A szociálpolitika fontos területe a gyermekvédelem. A szerző – a probléma történetére is kitekintve – főként az intézményes, II. a családban történő nevelőszülői megoldások előnyeit, hátrányait mér­legeli; s az elmúlt évtizedekbeli gyermekvédelmi koncepciókat szem­besíti a „korszerűség" követelményeive.

Az írás a szociáldemokrácia lehetőségeit vizsgálja: létezik-e a szo­ciáldemokrata modell által kínált alternatíva Kelet-Közép-Európa számára? A téma irodalmának különböző irányzatait elemezve arra a következtetésre jut, hogy a jóléti állam kora véget ért. Elkülöníti a „Welfare State" három, egymástól különböző (amerika

Eső után köpönyeg. Ennél nem sokkal több értelme van Ma­gyarországon a „rendszerváltás" kezdete után néhány évvel megkérdezni: létezik-e a jóléti kapitalizmus alternatívája az államszocializmust levető (közép-) kelet-európai országok számára. Ezt a kérdést azonban 1989-90-ben széles társa­dalmi nyilvánosság előtt nem lehetett feltenni, a válasz a pri­ori igen volt. Ma viszont talán valamivel toleránsabb légkör­ben folytatható a vita, ráadásul gyakorlati tapasztalataink is vannak az államszocializmus utáni társadalmi rendszer felé vezető útról. A jóléti kapitalizmus elméletének és gyakorlatá­nak kutatása ezért első megközelítésben mint össztársadalmi kérdés fogalmazódik meg, kormánypárti szóhasználattal élve „a magyarság sorskérdéseinek egyike". Mitől lesz jóléti a ki­lencvenes évek magyarországi kapitalizmusa, ha az lesz?

Szűkebb értelemben a téma körüljárásának a hazai politi­kai baloldal szempontjából van jelentősége. Elterjedt állás­pont ugyanis a baloldali gondolkodású emberek körében, hogy miután a kommunizmus egyszer s mindenkorra meg­bukott, a szociáldemokrácia kínálja a helyes programot a bal­oldal számára; ez a program pedig nem más, mint a második világháború után Nyugat-Európában kialakult jóléti állam megvalósítása. Ezért igen fontos tisztázni, hogy egyáltalán mi köze a szociáldemokráciának a jóléti államhoz, hol tart harminc-negyven évvel ezelőtti önmagához képest? Vajon egyre jólétibb-e a kapitalizmus nyugaton? Jóléti-e még egyál­talán?

Korszakváltás

A vizsgálódás kezdőpontjaként megállapítható, hogy ma, a kilencvenes évek elején a legtöbb elemző múlt időben beszél a második világháború után kialakult jóléti államok rend­szereiről, de legalábbis komoly korszakváltásként értelmezi a mai folyamatokat a jóléti állam szempontjából is. A meg­közelítés, az elméleti háttér, az alternatív javaslat lehet kü­lönböző, de az eltérő jellegű feltételezésekben egybecseng a diszkontinuitás hangsúlyozása. E különböző, a jóléti állam hanyatlását magyarázó feltételezéseket foglalja össze köny­vében Christopher Pierson (1991) az alábbiak szerint.

„1. feltételezés. Hosszú távon a jóléti állam összeegyez­tethetetlen az egészséges piacgazdasággal. Csak a háború utáni, a gazdasági növekedés szempontjából kivételesen kedvező körülmények tették lehetővé, hogy egyszerre növe­kedjék a gazdaság és a jóléti állam. A megváltozott nemzet­közi gazdasági feltételek között ez azt jelenti a politikai jobb­oldal számára, hogy a gazdasági növekedés csak akkor ál­lítható helyre, ha drasztikusan csökken a jóléti államnak a produktív gazdaságra gyakorolt nyomása. A baloldal követ­keztetése az, hogy a jóléti állam gondolatában megtestesült jóléti törekvések csak a társadalom szocialista átalakításával érhetik el céljukat.

2. feltételezés. A jóléti állam fejlődése a modern kapitalista társadalmak fejlődésének szerves részét képezte. Mind­azonáltal rendkívüli növekedésének szakasza történelmileg különlegesnek is számít. A jóléti állam mára elérte „növeke­désének határait". Teljes lerombolása se nem szükséges, se nem valószínű, de bármilyen további (és költséges) növeke­dése alá fogja ásni társadalmi támogatottságának bázisát.

3. feltételezés. A nemzetközi politikai gazdaságban beállt változások növekvő mértékben aláásták a nemzeti jóléti ál­lamok fejlesztésének feltételeit. A nemzeti jóléti-államokról szóló megegyezés tipikus szereplőinek, a nemzeti kormá­nyoknak, nemzeti munkásmozgalmaknak és nemzeti alapú tőkéknek erejét a modern világgazdaság nagyfokú nemzetköziesedése és deregulációja aláásta. A keynesiánus jóléti állam összeegyeztethetetlen ezzel az új nemzetközi politikai gazdasággal.

4. feltételezés. A háború utáni jóléti állam egy „történelmi kompromisszumot" képviselt a tőke és a szervezett munka hatalma és érdekei között. Míg azonban egykor a jóléti állami politikák mindkettőjük érdekeit szolgálták, ezek egyre kevés­bé vonzóak mindkettőjük számára, és egyre kevesebb támo­gatást tudnak mozgósítani a két táborban. Ilyen körülmények között a mai szociáldemokrata mozgalmak számára az egyet­len helyes stratégia az, ha újjáélesztik hagyományos elköte­lezettségüket a tőkebefektetési funkció szocializálására, amit – átmenetileg – „zárójelbe tett" a keynesiánus jóléti állam kompromisszuma.

5. feltételezés. A jóléti állami juttatások fejlődése (különö­sen a közegészségügy és a közoktatás területén) maga idé­zett elő olyan társadalmi változásokat, melyek aláássák a jóléti állami juttatások további szükségességét, és felhígítják a közszolgálatok folyamatos támogatásának bázisát. Legfő­képpen pedig a jóléti állam fejlődése átalakította a fejlett ka­pitalizmus osztálystruktúráját, oly módon, hogy aláásta saját továbbélésének osztálybázisát. A legfontosabb az, hogy ezek a változások aláássák azt a – közép- és munkásosztályok közötti – szövetséget, melyre a jóléti állam épült, és arra ösztönzik a népesség egyre növekvő részét, hogy elforduljon a közjóléti juttatásoktól, azok támogatásától.

6. feltételezés. A jóléti állam megfelelő intézményi kerete­ket jelentett bizonyos jóléti szolgáltatások biztosítására a tár­sadalmi és gazdasági fejlődés egy bizonyos szintjén. A to­vábbi gazdasági növekedés azonban egyre alkalmatlanabbá minősítette a jóléti juttatások ezen formáit. Különösképpen a fogyasztói választás és bőség kiterjedése idéz elő növekvő elégedetlenséget a nyugati iparosodott gazdaságokban az ál­lamilag adminisztrált jóléttel szemben, és azt eredményezi, hogy a fogyasztók növekvő mértékben fordulnak a piacon kapható jóléti szolgáltatások felé.

7. feltételezés. Bár a jóléti állam történelmileg progresszívnek tekinthető, további előrelépés nem valósítható meg a hagyományos jóléti állami politikák továbbfejlesztésével. Ennek oka az, hogy a jóléti állam egy produktivista-ökonomista növekedési stratégiához kötődik, mely (már) nem han­golható össze a valódi emberi szükségletek kielégítésével és az igazi társadalmi jólét biztosításával."

A fenti feltételezések igen különböző paradigmákból köze­lítik a jóléti állam kérdését, ami jól illusztrálja, hogy nem egy­szerűen egy szűken értelmezett szociálpolitikáról van szó, hanem annál sokrétűbb jelenségről: komplex politikai, köz­gazdasági, társadalompszichológiai stb. problémákról. Sokfé­leségük ellenére e tézisek meggyőzően mutatják, hogy a 70-es évekig fennállt konszenzus helyébe, mely a jóléti ál­lamot a történelem végének tekintette, a nyolcvanas-ki­lencvenes évek fordulójára egy új konszenzus lépett, mely az eddig ismert jóléti állam történetének végét jelzi.

