Még Marx viszonylag jó ismerőinek fejében is meggyö­keresedett az a vélekedés, hogy Marx (és Engels) a szo­cialista forradalom kitörését Angliában vagy esetleg égy másik fejlett tőkés országban „várta" volna. Ez a hi­edelem a legmakacsabb tévedések közé tartozik, noha Marx és Engels felfogásának vulgáris leegyszerűsítésén alapszik. Nem lehet eleget írni és elég autentikus szö­veget idézni arról, hogy Marx a szocialista forradalmat hosszú és szakaszos folyamatnak gondolta, valamint hogy az új forradalmi folyamat kezdetét éppenséggel a (mai szóval) perifériáktól remélte.

Ráadásul, figyelve a világgazdasági és politikai fejle­ményeket, reményét mindig a változó körülményekhez alkalmazkodva fogalmazta meg. Most azonban – félre­tolva az ezzel kapcsolatos kérdések sorát – olvassunk el egy 1850-ben írott fejtegetést, melyet ugyancsak nem lehet eleget idézni a marxi gondolkodás dialektikájá­nak megvilágítására.

„Miként a válság periódusa – írja Marx – később kö­vetkezik be a kontinensen, mint Angliában, ugyanúgy a virágzásé is. Az elsődleges folyamat mindig Angliá­ban megy végbe; Anglia a polgári világegyetem demiurgosza. Annak a ciklusnak különböző fázisai, melyen a polgári társadalom újra meg újra átmegy, a kontinen­sen másodlagos és harmadlagos formában következnek be. Először is a kontinens aránytalanul többet vitt ki Angliába, mint bármely más országba. Ez az Angliába irányuló kivitel azonban ismét Anglia helyzetétől függ, különösen a tengerentúli piachoz való viszonyától. To­vábbá Anglia a tengerentúli országokba aránytalanul többet visz ki, mint az egész kontinens együtt, úgyhogy a tengerentúli országokba irányuló kontinentális kivi­tel mennyisége mindig Anglia mindenkori tengerentúli kivitelétől függ. Ezért ha a válságok először a kontinen­sen hoznak is létre forradalmakat, azok alapja mégis mindig Angliában van. Erőszakos kitöréseknek termé­szetesen előbb kell sorra kerülniük a polgári test végtag­jaiban, mint szívében, mivel a kiegyenlítődés lehetősége itt nagyobb, mint amott. Másrészt a kontinentális forra­dalmak Angliára való visszahatásának foka egyszer­smind a hőmérő foka, amely megmutatja, hogy ezek a forradalmak mennyiben teszik valóban kérdésessé a polgári életviszonyokat, vagy mennyiben érintik csupán politikai alakzataikat." (Karl Marx, Osztályharcok Franciaországban: Marx-Engels Művei 7, Budapest 1962. p. 93.)

*

A csendes-óceáni térségről – 1850-ben

A „Neue Rheinische Zeitung. Politisch-ökonomische Revue" 2., 4. és 5-6. füzetében olyan „Szemle" sorozat jelent meg aláírás nélkül, amelyről megállapítható volt, hogy Marx és Engels közösen írta. Az 1850. februári (2.) számban megjelent első közleményben, annak is „Lon­don, 1850. január 31-én datált részében többek közt egy különlegesen érdekes fejtegetés olvasható Ameri­káról és a világkereskedelem központi területeinek vár­ható áthelyeződéséről. Ez a belátás csaknem páratlan a múlt században, az érvelés pedig egyedülállóan széles látókörről tanúskodik. így kezdődik:

