Az egykori Jugoszlávia területén folyó polgárháború teljes mértékben elhallgatott tényezője nem más, mint az ország gazdasági helyzete.
Jugoszlávia állami és magánadóssága a külföldi hitelezők irányában az 1980-as évek folyamán 20 milliárdos nagyságrendű volt. Az évtized legnagyobb részében ez a nemzeti jövedelem több mint egynegyedét jelentette, és az adósságszolgálat felemésztette a Jugoszláviából évente exportált javak és szolgáltatások kb. 20 százalékát. Voltak más tényezők is, de a termelésnek az adósságok visszafizetését szolgáló exportra való koncentrálása volt a fő oka a vágtató inflációnak és az életszínvonal folyamatos romlásának. A jugoszláv eladósodás adatai meglehetősen tipikusnak tekinthetők az alacsony és közepes nemzeti jövedelmű harmadik világbeli gazdaságok helyzetét illetően, eltekintve a még rosszabb helyzetben lévő, legsúlyosabban eladósodott országoktól. Senki előtt sem lehet kétséges, milyen politikai következményekkel jár az ilyen méretű adósságteher a harmadik világban. Az adósságnak ugyanilyen romboló következményei voltak Jugoszláviára nézve is, de az ország gazdaságát a harmadik világ számos más problémája is sújtja.
Ha felmerül a kérdés, miért is vették fel a jugoszláv kormányok ezeket az óriási hiteleket, az első válasz az, hogy sok más, iparosodó harmadik világbeli országgal együtt a jugoszlávok sem látták előre, hogy a gazdaság első szektorába tartozó exportcikkeik ára a világpiacon esni fog, miközben – a hitelek árával együtt – emelkedni fog az olaj és más, a gépparkhoz nélkülözhetetlen import-cikkek, valamint egyéb ipari termékek ára. De a jugoszláv esetben a legfontosabb tényező az ország különböző részeinek egyenlőtlen fejlődése volt.
Az ipari fejlődés legnagyobb részben a már eleve fejlettebb Északon ment végbe, miközben a Dél adta a legtöbb nyersanyagot. Mivel a világpiacon a 70-es és 80-as években az ipari termékek ára tovább emelkedett, míg az élelmiszereké és nyersanyagoké esett, ahogyan általában a világon, úgy Jugoszláviában is nőttek az egyenlőtlenségek az Észak és a Dél között. Az Észak olcsóbban jutott hozzá ipara alapanyagaihoz, miközben a Délnek többet kellett fizetnie az ipari termékekért.
Politikai fejlemények
Mindez sajátos lökést adott a jugoszláv politikai helyzet alakulásának. Az ország egyébként voltaképpen rendkívül sikeresen hajtotta végre az áttérést egy főleg őstermelő jellegű gazdasági alapról az ipari gazdaságra. Az ipari export, amely az 1970-es évek elején az összes exportnak csak 50%-át tette ki, az 1980-as évekre már annak 80%-ára rúgott. Az, ahogyan a megnövekedett exportot az adósság visszafizetésére használták fel, kívülről sikertörténetnek tűnhetett, az országon belül azonban ennek hatásait inkább úgy észlelték, hogy mind az Észak, mind a Dél becsapva érezte magát. Az Észak úgy látta, hogy annyival járul hozzá az adósság kifizetéséhez, amennyivel csak bír, miközben ugyanezt a Dél egyre kevesebbel támogatja. De a Dél lakói szemében is úgy tűnt, hogy egyre többet és többet termelnek, ám ezért a többlettermelésért folyamatosan egyre kevesebbet kapnak.
