Hemző Károly (1928. június 11., Budapest) meghatározó egyénisége a kortárs magyar fotográfiának, sokan mesterükként tisztelik tudásáért, precizitásáért, a fotografált személlyel, a témával szemben tanúsított alázatáért.

Pályáját a Hunnia Filmstúdióban kezdte laboránsként, majd a háború után az Athenaeum Nyomdában dolgozott fényképészként és retusőr­ként. 1952-től fotóriporter a Honvéd S.E-nél és külsősként a Béke és Sza­badság című hetilap munkatársa, 1957-től tíz évig a Képes Sport vezető fotóriportere. Ezután került a Magyar Szemléhez – a Külügyminisztérium havonta megjelenő három nyelvű folyóiratához -, ahol nemcsak fotó­riporter, hanem a lap képszerkesztője is. 1989-ig látta el ezt a munkát, rendkívül sokoldalú, szerteágazó és gazdag életművet felhalmozva. Később nyugdíjasként feleségével, Lajos Marival létrehozták a Gust-Art Stúdiót, 1983-tól közösen eddig több mint harminc szakácskönyvet jelentettek meg több nyelven, több kiadásban.

Hemző évtizedeken átívelő fotográfusi pályája azért is különleges, mert a fényképezés számos műfajában, ágában tevékenykedett, s mindenütt kimagaslót hozott létre. Budapest városáról több mint ötven éven át készített fényképeket. Ezek között klasszikus városképek és érzékeny személyes riportok egyaránt megtalálhatók. Megújította a magyar állat­fotózást a lovakról készített műveivel. Szintén újítóként tartják számon azokat a különleges képszekvenciáit, amelyeket saját műveiből állított össze. Így az eredeti fényképek képtriptichonokként újabb jelentésekkel gazdagodtak, különös asszociációkat ébresztve a fényképek nézőiben. Az sem mellékes, hogy hosszú évekig az országot járva, a XX. század végi Magyarországról rendkívül beszédes dokumentum-felvételek ezreit készítette a legkülönfélébb tematikában. A hazai mezőgazdaság, ipar, kereskedelem, kultúra, a mindennapi élet mozzanatainak megörökí­tése, a magyar tájak fényképezése, az épített örökség feltérképezése egyaránt része a gazdag ouevre-nek. Emellett, de korántsem melléke­sen divat- és reklámfotográfiával is foglalkozott. A hazai gasztronómiai fényképezésben pedig új fejezetet nyitottak a Lajos Mari – Hemző Károly szakácskönyvek.

Sportfotósi pályájának kezdete egybeesik a magyar sport történetének talán legsikeresebb esztendejével, az 1952-ben Helsinkiben rendezett olimpia évével. A magyar csapat 12 sportágban, illetve szakágban összesen 269 olimpiai pontot ért el a finn fővárosban. Sportolóink összesen 42 (16 arany-, 10 ezüst- és 16 bronz-) érmet szereztek. A több évtized alatt, amíg Hemző Károly fotográfusi munkásságának nagyobbik részét a sportesemények, edzések, versenyek, s főként a sportemberek meg­örökítése töltötte ki, nemcsak a korabeli sajtó számára tudósított a ma­gyar sportról, hanem egészen közel kerülhetett a bajnokok jó részéhez. Végigkövethette erőfeszítéseiket, sikereiket és kudarcaikat, a versenyek hátterét, még magánéletük színtereit is.

Szinte minden sportágban lefotózhatta a legjobbakat, minden fon­tos versenyen kint volt a hazai pályákon, de időnként még külföldre is elkísérhette a versenyzőket. A komoly technikai felkészültséget és állóképességet megkövetelő sportfényképezés közben alakította ki sa­játos fotográfusi látásmódját. Képein igyekezett megmutatni az emberi drámákat, a vesztesek szenvedését, a győztesek örömét, az élet kínálta groteszk pillanatok humorát is.

Ám a korabeli képek még ennél is jóval többről beszélnek. A sportképek a Rákosi-, majd a Kádár-éra társadalmi körülményeiről, életmódjáról, a sportnak és a politikának meglehetősen ellentmondásos kapcsolatáról is árulkodnak.

Hemző Károly munkásságát egyéni kiállítások keretében (1972 El­lentétek, Fészek Klub, Bp.; 1973 Fotógaléria, Bp.; 1976 Találkozásaim, Műcsarnok, Bp.; 1979 Lódobogás, Szolnok, Moszkva, Varsó, Wrocław; 1980 Találkozásaim, Róma, Firenze, Fermo; 1983 „Ez a város..”, Vigadó Galéria, Bp., Berlin, Prága; 1998 Hemző Károly fotói ,Vigadó Galéria, Bp.; 2005 Csak lovak,, Magyar Fotográfusok Háza, Bp., 2011 Hemzőváros, Magyar Nemzeti Múzeum stb.) és több albumban – Lódobogás (1978), Budapest (1993), Fotográfiák (1998), Csak lovak (2005) – mutatta meg.

Balázs Béla- és Táncsics Mihály-díjas, Érdemes és Kiváló művész, a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjének kitüntetettje.

– Rossz cselekedetet követtem el: alamizsnát adtam. Amikor két sout adtam Bicegőnek, élveztem azt a szégyenletes gyönyörűséget, hogy megalázom embertársamat, belenyugodtam abba a gyűlöletes egyez­ménybe, amely biztosítja az erősnek a maga hatalmát s a gyöngének a maga gyöngeségét; megpecsételtem az ősi méltatlanságot, hozzájárul­tam ahhoz, hogy ennek az embernek csak fél lelke legyen […] Hamisan mért testvériséget adtam el Bicegő testvéremnek. Megaláztam önmaga­mat is, amikor őt megaláztam. Mert az alamizsna egyaránt lealjasítja azt, aki kapja, és azt, aki adja. Rosszul cselekedtem […]

– Amikor kezedbe adtam a gazdagságnak és a hatalomnak ezt a kis jelképét, ironikusan kapitalistává tettelek, s becstelenül meginvitáltalak a társadalom lakomájára, a civilizáció ünnepélyeire. Aljas szokás az ala­mizsnaosztogatás! Az alamizsnálkodás barbár könyörületesség! Ősi té­vedése a polgárnak, aki odaad egy fillért, s azt hiszi, hogy jót cselekszik, megtette kötelességét minden testvérével szemben – a legnyomorultabb, legesetlenebb, legnevetségesebb, legostobább, legszegényesebb cse­lekedettel, amit csak végre lehet hajtani a javak helyesebb elosztása érdekében […]

Sok jótékony intézmény van társadalmunkban, zálogházak, közjóléti és kölcsönös biztosító intézetek… Némelyik hasznos és jó szolgálatokat tesz. Közös bűnük, hogy abból a társadalmi méltatlanságból származnak, amelyet hivatva vannak megjavítani, s hogy megfertőzött orvosságok. Az általános jótékonyság az, hogy mindenki a maga munkájából éljen és ne a máséból. A cserén és a szolidaritáson kívül minden aljas, szégyenletes és terméketlen. Az emberi könyörületesség mindnyájunk közreműködése a termelésben s a termelés gyümölcseinek szétosztása […]

– Az én köztársaságomban nem lesznek kocsmárosok. Nem lesznek vásárlók és eladók. Nem lesz gazdag, nem lesz szegény. És mindenki élvezi majd munkájának gyümölcsét […] Elkövetkezik egy nap, amikor a munkaadó munkássá válik a felszabadult munkások között, s nem lesz többé munkabér, csak javak kicserélése […] Az én köztársaságomban nem lesz se nyereség, se munkabér, minden mindenkié lesz […] Hiszen minden tulajdon, amit egyéni erőfeszítéssel szereztek meg, csak az egész közösség együttműködésével születhetett és állhat fenn. Minthogy pedig a magántulajdon társadalmi eredetű, sem forrását nem ismerjük félre, sem lényegét nem hamisítjuk meg, ha kiterjesztjük a közösségre s rábízzuk az államra, amelytől szükségképpen függenie kell. És mi az állam? […] Az elvont fogalmat alárendelem a valóságnak, az államot, amit megszünte­tek, amikor az egész társadalmi tevékenységgel azonosítom.

Ki merné állítani, hogy a mai társadalomban a szervek megfelelnek a funkcióknak, s hogy minden tagját az elvégzett hasznos munka arányá­ban táplálják? Ki merné állítani, hogy a vagyon elosztása igazságos? És végül: ki hisz abban, hogy ez az igazságtalanság tartós lehet?” (Anatole France)

„Ki törődik Kovács Pistivel?” – nézett le óriásplakátokról a gyerekek jö­vőjére utaló kérdés a 2006-os választási kampányban. Erre a kérdésre reagált ez az írás – abból kiindulva, hogy nem kevésbé fontos társadalmi probléma a jelenlegi és jövőbeni szegénység. Mostani közzétételét az indokolja, hogy a téma időközben nem vesztette el az aktualitását.

***

Némely humanista azzal gondolja védelmezni az embereket, hogy se­gélyezni akarja a rászorulókat. Némely humanista azzal gondolja védel­mezni az embereket, hogy nem segélyezni akarja a rászorulókat.

1. Változatok a tarhálásra (Semmi kétely – teljes siker)

1.1. Ők tarhálnak maguknak

Vannak, akiket nem hagy érintetlenül a koldusok látványa. Segíteni akarnak, ezért pénzt adnak a kéregetőknek. Tudják, hogy ezzel nem szüntetik meg a kéregetést, hiszen nem tudnak minden koldusnak adakozni. Tudják, hogy azért sem szüntethetik meg a kéregetést, mert nem tudnak annyi pénzt kiosztani, hogy a koldusok felhagyjanak a koldulással. De legalább megpróbálnak alkalmi adakozással javítani a koldusok sorsán.

Tudják, hogy alkalmi jótékonykodásuktól nem csökken a koldusok száma, nem szűnik meg a koldus-lét. De legalább ideiglenesen elvisel­hetőbb a sorsuk.

Akik így gondolkodnak, azoknak logikus célkitűzése, hogy enyhítsenek néhány koldus megélhetési gondjain. Ha ez sikerül nekik, elégedettek lehetnek magukkal, hiszen céljukat elérték. Reális, elérhető célt tűztek maguk elé, és azt megvalósították. Az volna jó, ha egyáltalán nem len­nének koldusok, de megvalósítható kisebbik rossz, ha kevesebb koldus éhezik kevesebbszer.

Tiszteletreméltó, aki anyagi áldozatot hoz a koldusokért, aki jövedel­méből juttat a koldusoknak.

1.2. Mi tarhálunk nekik

Vannak, akiket gyötör a szegénység látványa. Segíteni akarnak, ezért adományokat gyűjtenek a szegényeknek. Étellel, ruhával stb. csökkentik a szegények nyomorát. Tudják, hogy ezzel nem szüntethető meg a sze­génység, hiszen csak kevesek kaphatnak így ételt, ruhát. Tudják, nem képesek minden éhezőt jóllakatni. De legalább azoknak a szenvedését sikerül enyhíteni, akikhez eljutnak az adományok.

Tudják, hogy alkalmi segélyezéssel azon kevesek szegénységét sem lehet megszüntetni, akiknek ételt stb. adnak. De legalább arra a kis időre nem éheznek, ameddig az adomány kitart.

Akik így gondolkodnak, azoknak logikus célkitűzése, hogy időről-időre enyhítsenek mindazok gondjain, akiknek adományokat juttatnak. Ha ez sikerül nekik, elégedettek lehetnek magukkal, hiszen céljukat elérték. Reális, elérhető célt tűztek maguk elé, és azt megvalósították. Az volna jó, ha egyáltalán nem lennének szegények, de kisebbik rossz, ha keve­sebb szegény éhezik kevesebbszer.

Hogy a cél megvalósuljon, mindenkinek együtt kell működni, aki haj­landó részt venni az adományok gyűjtésében és szétosztásában. Nem logikátlan (mert úgy hatékony), ha fajra, nemre, felekezetre, politikai pártállásra való tekintet nélkül mindenki összefog, szövetségre lép a közös cél érdekében. Ebben a munkában minden segítő kéz fontos, és minden segítő kéz egyformán fontos. Nem tartja igazán fontosnak a cél megvalósulását az, aki fajra, nemre, felekezetre, politikai pártállásra, ideológiára stb. való hivatkozással megosztja a résztvevőket, hátráltatja, gyengíti a közös cél érdekében való gyakorlati együttműködést.

Tiszteletreméltó, aki idejének és energiáinak egy részét a szegények­nek ajándékozza. Következetlen az, aki fontosnak tartja a szegények megsegítését, de – torzsalkodással, vitatkozással, vagyis az eszközök korlátozásával – hátráltatja a kitűzött cél elérését. (Elfogadja a célt, de akadályozza annak megvalósítását. Mivel nem vállalja a szükséges eszközöket, valójában magát a célt sem akarja!)

1.3. Ők tarháljanak tőlünk

Vannak, akik úgy gondolják, hogy a szegényeken nem magánszemélyek vagy civil szervezetek jótékonykodásával, hanem politikai eszközökkel

kell segíteni. A jó szándékú adakozás csak morzsákat képes adni, és csak keveseknek. Egy szociálisan érzékeny kormányzatnak viszont megvannak az eszközei arra, hogy hatékony szociálpolitikát folytasson a szegények érdekében. (Jobbak a tarhálás esélyei, ha nem pusztán a személyes jóindulatra, hanem a kormányzati politikára, kormányzati erőszakra támaszkodhat.) Az államhatalomnak megvannak az eszközei arra, hogy – szándék esetén – minden szegényt támogasson.

Szociális juttatásokkal persze nem szüntethető meg a szegénység: a tényleg szegények megmaradnak sírig tartó szegénységben. De legalább elviselhetőbbé válik a szegények élete.

Akik így gondolkodnak, azoknak logikus célkitűzése, hogy a szegények megélhetési gondjain a politikusok állami eszközökkel enyhítsenek. Ha ez bekövetkezik, elégedettek lehetnek magukkal, hiszen céljukat elérték. Reális, elérhető célt tűztek maguk elé, és azt megvalósították. Az volna jó, ha egyáltalán nem lennének szegények, de kisebbik rossz, ha minél több szegény szociális juttatásban részesül.

Hogy a cél megvalósuljon, támogatják azokat a politikai pártokat, amelyek programja ugyan nem irányul a szegénység radikális felszámo­lására, de kilátásba helyezi a szegénység okozta feszültségek hatékony­nak tűnő szociálpolitikával történő csökkentését. Mivel az illetők állami eszközökben hisznek, egy kevésbé szegényellenes szociálpolitikában reménykednek, ehhez a célhoz válogatják meg az eszközeiket.

– Ha céljukhoz következetesek, olyan esélyes pártra szavaznak, amely szegénybarátabb szociálpolitikát ígér – abban bízva, hogy az ígéretből valamennyit be is fog tartani.

– Ha céljukhoz következetesek, akkor is ilyen pártra szavaznak, ha egyébként ellenszenveznek a párt törekvéseinek egészével. A részcél (részeredmény) fontossága miatt tudatosan eltekintenek, elvonatkoztat­nak a párt tevékenységének egyéb kártékony következményeitől.

– Ha céljukhoz következetesek, akkor is ilyen pártra szavaznak, ha a párt kormányzati szövetségeseitől irtóznak. Inkább legyen kormányon a megvetett szövetséges is, minthogy szegényellenesebb politikát hirdető pártok szerezzék meg a hatalmat.

– Ha céljukhoz következetesek, akkor is ilyen párt képviselőjelöltjére szavaznak, ha viszolyognak az illetőtől. Pl. hiába meggyőződésük, hogy az illető politikusnak nem az Országgyűlésben, hanem börtönben lenne a helye, vagy ítélnék kínhalálra méltónak, a cél követése miatt a Parla­mentbe kerülését próbálják elősegíteni.

– Ha céljukhoz következetesek, akkor is elmennek szavazni, és ilyen pártra, képviselőjelöltre adják szavazatukat, ha minden pártot utálnak és elutasítják az egész pártrendszert. A kisebbik rossz reményében meghoz­zák azt a személyes lelkiismereti áldozatot, hogy taktikai megfontolásból meggyőződésükkel ellentétesen cselekszenek.

Tiszteletreméltó, aki – döntéséből kifolyólag – mindent megtesz a választott párt (illetve pártok) parlamenti sikeréért. (A rész akarása az egész vállalását jelenti!) Következetlen az, aki fontosnak tartja a szegénybarátabb szociálpolitikát, de – az ezt ígérő párt bármilyen bírála­tával, tagjainak vagy szövetségeseinek kritizálásával, vagyis a szükséges eszközök korlátozásával – hátráltatja a kitűzött cél elérését. (Elfogadja a célt, de akadályozza annak megvalósítását. Mivel nem vállalja a szüksé­ges eszközöket, valójában magát a célt sem akarja!)

2. A szegényekért – vagy a szegénység felszámolásáért

(Egy az igazság – és a siker nem az ő prófétája)

Vannak, akik nem a kisebbik rossz választására, hanem arra teszik a hangsúlyt, hogy jó szándékú adakozással nem lehet lényegileg segíteni a szegényeken. Az adakozás felületi, tüneti orvoslás, amely átmenetileg könnyíthet ugyan egyes szegények pillanatnyi gondjain, de nem szünteti meg a szegénységüket.

