1956 októberében széles támogatást élvező felkelés tört ki Ma­gyarországon. Az elsődleges cél a pártdiktatúra, a pártállam fel­számolása és a nemzeti sérelmek orvoslása volt. Ebben a fegy­veressé fajuló küzdelemben eltérő társadalmi szándékok egye­sültek, a különbözőségek bizonyos mértékig rejtve maradtak. Er­re elsődleges magyarázatot az első szovjet beavatkozás ad. Hi­szen ennek következtében a felkelés nemzeti jellege uralkodott el, egyfajta nemzeti egység jött létre. így a társadalmi összefogás dominált, nem volt idő az eltérő felfogások szisztematikus elkülö­nülésére; a tőkés restaurációban érdekelt csoportok sem látták értelmesnek a túl korai zászlóbontást. Nem kétséges azonban, hogy a polgári erők gyors előrenyomulásban voltak, és emanci­pálni igyekeztek magukat. E törekvéseik nem maradtak észrevét­lenül.¹

A szovjet intervenció azonban újra egységesítőleg hatott, és a nem-kommunista politikai tényezők kibontakozási elképzelései – taktikai okokból motiváltan, de többeknél elvi alapon is – belül maradtak a szocialisztikusnak mondott társadalmi-gazdasági be­rendezkedés keretein.² Mindezért a Kádár-kormánynak megala­kulásakor nem volt könnyű ellenforradalomnak minősítenie a tör­ténteket. Külön nehézséget okozott a munkásság szereplésének megítélése és minősítése. Könnyebb volt (elméleti) magyarázatot találni arra, hogy miért vettek részt jelentős tömegek a felkelés­ben, miért támogatták a rendszer megdöntésére, a kommunista párt hatalmi monopóliumának megtörésére irányuló törekvése­ket. Jóval nehezebb volt (a gyakorlatban) semlegesíteni, kivonni az ipari munkásságot a nemzeti ellenállásból, elérni az általános sztrájk beszüntetését.

Természetesen az utóbbi feladat olyan politikai szükségesség volt, amely nélkül az új hatalom konszolidációs igyekezete nem számíthatott semmilyen sikerre. Nem tekinthető véletlennek, hogy Kádár János a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány elnö­keként és a Magyar Szocialista Munkáspárt vezetőjeként látott hozzá a „rendcsináláshoz". Ebben a mozzanatban már fellelhető az a meggyőződés, hogy a kiindulási alap a munkássághoz való viszony javítása. Kádár és társai magukat már első nyilatkozata­iktól kezdve a munkások, a munkásság képviselőiként jelenítet­ték meg. „Eredeti"létük és tudatuk szerint azok is voltak. De eb­ben a történelmi helyzetben mégis elsősorban a függetlenséget, nemzeti szuverenitást eltipró szovjet hatalom szövetségesének tartotta őket a társadalom, és így a munkások többsége is. Munka nem folyt, és a főbb népi követelések a szovjet csapatok távozá­sáról, Nagy Imre kormányáról és a többpárti választások kiírásá­ról szóltak. Ebből a kelepcéből a munkásküldöttségekkel folyta­tott tárgyalásokkal és a jogosnak elismert igények kielégítésére tett ígéretekkel (pl. a szovjet csapatok későbbi kivonása) igyekez­tek megszabadulni. Büntetlenséget szavatoltak az események résztvevőinek, béremelést kaptak a legjelentősebb munkásréte­gek. Az MSZMP vezetői, ha nem is hivatalosan, de leültek tár­gyalni a Nagybudapesti Munkástanáccsal, és törvényerejű rende­letet adtak ki a vállalati munkástanácsok működéséről. Lényegé­ben arról volt szó, hogy az új kormány a politikai követeléseket el­utasította, viszont a gazdasági és szociális gondok orvoslásához azonnal és látványosan hozzálátott.

Mindez azonban kevésnek bizonyult: a munkásság nem vál­toztatott ténylegesen magatartásán. Miért? Egyrészt, mert han­gulatának meghatározója, a Kádárral szembeni ellenszenv, erősebbnek bizonyult, mint az ajánlat: a munkástömegek úgy gondolták, hogy a külső szovjet garancia, a munkástanácsok és az ő erejük elég a tulajdonviszonyok, a szociális vívmányok meg­védéséhez. Másrészt, mert a területi munkástanácsokat, a „kettős hatalmat" nem ismerte és fogadta el az új párt- és állami vezetés. Harmadrészt, mert a kormányzati lépések a már kiala­kult helyzetet szentesítették. Végül: a „fizetett" sztrájk rövid időre erőssé tette a munkavállalói tárgyalási pozíciót. Ez az állapot azonban nem tarthatott a végtelenségig. Lehetetlenné tette az elemi konszolidációt, és rövid távon is megkérdőjelezte a hata­lomnak az életkörülmények javítására tett elkötelezettségét.

A politikai sztrájkban a társadalom többsége és a munkásság nagy része szembesült egy elsősorban kívülről támogatott hata­lommal. Ebből a patthelyzetből Kádárék nem tudtak belső politi­kai szövetségek kötésével kitörni. Nem vezettek eredményre a Nagy Imre-csoporttal és az egykori koalíciós partnerekkel folyta­tott tárgyalások.³ Ilyen tapogatódzások a szociáldemokraták irá­nyában meg sem kezdődtek, mert november 4-e után az axióma volt, hogy több munkáspárt egyidőben nem működhet. A magát mindenekelőtt munkáshatalomnak definiáló új erőközpont 1956. december elején kénytelen volt nyíltan, erőszak alkalmazásával szembefordulni a munkásság által is támogatott nemzeti ellenál­lási mozgalommal. Egymás után következtek az olyan lépések, mint a statáriális intézkedések meghozatala, az internálás rend­szerének kiterjesztése, a sztrájkjog korlátozása, a területi mun­kástanácsok szétverése, a forradalmi bizottságok felszámolása.

A keményvonalas fordulat eszmei megalapozására az 1956-os decemberi KB-határozatban került sor. A felkelés átértékelé­sével és a rendszeren belüli reformok meghirdetésével a kádári vezetés szakított az „engedékeny", kompromisszumkereső politi­kával. Mégpedig azért szakított, mert ez a vonalvezetés nem ho­zott semmilyen gyakorlati pozitívumot. Nem csatlakoztak jelentős erők az MSZMP-hez, amely így belső vákuumba került, s közben az idő telt, a szovjet vezetés türelme pedig fogyóban volt. A „dia­lektikus" vonalvezetés és az októberi események árnyalt értéke­lése az akkori többség számára kevésnek bizonyult ahhoz, hogy közeledni tudjon a kormányhoz. Túl sok volt azonban annak a ki­sebbségnek, amelyet 1956 októbere és novembere súlyos meg­rázkódtatásként ért. Feléjük nyitott az MSZMP vezetése novem­ber végétől kezdődően, azok felé, akiknek a pozícióit, státuszát alapvetően rengette meg a felkelés. Közéjük tartozott nagyon sok, néhány évvel korábbi munkás, de a „civil" lakosság egy ré­sze is félt az események felgyorsulásától, a régi világ visszatéré­sétől. Az MSZMP ellenfeleinek a politikai életből való kiszorításá­ra és a népmozgalom leverésére ekkor a diktatúra eszközeihez nyúlt. Mindez az ellenforradalom elleni küzdelem jegyében való­sult meg.

Szinte magától adódott a dilemma, vajon a politikai fordulat után lehet-e ellenforradalomnak tekinteni azt a tömegmozgalmat, amelyet a munkásság jelentős része is támogatott? Ezzel a kér­déssel már Bertolt Brecht is szembesült 1953 júniusában, Berlin­ben. Most feltették olyan kommunista teoretikusok is, mint Mód Aladáréi Molnár Erik.⁴ Ők elméletileg és politikailag azért minősí­tették veszélyesnek az egyoldalú értékelést, mert nem felel meg az igazságnak, s ami még nagyobb baj, akadályozza a munkások bizalmának visszanyerését. 1956 végén, 1957 elején azonban ennél jóval nagyobb súllyal esett latba a hatalmi stabilitás és a működőképesség szempontja. Amikor pedig sikerült elérni, hogy az államigazgatás végrehajtsa a kormány utasításait, amikor az ellenzék minden politikai és szakmai fórumot elveszített, amikor folyamatosan dolgoztak a gyárak, akkor már a meggyőzés motí­vuma nem olyan erővel és nem olyan módon vetődött fel, mint a báziskeresés, az elmozdulási lehetőségek kitapogatásának időszakában. A hatalmi harc végleges eldőltével az ellenfelek ki­szorultak a közélet színteréről, 1957 januárjától április végéig az üzemi, vállalati munkástanácsokból is. A pártszervezetek meg­kapták a termelés ellenőrzéséhez szükséges jogosítványokat, így a munkástanácsok a párt- és a szakszervezetek mellett funk­ciójukat vesztették, és a valóságos vállalati önállóság hiányában elhaltak.

Egyidejűleg felerősödött a középkáderek és az előző rendszert is megélt baloldali érzelmű, tapasztaltabb munkáscsoportok hangja és befolyása. Ugyanakkor a munkahelyeken is megindult a tömeges alkalmazkodás az új erőviszonyokhoz. Előtérbe nyo­multak az egyszemélyi felelős vezetők és mögöttük a pártszerve­zetek. Ekkor érkezett el az idő arra, hogy a „múlt" is alkalmazkod­jon, és elkövetkezzen a munkásság szerepének átértékelése a felkelésben.

Kádár az 1957. júniusi pártértekezleten Rákosiék fő hibájának a tömegek megnyerésére tett erőfeszítések beszüntetését mond­ta. Sőt, külön kiemelte, milyen fontos figyelembe venni a dolgo­zók, jelesül a munkások véleményét a politikai döntéshozatalban. Hozzátette azonban azt is, hogy az eredeti hibáknál „tízszer na­gyobb kárt okozott az, ami kijavításuk körül történt".⁵ Ezzel kap­csolatban jutott el ahhoz a gondolathoz, hogy a Nagy Imre-cso­port a vezetést és a tömegeket egyaránt megtévesztette ingatag magatartásával. Ez volt az egyik lehetséges magyarázat a mun­kásság passzivitására, és szembefordulására az MDP-vel, majd az MSZMP-vel. A másik megoldás az értelmiség, az írók, újság­írók, a fiatalok szerepének egyoldalú kiemelése. A pártvezetők megnyilvánulásaik alkalmával nem mulasztották részletesen ecsetelni a deklasszálódott és lumpen csoportok cselekedeteit. Ily módon a „helyére került" a munkásság „ellenforradalommal" összefüggő magatartása. Eszerint csak a reakciósokéi az áruló revizionisták megtévesztő fellépése tudta a munkásság egy ré­szét jobboldali befolyás alá vonni. A figyelemelterelés nacionalis­ta, antiszemita, szovjet- és kommunistaellenes jelszavak hangoz­tatásával történt. Erre mind az 1956-os decemberi, mind az 1957. februári KB-határozatok utaltak.

1956 novemberében az új pártvezetésnek nagy szüksége volt a szakszervezetekre, mint a munkástanácsok politikai ellensúlyá­ra. Ez a taktika azonban túl jól valósult meg: az „alul" kevés hitel­lel bíró érdekvédelmi szervezetek „felül" egyfajta tárgyalási pozí­cióhoz jutottak. Sok korábban visszavonult vagy száműzött szoci­áldemokrata személyiség irt gyülekezett, és komolyan vette, hogy az új rendszer – okulva Rákosiék hibáiból – nem tér vissza a ko­rábban érvényesített transzmissziós felfogáshoz. Ehhez a hitük­höz hozzájárult az MSZMP első hivatalos megnyilatkozása de­cemberben. A KB-határozat ugyanis csak az érdekvédelmet te­kintette a szakszervezetek feladatának. Ám alig egy hónap kellett ahhoz, hogy ez a nyilatkozat is taktikaivá értékelődjék le. 1957 elején már a múlté a szakszervezetek függetlensége, és a szo­cializmussal összeegyeztethetetlenné nyilvánítják a sztrájkjogot is. Ilyképpen elveszett 1956 októberének két antietatista intéz­ményi vívmánya: a munkástanácsok és a szakszervezetek önállósága, s ezzel a munkásmozgalom „ellensúly" szerepé­nek, autonómiájának lehetősége is.

Minderre viszont elvileg teljes kompenzációt kellett volna nyúj­tania a munkásság életszínvonalát javító intézkedéseknek, a jobboldal, a polgári erők likvidálásának, illetve a munkásosztály politikai vezető szerepének. Az ezt megvalósító médiumnak – legalábbis a kellés szintjén – az újjászerveződő „tiszta és puritán" munkáspártot tekintették. E párt politikáját a munkásosztály alap­vető és távlati érdekeinek kellett vezérelniük, s azoknak megfe­lelően kellett irányítania a társadalmi fejlődést. Az ország korabeli vezetőit áthatotta a hit: tanultak a történelemből, nem fogják meg­ismételni Rákosiék hibáit, de nem is engedik vissza jogaiba a tőkés kizsákmányolást. Elképzeléseik szerint az általuk újjáépí­tett párt képes lesz majd az önkritikára, tud önmaga ellenzéke lenni. Képes lesz az országot szocialista úton modernizálni úgy, hogy közben széles társadalmi szövetséget is tud teremteni, hi­szen politikája a többség érdekeinek képviselete. Úgy vélték: a hi­bák megelőzésének egyik biztosítéka a munkásdominancia a párttagságon belül, ami egyúttal a munkásérdek érvényesítésé­nek elemi garanciája is. A párt vezető szervei 1957 végén felmé­rést készítettek a tagságról. A Titkárság jónak ítélte az eredeti foglalkozás szerinti munkásarányt, amely ekkor éppen megha­ladta a 60%-ot. Azonban már akkor is észrevették, hogy több nagyüzemben alacsony a közvetlen termelők száma és aránya. Az elfogadott határozat szerint a tagfelvételeknél éppen e rétegre kell a fő figyelmet koncentrálni. (Bár a műszaki értelmiség és a pedagógusok is szóba kerültek.)

Még így is kísértett a tévedés lehetősége és természetesen az 1956-os felkelés emléke, amikor is a vezetők úgy látták, hogy a munkástömegek – köztük nagyszámú MDP-tag, illetve korábbi szociáldemokrata – veszni hagyták hatalmukat. Ezért határozták el 1958 elején, hogy részletes vizsgálat tárgyává teszik a mun­kásosztály helyzetét. Olyan időpontban került erre sor, amikor a hatalom szilárdnak tűnt, és szigorú fegyelmet tartott az ország­ban. Talán „csak" az 1957 végén kidolgozott stabilizációs gazda­ságpolitika életszínvonal-visszafogó hatása volt az egyetlen olyan tényező, amely óvatosságra, figyelemre sarkallta a pártve­zetőséget. 1958-ban nem nyílt mód a reálbérek előző évben meg­valósított mértékű emelésére, inkább csak az elért színvonal vé­delmére.

45.000 munkással és munkásból lett értelmiségivel beszélget­tek a vizsgálatot végzők. A felmérés világossá tette a politikai ve­zetés számára, hogy a munkásság milyen rendkívül összetett, hogy a klasszikus többgenerációs és városi (nagyüzemi-gyári) munkásság számbelileg nincs túlsúlyban. Sőt, a többség, a kétlakiak, illetve a bejáró munkásság nem igazán áll a szakmunkás­csoportok befolyása alatt. Fény derült százezrek alacsony általá­nos és szakmai műveltségi színvonalára, ugyanakkor a szocia­lista normák számos eleme meggyökeresedni látszott a mun­kások körében. S persze az is kiderült, hogy a belső munka­erő-felesleg, meg szervezési, ösztönzési problémák következ­tében munkafegyelmi gondok is vannak. Ezek a tények némi­leg érthetővé tették a vezető garnitúra számára a munkások magatartását 1956 végén: „fellazulás" zajlott le, Rákosiék politi­kájának torzulásai, „Nagy Imréék osztály árulása" mellett ez az okcsoport játszott alapvető szerepet abban, hogy a munkásság nem bizonyult elég „szilárdnak".

