyrémével összefüggő olyan nézeteket, mint amilyenek pl. a társadalom megtisztítása mindazoktól, akik „radikálisan mások". A hangulatok és érzések specifikus megszervezéséről van tehát szó, s eközben sztereo­tip formát nyer a rasszizmus alanya és tárgya: akiket tárgyként érint a rasszizmus, arra kényszerülnek, hogy magukat közös­ségként vegyék tudomásul – szemben a rasszisták közösségé­vel.

Balibar rámutat, hogy a rasszisták áldozatainak szempontjá­ból a tettnek és a tetthez való átmenetnek elsőbbsége van a rasszista tanokkal szemben, s a tetteket nem korlátozzák a fizi­kai erőszakra és a diszkriminálásokra, hanem belefoglalják a szavak által gyakorolt erőszakot is. Ugyanakkor, függetlenül at­tól, hogy honnan származnak a rasszista nézetek (az uralkodó vagy a neki alávetett osztályokból), mindenképpen az értelmi­ség racionalizálja azt az elméletet, amely nélkül nem lehetsé­ges rasszizmus. A neorasszizmus a bevándorláshoz kapcsoló­dik, ahhoz a jelenséghez, amelyben megfordul a lakosság moz­gási iránya a régi gyarmatok és a régi „anyaországok" között. Egy olyan, „rasszok nélküli rasszizmusról" van szó, amelynek uralkodó motívuma többé nem a biológiai öröklődés, hanem a kulturális különbségek megszüntethetetlen jellege. Ezen az ala­pon körvonalazódik a határok fenntartásának szükségessége. Balibar azt elemzi a továbbiakban, hogyan járult hozzá Lévi-Strauss elmélete (eszerint minden kultúra egyformán komplex és egyaránt szükséges az emberi fejlődéshez) ahhoz a felfogás­hoz, hogy a kulturális keveredések, a kulturális distanciák meg­szüntetése káros hatású. Arról van tehát szó, hogy átmenet ment végbe: a fajokról szóló, a történelemben a fajok harcát „felmuta­tó" elmélet helyett immár a társadalmon belüli „etnikai viszonyok" (vagy rassz-viszonyok) alkotják az elmélet centrális tárgyát. Ez a differenciális vagy metarasszizmus rehabilitálja az irracionális mozgalmakat, a kollektív agresszivitást és az erőszakot, a. xenofóbiát.

Balibar kifejti, hogy ez „a rasszok nélküli rasszizmus" nem is olyan új; előfutára és prototípusa az antiszemitizmus, hiszen a modern antiszemitizmus már kulturális rasszizmus: itt a tulajdon­képpen megfoghatatlan, azonosíthatatlan testi jegyek nem ön­magukat reprezentálják, hanem inkább egy lelki alkatot, szelle­mi örökséget nyilvánítanak ki. A zsidóság lényege eszerint ab­ban rejlik, hogy sajátos kulturális örökségként a morális züllesz-tés eleme. (Ebben az értelemben mutat rá Ruth Benedict arra, hogy H. S. Chamberlain sem fizikai vonásaik vagy származá­suk alapján különböztette meg a zsidókat, hanem ellenségnek tekintette őket, sajátos gondolkodási és tevékenységi módjuk miatt. „Az ember nagyonis gyorsan zsidóvá válhat.") Ezért for­máját tekintve elmondható, hogy a jelenlegi differenciális rasszizmus egyfajta általánosított antiszemitizmus. Ez a mozzanat lényeges pl. a Franciaországban uralkodó arabellenesség meg­értéséhez. Állandóan felcserélik az arabságot és az iszlámot: az iszlámról olyan képet alakítanák ki, hogy ez összeegyeztet­hetetlen az európai gondolkodással és ideológiai egyeduralom­ra tör. Abban a mértékben azonban, ahogyan a népcsoportok mozgása felerősödik, újragondolják a nemzetállamok határainak fogalmát. Ennek jegyében a határok „társadalmi profilaktikus" funkciót töltenek majd be, míg a technológiai változások hatá­sára az osztály harcban egyre nagyobb szerepet tölt be az egyen­lőtlen iskoláztatás, s egyáltalán a szellemi hierarchia.

Immánuel Wallerstein az „Ideológiai feszültségek a kapitaliz­musban: Univerzalizmus verzus szexizmus és rasszizmus" c. fe­jezetben azt a feszültséget elemzi, ami az „Alle Menschen werden Brüder" („Minden ember testvérré lesz") fennen hirde­tett univerzalizmusa és a testvériesülésből ugyanakkor a nőket kizáró jellege közt áll fenn.

A rendszert ideológiailag legitimáló univerzalizmus ellentétben áll a rasszista és a szexista struktúrákkal, s ez az ellentét jelen­tős szerepet játszik magának a rendszernek a dinamikájában. Koránt sincs arról szó, hogy az egymással szembenállók tábora képviselné az univerzalizmust, illetve a rasszizmust, a szexizmust: elmondható, hogy általában ugyanazok és egyszerre azo­nosulnak az egymást kizáró, ám ilyenként nem tudatosított né­zetekkel. Már a XVIII. században, a felvilágosodás ideológiájá­ban úgy fogalmazódott meg az univerzalizmus ideológiája, hogy a nők mellett a nem-fehérek kiszorultak belőle. Az univerzalista ideológiát létrehívó-fenntartó okok magában a társadalmi-gaz­dasági valóságban rejlenek: a kapitalista világrendszer lényege a végtelen tőkeakkumuláció, elengedhetetlen mechanizmusa a mindennek áruvá változtatása, s ily módon minden partikulari­tás kizárása. Mindennek két következménye is van, s ez külö­nösen a munkaerő-árura vonatkozik: a „szabad utat kell adni a szorgalmasnak" jelszava megvalósításához számos intézmény járult hozzá (pl. a nyilvános oktatás stb.), eredményeként pedig létrejött az úgynevezett teljesítmény-társadalom. A valóságban azonban a kifejtett munkáért nem jár egyenlő díjazás, az egyen­lőségre való hivatkozás tarthatatlan, és ezért politikailag a telje­sítmény-társadalom az egyik legkevésbé stabil rendszer. Ezál­tal alapozódik meg a szexizmus és a rasszizmus jelentősége. A prekapitalista történelmi formációkban a xenofóbia úgy hatott, hogy „fizikailag" zárták ki a „barbárokat" a közösségből, ám az expanzióban lévő tőkés rendszernek az összmunkaerőre van szüksége. Ugyanakkor az uralmon lévők a termelési költsége­ket, ezen belül a munkaerő újratermelési költségeit, valamint azokat a kiadásokat, amelyeket a munkásság politikai tiltakozá­sának leszerelése követel meg, a minimumra akarják csökken­teni. A rasszizmus az a varázsformula, amely összhangba hoz­za ezeket a célokat. Hajdan a meghódított majd megtérített ős­lakosságot (túl azon a korszakon, amikor még legyilkolták őket) integrálták a dolgozó lakosságba, persze „képességeik" szint­jén, tehát a foglalkoztatottsági és bérskála legalacsonyabb fo­kán.