Nem lehet érdemben segíteni a szegényeken politikai eszközökkel sem. Humánusabb szociálpolitika ideiglenesen vagy tartósan javíthat egyesek helyzetén. A legálisnak tekintett parlamenti keretek és eszközök azonban alkalmatlanok a szegénység felszámolására. A szociálpolitika egyébként nem is erre törekszik.

Vannak tehát olyanok, akik szerint nem a szegénység jelensége, nem a szegénység tünetei, hanem a szegénység okai ellen kell fellépni. A szegénység oka: a fennálló rendszer.

A fennálló rendszerben gazdagság nincs szegénység nélkül. A sze­génység a fennálló rendszer terméke, annak szerves része. Ezért a fenn­álló rendszer keretei között nem várható a szegénység megszüntetése. A szegénység felszámolásáért való következetes küzdelem egyetlen útja a szegénységet létrehozó és folyamatosan újratermelő rendszer felszámolásáért való küzdelem. A szegénység felszámolása egybeesik a rendszer felszámolásával.

A szegénység elleni következetes fellépés kizárja a szegények iránti jótékonykodás minden formáját, legyen az akár szociálpolitikai, akár magánjellegű. A szegények segélyezése valójában nem más, mint a szegénység konzerválása. A szegények adakozással, szociálpolitikai eszközökkel való megsegítése egyenértékű a szegénység felszámolása elleni cselekvéssel.

A szegénységet tartósan felszámolni úgy lehet, ha megszűnik a szegények kiszolgáltatottsága és kizsákmányolása. Ha megélhetésük nem másoktól, hanem kizárólag saját maguktól, saját erőfeszítéseiktől függ. Ennek feltétele, hogy mindenki birtokolhassa megélhetésének az eszközeit. Nevezetesen:

– mindenki számára garantált a hasznos munkavégzés lehetősége,

– mindenki rendelkezik munkájának terméke fölött.

Aki beéri ennél kevesebbel, az eltereli a figyelmet a lényegről és akarva-akaratlan a szegénységet létrehozó rendszert védi. Ezáltal a szegénység fennmaradását támogatja. Aki nem a teljes megoldást, azaz minden szegénység felszámolását akarja, az semmit sem akar: a semmi változást akarja és szolgálja.

Akik így gondolkodnak, azoknak egyetlen logikus célkitűzése a sze­génységet létrehozó rendszer megdöntése. A célkitűzésen nem változ­tat, ha hiányoznak a rendszer megdöntéséhez szükséges feltételek, és a szűkre szabott mozgástér erősen korlátozza a cselekvést. (Ebben a logikában a kevesebb cselekvés a több: aszketikus önmegtartóztatás az ártalmasnak tekintett következményekkel járó cselekedetektől.) Mivel az adott erőviszonyok mellett nincs esély a rendszer megdön­tésére, a cselekvés a végső feladat elméleti-érzelmi tudatosítására, ezáltal gyakorlati megvalósításának előkészítésére tevődik át. Ha si­keres elméleti és propagandamunkát végeznek, elégedettek lehetnek magukkal, hiszen cselekvésük nem távolodik el célkitűzésüktől: végső céljuk által irányítva cselekszenek. Az így gondolkodók számára csak a szegénység rendszerének teljes felszámolása a jó megoldás. Bármi­lyen kisebbik rosszra való hivatkozás elvtelen kompromisszum, amely valójában a legnagyobb rossz, mert eltereli a figyelmet a tényleges megoldás feladatáról.

Tiszteletreméltó, aki elméleti meggyőződéséhez, elvi álláspontjához ragaszkodik, és nem kapható semmilyen engedményre: bármit megtesz a rendszer bármilyen sikerének megakadályozásáért, mindent megtesz a rendszer bárminemű kudarcáért. Elutasít mindennemű kompromisszumot. Bármilyen kompromisszum ténylegesen a rendszerrel való együttműködés – ami az egész rendszer igazolásának látszatát kelti és a fennálló rendszer gyakorlati elfogadását jelenti. A fennálló rendszer részleges elfogadása magának a rendszer elfogadásának üzenetét hor­dozza. A rendszer elméleti megtagadásából, elvetéséből a rendszerből (a rendszer logikájából) való teljes kilépés, a rendszerrel való minden együttműködés elutasítása következik.

3. A szegénység felszámolásáért – a szegényekkel (½ igazság – ½ siker)

Vannak, akik szerint a szegénység nem számolható fel jószándékú adakozással. Az adakozás tartósítja a szegénységet. Ugyanakkor a szegénység kiküszöbölését nem helyezik át a jövőbe, a fennálló rendszer felszámolása utáni időbe. Azt keresik, hogy miképpen alakíthatók ki már a jelenben, a fennálló rendszer keretein belül a rendszeren túlmutató jövőcsírák, szigetek. Vagyis azt keresik, hogy miképpen valósítható meg a rendszer tagadása, a rendszer meghaladása már a jelenben.

A fennálló rendszer egyik alapvető sajátossága a tulajdonosoknak való kiszolgáltatottság. A fennálló rendszer másik alapvető sajátossága a tőkés magántulajdont védő politikai hatalomnak és uralmi eszközeinek (alkotmány, jogrend, iskolarendszer, médiarendszer stb.) való kiszolgál­tatottság.

A jelenlegi erőviszonyok mellett nincs lehetőség a magántulajdon­nak, államnak, pártoknak, tőkés jogrendnek stb. való kiszolgáltatottság felszámolására. A jelenlegi erőviszonyok mellett csupán e kiszolgálta­tottság részleges semlegesítésére van esély. Nevezetesen arra, hogy egyének és csoportok egyes területeken kivonják magukat a piac, az állam stb. kényszerítő uralma alól. Egyének és csoportok (köztük sze­gények, kiszolgáltatottak) megkíséreljenek – részben vagy egészében – úgy gondoskodni a létfenntartásukról, megélhetésükről, hogy kivonják magukat a tőke, a magántulajdon, az adózás, a parlamentarizmus stb. elméleti és gyakorlati tekintélye alól. Vagyis önvédelemből mindennapi gyakorlatukká tesznek a fennállóhoz képest és a fennállóval szemben valamiféle alternatív gazdálkodást, alternatív életformát, alternatív értékrendet.

A jelenlegi erőviszonyok mellett nincs lehetőség a magántulajdonnak, államnak, pártoknak, tőkés jogrendnek stb. való kiszolgáltatottság fel­számolására. De nem teljesen esélytelen olyan nyomásgyakorlás alkal­mazása, amely részleges alternatívát biztosít a gazdagság-szegénység hierarchiáján nyugvó rendszerrel szemben. Nem teljesen esélytelen nyo­mást gyakorolni annak érdekében, hogy szegények csoportjai számára lehetővé váljon közös tulajdon termelő birtoklása. Nem teljesen esélytelen nyomást gyakorolni azért, hogy szegények csoportjai – önfenntartásuk érdekében – lehetőséget kapjanak bizonyos termelési eszközök haszná­latára. (Az utalás nem konkrét javaslat, csupán illusztráció!)

Vannak, akiknek az a meggyőződése, hogy a szegénység felszámolá­sa csak a fennálló rendszeren kívül valósítható meg. Ezért elutasítják a rendszer működtetésében, illetve az aktuálpolitikai csatározásokban való részvételt. De úgy ítélik meg, hogy a rendszer működtetéséből részlege­sen kilépni már a fennálló rendszer keretei között is lehet. (Sőt, a fennálló rendszerből teljesen kilépni csak ilyen módon lehet!) A jelenben kiépített alternatívák, rendszeridegen tettek összegeződhetnek, torkollhatnak bele egy új rendszerbe a jövőben. A szándékolt jövő közeledése elsősorban az aktuális cselekvésektől függ, azok találékonyságán és intenzitásán áll vagy bukik. A távlati cél egyértelmű megfogalmazásából következik, hogy csak olyan aktuális tettek elfogadhatók (mert következetesek), amelyek közelebb visznek a cél megvalósulásához. Így minden konkrét lépést e célhoz való közeledés részének, tettének, e cél megvalósulását elősegítő eszköznek kell tekinteni. Célkitűzés és aktuális cselekvés nem válik ketté, a cél és az alkalmazott eszköz egynemű.

Akik így gondolkodnak, a szegényeken akarnak segíteni, de nem bármilyen áron. Akik így gondolkodnak, a szegénységet létrehozó struktúrát akarják felszámolni, de a szegények aktuális gondjainak enyhítése révén. Szegényeknek és nem szegényeknek a rendszerből való fokozatos kiszervezése révén. Ha ebben eredményeket érnek el, elégedettek lehetnek magukkal, hiszen közelebb kerülnek végső céljuk megvalósulásához. Ha ebben eredményeket érnek el, elégedettek lehet­nek magukkal, hiszen úgy segítenek a szegényeknek a jelenben, hogy az összhangban van távlati célkitűzésükkel. Tevékenységük két irányból építkezik, egyidejűleg két pillérre támaszkodik: aktuális feladatokra és a szándékolt jövőre. Konkrét céljuk annyiban reális, elérhető, amennyiben a megvalósítási folyamatban sikerül összekapcsolni a jelent és a jövőt: a jelenből sikerül kibontani a távlatot. Másként fogalmazva: a távlati célt a jelen kihívásaiban sikerül lehorgonyozni. Az így gondolkodók oly módon tevékenykednek a nagyobbik jóért, hogy közben elkerülik a kisebbik rossz kompromisszumát.

Tiszteletreméltó, aki elméleti meggyőződéséhez, elvi álláspontjához ragaszkodik, és nem tesz semmilyen engedményt. Tiszteletreméltó, aki a mindenkori jelenben, a konkrét erőviszonyok mellett próbálja megtalálni az elméleti meggyőződéséhez, elvi álláspontjához illeszkedő cselekvési lehetőségeket.

Tiszteletreméltó mindenki, aki meggyőződése szerinti módon cselekszik humánus célok érdekében. Kinek-kinek a saját meggyőződése az a sze­mélyes hitvallás, amely irányítja a tetteit. Ugyanakkor észre kell venni: a szubjektíve tiszteletreméltó tettek hatásai, következményei nagyon eltérőek. Akár az eredeti céllal, szándékkal ellentétesek is lehetnek.

Az sem ritka, hogy valaki több hitvallással is rokonszenvez, több hitvallás szerint is cselekszik. Az ilyen jellegű „politeizmus” is lehet tiszteletreméltó. Lehet több urat is következetesen szolgálni. Viszont nem feltétlenül termékeny, ha valaki nincs tekintettel arra, hogy éppen milyen „szentélyben” tartózkodik, és valamilyen más, ott idegen hit­vallást próbál népszerűsíteni: egy másik Úr szolgálata mellett agitál. Így anélkül akadályozza az adott humanisztikus tevékenységet (akár pusztán részleges tevékenységet), hogy azt másféle gyakorlattal tudná eredményesen felváltani. (Csak elvesz, anélkül, hogy helyette valami használhatót adna.)

A humanisztikus beállítódások eltéréseinek a gyakorlati mellett lélektani összefüggése is van. Jobban belegondolva, a különböző „tiszteletreméltó” meggyőződésekben – a nagyon eltérő következményeken túl – valamiféle azonosság is fellelhető. Bennük egyfajta személyes eredményesség-szük­séglet, siker-szükséglet kielégítésére való törekvés is kifejeződik.

Lelkileg érthető, ha egyének változtatni, hatni szeretnének és erőfeszí­tésük eredményét, visszaigazolódását meg is akarják tapasztalni. Ezért a nagyobb távlatú és bizonytalan kimenetelű küzdelmek helyett inkább a gyorsabb és biztosabb sikerek útját választják. Nem akarják magukat a sikerélmény elmaradásával büntetni, vagyis azzal, hogy kudarcot ku­darcra halmoznak („semmi kétely – teljes siker”).

Lelkileg érthető, ha egyének mindenáron ragaszkodni próbálnak az elvi álláspontjukhoz, meggyőződésükhöz, és nem akarják magukat azzal büntetni, hogy eszményeik, elveik ellen cselekszenek. Számukra – az adott erőviszonyok mellett – nem a külső, hanem a belső eredményes­ség, a minden körülmények közötti elvhűség a legfontosabb. („1 igazság – 0 siker”. De a szubjektív oldalon ennek teljes lelkiismereti siker felel meg.)

Az is érthető lelkileg, ha egyének sem az elméleti meggyőződésükről, elvi álláspontjukról, sem a siker-szükséglet kielégítéséről (a siker élmé­nyének megéléséről, megtapasztalásáról) nem akarnak lemondani. Ekkor olyan cselekvési lehetőségeket keresnek, amelyek ugyan nem esnek egybe az eszményi elméleti álláspontjukkal, de illeszkednek hozzá: ahhoz való gyakorlati közelítést, közvetítést jelentenek („½igazság – ½ siker”).

Az egyén belső kompromisszumot köt, ha nem téve elvi engedményt, lemond a szerény lehetőségek között elérhető gyakorlati sikerekről.

Az egyén belső kompromisszumot köt, ha valamilyen elérhető ered­mény vonzásában legyűri elméleti meggyőződését.

Az egyén belső kompromisszumot köt, ha hol az elvi szilárdságot, hol a gyakorlati sikert részesíti előnyben.

És akkor is belső kompromisszumot köt az egyén, ha tudatosan meg­kettőzi önmagát. Az elérhető, reális hatékonyság elvárásait követi, de lélekben nem adja fel az elméleti meggyőződését, ezért nem tud teljesen azonosulni azzal, amit tesz (amit az eredményesség érdekében tennie kell).

I. Bevezetés

A nyugati világ jelentős része is mély megdöbbenéssel fogadta azt a szűklátókörűséget és korlátoltságot, ahogyan az Egyesült Államok és Nagy-Britannia 2003-ban lerohanta Irakot. A felelős értelmiség mind muszlim, mind nem-muszlim oldalon kétségbeesetten nézte végig, ahogy a Samuel Huntington által vizionált „civilizációs összecsapás” – a bagdadi utcákon és a médiumokban folyó közbeszédben – fikció­ból valósággá vált. Az iraki állam szétverése mindazonáltal nem úgy alakult, ahogyan azt az amerikai neokonzervatív vezetés elképzelte: az elhúzódó konfliktus nemhogy megerősítette, hanem végzetesen meg­gyengítette az USA közel-keleti pozícióit, és hozzájárult a régi ellenfél, Irán soha nem látott mértékű megerősödéséhez. Ugyanakkor azt sem szabad gondolnunk, hogy az iraki invázióhoz csupán rögtönzések sora vezetett: a neokonzervatívok aligha véletlenül választották Szaddam Husszeint célpontjuknak, és az sem véletlen, hogy rablóhadjáratukat¹ leöntötték a huntingtoni „elmélet” mázával. E tanulmány azt a folyamatot elemzi, hogy az iszlám biztonságiasítása, szekurizációja miként vált a neokonzervatívok legfőbb eszközévé a háború előkészítésében és igazo­lásában, s hogy ez a fajta narratíva – az iszlám szélsőségesek hathatós közreműködésével – miként járult hozzá a muszlim és a nyugati világ közötti bizalmi válság kialakulásához.

Az iszlám szekurizációja természetesen nem kizárólag az amerikai neokonzervatívokhoz köthető. Annak leglátványosabb elemei, a War on Terror [terror elleni háború], az iraki invázió s az egész koncepció azonban alapvetően a Bush-kabinet szüleménye.

II. A neokonzervatívok új fegyvere: a szekurizáció

II. 1. A koppenhágai iskola és a kétféle szekurizáció

A szekurizáció (securitization) fogalmát a Koppenhágai Békekutató In­tézethez² kötődő ún. „koppenhágai iskola” képviselői, Barry Buzan, Ole Waever és Jaap de Wilde vetették alá alaposabb vizsgálatnak, amikor a nyolcvanas évek végétől a biztonság fogalmának újradefiniálására és a biztonságról folyó diskurzus új kereteinek kialakítására tettek kísérletet. A három szerző kutatásaik legátfogóbb összegzését 1998-ban adta közre Security: A New Framework For Analysis [Biztonság: az elemzés új keretei] címmel. Ebben a biztonsági szektorok, valamint a biztonsági komplexumok mellett a szekurizáció jelenségének vizsgálata állt a kö­zéppontban.