A munkásosztály helyzetével kapcsolatban hozott határozat legelsőként a pártvezetés elkötelezettségét teszi nyilvánvalóvá: garanciákat kínál a munkásvezetők és a munkásság közötti kap­csolat szorosabbá tételére. Megemlítik, hogy a párt az osztály­akarat végrehajtója, amelynek vezetői vagy munkások, vagy olyan értelmiségiek, akik maradéktalanul azonosulnak a szocia­lista célokkal. De a párttagság többsége is munkás, ezeket egyút­tal a vezetői utánpótlás első számú bázisának is tekintették. Ezenkívül a vezetők kötelességévé tették, hogy állandó figyelmet fordítsanak a munkásság gondjaira. A Központi Bizottság elkö­telezte magát a munkás-életszínvonal további, bár szerényebb mértékű emelése mellett, de felvállalta a belső bérarányok ki­igazítását, a nyugdíjrendszer igazságtalanságainak felszámo­lását, egy 15 éves lakásépítési terv kidolgozását, az egész­ségügy és az iskolák helyzetének javítását is. Intézkedést ha­tároztak el továbbá a munkások műveltségének, szakmai kultu­ráltságának növelésére.⁶

Történelmi tény, hogy e határozat jelentős részben megvaló­sult. Ezzel a lépéssel lezárult a munkásság integrációja a Kádár­rendszerbe. Elfogadottá vált az amúgy magától értetődő elv: csakis a munkások megnyerésével, velük és nem ellenük épít­hető a szocializmus. Lényegében kialakultak azok a „közlekedő csatornák", létrejöttek azok az eszközök, amelyek a pártvezetés és az alapvető, meghatározó munkástömegek kapcsolatát voltak hivatva szolgálni.

Legelső: a munkáspárt. A vezetők vagy munkásszármazásúak, vagy politikai próbán átment, a párttörvényeket elfogadó pa­rasztok, értelmiségiek. Nem elég a politikai elit származásának és elkötelezettségének demonstrálása. Gyakorlati bizonyítékok kellenek: a munkaalkalmak számának növelése, a reálbérek emelkedése. Második tétel: a munkáspolitika-a jövedelmi-kere­seti arányoknak és különbségeknek az ipari munkásság nemzeti­jövedelem-termelő képességéhez igazodó szabályozása, a fo­gyasztói árak alacsonyan tartása, az ellátás, az egészségügy ja­vítása, a megélhetést adó nyugdíj. Kiemelten esik latba a lakásvi­szonyok radikálisan jobbítása. Végül, de nem utolsósorban a munkások szakmai és általános műveltségének emelése; a mo­bilitási lehetőségek szélesítése és megőrzése a fizikai dolgozók és gyerekeik számára.

Szorosan kapcsolódik ehhez az „egyszerű" dolgozók, illetve ipari munkások munkahelyi érdekvédelméhez-érdekérvényesítéséhez szükséges feltételek kialakítása: anyagi érdekeltség az egyénnek és nyereségrészesedési rendszer a kollektívának. A munkavállalókat kezdeményezési és ellenőrzési jogok illetik meg a termelési tanácskozások, üzemi tanácsok, szakszervezeti és párttaggyűlések rendszerében. A szükségletek kielégítését a többlettermelés révén kívánták biztosítani. Ezt szolgálja a munka­verseny és a társadalmi (közhasznú) munka, amely egyúttal a munkástömegek mozgósításának eszköze. A résztvevők számá­ra az erkölcsi vállalás megélhetővé teszi a kívánatos cél: a szilárd gazdasági alapokon nyugvó jólét és társadalmi egyenlőség meg­valósítását.

Lényegében ekkor, ilyen program és értékrend alapján kezdett Magyarországon működni az államszocializmus kádári, módosí­tott változata. Szándékai szerint benne a kulcsszerep és a mérce az ipari és városi munkásságot illette meg. S ebben az idők folya­mán modellé váló szisztémában a többi társadalmi csoport integ­rálása is megtörtént, valósággá vált. Mégpedig gyakorlatilag azon az alapon, hogy mennyiben szolgálja tevékenységük az ország, a rendszer működését. Elvileg pedig e szövetségi szisztéma azon a tételen alapult, hogy a mezőgazdasági termelés, az értel­miségi tevékenység egyik legfőbb értelme a munkásság anyagi-szellemi szükségleteinek kielégítése. Ebből kiindulva érthető meg, hogy miért maradt meg a munkásosztály vezető szerepé­nek hangsúlyozása az egész korszakban az ideológiai hierarchia első helyén. Ebben a vonatkozásban a „magyar" ideológia sem­miben sem tért el a kelet-európai államszocialista propagandától.

1957-től kezdődően mintegy két évtizeden át folyamatosan nőtt az iparban-építőiparban foglalkoztatottak száma. Az 1974-es csúcsponton 2,2 millió főt tett ki, csaknem millióval többet, mint 1957-ben. A legdinamikusabb létszámemelkedés a vegyiparban, a gépiparban és a könnyűiparban zajlott. Ez idő alatt a reálbérek az 1961-es és az 1965-ös stagnálás kivételével 1978-ig évről év­re érezhető mértékben gyarapodtak, a reáljövedelmek és a lakos­sági fogyasztás ütemes növekedése pedig egyedül csak az 1961-es évben tört meg. Korszerűsödött a fogyasztási szerkezet. Jelentősen javult az egészségügyi ellátás. Bővültek az üdülési le­hetőségek. 1960-1975 között felépült a tervezett egymillió lakás. Két évtized alatt alapvetően átalakultak az életkörülmények, „kvázi"-jólétivé vált a magyar társadalom.

E dinamikus két évtized azonban súlyos problémákat is felhal­mozott. Igaz, hogy megteremtette a teljes foglalkoztatottsá­got, de ezt olyan szerkezetben tette, amely később felfalta a fejlődési lehetőségeket. A széles értelemben vett infrastrukturá­lis hátrányokat és az e területen meglévő elmaradást a fejlett vi­lágtól nem sikerült érdemben ledolgozni. A munkaerőpiacon a kereslet végig meghaladta a kínálatot, ami kedvező szituáci­ót teremtett a munkásság számára. De egyúttal felülértékelte az alacsony és átlagos képzettségű munkaerőt a kvalifikált szellemi és fizikai munkát végzőkhöz képest. Nem utolsósor­ban pedig a jövedelmek általános növekedése újabb és újabb szükségleteket generált. Korábban elérhetetlennek tűnő vágyak váltak széles tömegek tevékenységének vezérmotívumává. Új minőségű Igényszintek határozták meg minden jelentős tár­sadalmi csoport magatartását. Ezek azonban konfliktusba kerültek a gazdaság teljesítőképességével és szerkezetével. A különböző társadalmi csoportok egymásnak feszültek a jöve­delmek számukra kedvező elosztásáért.

Legszemléletesebb példája a társadalmi problémák újrater­melődésének a lakásügy. A lakáskérdés igen alkalmas az állam­szocializmus dilemmáinak elemzésére, jelesül a rövid és hosszú távú érdekek konfliktusai által befolyásolt társadalmi csoportok egymáshoz való viszonyával összefüggésben. Felépült ugyanis a több mint egymillió lakás, de nem olyan szerkezetben és nem olyan minőségben, amely a korszerűsödő, átalakuló társadalmi szükségletnek megfelelt volna. 1960-tól kezdve nőtt a lakossági megtakarítás, és a biztonságos felhasználási lehetőségek követ­keztében a megtakarítási hajlandóság is. Óriási nyomás neheze­dett a tervező szervekre, helyi tanácsokra és az építőiparra a la­kásépítést illetően. Az állami feladatvállalás ezért nem a távlatos megoldás lett, hanem a tömegigények kielégítése, melyeket foko­zott az átalakuló családszerkezet (a kis és egygenerációs csalá­dok dominánssá válásának következtében), s mindehhez csak hozzájárult a családpolgárosulása, vagyis, hogy a család gazda­ságilag elvileg egyenlő felek felbontható szerződéseként kezdett el létezni. Másfelől azonban ezeket az igényeket a magasabb jövedelműek magasabb szinten tudták kielégíteni. A központi lakásalap jelentős része pedig nem szociális vagy rászorultsági hanem érdekérvényesítési képességek szerint került kiosztásra.⁷ Az eredeti tervezet értelmében kétharmadrészt állami, egyhar­mad részben pedig magánlakások épültek volna. A valóságban az arány fordított lett. Hiába épült egymillió lakás, az 1970-es évek közepén ugyanennyinek az építését kellett ismét tervbe venni.

A két évtized hatalmas és pozitív változásokat hozott a mun­kásság anyagi életkörülményeiben. De a régi hiányok helyében sok új keletkezett. Az új szükségletek, annak ellenére, hogy sok­szor nem állt mögöttük fizetőképes kereslet (vásárlóerő), megle­hetős nyomás alatt tartották a párt- és állami vezetést, a gazda­ságpolitikát. Ez a feszültség az államszocializmus egyik sajátos­sága. A társadalmi igények nem ütköztek komoly korlátokba (s ezeket a természetbeni és pénzbeni központi ellátás, az ingye­nes, állampolgári jogon járó társadalmi juttatások tovább tágítot­ták).

Jelentős különbségek maradtak fenn vagy jöttek létre a tradici­onális városi üzemi munkásság egyes csoportjai és a konvertál­ható tudással rendelkezők, illetve a szolgáltatási szférában dol­gozók között. A kétlaki és a gyors iparosodás következtében je­lentős számú bejáró munkásságot eközben életmódjában lénye­ges hátrányok sújtották, bár ugyanakkor a háztáji és kisegítő gaz­dasága révén kompenzációs lehetőségekkel rendelkezett. Ezek a lehetőségek előbb csak az önellátás, később pedig az áruter­melés révén bővítették e vegyes, ipari-kereskedelmi, illetve agrár kötődésű családok fogyasztását, majd jövedelmét.

E két évtized terméke lett a második gazdaság, mely jelentős mértékben meghatározta a társadalom strukturális mozgásait, mert kettős munkaviszonyt és ennek megfelelően kettős érdekelt­ségei teremtett. Az így létrejött viszonyrendszer egyfelől csök­kentette a munkásság állami tulajdonra utaltságát, másfelől viszont mérsékelte érdekeltségét az állami tulajdonnak és saját vállalatának hatékony működtetésében.⁸

A nagy társadalomszerkezeti átalakulás, az ipari modernizá­ciós folyamat a hetvenes évek elejére nagyjából lezárult. Nem maradt következmény nélkül az Iparosítás befejeződése a társadalmi mobilitásra nézve sem. A 60-as évek közepétől a középiskolákban 50% körül stagnált a fizikai dolgozók gyermeke­inek aránya. A felsőoktatásban pedig évről évre süllyedt a státuszhierarchia alsóbbik feléről bekerülők aránya. Egyes egyetemeken egészen 30% alá. A politikai vezetés kezdettől fog­va erőfeszítéseket tett e tendencia ellensúlyozására, a művelődé­si esélyegyenlőtlenségek felszámolására. A politikai kísérletek azonban nem vezettek kielégítő eredményre. Ekkor, a hetvenes évek közepén új intézkedéseket hoztak a munkások továbbtanu­lásának segítésére, a munkahelyi ösztöndíjaktól az érettségi nél­küli egyetemi felvétel lehetővé tételéig. E kényszer diktálta lépé­sek lényegében kudarcot vallottak. Az okok sokrétűek. Nem vé­letlen, hogy ekkor robban ki a vita oktatásszociológusok között az egyéni, illetve a kollektív mobilitás hasznosságáról.⁹ A kulturális tőke monopolizálására irányuló erőfeszítéseket alátámasztotta a gazdasági racionalitás: a mobilitás, az esélyegyenlőség „drága­sága". Különösen nagy szerepet kapott ez a szempont a hetve­nes évek végétől, amikor a költségvetési megfontolások egyre nagyobb hangsúlyt kaptak, s amikor a kultúra mind inkább csak a maradványból részesülhetett. S a humán értelmiség, a pedagó­gus társadalom is folyamatosan veszített pozíciójából. Az emberi tényezőt sokan emlegették, de az átlagos szintű humán beruhá­zások nem tették lehetővé e faktor növekedési motorrá tételét.

Milyen volt a napi, a pozicionális érdekérvényesítési lehetősé­ge a klasszikus gyáripari munkásságnak? Először is a formális és egyúttal a kollektív, az összefogáson alapuló módszerek alkal­mazására a párt ellenőrzése, irányítása alatt álló szakszerve­zetekben nem sok esély volt. A szakszervezetek ágazati ala­pon működtek, a szakmai elv kisebb jelentőséget kapott. Terv­gazdasági körülmények között az ágazati szakszervezet és az ágazati minisztérium között nem az érdekellentét, hanem az érdekazonosság dominált, hiszen a munkabérek, a munka­helytől kapható szociális juttatások attól függtek, mennyi erőforrást sikerült megvédeni, Illetve szerezni az országos éves terv- és költségvetés keretein belül. Mivel az 1960-as év­tizedben az ipar fejlődése nem szelektíven történt, így nagymé­retű ágazati szintű konfliktus nem jött létre. Csak a 70-es évek elejéről ismerünk olyan példát, amikor visszafejlesztették a gaz­daságtalan szénbányászatot. A gazdasági mechanizmus reform­jának bevezetésével természetesen új jelenségek manifesztálód­tak. Ekkor a politikai vezetésen bizonyos félelem lett úrrá. A gaz­daságpolitikusok tartottak a belső, rejtett munkaerőfelesleg nyílt munkanélküliséggé válásától. Ezért életben maradt az átlagbér-szabályozás. 1968 után azonban eltérően alakult az egyes gaz­dasági ágazatok dinamikája. Ezzel párhuzamosan megindult a vállalatok differenciálódása az eltérő jövedelemtermelő képesség alapján. Ezen belül is gyors fejlődésnek indultak a lakossági fo­gyasztástól ösztönzött ipari és mezőgazdasági szövetkezetek. Megkezdődött a munkaerő elszívása, és a tradicionális ipari szak­mák egy része leértékelődött.

Ez volt az a helyzet, amely lépésre ösztönözte a pártvezetők egy csoportját. Elkövetkezett a reform visszafogása, ami politikai legitimitását a kulcsiparágak, a nagyüzemek és a nagyüzemi munkásság érdekeinek védelmétől kapta. 1957 után 1973-ban is általános munkásbéremelésre került sor. Kiemelten kezelték az 50 legnagyobb iparvállalatot. Az azonos munkáért azonos bért el­ve alapján új szakmai bértáblázat készült, melynek bevallott célja a kisvállalatok, szövetkezetek és a magánszféra munkaerő-elszí­vóképességének korlátozása volt. Intézkedések születtek az anyagi és erkölcsi megbecsülés, a törzsgárda felértékelésére.

Ebben a periódusban a munkaerőhiány és a bérszabályozás következtében a vállalatvezetés és a munkástörzsgárda között nem igazán keletkeztek áthidalhatatlan konfliktusok. Persze ez nem jelenti azt, hogy a normák körül, a munkaszervezési problé­mák miatti keresetkiesés vagy a nyilvánvaló teljesítményvissza­tartás miatt nem került sor többé-kevésbé nyílt érdekösszeütkö­zésekre. Egészében azonban mégis az érdekazonosság maradt a meghatározó a korszakban.

