A kommunizmusról

A „kommunizmus" szó jelentése távolról sem egyértelmű és határozott. A definíciós zavar és bármely értelmetlen termino­lógiai vita elkerülése végett leszögezem, hogy a „kommuniz­mus" szóval (vagy a „kommunista rendszer" kifejezéssel) itt azt a társadalmi berendezkedést jelölöm, amely 1985 előtt a Szovjetunióban uralkodott, nemkülönben a szovjet tömb or­szágaiban Kelet-Európában, Kínában, Vietnamban, Észak-Ko­reában és egyebütt. Ami azoknak az ellenvetéseit illeti, akik szerint a szovjet társadalom nem volt tényleges kommuniz­mus – nos, egy feltétellel hajlandó vagyok elfogadni a véle­ményüket, nevezetesen ha a valóságban is, s nem csupán az elképzelések szintjén, felépítik ezt a „valódi kommuniz­must".

Nem fogadom el azt a marxista tanítást, miszerint a kom­munizmusnak alsó és felső foka létezne, ahol is az utóbbi képezné a „kiteljesedett kommunizmust". Tudományos szem­pontból ez a tanítás meglehetősen sántít. Aminek a sztálini és különösen a brezsnyevi időszakban tanúi voltunk, valójá­ban tényleges és kiteljesedett kommunizmus volt. És az ob­jektív társadalmi törvények értelmében egyszerűen lehetetlen, hogy létezzen a természetben valamilyen másfajta is. Mutat­kozhat a különböző országokban ilyen vagy olyan vonatko­zásban jobbnak vagy rosszabbnak, de ami a lényegét illeti, a kommunizmus nem lehet másmilyen.

Elutasítom azt a széles körben elterjedt véleményt, misze­rint a kommunizmus Oroszországban idegen volt az itteni tör­ténelem szellemétől és az orosz néptől, hogy pusztán egy maroknyi ideológus kényszerítette rá a jóhiszemű és jámbor lakosságra erőszak és megtévesztés útján, a tömegek tény­leges akarata, vágyai és érdekei ellenére. A kommunizmus ugyanis nem pusztán politikai rezsim, hanem számottevő em­bertömegek társadalmi szerveződése. Oroszországban nem a marxista terv szerint alakult ki – ilyen terv egyáltalán nem létezett -, hanem a nagy embertömegek egységes társadalmi renddé szerveződésének objektív törvényszerűségei alapján, mégpedig egyszerűen a puszta megélhetésért folytatott harc kereteiben. Embermilliók történelmi cselekvésének eredmé­nye volt a kommunizmus, olyanoké, akiknek vagy egyáltalán nem is volt fogalmuk a marxizmus mibenlétéről, vagy csak merőben zavaros képzeteik voltak róla, és a maguk feje sze­rint értelmezték.

Ami végeredményben létrejött, az csak bizonyos vonásai­ban emlékeztet a marxista eszmékre. Semmiképpen sem vo­nom kétségbe, hogy a marxista eszmék szerepet játszanak az embereknek a kommunista társadalomért folytatott harcá­ban. De a történelmi mozgalmakat lelkesítő eszmék ritkán es­nek egybe ténylegesen ezeknek a mozgalmaknak a lényegé­vel. Hiszen az oroszországi társadalom jelenlegi reformátorait is olyan eszmék lelkesítik, amelyeknek vajmi kevés közük van ahhoz, amit ténylegesen tesznek. Hervadhatatlanul érvénye­sül az ősi bölcsesség igazsága: a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve.

A kommunizmus Oroszországban nem a semmiből állt elő. Voltak történelmi előzményei, gyökerei. A kommunizmus gyö­kerei (előfeltételei, csírái, elemei) ugyanis a legkülönbözőbb társadalmakban léteznek. Léteztek a forradalom előtti Orosz­országban is. Megvannak a nyugati országokban is. Nélkülük egyáltalában nem létezhet semmiféle elegendően kiterjedt és fejlett társadalom. Úgyhogy a marxistáknak az az állítása, mi­szerint a kommunista társadalmi viszonyok nem érlelődnek a nem-kommunista társadalmakban, egyszerűen ellentmond a tényeknek. A kommunizmus gyökerei (csírái, elemei) nem egyebek, mint azok a társadalmi megnyilvánulások, amelyeket a közösségiség jelenségeinek neveztem el. Mindig előállnak, ha nagyszámú ember nemzedékeinek sora egész- élete folya­mán együtt, egy egységes egész keretében kényszerül élni. Olyan jelenségek tartoznak ide, mint például a csoportosulás, a vezető és vezetett viszonyának kialakulása, az állami intéz­mények, szakszervezetek, pártok, a rendőrség, a hadsereg, a titkosszolgálatok stb. Adott körülmények között ezek a kö­zösségi jelenségek dominánssá és mindent átfogóvá válhat­nak a társadalomban, és létrehozhatják a társadalmi beren­dezkedés sajátosan kommunista típusát, ahogyan ez Orosz­országban történt 1917 után.

A kommunista társadalom nem kevésbé természetes szo­ciális képződmény, mint bármely más társadalom, a nyugatit is ideértve. Megvan a maga specifikus társadalmi szerkezete, és működésében sajátlagos objektív törvényszerűségek érvé­nyesülnek. Ez a szerkezet és ezek a törvényszerűségek azon­ban abszolúte eltérnek azoktól az interpretációktól, ahogyan a szovjet és még inkább a nyugati ideológia ábrázolta őket. Ezeknek az ideológiáknak – még ha a társadalomtudomány rangjára tartottak is igényt – valójában semmi közük nem volt a tudományossághoz.

A nyugati ideológiában és propagandában – s nyomában az 1985 utáni Oroszország nyugatbarát propagandájában is – az orosz történelem kommunista (szovjet) periódusát sötét szakadéknak tekintik. Oroszországot még „a Gonosz birodal­mának" is kikiáltották. Megítélésem szerint ez nem egyszerű­en félreértés, hanem a valóság szándékos és az emberiség történelmében példa nélkül álló meghamisítása. A kommunista társadalomnak éppúgy, mint bármelyiknek, megvannak a ma­ga hiányosságai – ideális társadalom egyáltalán nem létezik. De vannak pozitívumai is. Megjegyzem, annak idején Nyuga­ton éppen a kommunizmus előnyös oldalának vonzó példá­jától rettentek meg a leginkább. A volt kommunista országok polgárainak nem kis hányada máris nosztalgiával emlegeti, mit is vesztett a kommunizmus felszámolásával. És az orosz történelem szovjet időszaka egyáltalán nem szakadék volt, hanem – éppen ellenkezőleg – nagyon is jelentős periódus. Egyszerűen cinikusnak vagy ostobának kell lenni ahhoz, hogy valaki tagadja mindazt, amit ebben az időszakban éppen a kommunizmusnak köszönhetően értek el és hoztak létre. Utó­dainkat, akik igazságosabban fogják megítélni a mi korunkat, lenyűgözi majd, hogy milyen nagy teljesítményeket hozott, méghozzá a legnehezebb történelmi körülmények között.

A kommunizmus elemzése és leírása során jól meg kell Kü­lönböztetni azt, ami belső törvényszerűségeiből fakad, attól, amit létrejöttének és önreprodukciójának konkrét körülményei tesznek érthetővé, nem is beszélve azokról a kényszerekről, amelyek a rendszernek a környező világban való fennmara­dásáért folyó harc velejárói. A kommunizmus Oroszországban a monarchikus rendszer összeomlásának körülményei között keletkezett, miközben az első világháború folyományaként az országot a teljes megsemmisülés perspektívája fenyegette. Azután következett a polgárháború és az intervenció. A forra­dalom előtti rend visszaállásának réme, meg a külső támadá­sé. Nyomorgó és tudatlan lakosság oszlott meg óriási terüle­ten. Mintegy száz különböző nemzetiség és népcsoport; feu­dális, sőt törzsi társadalmi viszonyok között. Felkészülés a háborúra a hitleri Németországgal, és maga a háború, amely hallatlan áldozatokat követelt a Szovjetuniótól. Lélegzetvétel­nyi szünet után felkészülés az újabb háborúra és a „hideghá­borúra". Ha az ország belső viszonyait és a szovjet vezetés politikáját kiragadjuk ebből a történelmi kontextusból, akkor persze mindez ostobaságok és bűnök sorozatának tűnik. De ez alapjában mégsem volt ostobaság és bűn, még ha légió volt is a száma az ostobaságoknak, nem is beszélve a való­ságos bűnökről. Egy tragikus és soha nem látott nehézségek­kel terhelt történelmi útról volt itt szó. Ha az országban más társadalmi rendszer uralkodik, darabokra hullt volna, és az utolsó szögig kifosztják. Mindenekelőtt az új társadalmi rend-szernek, a kommunizmusnak köszönhető, hogy az ország egyáltalán fennmaradt. És nem írható a kommunizmus rová­sára a szovjet valóság minden defektusa. Egy sor ilyen jelen­ség a mostoha történelem következménye.

A kommunizmus válsága

A szovjet ideológia, miközben fennen hirdette, hogy a kapita­lizmusban a rendszeres válság elkerülhetetlen, a kommunista társadalmat válságmentesnek tekintette. Ebben a meggyőző­désben még a kommunizmus bírálói is osztoztak. Egyetlen olyan elemzést sem ismerünk, amely végeredményben prog­nosztizálta volna a kommunizmus válságát, vagy akár csak megengedte volna ezt a lehetőséget. Volt ugyan egy nagy halom „jóslat", amely a kommunizmus végét várta a Szovjet­unióban és más országokban, de ezeknek semmi közük sem volt magának a válságnak az előrejelzéséhez. A krízis mind a politikusok, mind az elemzők, mind a lakosság tömegei szá­mára váratlanul következett be. Mint tényleges válságot csak akkor kezdték felismerni, amikor már széleskörűen kibontako­zott, de még ekkor sem adekvát módon tudatosították.

Noha a válság már a brezsnyevi években megérett, még Gorbacsovnak sem volt róla fogalma. Mániákus reformjait ab­ban a felhőtlen meggyőződésben kezdeményezte, hogy a szovjet társadalom engedelmesen aláveti magát akaratának és felszólításainak. Anélkül, hogy ennek tudatában lett volna, mindenkinél inkább éppen ő járult hozzá a válság kibontako­zásához.

A válság váratlan bekövetkezésének sok oka volt, ezek kö­zé tartozott a kommunista társadalom tudományos elméleté­nek hiánya. Felesleges részleteznem, miféle közkeletű tan uralkodott a kommunizmusról a szovjet ideológiában. Ezt a doktrínát megvetés övezte, egyébként teljes joggal. A valós feltárás szerepét a kritikai, leleplező jellegű irodalom és pub­licisztika igyekezett magára vállalni, de ez sem lépte túl az ideologikus gondolkodás korlátait. A kritikusság tényét össze­tévesztették az igazság felmutatásával. Minél inkább befeke­títettek mindent, ami szovjet, annál valósághűbbnek tűnt a kri­tika, vagy annál inkább ilyennek láttatták.

Nyugaton sem volt jobb a helyzet. Jóllehet a nyugati szer­zők fogalmazványai formálisan tudományosabbnak mutatkoztak, a lényeget tekintve még messzebb álltak az igazságtól, mint a szovjetekéi. Míg a szovjet ideológia azt igyekezett el­kerülni, hogy lelepleződjenek a kommunizmus defektusainak törvényszerűségei, addig a nyugati ideológia a kommunizmus érdemeit vonakodott elismerni. Kétféle hamis kép rajzolódott ki tehát a kommunizmusról: egyfelől egy apologetikus, más­felől egy kritikai indíttatású. Például a szovjet ideológia azt hangoztatta, hogy a szovjet társadalom a marxi-lenini „tudo­mányos kommunizmus" zseniális elgondolásainak megfelelő­en épül fel; miközben a nyugati variáns állítása szerint a szov­jet társadalom alapját az ostoba Marx és a vérszomjas Lenin zagyva utópiája képezi. A szovjet ideológia deklarációja sze­rint a kommunisztikus társadalmi viszonyok csak a forradalom után kezdtek kiépülni. A nyugati ideológia ugyanezt úgy in­terpretálta, hogy ezeket a viszonyokat a forradalom után kény­szerítették rá a szovjet lakosság tömegeire, erőszakos és csa­lárd eszközökkel. Ez a párhuzamosság a szovjet társadalom és egyáltalában a kommunizmus felfogásának minden igazán lényeges pontján kimutatható. A tudományosság kritériumai felől tekintve a szovjet és a nyugati ideológia állításai egyívásúak. Hasonló a tudatbefolyásoló erejük is. Ha például a kom­munista rendnek a Szovjetunióban nincsenek összemberi gyökerei és előzményei az ország korábbi történelmében, ha először az elméletben gondolták ki, s csak azután erőltették rá valahogy a népre, akkor kívánság szerint ugyanúgy meg is változtatható, vagy egyszerűen megszüntethető a törvény­hozás útján vagy a hatóságok rendelkezéseivel. Pontosan ez az ideológiai idiotizmus munkált a leendő reformerek tudat­alattijában vagy tudatában is. A peresztrojka kalandjába bo­csátkozó reformerek és ideológiai kiszolgálóik teljes mérték­ben figyelmen kívül hagyták nemcsak a Nyugat, hanem a saját tulajdon társadalmuk realitásait is. Amikor pedig elhatárolód­tak korábbi ideológiájuktól, ez nem jelentette automatikusan, hogy áttértek a valóság tudományos elemzésére, hanem in­kább csak az ellenkezőjére fordították ideologikusan terhelt gondolkodásmódjuk irányát, amennyiben egyszerűen átpártol­tak a nyugati ideológia pozícióihoz.

Amikor már képtelenség volt nem észrevenni a válság ki­alakulását, torz formában kezdték felfogni, nevezetesen mint valamiféle megújulást, a társadalom gyógyulási folyamatát, „átépülést" (peresztrojkát), ahogyan nevezték. A szovjet veze­tés és szellemi szolgálattevői körében egyetlenegy ember sem akadt, aki a reformmániát éppen a válság tüneteként ér­telmezte volna. A válság lényegének és valódi okainak tisz­tázása helyett mindenki a növekvő nehézségek felelőseit kezdte kutatni, és bűnbakok után vizslatott. És azokban találta meg, akikre nyugati mesterei mutogattak: Sztálinban, Brezsnyevben, a konzervatívokban, a bürokratákban, az állambiz­tonsági szervekben, a pártapparátusban és, persze, az ideoló­giában.

A válság közönséges jelenség bármely társadalomban. Az antik, a feudális és a kapitalista társadalmak is megértek vál­ságokat. A nyugati országok jelen állapotát is sok szakember válságfolyamatnak tartja. Ha válság van, az még nem jelenti a társadalom teljes csődjét. A válság: eltérés a társadalom bizonyos normáitól. De még csak nem is minden ilyen eltérés tekinthető válságnak. A normális létmód megrendülhet termé­szeti katasztrófa, tömeges járvány vagy külső támadás követ­kezményeképpen is. 1941-42-ben a Szovjetunió a pusztulás küszöbén állt, de ez nem a kommunizmus mint társadalmi rend válsága volt. Ellenkezőleg, a kommunizmus ezekben a nehéz években bizonyította be életrevalóságát. A válság ugyanis valójában olyan abnormális állapot, amely az adott rendszer éppenséggel normális, sőt, sikeres élettevékenysé­gének körülményei között, e társadalom belső törvényszerű­ségei működésének következményeképpen áll elő.

Minden társadalmi formációra különös, sajátos típusú vál­ság jellemző. A kapitalista társadalomban úgynevezett gazda­sági válságok lépnek fel, amelyek túltermelésben, tőkefelesleg felhalmozódásában és ennek befektetési nehézségeiben nyil­vánulnak meg. A kommunizmus válsága szembetűnő módon különbözik ettől. Az utóbbinak lényege ugyanis, röviden szól­va, a társadalmi szervezet egészének dezorganizációja, amely végül is a teljes hatalmi és irányítási rendszer ellehe­tetlenülésében kulminál. Ez a krízis áthatja a társadalom min­den ízét és szféráját, ideértve az ideológiát, a gazdaságot, a kultúrát, a közhangulatot, a lakosság morális állapotát. De a magva mégiscsak a hatalmi-irányítási rendszer válsága.

Ha a válság okait keressük, legalábbis a következő ténye­zőket érdemes megkülönböztetnünk: 1) a válság potenciális kialakulásának mechanizmusa, 2) azok a körülmények, ame­lyek között a válság lehetőségből realitássá válik, 3) a válság kitörésének közvetlen indítéka.

A válság potenciális kialakulásának mechanizmusát ponto­san ugyanazok a tényezők működtetik, mint a társadalom nor­mális létfenntartó tevékenységét. Szervesen hozzátartoznak a kommunista társadalmi berendezkedéshez. Szakadatlan mű­ködésükkel maguk hozzák létre a társadalom normáitól való eltérés tendenciáját. Miután fokozatosan felhalmozódtak és összegeződtek, ezek az eltérések kialakítják a válság előfeltéte­leit. Ezért ha konkrétan kívánjuk leírni a válság mechanizmu­sát, akkor mindenekelőtt a társadalom normális („egészséges", ideális) állapotát kell elemezni, de úgy, hogy e leírás minden pontjában rámutatunk, miben áll a normától való eltérés, és mi okozza ezt, tehát fel kell tárni magának a normasértésnek a törvényszerű voltát. Például a tervgazdálkodás elkerülhetetle­nül teremti meg a káosz és a tervezetlenség elemeit, ugyanis ezek nélkül egyszerűen lehetetlenné válna a tervek teljesíté­se. A hatalmi-irányítási rendszert éppen monolit jellege ítéli ar­ra, hogy ellenségeskedő, gyakran maffia-módszerektől sem visszariadó csoportosulásokra essék szét. A gazdaság, a kul­túra és a társadalom egy sor más vonatkozású fejlődése sza­kadékot hoz létre a vezetés igényei és kielégítésük lehetőségei között. A totális ideológiai megdolgozás ideológiai cinizmushoz és az ellenséges ideológia hatásával szembeni védekező ké­pesség meggyengüléséhez vezet. A társadalom újra és újra arra kényszerül, hogy tevékenyen korlátozza ezeknek a nor­masértéseknek a mértékét, hogy elviselhető határok közé szo­rítsa őket. De ez rendszerint csak részben és csak ideig-óráig sikerül. Ami a válság körülményeit illeti, ezek külsődleges té­nyezőknek tekinthetők a kommunizmus mint olyan lényege szempontjából. Hozzájárulnak a válság érlelődéséhez és be­következéséhez, de önmagukban nem okai annak. A válság éppúgy kitörhetett volna más, esetleg éppen ellentétes körül­mények között is, másfelől ugyanezen körülmények fennállása ellenére akár el is maradhatott volna.

A válság körülményei nem feltétlenül kedvezőtlenek vagy jelentenek kudarcokat a társadalom számára. Lehet, hogy ép­pen sikerek és pozitív jelenségek. A szóban forgó válság kö­rülményei között például ki kell emelni, hogy a sztálini perió­dushoz képest a háborút követő években, és különösen a brezsnyevi érában, az országban hatalmas fellendülés ment végbe. Ez egyáltalán nem a „sötét szakadék" és a „pangás" időszaka volt. A válság körülményei között kell számon tarta­nunk a demográfiai robbanást is. A lakosság több mint száz­millió fővel gyarapodott. Pusztán ez a tehertétel – bármely nyu­gati országot önmagában is válságba sodort volna. A népes­ség felduzzadását egyszersmind nem-termelő hányadának növekedése kísérte, nem is beszélve az anyagi javak iránti igény még ennél is nagyobb fokozódásáról.

A legfontosabb szerepet a válság megérésében az a tény játszotta, hogy az emberiség ezúttal elkerülte a soros világ­háborút. A szokatlanul meghosszabbodott békés időszak le­hetővé tette a kommunista társadalmi rend belső törvénysze­rűségei számára, hogy megállíthatatlanul kifejtsék lehetséges hatásaikat. Ám ez az elnyúló békeperiódus távolról sem az általános szeretet és barátság Időszaka volt. Egy olyan hideg­háborút is magában foglalt, amely hatóereje és kiélezettsége tekintetében felveszi a versenyt a „meleg" háborúkkal. A Szov­jetunió erején felüli pénzügyi ráfordításokra kényszerült, és a környező világhoz való olyan viszonyulásmódokra, amelyek kimerítették erejét, és meghozták neki „a Gonosz birodalma" reputációját. A Szovjetunió behatolása a nyugati szférába két­élű fegyvernek bizonyult: mértéktelenül felerősítette a nyugati befolyást a Szovjetunióban és a tömbjéhez tartozó országok­ban. A Nyugat elidegeníthetetlen részévé vált az ország belső életének, és ez óriási mértékben hozzájárult a szovjet rend­szer mint kommunista társadalom védekező mechanizmusai­nak meggyengüléséhez.