Buzanék alapvetően arra keresték a választ, hogy a posztbipoláris világban milyen keretek közt értelmezhető a biztonság fogalma. A hi­degháború időszakától kezdve ugyanis sokak számára egyértelműen érzékelhetővé vált a biztonság fogalmának kitágulása-kitágítása. A szűk katonai megközelítés mellett – elsősorban az 1973-as olajválság hatására – megjelent a gazdasági dimenzió, valamint szintén erre az idő­szakra tehetők azok a törekvések, amelyek nagyobb figyelmet kívántak szentelni a szociális biztonság fogalmának. A nyolcvanas évek végének, kilencvenes évek elejének kutatásai az emberiségnek az ökoszisztémára gyakorolt negatív hatásáról szükségessé tették a biztonság környezeti di­menziójának alkalmazását.³ Sőt, napjainkban egyre népszerűbb az ENSZ által előszeretettel használt humán biztonság fogalma, amely túllépve a nemzeti kereteken, az egyének felől közelíti meg a problémát, és a biz­tonság meglétét az egyén által szabadon elérhető alapvető gazdasági, egészségügyi, szociális és kulturális javakhoz köti.⁴

Azt a folyamatot, amely során egy állam vagy egy szerv eldönti, hogy mi tartozik a biztonság fogalmának keretien belülre, nevezzük szekurizációnak. A szekurizáció alapja, hogy a lakosságnak el kell fogadnia a biztonságiasítást, e nélkül ugyanis a folyamat kudarcba fullad: ha egy adott problémát a közösség döntő többsége nem értékel (lét)fenyegetésnek, akkor a szekurizáció megbukik. Ilyen volt az Egye­sült Államokban a vietnami háború vagy Nagy-Britanniában a szuezi válság: ezen országok kormányzata hiába igyekezett beállítani ezeket a konfliktusokat úgy, mint amelyek alapjaiban fenyegetik államuk létét és biztonságát, a lakosság döntő többsége ezt nem fogadta el, a nyilván­való kormányzati nyomás ellenére sem. (Buzan – Waever – Wilde 1998, 42) Ugyanakkor ezek a példák két dologra is rávilágítanak: egyrészt, hogy a szekurizáció rendkívül sok szubjektív elemet tartalmaz, amelyek alkalmat adnak a csúsztatásra és a manipulációra. Másrészt, hogy bár ideális esetben a szekurizációs párbeszédben a közösség, a társadalom egésze részt vesz, az valójában legtöbbször a politikán, az állami veze­tésen és a hozzá köthető érdekcsoportokon és médiumokon keresztül zajlik, vagyis olyan szűrők közbeiktatásával, amelyek saját hatalmi és gazdasági pozícióik érdekében igyekeznek élni a tudatos befolyásolás eszközével. Erre példa a 2003-as harmadik Öböl-háború szisztematikus és céltudatos „felépítése”, amely elképzelhetetlen lett volna a sajtó aktív közreműködése nélkül.⁵ Bár Vietnam és Szuez esetében láthattuk, hogy a kormányzati köröknek nem minden esetben sikerül akaratukat ráeről­tetniük a társadalomra, kiterjedt eszközkészletük és monopolhelyzetük révén erre jó eséllyel törekedhetnek. Ez különösen ott lehet sikeres, ahol a velük szemben álló civil társadalom gyenge és kevés alternatív információs csatornát tart a kezében, vagy ahol a különféle külső és belső válságok hatására az emberek hajlamosabbak lesznek inkább az érzelmeikre, mint az objektív tényekre hallgatni.

Fontos hangsúlyoznunk, hogy a szekurizáció önmagában nem fel­tétlenül az ördögtől való. Alapvetően pozitívnak értékelhetjük, hogy a biztonság megközelítése a koppenhágai iskola értelmezésében túllépte a katonai-politikai szféra kereteit, és olyan – a centrum, a félperiféria és a periféria államai számára egyaránt sokkal égetőbb – kérdéseket igyekezett a vizsgálódás középpontjába állítani, mint a szociális igazság­talanságok, a gazdasági egyenlőtlenségek és a környezeti változások szerepe az emberek mindennapjaiban. A biztonság újfajta értelmezése ráadásul túllépett az akadémiai körökön. Ennek köszönhető, hogy pél­dául az Európai Unió 2003-as biztonsági stratégiája a globális biztonsági környezet leírásánál nem a terrorizmust vagy a tömegpusztító fegyverek terjedését tartotta fontosnak kiemelni – szemben az egy évvel korábbi amerikai nemzeti biztonsági stratégiával (The National Security… 2002) -, hanem hogy a világ lakosságának fele él napi 2 eurónál kevesebb összegből, és hogy a globális felmelegedés viszonyai között miként oldható meg az emberiség vízellátása. (European Security Strategy. 2003) Ez a megközelítés azt hangsúlyozza, hogy a kormányoknak nem arra kell törekedniük, hogy felkészüljenek az éhséglázadások leverésére vagy a kimerülő erőforrásokért való küzdelemre, hanem hogy vegyék elejét ezeknek az eseményeknek például azzal, hogy a katonai költségvetés tételeinek egy részét átcsoportosítják a szociális háló stabilizálására vagy a zöld gazdaság erősítésére.⁶ Mindez azt mu­tatja, hogy a szekurizáció megfelelő kontroll mellett alkalmazva képes a valós problémákra irányítani a figyelmet, és lehetőséget ad arra, hogy azok kezelésére a társadalom a különféle opciók közül kiválassza a legmegfelelőbbet.

Ez a valóságban természetesen nem működik ilyen zökkenőmentesen. A szekurizációt a napi gyakorlatban az teszi rendkívül veszélyes esz­közzé, hogy kizárólagosságra törekszik, ezáltal könnyen legitimálhatja a hatalom vitatható döntéseit és túlkapásait is – legalábbis egy ideig. Amint a Gazdag – Tálas szerzőpáros rámutat (2008, 6): „a biztonság […] az erőalkalmazás legitimálásának kulcsa. Amikor egy politikus a „biztonságot” emlegeti, vagyis biztonságiasít (szekurizál) egy kérdést, ezzel lényegében jogot formál arra, hogy bármely szükséges eszközzel éljen a fenyegetés megakadályozására.” Sőt, Tálas egy másik írásában arra is felhívja a figyelmet, hogy a szekurizáció során „a társadalom legitim módon elfogadja valamely kérdésnek az áthelyezését a politikai szféra normál alkumechanizmusaiból a rendkívüli üzemmódba”. (Tálas 2010, 78; kiemelések tőlem – M. V.) Márpedig ebben az esetben a dön­téshozatali folyamatok felgyorsulnak, a civil szféra lehetőségei a vezetők ellenőrzésére szűkülnek: a társadalom sok esetben már csak a kész tényekkel szembesül. A lakosságnak, az értelmiségnek és a politikai ellenzéknek éppen ezért fékeznie kell a szekurizáció folyamatát, hogy megismerhesse a különböző nézőpontokat, eldönthesse, hogy hozzá­járul-e egy adott probléma biztonságiasításához vagy sem. Ezt annak ellenére is meg kell tennie, hogy a szekurizáció során sokszor hangzik el indokként: azonnali cselekvés szükséges a nagyobb probléma elhá­rítására. (Buzan – Waever – Wilde 1998, 26) Irak példája épp arra int minket, hogy a sietség sokszor még végzetesebb következményekkel jár, mint a késlekedés.

A biztonság fogalmának kiterjesztését, a korábban a biztonsági tanul­mányok keretein kívül eső területek biztonságiasítását több oldalról is érték kritikák. A szűk szakmai berkeken belül maradva a szekurizációval kapcsolatban alapvető problémaként merült fel, miszerint az elméleti szinten olyannyira túlterjeszkedett az elmúlt években, hogy szétfeszít­ve az egzakt kereteket, lehetetlenné teszi a róla folytatott tudományos vitákat. Ugyanakkor az is egyértelművé vált, hogy a biztonság fogalma többé nem redukálható pusztán a hagyományos katonai, politikai, állam­központú megközelítésre. (Gazdag – Tálas 2008, 6)

Ennél jóval lényegesebb probléma, hogy a koppenhágai iskola által bemutatott biztonságiasítási folyamatnak gyakran szembesülünk az ellentettjével is, amelyet e tanulmányban negatív szekurizációként fo­gunk emlegetni. Ez nem más, mint hogy a biztonság szűk értelemben vett katonai és közbiztonsági felfogását kiterjesztik más biztonsági szektorokra, és alapvetően ezen a szemüvegen keresztül igyekeznek értelmezni a környezeti, szociális vagy gazdasági biztonságot.⁷ Ahogy azt fentebb bemutattuk, a biztonságiasítás hagyományos értelmezése és gyakorlata is komoly kockázatokat hordoz magában elméleti síkon – és sokszor a gyakorlatban is -, azonban a Buzanék által leírt szekurizáció jelentősen hozzájárulhat mindennapi létfeltételeink javításához. A most bemutatásra kerülő negatív szekurizáció azonban eleve kizárja annak lehetőségét, hogy a közösség megfelelő válaszokat adjon a felmerülő kihívásokra, és olyan leegyszerűsített mechanizmusok révén igyekszik megbirkózni a felmerülő problémákkal, amelyek nyilvánvaló kudarcra vezetnek. Mindenekelőtt pedig a negatív szekurizáció olyan hatalmi struktúrák kialakításához járul hozzá, melyek segítségével a kormányzat és a hozzá kapcsolódó érdekcsoportok a kommunikációs csatornák kont­rolljával rendkívüli alapossággal képesek az állampolgárok mindennapjait ellenőrzésük alatt tartani (a vallásgyakorlattól kezdve a szabadidőn át a vásárlási szokásokig), szervesen illeszkedve ezzel a foucault-i biopolitika fogalmához. (Melegh 2011)

II. 2. A negatív szekurizáció – a biztonságiasítás az amerikai neokonzervatívok kezében

Az előző fejezetben bemutatottak alapján nyilvánvaló, hogy a szekurizáció könnyen egy adott érdekcsoport kizárólagos eszközévé válhat, és így a társadalomnak megszűnik az a lehetősége, hogy a közös­ségi párbeszéd fenntartásával megfelelő kontrollt gyakorolhasson felette. Ennek egyik mintapéldája az a jelenség, amelynek során az amerikai neokonzervatívok a katonai szektor egyeduralmát kiterjesztették más társadalmi kérdésekre, legfőképp a gazdasági és társadalmi biztonság területére, amelynek során az iszlám biztonsági fenyegetésnek való kikiáltását egyszerre használták eszközként és célként.

Bár e tanulmány elsősorban a katonai szektorra koncentrál, illetve arra, hogy az iraki háborún keresztül bemutassa az iszlám szekurizációs folyamatát, a jelenség mára alaposan túlterjeszkedett ezeken a ke­reteken. A biztonságiasítás az amerikai társadalom mindennapjainak számos elemét érintette, és komoly vitákat váltott ki a tengerentúlon. A Bush-kabinet, konzervatív választóbázisának preferenciáit felhasznál­va – és az előző republikánus kormányok munkáját betetőzve – hozta létre a neokonzervativizmus építményét (Bronner 2004), amelyet a rendpártiság és az öngondoskodás abszolutizálása mellett a szociális érzék teljes hiánya jellemzett. Az elnök adócsökkentései nyolc év alatt 2400 milliárd USD bevételkiesést okoztak a központi költségvetésnek, miközben ennek az összegnek több mint fele az ország lakosságának eleve leggazdagabb 1%-ánál maradt. (Parenti 2011) Ezzel párhuzamo­san megkezdődött a szó szoros értelemben vett harc a szegénység, pontosabban: a szegények ellen, megindult a leszakadt és nincstelen rétegek kriminalizálása – vagyis a szociális problémák szekurizációja. Átfogó és előremutató megoldások helyett a neokonzervatívok a sze­génységet biztonsági problémává degradálták, ahogy azt Loíc Wacquant számos nyelvre, köztük magyarra is lefordított monográfiájában (Wacquant 2001)⁸ bemutatta. A társadalom hatékonyabb ellenőrzésé­re – az iszlám terrorveszélyre hivatkozva – a Kongresszus elfogadta a Patriot Actet, amely lehetővé tette, hogy a terrorelhárító szervek bírói felhatalmazás nélkül szinte korlátlanul hozzáférhessenek a lakosság személyes adataihoz, az állampolgárok orvosi, pénzügyi és egyéb ira­taihoz, telefonvonalaihoz és e-mail-jeihez. A törvényt sok amerikai az egyéni szabadságjogok súlyos megsértéseként értékelte, de az ellene való tiltakozások nem vezettek eredményre. Bush 2002-ben létrehozta a Belbiztonsági Minisztériumot [Department of Homeland Security], amely 200 000 alkalmazottjával a Védelmi és Veteránügyi tárca után a harmadik legnagyobb minisztérium lett, közel 55 milliárd USD évi költségvetéssel. (Budget in Brief. 2010) Mindezek az intézkedések a „még nagyobb biztonság” kétes jelszava alatt nagyban hozzájárultak a társadalom – különösen annak szegényebb rétegei – szorosabb kont­rolljához, illetve az egyéni szabadságjogok korlátozásához, valamint a politikai diskurzus és gyakorlat részévé váltak nem csupán az Egyesült Államokban, de a glóbusz számos más pontján, így Európában s azon belül Magyarországon is. Mindezek miatt a különféle szociális problémák közbiztonsági szekurizációja világszerte talán még a katonai szektor túlburjánzásánál is súlyosabb következményekkel jár(t).

Visszatérve a katonai biztonság túlterjeszkedéséhez, megállapíthatjuk, hogy az korántsem új jelenség. A fasizmus elleni küzdelem mozgósította az ellene felsorakozott nemzetek teljes társadalmát és kapacitásait: az Egyesült Államok lényegében akkor építette ki azóta is egyedülálló kato­nai potenciálját.⁹ E folyamat a Szovjetunió esetében nagyrészt már a har­mincas években lezajlott. A világháborút követően a két szuperhatalom az ideológiai szembenállásra hivatkozva tette lehetővé a katonai szektor túlburjánzását, amely a társadalom más alrendszereit is igyekezett maga alá gyűrni több-kevesebb sikerrel. A bipoláris szembenállás évtizedei alatt ez természetesen nem minden esetben zajlott egyenlő intenzitással, a két szuperhatalom között sok esetben fáziseltolódás volt megfigyelhető. A hidegháború végére mindazonáltal olyan mennyiségű hagyományos, illetve tömegpusztító fegyverekből álló arzenál halmozódott fel mindkét oldalon, amely nagyban hozzájárult a posztbipoláris világ instabilitásához. A Szovjetunió szétesése lehetővé tette, hogy elképzelhetetlen mennyisé­gű fegyver áramoljon a harmadik világba, táplálva annak helyi konfliktu­sait, míg az Egyesült Államok ideológiai szerepzavarának köszönhetően – és nem utolsósorban a különféle gazdasági lobbi csoportok érdekeinek kiszolgálására – járult hozzá ezekhez a háborúkhoz.

A negatív szekurizáció fejlődéstörténetében döntő mozzanatot jelentett a neokonzervatívok színrelépése Ronald Reagan 1981-es hatalomra kerülésével. Az alábbi, az inflációt is figyelembe vevő grafikon jól ér­zékelteti, hogy az Egyesült Államok katonai kiadásai Reagan, majd ifj. Bush kormányzása idején milyen méretűre duzzadtak föl. Reagan az 1981-es 154 milliárd USD-ről 1989-re 298 milliárd USD-re tornázta fel a védelmi költségvetést (az inflációs tényező beiktatásával 366, illetve 516 milliárd USD-t kapunk). (The Growth… 2010) A „csillagháborús” projektre szánt kutatások hatalmas tőkeigénye háború nélkül is óriási összegeket emésztett fel, és a technológia terén valóban jelentős előnyökhöz juttatta az Egyesült Államokat: egyes harceszközök tekintetében, mint például az F-22-es „Raptor” képében megszülető ötödik generációs vadászgépek, az USA 20 év (!) előnyre tett szert legfőbb riválisaival, Oroszországgal és Kínával szemben. Mindennek azonban súlyos ára volt: egyedül az F-22-es fejlesztési költségei, 2011-es adatok alapján, megközelítették a 67 milliárd USD-t, ami alapján a repülőgép-széria minden egyes darabja jelenleg 355 millió USD-be kerül. (Analysis. 2012) Ezek a számok jól érzékeltetik a hadiipari lobbi felé áramló tőke volumenét, egyszersmind azt a gazdasági és politikai hatalmat, amelyet a negatív szekurizáció képvisel.

A hidegháború lezárulása visszavetette az amerikai védelmi költség­vetést. A nagy ellenség bukásával a neokonzervatívok biztonságiasító törekvései egy időre igazolhatatlanná váltak, és ezen még a kisebb helyi konfliktusok (második Öböl-háború, délszláv háborúk) sem változtattak. A demokraták ugyan a különféle válságkezelési műveletek keretében több háborúban is részt vettek, de ezek korlátozott méretűek marad­tak. A negatív szekurizáció fenntarthatósága és a katonai költségvetés stagnálásának, sőt hanyatlásának a megakadályozása egyre nagyobb kihívásnak tűnt, egyrészt a nyolcévnyi demokrata kormányzás, másrészt a külpolitika mozdulatlansága miatt. Miután id. George Bush „elárulta” övéit, és nem tette meg azt a szívességet, hogy megdöntse Szaddam Husszein rendszerét, az Öböl környéki konfliktus – mint az 1998. de­cemberi Sivatagi Róka művelet – rendkívül alacsony intenzitásúvá vált. A hadiipari vállalatok igényeit a délszláv háborúk sem elégíthették ki: a szerb hadsereg nem számított komoly ellenfélnek. Egyedül egy F-117-es „lopakodó” bombázó lelövése számított „sikernek” – mind a szerb légvédelem, mind a Lockheed Martin számára, hiszen a vállalat így iga­zolhatta, hogy a második Öböl-háború legendás repülőgépe „elavulttá vált”, és valóban szükséges a váltótípus létrehozása, melyet nagyrészt az F-22-re lehetett alapozni. (How to Take Down…)

A nagy áttörés azonban továbbra is váratott magára. A demokraták nem hajlottak arra, hogy legitimálják a védelmi szféra továbbterjeszkedését. A republikánusok 2001-es újbóli hatalomra kerülése ugyan megteremtette a lehetőséget arra, hogy a védelmi szektor ismét bővítse pozícióit, ehhez azonban szükség volt egy olyan eseményre, amelynek fényében igazolni lehetett a negatív szekurizáció megerősítését. Az is egyértelművé vált, hogy az eddigi, alapvetően geostratégiai fenyegetésekre hivatkozó meg­közelítés többé nem működik, hiszen egyetlen ország sem jelentett többé reális veszélyt az USA számára. A „megoldást”, az iszlám már létező szekurizációjának felerősítéséhez és kibontakoztatásához szükséges döntő érvet Oszama bin Laden szolgáltatta George W. Bush kabinetje számára.