„Most áttérünk Amerikára. Az itteni események kö­zül a legfontosabb, még a februári forradalomnál is na­gyobb fontosságú tény a kaliforniai aranybányák felfe­dezése. Már most is, alig tizennyolc hónap elteltével, előre látható, hogy ennek a felfedezésnek még Amerika felfedezésénél is sokkal nagyobb szabású eredményei lesznek. Háromszázharminc esztendeig az Európából a Csendes-óceán felé irányuló egész kereskedelem a leg-meghatóbb türelemmel a Jóreménység fokának vagy a Horn-foknak a megkerülésével folyt A Panama-föld­szoros áttörésére vonatkozó valamennyi javaslat meghi­úsult a kereskedő népek korlátolt féltékenységén. Ti­zennyolc hónapja fedezték fel a kaliforniai aranybá­nyákat, s a jenkik máris hozzáfogtak egy vasútvonal, egy nagy országút, s a Mexikói-öbölből kiinduló csator­na építéséhez, máris rendszeresen közlekednek gőzha­jók New Yorktól Chagresig, Panamától San Francisco-ig, máris Panamában összpontosul a csendes-óceániai ke­reskedelem, s a Horn-fokot megkerülő útvonal elavult. Egy 30 szélességi fok hosszúságú tengerpart, a világ egyik legszebb és legtermékenyebb tengerpartja, mely eddig jóformán lakatlan volt, most szemlátomást átvál­tozik gazdag, civilizált országgá, amelynek sűrű népes­sége a legkülönbözőbb törzsekbeli emberekből kerül ki, a jenkitől a kínaiig, a négertől az indiánig és malá­jig, a kreoltól és mesztic tői az európaiig. A kaliforniai arany patakokban zúdul Amerikára és a Csendes-óceán ázsiai partvidékére, s a legdacosabb barbár népeket is belesodorja a világkereskedelembe, a civilizációba."

S most megjelenik előttünk a világtörténelem jelleg­zetesen marxi képe, mely az ókortól kezdve a XIX. szá­zadig, sőt a mi jelenünkig hatóan nyújt biztos fogódzó­pontokat a történelem értelmes felfogásához. A szöveg közvetlen folytatása ez:

„Másodszor kap a világkereskedelem új irányt. Ami az ókorban Türosz, Karthágó és Alexandria, a közép­korban Genova és Velence, ami eddig London és Liver­pool volt, a világkereskedelem központja, az lesz most New York és San Francisco, San Juan de Nicaragua [San Jüan del Norte (Greytown)] és León, Chagres és Panama. A világforgalom súlypontja, amely a közép­korban Olaszország, az újabb korban Anglia volt, most az észak-amerikai félsziget déli fele. A vén Európa ipa­rának és kereskedelmének hatalmas erőfeszítéseket kell tennie, hogy ne induljon ugyanolyan hanyatlásnak, mint Olaszország ipara és kereskedelme a XVL század óla; hogy Anglia és Franciaország ne jusson ugyanoda, ahol Velence, Genova és Hollandia ma áll. Néhány év múlva gőzhajókkal rendszeres postajárat lesz Angliából Chagresig, Chagresból és San Francisco-ból Sydney-be, Kan­tonba és Singapore-ba. Hála a kaliforniai aranynak és a jenkik fáradhatatlan energiájának, a Csendes-óceán mindkét partja nemsokára ugyanolyan népes, a kereske­delem szántára ugyanolyan nyitott, iparilag ugyanolyan fejlett lesz, mint most a Bostontól New Orleansig húzó­dó tengerpart. Akkor a Csendes-óceán ugyanolyan szere­pet játszik majd, mint most az Atlanti-óceán, az ókor­ban és a középkorban pedig a Földközi-tenger. Az egyet­len esély arra, hogy az európai civilizált országok akkor nem kerülnek ugyanolyan ipari, kereskedelmi és poli­tikai függésbe, amilyenben most Olaszország, Spanyol­ország és Portugália van, egy társadalmi forradalomban rejlik, amely – ameddig még van reá idő – átalakítja a termelési és érintkezési módot magának a termelésnek a modern termelőerőkből fakadó szükségletei szerint, és ezzel lehetővé teszi olyan új termelőerők létrehozá­sát, amelyek biztosítják az európai ipar fölényét, és így kiegyenlítik a földrajzi helyzet hátrányait." (Karl Marx és Friedrich Engels, Szemle: Marx-Engels Művei, Budapest 1962. pp. 214-215.)

A világtörténelmi „szemle" nem szorul magyarázat­ra, sem pedig részleteinek korrekciójára. A felvázolt fo­lyamat hatalmas méretekben zajlik ma is a szemünk előtt.

