E számunk fotóit a most 91 éves TABAK LAJOS fotóművész készítette. Az Eszmélet szerkesztőinek és olvasóinak az alábbi levelet küldte be­mutatkozásul.

Tabák Lajos fotóművész Kassák Lajos portréja előtt [1989] (Tóth József)

1910-1918 között Erdélyben (Borossebes, Világos, Zippa) éltem, 1919 óta Szolnok a lakóhelyem. 1917-ben kezdtem el fényké­pezni. A technikai és laborálási „tudományt" egy aradi szak­üzletben szereztem, ahol kezdetleges Box-gépet vásárol­tam. Első felvételem Világos vára volt. Üveglemezét és arany-fürdős Kontakt-kópiáját izgalmak közepette dolgoztam ki fa­lusi házunk borospincéjében – kint várakozó gyerektársaim ámulatára.

1928-ban megalapítottam a Magyar Amatőrfényképezők Szövetsége szolnoki csoportját. Ettől fogva veszek részt bel- és külföldi kiállításokon. 1929-ben csatlakoztam a világszemléle­temhez is közel álló Kassák Lajos Munkakörhöz, majd a 30-as évek vége táján a Modem Magyar Fényképezőkhöz (Vadas Er­nő és mások).

1932-ben a Kassák-munkaköriek Szolnokon megkísérelt szociofotó-kiállítását betiltották, képeinket (tőlem a negatívokat is) elkobozták, Kassákot, Lengyel Lajost és engemet lakat alá tet­tek, és eljárást indítottak ellenünk az állami és társadalmi rend elleni bűntett okán. Kiszabadulásunk után nyomban megjelen­tettük „A mi életünkből – a Munka első fotókönyve" c. kiad­ványt, Kassák előszavával és mindannyiunk képeivel, kik a szolnoki kiállításon szerepeltek.

Szociofotózásom és másrészt egyébként is aktív szakszerve­zeti, kulturális, szociáldemokrata-politikai és antifasiszta tevé­kenységem miatt 1942 tavaszán a miskolci börtönbe zártak, majd büntető munkaszolgálatos századdal az orosz frontra űz­tek, ahol a Don térségében 1943 januárjától 1948 nyaráig tartó hadifogságba estem.

Hazatérve nem találtam meg ingóságaimat, teljességében odaveszett minden negatívom, felszerelésem, katalógus- és fo­lyóirat-gyűjteményem s kiállításokat látott nagyított képeim. Az 50-es évek közepén újra kellett kezdenem.

1956-ban egyik alapítója voltam, és ma is tagja vagyok a Ma­gyar Fotóművészek Szövetségének. Tagja a Művészeti Alapnak (ma Magyar Képzőművészek Egyletének). Alapító tagja voltam a Kaposvári Fotóklubnak, 1980-ban pedig a szolnoki Jászkun Fotóklubnak.

1939-ig ,„levelező munkatársként" képeimet közölte a Bécs­ben Kiadott Die Galerie nemzetközi fotóművészeti folyóirat, il­letve a Berlinben 1933-ig élt Der Arbeiterfotograf-nak voltam a munkatársa. A 30-as években fotószerkesztője voltam a csak­hamar betiltott Szolnoki Tükör-nek. Munkáimat folyamatosan közreadta az Újság c. napilap heti képes melléklete. Megjelen­tek fotóim a Munká-ban, az Új Idők-ben, a párizsi Photo Illustration-ban, majd később a magyar Filmművészet-ben, a pozsonyi Irodalmi Szemlé-ben, a leipzigi Fotografie-ben, a szolnoki Néplap­ban, a Jászkunság-ban, a Jászkun Króniká-ban, a Jászkun Munkás­-ban stb; külföldi kiállítások katalógusaiban és több külföldi ma­gazinban is.

A kiállítások közül néhány, melyen részt vettem: Szolnok, Budapest, Debrecen, Téglás, Pécs, Kaposvár, Miskolc, Salgótar­ján, Szeged, Baja, Nagybaracska, Kecskemét, Sopron, Győr, Karcag, Türkévé, Törökszentmiklós. (1994-ben szociofotóim a Hócipő-Soros alapítvány által kiírt pályázat kiemelt díját nyer­ték el.)

1966-ban a szolnoki Damjanich János Múzeum rekonstruálta az 1932-ben Kassák Lajos megnyitotta, hamarosan betiltott Munkaköri Kiállításunkat. Ennek anyaga ugyanezen évben be­mutatásra került Budapesten is, a Magyar Nemzeti Galériában rendezett „A magyar fotóművészet 125 éve" kiállítása kereté­ben, benne az én 12 fotómmal. (1986-ban Kapudöngetők c. mű­vészeti albumában Vadas József közreadta „Szociális … magas­laton" c. szociofotómat.)

Külföldi kiállítások, ahol érdekelt voltam: Párizs, Marseille, Toulouse, Nantes,.St. Etiervne, Ppitier, Brüsszel, Antwerpen, Charléroi, Madrid, Zaragoza, Lisszabon, Tallinn, London, Southampton, Bombay, Calcutta, New York, San Francisco, To­kió, Cape Town stb. (Párizsban bemutatásra került 1984-ben egy kollekció az 1900-1945 közötti 13 magyar szerzőtől. Közü­lük – „Csendélet trágyadombon…" c. fotómmal képviselve – ma már csak én élek.)

A 30-as években Gró Lajos esztéta a Munká-ban a komponált realizmus jegyeit látta fényképeimben, míg ugyanekkor a pá­rizsi Revue des Arts-ban megjelent kritikai elemzés munkáim­ban az expresszionizmus hatását vélte felfedezni.

A Bernben székelő Federation Internationale de l'Art Photographique 1960-ban és 1964-ben AFIAP, illetve EFIAP kitün­tetésekkel, a Magyar Amatőrfényképezők és Filmklubok Or­szágos Szövetsége 1989-ben MAFOSZ-plakett adományozásá­val ismerte el fotóművészeti munkásságomat.

1991 óta fotóim, emlékezéseim az Ezredvég-ben jelentek meg; negatívjaim egy részét (többségét másod-negatívokban) a Ma­gyar Fotóművészek Szövetségének archívuma őrzi; szociofotó­im részben a budapesti Kassák Múzeumban, illetve a kecske­méti Fotográfiai Múzeumban találhatók.

Jóleső érzés számomra, hogy szerény alkotásaim most be­mutatásra kerülnek az Eszmélet-ben – így én is hozzájárulhatok a folyóirat céljához: az eszmélés felkeltéséhez.

Szolnok, 1995. október 30.

Tizenkét órában, napszámbérért (1928)

 Munkanélküli családanya (1929)

Kévekötő munkás (1930)

Aratómunkás (1930)

Cselédember trágyadombon (csendélet) (1931)

Cselédember (1931)

Rokkant munkás magánút előtt (1932)

Munkások (1936)

Meditáló munkás (1953)

Ifjúmunkások "brigádban" (1958)

Szerelők magasban (1961)

Rakodás (1985)

Tony Benn a háború utáni időszak egyik legérdekesebb brit politikusa. Clement Attlee kormányzása alatt lett parlamenti képviselő négy és fél évtizeddel ezelőtt, és valószínűleg az marad Tony Blair alatt is. Harold Wilson és James Callaghan kormányaiban miniszter volt: 1966 és 1970 között a techno­lógiai tárcát vezette, 1974-75-ben ipari, 1975-79 között pe­dig energiaügyi miniszter volt.

Angliában sokan tudják Tony Bennről, hogy vegetáriánus, és mindenki tudja róla azt, hogy származása nem predeszti­nálta munkáspárti politikára. Anthony Wedgwood néven szü­letett 1925-ben. Apja Lord Stansgate volt. Tony Benn 1960-ban örökölte volna apja felsőházi tagságát. A lordi címet azonban sohasem használta, sőt 1963-ban – elsőként a törté­nelemben – lemondott a felsőházi tagságról. Megtartotta vi­szont lakását az elitnegyednek számító Holland Park környé­kén – ennek alagsori szobájában fogadja és kínálja teával vendégeit.

Nehéz meghatározni, hogy pontosan mikor is lett a párton belüli baloldal vezéralakja. A 80-as években mindenképpen ő volt az, aki mögé a párt jobbratolódását megakadályozni akarók felsorakoztak; 1981-ben Denis Healey-vel szemben pártvezér-helyettesnek, 1988-ban Neil Kinnockkal szemben pártvezérnek jelölték. Előbb alig, utóbb nagy különbséggel maradt alul.

A „modernizáló" pártvezetés a konzervatívokkal egyetér­tésben próbálta elvágni Benn politikai pályáját. Bristoli válasz­tókerületét, amelyet évtizedekig képviselt, egy átszervezés so­rán megszüntették. Benn azonban könnyen megtalálta új bázi­sát: a Sheffield és Nottingham között fekvő, bányászmúlttal rendelkező Chesterfieldet, amelyet azóta is képvisel. Minden jelentősebb baloldali rendezvényen felbukkan (elmaradhatatlan pipájával együtt), legyen szó emberi jogokról, munkahelyek megvédéséről vagy a szocialista gondolkodók életművéről.

Tony Benn a brit politika egyik legkiválóbb kommuniká­tora. Nemcsak szónoki képességei miatt van ez így. Ő volt az első ugyanis, aki – kezdetben titokban – magnófelvételeket készített szinte minden gyűlésről és értekezletről, amelyen miniszterként vagy képviselőként részt vett. Ennek jelentősé­ge azért is nagy, mert az Alsóházból például csak tizenöt év­vel ezelőtt kezdődtek a rádióközvetítések. A húsz-harminc évvel ezelőtti politizálásról tanúskodó Benn-szalagok egyes ciklusai ma népszerű rádióműsor anyagát képezik, kazettán pedig kaphatók a legtöbb lemezboltban.

Az aktív munkáspárti politikusok között gyakorlatilag nincs más, aki az elmúlt fél évszázad változásait személyes élményei tükrében át tudná tekinteni. A pártot ma egy vi­szonylag fiatal gárda vezeti – az ötvenesek közül már sokan végérvényesen elhasználódtak az ellenzékben töltött évek alatt is. A többi nagy öreg pedig évekkel ezelőtt visszavonult: Michael Foot 80 éves és betegeskedik, Denis Healey emlék­iratokat ír, és sajtot reklámoz a tévében.

Bennel kapcsolatban is sokan megjegyzik: lehet, hogy na­gyon aktív, de komoly befolyása már régen nincs. Arra is fel szokták hívni a figyelmet, hogy politikai filozófiája kissé ek­lektikusán elegyíti a keresztény humanizmus, a szocialista munkásmozgalom és a whig parlamentarizmus hagyománya­it. E furcsa kombináció produktumaként is értékelhető az a törvénytervezet, amelyet egy kevésbé centralizált, nyitott és demokratikus Európai Közösség megteremtése céljából nyúj­tott be 1992-ben (lásd a Dokumentum rovatban).

A 90-es évek alapvetően átalakították a nyugati szociálde­mokrácia arculatát. A Munkáspárt új vezetése nemcsak po­litikájában, de retorikájában is teljesen különbözik a koráb­biaktól. Három évvel ezelőtt még az akkori pártvezér, John Smith is szólt a teljes foglalkoztatásról, a mai élcsapat azon­ban már sem munkásokról, sem osztályokról nem beszél. Tony Benn – mi mást várhatnánk – fenntartja különvélemé­nyét.

* * *

Az új diskurzus

T. B.: Nem vagyok közgazdász vagy szociológus kutató. De ha megnézem a világ egészét, azt látom, hogy a gazdagok és a szegények közötti szakadék egyre csak szélesedik. A számok azt mutatják, hogy a világnépesség egyötöde nyo­morszinten él, és harmincezer újszülött hal meg naponta olyan betegségektől, amelyeket meg lehetne előzni. Ha magát Nagy-Britanniát nézzük meg, amely nemzetközi mércével mérve gazdag ország, azt látjuk, hogy legalul nyomasztó szegénység és hajléktalanság uralkodik, a legfelül levők pedig úgyszólván úsznak a pénzben. Ezért nagyon nehéz lemondani az osztály fogalmáról, bár igaz, hogy a Munkáspárt szociáldemokrata irányzata, amely Új Munkáspártnak hívja magát, már kiiktatta ezt a fogalmat. A nemzet szolgálatáról beszélnek. Ez azonban nem találkozik az emberek minden­napi tapasztalataival. A munkásosztály fogalmát szándékosan hozzákötötték egy olyan valakihez, aki koszos kézzel fizikai munkát végez, holott a társadalmi ranglétra magasabb fokain is találunk olyanokat, akik megélhetésük szempontjából mun­kaképességük eladásától függnek. A munkásosztály így a né­pesség 80 százalékát is kiteheti. Csak tíz vagy húsz százalék engedheti meg magának, hogy házat vegyen, gyógyíttassa magát, taníttassa a gyerekeit, biztosítsa a nyugdíját anélkül, hogy dolgozna. Szóval a gazdasági megosztottság ma is fennáll.

A. L.: Milyen új kifejezésekkel próbálják elfedni az osztályok létezését?

T. B.: Akit csak lehet, begyömöszölnek egy elméletileg meg­alkotott középosztály-fogalomba, aki pedig ebbe nem fér be, azt alsó osztálynak (underclass) nevezik, és úgy beszélnek róluk, mintha ők maguk választották volna a társadalmon kí­vüli létet. Ők lennének azok, akik szeretnek kartondobozok­ban aludni az utcán, nem keresnek maguknak állást, akik ele­ve függő helyzetben vannak. Az alsó osztály fontos jellemzője az, hogy ők nem szavaznak. Hiszen ha annyira szegény vagy, akkor a politikában nem látsz különbségeket. Ha kartondo­bozban laksz, nem vetetheted fel magad a választói névjegy­zékbe.

A másik igen okos szó, amit kitaláltak és előszeretettel használnak a politikában, a vásárló. Ha nincs pénzed, nem lehetsz vásárló. Ezzel találtak egy olyan szót, amely elszemélyteleníti, dehumanizálja a szegényeket. Ők nem léteznek, ők a társadalom szolgarétege. Azzal tehát, hogy a középosz­tálynak azt mondják: érezze jól magát, mert nem munkásosz­tály már, hanem középosztály, egy teljesen mesterséges, fiktív osztálystruktúrát hoztak létre.

Beszélnek például a lakástulajdonosok növekvő számáról. A valóságban azonban meg kell különböztetni a lakástulajdo­nosokat a lakásvásárlóktól. Az utóbbi az, aki jelzálogkölcsön­ törlesztést fizet, a tulajdonos pedig az, akié ténylegesen a lakás. Az igazi lakástulajdonosok száma sokkal kevesebb, mint amennyit a hivatalos számok mutatnak.

A nyelv tehát ügyesen felhasználható arra, hogy a politika egy fiktív osztálystruktúrával tudjon dolgozni. Ennek azon­ban egyértelmű a következménye: zavargások és lázadások, ami most újból kezdődik Angliában, elsősorban a munkanélküli fiatalok körében. A hatalom persze azt mondja, hogy azért lá­zadnak, mert feketék, ami nem más, mint rasszizmus, a fasiz­mus csíráival. Mindazonáltal ez önbeteljesítő jóslattá válhat.

A munkanélküliség persze maga is egy tudatos politika. Csökkenti a béreket, aláássa a szakszervezetek erejét, növeli a profitokat. A félelem a fegyelem alapja a tőkés társada­lomban. Ettől lesznek az emberek engedelmesek. Ezért tudnak nagyon nehezen fellépni érdekeik védelmében a dol­gozó emberek, hiszen az az állásukba kerülhet, és munka­nélkülivé válhatnak.

A. L.: Az új diskurzus mögött nyilvánvalóan egy új program áll.

T. B.: Nagyon fontos megérteni a félelemre épülő társadalom természetét. Akik tagadják az osztályok létezését és illúziókat keltenek, hátat fordítanak a munkásosztálynak, és „szélsősé­gesnek" meg „dinoszaurusznak" bélyegeznek mindenkit, aki teljes foglalkoztatásról, jóléti államról, ingyenes oktatásról és egészségügyről beszél. Nos, ők lényegében a nemzetközi pénzpiacok utasításait hajtják végre. Amikor a font árfolyama néhány százalékponttal csökken, bezárnak néhány kórházat, és kijelentik, hogy „a piac bizalma helyreállt". Igazából ez nem a szocialista ideológia, hanem a demokrácia elleni táma­dás. Nem akarják, hogy az emberek szavazati jogukat gaz­dasági helyzetük javítására használhassák fel. A Financial Times-ban a BBC világszolgálatának közgazdasági szakírója megjelentetett egy cikket, amelyben azt állította, hogy jobb lenne, ha Afrikát nem kormányok, hanem vállalatok irányíta­nák. A cikk végén feltette a kérdést, hogy akkor mi van a demokráciával. A válasz: „lehet, hogy a demokráciának már leáldozott".

Tiszta és világos, hogy azt a trendet, amellyel a dolgozd emberek egyre nagyobb mértékben befolyásolhatták saját gazdasági helyzetüket, az uralkodó osztályok sikeresen visszafordították. Egy általános ellenforradalom ez, amire i szociáldemokraták (az „Új Munkáspárt") csak azt mondják „nem tehetünk semmit, a világ megváltozott". Az úgynevezett globalizáció azonban nem más, mint a demokrácia elleni tá­madás. Hogy mit tehetünk az ilyen riasztó folyamatok vissza­fordítására, nehéz lenne megmondani. Egyelőre a legfontosabb az, hogy illúziók és torzítások nélkül megértsük, hogy milyen rendszerben élünk.

Az Új Munkáspárt

A. L.: Ezt a globalizációs programot a konzervatívok dolgoz­ták ki és vezérelték, úgy tűnik azonban, hogy a szociálde­mokrácia gyors ütemben alkalmazkodik hozzá.

T. B.: Ez így van. A Munkáspárt vezetése éppen akkor igyek­szik átvenni a thatcherizmust, amikor a társadalom minden korábbinál határozottabban elutasítja azt. Anélkül, hogy sze­mélyeskednénk: Blair úr tulajdonképpen konzervatív. Nagyon kedves ember, de konzervatív. Nemcsak, hogy nem szocialis­ta, de nem is munkáspárti. Nem hisz a szakszervezetekké fennálló szerves kapcsolatban. Ma ő a legnépszerűbb kon­zervatív Nagy-Britanniában. Indulhatott volna a Konzervatív Párt vezetőválasztásán.

A párt mai vezetése úgy próbálja felváltani a jelenlegi kor­mányt, hogy közben nem kínál alternatív perspektívát, elem­zést vagy célokat. Csak hivatalt akarnak. A párt termé­szetesen támogatja őket, mert mindannyian meg akarunk sza­badulni a konzervatív kormánytól. Az alternatívákról azonban nem folyik komoly vita, és ez a szociáldemokrácia történelmi kudarcának tekinthető. A szociáldemokraták ugyanúgy cső­döt mondtak, mint a kommunisták. A kommunizmus ku­darcot vallott, mert bürokratikus és antidemokratikus volt. a szociáldemokrácia viszont belezuhant a kapitalizmus karjaiba. Az egyik éppen akkora kudarc, mint a másik.

A. L.: Arra számít, hogy a következő munkáspárti kormány népszerűtlen lesz?

T. B.: Miután megnyerjük a választásokat (amiben biztos va­gyok), az elvárások meredeken emelkedni fognak. Nagyon hamar jön majd ezután a kiábrándulás időszaka. Ezután sok minden következhet, nem kizárt például, hogy szétszakad a Konzervatív Párt, hiszen már ma is kettő van belőle egy pár­ton belül. Ezt mutatta, hogy amikor John Major hirtelen kiírta a vezetőválasztást, csak a képviselők kétharmada állt ki mel­lette, és egynegyedük felsorakozott az egyébként nem túl je­lentős John Redwood mögött. Ha arányos képviseleti rend­szer lenne Nagy-Britanniában, egészen másképp nézne ki a pártstruktúra. Hiszen ma gyakorlatilag egypártrendszerben é­lünk.

A. L.: Nem gondolja, hogy a Munkáspárt is széteshet? Kü­lönösen arányos képviselet esetén.

T. B.: Én azt hiszem, hogy a jobboldal el fogja hagyni a pártot. Ez mindig így volt. MacDonald kilépett 1931-ben, csakúgy, mint 1981-ben George Brown és Roy Jenkins a párt 10 szá­zalékával együtt, hogy létrehozzák a Szociáldemokrata Pártot. Miniszterelnökként Blair egyre inkább a konzervatívok szava­zataira lesz kénytelen hagyatkozni, hogy politikáját végrehajt­sa. Ma az elit azt akarja, hogy Blair legyen a miniszterelnök, mert ő sokkal keményebben végre tudja hajtani a jóléti állam lefaragását, mint Major, aki gyenge és népszerűtlen. Blair új lesz, erős és népszerű. Egy ideig.

Történelmi leckék

A. L.: A mai vezetés láthatóan igyekszik elhatárolódni a mér­sékelt szociáldemokrata örökségtől is. A Munkáspártjl-945-ös győzelmének évfordulója alkalmából Tony Blair felettébb semmitmondó szavakkal méltatta az Attlee-kormány teljesít­ményét. Lényegében annyit mondott, hogy minden kormány­nak a saját kora elvárásainak kell megfelelnie. Lehet-e ennél mélyebb tanulságot megfogalmazni az 1945-ös fordulattal kapcsolatban?

T. B.: Az 1945-ös Munkáspárt nem a vezető karizmája miatt különbözött a mostanitól. Attlee úr nem volt karizmatikus ve­zető. A legfontosabb körülmény az emberek önbizalma volt. Minden progresszív változás lényege – akár a chartistákról, akár az anti-apartheid mozgalomról beszélünk – az, hogy az emberek bizakodók. Negyvenötben az emberek azt mond­ták, hogy nem lesz többé munkanélküliség, és nem lesz sze­génységi bizonyítvány. „Legyőztük Hitlert és Mussolinit; most teljes foglalkoztatást akarunk!" Meg is valósítottuk.

Blair egészen más. Ő nem az emberek akaratáról beszél, hanem saját magáról: „én ezt meg azt fogom csinálni, én meg­teszem, amit kell, én menedzselni fogom", és a többi. A párt politikáját ma nem megvitatják, hanem bemutatják, mint vala­mi műalkotást. Nem demokratikus bemutatni a politikát. Az egész pártvezetés tekintélyelvű, arisztokratikus, elitista lett, és konformista.

Minden szocialista mozgalomban két láng ég. Az egyik az igazságtalanság elleni lázadás, a másik pedig a re­mény, hogy egy jobb társadalmat lehet építeni. Ez minden országban így van. Ha valaki megfeledkezik a pártról, mond­ván, hogy az lényegtelen, és csak annyit tud mondani, hogy „én leszek a miniszterelnök", az a politikai szervezetet a tör­ténelmi mozgalom helyett a napi szalagcím szintjére degra­dálja.

Nem várható el, hogy az emberek lojálisak legyenek egy szalagcímhez vagy egy bemondáshoz. Tudni akarják, honnan jövünk és merre tartunk. Nem fognak csak azért dolgozni, hogy Blair urat a Downing Street 10-be ültessék. Ha nem vál­toztat az irányvonalán, a párton belüli támogatottsága még kisebb lesz. Nézze meg, mi történt az amerikai Demokrata Párttal! Clintont megválasztották annak reményében, hogy jobb és olcsóbb lesz az egészségügy. Ebből azonban semmit sem valósított meg, és most Gingrich egyszerűen szétzúzta.

A. L.: Hogyan lehet megállítani a további jobbratolódást?

T. B.: A fasizmus két tényező terméke. Az egyik az, hogy a kapitalizmus képtelen létbiztonságot teremteni, a másik pedig az, hogy a baloldal nem tud alternatívát kínálni. Ha az embe­reknek nem nyújtanak perspektívát, akkor a színesbőrűek el­len fordulnak, meg a zsidók ellen, a szakszervezetek ellen, a homoszexuálisok ellen, és így tovább. Ez ma igen komoly veszély.

Az emberek a bőrükön érzik a problémákat, az „Új Mun­káspárttól" azonban nem kapnak alternatív iránymutatást. Nem kapnak más magyarázatot, mint hogy „a konzervatívok gonoszak". Nos, lehet, hogy ez így van, de az igazi probléma ennél sokkal mélyebben rejlik. A rendszerről kellene beszélni. Ahhoz, hogy a szocializmusról nem beszélünk, már hozzá­szoktam, de hogy a kapitalizmust sem elemezzük, az tényleg megdöbbentő.

A. L.: Amit eddig elmondott, abból igen sok elem emlékeztet a jelenlegi Magyarországra, ahol a szocialista-liberális koa­líció már nem is keresi az IMF ezerszer csődöt mondott po­litikájának alternatíváit.

T. B.: Amikor Nagy-Britanniában Callaghan behívta az IMF-et 1976-ban, nagy vitám volt a kormányon belül Denis Healey pénzügyminiszterrel a kiadáscsökkentések szükségességéről. Arról próbáltam meggyőzni kollégámat, hogy ha az arany- és a dollártartalékokhoz hozzáadjuk az olajkészletet, akkor pozí­ciónk sokkal erősebb, mint amilyennek a pénzügyesek állítják. Ők azonban meglépték a kiadáscsökkentést, ami válságot idé­zett elő a párt és legfőbb szövetségesei, a szakszervezetek között. Ebből következett 1978 végén az „elégedetlenség te­le", és fél évvel később elvesztettük a választásokat. Healey most írt egy könyvet, amelyben elismeri, hogy a megszorítá­sokra nem volt szükség.

Globális perspektívák

A. L.: A szociáldemokrácia jellegzetesen „északi" irányzat volt. Arról szólt, hogy a világrendszer centrumállamain belül, nemzeti keretekben valósítsanak meg újraelosztást a társada­lmi béke érdekében. A globalizáció mind az újraelosztást, mind a nemzeti kereteket kikezdte. Mit tud mondani a szoci­áldemokrácia a perifériákkal kapcsolatban?

T. B.: A hidegháború időszakában a fejlődő világ létrehozta az el nem kötelezettek mozgalmát, jelezve, hogy fejlődni akar, és nem háborúzni a szovjet vagy az amerikai oldalon. A hi­degháború elmúltával, az antikapitalista szuperhatalom leha­nyatlásával párhuzamosan azonban az el nem kötelezettek mozgalma is megszűnt, miközben a nemzetközi egyenlőtlen­ségek egyre súlyosabbá válnak. Arra gondolok, hogy ez a mozgalom esetleg újjászerveződhet valamilyen formában.

Mindenki azt mondja: nem lehet úgy globalizálódni, hogy a tőke szabadon áramlik, az emberek viszont nem. Ha va­laki gazdag ember Angliában, foghatja magát, és áttelepítheti a gyárát Taiwanra, ahol a bérek sokkal alacsonyabbak. Aki azonban itt dolgozik, nem tud Taiwanra költözni, mert az em­beri lények immobilak. A pénz viszont olyan gyorsan mozog, ahogy azt a számítógépek és a telefonok lehetővé teszik.

A. L.: Beszédeiben gyakran említi, hogy szükség lenne egy Ötödik Internacionáléra. Mit ért ezen?

T. B.: Nagyon szeretném, ha létrejönne, de nincsenek hozzá forrásaim. Annyi minden történik világszerte. Az emberek a világ minden országában munkát akarnak, lakást, emberi jo­gokat. E kérdésekkel manapság egyre több nemzetközi kon­ferencia foglalkozik. Augusztusban az algériai Ben Bellával, az amerikai Ramsey Clarkkal és a nicaraguai Dániel Ortegá­val találkozunk az emberi jogok ügyében Londonban. Egy má­sik rendezvény Athénban lesz, és éppen most hívtak meg egy harmadikra Madridba. A világ minden részén globális szerve­zetet akarnak építeni az emberek, de nincs meg közöttük a kapcsolat.

Amikor az Ötödik Internacionáléról beszélek, ez igazából egy figyelemfelkeltő kifejezés. Valójában arra van szüksé­günk, hogy kapcsolatot tudjunk tartani egymással. Tanulni kell a korábbi hibákból (a Kominternt Moszkvából irányították, a Második Internacionálé megfoghatatlan volt). Annyi ideológiai követelményre van szükség, hogy aki csatlakozik, kiálljon a munka, az igazságosság, a béke és hasonló szempontok mel­lett. A kezdeményezésnek jó a visszhangja, és a szervezés folyamatban van.

A. L.: A kommunizmus bukása és a szociáldemokrácia vál­sága miatt a baloldalnak nemcsak hogy újjászerveződnie kell, hanem újból fel kell találnia magát.

T. B.: Azt hiszem, a kommunizmus bukását a reformációhoz hasonlíthatjuk. Akkor Luther Márton megtámadta a Vatikánt, amely túlcentralizált volt és velejéig korrupt. Ő pedig létrehoz­ta a kereszténység egy népszerűbb változatát, amely sokkal demokratikusabb is volt.

Igazi változásnak kell bekövetkeznie a jövőben. Bármi, ami ennél kevesebb, azt jelentené, hogy katasztrófák tör­ténhetnek a világpolitikában. Az igazi változás támogatásá­nak kiépítése nehéz lesz, és évtizedekig tarthat. A mai helyzet azonban szükségképpen instabil. Nem lehet tartós és nem oldhatja meg a problémákat. Nem tud többet, mint hogy ki­termeljen egy új szociáldemokrata politikai osztályt, amely a nemzetközi spekulációs piacok ellenőrzése alatt kormányoz­hat. Lehet, hogy ez pesszimistán hangzik, én azonban opti­mista vagyok. Meg lehet akadályozni a további jobbratolódást.

Nagyon fontos, hogy az erkölcsi szempontok visszake­rüljenek a politikába. Vajon vásárlók vagyunk csak, termelési egységek, amelyeket profitabilitásuk alapján kell megítélni, vagy pedig emberek vagyunk jogokkal. Ez most a legfonto­sabb kérdés, amely a progresszív politikai mozgalom újjá­élesztésében döntő szerepet játszhat.

[Az interjút Andor László készítette Londonban, 1995. július 13-án.]

Törvénytervezet

az Európai Közösség (Commonwealth of Europe) létrehozására, és az ezzel kapcsolatos célok megvalósítására

Minthogy az Egyesült Királyság lakosságának érdekében állna az eu­rópai kontinens országainak lakóival való szorosabb együttműködés mindannyiuk jólétéért, és

– minthogy a Római Szerződés által életrehívott Európai Közösség túlságosan nagy politikai hatalmat biztosít annak a Bizottságnak, amelyik nem választott testület és demokratikus eszközökkel el nem mozdítható, és

– minthogy a Közösség törvényeit – amelyek a tagállamok saját tör­vényeinél magasabbrendűek – titokban, a tagállamok választott par­lamentjeinek előzetes jóváhagyási kötelezettsége nélkül hozzák, és

– minthogy a Maastrichti Szerződésben foglalt, a gazdasági, pénzügyi és politikai egység megteremtésére irányuló javaslatok a hatalom bir­tokosainak a hatalomból kizártak általi elszámoltathatóságát szük­ségszerűen tovább erodálják,

– minthogy ennek következtében gyengülnének Európa népeinek a hatalmon lévők politikáinak meghatározására vonatkozó jogai, és

– minthogy ezen változások hosszú távon közönyösséghez vagy a nacionalizmus legrosszabb formájának újjáéledéséhez vezethetnek, és

– minthogy nagyszerű alkalom nyílt egy szélesebb európai rendszer megteremtésére, a kontinens teljesen autonóm államainak haladó szellemű érdekösszehangolása útján;

ezért most a következőket rendeljük el, mégpedig Őfelsége, a Ki­rálynő előírására, az itt egybegyűlt Parlament világi, egyházi, és al­sóházi képviselőinek tanácsára, beleegyezésükkel és felhatalmazásuk­kal:

1. Ezen javaslat elfogadásától számított hat hónapon belül Őfelsége kormánya – az e tervezetben felsorolt európai államok részvételével

– a meghirdetésnél legalább hat hónappal később tartandó konferen­ciát hívjon össze Londonba, ahol egy olyan Európai Közösség meg­alapítása vitatandó meg, amelyhez Európa összes nemzetének csat­lakozása kívánatos.

2. Az 1. pontban megfogalmazott konferencián a Londoni Szerződés tervezetét a jelenlegi törvényjavaslat kiegészítő jegyzékének formá­jában vitára és kiegészítésre elő kell terjeszteni. A ratifikációt minden egyes részt venni szándékozó nemzet az általa erre a célra alkalmas­nak tartott eljárással bonyolítja.

3. Elfogadása után a jelen törvénytervezet magasabb rendűnek tekin­tendő' – az Európai Közösségről szóló 1972-es Törvény 2. bekezdé­sének kivételével – minden, az Egyesült Királyság parlamentje által ez idáig becikkelyezett vagy becikkelyezendő törvénynél, az Egyesült Királyság parlamentjének hatáskörében meghozott törvénynél, illetve az Európai Közösség bármely törvényénél, irányelvénél vagy rendel­kezésénél.

4. Ezen törvényjavaslat alapján bármely miniszter tetszőleges kiadá­sát a parlament által elkülönített összegből kell fedezni.

5. Erre a törvényre mint az Európai Közösség 1992-es Törvényére lehet hivatkozni.

Kiegészítő jegyzék

A Londoni Szerződés Az Európai Közösség (Commonwealth of Europe) megalapításáról

Preambulum

Mi, az európai népeket képviselő alább felsorolt nemzetek tör­vényesen megválasztott képviselői, Albánia, Andorra, Örményország, Ausztria, Azerbajdzsán, Belgium, Fehéroroszország, Bosznia-Herce­govina, Bulgária, Horvátország, Ciprus, Csehszlovákia, Dánia, Íror­szág, Észtország, Finnország, Grúzia, Németország, Görögország, Magyarország, Izland, Olaszország, Kazahsztán, Kirgízia, Litvánia, Liechtenstein, Litvánia, Luxemburg, Málta, Moldávia, Monaco, Hol­landia, Norvégia, Lengyelország, Portugália, Románia, Oroszország, San Marino, Szlovénia, Spanyolország, Svédország, Svájc, Tádzsi­kisztán, Törökország, Türkmenisztán, Ukrajna, Egyesült Királyság, Üzbegisztán és a Vatikán nevében

– elhatároztuk, hogy mindannyiuk közös jóléte érdekében megala­pozzuk Európa népeinek eddigi legszorosabb szövetségét,

– elfogadjuk, hogy e szövetség a szerződést aláíró teljesen autonóm státusú államok kölcsönös elismerésén alapul,

– elköteleztük magunkat, hogy dolgozunk az itt képviselt kormányok közötti legteljesebb fokú együttműködésen, minden, a kontinens egészét érintő ügyben és a világ többi részével való kapcsolatok te­rén,

– kötelezzük magunkat az ENSZ Alapokmányának és döntéseinek betartására, a béke, a demokrácia, a leszerelés, a fejlődés előmozdí­tására; az ENSZ által az Emberi Jogok Nyilatkozatában meghatáro­zott emberi jogok megtartására és kiterjesztésére,

– hisszük, hogy a béke és a haladás elérése érdekében a tagállamok gazdag és változatos kulturális, politikai, gazdasági, vallási, intézmé­nyes sajátosságai sértetlenül megőrzendők,

– dolgozni fogunk ezekért a célkitűzésekért, jóakarattal a tolerancia és a megértés szellemében;

– elhatároztuk londoni találkozónkon, hogy olyan Európai Közössé­get hozunk létre, amelyhez minden jogosult nemzet csatlakozhat, és amelyik a következő' kitételekkel összhangban áll:

1. szakasz

Ezen szerződés alapján a szerződő felek saját részvételükkel megala­pítják az Európai Nemzetek Közösségét.

2. szakasz

Az Európai Közösségnek föl kell vállalnia azt a feladatot, hogy kon­szenzus alapján dolgozik az összes tagállam, az ott élő népek, és a kontinens, mint egész harmonikus és békés fejlődéséért.

3. szakasz

A Közösségre bízott feladatokat a következő intézményeken keresztül kell megvalósítani:

A Közgyűlés,

A Miniszterek Tanácsa,

A Bíróság,

Az Emberi Jogok Bizottsága, A Titkárság.

Minden egyes intézmény szigorúan az e Szerződésben ráruházott ha­talom korlátain belül tevékenykedhet.

4. szakasz

A tagállamok kötelezettséget vállalnak a szükséges jogszabályok kez­deményezésére – legyenek azok általánosak vagy esetiek – és az ezen Szerződésből vagy a Közösség intézményeinek ajánlásaiból fakadó kötelezettségek teljesítéséhez szükséges saját parlamenti támogatás biztosítására.

5. szakasz

A Közösség intézményeivel együttműködve a tagállamoknak mindent meg kell tenniük politikáik összehangolására.

6. szakasz

A Közösség intézményei nem foganatosíthatnak olyan intézkedést, amely bármely tagállam érdekét vagy annak autonóm státuszát sér­tené.

7. szakasz

Bármely független nemzetnek, amelynek határai részben vagy telje­sen az európai kontinensen belül húzódnak, kívánatos a Közösséghez való csatlakozása. Ehhez csak a Közgyűlés tagjainak többségi egyet­értése szükséges.

8. szakasz

A Titkársághoz eljuttatott előzetes értesítés átadása után 12 hónappal bármelyik tagállam szabadon kiléphet.

9. szakasz

A Közgyűlés bármely tagállam tagságát egyszeri többségi szavazással felfüggesztheti; a felfüggesztést bármikor meghosszabbíthatja, illetve feloldhatja.

10. szakasz

Ez a Szerződés meghatározatlan ideig hatályban marad, hacsak a Közgyűlés és a Miniszterek Tanácsának többsége az ellenkezőjét nem javasolja.

11. szakasz

Ez a Szerződés életbe lép, amikor az aláíró nemzetek többségének parlamentje ratifikálja azt, és amikor ezen nemzetek lakossága nép­szavazáson elért egyszerű többséggel a csatlakozás mellett dönt.

12. szakasz

AZ INTÉZMÉNYEK

A KÖZGYŰLÉS

A közgyűlésnek legfeljebb 500 tagja lehet, férfiak és nők egyenlő arányban; minden egyes tagállam képviselete kifejezi a népességének az össznépességhez viszonyított arányát; minden más szempontot a képviseleti arányszám kiszámításánál figyelmen kívül kell hagyni, biztosítva ugyanakkor, hogy minden egyes tagállam képviselőinek száma mindig legalább kettő legyen.

A közgyűlés tagjait négy évre választják, a Szerződés életbe lépését követő három hónapon belül. Minden tagállam maga választja a vá­lasztási rendszerét.

Ülései nyilvánosak, és az e szerződés Preambulumában meghatá­rozott korlátozások mellett felelősek a Közösség mint egész politi­kájának meghatározásáért.

Minden évben megválasztja a saját elnöklő hivatalnokát (soros el­nökét, ügyvivő elnökét), aki meghatározhatja az ügyrendet, és akinek jogában áll saját bizottságot felállítani.

Tagjait a tagállamok nemzeti költségvetéséből díjazzák, úgy, aho­gyan azt mindegyik külön-külön meghatározza.

Feladatai közé tartozik a törvénytervezetek elkészítése bármely a Közgyűlés által szükségesnek tartott ügyben, amelyek aztán a Mi­niszterek Tanácsának és minden egyes tagállamnak ratifikálásra át-adandók.

13. szakasz

A MINISZTEREK TANÁCSA A Miniszterek Tanácsának összetétele: minden egyes tagállam kor­mánya egy képviselőt küld.

Ülései nyilvánosak, kivéve, ha – többségi döntés alapján – a Kö­zösség mint egész érdekei bizonyos ügyek zárt ajtók mögötti tárgya­lását indokolják. A meghozott döntéseket, amint lehetséges, nyilvá­nosságra kell hozni.

Ezen túlmenve, figyelembe veszi a Közgyűlés javaslatait, és ja­vaslatokat tesz a tagállamok kormányainak.

A Tanács feladata az, hogy a kontinens egészét érintő bármely kérdésben a Közösség nemzeteinek politikáit összehangoló folyamat­ban aktívan közreműködjön. Ilyen kérdéskörök:

Gazdaság és ipar,

Élelmezés és mezőgazdaság,

Energia,

Kereskedelem,

Politika,

Szociális kérdések, Környezetvédelem, Nemzetközi politika, Védelem és leszerelés, Fejlesztés.

14. szakasz

A BÍRÓSÁG

Bíróságot kell felállítani, amely az egyes tagállamok által jelölt és a Közgyűlés által megerősített bírákból áll, akik addig szolgálnak, amíg a Közgyűlés 2/3-a le nem váltja őket.

A Bíróság felelős a Közösség alkotmányának értelmezéséért, és ítéletet hoz a Tanács vagy a Közgyűlés által előterjesztett ügyekben.

15. szakasz

AZ EMBERI JOGOK BIZOTTSÁGA

A közgyűlés minden egyes választási periódus kezdetén – egy peri­ódusra – tagjai közül Emberi Jogi Bizottságot választ, amelyben min­den tagállam képviselteti magát.

A Bizottságnak a fent kiemelt Jogok Chartája által vezérelve jo­gában áll bármely, a Közösség tagjait és az emberi jogokat érintő, vagy a Közgyűlés, a Tanács, illetve a Titkárság által előterjesztett ügyet megvizsgálni, és arról jelentést tenni. Jelentéseit nyilvánosságra kell hozni.

A Tanács, a Közgyűlés és bármely tagállam, amelynek tevékeny­ségét a Bizottság megvizsgálta, köteles a Bizottság esetleges javas­latait figyelembe venni és arra adott válaszát nyilvánosságra hozni.

16. szakasz

A TITKÁRSÁG

A Közösségnek legyen egy főtitkára, akit a Közgyűlés a választási periódus elején, négy éves időtartamra választ, aki felelős a Közösség igazgatásáért, így közös jelentést készít a Tanács és a Közgyűlés szá­mára.

A Titkárság tagjai még a főtitkárhelyettesek, akiket a főtitkár jelöl ki a Közgyűlés jóváhagyásával, főállású alkalmazottakként, akikért a főtitkár felelős.

A főtitkár vagy a helyettesei részt vesznek a Miniszterek Tanácsá­nak és a Közgyűlés ülésein, ott javaslatokat tehetnek, és végrehajtják a Közösség intézményei által hozott döntéseket.

A Közösség igazgatásának költségeit a tagállamokban erre a célra kivetett, igazságos adórendszeren keresztül beszedett adókból fede­zik.

17. szakasz

A TAGÁLLAMOK JOGAI

Ebben a Szerződésben semmi sem sértheti a tagállamok azon abszo­lút törvényes jogait, hogy a saját jogalkotásuk keretein belül – a rájuk ruházott hatalom mértékéig – az általuk szükségesnek tartott intéz­kedéseket meghozzák.

Minden tagállam kormánya, parlamentjének beleegyezésével vég­rehajtja azokat a megállapodásokat és szerződéseket, amelyeket saját vagy a Közösség kezdeményezésére aláírt.

18. szakasz

A KÖZÖSSÉG NÉPEINEK JOGAI

Ebben a Szerződésben meg kell erősíteni a Közösség népeinek jogait saját kormány megválasztására, illetve elmozdítására, és ennek ered­ményeként a saját hazai törvényeik hatályon kívül helyezésére, illetve kiegészítésére, valamint a saját parlamentjeik és kormányaik által meghatározott politikák követésére.

19. szakasz

A TAGÁLLAMOK BÍRÓSÁGAINAK HATÁSKÖRE

Ebben a Szerződésben a tagállamok bíróságait semmi sem korlátoz­hatja a saját államaik törvényeinek a saját alkotmányos berendezke­désükkel összhangban való alkalmazásában.

20. szakasz

A SZERZŐDÉS TÖRVÉNYBE IKTATÁSA ÉS KIEGÉSZÍTÉSE

A Szerződés törvénybe iktatása a tagállamokban tartott népszavazás­sal történik, és kiegészíthető a Miniszterek Tanácsának, illetve a Köz­gyűlésnek többségi javaslatára, a tagállamokban tartott népszavazás­tól függően.

FÜGGELÉK – A JOGOK CHARTÁJA

1. Minden állampolgár jogosult arra, hogy élhessen azokkal az álta­lános, demokratikus és kikényszeríthető törvényben gonddal őrzött, gyakorlatban megtartott, a társadalom által elismert – mind egyéni, mind kollektív – jogaival, amelyek egy civilizált társadalomban elő­feltételei az önkormányzásnak és a teljes politikai, társadalmi és gaz­dasági emancipáció elérésének.

2. Minden polgár rendelkezik a következő politikai jogokkal:

• szólásszabadság,
• gyülekezés és egyesülés szabadsága véleménynyilvánítás szándé­kával, állami közbeavatkozás nélkül;
• közös politikai, társadalmi, gazdasági célokért szerveződni;
• bármely vagy mindegyik vallás szabad gyakorlása vagy nem gya­korlása;
• választásokon szavazat leadása, részvétel minden választási folya­matban és intézményben; választhatóság;
• a személyes adatok és kapcsolatok titokban tartása és védelme il­letéktelen betekintéstől és beavatkozástól,
• a mozgás szabadsága bármilyen beavatkozástól mentesen, mene­kültjog megítélése politikai, szociális vagy gazdasági okokból,
• a katonai szolgálat lelkiismereti okokból történő megtagadása.

3. Minden polgár törvényes joga:

• személyi szabadság bármilyen letartóztatással, fogvatartással, zak­latással szemben,
• törvénytelen cselekedettel vádolt személynek igazságos és pártatlan meghallgatása polgári bíróság előtt, törvény előtti egyenlő bánásmód és a jogi képviselethez való egyenlő hozzáférés lehetősége,
• a bűnösség bizonyításáig az ártatlanság vélelmezése, minden fel­merülő vádról és támogató bizonyítékról a tájékoztatás kötelessége, a bíróság előtti hallgatás joga,
• szabadság a kínvallatással, a kegyetlen és megalázó bánásmóddal, és a halálbüntetéssel szemben,
• a kihasználás időpontjában ingyenes jogi tanácsok és szolgáltatá­sok,
• törvény előtti egyenlőség a közösségben, diszkriminációtól mente­sen, fajra, nemre, nemek közötti preferenciára, bőrszínre, vallási vagy politikai meggyőződésre vagy testi fogyatékosságra való tekintet nélkül.

4. Minden polgár rendelkezik a következő szociális jogokkal:

• megfelelő és meleg lakó-, és kényelmes életkörülmények,
• pihenéshez, felüdüléshez, a munkaidő korlátozásához és szabadi­dőhöz való jog,
• az irodalomhoz, a zenéhez, a művészetekhez, és más kulturális tevékenységekhez való hozzáférés joga,
• megfelelő egészségügyi ellátás és megelőző orvoslás – a felhasz­nálás ideje alatt térítésmentesen,
• élethosszig tartó és ingyenes oktatás ellátás,
• méltóság és törődés nyugállományban,
• nők számára a termékenység és a születés szabályozása,
• ingyenes és egyenlő hozzáférés a gyermekellátáshoz,
• olcsó, hatékony és méltányos közlekedési eszközök,
• egészséges, fenntartható, elérhető és vonzó környezet, tiszta víz és levegő,
• kormányzati és kereskedelmi hatalomtól független média,
• bármely közhatalomnál tartott személyi adathoz való teljes hozzá­férés lehetősége, miniszter által aláírt és parlamentnek jelentett kor­látozások kivételével.

5. Minden polgár rendelkezik a következő gazdasági jogokkal:

• igazságos bérért folyó hasznos munkavégzés, amely elégséges jö­vedelmet biztosít a tisztességes életszínvonal fenntartásához;
• szakszervezethez csatlakozás, munkamegvonás munkaügyi viták során;
• részvétel minden döntésben, beleértve a munkahelyet érintő egész­ségügyieket és a biztonságiakat, minden munkavállaló számára az információ, a képviselet, a vélemény kinyilvánításának joga;
• teljes és egyenlő hozzáférés az állami és társadalmi juttatásokhoz az alapszükségletek fedezésének szintjén;
• a fizetési képességet meghaladó mértékű adózás alóli mentesség.

A törvénytervezetet Tony Benn nyújtotta be. Kiadta az Alsó­ház (House of Commons), 1992. június 17-én.

(Fordította: Turján Beáta)

Dél-Koreát gyakran hozzák fel annak ékes példájaként, hogy az újonnan iparosodó országok hogyan képesek rohamos nö­vekedést produkálni az export erősítésével. Többek között az olcsó munkaerő versenyelőnyhöz juttatja őket a munkaigé­nyes áruk termelése terén. A külföldi eladások pedig táplálják a gazdasági növekedést, és új munkahelyeket teremtenek.

Koreát azonban a szexizmusban rejlő komparatív előnye is hozzásegítette az exportban elért eredményeihez. Három év­tizedes rohamos gazdasági fejlődés és a nők munkája iránt az exportszektorban megnyilvánuló nagy kereslet ellenére a nők férfiakéhoz viszonyított munkabére alig javult. Az iparban a nők még mindig csak durván feleannyit keresnek, mint a férfiak. Tömegesen dolgoznak néhány rosszul fizetett ágazat­ban, ahol az alacsony munkabérek alacsony árakat eredmé­nyeznek. Az iparban dolgozó nők többsége mindössze három iparágra koncentrálódik – ezek a ruhaipar, textilipar és a mű­szeripar -, ugyanarra a háromra, amely első helyet foglal el az ország kivitelében.

A patriarchális kultúra és a tőkés munkaszervezet sajátos­ságainak összeadódása következtében a nők számára elér­hető munkahelyeken alacsony a fizetés és rosszak a munka­körülmények. A nők mind a mai napig több órát dolgoznak, mint a férfiak – néhány iparágban a heti munkaidejűk eléri az 53 órát is, ami a világon a leghosszabb munkahétnek számít. A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) szerint pedig Korea az ipari balesetek számát illetően is előkelő helyet foglal el a világban.

Az exportvezérelt növekedés néhány szószólója azt állítja, hogy mindez javíthatja a nők gazdasági pozícióit. A fő érv úgy szól, hogy a nők általában képzetlenek és tapasztalatlanok, s ezért kapnak viszonylag alacsony fizetést. Idővel azonban a munkahelyi tapasztalat és a rugalmas munkapiacok szerin­tük megteremtik majd a férfiakkal való egyenlőséget.

Ezzel szemben a Koreai Nők Intézetében dolgozó Mihye Roh tanulmánya a nők és a férfiak bérezésének 1972 és 1989 közötti alakulásáról kimutatta, hogy a nemek közötti bérkü­lönbségeknek csupán az egyharmada magyarázható olyan té­nyezőkkel, mint iskolázottság, képzettség és munkahelyi ta­pasztalat. Ráadásul a nemek közötti szakadék sokkal mé­lyebb Koreában, mint más kelet-ázsiai országokban, amelyek nagyjából ugyanakkor tértek rá az exportvezérelt fejlődéshez vezető útra. 1982-ben az iparban foglalkoztatott koreai nők fizetése 46%-a volt a férfiakénak, míg Szingapúrban, Taiwanon és Hong Kong-ban a nők a férfiak fizetésének 62, vagy akár 78%-át is zsebre tehették. Korea sorra megelőzte ezeket az országokat az export növelésében, s ez összefüggést fel­tételez a nemek közti diszkrimináció és a külföldi eladásokban elért sikerek között.

A saját kutatásom is szoros összefüggést mutat ki a növek­vő export-teljesítmény és a dél-koreai nők férfiakéhoz viszo­nyított csökkenő keresőképessége között. Más szóval, annál valószínűbb, hogy egy iparág sikereket ér el az exportálás terén, minél inkább gátat tud szabni a női munkabérek növe­kedésének. Ez mindmáig érvényes, annak ellenére, hogy né­hány elnőiesedett iparágban megugrott a termelékenység. Koreában az 1976-tól 1990-ig terjedő időszakban évente 10%-kal csökkent a női munkabérek férfiakéhoz viszonyí­tott aránya (hozzávetőleg 0,50-ről 0,45-re), ami kb. 6,5%-os export-növekedést eredményezett.

Növekedés kormányzati beavatkozással

Amikor a fejlődési stratégiák kidolgozói Koreát jelölik meg kö­vetendő modellként az újonnan iparosodó országok számára, akkor nemcsak a nőkkel szembeni diszkrimináció nyilvánvaló tényét hagyják figyelmen kívül. Figyelmüket elkerüli a gazda­ságot irányító kemény állami irányítás is.

A Világbank és a Nemzetközi Valutaalap, mint az exportve­zérelt növekedés letéteményesei, a szabad kereskedelem és a szabad piacok haszonélvezőjének állítják be Koreát. Az el­képzelésük az, hogy minden ország serkentheti a növekedést és a foglalkoztatást azáltal, hogy megszüntet olyan szabályo­zásokat, mint az importkorlátozás, a külföldi tőkebeáramlás­nak és az árfolyamoknak a szabályozása, valamint a mini­mumbér-törvények. Az állami beavatkozás szerintük a hazai gyártású termékek alacsonyabb árát eredményezi, tükrözve ezzel a szóban forgó ország alacsonyabb munkaköltségeiben rejlő előnyeit. Az alacsony munkaköltségek így mintegy „kom­paratív előnyként" szolgálnak majd a munkaigényes javak gyártásakor, az alulfejlett országok ezeket alacsonyabb költ­ségen állítják majd elő, mint a magasabb bérekkel rendelkező országok, tehát a kivitelük növekedni fog.

Amióta azonban Dél-Korea az 1960-as évek közepén elin­dult az exportvezérelt növekedés felé vezető úton, a kormány egy sereg olyan gazdaságpolitikai fogást alkalmazott, melyek­nek nem sok közük volt a szadadpiaci modellhez. S jóllehet, az 1980-as évek közepe óta az állam szerepe csökken, a kormányzati beavatkozás mindig is központi jelentőséggel bírt az ország fejlődésében. Az állam különösen a bérkiáramlás korlátozásában és a munka „békéjének" a megőrzésében játszott döntő szerepet. Szigorú határokat szabott a szak­szervezeti tevékenységnek, a sztrájkokat pedig betiltotta. A szakszervezeti tagsággal gyanúsított munkásokat gyakran el­bocsátják. Sokukra börtön vár vagy még rosszabb büntetések.

Ezek a munkaellenes lépések az 1960-as években egy olyan agrárpolitikával párosultak, mely alacsony gabonaárakat határozott meg. A kormány azért írt elő alacsony gabonaára­kat, hogy csökkentse a városi munkások megélhetési költsé­geit, valamint hogy könnyebbé tegye a munkáltatóknak, hogy a dolgozóknak éhbéreket fizessenek. Az alacsony gabonaárak a mezőgazdasági bevételeket is csökkentették, ami arra ösz­tökélte a vidéki lakosságot – kiváltképp a fiatal nőket -, hogy a városokba áramoljon munkát keresni.

1960-ban a kormány államosította a bankokat is, és azóta a pénzügyi források feletti hatalmát az üzleti szféra szabályo­zására, fegyelmezésére és jutalmazására használta. Például azok a cégek, amelyek elérnek bizonyos exportcélokat vagy befektetnek bizonyos céliparágakba, kedvezményes hiteleket vehetnek fel. Más cégeknek alternatív finanszírozási forráso­kat kell találniuk – sokkal magasabb kamatszinten. Az állam a hitelszabályozással vette rá a cégeket arra is, hogy elfo­gadják a bérezéssel kapcsolatos útmutatásait.

A koreai állam az importot is korlátok közé szorította. Az 1970-es években ez a külkereskedelmi politika védte meg a külföldi konkurenciától az olyan, akkor még fiatal iparágakat, mint az autógyártás, acélipar és hajógyártás. Az állam ma is korlátokat szab a mezőgazdasági és fogyasztási javak import­jának, biztosítva ezzel a hazai mammutcégeknek a hazai pi­acon eladott javakért járó busás nyereséget. Ezen kívül az állam a külföldi tőkebefektetést is szigorúan korlátozza, s a külföldi cégeket csak azokba a szektorokba engedi beruházni, amelyekben az állam termelő kapacitást kíván kiépíteni.

Így a kemény állami kéz politikája is hozzájárult a lát­ványos gazdasági teljesítményt eléréséhez – már ami a hagyományos gazdasági mutatókat illeti. Az 1960-as évek kö­zepétől a mai napig a fejlődés szinte töretlen. 1972-től 1990-ig a gazdaság évente átlagosan 9%-kal nőtt, míg az export-tel­jesítmény átlagosan évi 15%-kal. Az exportorientált ágazatok sikerét pedig nem kis mértékben az ott fizetett, különlegesen alacsony női munkabérek alapozták meg. (Lásd az 1. és a 2. számú táblázatot a 188.-189. oldalon.)

Női bérmunka

Az utóbbi 25 évben a nők beáramlottak a dél-koreai munka­erőpiacra. Míg 1967-ben a nőknek még csak egyharmada dol­gozott a statisztikailag is számbavehető gazdaságban, 1990-re már közel a fele. A fiatal nők – 20-tól 24 éves korig – még ennél is nagyobb arányban, 65%-ban vállalnak munkát. Különösen az iparban tapasztalható a nők előrenyomulása: míg az 1960-as évek közepén az ipari munkahelyeknek még csak a 28%-a volt a nők birtokában, ez az arány ma már 43%. Főleg az exportszektorban dolgoznak, és a ruha-, textil­es műszeripari dolgozók többsége közülük kerül ki.

A nők viszonylag alacsony munkabére az 1960-as években részben annak volt betudható, hogy a legkevésbé termelé­keny munkákat végezték. Mivel azonban az óránkénti terme­lésük nőtt, az általános közgazdasági elmélet szerint ezzel párhuzamosan kellett volna növekednie a munkabérüknek is. Számos elnőiesedett exportiparágban jóval gyorsabban nőtt a termelékenység, mint a férfiak által dominált területeken, ezért a nemek közti bérkülönbségnek csökkennie kellett volna. Ez azonban alig változott. Ezekben a szektorokban 1975-ben a nők bérszínvonala a férfi bérek 47%-án állt, s 1991-re csak csekély mértékben, 51%-ra emelkedett.

Elképesztő mértékű az eltérés a munkabérek és a terme­lékenység növekedése között a műszeriparban. A termelé­kenység tizennégyszeresére nőtt 1975 és 1990 között, míg a műszeripari munkások bére csupán ötszörösére emelkedett. Ennek eredményeképpen az egységnyi munkaköltség (mun­kaköltség osztva a kibocsátott termék egységével) számotte­vően csökkent. Ez magyarázatot adhat arra, hogy miért éppen a műszeripar a leggyorsabban fejlődő exportágazat Koreában. Bár nem ilyen drámai, de hasonlóképp fennáll a termelékeny­ség és a munkabérek növekedési üteme közötti különbség egy másik, szintén nők által dominált iparágban, a ruhaipar ban is. A termelékenység itt 4,3-szorosára emelkedett, míg a reálbérek 3,8-szorosukra nőttek.

Mindeközben néhány férfiak által dominált iparágban a bé­rek emelkedése messze megelőzte a termelékenység növe­kedését. Például a gép- és alkatrészgyártásban a bérek közel négyszeresükre emelkedtek, míg a termelékenység csak a duplájára nőtt. A szállítási eszközök gyártásában a bérek 4,2-szeresre emelkedésével a termelékenységnek csak 4,Ósze­res növekedése áll.

Vajon munkaerőpiaci részvételük és termelékenységük ug­rásszerű növekedése ellenére a nők miért nem kerültek még mindig közelebb a- férfiakkal való egyenlőséghez? A válasz összetett: egyrészt a foglalkozások szerinti elkülönülésben, másrészt az elnőiesedett iparágakban fennálló, világméretű ádáz versenyben rejlik.

A nőket a cégek diszkriminatív foglalkoztatási gyakor­lata rekeszti ki a tőkeintenzív iparágakban található jól fi­zetett állásokból.  Ennek eredményeképpen a nők néhány munkaintenzív iparágba zsúfolódnak be. Ezekben az ipar­ágakban így különösen sok nő verseng a munkahelyekért, ez rontja alkupozíciójukat, és leszorítja a béreiket. Amennyiben a nők elhagyják ezeket az elnőiesedett iparágakat, hogy más területeken keressenek munkát, a felvételi és képzési módszerek is gátolják őket abban, hogy bármilyen állást is megkapjanak, a legalantasabbakat kivéve.

A nők éles diszkriminációval szembesülnek akkor is, ha a munkahelyi ranglétrán próbálnak feljebb kerülni. A mérnöki és vezetői állások kimondva vagy kimondatlanul a férfiaknak van­nak lefoglalva. A Koreai Munkaadók Szövetsége egy 1984-ben elkészült, 724 cégre kiterjedő kutatásában például kimu­tatta, hogy a munkaadók 33%-a kereken visszautasította a női munkavállalók előléptetését, s csupán 2,1%-uk mondta, hogy felvenne felsőfokú végzettségű női munkásokat mérnöki állásba.

A gyárakban a női munkások közül keveset léptetnek elő művezetőnek. Ehelyett a tulajdonosok inkább a női engedel­messég patriarchális gondolatát próbálják megvalósítani az­zal, hogy férfiakat bíznak meg irányítási feladatokkal. Például a termelékenység növelése érdekében a művezetők gyakran várják el a nőktől, hogy engedélyt kérjenek, mielőtt WC-re mennek vagy elsősegélyben részesülnek. Dél-Korea munka­helyi életének számos elemzője jegyzi meg, hogy a vezetők állandóan alkalmazott módszerei közé tartozik a szidalmazás, a szexuális zaklatás és a fizikai bántalmazás. A nők gyakran szó nélkül tűrik az ilyen bánásmódot, aminek az egyik oka az, hogy ezek a módszerek a Korea patriarchális kultúráját jellemző, egyenlőtlen nemi szerepeket tükrözik.

Egy koreai nő így beszélt 1978-ban a munkájáról: „A gyá­runkban kötelesek vagyunk korán érkezni és későn hazamen­ni… Nem kapunk heti szabadságot… Mivel nem mehetünk szabadságra, és az éjszakai műszak túl fárasztó és… ezért »Timing«-ot szedünk, egy olyan gyógyszert, amely ébren tart. Néhányunk már túl sokat szedett, és rá is szokott ezekre a tablettákra. Ha elalszunk, leszidnak, megütnek és felráznak minket. Mivel a gépek folyamatosan működnek, olyan sokat dolgozunk, hogy még ebédszünetre sincs időnk. Szégyelljük kimondani, de néha nem mehetünk ki a WC-re, s így a gyár padlóját kell használnunk. A gépek nem állnak meg soha! Egész évben folyamatosan dolgozunk, kivéve évente néhány ünnepnapot. Amikor közelednek a különleges ünnepek, meg akarjuk látogatni a szüleinket, de Szöulban kell maradnunk dolgozni a gépek mellett… Az állatok is szoktak pihenni. Miért kell nekünk az állatoknál is keményebben dolgoznunk?" (Idézi Dél-Korea: Ellentétek a gazdasági csodán belül c. könyvében George Ogle, 1990, Zed Books.)

A nők helyzetét rontja a Korea vezető exportiparágait jel­lemző erős árverseny is. A munkaintenzív javak, mint például a ruhaipari termékek, különösen érzékenyek a munkaköltség­ben bekövetkező változásokra, lévén, hogy ezen költségek teszik ki a termelési költségek túlnyomó részét. S mivel e termékek minősége általában a termelő személyétől függet­len, az eladások mértékét majdnem teljes mértékben az ár határozza meg. Ezzel szemben a gépi és humán tőke-intenzív iparágakban, mint például az autógyártásban, melyben a fér­fiak vannak többségben, a minőség viszonylag nagy hatással van a keresletre. A koreai nők többnyire azokban az ága­zatokban dolgoznak, amelyeknek a termékei alacsony ára­ik miatt kelnek el – így jön létre az összefüggés az alacsony női munkabérek és az exportteljesítmény növekedése között.

Az asszonyok előtt még további akadályok is állnak a kép­zettség és a tapasztalat megszerzése útján. Náluk a bérmun­ka vállalását olyan mozzanatnak tekintik, amely hátráltatja a ház körüli feladatok elvégzését, s ellenszegül annak az elv­nek, hogy a nők a férfiaknak vannak alárendelve. A legtöbb cég még így is előírja, hogy házasság vagy szülés esetén a nők kötelesek feladni állásukat. Azonban, még ha nem len­nének is erre kényszerítve, a női gyári munkások akkor is nehezen tudnák elviselni a háztartás és a munkahely kettős terhét. A munkáltatók gyakran követelik meg tőlük, hogy hosszú munkaórákat dolgozzanak nehéz körülmények között, s hogy túlórázással tartsák be a termelési határidőket. Rá­adásul a három évnél fiatalabb gyermekek részére gyakorla­tilag nem létezik gyermekmegőrzés.

A gyárak helyett a férjezett nők kisebb családi vállalkozá­sokban dolgozhatnak, vagy vállalhatnak ideiglenes, illetve na­pi munkákat. Találhatnak otthon elvégezhető munkákat is, amivel munkaintenzív műveleteket hajthatnak végre olyan ex­portorientált iparágakban, mint a textil- és ruhaipar. Itt azon­ban kevesebbet kapnak kézhez, mint a „hivatalosan létező" iparágakban, amelyeket munkaügyi törvényekkel szabályoz­tak. A nők rövid jelenléte a hivatalos szektorban nemcsak megnehezíti a fizetési ranglétrán való feljebb jutásukat, hanem abban is meggátolja őket, hogy szakszervezetekbe tömörül­jenek. S az ideiglenes, valamint az otthon végzett munkák alacsony bérezésének köszönhetően a munkabérek a hivata­los szektorban is csökkennek.

* * *

Az a hagyományos módszer, ahogyan a Világbank és mások magyarázzák Dél-Korea fejlődésének mozgatórugóit, teljesen hibás. Korea exportvezérelt növekedése nem a szabad piacok és a szabad kereskedelem eredménye. Annál inkább az állami beavatkozás, illetve a nőkkel szembeni diszkrimináció játszot­ta a döntő szerepet. A dél-koreai tapasztalatok kérdésessé teszik, hogy az exportvezérelt növekedés hozzájárulhat a ne­mek közötti egyenlőség kialakulásához; inkább azt mutatják, hogy a gazdaság „komparatív előnye" bizonyos szereplőinek folyamatos kizsákmányolásán alapul.

(Fordította: Szikszai Szabolcs)

Nyilván nem véletlen, hogy a harmincas évek óta könyv­tárnyira terebélyesedett Gulag-szakirodalomban a rabok össz­létszámát illetően éppen az a néhány szerző produkálta a (mai ismereteink szerinti) legpontosabb becsléseket, akik a memoárok adatait erős forráskritikával kezelve közgazdasági indíttatású megközelítésre vállalkoztak: Waum Jasznij, Peter Viles és Gerp van den Berg egymástól térben és időben füg­getlenül, valós termelési mutatókat és a kényszermunka egy­fajta, általuk reálisnak gondolt termelékenységét vették-alapul, eredményeik pedig V. Ny. Zemszkovnak,¹ a megnyílt KGB-archívumok alapján, a közelmúltban publikált, hitelesnek tekint­hető adataival csengenek össze.

A „kényszermunka" szót használtuk az imént, és fogjuk használni a továbbiakban is, ellentétben az eredeti szovjet terminológia következetes „javító-nevelő munka" formulájával (megkülönböztetendő azt az 1943 és 46 között létezett, hiva­talosan is kényszermunkának titulált ,,katorgá"-tól) – gazdasá­gi értelemben ez a szóhasználat mindenképp indokolt. Maga a Gulag (Glavnoje Upravlenyije Lagerej, Lágerek Főigazgató­sága), mint intézmény, 1934 és 53 között működött.

1. A kényszermunka rendszere

Ha lehetne is vitatkozni azzal az állítással, miszerint „kény­szermunka sehol sem játszott olyan fontos szerepet, mint az orosz történelemben",² tény, hogy az intézmény gyökerei igen mélyre nyúlnak le. Az orosz büntetőjog – többszáz év helyi gyakorlatát követve – a XVIII. század elején, I. Péter alatt kodifikálta a kényszermunkát.³ A kaszárnyabörtönök lakóinak egy részét sorozták be és vezényelték ki a közelbe nehéz fizikai munkára, először Pétervár építésénél. Elnevezése (a görög katergon, többese: katerga, 'gálya', a klasszikus görög­ben 'munka', 'mű' szóból) is innen, a pétervári és más balti kikötőkben végzett munkából származik. Riga, Tagonrog és Reval kikötőjét is rabok építették, miként dolgoztak erődítési munkálatoknál és az Ural ezüst- és aranybányáiban is. . 1860-ban jött létre az első mezőgazdasági kényszer­munkatelep, 1863-ban pedig a Szahalin-szigeti hírhedt „mun­katábor",⁴ mely sok szempontból mintául szolgált a forradalom utáni büntetés-végrehajtási intézmények számára. Az 1869-ben összeállított első Munkatörvénykönyv külön fejezetben rendelkezik a kényszermunkáról, biztosítja a rabok jogait, pél­dául a heti egy garantált szabadnapot.⁵ 1898-ban 10688 elítélt dolgozott az országban, és bár az adatok meredek emelke­désről tanúskodnak, ezek nem vetekedhetnek a Gulag maj­dani méretével: 1908-ban 12.591-en, 1909-ben 22.649-en, 1910-ben 28.060-an, 1912-ben 32.000-en, 1914-ben 29.352-en, az I. világháború éveiben pedig kb. 50.000 végeztek kény­szermunkát.⁶ A katorga szerepe tehát Oroszország gazdasági életében lényegében elhanyagolhatónak tekinthető.

A századfordulón azonban új jelenségnek lehetünk tanúi. Miközben a hagyományos értelemben vett katorga mint bün­tetés, nehézkességénél és alacsony hatásfokánál fogva, egy­re formálisabbá vált, s Sztolipin belügyminiszter 1906-ban tervbe is vette teljes megszüntetését,⁷ megjelent a kény­szermunka egy új formája: egyszerű börtönbüntetéssel sújtott rabok tömeges áttelepítése és alkalmazása egy-egy nagyobb építkezésnél – mondván: a szabadok pénzzel, az elítéltek munkájukkal adózzanak az államnak.

Az 1890-es Amur menti vasútépítést tekinthetjük az első „modern" fejleménynek.⁸ 1896 és 1900 között négyezer rab (nem katorgás!) dolgozott a Bajkál környéki vasútvonalakon.⁹ De ott voltak az Amur menti országutak építésénél is, kőfej­tőkben, szénbányákban, a fakitermelésnél. Gyorsan növeke­dett a rabmunkából származó bevétel: az 1885-ös 111 ezer rubelről 1906-ra 1,250 millióra, 1915-re 8,200 millió rubel­re.¹⁰ II. Miklós, miután 1912-ben látogatást tett egy börtön­üzemben, méltán jegyezhette fel naplójába: „Ez egy nagyon komoly üzlet".¹¹ A februári forradalom a halálbüntetéssel együtt a katorga intézményét is elsöpörte, ám Lenin már 1917 decemberében a spekuláció és ellenforradalom elleni politikai, majd fegyveres harcban felvetette a „kényszermunkára való küldést" mint lehetséges büntetési formát.¹²

1918 februárjára készült el az új büntetőtörvénykönyv-ter­vezet, amely korrupció bűntettére tíz év szabadságvesztés és azt követő tíz év kényszermunka kiszabását írta elő. Ez a kényszermunka azonban sem elvében, sem gyakorlatában nem volt már azonos a cári idők katorgájával. „A burzsoá bör­tönrendszert a kizsákmányolók hozták létre a dolgozók szá­mára, e »halottasházak« romjain új társadalmi tartalmú, új in­tézmények létrehozásának páratlan, világtörténelmi jelentő­ségű folyamata"¹³ zajlik. Az „új tartalom" a társadalom devi­ánsainak munkával való „megjavítását" jelentette.

1918. július 23-án az Igazságügyi Népbiztosság Központi Büntető Osztálya kiadta „Ideiglenes intézkedés a szabad­ságvesztés foganatosításáról" c. rendeletét (1920 novemberé­ig volt érvényben), amely kötelező fizikai munka végzését írta elő minden munkaképes elítélt számára.¹⁴ Augusztusban jöt­tek létre az első koncentrációs táborok, így, ezzel az elneve­zéssel, melyet 1922-ig használtak. Mintául az I. világháború idején a hadifoglyok számára létesített táborok szolgáltak, amelyek pedig az angol-búr háborúban felállított, a polgári lakosságot elkülönítő lágerek példáját követték. Új elem volt viszont a rabokkal helyben végeztetett háziipar jellegű munka.

Az 1918. szeptember 5-i „Dekrétum a Vörös Terrorról" sze­rint: „Biztosítani kell a szovjetköztársaságot az osztályellenség támadásai ellen, annak koncentrációs táborokban történő el­helyezése révén".¹⁵ 1919 áprilisában rendelet kötelezett min­den kormányzóságot, hogy területén egy-egy, minimálisan 300 főt befogadó lágert állítson fel. A fenti események termé­szetesen nem függetleníthetők az „aki nem dolgozik, ne is egyék" elvtől, illetve a katasztrofális helyzetben lévő gazdaság szanálására irányuló különböző intézkedésektől: a lágerek fel­állításával egy időben szervezik meg például a BITR-t (Bjuro Iszpravityelno-trudovih Rabot, Javító-nevelő Munkaügyi Hiva­tal), mely a szabadságvesztés nélküli kényszermunkára ítéltek nyilvántartásáról gondoskodott. Az elítéltek a hivatalos felfo­gás szerint nevelés és nem büntetés alatt álltak. Ez az értel­mezés a bűnözést szinte egészségügyi problémává minősí­tette (mint a tbc-t) – a javító-nevelő munka ilyenformán szer­vesen kapcsolódott az emberek átnevelését célul tűző köny­vek, folyóiratok, színdarabok propagandájához.¹⁶

Ez a felfogás nyitott rést már ekkor a későbbi törvénytelen­ségeknek is: lehetővé vált, hogy bírósági tárgyalás nélkül, a Belügyi Népbiztosság Különleges Tanácsa, az ún. Hármasta­nács (tagjai: a belügyi népbiztos helyettese, az Orosz Föde­ráció Belügyi Népbiztosságának egy képviselője és a helyi szovjetköztársaság rendőrfőparancsnoka) „javaslatára" kerül­hessenek emberek egyre nagyobb számban a lágerekbe, át-nevelésük kiszabott idejét pedig a láger vezetése folyamato­san felülbírálhassa, meghosszabbíthassa. (75-80 százalé­kuk¹⁷ mindenesetre olyan köztörvényes bűnöző maradt, aki­ket bármelyik nyugat-európai állam bírósága elítélt volna va­lamilyen formában).

A korai lágerek zömét a frissen kiürített kolostorokban ren­dezték be, az elsőt például Nyizsnyij Novgorodban, egy női rendházban, 1918 nyarán, ötezer férőhellyel. 1920-ig (a Cseka különleges telepeit leszámítva) 83 láger követte ezt az el­sőt, összesen 25.336 lakóval.¹⁸ 1922-ben, amikor egyesítették az Igazságügyi Népbiztosság lágereit az új szerv, a Gumzak felügyelete alatt, a lista immár 330 tábort tartalmazott, 81 ezer fővel.¹⁹ 1923-ban pedig már 597 intézményben (lágerben, ott­honban és telepen) folytattak kényszermunkát, összesen 119 ezer elítélttel.²⁰ (A nagyságrend már ekkor tetemesen felül­múlja a cári időkét.)

Az adminisztráció nem is tudott lépést tartani a növekedés hihetetlen ütemével. A táborok egy része az Igazságügyi Nép­biztosság, más részük a Cseka alá tartozott, sokáig az egyes tagköztársaságok lágerei is egymástól függetlenül működtek. A kaotikus állapotok végére csak a Gulag megszervezése tett pontot 1934-ben. A lágerek előző éveiben a kényszermun­kának tagadhatatlanul voltak bizonyos javító-nevelő aspektu­sai. Az elítéltek egyénileg végezték eredeti szakmájuktól rendszerint elütő, különösebb szakképzettséget nem igénylő munkájukat. A munkaidő mindenütt napi nyolc óra, az elítéltek bizonyos feltételek mellett akár el is hagyhatták a tábort, és más, a későbbiek során már ismeretlen kedvezményekben is részesülhettek: megillette őket mindenekelőtt a szakszervezeti bértáblázatba foglalt (szabad munkások számára megszabott) kereset 100%-a, kizárólag a kiszolgáló személyzet fizetését vonták ebből le. (Gyakorlatilag 70-75 %, napi 35-40 kopek maradt, miközben a havi átlagos reálbér valóban 9,47 rubel²¹ körül mozgott.) Szó sem volt tehát profitra termelésről, a már említett rendelet csak a lágerek „fenntartási költségeinek fe­dezéséről" döntött.²²

1922-ben (tehát éppen öt évvel a forradalom után) a szabad­ságvesztés kiróható maximumát ötről tíz évre emelték. „Kény­szerű körülmények vezettek minket, naivitás volt azt hinni, hogy öt éven belül a szovjet rendszer minden állampolgára átala­kul."²³ – Az intézkedés azonban később éreztette csak hatását. 1923-24-ben a munkanélküliség megálljt parancsolt a javító-nevelő munka expanziójának. Egyre kevesebb lett az ilyen jel­legű ítélet. (Helyébe a rövid, legfeljebb hat hónapig terjedő bör­tönbüntetés lépett.) 1922-ben az ítéletek 38%-a tartalmazott kényszermunkát, 1926-ban pedig mindössze 13,9%-a.²⁴ És ha a csökkenés relatív is csupán (a kényszermunkások száma alig változott, az összes elítélteké viszont évi kb. 30%-kal nőtt), ez a relatív csökkenés és az 1922-es törvénymódosítás is jelez azért valamit: a gazdasági szempontok egyre inkább fölébe ke­rekedtek a jogi megfontolásoknak. Más szóval: a húszas évek­ben már nem a munkát igazították a megnevelendő rabhoz, hanem a büntetéseket igazították a gazdaság kívánalmaihoz.

A stagnálás 1927-ig tartott. 1927-ben, mintegy 1200 műhely létezett, összesen 122.700 fővel.²⁵ (Kb. 30 ezer volt a poli­tikai okokból elítéltek száma.) Ehhez képest 1929-re a mun­kanélküliség felszámolását követően a létszám megduplázó­dott, 242 ezer főre nőtt.²⁶ Ez az év, az 1929-es hozta meg a döntő fordulatot. Kezdetét vette az Első Ötéves Terv. Minderre az előkészületek már korábban megtörténtek. Már az 1927-es ÖKP-kongresszuson elhangzott: „Ha végrehajtjuk a bíróság ál­tal kiszabott ítéleteket, milliókat küldhetünk börtönbe. Ezzel komoly fogyasztási megtakarítás lenne elérhető, az elítéltek munkájának általános felhasználása pedig végső soron növel­né a szociális biztonságot."²⁷

1928. március 29-án a Népbiztosok Tanácsa megállapította: szükség lenne a munkatáborok kapacitásának további bővíté­sére.²⁸ November 6-án újabb törvénymódosításokra került sor: a kiszabható szabadságvesztés minimumát fél évről egy évre emelték, továbbá előírták, hogy az elítélt minden három évnél hosszabb büntetést lakóhelyétől távol köteles letölteni. Az öté­ves terv távoli, nagyszabású beruházásaihoz kellettek a mun­kások, akikkel a kiutazás és betaníttatás okozta időveszteség után is hosszú hónapokig számolni lehetett még.

Mennyiségi és minőségi változást egyaránt hozott az Első Ötéves Terv – a kényszermunka-rendszerben. Rohamosan nőtt a munkára fogott rabok száma, és megjelent a profit­szempont. Hogy ez mennyire nem volt így a korábbiakban, arra indirekt bizonyítékkal szolgálnak a lágerek önellátásáról szóló rendeletek. 1919 után 1924-ben és 1928 júliusában is előírták a lágerek számára az önfenntartásra való berendez­kedést – nyilván azért, mert a táborok minden igyekezet el­lenére sem váltak rentábilissá. Amikor 1931. január 1-jén be­jelentették: Oroszország és Ukrajna lágerei végre áttérnek az önfinanszírozásra,²⁹ a kényszermunka rég nyereséges ága­zatként működött már. A Szolovki-tábort 1923-ban hozták lét­re, egy kiürített kolostorban, mint annyiszor, hatezer elítélttel. A kényszermunkások száma gyorsan növekedett: 1925-ben hétezer, 1928-ban harmincezer, 1930-ban pedig már kb. száz­ezer rab dolgozott itt.³⁰

A tábor kezdettől fogva nyereségre termelt. Ezt nagyban elősegítette a SZLON³¹ nevű (Szoloveckij Láger Oszobovo Naznacsenyija, Szolovki Különleges Rendeltetésű Lágerek), a maga idejében páratlan gazdasági egység létrehozása, amely pénzbeni elszámolás fejében szabad kezet kapott, önállóan gazdálkodhatott a szigeteken.

A kényszermunka jellegét azonnal a szigetek adottságaihoz és a keresleti-kínálati viszonyokhoz igazították. Fakitermelés és fafeldolgozás, útépítés, kőfejtés, téglaégetés, kikötői mun­ka és tőzegkitermelés tartozott a SZLON profiljába. A nor­mákat rendkívül magasan húzták meg, az öltözék és az étel színvonala ugyanakkor messze elmaradt a másutt biztosí­tottól. A rabok keresetüket rubel helyett ún. elszámolási csekk­tömbben kapták meg, melyet kizárólag a szigeteken vásárol­hattak le. És a SZLON látványos eredményeket mutatott fel. Miközben a többi munkatábor folytonos hiánnyal küszködött, a Szolovki-szigetek aktívuma: fakitermelésből f926-ban 63 ezer, 1929-ben 355 ezer rubel, útépítésből 1926-ban 105 ezer, 1929-ben 6 millió rubel.³²

1929-ben hét újabb láger tért át a „szolovki-rendszerre", 1931 decemberében pedig megszervezték a SZLON-hoz ha­sonló, de annál lényegesen nagyobb volumenű (négy Franciaországnyi területtel rendelkező) gazdasági egységet, a Dalsztrojt, amelynek feladata Szibéria észak-keleti részének gazdasági meghódítása volt. Az egymástól függetlenül műkö­dő kényszermunka-intézmények egy-két év alatt össz-szövet­ségi hálózattá fejlődtek, lágerigazgatóságokkal, részlegekkel, lágerpontokkal és ügyosztályokkal, valamint területi alapon szerveződő újabb és újabb egységekkel: a Szvinlaggal, a Kotlaggal, a Belbatlaggal, a Szevdvinlaggal.

A lágerrendszer szétterjedt és polarizálódott. Aligha beszél­hetünk a harmincas években már egységes „lágerekről", a mé­retek, a rendtartás, az élet- és munkakörülmények mindenütt a helyi adottságok és követelmények függvényében alakultak ki – ennek elemzése egy önálló tanulmány feladata lehetne. Az ötéves tervnek (illetve részben a kulákság likvidálásának) volt köszönhető, hogy a kényszermunka aránya a más jellegű bün­tetésekkel szemben megint emelkedést mutatott. Az arány 1927-ben 21,2%, 1929-ben 48,1%, 1931-ben 56%, 1932-ben 58%,³³ minden idők legmagasabb szintje.

A kényszermunka lett tehát a legelterjedtebb büntetési mód a Szovjetunióban. De szigorodott maga a kényszermunka is: 1927-ben még a rabok 32,1 %-át ítélték minimális időtartamú szabadságvesztésre (fél évre), 1930-ban marosak 1,9%-ukat (egy évre). 1927-ben 18,6%-ukat osztották be nehéz fizikai munkára, 1930-ban már 56,5%-ukat.³⁴

Megjegyzendő, hogy mindezek a változások természetesen megint csak nem függetleníthetők a „szabad világban" zajló folyamatoktól. Katonai jellegű vezetés vette át az irányítást a népgazdaság valamennyi ágazatában, javában zajlottak az iparperek, folyt az erőltetett ütemű szakképzés (csak 1930-ban 1,3 millió szakmunkás kiképzését és munkába állítását tervezték), dolgozók millióinak belekényszerítése az új kor gazdasági követelményei közé („szamozakreplenyije", önkén­tes szolgaság): 1930 – az élmunkás-mozgalom elindítása, 1932 – a hatnapos munkahét bevezetése stb. A rabmunka aránya az ország gazdasági életében az ötéves terv előreha­ladtával meredeken növekedett.

Abszolút adatokból egyetlen táblázatnyi áll a rendelkezé­sünkre, 1932-ből származik ez a rövid kimutatás, melyet az Igazságügyi Népbiztosság állított össze, és amely a kény­szermunkával megtermelt javak alakulását mutatja (millió ru­belben).³⁵

Két év alatt csaknem 500%-os a növekedés.

A kényszermunka, miközben hagyományos ágazataiban megőrizte addigi jelentőségét, immár a népgazdaság szinte minden területén képviseltette magát. A mezőgazdasági koló­niák területe 1932-re az 1925-ös nagyság nyolcszorosára nö­vekedett.³⁶ Rabok építették fel (részben) Karaganda, Kotlasz, Magadan, Magnyitogorszk és Sztálingrád városát. Kény­szermunkások dolgoztak a Kem-Uhta, a Szivtivkar-Uhta, a Szivtivkar-Pinyug és a Verknye-Kolimszk autóutak építésé­nél, a Szoroka-Kotlasz, a Szlizran-Kungur, a Turkesztán-Szi-béria vasútvonalakon, a Bajkál-Amur első szakaszán; az olaj-, szén-, foszfát-, ólom-, cink-, fluor- és aranybányákban.

Az Első Ötéves Tervhez kapcsolódott a hírhedt Fehér-tengeri Csatorna, a Belomorkanal megépítése is. A hatalmas csatornát mindössze húsz hónap alatt, 1931 szeptembere és 1933 ápri­lisa között készítették el rohammunkában, N. A. Frenkel (Szolovki hajdani vezetője) irányításával. Szünnap nem létezett, napi 11 órát dolgoztak itt a rabok, mindezt 300 grammos kenyérfej­adag mellett. Különféle „ösztönző kedvezményeket" is bevezet­tek, hogy az elítélteket érdekeltté tegyék a munkában – ekkor alkalmazták először a beszámítás gyakorlatát: minden túltelje­sített munkanap egy nappal csökkentette a büntetési idő hosszát. Körülbelül 300 ezer rab dolgozott a Belomorkanal épí­tésénél, 72 ezren részesültek közülük 1933 tavaszán amnesz­tiában. A halottak száma megközelítette az 50 ezret.³⁷

Ekkor, a harmincas évek legelején szerzett tudomást a világ először a szovjet javító-nevelő munka elfajulásáról. A riasztó beszámolókat népszövetségi beadványok követték, Moszkva magyarázkodásra kényszerült. Anglia és az Egyesült Államok 1931-ben embargót hirdetett a Szovjetunió rabmunkára épülő faexportjával szemben, a választ hangos propaganda hadjárat adta meg. Molotov (1931. március 8.): „A kapitalista országok sok munkanélkülije irigykedhet a mi északi régiónk rabjainak élet- és munkafeltételeire."³⁸

1933-ban összeállították a Javító-nevelő Munka Törvény­könyvet, az elítéltek számára biztosított jogok azonban alig-alig érvényesültek a gyakorlatban. (Az elítélt elnevezése min­denesetre megváltozott: az addigi lisonnij szvobodi, „szabad­ságától megfosztott" helyett zaklucsonnij, „elzárt" lett haszná­latos.) 1934. október 27-én pedig, mintegy az Első Ötéves Terv záróaktusaként, megalakult a Gulag, az újonnan felállított NKVD (Össz-szövetségi Belügyi Népbiztosság) szerve, az el­ső olyan hivatal, amely egy kézbe fogta össze a kényszer­munka-intézményeket és koordinálta őket.

Újabb jelentős létszámnövekedés következett be az öt év során. 1934 és 36 között 510 ezerről 1.296 ezerre ugrott a rabok száma,³⁹ 1938-ban pedig már a túltelítettség okozott gondot, a táborok egyszerűen nem voltak felkészülve az 1 millió 881 ezer munkás fogadására és ellátására. A vezetés is mintha egyre kevésbé törődött volna a javító-nevelő munka látszatának fenntartásával: „A börtön az börtön, a büntetés pedig büntetés – miért félünk mi ezektől a szavaktól?"⁴⁰ (1937)

A Második Ötéves Terv fő beruházásai, ahol (legalább rész­ben) kényszermunkát alkalmaztak (korántsem a teljesség igé­nyével): a Moszkva-Volga, valamint a Volga-Don csatorna építése, a Marijinszki-csatorna és a Moszkva-csatorna korsze­rűsítése, a Dnyeper szabályozása, a Sozmi duzzasztó és a Szvir erőművének felépítése, Magnyitogorszk ipartelepének befejezése, Gorkij város építése (válogatott brigádokkal), Brezin és Visera vegyi üzemének megépítése, Kuznyeck újabb szénbányáinak üzembe helyezése, a millenovói mész- és kő­bányák beindítása, a Transzszibériai és a Bajkál-Amur vasút építése. (Mindezekben több mint 400 ezer rab dolgozott eze­ken.)

Közben az eddigiekkel látszólag ellentétes folyamat zajlott le a Gulagon belül: 1937-ben ágazati felosztásra került sor, a négy legnagyobb ágazat – fakitermelés, építőipar, bá­nyászat-kohászat, vasútépítés – élére egy-egy újabb főigaz­gatóság került. Az ellentmondás csak látszólagos, a cél to­vábbra is a hatékonyság növelése maradt, a Gulag viszont egymaga már képtelen volt megbirkózni a másfél millió fölé emelkedő rablétszámmal. Az 1939-ben-indult Harmadik Öt­éves Terv, ezért a kínzó munkaerőhiány⁴¹ ellenére a láger­rendszer további expanzióját nem a létszám emelésével, ha­nem a munkaerő még jobb kihasználásával, a rendtartás szi­gorításával, sorozatos, szúrópróbaszerű ellenőrzésekkel – te­hát az intenzitás növelésével – próbálta volna megvalósítani. (1940 júniusában tért át az ország hétnapos munkahétre is.)

A Harmadik Ötéves Terv főbb vállalkozásai: az Uhta-Pecsora vasút megépítése; a Kotlasz-Usztykozm vasútvonal; Kujbisevnek, „a világ legnagyobb erőművének" a felépítése, a Bajkál-Amur északi szakasza; a „Második Bakunak", a Vol­ga és az Ural közötti olajkutaknak és finomítóknak a megépí­tése; a grúziai mocsarak lecsapolása; tőzegkitermelés Belo­russziában; új fémművek építése Ukrajnában és Magnyito­gorszk körül.

A Gulag érdekes módon sokkal gyorsabban reagált a vál­tozásokra, mint a szovjet gazdaság egésze: a kény­szermunka-rendszer már 1939-40-ben országszerte profilt váltott, védelmi előkészületekre tért át,⁴² katonai-stratégiai infrastruktúrát építettek. Ennek érdekében a Lengyelországból és a balti államokból a Szovjetunióba került deportáltaknak kb. 25%-át vonták a Gulag fennhatósága alá és végeztettek velük kényszermunkát.⁴³

A Gulag háborús tevékenységről igen kevés adat áll a ren­delkezésünkre. Ez a néhány adat is nyújt azonban támpon­tokat a Gulag helyének kijelöléséhez. Figyelemre méltó, hogy szinte már a német támadás pillanatában megkezdődött az Uraitól nyugatra fekvő táborok evakuálása, keletre telepítése – gyorsabban és szervezettebben, mint más ipari létesítmé­nyek esetében.⁴⁴ Általános amnesztia helyett a Gulag minden mozdítható berendezését, felhalmozott tartalékát és munkae­rejét (27 lágert és 210 telepet, összesen kb. 750 ezer rabot)⁴⁵ a hátországba menekítették.

1941. június 30-án felállították a Munkaerő Bizottságot, a hadigazdálkodásra való átállásért felelős szervet, ennek in­tézkedései természetesen a Gulagra nézve is kötelező ér­vénnyel bírtak. A Gulag belső szerkezete gyorsan alkalmaz­kodott az új követelményekhez. A súlypont a stratégiai ága­zatok felé tolódott el. A háború első felében a korábban meg­határozónak ítélt faiparban mindössze 10 ezer, a vízierőművek üzemeltetésén szintén 10 ezer, a szén- és olajbányászatban 15 ezer kényszermunkás dolgozott. 20 ezret irányítottak át ezzel szemben repülőgépeket és harckocsikat gyártó üzemek­hez, 39 ezret a lőszergyártásba, 200 ezren dolgoztak védelmi vonalak építésén, 268 ezren repülőterek és a hadiszállításhoz nélkülözhetetlen utak építésén, 310 ezren a nehéziparban és 448 ezren (tehát minden negyedik kényszermunkás) a vasút­vonalak építésénél, helyreállításánál.⁴⁶

A Gulag 1941 és 45 közötti termelési mutatói tiszteletet parancsolóak. Kényszermunkával állítottak elő 70,7 millió darab lőszert, közte 100 ezer légibombát, 70 ezer aknavetőt (az összmennyiség 45%-át), 1,7 millió gázálarcot, 1400 db hor­dozható adó-vevő készüléket, 500 ezer kábelcsévét és 67 millió folyóméter szövetet, amiből aztán 22 millió komplett egyenruhát gyártottak le.⁴⁷

Ha a Gulag persze nem döntötte is el a háború sorsát, hiányát mindenképpen megsínylette volna az ország gazda­sága és hadserege. Legenda az is, hogy a háború alatt nem hirdettek amnesztiát. A Gulag rabjainak száma 1941 és 45 között valóban alig változott, a háttérben azonban a rabok gyors cserélődése húzódik meg. A Frontra távozottak helyét deportáltakkal, kollaboránsokkal, átállt katonákkal töltötték fel. A hadifoglyok (németek, olaszok, magyarok, románok, finnek) zömét szintén „munkaoszlopokba" szervezték. A foglyoknak mintegy a fele (220 ezer fő) került 1942 és 44 között az NKVD fennhatósága alá,⁴⁸ ők hasonló jellegű építkezéseken vettek részt, mint a szovjet kényszermunkások, de azoktól mindig szigorúan elkülönítve, financiálisán a Gulagtól külön egységet képezve.

Mintha a háború visszahozott volna valamit a húszas évek javító-nevelő munkájának szellemiségéből: miközben az élet­feltételek az elviselhetetlenségig romlottak (napi 11-12 óra munka három tányér krumplilevesért, 600 gramm kenyérért és heti két adag kásáért), egyetlen komolyabb felkelés sem tört ki a táborokban, nem tudunk számottevő szervezkedések­ről sem, sőt: a bekerített Leningrádban három láger dolgozott folyamatosan,⁴⁹ a Gulag munkamegtagadóinak aránya pedig, amely korábban 2-3% között ingadozott, 1940-ben 1,25%-ra csökkent, s 1944-ben még a 0,25%-ot sem érte el.⁵⁰ Mégis: 1943. április 22-án újra bevezették a katorga intézményét. A katorgára ítélt rab napi 12 órányi munkára volt kötelezhető, ezért a munkáért pénzbeni vagy természetbeni juttatás a mi­nimális fejadagon kívül nem járt. A rabok kétszáz fős sátrak­ban laktak, nem írhattak levelet és nem kaphattak csomagot.

A katorga-táborokat, hivatalos nevükön a DOPR-okat (Dom Prinugyityelnovo Truda, Kényszermunkaház) a legnehezebb, rendszerint földalatti munkát végző üzemek (szén-, arany- és ónbányák) mellé telepítették, az elsőt például Vorkuta térsé­gébe. A katorga bevezetése jellegzetesen háborús tünet: ép­pen a sztálingrádi fordulatot követte, célja a visszafoglalt te­rületek kollaboránsaival és hazaárulóival szembeni megtorlás foganatosítása volt. Politikai-igazságügyi jelentősége volt te­hát, kevésbé gazdasági. 1944-ben mindössze 5.200 katorgás dolgozott a Gulag kényszermunkaházaiban, ez a szám a lá­gerek 1,180 milliós létszáma mellett szinte elhanyagolható, mire pedig a rablétszám (1947-re) 60 ezerre emelkedett,⁵¹ a katorga el is veszítette önálló szerepét, elmosódott a különb­ség katorga és javító-nevelő munka között. 1948-ban ismét eltörölték a büntetésnek ezt a formáját.

A háború végén a Gulag 53 lágerrel rendelkezett, ezek 667 altáborában, 475 telepén és 5 kényszermunkaházában összesen 1,461 millió rab dolgozott.⁵² A Legfelsőbb Tanács El­nökségének 1945. július 7-én kelt rendelete „A hitleri Német­ország felett aratott győzelem tiszteletére meghirdetett am­nesztiáról" alig érintette a Gulag kényszermunkásait. Szóba sem került a Gulag esetleges felszámolása. Molotov szerint: „Régebben is éltünk vele (mármint a kényszermunkával, C. Z.), most is élünk, és élni is fogunk. Előnyös a társadalom számára. És hasznos a bűnözők számára is."⁵³

1945-ben kezdték felállítani az ellenőrző-szűrő lágereket („szpeclag"), a német fogságból szabadult hadifoglyok, illetve az emigrációból hazatért értelmiségiek számára. Állományuk 1946-ban 161 ezer főt tett ki,⁵⁴ őket is kényszermunkával súj­tották, zömük (1946-ban 56,5%-uk)⁵⁵ a széntermelésben dol­gozott, de megtalálhatók voltak a gazdaság szinte valamennyi ágazatában. Az ellenőrző-szűrő lágerek csúcsszerve kezdet­ben az OPPL NKVD, 1946 januárjától azonban ezeket is a Gulag irányítása alá utalták. A kényszermunkások létszáma gyorsan növekedett, 1948-ban átlépte a kétmilliós határt. A növekedés hátterében a Negyedik Ötéves Terv állt.

Az 1946-50-es ötéves terv az újjáépítés terén minden ad­diginál nagyobb szerepet szánt a kényszermunkának. Új szisztéma bontakozott ki közben a Gulagon belül (ha úgy tet­szik, újabb decentralizáció): a „szerződéses termelés" rend­szere. A Gulag „bérbe adta" munkásai egy részét a megfelelő őrszemélyzettel együtt más minisztériumok számára. Könnyű belátni, hogy ezáltal a kényszermunka felhasználása még ru­galmasabbá, még hatékonyabbá válhatott. 1947-ben 354 ezer szerződéses rab dolgozott más minisztériumok vezetése alatt, egy évvel később már félmillió.⁵⁶ Berija több jelentése is ta­núskodik róla: a Gulag nehezen tudott lépést tartani a minisz­tériumok munkaerő-igényével.⁵⁷

Ha a Belügyminisztérium (ekkor már MVD) irányítása alatt maradt rabok termelési ágankénti megoszlását vizsgáljuk, azt tapasztalhatjuk, hogy e tekintetben többé-kevésbé helyreálltak a háború előtti arányok. 1948-ban a faiparban 262 ezer, a vasútaknái 256 ezer, a bányákban 196 ezer, a Dalsztroj arany­bányáiban pedig 117 ezer rab dolgozott, a többi ágazatban néhány tízezres volt csupán a létszám. Egy vonatkozásban van különbség: 149 ezer kényszermunkás dolgozott védelmi jellegű munkálatokon.⁵⁸ Igen kevés adat szivárgott ki ezzel kapcsolatban. Az mindenesetre biztos: számos katonai objek­tum épült rabmunkával.

A CAGI (Központi Aero- és Hidrodinamikai Intézet) több ezer rabot igényelt a Gulagtól kísérleti telepei építéséhez és fenntartásához.⁵⁹ Az hogy az atombomba megalkotásában mekkora volt a Gulag effektív szerepe, egyelőre titok. Tény, hogy a Gulag valamennyi fizikusát (aki a nyilvántartásban ilyen végzettséggel szerepelt) rendelkezésre bocsátotta a kí­sérletekhez, tíz évnél hosszabb szabadságvesztéssel sújtott rabjainak pedig tízezreit vezényelte ki a bázisok építéséhez.⁶⁰ Apróbb válságjelenségek azonban már 1953 előtt mutatkoz­tak. Feltétlen válságtünetnek kell ugyanis tekintenünk azt, ahogy a Szovjetunió Minisztertanácsának 1948. novem­ber 20-i és 1950. március 10-i rendelete szabályozni igyeke­zett a Gulag-rabok ellátását, bevezetve a „csökkentett norma­díjat" és a „beosztási illetéket".⁶¹ Azt kell gondolnunk: bajok lehettek a Gulag termelékenységével.

A háborút követő nagy építkezések lezárultával a szovjet gazdaságnak nem volt többé szüksége 2,5 millió kény­szermunkásra. 1949-ben részleges amnesztiára került sor, szabadlábra helyezték a hétévesnél fiatalabb gyermeküket a lágerben nevelő anyákat. Túlzott leegyszerűsítés volna azon­ban a Sztálin halála után bekövetkezett gyors amnesztiát pusztán politikai okokkal magyarázni (elhatárolódás a sztálini rendszertől), de ugyanekkora hiba lenne azt állítani, hogy az 1953. március 27-i rendelet csak egy magától összeroskadt szisztéma formális eltörlését jelentette volna, vagyis hogy az amnesztia kihirdetését kizárólag gazdasági tényezők siettet­ték.

1953-ban megszűnt a Gulag. Gyors ütemben zajlott a rab­létszám csökkentése: az 1953-as 2,47 millióból 1954 áprilisá­ra 1.36 millió maradt.⁶² Fontos azonban felfigyelni már itt egy jelenségre: a rabok áramlása nem egyirányú, az 1,7 millió szabadlábra helyezett munkás helyett csaknem 600" ezer újonc érkezett a táborokba.⁶³ A létszámcsökkenés a későbbi­ekben egyre lassult, a politikai okokból bebörtönzöttekre kor­látozódott, és mire (1959-re) lényegében valamennyien el­hagyták a lágereket, a rablétszám az akkori szint (948 ezer fő) körül állandósult.

Az első évek a látványos liberalizálódás jegyében teltek. Miután a Szovjetunió 1955-ben csatlakozott a genfi egyez­ményhez, amely megtiltotta a kényszermunka alkalmazását a büntetésvégrehajtásban, a „láger" kifejezés helyett ezután a „kolónia" lett használatos. Az őrök elnevezése „felügyelőről" „nevelőre" változott.⁶⁴ Javult az ellátás, a kolóniák egy részét

„enyhített rendtartásává" minősítették. Az 1955-re tervezett nagyszabású rehabilitáció viszont, amely a szabadult rabok számára a ledolgozott hónapok utáni kártérítés kifizetését je­lentette volna, már kudarcba fulladt.⁶⁵ Nem voltak meg az ehhez szükséges anyagi eszközök.

Az 1956 utáni munkástoborzás sem hozott eredményt, min­den ígéret kevésnek bizonyult, a távol-keleti és a sarkkörön túli lágerek munkáját képtelenek voltak szabad munkásokéval pótolni. A Gulag megszüntetésével eltűnt az a szerv, amely koordinálta volna a kolóniák tevékenységét: a kényszermunka hatásfoka rohamosan csökkent. 1961-ben aztán újabb fordulat következett. Bevezették a kolóniák új, igen szigorú rendtartá­sát. A munkanap 8 órás, vasárnap szünnap. A rabokat bizo­nyos kereset is megillette, ezt viszont csak szabadulásakor kaphatták kézhez. (Ezzel egyidőben kezdte meg munkáját a Gulag „jogutóda", a GUITK. Goszudarsztvennoje Upravlenyije Iszpravityelnotrudovih Kolonyij, Javító-nevelő Kolóniák Állami Igazgatósága).

Egyetlen számsor csupán – ez is inkább visszafelé, a Gulagra nézve lehet érdekes. Van den Berg adatai szerint a ko­lóniák rablétszáma a következőképpen alakult:

1965-69: 1.06 millió

1970-74: 1,04 millió

1975-79: 1,10 millió

1980-84: 0,96 millió.⁶⁶

A létszám tehát alig változott. A szovjet gazdaság továbbra sem nélkülözhette a kényszermunkát.

2. A kényszermunka a termelésben

Miért élt a szovjet gazdaság a kényszermunka alkalmazásá­val, sokkal tovább és nagyobb mértékben, mint mások, pél­dául a kelet-európai szocialista országok? Kézenfekvő a ma­gyarázat: a kényszermunka nyilván rendelkezett bizonyos máshonnan nem pótolható gazdasági előnyökkel. Melyek is lehettek ezek?

A kényszermunka alkalmazása nem igényel komoly befek­tetést, tőkekoncentrációt, sőt helyettesítheti azt. Elég csak fel­idézni a nagy csatornaépítkezéseket: a rabok munkaereje szinte teljes egészében helyettesítette a gépesítés, az ellátás, a szállás okozta kiadásokat, a munkaerő pedig viszonylag könnyen volt megszerezhető és pótolható – ha annyira azért nem is, ahogy a köztudatban él: a rabokkal, éppen gazdasági értéküknél fogva, mindig és mindenütt pontos elszámolással tartoztak a lágerek. Az ideológia ehhez így szólt: „Az ember sokkal értékesebb, mint a gépek."

A kényszermunka olcsó. Ez összefügg az iméntiekkel, de nem egészen ugyanazt jelenti, a kényszermunkás ellátási, „üzemeltetési" költségeire vonatkozik. 1932-33-ban például egy rab ellátása évi kb. 500 rubeljébe került az államnak – egy gyári dolgozó átlagbére ugyanekkor 1946 rubel volt, en­nek háromszorosa.⁶⁷ A különbség csak tovább nőtt a háború előtti években: amíg a munkabérek hét év alatt 174%-kal, a rabokra fordított költségek mindössze 90%-kal emelkedtek.⁶⁸ Az élelmen, a minimális ruházaton és a táborok fenntartási kiadásain kívül egy sor költséget (fizetés, szakszerű orvosi ellátás, iskoláztatás, munkavédelem stb.) megtakarított így az állam.

A rabmunka jól koordinálható, az ország legkietlenebb vi­dékein is bevethető. Az 1929. októberi börtönügyi konferenci­án hangzott el a következő kijelentés: „A helyi életkörülmé­nyek sokszor komoly akadályt jelentettek a munkástoborzás­nál. Ezért azokra a helyekre, ahol túlzott munkaerőhiány lépne fel, szükség lenne a közelebbi börtönök munkahiányos lakóit átirányítani. Az NKVD Uráli, Észak-keleti és Karéliai Főnöksé­ge gondoskodni fog először is fakitermelő kolóniák felállításá­ról, a szállásról, szerszámról, az öltözékről." Az ország pe­remvidékeinek meghódítása, a gazdasági élet vérkeringésébe való bekapcsolása, amely jórészt az első két ötéves terv alatt következett be, elképzelhetetlen lett volna kényszermunka al­kalmazása nélkül.⁶⁹ Az 1953 utáni fejlemények is igazolták, hogy ezen térségek munkaerő-ellátását egyedül a kény­szermunka tudta biztosítani.⁷⁰ Kolima aranybányáiban a het­venes évek elején is zömmel elítéltek dolgoztak.⁷¹ Végül: a kényszermunka intézménye a szabad világra nézve is a terror egy eszköze, elrettent, figyelmeztet, fegyelmez. Ilyenformán a Gulag is csak egy eleme (bár szélsőséges eleme) volt a dolgozók belekényszerítésének az iparosítás, a városiasodás új feltételeibe (munkaverseny, a késés és hiányzás szigorú szankcionálása, kötelező túlóra, darabbér-rendszer stb.). A gazdasági jellegű bűncselekmények miatt elítéltek száma a Gulagon mindvégig jelentősen meghaladta az 58-asokét.⁷²

Szívesen titulálják a Gulagot „modern rabszolgaságnak", összehasonlítják más, korábbi szisztémákkal, a Római Biroda­lommal, a XVII. századi Egyesült Államokkal, Transvallal⁷³ (hogy a náci megsemmisítő táborokkal való azonosításról ne is beszéljünk). Ezek valójában ahistorikus, ideologikus párhu­zamok, sokkal több a különbség közöttük, mint az azonosság. A szovjet kényszermunkás saját népéből került ki, nem egyik etnikum, „faj" rendelődött alá a másiknak. A Szovjetunió népei létszámarányosan voltak képviselve a lágerekben, a külföldi­ek, hadifoglyok száma és jelentősége hozzájuk képest cse­kély.

Kényszermunkássá mindig saját személyében vált valaki, még akkor is, ha mint „a bűnös hozzátartozója" került a lá­gerbe. A büntetés egy-egy embert sújtott, ha az illető bűnös­nek találtatott. Ez a „szolgaság" ideiglenes állapot volt, ha sokan nem érték is meg a szabadulást. Hat hónapra, egy, három, tíz vagy akár huszonöt évre kapták, de életfogytiglani kényszermunka, mint büntetési formula, nem létezett, aki pe­dig letöltötte büntetését, jogfosztottsága – elvileg – véget ért. (Mint az adósrabszolgaság esetében.) Nem szólunk itt arról, hogy milyen eltérő társadalmi funkció és moralitás felelt meg egyik vagy másik jelenségnek.

Egészen egyedi momentum a szovjet kényszermunka álla­mi jellege a 20-as évek végétől. Az állam kényszermunkára kötelezte polgárainak egy részét, e munka haszna közvetlenül az államkasszát gyarapította. És a végső, gazdaságilag per­döntő eltérés: a szovjet kényszermunkást az erőszak alkal­mazása mellett érdekeltté is tették a termelésben. Nem ideo­lógiai, propagandisztikus értelemben érdekeltté,., hanem na­gyon is kézzelfogható módon, a normarendszerrel összekap­csolt ételfejadagok bevezetésével. (A katorgára ez, mint mon­dottuk, nem vonatkozott.) A normákat százalékban határozták meg, mindegyikhez egy-egy napi „menü" tartozott. A normák mindig a helyi viszonyokhoz, éghajlathoz, a munka nehézségi fokához igazodtak, idővel sokat változtak, egy adott helyen és pillanatban viszont pontosan és következetesen alkalmaz­ták őket. A vokrai láger normái például az alábbiak szerint alakultak (rubel-érték/nap/fő):

A kényszermunka ellenértékét 1929 és 1961 között szinte tel­jes egészében az ételfejadag jelentette. A pénzbeni juttatás legfeljebb jelképesnek volt tekinthető. A háború alatt megfi­gyelhető volt egy ezzel ellentétes irányú tendencia: a fejadag a legtöbb táborban egységesedett. Differenciálódott ugyanak­kor a bérezés, szinkronban az általános béremelkedéssel: a nyolcórai alapmunkáért egy rubel járt, ezen felül minden be­fejezett munkaóráért még 25 kopek.⁷⁵

Fontos kiemelni, hogy a Gulag mindenkinek, a munkakép­teleneknek és munkamegtagadóknak is, (elvileg) garantálta a minimális fejadagot. Egyes különleges lágerekben a premizá­lást teljes egészében pénzbeni juttatásokra építették. A Kolima-medence egyes pontjain a kötelezően teljesítendő napi normán felül a megtermelt aranymennyiség után fizetés járt. A normákat a bánya hozama, illetve az évszak (a munka ne­hézségi foka) szerint határozták meg. A rabok fizetésüket ún. kuponokban kapták kézhez, melyeket az NKVD helyi élelmi­szer- és luxuscikküzleteiben vásárolhattak le. Ha hihetünk S. Mora adatainak, a bányáknak 0,96-1,03 rubelt is megért egy grammnyi arany, miközben az említett üzletekben egy kiló ke­nyér ára mindössze 4 kopek volt.⁷⁶

Ez a példa természetesen nem volt jellemző a lágerrend­szer egészére, de talán az kiderült már az eddigiekből: a kényszermunkát egységes büntetési formának, a kény­szermunkásokat homogén társadalmi osztálynak tekinteni egyaránt tévedés. Mind időben, mind térben rendkívüli különb­ségek mutatkoztak kényszermunkás és kényszermunkás kö­zött: hiba volna egy kalap alá venni a húszas évek műhelye­inek munkásait a harmincas évek lágereinek és az ötvenes évek kolóniáinak munkásaival. A Moszkva környéki rabokat a sarkkörön túl dolgozókkal, ipari munkásokat mezőgazdasági­akkal, fél évre ítélteket huszonöt évre ítéltekkel, politikaiakat köztörvényesekkel. A javító-nevelő munkatáborok lakói mint­egy átmenetet képeztek a szabad munkások és a katorgások között, jogállásuk (hivatalosan is) széles skálán mozgott: meg­választhatták-e munkájukat vagy sem, párosult-e a büntetés kényszerletelepítéssel stb.

Sokan dolgoztak tovább büntetésük letelte után szabad ál­lampolgárként a tábor körül. Nemcsak az olyan, erősen rek­lámízű esetekre gondolunk, mint például azé a mérnöké, aki Kolima egyik bányájában 1941-ben egy 14 kg súlyú aranyrö­göt talált. Tízezer rubel ütötte ezért a markát, azonnali hatállyal szabadlábra helyezték, 6 pedig ott maradt a bányában, és újabb leletek után kutatott⁷⁷ – nem, azokra a tíz- és tízez­rekre, akik sokéves büntetés után szabadulva képtelenek vol­tak már visszailleszkedni eredeti miliőjükbe, ezért inkább a láger körül telepedtek le, ott kerestek munkát, ott alapítottak családot, jelentősen átformálva ezáltal a peremvidékek és végső soron az egész Szovjetunió társadalmi rajzolatát. A „rabszolgaság" kitétel tehát nem alkalmazható a szovjet javí­tó-nevelő munkára, gazdasági-társadalmi értelemben azon­ban, megítélésünk szerint semmi esetre sem.

A „kényszermunka" kifejezés mellett a „munkahadsereg"⁷⁸ tűnik még találónak: dolgozók tömegei, akik nem jószántukból, de nem is minden érdekeltség nélkül vesznek részt egy-egy nagyszabású, rohamszerű feladat elvégzésében. Ilyenfor­mán a piramis-hasonlat a Gulagra vonatkozóan találó.

Mekkora is volt valójában ez a „munkahadsereg"? Három kérdésre keresünk itt választ. Mekkora volt a lágerrendszer földrajzi kiterjedése? Milyen lehetett a szovjet kényszermunka termelékenysége? Mekkora részt vállalt a Gulag a szovjet gazdaság egészéből?

Arra az elemi kérdésre, hogy tudniillik hány láger működött a Szovjetunióban, nem is olyan könnyű választ adni. Proble­matikus maga a „láger" fogalom, amely egy-egy tábor helyett sokszor táborok egész hálózatát jelentette. A lágerek egy ré­sze (bányák, fakitermelő és vasútépítő lágerek) értelemszerűen csak ideiglenes jelleggel működött. A hatalmas méretkü­lönbségek is megkérdőjelezik, hogy a táborok puszta számá­ból messzemenő következtetések vonhatók-e le. A lágerrend­szer egészéről pedig mindmáig nem rendelkezünk pontos és kimerítő kimutatásokkal, így tehát csak megközelítő értékelés­re vállalkozhatunk. Dallin-Nicolaevsky 125 lágert sorol fel könyvében.⁷⁹ A lista természetesen korántsem teljes. A Dalsztroj például, amely minimum 95-100 lágerrel rendelke­zett, mindössze 8 táborral van benne képviseltetve. Érvényes rá valamennyi fent említett pontatlansági tényező, mégis a fel­dolgozott adatok viszonylag nagy számánál fogva, és mivel a legfontosabb lágereket a lista kétségkívül tartalmazza, min­denképpen érdemes az alaposabb elemzésre.

Ha térképre vetítjük az adatokat, őt nagyobb régiót külön­böztethetünk meg: Arhangelszk és Molotovszk környékét, a Rajkáitól északra és keletre elterülő térséget, a Pecsöra-vidéket, Kotlasz és Vorkuta környékét, Karaganda körzetét, és a távol-keleti térségét, a Dalsztroj övezetét. A lágerrendszer ez­zel együtt az egész Szovjetuniót felölelte. Az, hogy a háború után a Gulag súlypontja keletre tolódott, minden bizonnyal jó­részt az 1941-es evakuálásnak lett az eredménye.

Ha a lágerekben végzett munka jellegére vagyunk kíváncsi­ak, a felsorolás ehhez is nyújt – persze elnagyolt, de az ará­nyokat tekintve azért jellemző – adatokat. A Gulag gazdasági profilja ezek szerint a következő szektorokból tevődött össze (rendre csökkenő jelentőséggel): bányászat (szén, vas, arany, ezüst, ólom, réz, cink, nikkel, foszfor, platina, molibdén, kobalt, fluor, wolfram, urán); út- és vasútépítés; fakitermelés, fafeldol­gozás; építőipar; mezőgazdasági üzemek; olajipar; kohászat, acélgyártás, alumíniumipar, gépgyártás; vízművek építése és működtetése. A fennmaradó mintegy 12%-nyi kapacitást a bőr-, textil- és papíripar, távközlés, szállítás, kikötői munka, repülőtér építés, halászat, vadászat, tőzegkitermelés és tégla­gyártás tette ki.

A kényszermunka alkalmazásának mindenkori nagy hátrá­nya a termelékenység alacsony szintje. 1941-ben a megszálló német csapatok kezébe került a Harmadik Ötéves Terv egyik titkos, belső használatra készült példánya. A 750 oldalas do­kumentum tételekre bontva tartalmazza, mit is vártak volna el 1939 és 44 között a Gulag lágereitől. A terv persze nem va­lósulhatott meg, az angol közvetítéssel az Egyesült Államokba került adatsor azonban lehetőséget nyújtott arra, hogy visszakövetkeztessenek: hány kényszermunkás kellett _a terv végrehajtásához.

Péter Wiles, a Dalsztroj bányáit eleve kivonva vizsgálódá­sának köréből, 871 ezres létszámot állapított meg. Naum Jasznij⁸⁰ alacsonyabb termelékenységgel számolt, az ő vég­összege 3,5 millió fő. Gerp Van den Berg⁸¹ szerint szabad munkásokból valamivel több mint félmillióra lett volna szük­ség, a rabmunka termelékenységét 1/3-dal számolva, így 1,6 milliós feltételezett létszámot kapott, ami szinte pontosan megegyezik a tényleges 1,67 milliós értékkel. Az 1/3-os ter­melékenységi kvóta így is csak fiktív adat, a Gulag egészére értelmezhető csak, minden egyes részre külön-külön aligha.

A Szolovki-sziget 60%-os elszámolással dolgozott,⁸² Dallin-Nicolaevsky 50%-os arányt tart elfogadhatónak,⁸³ Krilenko 1924-ben 40%-os termelékenységet regisztrált⁸⁴ – az igazság az, hogy óriási különbségek mutatkoztak az egyes termelési ágak között.

A szakképzettséget nem, csupán fizikai erőt igénylő munkák terén a Gulag nyilván hatalmas haszonnal dolgozott. Kolima bányáiban ugyanazért a munkáért egy toborzott munkás havi 3-4.000, egy rab 60-70 rubelt keresett meg.⁸⁵ Ahol azonban pontos, alapos szakemberekre lett volna szükség, a végered­mény gyakran bizonyult katasztrofálisnak: elég a Belomorka-nalt vagy a Bajkál-Amur használhatatlan szakaszait említeni. Bár kivételek itt is akadtak, a háború alatt a Gulag nem egy igen komoly harcértékkel bíró szabadalmat továbbított az ille­tékeseknek, 1942-43 telén például az RD-1-es kísérő raké­tahajtóművet, valamint az MB-100-as és MB-102-es repülő­gépmotort.⁸⁶

Az elítélteket igyekeztek is szakmájukhoz közel álló munkára beosztani. Szakmájában vagy ahhoz közel kapott munkát a ra­bok 74,5%-a,⁸⁷ és az arány csak azért nem lett magasabb, mert sokakat (értelmiségiek, mezőgazdászok, vasutasok stb.) a Gulag berendezkedésénél fogva nem tudtak szakmájukban fel­használni. A termelékenység fenntartásának eszköze volt a bri­gádrendszer is. A rabok általában 30 fős brigádokban dolgoztak, a normát, jutalmakat, büntetéseket is a kollektívára szabták ki, a brigád így a fegyelmezés és a motiváció önműködő egysé­gévé válhatott. A Gulag hatékonyságát fokozta a már tárgyalt „szerződéses rendszer" mellett a lágerekből álló konglomerátu­mok fokozatos kialakulása is. A központi láger köré sok helyütt kisegítő jellegű táborok, szabadokat, száműzötteket foglalkoz­tató üzemek települtek. A Dalsztroj aranybányáit például hat ki­kötői láger, hat mezőgazdasági üzem, hat halászattal foglalkozó tábor és egy ruhagyár szolgálta ki.⁸⁸

Sokszor visszájára fordult azonban a munkamegosztás, a ra­bok és a szabadok különböző elszámolása visszaélésekre adott lehetőséget. A rabok munkájának egy részét szabadok neve alatt könyvelték el, az így szerzett különbözeten pedig megosz­toztak. Sajátos jelenség volt a háború utáni időkben a „maszek" munka megjelenése: a rabok a kötelező minimum teljesítése után túlórában a saját szakállukra dolgoztak – a táborvezetés tudtával és beleegyezésével. A nyári hónapok termelését rend­szeresen visszatartották, átcsoportosították a jobban fizető téli időszakra. („Korrekcióból" így lett „korrupció".)⁸⁹

Hogy a Gulag gyermekmunkát alkalmazott volna, ahogy a szóbeszéd tartotta, arra – egyelőre legalábbis – nincs bizo­nyíték. Az persze tény, hogy a rendelkezésre álló munkaerő totális kihasználására törekedtek: működtek fiatalkorúak szá­mára létesített telepek, női lágerek, sőt, nyomorékokat foglal­koztató táborok is. A lágerek termelékenysége időben is sokat változott – inkább külső, mint belső okok függvényében. A javító-nevelő munka arányának alakulása más büntetési mó­dokhoz képest jól illusztrálja a változásokat. (Van den Berg a hetvenes évek lassú létszámcsökkenését a száműzöttek mun­kájának nagyobb termelékenységével magyarázza.⁹⁰ ) A hábo­rús adatok is rávilágítanak a Gulag ipari potenciáljában rejlő tartalékokra: 1941 és 44 között az egy munkás által egy nap alatt megtermelt érték 9,50 rubelről 21 rubelre emelkedett.⁹¹

Végezetül még annyit: a termelékenység szintje önmagá­ban nem jellemzi a kényszermunka-rendszer egészét, hiszen voltak és vannak feladatok, amelyeknél nem játszik szerepet a termelékenység, egyedül a kitűzött cél elérése számít. Ezek­re pedig a kényszermunka a legalkalmasabb eszköz. (A het­venes-nyolcvanas évek 1 millió körül állandósult rablétszámát is lényegében ez magyarázza.) Végső soron ezt bizonyítják az őrszemélyzet keresetére vonatkozó adatok is. A háború előtt egy Gulag-felügyelő napi 8, sőt, a sarkkörön túl akár napi 13 rubelt is megkeresett, tizenkétszer-hússzor annyit, mint egy hivatásos katona.⁹²

A Gulag tehát mindenképpen nyereséges ágazata volt a szovjet népgazdaságnak. A kérdés csak az: mekkora részét jelentette annak? Ez az a kérdés, amellyel kapcsolatban a leg­inkább szóródnak a vélemények. „Az NKVD-nek nagyon fontos szerepe volt a Szovjetunió gazdasági életében. Biztosra vehető, hogy a Németország elleni háborút megelőzően a kény­szermunka aránya 20%-os volt."⁹³ „A kényszermunkása osz­tályának szerepe a nemzeti jövedelem szempontjából jelenték­telen."⁹⁴ „A szovjet börtönmunka meghatározó szerepet játszott a gazdasági tervezésben."⁹⁵ „A Gulagnak a gazdasági életben betöltött fontos szerepe: mítosz, amit maguk az NKVD vezetői ötlöttek ki és amelyet az értelmiség, az emigránsok és néhány szovjetológus terjesztett tovább."⁹⁶ „Akinek volt szerencséje vagy szerencsétlensége saját szemével látni a lágerépítkezé­sek méreteit és különösen eredményeit, annak ez a kijelentés (hogy ti. a Gulag szerepe igen csekély – C. Z.) megmosolyogtató."⁹⁷

De beszéljenek ismét a tények. Kevés a megbízható tám­pont, a hivatalos statisztikák a lágereket egyszerűen „gyár­nak", a rabokat „munkásoknak" tekintik. 1925-ben az 1350 említett műhely és üzem szerepe a gazdaság egészét tekintve valóban elhanyagolható. 3,8 millió rubel volt az éves terme­lésük, a fenntartáshoz szükséges 1,06 milliót ebből még le­vonva a végösszeg a nemzeti jövedelem alig 0,1-0,2%-át fe­dezhette.⁹⁸

Az 1939-es ötéves terv titkos szövege az egyetlen részle­tesen elemezhető forrás. A terv 162 milliárd rubel összterme­lést irányzott elő, ebből a Gulagra eső hányad pontosan 1,969 milliárd rubel, vagyis a termelés 1,215%-a volt. Ezt az arányt a korábbi és későbbi mutatók sem múlhatták felül nagyság­rendekkel. Az 1,215% igen egyenlőtlen részadatokból tevődik össze. A Gulag részaránya az ország halászatában 3%, szén­bányászatában 4%, a fafeldolgozó iparban 10-40%, a fakiter­melésben 12%, a nagy építkezéseknél 5,8%, az áruszállítás­ban, járműjavításban 8-9%, az ércbányászatban 40,5%, a fényképezőgép- és filmgyártásban valamint az aranybányá­szatban pedig lényegében 100%. Az építőanyag-iparban ugyanakkor 0,5-1%, az olajiparban 0,7%, és egy sor központi jelentőséggel bíró ágazatban – papír- és cellulózgyártás, élel­miszeripar, textilipar, fémfeldolgozás, vegyipar – a részesedés gyakorlatilag a nullával egyenlő.⁹⁹ (Az 1,2%-os részesedésnél a létszám mindenképpen magasabb, 1939-ben kb. 3-3,5% – újabb adalék a termelékenység kérdéséhez.)

A háború fokozta a Gulaggal szemben támasztott követelmé­nyeket, de a nagyságrendet ez semmiképp sem érinthette: az NKVD 1940 és 44 között a tervezett 2 milliárd rubel helyett 3 milliárdot utalt át az államkasszába.¹⁰⁰ Többé-kevésbé bizo­nyítottnak tekinthetjük tehát: a Gulag a szovjet gazdaság 1-2 százaléknyi részét foglalta magába, többet semmi esetre, de kevesebbet sem: ez az 1-2 százalék ugyanakkor pótolhatatlan eleme volt az egész rendszernek. Jó példa erre az aranyter­melés: 1945-re a Szovjetunió adta a világ össztermelésének a felét.¹⁰¹ Egyes források szerint a kolimai arany jelentette a szov­jet export egyharmadát, mintegy 400 millió dollárt évente,¹⁰² és bár ez az adat nyilván túlzó, Kolima jelentőségét (figyelembe véve a háború után oly fontossá vált urán- és plutónium lelőhelyeket is) lebecsülni nem szabad – a lend-lease program például aligha működött volna olyan zökkenőmentesen a Szovjetunió stabil és egyre növekvő aranytartalékai nélkül. „Az volt Kolima a Szovjetuniónak, ami Nagy-Britanniának Dél-Afrika."¹⁰³

H. A. Wallace, az Egyesült Államok alelnöke 1944 nyarán rövid látogatást tett Kolima néhány bányájában. A látogatás­ról a National Geographic 1944 decemberi száma bő, fény­képekkel illusztrált tudósításban számolt be. Az alelnök lel­kendezve nyilatkozott a „nagydarab, tagbaszakadt férfiakról", akik „egy új korszak pionírjaiként" érkeztek az elhagyatott vi­dékre. A szovjet javító-nevelő munka eredményei lenyűgözték őt – önrevízióra azután csak jóval később, a New Statesman 1968. október 18-i számában kerített sort. Nem az történt itt, hogy az alelnököt egyszerűen félrevezették volna – ahogy tet­ték azt más, alacsonyabb rangú nyugati küldöttséggel több­ször is -, a történet arra világít rá, hogy a szovjet kény­szermunka valóban valami másból, a szó szerint értelmezett javító-nevelő munkából eredt, és hogy a kényszermunka sem eleve súlyosabb büntetés, mint bármi más, de azzá válhat: a Gulag arculata hosszú folyamat eredményeként alakult ki. Ezt a folyamatot pedig, véleményünk szerint, elsősorban gazda­sági tényezők determinálták.

Jegyzetek

¹ V.Ny. Zemszkov: A Gulag – tényekben, adatokban. (Szovjet füzetek IV., Sorozatszerk.: Krausz Tamás. L. a Gulag-jelenségröl Szilágyi Á. előszavát.)

² R. N. Baldwin: A New Slavery. Hn., 1953., 134.

³ D. J. Dallin-B. I. Nicolaevsky: Forced Labour in Soviet Russia. New Haven, 1947., 300.

⁴ Egy útirajz a szigetről: A, P. Csehov: Szahalin. Helikon, Bp.,1975.

⁵ A. Szolzsenyicin: A gulag szigetvilág, Európa, Bp., 1993., II. köt. 216.

⁶ A. Visinszkij: Tyurma kapitaliszticseszkih sztran. Moszkva, 1934., 61.

⁷ Szolzsenyicin, III. köt. 386.

⁸ Uo. II. köt. 86.

⁹ Uo.

¹⁰ Dallin-Nicolaevsky, 302.

¹¹ Uo. 298.

¹² Lenin Összes Művei, 50. köt. Kossuth, Bp. 1963. 81.

¹³ A. Visinszkij: Ot tyurem k voszpitatyelnim ucsrezsgyenyijam. Moszkva, 1934. 5.

¹⁴ Szolzsenyicin, II. köt. 17.

¹⁵ Szobranyije Uzakonyenyij RSZFSZR za 1918. g. No. 65., 710.

¹⁶ D. J. Dallin: The Real Soviet Russia. London, 1947., 133., 300.

¹⁷ Zemszkov, 90-93.

¹⁸ CGAOR 393. fond, 13. rep., 1/b, 111.

¹⁹ Uo. 39. rep., 48., 13-14.

²⁰ Szolzsenyicin, II. köt. 26.

²¹ A. Nove: A Szovjetunió gazdaságtörténete. Hely és év nélkül, 145.

²² Szolzsenyicin, II. köt. 17.

²³ Enc. of State and Law, III. 1925-27.,1354.

²⁴ Dallin-Nicolaevsky, 162.

²⁵ Dallin-Nicolaevsky, 164.

²⁶ Dallin, 133.

²⁷ Report of the Fifteenth Congress of the Comm. Party. 1927., 544­45.

²⁸ Baldwin, 137.

²⁹ Szolzsenyicin, II. köt. 615.

³⁰ Dallin-Nicolaevsky, 173.

³¹ A SZLON betűszó köznyelvi értelmezésben elefántot jelent (A szerk.)

³² Szolzsenyicin, II. köt. 75.

³³ Dallin-Nicolaevsky, 207.

³⁴ Baldwin, 47.

³⁵ Uo.

³⁶ Visinszkij; Ot tyurem…, 136-37.

³⁷ Baldwin, 140.

³⁸ Dallin-Nicolaevsky, 223.

³⁹ Zemszkov, 70.

⁴⁰ Dallin-Nicolaevsky, 156.

⁴¹ Nove, 339.

⁴² Dallin-Nicolaevsky, 263.

⁴³ Uo. 274.

⁴⁴ Ránki Gy.: A II. világháború gazdaságtörténete. Közgazdasági és Jogi, Bp., 1990. 97.

⁴⁵ Zemszkov, 38.

⁴⁶ Uo. 43.

⁴⁷ Uo. 44.

⁴⁸ Uo. 40.

⁴⁹ Dallin-Nicolaevsky, 278.

⁵⁰ Zemszkov, 41. és 44.

⁵¹ Uo. 40.

⁵² Uo. 70.

⁵³ Szolzsenyicin, II. köt. 611.

⁵⁴ Zemszkov, 51.

⁵⁵ Uo.

⁵⁶ Zemszkov, 55.

⁵⁷ CGAOR 9401. fond, 2, 149. Tom. I., 169-70.

⁵⁸ Zemszkov, 55-60.

⁵⁹ CGAOR 9401. fond, 2, 149. Tom. VI., 35.

⁶⁰ R. Conquest: Kolyma. The Arctic Death Camps. Hn., 1978., 112.

⁶¹ Zemszkov, 61.

⁶² Zemszkov, 90.

⁶³ Uo. 62.

⁶⁴ Szolzsenyicin, III. köt. 577.

⁶⁵ Uo. 584.

⁶⁶ Gerp van den Berg: The Soviet System of Justice: Figures and Policy. Dordrecht, 1985., 115.

⁶⁷ Dallin-Nicolaevsky, 88.

⁶⁸ Uo.

⁶⁹ Uo.,51., 208.

⁷⁰ S. Mora: Kolima. Gold and Forced Labour in the USSR. Washing­ton, 1949., 10.

⁷¹ Conquest, 16.

⁷² Zemszkov, 90-93.

⁷³ Conquest, 47.

⁷⁴ S. Mora-P. Zwiernak: La Justice Sovietique. Róma, 1945., 10.

⁷⁵ Uo. 270.

⁷⁶ Mora, 63.

⁷⁷ Mora, 33.

⁷⁸ R. N. Baldwin kifejezése

⁷⁹ Dallin-Nicolaevsky, 62-71.

⁸⁰ N. Jasni, Journal of Political Economy, 1951. okt. 405-19.

⁸¹ Sz. Makszudov: Népirtás a Szovjetunióban. (Szovjet füzetek V.) Bp. 1992., 15.

⁸² Szolzsenyicin, II. köt. 615.

⁸³ Dallin-Nicolaevsky, 105.

⁸⁴ Uo.

⁸⁵ Mora, 33.

⁸⁶ CGAOR 9401. fond, 2, 265, Tom. II., 384-85.

⁸⁷ Zemszkov, 60-61.

⁸⁸ Conquest, 245-50.

⁸⁹ Dallin-Nicolaevsky, 106.

⁹⁰ Van den Berg, 114.

⁹¹ Zemszkov, 38.

⁹² Szolzsenyicin, III. köt. 255.

⁹³ Nyekics-Heller, in: Népirtás a Szu-ban, 12.

⁹⁴ Baldwin, 27.

⁹⁵ Van den Berg, 129.

⁹⁶ Népirtás a Szu-ban, 16.

⁹⁷ B. Hazanov, in: Népirtás a Szu-ban, 18.

⁹⁸ Dallin-Nicolaevsky, 165.

⁹⁹ Népirtás a Szu-ban, 13-14., III. Baldwin, 53.

¹⁰⁰ Zemszkov, 44., I még S. Rosefielde: An Assessment of the Sources and Uses of Gulag Forced Labour, 1925-56., 33. Soviet Studies, 1981. no. 1., 56.

¹⁰¹ Dallin-Nicolaevsky, 146.

¹⁰² Emil Lengyel: Siberia. New York, 1943., 299.

¹⁰³ Mora, 59.