A rasszizmus a munkásság „etnizálásának" funkcióját látja el. Mindig is létezik a teljesítmények és javadalmazásaik hierarchi­kus rendszere, habár változó, alakuló formában, és mindig lesz­nek olyanok, akik a rendszer „négerei". Ha pedig kevés olyan fekete lesz, akire ezt a szerepet lehetne ruházni, akkor kitalál­ják a „fehér nigger" kategóriáját. A rasszizmus ezen állandó, ám mozgékonyan formaváltoztató jellegében igen hasznos funkciót tölt be. Lehetővé teszi azoknak kijelölését, akik a legigénytele­nebb munkákat végzik és a legalacsonyabb béreket kapják, le­hetővé teszi a családokon, a közösségeken belül a felnövekvők­nek ebben a szellemben történő szocializációját.

A rasszizmus szorosan összefügg a szexizmussal. A jelzett alacsony bérek csak azért lehetségesek, mert a bérmunkások egy olyan háztartási struktúrában élnek, ahol a nők (valamint az öregek és a fiatalok) úgy hoznak létre a tőkések számára többletértéket, hogy ezért egy fillért sem kapnak, munkájukat mint „nem-munkát" veszik számításba. Kitalálják a „háziasszony" fogalmát és megállapítják, hogy nem végez munkát,,,csak„a ház­tartást vezeti".

A rasszizmus fokozódása vezet az ellenséggé stilizált csoport teljes kiirtásához, mint amilyen pl. a zsidók kiirtása-volt a nácik által, ám az ilyen és az ehhez hasonló irracionális ideológiákkal és praxisokkal nemcsak az áldozatok szegülnek szembe, ha­nem azok a gazdasági-hatalmi struktúrák is, amelyeknek leg­főbb célja az etnizált, ám ugyanakkor produktív munkásság.

Vajon milyen eredményekkel járna az univerzalizmus foko­zódása, extrémmé válása? Tendenciáját tekintve kibontakoz­hatna a munkateljesítmények és javadalmazásaik egy olyan ténylegesen egalitárius elosztása, amelyben az etnikai szár­mazás és a nemek szerinti megkülönböztetés többé már nem játszana szerepet. Ehhez azonban törvényi és intézményi vál­tozásokra lenne szükség, mi több, az etnikai minták belsővé tett, elsajátított formáinak meghaladására is. Ezért a rassziz­mus könnyebben csaphat át extrém formába, mint az univer­zalizmus. Fellelhető azonban egyfajta cikk-cakk minta e feszült­ségek történelmi alakulása során, amely hasonló azokhoz az ingadozásokhoz (amelyekkel részben össze is függ), mint ami­lyenek a gazdasági expanzió és összehúzódás folyamatai. A tőkés gazdaság állandósuló strukturális válságával párhuza­mosan egyre inkább fokozódik a feszültség az univerzalizmus és a rasszizmus/szexizmus között, és ez az a tulajdonképpeni ideológiai és intézményi terep, ahol a fennállón túlmutató rend­szert körvonalazhatjuk. Arról a rendszerről van szó, amelynek többé nem lesz szüksége sem az univerzalista, sem a rasszista-szexista ideológiára.

„A nemzet-forma: történelem és ideológia" c. tanulmányban Balibar a nemzet-eredetek és nemzeti folytonosságok mítoszát hatékony ideológiai formaként elemzi. Braudel és Wallerstein nyomán azt tartja, hogy a nemzetek létrejöttét nem a tőkés piac absztrakciójával összefüggésben kell magyarázni, hanem beta-goltságában abban a konkrét történeti világgazdasági rendszer­ben, amely a centrum és a periféria formájában szerveződik és nyer hierarchikus alakzatot. Ennek a rendszernek különböző akkumulációs formái vannak, és az egyenlőtlen csere és az ura­lom jellemzi. A nemzeti forma jelentősége abban rejlik, hogy helyi szinten lehetővé tette az osztályharcok korlátozását, és hogy ki­alakította a tulajdonképpeni, azaz az állami burzsoáziát. Ez a burzsoázia, pontosabban ezek a nemzeti burzsoáziák gyakorol­ták egyrészt a politikai, a gazdasági és a kulturális hegemóniát – és ugyanakkor ez a hegemónia alakította is őket. Balibar a továbbiakban elemzi azt a problémát, hogy csak a periférián, illetve a félperiférián maradt tér a nemzeti fejlődés számára hogy mit jelent a szociális nemzeti állam fogalma. Ami ez utóbbit ille­ti: ez az állam behatol nemcsak a gazdasági reprodukcióba, hanem az ember képzésébe, a családi struktúrába és egyáltalán, áthatja az egész „privát életet". Az egyének egzisztenciája, tar­tozzanak bármely osztályba, alá van rendelve nemzeti állampol­gári létezésüknek. Balibar elemzi továbbá, hogy mit jelent a nép mint imaginárius formáció: nem lévén etnikai bázisa és ugyan­akkor áthatják az osztálykonfliktusok, a népnek állandóan nem­zeti közösségként kell konstituálnia önmagát. Az „ideológiai ál­lamapparátusok" jelentős szerepet játszanak az etnicitás létre­hozásában, ahogyan ezt Althusser vázolta, hangsúlyozva, hogy az uralkodó ideológia a polgári társadalomban immár nem a csa­lád-egyház, hanem a család-iskola régiójában rejlik.

Elméleti szinten összefüggés áll fenn a társadalmi formációk egyenes vonalú fejlődése és annak kritikátlan elfogadása közt, hogy a nemzeti állam a politikai intézmények legmagasabb és örökéletű formája.

Wallerstein utószavában hangsúlyozza, hogy amennyiben a munkásosztály a partikularizmus eszméivel azonosul, annyiban gyakran ösztönösen is attól a képmutató univerzalizmustól igyek­szik megszabadulni, amely elleplezi az egyenlőtlenséget és a társadalmi polarizációt. A nemzet, a faj és az osztály fogalmai azért népszerűek, mert menekvési lehetőséget ígérnek az el­nyomottak számára.

Nos, élve a szerzők által javasolt reflexióval és kritikával, in­kább csak jelzésszerűen néhány ellenvetést tennék. Balibar sze­rint a marxi elemzések többértelműek, hiszen állandóan inga­doznak a gazdasági, illetve a politikai vonatkozások között. Marx egyrészt azt tartja, hogy a tőkés termelési viszonyok bizonyos pontokon ellentétükbe csapnak át, innen a válság és a forrada­lom. Másrészt ezzel szemben a marxi elemzések azon a kez­dettől fogva meglévő tényen alapulnak, hogy az emberi munka­erőt nem lehet az áru állapotára redukálni – és éppen e reduká­lással szemben bontakozik ki a szervezett ellenállás, a tulajdon­képpeni, a rendszer megdöntésére irányuló osztályharc. Balibar egyenesen meghökkentőnek tartja, hogy e két ellentétes állás­pontból Marx egyaránt levezethetőnek tartja a kisajátítók kisajá­títását mint a tagadás tagadását. Szerintem azonban talán in­kább az tűnik meghökkentőnek, hogy a marxisták Althusserig és rajta túl (Balibar ugyanis Althusser szerzőtársa volt) nem re­konstruálták a tulajdonképpeni politikai gazdaságtani aspektus „tőalakját" Marxnál, holott ez felfedezéseinek centrumában áll. Hiszen Marx ifjúkorától kezdve mindvégig úgy ábrázolta (adott esetben) a tőkés gazdaság tőalakját, mint a más számára való, elidegenült tárgyiasulás kényszerét és mint idegen munka elsa­játítását. Nem volt tehát szüksége rá, hogy egy tisztán gazdasági (értsd: a politikai viszonyoktól mentesen elgondolt) pólustól eltá­volodva egy másik szférában, a politikaiban lelje meg az antago-nizmus, s így az alullévők ellenállásának bázisát. A tőkés terme­lési viszonyok által formameghatározott munkában immanensen adott volt az, amit majd a politikai szféra bontakoztat ki: az ellen­állás szükségessége. Ahol eredeti egység van a marxi műben, ott az értelmezők – nem ismerve fel az egység elméleti alapját, a társadalmi-gazdasági formameghatározás kategóriáját – ellentétet konstruálnak, s ennek alapján vetik szét a marxi művet. Ezért igen problematikusnak tűnik, amikor Balibar arról szól, hogy Marx fo­galmaival kell meghaladni magát Marxot…