Első számunkban az Eszmélet sajátos szellemiségét meghatáro­zó célként vetettük fel az „ökumenikus baloldaliság" Adam Schafftól kölcsönzött gondolatát. Az Eszmélet kialakult olvasókö­zönsége a „baloldal" határain túlnyúlik: olvasóink a politikai paletta legkülönfélébb árnyalatait képviselik. Szembe kell nézni azonban azzal is, hogy a célnak tekintett „ökumenikus balol­daliság" gondolata viszont sok szempontból illuzórikusnak bizo­nyult, s a „baloldal" fogalma körüli elméleti tisztázatlanság szá­mos olyan gyakorlati következményt rejt magában, ami az ember önazonosság-tudata számára vállalhatatlan helyzeteket teremt. Ha az a baloldali, aki annak tekinti magát, akkor elvileg olyan sokféle „baloldaliság" vegyül az „ökumené"-ben, amelyek között nem is igen lehet közös nevezőt találni. Én például nem tudok igazán rokonságot érezni a dogmatikus szellemű és anakroniszti­kus forradalmi romantikát átörökítő baloldalisággal: számomra a „forradalmi" szónak nem politikai értelmében, hanem kizárólag a társadalmi paradigmaváltás folyamatának jelzőjeként van pozi­tív tartalma. (L. „Nem tölthetsz ő hordóba új bort…") A legkisebb rokonságot sem érzem azzal a baloldalisággal, amely esetleges címke a bürokratikus apparátusok egyik fajtáján, amely most éppen nincs hatalomban, de lényege szerint – tapasztalhattuk évti­zedekig – semmiben sem különbözik bármely pragmatikus, lé­lektelen, olykor cinikus hatalomgyakorló apparátustól. Nem ér­zek rokonságot azzal a szűklátókörű „baloldalisággal", amely a történelmi vereség egy pillanatát kivetítve lemond a társadalmi alternatíva kereséséről és feladatát a „kín finomítására" redukál­ja, sőt, esetenként maga válik a baloldalinak cseppet sem nevez­hető tőke szószólójává. Tisztelem azokat, akik számára a szocia­lista eszmék mindig tiszta erkölcsi célokat, igazságosság-értéke­ket jelentettek; osztozom abban a keserűségben, amit e balol­daliaknak az elmúlt évtizedek okoztak (először egy emberellenes gyakorlatban felhasználva és bepiszkítva az ő hiteiket, aztán e hi­teket s őket magukat is félredobva, végül pedig céltáblául állítva őket olyan bűnök – sokszor jogos – számonkérői elé, amelyekért nem ők felelősek); de nem érzek azonosságot ezzel a keserű men­talitással sem. A történelmet nem lehet perelni, visszaperelni még kevésbé. Lélektanilag megértem, de nem tudok rokonságot érez­ni a nosztalgiával sem. Lót visszafelé meredő felesége szoborrá élettelenedik, az Euridikéjére visszanéző Orfeusz végképp el­veszti szerelme tárgyát. Nem születtek még meg azok az elemzé­sek, amelyek pontosan feltárták volna, hogy miért is olyan ma a „baloldaliság" amilyen; mindenesetre én nem tudom otthon érez­ni magam az olyan „baloldaliak" között, akik gyakran egy NBI-ből kiesett futballcsapat szurkolótáborára emlékeztetnek; olyan szurkolókra, akik csapatuk visszakerüléséről álmodozva azzal próbálják frusztrációjukat kompenzálni, hogy a rivális csapatok szurkolótáborát szidalmazzák (s mivel ezt együtt tehetik, ez vala­miféle lélektani megerősítést nyújt számukra). 1. A nosztalgiára a konzervativizmusok építenek, azaz a szó eredeti értelmében: a re-akció. 2. Ez a baloldaliság egyértelműen politikai szembenállá­son alapszik, én pedig, mint többször utaltam már erre, meg va­gyok győződve arról is, hogy az antikapitalista mozgalmak egyik pusztulásba döntője éppen túlságos (egyszálú) politikai meghatározottságuk volt, a „politikai harc" abszolutizálása. Sze­rintem ma (és holnap) elsősorban a) egy gazdasági-társadalmi al­ternatíva fejlesztésére; b) erkölcsi-szellemi építkezésre; és c) ezektől elválaszthatatlanul: a humanitás, az emberi jogok legszé­lesebb értelemben vett (tehát pl. a kizsákmányolás jogát is taga­dó) védelmére van szükség. Ezek képviselete is „politizálás", de nem annak szűkebb – a saját csapat és az ellenséges csapat közti kölcsönös gyűlöletre épült, a „harci" retorikával nagymértékben összefüggő – értelmében. Rossz társadalmi berendezkedést, ár­talmas hazug morált, bűnös viszonyokat és embertelen intézmé­nyeket igen, de embereket nem vagyok hajlandó gyűlölni, gán­csolni azért, mert ők egy másik társadalmi csoportban, a „másik oldalon" vannak. Emberileg meg tudom érteni, hogy a gyűlölet­ben élenjáró jobboldalnak nehéz – és eredménytelen szép-lelkűségnek is tűnik – „odatartani a másik arcunkat", meg va­gyok győződve azonban arról is, hogy a gyűlöletben és az erőszakban a szélsőjobboldal van inkább otthon, s ha a „balol­daliak" elfogadják ezeket a játékszabályokat, akkor vagy alulma­radnak, vagy bizonyos értelemben maguk is „jobboldaliakká" torzulnak; ez sajnos ma már számos közismert történelmi tapasz­talat birtokában állítható. Tulajdonképpen maga ez az „oldal"-azás is természetellenes: ha az ember igazán megérti a különböző emberi törekvéseket, akkor sohasem fogja magát teljesen a másik oldalon érezni, senkihez képest. Mindannyian emberek vagyunk – és ez ugyanaz az oldal. A társadalom embertelenségei, emberel­lenes intézményei ellen éppen azért lép fel a „baloldali", mert azok embertelenek, idegenné váltak az embertől: ezek vannak a másik oldalon (a természet pusztító erőivel együtt).

Egyes „baloldaliak" továbbá ma hajlamosak arra is, hogy úgy viselkedjenek mint az az özvegy, aki azt hiszi, akkor hű halott fér­jéhez, ha haláláig gyászba öltözik, s gyászának élvén nem törődik a körülötte levő élettel, lehetséges teendőivel. E „baloldaliak" előszeretettel festik a legsötétebb képet önmaguk, az ország, és a világ jövőjéről, természetesen ezt is a fenti vereségérzet kompen­zációjaképpen. Pedig az ember nem akkor hű szeretettjéhez, ha siratja, hanem akkor, ha úgy él tovább, hogy átveszi annak átve­hető funkcióit. S ki itt az elvesztett hozzátartozó? Kit vesztett el a „baloldal"? A hatalmat? Ehhez a kegyetlen halott férjhez nem hi­szem, hogy hűségesnek kellene lenni. A történelem alakításának esélyét? Ez miért veszett volna el? „O" ugyanis nem halandó… Az antikapitalizmus százesztendős programja, a bejáratott, megszo­kott célkitűzések, ideálok, jelszavak, taktikák – igen, azt hiszem ez a program a „baloldal" igazi halottja, s az életbenmaradóknak, azoknak, akik hűségesek akarnak maradni, e helyett kell maguk­nak kiszenvedniük magukból az antikapitalizmus új, az eleven élet, a jelen, a jövő testére szabott programját, ideáljait.

Egy ilyen korszerű baloldaliság lehet „ökumenikus" abban az értelemben, hogy sokféle szempont, sokféle kapitalizmus-, í 11. tár­sadalomkritika, igen különböző ügyekért indított mozgalmak egymásmellettiségét teszi lehetővé; de az a „baloldal"-fogalom, amely olyan egymással összeegyeztethetetlen irányzatokat foglal egybe, mint a „forradalmi radikalizmus" és a pacifizmus, az etatizmus és az anarchizmus, a múlt tagadása és a múltbaforduló nosztalgia – üres és értelmetlen. Saját eszményeinkkel ellentétes erőkkel taktikai megfontolásokból sem lehet egy kategóriába so­rolni magunkat.

Kádár-rendszer… Abban mindenki egyetért, hogy kevés idő telt el még a rendszerváltás óta, hogy bárki is lényegük szerint ábrázolhatná e korszak és a benne megvalósult társadalmi-politikai berendezkedés sok mindenhez hasonlítható, de semmi mással nem azonos jellemzőit. E számunkban olyan szempontok összegyűjtésére teszünk kísérletet, amelyek talán segítenek kimozdulni az e korszakról kialakult, s máris rögzülni látszó sztereotípiák közhelyszintjéről. Ezért közlünk olyan írásokat is e tematikus számunk részeként, amelyek az állam lehetőségeivel, a totalitarizmus formáival, a felzárkózási esélyekkel, a függőségek kialakulásával, az eladósodással, a mezőgazdaság szerepével, a rendszerváltás következményeivel stb. foglalkoznak. Hiszen mindennek meghatározó szerepe volt a Kádár-korszak arculatának kialakulásában, s így meghatározó szerepének kell lennie a Kádár-korszak megfelelőképpen differenciált értelmezésében is.  

Tartalomjegyzék

1. alfa : A Kádár-rendszerről – Kádár nélkül – Bevezetés számunk központi témájához
2. Földes György : A Kádár-rendszer és a munkásság
3. Tütő László : A szocialista ellenzékiség történetéből – Az 1971-es Kemény-per
4. Andrea Komlosy : Magyarország adósságciklusai és a világgazdaság 1945 után
5. Feitl István : A csúcs felé – Megjegyzések egy először publikált Kádár-beszédhez
6. Kádár János : Előadás az MSZMP KB ülésén, 1963. augusztus 2. (részletek)
7. Böröcz József : Kettős függőség és a külső kötődések informálissá válása: a magyar eset
8. Peter Gowan : Az óbor az új tömlőkben: nyugati politika Kelet-Közép-Európában
9. Kapitány Ágnes, Kapitány Gábor : Néhány tézis a „kádárizmusról” avagy: a „kádárizmus” és a jövő
10. Bill Lomax : Feltámadás, avagy a hatalom metamorfózisa Kelet-Európában
11. Nagy Husszein Tibor : „…Carthaginem essedelendam”?
12. Póczik Szilveszter : Bolsevizmus, fasizmus, totalitarizmus
13. Tamás Pál : Függőség és állami szerepvállalás – A globális perifériák államának mozgásteréről
14. Tőkei Ferenc : Üzenetek a XIX. századból – Hol várta Marx az új forradalom kezdetét?
15. Kapitány Gábor : Még egyszer a baloldaliságról
16. Kapitány Gábor : Egy főszerkesztő elköszön
17. Krausz Tamás : A Kádár-rendszer és a baloldali ellenzék (Egy probléma felvetéséhez)

Néhány, az államszocializmushoz és a kapitalizmushoz képest egyaránt alternatívát keresd értelmiségi többéves közös gondol­kodása után és erre épülve három és fél esztendeje indult meg a talán ma már nem teljesen ismeretlen Eszmélet folyóirat. Az első számban kitűzött célok, azt hiszem, ma is vállalhatók, és azok lesznek a jövőben is.

E célokat én a magam számára a következő tézisekben tudom összefoglalni:

1. A tőkés társadalmi berendezkedésnek van alternatívája, és ma (is) csak ennek keresése jelenthet progressziót.
2. Ez az alternatíva csak humanista társadalom lehet. Következetes hu­manizmus viszont nem fogadhatja el a kizsákmányolás és az elidegene­dés egyetlen formáját sem. (Tehát szükségképpen antikapitalista, anti-ál­lamszocialista, antifasiszta, antirasszista, antifeudális stb.)
3. Következetes humanizmus ugyanezért nem fogadhatja el az erősza­kot, annak egyetlen formáját sem (vannak történelmi helyzetek, a mikor az eluralkodó barbárságot csak erővel lehet megállítani, de ha már odáig fa­jultak a dolgok, az régen rossz: az erőszak eszkalációja ilyenkor a pozitív erőket is gyakran beszennyezi és eltorzítja); és ugyanezért nem lehet a kö­vetkezetes humanizmus képviselete a szó szűk értelmében – pusztán – politikai mozgalom sem: az ember egészének felszabadítását csupán a tár­sadalom egészének változtatásával lehet elérni. Az ember homo politicussá redukálása, a társadalmi célok politikai célokká torzítása csak árthat az embernek és ezeknek a céloknak.
4. A tőkés társadalomszervezés alternatíváját a szellemi termelési mód jelentheti.
5. Ennek feltétele a szellemi termelés fejlesztése, arányának – és a fej­lesztésére fordított társadalmi költségek arányának – növelése a termelés és az élet minden területén.
6. A szellemi termelésnek megvan a maga logikája a világhoz való vi­szony minden vonatkozásában: sajátos értékrendje, etikai követelményei, együttélési, érdekérvényesítési formái, stb.: egy új – a marxizmus történe­lemfilozófiájának megjelenésével kezdődő, de azzal lenem zárult-para­digmát jelent, amelyhez igazodni – ill. vele szembenállni – a progresszió választóvonala.
7. Az Eszmélet-hez hasonló elméleti lap legfontosabb feladata az lehet, hogy indukáló szerepet vállaljon az e paradigmának megfelelő szemlélet megalapozásában és felépítésében.