III. Az ideológiai áttörés – az iszlám szekurizálása A politikai háttér

Szembe kell néznünk a ténnyel, hogy a hadsereg számára a legjobb gyakorlóterep a háború. A hadseregeket nem a békére, hanem a hábo­rúra készítik fel, hisz azért hozták létre őket, hogy háborúkat vívjanak és nyerjenek meg. Egy nyugati demokratikus államban ma a hadsereg békebeli feladatai meglehetősen korlátozottak, ugyanakkor a fenntartása óriási összegeket emészt fel. Éppen ezért óhatatlan, hogy a hadsereg olyan helyzeteket keressen, amelyekben igazolhatja saját létét és fon­tosságát.

A nyugati világban ugyanakkor a hadseregek mozgástere korlátozott, hisz a civil adminisztráció befolyása alatt állnak, a parlamentek döntenek költségvetésükről, alkalmazásukról, fejlesztésükről. Ez önmagában némi biztonságot is garantál számukra, mert a hadsereg tagjai békeidőben is megkapják fizetésüket, és számolhatnak bizonyos jóléti hálóval.

A hadiipari vállalatok ugyanezt nem mondhatják el magukról. Ha nincs háború, ha nincs szükség újabb és újabb harceszközökre, akkor ezek a csoportok komoly bevételkieséssel számolhatnak. Ez különösen akkor fájdalmas, ha a tartós béke miatt nincs szükség új fejlesztésekre, és az államok a katonai kutatás-fejlesztési költségek megvágása mellett dönt­ve csak a már kipróbált technológiát szerzik be, nem igényelve újabb fegyverrendszerek létrehozását. Márpedig a nagyvállalatok igazi nyere­ségeit a K+F garantálja – az Egyesült Államok 2012-es költségvetésében például 75,7 milliárd USD összegben. Ehhez járul 128,1 milliárd USD értékben már létező fegyverrendszerek és eszközök vásárlása. (United States Department… 2012)

A kilencvenes évek állóvize nem kedvezett a negatív szekurizációnak. A Pax Americana körülményei között nem létezett többé olyan ellenfél, mellyel szemben igazolni lehetett volna az amerikai védelmi szféra túlbur­jánzását. A hidegháború végi 515 milliárdról a védelmi költségvetés 2011-es értéken a kilencvenes évek végére 340 milliárd USD-re esett vissza (The Growth… 2010), ami komoly érvágást jelentett az ágazatnak.

Ezért 2000-ben a republikánusok semmit sem bíztak a véletlenre. George W. Bush személyében egy biztos befutó, de nem túl intelligens, könnyen befolyásolható jelölttel nyerték meg a novemberi választást. Az elnöknek és családjának is voltak érdekeltségeik a hadiiparban (Bush Family Values…), illetve a Blackwater nevű katonai magánvállalatban (Bush & Blackwater…). Bush mögött Dick Cheney személyében olyan alelnök állt, aki egyszerre rendelkezett kiterjedt kapcsolatrendszerrel a katonai és olajszektorban. Az idősebb Bush alatt védelmi miniszterként szolgált, majd 1995 és 2000 között a Halliburton energetikai óriáscég vezérigazgatójaként tevékenykedett. A Halliburtonből 1998-ban vált ki leányvállalata, a Kellog Brown & Root, amely az egyik legfontosabb amerikai biztonsági magánvállalat lett. A KBR és a Halliburton 36 millió USD végkielégítést fizetett a távozó Cheney-nek, aki cserébe az iraki invázió után megrendelések tömkelegével árasztotta el e vállalatokat: egy évvel a háború kezdete után a Halliburton 9 milliárd USD-s szer­ződéssel rendelkezett, többel, mint bármely más vállalat. (Halliburton. 2004) A külügyminiszter, Colin Powell, vagy a védelmi miniszter, Donald Rumsfeld egyaránt a republikánusok kipróbált és megbízható politikusai voltak, akikre elöljáróik biztosan számíthattak.

III.2. A kívülről jött segítség – Oszama bin Laden és az al-Kaida

Az iszlám szekurizációja nem tekinthető új jelenségnek, és közvetlen gyökerei egészen a hidegháborúig nyúlnak vissza. A palesztin-izraeli konfliktusban a kapitalista országok Izraelt, míg a Szovjetunió és a har­madik világ országai a palesztinokat támogatták, és a különféle, Európát is érintő terrortámadások során – mint az 1972-es müncheni olimpia vagy az 1985-ös madridi éttermi robbantás esetén – közvetlenül is szembesül­tek a jelenséggel. Az IRA vagy a Vörös Hadsereg Frakció miatt a nyugati világnak ráadásul saját belső terrorizmusával is meg kellett birkóznia. Az első intifáda merényletei az Izraelt támogató amerikai médiacsoportoknak köszönhetően bejárták az egész világot. Mindezek azzal jártak, hogy a terrorizmus előkelő helyet vívott ki magának a modern kori biztonsági fe­nyegetések között, ugyanakkor a modern terrorizmus és az iszlám gyak­ran összekapcsolódtak e viszonyrendszerben – még akkor is, ha a PFSZ nem vallási, hanem nacionalista alapon hajtotta végre támadásait.

Az iszlám szekurizációjának elmélete nem is rájuk, hanem a Muszlim Testvérek palesztinai „leányvállalatára”, a Hamaszra, illetve a szaúdi vahabiták Afganisztánban kinevelt mudzsahedjeire támaszkodhatott. Ebben nagy segítségükre volt a szaúdi milliomos, Oszama bin Laden, aki az afganisztáni hegyek közt – közvetett amerikai támogatással – harcolva felismerni vélte hivatását: az iszlám kalifátus helyreállítását és a nyugati hitetlenek megregulázását. Önbizalmát növelte, hogy a megszülető al-Kaida a szovjetek felett aratott afganisztáni győzelmet úgy állította be, mint ami döntő mértékben járult hozzá a Szovjetunió széteséséhez. Ezek után bin Laden úgy döntött, hogy a Gonosz másik földi megtestesítője, az egyetlen megmaradt szuperhatalom, az Egyesült Államok ellen fordul. (Shay 2008) Ezzel a döntésével mérhetetlen szenvedés felé sodorta a Közel-Kelet muszlim népeit, de hihetetlen szolgálatot tett a washingtoni neokonzervatív köröknek. A terebélyesedő al-Kaida, amely első külföldi merényleteit 1992-ben, Jemenben hajtotta végre (Shay 2007, 121-122), 1993-ban már elkövetett egy merényletet a New York-i Világkereskedelmi Központ ellen, és harcban állt az Egyesült Államok terrorelhárító szer­veivel. A szervezet legsikeresebb akciói a kenyai és tanzániai amerikai nagykövetségek ellen elkövetett 1998-as terrortámadások voltak (Shay 2008, 84-91), amelyek „nemzetközi” hírnevet szereztek bin Laden cso­portjának. Ugyanakkor, bár a terrorista veszély fennállt, a kormányok és a nyugati civil társadalom ezt korántsem értékelte még létfenyegetésnek. A terrorizmus egyike volt a világunkban létező, de annak alapjait nem fenyegető biztonsági kihívásoknak. Bár az iszlamista hátterű terrorizmus a szekurizációs párbeszédben fel-feltűnt, és olyan játékfilmek is foglal­koztak a témával, mint például az 1998-as amerikai Ostromállapot (The Siege), a terrorizmus és az iszlám összemosása nem lépte át a lélektani határt – ez például magában az említett filmben is jól érzékelhető.

A légkör azonban gyökeresen megváltozott 2001. szeptember 11-gyel. Az Egyesült Államokat a World Trade Center és a Pentagon elleni tá­madásokkal olyan sokk érte, amely csak Pearl Harborhoz hasonlítható. Érdekes, hogy csakúgy, mint 1941-ben, 2001 kapcsán is megszülettek az összeesküvés-elméletek. Bár szinte biztos, hogy az események nem úgy történtek, ahogy arról a hivatalos tájékoztatás napvilágot látott, e tanulmány írója úgy véli, a támadás mögött alapvetően valóban bin Laden és az al-Kaida, nem pedig az amerikai vagy izraeli titkosszolgálatok sötét machinációja áll. A hatás szempontjából ez egyébként lényegtelen is. Háromezer amerikai állampolgár halála országuk szívében olyan lehe­tőségeket kínált a neokonzervatív politikai vezetés számára, amely soha vissza nem térő alkalmat biztosított számukra, hogy megtalálják azt a nagy ellenfelet, akivel tíz év elteltével helyettesíthetik a Szovjetuniót: ez az ellenfél pedig az al-Kaida és a „globális terrorizmus” lett.

III.3. Az elméleti háttér felépítése

Az iszlám szekurizálásának elméleti alapkövét Samuel P. Huntington rakta le 1993-ban a Foreign Affairs hasábjain megjelent tanulmányával (Huntington 1992-93), amelyet aztán a szerző monográfiává bővített (Huntington 2005), és a kérdésből erős állítás született. A huntingtoni vízió szerint az iszlám belső folyamatai miatt egyre inkább egy dina­mikusan bővülő, „erőszakos” civilizációvá válik, amellyel szemben a nyugati univerzalista értékrend nem alkalmazható. Ezt a képet tovább erősítették azok a valóban meglevő problémák (a közel-keleti béke megoldatlansága, az iszlamista terrorizmus megjelenése), amelyeket az előző részben tárgyaltunk. A bipoláris rendszer összeomlása utáni útkeresésben Huntingtontól függetlenül is megjelentek azok az elkép­zelések, amelyek a muszlimokat a nyugati világra irányuló potenciális fenyegetésként értelmezték, és egy-egy támadás (mint a WTC elleni első, 1993. februári merénylet vagy az 1995 nyarán a párizsi metró ellen végrehajtott robbantás-­sorozat), ha nem is erősítette fel, de életben tartotta ezeket a hangokat.

A szeptember 11-et követő hisztériában azután ezekre az előzmények­re könnyen lehetett építeni. A dolog persze nem volt zökkenőmentes. Az al-Kaida ellen meghirdetett War on Terrorral kapcsolatban ugyanis komoly kihívást jelentett, hogy a terrorszervezet önmagában megle­hetősen szerény célpont volt. Emiatt lett a bin Ladent befogadó afga­nisztáni Talibán az amerikai válaszcsapás első áldozata. A csúsztatás már itt megtörtént: a tálibokat összemosták az al-Kaidával. Márpedig a Talibán a bin Ladennel ápolt kétségtelen kapcsolatai ellenére sem volt terrorszervezet, és vajmi kevés szerepet játszott az Egyesült Államok elleni támadásban.¹⁰ Iszlamistának viszont kétségtelenül iszlamista rendszer volt, méghozzá annak a legradikálisabb formájában. Így már ekkor gyökeret vert az a hamis elképzelés, hogy ami iszlamista, az egyben terrorista is.

De Afganisztán 2001-ben még nem hozta el a nagy háborút. Ez pontosan látszik azon is, hogy 2002-ben a védelmi költségvetés csak mérsékelten emelkedett. Az igazi „fejőstehén” szerepét a közép-ázsiai ország nem tudta betölteni, mivel gyenge fegyveres csoportjaira a 2001-es invázió olyan csapást mért, amelyből évekig nem tudtak talpra állni. Így a neokonzervatívok visszatértek régi „partnerükhöz”, Szaddam Husszeinhez. A diktátor ugyan nem volt sem terrorista, sem iszlamista, de „legalább” egy muszlim államot vezetett, és a Szovjetunió bukását követő új világrendben 1991 óta az első számú közellenségnek számí­tott. Az amerikai vezetés tudta, hogy nem sokan fognak könnyet ejteni érte – legfeljebb Oroszország és Franciaország fog tiltakozni, amelyek a kilencvenes évek során komoly érdekeltségre tettek szert az iraki olaj­bizniszben, veszélyeztetve az USA egyeduralmát.

Hogy az iraki háborút milyen ördögi zsenialitással komponálták meg, ma már nyílt titok. Normann Solomon és Reese Erlich magyar nyelven is megjelent könyvükben (2003) részletesen elemzik azt a masszív és jól felépített médiahadjáratot, amelyben a kormányzat és a mögötte álló érdekcsoportok meggyőzték az amerikai társadalmat arról, hogy a háború elkerülhetetlen. Nem véletlenül fogalmazott Solomon úgy, hogy „egyetlen ipari terméknek sincs szüksége akkora marketingre, mint a hatalmas forrásigényű, embertömegek pusztulását eredményező háborúnak” (Erlich – Solomon 2003, 30). Mára teljesen egyértelművé vált, hogy a támadás fő érvei, miszerint a rezsim tömegpusztító fegyverek előállításán fáradozott, illetve, hogy Szaddam Husszein támogatta az al-Kaidát, ha­zugságok. (Marsai 2011, 43) A retorika azonban 2003-ban működött.

Irakra azért is szükség volt, mert egy terrorszervezet ellen viselt háborúhoz valójában nem kell a hadsereg, és ezáltal új katonai megren­delések sem. Ennek legésszerűbb módja egy intenzív titkosszolgálati te­vékenység lett volna – de akkor hol marad az üzlet, ami Irak esetében, ne feledjük, nem csupán a fegyvereket, hanem az olajt is jelentette. Az más kérdés, hogy valószínűleg egyik szereplő sem számolt azzal, hogy az ál­taluk teremtett fantom életre kel, méghozzá ilyen vitalitással: az al-Kaida tényleg megvetette a lábát Irakban, ahol a síita-szunnita vallásháború árnyékában tevékenykedve komoly fejtörést okozott az amerikai politi­kusoknak, amikor arra került a sor, hogyan magyarázzák meg az egyre kiábrándultabb honi lakosságnak, miért is esnek el amerikai katonák ezrei egy, a szülőföldjüktől több tízezer kilométerre fekvő országban.

Az iraki háborúról folyó hivatalos beszéd nagyban elősegítette, hogy a muszlim világnak ne legyen kétsége afelől, miszerint a Bush-­adminisztráció valójában civilizációs mázzal igyekszik leplezni rablóháborúját. Az elnök által 2002. január 29-én elmondott hagyományos évértékelő beszédben a „Gonosz Tengelye”-ként megnevezett három országból kettő, Irán és Irak muszlim államok voltak. (Text of President Bush's 2002) De az egész muszlim világban visszhangzottak még Bushnak a szeptember 11. után mondott szavai is, amelyben keresztes háborúként nevezte meg a terrorizmus ellen vívandó küzdelmet. Nem véletlen, hogy az afganisztáni és iraki háború kapcsán egyre többször beszéltek „tízedik keresztes hadjáratról”. (The Tenth Crusade.   2002)

A Bush-adminisztrációnak óriási segítséget jelentett, hogy a civilizációs összecsapás víziója nem csupán a Fehér Házban, hanem – bin Laden személyén keresztül – a muszlim világban is lelkes követőkre talált. Mind Bush, mind bin Laden egy olyan háború katonáinak képzelték magukat, amely valószínűleg sohasem létezett – de ők mindent elkövettek annak érdekében, hogy most végre létrejöjjön. (Marsai 2011) Ahogy Susan George figyelmeztetett: „bármi áron el kell kerülnünk a huntingtoni civi­lizációs összecsapás megvalósulását. Bin Laden és fasiszta fundamen­talista barátai legfőbb vágya az, hogy a szűk látókörű amerikai fellépés muszlimok millióit fogja radikalizálni, háborúba taszítva őket a gyűlölt Nyugattal.” (Idézi Aronovitz – Gautney – Barrow 2003: 140)

Így mind a muszlim, mind a nyugati társadalom igazolva látja a másikat ért vádakat. Irak szétverése az egyik oldalon, a New York-i, madridi, londoni, mumbai akciók a másikon tovább növelik a bizalmi szakadékot a két civilizáció között. És bár az iszlám szekurizációja mérséklődött, olyan mértékben terjedt el még magán Európán belül is, hogy elenged­hetetlenné teszi egy deszekurizációs párbeszéd szükségességét. Ez a folyamat ugyan zajlik már (nálunk ennek jegyében készültek Tálas Péter vagy a Krizmanits József által szerkesztett kötet írásai [2008]), a globális gazdasági válság azonban komolyan hátráltatja az eredmények kibontakozását. (Marsai 2011, 65-68)

IV. Kilátások

A neokonzervatívok az iraki háborúval darázsfészekbe nyúltak. A soro­zatos botrányok, a lakosság megrendült bizalma egyenesen vezetett a demokrata Barack Obama elsöprő győzelméhez. Obama ismert kairói beszédében igyekezett menteni a menthetőt, és békejobbot nyújtani az iszlámnak. A gesztus azonban némileg elkésett – nem a nagypolitika, hanem elsősorban az átlagemberek szintjén. Az arab tavasz egyik leg­fontosabb tanulsága mindazonáltal az, hogy a radikális iszlamista tanok nem voltak képesek megfertőzni a lakosság többségét. A demonstráci­ókon kevés Izrael- vagy Nyugat-ellenes jelszó hangzott el, és az előre­törő radikálisok egyelőre inkább csupán meglovagolják, mint irányítják az eseményeket. (Fakhro – Hokayem 2011, 24-26) Bár kétségtelenül történtek keresztényellenes atrocitások Egyiptomban és Tunéziában, ezek egyelőre elszigetelt esetek maradtak. Abban, hogy a radikálisok térnyerésének milyen mértékben sikerül gátat szabni, döntő szerepe lesz annak, hogy a mérsékelt ellenzék képes lesz-e az összefogásra, illetve hogy a külföld hitelesen képes-e támogatni az átmenetet. Sajnos eleddig mindkét kritérium hiányzik.