Hasonlóképpen nem tűnik elfogadhatónak az a nemcsak Balibarnál fellelhető módszertani állásfoglalás, amely annak alap­ján értelmezi a marxizmust, ahogyan a „reális szocializmusban" érvényesült és megvalósult. Ki ne tudná – főként a tudós nyu­gati marxisták körében -, hogy a szocializmus egy országban való felépítésének lehetősége és valósága egy hírhedt sztá­lini tétel, amelynek első kiemelkedő kritikusa, Trockij, már elutasította a marxi eszméknek ezt a sztálini megtagadását. Miért kellett ennek és a többi marxista által megfogalmazott kri­tikának veszendőbe mennie? Ez az itt ható módszertani elv a hie et nunc történeti konstellációját emeli piedesztálra, ennek ren­deli alá és szolgáltatja ki az elméletet, közönyösen az igaz és a hamis megkülönböztetése iránt (192.).

Wallerstein bírálja Marx koncepcióját a forradalmakról (165.), és arról értekezik, hogy az immár nemsokára történelmi végé­hez érkező tőkés világrendszer egy szükségszerű átmeneti kor­szakba jut, ám ez az átmenet nem elkerülhetetlenül a szocializ­mushoz, azaz egy olyan egalitárius társadalomhoz vezet, amely­ben az áruforma megszűnésével kizárólag használati értékeket termelnek majd. Wallerstein azt is mondja, hogy sorsunk kulcs­kérdése az átmenet stratégiája. De hát micsoda stratégiáról le­het szó, ha az átmenetnek nincs objektív és egyben az elméleti tudat által anticipálható fő tendenciája? A „nyugati marxizmus" ebben a kérdésben szerencsére nem egységes, gondoljunk csak Ernest Mandel művére (Marxist Economic Theory. I-II., 1962., 1968.), amelyben Marx szellemében mindmáig is maradandó érvénnyel ábrázolta az átmeneti korszak tendenciáját, jellegét és eredményét. Ám hivatkozási alapul szolgálhat magának Wallersteinnek is egy korábbi álláspontja (From Feudalism to Capitalism: Transition or Transitions. 1977.). Itt Schumpejerrel egyetértésben állapította meg, hogy a kapitalizmusból a szocia­lizmusba való átmenet korai szakaszának kortársai. Félreértés ne essék: nem öncélúan állítom szembe ezeket az egymásnak ellentmondó álláspontokat, hanem azért, mert fontos volna meg­érteni az álláspont-megváltoztatás miértjét. A „nyugati" és a „ke­leti" marxisták túlnyomó többsége kezdettől fogva nem értette meg az átmeneti korszak jellegét, s főként innen eredt az elmé­letet bomlasztó, devalváló eklektika. A képlet egyszerű: Balibar is kimondta, hogy az átmeneti korszak maga a szocializmus. (Étienne Balibar: Sur la dictature du proletariat. Maspéro, 1976. 44. „Az elkerülhetetlen átmenet fázisa, amely egy egész törté­nelmi korszakot jelent – habár Lenin és a bolsevikok alábecsül­ték tartamát – maga a szocializmus.") Ezt az uralkodó hamis pa­radigmát nevezte Jánosi Ferenc „formafelcserélésnek", feltárva az elméletet és a gyakorlatot, a magát az egész rendszert bom­lasztó ellentmondásokat. Mivel a gyakorlat cáfolta az elméletet, rossz fény vetült az elméletre és persze arra a gyakorlatra is, amely semmiképpen nem akart megfelelni a szocializmus ma­gasrendű kritériumainak. Mindmáig érvényesül ennek az eklek­tikának a hatása – ahogyan tegnap könyvtárnyi irodalom szüle­tett arról (a többi között a magyar úgynevezett demokratikus el­lenzék és emigráns szárnyának művei), hogy mit vétett a való­ságban az átmeneti korszak kezdetét megtestesítő rendszer a szocializmus kritériumai ellen, úgy napjainkban ugyanennek a szellemnek a jegyében szerveződik a neosztálinista irányzat. Ez utóbbi szintén a szocializmus meglétének híján marasztalja el a rendszert, a XX. kongresszustól kezdve felbomlásáig. Mindkét kritika szerves összefüggésben áll az ismeretes sztálini állás­ponttal, csakhogy az előbbi irányzat a „nem tudják, de teszik" szellemében jár el, hiszen Marxra hivatkozik…

A valóságban minden ellentmondása, torzsága ellenére, a re­latíve fejletlen termelőerők szintjén, a hidegháború stb. közepette a „koránjött jóléti állam" főként nálunk, leginkább humanista alak­jában paternalista módon széleskörűen kísérelte meg biztosíta­ni azokat a szociális jogokat, amelyeket napjainkban a tőkés of­fenzíva visszavesz. (Kell-e mondani, hogy e visszavétel jogosult­ságát kívánja alátámasztani a „koránjött" jelző?) Sokszorosan is későn jött és túl rövid ideig is állt fent a többi közt a romák számára, akiket alig tudott kimozdítani abból az archaikus el­maradottságukból, amelynek ma még sötétebb bugyraiba süllyednek vissza. Ugyanakkor a rendszer paternalista jellegének hatására – kell-e egyáltalán mondani – az egyének még a szo­ciális jogokat is egyfajta közönybe burkolt természetadta eviden­ciával gyakorolták. Teljesen máshogy értelmezik a szerzők ezt a múltat. Wallerstein az önmagáértvaló osztály tevékenységé­nek nevezi a nemzeti felszabadító mozgalmak mellett az új tár­sadalmi mozgalmakat, valamint a szocialista országok anti­bürokratikus mozgalmait. (Ami ez utóbbit illeti: ezen a nyomvo­nalon haladva dolgozta ki terjedelmes könyvét Hilary Wainwright, a többi közt a Fideszben ünnepelve a „forradalmi rendszervál­tás" előfutárát…) A „nyugati marxisták" jelentős része nem értet­te meg a rendszerváltást, hiszen általánosan elterjedt volt az a nézet, amit a többi közt Balibar is képvisel, hogy tudniillik ez a rendszer államkapitalista volt – némely a kommunizmusba mu­tató proletár tendenciával, ahogyan ezt Balibar kiegészíti, Maóra hivatkozva. Bibó István jobban megértette ezt a rendszert és 1956-ot, mint a „nyugati marxisták" többsége. Ezért ír pl. Balibar arról, hogy ezekben a rendszerekben forradalmi osztályharcok mentek végbe (Kína, Lengyelország), és ennek jegyében ambi­valens a marxizmus jelene. Hiszen egyrészt úgy tűnik, mintha a marxizmushoz való viszony még mindig megosztaná a világot, másrészt viszont az is igaz, hogy az osztályharcok sohasem ott vannak, ahol a marxizmus szerint lenniük kellene. Balibar sze­rint a marxizmus részt vett saját forradalmi programjának meg­haladásában, mert e program feltételei (az osztályharcok, a ka­pitalizmus különös formája) már megszűntek – részben éppen a marxizmus közvetett hatására (192.). Másrészt „a szocializ­mus felépülése" során a (vagy egy bizonyos) marxizmus prokla­málta saját megvalósulását; a marxizmus bizonyos elemei be­hatoltak a formális intézményekbe. És éppen itt került sor klasszi­kus típusú osztályharcokra.