Úgy gondolom, az Eszmélet ezután is összhangban lesz e cél­kitűzésekkel. Ennek ellenére és éppen ezért úgy ítélem meg, hogy a főszerkesztő feladatait most a leghelyesebb átadnom. Egyfelől úgy látom, azt a magam elé tűzött célt szerkesztőtársaimmal együtt mindenképpen elértem, hogy sikerült elindítani és éleiben tartani egy olyan folyóiratot, amely

a) egyszerre elutasítva a kapi­talizmust és a sztálinizmust fenntartja egy, a kapitalizmusnál fej­lettebb és emberségesebb világ keresésének reményét;

b) komolyan véve a humanizmus eszményeit, vagdalkozás, személyeskedés és elfogultság nélkül képviseli álláspontját, el­nyervén ezáltal a tőle eszmeileg távol állók megbecsülését is;

c) igyekszik bizonyos baloldali értékek gyűjtőhelyévé, külön­böző baloldali tendenciák megismertetőjévé, egyfajta „ökumeni­kus baloldaliság" kohójává válni.

Mivel ezek az alapok megteremtődtek, a folytatást nyugodt lé­lekkel rábízhatom utódaimra. (Márcsak azért is, mert a szer­kesztőség tagjai lényegében a helyükön maradnak.) Másfelől úgy látom, azt a célt nem sikerült igazán elérni, hogy a lap körül a ka­pitalizmus korszerű, „huszonegyedik századi" alternatívájának igazán hatékony és megfelelőképpen széleskörű szellemi műhe­lye alakuljon ki. Az „ökumenikus baloldaliság" pedig – mint erről e szám egy másik helyén röviden írok – illúziónak bizo­nyult.

A lemondás egyik közvetlen oka az, hogy én magam úgy ér­zem, nem tudom tovább összeegyeztetni az élet más területein vállalt feladataimat a főszerkesztés rendkívül sok időt, energiát kívánó, de igen nagy százalékban meddő (szponzorszerzési, me­nedzselési, kapcsolatkiépítési, terjesztésszervezési, működtetési, adminisztrációs, kiadatási, nyomda-előkészítői stb.) teendőivel, amelyek által a lap eddigi folyamatos működtetését biztosítani le­hetett. (Egyszer majd érdemes lesz megírni az Eszmélet létrejötté­nek és első éveinek olykor abszurd szatírára emlékeztető fordula­tait; mindazt az akadályt, amit a lap létrejötte elé az infrastruktú­ra szinte teljes hiánya, ill. az ellendrukkerek, közömbösök és oly­kor a lelkes támogatók tevékenysége is állított.) Ám itt kell megje­gyeznem azt is, hogy miközben az említett tevékenységekhez semmiféle infrastruktúra sem áll rendelkezésünkre, az, hogy a lap színvonala mégis olyan, amilyen, ez néhány, a lapot szívü­gyének tekintő ember olykor valóban heroikus, önzetlen munká­jának köszönhető. Hogy a lap eljut egy, a lehetségesnél szűkebb, de mégis stabilizálódó olvasótáborhoz, ez önkéntes terjesztőink áldozatos tevékenységét is dicséri. Köszönöm szponzoraink tar­tós bizalmát és a lapot mindezideig életbentartó rokonszenvező segítséget. S – mivel minden, ami a lap eddigi tevékenységében érték, a szerkesztésben résztvettek kollektív munkájának közös eredménye – szeretném megköszönni az egész szerkesztőségnek azt az együttműködési kultúrát, ami mindezt lehetővé tette. Arra azonban, hogy egy lap irányítása, menedzselése mennyire ered­ményes, nagymértékben rányomja bélyegét a szereplők alkata, képességszerkezete. S az is bizonyos, hogy az én fő erősségeim nem a menedzseri tevékenységben vannak. Meg vagyok győ­ződve arról, hogy nálam sokkal alkalmasabb személyre van szükség abból a szempontból, hogy a lap – sok olvasónk által tel­jes joggal felpanaszolt – gyatra önérvényesítésén: gyenge propa­gandáján, sovány terjesztésén, szűkös támogatásán jobb, hozzá­értőbb menedzseléssel gyökeresen változtasson. így hát a helyet átadom.

Mindezt nem rossz szájízzel teszem. Nyugodt szívvel adom át a főszerkesztői szerepkört, s ajánlom olvasóink figyelmébe utó­domul tehetséges ifjú szerkesztőtársamat, Andor Lászlót, akitől a folyóirat továbbfejlesztésének három, szerintem igen fontos te­endője remélhető: 1. a közgazdasági jelleg erősödése, hiszen nincs is ma talán fontosabb teendő egy antikapitalista orgánum számá­ra, mint egy gazdasági-társadalmi alternatíva kimunkálása; 2. a lap kiterjedt nemzetközi kapcsolatainak fenntartása és továbbfej­lesztése, hiszen a „baloldaliságnak" a mind nemzetközibb világ­gazdaságban és világtársadalomban még nagyobb életszükségle­te a nemzetközi tájékozódás, mint eddig; 3. s remélem azt is, hogy a lap szerzőgárdájának bővítésében, új nemzedékeknek a lap kö­ré vonzásában az Eszmélet az eddigieknél is többet fog elérni.

Remélem azt is, hogy a lap jelenlegi 2.000-es példányszáma a többszörösére növekedhet. Az ezutáni Eszmélet szerkesztőinek-ha a lapot a fentiek szellemében folytatják – sok sikert, olvasóink­nak pedig egy mind színvonalasabb, s mindinkább a szívükhöz növő Eszmélet-et kívánva főszerkesztői szerepemet ezzel bevégzettnek tekintem, és saját szerepemet a jövőben abban szeretném megtalálni, amit egyébként a lap szerkesztésével is követni igye­keztem: a társadalom viszonyainak elméleti vizsgálatában.

Nyilván meglepetéssel veszi tudomásul az olvasó, hogy a Kádár-rend­szerrel foglalkozó számunkban nem talál írást az államszocialista te­kintélyuralmi rendszer névadójáról: Kádár Jánosról.

Jelen sorok szerzőjével ellentétben a szerkesztőségben az a többségi álláspont alakult ki, hogy ugyan vannak anyagaink kitűnő szerzőktől, történészektől, pszichológusoktól stb., mégis a Kádárról kialakított tör­téneti kép megformálása még túlságosan is korai. Több szempontból is. Egyfelől a kutatható dokumentumok szűkössége és a már kutathatók vizsgálatának kezdeti foka nem teszi lehetővé, hogy lényegesen túllép­jünk a 80-as évek ellenzéki irodalmához és a közszájon forgó általános megítélésekhez képest. Másfelől a szerkesztőség nem kívánt Kádár személyére koncentrálni, mert ma még körülötte igen erős emóciók gyűrűznek, olyan viharok kavarognak, amelyek csak e lényegről, ma­gáról a rendszerről terelik el a figyelmet. Márpedig a mai helyzetben nincs elméletileg károsabb, mint a nosztalgia vagy a gyűlölet hatása alatt gondolkodni. Ma, amikor liberális és konzervatív oldalról gyakori támadások érik a „racionalitást", a „racionalizmust", akkor nem szabad „engedményt" tenni az emocionális, irracionális kihívásoknak. Ma a baloldalnak azzal nyújthatunk igazi érzelmi támogatást, ha segítünk túllépni a nosztalgikus viszonyuláson. Márpedig a politikai elfogultsá­gok pro és kontra a legerősebben éppen Kádár személye körül kristá­lyosodnak ki.

Aligha van olyan értékelő megjegyzés Kádárról, amely ne kavarna azonnal vihart a magyar társadalomban, még a baloldal köreiben is. Magam Kádár történelmi teljesítményét pozitívabbnak, vagy kevésbé negatívnak látom ma, mint mondjuk tíz évvel ezelőtt, de semmiképpen sem tűnik alátámaszthatónak egyetlen olyan végletes megítélés, amely egyetlen mondatban kívánja megragadni a teljesítmény lényegét, mint például a „tömeggyilkos" vagy az „igazságos Mátyás" szellemében fo­gant meghatározások.

Az elfogulatlan megítélést talán jobban segíti, ha ez alkalommal Ká­dár politikusi portréját és emberi arculatát egy dokumentumrészlettel kívánjuk érzékeltetni. A dokumentum keletkezésének idején, a 60-as évek első felében, a kollektivizálás befejezése után a „szürke" appará­tusember kilép támogatói, „kliensei" köréből, és viszonylag önálló pá­lyára áll. Ettől a korszaktól kezdve Kádár közmegítélése egyre pozití­vabb, bár a mélyben a gyűlölet nem halt ki…

A szélsőséges értékelések történelmi okai remélhetőleg feltárulnak e számunkban publikált tanulmányokban. Itt csupán egy dologra hívnám fel a figyelmet. Kádár úgy, olyan részlegességgel tudott szakítani a sztálinizmussal, mint Hruscsov. A „megreformált sztálinizmus" je­lentős figurája ő. Ez a „reformsztálinizmus", amely nem más, mint a sztálinizmus, a szociáldemokrácia és a liberalizmusba váltó reform­kommunizmus sajátos, fokozatosan kialakuló kombinációja, olyan sze­mélyiségben perszonifikálódhatott, akit mind Keleten, mind Nyugaton elfogadtak és támogattak a kor befolyásos államférfijai. Kádárt és poli­tikáját Hruscsovtól Brandtig, Kohltól Thatcherig igen különböző beál­lítottságú politikusok értékelték.

Bár a közvélekedés szerint Kádár elméletileg igen képzetlen em­ber volt, persze nem Hruscsovhoz, hanem, mondjuk, Rákosihoz vagy Aczélhoz képest, mégis meglepő, hogy éppen a szocializmusról tudta teoretikusan a legkevesebbet. Számára a szocializmus nem volt más, mint a hatalomfenntartás, a korlátozott piaci viszonyok és a „jóléti állam" működtetése. Legendás szerénysége mögé húzódva a hatalomkonzerváló bürokrácia korrupciói felmorzsolták a rend­szer erkölcsi tőkéjét. Mégis Kádár hagyatéka az utóbbi három évben – az új elitek minden diszkreditálási kísérlete ellenére – felérté­kelődőben van, mert a rendszerváltás nyomán az ipar és a mezőgazda­ság olyan pusztulása következett be, amelynek bázisán legfeljebb az ezredfordulóra érheti majd el az ország a 80-as évek színvonalát. Kádár „karizmája" így holtában is fennmaradt azon rétegekben, emberekben, akik Kádárban annak idején magukra „ismerhettek." Ennek a „ráismerésnek" azonban az volt a szociális háttere, hogy a magyar „kisember" a 80-as évek közepéig egy olyan 20 éves „gazdagodási" szakaszt ért meg, amely a modern magyar történelemben példa nélkül álló. Ezért sokan hajlamosak megfeledkezni arról, hogy a Kádárról elnevezett rendszer privilegizált rétegei milyen mértékben készítették elő az államszocializmus összeomlását és a nyers kapitalizmus restauráci­óját.

A baloldali elkötelezettségű embereknek azonban azt is tudniuk kell, hogy a Kádár elleni állandó hisztérikus lejáratási kampányok igazi tétje éppen nem Kádár, hanem a vele részben összefonódó kö­zösségi-szocialista értékek, amelyeket az új uralmi elit szeretne kitö­rölni a magyar emberek millióinak fejéből.

Nem lehetetlen, hogy az első jó könyvet Kádárról egy nyugati törté­nész írja majd meg, mert számára ez az egész „holt történelemként" jö­het számításba, ami a mi számunkra „megélt történelem"…