Érdekes módon az Egyesült Államokban magában sosem merült fel komolyan a belső muszlim-nem muszlim összeütközés problémája. Az iszlám vallás követői teljes mértékben integrálódtak a társadalomba, és a „civilizációs összecsapás” itt nehezen volt elképzelhető. A problémás területet ebben az esetben Európa és bevándorló muszlim közösségei alkotják. Egy előző tanulmányomban (Marsai 2011) már megvizsgáltam az európai társadalmakban az iszlámmal kapcsolatban élő tévhiteket, absztrakciókat és ezek működését, valamint azokat a mögöttes moz­gatókat, amelyek tápot adnak a muszlim-nem muszlim csoportok közti feszültségnek. Tálas Péter, Csicsmann László és Krizmanits József munkáiból kitetszik, hogy a fennálló problémák egy része – mint az iszlamista terrorfenyegetés – a közbeszédben a végletekig elnagyolt és túlbecsült, s nem az iszlám vallásból származik, hanem sokkal inkább magának az európai társadalmaknak a belső problémáiból, a gazdasá­gi válságból vagy a nem kellően átgondolt integrációs politikákból. De ezekre az elemekre újból és újból fel kell hívnunk a figyelmet. Az Európai Unió statisztikái alapján 2006 és 2009 között 1787 terrorcselekményt vagy kísérletet követtek el az EU területén, és ebből mindössze 4 (!) volt iszlamista csoportokhoz vagy személyekhez köthető. A 23 halálos áldozat egyike sem került ki ebből a négy akcióból. (Tálas 2010, 83-87) Mégis,

Anders Breivik támadása kapcsán, még mielőtt a norvég hatóságok kö­zölték volna a támadó kilétét és indítékát, a feltételezések azonnal iszlám szélsőségeseket gyanítottak az akció hátterében. (Muslims feel sting… 2011) Ebből is látszik, hogy a rossz reflexek működnek, és ezek kiiktatása nem fog egyik napról a másikra megtörténni. Ehhez az értelmiség és a politikusok elkötelezett és fegyelmezett hozzáállása lenne szükséges – de hogyan várhatjuk ezt el azoktól, akik maguk is aktívan munkálkodtak az iszlám szekurizálása körül?

A neokonzervatívok pedig lassan kezdhetik dörzsölni a kezüket. Bár a nemzetközi nyomás nem tette lehetővé, hogy teljes mértékben meg­szerezzék az iraki olajmezőket, az ezen a téren elért eredmények így is jelentősek. (Iraki titkok…) A hadiipari megrendelések pedig minden eddi­git felülmúltak: bár az iraki háború hivatalosan véget ért, a hadigazdaság felpörgetésének és az afganisztáni műveleteknek köszönhetően a védel­mi minisztérium éves költségvetése megközelítette a 700 milliárd dollárt. Ne feledjük, ekkora összegű mentőcsomag elegendőnek bizonyult az amerikai bankrendszer megmentésére, és arra, hogy most az USA némi kaján örömmel vegyes szánakozással szemlélje az eurózóna válságát. Ráadásul ez az összeg nem tartalmazza a NASA, az FBI, az Energiaügyi és a Nemzetbiztonsági Minisztérium védelmi jellegű költségeit, valamint a veteránokra szánt összegeket, amelyek együttesen szintén több száz­milliárd USD-t tesznek ki. (Federal Government…)

Obamának, úgy tűnik, sikerült lezárnia az iraki konfliktust – legalábbis az Egyesült Államok számára -, és ezen az úton halad Afganisztánban is. A másik oldalon, bár az elmúlt években számos al-Kaida vezetőt, köz­tük bin Ladent is kiiktatta az amerikai terrorellenes hadjárat, a szervezet nem omlott össze, és a helyi franchise-ok Szomáliától Algériáig, ha nem is képesek egy 9/11 típusú csapásra, arra igen, hogy rájuk hivatkozva fenn lehessen tartani a félelmet és a szekurizációs hadjáratot. Ezért nem kizárt, hogy hamarosan az iszlámot érintő negatív szekurizáció újabb hullámára számíthatunk.

Jegyzetek

¹ Az iraki háború pusztításának mérlegéhez lásd: (Adriaensens 2011).

² Copenhagen Peace Research Institute

³ A biztonság fogalmának változásáról magyar nyelven lásd: (Gazdag – Tálas 2008; Hegedűs 2009).

⁴ A humán biztonságról és annak kritikai megközelítéséről lásd: (Tadjbakhsh 2007).

⁵ Az iraki háború kirobbantását előkészítő, manipulációktól hemzsegő média­kampányról lásd: (Erlich – Solomon 2003); a hadműveletek előkészítéséről, a hadi- és olajipari lobbi, illetve a kormányzati körök összefonódásáról lásd Charles Ferguson No End in Sight című dokumentumfilmjét, Magnolia Pictures, 2007.

⁶ Európában az elmúlt években valóban megfigyelhető a védelmi kiadások csök­kenése, lásd: (European Defence Trends…; Selján 2011).

⁷ Buzanék alapvetően öt biztonsági szektort különböztetnek meg: politikai, katonai, gazdasági, társadalmi és környezeti biztonsági szektor. Ugyanakkor hangsúlyozzák azt is, hogy ez az öt szektor nem különíthető el élesen egymás­tól, hatnak egymásra, és csak teljes komplexumban vizsgálva értelmezhetők. (Buzan – Waever – Wilde 1998, 7-8)

⁸ A szerzőnek e könyv megjelenése tízedik évfordulójára készült tanulmánya: (Wacquant 2011).

⁹ Az USA az európai háború kirobbanásakor mindössze 188.000 fős szárazföldi haderővel rendelkezett. Pearl Harbor időszakára ez a létszám elérte az 1.685.000 katonát, három évvel később pedig a 8.291.000 főt. Lásd: (Anderson 2000).

¹⁰ Erről lásd részletesen a Tálas Péter által szerkesztett tanulmánykötetet (2002); lásd még: (Tálas 2008).

Felhasznált irodalom

Adriaensens, Dirk 2011: Irak, a sötétség kora. Eszmélet 89 (2011. tavasz), 59-72.

Analysis of the Fiscal Year 2012 Pentagon Spending Request. http://costofwar.com/en/publications/2011/analysis-fiscal-year-2012-pentagon-spending-request/ (Letöltve: 2011. december 5.)

Anderson, Rich 2000: US Army in World War II. Introduction and Organisation. http://www.militaryhistoryonline.com/wwii/usarmy/introduction.aspx (Letöltve: 2011. október 9.)

Aronowitz, Stanley – Gautney, Heather – Barrow, Clyde 2003: Implicating empire: globalization and resistance in the 21st century world order. New York, Basic Books

Bronner, Stephen Eric 2004: A neokonzervativizmus építménye. Eszmélet 63 (2004. ősz), 4-18.

Bush & Blackwater. http://rinf.com/alt-news/business-news/all-in-the-crime-family-bush-blackwater/1595/ (Letöltve: 2011. december 5.)

Bush Family Values: War, Wealth, Oil. http://www.commondreams.org/views04/0208-05.htm (Letöltve: 2011. december 5.)

Buzan, Barry – Waever, Ole – Wilde, Jaap de 1998: Security. A New Framework For Analysis. London, Lynne Rienner Publishers Budget in Brief. Fiscal Year 2010 of the US Department of Homeland Security. http://www.dhs.gov/xlibrary/assets/budget_bib_fy2010.pdf (Letöltve: 2012. január 4.)

Erlich, Reese – Solomon, Norman 2003: A célpont Irak. A Bush-kormányzat és az amerikai sajtó összejátszása. Pécs, Alexandra

European Defence Trends. Budget, Regulatory Frameworks and the Industrial Base. CSIS. http://csis.org/files/publication/101025_EuroDefenseTrends_web.pdf (Letöltve: 2011. október 5.)

European Security Strategy. A Secure Europe in a Better World 2003. http://www.consilium.europa.eu/uedocs/cmsUpload/78367.pdf (Letöltve: 2011. október 5.)

Fakhro, Elham – Hokayem, Emile 2011: Waking the Arabs. Survival, 53:2, 21-30.

Federal Government Outlays by Functions and Subfunctions. http://www.gpoaccess.gov/usbudget/fy11/sheets/hist03z2.xls (Letöltve: 2011. decem­ber 7.)

Gazdag Ferenc – Tálas Péter 2008: A biztonság fogalmának határairól. Nemzet és Biztonság, 1. évf. január, 3-9.

Halliburton suspends bill for army meal. http://www.guardian.co.uk/world/2004/feb/18/iraq.usa (Letöltve: 2011. december 5.)

Hegedűs Henrik 2009: A biztonság fogalmának tágabb és szűkebb értelmezése. Hadtudományi Szemle, 2. évf. 1. szám, 65-75.

Huntington, Samuel P. 1992-93: The Clash of Civilizations? Foreign Affairs. Vol. 72. 1992-93. http://www.freerepublic.com/focus/news/664292/posts (Letöltve: 2011. március 17.)

Huntington, Sameul P. 2005: A civilizációk összecsapása és a világrend átalaku­lása. Budapest, Európa Könyvkiadó

How to Take Down an F-117. http://www.strategypage.com/htmw/htada/articles/20051121.aspx (Letöltve: 2011. december 5.)

Iraki titkok – beigazolódott az olaj-összeesküvés elmélet. http://www.vg.hu/vallalatok/energia/iraki-titkok-beigazolodott-az-olaj-osszeeskuves-elmelet-346563 (Letöltve: 2011. december 7.)

Krizmanits József (szerk.) 2008: Vallási fundamentalizmus. Tradíció, politika és radikalizmus az iszlám világban. Budapest, Politológiai Párbeszéd Társasága – L'Harmattan Kiadó

Marsai Viktor 2011: Európa félelme az iszlámtól – szekurizáció, tévhitek és valós kihívások. Pannonhalmi Szemle, XIX/3. 42-68.

Melegh Attila 2011: Biopolitika és jóléti rasszizmus. Kétezer-beszélgetés Melegh Attilával. http://www.ketezer.hu/menu4/2006_01/melegh.html (Letöltve: 2011. december 5.)

Muslims feel sting of initial blame. http://articles.latimes.com/2011/jul/23/world/la-fg-norway-blame-20110724 (Letöltve: 2011. december 7.)

Parenti, Michael 2011: Democracy for the Few. Wadswoth Publishing

Selján Péter 2011: A globális gazdasági válság hatása a védelmi kiadásokra. http://www.peterseljan.com/post/publications/glob-lis-gazdas-gi-v-ls-g-hat-sai-v-delmi-kiad-sokra (Letöltve: 2011. október 5.) http://www.biztonsagpolitika.hu/?id=16&aid=1042 (Letöltve: 2013. január 13.)

Shay, Shaul 2007: The Red Sea Terror Triangle. Sudan, Somalia, Yemen and Islamic Terror. New Brunswick, Transaction Publishers

Shay, Shaul 2008: Somalia Between Jihad and Restoration. New Brunswick, Transaction Publishers

Tadjbakhsh, Shahrbanou 2007: Human security in international organisations: blessing or scourge? Human Security Journal, 4, Summer, 8-15.

Tálas Péter (szerk.) 2002: Válaszok a terrorizmusra, avagy van-e út az afganisztá­ni „vadászattól” a fenntartható globalizációig? Budapest, SVKH-Chartapress

Tálas Péter 2008: A terrorizmusról hét évvel 9/11 után. Nemzet és Biztonság, 1. évf. 9. sz. 69-80.

Tálas Péter 2010: Az európai terrorfenyegetettségről – a számok tükrében. Nem­zet és Biztonság, 3. évf. 9. sz.76-88.

Text of President Bush's 2002. State of the Union Address. http://www.washingtonpost.com/wp-srv/onpolitics/transcripts/sou012902.htm (Letöltve: 2011. december 6.)

The Growth of US Military Spending Over the Years. http://www.davemanuel.com/2010/06/14/us-military-spending-over-the-years/ (Letöltve: 2011. december 5.)

The National Security Strategy of the US 2002. http://georgewbush-whitehouse.archives.gov/nsc/nss/2002/ (Letöltve: 2011. október 6.)

The Tenth Crusade. http://www.counterpunch.org/2002/09/07/the-tenth-crusade/ (Letöltve: 2011. december 6.)

United States Department of Defence. Fiscal Year 2012 Budget Request. http://comptroller.defense.gov/defbudget/fy2012/FY2012_Weapons.pdf (Letöltve: 2011. december 5.)

Wacquant, Loïc 2001: A nyomor börtönei. A „zéró tolerancia” világméretű terje­dése. Budapest, Helikon

Wacquant, Loïc 2011: Köziztonsági tornádó. Neoliberalizmus és büntetés a XXI. század hajnalán . Eszmélet 89 (2011. tavasz), 17-36.

Számunkra örökre emlékezetes maradt az öt évvel ezelőtti eredmény­hirdetés, amikor Michael Platini az UEFA elnöke felfedte a rendezők kilétét, hiszen mint tudjuk, Magyarország is pályázott a rendező ország jogára. Végül senki nem szavazott ránk; e tény mindenféle összees­küvés-elméleteket generált a társadalomban. Anélkül, hogy ezeket itt ismertetném, csupán néhány lehetséges okra hívnám fel a figyelmet, amely közrejátszhatott abban, hogy Varsóban induljon útjára a labda és Kijevben emeljék fel végül a trófeát.

Soha ekkora területen nem rendeztek még európai bajnokságot, a két ország területe több mint 900.000 négyzetkilométer, közel háromszor akkora, mint Németországé. E területen több mint 86 millió lakos él, amely majdnem kilencszer annyi, mint Magyarországé. Világos, hogy üzletileg összevetni sem érdemes e lehetőséget a viszonylag telített piaccal bíró magyarországi lehetőségekkel. A másik fajsúlyos tényező politikai és geopolitikai jellegű. Az UEFA és a nyugat-európai államok nem titkolták sem akkor, sem mostanában, hogy a rendezés odaítélése Ukrajnának ilyen célok érdekében is történt: Ukrajna az EB-rendezés odaítélésével az Európai Unió lekötelezettje lesz, cserébe bizonyos feltételek elfogadásáért. 2007-ben, amikor az UEFA meghozta dönté­sét, Ukrajna a narancsos forradalom utáni időszak egyik legnagyobb belpolitikai válságát élte. Hosszas politikai vita és alkudozás után jú­niusban előrehozott választásokat tartottak az országban. A rendkívül szoros versenyben az akkor még oroszbarát Viktor Janukovics pártja nyerte meg a választásokat, de mégis az egykori narancsos vezér, Julia Timosenko ülhetett be a miniszterelnöki székbe. Az Európa-bajnokság odaítélése természetesen nem függ közvetlenül össze az ukrán belpoli­tikai válsággal, de a nyugati véleményformálók egyértelműen valamiféle pozitív változást reméltek tőle. Lengyelország pedig a rendszerváltás óta közvetítő szerepet játszik keleti szomszédja és a Nyugat között, illetve történelmi és gazdasági okokból arra törekszik, hogy Ukrajnát magához közelítse. Így ideális párosnak tekinthető a lengyel-ukrán mind politikai, mint gazdasági szempontból.

A sport szempontjából nem sok érdekesség látszik elsőre. Az egyik talán éppen az, hogy Lengyelország válogatottja, amely hosszú ideje nem jutott ki Európa Bajnokságra, most házigazdaként selejtező nélkül is ott lehet. A másik érdekesség, hogy a két rendezőn kívül a kelet-európai országok meglehetősen kis számban (csupán Oroszország, Csehország és Horvátország) vehetnek részt a tornán. A résztvevők között talán egye­dül Írország jelenléte lehet meglepetés, hiszen utoljára 1988-ban léptek pályára EB-n. Így nem lenne meglepő, ha valamelyik nyugat-európai futballhatalom vihetné haza a kupát.