A stratégiai döntések meghozatala és ellenőrzése a munkás­tanácsok megszüntetése után az egyszerű, a laikus dolgozók nélkül történt. A munkahelyi közösségek nem rendelkeztek tulaj­donosi jogosítványokkal. 1966-1968-ban lehetőség adódott vol­na a munkás-önkormányzati eszméhez való visszatérésre. Ekkor azonban elvi alapon és a negatív jugoszláv tapasztalatokra hivat­kozva elvetették ezt a variánst. 1957-ben a régi direkt gazdaság­irányítás visszaállítása okozta a munkástanácsok halálát, most vi­szont az új mechanizmus „kezelhetőségének" érdekében tekin­tettek el a vállalati önállóság és a dolgozói (munkás-) önigazgatás összekapcsolásától.

így állhatott elő az a helyzet, hogy az 1970-es évek elején ép­pen a „munkásellenzéktől" pártoltan került elő a munkahelyi de­mokrácia problémája. Történt ez annak ellenére, hogy az üzemi demokrácia fejlesztéséről még 1969 szeptemberében elvi állás­foglalást dolgoztak ki.¹⁰ Az 1974-es márciusi KB-ülés mondta ki újra, hogy a szakszervezet közreműködésével a dolgozóknak kell dönteniük a vállalati szociális és kulturális alapok felhasználásá­ról. Majd ugyanennek a gondolatnak jegyében került sor a bizalmi testületek felállítására a periódus végén, 1977-ben. A munkás­részvétel és érdekvédelem lényegében tehát összefonódott egy­mással, mégpedig úgy, hogy az előbbi természetszerűleg javítot­ta az érdekérvényesítés lehetőségeit. A brigádmozgalom, a ter­melési tanácskozások és a pártszervezetek bizonyos kontrollt je­lentettek a gazdasági vezetés fölött Az idők folyamán a helyi erőviszonyoktól függően mód nyílt az elosztási, egyes béremelési ügyekben döntési, egyeztetési és véleményezési jogok gyakorlá­sára.

A jellemző azonban mégis Inkább az volt, hogy a munká­sok távol maradtak a fórumoktól, és egyéni vagy „kiscsoportos" érdekvédelmi taktikát alkalmaztak. Erre módot adtak a tervteljesítési hullámok, a kiemelt megrendelések. Játékteret te­remtett a munkaerőhiány is. A munkásság másik része a másod­állásra vagy a kisegítő gazdaságra támaszkodott életstratégiájá­nak kidolgozásában. Egy részük pedig a belső kiemelés, a mű­szaki vezetővé, végül a „káderré" válás útját kereste és járta. Erre megvolt a fogadókészség a vállalati pártszervezetek részéről, hi­szen a párt munkásjellegét újólag bizonyítaniuk kellett.

1956 után határozott bizalmatlanság volt az értelmiséggel szemben. 1960 elején viszont már arra hívta fel a figyelmet a párt­vezetőség, hogy a munkásosztály vezető szerepe elsősorban a párt politikáján keresztül realizálódik, s nem attól függ, hogy szár­mazása szerint munkás-e valamely vezető. 1962-ben meg már arra figyelmeztettek, hogy a „származáscentrikus" felfogás gátol­ja az előrehaladást, mert megakadályozza a vezető pozíciók be­töltését az arra alkalmasak, bár más társadalmi rétegből szárma­zók köréből.¹¹ E kérdés azonban nem jutott nyugvópontra, mivel a szakszerűségi követelmények folyamatos és megállíthatatlan előtérbe nyomulása fokozta a kihívást a munkásvezetőkkel szem­ben. 1958 és 1968 között a párt- és állami testületekben minde­nütt csökkent a munkások aránya. Előbb a vállalatvezetői garnitú­rának kellett alkalmazkodnia a modernizációs folyamatokhoz és a piacgazdálkodás követelményeihez. Utóbb pedig a politikai veze­tés is egyre inkább szakmává vált. A folyamat tehát kikezdte a munkásvezetőket, akiknek egy része a munkásosztály vezető szerepe újbóli megerősítésének jelszavával igyekezett megszilár­dítani megingott helyzetét. Az ellenállás csúcspontja az 1974-es márciusi KB-ülés, de a lendület eltartott egész 1975-ig, a fejlett szocializmus programjának elfogadásáig.

A „nyomulás" részeként 1973 novemberében új döntés szüle­tett a káderpolitikájáról. Jól mutatja az ekkor elfogadott határozat, hogy a támadás valójában védekező hadművelet volt. E doku­mentum szerint a káderutánpótlás fő bázisát már a felsőfokú vég­zettségűek jelentik, de jó adottságokkal rendelkező munkások­ból, parasztokból ki kell termelődniük új vezetőknek. Egyúttal azonban leszögezte a pártvezetőség: .Arra nincs társadalmi igény és szükség, hogy közvetlenül a termelésből tömegesen ke­rüljenek vezető beosztásba munkások, parasztok."¹² A probléma megoldásának egyik eszközét a Politikai Főiskola szerepének növelésében látták. (Ezért kapott később állami egyetemi besoro­lást.) Kísérletet tettek több munkás bevonására a vezető testü­letekbe. Később persze kiderült, hogy ott nem kelhettek ver­senyre az operatív döntéshozókkal és a professzionizálódó politikusokkal.

Hasonló folyamat játszódott le a párttagság ügyében is. A tag­felvétel a gyors ütemű szerkezeti átalakulás során, tehát az 1970-es évek elejéig versenyt futott az idővel. 1966-1970 között alig si­került több munkást felvenni, mint amennyiből szellemi foglalko­zású vagy vezető beosztású dolgozó lett, és így statisztikai szem­pontból rontotta az MSZMP arculatát. Ezt a tendenciát a munká­sok körében indított tagfelvételi kampánnyal igyekeztek visszájá­ra fordítani. Azonban ezzel sem sikerült az arányokon módosíta­ni. Ezért 1972 novemberében újabb kampány indult, amihez se­gítséget nyújtott, hogy politikai-társadalmi, statisztikai szempont­ból 1974-ben visszasorolták a munkásosztályba a közvetlen ter­melésirányítókat, művezetőket, technikusokat és az állami gaz­daságok fizikai dolgozóit. Eközben a másik oldalról gyakorlatilag adminisztratív korlátozás lépett érvénybe a szellemi dolgozókkal, részben a diáksággal, értelmiséggel szemben. Ám ezek a lépé­sek sem hozták meg a pártvezetőség által kívánt eredményt, nem nőtt a munkások száma és súlya a pártban. A felvételi követelmé­nyek leszállítása sem tette politikusabbá sem a munkásságot, sem az agitálás hatására pártba belépőket. Végeredményben az MSZMP egyre kevésbé mondhatta magát klasszikus értelemben élcsapatnak vagy munkáspártnak. Tagságában és politizáló ké­pességében visszatükrözte a gazdaságban és társadalomban le­zajlott átalakulást. Nem is volt ezzel addig gond, amíg minden je­lentősebb társadalmi csoport javítani tudott a helyzetén. Amikor azonban a gazdasági növekedés üteme és az állandó fejlődés megtört, akkor új megvilágításba került a munkásság és a párt vi­szonya is.

A strukturális problémák azonban már a „klasszikus" Kádár­érában, tehát az 1960-1970-es években is léteztek, s ezek kife­jeződtek a munkásság magatartásában is.

A munkásság sem egyénileg, sem kollektíve nem lett tulaj­donos. Helyesebben, munkaerején kívül a városi, nagyüzemi és a harmadik szektorban dolgozó réteg nem szerzett más tulajdont. „Csak" attól szabadult meg, hogy munkaereje magán kisajátítás tárgya legyen. Ezt a „különös" munkaerő-tulajdont viszonylag tisztességesen tudta értékesíteni.¹³ Nem derült fény a birtokában lévő tudás, szakismeret korlátozott mivoltára. Nem azt jelenti ez, hogy a szakma- és a munkahelystruktúra teljesen megfelelt volna egymásnak, de azt viszont igen, hogy minden (vagyis az általá­nos) munkavégző képesség talált megvalósulási alkalmat, elad­ható maradt. Senki nem vált munkanélkülivé. így viszont rejtve maradtak a munkaerő általános műveltségének, adaptációs készségének hiányosságai. Nem vált tehát eszköztulajdonossá a munkásság, bár bizonyos korlátozott részvételi joghoz azért hoz­zájutott. Intézményes érdekérvényesítési lehetőségei működtek: a kollektív szerződések rendszere, a Munka Törvénykönyv szé­les körű védelmet biztosított az alkalmazottak számára. Ezt a re­latíve jó pozíciót javította a munkaerőpiac kedvező helyzete: a ke­resleti túlsúly. A kevéssé képzett munkásoknak, pl. a ipari szol­gáltatás területén dolgozóknak, kárpótlást vagy mozgástöbbletet nyújtott a második gazdaság. A térítésmentes, pénzbeni vagy ter­mészetbeni társadalmi juttatások és szolgáltatások, ha je­lentősen nem korrigálták is az egyenlőtlenségi viszonyokat, de ja­vították, teljessé tették a létbiztonságot. Mindez természetessé vált a munkásság számára is. Az e területeken tapasztalható fe­szültségekért minden felelősség a „gondoskodó államot" illette.

Ebben a periódusban meghatározó jellegű ellentmondás volt, hogy az állam növelni igyekezett a munkaerő értékét, de egyúttal korlátoznia kellett az árát. Erre a sztálini modellben a mezőgazdaság államnak, iparnak történő teljes alárendelése adott módot, vagyis az agrárárak alacsonyan tartása. Ezt egészí­tette ki a többlettermék, a társadalmi tiszta jövedelem maximali­zálására törekvés, tehát a munkabérek növekedésének visszafo­gása. (Egyébként ebből következett a szakszervezet államosítá­sa is.) Végül az oktatás és az egészségügy révén jelentős beru­házások történtek a munkaerő értékesebbé tétele érdekében, ezek azonban nem fejeződtek ki a munkabérekben. A társadalmi termelésbe bevontak óriási száma ugyanis hatalmas – szinte megoldhatatlan – ellátási és infrastrukturális terheket rótt az ál­lamra, így annak lefelé kellett nyomnia a béreket, és ebből követ­kezően összenyomva kellett tartania a bérszínvonalat. Mindezt azért kellett röviden összegezni, hogy rá lehessen mutatni a Ká­dár-rendszer, a „magyar modell" sajátosságaira. Először is itt az ipar prioritása ellenére az agrárolló nem nyílt ki lényegesen, ami elfogadható helyzetet teremtett a nagyüzembe kényszerített pa­rasztság számára. A munkásságnak – ennek következtében is – módja volt realizálni többletkeresetét. A felhalmozási politika nem vált öncélúvá, mert nem a fegyverkezést és nem egyoldalúan a nehézipart és az iparosítást szolgálta. Ezért nem kellett befa­gyasztani a munkások életszínvonalát. Végeredményben rövid távon az átlagos munkaerő-tulajdonosok rétege, a társadalmi középmezőny profitálta kvalifikált munkát végzők kereseté­nek visszafogásából, a lefelé nivellálásból is.

Viszont ebben a szisztémában is csak kis részben civilizáló­dott a dolgozói érdekvédelem, mert azt a központ, a politikai hatalom vállalta magára, és érdekbeszámításos alapon képvisel­te. A közvetlen érdekképviselet saját ágazati jellege és összefo­nódása miatt sem emancipálódhatott. A vállalatok a részleges pi­acgazdálkodás körülményei között nem váltak teljesen önállóakká és így árutermelő érdekközösséggé sem. Mindez szakigazga­tási-államigazgatási folyamattá változtatta az érdekegyeztetési folyamatot. Ez az elkülönülés leértékelte, esélytelenné tette a lai­kus elem szerepét a gazdasági és politikai irányításban, s így a közvetlen (munkás) dolgozói részvételt is.

Már ebben az időben sokszínű lehetőség nyílt az állami kapa­citáshiányok munkavállalói magánszférából induló kitöltésére. Lényegében csak a nagyvárosi, nagyipari munkásság maradt be­zárva a proletárlétbe. Ez a csoport viszont szoros szövetségben maradt saját elitjével, a vállalati menedzsmenttel és a politikai ér­telmiséggel, akik többé-kevésbé ellátták e réteg politikai érdek­képviseletét. E tény is hozzájárult ahhoz, hogy politikailag még e réteg sem szervezte meg magát külön. Figyelmét inkább túlmun­kaszerzési lehetőségeire és a kétlaki, bejáró munkásságot kom­penzáló javak, a kisegítő gazdaság megszerzésére fordította.

A társadalmi élet depolitizálódása a munkásságot sem kerülte el. Sőt, a politika szakigazgatási formája és a korlátozott munka­helyi részvétel talán éppen a munkásságot semlegesítette a leg­inkább.

A Kádár-kormány megalakulásakor a neutralizálás még politi­kai kényszerűség volt, évtizeddel később már társadalmi-gazda­sági törvényszerűség. Mint láttuk, a pártvezetőség nem örvendett e ténynek, mivel legitimitását kérdőjelezte meg. Az következik-e ebből, hogy a munkásosztály mint osztály megszűnt létezni, vagy a hegeli-marxi magánvaló állapotához süllyedt-lépett vissza? Egyszerű és egyúttal divatos bírálata ez az államszocializmus­nak. Túl kézenfekvő azonban ahhoz, hogy ennyivel elintézhető lenne a probléma. Az eddigi elemzés kizárta a primer politikai ma­gyarázatot a munkásság közéleti, állampolgári passzivitására. Nem elegendő a diktatúrát és a felhalmozási folyamatot felelőssé tenni ezért. Szó esett a társadalmi-gazdasági viszonyok szere­péről, a korlátozott tulajdonosi és munkavállalói létről, a második gazdaságról. Mindezek ellenére érdemes leszögezni, hogy a ha­talmi elit politikája alapjában munkáspolitika volt. Az ipari mun­kásság soha nem esett ki az országot irányító elit figyelmének homlokteréből.

Maga az ipari munkásság viszont soha nem veszítette el öntu­datát, nem hitte magát másnak, mint ami valójában volt.¹⁴ Ennek alapján a képlet úgy festene, hogy „alul" volt egy magánvaló mun­kásosztály, felül pedig egy „magáért való", a munkásság iránti el­kötelezettség jegyében működő elit. Nagyjából tényleg ez volt a helyzet. .Csak" a közvetítő mozzanat, a mozgalom hiányzott: az összefogáson alapuló érdekvédelem, s befolyás a munkahely, a lakóterület és az ország ügyeire. Ez mutatja az államszocializmus gazdasági, társadalmi korlátait. De nemcsak az államosított mun­kásmozgalom erőtöbbletéről érdemes szót ejteni, amely a hata­lom birtoklásából, a termelési viszonyok átalakításából táplálko­zott. S nemcsak a munkáslét korlátairól, amely a „civil" mozzanat alárendelődéséhez vezetett a hatalom politikai, igazgatási logiká­jával szemben.

Társadalomtörténeti szempontból ugyanis még ennél is többről volt szó. Arról, hogy az iparosítás mennyiségi értelem­ben elért saját határaihoz. Nem lehetett újabb munkaerőforrást találni. A hiány a tercier szektorban jelentkezett a leginkább. Erre az időre nyilvánvalóvá vált, hogy az iparszerkezet gyorsan avul, és a keretében folyó termelés egyre kevésbé gazdaságos a világ­piaci mércén mérve. A szakértők és a fejlett országok gazdasági fejlődését figyelők számára az is világos volt, hogy elkerülhetet­len a hatékonyság- és minőségcentrikusság az iparon belül. Az itt dolgozók létszáma csökkenni fog, és ezzel arányuk is a gazda­ság egészében. A fejlett világra tekintés pedig csak fel erősítette a már a magyar gazdaságban is megállíthatatlan folyamatot, a szellemi és értelmiségi munka jelentőségének gyarapodását. Az innováció sürgető kényszerré vált.