Mindez Balibar szerint a marxizmus történelmi hatásában fel­táruló „meglepő ellentmondásosság". Csakhogy a forradalmi program a maga általánosságában meghaladhatatlan; tisztázan­dó volna továbbá, hogy milyen különös ideológia (is) tárgyiasult a „felépült szocializmusban", és miért nem voltak, nem is lehet­tek klasszikus osztályharcok ezek a rendszerellenes mozgalmak.

A marxi tradícióból Balibarnál és Wallersteinnél egyaránt fenn­marad a többletmunkát kifejtők és azt elsajátítok ellentéte, nem látják azonban az előbbiekben az emancipáció potenciális hor­dozóját. Hozzájárul ehhez az a Wallerstein által elemzett körül­mény, hogy a munkásosztály ritkán válik magánvalóból önma­gáértvaló osztállyá. Hiányoznak azonban – úgy tűnik – a miért­tel kapcsolatos elemzések, amelyek politikai, szervezeti és nem utolsósorban elméleti okokra utalnának vissza, miközben felme­rülne a marxista teoretikusok felelőssége is. Evidensebb – így Balibar – a munkások vonzódása a jobboldali populizmushoz, de hát mit is tehetnének (kérdezhetünk vissza), ha nem létezik a szociális jogok baloldali képviselete. Napjainkban azonban Dahrendorf hangsúlyozza, hogy mindenekelőtt a süllyedő közép­osztály válik a szélsőjobboldal prédájává.

A közvetlen termelők osztályáról szólva is a már jelzett mód­szertani elv érvényesül: az „éppígylét" megörökítése, általános érvényűvé tétele. Máshogyan kifejezve: mert ennek az osztály­nak nincs megfelelő forradalmi szervezete, megújult elmélete és stratégiája, ezért magánvalóságát úgy ábrázolják, mint egyfajta természetadta adottságot.

Magáértvalóságát pedig – mint fentebb jeleztem – ott mutat­ják fel, ahol valójában nem létezik.

Minél inkább hangsúlyozza a szerzőpár, hogy napjainkban „válságrasszizmus" van, hogy a kapitalizmus strukturális válsá­ga szítja a neorasszizmust, annál kevésbé tűnik megalapozott­nak a tétel, hogy a megújítandó elmélet tartalmát az antirassziz­musnak kell alkotnia, hogy a munkásoknak a rasszizmusban kell felismerniük fő ellenségüket.

A tőkés centrumnak ma már ki kell löknie magából a felesle­gessé vált vendégmunkásokat. Ezért gyakorlatát tekintve rasszista módon jár el, ugyanakkor deklaratíve elítéli a rassziz­must. Juppé gyakorlati rasszizmusának ideológiai megfelelője az az univerzalizmus, amelynek jegyében elítéli Le Pen „elmé­letileg" kifejezett rasszizmusát. Csinálni lehet, sőt kell is, de populista módon nem szabad beszélni róla. (Igaza van Wallen­steinnek és Balibarnak: akkor is, azóta is, az univerzalizmus képmutató és sajátos partikularizmusok leplezője.) Az ideoló­giai antirasszizmus ebben az összefüggésben az uralkodó ha­talom eszköze éppúgy, mint maga a vendégmunkásokat stb. kitoloncoló gyakorlat. De rasszizmus és antirasszizmus között ezáltal csak „fent" relativizálódik a határvonal, „lent" nem: a tö­meges tiltakozások az Abu Jamalok, a kurdok, a romák, a zsi­dók, a palesztinok, a baszk politikai foglyok, a vendégmunkás­ok, a menekültek stb. halálos fenyegetettsége, diszkrimináció­ja, az őket érő atrocitások ellen, a kezdődő összefogások az „Európa-erőd" ellen a szabadságjogok érvényesítésének érde­kében stb. az általános emancipáció szükségszerű lépcsőfo­kaiként érvényesülhetnek. Ám csak akkor, ha részeivé válnak egy, a tőkés rendszeren túlmutató stratégiának. " ■   .

Éppen ezért – úgy tűnik – nem az antirasszizmusnak kell al­kotnia az elmélet tartalmát és nem az univerzalizmus„és a rassz­izmus/szexizmus közti feszültség ideológiai és intézményes te­rében kell keresni a kitörési lehetőséget a tőkés rendszerből (Wallerstein, 48.). Balibar továbbá azt is mondja, hogy az utóbbi években a munkások harcai (angol bányászok, francia vasmun­kások és vasúti dolgozók) részlegesek és védekező jellegűek voltak, olyanok, amelyeknek a kollektív jövő számára nincs je­lentőségük. A szociális konfliktuspotenciál új formákat öltött, s ezek lényegesen jelentősebbek. Ilyenek a generációs konfliktu­sok, a környezet veszélyeztetettségével kapcsolatos, valamint az etnikai konfliktusok és a nemzetközi terrorizmus (195.). Má­sutt azért Balibar azt is mondja, hogy az alapvető osztályellen­tétek áthatnak mindenfajta konfliktustípust.

Ha tehát vannak is ellentétes jellegű utalások, végül is a tő­kés társadalom ellentmondásai között túlnyomó jellegre tesz szert az univerzalizmus-rasszizmus/szexizmus közti feszültség, pedig Wallerstein másutt ezt egy derivált ellentmondásként ér­telmezi. A formációelmélet feladásával a stratégia a senki föld­jére került, a közvetlen termelők osztálya, habár létezik, kontú­rok nélkül, még potenciális tartást is nélkülözve egzisztál. Wallerstein úgy fejezi be utószavát, hogy az univerzalizmus és szexizmus/rasszizmus nem tézis-antitézisként viszonyulnak egy­máshoz, amelynek szintézisére számíthatunk, „hanem inkább olyan közös hálót alkotnak, amelyben az uralom és a felszaba­dulás egyaránt visszatükröződnek. Történelmi feladatunk ezt a hálót feloldani és ebben az értelemben mindig az a feladatunk, hogy megragadjuk saját ambivalenciáinkat. Mert nem vagyunk több és kevesebb, mint saját történelmi rendszerünk integráns alkotóelemei." (278.) Ez a háló azonban még szorosabbra fonó­dik körénk, ha az áttörési pontot nem az uralom és a felszaba­dulás eredeti régiójában keressük, ha továbbá az ambivalenci­ák elhomályosítják a változatlanul egyértelműt, a végtelenül sok­színű társadalmi lét alaptónusát, ha egybemosódnak a lényeg és a különös megjelenési formák, ez utóbbi dominanciájával. A következményekről nem is szólva, hiszen hogyan is lehetne itt és most számba venni, hogy miért és hogyan került az elmélet középpontjába és nyert adekvát vagy nem-adekvát értelmezést ez vagy az a fogalom, ha már egyszer feltárul az elméleti ala­pok szétesettsége. Az alapoktól kiindulva kellene elkezdeni a vi­tát.