Lengyelország

Egy ilyen nagyszabású rendezvény természetesen minden országban politikai és gazdasági jelentőséggel bír. Donald Tusk lengyel minisz­terelnök 2011-ben azt hirdette választási kampányában, hogy az or­szágban – a világméretű gazdasági válság ellenére is – jól mennek a dolgok. Lengyelország gazdasági mutatói alapján valóban jól teljesített. A választások előtt közzétett adatok szerint 2010-ben a bruttó hazai termékhez (GDP) mért államadósság aránya bőven az uniós átlag alatt (53 százalék) volt. Ráadásul 2011 második negyedévében a GDP – a várakozásokat felülmúlva – 4,3 százalékkal nőtt az előző év hasonló időszakához viszonyítva, elsősorban a belső fogyasztásnak és a futball EB-re történő beruházásoknak köszönhetően. Különösen az infrastruktú­ra modernizációja terén történt előrelépés az elmúlt években. A 2012-es foci EB-vel szoros összefüggésben 71 városban újították fel a vasúti pályaudvarokat, közel 1000 km vasúti sínt modernizáltak, ugyanakkor az autópálya-építés terén óriási a lemaradás: a 2011. őszi választásokig a Tusk­-kormány négy éve alatt mindössze 195 km-t adtak át a forgalom­nak. Ráadásul jelentős időveszteséget okozott az is, hogy a kivitelezéssel megbízott kínai cégek nem fizettek lengyel alvállalkozóiknak, így azok fel­bontották a szerződéseket, az építkezések pedig hónapokra leálltak, sőt, ezt követően a kínai vállalkozók is nyomtalanul eltűntek. E cikk írásának időpontjában szakértők úgy becsülik, hogy az EURO 2012-re tervezett autópályák kb. 50%-a, a gyorsforgalmi utak kevesebb mint 20%-a készül el. Valójában nem lesz két rendezői helyszín, amelyek között közvetlen autópálya-összeköttetés lenne.

Hasonló a helyzet a varsói kettes metró megépítésével kapcsolatban, ami szintén éveket csúszott, így most az EB-re látogató szurkolók nem az új metróvonalat, hanem csupán az építkezéseket „csodálhatják” meg az utcákon. Mindennek ellenére megállapítható, hogy a sportrendez­vényre való felkészülés jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a lengyel GDP még a világméretű recesszió legsúlyosabb éveiben is növekedni tudott. (Mitrovits 2011a) Becslések szerint az EURO 2012 önmagában 2,1 százalékos növekedést jelent a bruttó hazai termékben. Azt is meg kell említeni, hogy Lengyelország – szemben Ukrajnával – a beruházá­sok jelentős részét uniós forrásokból tudta fedezni, így kevésbé terhelte saját költségvetését.

Ugyanakkor az is megfigyelhető, hogy Lengyelország kizárólag a fejlett régióiban rendez mérkőzéseket. Varsó mellett a három legprosperálóbb nagyvárosban (Gdansk, Poznan és Wrocław) ad otthont az EB-nek. A keleti, délkeleti részek, beleértve Krakkót, nem jutottak szerephez. Ennek bizonyára elsősorban infrastrukturális okai vannak, de nem lehet nem észrevenni, hogy elsősorban a lengyel polgári középosztály erős bástyái kapták meg a lehetőséget. Igaz, hogy a 2012-es EB nem is az egyszerű futballszurkolók eseménye lesz. Jegyhez jutni szinte a lehetetlennel ha­táros tett volt az elmúlt hónapokban. Az értékesítés kizárólag interneten keresztül történt, és a 31 mérkőzésre több mint 12 millió jegyigénylés érkezett. A belépőket sorsolás útján osztották azok között, akik saját bankszámlával rendelkeznek, s annak ellenére, hogy az UEFA hivata­losan 30 és 600 euró közötti jegyárakat szabott meg (Ticket prices…), egyes internetes eladóhelyeken akár 800-900 eurót is elkérhetnek egy belépőért. Az EB hatalmas üzletté vált, az egyszerű emberek gyakorlati­lag kiszorultak a stadionokból, a tereken felállított hatalmas kivetítők előtt szurkolhatnak a győzelemért. Eközben a felső-középosztály a több száz eurós belépőkkel a legmodernebb stadionokban, magas szintű szolgál­tatást élvez majd. (A jelenségről lásd: Krausz 2008, 11-28.)

A gazdasági „sikertörténet” még nem jelenti azt, hogy a társadalom és a hetente meccsre járó szurkoló is sikerként fogja megélni az EB-t. Egyelőre nem tudni, mire képes a válogatott, tétmeccset régen játszott a nemzeti tizenegy. Ugyanakkor már most érezhető, hogy a lengyelek rendkívül várják a megmérettetést. A nemzeti büszkeség minden hasonló nagy esemény velejárója. Amikor egy ország megkapja a lehetőséget, hogy megmutassa magát a világnak, akkor ez természetes (nagyjából 1 millió szurkolóra számítanak a szervezők, akiknek 80%-a először jár majd az országban). Talán erre épít a lengyel kormány is, amikor az EURO 2012 nyitánya előtt három héttel fogadtatja el az elmúlt évtizedek egyik legjelentősebb változást tartalmazó törvényét a nyugdíjkorhatár 67 évre emeléséről (férfiakra és nőkre egyaránt vonatkozóan 2013 és 2040 között fokozatosan bevezetve), illetve a rendőrség és hadse­reg alkalmazottai nyugdíjkedvezményeinek radikális csökkentéséről. (Rzeczkowski: Sejm…) A lengyel jobbközép kormány újabb neoliberális gazdaságpolitikai döntése az EB kezdetének a hetében fog életbe lépni, vagyis kevésbé kell tüntetésekre számítani. Tusknak egyébként is szük­sége lesz az Európa Bajnokságra népszerűsége növelése céljából. Az áprilisi közvélemény-kutatások (CBOS) alapján, fél évvel a választási győzelem után a lakosságnak csupán 36%-a bízik a miniszterelnökben, ezzel az ötödik helyet foglalja el a rangsorban, holtversenyben a baloldal újra megválasztott vezérével Leszek Millerrel. (Rzeczkowski: Ekspert CBOS…) A szakszervezetek pedig sztrájkkal fenyegetőznek.

A lengyel kormánynak azonban nem csak az ellenzékkel és a szak­szervezetekkel kell megvívnia a csatát az EB alatt. Meg akar felelni a nemzetközi elvárásoknak is, ezért fel akarja számolni az agresszív lengyel szurkolói csoportok tevékenységét legalább az EB idejére. A szurkolói kultúra átalakulásáról, a rasszizmus térhódításáról számos cikk és tanulmány szólt az elmúlt évtizedekben. Nincs ez másképp Kelet-Eu­rópában sem. Ezzel együtt Lengyelországban, a régióban számban és látványban is a legjelentősebb a szurkolói aktivitás, ami a klubok szá­mára nem kis bevételt jelent. Az új stadionok és az új biztonságpolitika eredményeképpen a meccsek alatt ugyan szinte teljesen megszűntek a balhék, de hasonlóan a brit gyakorlathoz, az utcákon továbbra is gyakori­ak a különböző szurkológárdák közötti összecsapások. Ennek fényében meglehetősen furcsa, hogy éppen a brit média folytat negatív kampányt a lengyelekkel kapcsolatosan: a BBC külpolitikai panoráma műsora fél órában mutatta be a lengyel és az ukrán stadionok világát. A cél az volt, hogy kimutassák: a rendező országok lelátóin tombol a rasszizmus. (A teljes adás megtekinthető a You Tube-on) A lejárató műsor üzenete az volt, hogy a brit szurkolók ne utazzanak Lengyelországba és Ukrajnába. Az idegengyűlölet természetesen jelen van Európa keleti felében is a futballszurkolók körében, de – mint szó volt róla – az EB mérkőzéseire egyáltalán nem a hetente meccsre járó közönség fog kilátogatni. Ez annál inkább így lesz, miután Lengyelországban 10 nappal az EB kezdete előtt a hatóságok több mint 40 varsói ultrát vettek őrizetbe. Nem nehéz meg­látni, miszerint a lengyel kormány szeretné elkerülni, hogy a huligánok az utcán balhét kezdeményezzenek. E céltól függetlenül az eljárás felvet bizonyos jogsérelmeket is. Egyébként a lengyel ultrák már az EB előtt hónapokkal megkezdték kampányukat a szurkolói berkekben népszerű „Against Modern Futball”¹ jelszóval. A bajnokság utolsó fordulóiban szinte minden stadionban kifüggesztettek hasonló drapériákat. (A felvételek megtekinthetőek: http://ultrasliberi.hu/?p=12605)

Ukrajna

Sokkal súlyosabb problémák érintik a társrendező Ukrajnát. 2011. október 11-én hét év börtönbüntetésre ítélte az ukrán bíróság Julia Timosenko volt miniszterelnököt. Az indoklás szerint „a Gazprom és a Naftogaz közötti, a korábbi megállapodásokkal ellentétes szerződés Timosenko jogtalan magánakcióinak következménye”. A döntésre az Európai Unió több tagállama és Oroszország is azonnal reagált, s abban egyetértés mutatkozik, hogy ennek a pernek és az ítéletnek semmi köze a gázszer­ződéshez, hanem kizárólag politikai leszámolás áll a háttérben. Németor­szág részéről az ítélet után azonnal elhangzott olyan kijelentés is, amely arra utalt, hogy Ukrajna Németországhoz és általában véve az EU-hoz fűződő kapcsolata meg fogja érezni ennek a döntésnek a következmé­nyeit. Az azóta eltelt hét hónapban valóban „lehűltek” a kapcsolatok, de az Unió vezetői mintha nem tudták volna, mihez kezdjenek ezzel a posztszovjet állammal. Szemet nem hunyhat a „demokratikus világ” a nyilvánvalóan koncepciós per felett, de túlságosan nem is sértheti meg a regnáló hatalmat, hiszen azzal éppen azt érné el, amit megakadályoz­ni szeretne: Ukrajna távolodik Európától. (Timosenko elítéléséről lásd: Mitrovits 2011b; Sz. Bíró 2011.)

Az EURO 2012 alatt természetesen a világ szeme Kijevre is irányul. Nem kétséges, hogy amikor az UEFA kijelölte Ukrajnát mint EB-helyszínt, a döntésben fontos szerepet játszott az a geopolitikai irányzat, amely Ukrajnát le szeretné választani Oroszországról és az Unióhoz közelítené. Az Unióban eddig is sokan gondolták úgy, hogy a keleti nyitás, illetve a gazdasági liberalizáció receptje segítheti Ukrajnában a felzárkózást, valamint a demokrácia felépítését. Az Uniónak gazdaságilag és politi­kailag is fontos Ukrajna. Évekig azt hangoztatta minden érintett, hogy a demokráciát a piacon keresztül lehet megvalósítani, ennek a csúcspontja lett volna a 2012-es labdarúgó Európa Bajnokság megrendezése. E kon­cepció totális csődje már akkor világossá vált, amikor az új kijevi stadion megnyitó ünnepsége után pár nappal kimondták Timosenkóra az ítéle­tet. Hallani lehetett olyan EP-képviselők nyilatkozatait is, akik szerint a Timosenko­-ügyet nem szabad felhozni az ukrán-EU szabadkereskedelmi övezet létrehozásáról szóló megállapodás tárgyalásain.

De más jelek is arra utalnak, hogy az UEFA és az Unió az EB ürügyén „elnézi” a hatalom önkényeskedéseit. Denis Olejnikov kijevi vállalkozó esete váltotta ki a legnagyobb visszhangot. Olejnikov az Európa Baj­nokság hivatalos logójával ellátott pólókra a „Donbassz lakói, köszön­jük!” feliratot nyomtatta, utalva arra, hogy Janukovics fő szavazóbázisa éppen a Don-medence. A vállalkozót azonnal felkereste az adóhivatal és lefoglalták termékeit, majd bezáratták üzletét. Ezzel egy időben a kormány terrorizmusra hivatkozva szigorította a büntetőtörvénykönyvet, egyszerűsítette az eljárási ügymenetet is. (Radynski: Euro 2012…) Úgy tűnik, hogy a csaknem 46 milliós piac meghódítása érdekében az EU és az UEFA asszisztálni fog mindehhez, noha Bronislaw Komorowski lengyel államfőnek, a társrendezőnek, valamint Michel Platini UEFA-elnöknek rendkívül kínos hallgatni Janukovics megnyilatkozásait a demokráciáról és Európához való közeledésről. Utóbbi ki is jelentette, hogy az UEFA nem politizál, nem avatkozhat bele egy ország belügyei­be, még akkor sem, ha ez az ország az EB rendezője. Ukrajnára nézve rendkívül szerencsétlen módon éppen Kínát és az olimpiai játékokat hozta fel példaként. (Platini: Verhältnisse…) Rendkívül jellemző, hogy nem az ukrajnai koncepciós eljárások, a korrupció, vagy éppen az állatok tömeges kínzása (amely ellen többen felemelték szavukat) verte ki a biztosítékot az UEFA nagyhatalmú vezérénél, hanem az ukrán szállo­datulajdonosok (banditáknak és csalóknak nevezte őket) azon döntése, hogy felemelték az árakat a rendezvény idejére, ezzel jelentősen meg­drágították többek között a francia szurkolók ukrajnai kalandját. (http:// www.vg.hu/kozelet… )

A harkivi börtönben ülő Timosenko azonban ráérzett arra, miszerint az EB jó alkalom, hogy az EU és az UEFA akarata ellenére a politika napirendre kerüljön, s figyelemfelhívás céljával éhségsztrájkba kezdett. Hogy valóban megverték-e a volt miniszterelnöknőt a börtönben, nem tudjuk, de a célját részben elérte. A hír hallatán Németország volt az első, aki felvetette a bojkott lehetőségét. (Merlkel) Merkel kancellár és Gauck államfő bojkott-felhívását több ország is követte, sőt, Merkel azt is felvetette, hogy csak akkor hajlandó Ukrajnába utazni, ha közben meglátogathatja Timosenkót a börtönben (Németország június 13-án éppen Harkivban játszik Hollandiával csoportmérkőzést). E fejlemények következtében elmaradt a Jaltába tervezett kelet-európai államok csúcs­találkozója is. (Ukrajna elhalasztotta.)

A bojkott azonban meglehetősen álszent megoldás az európai államok részéről. Úgy viselkedik most a „demokratikus világ” Ukrajnával szemben, mint aki nem tudott levizsgázni a liberális demokrácia gyakorlatából. Ugyanakkor senki nem kérdezte meg öt évvel ezelőtt az ukrán lakos­ságot, hogy szeretné-e, ha 80 milliárd hrivnyát (1 hrivnya = 27 Ft) az EB-re költene az ország a költségvetésből, vagyis az ukrán adófizetők pénzéből. A nyugati befektetők nem érkeztek meg az országba, ahogy uniós támogatás sem. Közkeletű vélekedés, hogy a stadion- és szállo­daépítkezések az ukrán oligarchák bizniszei voltak. Az ukrán vezetés a gazdasági válság csúcsán rendezi meg az EB-t, jelentős külső források hiányában a neoliberális receptet alkalmazva: a munkatörvényköny­vet úgy módosították, hogy jelentős munkavállalói jogokat töröltek, az adórendszer átalakítása a kis- és középvállalkozásokat még nehezebb helyzetbe hozta, s a lengyel példához hasonlóan Ukrajnában is felemel­ték a nyugdíjkorhatárt. Eközben az ellenzék számos vezetőjét börtönbe vetették. A Nyugat nem tiltakozik az európai életszínvonalnál amúgy is jóval alacsonyabb szinten élő ukránokat megszorító gazdasági döntések ellen. A Timosenko kiszabadítására való felhívás és bojkott éppen úgy a „szelektív igazságosság” logikáján alapul, amellyel egyébként az ukrán kormányt vádolják Nyugaton. De a volt miniszterelnök esetleges kisza­badítása semmit nem fog változtatni az ukrán gazdaságon, a korrupción, az oligarchák hatalmán; ahhoz ennél jóval több kellene. Az EB bojkottá­lása a radikális változást biztosan nem fogja elérni. (Parfan – Radynski: Cynizm…) Feltételezhetjük, hogy ha véget ér a futballünnep, a Nyugatot is kevésbé fogja érdekelni az ukrán valóság. A legtöbb, ami elérhető és morálisan el is várható, hogy az UEFA nem legitimálja Janukovicsot, nem ad neki szereplési lehetőséget, minden tőle telhetőt megtesz annak érdekében, hogy a kormányfő ne tudja felhasználni választási kampá­nyában az EURO 2012-t. Más kérdés, hogy rendkívül veszélyes játék ez, hiszen a teljes kirekesztéssel a visszájára is fordulhat a dolog: az ukrán népet nem sértheti meg senki, mert az jelentősen felerősítené az Európa-ellenes hangulatot.

Összességében világos, hogy az EU-nak nincs valódi válasza az ukrán belpolitikai és gazdasági kihívásokra. Ezért az Európa Bajnokság bojkottálása valójában csupán látszatintézkedés. A stadionok bojkottja teljes mértékben másodrendű, szemben azzal a geopolitikai misszió­val, amelyet az EU szeretne megvalósítani. 2012-ben egy félperifériás Európa-bajnokságot láthatunk, ahol a geopolitikai és az üzleti érdekek előrébbvalók a játéknál, ahol a Nyugat sztereotípiái teljes mértékben megmutatkoznak a Kelettel szemben, ahol nem a szurkolók az elsődle­gesek, hanem a fizetőképes felső-középosztály, ahol a hazai politikai elit teljes mértékben felhasználja az eseményt a saját legitimációja érdeké­ben, ellenfelei elhallgattatására.