Mindez megkérdőjelezte és kikezdte a munkásosztály vezető szerepéről szóló ideológiát. Tette ezt egyfelől a szónak abban a szorosabb értelmében, hogy a „laikus" elem – a munkásság (és elitje) – a piacgazdaság kiterjedése, a műszaki-technikai viszo­nyok bonyolultsága következtében nem játszott, nem játszhatott meghatározó szerepet „lenn", a vállalatvezetésben. Sőt a klasszikus ipari szakmunkatudás egy része feleslegessé vált, az azt birtoklók jelentős része pedig alkalmazkodási képesség és mechanizmus hiányában konzervatívvá. „Fent, a hatalom­ban meg az elitnek képviselnie kell a nemzeti szempontokat és a társadalom többi rétegének, közöttük a feljövőben, erősödő fél­ben lévő értelmiségnek, gazdasági és műszaki menedzsmentnek is az érdekeit. Legalábbis szükségessé vált, hogy az elit előbb-utóbb igazodjék a megváltozó társadalmi-gazdasági erőviszo­nyokhoz. Ebből előbb új kompromisszumok sora következik, utóbb pedig hatalommegosztás az új középosztállyal.

A politikai elit, s maga Kádár János eddig a felismerésig nem jutott el, és éppen saját hatalmának oszthatatlanságát tartotta minden előremutató megoldás sine qua nonjának. E magatartás csak addig nem vezetett bizonytalansághoz, politikaivá kitelje­sedő konfliktusokhoz, ameddig az új középosztály közvetlenül, hatalomrészesedés nélkül is boldogult. A hetvenes évek fejlemé­nyeit utólag vizsgálva azt is mondhatnánk: az osztály „okosabb" volt saját elitjénél. A munkásság az egyenlőtlenségi viszonyok új­ratermelődését látta; érezte, hogy a központi újraelosztásra épülő társadalompolitika egy bizonyos ponton túl nem javíthatja helyze­tét, így viszonyait bérmunkásként élte meg, tudatosította magá­ban, és ezért döntően elért helyzetét igyekezett védeni politikai és egyéni eszközökkel, módszerekkel. Nem hitte, hogy a saját arcá­ra tudja formálni a társadalom egészét.

*

Ez a belenyugvás és pragmatizmus hatotta át a munkásságot ak­kor, amikor a válság „begyűrűzött" Magyarországra, és útkere­sésre kényszerítette a politikai elitet. Az 1979 nyarán végrehajtott közel 10%-os fogyasztói áremelés egy periódus végét jelezte. Ekkor történt meg a szakítás a folytonos gazdasági növekedésre épülő társadalompolitikával, s ennek következtében az ipari mun­kásság új helyzetbe került. Míg 1975-1978 között, a válságelhárító-előremenekülő és a nemzetközi eladósodást vállaló gazda­ságpolitika időszakában, a reálbérek az átlagnál jobban emelked­tek, addig 1979 és 1984 között ez a helyzet visszájára fordult. Jel­lemző azonban, hogy ez a fordulat nem hatott ki az ipari munkás­ság viszonylag kedvező pozíciójára a többi keresői-társadalmi csoporthoz képest Az ipari bérek 1972-1982 között gyorsabban nőttek a szövetkezeti parasztság és az értelmiség reálkereseté­nél, sőt, az állami ipar munkásai 1978 után is eredményesebben védték béreiket, mint a többi társadalmi csoport. Emellett a köz­ponti állami alaptól kapott jövedelmük is majdnem hasonló szintet ért el, mint a szellemi foglalkozásúak esetében.¹⁵

Ennek az időszaknak még két másik fejleménye volt. Az egyik: a túlmunka „el-(második)gazdaságosítása" a vállalati munkakö­zösségek elterjedése révén. A másik: a vállalati tanácsok létreho­zatala, amely a munkásrészvétel új, bizonyos tulajdonosi jogosít­ványok gyakorlásával összekötött formáját teremtette meg. Mind­két történés fokozta a munkástömegek tűrőképességét, javította hozzá állásukat az újrakezdett reformokhoz. Részben kompen­zálta az alapkeresetük stagnálását, és a korábbiaknál jobban megosztotta a munkásság különböző csoportjait.

A politikai elit azonban nem vállalta a szerkezetátalakítás konf­liktusait: a termelési támogatások leépítését, a gazdaságtalan te­vékenységek beszüntetését, védte a rendszer, az ipari munkás­ság jelentős részének közvetlen érdekét, s ezzel saját pozícióit. Csak úgy mert kezdeményezni, ha a változtatás rövid távon is el­viselhető a társadalom többsége számára, ha nem éleződnek ki a belső érdekkonfliktusok. Ezért 1984-ben a gazdasági növekedés felgyorsítása mellett döntöttek, aminek katasztrofális egyensúlyi következményei lettek. Az ország bruttó nemzetközi adósságállo­mánya három év alatt megkétszereződött. Ebben az időben már a klasszikus városi-ipari munkásság sem volt képes megvédeni reálbérét és ezzel viszonylag kedvező jövedelmi helyzetét.¹⁶

Látva az MSZMP vezetésének 1986-1987-es bizonytalan­kodását, enerváltságát, nőtt az elégedetlenség, a munkás­ság egyre inkább támasz nélkülinek érezte magát. A már több mint egy évtizede tartó válság előbb a pártvezetés irányá­ban megnyilvánuló bírálatot erősítette fel, majd azután, hogy az értelmiség jelentős része felmondta az addig hallgatólagos megegyezést, a munkásság is a rendszerváltás elfogadójá­vá, részben hívévé lett. Ekkorra világossá vált, hogy az ipari munkásság nem maradhat hegemón a társadalompolitikában, sőt komoly mértékben veszélybe került bérmunkás mivolta is. Olyan rendszerre lett e rétegnek is szüksége, amely a kor­szerű (szak)munkaerő képzettségi, értékesülési feltételeit és mi­nimális szociális biztonságát biztosítani tudja.

Jegyzetek

1 Elég megnézni a „harmadik utasok" erősödését, a népi írók, politiku­sok október legvégén, november elején tett megnyilatkozásait a régi rend visszaállításának veszélyéről.

2 Lásd pl. a novemberben kidolgozott Bibó-elképzelést.

3 Lásd erről „A többpártrendszer esélyei 1956-ban" című cikkemet a Társadalmi Szemle 1989/6-os számában.

4 írásaik nem jelenhettek meg. Bár Molnár elemzését a Táncsics-kör­ben megvitatták. A tanulmánya Társadalmi Szemle 1989. 4. számában (47. o.) olvasható. Baloldali alapállásból átfogóbb volt „Hungaricus"- Fe­kete Sándor írása.

5 Az MSZMP Országos Értekezletének jegyzőkönyve 1957. június 27-29. Bp., Kossuth, 1957. 16-23. o.

6 Az MSZMP határozatai és dokumentumai, 1956-1962. 272-277. o. Bp Kossuth, 1973.

7 Ezt a folyamatot Szelényi Iván tárta fel először tudományos egzakt­sággal. Meg is lettek a politikai következményei.

8 A második gazdaság legátfogóbb elemzését Gábor R. István végez­te el, aki minden nem központilag, államilag szervezett gazdasági tevé­kenységet idesorol. Valóság, 1985. 2. sz. 20-37. o. Saját nézeteimet először 1982-ben írtam le egy cikkben, amelynek publikálását akkor meg­akadályozták. (Megjelent később, a Társadalomelméleti Kollégium Év­könyvében 1966-ban.) A koncepció olvasható a „Hatalom és mozgalom" című könyvem 117-118. oldalán. Bp., Reform-Kossuth, 1989.

9 Az előbbit Gazsó Ferenc, az utóbbit Férge Zsuzsa képviselte.

10 Elfogadta az MSZMP Pártépítési Munkaközössége. Az MSZMP ha­tározatai és dokumentumai 1969-1970. Bp., Kossuth, 1974. 380-427. o.

11 Az MSZMP határozatai és dokumentumai, 1956-1962. Bp., Kos­suth 1964. 540. o.

12 Az MSZMP határozatai és dokumentumai, 1971-1975 . Bp., Kos­suth, 1978. 628. o.

13 Az államszocializmus termelési viszonyainak vizsgálatára lásd Ko­losi Tamás: Társadalmi struktúra és szocializmus. Bp., Kossuth, 1974.; Tagolt társadalom. Bp., Gondolat, 1987. Lásd még a már említett „Hata­lom és Mozgalom 1956-1989" című könyvem 79-93. o.

14 Elég a hetvenes évek munkásszociográfiáit elővenni László-Bencsik Sándortól Moldova Györgyig. Bizonyítékul szolgál azonban a „Réteg­helyzet – rétegtudat" című kötet is. Bp., Kossuth, 1980.

15 Az adatok „Az ipari nagyüzemi munkásság jövedelmi viszonyai, élet- és munkakörülményei" című kiadványból valók. Bp., Kossuth, 1985.

16 Jövedelemelosztás Magyarországon. Az 1988. évi jövedelmi felmé­rés adatai. Bp., Kossuth, 1990. 23. o.

„A bürokratikus szocializmus elvesztette eszmei hátországát. Min­den elkövetett szörnyűség ellenére a sztálinista apparátus (leg­alábbis a népi demokráciákban) sokkal szorosabban fűződett a rendszer eszméihez, mint a jelenlegi apparátusok. Úgy tűnhet, hogy e cinikus szervezet, melynek tagjai a szocializmus eredmé­nyeit saját kiválóságaikon és karrierjükön mérik, nagyobb hatás­fokkal dolgozik, mivel mentes a fékező tendenciáktól, nincs kitéve eszmei megrázkódtatásoknak, villámgyors, önkényes változtatá­sokra képes, és jobban manipulálható. Ez azonban még csak nem is féligazság. Az ilyen apparátus megbízhatatlan a válságos pilla­natokban, nem képes kiállni egyetlen lényeges próbát sem, s nem­csak hajlamosabb a klikkező önbomlasztásra, hanem egészében véve a rendszer történelmi bomlásának a terméke. Egy rendszer, amelyet senki sem véd meg érdek nélkül, halálra van ítélve." Ez a Kolakowski-idézet szolgál mottóul „A Kádár-vezetés 25 éve" című tanulmányhoz, amelyet Kemény Csaba 1981. november 4-én, a Kádár-korszak létrejöttének évfordulóján ír. Miközben országosan folyik a Kádár-rendszer hivatalos ünneplése, Kemény egészen más hangot üt meg. A tanulmány elemzése szerint a Kádár-éra leglátványosabb sikerei egyúttal fő negatívumai is. Gondolatainak lényege a következő tézisekben foglalható össze.

1. A rendszer politikailag toleránsabb lett, mint 1956 előtt volt. A Kádár-vezetés a első időszak nyílt diktatúrája után amnesztiát gyakorolt, és az ellenzéki politikai megnyilvánulásokkal szemben viszonylagosan liberális lett, a tűréshatárokat szélesebbé tette. Az egyes esetekben alkalmazott megtorlás is viszonylag enyhe for­mában történt és történik.

E tolerancia ára: politikai eklektika és relativizmus. Az ország gazdasági-társadalmi-politikai életében nem tapasztalható sem­milyen koncepció. A felső politikai-hatalmi szférában egy kisszá­mú pártelit önkényes és személyes döntése érvényesül. A gazda­ságban és a társadalomban, az intézményeknél és vállalatoknál viszont a helyi tekintély, illetve gazdasági vezető szava a döntő. „Magyarországon egy szűk politikai vezetőcsoport meglehetősen perspektíva nélküli, napi reálpolitikai (hogy mennyire „reál" – azt majd a jövő fogja megmutatni) elképzelései és manipulációi jel­lemzik a politikai élet vezetését, amelynek politikai apparátusbeli végrehajtói minden szinten szürke, közepes képességű, önálló eszmei-etikai bázis és különösebb politikai ambíció nélküli hiva­talnok-funkcionáriusok." Érthető, hogy ezt érzékelve az MSZMP indokolatlanul felduzzasztott tagságában sem a párt, sem a rend­szer egészének szocialista-kommunista jellegét illetően nem él semmiféle illúzió. Az MSZMP, politikai ütőképességét tekintve, semmivel sem erősebb, mint az MDP volt 1956 októbere előtt. Sőt, ez a mai párt a napi módszereiben, stílusában, politikai arculatá­ban lényegesen közelebb áll egy klasszikus szociáldemokrata párthoz.

2. A viszonylagos türelem az ideológiai szférában is tapasztal­ható. ,Az ideológiai, a kulturális és művészeti élet majd minden te­rületén szóhoz jutottak a nem marxista irányzatok képviselői is. Egyetlen követelmény: a Kádár-vezetés (és nem elsősorban a szocialista rendszer!) iránti kimondott vagy kimondatlan lojalitás. (Kádár személye lassan-lassan olyan szerepet kap, mint az angol királynőé: a szellemi élet magyar Hyde-parkjában is többé-kevés­bé mindent és mindenkit lehet szidni – kivéve Kádár Jánost. Őt nem illik…)" Következmény: bármiféle ideológiai orientáció elvesz­tése. Teljessé vált egyfajta ideológiai relativizmus, és ezen belül a marxista elmélet és ideológia „szaktudományos" elzárkózása a valóság elől, a marxizmus defenzív helyzete. Népszerűsítése „tel­jesen formális, színvonaltalan és súlytalan".

3. A tartalmában is legnagyobb mértékű liberalizálást a Kádár­vezetés a gazdasági élet területén hajtotta végre. Számos egyén számára lehetővé vált, hogy hivatalos alapkeresetén kívül jelentős plusz-jövedelemhez jusson. Ez a szűken gazdasági értelemben vett életszínvonal bizonyos emelkedését hozta, továbbá a piac megélénkülésének következtében viszonylagos árubőséget ered­ményezett. Mindezek hatására szokatlan méretű gazdagodási fo­lyamat tapasztalható egyes társadalmi csoportok körében.

Annak ellenére, hogy a Kádár-vezetés erre a legbüszkébb – Kemény megállapítása szerint -, a magyar gazdaságot valójában csupán látszatsikerek jellemzik. „A gazdasági életben egyre na­gyobb a pangás. A beruházások- kényszerből – lelassultak. E té­ren lassan-lassan ma már valóban ott tartunk, amitől Rákosiék óv­ták az országot: ma megesszük a holnap ha nem is aranytojást, de legalább valamilyen tojást tojó tyúkot, mondjuk grillcsirke for­májában… A nyugatról vásárolt licencek, berendezések a tőkés világ politikai érdekei miatt eleve nem is lehetnek a legkor­szerűbbek. Tehát már ezek vásárlásakor eleve determinálva van a perspektivikus lemaradásunk a nyugati tőkés gazdasággal szemben, ráadásul a mesterségesen kialakult munkaerőhiány mi­att még meglévő kapacitásukat sem tudjuk gépeinknek kihasznál­ni az iparban. Aggasztó az is, hogy a reális teljesítőképességünket meghaladó eladósodás kezdi jellemezni gazdasági életünket tőkés relációban. Ez a jövőt illetően beláthatatlanul súlyos követ­kezményekkel járhat… Egyáltalán, a mai magyar gazdasági élet fő jellemzője (a titkos csodaszer) az ún. másodlagos gazdaság nél­kül sem az árukínálat, sem az árukereslet nem lenne olyan relatíve élénk, mint amilyen. Ugyanakkora másodlagos gazdaságban való részvétele a dolgozóknak munkaerejük tragikus önkizsákmányo­lását jelenti a saját fizikai és pszichikai állapotuk és családi életük rovására. (És a kétkezi dolgozók még (gy sem tudják azonos ütemben kiegyensúlyozni az egyre szélesebb körű áremelke­déseket.) Mindezek eredményeként egyrészt kialakult egy min­tegy százezres nagyságrendű szocialista pénzarisztokrácia, egy magát szocialistának nevező társadalomban tragikomikus újgazdag és dzsentroid allűrökkel, másrészt egy milliomos nagyságrendű, létminimum alatt nyomorgó, kifejezetten sze­gény rétege a dolgozóknak, illetve elsősorban a kispénzű nyug­díjasoknak, járadékosoknak."