Az egyén szeresse a hazát vagy a haza szeresse az egyént? Bumeráng-e az etnikai identitás, illetve a multikulturalizmus? Öngól-e a nemzeti önrendelkezésért, a kollektív jogokért való küzdelem? Mi a pozitív diszkrimináció fonákja? Szülhet-e több­letjog jogfosztást? Hány történelem van? Mi fán terem a poszt­modern fajelmélet? Ezek a kérdések merültek fel bennem Gom­bár Csaba új könyvét olvasva. A Magammal vitázom című ta­nulmánykötetet felesleges iskolásán ismertetni, márcsak azért is, mert nyolc írásból hét másodközlés. Kivételt csupán a legér­dekesebb – esszébe hajló – értekezés, a „Világ etnikumai, szeparálódjatok!" képez. Az alábbiakban tehát a szerző által felve­tett problémákra reagálok – széljegyzetszerűen.

Az egyén és a haza viszonyát a határainkon túl élő magyar kisebbségek vonatkozásában feszegeti a kiadvány. Gombár sze­rint a nemzetpolitikusok rosszallják, ha valaki orvosi hivatása jobb gyakorlása vagy gyermeke előnyösebb iskoláztatása miatt Szé­kelyföldről Bukarestbe, Bécsbe vagy Buenos Airesbe költözik. Helytelenítik, hogy elhagyja a vártát, hogy hűtlen a-hazához. Az egyént, aki amúgy is nehéz vállalkozásba kezd, lelkiismeretfurdalásba kergetik, előírva számára a kívánatos identitást. Miért nem mondhatja végre imaginárius közösségeinek, így egyházának, nemzetállamának és etnikai csoportjának az egyes em­ber, hogy „Ne zavarjátok a köreimet!"?

Az individualizmus története századokon átnyúló mentegetődzés. A rendiség ellen lázadó egyén hol a nemzet, hol az osz­tály közösségéhez csatlakozott, ma viszont a gazdasági háttér­be szorítás vagy a hivatalos nemzetállamba kényszerítés az et­nikai fölszabadítási mozgalmakba löki. S ez az egyén szempont­jából újabb zsákutca. Noha az egyház által legitimált állam so­kat merített a vallási közösség hitéből, az osztályállam az osz­tályöntudatból, a nemzetállam meg a nemzeti érzésből, ideje, hogy az állam megálljon a maga lábán, hogy csupán az állam­polgárok közössége legyen. Nem lehet mindörökké elhanyagol­ni az egyéni szabadság vágyából eredő erőt.

A nemzetállamot – állapítja meg Gombár – ma két irányból morzsolják. Kívülről a globálisan jelentkező informális és gaz­dasági folyamatok, belülről pedig a különböző etnikai mozgal­mak. Számára az etnikai identitás a multikulturalizmus új formá­ja, amely ártatlan tudományos fogalomból egyre gyakrabban lesz bumeráng. Leszögezi, hogy minden kultúra ápolásra érdemes, de ha ez a gondozás fontosabbá válik, mint a biztonságpolitika vagy az adókérdés, akkor baj van – akkor a társadalom szemlé­lete már etnizálódott. Amíg a kultúra régen gyógyírt kínált a vallási és a politikai dezintegrálódásra, addig ma inkább el­választ, mintsem összeköt. Amíg a sokfajú társadalomban az egységes kulturális modell kiegyenlítette az etnikai sokszínűsé­get, addig a sokkultúrájú társadalomban, úgy tűnik, épp a kultú­ra válik a türelmetlenség forrásává.

A kultúra elvének védelme alatt Alain Finkelkraut szerint újjá­alakult a fajelmélet. S igaza van, ha a kultúrát nem mint valami­re való törekvést fogjuk fel, hanem mint eredetet, akkor fajelmé­letet gyártunk. Ha ugyanis a kultúrák egyenrangúak, akkor csu­pán a harc lehet érintkezésük formája. A kultúrák azonban nem egyenrangúak, az köztük a fejlettebb, amelyikben az egyén job­ban leszakadhat a közösség köldökzsinórjáról. „A mi transzcendenciától kiürült világunkban a kulturális identitás garantálja azo­kat a barbár hagyományokat, amelyek igazolására Isten már nem képes" – olvashatjuk A gondolat veresége című műben. Elég ha a bűnözők testi büntetésére, a klitorisz kimetszésére, a vegyes házasságok tilalmára stb. gondolunk, és rögvest hiszünk a fran­cia filozófusnak.

A nemzeti önrendelkezés és a kollektív jog öngól jellegéről a következőket mondanám. Az előbbit Wilson elnök és Lenin egya­ránt igenelte, mondván, minden nemzet élhet vele. Az utóbbit pe­dig a hazai politika piedesztálra emelt témája. De mi dönti el, hogy kik alkothatnak nemzetet? A nagyhatalmi geopolitika vagy a szembenálló közösségek fegyverei? És kik élhetnek az ön­rendelkezés jogával? Az amerikai négereket és a magyar cigá­nyokat is megilleti ez a jog? Lehet, hogy azokat igazolja az idő, akik a nemzetek önrendelkezési jogát megvalósíthatatlannak tartották? És akik most bármely országban kollektív jogokat kö­vetelnek, gondolnak arra, hogy egy közjogilag elkülönült közös­ség bármikor megvádolható kollektív bűnösséggel? Az etnikai válaszfalak állami intézményesítésével az egyén identitást zsa­roló közösségekbe kényszerül, és ismételten pórul jár. Össze­gezve: mind az önrendelkezési, mind a kollektív jog privilé­giumokat termel ahelyett, hogy megszüntetné őket.

Most nézzük meg a pozitív diszkrimináció fonákját! Ami a tör­ténelmi igazságszolgáltatás nézőpontjából jó szándék, az az egyén szempontjából kontraszelekció. Ha nem elég, hogy tanulni vágyok, hogy munkába szeretnék állni, hogy megpályáznék va­lamit, előbb lajstromba kell vetetni magam „etnikailag", akkor nem vagyok szabad. Az etnikai választóvonalak intézményes meg­húzásával – írja Gombár – a nemzetpolitika hívei ugyanazt te­szik, mint az államszocialista bürokraták annak idején a szár­mazás szerinti kategorizálással. Az egyes ember szempontjá­ból a pozitív diszkrimináció fonákja nyilvánvaló. Amerikában az ún. affirmatív akciókkal nem véletlenül nem értek el komoly ered­ményeket.

Az 1989-ben módosított alkotmánnyal és az 1993-as etnikai kisebbségekről szóló törvénnyel az etnicitás a jogrendbe került. Paradoxon, de többletjogból is eredhet jogfosztás. Ha kiskun-, jászkun- és nagykunügyi minisztériumokat hoznánk létre, akkor azok előbb-utóbb megszülnék a kiskun-, jászkun-, nagykun-prob­lémákat. Ha katolikus- és protestánsügyi minisztériumokat szer­veznénk, akkor felerősödnének a már elhalványodott katolikus-protestáns ellentétek. Az etnizáló társadalomszemlélet oda ve­zethet, hogy Pásztó és Salgótarján térségében összeütköznek és kölcsönös etnikai tisztogatásba kezdenek a Palóc Népi Fel-szabadítási Hadsereg és a Matyó Nemzeti Megmentési Front csapatai. Ez nem vicc, ez multikulturális lehetőség.