A fenti megközelítések megegyeznek abban is, hogy a jó­léti államról általában beszélnek, vagyis nem tesznek különb­séget annak különböző típusai között. Holott az utóbbi évek kutatásai, és különösen a dán Gösta Esping-Andersen művei meggyőzően mutatták ki a jóléti kapitalizmus különböző típu­sai közötti különbségeket, s hogy a rendszerek eredetének vizsgálata nem kerülhető meg, ha meg akarjuk érteni a je­lenkor változásait és reális alternatíváit.

Az első és legfontosabb különbségtétel az egyes progra­mok tekintetében az, hogy a szóban forgó juttatás alanyi jogon jár-e a kedvezményezett személyeknek, vagy pedig sze­lektíven (vagyis valamely e célra felállított intézménynek ha­táskörébe tartozik-e annak elbírálása, hogy ki jogosult a jut­tatásra, és ki nem). Hasonló csoportosítási szempont az, hogy az állam milyen mértékben veszi magára a szociális ellátás szerepét: csak szabályoz, avagy finanszíroz is, vagy pedig a maga apparátusa által el is végzi azt. E kritériumok mentén egy-egy rendszerről megállapítható, hogy az milyen mértékben távolodott el az alapvető szükségletek piacról tör­ténő biztosításától, és milyen mértékben közeledett a másik pólus: a jogosultság politikai elismerése és biztosítása felé. A jóléti állam működésében a korábbi időszakok során meg­figyelt, illetve ezután bekövetkező változások döntően a két pólus közötti elmozdulás irányával és mértékével jellemez­hetők.

Honnan jövünk?

Esping-Andersen (1990) nyomán a jóléti kapitalizmus há­rom alaptípusa különböztethető meg. A modern liberális modell, melynek tipikus példája az Egyesült Államok; a szo­ciáldemokrata modell, melynek legismertebb példája Svédor­szág; valamint a modern konzervatív modell, melyre a leg­jobb példa Németország. Azért a jóléti kapitalizmus típusai ezek, mert e rendszerekben a magángazdaság sikeressé­ge és az állami tervező és újraelosztó tevékenység együt­tesen biztosítja a kialakult életnívót, mely a különböző rendszerekben igen különböző mértékben tulajdonítható az állam szerepének. A megkülönböztetés oka tehát az, hogy bár a második világháború utáni évtizedekben a viszonylag magas szociális kiadások minden fejlett tőkés országra jel­lemzővé váltak, a rendszerek konkrét arculata, valamint jö­vője szempontjából távolról sem mindegy, hogy kik és milyen körülmények közepette vezették be a jóléti intézkedéseket.

A három alapmodellt összevetve azt látjuk, hogy legkorábban Németországban születtek átfogó szociálpolitikai intéz­kedések, a múlt század 80-as éveiben, Bismarck konzervatív kormányzása alatt. Ebben szerepet játszott a szociáldemok­rata munkásmozgalom nyomása, noha Bismarck célja éppen az ellenzék leszerelése, kikapcsolása volt. A II. világháború után is a konzervatívok voltak, akik a piacgazdaság szociális­sá válását meghirdették az NSZK-ban, s a szociálpolitika szi­nonimájaként értelmezett jóléti állam a társadalmi rendszer szerves részévé vált. A hagyományokhoz híven a német jóléti politika döntően az államigazgatás intézményei köré szerve­ződött.

Az Egyesült Államokban Roosevelt liberális Demokrata Pártjának égisze alatt születtek a jóléti programok, a Nagy Depresszió hatására és idején, a 30-as években. Az amerikai politikai hagyományból következően itt a törvényhozás vált a rendszer alapintézményévé, s a jóléti állam az amerikai szó­használatban végső soron nem is jelent többet a Kong­resszus szintjén elfogadott és szabályozott, két-három szö­vetségi jövedelem újraelosztó programnál. Az amerikai jóléti állam egy szociális és politikai vészhelyzetben született, a kapitalista rendszerhez szervetlenül illeszkedő kiegészítés­ként jellemezhető, amit az is bizonyít, hogy a 60-as évek továbbfejlesztési kísérletéhez sem politikai, sem gazdasági erőforrásokat nem tudott mozgósítani a demokrata kormány­zat.

Svédországban – a 30-as évekre visszanyúló előzmények­kel – a második világháború utáni időszakban épült ki a jóléti állam, melyben a másik két modellhez képest sokkal nagyobb szerepet kaptak a szakszervezetekés a helyi kormányzatok. A hosszan tartó szociáldemokrata hegemónia lehetővé tette a gazdaság minden szektorára kiterjedő állami tervező tevé­kenységet. Ennek következtében a politikai és szociális szem­. pontok a gazdaság egészét áthatották, aminek következtében Skandináviában a jóléti állam kifejezést az egész társadalmi-gazdasági rendszer szinonimájaként értelmezik. A társadalmi konfliktusok radikális kiiktatása, a kiterjedt szociális partner­ség és gondoskodás következtében a svéd modellt a nyugati országokban igen sokáig a jövő társadalmi modelljének tekin­tették, benne a többi országok társadalmai saját jövőjüket vél­ték felfedezni. Pedig a kapitalista rendszerek közül a svéd modell távolodott el leginkább az alapvető szükségletek piaci úton történő kielégítésétől, s a 70-es években további megol­dásokkal kísérletezett a gazdaság és a szociálpolitika teljes társadalmasítása, átpolitizálása érdekében.

Mint látható, a jóléti intézmények – mind a mintaországokban, mind azokon kívül – jórészt a világválság és -háború utáni időszakban épültek ki. Ez a tény szolgált alapul a jóléti állam korai ideológusainak – és mindenekelőtt T.H. Marshall-nak – ahhoz az elmélethez, mely az állampolgári lét fokoza­tos kiteljesedéséről szólt. Eszerint az állampolgárság eredeti, 18. századi értelmezése a polgári szabadságjogokra (tulaj­don, egyesülés, vallás stb.) korlátozódott, ami a 19. század­ban kiegészült a politikai jogokkal, s e kettőhöz csatlakoztak a 20. században a szociális jogok. E nézettel szembeállítható Polányi Károly tézise, mely szerint egy bizonyos fokú szoci­álpolitika – a politikai stabilitáshoz szükséges minimum szint­jén – nem késői kísérője, de előfeltétele volt a gazdaság és társadalom kapitalista fejlődésének. Hogy a tőkés állam szo­ciális tevékenysége miért mutatott minden régióban erősödő tendenciát a második világháború után, arra a konkrét törté­nelmi körülmények vizsgálata adhatja meg a választ.

A világgazdasági válság és a világháború terhei nagy­mértékben aláásták a munkásosztály lojalitását és komp­romisszumkészségét a tőkés centrum országaiban. A re­formoknak tehát mindenekelőtt a kapitalizmus politikai fenntarthatóságát kellett megalapozniuk. Különösen azért, mert a Szovjetunió példája, az iparosítás lendülete és a há­borús helytállás komoly szimpátiát váltott ki nyugaton a kom­munizmus iránt. Szükség volt a munkásosztály megnyerésé­re a romokban heverő Európa újjáépítéséhez is. A háború utáni szükségleteket legmarkánsabban az 1942-ben, Angliá­ban publikált Beveridge-jelentés foglalta össze, mely – kö­zéppontban az állampolgári jogon járó ingyenes orvosi ellá­tással – az 1945-ben hivatalba lépett munkáspárti kormány számára a szociálpolitika vezérfonalát jelentette.

Beveridge mellett Keynes volt a háború utáni jóléti kapita­lizmus kiemelkedő szellemi atyja. Az ő munkásságából kö­vetkező gazdaságpolitikai ajánlások fókuszában, az állam, il­letve a központi költségvetés megnövekedett szerepe állt, méghozzá a foglalkoztatás magas szintjének fenntartása, a megtermelt áruk iránti fizetőképes kereslet biztosítása, és mindezek által az egyenletes gazdasági növekedés megva­lósítása érdekében. Keynes makroökonómiai elképzelései összhangban álltak a szociális célú újraelosztás Beveridge által javasolt elveivel és intézményeivel. A tömegfogyasztás jövedelmi feltételeinek megteremtése a tömegtermeléshez, valamint a gazdasági egyensúly és a társadalmi stabilitás fenntartása a 20. század közepén csak kiterjedt állami sze­repvállalással volt lehetséges.