Jugoszlávia vonatkozásában egy további meghatározó tényező volt, hogy a központ nem tudta ellenőrzése alatt tartani a beruházási döntéseket és a külföldi fizetőeszközök felhasználását. Végső soron ebből keletkezett az ország külső adóssága. Némileg leegyszerűsítve a helyzetet: a szövetségi kormány felelt az adósság visszafizetéséért, de nem volt meg a szükséges hatalma az egyes köztársaságok fölött ahhoz, hogy csökkentse a kiadásokat, vagy az adósságterhet az adók emelése révén egyenletesebben ossza el az ország különböző részei között. Az Észak és a Dél közötti növekvő ellentét ahhoz vezetett, hogy az északi köztársaságok – Szlovénia és Horvátország – egyre több és több cselekvési szabadságot követeltek és kaptak is a központi irányítástól. Ennek pedig az lett a következménye, hogy a központi (szövetségi) kormányzat nem tudta többé elfogadtatni azokat a redisztribúciós intézkedéseket, amelyek a Dél gazdasági fejlődését az Északéhoz közelíthették volna, miközben pedig a világpiaci árak mozgására való tekintettel – ez mindinkább szükségessé vált volna az ország egységének megőrzéséhez. Ám a központ hatalmának folyamatos csökkenése, amely minden újabb alkotmánymódosítással együtt járt, egészen katasztrofális következményekhez vezetett a külföldi adósság kezelését illetően. Ahogyan a jövedelmek emelkedtek, a szövetségi bank egyszerűen több bankjegyet bocsátott ki, hogy áthidalja a keletkező rést; a megtermelt javakat viszont exportálták, hogy árukból kifizethessék az adósságot. Az eredmény az volt, hogy az inflációs ráta állandóan emelkedett: az 1970-es évtized évi átlagos 15%-áról 40%-ra (1981-83), majd 200%-ra (1985-88), majd végül több mint 1300 százalékra (1989). A drákói eszközök, amelyekre szükség lett volna ennek a helyzetnek a megváltoztatásához, valószínűleg elfogadhatatlanok lettek volna az északi köztársaságok számára. Ők a Délt hibáztatták az összeomlásért, főként a szerbeket vádolva, mivel nekik volt a központra a legnagyobb befolyásuk.
A helyzet megértéséhez feltétlenül szükséges aláhúznunk ezt a tragikus kölcsönhatást a világgazdasági folyamatok és a jugoszláv szövetségi állam törékeny struktúrája között. A háború végén elfogadott szövetségi alkotmány célja az lett volna, hogy fenntartsa azt a nemzeti egységet, amelyet Tito épített ki a náci megszállók elleni közös harc során. A hat köztársaság jelentős önálló hatalmat kapott a szövetségi államon belül, Vajdaság és Koszovó tartományok pedig – ahol nagyszámú magyar, illetve albán népesség élt – bizonyos mértékű autonómiát nyertek a Szerb Köztársaságban. A központi kormányzat hatalma folyamatosan csökkent. Először azáltal, hogy megszüntették a központi gazdasági tervezést, majd az egymást követő decentralizációs lépések nyomán, különösen pedig Kardelj miniszterelnök 1974-es reformjaival. Mindez nem egyszerűen reakció volt a Sztálinnal való szakítás előtti évek túlcentralizált, szovjet típusú tervezésére. Ez a decentralizációs folyamat világosan tükrözte a világpiaci árak „ollójának" – csökkenő nyersanyagárak, emelkedő iparcikk-árak – egyenetlen hatását Jugoszlávia fejlettebb és kevésbé fejlett köztársaságaira és tartományaira. Miután Tito meghalt, és az egyetlen elnököt egy nyolc (!) személyből álló kollektív elnökség váltotta fel (akik a hat köztársaságot és a két autonóm tartományt képviselték), a fejlettebb köztársaságok arra törekedtek, hogy mind nagyobb mértékű függetlenségre tegyenek szert, s úgy érezték, fejlődésüket egyre inkább akadályozzák a kevésbé fejlett köztársaságok és a szerbiai központ, amely nemcsak földrajzilag fekszik az Észak és a Dél között, hanem közbülső helyet tölt be a gazdasági fejlettség terén is.
(Against the Current)
Halmozódó adósság
A minisztériumok, a bankok, és a vállalatok által az egyes köztársaságokban és tartományokban folytatott manőverezés mögött az országos adósság növekvő nyomása húzódott meg. Ez az adósság az 1970-es 2 milliárd dollárról 6 milliárdra emelkedett 1975-ben, és több mint 20 milliárdra 1981-ben. Amikor a szövetségi kormányzat a nemzetközi pénzügyi intézmények nyomására a külkereskedelmi deficitet az export bővítésével kezdte csökkenteni, a termelésnek a hazai fogyasztás rovására való átalakítása elkerülhetetlenül a hazai életszínvonal folyamatos csökkenéséhez vezetett. Az 1979 után eltelt tíz évből nyolc a reáljövedelmek csökkenését hozta, amelyek 1989-ben 30%-kal voltak alacsonyabbak az 1979-es szintnél, igaz ugyan, hogy a külkereskedelmi deficit 1979 és 1988 között 7,2 milliárd dollárról 0,6 milliárdra csökkent, de magának az adósságnak egymást követő átütemezései azzal jártak, hogy egészében alig 1 milliárddal lett kevesebb, és 1987-ben megint 20 milliárd dollár fölé ugrott. Úgy tűnhetett, nincs remény az ország számára. Nem is volt.
Ugyanezt az orvosságot alkalmazta valamennyi eladósodott ország a harmadik világban és a kommunista világban egyaránt. „Exportáljatok többet, hogy kifizethessétek az adósságaitokat!" – ezt harsogta a Világbank és az IMF kórusa. És minél többet exportáltak az adós országok ugyanazokból a – főleg a gazdaság első szektorából származó – termékekből, annál jobban esett ezek ára a világpiacon, miközben a fejlődő országok által az iparosodott országokból importált termékek ára, nemkülönben a kamatlábak, tovább emelkedtek. Jugoszlávia profitálni tudott abból, hogy megnövekedett ipari exportját magasabb áron értékesíthette a világpiacon, azonban ugyanezen politika miatt a hazai üzletek kiürültek, a hazai árak pedig, lévén, hogy a vállalatok dolgozóinak jövedelme fölött a kormány nem tudott ellenőrzést gyakorolni, a magasba szöktek. Úgy tűnt, semmi remény arra, hogy az ország kikerülhet ebből a helyzetből. Amikor kiderült, hogy a szövetségi kormánynak a nemzetközi hitelintézményekkel folytatott alkudozása végképp kilátástalan, majdnem elkerülhetetlenné vált, hogy mindegyik köztársaság saját függetlenségének elnyerésére törekedjen, és így próbáljon megmenekülni attól, hogy fedeznie kelljen a ráeső részt.
A jugoszláv válság végső és legfontosabb tanulsága egy olyan történelmi tapasztalat, amely visszafelé ugyan nyomon követhető az 1930-as évekig, de amelyet ma újra megtanul mindenki, aki képes messzebbre látni bankszámlája tételeinél. Ez a tapasztalat pedig az, hogy az emberek – akár egyének, akár egész népek -, ha nem látnak kiutat az adósság börtönéből, kétségbeesésükben, mint a ketrecbe zárt vadállatok, egymás ellen fordulnak, és az erőszak önkívületében darabokra tépik egymást. Nincs különbség a jugoszláviai háború és aközött, ami Szomáliában történik, ahol a külföldi adósságteher még súlyosabb. Ma e két ország közös vonását jelentik az AK 47-esekkel parádézó, a más bandákhoz tartozókat páncélautókból lelövöldöző fiatalok. Lehet persze, hogy ezek egy része kora ifjúsága óta pszichikailag sérült, és társadalma összeomlása előtt is hajlamos volt a bűnöző életre. De ettől még megmarad a tény, hogy mielőtt ők megjelentek, előbb a társadalomnak kellett összeomlania, amikor eltűnt minden remény arra, hogy meg lehet állítani az életszínvonal folyamatos visszaesését. Mindegy, hogy az ország népe milyen keményen dolgozott, mindegy, hogy milyen sokat exportált; az emberek egyre kevesebbet és kevesebbet kerestek, miközben a fizetőeszköz értéke romlott. Egyáltalán nem kell szimpatizálni a horvát fasiszta rendszerrel vagy a koszovói, vajdasági, krajinai és boszniai nagyszerb törekvésekkel ahhoz, hogy belássuk: amit látunk, az nem egyszerűen a törzsi gyűlölködés kirobbanása, hanem egész népek pánikszerű menekülése abból a gazdasági katasztrófából, mely a nemzetközi hitelrendszer mechanizmusaiban és az adósság bármilyen áron való visszafizetésének hajthatatlan követelésében gyökeredzik. Azoknak, akik meg akarják állítani a járványt – mely Jugoszláviánál és Szomáliánál sokkal szélesebb területre terjedhet ki -, figyelmüket annak sürgős szükségességére kell fordítaniuk, hogy a hitelezők az adósságállományt ne csak átütemezzék, miáltal az adósság abszolút összegét csak növelik, hanem csökkentsék vagy tekintsék semmisnek az adósságteher egészét. Amikor hatvan évvel ezelőtt a kapitalista világ nem volt képes elengedni a német és osztrák, valamint egyes latin-amerikai országokra nehezedő adósságok és jóvátételek tömegét, az eredmény fasiszta diktátorok hatalomra jutása volt, és egy olyan kataklizma, amelyet csak most kezdünk kiheverni. Vajon hány figyelmeztetésre van még szükségünk?