A posztmodern gondolkodók szerint nincs igazság, csak töb­bé-kevésbé igazolható vélemények vannak, nincs személyiség, mert az csak az állandóan változó struktúrák hálójának a met­széspontja. De ahogy Lukács György mondja, nincs ártatlan egyetemi előadás, nincs ártatlan kávéházi beszélgetés. Amíg a művészet területén a posztmodern nem veszélyes, addig az élet­ben – a II. János Pál emlegette – új barbárságba csaphat át. Hisz a posztmodern ember összetéveszti privát érdekének követelését az autonómia iránti vággyal, és viselkedését nem befolyásolja semmiféle tekintély. Ám ez csak azért van, mert – Finkelkraut szavaival élve – a tekintély evidenciáját korunk­ban felváltotta az evidencia tekintélye, és a szabadság a csator­naváltás lehetőségévé silányult.

A történelemmel kapcsolatban két álláspont létezik. 1. Nincs történelem, csak történelmek vannak. Ez az Európa-centrizmussal szemben szimpatikus gondolat, mert nem hiszi, hogy a fe­hér ember küldetése a történelmen kívüli/alatti népek civilizálá­sa. De ha a történelmek egyenrangúak, akkor köztük csak az erőszak dönthet. 2. Egy történelem van, és az a kapitalizmus­ban alakult ki, annak előtte csupán helyi történelmek voltak. Marx szerint pl. a gyarmatosítás gyalázatos, de helyénvaló, mert szét­zúzza a prekapitalista struktúrákat. Persze levezethető ebből az álláspontból az is, hogy csak a mi történelmünk, a mi kultúránk az igazi.

A világtörténelem nagyjából egységesíti a kiváltságosok és a diszkrimináltak életmódját (persze Belgiumban másként, mint Ukrajnában), mert felbomlasztja a természetadta vagy annak lát­szó helyi történelmeket. A cigányközösségek pl. a századfordu­ló után felbomlottak, ugyanakkor ki is rekesztődtek a társada­lom vérkeringéséből. Hasonló az ezredvégi vendégmunkások helyzete, akiket előbb befogadnak, majd kitaszítanak. Az USA-ban zöld kártya nélkül a minimális órabérnek csak a felét lehet megkeresni. A világszellem ennek ellenére ma a McDonald'son lovagol. Noha kiszorítja a prágai kiskocsmákat és a buda­pesti kerthelyiségeket, noha Indiába exportálja a szennyezett környezetet, noha a térségre erőlteti az amerikai giccset, de ha csak az emberevő törzsfőnökök és a kommersz amerikai akció­filmek között választhatok, akkor szemlesütve és fogcsikorgat­va az utóbbira szavazok. Miután nem vonz a csecsen önrendel­kezés és autonómia, ami lefejezések és megkövezések, vala­mint kéz- és láblevágások legalizálásába torkollik.

Az 1989-es korfordulót Ralf Dahrendorf szerint három egye­sülés, Németország, Európa és a beszédmód egyesülése jel­lemzi. Ehhez teszi hozzá Gombár, hogy a bipoláris világrend kettős beszédmódját, sajnos, nem egy értelmes, univerzális nyelv váltotta föl, hanem az etnikai nacionalizmusok folyományakép­pen a miniatűr diskurzusok egymásra lefordíthatatlan hangza­vara. Dunának, Oltnak más a hangja – mondaná a költő ma. Az etnizáló társadalomszemlélet démonával egyelőre senki nem veszi fel a küzdelmet, de legalább néhányan, így Gombár Csa­ba is, már szembenéznek vele.

Tartalomjegyzék

1. Thoma László, Simon János, Bayer József, Szöllősi Istvánné, Ágh Attila, Szoboszlai György, Krausz Tamás, Wiener György : A szakszervezetek és a politika
2. Göran Therborn : A munkanélküliség jelentése és típusai
3. Rainer Deppe, Melanie Tatur : A szakszervezetek és a rendszerváltás Lengyelországban és Magyarországon
4. Saskia Sassen : Migráció a világgazdaságban – Az új nemzetközi munkamegosztás hatásai
5. Competition and change
6. Matheika Zoltán : A munkaszervezet társadalmi meghatározottságáról – avagy a társadalom munkaszervezeti meghatározottságáról
7. Erdősné dr. Simon Zsuzsa : Munkaügyi törvények
8. Hovorka János : Munkavállalói résztulajdon
9. Trautmann László, Sugár András : A rejtélyes szektor – A második, az informális és a rejtett gazdaság természetéről
10. Kapitány Ágnes, Kapitány Gábor : A szellemi termelési módról
11. Tabák Lajos : A fényképek útján (önarckép)
12. Andor László : A munkáspárti politika jelene és jövője – interjú Tony Bennel
13. Tony Benn : Törvénytervezet az Európai Közösség létrehozására
14. Stephanie Seguino : Üzleti titok – Szexizmus és eportvezérelt növekedés Dél-Koreában
15. Czéh Zoltán : A Gulag mint gazdasági jelenség

1958-ban jelent meg „Az újralátogatott szép, új világ" c. esszékötet, amelyben Huxley megkísérli számba venni, hogy mi mindent lehetett volna még a Szép új világ dramaturgiájához felhasználni. Könyvének magyar nyelven először olvasható fejezetében a tudat alatti meggyőzés technikáinak veszélyességére figyel fel, s ekképpen a N. Chomsky és H. F. Schiller nevével fémjelezhető médiakritika elmélettörténeti előfutárának tekinthető.

Sigmund Freud Az álomfejtés című könyvének 1916-os kiadá­sához fűzött lábjegyzetében felhívta a figyelmet dr. Poetzl, egy osztrák neurológus munkájára, aki akkoriban publikált egy dol­gozatot, amelyben a tachisztoszkóppal folytatott kísérleteit írta le. (A tachisztoszkóp egy olyan eszköz, amelynek két válto­zata van: egy „néző" doboz, amelyben az alany egy képet néz, amelyet a másodperc töredékéig vetítenek ki; és egy la­terna magica, nagysebességű zárral, amely alkalmas arra, hogy nagyon röviden vetítsenek ki egy képet a képernyőre.) Ezekben a kísérletekben „Poetzl arra kérte az alanyokat, hogy rajzolják le a képet, amelyet tudatosan megjegyeztek abból a képből, amelyet a tachisztoszkóp kivetített számukra… Ezután azokra az álmokra figyelt, amelyeket az alanyok a következő éjszakán álmodtak és még egyszer arra kérte őket, hogy ezeknek az álmoknak a megfelelő részleteiről készítsenek raj­zokat. Maradéktalanul kimutatható volt, hogy a kivetített ké­peknek azok a részletei szolgáltattak anyagot az álom alko­tásához, amelyeket az alany nem jegyzett meg."

Poetzl kísérleteit különféle módosításokkal és finomítások­kal számos alkalommal megismételték, legutóbb dr. Charles Fisher, aki három kitűnő dolgozatot írt a Journal of the Ame­rican Psychoanalytic Association számára az álmok és a „tu­datelőtti észlelés" témakörében. Közben az elméleti pszicho­lógusok sem voltak tétlenek. Tanulmányaik, Poetzl felfedezé­seit megerősítve, azt mutatták, hogy az emberek ténylegesen sokkal többet látnak és hallanak, mint gondolnák; és amit anélkül látnak és hallanak, hogy ennek tudatában lennének, azt a tudatalatti rögzíti, és befolyásolhatja tudatos gondolata­ikat, érzéseiket és viselkedésüket.