Amennyiben tehát a jóléti állam a kapitalizmus immun­rendszereként alakult ki (ahogy azt Lester C. Thurow ame­rikai közgazdász fogalmazta), úgy nem csodálkozhatunk azon, hogy a rendszer működését veszélyeztető betegsé­gek megsokasodásával ez az immunrendszer is egyre bonyolultabbá, kiterjedtebbé vált. S bár a nyugat-európai szociáldemokrácia a jóléti állam minden formáját saját prog­ramjának tekintette, látható, hogy valójában csak a skandináv modell kiépítésében volt meghatározó szerepe. Észak-Euró­pában a szociális célú reformokat valóban a szocializmus felé vezető úton megtett lépéseknek tekintették, ami nem mondható el Gladstone-ról, Bismarckról, Rooseveltről vagy Erhardról.

Az ideológiai különbségek ellenére a szociális ellátás mi­nimumáról kialakult konszenzus hozzájárult a tőkés centrum egységes önképének kialakításához. Ez magában foglalta a szabadság kritériumát (szembeállítva a „kommunista" rend­szerekkel), a visszanyert prosperitás korlátlan fenntartásának lehetőségét, valamint az általános anyagi bőség körülménye­it, melyet az állami újraelosztás hivatott megteremteni ott, ahol a piaci verseny kellő gazdagságot halmoz fel ugyan, de a javak egyenletesebb elosztásához politikai korrekcióra van szükség. Ennek következtében a jóléti állam ugyanúgy gu­mifogalommá, egymástól igen különböző rendszerek megnevezésévé vált, mint – nagyjából egyidőben – a de­mokrácia kategóriája.

Ezt az egységes ideológiát idővel egyre hathatósabban kezdték ki az új bal- és jobboldali kritikák. Az újbaloldal rá­mutatott, hogy a jóléti juttatások által lényegében nem törté­nik más, mint hogy bizonyos, viszonylag jó alkupozícióval rendelkező rétegeket lefizetnek a kapitalizmus elnyomó struktúráinak további fenntartása érdekében, és az állami juttatások jelentős részét az erős érdekcsoportokhoz tarto­zók, sőt helyenként kifejezetten a gazdag rétegek élvezik. A szociális juttatásokra rászorulók végső soron függővé válnak a jóléti rendszereket kezelő bürokráciáktól, és – különösen a liberális modellben – teljes önálló anyagi bá­zisukat el kell veszíteniük, és magukra kell venniük a sze­génység stigmáját ahhoz, hogy támogatásra érdemesnek minősüljenek. Bírálták a jóléti állam nacionalista és protek­cionista jellegét is, minthogy az újraelosztás kizárólag nem­zeti keretek közt próbálja ellensúlyozni a piac differenci­áló hatásait, miközben nemzetközi téren a szegények és kiszolgáltatottak iránti szolidaritás teljes hiánya mutatko­zik meg.

Az új jobboldal hasonlóságot mutatott az újbaloldallal, amennyiben hathatós politikai kritikát gyakorolt a nehezen el­lenőrizhető bürokrácia fölött, és a maga módján szóvá tette a jóléti juttatásokkal történő visszaéléseket. Hayek nyomán az állami beavatkozás folyton-folyvást erősödő tendenciája a szolgasághoz vezető úttal, gyakorlatilag a fasizmus kiépülé­sével volt egyenlő, melyben erős érdekcsoportok megegye­zései uralkodnak a szabadságra vágyó egyén fölött. Súlyo­sabb érveket vonultatott fel azonban az új jobboldal gazda­sági kritikája, mely rámutatott, hogy az állami beavatkozás, a bürokrácia elhatalmasodása felerősíti az inflációs tenden­ciákat, a konjunktúra mindenáron történő fenntartására való törekvés megmerevíti a gazdaság szerkezetét, és végső so­ron akadályozza annak megújulását, az elavult ágazatok le­épülését. A keynesiánus alapokra épülő vegyes gazdasággal szembeállították a rugalmas, mindig optimumra törekvő ma­gángazdaságot. Ahhoz azonban, hogy e kritika gyakorlati programmá álljon össze, meg kellett várni, amíg a jóléti ka­pitalizmus válsága bekövetkezik.

Hová megyünk?

A jóléti kapitalizmus másfél évtizedes válsága a szociális rendszerek kisebb-nagyobb módosulásaihoz vezetett minden régióban. E változások a 90-es évek végére megérlelhetik a kapitalizmus új modelljét, mely biztosan meg fogja követelni magának a jóléti vagy szociális jelzőt. De hogy konkrétan mennyiben és miben hasonlíthat majd a háború utáni jóléti kapitalizmusokra, annak prognosztizálásához át kell tekinte­ni, hogy a 70-es évek elejétől milyen kihívások érték soro­zatban a tőkés centrum gazdasági és politikai rendszerét, benne a jóléti állam különböző változatait.

1. A világgazdasági növekedés lelassulása a 70-es évek elejétől kétségessé tette az elosztható többletjöve­delmek megtermelését. A jóléti intézmények sok tekintetben a negyedszázados konjunktúrához kötődtek, s annak befeje­ződése, a stagfláció kialakulása megkérdőjelezte az addig véglegesnek képzelt gazdaságpolitikai elgondolásokat, élen a foglalkoztatás- és jövedelempolitikai elvekkel.

2. A nemzetközi valutarendszer összeomlása, valamint az olajárrobbanások megnövelték a nemzetközi gazdaság bizonytalansági tényezőit, és aláásták a gazdaságok ter­vezhetőségét. A nemzetközi gazdasági viszonyokban bekö­vetkezett változások szerkezeti és intézményi változtatásokra ösztönözték az egyes nemzetgazdaságokat, s ezen alkal­mazkodási kényszer háttérbe szorította a kevésbé akut prob­lémákat, köztük a szociális feszültségek kezelését is.

3. A globális válságokra adott új jobboldali, neokonzervatív válaszok a 70-es évek végétől erőteljes támadást indítottak az állami gazdaságszervezés és a jóléti újra­elosztás ellen, elméletben és gyakorlatban egyaránt. Az új politikai jobboldal hármas jelszava a liberalizáció, dereguláció és privatizáció volt. Az állam szociális felelősségvállalásától való visszalépés a jóléti intézmények részleges piacosítását tűzte napirendre. Az új jobboldali kormányok pénzügyi nyo­mást gyakoroltak a helyi kormányzatokra, és egyúttal politikai támadást indítottak a szociálpolitika vívmányai fölött őrködő szakszervezetek ellen, jelentősen korlátozva működési felté­teleiket. A statisztikák azonban nem mutatták ki egyértelműen az úgynevezett jóléti kiadások csökkenését az újkonzervatív kormányok alatt, mivel nagyrészt a munkanélküli segélyek körébe áramlottak át a korábbi aktív (egészségügyi, oktatási stb.) szociálpolitikai kiadások, a foglalkoztatási szint draszti­kus zuhanása miatt.

4. A neokonzervatív offenzíva felgyorsította a termelés és a tőke nemzetközivé válását, ami jelentősen meggyen­gítette a jóléti tevékenységnek kereteket biztosító nem­zetállami intézményeket. A liberalizáció felszabadította a nemzetközi tőkemozgást, és új lendületet adott a multinaci­onális vállalatbirodalmak kiépülésének. Ezzel a nemzetközi magángazdaságban olyan erőközpontok keletkeztek, melyek egyre hatékonyabban tudják befolyásolni a tevékenységük ál­tal érintett államok politikáját, felborítva az egyes államokon belül korábban kialakult erőviszonyokat.

5. A világgazdasági konjunktúra leszálló ágából követ­kező többletterhek és az új jobboldal támadásai válságba juttatták az államszocialista rendszereket, melyek össze­omlása a 80-as évek végén megrendítette a nyugati re­formista törekvések ideológiai és társadalmi bázisát is. Ha ugyanis már senki sem védelmezi a központi tervezés gondolatát, akkor tovább gyengül a terv és piac közötti ve­gyes gazdaság pozíciója, ha a világ két meghatározó régiója ugyanazt az utat vallja üdvözítőnek, akkor nincs sok értelme középútról beszélni, ami mind ez idáig a szociáldemokrácia sajátja volt, különösen a skandináv országokban.

6. Az 1990-től kezdődően elhúzódó recesszió megint csak a jóléti kiadások lefaragására ösztönözte a tőkés centrum gazdaságpolitikusait. Az államok – igazolva osztályjellegü­ket – megpróbálták elősegíteni vállalkozóik nemzetközi versenyképességét, és erre a legkézenfekvőbbnek a bér­es bérjellegű költségek lefaragása mutatkozott. Ebben az időszakban ismét napirendre került a profitokat, a magas sze­mélyi jövedelmeket, illetve a vállalkozásokat terhelő adók csökkentése, ami akkor is aláássa a jóléti állam alapjait, ha a választók és a politikusok bizonyos köreinek preferencia­listája történetesen előkelő helyre sorolja a szociális juttatá­sokat.