A politikai, ideológiai és gazdasági koncepciótlanság, relativiz­mus általános negatív következménye a társadalom életében el­hatalmasodó immoralitás. „A társadalom egészét, a mélyét és fel­színét egyaránt mindenhol átható és jelenlévő, széleskörűen értel­mezett erkölcstelenség, felelőtlenség és korrupció jellemzi…"Nem túl sok büszkélkedni való van – hangsúlyozza Kemény – a Kádár­korszak huszonöt évének e vázlatos mérlegével.

A kádárizmus 1981-es kritikája és elutasítása Keménynél nem előzmények nélküli. Kritikája gyakorlatilag egyidejűleg irányult mind a sztálinista-rákosista örökség, mind a kapitalista restauratív tendenciák ellen. Sem a trockizmus, sem az akkoriban divatos ma-óizmus nem nyilatkozik meg Kemény érvelésében. Termé­szetesen az elméleti tudatosság alacsonyabb fokán, de lényegé­ben Lukács György tertium datur-jának vonalán gondolkodik. így a vele szemben alkalmazott ismételt retorziók sem meglepőek. 1959-ben szót emel az ifjúsági mozgalom elvtelen felhígítása el­len, ezért eltanácsolják oktatói állásából a Budapesti Műszaki Egyetemről. 1971-es perének vádirata szerint a hatvanas évek elejétől azt hangoztatja, hogy Magyarország alárendelt viszony­ban van a Szovjetunióval szemben. Többször kifejti, hogy a ma­gyar kormány és pártvezetés tevékenysége ellentétes a szocializ­mussal. A pártnak „az az irányvonala, hogy nincs irányvonala". A vezetők mást mondanak és mást cselekszenek: hirdetett elveik­kel, ideológiájukkal ellentétes gyakorlatot folytatnak, vagyis ko­rántsem a munkásság érdekeit képviselik. Ez a magyarázata a bérmunkások rovására kialakult (társadalmilag igazságtalan) aránytalanságoknak a bérezésben.

Kemény elemzése szerint Magyarországon növekvő mérték­ben érvényesülnek államkapitalista tendenciák. A nyugati tőke be­áramlása, a kisipar és a kiskereskedelem kiszélesítése, illetve ezek együttes hatásai (nyerészkedés, a polgári értékrend és élet­forma terjedése stb.) a társadalmi tulajdont veszélyeztetik. Az ér­tékrendbeli, ideológiai elbizonytalanodás, valamint az erkölcsi tar­tás hiánya miatt a párt tagságának összetétele is rendkívül hete­rogénné vált. Megtalálhatók közöttük a meggyőződéses, igazi kommunisták, akik a szocialista célokkal érzelmileg azonosulnak, és megvalósításukért aktívan tevékenykednek, de a párttagok többsége már csupán passzív szimpatizáns vagy pusztán karrie­rista.

Kemény két különböző módszert, a taktika két formáját tartja le­hetségesnek a kritikai politikai cselekvés, a bírált folyamatok ered­ményes befolyásolása számára 1. A párt legális csatornáinak fel­használásával reformjavaslatok terjesztését. 2. A párton belül önálló baloldali szervezkedés létrehozását. Kemény úgy gondolja, hogy a pártbürokráciával szembeni gyakorlati kritikát tömegerőre, az„erkölcsileg tiszta kommunisták" mozgalmára, tömegaktivitásra kell építeni. Elképzelése szerint létre kell hozni a baloldali gondolkodású személyek összefogását, és ennek segítségével elérni egyrészt az országos politika befolyásolását, másrészt a párt ve­zető testületeinek megtisztítását az erkölcstelen, hatalmi pozícióra alkalmatlan egyénektől.

Kemény véleménye szerint az egyszerű, hatalom nélküli kom­munista is erkölcsileg és politikailag felelős mindenért, ami az or­szágban történik. Ezért feladata és eszköze a hibák, negatív jelen­ségek feltárása a munkahelyen és a pártfórumokon, hogy minél többen felismerjék a jelenlegi helyzetet és a teendőket. Az erkölcsi példamutatás – állapítja meg – másokat is aktivitásra késztet.

1968-ban Kemény főiskolai hallgatóival szociológiai felmérés céljából kérdőívet készít, amelyben – úgymond – „provokatív poli­tikai kérdések szerepeltek". Ezért a Művelődési Minisztérium elbo­csátja állásából, és megvonja tőle az oktatási jogot. Pártbüntetés­ként szigorú megrovásban részesítik.

1968-tól Kemény ismételt beszélgetéseket folytat későbbi vád­lott-társaival politikai témákról. Elítélik a csehszlovákiai bevonu­lást, agressziónak, más ország belügyeibe való beavatkozásnak minősítve azt. Szervezkedésbe kezdenek annak érdekében, hogy megtalálják és aktivizálják a céljaikkal egyetértőket; elsősorban ahhoz fűznek reményeket, hogy a párton belül sikerül a politikát meghatározó pozíciókat szerezniük. De (mert – sokakhoz hason­lóan – ekkor még Kemény sem adja fel teljesen a „fentről jön az áldás" illúzióját) megkísérli a legális lehetőségeket is kihasználni. Egy 1970-ben keletkezett – a párt hivatalos kereteit és szabályait nem áthágó – írásában arra próbálja felhívni a figyelmet, hogy sza­kadék alakult ki a nyilvános fórumokon elhangzó optimista meg­állapítások és az általános társadalmi közérzet, közhangulat kö­zött. A társadalmi elégedetlenség egyik fő oka a meghirdetett el­vek és a létező gyakorlat közötti fesztültség. Kemény felsorol néhány – a közvéleményt nyugtalanító – feszültségforrást a gazda­ság, a politika és az ideológia területéről.

1. Gazdaság. Súlyos feszültséget idéznek elő a kereseti arány­talanságok. A bérmunkások és nyugdíjasok átlagjövedelme lénye­gesen alacsonyabb egyes értelmiségiekénél és az állami valamint pártfunkcionárusokénál. Érzelmileg negatívan hat a munkásságra a mindennapi tapasztalat: a gombamódra szaporodó luxusvillák, kertjükben a nyugati márkájú autókkal, az ő keresetükhöz képest csillagászati árak a Váci utcában, a Rotschild Szalonban stb. „Fel­háborítja a munkásközvéleményt az értelmiségiek és a vezetők egy részének életmódja, életvitele és életfelfogása: az éjszakai mulatókban tapasztaltak, a nyugati utak hajkurászása, a vadászgatások stb. Nem a keresetek differenciáltságát kifogásolják a kommunista munkások és értelmiségiek, hanem azt, hogy túlsá­gosan nagy az alacsony életszínvonalon élő dolgozók száma a kifejezetten luxuséletmódot folytatók elszaporodásához képest. (Sok­szor megdöbbentően tragikus az öreg, egyedülálló nyugdíjas kis­emberek anyagi helyzete.) Tehát az igény az lenne, hogy először az alacsony keresetűek életszínvonalát emeljük fel megfelelő színvonalra, és csak azután húzzuk szét felfelé a kereseteket – ésszerű határokig."

Kemény véleménye szerint a nyugati fogyasztási színvonal és életforma gyors meghonosításának – hivatalos dokumentumok­ban is megfogalmazott-célkitűzése immorális eszközök keresé­séhez, erkölcstelen közélethez, rossz közhangulathoz és általá­nos politikai elégedetlenséghez vezet. „Mi nem tudjuk a pénzbeli jövedelmek növelésében felvenni a versenyt a fejlett tőkés orszá­gokkal belátható időn belül… Ha a személyes rendelkezésű jöve­delmek arányának növelését erőltetjük (ahelyett, hogy pl. a lehető legrövidebb idő alatt megoldjuk a lakáskérdést, fejlesszük az egészségügyi és közoktatási rendszerünket, szociális intézmé­nyeinket stb.) – olyan területre futunk önszántunkból, ahol eleve vereségre vagyunk ítélve a kapitalizmussal folytatott versenyünk­ben – legalábbis hosszú ideig. Ez pedig kihatásában nemcsak gazdasági, hanem ideológiai és politikai csatavesztés is lenne."

2. Politika. Miközben a pártvezetés állandóan munkáshatalom­ról beszél, a gyakorlatban a munkásság hátrányos megkülönböz­tetése történik. ,A bér- és árpolitikában, a lakáselosztásnál, nye­reségrészesedésnél, az egyes kérdések eldöntésénél vagy előké­szítésénél, a fiatalok továbbtanulásánál stb." egyáltalán nem azt érzik a munkások, hogy övék a vezető szerep ebben az ország­ban.

Az őszintétlenség következménye – állapítja meg Kemény – több területen is súlyosan (.jövőnk terhére!") jelentkezik.

a. A párttagságban növekszik a passzivitás. Rendszeresen azt tapasztalják, hogy a pártfórumokon elhangzott kritikáknak a párton belül nem volt semmi hatása. „De 'állami vonalon' – ahogy mond­ják -, magyarul: anyagiakban már éreztette „hatását" a mun­kahelyi problémák vagy vezetők bírálata. A hibák, visszaélések el­len szót emelő vagy a meghirdetett erkölcsi elvekre hivatkozó sze­mélyeket általában különböző retorziókkal illetve anyagi bünteté­sekkel (hivatali előmenetel, béremelés, jutalom elmaradásával stb.) sújtja a vállalatvezetés. „Rendszerint ezt a visszaütést nem akarja kockáztatni a párttagok jelentős része azzal, hogy nyíltan megmondja az objektív igazságot, a tényeket. Visszatartja őket az is, hogy gyakran szalmacséplésnek tűnik, ha kifogásolunk valamit, mert hiába vetjük fel akár többször is: semmi sem változik… Akkor meg nem látják értelmét a párttagok, hogy felvessék, elmondják a problémákat, esetleg azzal szembekerülve az adott állami veze­téssel, hiszen ilyen helyen a pártszervezetnek nincs ereje a gya­korlatban megvédelmezni a párttagokat igazságtalan intézkedé­sekkel szemben."

b. Az ifjúság jelentős részében kialakul a közömbösség, ciniz­mus, elvtelenség, sőt ellenséges magatartás.

3. Ideológia. Elbizonytalanodást, relativizmust eredményez az emberek gondolkodásában a hirdetett elvekkel, eszmékkel ellen­tétes gazdasági és társadalmi gyakorlat. Egyre inkább eluralkodik a kultúra termékeit is árunak tekintő ökonomista szemlélet. A kul­túraterületén negatívan hat a világos orientáció hiánya, „a marxiz­mus eszméinek védekező pozíciója".

Kemény véleménye szerint ki kell alakítani a pártbürokrata és technokrata törekvések demokratikus kontrollját. A pártbürokrácia kontrolljára az alábbiakat javasolja.

a. Szükséges a népi ellenőrzési rendszer olyan irányú megvál­toztatása, amely lehetővé teszi minden vállalat és intézmény va­lóságos társadalmi, népi ellenőrzését.

b. A talpnyalók körének kialakulása ellen szükséges, hogy „vá­lasztott pártfunkciót – alapszervezettől a központi vezető szerve­kig – ugyanaz a személy csak maximum két választási perióduson keresztül tölthessen be".

c. Szükséges a józan mértékű puritánság érvényre juttatása. „Pl. a legszigorúbban meg kellene tiltani minden kommunistának és párt- vagy állami funkcióban lévő vezetőnek, hogy a hivatali be­osztásával járó bármiféle előnyt (pl. autóhasználat, reprezentáció) kiterjessze családja tagjaira. Stb., stb."

A technokrácia kontrolljával kapcsolatban Kemény a követ­kezőképpen gondolkodik. A technokrácia vezető szerepének lét­rejötte öngyilkos szövetségi politika következménye. Gátat kell vetni annak a célkitűzésnek, hogy „hazánk gazdasági struktúráját a tőkés társadalomban kialakult 'fogyasztói társadalom' képére formálják. Konkréten gondolok olyan intézkedésre, mely a túlzott anyagiasság elburjánzását megakadályozná. A szocialista terme­lési viszonyrendszer előnyeit kihasználva ne a személyes jövedel­mek minden eszközzel való és kizárólagos növekedését, a 'borí­tékba a pénzt' elvet kövessük, hanem – természetesen az egyéni keresetek normális ütemű és arányú növelése mellett – elsősor­ban a társadalmi juttatások területén, a szociális politikánk fejlesz­tésével lépjünk előre a szocializmus építésében."

Keményt valamint társait 1971-ben izgatás vádjával letartóztat­ják, és összeesküvésre irányuló előkészület miatt perbe fogják. A vádirat szerint „a politikai hatalom birtokában levő munkásosztály vezető erejét, a pártot kívánták a 'forradalmi bázis' kialakításával gyengíteni, egységét megbontani.., s ezen keresztül a gazdasági rendszeren is változtatni". Keményt a Budapesti Fővárosi Bíróság két évi, szigorított börtönben letöltendő szabadságvesztésre ítéli. Az ítéletet a Legfelsőbb Bíróság hathónapos börtönbüntetésre vál­toztatja. Az indoklás felhívja a figyelmet „a Párton belüli baloldali nézetek terjesztésének veszélyességére".

Az 1971-es Kemény-per és előzményei lehetővé teszik néhány fontosabb tanulság megállapítását.

1. A Kádár-rendszer fénykorában is létezett szocialista ellenzé­kiség.

2. A baloldali demokratizmus hívei lényegesen korábban kezd­tek el szervezkedni Magyarországon, mint a liberális ellenzék.

3. A Kádár-rendszer jóval radikálisabb eszközökkel lépett fel szocialista ellenzékével, mint liberális ellenzékével szemben, mert míg a liberalizmust szövetségesként, a részleges liberalizálást ha­talmi eszközként ismerte fel, addig a szocialisztikus demokratizá­lásban észrevette a politika bürokráciára egyedül veszélyes ellen­séget.

4. Ezért is bizonyult illúziónak azon – a korban általános – el­képzelés, hogy az MSZMP keretein belül, illetve a párt segítségé­vel lehet szocialisztikus mozgásokat elindítani. Jellemző hogy a pártbürokrácia természetének felismerése sem akadályozta meg ama képzet fennmaradását, miszerint a párton belüli aktivitás tár­sadalomformáló szerepet tölt be.

5. Már a hatvanas évek végén észre lehetett venni az állam és a párt szétválását. Sőt, látni lehetett a hatalmi hierarchia megfor­dulását: az állami és a gazdasági bürokrácia győzelmét a hagyo­mányos pártbürokrácia felett.

6. A nemzetet féltők már a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején – amikor még lehetőség lett volna a folyamat megál­lítására – figyelmeztettek a külföldi eladósodás veszélyeire.

Felhasznált irodalom (kéziratok, dokumentumok):

Kemény Csaba Feljegyzés és javaslatok. 1970. Kemény-per (1971):

– Vádirat (Fővárosi Bíróság),

– Ítélet (Fővárosi Bíróság),

– Utolsó szó jogán (Fővárosi Bíróság),

– Végzés szabadlábon védekezés elutasításáról,

– Ítélet (Legfelsőbb Bíróság).,

– Utolsó szó jogán (Legfelsőbb Bíróság).