A tiszta tudomány nem marad korlátlanul tiszta. Előbb vagy utóbb hajlamos alkalmazott tudománnyá, majd végül techno­lógiává változni. Az elmélet ipari gyakorlattá idomul, a tudás hatalommá válik, a szabályok és laboratóriumi gyakorlatok metamorfózison mennek át, és kiemelkednek mint hidrogén­bomba. A jelen esetben Poetzl tiszta tudományának finom da­rabkája és a tiszta tudomány összes többi finom kis darabkája meglepően hosszú ideig megőrizte az eredeti tisztaságát a tudat előtti észlelés területén. Azután, 1957 őszének elején, pontosan negyven évvel Poetzl eredeti tanulmányának publi­kálása után, bejelentették, hogy ezeknek a tisztasága a múlté, alkalmazták őket, beléptek a technológia birodalmába. A be­jelentés tekintélyes kavarodást váltott ki, az egész civilizált világban erről beszéltek és írtak. És nem csoda; mivel az úgy­nevezett „tudatküszöb alatti vetítést" közvetlenül társították a tömegszórakoztatással, és a civilizált emberi lények életében a tömegszórakoztatás ahhoz mérhető szerepet játszik, mint amit a vallás a középkorban. Számos gúnynevet adtak kor­szakunknak – a szorongás kora, atomkorszak, űrkorszak. Ugyanannyira jó okkal hívhatnánk a televízió-kábulat, a szap­panopera és a lemezlovas korának. Egy ilyen korban nem lehetett elkerülni, hogy a bejelentés, miszerint Poetzl tiszta tudományát a tudatköszöb alatti vetítés formájában alkalmaz­ták, erős érdeklődést váltson ki a világ szórakoztatott tömegei között. Hiszen egyenesen nekik ezt az új technikát szánták, melynek célja az. volt, hogy az elméjüket manipulálják anélkül, hogy tudatában lennének, mit csinálnak velük. Egy speciális tervezésű tachisztoszkóp segítségével szavakat és képeket villantottak fel milimásodpercekre vagy még kevesebb ideig a televíziók képernyőjén és a filmszínházak vásznain a program alatt (nem utána). „Igyál Coca-Colát" vagy „Gyújts rá egy Camelre" feltűnhet a szeretők ölelésében, egy megtört szívű anya könnyeiben és a néző látóidegei megörökíthetik ezeket a titkos üzeneteket, a tudatalatti reagálhat rájuk és ennek kö­vetkeztében tudatosan sóvároghatnak a szénsavas ital vagy a dohány után. És eközben más titkos üzeneteket lehet sut­togni, túl halkan vagy túl magas hangon ahhoz, hogy az em­ber tudatosan észlelhetné. A hallgató valami olyan kifejezésre figyelhet, mint „Drágám, szeretlek"; de a hihetetlenül érzékeny füle és tudatalattija a hallás tudatossági küszöbe alatt, a de­zodorokról és hashajtókról szóló legutóbbi jó hírt fogja érzé­kelni.

Valóban működik az ilyen kereskedelmi propaganda? A bi­zonyíték, amelyet az a kereskedelmi cég szolgáltatott, amely először használta a technikát tudatküszöb alatti vetítésre, bi­zonytalan volt, és tudományos szempontból egyáltalán nem kielégítő. A moziban a szabályos időközönként vetített kép, a parancs, hogy vásároljanak több pattogatott kukoricát, azt eredményezte, hogy 50 százalékkal megnőtt a szünetekben a pattogatottkukorica-eladás. Egyetlen kísérlet azonban igen keveset bizonyít. Ezen kívül ez a kísérlet szegényesen volt előkészítve. Nem volt ellenőrzés, nem vették figyelembe a számos változót, amely befolyásolja a nézőközönség pattogatottkukorica-fogyasztását. És akárhogy is, vajon ez-e a leg­hatékonyabb módja annak, hogy a tudat alatti meggyőzés tu­dományos kutatásának évei alatt összegyűlt tudást alkalmaz­zák? Valójában valószínű-e, hogy pusztán a termék nevének és annak a parancsnak a felvillantása, hogy vásárolják, ké­pessé tesz minket, hogy letörjük a vásárlói ellenállást és új vásárlókat toborozzunk? A válasz mindkét kérdésre eléggé nyilvánvalóan tagadó. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a neurológusok és pszichológusok felfedezéseinek nincs gya­korlati jelentősége. Igencsak valószínű, hogy Poetzl tiszta tu­dományának finom darabkája, ha ügyesen alkalmazzuk, a gyanútlan elmék befolyásolásának erőteljes eszközévé válik.

Néhány sokatmondó utalás erejéig forduljunk a pattogatottkukorica-árusoktól azok irányába, akik kevesebb zajjal, de több képzelőerővel és jobb módszerekkel kísérleteznek ugyanezen a területen. Nagy-Britanniában, ahol az elmék tu­dat alatti manipulálásának folyamatát „sztrobonikus belövésnek" nevezik, a kutatók hangsúlyozták annak a gyakorlati je­lentőségét, hogy megfelelő lélektani feltételek szükségesek a tudat alatti meggyőzéshez. Egy, a tudatosság küszöbe feletti ösztönzés hatékonysága valószínűbb, ha a befogadó személy könnyű hipnotikus transzban, bizonyos drogok hatása alatt van, vagy betegség, éhezés, netán valamilyen fizikai vagy lel­ki nyomás legyengítette. De ami igaz az öntudat küszöbe fe­letti sugalmazásra, az a küszöb alattira is igaz. Vagyis, amennyivel kisebb a személy pszichológiai ellenállásának szintje, annyival nagyobb a sztrobonikusan belőtt sugalmazások ha­tékonysága. A holnap tudományos diktátora suttogógépeit és a tudatalattira ható vetítőit iskolákban és kórházakban fogja felállítani (a gyerekek és betegek jobban befolyásolhatok), és minden közösségi területen, ahol a hallgatóságot előzőleg fel­puhíthatja a befolyásolhatóságot növelő ékesszólás vagy ritu­álék.

A tudatalattira ható befolyás hatékonyságát növelő mód­szerekről térjünk át magára a befolyásolásra. Milyen kifejezé­sekkel kell a propagandistának az áldozatai tudatalattijához fordulnia? Közvetlen parancsok („Vásárolj pattogatott kukori­cát" vagy „Szavazz Jonesra") és a fenntartás nélküli állítások („A szocializmus büdös" vagy „X fogkrém kúrálja a rossz száj­szagot") valószínűleg csak azokra a lelkekre hatnak, amelyek már elfogultak Jones vagy a pattogatott kukorica iránt, akik már tudatában vannak a testszagok és a köztulajdonban lévő termelőeszközök veszélyeinek. De a meglévő hit erősítése nem elég; a propagandistának, ha megéri a pénzét, új hitet kell teremtenie, tudnia kell, hogy a közömböst és a határo­zatlant hogyan állítsa a saját oldalára, tudnia kell megingatni vagy talán még át is téríteni az ellenzőt. S tudja, hogy a tudat alatti állítást és parancsot meg kell toldania a tudat alatti meg­győzéssel.