7. A nyugati-európai régióban mindehhez hozzájárultak a teljes gazdasági integráció tervei és szerződései, melyek a nemzetállamok egyesítését egy összeurópai monetarizmus alapján határozták meg. Az öreg kontinens újjászületésé­nek ideológiája mögött a nyugat-európai nagytőke lénye­gében az európai sajátosságok és gazdasági intézmé­nyek feladásával kívánja előmozdítani versenyképessé­gét. E folyamat egy kettős mintavételt takar, melyben az eu­rópai kapitalizmus mikroszinten a japán, makroszinten az amerikai példát kívánja átvenni, a szigorúan megtervezett munkaszervezet és a négyszázmilliós belső piac megte­remtésével. Mindkét változás negatívan befolyásolja a szociális szempontok érvényesítését, különösen mivel a maastrichti gazdaságpolitikai elvek a költségvetési, s azon belül nyilvánvalóan a jóléti kiadások erőteljes lefaragását ír­ják elő a legtöbb EK-tagországnak.

8. Mindezekkel egyidőben bekövetkezett a tőkés centrum társadalmainak fokozatos elöregedése, amely egyre növekvő igényeket támasztott az egyre csökkenő pénzügyi lehetősé­gekkel szemben. Az Egyesült Államokban például a 30-as évek végén kilenc aktív keresőre jutott egy nyugdíjas eltartott, míg ma háromra. Az idős korosztályok részarányának felduz­zadása a korábbi kötelezettségvállalás alapján folyamatos nyomást gyakorol az egészségügyi kiadásokra és a nyugdí­jakra.

E változások eltérő ütemben fejtették ki hatásukat az egyes politikai régiókban. A jóléti kötelezettségvállalástól való visszalépés a legegyszerűbb és leggyorsabb volt a libe­rális rendszerekben, ahol a jóléti állam a leglazábban, a legszervetlenebbül épült be a gazdaság és társadalom szövetébe. Reagan elnök az Egyesült Államokban egy év leforgása alatt tízmilliárd dolláros nagyságrendben kurtította meg a különböző szociális programokat (lakásépítési támo­gatások, alacsony jövedelműek iskoláztatása, testi fogyaté­kosok jövedelemkiegészítése stb.), miközben hasonló nagy­ságrendű összegekkel növelte a költségvetés fegyverkezési kiadásait.

Az NSZK-ban lényeges minőségi változás a 80-as évek végéig nem következett be a szociális juttatások rend­szereiben, ami Nyugat-Németország kivételes gazdasági tel­jesítményeinek tulajdonítható. Változott viszont a foglalkozta­tási helyzetkép: más országokhoz hasonlóan – recesszió nél­kül is – 10 százalék közelében stabilizálódott a munkanélkü­liek aránya, s ez már önmagában is elegendő volt a jövedel­mek újraelosztásához. Mindazonáltal a 90-es évek elején – az egyesítés és a recesszió következtében – Németország­ban és a nyugat-európai kontinens más országaiban is nyíltan napirendre került a jóléti vívmányok részleges fel­adása. Ugyanakkor ezen országok politikai fejleményei, konkrétan a szélsőjobboldali erők előretörése minden kétsé­get kizáróan jelezték a jóléti állam alapját jelentő társadalmi konszenzus és kompromisszum felborulását, Európa európaiatlanodásának újabb szakaszát.

Svédország, és a hasonló modellt követő országok sem csak ideológiai téren kerültek válságos helyzetbe. A viharos világgazdasági változások gazdasági és politikai külön­állásuk, önálló útkeresésük feladására késztette őket. Míg ko­rábban más országok tekintették követendő mintának a skan­dináv modellt, ma Észak-Európa országai látják jövőképü­ket a kevésbé átpolitizált, kevésbé bürokratikus kontinen­tális rendszerekben. Válságkezelő programjaik szerves részét képezi az Európai Közösségekhez való csatlako­zás, ami elkerülhetetlenül el fog vezetni a német vagy francia mércével mérve túlzottnak ítélt jóléti újraelosztás és szociális jogok visszafejlesztéséhez. A jóléti állam erős társadalmi gyökerekkel rendelkező, intézményesült modellje­iben tehát később jelentkezett a neokonzervatív fordulat, mint mondjuk az angolszász országokban, de – a 90-es évek ele­jén úgy tűnik – a hasonló jellegű és mértékű változások itt is elkerülhetetlenné váltak.

Mindez összefügg a szociáldemokrácia erőteljes átalaku­lásával is. A 80-as évek során akár kormányhivatalban (Franciaország), akár ellenzékben (Nagy-Britannia) voltak a szociáldemokrata pártok, egyre több elemet vettek át a konzervatív gazdaságpolitikai programokból. A 80-as évek tapasztalata alapján igazából már nem tekinthetjük a szociáldemokrácia sajátjának a keynesiánus vegyes gazda­ság programját, sokkal inkább elmondhatjuk ezt a monetarizmusról és más neoliberális doktrínákról. A szociáldemok­rácia gyakorlatilag elválasztotta magát az állami tulajdon védelmezésétől, és a 90-es évek elejére elérkezett az univer­zális (állampolgári jogon járó) egészségügyi ellátás feladásá­nak komoly megfontolásához azokban az országokban, ahol ez a kérdés még relevanciával bír.

A politikai feszültségek kiéleződése polarizációt idézett elő a szociáldemokrata pártokon belül is. A „centrum" felé húzó jobbszárny az „új realizmus" jegyében egyre inkább elfogadta a domináns konzervatív erők által szabott új kereteket, míg a defenzívába szorult baloldal elkeseredett küzdelmet folyta­tott a vívmányok védelme érdekében. A folyamatosan jobb­ra tolódó vezetés komoly lépéseket tett a pártok és a szak­szervezetek közötti kapcsolatok lazításáért azokban az or­szágokban is (Nagy-Britannia, Svédország), ahol a szociál­demokrata és a szakszervezeti mozgalom történelmileg összenőtt, egyet jelentett.

Mindez arra enged következtetni, hogy a jövő alternatívá­inak kutatásában a továbbiakban nem támaszkodhatunk sem a jóléti kapitalizmusnak, sem a szociáldemokráciá­nak a 20. században hagyományosnak tekintett formáira. Minthogy a nemzetállami keretek – a tőke és a népesség mozgásának új jelenségei következtében – a 80-as évek so­rán újabb drasztikus leértékelődést szenvedtek, a továbbiak­ban sem eszközök, sem érdekek nem támasztják alá a ko­rábbi újraelosztási rendszerek fenntartását vagy felújítását. A szakirodalom nagyobb része szerint a jóléti állam átadja he­lyét egyfajta „jóléti keveréknek", melyben különböző mecha­nizmusok együttesen biztosítják a társadalmi normák szerinti megélhetést a népesség többségének, mely azonban való­színűleg a leggazdagabb országokban sem fogja meghaladni a társadalom 75-80 százalékát.

Ugyanakkor viszont a gazdasági folyamatok politikai sza­bályozása és a kapitalizmus stabilitása érdekében történő jö­vedelem-újraelosztás a jelenlegi átalakulás folyamán új di­menziót nyer a nemzetközi és globális feszültségek kezelé­sének szükségességével. A szociáldemokrácia köreiben a vi­lágproblémák felé való elmozdulást alapozta meg és vezette be Willy Brandt, Olof Palme és Gro Harlem Brundtland mun­kássága, mindenekelőtt az ENSZ különböző bizottságai élén végzett tevékenységükkel. Úgy tűnik, hogy a következő év­tizedek során az ökológiai válság megoldásának és egy méltányosabb nemzetközi gazdasági rend kialakításának feladatai válnak a szociáldemokrácia vezérmotívumaivá, ami a nemzeti keretek között megvalósított jóléti állam leha­nyatlása után a globális keynesianizmus, egyfajta jóléti világ-gazdaság felé mutat. A tőkés centrum országainak szociál­demokráciája tehát – az elmúlt évtizedek képletével ellentét­ben – otthon mérsékeltebb, nemzetközi téren viszont radiká­lisabb arculatot ölthet a jövőben.

Számunkra érdekesebb kérdés a szociáldemokrata alter­natíva mibenléte a (fél-)periférián, beleértve Közép-Kelet-Eu­rópát, ahol a jóléti kapitalizmus – a nemzeti jövedelmekben mutatkozó nagyságrendi különbség miatt – még módosult, visszafogott, „keverék" formájában sem reális lehetőség. Ezt most már a kapitalizmus visszaállításának ideológusai is kez­dik elismerni. Kornai János például a megbukott államszo­cializmust koraszülött jóléti államnak nevezte; elismerve ez­zel a társadalompolitika haladó törekvéseit és részeredmé­nyeit, és azt a tényt, hogy az elmúlt rendszer az ország ere­jén felül próbálta kiterjeszteni a – választások utáni kormány által sikeresen eltemetett – szociális jogokat.

Mindezek következtében a szociáldemokráciának mind a centrumban, mind a perifériákon kettős, meglehetősen ellent­mondásos feladatot kell vállalnia. Az egyik a nemzetközi gaz­dasági rend politikai konszolidálása, az országok közötti gaz­dasági feszültségek kibékítésével, a másik pedig az orszá­gokon belüli méltányos jövedelemelosztás előmozdítása. Kér­déses, hogy mindez egyetlen irányzat keretein belül elvégez­hető lesz-e, vagy pedig bekövetkezik a baloldal újabb törté­nelmi szakadása, ezúttal nem a világ részekre szakadását követve, hanem az egyes országokon belül.

Irodalom

Esping-Andersen, Gösta (1990), The Three Worlds of Welfare Capitalism (Polity Press).

Lévai Katalin szerk. (1991), A jóléti állam (T-Twins).

Kornai János (1992), A poszt-szocialista átmenet és az állam [Közgazdasági Szemle, 1992. június).

Kuhnle, Stein (1991), The Scandinavian Welfare States: Internal and External Challenges (kézirat).

Pierson, Christopher (1991), Beyond the Welfare State? (Polity Press).

Polányi, Kari (1944), The Great Transformation (Beacon Press).

Ross, John (1992), Maastricht – the anti-Keynesian Treaty (Socialist Economic Bulletin, Briefing No. 9.).

Rothstein, Bo (1992), The Crisis of the Swedish Social Democrats and the Future of the Universal Welfare State (kézirat).

Szamuely László (1985), A jóléti állam ma (Magvető).

Négy markáns álláspont vitatkozik a balkáni háború eredetét és a szereplők megítélését illetően: a szerbpárti, a horvátpárti, a semle­ges, és az antiimperialista. Noha mindegyik a valóság egy-egy ele­méből indul ki, egyik sem mentes torzulásoktól. Elsősorban azért nem, mert egyik sem képes átgondolni azt az új nemzetközi politikai helyzetet, amelybe nemcsak a volt jugoszláv közt

Ha arra keressük a választ, mi az oka a nemzetközi baloldal megosztottságának a volt Jugoszlávia területén folyó háború megítélése tekintetében, először is látni kell: az állásfoglalás nehézségeit eredendően az okozza, hogy a szóban forgó te­rületen (a volt jugoszláv köztársaságokban) jelenleg nincs egyetlen olyan szervezet sem, amely a második világháború alatti partizán ellenálláshoz hasonlítható lenne. Nincs olyan párt vagy csoportosulás, mely progresszív alternatívát képviselne a háborús megoldásokhoz és a soviniszta és etnikai alapú államépítéshez képest. Egy ilyen konzisztens alternatíva csak nemzetközi lehetne, abban az értelemben, hogy soknemzetiségű, illetve hogy a Balkán különböző or­szágait át kellene fognia.

A szolidaritás és a szocialista gondolkodás válságban van, mert az ellenzékinek számító csoportok saját köztár­saságaikban is elszigeteltek egymástól, és nem képviselnek konzisztens alternatívát az átfogó társadalmi-gazdasági kér­désekben. Úgy gondolom, ez a fő oka az orientációs válság­nak. Megvizsgálhatjuk, hogy milyen domináns nézetek ala­kultak ki a nemzetközi baloldalon a balkáni háború kérdései­ről, számba véve e nézetek erényeit és általános gyengesé­geiket is.

Először is vannak, akik szerint a válság fő oka a kapita­lizmus támadása a szocializmus lerombolására. Az egyetlen erő, amely ennek ellenállni látszott, a szerbiai rezsim, hiszen Milosevics szocialistának és jugoszláv-pártinak hirdette ma­gát. A baloldal jelentős része, például Nagy-Britanniában, vagy például a Francia Kommunista Párt is, határozottan tá­mogatta ezt a szerbiai rezsimet, annak a hamis látszatnak engedve, hogy ez a szerb rendszer a szocializmust vagy a jugoszláv rendszert védelmezi a szűk látókörű nacionaliz­mussal szemben. Ez teljesen hibás nézet, hiszen Milosevics igazából se nem szocialista, se nem a jugoszláv rendszer védelmezője. Ő már rég szakított a titói hagyománnyal, és támogatta Jugoszlávia feldarabolását, ahelyett, hogy védel­mezte volna a szövetségi államot.

A második irányzat megérti a Milosevics-rezsim jellegét, szövetségét a szélsőjobboldallal, és belátja az általa képvi­selt nagyszerb nacionalizmus veszélyeit. Ezért el is ítéli ezt a rendszert. Ugyanakkor viszont e nézet hívei azt állítják, hogy a szövetségi állam válságától kezdve a nemzeti önren­delkezés volt a fő kérdés, ez volt a politikai harc tétje, ezt kell megvédelmezni a nagyszerb nacionalizmustól és a szerb ellenőrzés alatt álló szövetségi hadseregtől. Ezért a baloldal egy része támogatta a horvát és a szlovén rezsimeket, mint ennek a bizonyos önrendelkezésnek a szimbólumát, és mint olyan demokratikus rendszereket, amelyek megpróbálnak el­lenállni a neo-sztálinista támadásnak, illetve a fasiszta táma­dásoknak. De ha nyitott szemmel nézzük, hogy konkrétan kik és milyen rendszerek a történet szereplői, akkor azt lát­juk, hogy a puszta tény, miszerint valaki szakít Miloseviccsel és Jugoszláviával, még korántsem jelenti, hogy létrejön egy demokratikus rendszer. Másodszor pedig, a nemzeti önren­delkezés kérdése a vegyes népességű köztársaságokban (talán Szlovénia kivételével), ugyanúgy, mint az egész Jugo­szláviában, igen bonyolult kérdéssé vált. Nem egyértelmű ugyanis, hogy milyen szinten kell bevezetni az önrendelke­zést. Vannak nemzeti kisebbségek, amelyek szétszórtan él­nek a különböző köztársaságokban. A szerbek legalább há­rom köztársaságban élnek, a horvátok legalább kettőben, az albánok háromban stb. Vagyis az önrendelkezés jelszava egyáltalán nem szolgáltatott olyan ügyet vagy programot, amelyet világosan és egyértelműen fel lehetett volna vállalni. Ezt a jelszót különböző áramlatok használhatták fel, köztük természetesen maguk a szerbek is, akik védelmezni kívánták jogukat a horvátoktól való elszakadásra, hiszen a horvátor­szági szerbek a horvát államban elnyomójukat láthatták. így ez a megközelítés sem nyújtott világos politikai iránymuta­tást.

Volt egy harmadik álláspont is, mely a semlegességet hir­dette. Azt állította, az összes új köztársaság hasonló volt ab­ban, hogy a nemzeti érzéseket hatalmi célokból használta fel – ami egyébként igaz -, meg azért hogy saját területét védelmezze és építse. Ezért a baloldalnak e vitában semle­gesnek kell lennie, el kell határolódnia mind a szerbektől, mind a horvátoktól, mind a muzulmánoktól. De ez az állás­pont sem kielégítő, még akkor sem, ha elismerjük, hogy az összes új köztársaság domináns irányzata valamiféle reakci­ós nacionalizmus volt. Hiszen ez mégsem jelentett teljesen egyforma helyzetet a volt Jugoszlávia összes népcsoportjá­nak. Például Bosznia-Hercegovinában a muzulmánok nem képviselhették a nemzetállam programját a többiekkel meg­egyező módon, hiszen ők egy olyan államhoz jutottak, ahol nem volt tiszta többség. A boszniai muzulmánok azt a nép­csoportot képezték, amely a leginkább urbanizált volt a köz­társaságban, és a legnyitottabb a sok-etnikumú állam felé. Ezt a nyitottságot vette erőteljes támadás alá a horvát és a szerb nacionalizmus. Ezek után elfoglalni egy semleges ál­láspontot, amely azt mondja, hogy a szerb, horvát és muzul­mán nacionalizmus a volt Jugoszláviában és Bosznia-Her­cegovinában egy kalap alá vehető, nyilvánvalóan nem tekint­hető követendőnek. A boszniai szerbeknek és horvátoknak megvan a saját anyaállamuk, mely támogatni tudja őket. Ilyen lehetőségük a muzulmánoknak nincs. Kétségtelen, hogy volt olyan boszniai ellenállás, mely nemcsak muzulmánokból állt, s amely támogatható lett volna az uralkodó irányzatokkal szemben. De a lényeg az, hogy a semlegesség álláspontja sem kielégítő.

A negyedik álláspont, mely megfigyelhető volt a baloldalon, a nemzetközi politikára összpontosított. Azt állította, hogy az imperialisták, az imperialista beavatkozás volt a fő oka Ju­goszlávia felbomlásának. Ez elsősorban Németországot je­lentette, amelynek a szlovén és horvát függetlenséget elis­merő korai lépése e beavatkozás fő bizonyítékát jelentette. Ezután szóba kerülhettek az amerikaiak, akiknek balkáni po­litikája látványosan zavaros volt. így születhetett meg az az igen egyszerű jelszó: „el a kezekkel a Balkántól!" Az impe­rialisták ne avatkozzanak be abba, hogy e népek hogyan rendezik sorsukat! A helyzet azonban megint csak nem ilyen egyszerű. Mert például az Irak elleni háború esetében vilá­gosan kimutatható volt az imperialista érdek, mely az olaj­hoz kapcsolódott, de a jugoszláv esetben – noha léteztek különböző imperialista érdekek, különböző nézetek a régió átalakítására (lásd az USA hagyományos kötelezettségét Tö­rökország irányában, Németország kapcsolatait Horvátor­szággal, a francia diplomácia hagyományait Szerbia támoga­tására stb.) – ezúttal nem mutatható ki semmiféle konzisz­tens imperialista érdek vagy stratégia. Még azt is hozzá le­hetne tenni, hogy a cinikus „béketervek" mögötti taktikázás és opportunizmus sokkal inkább a stratégia hiányának, és nem valamiféle egységes akaratnak a bizonyítéka. A teljesen nyíltan megjelenő német vagy francia elképzelések sem ele­gendők, hogy azt mondjuk: van valamiféle projektum egy új balkáni háború elindítására és az érdekszférák felosztására. Még több problémát okoz azonban az, hogy a küzdelemben résztvevő népcsoportok egyike-másika, mint például a nagy­szerb sovinizmus ellen védekező albánok és muzulmánok, maguk folyamodtak imperialista beavatkozásért. Ennek fel­dolgozása nyilván sok problémát okoz a baloldalnak, nem úgy, mint például Szomáliában, ahol a lakosság egyértelmű­en ellenségként tekint a beavatkozókra. Jugoszláviában az emberek nagy része kívánja, várja a beavatkozást.

Látható tehát, hogy az orientáció igen nehéz. Azt lehet mondani, hogy mind a négy álláspont tartalmazza a valóság valamilyen elemét, de képtelen megválaszolni az átfogó vál­ság kérdéseit. Ez egy teljesen új típusú válság, egészen új dilemmák elé állítja a nemzetközi baloldalt.

Természetesen a különböző irányzatok a válság eredetét is eltérő módon magyarázzák. Akik a szerb politikát támogat­ják, gyakorlatilag átveszik az erre vonatkozó szerb propagan­dát. Vagyis hogy elsősorban a külpolitika, főképpen a német beavatkozás – mely egy új „birodalom" megteremtésére tö­rekszik – volt az összeomlás oka. Az „önrendelkezés" támo­gatói a nagyszerb nacionalizmus újjászületésében jelölik meg a válság és a háború eredetét. Ez először az albánok ellen lépett fel Koszovóban, majd fellépett a különböző köztár­saságok érzékeny egyensúlya ellen a szövetségi államon be­lül. Persze látni kell azt, hogy a nagyszerb nacionalizmus újjászületésének az egyik fő oka éppen a nagyhorvát nacio­nalizmus újjászületése volt, és más nacionalizmusok is. Vagyis a felszínes ítéletek elkerülése végett a jugoszláv rend­szer válságát, annak hátterét kell alaposan elemezni. Ennek alapján úgy gondolom, hogy a 80-as évek során Jugoszlávia válságának elmélyülése éppen a különböző régiók közötti fej­lettségi szakadék növekedésében ragadható meg, valamint az adósságválságban és a felhasználható jövedelem csök­kenésében minden köztársaság esetében.

A nagyszerb nacionalizmus először is a válság egyik in­terpretációjával jelent meg a színen, mondván, hogy a titóista rendszer szerbellenes volt, mind gazdasági téren (ennek bi­zonyítéka gazdagabb észak-nyugati és szegényebb déli és keleti régiók közötti szakadék növekedése volt), mind pedig alkotmányos tekintetben (mely az egyes köztársaságok és tartományok vétójogával a szerbeknek sem tette lehetővé, hogy saját köztársaságuk belügyei felett rendelkezze­nek). Vagyis ha érteni szeretnénk a nagyszerb nacionalizmus újjászületésének körülményeit, akkor vissza kell mennünk a titói rendszer válságához, és látnunk kell, hogy már azt a válságot is különböző szemüvegen keresztül nézték és in­terpretálták az egyes köztársaságok vezetői, a saját hatalmi érdekeiknek megfelelően. A gazdagabb köztársaságok azt kezdték hajtogatni, hogy a rájuk nehezedő gazdasági teher túl magas ahhoz, hogy támogassák az alacsony hatékony­sággal működő „balkáni" köztársaságokat. A szerbek és a szegényebb köztársaságok ezzel szemben éppen a gazda­gabb régiók növekvő anyagi előnyeire mutattak rá.

A lényeg tehát az, hogy elemezzük a válságot; és azok, akik csak a nagyszerb újjászületésre összpontosítanak, fi­gyelmen kívül hagyják, hogy ezt a nagyszerb nacionalizmust mennyiben fűtötték reális félelmek. Ezek a félelmek léteztek a diaszpórában élő szerb népességben, nem utolsósorban az alternatív nacionalizmusok újjáéledése következtében, nem­különben a jugoszláv rendszer felbomlása egyre közelebbi víziójának körvonalazódásával. A köztársaságok függetlensé­gének előtérbe kerülésével ugyanis kiéleződött a nemzetiségi kisebbségek kérdése. Természetesen a szerb nacionalisták voltak az elsők, akik saját köztársaságuk kisebbségei ellen támadást indítottak. Ugyanakkor viszont a horvátországi szerbek is egyre erősebb horvát nacionalista nyomás alá ke­rültek, és ezek a kifejlődő nacionalizmusok egymást erősítet­ték. Az egyoldalú, a problémákat egy szereplőre visszaveze­tő válságmagyarázatok hibája tehát a globális elemzés hiá­nya. Nem látják a kialakult nacionalizmusok közös gyökereit, és kölcsönhatásaikat sem.

A probléma megértését egyáltalán nem segítette a válság eredetének perszonifikálása, vagyis hogy az elemzők közül sokan elkezdték Hitlerhez hasonlítani Milosevicset. Francia­országban például hatalmas plakátok jelentek meg az utcá­kon, melyek egyenlőségjelet tettek Milosevics és Hitler közé. Úgy gondolom, hogy vannak közös elemek a két személyi­ségben és politikájukban, mint például a nyílt etnikai tiszto­gatás. Az erőszakos nagyszerb sovinizmus Boszniában a tra­gikus valóság egyik domináns eleme. De az egyenlőségjel nem más, mint egy olyan klisé, mely elleplezi, hogy ez a háború sok kis háborúból áll, nem pedig egy agresszor áll szemben a megtámadottakkal. Egy bonyolult folyamatban lát­juk különféle háborúk keveredését: az agressziós háborúét, a polgárháborúét s az önrendelkezésért folyó háborúét. Ez akkor is igen komplex képet mutat, ha meg tudjuk jelölni a háború fő okát a politikai elitek területszerző, hatalmi törek­véseiben, és nem etnikai vagy vallásháborúról beszélünk.