Kemény Csaba: Tanulságok Jakus István és Kassai Pál bírósági kihallga­tásából. 1971.

Kemény Csaba: Jegyzetek a vádirathoz. 1971. Kemény Csaba: A Kádár-vezetés 25 éve. 1981.

A címben jelzett témát négy különböző oldalról fogom megközelíteni:

Megközelítésem alapvetően világgazdasági jellegű, vagyis feltételezem a kapitalista világrendszer létezését, amelyet a tőkefelhalmozás kényszere hajt előre. Az állam szocialista rendszerek Is ennek a rendszernek a korlátain, a világpiacon belül működtek. A kapitalista világrendszert a centrumrégiók – az egymással a hegemóniáért ver­sengő vezető gazdasági hatalmak – és a perifériák – a saját gazdasági és társadalmi struktúráiknak a kapitalista világrendszerbe való integráló­dás során végbement lerombolása vagy eltorzulása miatt a centrumoktól függő régiók – egymás mellett létezése jellemzi. Mindazonáltal a perifé­riák termelnek értékeket, ezeket elsajátítják a hegemóniát birtokló hatalmak, melyeket egyedül ez tesz képessé arra, hogy a világgaz­daságon belüli centrumpozíciót megszerezzék. Ezt az elméleti meg­közelítést széles körben alkalmasnak tartják a Harmadik Világ Nyugattól való függőségének az elemzésére; azonban hosszú ideig általában fi­gyelmen kívül hagyták, hogy Kelet-Európa legtöbb része is a perifé­ria szerepét Játssza a kapitalista világrendszeren belül. Amikor a problémát a perifériák oldaláról – a jelen esetben az adós nézőpontjából – elemzem, Magyarországot fogom példaesetnek választani.

A hitelezők

Az 1929-es világgazdasági válság eredményeként a nemzetközi pénz­ügyi rendszer összeomlott, a tőke elértéktelenedett. A vezető ipari or­szágok nagy hitelintézményei gazdasági tevékenységeiket a centrumré­giókra koncentrálták, többé vagy kevésbé elhanyagolva a perifériákat, amelyek lényeges szerepet játszottak a krízist megelőzően a nemzetközi munkamegosztásban. Így 1929 egy új korszak kezdetének tekinthető a centrumok és a perifériák viszonyában: egyfajta „lélegzetvételi szünet" kezdetét jelentette a perifériák számára, különösen a déli féltekén; egyes latin-amerikai országok az 1930-as években megpróbálkoztak egy importhelyettesítő ipari fejlődés elindításával.

A kelet-európai perifériák számára ez a lélegzetvételi időszak csak a második világháború után kezdődött el. Kelet-Európa a szovjet befolyási övezet része lett. Így ezt a zónát a háború utáni hegemón nagyhatalom, az USA bojkottálta, és ezt a bojkottot rákényszerítette minden olyan or­szágra, amely az Európai Újjáépítési Program (a Marshall-terv) kereté­ben támogatást és hitelt kapott az USA-tól.

Kelet-Európa, bizonyos kivételeket (mint az iparosított Cseh- és Mor­vaország) leszámítva, ebben az időben nem volt érdekes a Nyugat, és különösen nem az USA számára. A háború utáni humanitárius és újjá­építési segélyeket éppen ezért Európa iparosodott nyugati felére kon­centrálták, amelynek, mint a világgazdaság egyik, ez időben az USA el­lenőrzése alatt álló centrumrégiójának, segíteni kellett az újjáépítésben. Eltekintve attól, hogy szocialista volt, Kelet-Európa egy döntően agrár­jellegű perifériának számított, amelynek az ekkor saját újjáépítési és növekedési erőfeszítéseivel elfoglalt Ipari Nyugat számára nem volt semmilyen érdekessége.

Ez volt a gazdasági háttere annak, hogy Kelet-Európában meg­kezdődött egy „szocializmusnak" nevezett sajátos importhelyettesítő ipa­rosítás.

A 60-as, 70-es évek fordulójára a fejlett ipari Nyugaton megválto­zott a helyzet. A gazdasági újjáépítésen már túl voltak, a verseny éle­sebbé vált. Nyugat-Európa és Japán erős ipari hatalmakká váltak, amelyek kezdték megkérdőjelezni az Egyesült Államok hegemóniáját. A háború utáni gazdasági sikerek a centrumországokban a töme­gek részéről megnyilvánuló hatalmas keresleten és a munkások együttműködési hajlandóságán alapultak, ami magas bérköltségek­kel Járt, ez pedig egy további olyan tényezőt Jelentett, amely a kény­szerű versengés szituációjában korlátozta a tőkések profitját.

A tőketulajdonosok számára, akik le akarták küzdeni ezt a problémát, kétféle következtetés adódott ebből a szituációból. Egyfelől a csökkenő profitok miatt a beruházások Iránti érdeklődés szintén csökkent. Ez az oka annak, hogy ebben az időszakban olcsón lehetett hitelekhez jutni; a hitelek kockázatmentes kamatmegtérülési lehetőséget kí­náltak a tőketulajdonosoknak. Másik stratégiájuk abban állt, hogy igyekeztek csökkenteni a termelési költségeket. Megnövekedett az érdeklődés Kelet-Európa és a Harmadik Világ iránt; alkalmas elhe­lyezési tereppé váltak a világméretekben újjászervezett ipari terme­lés számára. A nagy munkaerő-ráfordítással járó termelést Kelet-Euró­pában és a Harmadik Világban koncentrálták. Az ezekben a régiókban található olcsó munkaerőt a költségek csökkentésére és arra használták fel, hogy növeljék azoknak a multinacionális cégeknek a versenyképes­ségét, amelyek hozzájutottak az olcsó munkaerő piacaihoz éppúgy, mint bizonyos új fogyasztókhoz. A fentebb említett „lélegzetvételi szünet" vé­get ért – a centrum újból és erőszakosan érdeklődni kezdett a peri­fériák iránt, hogy bevonja őket egy „új nemzetközi munkamegosz­tásba". A Harmadik Világba és Kelet-Európába irányuló tőkeexpanzió és beruházás jelentős tényezőkké váltak az ipari Nyugat gazdasági vál­ságának leküzdésében.

Az 1980-as évek elején a helyzet újból megváltozott. Az Egyesült Államok növelte a kamatlábakat, hogy saját állami deficitjének az ellen­súlyozására külföldi tőkét vonzzon az országba. Az adós országok szá­mára, amelyeknek hiteleiket USA-dollárokban kellett kifizetniük, ez azt jelentette, hogy megnőttek a hitelekkel és a kamatok visszafize­tésével járó költségeik, ami viszont ahhoz vezetett, hogy a tőke kezdett a korábbival ellentétes irányba áramlani. Azóta a tiszta tőké­nek Délről (és Keletről) Északra való transzferálása megy végbe, egy­idejűleg pedig az érintett országok egyre jobban függenek a bankok­tól és hitelintézményektől, melyek befolyást gyakorolnak belső gazda­ságpolitikájukra. Ez a világgazdasági kontextus az, amelyen belül a ke­let-európai „rendszerváltást" tárgyalnunk kell. A hitelezők szempontjából ebben az időszakban a legjelentősebb kérdést a kamatok realizálása, a Délről Északra irányuló folyamatos tőkeáramlás jelentette. Új hitelek nyújtása nem volt napirenden.

Az adósok

Magyarországnak – éppen úgy, mint a legtöbb más kelet-európai or­szágnak – 1945-ben igen nagy szüksége volt hitelekre az újjáépítéshez, és a döntően mezőgazdasági jellegű gazdaság iparivá fejlesztéséhez. De Magyarország, amelyet ekkor a Kisgazdapárt, a Kommunista Párt, a Szociáldemokrata Párt, és a Nemzeti Parasztpárt kormányoztak, csak a háború utáni amerikai segélyek nagyon kis részét, és nagyon kevés hi­telt kapott

1947 után, amikor világossá vált, hogy az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti háború alatti szövetség átalakult hidegháborúvá, tekintve hogy ennek a hidegháborúnak a gazdasági alapját az Európai Újjáépítési Program jelentette, a Kelet-Európának nyújtott pénzügyi tá­mogatás teljesen megszűnt. Ettől kezdve a Kelet-Európa felé irányuló gazdasági stratégia a bojkott volt, párosulva a szigorú COCOM-rendszabályokkal, amelyek megszabták, melyek azok az áruk, amelyeket nem szabad eladni a Szovjetuniónak, és csatlós országainak.

A szocialista országok vezérel ekkor azt állították, hogy országa­ik kiváltak a kapitalista világpiac rendszeréből, és meghirdették egy szocialista világrendszer felépítését De a valóságban nem kiváltak a rendszerből, hanem a Nyugat választotta le őket arról. Nem volt más választásuk, mint hogy saját erőforrásaikra támaszkodjanak – ezt a stratégiát hajtották végre a „szocializmus" nevében.

A szocialista iparosítás, mely valójában a kelet-európai perifériáknak a Nyugathoz való egyfajta felzárkózási kísérlete volt, viszonylagos elszi­geteltségben ment végbe. Az elszigeteltség egyszerre volt köszönhető annak, hogy a Nyugatnak nem voltak gazdasági érdekeltségei ebben a – szegény – világgazdasági régióban, és annak, hogy egyidejűleg aktív bojkottstratégiát folytatott. Jóllehet kívül volt a közvetlen tőkeérdekeltsé­gek szféráján és megpróbálta a politika ellenőrzését kiterjeszteni a gaz­dasági folyamatok fölé, Kelet-Európa még a viszonylagos elszigeteltség ideje alatt is a kapitalista világrendszer része maradt.

Kelet-Európa-szerte mindenütt az ötvenes évek egyfajta, a párt és az állam által irányított „fejlesztési diktatúraként" jellemezhetőek. A gyors iparosításra törekedve, mely a kelet-európai országok által a kommunis­ta hatalomátvétel után átvett szovjet szocializmusmodell fő célkitűzése volt, a tőkeberuházásokat a nehéziparba irányították. A gazdasági fej­lesztést a kormányhivatalok szigorúan, a részletekig megtervezték. A nyersanyagok és a termeléshez szükséges cikkek árát éppúgy, mint a késztermékekét, politikai úton úgy rögzítették, hogy egyrészt elősegítsék a gyors növekedést, másrészt a tömegek olcsón hozzájussanak a leg­fontosabb alapvető közszükségleti cikkekhez. A külkereskedelem állami monopólium volt. A mezőgazdaságot kollektivizálták, és az ipar növeke­désének szolgálatába állították. A könnyűipar és a fogyasztás fejleszté­sét későbbre halasztották, az embereknek egyre keményebben és ke­ményebben kellett dolgozniuk, hogy teljesítsék az ambiciózus tervcélo­kat, miközben a béreket és az általános életszínvonalat nagyon ala­csony szinten tartották. Magyarországon a rossz életkörülmények a po­litikai elnyomással párosulva az 1956-os felkeléshez vezettek.

A 60-as években a fogyasztás nagyobb jelentőséget kapott Magyar­országon. Ez a felkelés következménye volt, de szerepet játszott benne az a tény is, hogy ekkorra a nehézipar kiépítése többé-kevésbé befe­jeződött, az energiaellátást biztosították, és a beruházásokat olyan szek-

Sorokba irányították, amelyek a tömegfogyasztási igényeket elégítették ki. Ezt az új, gyakran „gulyáskommunizmusnak" nevezett korszakot egy, az államhatalom és a népesség közötti sajátos kiegyezés jellemezte: a növekvő életszínvonalért cserébe a magyar nép kész volt elfogadni a szocialista párturalmat

Amit most leírtam, már része az általam felvetett harmadik kérdés­nek: mi történik, ha nem tehet hitelekhez jutni? A, Szovjetunióban és Ke­let-Európában a hitelek hiányának a következménye a 40-es évek vé­gén és az 50-es években egy sajátos importhelyettesítő iparosítási stratégia lett, amelyet az állami irányítás, és egy, általánosan „szo­cializmusnak" nevezett sajátos, alacsony szintű egalitárius jövede­lemelosztási modell jellemzett. A gazdaság adott fejlettségi állapota (szerény ipari háttér, az infrastruktúra hiánya, tőkehiány) párosulva az ellenséges környezettel (az iparosodott Nyugatról jövő importokhoz való hozzájutás nehézségei, hidegháború) rossz előfeltételeket jelentettek bármilyen nemzetgazdasági konszolidációhoz. Ebben a szituációban úgy tűnt, hogy a szocializmus programot kínál a nemzetgazdaságok fej­lesztéséhez. A Marx és más teoretikusok által a múlt században kifejtett szocialista eszmékhez ennek a kísérletnek persze nem volt sok köze; ahelyett, hogy olyan társadalmat épített volna fel, amelyben többé nem a tőkefelhalmozás a (gazdasági) élet hajtóereje, a létező kelet-európai szocializmus úgy indult, mint a Kelet- és Nyugat-Európát elválasztó szakadék áthidalásának kísérlete, melynek az volt a célja, hogy lemásolja (vagy akár túlhaladja) az iparosított Nyugat gazdasági eredményeit, melyek mindvégig megmaradtak a fő vonatkoztatási pont­nak e gazdaságok számára.

Különösen az 50-es években a szocialista importhelyettesítés sok nélkülözést okozott a népességnek, de ugyanakkor voltak gazdasági si­kerek is, amelyeket nem szabad tagadni. A 60-as években a Magyaror­szág és a Nyugat közötti szakadék csökkent. Magyarország ipari or­szággá vált, viszonylag magas életszínvonallal ás szociális biztonsággal.

Az 1960-as évek vége felé az importhelyettesítés segítségével való felzárkózás stratégiája kimerítette lehetőségeit. Számos különböző té­nyező, amelyek mindenekfelett a mennyiségiről a minőségi növekedésre való áttérés nehézségeiben gyökereztek, mely elkerülhetetlenné vált, ha a felzárkózási stratégiát folytatni akarták, lehetetlenné tette a további nö­vekedést külföldi segítség nélkül. Ez visszavezet második kérdésünk­höz: mikor van szükség hitelekre?

A tervezés növekedése nem segítette elő a termelékenységnek a Nyugat utoléréséhez nélkülözhetetlen növekedését. Akadályozta a gaz­daság hatékony működését és az innovációt. De miközben Kelet-Euró­pa megpróbálta ezeket a problémákat az importok növelésével és nyugati hitelfelvétellel kezelni, maga a Nyugat megváltoztatta pro­fitszerzési módszereit az új technológiák kifejlesztésével és a nem­zetközi munkamegosztás struktúráinak az átalakításával. Így a Ke­let és a Nyugat gazdaságainak termelékenysége közötti rés újból szélesedni kezdett.

Az 1960-as évek végére az államilag tervezett importhelyettesítés a végét járta, új modernizációs stratégiákat kellett keresni.¹ Egy erőteljes államilag tervezett újjáépítés és iparosítás nélkül Magyarország nem ju­tott volna el arra a pontra, ahol felmerült a kérdés: hogyan növekedjen tovább a gazdaság, hogyan növeljék termelékenységét? Ehelyett az or­szág megmaradt volna a mezőgazdasági áruk szállítójának Nyugat-Eu­rópa peremén, tehát megmaradt volna abban a szerepben, amelyet töb­bé-kevésbé betöltött az Osztrák-Magyar Monarchiában, és amelyet nem sikerült meghaladnia a két világháború közötti években sem.

A voltaképpen az importhelyettesítő stratégia szerepét betöltő szocia­lizmus segítségével Magyarország ipari országgá vált, amely most az előtt a kérdés előtt állt, hogy hogyan növelje a termelékenységet. A 60-as évek végén erre adott válasz a magyar „gazdasági reform" volt, mely két alappilléren nyugodott. Az egyik az ország megnyitása volt a Nyugat felé: hiteleket vettek fel, hogy ezekből fejlett technológiákat, gépeket, és más, az országon vagy a KGST-n belül nem elérhető termékeket impor­táljanak. Az országon belül fellazították a tervezés mechanizmusát, a vállalatok nagyobb autonómiát kaptak, az árakat lassan a világpiaci szin­tekhez alkalmazták és így tovább.