Jegyzet

¹ „Contro il calcio moderno”, „Gegen den modernen Fussball”, „A modern futballal szemben”. A világfutballt irányító üzleti érdekcsoportok elleni szurkolói tiltakozás Európa-szerte elterjedt jelmondata. Egyik durvább változata: „Football is for you and me, not for fuckin' industry!” [A futball a tiéd meg az enyém, nem pedig a kibaszott iparé.] (A szerk.)

Hivatkozások

Krausz Tamás 2008: Bevezetés: a magyar futball „szétglobalizálása”. In: A játék hatalma: Futball – Pénz – Politika. (Szerk.: Krausz Tamás – Mitrovits Miklós) Budapest, ELTE BTK Kelet-Európa Története Tanszék – L'Harmattan Kiadó

Merkel… Меркель може бойкотувати Євро-2012 в Україні http://www.pravda.com.ua/news/2012/04/27/6963572/ (Letöltés: 2012. 05. 11.)

Mitrovits Miklós 2011a: Stabil jobbközép. In: Szuverén, 2011. szeptember 14. http://www.szuveren.hu/tarsadalom/stabil-jobbkozep

Mitrovits Miklós 2011b: Merre tovább, Ukrajna? In: Élet és Irodalom, LV. évf. 43. sz. 2011. október 28.

Parfan, Nadia – Radynski, Oleksij: Cynizm czy walka o demokrację? http://www. krytykapolityczna.pl/Opinie/ParfanRadynskiCynizmczywalkaodemokracje/menuid-1.html (Letöltés: 2012. 05.11.)

Platini, Michel: Verhältnisse in Ukraine verändert. http://www.spox.com/de/sport/fussball/em/em-2012/1203/News/michel-platini-verhaeltnisse-in-ukraine-haben-sich-seit-em-vergabe-geaendert-uefa-praesident.html (Letöltés: 2012. 05. 11.)

Radynski, Oleksij: Euro 2012 jako narzędzie represji. http://www.krytykapolityczna.pl/OleksijRadynski/Euro2012jakonarzedzierepresji/menuid-1.html (Letöltés: 2012. 05. 11.)

Rzeczkowski, Grzegorz: Ekspert CBOS: Czy premier trwale utracił popularność? Tusk na cenzurowanym. http://www.polityka.pl/kraj/wywiady/1525835,1,ekspert-cbos-czy-premier-trwale-utracil-popularnosc.read?backTo (Letöltés: 2012. 05.11.)

Rzeczkowski, Grzegorz: Sejm głosuje nad emeryturami, Tusk przemawia do Platformy. http://www.polityka.pl/kraj/1526775,1,sejm-glosowal-nad-emeryturami-tusk-przemawia-do-platformy.read (Letöltés: 2012. 05. 11.)

Sz. Bíró Zoltán 2011: A Timosenko-ítélet kockázatai és mellékhatásai. In: Haza és Haladás Blog, 2011. 10. 12. http://hazaeshaladas.blog.hu/2011/10/12/privat_sarok_a_timosenko_itelet_kockazatai_es_mellekhatasai

Ticket prices for UEFA EURO 2012 announced. Tuesday 15 February 2011. http://www.uefa.com/uefa/mediaservices/mediareleases/newsid=1593268.html

Ukrajna elhalasztotta a jaltai csúcsot. http://www.origo.hu/nagyvilag/20120508-ukrajna-elhalasztotta-a-jaltai-csucsot.html (Letöltés: 2012. 05. 11.)

You Tube: http://www.youtube.com/watch?feature=player_embedded&v=z93iQgI3_Iw (Letöltés: 2012. 05. 30.)

http://ultrasliberi.hu/?p=12605 (Letöltés: 2012. 05. 30.)

http://www.vg.hu/kozelet/tarsadalom/platini-banditak-es-csalok-az-ukran-szallodasok-373013 (Letöltés: 2012. 05. 11.)

A fentiekhez kapcsolódik még egy tematika, melyre írásom reflektálni kíván, és ez éppen a közvélemény formálása. Az amerikai szociológiában kiemelt helye van a közvélemény-kutatásnak, hiszen eredményeit a polito­lógia mellett a reklámiparban és a marketingben is széles körűen haszno­sítják. Az államszocialista országok – noha a bolsevik párt kétségtelenül a tömegekre alapozta forradalmi és polgárháborús győzelmét – meglehetős félénkséggel álltak hozzá a közvélemény-kutatáshoz, amelyet „polgári” tudománynak tekintettek. Sztálin alatt is létezett ugyan közvélemény-ku­tatás, ez azonban kimerült az NKVD és más politikai szervek által szor­galmasan gyűjtött hangulatjelentésekben, amelyek egyébként a történeti időszaktól függetlenül lehettek mai szemmel meglepően kritikusak – az eredmény, pontosabban a főtitkár reakciója, sajnos ismert a nagy félelem időszakának fékevesztett terrorjából. A '60-as évektől bekövetkező olva­dással párhuzamosan a szociológia is újraindulhatott, sőt, megjelentek a közvélemény-kutató intézetek.² Az eredményeket azonban a kormányok a „szigorúan bizalmas” információk között kezelték; így még a szocio­lógiatörténet meghatározó alakjai sem tudtak bevonulni a köztudatba. A közvélemény-kutatást megnehezítette az ún. kettős véleményklíma és a mimikri (a valódi politikai vélemény elrejtése). Így hihette el maga a rendszer, hogy a lakosság támogatását élvezi egy olyan időszakban, ami­kor a kormány és a párt iránti bizalom egyre vészesebben fogyatkozott.³ A társadalmi percepciónak ez a zavara is hozzájárul az 1989-es esemé­nyek magyarázatához a kelet-európai országokban: mihelyst megdőltek a pártállam által emelt politikai tabuk, rögtön kiderült, hogy a közvélemény nem támogatja a hatalomban levő kormányokat.

A Jobs-életrajz kapcsán rámutatok néhány olyan szociálpszichológiai megfigyelésre, amit nem csak a fogyasztásban és a kapitalista reklám­iparban lehet(ne) hasznosítani. Kiemelném Robert K. Merton nevét, nemcsak azért, mert eredetileg a címben szereplő Merlin művésznév felvételén gondolkodott, hanem azért, mert számos gyakorlati megfi­gyelést igen eredeti módon kötött össze az elmélettel. A cím egyébként elsősorban arra utal, milyen „bűvészettel” teremtette meg Jobs az Apple és a saját legendáját. Azzal a kérdéssel, hogy teljesítménye mit jelentett a technikatörténet szempontjából, a könyv kimerítően, én viszont egyál­talán nem foglalkozom.

A Jobs-életrajzról egyébként magyarul is olvashatunk rendszerkri­tikai reflexiót. Marie Bénilde, a Le Monde diplomatique c. folyóiratban megjelentetett írásában (Bénilde 2012) hosszasan bírálja Isaacsont, mert idealizált képet fest az amerikai techno-kapitalizmus működéséről, és inkább arra törekszik, hogy az Apple PR-ját erősítse, ahelyett, hogy kritikus szemmel és a megfelelő távolságtartással (is) lássa és láttassa hősét. Nem esik szó a termelés Kínába való kitelepítéséről, ami amerika­iak tömegeit fosztotta meg a munkalehetőségtől; az olcsó és végletesen kizsákmányolt munkaerő alkalmazásáról, a kegyetlen munkafeltételekről, a szakszervezetek ellehetetlenítéséről (Jobs Obamának többek között azt javasolta, hogy meg kell törni a pedagógusok szakszervezetét az oktatás forradalmasítása céljából), és hosszan lehetne sorolni a Jobs által is favorizált amerikai „corporate” kultúra embertelen és megalázó módszereit (az elbocsátott dolgozót a vállalathoz sem engedik be, hanem utána küldik a személyes tárgyait – a módszer ijesztően emlékeztet a sztálini terror időszakában meghonosodott nézetre, miszerint a leleplezett ellenséget már csak azért is el kell távolítani a dolgozók társadalmából, mert megrögzött kártevő létére egészen biztosan ártani fog a szocializ­musnak). Ez az egyoldalúság azonban más szerzőknél is megfigyelhető: példaként említem Manuel Castellst, aki az elsők között figyelt fel az informális gazdaság terjedésére a fejlett kapitalista társadalmakban (Portes – Castells – Benton 1989); utóbb mégis egész trilógiát szentelt a Szilikon-völgy forradalmának, amiben sajnálatosan kevés a rendszer­kritika (Castells 2005).

Miközben nem szabad abba a tévedésbe esnünk, hogy rendszerkriti­kus szemléletet tulajdonítunk a CNN volt elnök-vezérigazgatójának, meg kell jegyezni, hogy az életrajzi könyvében ábrázolt kép nem egyértelmű­en kedvező sem Jobs, sem pedig az 1960-as évek hippijei számára. A könyvben ugyanis szó esik arról, hogy Jobs a barátaival alapít egy hippi­kommunát – a kommuna azonban idővel felbomlik, nem utolsósorban azért, mert a barátok egy idő után úgy érzik, hogy a farm tulajdonosa, egy bizonyos Robert Friedland, egy auschwitzi túlélő fia, ki akarja őket zsákmányolni (Isaacson 2011, 54-56). A szerző azonban azt is megem­líti, hogy amikor Jobs teherbe ejtette a barátnőjét, amit utóbb letagadott, Friedland segített a lányon.

A történet – mivel Isaacson adós marad a kortárs amerikai hippi-moz­galom bemutatásával – megmarad érdekes epizódnak, noha rácáfol bizonyos sztereotípiákra az emberi jellemről. Fáber Ágostont idézem, Boltanski szociológiájának egyik kutatóját: „Boltanski és Chiapello a 60-as évek társadalmi mozgalmaiban két alapvető – és egyidejűleg nem könnyen megvalósítható – követelést azonosítottak: az egyik az ún. »szociális kritikai« (amely fokozottabb anyagi biztonságot, biztos megélhetést követelt), a másik pedig az ún. »művészi kritika«, amely pedig az autonómia, a kreativitás, az autenticitás kibontakoztatására és az önmegvalósításra helyezte a hangsúlyt. A két törekvés csak rövid ideig volt képes egyidejűleg megvalósulni, a 70-es évektől kezdve a kapitaliz­mus mintegy engedményként magába olvasztotta a művészeti kritikát, a szociális kritikát pedig Franciaországban meglehetős hatékonysággal szerelte le.⁴ Ez azért volt lehetséges, mert egyrészt a nagy szakszerve­zetek tagsága és népszerűsége radikálisan csökkent, másrészt pedig a keleti »szocialista« berendezkedés is egyre inkább zsákutcásként jelent meg a köztudatban, s így a nyugati kapitalizmus egyre inkább ellenpólus nélkül maradt.” (Fáber Ágoston személyes közlése)

Jómagam három mozzanatot emelek ki Isaacson könyvéből, ame­lyek sokat elárulnak az amerikai „lázadás” mentális és pszichológiai korlátairól. Isaacson leír egy esetet, amikor a kisfiú Steve Jobsnak arra a kérdésre kell válaszolnia, hogy mi az, amit nem ért a világból. A gyerek válasza: „Nem értem, hogy az apám egyszerre miért lett ennyire csóró.” (Isaacson 2011, 25) A másik az a momentum, amikor Jobs barátnője teherbe esik a fiútól, aki letagadja az apaságot, sőt, kijelenti, hogy a gyerek „bárkié” lehet a kommunában, amit a megsértett lány nagyon sokáig nem tud neki megbocsátani. Felmerül a kérdés, mit is jelentett a szexuális szabadság a középosztály – vagy akár az alsó középosztály – fiataljainak kommunáiban, ha nyilvánosan ekkora sértésnek számított az a feltevés, hogy a lány létesíthetett párhuzamos szexuális kapcsolatot. A harmadik mozzanat Jobs indiai útja; semmilyen jele nincs annak, hogy Jobsot valaha is foglalkoztatta volna az indiai társadalom kiáltó egyen­lőtlensége, a turisták számára is látható nyomor; itt nyilvánvalóan nem arról volt szó, hogy Jobsot érdekelte volna az ország megismerése, a „megvilágosodás” egyet jelentett önmaga keresésével.

Ezekkel az eszmékkel és korlátokkal azonban Jobs nem volt egyedül. Az amerikai hippi-mozgalomnak nem volt gazdasági programja; a két döntő kérdéshez, a termelési módhoz és a tulajdonhoz pedig a leg­radiká­lisabbak sem mertek, akartak, vagy tudtak hozzányúlni. Említhetem itt az egyik leg­baloldalibb aktivista, Jerry Rubin nevét és sok szempontból emblematikus élettörténetét. Jerry Rubin szintén Indiában kereste a „megvilágosodást”, éppúgy, mint Jobs; hazatérve Amerikába megalapí­totta a Youth International Party-t, ami radikális, polgárpukkasztó akcióiról vált híressé. A lázadó fiú végül – Jobshoz hasonlóan – mégiscsak betago­zódott az amerikai techno-kapitalizmusba; Apple-részvényeket vásárolt. 1994-ben életét vesztette egy balesetben (1938-ban született). Friedland – Isaacson könyvének tanúsága szerint – még jobban letért a forradalom útjáról: Jobs felidéz egy esetet, amikor egykori barátja arra akarta ráven­ni, hogy járjon közbe az érdekében Bill Clintonnál, mert egyik bányája súlyos környezeti károkat okozott.⁵ Jobs erre nemet mondott, azzal a megjegyzéssel: „Különös, hogy az, akit fiatalon szinte a gurumnak tekin­tettem, szó szerint és átvitt értelemben is haszonleső aranyásóvá vált.” (Isaacson 2011, 56) Sajnálatos, hogy Jobs saját magára nem vonatkoz­tatta ezt a kritikát, de társadalomtörténeti szempontból ennél jelentősebb az a megállapítás, hogy az emberek személyes sorsát és meghatározó döntéseit mennyiben alakítja valójában a környezetük; én ugyanis sokkal inkább a makro­környezet hatásával magyarázom azt, hogy Rubin, Jobs és Friedland mind részeseivé váltak annak a kapitalista rendszernek, ami ellen fiatal korukban lázadtak, mintsem a személyes tulajdonságje­gyek alapján.⁶ Az amerikai techno-kapitalizmus felfogható úgy is, mint a '60-as évek „lázadásának” szerves folytatása – és ha így fogjuk fel az összefüggést, akkor nem(csak) Jobson kell számon kérni az elmaradt forradalmat, illetve azt a szomorú tényt, hogy az új amerikai „corporate” kultúra a sztálini időszak számos rémes elemét magába olvasztotta, még ha a kínzásokat és a tömeges agyonlövést nem is sikerült meghonosí­tani. A későbbi techno-kapitalisták olyan környezetben szocializálódnak, ahol nincs jelen a gazdasági egyenlőség­-létbiztonság­-szociális jogok tematikája; ezeket legfeljebb az állami elnyomással azonosítják, és kizá­rólag az egyén szabadságát kívánják megvalósítani.⁷ A „lázadás” tehát nem ingatta meg a hagyományos amerikai értékeket, sőt, éppen azokat kívánta érvényre juttatni, igen szélsőségesen – és hozzátehetjük, hogy szemben a Hair által sugallt optimista képpel, nagyon kérdéses marad, hogy a hippi-mozgalom valójában mennyire változtatott az osztályok és fajok közötti szegregáción.

Mint történeti életrajz, a könyv tehát kétségtelenül megbukik. Előnyének tekinthető azonban, hogy Isaacson nem idealizálja Jobsot, hanem egy esendő embert ábrázol, aki szinte soha nem ismeri be a tévedéseit, bár szép számmal vannak neki. Kérdéses, persze, hogy a szerzőnek meny­nyiben sikerül túllépni itt a pszichológiai konvenciókon, és feltárni valami igazán egyedit Steve Jobs életéből. Amikor nem erőlködik azon, hogy beilleszkedjen ezekbe a konvenciókba, akkor vannak sikerei.⁸ Meglátá­som szerint szerencsétlen annak erőltetése, hogy Jobsra mekkora hatást gyakorolt az örökbefogadás ténye;⁹ sokkal érdekesebb kérdés lenne, hogy a genetikai program (akármi legyen is az) mennyire befolyásolja valójában a személyiség fejlődését; hiszen abból, amit Isaacson leír, sokkal inkább következik az, hogy Jobsot jobban befolyásolta a soha el nem ismert szír apai hagyomány (hiszen az apa egy „lecsúszott”, de valamikor befolyásos arab kereskedő családból származott), mint a sokat emlegetett nevelőapa, akinek a fáma szerint büszkén mutogatta az általa felépített vállalatot.¹⁰ A terjedelmes kötetben azonban kétségtelenül vannak nagyon jól megírt fejezetek: példa erre a fiatalkorát bemutató rész, ellentmondásos visel­kedése első gyermeke anyjával, kényszerű távozása az Apple éléről (miután összeveszett az igazgatótanáccsal) és betegségének leírása, ahol Isaacson – meghazudtolva PR-os múltját – az emberi együttérzés magaslataiba emelkedik. Jobs kétségtelenül nagy pozőr volt, és betegen is az maradt; ezt a tényt Isaacson egyáltalán nem leplezi.

Ez elvezet minket a második kérdéshez, ahol Bénilde-nek vannak eredeti megfigyelései. Hogyan formálta Steve Jobs – talán tudatosan – a közvéleményt? Marie Bénilde (2012) kimondja: „Steve Jobsnak főleg ahhoz volt tehetsége, hogy elfelejtesse iparmágnási szerepét és korá­nak kulturális hullámait meglovagolva mindig fázisban maradjon a nagy tőbbséggel.”(Kiemelés tőlem – B. E.) De mit is jelent valójában – az adott történeti kontextusban – ez a manipuláció?

Fontos itt felidéznünk Georg Simmel nevét, akit sokan – Marxszal, Durkheimmel és Max Weberrel együtt – a szociológia negyedik „atyjának” tartanak. Simmel különösen azért fontos, mert a másik három alapítóval ellentétben, igen komoly érzelmi intelligenciával rendelkezett. Számos meglátása így ma is releváns – akkor is, ha a formális logika szempontjá­ból teljesítménye alatta marad a szociológia és a marxizmus klasszikusai-nak.¹¹ Simmel igazi zsenialitása abban rejlett, hogy képes volt szociológiai tudással ötvözni az emberi pszichikumot – műveit ezért érdemes (volna) ma is felfedezni azoknak, akik a világ jobbításán gondolkodnak.

Számos fontos tanulmánya közül kiemelem „A titok és a titkos társa­dalom” c. munkáját. Itt Simmel előrevetít egy olyan társadalmat, ahol a tudás egyre fontosabbá válik a társadalmi érvényesülés szempontjából – és figyelmeztet ennek a lehetőségnek az elidegenítő (és kizsákmá­nyoló) hatásaira. (Simmel 1973, 339) Érdemes itt idézni a következőket: „Az igazmondásra épülő érintkezés általában annál megfelelőbb egy csoporton belül, minél inkább a sokak, és nem a kevesek jóléte válik normává. Akiknek ugyanis hazudnak – vagyis, akik a hazugság révén károsodást szenvednek – azok mindig többségben lesznek a hazu­gokkal szemben, akik e hazugságból előnyöket kovácsolnak a maguk számára. A »felvilágosodás« ezért, amelynek célja a társadalmi életben ható igazságtalanságok felszámolása, teljesen demokratikus jellegű.” (Simmel 1973, 319)

A felvilágosodás dialektikájában Simmel kétségtelenül tévedett. Előbb éppen a nácizmus bizonyította, a Joseph Goebbels által irányított fé­lelmetes propagandagépezet segítségével, hogy az emberek tömegei kétségtelenül elhisznek bármilyen vaskos hazugságot, ha azt elég sokáig és elég nagy kitartással verik a fejükbe, majd pedig a fogyasztói társa­dalom példáján láthattuk, hogy a különböző márkákat az emberek olyan imázsokkal rokonítják, amelyekkel szívesen azonosulnak. Az Apple-felhasználók közé tartozni bizonyos presztízst, bourdieu-i fogalommal társadalmi tőkét jelent. Csakhogy ez a társadalmi tőke jórészt illuzórikus, hiszen a valóságban óriási különbségek állnak fenn egy Apple-t használó topmenedzser és egy állástalan magyar diplomás vagy akár szakmunkás között – akkor is, ha az utóbbiak vásárolnak megtakarításaikból (vagy akár hitelbe) egy okos­telefont. A net demokratikus kultúrája tehát ennyi­ben bűvészet – csúnyábban mondva pedig becsapás.

Jobs kétségtelenül megértette a mítoszgyártás fontosságát – hiszen egész életét feltette arra, hogy a felhasználók ízléséhez alkalmazkodva alakítsa az Apple mítoszát. Ebből a szempontból fontos kiemelni, hogy halálos betegen még találkozni akart a „fiatalokkal”: ebben persze lát­hatunk nyers üzleti érdeket is, de én legalább ilyen fontosnak tartom a Szilikon-völgy mítosza folytonosságának fenntartását: Jobs, úgymond, csak vissza akarta adni, amit ő kapott a saját mestereitől (bár a szemé­lyiségjegyek alapján Jobsnak aligha kellettek tanítók és mesterek). A mítosz azonban folytatódik.

Robert K. Merton Simmel számos meglátását, ha úgy tetszik, intuícióját alkalmazta az észak-amerikai gyakorlatban. Merton (2002, 190-193) felfigyelt egy esetre, amikor is egy ismert rádióriporter arra vállalko­zott, hogy egy jótékonysági cél érdekében „maratoni” sokáig adásban marad. Az emberek többet adakoztak az átlagosnál, mert úgy ítélték meg, hogy a rádiós teljesítménye hitelesebbé tette az ügyet. Merton számos más vizsgálatot elvégzett, de az eredmény ugyanaz maradt: az emberek hitelesnek látták a rádiós teljesítményét, és azért adakoztak. De hivatkozhatnék itt történelmi példákra: Churchill híres beszédére a második világháború előestéjén, vagy Sztálin azon elhatározására, hogy megtartják az októberi forradalom tiszteletére rendezett parádét az ostromlott Moszkvában – és a főtitkár a helyén maradt. Az információs jelentések egyöntetű tanúsága szerint ez leírhatatlan lelkesedést váltott ki Moszkvában és a Vörös Hadseregben.

A közvélemény manipulálása persze kétélű játék. Klasszikus példa Oscar Wilde esete, aki nagyon is tudatosan alakította ki írói imázsát, és Jobshoz hasonló átéléssel játszotta a cinikus esztéta és társasági ember szerepét. Wilde valódi tragédiája az volt, amikor tévedett: rosszul mérte fel az angol közvéleményt, és nem értette meg, hogy a kortársak nem fogják tolerálni nyilvánosságra kerülő homoszexuális kapcsolatait. (Ellmann 1988)

Miközben Isaacson könyve nem tagadja, hogy Jobs – többek között az ő segítségével – manipulálta a közvéleményt, az igazi „bűvészet” (vagy becsapás) leleplezetlenül marad. Nem célom e helyütt ismertetni a net-társadalom könyvtárakra rúgó szakirodalmát; elegendő annyit meg­jegyezni, hogy a PC-k, okos­telefonok és táblagépek kétségtelenül nagy előrelépést jelentenek az emberek közötti interakciók és információcsere demokratizálásában. Csakhogy itt felmerül két nagyon jogos baloldali kritika. Az egyik éppen az elidegenedés pszichológiai problémája, amit felvet az új technika. A másik – talán következményeit tekintve megha­tározóbb – kérdés pedig az, hogy mennyi ideig lesz „fenntartható” a lát­szólag demokratikus net-kultúra és a ténylegesen fennálló, egyenlőtlen, sőt, a statisztikai felmérések szerint egyre egyenlőtlenebb kapitalista viszonyok közötti kiáltó ellentmondás?

A kérdés sajnos fájdalmasan aktuális, ugyanis az 1980-as évektől egyre jobban megfigyelhető nemcsak a '60-as évek emancipációs tö­rekvéseinek az elbukása, hanem az elért eredmények felszámolása is. Gondolok itt statisztikailag mérhető jelenségekre: az osztályok közötti egyenlőtlenségek globális növekedésére, a szellemi és fizikai munka bérezése közötti olló szétnyílására, a szakszervezeti mozgalom hanyat­lására, a strukturális munkanélküliségre, az oktatás és az egészségügy privatizációjára – és a listát hosszan lehetne folytatni. A cikknek nem témája a társadalmi nem (gender), holott a feminizmus nagyon sokat köszönhet a '60-as évek baloldali fellendülésének. A mainstream média és irodalom nagyon plasztikusan tükrözi az e területen is bekövetkezett hanyatlást: a mai sikerfilmek és bestseller-irodalom (amit szakértők szerint főleg a nők vásárolnak) egyértelműen azt az „üzenetet” közvetítik a publikum felé, hogy a nő legfontosabb dolga az életben, hogy férjet találjon magának – lehetőleg olyat, aki eltartja, de ha ez nem sikerül, akkor se adja fel: akármilyen férj jobb, mint a semmi.¹² Ezt kétségtelenül nem erősítik meg a hazai és európai statisztikai adatok,¹³ a globális média által sugallt imázs azonban határozottan tükröz a társadalmi nem terén egy markánsan neokonzervatív fordulatot, mintha a középosztály azzal akarná megoldani a strukturális munkanélküliség globális problémáját, hogy a nőket kérlelhetetlenül visszaszorítja a háztartásba. Ezt a fordu­latot tükrözik a mainstream ikonok: ide lehetne sorolni Kate Middleton nagyszabású esküvőjét, ahol a legfontosabb a menyasszonyban az, hogy szép, jól öltözik, valamint szereti és támogatja a trónörököst, de ezt a patriarchális (hogy ne mondjuk, „macsó”) hagyományt folytatják a techno-kapitalizmus hősei is, és esetünkben mindegy, hogy ez a szerep csak a nyilvánosságnak szól, vagy a szóban forgó férfiak valóban azonosulnak is vele.¹⁴ Isaacson leírja, hogy házassága előtt Jobs kitartóan (vagy csak naivan) kérdezgette barátait, melyik menyasszonyjelölt a szebb, de a Facebook-film is pontosan ezeket a sztereotípiákat követi – mintha legalábbis a kapitalizmus nemi téren visszatalált volna a Kinder, Kirche, Küche szentháromságába.

Mindezek fényében nagyon is aktuálisnak tartom azt a kérdést, hogy meddig lehet egy ügyes „bűvészettel” a fennálló társadalmi valóság elfo­gadására szorítani azokat, akik rosszul jártak a techno-kapitalizmussal, és akik – az egykori hippikhez hasonlóan – szintén '68 örökösei.

Jegyzetek

¹ Szeretném megköszönni e helyütt Fáber Ágoston kritikai észrevételeit, amelyek termékenyen segítették a cikk átdolgozását.

² Magyarországon igen sokat tett a szociológia újraintézményesüléséért Huszár Tibor. A politikai összefüggésekhez lásd: (Hegedüs 1989). A hazai közvélemény­-kutatásból kiemelem Angelusz Róbert nevét, aki 1969-ban a Magyar Rádió és Televízió Tömegkommunikációs Kutatóközpontjában, 1972-től pedig az ELTE Szociológiai és Szociálpolitikai Intézetében dolgozott.

³ A gondolat kifejtését lásd: (Angelusz 2000, 280-290).

⁴ Az amerikai-francia kulturális interakciót itt nem vizsgálhatjuk; a kapcsolatot azonban mindenképpen fontosnak kell tekinteni.

⁵ Érdemes itt párhuzamot húzni a késő Kádár-korszak technokráciája és a '60-as évek lázadói között. Somlai Péter szép hasonlatával élve: nem a szívük mélyén voltak ők kapitalisták, hanem az érdekeik mélyén voltak azok.

⁶ A mainstream irodalomból is hozhatunk erre példákat: Salinger Zabhegyezője már előrevetíti a „forradalomnak” ezt az árulását, míg Kerouac Útonja „tiszta” lázadás – nem véletlen, hogy az Úton ma szinte elfelejtett klasszikus. Itt érde­mes megemlíteni, anélkül, hogy elvitatnánk a radikálisok politikai bátorságát, hogy a jó család és főképp a tulajdon jelentett bizonyos védelmet az amerikai igazságszolgáltatási rendszerrel szemben. Stephen Donaldson, a Stop Prisoner Rape egyik aktivistája leírja, hogyan tették be a „problémás” aktivistákat olyan cellákba, ahol szinte elkerülhetetlen volt, hogy áldozatává ne váljanak a cso­portos nemi erőszaknak. Ezt a módszert kétségtelenül alkalmazhatták volna azért, hogy megalázzák a középosztálybeli baloldali ak­tivistákat; itt azonban meggyőződésem szerint a politikai szimpátiát „felülírták” az osztályszempontok: ha egy vagyonos családból származó fehér fiatalember esik áldozatul a börtönbeli erőszaknak, az elfogadhatatlanabb a társadalom számára, mint az „egyszerű” polgárpukkasztás. Ugyanez az osztályszempont a Zabhegyezőben is erőteljesen érvényesül.

⁷ Az összefüggésre Fáber Ágoston hívta fel a figyelmemet.

⁸ Ezt különösen annak fényében kell értékelnünk, hogy mennyire nem sikerül mindez az Einstein-életrajzban, amiből mintha csak annyi derülne ki Einstein életéből, hogy mi volt a viszonya a zsidósághoz.

⁹ Isaacson itt az emberi képzeletben ősidők óta jelen levő mítoszokhoz nyúl: a nagy királyok és félistenek „hagyományosan” isteni származásúak, de még Jézus Krisztus sem lehet földi halandó gyermeke. Ezeket az ősrégi meggyőződéseket támasztja fel Dan Brown és a vérvonal-elmélet (mintha a kereszténység mint hit szempontjából számított volna, hogy Jézusnak volt-e leszármazottja…).

¹⁰ Hasonlóan érdekes kérdéseket vet fel a multikulturalizmusról az, hogy a szír édesapa családja sem érezte úgy, hogy a kisfiú mellé kell állnia; holott Isaacson könyve szerint Jobs természetes édesapja meghívta amerikai, katolikus barát­nőjét a családjához, vagyis a családnak tudnia kellett a „barátnő” létezéséről. Kérdés, hogyan viselkedett volna ugyanez a család, ha nem egy amerikai lányról van szó, hanem olyan „barátnőről”, aki könnyebben integrálható a helyi társadalomba. (És itt nem tudjuk nem szóvá tenni azt, hogy olyan társadalomról van szó, ahol a fiúgyerek „hagyományosan” több előjogot élvez, mint a lány.)

¹¹ Simmel magyarországi felfedezéséhez lásd: (Somlai 1973).

¹² Vegyük észre, hogy a „feminista könyvként” ünnepelt Állítsátok meg Terézanyut! – függetlenül egyéb érdemeitől – valójában pontosan és kizárólag csak azzal foglalkozik, hogyan lehet megtalálni az alkalmas férjet. Lori Gottlieb Légy a felesége! c. könyvében amerikai őszinteséggel nyíltan le is számol az eman­cipációs-feminista hagyományokkal, amelyekben nevelkedett, és minden nőt arra int, hogy tanuljon az ő példájából: ragadja meg azonnal az első férfit, aki hajlandó elvenni, mert utána nem kap mást.

¹³ 2011-ben nagyon alacsony volt a házasságkötések száma Magyarországon és Európában, és 2012 a jelek szerint ezt is alul fogja múlni.

¹⁴ Judith Fetterley (1978) tömören úgy jellemezte az amerikai „kánon” irodalmat, hogy az „amerikai irodalom hímnemű”. Nem kívánok belemenni megalapozat­lan fejtegetésekbe, de éppen ezt a „macsó” kultúrát támasztja alá az amerikai börtönökben dokumentált nemi erőszak, hiszen éppen arról van szó, hogy fér­fiasságában alázzák meg az áldozatot. A motívum – erőszak nélkül – Fitzgerald klasszikusában, A nagy Gatsby-ben is megjelenik; noha Fitzgerald nyíltan nem állítja, de burkoltan legalábbis érzékelteti, hogy a gazdag pártfogó szexuálisan is kihasználta a fiatal Gatz-cel való kapcsolatát.

Irodalomjegyzék

Angelusz Róbert 2000: A látens közvélemény és a váratlansági szindróma. In: A láthatóság görbe tükrei: Társadalomoptikai tanulmányok. Budapest, Új Mandá­tum Könyvkiadó, 280-290.

Bénilde, Marie 2012: Az Apple, Steve Jobs és az amerikai neokapitalizmus. http://www.magyardiplo.hu/archivum/2012-januar/667-az-apple-steve-jobs-es-az-amerikai-neokapitalizmus

Boltanski, Luc – Chiapello, Eve 2005: The New Spirit of Capitalism. London, Verso Books

Castells, Manuel 2005: A hálózati társadalom kialakulása. Budapest, Gondolat

Ellmann, Richard 1988: Oscar Wilde. Penguin Books

Fetterley, Judith 1978: The Resistant Reader: A Feminist Approach to American Fiction. Bloomington, Indiana University Press

Hegedüs András 1989: Élet egy eszme árnyékában. Budapest, Bethlen Gábor Könyvkiadó

Isaacson, Walter 2011: Steve Jobs. Budapest, HVG Könyvek

Krausz Tamás – Bartha Eszter (szerk.) 2008: 1968: Kelet-Európa és a világ. Budapest, L'Harmattan

Merton, Robert K. 2002: Társadalomelmélet és társadalmi struktúra. Budapest, Osiris

Portes, Alejandro – Castells, Manuel – Benton, Lauren A. (szerk.) 1989: The Informal Economy: Studies in Advanced and Less Developed Countries. Baltimore, Johns Hopkins University Press

Simmel, Georg 1973: Válogatott társadalomelméleti tanulmányok. Budapest, Gondolat

Somlai Péter 1973: Georg Simmel és a formális szociológia. In: Georg Simmel: Válogatott társadalomelméleti tanulmányok. Budapest, Gondolat

http://en.wikipedia.org/wiki/Stephen_Donaldson_(Columbia_University)