A jugoszláv szövetségi állam összeomlása természetesen felvetette az önrendelkezés kérdését minden nemzeti közös­ség számára, nemcsak a horvátok és szlovének esetében. Felvetette a határok kérdését, azok átszabásának problémá­ját. Ilyen körülmények között egyetlen személyre terelni a fi­gyelmet, mondván, hogy Hitlerhez hasonló alakról van szó, azért is káros volt, mert megakadályozta a szerbiai rendszer természetének konkrét elemzését, és a Milosevics, Seselj és a hadsereg közötti szövetség jellegének megértését, illetve ezek kapcsolatáét a horvátországi és boszniai szerb kisebb­ségekkel. Mindezek a szövetségek ugyanis további konflik­tusokat hordoznak. Milosevics szövetsége Seseljjel taktikai jellegű volt, mely mindig is magában hordozta a szakítás le­hetőségét. Konfliktusai voltak a hadsereggel is, mely a kez­det kezdetén nem volt egyértelműen szerbpárti. És végül nem egyszerűen a dominancia jellemzi Milosevics és a hor­vátországi és boszniai szerbek kapcsolatát sem. Milosevics nem parancsolhat ez utóbbiaknak, hiszen radikalizmusuk azokból a valódi, konkrét veszélyekből fakad, amelyekkel szembe kell nézniük, vagy legalábbis amelyekről úgy gon­dolják, hogy reális veszélyek. Akár igazuk van, akár nem, radikalizmusuknak ez a forrása. Nem egyszerűen manipulá­cióról vagy külföldi agresszióról van szó.

Milosevics természetesen igen veszélyes politikus, aki el­sősorban a saját hatalmi törekvéseit követi. De szemmel lát­hatóan pragmatikus politikát folytat: a nacionalizmust felhasz­nálja, amikor erre szüksége van, amikor úgy látja, hogy ez használ neki, de meg is szabadulhat tőle azon nyomban, amikor már nem tűnik annyira előnyösnek. Szövetségeseit felhasználja, amikor azok előnyöket kínálnak, és megszaba­dul tőlük, amikor hátrányossá válnak.

A nyugati sajtóban uralkodó beállításként terjedt el az a klisé is, mely – a horvát propagandát átvéve – Tudjman rend­szerét valamiféle demokratikus, európai, katolikus rend­szernek állítja be, szemben a balkáni, elmaradott népekkel és rendszerekkel, melyek még a kommunizmus hagyománya­it őrzik. Először is Tudjman maga is kommunista volt, ugyan­úgy, mint Milosevics, vagy a szlovén elnök. A „kommunista" címke ebben a helyzetben semmit sem jelent; a helyzet meg­értéséhez meg kell vizsgálni a hatalom mechanizmusát és ideológiáját. Egyébként Tudjman rendszere már eljutott egyes fasiszta személyek rehabilitálásához, ami nem egyedi példa Horvátországban, hiszen hasonló esetek történtek a balti köztársaságokban is. Olyan emberek, akik kommunisták voltak, és nézeteiket megváltoztatva antikommunistává, sőt a leghangosabb antikommunistákká váltak, ma azzal fogla­latoskodnak, hogy fasisztákat rehabilitálnak a demokrácia jel­szavai mögött. A horvát sajtóban, az irodalomban, az utca­nevekben egyértelmű tendencia nyilvánul meg, hogy rehabi­litáljanak az usztasa mozgalomhoz tartozó személyeket.

A Tudjman-rezsim továbbá semmivel sem demokratiku­sabb, mint a Milosevics-féle. Ez a valóság. A sajtószabadság Horvátországban még a szerbiainál is kevesebb. Belgrádban legalább működik egy minimális szabad sajtó, ami nem léte­zik Horvátországban. Bárki, aki a horvát rendszert kritizálja, rögtön megkapja a megbélyegzést a sajtóban, hogy „horvát­ellenes", vagy „rossz horvát". Ez történt például azokkal a feministákkal, akik szóvá tették a horvát férfiak által elköve­tett nemi erőszakot. Azonnal megtámadták őket, igen kímé­letlenül, sőt még „boszorkányoknak" is kinevezték őket. Hor­vátországban kivonják a forgalomból azokat a könyveket, amelyeket szerbül írtak vagy Szerbiában adtak ki, és egyre inkább a horvát etnikum alapján történik meg az állampol­gárság meghatározása is. Vagyis politikai, jogi szempontból is megkülönbözteti^ a „jó horvátokat" és a „rossz horvátokat". Ez Tudjman logikája, ami egyébként kivehető volt már az 1990-es, a függetlenség kinyilvánítása előtti beszédeiből is, amelyek nem elsősorban Milosevics-ellenesek voltak, hanem jugoszláv-ellenesek. A jugoszláv gondolatot horvátellenesnek bélyegezték, ami egyértelműen megvilágította, hogy a meg­alapítandó horvát államot erősen etnikai alapra kívánják he­lyezni. Ezt támogatta az emigrációban élő szélsőjobboldal is, amely nagyban hozzájárult a Tudjman-rendszer finanszírozá­sához.

Vagyis nem igaz, hogy Tudjman rendszere demokratikus, mint ahogy az sem, hogy Milosevicsé szocialista, vagy éppen kommunista. Az sem áll, hogy a horvát rendszer valamiféle nyugati modell kifejlesztésén munkálkodna, a privatizáció és egyebek által. Ez először is a háborúból fakadó általános nehézségek miatt nem igaz, de a privatizáció ezerféle ne­hézsége miatt sem, ami Kelet-Európa-szerte megfigyelhető. E bonyodalmakat felerősítik a bizonytalanság, az instabilitás körülményei, melyek közé a külföldi tőke egyáltalán nem igyekszik behatolni. Ezért a horvát gazdaságban a fő trend az etatizáció, a központosítás, mégpedig Tudjman emberei, a régi nomenklatúra tagjai által és javára végrehajtva. Mind a szerb, mind a horvát rendszer felhasznál félkatonai erőket, elnyomó hatalmi technikákat. Horvátországban nemrégiben szakszervezeti aktivistákat likvidált a rendőrség. De a horvát félkatonai szervezetek cselekedeteihez hasonló akciókat hajt végre Seselj is Szerbiában a különböző vajdasági és koszo­vói kisebbségekkel szemben.

Látni kell tehát, hogy a baloldal megosztottsága mögött igazi nehézségek állnak, de ennek nem szabadna okot szolgáltatnia a bénultságra, a semmittevésre. Persze azt, hogy mit kell vagy mit lehet tenni, igen nehéz megmondani egy olyan időszakban, amikor a baloldal nemzetközileg gyen­ge, és különösen gyenge a térségben, amelyről beszélünk. De hangsúlyoznám, hogy minden tájékozódási nehézség és megosztottság ellenére bizonyos minimumra képes lett vol­na a baloldal, a legkülönbözőbb országokban.

Mindenki egyetérthet például abban, hogy nincs jövő, nincs béke ezen országok számára, ha nincs demokrácia. Ha nincs pluralizmus, nincs lehetősége a párbeszédnek, és nem lehet nyilvánosságra hozni alternatív programokat és megol­dásokat. Konkrétan ez azt jelentené, hogy támogatni kell a független sajtót szerte a volt jugoszláv köztársaságokban. Mindegyikben. Pártfogolni kell azokat a publikációkat, kon­ferenciákat és más kezdeményezéseket, amelyekkel a saját rendszerük által elszigetelt újságírók, aktivisták próbálkoz­nak. Ez olyan aktuális feladat, mely a jövőre is érvényes. Ez ügyben szó van például egy Balkán TV létrehozásáról, de az újságírók számítógépes információcseréjéről, és más for­mákról is. Ez általánosítható feladat.

Másodszor, még akkor is, ha kisebbségekről van szó, és igen erős nyomás alatt léteznek, de mégiscsak voltak olyan embe­rek, akik megpróbáltak ellenállni az etnikai tisztogatásnak és a szűk látókörű nacionalista tendenciáknak. Még ha azt gondoljuk is, hogy a háború fő oka az imperializmus vagy a nagyszerb nacionalizmus, lehetőség lenne együttesen erősíteni azokat az állampolgári kezdeményezéseket, feminista csoportokat, hábo­rúellenes mozgalmakat, amelyek megpróbáltak fellépni az ag­resszív politika, a nacionalizmus és a sovinizmus ellen. Ezek viszonylag még erősek is voltak Boszniában a háború előtt; a háborúellenes mozgalom több alkalommal is rendezett de­monstrációkat sokezer résztvevővel. Ezeket nyilvánvalóan tá­mogatni kell, a háború alatt pedig különösen pártfogolni kell a szerbiai háborúellenes mozgalmat, mégpedig két ok miatt. Elő­ször: még ha nem gondoljuk is, hogy a szerb politika az egyet­len oka és felelőse a háborúnak, látni kell, hogy ők a legna­gyobb köztársaság, és politikájuk döntően meghatározza a fo­lyamatokat. Szükség van annak demonstrálására, hogy „nem minden szerb fasiszta", és lehetőség van Szerbiában is egy al­ternatív politikai erő építésére, amely a háború ellen lép fel. Ugyanez a helyzet Horvátországban, még ha némileg más kör­nyezetben is. Másodszor: jelenleg Szerbiában és Horvátország­ban is léteznek olyan csoportok, amelyek támadják saját re­zsimjeiket, mégpedig etnikai-nemzetiségi politikájuk miatt. Ezek a csoportok léteznek, és kimondhatatlan szükségük van kap­csolatokra, támogatásra. Harmadszor pedig, lenne lehetőség valamiféle nemzetközi összefogásra, tekintet nélkül arra, hogy kinek mi a véleménye a válság okairól. Ennek célja a mene­dékjog biztosítása, a menekültek segítése, és egy alternatív Eu­rópa kezdeményezése lenne.

Vannak persze olyan kérdések, amelyek mindezen lehető­ségek ellenére megosztják a baloldali közvéleményt, ilyen az, hogy meg kell-e szüntetni a boszniai fegyvervásárlások lehetőségét tiltó embargót. A semlegesség valószínűleg sem­miképpen sem lehetséges, és amint létezik valamiféle soket­nikumú ellenállás Boszniában, azt támogatni kell. Persze azok, akik egyenlőségjelet tesznek mindenfajta nacionaliz­musok közé, és joggal szkeptikusak a boszniai ellenállás gyengesége miatt, érthetően ellenezték és ellenzik ezt.

Egy második kérdés az embargó általában, és konkrétan a szerbiai rezsim ellen alkalmazott embargó megítélése. Azok, akik úgy gondolják, hogy a szerbek nem felelősek, ha­nem sokkal inkább áldozatok, természetesen nem értenek egyet ezzel az embargóval. De még azok is, akik szerint a szerbiai vezetés a fő felelős, okkal vitatkozhatnak ennek az embargónak a jogosultságán és célszerűségén. Meg lehet kérdezni, hogy mi volt ennek a célja. Először is az, hogy megállítsa a háborút, másodszor pedig Milosevics megbuk­tatása. És mi volt az eredmény? A háborút nem tudta meg­állítani, és egészen mostanáig úgy tűnik, hogy éppenséggel megerősítette Milosevics pozícióját, miközben gyengítette az ellenzéket. Hiszen mindez alátámasztotta Milosevics állításait arról, hogy a szerbek áldozatok: a nemzetközi összeesküvés és az új népirtás áldozatai. Fontos körülmény az is, hogy a nemzetközi szankciók meghozói egy szót sem szóltak arról, mi folyik Horvátországban. Ez is a szerb vezetés propagan­dáját látszott alátámasztani.

A harmadik fontos kérdés az ENSZ szerepe ebben a konf­liktusban. Természetesen azok, akik szerint az imperializmus az események fő mozgatója, igen könnyű pozícióból azt mondhatják: „minden csapatot kivonni a Balkánról". De ez nem ilyen egyszerű, hiszen többféle nemzetközi beavatkozás létezik. Ellenezni lehet a katonai beavatkozás egyik formáját, a támadó jellegűt, amilyen például a szerbek ellen foglalt vol­na állást a háborúban. Itt azonban sokkal inkább békefenn­tartó vagy – ebben a helyzetben – inkább béketeremtő be­avatkozásról lehet beszélni. Az elsőt, vagyis az offenzív ka­tonai beavatkozást nyilván ellenezni kell, mivel az nemcsak hogy nem lett volna hatékony, de politikailag sem volt indo­kolható. Sokkal nehezebben ítélhető meg az ENSZ csapatok jelenléte a háborús övezetben, hiszen ezek főként a „huma­nitárius segélyek" célba juttatásával foglalatoskodnak. Per­sze az embernek kételyei lehetnek ennek a „humanitárius segélynek" a szerepéről, hiszen sok esetben egyszerűen ar­ról volt szó, hogy az embereknek még egyszer enni adtak mielőtt valamelyik harcoló fél elpusztította őket. De hát még­iscsak arról van szó, hogy emberek vannak körülzárva, ost­romlott városokban, elzárva a külvilágtól; és egy ilyen hely­zetben azt mondani, hogy „el a kezekkel Boszniától" – csak azért, mert ENSZ feliratú járműveket látunk vonulni minden­felé -, egyáltalán nem bölcs dolog.

E problémák végső soron oda vezetnek, hogy igen alapo­san át kell gondolni, végig kell elemezni ennek a bizonyos „új világrendnek" a kérdését. Az új világrendet – mint emlék­szünk rá – Bush hirdette meg az Öböl-háború után. Egyál­talán nem világos azonban – és erre szolgál tragikus példá­val a balkáni háború -, hogy mi következik a Szovjetunió és a Varsói szerződés megszűnése után. Mi lesz a NATO sze­repe? Mi lesz az európai hadsereg, illetve a már létező po­litikai szervezetek szerepe? Látható, hogy a „humanitárius segély" mögött az egész régió újrarendezése folyik, igazából ez az egész háború tétje. Kétségtelen az is, hogy az ame­rikaiak a NATO szerepének egyfajta offenzív újrafogalmazá­sára törekszenek, és teljes mértékben ellenőrizni akarják az ENSZ katonai tevékenységét. Ezek a kérdések nemcsak a volt Jugoszlávia köztársaságainak sorsát érintik, és minden­képpen vitára ösztönöznek a nemzetközi rendről, az Amerikai Egyesült Államok és a nemzetközi szervezetek szerepéről. Ez utóbbiak ugyanis egyrészt súlyos felelősséget viselnek a tragédiákért, az erősödő konfliktusokért, a menekülthullámo­kért, másrészt az új rend csendőreiként funkcionálnak, együttműködve a volt Varsói Szerződés maradványaival.

Fel kell vetni az ENSZ szerepének kérdését is, mely nyil­vánvalóan nem egy „nemzetek fölötti", és nem is demokrati­kus szervezet. Egyre homályosabb, milyen elvek alapján hoz döntéseket a Biztonsági Tanács, és kinek milyen befolyása van a különböző döntéshozó testületekben. Tisztázni kell a protektorátus fogalmát, meg kell nézni, hogy amikor az ENSZ égisze alatt ilyen működött, az milyen hatékonysággal történt. Hiszen a volt Jugoszláviában is több helyen – például Ko­szovóban – népszerűvé vált az az elképzelés, hogy ENSZ-protektorátust alakítsanak ki. Ezeknek a nemzetközi szerve­zeteknek az újragondolása, átalakítása tehát napirenden levő feladat. Nyugat-Európában is aktuális probléma a kisebbségi jogok védelme. Hogyan lehet ezt általában elfogadhatóan ér­telmezni és megvédelmezni? Milyen intézmények és garan­ciák szükségesek ehhez? Vajon tudnak-e segíteni a délszláv nemzetek békés együttélésének kialakításában olyan orszá­gok, amelyek maguk sem tudtak még megbirkózni ezekkel a problémákkal?

[A cikk a szerző 1993. októberi, budapesti előadása alapján ké­szült.]

 

 

A közkeletű elemzések többsége hallgat a balkáni háború fő okáról: a külső eladósodásról, és az abból fakadó évtizedes stagnálásról. Ez a tényező volt ugyanis, ami – az IMF-programokkal egyetemben – felerősítette az egyes köztársaságok közötti fejlettségi különbsé­geket, és egymás ellen fordította a délszláv népeket.

Az 1994 eleje óta tartó zapatista felkelés sem a hazai, sem a nemzetközi sajtóban nem kapta meg azt az értékelést, amely a tényekhez hűen mutatta volna be a távoli társadalmakban e mozgalom céljait, eredetét, működési körülményeit. Folyóiratunk előző, 23. számának kislexikon rovata kiegészítésül szolgálhat a téma háttere iránt érdeklődőknek.