Ebben az időszakban a nyugati hitelek olcsón és könnyen voltak elérhetőek, minthogy a kényszerű verseny és a csökkenő profitráták időszakában a tőke egyre kevésbé volt érdekelt a termelő beruházá­sokban. Ettől az időszaktól kezdve kezdtek halmozódni Magyarország külföldi adósságai.

Hogyan lehet visszafizetni a hiteleket?

A nyugati hitelek segítségével Magyarország technológiákat szándéko­zott importálni, hogy modernizálja a gazdaságot és javítsa pozícióját a világgazdasági versenyben. A Nyugatra irányuló export növekedésével tehát a hitelek visszafizetésének meg kellett volna hogy teremtődjenek az előfeltételei. A reformot a gazdasági hatékonyságnövelés eszközé­nek tekintették, amelynek így hozzá kellett volna járulnia az importált technológia hatékony felhasználásához.

Egy sor különböző okból az import vezérelte növekedés stratégiája, amely valójában nagyon hasonlított számos harmadik világbeli ország­nak az export vezérelte növekedésre tett kísérleteire, nem érte el a ma­ga céljait. A siker elmaradásának egyik oka az volt, hogy a nyugati or­szágok továbbra is alkalmazták a fejlett technológia Kelet-Európába való bejutását akadályozó COCOM-rendszabályokat.² Ennek következtében Magyarországnak sok pénzt kellett költenie az új technológiák saját erőből történő kutatására és fejlesztésére. A jelentős erőfeszítések elle­nére az ország mindig elmaradt a Nyugat mögött, miközben a Nyugat teljes erővel tolta előtérbe az új technológiákat.

Magyarország ebben az időszakban nagy várakozásokkal tekintett a nyugati vállalatokkal való együttműködésre, amelytől azt remélte, hogy technológiai és szervezési know-how-t hozva az országnak gazdasági­lag előnyös lesz. A nyugati cégek számára, melyek termelésük egy ré­szét magyar állami vállalatokra bízták, Magyarország az olcsó munkaerő miatt vált ígéretes területté. A vállalatközi együttműködés azonban nem emelte a magyar iparszerkezet színvonalát.

Az első időszakban a kölcsönökre alapozott gazdaságfejlesztési stra­tégia strukturális gyengeségei még nem voltak láthatóak. Ellenkezőleg, a kölcsönök segítségével Magyarország képes volt fenntartani egy olyan fogyasztási szintet, amely elszakadt a hazai gazdasági lehetőségektől. A hetvenes években a Nyugatot sújtó világgazdasági krízis hatásai elérték Magyarországot is.

Az olajárak emelkedésének (amelyhez rövid késéssel a Szovjetunió is alkalmazkodott) és az inflációnak negatív következményei voltak a magyar gazdaságra, tápot adva a gazdasági reformmal szembeni kriti­káknak. Nyugat-Európa újból megerősítette a kereskedelmi korlátozáso­kat. Ugyanebben az időszakban a magyar exportcikkek ára csökkent, és növekvő verseny jelentkezett a délkelet-ázsiai „kis tigrisek" részéről, akik a nyugati piacokon kiszorították a kelet-európai termékeket.

így a várt exportbevételeket nem lehetett realizálni, és tovább folyt a hitelfelvétel. A hiteleket nemcsak beruházásokra használták fel, hanem arra is, hogy a növekvő gazdasági nehézségek ellenére fenntartsák az életszínvonalat. A történelem iróniája, hogy miközben az első' időszak­ban az eladósodottság hozzájárult a nemzetközi gazdasági válság tüneteinek távoltartásához, ugyanakkor előkészítette a talajt egy, a világgazdasági erőktől való még nagyobb fokú függőség számára.

Az 1970-es évek második felében a helyzet Magyarországon gyor­san romlott. A politikusok ezért megpróbálták bátorítani és kierőszakolni a Nyugat felé irányuló exportot. A gazdasági reform mechanizmusait, amelyeket korábban egy időre, nem utolsósorban a növekvő társadalmi egyenlőtlenségek miatt, lelassítottak, újból előtérbe tolták, hogy növeljék a világgazdasági versenyképességet. Azonban a magyar ipari termelés nem szabadult meg a rá jellemző alacsony minőségtől.

A gazdasági vezetés fő elképzelése az volt, hogy csökkenti az im­portokat, és kereskedelmi többletet ér el a Nyugattal való kapcsolatok­ban. Ha megnézzük a kereskedelem számadatait, látjuk, hogy Magyar­ország a 80-as évek elején valóban csökkentette a nyugati importot, ennek ellenére az importok értéke egész idő alatt meghaladta az expor­tokét, úgyhogy a Nyugattal való kereskedelmi kapcsolatok folyamatosan deficitesek voltak az ország számára.³

Az 1980-as évek elején a kamatlábak a magasba szöktek. Az adós­ság csapdává vált. Új hitelekhez csak úgy lehetett hozzájutni, ha Ma­gyarország elfogadja a Nemzetközi Valutaalap szabályait. Ennek követ­keztében az állam és a párt elvesztették kontrolijukat a gazdasági folya­matok felett Az IMF által a Harmadik Világ országainak előírt adaptációs programokéihoz hasonló takarékossági intézkedéseket kellett életbe lép­tetniük.

Egyidejűleg bevezették a piacgazdaság mechanizmusait és intézmé­nyeit. Persze nemcsak azért vállalták ezeket az intézkedéseket, mert az IMF előírta őket. Azért is tették ezt, hogy hatalmon maradjanak – bár azzal, hogy piaci reformokat vezettek be, a társadalom ama területein, amelyek korábban az 6 politikai irányításuknak voltak alávetve, felszá­molták ezt az állami kontrollt. Ez az ellentmondás elkerülhetetlenül a „rendszerváltáshoz" kellett hogy vezessen.

Időközben a tőkeáramlás iránya megváltozott. Jelenleg a tiszta tőke Magyarországról a nyugati hitelezők országaiba áramlik.

Konklúziók

Elemzésemet a következő konklúziókkal zárnám le:

1. Az, hogy egy ország hozzá tud-e jutni hitelekhez, vagy sem, a világgaz­daság adott szituációjától függ, amely meghatározza, hogy a tőkét a tőke­tulajdonosok beruházzák, vagy inkább kölcsönök formájában fektetik be. A fejlődő országok hitelszükségletének nincs jelentősége a tőkéhez jutás szempontjából.

2. A hitelekhez való hozzájutás önmagában nem teszi lehetővé, hogy meg­ítéljük egy-egy fejlődő ország a fejlett gazdaságokhoz való felzárkózási kí­sérletének a kilátásait és eredményeit. Ha nem lehet hitelekhez jutni, ez nem szükségszerűen vezet az illető gazdaság hanyatlásához. A hitel­hez jutás önmagában nem garancia a felemelkedésre. Ellenkezőleg: a periféria gazdaságai esetében a hitelek hozzájárulnak ezeknek az orszá­goknak a függőségéhez, csökkentve ezzel az ország gazdaságpolitikájá­nak lehetőségeit és eredményeit.

3. Az 1960-as évek végén valamennyi, az iparosodott Nyugathoz felzár­kózni próbáló fejlődő ország rákényszerült arra, hogy a világgazdasági ver­senyen belüli pozíciója javítása érdekében külföldi hiteleket vegyen fel. A történelem iróniája, hogy legtöbbjük esetében, politikai rendszerüktől füg­getlenül az őket a vezető ipari országoktól elválasztó szakadék csak szé­lesedett, ahelyett hogy csökkent volna. Valami baj kell hogy legyen a nyugati típusú ipari fejlődés modelljével, és az ennek a fejlődésnek felzárkózó iparosítás révén való lemásolását célzó fejlesztési kon­cepcióval.

Minden arra irányuló remény ellenére, hogy az országnak sikerül majd valahogyan csatlakoznia az Európai Közösséghez, a szocializmu­son való túllépés nem tette Magyarországot sem a centrumrégiók részé­vé. Minden jel egy Harmadik Világ típusú társadalom kialakulása irányá­ba mutat. A szocialista import helyettesítés sikerei átmenetiek voltak. Ez a stratégia Magyarországot ipari országgá tette, viszonylag jó hazai gaz­dasági és társadalmi teljesítményekkel.

A világpiacon azonban Magyarország nem bizonyult versenyképes­nek. A felzárkózási folyamat elérte a maga határait; a Nyugattól elvá­lasztó szakadék leküzdésére irányuló kísérletek újbóli periferizálódáshoz vezettek. Visszatekintve a kísérlet egészére a reálisan létező szocializ­mus kerülőútjának nem volt sok hatása Magyarországnak a világgazda­ság hierarchiáján belül elfoglalt perifériális helyzetére.

Jegyzetek

Andrea Komlosy gazdaság- és társadalomtörténetet ad elő a bácsi és linzi egyetemen (Ausztria). Társszerzője a nemrég megjelent „Ungarn im Umbruch" c. könyvnek (Wien, 1992). A jelen szöveg egy, a Budapesten 1992. márc 22-25. között a Prognózis 2000 Alapítvány, a Társadalomtudományi Kutatóintézet és a MTA Jövőkutatási Bizottsága szervezésében megtartott nemzetközi adósságválság-kon­ferencián tartort előadás szövege. (A szerk.)

1 Ez a mellett az előfeltevés mellett igaz, hogy a kelet-európai társadalmak célja a nyugati fogyasztási modell leutánzása volt. A kormányok éppúgy, mintáz ellenzéki erők egyetértettek ebben a célkitűzésben, egyikük sem vette figyelembe azt a tényt, hogy a nyugati felhalmozási modell sikere azon múlt, hogy kizárólag bizonyos centrumrégiókra korlátozódott, amelyek hozzájuthattak a világgazdaság perifé­riájának olcsó munkaerejéhez és nyersanyagaihoz.

2 A COCOM kereskedelmi megszorításokat Magyarországra vonatkozóan csak 1992 februárjában törölték el, Magyarország volt egyébként az első a korábbi KGST-országok közül, amelyet felszabadítottak ez alól az ellenőrzés alól.

3 Ebben a vonatkozásban Magyarország különbözött a többi kelet-európai or­szágoktól, amelyek a hetvenes évek kereskedelmi deficitjéről képesek voltak egy, a Nyugattal szembeni aktív kereskedelmi mérlegre átváltani az 1980-as évek elején. Csehszlovákia és a Német Demokratikus Köztársaság ezt úgy érték el, hogy gyor­sabb ütemben növelték a Nyugatra irányuló exportot, mint a Nyugatról jövő, szintén növekvő importjukat – ami viszonylag jó gazdasági teljesítményüket jelzi. Lengyelor­szág és Románia aktív kereskedelmi mórlege ezzel szemben az import terén végre­hajtott jelentós csökkentéseknek volt köszönhető, miközben minden erőfeszítést megtettek azért, hogy növeljék a nyugatra irányuló exportot. Lengyelországban ezt a politikát a 80-as évek közepéig követték, míg Ceausescu megtartotta egészen uralma végéig.

Kádár János politikai pályafutásának egyik legszebb nyara két­ségtelenül az 1963-as volt. A kemény és kíméletlen esztendők után lendületbe jött a gazdaság, a parasztok – már akik falun maradtak – aláírták a belépési nyilatkozatot a termelőszövetke­zetekbe, beindult a lakásépítési program, mind többen kezdtek hinni az életszínvonal emelkedésének perspektívájában. Egy éve sem volt, hogy a személyi kultusz bűneinek napirendre tüze­sével Kádár elszámolhatott fogvatartóival. Rákosi, Gerő és né­hány társa kizáratott a pártból, Kiss Károly eltűnt a sül­lyesztőben. Egy-két hónap múlva egy másik riválisnak, a „Kína-barát" Marosánnak is „fel kellett állnia". Hamarosan új emberek tűntek fel a kormányban. A régiek, Csergő János, Czottner Sán­dor és mások érdemeik elismerése mellett távoztak, a miniszter­tanács elnökhelyettese Fehér Lajos, a pénzügyminiszter Tímár Mátyás lett. A szociáldemokrata múltú új ember, Nyers Rezső a gazdaságpolitikai titkári funkció mellé megkapta az Államgazda­sági Bizottság elnöki tisztét is.

Az 1962. novemberi pártkongresszus ünnepi körülmények között zajlott le. A küldöttek szerint „új időszámítás kezdődött az ország életében". Az alapok elkészültek, a határozat szerint a kapitalizmus visszaállításának társadalmi és gazdasági feltételei megszűntek, megindulhatott a szocializmus felépítésének gran­diózus vállalkozása. Először csak a pártoktatásban, később a történeti munkákban is szakaszhatárként emlegették az 1962-es esztendőt Magyarország történetében.

1963. április 2-án megszűnt az egyetemi felvételinél a szár­mazás szerinti megkülönböztetés, és április 4-e alkalmából Ká­dár és vezetőtársai megkegyelmeztek az 1956 utáni megtorlás szinte minden élő elítéltjének – a sztálinistáknak is. Ezzel meg­nyílt a lehetőség a nyugati országokkal és az Egyesült Államok­kal való viszony rendezésére, amire a magyar vezetés 1960-tól koncepciózusán, bár sikertelenül törekedett. Ennek egyik lé­péseként került sor U Thant 1961 végi magyarországi meghívá­sára, amit az akkor még ügyvezető főtitkár el is fogadott. A kongresszus után Kádár János 1963 januárjában legfelső szintű találkozót javasolt a szovjeteknek. Február 18-án kedvező vá­lasz érkezett, ami egyben azt jelentette, hogy a magyarok nem­zetközi nyitásra irányuló politikája egybeesett a hruscsovi veze­tés szándékaival. Szabad utat kapott az amnesztia ügye és U Thant ígéretének beváltása.

Ezzel 1963 júliusához érkeztünk. Július 8-án magyar párt- és kormányküldöttség utazik Moszkvába, miután néhány nappal előtte eredményes látogatás után elégedetten búcsúztathatta Kádár János a Ferihegyi Repülőtéren az ENSZ főtitkárát. Hrus­csov szinte a tenyerén hordja a magyarokat. Parádé pará­dét követ, végigutaztatja őket a fél országon, aztán nem kevés diplomáciai ravaszsággal többször látványosan összehozza a magyar delegációt a Moszkvában tartózkodó amerikai és angol vezető diplomatákkal. Hogy milyen körülmények között? Erről érdemes Kádár János beszámolóját elolvasni.