Meg kell különböztetnünk, továbbá, azt az időszakot, amely­ben a válság még csak lehetőségként van jelen – és ideig-óráig rejtve marad, még ha az évek során fokozatosan erő­södik is -, attól a pillanattól, amelyben ez a lehetőség való­sággá válik. Az utóbbi ugyanis robbanásszerűen következik be, a válság felhalmozódási periódusával ellentétben: egy csapásra. Azok a tényezők, amelyek a krízis eme kirobbaná­sához vezetnek, képezik a válság kitörésének közvetlen indí­tékát. A brezsnyevi évek során felhalmozódtak a válság elő­feltételei, mondhatnánk, érett a válság lehetősége. De való­sággá csak Gorbacsov hatalomra kerülésével, a „peresztroj­ka" megindulásakor vált. Gorbacsov a maga politikájával „ki­biztosította" a válság bombáját, és az fel is robbant. Még az is lehet, hogy a gorbacsovisták őszintén törekedtek az ország helyzetének javítására, de e szándékuk olyan intézkedések­ben nyilvánult meg, amelyek csak felgyorsították és elmélyí­tették a válságot. A hatalom elvesztette az események feletti ellenőrzést, sőt a folyamat marionettfigurájává vált, olyan lé­pésekre kényszerülve, amelyeket korábban egyáltalán nem tervezett megtenni.

Nem arról volt szó ugyanis, hogy a társadalomban válság­jelenségek mutatkoznak, amelyek rákényszerítik a hatalmat, hogy valamiféle reformpolitikával álljon elő. Éppen ellenkező­leg: ez a hatalom fogott bele egy sajátos politikába, méghozzá olyan elképzelések foglyaként, amelyeknek semmi közük nem volt a fenyegető válság elhárításának motivációjához (ez va­lójában eszükbe sem jutott), miközben meg volt róla győződ­ve, hogy a társadalom továbbra is az ellenőrzése alatt áll, és követi útmutatásait. De elszámította magát. A krízisre hango­lódott társadalom váratlan és a hatalom számára nem kívá­natos módon reagált erre a politikára. A legfelsőbb hatalom kétbalkezes és felelőtlen reformjaival végül is kiengedte a pa­lackból a szellemet. És hogy jó képet vágjon a rossz játékhoz, a társadalom tudatos megreformálójának szerepében kezdett tetszelegni, holott már csak bábja volt az irányíthatatlan fo­lyamatnak.

A történelmi folyamat lényege és formája

A nagyszabású történelmi folyamatoknál ritkán fordul elő, hogy lényegük az adekvát formában, a résztvevők és megfigyelők számára átláthatóan jelenjék meg. Rendszerint rejtve marad ez a lényeg, belevész a heterogén jelenségek tumultusába, és torz formában tudatosul. Ráadásul ilyenkor a politika, az ideológia és a propaganda is elkeseredett erőfeszítéseket tesz, hogy el­leplezze a folyamatok lényegét, és a történetekről hamis képzeteket verjen bele az emberek fejébe. A mi korunkban pedig, amikor a tömegkommunikáció fejlődése és befolyása, ponto­sabban a tömegek manipulációjának eszközrendszere kolosszális méreteket öltött, a közösség idealisztikus-propagandisztikus megdolgozása általában is döntő hatóerővé vált a történel­mi események menetében és tudatosulási módja tekintetében.

Ez teljes egészében vonatkozik annak megértésére is, hogy mit is jelentett az 1956-os hruscsovi „fordulat", az ország desztalinizációja és átmenete a brezsnyevizmushoz.

Nemegyszer rámutattam már, hogy a brezsnyevi periódus­nak az az értékelése, miszerint a sztálinizmus meghosszab­bítása lett volna, alapvetően hibás, mi több: a szovjetellenes és antikommunista propaganda tudatos ideológiai hazugsága. A brezsnyevizmus nem folytatása volt a sztálinizmusnak, hanem éppen az adott körülmények közötti egyetlen le­hetséges alternatívája. Az ország desztalinizációja átmenetet jelentett a sztálini voluntarizmustól, a párt- és állami apparátus felett álló szuperhatalom rendszerétől, az irányítás vezérelvű megszervezettségétől az alkalmazkodó jellegű" rezsimhez, ahol a főhatalom az apparátus keretein belül maradt, az irá­nyítást pedig maguk a párt- és állami szervek végezték. Hruscsovnak az egyszemélyi diktatúra rendszerének fenntartására irányuló kísérlete kudarcot vallott. A brezsnyevi szisztéma a sztálini típusú „totalitarizmus" ellenlábasaként lépett fel, mint­egy demokratizálva azt. De a konkrét történelmi körülmények elfedték ennek az áttörésnek a lényegét, az ideológia és a propaganda pedig (a Szovjetunióban is, Nyugaton is) mindent megtett, hogy összezavarja az enélkül is bonyolult szituációt.

A gorbacsovi vezetés történelmi színre lépésének első nap­jaitól kezdve számos cikkben és interjúban kifejtettem, és mind a mai napig állítom, hogy a gorbacsovizmus kísérlet volt az áttérésre a demokratikus brezsnyevizmusról a sztálini tí­pusú diktátori berendezkedésre. A gorbacsovizmus eme lé­nyege nyilvánult meg abban a törekvésben, hogy erőszakkal, felülről rákényszerítsenek az országra egy olyan életformát és fejlődési irányt, amelyet a felső vezetés akar, és létrehozzák a pártapparátuson kívüli és felette álló főhatalom rendszerét. Innen a huzakodás a véget nem érő reformokkal, melyek gya­korlatilag szétverték az országot: gazdaságát, államiságát és ideológiáját; innen a különleges felhatalmazások követelése személyesen Gorbacsov számára; innen az elnöki hatalmi rendszer felállítása, amely gyakorlatilag a sztálini vezérelvű diktátori rendszer analógiájára épített.

A gorbacsovizmus lényegét homály fedte. A propaganda mindent kiforgatott és eltorzított. Noha éppen az úgynevezett konzervatívok léptek fel objektíve a kommunista demokrácia védelmezőiként (bár ezt ők maguk sem fogták fel), a gorbacsovisták a „totalitarizmus" elleni, a „valódi demokráciáért", az országnak a „modern civilizációba" való becsatlakozásáért stb. folytatott harc hőseinek mezét öltötték magukra. Az or­szág megerőszakolására irányuló gorbacsovi tevékenységet továbbá sajátosan befolyásolta az a tényező, amelyet egy szóval „Nyugatnak" nevezhetünk. Ennek a tényezőnek egyre döntőbb szerepe lett abban, ami az országban végbement, a saját képére alakítva a folyamat alakulását és irányát.

A gorbacsovi reformok politikájának eredménye nem a tár­sadalom új, megállapodott elrendeződése lett, hanem éppen a további, minden elképzelhető határon túllépő destabilizáció. A társadalmi mechanizmus mindeddig jól-rosszul, de mégis­csak működött. Alkatrészei valamennyire összhangban funk­cionáltak. A reformisták hőzöngése viszont teljességgel szét­zilálta ezt a mechanizmust. A gorbacsovisták úgy viselkedtek, mint valamiféle technikailag dilettáns kalandorok, akik az el­avult gép elöregedett alkatrészeit szíre-szóra újakra cserélik, anélkül, hogy figyelembe vennék a gépezet, mint egész, mű­ködési elvét. Vagy, más képpel élve, a gorbacsovi vezetés őrült kapitánynak bizonyult, aki vészhelyzetben pusztító zá­tonyra futtatja hajóját.

Ismétlem, ha válságba kerül egy társadalom, az még nem jelenti az összeomlását. Válságok keletkeznek, és így vagy úgy túljutnak rajtuk. A Szovjetunióban kibontakozott válságot is le lehetett volna küzdeni e társadalomnak mint kommunista társadalomnak a saját erejével. A társadalom alapjai tekinte­tében nem volt szükség semmiféle átépítésre. Abszolút fölös­leges volt. De a legfelsőbb vezetés bűnéből kiteljesedett vál­ság csődbe vitte a szovjet társadalmat. S döntő szerepe volt ebben, hogy a Szovjetunió elveszítette a hidegháborút a Nyu­gattal szemben. Az országot elgyengítette a válság. Az ország vezetői pedig, bőrüket és reputációjukat mentendő, a nyugati erők engedelmes bábjaivá és saját országuk érdekeinek áru­lóivá váltak. Megnyitották a szovjet erőd kapuit az ellenség előtt. Aligha találni a történelemben ezzel összehasonlítható fokú árulást.

A hidegháború

A kommunizmus a kezdet kezdetétől antikapitalista jelenség­ként lépett a történelem színpadára. Természetesen nem vált­hatott ki túlzott rokonszenvet a kapitalizmus képviselőiből és apologétáiból. Az 1917-es oroszországi forradalom után pedig a kommunizmus félelemmel átitatott gyűlölete a nyugati élet elidegeníthetetlen részévé vált. A Szovjetunió ragályos példá­vá lett a világ egy sor népe számára. Magukban a nyugati országokban is fenyegetően erőre kapott a kommunista moz­galom. Ennek reakciójaként állt elő a nemzetiszocializmus Né­metországban és a fasizmus Olaszországban és Spanyolor­szágban, egy időre eltorlaszolva az utat a kommunizmus be­vezetésének réme előtt.

A Nyugat első támadása az oroszországi kommunizmus ellen már 1918-20-ban megtörtént, de kudarcot vallott. A nyu­gati államok vezetőinek a második világháborúban sikerült a Szovjetunió ellen fordítani Németország agresszióját. De a kí­sérlet, hogy Németország segítségével katonailag szétverjék, ismét sikertelennek bizonyult. A Németország felett aratott győzelem eredményeképpen a Szovjetunió rákényszerítette rendszerét Kelet-Európa országaira, és óriási mértékben kitá­gította befolyását a világban. Nyugat-Európában megerősöd­tek a kommunista pártok. A Szovjetunió a maga hatalmas és egyre növekvő hadipotenciáljával egyre inkább a földkerek­ség második nagyhatalmává nőtte ki magát. A világkommu­nizmus fenyegetése egyre valószerűbbé vált.

Ám tévedés lenne kizárólag a társadalmi rendszerek szem­benállására korlátozni a Nyugat és a kommunista világ egy­máshoz való viszonyát. Az 1917-es forradalom előtti Orosz­ország jó ideje gyarmatosítható régió számba ment a nyugati országok számára. A forradalom azt is jelentette, hogy a Nyu­gat elvesztette ezt a területet. Még Hitler számára sem annyira öncél volt a kommunizmus („bolsevizmus") elleni harc, mint inkább ürügy az „élettér" bekebelezésére és az ott élők újfajta rabszolgává tételére. A Szovjetunió Németország feletti győzelme és hatókörének kitágulása a világban igen nagy mértékben korlátozta a Nyugat lehetőségeit a földkerekség gyarmatosítására. Távlatilag pedig a Nyugatot végeredmény­ben az fenyegette, hogy visszaszorítják nemzeti határai közé, ami egyenértékű lett volna hanyatlásának, sőt történelmi bu­kásának perspektívájával.

Ebben a helyzetben a támadásban lévő kommunizmus el­leni sajátos háború, a „hidegháború" gondolata végképp ma­gától értetődő volt. A „hidegháború" kifejezést általában annak a konfliktusnak a megnevezésére használják, amely a kom­munista és a nyugati világ, közelebbről pedig a Szovjetunió és az USA között alakult ki, méghozzá rögtön a második vi­lágháború befejezése után. „Hidegnek" azért nevezték, mert a szemben álló felek közötti viszonyba nem vonták bele köz­vetlenül és teljes ütőerejükkel a katonai erőket. A Nyugat po­litikai és ideológiai vezetőinek egybehangzó elismerése sze­rint a modern fegyverekkel végrehajtott „meleg" háború esz­telenség lenne, mert mindkét harcoló fél pusztulásával járna, és, egyáltalán, lakhatatlanná tenné a Földet. Ráadásul arra a meggyőződésre jutottak, hogy a kommunista rezsimeket kép­telenség katonai úton megsemmisíteni. így hát a „meleg" há­borúk „kis", helyi háborúkra ós más országok háborúiban való részvételre korlátozódtak.

A gyakorlatban a hidegháború messze túllépett azon, hogy pusztán az USA és a Szovjetunió háború utáni konfliktusát jelentse. Folytatását képezte annak a szovjetellenes politiká­nak, amelyet a Nyugat vezetői a két világháború között, meg a Németország és szövetségesei által a Szovjetunió ellen ví­vott háború idején, 1941 és 45 között folytattak. Hatókörét tekintve átfogta az egész világot és az emberi élet minden szféráját: a gazdaságot, a politikát, a diplomáciát, az ideoló­giát, a propagandát, a kultúrát, a sportot, az idegenforgalmat. Felhasználták az emberek befolyásolásának minden eszkö­zét: a rádiót, a televíziót, a titkosszolgálatokat, a kongresszu­sokat, vitákat, a kulturális cseréket, a megvesztegetéseket, a nyilvánosságot. Kihasználtak mindent, amit lehetett, az ellen­fél sebezhető pontjait, bármely emberi gyengeséget – a nem­zetiségi viszályokat, a vallási előítéleteket, a kíváncsiságot, a hiúságot, a kapzsiságot, az irigységet, a kritikus beállítottsá­got, a félelmet, a kalandvágyat, az önzést, a szerelmet stb. stb. Egyszóval talán ez volt az első új típusú globális és totális háború az emberiség történetében.

A hidegháború nem korlátozódott az Európába való szovjet behatolás megfékezésére. Olyan harccá vált, amely az egész világon útját kívánta állni a kommunizmus elterjedésének. Cél­ja végső soron a Szovjetuniónak és a kommunista országok egész tömbjének teljes szétzúzása volt. Magától értetődik, hogy mindez ideológiai frazeológiába csomagolva: a cél a né­pek felszabadítása a kommunizmus járma alól, segítésük a nyugati (elsősorban amerikai) értékek elsajátításában, harc a népek közötti békéért és barátságért, a demokratikus szabad­ságjogokért és az emberi jogokért.

A hidegháború különös jellegű háború volt, az emberiség történetének első „békés" háborúja. Noha az ellenfelek olyan fegyverzettel rendelkeztek, amihez mérhetőt korábban egyet­len hadsereg sem mondhatott magáénak, nem vetették be közvetlenül egymás ellen. A közkeletű magyarázat szerint ezt a tény az teszi érthetővé, hogy a modern fegyverzetek alkal­mazása mindkét fél pusztulásával járna, és világkatasztrófát idézne elő. De hát ugyan mikor fordult elő, hogy az életha­lálharcban a következményektől való aggodalom visszatartot­ta volna az ellenfeleket? Annak idején az amerikaiak sem ha­boztak két atombombát is ledobni Japánra. Persze azért lé­tezett a következményektől való félelem, sőt tudatosan is szí­tották. Ez is részét képezte a hidegháborúnak. A fegyverke­zési hajsza és a „meleg" háborúval fenyegető politika a Nyu­gat részéről az ellenfél kimerítésére irányuló hadviselés volt. A Szovjetunió és szövetségesei erejüket meghaladó kiadások­ra kényszerültek.

A hidegháború leglényegesebb fegyverei az ideológiai, pro­pagandisztikus és lélektani eszközök voltak. A Nyugat kolosszális méretű anyagi és személyi kapacitást fordított a Szov­jetunió és szatellitállamai lakosságának ideológiai és pszicho­lógiai meggyúrására, mégpedig távolról sem jó szándékkal, sokkal inkább azért, hogy elkábítsa, demoralizálja az embe­reket, kiváltsa és felgerjessze bennük a legalantasabb indu­latokat és hajlamokat.

A hidegháború szervezői és végrehajtói azt tekintették fel­adatuknak, hogy eszmeileg, erkölcsileg és politikailag atomi­zálják a szovjet társadalmat. Szétzilálják a szociális és politi­kai struktúrákat. Megtörjék az ellenállóképességet, megrendít­sék az ellenfél lakosságtömegeinek eszmei és pszichikus im­munitását. Eszközük a dömpingerejű propaganda volt, amellyel az emberek figyelmét a valóságos szociális problé­mákról olyan szférák felé terelték, mint a szex, a filmcsillagok és gengszterek magánélete, a bűnözés, a deviáns élvezetek világa. Felkeltették és szították a nacionalista és vallási buz­galmakat, hamis mítoszokat és fétiseket kreáltak és gyöke­reztettek meg a lelkekben.

Ebbe a tevékenységbe több tíz- (ha nem száz-) ezernyi szakembert és önkéntest vontak bele, köztük titkosszolgálati ügynököket, egyetemi professzorokat, újságírókat, turistákat. A munkában felhasználták a múlt tapasztalatait, elsősorban a goebbelsi propagandagépezet modelljét, nemkülönben a mo­dern pszichológia és orvostudomány tanításait, leginkább a pszichoanalízisét. Egy nyugati szociológus megállapítását adaptálva azt mondhatnánk, hogy a hidegháborút nem a ka­pitalizmus nyerte meg, hanem az emberek megdolgozá­sára kifejlesztett legkorszerűbb eszközök, melyeket a ka­pitalizmus oldalán vetettek be.

A hidegháború tanulságai leromboltak egy egész sor több évszázados előítéletet. Ilyen volt például, hogy a népet nem lehet félrevezetni. A hidegháború egyértelműen bebizonyította, hogy az emberek befolyásolásának és a tömegek manipulá­lásának korszerű eszközeivel a népet még könnyebb is be­csapni, mint az egyes embert, méghozzá huzamosan, tetszés szerinti ideig, amíg csak fennáll ez az érdek, és rendelkezésre állnak ezek az eszközök.

Miután negyven évig képes volt következetesen és ko­losszális ráfordításoktól sem visszariadva kihasználni ezeket az ideológiai-pszichikai és gazdasági eszközöket, a Nyugat (és elsősorban az USA) gyakorlatilag teljességgel demorali­zálta a szovjet társadalmat, mégpedig mindenekelőtt annak vezető és privilegizált rétegeit, nemkülönben ideológiai elitjét és értelmiségét. Az eredmény: a világ második szuperhatalma döbbenetesen rövid idő alatt kapitulált.

Közkeletű az a felfogás, miszerint a Szovjetuniónak és sza­tellitállamainak veresége a hidegháborúban bebizonyította a kommunista társadalmi rend csődjét és a kapitalista rendszer fölényét. A magam részéről ezt a vélemény tévesnek tartom. A kommunista államok vereségét a legkülönbözőbb okok bo­nyolult komplexuma váltotta ki, köztük természetesen a kom­munista mechanizmus elégtelenségei is. Mindazonáltal ez még mindig nem bizonyítéka annak, hogy a társadalmi beren­dezkedés kommunista típusa életképtelen és tarthatatlan. Ugyanígy, a kapitalista Nyugat győzelmét is igen sok körül­mény szövevényes összhatása alapozta meg, köztük a kapi­talizmus előnyös vonásai is. De ez még nem bizonyítja a ka­pitalista rendszer fölényét.

A Nyugat kihasználta a Szovjetunió gyengeségeit, köztük a kommunizmus defektusait is. Kihasználta saját pozitív adott­ságait is, köztük a kapitalizmus teljesítményeit. De a Nyugat győzelme a Szovjetunió felett nem a kapitalizmus diadalát je­lentette a kommunizmus felett. A hidegháború meghatározott népek és országok közötti háború volt, nem elvont társadalmi rendszerek közötti. Elvégre ellenkező jellegű példákat is fel lehet hozni, amelyeket éppúgy bizonyítéknak tekinthetünk a kommunizmus fölényére a kapitalizmussal szemben. Itt van például a Szovjetunió villámgyors iparosítása, az ipar újjászer­vezése a Németországgal vívott háború közepette és Német­ország legyőzése ebben a háborúban, vagy akár a kommu­nista Kína helyzete a kapitalista Indiáéhoz képest. De önma­gukban ezek a példák sem bizonyítanak semmit.

A ténylegesen létező kommunista társadalom túlságosan rö­vid ideig – s ráadásul végképp kedvezőtlen körülmények kö­zött – létezett ahhoz, hogy kategorikus következtetésekre le­hessen jutni életképtelenségére nézve. A hidegháború távolról sem felel meg egy laboratóriumi kísérlet követelményeinek. Ahhoz, hogy levonhassuk a konklúziót, miszerint itt a kapita­lizmus győzte le a kommunizmust, az kellene, hogy az ellen­felek minden egyéb téren egyenlőek legyenek, kivéve társa­dalmi berendezkedésüket. Itt ez szóba sem jöhet. Egyszerűen az történt, hogy a Nyugat felülmúlta a Szovjetuniót azokban a vonatkozásokban, amelyek döntő szerepet játszottak a hi­degháborúban.

Az események további menete világossá tette, hogy a hi­degháborús folyamat olyatén felfogása, mintha itt két társa­dalmi rendszer harcáról lett volna szó, felületes és végső so­ron hibás. Nem szabad összekeverni a történelmi folyamat lényegét a formájával. A lényeget tekintve itt a Nyugat túl­élési harcáról volt szó, közelebbről pedig a globális fölény megszerzésére irányuló törekvéséről, lévén ez utóbbi a túlélés feltétele. A kommunista rendszer más országokban éppen ar­ra szolgált, hogy megvédje őket a Nyugat ezen aspirációjával szemben. A kommunista országok maguk is támadásba len­dültek, de a történelmi kezdeményezés nem tőlük származott, hanem a Nyugattól, amelynek törekvése ott rejtőzött a törté­nelmi folyamat mélyén, időnként tudatosan is leplezett módon. A történelmi kezdeményezés nem párt- vagy kormányprog­ram. Ritkán tudatosul adekvát formában. A kommunizmus azért vált a Nyugat támadási célpontjává, mert a Nyugattal szembeszegülő, sőt részben rátámadó világ kommunista for­mát öltött, ugyanis csak ebben az alakban volt képes ellenáll­ni, sőt időnként felülkerekedni. Éppen ezért összpontosult a figyelem a kommunizmusra. Ezen kívül a kommunizmus elleni harc ebben az időszakban igazolást is nyújtott a Nyugatnak minden manőverre a világ egészén. A kommunista országok veresége a hidegháborúban egyszersmind meg is fosztotta a Nyugatot valódi törekvéseinek eme palástoló jogcímétől.

A nyugatosítás

A Nyugat nem egyéb, mint specifikus társadalmi képződmény, melynek megvan a maga meghatározott szociogeográfiai tere, különös struktúrája, s a nagy emberi közösségek sajátos együttélési törvényszerűségei alapján létezik. Ennek a társa­dalmi kolosszusnak, hogy egzisztálni tudjon, további léttérre van szüksége, létezésének biztosításához elengedhetetlen számára a földkerekség egész maradék szférájának felhasz­nálása. Ez pedig egyre nehezebb lesz. Először is a kommu­nizmus drasztikusan lehatárolta a vadászterületet. Másodsor­ban folyvást új vadászok bukkannak elő, például Japán. Har­madjára, a többi ország is vonakodik elfogadni az alárendelt szerepet, maga is hasznot akar húzni a dologból, „makrancoskodni" kezd. Negyedszer, a korábbi katonai módszerek veszélyessé váltak még a Nyugat számára is. Egyszóval eljött az ideje a politikai stratégiaváltásnak. Úgy gondolom, a Nyu­gat új politikai stratégiájának megnevezésére megfelelő lesz a nyugatosítás (vagy a westernizáció) terminus. Az alábbiak­ban nagy vonalaiban felvázolom, mit is értek ezen.

A nyugatosítás alapjában a Nyugat azon törekvése, hogy a többi országot magához hasonlóvá tegye a társadalmi beren­dezkedés, a gazdaság, a politikai rendszer, az ideológia, a pszichológiai mechanizmusok és a kultúra tekintetében. Ideo­lógiailag ez úgy jelenik meg, mint a Nyugat humánus, önzet­len és felszabadító jellegű küldetése, amely a civilizáció csú­csát jelenti, és összesít magában minden elképzelhető erényt. „Mi szabadok vagyunk, gazdagok és boldogak – sugallja a Nyugat a westernizálandó népeknek -, és benneteket is hoz­zá akarunk segíteni a szabadsághoz, gazdagsághoz és bol­dogsághoz." A nyugatosítás lényegének persze mindehhez az égvilágon semmi köze.

A nyugatosítás valódi célja a többi ország bevonása a Nyugat befolyásolási, hatalmi és kizsákmányolási szférá­jába. Természetesen nem egyenrangú és egyenjogú partne­rekként – ez már csak a tényleges erők egyenlőtlensége miatt is lehetetlen -, hanem olyan szerepben, amelyet a Nyugat lát jónak kiosztani rájuk. Ez a szerep ideig-óráig a nyugatosított országok polgárainak egy részét is kielégítheti. De egészében véve másodrangú és kiszolgáló jellegű. A Nyugatnak megvan az ereje ahhoz, hogy ne engedje meg tőle független nyugati típusú országok létrejöttét, amelyek veszélyeztetnék hatalmát a Föld általa már meghódított részén, illetve perspektivikusan, az egész világon.

Egy meghatározott ország nyugatosítása nem egyszerűen annyit tesz, hogy a Nyugat hatást gyakorol erre az országra, nem pusztán a nyugati életforma egyes elemeinek átvételét jelenti, nem merül ki a Nyugaton kialakult értékek elfogadá­sában, nem korlátozódik a nyugati turistautakra és effélékre. Sokkal mélyebb és fontosabb változást jelent a szóban forgó ország sorsában. Magának az életnek alapvető átstrukturáló­dását jelenti, az ország társadalmi szerveződésének, irányí­tási rendszerének, ideológiájának, az emberek mentalitásának kicserélődését. Ezek a metamorfózisok persze nem öncélként hajtatnak végre, hanem a fent jellemzett célok elérésének esz­közei.

A nyugatosítás nem zárja ki a westernizálódó ország ön­kéntes részvételét ebben a folyamatban, sőt egyenesen ez irányú felajánlkozását. A Nyugatnak éppen az kell, hogy a kiszemelt áldozat maga dugja a fejét a torkába, miközben még hálás is ezért. Erre szolgál a hatékony csábítási mechanizmus és a tömegek ideológiai megszédítésének gépezete. De a nyugatosítás mindenképpen aktív beavatkozást jelent a Nyu­gat részéről, amely magában foglalhatja az erőszakot is. A nyugatosítást felvállaló ország önkéntessége még nem jelenti azt, hogy népességének egésze egyöntetűen elfogadja sorsa ilyen fajta alakulását. Az országon belül harc folyik a polgárok különböző kategóriái között a nyugatosodás mellett, illetve ellen. Van olyan is, hogy a nyugatosítás kudarcot vall, mint például Irán és Vietnam esetében.

A Nyugat egész eddigi civilizatorikus és felszabadító tevé­kenységének egyetlen célja volt, hogy magának szerezze meg a világot és ne engedje át másoknak, hogy a másokéi helyett a saját érdekeihez igazítsa. Környezetét mindig úgy alakította, hogy az ő országai minél kényelmesebben élhes­senek benne. Ha ebben akadályozták, semmilyen eszköztől sem riadt vissza. A nyugati országok történelmi útját erőszak, csalás és megtorlás szegélyezte. Mikor azonban megváltoztak a körülmények a világban, váltania kellett a Nyugatnak is. Má­ra más a stratégiája és taktikája, de a dolog lényege az ma­radt, ami volt.

Manapság a Nyugat a problémák békés megoldását propa­gálja, minthogy a katonai megoldás önmaga számára is ve­szélyes, a békés módszerek pedig egyfajta felsőbb, igazságos bíró reputációját kölcsönzik neki. De van ezeknek a békés megoldásoknak egy sajátossága: kényszerítő jellegűek. A Nyugatnak megvan a maga hatalmas gazdasági, propagan­disztikus és politikai ereje ahhoz, hogy a makacskodókat bé­kés úton is rákényszerítse az ő érdekeit szolgáló viselkedésre. A tapasztalat egyébként azt mutatja, hogy a békés módsze­reket szükség esetén katonaiakkal is ki lehet egészíteni. Úgyhogy bárhogyan kezdődjék is valamely ország nyugatosítási folyamata, elkerülhetetlenül kikényszerített westernizációba torkollik.

Kidolgozták a nyugatosítás taktikáját is. Milyen lépésekről van szó? Először is diszkreditáld a nyugatosítandó ország tár­sadalmi berendezkedésének összes alapvető attribútumát. Destabilizáld az országot. Járulj hozzá a gazdaság, az állam­apparátus és az ideológia válságához. Atomizáld az országot, hogy a nép egymással vetélkedő csoportosulásokra essék szét, támogass minden ellenzékiséget, korrumpáld az értelmiségi elitet és a privilegizált rétegeket. Mindeközben propagáld a nyugati életforma előnyeit. Támassz az emberekben irigysé­get a nyugati bőség iránt. Keltsd fel azt az illúziót, hogy ez a bőség számukra is hamarosan elérhető, mihelyt az ország nyugati mintájú átalakítás útjára lép. Fertőzd meg a társa­dalmat a nyugati életforma devianciáival, úgy állítva be őket, mint az egyén valóságos szabadságának kifejeződését. Csak abban a mértékben nyújts gazdasági segítséget a nyugatosítandó országnak, amennyire ez hozzájárul gazdasága szétzi­lálásához, függővé teszi azt a Nyugattól. Mindez egyszer­smind a Nyugatot az önzetlen megmentő dicsfényével övezi, aki megszabadítja a szóban forgó országot korábbi életformá­jának nyűgeitől.

A langyos háború

A hidegháború befejezésével nem szűnt meg a nyugat harca a Szovjetunió, illetve Oroszország ellen. A harc ezen új sza­kaszát „langyos háborúnak" nevezem. Ezt a háborút szigo­rúan a nyugatosítás által megkövetelt stratégia és taktika sza­bályainak megfelelően vívják. Mindenekelőtt az ideológia szfé­ráját érinti. Szovjet ideológián itt nem a marxizmus-leninizmus értendő, hanem az ország népességének általában vett ideo­lógiai beállítottsága, amelyben az említett marxizmus-leniniz­mus csak egy részt képezett, s ha egyáltalán a legjellegze­tesebbet, akkor is csak formálisan.

A szovjet emberekben az állami ideológia igyekezett ellen­szenves képet kialakítani a Nyugatról. Ebben nem látok sem­mi bűnt vagy erkölcstelenséget, lévén ez a reális történelem­ben normális, megszokott jelenség. Hiszen Nyugaton – noha ott nem létezik egységes állami ideológia – a tömegekben korábban is, most meg azután kettőzött erővel, ugyancsak ideológiailag tendenciózus és hamis elképzeléseket ültettek el a Szovjetunióról és a kommunista társadalomról. A nyugati emberek ideológiai megdolgozása semmivel sem marad el a kommunista országokéitól, sőt, sok tekintetben még felül is múlja azt.

A Szovjetunió lakosainak tömegében mindig is élt a Nyugat bámulata. Az állami ideológia harcolt ez ellen, és, legalábbis formálisan, igyekezett elfojtani. A válság kezdetekor (tehát a „peresztrojka" indulásakor) azonban még a hivatalos ideoló­giában is meghökkentő fordulat következett be a Nyugathoz való viszony tekintetében. Átestek a ló másik oldalára, még­hozzá a hatalmi szervek tudtával, példájára, sőt sugallatára. A Nyugat előtti tisztelgés nem volt többé tiltott dolog. A szovjet embereket hallatlan intenzitással kezdték beoltani a Nyugat pozitív imázsával, nyugatbarát érzelmekkel. A lakosság ilyen szellemű ideológiai meggyúrásában aktív részt vállalt egy nagy csomó köpönyegforgató is – korábban zömmel a nyugatellenesség rendíthetetlen propagátorai -, nevezetesen az ideológiai és agitációs apparátus munkatársai, a szovjet mé­dia, a nyugati szovjet emigráció, a szovjet kultúra Nyugaton népszerűvé vált személyiségei, olyan szovjet polgárok, akik­nek sikerült Nyugatról hiánycikkeket behozniuk, sőt, a legfel­sőbb szovjet vezetés képviselői is. Persze nem maradt tétlen a nyugati propaganda sem. Nemcsak hogy felhagytak az aka­dályozásával, de éppenséggel elő is segítették. Sokan, akik korábban aktív részesei voltak a szovjet- és kommunizmusel­lenes propagandának, most díszvendégekké lettek a Szovjet­unióban. Elkezdték őket publikálni a szovjet sajtóban. Egyre többen hivatkoztak rájuk mint tekintélyekre, hovatovább a leg­felsőbb vezetők körében is. Tanácsokért fordultak hozzájuk: milyen intézkedésekre van szükség, hogy minél előbb felszá­moljanak mindent, ami szovjet, és hasonulhassanak a Nyu­gathoz.

A szovjet hivatalos ideológia tökéletesen képtelennek bizo­nyult arra, hogy megvédje saját társadalmi rendjének pozitív eredményeit és bírálja a Nyugat hiányosságait; felkészületle­nül állt a nyugati ideológia frontális támadása előtt. Az ország­ban ideológiai pánik bontakozott ki. Megjelentek az eszmei disszidensek, köpönyegforgatók, árulók. Az ideológia táborno­kai sorra álltak át az ellenséghez. Egymást túllicitálva élvezkedtek a szovjet történelem, társadalmi rend és általában a kommunizmus befeketítésében.

Az ideológiai fordulat nem korlátozódott a tudati szférára. Az új ideológia („új gondokozás") egyre mélyebben hatolt a gyakorlatba is. Miután belekapott egy sor értelmetlen, erősza­kos reformba, s csődbe jutott velük, a szovjet vezetés végül is az ország erőszakos nyugatosításának útjára lépett, nyugati politikai formákat és társadalmi viszonyokat oktrojált a társadalomra. A propaganda nyelvén mindezt piacgazdaság­nak és demokráciának nevezték. Hangsúlyozom: ezek az át­alakítások határozottan mesterkéltek és erőszakosak voltak. A Szovjetunióban korábban nem jöttek és elvileg nem is jö­hettek létre a kapitalista társadalmi viszonyok és a nekik meg­felelő politikai formák bevezetésének előfeltételei. A nép tö­megeiben egyáltalán nem merült fel a kapitalizmusra való át­térés igénye. Erről csak az „árnyékgazdaság" bűnözői álmo­doztak, egyes disszidensek, rejtőzködő ellenségek, meg a pri­vilegizált rétegek egyes képviselői, akik jelentős vagyonra tet­tek szert, és szerették volna legalizálni azt. Az a szenvedélyes rombolókedv, melynek áldozatává válhatott bármi, ami szov­jetnek minősült, az új szovjetellenes és kommunistaellenes propaganda, más szóval a tömeges népbutítás hozadéka volt, a hatalom legfelsőbb szféráiban meg egyszerűen azé a vá­gyé, hogy megfeleljenek a nyugati főnökök elvárásainak, hi­szen az ő támogatásuk nélkül már régen a történelem sze­métdombjára kerültek volna.

A Szovjetunió erőszakos nyugatosításának eredményei ha­marosan meg is mutatkoztak. Megkezdődött a szovjet társa­dalom összes tartópillérének rohamos eróziója. A gazdaság szétzilálódott, a kultúra leépült, a lakosság széles tömegeinek morális és pszichikai állapota mélyre süllyedt. Az állítólagos bűnös kommunizmus és SZKP elleni harc ürügyén a szó szo­ros értelmében lerombolták az államiság egész rendszerét. A Szovjetunió széthullott. Az ország egész területén véres konf­liktusok támadtak. Elburjánzott a bűnözés. Szinte kivétel nél­kül megsemmisítették a szovjet történelem legjelentősebb vív­mányait, amelyekben embermilliók sok évtizeden át alkotott, bámulatra méltó teljesítményei testesültek meg. Megkezdődött az ország javainak olyan szemérmetlen mértékű szétrablása, amilyet korábban még egy háborús győztes sem engedett meg magának az alulmaradt ellenféllel szemben. A langyos háború befejező szakaszához érkezett: Oroszország gyarmati demokráciává tételéhez.

A gyarmati demokrácia

A nyugatosítás a gyarmatosítás egy sajátos formája, amelynek eredményeképpen a kolonizált országban – ezt a terminust javaslom – a gyarmati demokrácia berendezkedése jön létre. Ez, egy sor jellemzője alapján, lényegében a korábbi nyu­gat-európai, különösen pedig brit gyarmatosítási stratégia foly­tatását képezi. Mindazonáltal egészében véve új jelenség, a modern idők sajátja. Feltalálójának teljes joggal az Egyesült Államok tartható.

A gyarmati demokrácia nem a kolonizált ország természetes fejlődésének eredménye, nem belső körülményeinek, forra­dalmi-politikai rendje törvényszerűségeinek eredőjeként áll elő. Ez egy mesterséges, kívülről rákényszerített formáció, amely ellentmond fejlődése történelmileg kialakult tendenciáinak. Ezt a rendet a gyarmatosítás módszereivel szilárdítják meg. A gyarmatosítandó országot eközben kiszakítják korábbi nemzetközi kapcsolatrendszeréből, amit részben az országok között korábban fennálló tömbösödés felbomlasztásával, rész­ben a nagy országok lerombolásával érnek el – lásd a szovjet blokk, a Szovjetunió és Jugoszlávia esetét.

A korábbi viszonyrendszeréből kiszakadt ország látszólag fenntarthatja szuverenitását. Úgy lépnek vele új kapcsolatok­ra, mintha egyenrangú partnernek tekintenék. A lakosság je­lentős része megőrizheti a korábbi életforma bizonyos elemeit. Létrehozzák az állítólag nyugati típusú gazdaság új fókusz­pontjait, mégpedig vagy nyugati bankok és konszernek el­lenőrzése alatt, vagy, nyíltabban, közvetlenül nyugati tulajdo­nú, illetve vegyes vállalatok formájában. Persze ezek a gaz­dasági fókuszpontok valójában csak imitációi a modern nyu­gati gazdaságnak.

Az országra ráerőltetik a nyugati politikai szisztéma külsőd­leges jegyeit: a többpártrendszert, a parlamentet, a szabad választásokat, az elnököt és így tovább. De itt mindezek csu­pán egy végképp nem demokratikus, sokkal inkább diktatóri­kus („autoritárius") rezsim szemfényvesztései. Az országnak a Nyugat érdekében történő kizsákmányolását a lakosság egy jelentéktelen hányada vezényli le, amely éppen ennek a funk­ciónak a haszonélvezője. Ezeknek az embereknek magas életszínvonal jár ki, amely összevethető a Nyugat gazdagabb rétegeiével.

A gyarmatosított országot olyan helyzetbe hozzák, hogy képtelen legyen az önálló létezésre. Hadi tekintetben oly­annyira demilitarizálják, hogy az ellenállás gondolata fel se merülhessen. A fegyveres erőkre csak azért van szükség, hogy féken tartsa a lakosság tiltakozó akcióit és az ellenzék kísérleteit a helyzet megváltoztatására. A nemzeti kultúrát szá­nalmasan alacsony szintre degradálják. A nyugati kultúra – pontosabban kulturálatlanság – legprimitívebb mintái lépnek a helyébe. A népnek a demokrácia pótlékaként marad az el-züllés szabadsága, a hatalom általi ellenőrzés meglazulása, a szórakozási lehetőségek, általában egy olyan értékrend, amely felmenti az embert az öntudat és az erkölcsi korlátok követelményei alól.

Vaknak kellene lennünk, hogy ne vegyük észre: Oroszor­szágra mai vezetői a gyarmati demokrácia sorsát akarják rá­erőszakolni. És saját népünk ellenségei és hazaárulók len­nénk, ha ezt a folyamatot úgy fognánk fel, mint ami á*"nép javát szolgálja. Oroszország soha és semmilyen körülmények között nem lesz nyugati típusú és az ilyenekkel e tekintetben egyenértékű ország, nem lesz a Nyugat részévé. Ezt kizárják földrajzi, történelmi és aktuális nemzetközi viszonyai, nemkü­lönben az őt alkotó népek jellege.

Amikor e meggyőződésemnek hangot adok, távolról sem ál­lok be az Oroszország kivételes sorsát hirdetők táborába. Vé­leményem szerint, ha valakinek itt kivételesnek tekinthető a sorsa, az a Nyugat, nem Oroszország. A nyugati típusú társa­dalmi berendezkedés (a kapitalizmus és a demokrácia) csak a világ egy néhány államában vezetett pozitív eredményekre, nevezetesen a Nyugat meghatározott humán potenciállal ren­delkező országaiban. A világ népeinek döntő többsége számá­ra vagy végzetesnek bizonyult, vagy a Nyugat függelékének és gyarmatosítási szférájának sorsát jelentette. Oroszország már játszott rendkívüli szerepet az emberiség történetében, amikor megteremtette a kommunista társadalmi rendszert, amely átmenetileg lehetővé tette számára, hogy megőrizze függetlenségét a Nyugattól, és ugyanerre ösztönzött más né­peket is. Most elvesztette ezt a szerepét, az is lehet, hogy mindörökre. A Nyugat ezúttal egyszerűen lehetetlenné fogja tenni, hogy Oroszország személyében hathatós nyugati típusú konkurens jelenjék meg a világpiacon. Oroszország nem part­nerként kell neki a világon való osztozkodásban, hanem csak mint az osztozkodás tárgya. A Nyugat terveiben az oroszoknak hasonló a rendeltetése, mint a nem-nyugati népeknek: má­sodrangú és egy valamikori nagy ország és a világ második szuperhatalma számára szégyenletes szerepet szánnak neki.

Megmenekülhet-e Oroszország attól, hogy ilyen sors jusson osztályrészéül? Sok esélye nincs rá, de teljességgel azért ki sem zárható. Ennek legfontosabb feltétele – véleményem sze­rint – mindenesetre az, hogy teljes egészében és kíméletlen őszinteséggel belássa, milyen helyzetbe is került, és milyen okokból. Oroszországban ugyanis félnek ettől a felismeréstől. A megfékezhetetlen szómágia megszállta a társadalom egész intellektuális szféráját. Az emberek félnek bevallani maguk­nak, hogy a történelem legnagyobb ostobaságát követték el, amikor önként alárendelték magukat a reformereknek és ezek nyugati felbujtóinak; s ha erre rádöbbennének is, óvakodnak hangosan kimondani. Azt gondolom, éppen ez a félelem a legnagyobb akadálya a jelzett alternatíva megvaló­sulásának.

1993. június

(Fordította: Havas Ferenc)

A hazai privatizációs folyamat egyik iránya a munka­vállalói résztulajdonlás, különösen a Munkavállalói Résztulajdonosi Program (a továbbiakban: MRP), amelyhez modellt és gyakorlati tapasztalatokat az amerikai Employee Stock Oyvnership Plan (magyarul Munkavállalói Részvénytulajdonlási Program, a to­vábbiakban: ESOP) adott. A modell szülőatyja L. O. Kelso, aki az 1950-es és 1960-as években jogi tanács­adóként az első estek kezdeményezője és kidolgozója volt, majd az 1970-es években tevékenyen hozzájárult az ESOP törvényi hátterének megalapozásához az Egyesült Államokban. Azóta az 1980-as és 90-es évek­ben számos más országban is adaptálták az ESOP-ot.

Az ESOP-ot az USA-ban távolról sem tekintik vala­miféle kollektivista, szocialisztikus képződménynek, sem harmadik útnak, hanem a hagyományos tőkés gazdaságot megújító eszköznek egy széles, tőkejöve­delemmel rendelkező réteg kialakulásában, amely mind a Republikánus, mind a Demokrata Párt támo­gatását élvezi, és az utóbbi Időben az egyre szűkülő bázisú szakszervezetek sem utasítják már el, sőt ese­tenként pártolják. A kelet-európai régióban – Magyar­ország jár az élen az ESOP adaptálásában. Az 1990 óta zajló információs kampánynak is köszönhetően közel hároméves törvényelőkészítő munka után a törvény 1992. június 9-i parlamenti elfogadása óta az MRP te­ret nyert Magyarországon, annak ellenére, hogy előké­szítése során és törvénybe iktatása óta is politikai és szakmai viták kereszttüzében áll.

A MRP alapgondolata a következő: olyan pénzügyi­finanszírozási-szervezeti technika, amely lehetővé te­szi, hogy egy cég munkavállalói szervezett módon, de a végeredményt tekintve egyénileg váljanak résztulaj­donossá az őket foglalkoztató társaságban, oly módon, hogy a felvett hitel vagy a vételár-részletek törlesztése és a kamatok fizetése ne a bérjövedelmeket, hanem a társaság nyereségét terhelje, a hitel fedezetéül ne a magánvagyonuk, hanem a társaság vagyona szolgál­jon, és a tulajdonszerzés folyamatában az egyoldalú bérérdekeltség mellett vagy helyett megteremtődjék a közös érdekeltség a cég nyereségének és vagyonának a növelésében. A munkavállalók által önkéntesen lét­rehozott MRP-szervezet olyan jogi személy, amely ön­kormányzattal – azaz közgyűléssel és a szervezet köz­gyűlésén titkos szavazással megválasztott ügyintéző és képviselő szervvel – és nyilvántartott résztvevőkkel rendelkezik.

A munkavállalók számára az MRP egyik célja az egyéni tulajdonuk gyarapítása a munkáltató társaság vagyonrészének (részvénynek vagy üzletrésznek) a megszerzésével, amely vagyonrész a törlesztés befeje­zése után kedvező esetben értékesíthető, készpénzzé tehető. A másik cél a tulajdonba kapott vagyonrészek megtartásával az osztalékjövedelem megszerzése a tör­lesztés befejezése után (addig az osztalékot törlesztés­re és kamatfizetésre kell fordítani). A harmadik cél a munkáltató társaság jövőjének eldöntésében való rész­vétel a társaság tulajdonosi döntéseket meghozó fóru­main (közgyűlés, taggyűlés).

Az MRP-törvény megszületése utáni három év alatt 210-nél is több társaságban alakult MRP-szervezet vá­sárolt állami tulajdont, és ennek révén közel 65-ezer munkavállaló vált együttesen több mint 40 milliárd fo­rint névértékű vagyon tulajdonosává. Az MRP-s cégek jegyzett tőkéje a néhány millióstól a milliárdos nagy­ságrendig terjed. A dolgozók tulajdonosi szervezetei az esetek több mint felében többségi tulajdont szerez­tek. Számos kft-ben az MRP szervezet a társaság teljes vagyonát kivásárolta. Az 500 főnél több dolgozót fog­lalkoztató társaságokban átlagosan 40% alatt marad az MRP szervezet tulajdonaránya.

Az MRP szervezetek nagyobb része a türelmi időn belül egyelőre csak a kamatokat törleszti, a jobb gaz­dasági-pénzügyi mutatókkal rendelkező cégek MRP szervezetei már hozzáfogtak a felvett kölcsöntőke tör­lesztéséhez is. A hitel visszafizetése csupán néhány esetben történt meg.

Számos olyan MRP-eset van, ahol a meghatározó pozícióban lévő személyek – ellensúlyok hiányában – a saját szándékaik és érdekeik szerint alakíthatták a viszonyokat. Alaposan átrágva a jogszabályokat és kö­rüljárva a finanszírozási lehetőségeket úgy gondolták, hogy – noha az MRP-nek vannak számukra ellenszen­ves és terhes vonásai – pénzügyi és egyéb szempont­ból ez nyújtja a legnagyobb esélyt számukra a kivá­sárláshoz. Az nem igazán volt akadály, hogy meg kell nyerni hozzá a cégnél dolgozók többségét, a megnye­résnek ugyanis számos módja létezik. Van, ahol ez tisztességesen, kellő mennyiségű információ megadá­sával történt, máshol a tájékoztatás hiányos és félre­vezető volt, de előfordult vezetői nyomásgyakorlás is. Ebben főként a tapasztalatlanság, az előrelátás hiánya és a nemtörődömség játszott szerepet, de bizonyos mér­tékben a tudatosság is feltételezhető.

A törvényt előkészítő minisztériumi szakértők ré­széről állandóan érzékelhető volt az MRP egész gon­dolatrendszerével kapcsolatos elutasítás, és ennek ré­szeként egyfajta elitista szemlélet, többek között an­nak a hozzájárulásnak a lebecsülése, amivel az átlag­munkavállaló a cég gazdasági teljesítményét emelheti. Ebbe a szemléletbe belefér, hogy ha az átlag-munka­vállalók nem tudják megvédeni az érdekeiket, és el­fogadnak egy számukra előnytelen alapszabályt, az az ő bajuk.

Az eredeti törvénykoncepcióban megfogalmazódott, és a kormányzati-parlamenti vitákban ismételten fel­merült a védelmi szabályok kérdése („tisztesség"), de ezek a törvényből végül mégis kimaradtak. A mintául vett amerikai és brit ESOP-törvényben például az adó-és egyéb kedvezményeknek az a feltétele, hogy a rész­vételi arány a dolgozók körében folyamatosan megha­ladja az ötven százalékot. Továbbá az adókedvez­ményhez pontosan meghatároztak egy kereseti határt is, amely fölött keresők nem szerezhetnek meg a fel­osztható tulajdonból harminc százaléknál többet, vagyis a 70 százalékot mindenképpen a cég többi al­kalmazottja között kell felosztani.

A résztulajdonosi érdekeltség csak közvetett, szunnyadó és fel nem használt erőforrást jelent mindaddig, amíg a menedzsment tudatosan össze nem kapcsolja azt olyan vezetési módszerek alkalmazásával, amelyek elősegítik a költségeket csökkentő és a minőséget ja­vító munkavégzést. Ezek alkalmazása a cég vezetésé­től felvilágosultságot és az együttműködő, részvételen alapuló vezetési módszerek melletti határozott elköte­lezettséget követel meg, melynek gyümölcsei általá­ban közép- és hosszú távon érnek be.

A demokratikus tulajdonosi struktúrájuk és meg­újuló vezetési stílusuk miatt sikeres MRP-cégek pél­dája új utakat nyithat és ötleteket adhat a magyar üz­leti kultúra fejlődése számára. Az MRP alkalmazása egyrészt megteremti a kelet- és közép-európai társada­lmakban a gazdasági demokrácia egyes elemeit, de egyúttal politikailag elfogadhatóbbá teszi a rend­szerváltást is.

1. A második gazdaság

A 80-as évek a hazai gazdaságpolitikában kettős fordulatot hozott. Egyrészt nyilvánvalóvá vált a külgazdasági kapcsola­tokban a KGST kifulladása, másrészt a politika elismerte a magántulajdont, még ha részleges formában is. A szakiro­dalomban mindenki egyetért abban, hogy ez a kapitalizmus térnyerése volt a szocializmussal szemben, vita csak abban van, hogy ezt pozitívnak vagy negatívnak fogják fel. Hogyan lehetséges azonban az, hogy egy olyan párt fogadja el 1982-ben a második gazdaság legalizálását, amelyik ideológiailag a magántulajdon tagadása alapján áll, miért jó az, ha a saját sírgödrüket ássák meg? Az egyik válasz erre az, hogy a ve­zetők korlátoltsága tette ezt lehetővé, amit a kapitalizmus szálláscsinálói – a reformközgazdászok – kihasználtak. A má­sik megközelítés szerint a magyar nép szabadságharca okoz­ta azt a gazdasági és politikai nyomást, ami miatt a vezetők­nek fel kellett adniuk ideológiájukat. Véleményünk szerint azonban mindkettő leegyszerűsítés, bár van bennük igazság, csak éppen egyoldalúan kimondva. Ahhoz azonban, hogy a második gazdaság tényleges jelentőségét megértsük, a kül­gazdasági orientációváltással kell kezdenünk.

Világpolitikai szempontból a 80-as évek eleje a neokonzervatív fordulat pillanata. Ennek legfontosabb világgazdasági mozzanata az IMF szerepének felértékelése, illetve az adós­ságválság elindítása. Csak első pillantásra meglepő, hogy ép­pen Mexikó jelenti be először a fizetésképtelenséget, azaz az amerikai bankok és rajtuk keresztül a kormány éppen Mexi­kónak nem hajlandó tovább hitelt nyújtani. Ezzel ugyanis az USA saját magán üt, mégpedig azon részén, amelyik hatalmát a latin-amerikai elmaradottságból szerezte. Csak ezen „olaj­bárók" számára volt előnyös az adósságcsapda, amely mind­két fél, az adós és hitelező számára egyaránt csapda. Ennek a torz hatalomgyakorlásnak legpontosabb illusztrációja a Dal­las filmsorozat, hiszen a Ewing olajtársaság számára minden eszköz megengedett, legalábbis a sorozat elején. Maga a so­rozat pedig arról a folyamatról szól, ahogyan ezt a hatalmat megtörik és törvényes korlátok közé szorítják. Ennek első lé­pése az adósságválság, illetve az IMF középpontba állítása.

Ez – még az IMF korlátolt logikája mellett is – előrelépés volt, hiszen így sikerült intézményesíteni a hitelezőket és ezzel kizárni azokat, akik nem is akarták, hogy hiteleiket visszafi­zessék. A korábbi teljesen homályos hitelezői gyakorlatot si­került tisztázni – vagy legalábbis elkezdeni tisztázását. Azaz az IMF működése, a világ csendőrének szerepe nemcsak a fejlett világot védte a fejletlenekkel szemben, hanem „befelé" is védett, hozzájárult a centrum modernizálódásához is. Ezt a piac ideológiájával tette, de ahogy erre legutóbb Csáki György is rámutatott cikkében,¹ a piac érvényesítése nem pi­aci területen állami feladat, azaz formailag állami beavatko­zás, fából vaskarika. Anélkül, hogy nagyon elkalandoznánk, annyit megjegyezhetünk, hogy Latin-Amerika kiszabadulása az adósságcsapdából nem mehet végbe az IMF ortodox neo­klasszikus álláspontja mellett, hiszen nemcsak helyesen kell cselekedni, hanem a helyes ideológiát is képviselni kell.

Európában ugyanez a fordulat a lengyel válsággal robban ki közvetlenül, közvetve pedig a NSZK szerepének átértéke­lésével. Politikailag a német fordulat világos: győznek a kon­zervatívok, ami nemcsak belpolitikailag jelent korszakhatárt, a munkásosztály és a szakszervezetek hatalmának megtörését, hanem külpolitikailag is, a keleti blokk országaival fenntartott kapcsolatok megváltozását. Ezentúl már nem a németek fog­ják eljátszani a közép szerepét, nem ők alkotják a hidat Kelet és Nyugat között, hanem az egész nyugati blokk egységesen kapcsolódik a keleti tömb egyes országaihoz. A korábbi gya­korlat értelmében a németek megfinanszírozták a keleti orszá­gok túlköltekezését, ezzel biztosították ezen országok stabili­tását. Ezzel persze önálló és széles mozgásteret nyitottak sa­ját politikájuknak. Úgy látszott, hogy a németek, pontosabban a német szociáldemokraták a biztosítékai az európai bizton­ságnak – és nem az USA, illetve a NATO ereje. Ez nyilván­valóan illúzió volt, hiszen a német pénzek nem a világnak, csak a keleti blokk országaiban meglévő sajátos szociálde­mokrata-kommunista egyensúlynak a biztonságát jelentették. 1981-ben az adósságválsággal ez a sajátos együttműködés szakadt meg. A lengyel válság nemcsak a szovjet ernyőelmé­let végét jelentette, hanem a német befolyás visszaszorítását is. Ezek után az egyes kelet-európai országok kiugrása, adós­ságproblémájuk kezelése csak a nyugati blokk egészéhez, azaz az IMF-hez való kapcsolódással volt elképzelhető. Most már nem lehetett szocialista elvek alapján kapitalista gazda­ságot teremteni – ahogy ezt a hazai pártfunkcionáriusok el­képzelték -, hanem egységbe kellett kerülnie az ideológiának és a gyakorlatnak.

Mindez témánk szempontjából azért fontos, mert 1981 va­lóban komoly gazdaságpolitikai felismerése az exportorientált­ság volt. Csakhogy ez az exportorientáltság radikálisan kü­lönbözött a 68-astól. Akkor a reform lényege a német piacra való betörés és így a szociáldemokráciával való kiegyensú­lyozott viszony megteremtése volt. 1981-ben ugyanez a nyu­gati blokkhoz való csatlakozást jelentette, a legvidámabb ba­rakk hazug ideológiájának közvetlen felszámolását. A helyzet paradoxona, hogy az exportorientáltságot ugyanazok a köz­gazdászok mondták 1981-ben, mint 68-ban. Ez azonban csak ezen közgazdászok szubjektív fejlődése szempontjából lénye­ges – hogyan válnak szociáldemokratákból liberálisokká.

A kétféle exportorientáltság nemcsak a közvetlen külgazda­sági kapcsolatrendszerben jelentett változást, sőt elsősorban nem abban, hiszen radikálisan nem változott meg az export-és importszerkezet, hanem ennek belgazdasági következmé­nyeiben. Az IMF célja nem a fizetési mérleg egyensúlyba hozása, hanem olyan intézményrendszerbeli változások, ame­lyek megakadályozzák a centrum országokkal szembeni fellé­pést. Ahogy már korábban láttuk, az adósságválságnak nem annyira gazdasági, sokkal inkább biztonságpolitikai okai vol­tak. Ezt nagyon pontosan tudták mind Nyugaton, mind Kele­ten. Az, hogy a szovjetek nem léptek közbe (hiszen az elég hihetetlen, a KGB-t ismerve, hogy nem tudtak róla² ), azt mu­tatja, hogy nem volt erejük megakadályozni a belépést, azaz Közép-Kelet-Európa elvesztése még jóval Gorbacsov előtt el­kezdődött. Pontosabban nem a belépést nem tudták megaka­dályozni, hanem a magyar, illetve a többi szocialista ország belső konfliktusait nem tudták kezelni, ezek pedig a rendszer szétvetésével, közvetlen elpusztításával fenyegettek. így át­adásuk a Nyugatnak teljesen logikus reakció volt a szovjetek részéről. Az, hogy mindez gazdasági formát öltött, csak az angolszász hagyományból következő forma volt.

Mi is volt az a konkrét konfliktus, ami arra kényszerít ette a magyar vezetőket, hogy „átálljanak"? Röviden: ez a munkás­osztály forradalmasodásának, illetve ellenforradalmasodásának megakadályozása volt. A Kádár-korszak egésze a nagy­ipari munkásság és a parasztság egyensúlyán alapult, de ez statikus egyensúly volt, feltételezte, hogy parasztból csak munkás lehet, vagy fordítva. A szocializmus védelme a kor­szak retorikájában a párt és a munkásosztály vezető szere­pének megőrzését jelentette, márpedig ez csak a nagyipar fenntartásán keresztül valósulhatott meg. Nagyipar és mun­kásosztály összetartozó fogalmak. A gyár azonban olyan te­rep, ahol a munkás és a gyár vezetője mindig szemben áll egymással, a munkás mindig elidegenedett a munkafolyamat­tól. Ezt fel lehet fogni pusztán bérproblémaként, és a Kádár­rendszer ezt is tette, de ezzel nem oldódik meg az a kérdés, hogy a munkás milyen logika alapján fogadja el a bérét. A szakszervezetnek ugyanis nemcsak az a funkciója, hogy a tőkés felé jelezze a munkásság követeléseit, hanem hogy ez­zel leszerelje az üzemen belüli lázadást. Miután a munkás a gyáron belül soha nem lát bele a munkafolyamat egészébe, ezért számára a bér is mindig külsődleges, idegen marad. Ebből következően állandóan megjelenik a lázadás is, de ez csak lázadás maradhat (jó esetben), hiszen a gyáron belül nem termelődhet ki olyan vezető réteg és olyan intézmény, amelyik ezt forradalommá tudná átalakítani. Az a gyáros, aki ezt fölismerte, éppen ezért mindig úgy is szervezte át a mun­kafolyamatot, hogy a munkás szellemi munkája is teret nyer­jen benne, bevonta a gyár működtetésébe is, azaz a munkást munkás létében kezdte el megszüntetni – saját hatalma meg­őrzése érdekében.

A Kádár-rendszer ezt azonban nem tehette meg, mert akkor rá lett volna kényszerítve hatalma racionalizálására, kiderült volna, hogy a párt vezető szerepének jelszava mögött éppen ezzel ellentétes politikát folytat, nem a munkásosztály meg­szüntetése a célja, hanem a középszerűség uralmának fenn­tartása. Emiatt állandóan újratermelődtek a konfliktusok a munkásosztály és a párt között, amelyek mindig meg is je­lentek az elméleti szakirodalomban és a gazdaságpolitikában. Ilyennek tekinthető már maga a 68-as gazdasági reform is, hiszen a szocialista piacgazdaság azt ígérte, hogy a munkás részesedhet – nem a munkamegosztás megszüntetéséből, hanem a nyereségből. Azzal, hogy pénzt adnak neki, kihúzzák a méregfogát – nyúltak a jól bevált recepthez. Miután azonban kiderült, hogy a munkás a nyereség alakulásába nem lát bele, és ugyanúgy megmarad a lázadásnál (végül is ez a sérelmi politika lényege), akkor kiemeltek 50 nagyvállalatot, és 72-től elkezdődött a lázadások kezelésének kézi szabályozása. A

72-es feszült hangulatot nemcsak az mutatja, hogy a párt ál­lást foglal a munkásosztály helyzetéről, hanem az is, hogy ebben az évben íródik a Darabbér,³ amely ennek a problé­mának az egyik legmaradandóbb kordokumentuma.

A Darabbér persze nem egyszerűen szociográfia, hanem annak az újbaloldali-maoista világtendenciának hazai megje­lenése, amelyik a lázadás feloldását végül is az adott mun­kaszervezeti formán belül képzelte el. A munkamegosztás megszüntetése csak a nem-munkások számára jelent forradalmasodást, a munkásosztály már elérte fejlődésének csúcs­pontját, éppen a munka, a kommuna az, ami integrál. Ebből következően a munkásosztály felemelése a gyáros feladata, és a közvetlen munkafolyamatba kell bevonni a munkást, ezt kell számára átláthatóvá tenni – ez az önigazgatás divatos koncepciója. Ezáltal világos lehet a művezető funkciója, de a vállalat szerepe az egész újratermelési folyamatban nem. Azaz a munkás esetleg érteni fogja, hogy a vállalaton belül miért annyi a bére amennyi, de azt nem, hogy a többi céghez képest miért alakul így⁽ez a bér. A közvetlen munkafolyamat ugyanis a munkásnak csak a természethez való viszonyát ra­gadja meg, ennek társadalmi következményei – leszámítva a szaktársakhoz való viszonyt – rejtve maradnak. Márpedig a természet átalakítása a társadalmi viszonyoknak alárendelten játszódik le, a termelés szerkezetét a kereslet határozza meg, ez a marxi elmélet alapgondolata is. így a közvetlen munka­folyamat átalakítása csak nagyon részleges eredményeket ho­zott a munkásosztály röghöz kötésének szempontjából.

Ennek a konfliktusnak a feloldására két út mutatkozott: az egyik a vállalaton belül, a másik azon kívül. Az első a köz­vetlen munkaszervezeti forma átalakításán túl a szakszerve­zet bevonása a vállalat egészének működésébe. Ez a participáció nem volt idegen a nyugat-európai gyakorlattól sem, de ott, és persze nálunk is, egy súlyos érdekellentétet rejtett magában. A munkásosztálynak az a szervezete, amelyik részt vett a vállalat irányításában maga is abban volt érdekelt, hogy fennmaradjon a munkásosztály, hiszen hatalmát onnan nyer­te. Akár szakszervezetről, akár üzemi tanácsról volt szó, mind­kettő csak a vállalattal együtt létezett. A vállalat lényege azon­ban az elidegenedett tőkés-munkás viszony, így a munkás­osztály tényleges felemelése, munkás létének megszüntetése a vállalat megszüntetésével járt volna, erre pedig ők alkalmat­lanok voltak. Ezt elvileg a pártnak kellett volna végrehajtania, de a párt a szovjet logika foglya volt, ennek a problémának a felvetése szétvetette volna a párt kereteit, közvetlen ellent­mondásba került volna modernizáció, a termelési intézmény­rendszer és a katonai hierarchia, és mindez a blokklogikát is veszélyeztette volna. Ez pedig ott akkor és háborúhoz vezet­hetett volna. így olyan intézményhez kellett fordulni, amelyik megszünteti a vállalatot, megteremti a munkásosztály meg­szüntetésének intézményi kereteit, de mégsem az ezt elmé­letileg pontosan kifejező szocialista-kommunista ideológiával teszi, hanem épp ellenkezőleg. Belpolitikailag erre szolgált a második gazdaság fogalma.

Nincs most terünk arra, hogy a vállalkozó fogalmának fej­lődését áttekintsük a nyugati szakirodalomban és részleteseb­ben elemezzük Hayek munkásságát. Csak annyit szeretnénk megjegyezni, hogy a neokonzervatív forradalom fent már tár­gyalt jellemzőjéből következik, hogy a gazdaságelmélet köz­ponti kategóriája a kisvállalkozó lett. Ez a fogalom az, amely megteremti az átmenetet a munkásból a tőkésbe, létrehozza az anyagi és szellemi munka egységét, azáltal, hogy minden­kit rákényszerít a piac megismerésére, ezen keresztül a tár­sadalmi akarat tudatos végrehajtására. Az a jelszó, hogy „min­denki váljon vállalkozóvá" természetesen nem azt jelentette a gyakorlatban, hogy verjék szét a monopóliumokat (a multina­cionális cégek rendszere megmaradt), hanem azt, hogy min­den egyes gazdasági területen a hatalomgyakorlónak kell lét­rehoznia a piacot. Tehát piac kell a felsőoktatásban, az egész­ségügyben, a munkások között és a gazdasági szabályozók területén is. Ez nem az az általában vett piac uralma, a szabadversenyes kapitalizmus lenne, hanem az egyes konkrét területek konkrét piacosítása. A gyakorlatban ez utóbbi műkö­dik, elméletileg mégis az előbbit hangoztatták. Hiszen, ha a liberális közgazdaságtan beismeri az utóbbit, akkor választ kell adnia arra is, hogy mi a hatalomgyakorló logikája, ez pe­dig elvezetne a marxizmusig.

Az IMF-hez való csatlakozásból tehát szükségszerűen kö­vetkezett, hogy nálunk is a vállalkozó ellentmondásos fogal­mát kellett a középpontba állítani. Ennek volt hagyománya a szocialista elmélettörténetben, csakhogy a korábbi szabályo­zott piac koncepció alapvetően a már meglévő erőviszonyok konzerválásán alapult. Nem az volt a cél, hogy a kohászat megismerje az egyes piaci szereplők döntési mechanizmusait, hanem hogy már meglévő erőfölényét gazdaságilag érvénye­sítse. Az a piac sokkal inkább emlékeztetett a szabadversenyes kapitalizmusra, mint fejlett világbeli társa. Ennek a piaci koncepciónak alárendelten már megjelentek a hazai magán­szektor egyes elemei. Ezek között a leglátványosabbak a ház­táji gazdaságok voltak, amelyek persze teljes mértékben rá­épültek a téeszre, illetve az állami gazdaságra. Ezek a nagy intézmények fix piacot jelentettek, és gyakorlatilag kockázat nélkül lehetett valaki vállalkozó. Egyáltalában nem a paraszt­ság beemeléséről volt szó az újratermelési folyamat szellemi részébe, a folyamat valójában a jövedelemátcsoportosítást szolgálta. Ez a hagyomány tehát szöges ellentéte volt a nyu­gati vállalkozó-felfogásnak, így a magyar közgazdászoknak ettől kellett megszabadulni, és persze vállalni ezzel együtt a reformközgazdaságtan piacszeretetét.

Gábor R. István és Galasi Péter⁴ erre tett kísérletet. Szá­mukra a második gazdaság nem a már meglévő nem-szocia­lista szektor elemzése volt, hanem ennek a vállalkozó-foga­lomnak a felbukkanása és ösztönzése. Olyan piacgazdasági rendszert képzeltek el, amelyik ezen a vállalkozó-fogalmon alapul és alapvetően a munkaerőt mobilizálja, a munkásokat átalakítja vállalkozókká. Ezzel kiszakítja őket a vállalatból és ezen keresztül modernizálja a szocialista nagyvállalatot is. Nem a piac a fontos, hanem a vállalkozó, a piac csak eszköz ennek a vállalkozó hajlamnak a kiaknázására. Emiatt van az is, hogy a másodikgazdaság-kutatások nem gazdaságpolitika­iak, hanem a társadalompolitikához tartoznak.

A második gazdaság tehát nézetünk szerint nem a kizsák­mányolás elfedésére szolgáló eszköz, hanem éppen annak megszüntetését célozza. Ez azonban nem a nép szabad­ságharcának következménye volt, hanem épp ellenkezőleg az ilyen „szabadságharcok" megelőzésére szolgáló társada­lompolitikaként működött.

2. Az informális gazdaság

Miközben Magyarországon a 70-80-as években a második gazdaság térnyerésének lehettünk tanúi, a fejlett országokban megjelent az informális (rejtett, fekete, szürke, földalatti, lát­hatatlan stb.) gazdaság fogalma. Első ránézésre ennek a je­lenségnek nem sok köze van a szocialista második gazda­sághoz, hiszen a fejlett országokban a piac, illetve a vállal­kozó a formális, hivatalos gazdaság alapvető építőkövei, így a vállalkozóvá válásnak az állam általi generálásához nincs szükség az informalitásra, ez a formális gazdaságon belül is végrehajtható. Az informális gazdaság elterjedt megközelítése szerint kialakulásának legfontosabb oka a növekvő adóteher, ami arra kényszeríti a vállalkozókat, hogy tevékenységüket rejtve végezzék, azaz a rejtett gazdaság döntő részben adó­elkerülés, illetve adócsalás. De mind a formális, mind az in­formális gazdaság ugyanazon elveken, a piaci logika elvén működik, és a kutatók többsége szerint a két gazdaság között mind a tőke, mind a munkaerő aránylag szabadon áramlik, az egyik irányba az adóterhek csökkenése-növekedése, a másik irányba az ellenőrzés és büntetés fokának változása tereli, és az adóterhek, illetve a büntetés elrettentő hatásai hoznak létre valamilyen egyensúlyt a két szféra között.

Ugyanakkor elég furcsa, hogy az informális gazdaság fo­galma éppen akkor jelenik meg és terjed el széleskörűen, ami­kor az információs gazdaság és társadalom kiteljesedik. Ne­héz elhinni, hogy a számítógépek és a szupertechnika korá­ban bármi rejtve maradhat az állam (illetve adóhivatala) előtt, miközben a műholdak segítségével akár egy moszkvai járó­kelő grimaszait is figyelemmel kísérhetik az USA egy katonai bázisán. Ha az állam be akarná hajtani az elmaradt adót, akkor ezt a szokásos módon a haditechnika polgári adaptá­lása révén minden további nélkül megtehetné. Két ellenérv szokott ezzel szemben felmerülni. Az egyik a behajtás gaz­daságossága, de ez ellen szól, hogy minden gazdaságossági számítás szerint a be nem szedett adók messze kompenzál­nák a költségeket. (Magyar számítások szerint pl. 1 plusz ­adóbeszedésre fordított forint 8 forintnyi plusz adóbevételt eredményez. Egy 1988-as angol számítás szerint Nagy-Bri­tanniában némileg rosszabb, de még mindig jelentős az arány, 1 font adóellenőrzésre fordított plusz kiadás 6 fontot hoz a konyhára.⁵ ) A másik ellenérv a behajtás kétes alkotmányos­sága, személyiségi jogokba való ütközése, de ez a fejlett or­szágok adóhatóságait sokkal kevésbé korlátozza, mint ma­gyar megfelelőjüket. Az azonosító szám (az USA-ban a tár­sadalombiztosítási szám) gyakorlatilag teljeskörűen használ­ható. Az adóhatóságoknak egy sor országban nyomozati jog­köre van, megszokott és gyakorlatilag társadalmilag is elfo­gadott, hogy a hatóság vagyont becsül, életkörülményeket vizsgál, és ha ezek ellentétesek a bevallott jövedelmekkel, adóhátralékot állapít meg. (Csak egy példa: egy jó pár fejlett országban figyelik az egyének egyesületi, sportköri stb. tag­ságát, és ezt adóellenőrzéskor összevetik az egyén anyagi helyzetével. Ha az illető pl. rendszeresen golfozik, akkor eh­hez megfelelő jövedelemmel kell rendelkeznie. Ha ennél ke­vesebbet vall be, akkor az adóhatóság a golfozással arányos jövedelmet állapíthatja meg, és ennek alapján adóhátralék megfizetésére kötelezheti az illetőt.) Megállapítható tehát, hogy a modern fejlett állam azért hagyja a rejtett tevékeny­ségeket, mert nem akarja ezeket formálissá tenni – hiszen mind technikai-gazdasági, mind jogi lehetőségei meglenné­nek a tevékenységek formális gazdaságba kényszerítésére.

Érdemes a rejtett gazdaság kutatásának még egy momen­tumát kiemelni. Bár sokan szeretik hosszú történelmi beveze­tőkkel kezdeni munkáikat (felhívva a figyelmet pl. az egyiptomi papiruszokra, amelyek már említik a piramisok fosztogatását), azért a többség elismeri, hogy az informális gazdaság nem tradicionális, hanem modern jelenség, születése a harmincas évekre tehető. Jellemző, hogy az összehasonlítás alapja a harmincas évek, az aranykor, amikor még nem létezett adó­elkerülés. A rejtett gazdaságot az állam új gazdasági szerepe hozza létre, az állam közvetlen beavatkozása a gazdaságba. Ugyanakkor az 50-60-as években a kutatókat nem nagyon érdekelte a dolog, hiszen a New Deal, az új társadalmi szer­ződés működött. Az állam a 30-as években az Amerikai Egye­sült Államokban, majd később az európai fejlett országokban új szerződést ajánlott az állampolgároknak, miután a régi szerződés csak nagyon korlátozottan biztosította az amerikai álom teljesülését (miszerint mindenki előtt nyitva áll a meg­gazdagodás útja). Az új szerződés lényege az volt, hogy az állam szerepet vállal a gazdaságban, korlátozza a gazdaság szereplőinek mozgási lehetőségeit, cserében biztosítja a vál­ságmentes gazdasági növekedést és a jóléti állam kiépülésé­vel a minimális szociális biztonságot. Az állampolgár úgy adta ehhez a szerződéshez a beleegyezését, hogy rendesen adó­zott. (A 60-as években a becsületes adózó hozzátartozott az állampolgár imázsához.) Miután az új szerződés legfontosabb pontja, az állandó növekedés, az 50-60-as években aránylag zökkenőmentesen teljesült, nem nagyon érdekelt senkit, hogy hányan bújnak ki az adófizetés alól. (Jó példa erre, hogy Cagan, a chicagói iskola egyik neves közgazdásza 1958-ban írja meg híres cikkét a készpénzforgalom nagyságát magyarázó tényezőkről,⁶ amelyben többek között részletesen elemzi, hogy a készpénz aránya az összpénzforgalmon belül a II. vi­lágháború után jóval magasabb, mint előtte. Ezt a tényt azzal magyarázza, hogy megnőtt az adóelkerülő tevékenységek aránya, amelyek készpénzben és nem számlapénzben zajla­nak. Meg is mutatja, hogy az átlagos adóteher nagysága egyéb tényezők – mint a reáljövedelem és kamatláb – válto­zatlansága esetén szignifikánsan hat a készpénzarány nagy­ságára. Cikkének ez a része akkor teljes érdektelenséggel találkozik, majd csak a hetvenes évek végén fedezik fel újra és fejlesztik tovább módszerét.)

A rejtett gazdaság létét az hozza felszínre, hogy a jóléti állam a 70-es években válságba jut, a növekedés megtorpan" Ugyanakkor, mint láttuk, ez a fordulat az információs forrada­lommal párhuzamosan valósul meg, és nem kíséri a rejtett gazdaság felszámolásának kísérlete, sőt a rejtett gazdaság bővül is a 80-as években.

Mi magyarázhatja az állam ilyen elnéző magatartását? Vé­leményünk szerint az informális tevékenységeket a neokonzervatív gazdaságpolitika felhasználja a gazdasági szerkezet­váltás elősegítésére. A 60-70-es évek húzóágazatai az olajra épülnek, ezeket az ágazatokat, illetve a túlméretezett jóléti, adminisztrációs struktúrát sokszor drasztikusan és erőszako­san kell leépíteni. A szerkezetváltás hatékony segítője lehet az informális gazdaságbeli tevékenységek tolerálása, illetve némi gerjesztése. A neokonzervatív szerkezetváltási politika sokszor keményen, akár erőszakosan is fellép a szakszerve­zetek ellen (pl. a Thatcher-kormányzat a szénbányák bezárá­sa ügyében), de egy sor esetben, főleg az állami bürokrácia leépítése esetében a direkt fellépés nem hatásos, közalkal­mazottakat, tisztviselőket nagyon nehéz békésen vagy akár erőszakosan elküldeni. A rejtett gazdaság tolerálása azok adóterhét növeli, akik megmaradnak a jól ellenőrizhető állami tulajdonú vagy kontroll alatt álló ágazatokban (és a leépítendő ágazatok ilyenek), azaz a rejtett gazdaságnak kettős a vonzó hatása: egyrészt esetleg magasabb jövedelmet lehet elérni, másrészt, ha a munkavállaló a látható gazdaságban marad, akkor „rajta csattan az ostor", hiszen az adóprés rajta hajtja be a kies adóbevételeket. Nagy-Britannia példája azt is mu­tatja, hogy az állam szelektív jelleggel alkalmazza a rejtett gazdaság elleni küzdelem vagy tolerancia eszközét. Az infra­struktúra esetében (pl. közművek, tömegközlekedés) az „ész nélküli" privatizáció elősegítette az állami működtetésű infra­struktúra leépítését, itt tolerálták a formális és informális szféra határán működő cégek (pl. maszek busztársaságok) működé­sét. Ugyanakkor a bányászatban a leépítés melletti érvként használták, ha informális tevékenységekre bukkantak. (A het­venes években például két tízéves gyerek meghalt egy nagy­-britanniai bányában. Ennek hatására nagyszabású akció in­dult, melynek eredményeképpen majdnem százezer kiskorú illegális foglalkoztatottat találtak. A jelenség komoly érv volt a leépítések során.⁷ )

Némileg cinikusan tehát úgy fogalmazhatnánk, hogy a 80-as években az állam ad még egy lehetőséget állampolgárai­nak. Akinek nem sikerült megvalósítania az amerikai álmot a formális szektorban, az most megpróbálhatja az informális­ban. Ennek fényében a 80-as években hatalmas fellendülés­nek induló informálisgazdaság-kutatás propagandának is fel­fogható. Magyarországon az elmúlt években különösen látvá­nyos a propagandajelleg; miközben a csapból is a rejtett gaz­daság elleni fellépés szükségessége dől, minden kutatás sze­rint gyorsan emelkedik az ilyen tevékenységek súlya a gaz­daságban. Az erről szóló cikkek egyetlen kézzelfogható hasz­na, hogy lassan mindenki tisztában van azzal, hogyan kell ÁFÁ-t csalni, számla nélkül szolgáltatni, indokolatlan költséget elszámolni. Az informális gazdaságról szóló közgazdasági iro­dalom propagandajellege magyarázhatja azt a jelenséget is, hogy aránylag kevés kutatót érdekel, mi az oka és működési mechanizmusa ennek a szektornak; elsősorban az a kérdés, hogy mekkora az itt megtermelt jövedelem és milyen össze­tevői vannak.

Visszatérve a második gazdaság és az informális gazdaság összehasonlítására, a két nagyjából egy időben kivirágzó je­lenség között az a közös, hogy mind a kettő az állami gaz­daságpolitika 70-es években kibontakozó válságának követ­kezményeként jött létre, de míg a második gazdaság alapve­tően azt a célt szolgálta, hogy a szocialista állam a világgaz­dasági kihívások által kényszerítve valódi piac híján itt próbálja megvalósítani a vállalkozóvá válás neokonzervatív jelszavát, addig a fejlett országokban az informális gazdaság a szerke­zetváltás egyik eszköze, annak olajozója. És bár a második gazdaság esetében, mint szó volt róla, nem maga a tevékeny­ség a lényeg, hanem a vállalkozóvá válás, a magyar gazda­ságtörténeti helyzet miatt (a második gazdaság fő területei a mezőgazdaság, a lakásépítés) ez inkább konzerválja a gaz­dasági szerkezetet, és ebben lényegesen különbözik a rejtett gazdaságtól. (Cikkünk kereteibe a fejlődő országok informális szektorának elemzése nem fér bele, de itt érdemes megje­gyezni, hogy a latin-amerikai, afrikai országok esetében az informalitás egy harmadik típusa jelenik meg. Ezekben az or­szágokban sem a tradicionalitás a szektor forrása, hiszen ez is a II. világháború után jön létre, amikor is a faluból városba irányuló migráció következtében hatalmas munkaerő felesleg jön létre a városokban, ugyanakkor az állam a magas belépési költségekkel és adminisztratív terhekkel gyakorlatilag lezárja az utat a formális gazdaságba áramlás elől.)

3. A rejtett gazdaság Magyarországon

A rendszerváltás sok szempontból új helyzetet teremt a má­sodik és informális gazdaság terén is. A 80-as évek végétől felszabadulnak a vállalkozóvá válás csatornái, Magyarorszá­gon nemzetközi összehasonlításban is aránylag gyorsan és olcsón válhat valaki formális vállalkozóvá, amit a magyar la­kosság ki is használ, hiszen jelenleg a formálisan (de sok esetben nem ténylegesen) vállalkozók száma egymilliós nagy­ságrendű.⁸ A rejtett (adóelkerülésre, csalásra) alapuló tevé­kenységek skálája rendkívül széleskörű, és tulajdonképpen közismert mind a lakosság, mind az adóhatóság előtt. A feketegazdaság elleni harcnak ugyan helyettes államtitkári rangban levő kormányzati felelőse is van, de jelenleg az ő bevallása szerint is a magyar gazdasági szabályozás egyike a világ leg-liberálisabb szabályozásának.⁹ Például a hamis termékek forgalomba hozatalánál Magyarországon a BTK szerint 1 millió forintos értékhatárig a tevékenységet nem lehet büntetni. Vagy: a piramis- és pilótajátékoknak Magyarországon jelenleg nincs törvényi szankciója. Az is ismert tény, hogy a vállalko­zások az esetek nagy részében számla nélkül végzik szolgál­tatásaikat. Az APEH hivatalos újságja rendszeresen közöl megdöbbentő eseteket, illetve az adóhatóság tehetetlenségét illusztráló tényeket. Néhány példa az APEH híradó legújabb számából.¹⁰ Az APEH szakértői szerint az adószámmal nem rendelkező alapítványok nagy részben a jövedelemelrejtés eszközei, a BT-k, KFT-k egyéni vállalkozások jelentős része adócsalásra (egymásnak való fiktív számlázások, jogtalan költségelszámolások, ÁFA-visszaigénylések) jön létre. Az adó­hatóság nem nyomozhat az adóalany életkörülményei után (mint szó volt róla, ez a nyugati országokban az adóellenőrzés szerves része). Magyarországon az adózó később, hónapok­kal az ellenőrzés után is előkeríthet olyan okmányokat, ame­lyeket az ellenőrzés idején elfelejtett bemutatni. Az informáci­ós társadalom korszakában megdöbbentő, ahogyan a XX. század végén Magyarországon újra működnek Gogol holt lel­kei: miután a népességnyilvántartás megyeileg elszigetelt, ezért ha valaki egy megyében meghalt, a nevén egy másik megyében bárki tovább működhet (és működik is). Az APEH működési tere nemhogy nőne, de még csökkent is. Nyomozati jogkört az APEH továbbra sem kap, de ma már pl. a rendőr­ség sem ad adatokat, hogy az adóalanynak milyen és hány darab gépkocsi van a tulajdonában. Vagy például ha egy vál­lalkozó évek óta veszteséges, ám ugyanakkor egyre-másra nyitja meg az üzleteteit, ez ma nem elegendő a rejtett jöve­delem igazolásához, mert a vállalkozó bármilyen jövede­lemforrásra hivatkozhat (ajándékba kapta, nyerte, találta a pénzt). Amíg ezt ellenőrzik, a vállalkozó minden vagyonát át­írathatja a rokonaira, mert nincs olyan törvényi tilalom, ami az eljárás idejére ezt a jogát befagyasztaná.

A példákkal nem az a szándékunk, hogy az adócsalások mellett vagy ellen foglaljunk állást, csak azt szeretnénk be­mutatni, hogy ma Magyarországon gyakorlatilag alig korlátoz­za valami a rejtett tevékenységeket, holott ezek a tevékeny­ségek jól ismertek az adóhatóságok előtt is. Nehéz lenne eb­ben a helyzetben úgy foglalni állást, hogy ez csak a nehéz­kes bürokrácia és a tutyimutyi kormányzat cselekvésképtelen­ségének eredménye, a rejtett gazdaság nyilván nálunk is azért működhet ilyen szabadon, mert valós gazdasági szerepe van. Azt szinte minden kutató elismeri, hogy a rejtett gazda­ság komoly szerepet játszott az elmúlt években a szerkezet­váltás káros társadalmi hatásainak tompításában. Főleg azo­kon a területeken, ahol a szocialista nagyipar és mezőgazda­ság látványosan összeomlott (BAZ, Szabolcs-Szatmár me­gyék), a rejtett gazdaság, a fekete foglalkoztatás nélkül még súlyosabb lett volna a helyzet. Véleményünk szerint azonban nem a feszültség levezetése, a károk kompenzálása a rejtett gazdaság legfontosabb feladata Magyarországon. Hiszen a fekete foglalkoztatás elsősorban a határon túlról érkező mun­kavállalókra koncentrál, miközben több felmérés, kutatás is bemutatta, hogy jóllehet az egyes területeken dolgozók hely­zete sokszor kilátástalan, nehéz őket mobilizálni, inkább a se­gélyezési rendszerre számítanak. Az Alföldön a határon túlról jötteken kívül nehéz napszámost találni, Ózdon a hatalmas munkanélküliség mellett sem sikerült pl. varrodát nyitni, mert nem volt kellő munkaerő-kínálat. A jelenség a Kádár-rendszer hagyatéka: a gulyás-kommunizmus belesulykolta az emberek­be, hogy az állam biztosít egy alacsony szintű ellátást, és ez akkor is fennmarad, ha munkájukat önhibájukon kívül nem tudják ellátni (márpedig hagyományos munkahelyeik elvesz­tése ilyen önhibán kívüli esemény számukra).

Mint láttuk, a 80-as évek második gazdasága éppen ezt a (gazdasági indíttatású) mentalitást próbálta áttörni, a vállalko­zóvá válást megvalósítani, de a vállalkozóvá válás a törté­nelmi körülmények között olyan ágazatokban indult el, ame­lyeket a rendszerváltás erősen visszavetett. Nagyon sok ku­tató állítja, hogy a mai rejtett gazdaság legfontosabb forrása a második gazdaság. Véleményünk szerint ez a fentiek miatt nem igaz. A klasszikus második gazdaság a szerkezetváltás szükségessége miatt sajnos összeomlott, mert a kádári ipar­-mezőgazdaság struktúrára épült. A rejtett gazdaság kialaku­lásában viszont nálunk is a szerkezetváltás szükségessége játszott döntő szerepet. Érdemes összevetni a második gaz­daság és a rejtett gazdaság ágazati szerkezetét. Sajnálatos módon megbízható és főleg összehasonlítható adat nem na­gyon áll rendelkezésre, csak illusztrációképpen közöljük a kö­vetkező adatokat. Gábor R. István és Galasi Péter, idézett könyvükben, több, az ágazati szerkezetet jellemző adatot kö­zölnek a második gazdaság elemzése során. A legális ma­gánszektort vizsgálva (amelyben a 70-es években kb. negyed­millió fő dolgozott) megállapítható, hogy a hetvenes években jelentősebb magánszektor a mezőgazdaságban, a lakás­építésben és a személyi és üzleti szolgáltatásban működött, illetve kisebb mértékben az iparban (ezekben haladja meg a magánszektor által létrehozott termelési érték a 2%-ot, és csak a mezőgazdaságban és a személyi szolgáltatásokban a 10%-ot). A feketegazdaság elleni küzdelem tárcaközi bizott­ság adatai szerint (közli az idézett KáPé-cikk) a rejtett gaz­daságban jelen pillanatban a kereskedelem a legnagyobb sú­lyú, a kereskedelemben a becslések szerint a forgalom 40%-a fekete kereskedelem, míg a feldolgozó iparban ez az arány 12%, a mezőgazdaságban pedig elenyésző (ami érthető, hi­szen a kistermelés döntő része a mezőgazdaságban legális). Azaz a második gazdaságnak más a szerkezete, mint a rejtett gazdaságnak, a rejtett gazdaság már nem a kádári ipar-me­zőgazdaság duális szerkezettel jellemezhető.

Magyarországon fokozottan igaz, hogy az informális szektor a közalkalmazottak, köztisztviselők rétegének tapintatos leépítésére szolgáló eszköz. Nálunk ugyanis a jövedelmek szempontjából nagyon jelentős a különbség a közalkalmazotti és ü egyéb üzleti szférák között (és nagyrészt ez is a kádári rendszer öröksége, hiszen például a tanárok fizetését eléggé tudatosan tartották alacsony szinten). így nálunk még inkább igaz, hogy a rejtett gazdaság jövedelmei, kombinálva az adó­terhek bérből és fizetésből élőkre hárításával nagyon erős szí­vóhatást gyakorol a közalkalmazotti szférára. Ennek megjele­nési formája például „a tanár, aki illatszerügynökké válik" szte­reotípiája. De a közalkalmazotti szféra piacosításának vannak direktebb formái is, például az a törekvés, hogy az orvosi el­látás az állami rendelőkben is vállalkozói alapon működjék. Ez önmagában nem jelentene rejtett tevékenységet, de, mint láttuk, nálunk a vállalkozóvá válás (az állam asszisztálása és sokszor ösztönzése mellett) nagyjából az adócsalóvá válás szinonimája. Szép példája ennek az oktatás piacosodása, amelynek lényege, hogy a rendkívül alacsony bérek és az elbocsátás réme ma már nemcsak a pálya elhagyására kény­szeríthet, hanem az állami oktatás üzleti alapra helyezésére is. (A Népszabadság riportot közölt¹¹ egy falusi iskoláról és óvodáról, ahol a tantestület többsége egyéni vállalkozóként tanítja a gyerekeket. A konstrukciót a polgármester – egyéb­ként régi vendéglátós vállalkozó – találta ki. Rövid távon min­denki jól jár. A hivatalnak kevesebbe kerül a tanárok bére, mert a társadalombiztosítás egy részét megtakarítják. A taná­rok több pénzt kapnak: elég ha a minimálbért fizetik maguk­nak, a többit megpróbálhatják költségként elszámolni. A mi­nisztérium reagálása dodonai reakció volt, a formát törvény­ellenesnek tartja, bár elismeri, hogy semmilyen jogszabályba nem ütközik. Az már csak a mi megjegyzésünk, hogy nyilván ebben a formában a polgármesteri hivatal sokkal könnyebben szüntetheti meg az iskolát, ha akarja, és ha egy tanár beteg lesz, a minimálbér utáni táppénzből kell élnie, azaz minden szempontból kiszolgáltatottabb, mint eddig, viszont tagadha­tatlanul többet keres.) Az egyéni ál-vállalkozók megjelenése egyre gyakoribb jelenség a foglalkoztatásban, elsősorban adómegtakarítás a célja, nem a tényleges vállalkozás. Ennek egyik legellentmondásosabb példája, hogy 1993-ban még az államigazgatásban (az egyik minisztériumban) is kényszerí­tették az adminisztráció egy részét, hogy váltsa ki az egyéni vállalkozói igazolványt, és számlázza ki tevékenységét.

Összefoglalva: a mai Magyarországon az informális szektor ugyanúgy a szerkezetváltás egyik eszköze, mint a fejlett országokban volt a 80-as években. A második gaz­dasággal összehasonlítva éppen ezért más a funkciója. A má­sodik gazdaság vállalkozót nevelt szocialista körülmények kö­zött, és éppen azért szűnik meg lassan, mert a szocialista rendszer ágazati szerkezetében tette ezt, és a szerkezetváltás kihívására nem tudott válaszolni. A rejtett gazdaság viszont ál- és kényszervállalkozókat termel tömegesen, azaz olyan vállalkozókat, akik (legalábbis egyelőre) nem a bérmunka megszüntetése irányába tettek lépést, hanem kiszolgáltatott bérmunkásokká válnak vállalkozói álcában, azaz a jelenség a Kádár-rendszerre jellemző módon bérproblémaként mutat­kozik. Összegezve: amíg a második gazdaság kapitalista em­bert nevelt szocialista körülmények között, addig a rejtett gaz­daság szocialista embert nevel kapitalista körülmények között.

Jegyzetek

¹ Csáki György: Korszakváltás előtt a Nemzetközi Valutaalap? Tár­sadalmi Szemle, 1995/7.

² Elterjedt legenda, hogy a magyarok a belépés tényét nem közölték a szovjetekkel, csak amikor a küldöttség már a repülőn ült.

³ Haraszti Miklós: Darabbér; TÉKA, 1989.

⁴ Gábor R. István-Galasi Péter: A második gazdaság. KJK, 1981.

⁵ J. J. Thomas: Informal Economic Activity. LSE Handbooks in Economics, 1992.

⁶ P. Cagan: The demand for currency relative to the total money supply. Journal of the Political Economy, 1958. 303-328.

⁷ J. Power: Western Europes migrant workers. The Minority Rights Group Report, No. 28. 1984.

⁸ 1995 augusztusában 1051 ezer vállalkozás volt Magyarországon, ebből 806 ezer egyéni vállalkozás, 101 ezer betéti társaság formában működött. [Statisztikai Havi Közlemények, KSH. 1995/8.)

⁹ Villámháborúval a feketepiac ellen? Interjú Bencze József helyettes államtitkárral. KáPé, 1995. október 12.

¹⁰ A példák forrása: APEH Híradó, 1995. 8. szám.

¹¹ Pedagógusok kényszervállalkozásban. Népszabadság, 1995. ok­tóber 21.

Tézisek

1. Kiindulópontunk az, hogy – a posztmodern kritikával ellen­tétben – Marx életművében az egyik legtermékenyebb gon­dolatnak a formációelméletet, a termelési módok elméletét tartjuk. Marxnak – és néhány követőjének – a kapitalizmusról adott és általánosan elismert pontosságú elemzése ugyanis éppen attól nyeri el mélységét, hogy a tőke bővített újrater­melésén alapuló modern ipari társadalmat egy történelmi fo­lyamatba helyezi, levezeti kifejlődését, sajátos szerepét az emberi nem alakulásában, s mindebből természetszerűleg kö­vetkezik az is, hogy ez a formáció sem örök, s a marxizmus meg is kezdi a gondolkodást a kapitalizmust felváltó társada­lom mibenlétéről és létrejöttének feltételeiről.

2. Következő tézisünk szerint viszont Marx alapvetően téved, amikor az új lehetőségek alanyának a munkásosztályt tekinti. Tévedése – korának antikapitalista munkásmozgalmát látva, és a munkásságának a tőkével mindenkor ellentétes érdekeit tekintve – tökéletesen érthető, bár a proletárforradalom és a munkásosztály vezette szocialista átalakulás feltételezésével Marx és követői éppen a formációelmélettel kerülnek ellent­mondásba. Az osztálytársadalmak dialektikusan felfogott, vagyis a formációk státusát az osztályellentétek dinamikájából levezető ábrázolása szerint ugyanis a munkásosztály – pon­tosabban a marxi értelemben vett proletariátus – a kapitaliz­mus része, belső tényezője; alapvetően éppúgy a tőkés ter­melési mód fenntartásában érdekelt,¹ mint ahogy a feudaliz­mus parasztságának eszménye sem a feudalizmus megdön­tése volt – a parasztfelkelések vezetői győzelmük esetén új feudális királyok lettek volna. (A korábbi formációk esetében ezt a marxista leírások egyértelműen megállapítják, a mun­kásosztályt azonban – különböző szellemi mutatványokkal, „magáért való (für sich) osztály", „kívülről bevitt osztálytudat" stb. – kivételként próbálják feltüntetni.)

3. A valódi alternatívát – mint bármely más termelési mód kialakulása esetén egy – a haszonelvvel és versenyelvvel szemben – új alapokon nyugvó termelési alternatíva jelentheti, s ennek lényegét – más szerzők ezzel rokon terminológiájá­hoz képest egyáltalán nem jelentős újdonságként – „szellemi termelési mód"-ként próbáltuk megragadni. A huszadik század második felének fejleményei ugyanis eléggé látványosan jel­zik, hogy az új formációk kialakulásának Marx és követői által adott leírásai jelenünkben is működnek, s egyáltalán nem a Marxék feltételezte kivételes formában (amely szerint – soha­semvolt módon – a politikai forradalom teremtené meg egy új termelési mód feltételeit), hanem úgy, ahogy az új társadalmi formák eddig is létrejöttek: a régi viszonyainak önfenntartó működései maguk hozzák létre, erősítik meg, juttatják mind dominánsabb szerepbe az újelvű világ struktúráit.²

4. Eddig a pontig nagyjából együtt haladván Konrád és Szelényi könyvének (Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz) kö­vetkeztetéseivel, s együttértvén velük például abban is, hogy a (kapitalizmust a jövő felől tagadó) marxizmus nem a mun­kásosztály, hanem az értelmiség, a szellemi termelő adekvát ideológiája, következő tézisünkben e meghatározó művel szembeni ellenvéleményünket szeretnénk kiemelni. Szelényi-ék véleményünk szerint nem ott használják fel a kapitalizmus kialakulásának analógiáját, ahol igazán érvényes. A szellemi termelésnek ugyanis – mint később még kitérünk erre – nincs értelme osztályuralomként, kifejlődése valóban „osztály nélkü­li" társadalmat feltételez. Az ő koncepciójuk túlságosan is fog­lya a politikai-hatalmi szempontokat túlhangsúlyozó sztálini (és néhol marxi) társadalomképnek.³ Az újnak – a marxi ter­melési mód fogalomban – egyáltalán nem egy meghatározott társadalmi csoport által véghezvitt hatalommegragadás és ha­talomgyakorlás, hanem a termelés új alapokon történő szer­veződése, a mindennapi lét viszonyainak paradigmatikusan új együtthatása a lényege.⁴

5. A szellemi termelési mód huszadik századi előrenyomulását az Eszmélet több számában (illetve az Actuel Marx-bari) pub­likált cikkeinkben próbáltuk elemezni. Ebbe az irányba mutató jelekként regisztráljuk az innováció – és a segítségével elér­hető relatív értéktöbblet – szerepének állandó felértékelődését (párhuzamosan az abszolút értéktöbblet növekedése elé tor­nyosuló korlátok előtérbe kerülésével); a szellemi mozzanatok növekedését a hagyományosan fizikai munkák területén is; a fizikai munkavégzők arányának állandó csökkenését a szel­lemi munkavégzők javára; (egy antik értelemben vett – élősdi – proletariátus kialakulását a munkanélküliség állandó terje­désével, amely a parasztság hajdani földtől való megfosztá­sának/fölszabadításának a munkásosztály körében lejátszódó analogonja); a tőkehaszon-eszménnyel szemben az informá­ció felértékelődését és egy komputerizált világérintkezés kifej­lődését; a (legalább négy-, de elemeiben nyolcszáz éves) in­dividualista paradigma végső hanyatlásáról szóló állandósult válságjelzéseket; ennek éppenhogy nem ellentmondóan a nagyipari tömegléttel szemben az egyéni előtérbe kerülését termelésben és fogyasztásban egyaránt; és így tovább.

6. Értelmezésünk szerint a század második felének számos politikai jelensége is az új paradigma tapogatózó önmeghatá­rozásának mutatkozik. 1968 diákmozgalmai még a géprom­bolókhoz hasonló öntudatlansággal próbálták a tőkével szem­beni ellenérdekeltségüket megfogalmazni (ezért is viselték 1917 jelmezeit, amelyhez a mozgalom látens céljait tekintve már igen kevés valódi közük volt); a Zöldek már tudatosabban – bár a szellemi termelés mibenlétének még mindig nem teljes tudatában -, egy részelemet kiemelve fordulnak a tőkés pa­radigma lelke, a haszonelv egyeduralma ellen. (A paradigmatikus fordulat azonban náluk már egyértelműen érzékelhető: az ökológiai egyensúly eszményén keresztül – a szellemi ter­meléssel adekvát – minőség – és szükséglet-elv kerül szembe a verseny- és haszonelv ipari-piaci társadalmával.)⁵ Másod­lagos jelnek tekinthető az is, hogy a piaci versennyel analóg politikai pártverseny mindinkább tartalékait veszti, és a politi­kai cselekvés vonzóbb-korszerűbb formáinak olyan célmoz­galmak tűnnek, amelyek nem (egyénfeletti) csoportérdekek, hanem a személyes szükségletek (ezek közös, egy irányba mutató elemei) mentén szerveződnek.

7. Különböző szerzők különbözőképpen értelmezik az új je­lenségeket, de ugyanarról szól Bourdieu vagy Habermas, bár­hogy nevezik is az új paradigmát. A „nyugati világ" hanyatlása csupán a tőkés világrend hanyatlása, s az új jelenségek a „new age" tudományoktól a közvetlen demokrácia komputer biztosította új lehetőségeiig ma még előreláthatatlan módon integrálódhatnak egy új társadalmi formáció viszonyai között (még ha az új kialakulása a pesszimistább forgatókönyvek szerint, a tőkés „Róma" barbárok általi elsöprettetésével fog is megvalósulni). Akik az újat „információs társadalomként" ha­tározzák meg, csak az új fejlemények technikai-technológiai elemét ragadják ki, s megengedik azt a lehetőséget, hogy az új fejlemények a tőkés keretek között maradva valósuljanak meg (s meglehet, ez még jó ideig így is történik). Vélemé­nyünk szerint azonban itt nem egyszerűen technikai típusú változások zajlanak, hanem egy olyan általános – új erkölcsi premisszákat, filozófiai kategóriákat és világképet is szülő – társadalmi változás, amely előbb-utóbb félretolja a szellemi termelés szempontjából mind fölöslegesebbé váló tőke domi­nanciáját. A szellemi termelés logikája gyökeresen eltér a ha­szonelvű tőkés logikájától: a szellemi termék ideális formájá­ban nem fogyasztható el, sőt, a fogyasztástól szaporodik; ter­mészetének ellentmond a monopólium, fejlődésének érdeke, hogy minél többek kezében legyen; indukálója nem a kereslet, hanem az egyéni szükségletek; efféle vonásai nyilvánvalóan szabadabban, természetüknek inkább megfelelően bontakoz­hatnak ki egy, a korai Marx-művekben körvonalazottakhoz ha­sonló szükségletelvű és szolidaritáson nyugvó társadalomban, mint a tőkés termelés keretei között.

8. Minden új termelési mód úgy jön létre, hogy valahol a tár­sadalomban megszületik egy-egy új termelési forma, amely­nek szerkezeti sajátosságai alkalmasnak bizonyulnak azután az irradiációra. Alkalmassá válnak erre azáltal, hogy szerke­zetük új szervezőelvvé képes válni, s mint ilyen, új tartalmat tud adni a társadalmi lét legkülönbözőbb összetevőinek. Rendszerint nem is egyetlen új elem születése teszi ezt le­hetővé, hanem több új, illetve új módon funkcionáló elem összetalálkozása, szintézise. A kapitalizmus kialakulása során ilyen jelentősége volt a modern banktőkét kialakuló felhalmo­zásnak és az új termelési forma, a gyáripar kialakulásának: ezek találkozásából a társadalomszervezés új rendszere, a kapitalizmus nőhetett ki. A szellemi termelési mód keletkezé­sében szerepet játszó tényezők egyike maga a társada­lomtudomány. A társadalomtudomány akkor és azáltal válik termelésimód-meghatározóvá, amikor ráébred önnön ideoló­gia-jellegére. Marxék munkássága e termelési mód ilyen ér­telemben vett első megjelenése. Azáltal, hogy a történelem során fellépett szellemi produktumokat, elméleteket, ideológi­ákat mint ideológiákat „leplezik le", vagyis kimutatják, hogy ezek miképpen tükröződései gazdasági-társadalmi folyama­toknak, alkalmassá teszik a társadalomtudományokat, elmé­leteket, ideológiákat arra, hogy tudatosan-célzatosan is „visszahassanak", beavatkozzanak e gazdasági-társadalmi folyamatokba (megszűnjenek pusztán tükröző, a gazdasági­-társadalmi viszonyok meghatározta „ideológiák" lenni). (Ahogy a polgári társadalom gazdaság-uralma, s ennek feltétele, a gazdaság emancipálódása a rendi kötöttségek alól is azzal alapozódott meg, hogy ráébredtek a gazdaság – gúzsba kötött – meghatározottságára a feudális szerkezeten belül.) A szel­lemi termelési mód első aktusai e beavatkozásnak (a társa­dalomtudományok önálló, konstitutív erővé válásának) jelzé­sei: lényegük társadalomtudományi-ideológiai célkitűzések alapján gazdasági, társadalmi formációk tudatos-célzatos lét­rehozása. A „szocializmus" kísérlete ennek első, sok tekintet­ben koraszülött eredménye. (Az államszocializmus megannyi irracionalitása éppen annak köszönhető, hogy a társadalom szerkezetét az ideológia határozta meg – és semmi más. Eb­ből, az ideológiai konstitutív szerepéből következik az is, hogy a gazdaság működését nem az egyes gazdasági aktorok, ha­nem az „össztársadalom" – ideologikusan meghatározott – szempontjai uralják: az is, hogy a termelőeszközök felett ha­talmat gyakorló apparátus nem a gazdaságilag racionális fej­lesztésekben, hanem saját hatáskörének – az ideológia érvé­nyesítésének – mind szélesebb kiterjesztésében érdekelt stb.)⁶ Ez a „szocializmus" még sok mindennel nem rendelke­zik az új termelési mód feltételei közül, ezért irracionális és bukásra ítélt formát képvisel, amelyből egy fejlettebb formával csak az lesz közös, hogy itt is, ott is központi jelentőségű a társadalomtudomány, az ideológia társadalommeghatározó szerepe. Az új lehetőség azonban – a marxi program színre­lépésével – megszületett, s ezt nyomban kipróbálta az ural­kodó társadalmi forma, a kapitalizmus is: a „nemzeti szocia­lizmus", majd a második világháború után uralomra jutott ideo­lógiai liberalizmus is például ilyen kísérletek: az új termelési mód eszközeinek, az ideológia társadalomformáló szerepének alkalmazási kísérletei a régi kereteinek fenntartására.

Az ideológia, a társadalomtudomány konstitutív szerepe azonban csak egyik összetevője az új termelési módnak. A másik meghatározó összetevőt, amely az uralkodó kapitaliz­muson belül fejlődik ki, a gazdasági értelemben vett termelés szellemi mozzanatának növekvő aránya hozza létre: ez a fej­lemény, ami a hagyományos tőketermelés logikáján belül ját­szódik le, észrevétlenül szétfeszíti a régi termelési viszonyok – például a gyáripar, és a hasonlatosságára szervezett nagy­városi társadalmi lét – kereteit. (Erinek egyes jelenségeire utaltunk az 5.-7. tézisekben.) Nem véletlen azonban, hogy a tőke mindent megtesz annak érdekében, hogy e két tényezőt távol tartsa egymástól. Az új termelési mód uralomra jutása ugyanis csak akkor lehetséges, ha ez a két tényező össze­fonódik, mint ahogy a banktőke és a nagyipar egymásra ta­lálása nélkül nem győzhetett a kapitalizmus.

9. Az ideológia meghatározó szerepe természetesen nem csak az eddig megismert monolit formában létezhet, sőt, a szellemi termelési mód normál állapotának azt kell tekintet­nünk, amikor a társadalmat úgy szervezi maga alá a társa­dalomtudomány, hogy ez általános, tömegesen gyakorolt, s ebből adódóan értelemszerűen pluralisztikus termelési formá­vá bővül. Az új termelési módot nem lehet a korábbiak szer­kezete szerint megérteni, tehát működésének feltárásához nem a gazdaság vagy a politika törvényeiből kell kiindulni (mint Marx is tette a kapitalizmus leírása során), hanem az ideológiák, elméletek alapjainak, az információk, szimbólumok keletkezésének, működésének rendszerét kell szisztematiku­san – a társadalom meghatározó alapjaként – feltárni, mert az új termelési módban a gazdaság, a politika stb. éppúgy ezek rendszerétől függ, mint ahogy pl. a kapitalizmust a gaz­dasági rendszer, a feudalizmust pedig a hűbérrendszer, vagyis a státusz- és függésrendszer uralja, s előbbiben a gaz­dasági rendszer szabja meg a politika, a személyes viszonyok vagy az ideológiai termékek szerepét, az utóbbiban a hűbéri függésrendszerből következnek a gazdaság, az ideológia, a politika lehetőségei. A szellemi termelési módban a társada­lomtudományi-elméleti-ideológiai szimbolika rendszeréből le­het értelmezni az összes többi területet.⁷

10. A szellemi termelési mód sajátosságainak elméleti meg­értéséhez a szellem kategóriájának értelmezése sem nélkü­lözhető. A szellem sajátosságai között már a hegeli leírásban nagy szerepet kap 1, az önmagára reflektáltság (ez a szellemi termelés lényeges sajátossága a tőle független, külső tárgyá­ra reflektáló fizikai termeléssel szemben); 2. az a tény, hogy a szellemben a megismert világ, mint „nyom" sűrűsödik: ez az információ meghatározó szerepére figyelmeztet, amit – mint sokan hangsúlyozzák – úgy tekinthetünk alapegységnek, mint a tőkés termelési módban a pénzviszony meghatározó szerepét; 3. és az, hogy a szellem tárgyi lényege: mozgása (aminek egyrészt filozófiai síkon paradigmaváltó szerepe van az ipari = tárgytermelő társadalom meghatározta monadikus-atomisztikus tudományszemlélettel szemben, amely a polgári korszakot uralta, és amely a tudományok középpontjába a testek fizikáját, az antropológia középpontjába az individuu­mot állította; másrészt a társadalom olyan szervezetét felté­telezi, amely meghatározóan a) nem a tárgytermelés, hanem a változástermelés; b) nem az individuumok, hanem a viszo­nyok; c) nem a tárgyi világra koncentráló természet­tudományok, hanem a szellemi mozgásokat feltáró és alakító – tudományos és esztétikai – társadalommegismerés körül fo­rog).

11. A szellemi termelés társadalmának dominanciára jutását ma még sok minden korlátozza. Ezek közül talán a két leg­fontosabb tényező egyfelől az a tény, hogy a világ nagyobbik felén még igen gyengék a szellemi termelés pozíciói (bár a piacgazdasági „utolérési" próbálkozásoknál elvben gyorsabb előrehaladást lehet elérni ezekben a társadalmakban is a fel­gyorsított szellemi termelés „emancipatorikus" törekvéseivel); másfelől az, hogy a szellemi termelők nagyobb része még nem tudatosította önnön szerepét, és így saját céljait mások (elsősorban a tőke és a munkásosztály) törekvései alá ren­deli.⁸ Ennek következménye egyfelől az a kétségtelen tény, hogy az értelmiség nagy része szerte a világon a tőke ön­fenntartó ideológiáinak terjesztését vállalja magára; termelő voltában a tőke eszköze, tevékenysége ma még a tőkehaszon növelője; s céljai is belül maradnak a tőke világán.⁹ Ezen nincs mit csodálkozni, a korai tőkés polgárság is – még akkor is, mikor tőkéje már a feudális uralkodórétegek legfőbb táma­sza, életbentartója volt – legfőbb ambíciójának a nemesi ran­got, a birtokszerzést, a feudális rendbe való sikeres betago­zódást tekintette. (Ahogy ma az értelmiségi is meg akar gaz­dagodni, a szabad verseny szószólójául szegődik, és mono­póliumokra áhítozik: magáévá teszi a versenyelvet, eltitkolja vagy piacosítani igyekszik szellemi eredményeit stb.) Az „ön­tudatra ébredés" hiánya okozza a másik irányú „hamis tudatot" is, mikor is az értelmiségi azt hiszi, hogy az ő feladata a mun­kásosztály szolgálata.¹⁰ Az ún. szocialista társadalmak ezért is voltak bukásra ítélve, ti. – a proletariátus szempontjaihoz igazított politikai diktatúrák lévén – nem válhattak a szellemi termelési mód adekvát kereteivé, bár igazat adunk Szelényi-éknek abban, hogy a hatalmat benne értelmiségiek, szellemi termelők gyakorolták, s számos intézkedés éppen a szellemi termelés fejlődése érdekében történt. („Tanulni, tanulni, tanul­ni"; modernizációs programok stb. Nem véletlen az sem, hogy az ún. szocialista országokban a tőkés normákhoz képest szellemi „túl"termelés folyt – ezt az előnyt, és a szükségletelv néhány „szociális vívmánynak" nevezett rész-érvényesülését igyekszik ma visszafejleszteni a rekapitalizáció.) Itt most nincs hely annak részletes újraelemzésére, hogy az ún. szo­cialista országok hogyan és mibe buktak bele, bukásuk azon­ban éppoly törvényszerű volt, mint a reneszánsz városállamo­ké, amelyek a tőkés paradigma egy olyan korai – és feudális elemekkel kevert – megvalósítási kísérletét testesítették meg, amely a társadalom felett lebegett (teljes mértékben hiányzott ugyanis a falu kapitalizációja, amelyet aztán a barokk kor po­litikai ellenforradalma valósított meg). Felhasználva ezt az analógiát, ma a szellemi termelési mód kifejlődésének azt a korszakát éljük, amikor a politikai rekapitalizáció keretei között a szellemi termelési mód kiterjed a döntő termelési struktú­rákra (átformálva az ipart, amely az ún. szocializmusokban mindvégig a tőkés társadalom gyári és értéktöbblet-elvű ter­melőmódjában működött, világgazdaságílag pedig belül ma­radt a kapitalista struktúrán, amely – éppen a szellemi terme­lés szerepének erőteljesebb érvényesítése útján – leértékelte a „szocialista" országok termelését és megbuktatta felzárkó­zási kísérletüket.)¹¹

12. A szellemi termelési mód dominanciára jutása csak idő – persze senki sem tudhatja, hogy mennyi idő – kérdése. Biz­tató jel, amikor a számítógépes hálózatokon mindenféle mo­nopólium és haszonszerzés tagadásával küldik egymásnak a tudósok legújabb felfedezéseiket. Biztató jel, amikor posztmo­dern gondolkodók a modern kor „tudatszerű" egoival szemben „autonóm, a másik emberért felelős szubjektumszerű indivi­duumokban" kezdenek gondolkozni.¹²

Ezek a biztató jelek nem bizonyítékai egy új társadalom elkerülhetetlen kifejlődésének – ilyen elkerülhetetlen jövőről sohasem beszélhetünk. Az emberiségnek már sok mindent sikerült elkerülnie, amivel talán jobb lett volna találkoznia. De ugyanígy a negatív fejlemények sem tekinthetők ellenbizonyí­tékoknak. Mindenesetre azt is megfontolhatjuk, hogy egy tár­sadalom nem attól fogva létezik, amikor már teljes dominan­ciára jutott, hanem legalábbis attól fogva, hogy a világ az ő sajátosságai alapján kezd tematizálódni. (A reneszánsz még jócskán a feudalizmus rendszerén belül van, de világképét-filozófiáját, művészetét, tudományfelfogását – már egyértel­műen a polgári lét tematizálja.) Ma a szellemi termelési mód térnyerését jelzik egyrészt a tőke világától gyökeresen eltérő fejlemények (az eddig felsoroltakon kívül olyan közvetettebbek is, mint pl. a nemzeti határok spiritualizálódása, az identitások pluralizálódása, az ember szerepének felértékelése a gazda­ságban, a politika privatizálódása stb.); másrészt az is – amit az Eszmélet 27. száma szintén jól illusztrál -, hogy fontos témává válnak (I. elidegenedés-kritika, modernitás-kritika, bü­rokratizmus-kritika, ökológiai kritika, az Észak-Dél-szakadék kritikája, régi és új társadalmi egyenlőtlenségek kritikája, indi­vidualizmus-kritika stb.) az új termelési mód sajátosságainak negatív, természetükkel ellentétes felhasználásai, mint meg­haladandó korlátok. (Ahogy a polgár helyezte középpontba annak idején a maga individualizmusát, haszonelvű raciona­lizmusának érvényesülésé vagy piaca szabadságát korlátozó körülményeket, Bocacciótól Shakespearen át Balzacig.)

A szellemi termelési mód a tőkés termelési mód alternatí­vája, mert ahhoz hasonlóan van hajtóereje. Amott a haszon­vágy ez a hajtóerő, emitt a megismerés vágya. A szellemi termelési mód adekvát eszmény-meghatározásainak nem kell utópizmusba torkollniuk. Amikor „közösségi társadalomról", „minőségelvről", „autonómiáról", „megismerésvágyról" stb. van szó, nem kell azt képzelni, mint a szocializmus messianisztikus korszakában, hogy valamiféle konfliktusmentes, idilli, ne­mes társadalom lép a kapitalizmus helyébe. Egyszerűen csak arról van szó, hogy más alapelveken nyugvó társadalom, amely éppúgy nem lehet ezen elvek harmonikus megvalósu­lásának társadalma, mint ahogy a kapitalizmus is nap mint nap megcsúfolja a maga alapeszményeit, a szabadság, az egyenlőség, az egyén-központúság elveit, szemléletileg mégis kétségkívül ezek alapján szerveződik.

A minden társadalomra érvényes belső ellentmondásosság természetesen a szellemi termelési módra is érvényes. Itt az alapvető ellentmondás abból fakad – ennek szélsőségesen nyers formája az államszocializmusban már tanulmányozható -, hogy a szellemi termelés mindig racionalizáció (sőt, éppen hogy a racionalizáció totalizálása, hiszen a korábbi raciona­lizmusokkal – pl. a polgárság gazdasági racionalizmusával – szemben a kifejlett szellemi termelési mód sokféle racionalitási törekvésnek ad egyszerre teret.) Csakhogy a racionalizáló törekvések mindig beleütköznek a társadalom ellenállásába, hiszen minden racionalizáció törekvés egy rész-szempont to­tálissá tételére, s minél erősebb a törekvés arra, hogy e rész­szempontot a társadalom többi részére átvigyék, annál na­gyobb a következmények irracionalitása. (Ez az, ami az ál­lamszocializmusban már tökéletesen érzékelhető volt, jóllehet – minthogy a szellemi termelés még nem a társadalmat átható plurális tevékenység volt, csak egyetlen központ monolit aka­ratának erőszakolása – a racionalizáció gazdag sokféleségé­ről még szó sem lehetett; az egyetlen, monolitikus racionali­záló partikularitás azonban éppúgy irracionalitásba torkollik, mint ahogy ez a veszély fennáll a plurális racionalizációs tö­rekvések esetén is.) Ettől azonban nem kell megijedni; nem létezik olyan emberi társadalom, ami ne vezetne valamilyen szempontból irracionalitáshoz, s ne kerülne ellentmondásokba önnön alapelveivel: ez az emberi lényegből következik, az ember olyan lény lévén, amelynek nembeliségét, a faj egysé­gét éppen a fajt alkotó egyedeknek ezzel az egységgel szem­beni ellenállása, különbözősége adja. A szellemi termelési mód annyiban tűnik ma kívánatosabbnak az eddigi termelési módoknál, hogy – s éppen ez az, ami első formájában, az államszocializmusban csak hiányként, negativitásként volt je­len – a racionalizáló törekvések pluralizálásával az irraciona­litást is pluralizálja, vagyis az eddigi társadalmakhoz képest rugalmasabbnak ígérkezik, azok ugyanis mindig belemereved­nek egy-egy uralkodó racionalitás irracionális következménye­ibe, amelyeket mindig csak egy új társadalmi forma forrada­lmának győzelme tudott kiiktatni és újakkal helyettesíteni.

13. A szellemi termelési mód akkor fog dominanciára jutni, amikor alapelvei a társadalmi lét minden szintjén kiszorítják a tőkés paradigmát. (Nem feledhetjük, hogy a tőke uralomra ju­tásához még arra a lépésre is szükség volt, hogy magán a feudális uralkodó osztályon belül is tábora legyen, akik felis­merték: érdekeiknek jobban megfelel az, hogy tőkések – vagy legalább tőkések is – legyenek, ne csak arisztokraták. A mun­káshatalom már csak ezért sem lehet igazi alternatíva, míg a szellemi termelővé válás a tőkés uralkodó osztályon belül is eléggé általános tendencia.)

14. Mivel a szellemi termelési mód a tőkés viszonyokon belül nyomul előre, a két paradigma küzdelme a társadalmi lét min­den mozzanatában megfigyelhető. A két paradigma mind­annyiunk lelkében mindennapi csatát vív, minden döntésünk­kel vagy egyiket, vagy másikat; vagy a régi konzerválódását vagy az új térnyerését segíthetjük.¹³ A klasszikus értelemben vett munkásosztály maga is tárgya ennek a küzdelemnek. Hi­szen a munkás nem akar – nem akarhat – örökké munkás (a munkája által termelt érték egy részétől megfosztott, tehát kizsákmányolt, és fizikai munkavégzésre korlátozott, tehát sorvasztott teljességű ember) lenni.¹⁴ Ha viszont fel akar emelkedni, felemelkedése vagy a polgárosulás, az anyagi gyarapodás, és a végső soron a tőkehaszonban való része­sedés vonalán megy végbe, vagy a szellemi felemelkedés, a munka szellemi mozzanatainak növekedése útján.¹⁵ Vagy-vagy. Ez lesz a huszonegyedik század alapkérdése is.

Jegyzetek

¹ Csak egy példa ennek igazolására az a kemény ellenállás, amit a tőkés termelés valóságos alternatíváit kereső Zöld próbálkozásokkal szemben mutat egyes fejlett tőkés országok munkássága – munka­helyeinek védelmében. De ha azokat a felemelkedési ambíciókat vesszük szemügyre, amelyek a „jellegzetes proletártudatot" jellemzik, ezek végpontjaiként is tipikus polgári ideálokat találunk; ez mutatkozott meg az időlegesen győztes „proletárdiktatúrák" világképének és gya­korlatának számos vonásában; ennek kihasználásával semlegesítette a jóléti társadalom kapitalizmusa a klasszikus „osztályharcot", s ennek jegyében zsugorodott össze – illetve helyeződött át a „harmadik világ­ba" – a huszadik század utolsó harmadában Marx „proletariátusa".

² A politikai mozgalmak már csak az utolsó akadályokat szokták el­takarítani a győzelmes viszonyok útjából, minthogy a politika mindig lassabban mozdul, mint a társadalom. Hogy a régit makacsul konzer­válni igyekvő politikai-kormányzati mechanizmusokkal szemben vala­hol éppen szükség van-e forradalomra, vagy sem, ez történelmileg esetleges és másodlagos kérdés. A forradalom „marxista" kultusza – miként ezt már szintén többek kimutatták – egyrészt a múlt századi romantikának a jakobinizmus iránti esztétikai alapú – és történelmiet­len következtetésekhez vezető – doktriner rajongásából ered, más­részt egy pusztán politikai megalapozottságú, politikai konzervativiz­must képviselő rendszer, a sztálinizmus utólagos önlegitimációt terem­teni igyekvő ideologikus világképeleme.

³ Marxék – a fentiek mellett – másik meghatározó önellentmondása éppen az, hogy miközben jövőképük egy elidegenedés mentes társa­dalmat céloz meg, ennek létrejöttét a legelidegenedettebb létforma, a politikai cselekvés segítségével remélik elősegíteni; az általuk roman­tikus pátosszal „mindenoldalúan fejlett" embernek nevezett eszményt az ember „homo politicussá" redukálásával ekként önmaguk távolítván az utópiák elérhetetlen messzeségébe.

⁴ A termelési módot nem lehet az osztályhatalom, illetve az osztály­harc részeként kezelni (mint erre Marx is lehetőséget ad például a Kommunista Kiáltványban, s mint végső soron Szelényiék vagy egyes kritikusaik, például Vajda Mihály is teszi [utóbbit I. pl. in: Marx után szabadon, avagy miért nem vagyok már marxista]); épp ellenkezőleg az osztályviszony csak része egy-egy termelési módnak.

⁵ A paradigmaváltást tőlünk eltérő hangsúlyokkal, de lényegében ugyanezen a síkon írja le Wallerstein is az Eszmélet 27. számában.

⁶ E jelenségkör egyik legélesebb elméjű leírását L: Márkus György: Gazdasági és társadalmi struktúra. In: Fehér-Heller-Márkus: Diktatúra a szükségletek felett, Cserépfalvi, KonTEXTus könyvek, Bp. 1991.

⁷ Még egyszer hangsúlyozva, hogy a szellemi termelési módnak az ún. szocializmus csak nagyon kezdetleges megnyilvánulási formája, mivel ugyanakkor mégiscsak a szellemi termelési mód korai formája, mindazt, ami benne nem a kapitalista környezet és a prekapitalista előfeltételek folyománya, azt e formáció esetében is csak ezen a mó­don, a gazdaság-társadalom társadalomtudományi-ideológiai megha­tározottságából lehet levezetni, elemezni.

⁸ Az értelmiséget, mint az ideológiatermelés legfőbb szubjektumát rendszerint kettős veszély fenyegeti: 1. bornírt módon beleragadhat saját állapotába (nem reflektál arra), és ezáltal apologetikussá (vagyis a szellemi termelés szempontjából nem-termelővé) válik; 2. az önkri­tikát abszolutizálva alárendeli magát más erőknek (narodnyik lesz, „a proletariátus harcosa" lesz, vagy éppen ellenkezőleg, a nemzeti vagy a nemzetközi burzsoázia szószólója); vagyis önmagát csak az uralko­dó viszonyok függvényeként értelmezni, tehát voltaképpen nem ön­magára reflektál. (A szellemi termelés szempontjából ilyenkor termelő ugyan, de nem független termelő, s ilyenkor maga a szellemi termelési mód is csak más termelési mód alávetettségében, annak zárványaként létezik.) Az értelmiség mint szellemi termelő számára a kiegyensúlyo­zott megoldás az, ha önnön szubjektivitásának álláspontján maradva, (tehát közvetlenül önmaga mint értelmiség nevében cselekedvén) vállalja fel a fennálló viszonyok kritikai változását (és ez maga a szellemi termelés).

A szellemi termelés a történelemben mindig is létezett, ám csak azokban a pillanatokban nem volt az éppen uralkodó termelési mód­nak alávetve, amikor egy-egy új társadalmi forma létrejött. Ezek meg­alapozása (I. pl. a reneszánsz kori humanizmus esetét) mindig az értelmiség önérdekű tettének – az értelmiség pedig ilyenkor független mozgalmi erőnek tűnik, s csak később vonul vissza az uralkodóvá váló termelési mód uralkodó erőinek alávetettségébe. (Mint ahogy a polgári forradalom citoyen értelmiségi polgárától csak később válik kü­lön, s lép a citoyen elé-fölé a bourgeois.) Ez azt mutatja, hogy a szellemi termelés lényege a társadalmi viszonyok forradalmi átalakí­tása (más célokra is használható, de ebben van „otthon"); amiből az is következik, hogy a szellemi termelési mód uralkodóvá válása egy olyan társadalmat alapoz meg, amelynek működési lényege az ebben az értelemben vett „permanens" és policentrikus, a társadalom legkü­lönfélébb szeleteiből kiinduló „forradalom", vagyis a társadalmi viszo­nyok állandó, és az emberek mindennapi tevékenységévé váló változ­tatása.

⁹ Amikor baloldali kritikusai az „információs forradalom" megannyi ne­gatív vonását, (tőkés) rendszervédő jelenségeit, az új és növekvő egyenlőtlenségeket kárhoztatják, akkor ezt a jelen állapotot írják le és értékelik.

¹⁰ A harmadik „hamis tudat" az, amikor önmagára, mint külön – a nem szellemi termelőkkel szembehelyezett – osztályra tekint: ez jól tükröződik azokban az ideológiákban, amikor az értelmiségi a „köznapi tudat-elméleti tudat" szembeállítással próbálja önnön tevékenysége fensőbbrendűségét igazolni, ami igencsak jellemző mozzanatként vo­nul végig például a „budapesti iskola" tevékenységén, a lukácsista kezdetektől a maoista korszakon át a liberalizmus előtti behódolásig.

¹¹ Az államszocializmus kritikai leírásai eddig túlnyomórészt vagy po­litológiai kritikák voltak (milyen politikai meghatározottságok és lépé­sek, s különösképpen milyen csoportérdekek vezettek ehhez a formá­cióhoz), vagy ideológiakritikák (a marxizmusban mi volt olyan elem vagy ellentmondás, amiből mindez következett), vagy gazdasági fej­tegetések (milyen gazdasági-fejlettségi feltételek hiánya hozta létre ezeket a torz formákat). Ezen kritikai leírások azonban többnyire nem adnak magyarázatot arra, hogy ami ebben a formációban új fejlemény volt és nem elmaradottság, ami tehát új volt a kapitalizmussal szem­ben, az milyen társadalmi erők (figyelem: erők, és nem gyengeségek, vagy önző érdekek) működésének kifejeződése, és önmagán kívül mi­lyen szélesebb történelmi tendenciába illeszkedik. A szellemi termelési mód elmélete ezt a hiányt képes áthidalni.

¹² Szilágyi Ákos: A vágy titoktalan tárgya. Liget, Bp., 1992.

¹³ Az Eszmélet 27. számában publikált Z. Karvalics-írást ebből a szempontból érezzük problematikusnak. A cikk végkicsengését utolsó mondata ekképpen fogalmazza meg: „Mi pedig reményteljes várako­zással és indokolt gyanakvással figyeljük a kerítés mögül az informá­ciós szupersztráda alapozási munkálatait: vajon mit is hoz számunkra a jövő?" Persze, a gyanakvás a történelem minden fejleményével szemben messzemenően és évezredek által megalapozottan indokolt. Az „információs szupersztrádáról" való leszorítottság érzése is érthető. De ha a termelési mód átalakulásában gondolkodunk, s nem pusztán a mindig több irányban felhasználható technikai változásokban, vagyis nemcsak információs forradalomról, információs társadalomról beszé­lünk, akkor egyszerűen nem lehet kerítés mögül figyelni, akkor nem lehet pusztán a változások passzív elszenvedőjeként tekinteni magun­kat. Karvalics többféle modellt ír le a jelen folyamatok értelmezésére, legkifejtettebben azt, amely szerint az információs forradalom a meg­újuló kapitalizmus egyik alakváltozata; az általa szerkesztett idézett lapszám cikkei is elsősorban ezt a változatot támasztják alá. Karvalics egyértelműen kritikusan viszonyul ehhez a legújabb kapitalizmushoz, csak az nem derül ki, hogy milyen nézőpontból. (Az általa bemutatott modellek mind valóságos lehetőségeket írnak le, de éppen aszerint különböznek, hogy kinek – melyik modell mozgásirányát képviselő tár­sadalmi erőknek – a társadalomképei. Mi azt állítjuk, hogy az új fej­lemények abban az irányban hatnak, hogy a tőke maga feleslegessé válik, s ezt az irányt kell elősegíteni. [Mert, mint az Eszmélet idézett számában megjelent írásunkban kifejtettük, ha nem tudhatjuk is mindig egyértelműen, hogy mi a haladás, azt elég pontosan láthatjuk, hogy mi nem az.] A tőke a maga részéről pedig mindent megtesz, hogy a változások a tőkés társadalmi rendszer keretein belül maradjanak, ah­hoz igazodjanak; kiiktatva mindent, ami ezt zavarhatja. A – nem a tőkés logika szerint megalapozott – magyar szellemi élet jelenleg is zajló szisztematikus leépítése a – nem a tőkés logika szerint megala­pozott – egyéb társadalmi struktúrák leépítésével együtt – mint erre már fentebb is utaltunk, a tőke ez irányú aktivitásának részmozza­nata. Mármost nekünk, szellemi termelőknek, komoly lehetőségünk van annak eldöntésére, hogy a saját oldalunkon állunk-e, vagy éppen ellenkezőleg – vagy sehol.)

¹⁴ Ugyanez vonatkozik a „harmadik világra", amely a világrendszerré vált kapitalizmusban mindinkább a klasszikus proletariátus szerepébe kényszerült.

¹⁵ Ezért nem mindegy az sem, hogy a munkásrészvétel eszménye munkásrészvények vagy önigazgatás formáját ölti. A döntő különbség persze végül abban mutatkozik meg, hogy az önigazgató termelői egy­ség egy tőkés világpiacba kapcsolódik-e be (ezen szoktak ugyanis az efféle kísérletek megbukni), vagy egy szükségletelvű és szellemi termelés-dominanciájú gazdaságba. (Mely ez ideig még nem létezvén, az önigazgatás vehemens kritikusainak minden erőfeszítése ellenére mindmáig nem születhettek érvényes bizonyítékok az önigazgatás le­hetetlenségéről és gazdaságtalanságáról sem.)

A nem a tőkés logika szerint szervezett társadalmi struktúráknak az iménti jegyzetben jelzett leépítése – mint általában a töke majd' minden mozdulata – természetesen a munkásságot is sújtja. Az alanyi jogok, amelyektől a rendszerváltás folyamatában sorra megfosztották a bérből és fizetésből élőket, azt is jelenti, hogy a szellemi termelési mód kifej­lődése felé történő haladás feltételeitől fosztják meg őket; nem az a baj, amikor irracionálisán működő üzemeket bezárnak, hanem az, hogy az onnan kikerülő dolgozók nem átképzési folyamatba kerülnek (nem termelik őket szellemi termelővé), hanem – legjobb esetben – a piacra. A modern munkanélküliség, mint világjelenség, a parasztságnak a tőkés társadalom kezdeteinél megfigyelt földtől való megfosztásához hason­lítható, de mint ahogy az a folyamat is az új társadalmi szerkezetbe torkollott – a parasztból tőkés vagy proletár lett -, úgy ez a munkanél­küliség is csak abban az esetben lehetne történelmileg védhető, ha nem leépüléshez, hanem a munka szerepének általános csökkenésé­hez, a szabadidős tevékenységek gazdagodásához és legfőképpen nagy tömegeknek a szellemi termelésbe való belépéséhez vezet.

(Paradox módon persze ma már a tőke is jószerint csak a szellemi termelési mód eszközeit tudja igénybe venni – a maga érdekében is. Ha például á korai kapitalizmusban egy munkás vállalkozó lett, ehhez tőkét kellett felhalmoznia. A mai rekapitalizációban egyeseket – egyes munkásokat is – vállalkozóvá tesznek, ugyanolyan ideológiai jellegű társadalomátalakító gesztussal – szellemi termelési aktusok eredmé­nyeként -, ahogy egy rendszerváltással előbb vállalkozókat irányítottak át munkásnak.)

E számunk fotóit a most 91 éves TABAK LAJOS fotóművész készítette. Az Eszmélet szerkesztőinek és olvasóinak az alábbi levelet küldte be­mutatkozásul.

Tabák Lajos fotóművész Kassák Lajos portréja előtt [1989] (Tóth József)

1910-1918 között Erdélyben (Borossebes, Világos, Zippa) éltem, 1919 óta Szolnok a lakóhelyem. 1917-ben kezdtem el fényké­pezni. A technikai és laborálási „tudományt" egy aradi szak­üzletben szereztem, ahol kezdetleges Box-gépet vásárol­tam. Első felvételem Világos vára volt. Üveglemezét és arany-fürdős Kontakt-kópiáját izgalmak közepette dolgoztam ki fa­lusi házunk borospincéjében – kint várakozó gyerektársaim ámulatára.

1928-ban megalapítottam a Magyar Amatőrfényképezők Szövetsége szolnoki csoportját. Ettől fogva veszek részt bel- és külföldi kiállításokon. 1929-ben csatlakoztam a világszemléle­temhez is közel álló Kassák Lajos Munkakörhöz, majd a 30-as évek vége táján a Modem Magyar Fényképezőkhöz (Vadas Er­nő és mások).

1932-ben a Kassák-munkaköriek Szolnokon megkísérelt szociofotó-kiállítását betiltották, képeinket (tőlem a negatívokat is) elkobozták, Kassákot, Lengyel Lajost és engemet lakat alá tet­tek, és eljárást indítottak ellenünk az állami és társadalmi rend elleni bűntett okán. Kiszabadulásunk után nyomban megjelen­tettük „A mi életünkből – a Munka első fotókönyve" c. kiad­ványt, Kassák előszavával és mindannyiunk képeivel, kik a szolnoki kiállításon szerepeltek.

Szociofotózásom és másrészt egyébként is aktív szakszerve­zeti, kulturális, szociáldemokrata-politikai és antifasiszta tevé­kenységem miatt 1942 tavaszán a miskolci börtönbe zártak, majd büntető munkaszolgálatos századdal az orosz frontra űz­tek, ahol a Don térségében 1943 januárjától 1948 nyaráig tartó hadifogságba estem.

Hazatérve nem találtam meg ingóságaimat, teljességében odaveszett minden negatívom, felszerelésem, katalógus- és fo­lyóirat-gyűjteményem s kiállításokat látott nagyított képeim. Az 50-es évek közepén újra kellett kezdenem.

1956-ban egyik alapítója voltam, és ma is tagja vagyok a Ma­gyar Fotóművészek Szövetségének. Tagja a Művészeti Alapnak (ma Magyar Képzőművészek Egyletének). Alapító tagja voltam a Kaposvári Fotóklubnak, 1980-ban pedig a szolnoki Jászkun Fotóklubnak.

1939-ig ,„levelező munkatársként" képeimet közölte a Bécs­ben Kiadott Die Galerie nemzetközi fotóművészeti folyóirat, il­letve a Berlinben 1933-ig élt Der Arbeiterfotograf-nak voltam a munkatársa. A 30-as években fotószerkesztője voltam a csak­hamar betiltott Szolnoki Tükör-nek. Munkáimat folyamatosan közreadta az Újság c. napilap heti képes melléklete. Megjelen­tek fotóim a Munká-ban, az Új Idők-ben, a párizsi Photo Illustration-ban, majd később a magyar Filmművészet-ben, a pozsonyi Irodalmi Szemlé-ben, a leipzigi Fotografie-ben, a szolnoki Néplap­ban, a Jászkunság-ban, a Jászkun Króniká-ban, a Jászkun Munkás­-ban stb; külföldi kiállítások katalógusaiban és több külföldi ma­gazinban is.

A kiállítások közül néhány, melyen részt vettem: Szolnok, Budapest, Debrecen, Téglás, Pécs, Kaposvár, Miskolc, Salgótar­ján, Szeged, Baja, Nagybaracska, Kecskemét, Sopron, Győr, Karcag, Türkévé, Törökszentmiklós. (1994-ben szociofotóim a Hócipő-Soros alapítvány által kiírt pályázat kiemelt díját nyer­ték el.)

1966-ban a szolnoki Damjanich János Múzeum rekonstruálta az 1932-ben Kassák Lajos megnyitotta, hamarosan betiltott Munkaköri Kiállításunkat. Ennek anyaga ugyanezen évben be­mutatásra került Budapesten is, a Magyar Nemzeti Galériában rendezett „A magyar fotóművészet 125 éve" kiállítása kereté­ben, benne az én 12 fotómmal. (1986-ban Kapudöngetők c. mű­vészeti albumában Vadas József közreadta „Szociális … magas­laton" c. szociofotómat.)

Külföldi kiállítások, ahol érdekelt voltam: Párizs, Marseille, Toulouse, Nantes,.St. Etiervne, Ppitier, Brüsszel, Antwerpen, Charléroi, Madrid, Zaragoza, Lisszabon, Tallinn, London, Southampton, Bombay, Calcutta, New York, San Francisco, To­kió, Cape Town stb. (Párizsban bemutatásra került 1984-ben egy kollekció az 1900-1945 közötti 13 magyar szerzőtől. Közü­lük – „Csendélet trágyadombon…" c. fotómmal képviselve – ma már csak én élek.)

A 30-as években Gró Lajos esztéta a Munká-ban a komponált realizmus jegyeit látta fényképeimben, míg ugyanekkor a pá­rizsi Revue des Arts-ban megjelent kritikai elemzés munkáim­ban az expresszionizmus hatását vélte felfedezni.

A Bernben székelő Federation Internationale de l'Art Photographique 1960-ban és 1964-ben AFIAP, illetve EFIAP kitün­tetésekkel, a Magyar Amatőrfényképezők és Filmklubok Or­szágos Szövetsége 1989-ben MAFOSZ-plakett adományozásá­val ismerte el fotóművészeti munkásságomat.

1991 óta fotóim, emlékezéseim az Ezredvég-ben jelentek meg; negatívjaim egy részét (többségét másod-negatívokban) a Ma­gyar Fotóművészek Szövetségének archívuma őrzi; szociofotó­im részben a budapesti Kassák Múzeumban, illetve a kecske­méti Fotográfiai Múzeumban találhatók.

Jóleső érzés számomra, hogy szerény alkotásaim most be­mutatásra kerülnek az Eszmélet-ben – így én is hozzájárulhatok a folyóirat céljához: az eszmélés felkeltéséhez.

Szolnok, 1995. október 30.

Tizenkét órában, napszámbérért (1928)

 Munkanélküli családanya (1929)

Kévekötő munkás (1930)

Aratómunkás (1930)

Cselédember trágyadombon (csendélet) (1931)

Cselédember (1931)

Rokkant munkás magánút előtt (1932)

Munkások (1936)

Meditáló munkás (1953)

Ifjúmunkások "brigádban" (1958)

Szerelők magasban (1961)

Rakodás (1985)