A tudatosság küszöbe felett a nem-racionális propagandá­nak az egyik leghatékonyabb módszere az asszociációs meggyőzés. A propagandista önkényesen összekapcsolja egy adott termékét, jelöltjét vagy ügyét valamilyen gondolattal, valamilyen személy vagy dolog képével, amelyet abban a kul­túrában a legtöbb ember megkérdőjelezetlenül jónak tart. Egy eladási kampányban a női szépség önkényesen összekap­csolható bármivel a bulldózertől a vizelethajtóig; egy politikai kampányban a hazaszeretet összekapcsolható bármely üggyel az apartheidtől az egyesítésig, és bármely személlyel Mahatma Gandhitól McCarthy szenátorig. Évekkel ezelőtt Kö­zép-Amerikában megfigyeltem az asszociációs meggyőzés­nek egy példáját, amely megrémítő csodálattal töltött el azok iránt, akik kigondolták. Guatemala hegyeiben az egyetlen fajta importált művészi munka a színes naptár volt, amelyet ingyen osztogattak azok a külföldi társaságok, amelyeknek a termé­keit az indiánoknak árulták. Az amerikai naptárak kutyákat, tájakat, részben mezítelen fiatal nőket ábrázoltak. Az indiá­noknak azonban a kutyák pusztán haszonelvű tárgyak, csak a szép tájak azok, amiből életük minden napján elég sokat látnak, és a félmeztelen szőkeségek nem érdekesek, talán egy kicsit visszataszítóak is. Következésképpen az amerikai naptárak sokkal kevésbé voltak érdekesek mint .a, németek; mivel a német hirdetők vették a fáradságot, hogy kitalálják, mit értékelnek az indiánok, és mi érdekli őket. A kereskedelmi propagandának különösen egy mestermunkájára emlékszem. Egy aszpiringyártó által készített kalendárium volt az. A kép alján az ismerős védjegyet láthatjuk a fehér tabletták ismerős dobozán. E felett nem havas tájak, őszi erdők, nem cocker-spánielek vagy dúskeblű revütáncosok voltak. Nem – a ravasz németek a fájdalomcsillapítójukat összekapcsolták a Szenthá­romság fénylőn színezett és rendkívül életszerű képével, amint egy bárányfelhőn ül és Szűz Mária, Szt. József, vala­mint válogatott szentek és angyalok nagy tömegének társa­ságában. Az indiánok egyszerű és mélyen vallásos lelkében így garantálta az acetil szalicil-sav természet feletti hatóerejét az Atyaisten és az egész égi sereg.

Az ilyenfajta asszociációs meggyőzés olyan, amire a tudat­alattira ható kivetítés technikái különösen alkalmasnak tűnnek. A New York-i Egyetemen lefolytatott kísérlet-sorozatban, ame­lyet a Nemzeti Egészségügyi Intézet felügyelete alatt hajtottak végre, úgy találták, hogy a személynek a tudatosan látott képhez fűződő érzései módosíthatók azzal, ha azt a tudat alatti szinten összekapcsolják egy másik képpel, vagy még inkább értéket hordozó szavakkal. így, ha a tudat alatti szinten egy üres, kifejezéstelen arcot összekapcsolunk a „vidám" szó­val, úgy tűnik az észlelő számára, mintha mosolyogna, barát­ságosan nézne, szeretetre méltó, nyílt lenne. Amikor ugyanazt az arcot, ugyanúgy a tudat alatti szinten, a „mérges" szóval kapcsolták össze, tiltó kifejezést vett fel, és a megfigyelő szá­mára ellenségessé és ellenszenvessé vált. (Fiatal nők egy csoportjának nagyon férfiassá is vált, míg, amikor „vidám" szó­val kapcsolták össze, olyannak látták az arcot, mintha egy nő arca lett volna. Apák és férjek figyelmébe ajánlom.) Nyilván­való, hogy a kereskedelmi és politikai propagandista számára ezek a felfedezések rendkívül jelentősek. Ha el tudja érni, hogy áldozatai a normálisnál sokkal befolyásolhatóbb állapot­ba kerüljenek, és ha ebben az állapotban be tudja nekik mu­tatni azt a dolgot, a személyt, vagy egy szimbólum segítsé­gével az ügyet, amit el kell adnia, ha össze tudja kapcsolni ezt a dolgot, személyt vagy szimbólumot valamilyen értékhor­dozó szóval vagy képpel, akkor képes lehet rá, hogy módo­sítsa érzéseiket és véleményüket, úgy, hogy azoknak sejtel­mük se legyen arról, hogy mit tesz. Egy New Orleans-i szó­rakoztató kereskedelmi csoport szerint fokozni lehetne a fil­mek és tévéjátékok szórakoztató értékét ennek a technikának a felhasználásával. Az emberek szeretnek erős érzelmeket érezni, és ezért élvezik a tragédiákat, thrillereket, gyilkos misztikákat és szenvedélyes meséket. Egy harc vagy ölelke­zés dramatizálása erős érzelmeket kelt a nézőkben. Még erősebb érzelmeket kelthet, ha ezeket a tudat alatti szinten összekapcsolják megfelelő szavakkal vagy szimbólumokkal. Például a Búcsú a fegyverektől filmváltozatában, amikor a hősnő belehal a gyerekszülésbe, a jelenet még lehangolóbb lehet annál, mint amilyen, ha közben olyan baljós szavakat, mint „fájdalom", „vér" és „halál" villantanak fel a vásznon újra és újra, a tudatküszöb alatt. Tudatosan nem látják a szavakat, azonban a tudatalattira gyakorolt hatásuk igen nagy lehet, és ezek a hatások jelentősen felerősíthetik a tudatos szinten, a játék és a párbeszéd által előidézett érzelmeket. Ha, ahogy igencsak bizonyosnak látszik, a tudat alatti kivetítés követke­zetesen erősíti a mozilátogatók érzelmeit, a mozgókép-ipar megmenekülhet a csődtől, ha a tévéjátékok készítői nem elő­zik meg őket.

Annak fényében, amit az asszociáció általi meggyőzésről és az érzelmek tudatküszöb alatti szuggesztióval való foko­zásáról mondtunk, próbáljuk elképzelni, hogy a holnap politi­kai gyűlése milyen lesz. A jelölt (ha még mindig létezik a je­löltek kérdése), vagy az uralkodó oligarchia kijelölt képviselője mindenki számára hallhatóan fog beszélni. Ezalatt a tachisztoszkópok, a suttogógépek, az olyan homályos képek kivetítői, amelyekre csak a tudatalatti reagál, megerősítik, amit mond, azáltal, hogy szisztematikusan összekapcsolják az adott em­bert és ügyét pozitív töltésű szavakkal és megszentelt képek­kel, és sztrobonikusan negatív töltésű szavakat és gyűlöletes szimbólumokat lőnek be, valahányszor az Állam vagy a Párt ellenségeit említi. Az Egyesült Államokban Ábrahám Lincoln rövid képét és a „nép általi kormányzás" feliratot vetítik majd ki villanásnyira a szónoki emelvényre. Természetesen Orosz­országban a szónok Lenin képének, a „népi demokrácia" sza­vainak és Marx atya prófétai szakállának felvillanásaival lesz összekapcsolva. Mivel ez még csak a jövőben válhat valóra, megengedhetünk magunknak egy mosolyt. De tíz vagy húsz év múlva valószínűleg már sokkal kevésbé tűnik szórakozta­tónak. Mert ami most pusztán science fiction, mindennapi po­litikai ténnyé fog válni.

Poetzl egyike volt azoknak az előjeleknek, amelyeket a Szép, új világot írva figyelmen kívül hagytam. Történetemben nincs utalás a tudat alatti kivetítésre. Ez olyan hibás mulasz­tás, amelyet, ha ma újraírnám a könyvet, bizonyosan ki kel­lene javítanom.

[A. H. Brave New World Revisited c. könyvének 9. fejezete; 1958.]

(Fordította: Feiler József)