Az MSZMP első titkára egyébként húsz napot töltött a Szov­jetunióban. A többiek- Todor Zsivkov, Gomulka, Gheorghiu-Dej, Ulbricht, Novotny és Cedenbal – csak három napra, a július 25-27-ei KGST-csúcs idejére csatlakoztak Hruscsov és Kádár tár­saságához. 1957 márciusa óta a magyar vezetés nem részesült ilyen rendkívüli figyelemben az SZKP részéről. Nem túlzás azt állítani, hogy Hruscsov személyes ügyének tekintette, hogy a Kádár-adminisztráció nyugati elfogadása felgyorsuljon. A ma­gyarázatot természetesen nem kettejük személyes viszonyában kell keresni, de azért attól mégsem választható el teljes mértékben. Kádárt első embernek ugyan nem Hruscsov találta ki, de ő tartotta meg. Támogatta a Nagy Imrével, híveivel és politikájával szembeni fellépésben és megvédte Rákosi Mátyás és társai visszatérési kísérleteivel szemben. Természetesen kemény el­várásai voltak, 1958-ban mégis felajánlotta a szovjet csapatok kivonását Magyarországról. Anyagi tekintetben sem volt szűkmarkú. A gyors talpraállást 1957-ben nem utolsósorban az a több mint 1 milliárd rubel hitel biztosította, amelynek visszafize­tését 1961-től tíz év alatt 2%-os kamattal kellett teljesíteni. A ma­gyar politika esetleges kudarcai mindig lehetőséget adtak Moszkvában Hruscsov politikájának bírálatára, másfelől Kádár minden sikere Hruscsov sikerévé válhatott. A Kínával való szakí­tás után különösen fontossá vált a „magyar kérdésben" rejlő kockázati tényező megszüntetése és a nyugattal szembeni konfliktusmező beszűkítése, illetve ezen belül a magyar kérdés vég­leges rendezése a nemzetközi diplomácia színterén. Kádárt te­hát szalonképessé kellett tenni…

Az atomcsendegyezmény aláírásának időszaka meghozta ezt az eredményt. A diplomáciai elismerés folyamatát ezután nem lehetett megállítani. A hatvanas évek közepére az előző évtizedhez képest megkétszereződött azoknak az országoknak a száma, amelyekkel Magyarország diplomáciai kapcsolatba lé­pett.

Kádár és Hruscsov személyes kapcsolata tovább erősödött, politikai világlátásuk tovább közeledett egymáshoz. Hogy Kádár volt-e hruscsovista vagy Hruscsov kádárista – ekkorra már értel­metlen kérdéssé vált. Persze a Kádárt ért benyomások voltak mélyebbek. Ha a bratszki vízi erőműnél szerzett élményeiről szóló beszámolót olvassuk, alig kétséges, hogy ha a kommuniz­mus belátható időn belül való felépítésében nem is, a szovjet csodában valóban hitt.

Az átélt sikerek hangulata hatja át az alább olvasható – a Központi Bizottság előtt 1963. augusztus 2-án elmondott, publi­kálásra először most kerülő – Kádár-beszédet is. A szerző ele­mében van: magabiztos, szinte sugárzik belőle a lelkesedés; könnyed, árasztja magából a jókedvet. Nehéz eldönteni, mi az, ami személyiségének, és mi az, amit a történelmi pillanat hatá­sának tulajdonítsunk. Talán humora tipikus, amelyet sokat emle­gettek évtizedekig; mert a fölényesség közel sem volt sajátja. Sokkal inkább az ellenfelei iránti kezelhetetlenség, ami ezúttal, 1963 nyarán, politikájának balos bírálói tekintetében mutatkozott meg.

A jellemrajz, az emberi tulajdonságok sora még folytatható lenne, de nem tesszük. Elvégre egyetlen felszólalásról van szó, egy több mint fél évszázados politikai pályafutás apró epizódjá­ról. A következtetéseket ezért az olvasóra bízzuk.

Néhány megjegyzést azonban mégis tennénk, hiszen a korábban publi­kálatlan szöveg azért ráirányítja Kádár néhány olyan vonására is a fi­gyelmet, amelyek az elmúlt évtizedekben kialakított Kádár-imázsban egyáltalán nem kaptak hangsúlyt.

Figyeljünk a stílusra, a szóhasználatra. Minden politikai sikernél vagy kudarcnál mélyebben jellemezhet egy történelmi szereplőt, hogy mi tetszik neki és mi nem; mit tart fontosnak, mit értékel és mivel szemben nyilvánítja ki fölényét. A nyilvános beszédekben hatásosan adagolt humor a diplomácia bemutatott közegében bárdolatlannak hat, ugyanakkor a vele kapcsolatban sokszor felhánytorgatott műveletlenséget enyhíti, ha valaki Kádár módján önironikusan rájátszik erre.

Mai szemmel furcsán hat, amikor a nép nagy többségének a rend­szerrel való elégedettségéről beszél (bár egyes történelmi pillanatokban ez valamilyen mértékben igaz is volt), de amikor erről úgy szól, hogy az emberek kritikáját Ítéli a rendszer melletti szavazásnak, az két irány­ban minősíthető: egyfelől a megszépítő propaganda, a mindent maga alá szelídíteni próbáló hatalom mechanizmusa fejeződik ki benne, más­felől azonban az sem feledhető, hogy a kommunista párt néphez való viszonyában ez milyen elmozdulást jelentett a „9 millió fasiszta" kép­zetéhez képest.

Árulkodó a művészet, az irodalom „mennyiségi" kezelése: e né­hány mondat sok mindent megértet rendszerének a kultúrához való egész viszonyából, a kultúra szerepe iránti értetlenségéből. Ugyancsak megdöbbentő, hogy egy ország vezetőjének szemléletében a valóságos társadalmi viszonyokat miként fedheti el a propaganda átértelmezése, miként festheti át a rózsaszín szemüveg (lásd a turkesztáni tapasztala­tokról tett megjegyzéseit). A legkülönösebb benyomás azonban talán az, hogy a professzionalistának feltételezett nagypolitika mennyire esetleges mozzanatokon nyugszik: mennyire ki van szolgáltatva egy-egy ember képességeinek és képességhiányainak, fanatizmusának vagy józanságának, koncepciózusságának vagy szűklátókörűségének, egyé­nisége történelmi partikularitásának. Hogy Kádár élete személyes tra­gédiába torkollott s hogy ő maga milyen drámai vétségekkel volt oko­zója bukásának (vagy milyen pozitív részeredményekkel hagyta ott nyomát a történelemben), jóval kevésbé aktuális tanulság, mint az a mindenkor érvényes – és a szereplők képzettségétől, tehetségétől is független – tény, hogy mindannyiunk életének alakulását, egy-egy nemzet sorsát a tudatosság milyen szintjén, a tudatosság mennyire eset­leges jelenléte mellett hozott döntések befolyásolják. (A szerk.)

Tisztelt Központi Bizottság! Kedves Elvtársak!¹

A Politikai Bizottság megbízott azzal, hogy számoljak be a Szov­jetunióban tett utunkról² és a végzett munkáról. Beszámolóm azonban a kül- és belpolitikai kérdések egy szélesebb csoportját érinti, mert hi­szen az események torlódtak és a kérdések összefüggnek egymással.

A tárgyalandó kérdések között van természetesen egy-két kénye­sebb természetű kérdés is. A Politikai Bizottság arra ösztönzött, hogy a mi Központi Bizottságunk gyakorlatának megfelelően itt a legteljesebb nyíltsággal és pontossággal számoljunk be mindenről annak a tapaszta­latnak és gyakorlatnak az ismeretében, hogy az ülésen a jelenlevő elv­társak meg tudják pontosan ítélni, hogy mi az, ami arra szól, hogy itt a teremben tudjunk róla és mi az, amit tovább fogunk vinni…

A második lépés,³ amiről beszélnem kell: az Egyesült Nemzetek Szervezete főtitkárának budapesti látogatása és tárgyalásai.⁴ Ennek is megvan a maga jelentősége. Ennek a meghívásnak története van. Az ENSZ-ben az USA kormányának erőszakolására 6 éven keresztül min­den ülésszakon napirendre tűzték a „magyar kérdést", s azzal kapcso­latban támadták a Magyar Népköztársaságot, támadták, még sokkal in­kább, a Szovjetuniót. Döntően azért a segítségért, amit az ellenforrada­lommal harcoló magyar népnek 1956 őszén a Szovjetunió nyújtott. Ez a kérdés a hidegháborúban nagy szerepet játszó kérdés volt a szocialis­ta világ ellen. A mi pártunk, kormányunk álláspontja mindvégig elvi volt. Mi említettük, hogy e kérdésnek semmiféle jogalapját nem ismer­tük el, mint ahogy az ENSZ alapszabályai szerint nem is volt tényleges jogalapja, és vívtuk a politikai harcot e kérdésben is, természetesen az­zal a törekvéssel, hogy ezt felszámoljuk, hogy a hidegháborús kérdése­ket redukáljuk. Közben persze ez azt jelentette, hogy manőverezni is kellett. Ennek a manővernek része volt az, hogy mi annak idején az ENSZ előző főtitkárát, Hammarskjöldöt, meghívtuk Magyarországra. De miután, a meghívásunkat követően neki a Közgyűléstől megbízatá­sa volt, hogy Magyarországon vizsgálatot folytasson, ezért mi a meghí­vásunkat visszavontuk és nem engedtük be, mondván, hogy az ENSZ főtitkárát Magyarországon szívesen látjuk, de azt a főtitkárt, akinek megbízása van egy jogalap nélküli döntés alapján valamit vizsgálni Magyarországon, azt mi nem engedhetjük be Magyarországra.⁵

Amikor a főtitkár személyében változás történt, ami egyébként az ismert körülmények közt úgy ment végbe, hogy a gyarmatosító impe­rialisták megölték hűséges cselédjüket, Hammarskjöldöt – mert tényle­gesen ez történt Kongóban⁶ -, ezt a főtitkárt, U Thantot mint ENSZ-küldöttet a mi embereink már régebbről ismerték mint lojális, pozitív semlegességi állásponton levő embert, ezért mi megújítottuk a meghí­vást, hogy jöjjön el Magyarországra.⁷ Azt gondoltuk, hogy az az egy­szerű tény, hogy Magyarországon látogatást tesz, elő fogja segíteni en­nek az úgynevezett „magyar kérdés"-nek a felszámolásit. Így került ő ide hozzánk.

Nekünk az volt az elképzelésünk, hogy ezt az egyébként jóindula­túnak ismert embert, ennek a látogatásnak a kapcsán, megpróbáljuk egy kicsit a saját pozíciónkhoz közelebb hozni. Ez volt a mi célkitűzé­sünk az ő itteni látogatásával kapcsolatban. Megbeszéltük a Politikai Bizottságban és a kormányban is, hogy a taktikánk pedig vele kapcso­latban a nyíltság és az őszinteség lesz. Tehát elhatároztuk, hogy min­den lehetséges kérdésre, ami az ő részéről felmerülhet, előre válaszo­lunk, anélkül hogy ő kérdezne bármit Ezt végre is hajtottuk. Az ő itte­ni látogatásának tulajdonképpen két része volt: az ilyen belső tárgyalá­sok, és az, ami nyilvánosan történt…⁸

Most hát miután itt volt, meg fölvilágosítást kapott, meg benyomá­sokat szerzett, neki sokkal könnyebb a helyzete. Itt mellesleg megjegy­zem, hogy nekünk van olyan információnk, most a napokban létező tényről, hogy az Egyesült Államok Külügyminisztériuma most is készítgeti elő a kérdést az ENSZ Közgyűlésére, úgy mint más években. Persze ezt fel lehet fogni diplomáciai rutinmunkának is, és fel lehet fogni úgy is, ahogy ők nevezik, hogy azért foglalkoznak még mindig vele, mert megpróbálnak még további nyomást gyakorolni a magyar kormányra. Ez jelenleg a helyzet. Nekünk az a meggyőződésünk, hogy a főtitkár látogatása hasznos volt, és a továbbiakban, amennyiben nem marad semleges, hanem valakinek az oldalára áll, akkor ő a mi oldalun­kon fog fellépni ebben a kérdésben. És ez azért nem utolsó előny ebben a helyzetben. Aztán majd meglátjuk.

Ha szabad itt megjegyezni, nekem személyileg az a meggyőződé­sem, ha az USA kormánya még egyszer próbálkozik – ami persze nincs teljesen kizárva-, akkor tovább rontja a saját pozícióját a szövetségesei előtt és mások előtt, és valószínűleg egyszerűen nevetséges helyzetbe kerül, mert mi tudjuk, hogy a múlt évi Közgyűlésen az Egyesült Álla­mok azzal gyűjtötte össze a szükséges szavazatokat a legközelebbi szö­vetségeseitől, még az angoloktól is, hogy kijelentette nekik, most utol­jára kéri. Ha még egyszer próbálkozik, hát csinálja. Itt már semmi ba­bér nem fog teremni az USA-nak ebben a kérdésben.⁹

Ami az USA álláspontját illeti, ha megengedik, itt mindjárt kiegé­szítem ezt a kérdést, az ENSZ-kérdést, egy moszkvai epizóddal, ami konkrétan ide kapcsolódik. Az történt, hogy a küldöttség moszkvai tar­tózkodása idején volt egy olyan időpont, amikor tulajdonképpen két külföldi tárgyaló küldöttség működött, az egyik a mi párt- és kormány­küldöttségünk volt, a másik pedig ez az amerikai-angol társaság, az, aki a részleges atomcsend ügyében¹⁰ ügyködött ott, amit az a minisz­terhelyettes, Harriman vezetett amerikai részről, és nem tudom, hogy hívják angol részről.¹¹ Ez azt jelentette, hogy volt három olyan aktus – 2 hivatalos, 1 nemhivatalos, egymásutáni napokon, a mi moszkvai tar­tózkodásunk második idején -, ahol mi ezekkel összetalálkoztunk, mégpedig úgy, hogy a magyar nagykövet által adott fogadáson ott volt az amerikai nagykövet, egyébként az egész diplomáciai testület ott volt. Ott valamilyen érintkezésfelvétel már megtörtént, mert én ezzel az amerikai nagykövettel beszélgettem. A másik napon, amikor a Szovjet­unió adott fogadást a mi küldöttségünk tiszteletére, oda meg már eljöt­tek ezek az atomügyben tárgyaló küldöttségek is. A harmadik találko­zás pedig a szovjet-amerikai atlétikai mérkőzés volt, ahol összekerül­tünk. Ennek igen érdekes mozzanatai vannak, talán érdekes az önök számára is, nem sajnálom ezt a pár percet tőle, meg pihentetésképpen is jó lesz.

A mi fogadásunkon az amerikai követ, egyébként ismert és eleven képviselője az amerikai imperialistáknak, elég rátermett ember is, mi­után előbb normálisan beszélgettünk, elkezdett kicsit szemtelenedni, és arra kellett neki válaszolni. Tudniillik a következő történt láttam, hogy jön Brezsnyev elvtárs, ekkor és ezzel a nagykövettel, Kollerrel beszél­gettem, és hát akartam egy kicsit viccelődni is, mondom, most látni fogja, hogy a Magyar Népköztársaság hogy támogatja a Szovjetuniót Tudniillik, tudom, hogy Brezsnyev szereti a mi vacak erős cigarettáin­kat, és tudtam, hogy azért jön hozzám. Adtam Brezsnyevnek egy ciga­rettát, az megköszönte és elment Mondom, látja, így támogatja a Ma­gyar Népköztársaság. Erre ő azt mondja nekem – de egész komolyan -, hogy a Szovjetunió rá is van utalva a Magyar Népköztársaság támoga­tására azóta, amióta nem az USA-val van a fő baja, hanem egy harma­dik féllel. Nem nevezte meg a harmadik felet Akkor én megkérdeztem tőle: van önnek humorérzéke? Erre ő azt felelte: remélem. Mondom, tudniillik arról van szó, hogy amikor az önök külügyminisztere a nyár elején Washingtonban a mi emberünknek azt mondta, hogy normalizál­ni akarják velünk a viszonyt¹² , akkor én azt gondoltam, de nagy bajban lehet az az USA-kormány, ha már a Magyar Népköztársasággal is nor­malizálni akarja a viszonyt.

Hát ez volt az. érintkezés felvétele az amerikaiakkal. A második nap az úgy folytatódott – valami szállodában, a másik a Kreml nagytermé­ben, a György teremben volt -, hogy az amerikaiak – úgy látszik, tervszerűleg -, az atomos amerikai, meg az angol kicsit késtek, valahány percet. De ez nem jól sikerült, mert a gyülekező helyről akkor indul­tunk meg a György terembe Hruscsov elvtárssal. