Gazdaságelmélet és gazdaságpolitikai témájú írások töltik meg e számunk nagy részét. Kiinduló kérdésünk: lehet-e megfelelő elméleti fogódzókat találni a hazai és a nemzetközi átalakulási folyamatok leírásához? Képes-e a polgári gazdaságelmélet utat mutatni nyugaton és keleten? A brit labdarúgás helyzetét elemző tanulmány a gazdasági folyamatok modellezését az élet egy olyan sajátos területén mutatja be, ahová a piacnak nyilvánvalóan nem lenne szabad betennie a lábát, vagy legfeljebb csak az egyiket. Hasonló megközelítésben foglalkozunk majd későbbi számainkban a kultúra, a természeti környezet és az információ gazdaságtanával is.

Tartalomjegyzék

1. Szigeti Péter, Andor László, Mocsáry József, Lóránt Károly, Krausz Tamás : Létezhet-e szocialista piacgazdaság?
2. Vigvári András : A magyar privatizáció néhány jellemzője
3. Hugo Radice : A külföldi tőke szerepe a kelet-európai átalakulásban
4. Capital and Class
5. Paul Williamson, Dan Corry : Játék elképzelés nélkül – Az angol futball válsága
6. Karl-Heinz Roth : A proletariátus visszatérése és a baloldal gyengesége: a baloldali politika lehetőségei és korlátai a 21. század küszöbén
7. Trautmann László : A közgazdaságtudomány hellenizálása
8. Hoch Róbert : A reform gazdaságtörténetéből – Megjegyzések Kornai János cikkéhez
9. Krausz Tamás : A történetietlen politikai gazdaságtan
10. Felhívás a Hetek államfőihez a globális adósságválság megoldására
11. Michael Knüfer : Sütemény és kaviár – A GATT és a harmadik világ mezőgazdasága
12. Aurelio Martinez, Etienne Largend : Indiánlázadás, új gerillaharc vagy forradalom?
13. Jean Martin : A francia forradalom második éve

Az elmúlt négy-öt évben Közép- és Kelet-európában ismét az egyik központi vitatéma a „fejlett Nyugathoz" történő fel­zárkózás. A térség új politikai rendszerei kivétel nélkül a nyu­gati integrációs szervezetekhez való csatlakozást jelölték meg sarkalatos külpolitikai céljukként. Az „Európába jutás", az „európai értékrend elfogadása" az „európai normák" be­tartása és betartatása, az „európai színvonal" elérése minden tiszteletre méltónak számító kormány-dokumentumban, par­lamenti felszólalásban, vezércikkben és hivatalos pohárkö­szöntőben szerepel.

Az egykori kommunista tömb európai országaiban manap­ság a különféle politikai erők kevés kérdésben értenek egyet, de szinte teljes nézetazonosság mutatkozik közöttük a tekin­tetben, hogy gazdaságuk modernizálásához, születendő pi­acgazdaságuk működőképessé tételéhez, demokratikus in­tézményrendszerük megerősítéséhez, katonai biztonságuk megteremtéséhez és megszilárdításához csakúgy, mint a nemzeti kisebbségek helyzetének javításához a nyugati in­tegrációs szervezetekhez történő minél gyorsabb és minél teljesebb csatlakozásban látják a legfontosabb eszközt. Ver­senyeznek a politikai pártok, hogy bizonyítsák, melyikük ké­pes a leghatékonyabban tevékenykedni az integráció elő­mozdításában, és versenyeznek a térség országai, hogy iga­zolják, melyikük a legérettebb a csatlakozásra, melyikük felel meg leginkább az egyébként nem teljesen világosan megfo­galmazott követelményeknek. Ebből a versenyből csak a szélsőségesnek tartott csoportok maradnak ki, azok a több­ségükben marginális erők, amelyek idealizálják az 1990 előtti állapotokat, vagy hisznek egy harmadik út lehetőségében.

A tudományos és politikai eliteken belüli egyetértés alap­vetően indokolt. Az általuk használt érvek általában megfe­lelnek a történelmi tapasztalatoknak és a világgazdasági-vi­lágpolitikai realitásoknak. Vannak azonban zavarba ejtő moz­zanatok is, ha az integrációs folyamatokba való bekapcsoló­dás tényleges menetét, a bekapcsolódással járó tennivalókat, előnyöket és hátrányokat részletesen elemezzük.

Ilyen zavarba ejtő mozzanat az, hogy az Európa fejlettebb részeihez való felzárkózásnak semmiféle ismert modellje nincs. Valamikor, a XIX. század elején és közepén az akkor határtalannak tűnő gyors fejlődés közepette a legjelentősebb gondolkodók és a közvélemény egyaránt meg volt arról győ­ződve, hogy a legfejlettebb technológia, a leghatékonyabb gazdaságszervező elvek, a leghaladottabb társadalompoliti­kai intézmények szinte automatikusan kiterjednek az elma­radottabb térségekre, a világ integrálódása néhány évtizeden belül „szükségszerűen" bekövetkezik, az „elmaradott" társa­dalmaknak „a fejlettek" a jövőképei, minthogy a fejlődésnek nyilvánvalóan csak egyetlen útja lehetséges, amire minden­kinek rá kell lépnie.

Ezzel a XIX. századi szilárd meggyőződéssel, amely ma ismét feléledt, az a baj, hogy nemcsak a XIX., hanem a XX. század sem igazolta.

Hogyan lehet azt mondani, hogy nem igazolta? Próbálta már valaki a fejlett és elmaradott területek közötti integrációt megvalósítani?

A kérdésre igen a válasz. A modern világgazdaság és vi­lágkereskedelem egész történetének egyik kulcsfejezete Nyugat-Európa déli és keleti irányú expanziójának története, azaz a gyarmati integráció története.

A gyarmati típusú integráció

A világgazdaság és világpolitika egyik legszembetűnőbb té­nye az észak-déli szakadék megléte. Ismeretes, hogy a gyarmatosítás több generáció élettartama során kibontako­zott intenzív szakasza a gazdaságok összekapcsolása révén szinte korlátlan integrációt eredményezett a gyarmatosító és a gyarmatosított között. A gyarmatosítás következtében úgy kezdett kialakulni az egységes világkereskedelem, hogy a meghódított területek az anyaországok gazdaságának része­ivé váltak. A gyarmatosítás egész XIX. és részben XX. szá­zadi története a szabadkereskedelem gyakorlatának kiter­jesztési kísérlete. Az európai hatalmak és az Egyesült Álla­mok Ázsia-politikájának ebben az időben a „Kelet megnyitá­sa" vált a fő jelszavává, vagyis az a törekvés, hogy feltörjék az olyan birodalmakat és országokat (Kína, Korea, Törökor­szág, Perzsia és mások), amelyeknek elzárkózó politikája gá­tolta a világkereskedelem kiterjesztését. Tekintsünk most el az ismert történelmi eseményektől, a katonai intervencióktól, az ópium-háborúktól, a közvetlen és közvetett uralmi formák bevezetését szolgáló akcióktól, fordítsuk figyelmünket a lé­nyegi folyamatokra. Összefoglalóan elmondható, hogy rész­ben vagy egészben az európai jogrendet honosították meg; ahol ez nem sikerült, az európaiak extra-territoriális jogra tet­tek szert; a függő országok védővámjait leszállították, vagy megszüntették; a fejlett országok ipari termékeinek elhelye­zését segítő pénzügyi intézkedéseket foganatosítottak; az új közigazgatás, a kiépülő infrastruktúra, az új, többnyire angol vagy francia nyelvű iskolarendszer alapvetően a világkeres­kedelembe való bekapcsolódást segítette. A függő országok integrációját segítette az is, hogy a helyi elit többnyire elsa­játította, esetenként kizárólagossá tette a domináns idegen ország nyelvét, megismerkedett annak kulturális és tudo­mányos eredményeivel.

A világkereskedelembe kívülről és erőszakkal integrált or­szágok kül- és védelempolitikája is megváltozott, önálló dön­tési lehetőségeik részben vagy teljesen megszűntek, a biz­tonságpolitika iránti felelősséget a protektor-hatalom vállalta magára.

Milyen eredményeket hozott a gyarmati integráció? Nos, a valaha remélt, sőt sokak által szilárdan hitt gazdasági mo­dernizáció, a felzárkózás, a demokratikus eszmények és in­tézmények meggyökerezése meglehetősen korlátozott mér­tékben valósult meg. Kiderült, hogy a nem hasonló szinten álló és nem egyenjogú partnerek egy karámba terelése elősegíti ugyan a világgazdaságba való bekapcsolódást, ám ez a bekapcsolódás torz fejlődéshez, olyan gazdasági és társadalmi szerkezet megjelenéséhez vezetett, amely a világpiac vagy egy-egy domináns állam vagy pénzügyi csoport igényeinek kiszolgálását tette lehetővé (egyesek duális szerkezet létéről beszélnek, megkülönböztetve a tra­dicionális és a modern világpiaci igényeket kielégítő gazda­sági ágazatokat és a nekik megfelelő társadalmi rétegző­dést). A világpiachoz alárendelt módon kapcsolódó társa­dalmak szemben találták magukat a kereskedelmi csereará­nyok romlásával, a saját kutatói-fejlesztői bázis korlátozott­ságával, az állandósuló eladósodással és a pénzügyi függés­sel. A gazdasági bizonytalanságok a társadalmi szerkezet és a politikai élet kiegyensúlyozatlanságához vezettek, alapját képezik a különféle irányzatú heves társadalmi konfliktusok­nak, az etnikainak nevezett nyugtalanságoknak, az erősza­kos cselekedeteknek. Ilyen körülmények között nem a de­mokráciák, hanem a diktatúrák állandósulnak.

Úgy tűnik, a diktatúrák nem a bal- vagy jobboldali, val­lásos vagy nacionalista gerillák és egyéb felforgatók tevé­kenységének eredményeként, a felforgatók pedig nem csu­pán a diktatúrák repressziójának reakciójaként születtek meg. Mindkét jelenség az elmaradottságban, a kilátástalan­ságban, a jobb jövőbe vetett természetes emberi hit elillanásában keresendő. Ma a földkerekség nagyobbik része tarto­zik abba a kategóriába, amelyet vezetőinek egykori optimiz­musa és a külvilág udvariassága „fejlődő" névvel illetett. A nemzetközi szervezetek dokumentumai e hatalmas térség or­szágait ma is ezen a néven jelölik, bár mindenki tudja, hogy többségük a világátlagnál alacsonyabb ütemben fejlődik, és nem, vagy csak korlátozottan érzékelhetők a felzárkózás irányzatai, annál inkább regisztrálhatók viszont a szakadék növekedésének tényei.¹

Az egész gondolatmenettel kapcsolatban nyilvánvalóan ra­cionális az az ellenvetés, amely arra hivatkozva utasít el bár­miféle összehasonlítást, hogy Európa két felét évszázadokon keresztül összeköti egy hasonló kulturális örökség, amely Nyugat-Európa és Ázsia között nyilvánvalóan nem alakult ki. Úgyszintén gyöngíti az összehasonlítás érvényét, hogy a je­len korban is lényegesen kisebb a gazdasági szakadék Eu­rópa két része között, mint Nyugat-Európa és általában a fejlődő országok között. Ezek az érvek korrektek. A fejlett és elmaradott régiók közötti integráció tanulmányozása azonban mégis alkalmat ad bizonyos általános tanulságok levonására. Nevezetesen annak megállapítására, hogy az integráció ön­magában nem jelent elegendő húzóerőt, önmagában csak egy elvont lehetőség, amely még arra sem teremti meg au­tomatikusan az esélyt, hogy csökkenjen a szakadék a gaz­dagok és a szegények között. Ellenkezőleg, a függőség ele­mét hangsúlyozó integráció körülményei között a szakadék állandósulhat és növekedhet.²

Az ázsiai országok két útja

Az integráció-felzárkózás összefüggést kutatóknak azonban van egy sokkal meggyőzőbb ellenérve is. Ez az ellenérv szin­tén az ázsiai országokkal való összevetéssel kapcsolatos, de nem általában az ázsiai fejlődőket, hanem az ún. újonnan iparosodott délkelet-ázsiai országokat vonja be a vizsgálódás körébe. Ezeknek az országoknak az elmúlt két évtizedes di­namikus gazdasági növekedésére és a világkereskedelembe való intenzív bekapcsolódására sokan úgy hivatkoznak, mint olyan működőképes fejlődési modell megnyilvánulásaira, amely az egykori fejlődő országok egy lényeges kategóriájá­nak kétséget kizáróan tapasztalható felzárkózási folyamatát jelenti.

Két egymással összefüggő kérdés vetődik fel. Az első az, vajon ezeknek az országoknak, vagyis Tajvannak, Dél-Ko­reának, Malaysiának, Szingapúrnak (a továbbiakban ezeket az országokat nevezzük ,,első-csoport"-nak) a kiinduló hely­zete a második világháború befejezésétől az ötvenes évek elejéig-közepéig, vagyis a függetlenné válás pillanatában kü­lönbözött-e a jelenleg nagyon rossz mutatókkal rendelkező dél-ázsiai országokétól, mint amilyen India, Pakisztán, Sri Lanka, Myanmar, Nepál és Banglades (a továbbiakban eze­ket az országokat tekintjük a „második-csoport" tagjainak)? Erre az első kérdésre csak azt válaszolhatjuk, hogy alapvető különbség nem mutatható ki a következő lényeges területe­ken:

1. A hagyományos kulturális és vallási értékek.³
2. A gyarmatosító hatalom céljai és módszerei.⁴
3. A függetlenné válás körülményei és időpontja.⁵
4. A társadalmi szerkezet a függetlenné válás körüli idő­szakban.⁶
5. A gazdasági fejlődés mutatói a függetlenné válás körüli időszakban.

Ez utóbbi, 5. számmal jelölt terület különleges figyelmet érdemel. Egyértelműen ki lehet ugyanis mutatni, hogy csak­nem valamennyi lényeges gazdasági és több számszerűsít­hető társadalmi fejlődésre utaló mutató az 50-es évek végén és a 60-as évek elején még többé-kevésbé hasonló volt az első, illetve a második csoport országai között, és csak ek­kortól kezdve nyílt ki közöttük az olló olyan drámai gyorsa­sággal, hogy három évtizeddel később az első csoportban az egy főre jutó össznemzeti termékérték, az export-import értékek, az iskolázottság szintje, a gyermekhalandóság és egyéb fontos mutatók közelítenek a legmagasabb jövedelmű nyugat-európai és észak-amerikai országokéihoz, míg a má­sodik csoport leszakadása véglegesnek tűnik, ugyanis vala­mennyien a legszegényebb és csaknem stagnáló országok kategóriájához tartoznak.⁷

Ha tehát az említett öt területen a lényeges különbségek harminc esztendővel ezelőtt nem voltak meg, jelenleg azon­ban a gazdasági mutatók és velük összefüggésben a társa­dalom szerkezete, mobilitása és stabilitása nagymértékben változott, akkor a második kérdés csak az lehet, vajon van­nak-e olyan tényezők, amelyek közösek a kiugró eredménye­ket produkáló Tajvanon, Dél-Koreában, Malaysiában, Szinga­púrban, de különböznek az igen gyenge gazdasági teljesít­ményű Indiában, Pakisztánban, Sri Lankán, Myanmarban, Nepálban és Bangladesben találhatóktól?

Erre a kérdésre az alapvetően igenlő választ hat pontban foglaljuk össze:

1. Az első csoportban kiélezett társadalmi és politikai küz­delmek folytak, amelyek általában nyílt polgárháborúba tor­kolltak, a háborús cselekmények a hidegháború éveiben az Egyesült Államok, illetve szövetségesei közvetlen jelenlétét eredményezték. A második csoportban a konfliktusok nem polarizálták a társadalmakat ilyen nagymértékben, ezeknek az országoknak a stratégiai szerepe kisebb volt, nem követ­kezett be közvetlen nyugati szerepvállalás.⁸
2. Az első csoport tartós és jelentős külső politikai és ka­tonai támogatást kapott, ez stabilizálta a többségükben ka­tonai vezetésű, egypártrendszeren nyugvó, vagy pártokat nem tűrő tekintélyuralmi rendszereket. A második csoportban nehézkesen működő demokráciák (India, Sri Lanka), labilis, időnként demokratikus kísérletekbe fogó diktatúrák (Pakisz­tán, Banglades), vagy állandó és befejezhetetlennek tűnő háborút folytató katonai rezsimek (Burma) alakultak ki.
3. Az első csoport igen jelentős külföldi tőkéhez, techno­lógiához és piachoz jutott, a másodiknak az ilyen lehetősé­gei nagyon korlátozottak voltak.⁹
4. Az első csoport határozottan ösztönözte a magánkez­deményezést és szigorú protekcionizmust valósított meg, míg a második egyik területen sem bizonyult következetesnek.¹⁰
5. Az első csoportban a különleges hatalommal felruhá­zott állam, egyre növekvő bevételeinek felhasználásával, nagy súlyt fektetett az oktatásra, az önálló tudományos bázis kialakítására és az infrastrukturális beruházásokra, a máso­dikban erre sem az elhatározottság, sem a mozgósítható for­rások nem voltak elegendők.¹¹
6. Az első csoportban mindent elkövettek a termelés szi­gorú rendjének megszervezéséért, jelentősen korlátozták a munkavállalók bérköveteléseit és szervezkedését. A második csoportban az államhatalom kevéssé vállalt szerepet a ter­melési fegyelem biztosításában, és általában eltűrte, sőt ese­tenként támogatta a munkavállalók nem-politikai szervezke­déseit és fellépéseit.

Kapitalizmus és demokrácia

A délkelet-ázsiai modellre történő hivatkozás több, kiutat ke­reső kelet-európai politikus és teoretikus megnyilatkozásai­ban nyomon követhető. Szinte magától értetődő rokonszenv tapasztalható azok részéről, akik eleve kedvelik a tekintély­uralmi formát. Még inkább figyelemre méltó azonban az, hogy a liberális alapállás sem feltétlenül kapcsolja össze a gazdasági modernizációt és a politikai demokráciát.

Érdemes idézni Leszek Balczerowiczot, a sokkterápia egyik atyját, aki saját lengyelországi elméleti és gyakorlati kísérleteit „Demokrácia és kapitalizmus" című tanul­mányában¹² oly módon összegezte, hogy a politikai demok­rácia és a kapitalista termelési és tulajdonviszonyok össze­függéseit állította középpontba. Balczerowicz négy megálla­pítást tesz:

1. önmagában a demokrácia közvetlenül ós döntően nem segíti elő a gyorsabb gazdasági növekedést;
2. az autoriter politikai rendszer sem garancia erre;
3. a kapitalizmus szükséges, de nem elégséges feltétele a gazdasági sikernek;
4. az egykori szocialista országok gazdasági csődjét nem a politikai demokrácia hiánya, hanem a magántulajdon és a piac hiánya idézte elő.

Megítélése szerint az egykori szocialista autokráciákban a demokráciát a gazdaság széles körű privatizációját megelő­zően vezették be, és így e gazdaságok „a történelem új, bi­zonytalan vizein navigálnak".

Ebből a gondolatmenetből könnyen levonható az a követ­keztetés, hogy jelenlegi fejlettségi szintjükön térségünk or­szágai jobban teszik, ha nem a fejlett nyugati országok je­lenlegi modelljét akarják átvenni, hanem gondosan tanul­mányozzák az eredeti felhalmozás egykori nyugat-európai és jelenlegi délkelet-ázsiai körülményeit, azaz korlátozzák demokratikus intézményeik működését, diktatórikus vagy leg­alábbis tekintélyuralmi rendszereket vezetnek be, megkeresik az aktív világkereskedelmi részvétel és a protekcionizmus összeegyeztethetőségének módjait, a termelés rendjét admi­nisztratív eszközökkel is fenntartják. A bevezetett intézkedé­sek nyomán nyílik meg a lehetőség az integrációba való si­keres csatlakozásra.

A fenti fejtegetések és konklúziók alapvetően hamisak. Nemcsak az a baj velük, hogy antidemokratikus törekvések ideológiájául szolgálnak. Látnunk kell, hogy a délkelet-ázsiai modell nem a korai európai kapitalizmust utánozta 150-200 éves késéssel. Ebben a térségben valójában sajátos és különleges történelmi körülmények alakultak ki. A II. világháború után kialakuló bipoláris világrendszer, a tömbök szembenállása biztosított olyan nem reprodukálható nemzet­közi körülményeket, amelyek között Délkelet-Ázsia elmara­dott, a világháború és a polgárháborúk által szétzilált gazda­ságai jelentős tőkeberuházásban részesültek, tekintélyuralmi rendszereik külső támogatással konszolidálódtak, a vezető nyugati hatalmak – főleg az Egyesült Államok – megnyitották piacaikat és tudomásul vették ezeknek az országoknak pro­tekcionista politikáját. Közép- és Kelet-Európában ezzel szemben olyan új körülmények alakultak ki, amelyek nem hasonlítanak sem a XVIII-XIX. századi Nyugat-Európára, sem pedig az elmúlt két évtized Délkelet-Ázsiájára. Csak ebben az értelemben indokolt Balczerowicznak azt a megál­lapítását elfogadni, amely szerint térségünknek a történelem új, ismeretlen vizein kell navigálni. Ez nem jelent mást, mint hogy tudomásul vesszük: Kelet-Európának nincs lehetősége semmiféle létező felzárkózási modellhez igazodni.

Summázat

1. A világgazdasági rendszer kialakulásának és működésé­nek története, ha a vizsgálatba az említett nagy alrendsze­reket vonjuk be, azt bizonyítja, hogy az alárendelt helyzetű, gyenge gazdasági teljesítményű országok integrációja a fej­lettebb térségekhez a magántulajdon, a magánkezdeménye­zés és a piacgazdaság körülményei között sem vezet szük­ségszerűen felzárkózáshoz, modernizációhoz, hanem állan­dósíthatja az elmaradottságot és még növelheti is-a fejlődés­beli különbség szakadékát.

2. Az integrációt elutasító bezárkózás sem lehet növeke­dést szolgáló alternatíva. Bezárkózással nem lehet felzárkóz­ni. Az ilyen irányú kísérletek teljes kudarccal végződtek, bár­milyen eszmei, politikai megfontolásból és alapállásból pró­bálták is ezt megvalósítani. A világgazdaságból és világke­reskedelemből nem lehet büntetlenül kilépni, az „önerőre tá­maszkodás" különféle koncepcióit megvalósítani törekvő or­szágok a tárgyalt térségen belül is súlyos árat fizettek. Nem­csak a közepes méretű Észak-Korea és Myanmar, hanem a földrésznyi Kína sem volt képes a külvilágtól elszigetelt sike­res fejlődési modellt kidolgozni és megvalósítani.

Nemcsak a szuverenitást korlátozó integrálódás, hanem a protekcionista tekintélyuralmi vagy diktatórikus módszerek sem jelentenek olyan követhető utat, amely a gyors növeke­déshez, az átfogó modernizációhoz vezet.

3. Kiderült az is, hogy párhuzamos világgazdasági rend­szert sem lehet létrehozni. Az ilyen irányú szovjet kísérlet nem a 80-as évek végén omlott össze, hanem tulajdonkép­pen mindig fikció volt: soha nem valósult meg egy teljesen öntörvényű „szocialista világgazdasági rendszer".

4. Az egységes világgazdasági rendszerrel szemben a re­gionális integrációk semmiféle alternatívát nem jelentenek. Délkelet-Ázsia fejlődésének nem az ASEAN volt az elindítója, és nem az ASEAN biztosította a növekedés legfontosabb fel­tételeit.

5. Az integráció nyilvánvalóan az állami szuverenitás je­lentős korlátozásával jár együtt. Az igazi probléma azonban nem egyszerűen a szuverenitás korlátozása, hanem az, hogy az integrációhoz történő kapcsolódás az egyoldalú, aláren­delt vagy pedig a kölcsönös függőség körülményei között megy-e végbe. Az egyoldalú függőség, azaz a gyarmati jel­legű integráció katasztrofális eredményekkel jár. Délkelet-Ázsia kis tigrisei jelentős szerepet adtak a 60-as-70-es évek­ben még gyenge gazdaságukat védő és ösztönző államnak, erős támogatásban részesítették a hazai tőkét, és különféle eszközökkel védték a hazai termelőt és fogyasztót.

6. Megkerülhetetlen a jelentős külső források bevonásának kérdése. A sikeresen felzárkózó délkelet-ázsiai országok a dél-ázsiaiakat jelentősen felülmúló (esetenként egy főre vetítve akár százszorosan nagyobb) beruházásban, hitelben és se­gélyben részesültek.

7. A délkelet-ázsiaiak számára nyújtott kedvezmények (tő­keberuházás, piacok megnyitása, protekcionista gazdaság­politika tudomásulvétele) szorosan összefüggtek a nyugati biztonságpolitikai érdekekkel. A gazdasági és katonai integ­ráció elválaszthatatlanul összefonódott. A nyugati viláig, el­sősorban az Egyesült Államok, kiemelkedő stratégiai fontos­ságot tulajdonított – saját biztonsága érdekében – a szóban forgó délkelet-ázsiai országok védelmének, és mindent meg­tett stabilitásuk előmozdítására.

8. A gazdasági és katonai integráció összefüggését a kö­zép- és kelet-európai politikai erők csak részben ismerték fel. Gyakorlatilag a térség minden országának minden számotte­vő politikai csoportja mindkettőt szorgalmazza, de érvrend­szerük nem a világ realitásaihoz alkalmazkodik. Senkit nem hat meg igazán, hogy a közép- és kelet-európaiak „biztonsági vákuumról" beszélnek, nemzeti érdekeik, határaik és kisebb­ségeik veszélyeztetettségét állítják középpontba. A délkelet-ázsiai kis tigrisek nem azért kaptak támogatást, mert bizton­ságukat külső és belső veszélyek fenyegették, hanem azért, mert a nyugati világ a saját biztonságát vagy legalábbis po­zícióit ítélte fenyegetettnek a megítélése szerint mindenkép­pen feltartóztatandó szovjet és kínai „expanzionizmus", ihlet­ve „a kommunista felforgatás" által. A délkelet-ázsiai orszá­gok demokratikus intézményeinek védelme nemigen került szóba, már csak azért sem, mert ezeknek az országoknak az uralkodó rezsimjei jelentették a közvetlen veszélyt saját társadalmaik demokratikus átalakulására. A közép- és kelet-európaiak jobban tennék, ha annak megmagyarázására gyűjtenének érveket, hogy Kelet-Európa destabilizálódása a nyu­gati biztonsági érdekeket is fenyegeti. Együttműködni ugyan­is csak közös érdekeltségű partnerekkel szoktak – az ajtón kopogtató koldus legfeljebb alamizsnát kap.

Jegyzetek

1 Ezt a jelenséget a magyar közgazdászok alaposan tanul­mányozták: Bognár József: A gazdasági növekedés irányítása a fej­lődő világban, Budapest, 1967.; Szentes Tamás: Az elmaradottság és fejlettség dialektikája, Budapest, 1976.

2 Minden számítás szerint a XVIII. század közepétől, vagyis attól az időtől kezdve, amikor Nyugat-Európa országai és az általuk fo­kozatosan meghódított ázsiai országok egy egységesülő gazdasá­gi-kereskedelmi rendszernek kezdtek tagjai lenni, egészen a XX. század fordulójáig, amikorra az anyaország és a gyarmatai közötti integráció folyamatai jelentősen előrehaladtak, az ázsiai (és általá­ban a gyarmati) ipari termelés drámaian visszaesik, nemcsak a világ gyorsan növekvő teljesítményeinek arányában, hanem önmagához képest is. Bairoch sokat idézett számításai szerint a világ ipari tel­jesítménye 1750 és 1900 között százalékosan egyes-fontos térsé­gekben az alábbiak szerint alakult:

Az egész intenzív XX. századi integráció a függő területeken a már jelzett irányzatok további jelenlétét mutatja. Az immár sokkal meg­bízhatóbb modern statisztikák szerint Indiában 1911 és 1946 között a népesség gyors növekedése ellenére az ipari lakosság aránya csökkent. Még meglepőbb, hogy az agrárnépesség abszolút és re­latív növekedése ellenére az élelmiszeripari termelés alig nőtt, a kontinensnyi ország élelmiszer-exportőrből élelmiszer-importőr lett. Forrás: Blyn G.: Agricultural Trends in India. 1891-1947. London, 1966. Erről részletesebben Balogh A.: Társadalom és politika a gyar­mati Indiában, 24-60. oldal.

A II. világháborút követő néhány éven belül az ázsiai országok nagyobbik része, köztük a legnépesebbek, függetlenné váltak. Több­ségük mindmáig nem változtatott az alárendelt típusú integrációs kapcsolatok jellegén. A fejlett és a fejlődő országok közötti szaka­dék tovább mélyült az elmúlt néhány év alatt, a nemzeti össztermék értékek közötti különbségek 4-5-szörösűkre nőttek. Ma a Világbank a magas jövedelmű országok legalsó egy főre jutó GNP-értékét 7620 dollárban határozza meg. Ez az OECD-országokban 18.920 dollár, Indiában 340, Bangladesben és Nepálban 180 dollár, Sri Lan­kán 403 dollár. 1965 és 1988 között az egy főre jutó személyes fogyasztás a fejlett országokban évi 2,5 %-kal nőtt, az előbb em­lített nagyon alacsony szintről induló dél-ázsiai országokban (Sri Lanka kivételével) sokkal alacsonyabb; Indiában 1,2%-kal, Bangla­desben pedig mindössze 0,1 %-kal nőtt. (Forrás: Social Indicators of Development, 1990. A World Bank Publication, 1991.)

3 A fejlődési modelleket vizsgálók kedvenc témája a kulturális és vallási háttér különbségeinek hangsúlyozása, attól a feltételezéstől indíttatva, hogy az e területen található különbségek adják a meg­bízható kulcsot a magyarázat számára. Valóban, a kulturális ós val­lási tényezőknek nem lebecsülendő a szerepük a társadalmi kohézió és a társadalom gazdasági és kereskedelmi orientáltsága szempont­jából, ám a rendelkezésünkre álló információk nem támasztják alá a vallási-kulturális faktor meghatározó szerepét. A gyarmatosítás fénykorában a keresztény értékeket tartották a társadalom és a gaz­daság előrehaladása (beleértve a gazdasági növekedést) fő emel­tyűjének, mintegy Európa fölényét értelmezendő, de ha Délkelet-Ázsia társadalomtörténetét elemezzük, kitűnik, hogy a térség egyet­len és századok óta túlnyomóan keresztény állama, a Fülöp-szige­tek nyújtja a legrosszabb gazdasági teljesítményt. Később a japán csodát a konfucianizmus szellemével igyekeztek magyarázni, és ezt megerősítette a Japán nyomdokaiba lépő Korea, Tajvan, Szingapúr és Hongkong. Néhány évvel később azonban a tajvani és dél-koreai fejlődési modellt sikerrel kezdte követni a többségében muzulmán Malaysia, és a hindu-buddhista hagyományú Thaiföld. Másfelől a dél-ázsiai gyenge teljesítményű csoport vallásilag szintén heterogén: siralmas a teljesítménye a muzulmán Bangladesnek, a buddhista Myanmarnak és a hindu Nepálnak. A fejlődést elősegítő és hátrál­tató tényezőket indokoltabb másutt vagy legalább másutt is keresni.

4 Mindkét csoport országainak többsége brit fennhatóság alatt állt, és bár az egyes gyarmati területek sajátosságai (méretek, öröklött társadalmi és politikai struktúra, gazdasági lehetőségek) jelentős el­téréseket mutatnak, nem érzékelhető alapvető eltérés a gyarmat­politika céljai, eszközei és intézményei között.

5 A függetlenné válás lényegében ugyanabban a történelmi kor­szakban, néhány év leforgása alatt következett be: India és Pakisz­tán 1947-ben; Myanmar és Sri Lanka 1948-ban; Malaysia (az akkori Malájföld) 1957-ben vált függetlenné, Szingapúr 1963-ban Malaysia része, és 1965-től önálló. A Koreai Köztársaság 1945-ben szaba­dult meg a japán uralomtól, de független fejlődése 1953-tól, a há­ború befejezésétől indult meg. Tajvan 1949-től indult el saját útján. Kivételt a mindig is független Thaiföld, és a mindmáig brit gyarmat Hongkong képez. (Forrás: Butler D.-Freeman J.: British Political Facts. 1900-1967. London, 1968. 256. o. Lásd: Balogh A. – Zafar Imam: A Political His-tory of National Liberation Movements in Asia and Africa. Delhi, 1988.)

6 Az idevágó szakirodalom szerint az elmaradott, gyarmati füg­gésben élő társadalmak szerkezete elég nagy hasonlóságot mutat a szóban forgó dél- és délkelet-ázsiai országokban. 80-90%-ot ki­tevő elnyomorodott agrárnépesség, nagybirtokrendszer, uzsorások dominanciája a gazdasági és kereskedelmi életben, többnyire kül­földi érdekeltségű birtokokon nagytömegű bérmunkás, Indián kívül kezdetleges színvonalú és kis befolyású hazai polgárság, primitív ipari bázis, szembetűnő vallási, nemzetiségi és egyéb megosztott­ság jellemezte ezeket a társadalmakat a 40-50-es években. (Áttekintő irodalom: Adas.M.: The Burma Delta: Economic Development and Social Change on an Asian Rice Frontier, 1852-1941. Univ. of Wisconsin Press. Madison, 1971. Balogh A.: Társadalom és politika a gyarmati Indiában, Budapest, 1979. Fisher C. A.: South-East Asia: A Social, Economic and Political Geography, E. P. Dutton. New York, 1964. Hall, D. G. E.: A History of South-East Asia. Mac-Millan. London, 1968. Sardesai, D.R.: South-East Asia. Past and Present. Vikas. Delhi, 1981.)

7 1960 és 1991 között az össz-GDP átlagos évi növekedése In­diában 4,1%, Bangladesben 2,8%, Sri Lankán 3,7%, Nepálban 2,9%, Pakisztánban 5,5%, míg az újonnan iparosodottaknál ez lé­nyegesen magasabb: Malaysiában 6,7%; Szingapúrban 8,4%; Thai­földön 7,2%; Koreában 8,9%; Tajvanon 9,1%. Az egy főre jutó GDP-növekedési ráta különbségei még hangsúlyosabbak. Míg a szegény­csoporthoz tartozó Indiában 1,9%; Bangladesben nincs növekedés, Sri Lankán 1,9%, Nepálban 0,4%, Pakisztánban 2,5%, az újonnan iparosodok csoportjában helyet foglaló Malaysiában 4%, Szingapúr­ban 6,7%, Thaiföldön 4,6%, Koreában 7% Tajvanon 7%.

(Forrás: Handbook of International Trade and Development Statistics, Unctad, United Nations, 1993. 442-443. o.) A jelzett trendek a legutóbbi években is megfigyelhetők. A GDP évi növekedési üteme 1989-ben,1990-ben és 1991-ben Indiában 5%, 4% és 2%, Pakisz­tánban 6%, 2,6% és -0,5%, míg Koreában 6%, 8%, 9% és 8%, Thaiföldön 12%, 10% és 7,9%. (World Economic Outlook, May 1992. International Monetary Fund, Washington; 19. o.) A két ázsiai cso­port közötti különbségek 30 évvel ezelőtt is alig voltak bizonyíthatók a külkereskedelmi mutatók területén. 1961 és 1991 között az ex­port-értékek alakulását vizsgáljuk egy-egy olyan országot összevet­ve, amelyeknek harminc évvel ezelőtti teljesítménye hasonló volt. A 60-as évek elején Sri Lanka exportja 380 millió dollár, Thaiföldé 477 millió dollár volt, 1991-ben Sri Lankáé 1.895 millió dollárra, Thaiföldé 28.324 millió dollárra emelkedett. 1961-ben India exportja 1.386 millió dollár volt, ez 1991-re az előző évekhez képest rekordnagyságot, 28.997 millió dollárt ért el, de ez is eltörpül a még Indiánál is ala­csonyabb szintről induló Korea 1991-es 71.870 millió dolláros ex­portértéke mellett. (Források; Az 1961-es adatokra: International Fi­nancial Statistics Yearbook, 1991. IMF, 121-222. o. Az 1991-es ada­tokra: Handbook of International Trade and Development Statistics. Unctad United Nations New York, 1993, 112-138.)

Az induló helyzet hasonlóságát és a különbségek óriási növeke­dését mutatják a valutakészletekre vonatkozó adatok is. 1961-ben Indiának és Pakisztánnak a készletei 418 millió, illetve 204 millió dollárt tettek ki, készleteik 1990-ben 847, illetve 207 millió dollár értékűek voltak, ezzel szemben Korea 205 millióról 10.163 millió dol­lárra, Thaiföld 389 millióról 9.311 millió dollárra, Szingapúr 123 mil­lióról 19.354 millió dollárra növelte készleteit. (Forrás: International Financial Statistics Yearbook, 1991. Vol. XLIV. IMF, Washington, 60­61. o.)

8 Forradalmak, polgárháborúk és háborúk Kínában (1919-1949), háború és polgárháború Koreában (1950-1953), polgárháború Ma­láj-földön (1945-1950-es évek vége). A második csoport államai kö­zül Sri Lankán és Myanmarban több évtizedes dzsungelháborúk folynak, de ezek elsősorban a nagy világkonfliktusokhoz sohasem kapcsolódott etnikai háborúk, nyugati katonai beavatkozásra és tá­mogatásra nem került sor, nemzetközi stratégiai jelentőségre a bi­polaritás körülményei között sem tettek szert. India és Pakisztán konfliktusai államközi konfliktusok, a nagyhatalmak a háborúkban közvetlenül nem vettek részt. A Pakisztánnak nyújtott amerikai tá­mogatás jellege és mérete más, mint Délkelet-Ázsiában; a Pakisz­tánnak nyújtott egy főre jutott támogatás jelentéktelen a koreaihoz képest. A pakisztáni polgárháború csak nagyon közvetve kapcsoló­dott a nemzetközi politikai és ideológiai csatározásokhoz, a külvilág gyorsan tudomásul vette a polgárháború eredményeképpen Banglades függetlenné válását.

9 A tárgyalt országok felzárkózási trendjeiről igen jó összegfoglalót ad Hernádi András: A csendes-óceáni térség című munkájában (Bu­dapest, 1982.).

10 A második csoport (Nepál kivételével) különféle szocialista mo­delleket igyekezett megvalósítani. A „szocialista" jelző szerepel In­dia alkotmányában, Myanmar több évtizeden át vezető pártjának nevében és Sri Lanka hivatalos nevében. Szükséges azonban meg­jegyezni, hogy ezek az országok nem a kelet-európai modellt kö­vették, hangsúlyozottan elhatárolódtak a marxizmustól, és valamiféle harmadik utat igyekeztek megtalálni. A gazdaságpolitikában a „ve­gyes gazdaság" megteremtését látták célravezetőnek; ennek segít­ségével kívánták elkerülni az ismert modellek gyengeségeit. Nem­csak két ellentétes filozófia egyeztetésére törekedtek, előfordult, hogy egy és ugyanazon országban is többször egymás után meg­változtatták a gazdaságpolitika fő irányait, így az államosítás és pri­vatizáció korszakai helyenként sűrűn váltották egymást, miközben egyiket sem vitték következetesen végig. Az elmúlt néhány évben ennek a csoportnak minden országa a gazdasági liberalizálás meg­lehetősen radikális megvalósításán munkálkodik, a sikerek azonban továbbra is korlátozottak.

11 Az első csoportban az analfabetizmust szinte teljesen felszá­molták, a másodikban a nagy erőfeszítések ellenére is lassú a ha­ladás, sőt több országban az analfabéták abszolút száma még nőtt is. Bangladesben a lakosság 67%-a, Indiában 57%-a, Nepálban 74%-a nem tud írni-olvasni. Ez az arány Malaysiában 27%, Thaiföl­dön 9%, Hongkongban, Szingapúrban és Koreában viszont felszá­molták az írástudatlanságot. (Forrás: Social Indications of Development. 1990. World Bank Publication, 1991.)

12 Leszek Balczerowicz: Demokrácia és kapitalizmus napjainkban. Európa Fórum, 1993. 1. szám.

A kommunizmus vége óta a Nyugat új ellenséget fedezett fel: az iszlámizmust. Eszerint Algériától Pakisztánig, Egyip­tomban és az európai külvárosokban a vallási fundamenta­lizmus halálosan fenyegetné a demokráciát. Ez a leegysze­rűsítő nézet elfedi azoknak a rezsimeknek a diktatórikus jel­legét, melyek szembenállnak a vallási kihívással; az iszlám mozgalmak sokszínűségét is kiiktatja, melyeknek egy része integrálta a pluralizmus és a modernitás értékeit.

Ma már mindenki ismeri az algériai vagy egyiptomi „iszlám erőszakot". Minden tv-híradó közvetítette a Hamasz palesztin kitoloncoltjainak lázadást sugárzó, feszült arckifejezését. Ali Belhadzs, az algériai Iszlám Üdvfront (FIS) egyik vezetőjének rendszeres, rendíthetetlen megnyilatkozásai átjutnak a bör­tönfalakon, hogy gerjesszék a nyugati félelmeket.

De ki tudja azt, hogy a jordániai fundamentalista Leith Sbeliat, akit egykor „terroristaként" börtönöztek be, majd amnesz­tiát kapott, 1990-ben a keresztény közösség egy részének szavazataival és a vallástalan baloldal jelentős támogatásá­val jutott be az ammani parlamentbe? Tudjuk-e vajon, hogy a kis felső-egyiptomi kopt Burtubat falu majdnem teljes egé­szében egy iszlám fundamentalista jelöltre szavazott a leg­utóbbi helyhatósági választásokon?

Ki hallott arról, hogy az egyiptomi keresztények rend­szeresen részt vesznek a (fundamentalista) El Saab újság által szervezett vitákon, és rajta vannak a (fundamentalista) Munkapárt választási listáin? Ki tudja azt, hogy Kairóban a Gamat Iszlamíjja és az El Dzsihád¹ szimpatizánsai néhány muzulmán testvér vigyázó szeme előtt és a nem vallásos baloldal képviselőinek jelenlétében vitatkoznak Khodr atyával – aki libanoni püspök – a keresztény arab nacionalizmus tör­ténetéről?² Végül ki emlékszik arra, hogy az 1986-os válasz­tásokon a szudáni parlamentbe beválasztott első nő – csak­úgy, mint az egyiptomi orvosok szakszervezetének is egy hölgytagja – fundamentalista listáról jutott be?

Vagyis a nyugatiaknak a kettős torzulás miatti ellen­szenv-reflexre épülő leegyszerűsítő képük van az iszlám előretörésről.

Ez, mindent összevetve, abból az érthető tartózkodásból következik, amelyet a beszédmód vált ki, s aminek a haté­konysága azon alapul, hogy a nyugatiakat újra… külföldivé akarja tenni. A régi gyarmati periféria kultúrája meg akarja találni a politikai univerzalitás felé vezető utat, anélkül hogy átvenné a nyugati terminológia teljes készletét: ebből követ­kezik a reiszlamizáció szüksége, és ez az, ami zavaró.

A fundamentalisták politikai retorikája a helyi történelem példáiból meríti erejét. „Bármi is legyen mondandóm tárgya, húzza alá Mohamed Amara egykor baloldali aktivistaként be­börtönzött egyiptomi történész, ha a 'Marx azt mondta, hogy'-formulával kezdem beszédemet, csak a társadalom keve­sebb, mint egy százalékával kommunikálok. Ha úgy vezetem be, hogy 'mint Omar Ibn El Khattab³ is megmondta', közöl­nivalóm gyorsan célba ér."

A második akadály, ami elhomályosítja a nyugatiak felfo­gását, a védekezésbe szorított arab rendszerek propagandá­jának eredménye. De amíg arab földön az ellenzéki iszlám ördögének módszeres falrafestését, és azt, hogy bűnösnek kiáltják ki minden megmozdulásukat, részben enyhíti az a kép, amit a fundamentalista aktivisták önmagukról alakítanak ki a mecsetekben, az egyesületekben ós a szakszervezeti mozgalomban, Nyugaton a kétségbeesett helyzetben lévő re­zsimek szólamainak ismételgetése lassan az elemzés helyé­be lép.

A fundamentalisták sikerei miatt marginalizálódott arab bal­oldali pártok csak ritkán mernek eltérni ettől a retorikától. Mégis egyre több jelentős kivétel van. „Még ha nem értek is egyet a fundamentalistákkal, meg kell állapítanunk, ismeri el Hosszam Aisza, nasszeri irányzatú egyiptomi közgazdász, hogy ma ők ennek az országnak az első számú politikai párt­ja", és hogy „válaszolnak az Egyiptomban felvetődő három nagy történelmi problémára: nemzeti függetlenség, társa­dalmi igazságosság és fejlődés".⁴ Nem sokkal ezelőtt az iro­dalmi Nobel-díjas Nagib Mahfúz, aki aligha vádolható funda­mentalista-szimpátiával, azt jelentette ki, hogy „az iszlám irányzat az egyetlen, amelynek alkalmazható elvei és ötletei vannak", és hogy a hatalmon levő Nemzeti Demokrata párt „elszakadt a tömegektől" és „semmiképpen sincs jelen az egyiptomi utcán".⁵

Igaz, hogy az iszlamista bázis egy részének radikalizációja sem járul hozzá ahhoz, hogy kiegyensúlyozottan lássuk a helyzetet. Az 1991. decemberi algériai választásokon elosz­latták a korlátozott aktivitású marginális csoportocskák míto­szát. Ez meggyőzte a kormánytényezőket, akik szerint a vá­lasztások során még nem lett volna lehetetlen kezelni iszlám ellenzékük kihívását. Többségük azóta különféle ürüggyel megelőző jellegű elnyomó kampányba kezdett, gyakran kín­zással egybekötve (Tunéziában és Egyiptomban, és egy ide­je Algériában). Ez az algériai szavazás győzteseinek fenn­tartott bánásmód, mint várható volt, leértékelte a demokrati­kus elveket és fellobbantotta az erőszak lángjait, mely kez­detben válasz volt az állami erőszakra. A vezető rétegek módszeres internálása Algírban vagy másutt, csak felerősíti az erőszakot. Általában, ha az ellenzék vezetőit rend­szeresen letartóztatják, sőt likvidálják, ez az állapotok vi­szonylagos enyhülésekor teret ad a spontaneitásnak, és az elkeseredett és a felelősségre fel nem készült egyének vá­ratlanul irányító helyre kerülhetnek.

Így az iszlám fundamentalista mozgalom egyik összetevő­jét alkotó radikalizált frakció előtérbe került, úgy, mintha a mozgalom egészét képviselné. Nem szükségszerűen azért bitorolják ezt a helyet, hogy bosszantsák az inkább a szava­zólapoktól, mint a szélsőségesek bombáitól félő rezsimeket. A legszélsőségesebb elemek médiumokban való megjelení­tése összezavarja a kártyákat, és azt hiteti el, hogy az „isz­lám kórus" minden egyes tagja, a bombák elhelyezőjétől „a parlamenti játék álszent hívéig" ugyanazoknak a titkos utasításoknak engedelmeskedik.

Ez a leegyszerűsítő látásmód összemossa az iszlám moz­galom sokszínűségét. Mégis a belső dinamizmusok, melyek átjárják ezt az áramlatot, megadják a kijutás lehetőségét ab­ból a zsákutcából, ahova az arab világ modernizációba tartó átmenete jutott. Ahhoz, hogy ezt megértsük, először is fel kell idéznünk, hogy az iszlám-hívők és a világiak között zajló politikai vita sokkal kevésbé vezethető vissza ideo­lógiai okokra, mint hinnénk. Még prózaiabban fogalmazva, arról a hatalmi harcról van szó, amely a hatalomban meg­maradni akarók, és az őket elzavarni akarók közt zajlik.

Ebben az összeütközésben mindkét fél igyekszik kisajátí­tani az iszlám tématárat. Ebben a versenyben a helyükön ülő rezsimek, melyek elhasználódtak a hosszú hatalomgya­korlásban és a függetlenség kivívása után végrehajtott sze­kularizációs politikában, több hossz hátránnyal állnak. Ma csak az ellenzéki fundamentalizmusról tűnik úgy, hogy el­nyerhetné a szavazatok többségét. Az a vak visszautasítás, mellyel nem ismerik el a fundamentalisták politikai színtéren elfoglalt helyét, párhuzamba állítható azzal az igyekezettel, ahogy a hatalmon levők a társadalom azon része felé for­dulnak, melyről azt feltételezik, hogy az iszlámisták „ellensé­ges énje" szerepét töltik be: nők, berberek, szúfik, hadsereg stb. Szélesebb értelemben a civil társadalom egésze moz­gósítana egy „harmadik erőt", ami meglazíthatná a fundamen­talisták és a katonák között a satut. De ennek a megközelí­tésnek kevés a valóságalapja, mert pontosan az iszlám „moz­gósítás" szerzői készítették vagy hódították meg azt a sűrű társadalmi szövetet (ennek pl. nők is részesei), mely az állam hatókörén kívül jött létre.

1992. november végén, néhány héttel a földrengés után, akkor, amikor az egyiptomi kormány bebizonyította hanyag­ságát a segélyek megszervezésében, rendeletileg betiltotta a humanitárius célú adománygyűjtő egyleteket. 1993. február 17-e óta a szakszervezeti választások érvényessége, ahol hagyományosan gyengébb a részvétel, mint a parlamenti vagy elnökválasztásokon, az első fordulóban 55%-hoz, a má­sodik 30%-hoz van kötve; ennek hiányában a szervezeteket bírósági felügyelet alá helyezik. Ez a két példa jól megvilá­gítja az egyesületekben meglévő iszlám befolyást.

Másfajta hibába esnénk, ha az iszlám irányzatot teljesen homogénnek, meghatározott programú, akcióstratégiájú és társadalmi bázisú, kimunkált és érinthetetlen politikai prog­ramnak fognánk fel. Ez a mozgalom nem egy olyan politikai ideológia kifejlődéséből vagy újjászületéséből ered, amelynek körvonalai ugyanolyan érinthetetlenek és időtlenek, mint a Koráné. Itt az őshonos, gyarmatosítás előtti (vagy ennek te­kintett) kultúra szimbólumvilágához való visszatérésről van szó, ami így vagy úgy érinti az arab politikai paletta majdnem egészét. Mindez a politikai viselkedés széles skáláját adja.

Ezek szerint az iszlám mozgalom belső dinamikáját és azo­kat az erőviszonyokat kell tanulmányozni, amelyek összeko­vácsolják azt, figyelembe véve megnyilatkozásaik különböző voltát és tizenöt éves lassú kialakulásukat, különös tekintettel a pluralizmus követelményeivel (ha nem is a nyugati demok­rácia egész terminológiájával) való kiengesztelődésükre.

„Készek vagyunk bármilyen, akár kommunista, legálisan megválasztott többséget elismerni" – ezt ismételgeti tíz éve Rasid Gausi, a tunéziai újjászületési (Ennahda) párt vezetője, aki elsőnek fogadta el mozgalmának a demokratikus elvek­hez való csatlakozását.⁶

„Politikai síkon sok szempontból egyetértünk Omar Abder-rahmannal,⁷ – fejti ki Rifát Szajjed Ahmed, az egyiptomi mun­kapárt tisztségviselője, a Minbar El Shark című folyóirat fő­szerkesztője -, elítéljük a Gamat Iszlamijja tagjait ért ezernyi letartóztatást és kínzást. Rámutatunk országunk politikai éle­tének megfojtására, vagy a nyugati hozzáállás méltánytalan­ságára, ahogy az algériai választásokat kezelték… De amíg Omar Abderrahman egyedül Ibn Taimiattól (14. sz.-i iszlám teológus) meríti gondolatait, addig mi őrá is alapozzuk mon­dandónkat, de újabb követőire is. Ki akarunk engesztelődni a történelemmel, ő pedig inkább az attól való elvonatkozta­tásra hajlamos. A sárijáról (iszlám törvény) vallott álláspon­tunk is különbözik: mi globális elgondolásként értelmezzük, amelyet fokozatosan kell megvalósítanunk, ő meg valószínű­leg csak egy globálisan alkalmazandó büntetőszankció-kata­lógust lát benne."

A vallás betű szerinti értelmezésétől és a dogmatizmustól való elszakadás bizonyára részben az egyén szociológiai hátterétől, tanulmányaitól és a modern társadalomba való be­illeszkedési fokától függ. Meghatározó továbbá az egyes tár­sadalmak identitás-igénye és történelme. Tudjuk, hogy a leg­élesebb traumákat mindannak a módszeres elvetése követi, ami a nyugati jelképrendszerből következik. Másrészt egy, a történelemhez való ambivalensebb viszony egyre inkább beilleszti az iszlám lendületét a modernitás értékei kulturális újraelsajátításának logikájába.

Az Észak országaiban gyakran kellemetlen hallani a fun­damentalista követeléseket, mert ezek kétségbe vonják a nyugat kényelmes „legitim" politikagyártó monopóliumát. De a realizmust szem előtt tartva, sürgős lenne különbséget ten­ni a nyugati társadalmak értékei között, amelyeket védünk – bárcsak mindenhol azonos hevességgel tennénk ezt -, és a kifejtéséhez való terminológia között, ami bizonyos történelmi körülmények között tett szolgálatot. A másik kultúra képvise­lői is igyekeznek ezt részben utánozni. Ekképpen az lenne kívánatos, hogy szétválasszuk a helyi kultúra feltámadásának (reiszlamizáció) elemzését a demokratikus viselkedésmód lassú térnyerésének analízisétől, vagy legalább vessünk vé­get annak a felfogásnak, miszerint a reiszlamizáció és a demokratizálódás teljesen ellentétes jelenségek volná­nak.

Jegyzetek

1 A Gamát Iszlamijja és az El Dzsihád az egyiptomi fundamenta­lista áramlat „szélsőségesnek" nevezett alkotóelemei. A Gamát-ot, amely a 70-es évek elején tűnt föl az egyetemeken, egykor Anvar Szádat elnök bátorította a nasszeriánus és marxista ellenzék elleni harcra, mielőtt nyílt konfliktusba kerültek volna egymással a Camp David-i egyezmény 1978-as aláírásával. A Gamáttól eltérően titkos működési formájú El Dzsihád egyik híve a felelős Szádat 1981-es meggyilkolásáért.

2 A kairói Minbar El Shark c. folyóirat szerkesztőségében 1993. februárjában tartott konferencia.

3 Abu Bakr után a második „jól uralkodó" kalifa. (634-644)

4 AI Ahram Weekly, 1993. ápr. 1-7.

5 Beszélgetés Akir Szadá-val, idézi az El Szab, 1992. dec. 12.

6 Lásd különösen az Iszlám Irányultságú Mozgalom (ma: Ennahda) programját, 1981. június.

7 Gyakran őt tekintik az egyiptomi fundamentalista mozgalom leg­radikálisabb gondolkodójának. Omar Abderrahman az El Dzsihád-szervezet muftija volt, felelős Szadat meggyilkolásáért. New York-i száműzetésben él 1990 óta, és mind az El Dzsihád, mind pedig a Gamát Islamijja elismeri vezetőjének. Neve a New-York-i World Tra­de Center elleni 1993. február 26-i merénylet kapcsán merült föl.

1. Az adósságválság vége?

Újabban sok szó esik az adósságválság lezárulásáról. A Nemzetközi Valutaalap és a Világbank 1992-es évi közgyű­lésén Michel Camdessus, a Nemzetközi Valutaalap elnöke, zárszavában a következőket fejtette ki: „az adósságválságot sikerült megfékezni, még ha egyes eladósodott országoknak még mindig nagy erőfeszítésébe kerül is, hogy gazdasági és egyéb problémáit leküzdje". (Nachrichten für Außenhandel, 1992. 9. 28.) A Bretton Woods-i Intézmények 1992-es évi közgyűlésén – ellentétben a korábbi évekkel – a fejlődő or­szágok eladósodásának problémája napirendre sem került. Lewis Preston, a Világbank elnöke 1992. 9. 19-én, a Világ­bank latin-amerikai és karibi vezetői előtt úgy vélte, joggal állíthatja: „tíz évvel az adósságválság kitörése után végre a krízis végét ünnepelhetjük". (Vö. Entwicklungspolitik, 18/19, 1992. 9., p. 9.)

A hét vezető ipari ország (G-hetek) kormányfőinek találko­zóján, az 1992 júliusában Münchenben lezajlott gazdasági csúcstalálkozón alig szenteltek figyelmet a fejlődő országok adósságproblémáinak. A zárszóban üdvözlik „azokat a több fejlődő országban tervbe vett erőfeszítéseket, amelyek az adósságproblémák felszámolását és az országok hitelképes­ségének visszaállítását célozzák", valamint kijelentik jóváhagyólag" megállapítják), hogy „a nemzetközi adósságkeze­lési stratégiák továbbra is változatlanul érvényben marad­nak".

William Rhodes, a harmadik világ országaival kötött hitel­ügyekben különösen érdekelt Citybank (USA) alelnöke és a Nemzetközi Bankok Csődválasztmányának elnöke pedig 1992 februárjában bejelentette, hogy „a latin-amerikai adós­ságválság előreláthatólag augusztusra (ti. 1992-ben) megol­dódik". (Börsenzeitung, 1992. 8. 4.) Még a londoni Financial Times is indíttatva érzi magát, hogy – néhány elszigetelt or­szág visszanyert fizetőképességének láttán – kijelentse: leg­alább a legrosszabbján már túl vagyunk. (Vö. pl. Financial Times, 1992. 4. 6. „Nightmare begins to fade"; 1992. 7. 30. „Solution passes the test of time.")

Mit tartsunk az ilyen megnyilatkozásokról? Vajon tényleg a vége felé jár az adósságválság? Ha igen, kinek a szemszö­géből nézve – a hitelezőkéből, az adósokéból, esetleg mind­kettejükéből? Nem árt emlékeztetni rá, hogy a hitelezők (te­hát a nemzetközi pénzintézetek pl. a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank) valamint a nemzetközi bankrendszer az adósságválság kitörését 1982 augusztusától számítják, ami­kor Mexikó felfüggesztette adósságainak törlesztését. És va­lóban úgy tűnik, hogy most, tíz évvel kitörése után, az adós­ságválság a hitelezői oldal (különösen a nemzetközi bank­rendszer) szemében nem jelent többé veszélyt. Hiszen a nemzetközi pénzvilág eddig nem roppant össze, és a harma­dik világ eladósodása a belátható jövőben sem fenyeget ilyesmivel. Továbbá: a magánbankoknak az adós országok­kal szemben fennálló követeléseit számottevő veszteségek nélkül le lehetett építeni, részben az állami tulajdon terhére; a több adós országban végrehajtott szerkezeti kiigazítási és stabilizációs programok biztosítják, hogy a nemzetközi bank­rendszer fennmaradó követeléseit többé-kevésbé garantáltan tudják majd teljesíteni. így tehát az adóslevelekkel való ke­reskedelem és a fejlődő országokkal folytatott kölcsönügyle­tek jövedelmező vállalkozássá lettek.

Azonban egészen másként fest a helyzet az adósok szem­szögéből. Az adós országok távolról sem számíthatnak az adósságválság enyhülésére, nem is beszélve annak megol­dásáról. A fejlődő országok külső adósságállománya a válság felszínre törése óta eltelt tíz évben – 1982 és 1992 között – csaknem megkétszereződött, és még tovább növekszik; az adósságszolgálat a bruttó nemzeti termék egyre növekvő há­nyadát emészti fel, és azok a szerkezetátalakító és stabili­zációs intézkedések, melyek az adósságok törlesztését lehe­tővé teszik, ill. ezt célozzák, pusztító gazdasági és szociális következményekkel járnak.

Félő, hogy az adósságválság a kizárólag a hitelezői oldal számára kedvező intézkedések következtében az adós, tehát a fejlődő országokban tovább fog mélyülni. Amikor Rhodes, a Citybank alelnöke a már idézett véleménynek ad hangot, miszerint a latin-amerikai adósságválság 1992-ben megoldó­dik, ez valójában pusztán annyit jelent, hogy a túlnyomórészt amerikai bankok, melyeknek latin-amerikai hitelei évekig ve­szélyben forogtak, a maguk részéről immár biztosak benne, hogy ők (vagyis a bankok) a nagyrészt általuk előidézett válságból kilábalnak. Ám ezzel Latin-Amerika adósságvál­sága még távolról sincs megoldva.

Mindez kiderül a fejlődő országok külső adósságainak nö­vekvő számadataiból (I. 2. rész). A hitelező bankokba és or­szágokba állandóan áramlanak a törlesztési és kamatkifize­tések, míg az adós országok forrásai az adósságszolgálat teljesítése következtében szüntelenül csökkennek. Nem egy fejlődő országnak a financiális válságon túl a gazdasági és szociális krízis elmélyülésével is szembe kell néznie.

Ezért a legtöbb nemzetközi szervezet, így pl. az ENSZ Gazdasági Bizottságainak Titkársága és az OECD sem oszt­ja a Valutaalap és a Világbank vezetőinek optimista nyilatko­zatát, amely szerint az adósságválság véget ért. Inkább pesszimizmusra hajlanak, ami az adósságválság gyors meg­oldását és legpusztítóbb következményeinek megszüntetését illeti.

Az ENSZ 1991. december 3-i közgyűlésén tartott beszé­dében az akkor választott főtitkár, Butrosz Gáli nyugtalannak mutatkozott: „az adósságprobléma hitelezői a válságot többé nem tekintik fenyegető veszélynek, pedig sok szegény és még szegényebb ország lassan elvérzik a külső adósságok következtében, melyek mindennemű szociális és gazdasági előrelépést megakadályoznak." (Vö. Development Forum, 1991. nov., 1992. febr.) Az ENSZ Latin-Amerikai Gazdasági Bizottsága (CEPAL) 1991-es évi jelentésében megállapította: „a külső adósságok problémája még távolról sincs definitíve megoldva, még ha a robbanásveszély csökkent is valame­lyest. Latin-Amerika össz-adósságállománya növekszik. A fel­zárkózási folyamat minden országban többé-kevésbé reg­resszív formát ölt. A gazdagok és szegények közt húzódó szakadék tovább mélyül." (Vö. Nachrichten für Außenhandel, 1991. okt. 1.)

Az OECD 1992. szeptemberében benyújtott évi jelen­tésében félreérthetetlenül megállapítja, hogy „az adósságvál­ság továbbra is folytatódik a harmadik világban, bár a kor­mányok és bankok a helyzet urainak hiszik magukat. Az adósságprobléma nincs megoldva, és az enyhülésnek még csak kezdeti jelei sem tapasztalhatók". (Financial Times, 1992. 9. 14.)

Valószínűleg még a Világbank illetékes szakemberei sem osztják maradéktalanul elnökük optimizmusát. így nyilatkozik a Világbank és a Valutaalap 1992 szeptemberében kiadott negyedévi jelentésében Ahmed Masood, a Világbank nem­zetközi pénzügyi és adósságügyi osztályának vezetője és ve­zető közgazdásza, valamint Lawrence Summers, a Világbank fejlesztéspolitikai alelnöke: „Az adósságválság több mint negyven fejlődő ország számára korántsem ért még véget. Továbbra is nehézségekkel küszködnek, hogy az eredeti megállapodások szerint törlesszék adósságaikat." (Zehn Jahren Schuldenkrise – eine Bilanz in: Finanzierung und Entwicklung, 1992. szept., 5. o.) Találóan jegyezte meg a Neue Zürcher Zeitung 1992 augusztusában: „Az adósságválság iránti nemzetközi érdeklődés láthatólag … ellanyhult, noha a mögötte rejlő gazdasági válság mit sem vesztett aktualitásá­ból." (Neue Zürcher Zeitung, 1992. aug. 16-17.)

The more debtors pay, the more they owe.

(United Nations Development Programme, 1992)

2. A külső eladósodás növekedéséről

A Nemzetközi Valutaalap a fejlődő országok 1991. végi adós­ságállományát 1.348 milliárd USD-ban állapította meg (a kelet-európai fejlődő országokat és a Szovjetunió utódállamait nem számítva), illetve 1.513 milliárd USD-ban (a kelet-európai fejlődő országokkal és a Szovjetunió utódállamaival együtt). A Világ­bank számításai szerint az adósságállomány 1.351 milliárd USD-t tesz ki (a kelet-európai fejlődő országokkal együtt, de a Szov­jetunió utódállamai nélkül), az OECD pedig az összeget 1.478 milliárd USD-ban adta meg. A különbségek lényegében az adós­ságállomány kiszámításakor alkalmazott eltérő kritériumokból (figyelembe vett országcsoportok, országok száma, hitelfaj­ták) és a különböző módszerekből (közvetlen leírás, ül. leírá­sok a fizetési mérlegben) adódnak.

Ami a nagyságrendet illeti, lényeges különbséget nem mu­tatnak az adatok. A fejlődő országok külső adósságállománya az 1992-es év végére az IMF, a Világbank és az OECD egy­behangzó feltevései szerint meg fogja haladni az 1.500 milliárd USD-t. Ezzel az adósságállomány a válság kitörése óta gya­korlatilag megkétszereződött.

Latin-Amerikának, a harmadik világ 1982-ben abszolúte és viszonylagosan (a bruttó nemzeti termékhez képest) legin­kább eladósodott régiójának adósságállománya 1982 és 1991 között 331 milliárd USD-ról 433 milliárd USD-ra emelkedett. Afrika külső adósságállománya is drámai növekedést mutat: 122 milliárdról 235 milliárd USD-ra, Ázsia fejlődő országainak adósságai 187 milliárdról 398 milliárd USD-ra növekedett. Míg India 1982-ben nem rendelkezett számottevő adósságállománnyal, az 1992-es 74 milliárd USD-os adósságállományával a harmadik világ leginkább eladósodott országai közé került, és a Világ­bank számításai szerint a következő 5 évben még további növekedés (93 milliárd USD-ra) várható. (Vö. Financial Times, 1992. aug. 20.) Úgy tűnik, most már csak idő kérdése, mikor vezet ez a folyamat bizonyos, ma még intakt társadalmi struktúrák elkerülhetetlen összeomlásához ebben az ország­ban is. Valószínűleg csak ekkor fogja megmozgatni a (nyu­gati) közvéleményt India eladósodásának problémája.

A fejlődő országok adósságrátája – a külső adósságok az évi bruttó termelésre vonatkoztatva – és az adósságszolgá­lati ráták – az adósságszolgálat a szolgáltatás- és áruexport százalékában – nyilvánvalóvá teszik, hogy az adósságválság a régióban tovább élesedik. Az adósságráta a fejlődő orszá­gok egész tömbjében régóta meghaladja a még általában el­viselhetőnek tartott 25%-ot. Afrika adósságrátája az 1982-es 35%-ról írd és mondd 61 %-ra emelkedett, Ázsia fejlődő or­szágaiban 22%-ról éppen 25%-ra, Latin-Amerika adósságrá­tája pedig 1982-ben és 1991-ben is 43%-ot tett ki, de egy-két közbeeső évben meghaladta az 50%-ot is.

Azonban már 25%-os adósságráta is olyan adósságszol­gálati terhekkel jár, melyek gyakorlatilag minden népgazda­ság teljesítőképességét meghaladják, vagy, ami még rosszabb, romba is döntik azt. Mindezt néhány számadat illuszt­rálhatja:

100 milliárd USD-os bruttó nemzeti termék, 25%-os adósságráta, tehát 25 milliárd USD összegű külső adósságállomány esetén (amennyiben a hitelek szokásos 10 éves lefutását és átlagosan évi 10%-os ka­matterhet veszünk alapul) az éves adósságtörlesztés 2,5 milliárd USD-t, az évi kamatkötelezettség ugyancsak 2,5 milliárd USD-t, összesen tehát 5 milliárd USD-t tenne ki, vagyis a bruttó nemzeti termék nagyjából 5%-át. Amennyiben az ilyen mértékű adósságszolgálatot teljesítik, a belső megtakarításoknak nagyjából egy átlagos népgazdasági be­ruházási rátának megfelelő eszközállományról kellene lemondania, aminek következményei súlyosan megterhelnék mind a beruházá­sokat, mind a fejlesztést és a felhasználást. Amennyiben pedig az esedékes adósságszolgálatot nem, vagy csak részben teljesítik, úgy a külső adósságállomány növekszik, és állandósul az eladósodás problémája.

1991-ben a fejlődő országok adósságszolgálatai – a külső hitelek törlesztése és a kamatfizetések – összesen 152 milliárd USD-t tettek ki. Ezzel a fejlődő országok bruttó nemzeti ter­mékének 4%-a ment rá az adósságszolgálatra. Az összeha­sonlítás végett megjegyezzük, hogy az ipari országok bruttó nemzeti terméküknek csupán 0,35%-át fordították közvetlen fejlesztési támogatásokra, más szóval kevesebbet, mint egy tizedét a bruttó nemzeti termék azon hányadának, amelyet a fejlődő országoknak az adósságszolgálat céljára elő kellett teremtenie.

A Nemzetközi Valutaalap adatai szerint a fejlődő országok 1982-től 1991-ig összesen 1.350 milliárd USD értékű adósság­szolgálatot teljesítettek; az 1992-es év végéig ez az összeg kb. 1.500 milliárd USD-ra növekedett, ami csaknem kétszer annyira rúg, mint amennyit a fejlődő országok külső adósság­állománya 1982-ben, az adósságválság kitörésének évében összesen kitett. Ennek ellenére, a külső adósságállomány 1991-ig 1.348 milliárd USD-ra emelkedett, és egybehangzó becs­lések szerint 1992 decemberéig meghaladja az 1.500 milliárd USD-t.

A Világbank által kimutatott számadatok alapján a fejlődő országok külső adósságait (I. 2, táblázat) a következőképpen összegezhetjük:

A Világbank adatai szerint az 1991-es külső adósságállo­mány valójában 1.280,8 milliárd USD volt, tehát a táblázatban megadottnál mintegy 116 milliárd USD-ral magasabb összeg. Emögött lényegében az húzódik meg, hogy a nem teljesített kamatkifizetések hozzácsapódnak a kötelezettségekhez, va­lamint hogy a kötelezettségek dollárértéke – mivel az adós­ságszolgálat kemény valutában, pl. német márkában, svájci frankban, jenben teljesítendő – a dollár árfolyamának csökkenése mi­att megnő, újabb súlyos terheket róva a fejlődő országokra.

Mint a 2. táblázat adataiból részletesen kiderül, a fejlődő országok külső hitelviszonyaikból kifolyólag 1984 óta folya­matos forráskiáramlást kénytelenek elviselni. Az elmúlt tíz év folyamán csak 1982-ben és 1983-ban folyt be alacsony összegű nettótranszfer a fejlődő országokba (25 milliárd USD értékben); a fejlődő országoknak az 1984-től 1991-ig terjedő időszakban egy kb. 243 milliárd USD mértékű nettó forráskiá­ramlással kellett szembenézniük.

A 2. táblázat adataiból könnyen kiszámítható, hogy a fej­lődő országok által teljesített kamatkifizetések összege 1982 óta egyik évben sem volt kevesebb, mint a külső adósságál­lomány 5%-a. A Nemzetközi Valutaalap adatai szerint 'a fej­lődő országok adósságszolgálati rátája 1982-től 1991-ig 19,6%-ról 14,2%-ra csökkent. Az adósságszolgálati ráta Af­rika fejlődő országaiban 20,3%-ról 26,7%-ra emelkedett, az ázsiai fejlődő országokban viszont 12,7%-ról 7,9%-ra süllyedt, Latin-Amerika és a karibi térség országaiban pedig 53,6%-ról 31,5%-ra.

Ezek az adatok (Afrikát nem számítva) látszólag örömteli fej­lődést mutatnak; valójában azonban az adósságszolgálati ráta csökkenő értékei, tekintve, hogy az adósságkvóták változatlanul magasak maradtak, csupán annyit jeleznek, hogy megnőtt az exporthányad (a bruttó nemzeti termék azon része, melyet az áru- és más exportra fordítanak), vagy, más szavakkal, az ex­portra fordított források összege emelkedett (gyakran a belső piacok, s ezzel együtt a hazai ellátás rovására).

Látszólag tehát javulást mutat az érintett országok fizető­képessége, mindez azonban semmivel sem csökkenti a pénzügyi terheket. Az afrikai 27%-os és a latin-amerikai 31,5%-os adósságszolgálati ráta különben annyit jelent, hogy az áru- és szolgáltatás jellegű exportból származó bevétel­nek több mint egy negyedét (Afrika), és pontosan egy har­madát (Latin-Amerika) emészti fel az adósságszolgálat, így ezeket a forrásokat nem fordíthatják áru-, ül. szolgáltatás jel­legű importra.

Hogy milyen méreteket ölthet az adósságszolgálat és az ennek megfelelő forrástranszfer, jól megmutatkozik annak az országnak a kirívó példáján, amely 1982. augusztusi bejelen­tésével, miszerint az adósságszolgálat teljesítését felfüggesz­ti, az adósságválságot kirobbantotta. 1982 és 1990 között Mexikónak adósságszolgálat céljára összesen 114 milliárd USD-t kellett előteremtenie, többet, mint 1982-es külső adós­ságállománya. Az adósságmoratórium kihirdetésének évében Mexikó 86,1 milliárd USD-os külső adósságállomány mellett 7,8 milliárd USD kamatot és 4,5 milliárd USD törlesztést fizetett. A kö­vetkező évben, 1983-ban, az adósságszolgálat keretében összesen 14,8 milliárd USD-t utaltak külföldre, 1984-ben pedig 16,9 milliárd USD-t…, és így tovább. 1990-ben 7,3 milliárd USD összegű kamatkifizetés, és 4,9 milliárd USD törlesztés áramlott külföldre.

Az adósságszolgálat ezekben az években minden esetben a bruttó nemzeti termék több mint 5%-át tette ki; 1988-ban érték el a csúcsot, amikor a bruttó nemzeti termék 7,8%-át foglalta le. A ténylegesen teljesített kamatkifizetések 1982-ben 9%-os kamatterhet mutatnak, 1983 és 1985 között több mint 10%-osat, 1986 és 1990 között pedig 7,5 és 9,7% között mozgott a kamatteher értéke. Összegezve tehát, 1982 és 1990 között Mexikónak külső pénzügyi helyzete következté­ben 52,8 milliárd USD-os külső nettótranszferrel kellett szembe­néznie.

Az utóbbi években Mexikó (és több más ország) adósság­szolgálatának nem elhanyagolható részét addig köztulajdon­ban levő vállalatok privatizációjából származó bevételek fel­használásával finanszírozta.

Gyakran tekintik az adósságcsökkentés igen hatékony módjának a köztulajdonban levő objektumok külföldi befek­tetőknek való eladásából befolyt devizabevételek felhaszná­lását. Ez rövid távon valóban lélegzethez juttatja az adós országokat. Azonban hosszú távon növekvő devizaszükség­let áll elő, a népgazdaságnak hosszú időre le kell mondania a korábban köztulajdonban levő objektumok jövedelméről, hogy fedezni tudják a profit transzferálását és a tőke visszaáramoltatását.

Az ENSZ Fejlesztési Program Titkárságának érdeme, hogy Keynes és Irwing Fisher 30-as évekbeli megállapításaira tá­maszkodva pontosan megfogalmazták az adós országok di­lemmáját: „The more debtors pay, the more they owe." Az adósok minél többet fizetnek, annál jobban eladósodnak. (United Nations Development Programme, Humán Development Fteport, 1992. New York, 1992. Oxford, 50-51. o.)

A fejlődő országok azon törekvése, hogy az áruk és szol­gáltatások exportjának növelésével kigazdálkodjak az adós­ságszolgálat teljesítéséhez szükséges bevételt (a gyakorlat­ban alkalmazott szinte összes adósságfizetési stratégia ezt célozza), még további eladósodáshoz vezet. A megnöveke­dett exportkínálat ugyanis elkerülhetetlenül a cserearányok („terms of trade") rosszabbodásához vezet az exportőr or­szág számára, ami mennyiségben növekvő exportigényt von maga után, ezáltal még beljebb vezetve a zsákutcába. A 80-as években azt tapasztalták az adós országok, hogy az ex­port növelésével per saldo nemhogy magasabb, de még ke­vesebb bevételhez jutnak. Az adósságokat nem, vagy nem teljesen tudják törleszteni, az eladósodás tovább fokozódik.

Is there life after debt?

(Financial Times, 1992. 7. 30.)

3. Az adósságszolgálat gazdasági és szociális kihatásai

A Financial Times maga is bizonytalan, vajon milyen választ lehet adni az általa feltett, s különösen a latin-amerikai or­szágokra koncentráló kérdésre: „mi jöhet még az adósságok után?". Ugyan már egypár igen eladósodott latin-amerikai or­szág esetében is láthatók bizonyos jelek a gazdaság, növe­kedésére, a Financial Times azonban korántsem látja garan­táltnak, hogy ez a folyamat tartós lesz. Igencsak szkeptikus annak tekintetében is, vajon a kormányok tudtak-e bármit is tenni az adósságválság eddigi katasztrofális következményei, elsősorban a határtalan szegénység és az infrastruktúra fo­kozódó leépülése ellen. Az újság továbbá óvatosságra int abban a tekintetben, vajon a gazdasági és szociális krízis nem von-e maga után politikai válságot is, pl. katonai puccsok formájában. Erre utaló jeleket egy sor országban szép számmal találhatunk: Brazíliában, Peruban, Venezuelá­ban stb.

A legkevésbé sem kétséges, hogy, amennyiben a fejlődő országok továbbra is az eddigi mértékű és formájú adósság­szolgálat teljesítésére kényszerülnek, ill. lesznek kényszerít­ve, úgy semmi esély sem marad egy ökonómiailag stabil, ökológiailag elfogadható és szociálisan is hatékony (a szo­ciális nyomort legalább mérséklő) fejlődés megindulására. Az adós országokból külföldre irányuló állandó, immár nyolc éve tartó nettó transzfer nemcsak tőkét, hanem más gazdasági forrásokat is elvon az adós országoktól (pl. természeti kin­cseket, mezőgazdaságilag hasznosítható területeket és inf­rastruktúrát stb.) oly mértékben, amennyiben az adósság­szolgálat céljára történő exporttermelésre kényszeríti őket.

Az egy főre jutó nemzeti termék stagnál vagy csökken; nemcsak az új, hanem a szintentartó beruházások finanszí­rozása is lehetetlenné vált; a bevételeket improduktív módon használják fel. A fejlődő országok a belső piacok, illetve a belföldi ellátás rendelkezésére álló forrásokat kénytelenek – a szintentartáshoz szükséges mértéket lényegesen megha­ladva – más célra igénybe venni, a környezet rombolása pe­dig tovább folytatódik. A szociális következmények: munka­nélküliség, éhezés és hajléktalanság.

A fejlődő országokban megfigyelhető GDP-növekedés és tömeges elszegényedés mindezt nyomasztóan nyilvánvalóvá teszi. Latin-Amerikában a nyolcvanas éveket csak az „elve­szett évtized" néven emlegetik. 1980 és 1989 között a fejlődő országok bruttó nemzeti összterméke nominálisan 2.493 milliárd USD-ról 3.683 milliárd USD-ra emelkedett, míg a megelőző év­tizedben, 1970 és 1980 között, amikor a fejlődő országok feléjük irányuló nettótranszfert élveztek, ez az érték nominá­lisan 493 milliárd USD-ról 2.493 milliárd USD-ra növekedett. Afrika, a legnagyobb adóssághányaddal rendelkező régió bruttó nemzeti terméke a nyolcvanas években abszolút értékben csökkent, 347 milliárd USD-ról 318 milliárd USD-ra. Latin-Amerika bruttó nemzeti terméke a nyolcvanas években nominálisan 841 milliárd USD-ról 1.046 milliárd USD-ra emelkedett, tehát gya­korlatilag stagnál. Az ázsiai fejlődő országok bruttó nemzeti terméke 1980 és 1989 között nominálisan 1.305 milliárd USD-ról 2.319 milliárd USD-ra nőtt, szemben a megelőző tíz évvel, mikor 272 milliárd USD-ról 1.305 milliárd USD-ra emelkedett…

Összességében, a fejlődő országok bruttó nemzeti termé­kének növekedési rátája, mely a hetvenes években az évi 5,5%-ot is elérte, a nyolcvanas évek első felében átlagosan évi 2,9%-ra csökkent. A nyolcvanas évek második felére (1985-1989) átlagban évi 4,2%-ot állapítottak meg. Afrika bruttó nemzeti termékének növekedési rátája évi 4,1%-ról a hetvenes években átlagban évi 1,3%-ra csökkent, és a nyolc­vanas években is csak évi 2,1%-ot ért el; a latin-amerikai adatok szerint a hetvenes években regisztrált évi 5,4%-os átlagos növekedés a nyolcvanas évek első felében átlagosan évi 0,6%-ra, majd a nyolcvanas évek második felében 1,9%-ra esett vissza. Csak az ázsiai fejlődő országokban emelke­dett a bruttó nemzeti termék növekedési rátája: a hetvenes évek 5,7%-ot kitevő éves átlagértéke a nyolcvanas évek első, ill. második felében 7,2, majd 7,6%-ra emelkedett.

Az egy főre jutó nemzeti termék a nyolcvanas években egyedül Ázsia fejlődő országaiban mutatott növekedést, La­tin-Amerikában nominálisan változatlan maradt (tehát reáli­san csökkent), Afrikában pedig drasztikusan zuhant. A világ bruttó össztermékének a fejlődő országokra jutó hányada, mely 1970 és 1980 között 15,5%-ról 21,5%-ra növekedett, a nyolcvanas években ismét csökkent: 1990-ben már csak 18,6%-ot tett ki. A Világbank adatai szerint 1990-ben 4,1 milliárd embernek (ez a világ 5,2 milliárdos össznépességének 78,5%-a) a világ bruttó nemzeti termékének 15,7%-án kellett meg­osztoznia (3.479 milliárd USD-on), míg a fennmaradó 1,1 milliárd ember (a világ népességének csupán 21,5%-a) rendelkezett a világ bruttó társadalmi termékének 84,3%-a felett (18,694 milliárd USD). (Vö. World Bank, World Development Report, 1992. New York, 1992., 196. o.)

Az egy főre jutó nemzeti termék stagnálását és csökkené­sét egyre növekvő elnyomorodás kíséri. A Világbank és az ENSZ Fejlesztési Programjának adatai szerint a fejlődő or­szágokban nőtt a szegények és a nyomorszint alatt élők szá­ma. Kb. 1.100 millióan élnek nyomorban, ezeknek egy főre jutó jövedelme nem éri el a 370 USD-t. 1300 millió ember nem jut tiszta ivóvízhez, 2.300 millióan hajléktalanok, 600-800 millió ember pedig mennyiségileg és/vagy minőségileg alultáplált. A munkanélküliek száma állandóan emelkedik a fejlődő országokban, kb. 600 millió gazdaságilag aktív élet­korban lévő ember munkanélküli, tehát nem rendelkezik sem­miféle jövedelemmel.

A fejlődő országokban megfigyelhető növekvő szociá­lis elszegényedésért természetesen nem egyedül a külső eladósodás, az adósságszolgálat és az ezzel kapcsolatos nettó tőkekiáramlás felelős, azonban az adósságszolgálat és a nettótranszfer nagymértékben hozzájárul, hogy a bruttó nemzeti termék stagnál vagy csökken; hogy a be­ruházásokat nem tudják finanszírozni, és ezért elmaradnak, a közkiadásokat csökkentik, az infláció növekszik, a reálbé­rek süllyednek, és nő a munkanélküliség. Ezeknek a folya­matoknak természetesen megintcsak a már elszegényedet­tek az első áldozatai. Az adós országokban egyre nagyobb tömegek egzisztenciája válik bizonytalanná, olyanoké is, akik eddig nagyjából elviselhető jövedelemmel rendelkeztek, és elfogadható körülmények között éltek.

A legkevésbé sem kétséges, hogy az ipari és a fejlődő országok közötti hitelező-adós viszony olyan formája, aho­gyan az több mint tíz éve fennáll, az adós országokban, tehát a legtöbb fejlődő országban mindennemű fejlődés útját elzár­ja. Egyre több ember számára, akik a hitelező-adós viszony, az adósságszolgálat, az eladósodás és a kiáramló nettó transzfer mechanizmusának szociális áldozataivá válnak, ki-útként csak a migráció kísérlete marad. Eddig már 70 millióan vándoroltak ki a fejlődő országokból. Az ipari országoknak (melyek mindeddig könyörtelenül ragaszkodnak az adósság­szolgálat pontos teljesítéséhez) nem szabad csodálkozniuk azon, ha a bevándorlók nemsokára 700 millióan lesznek.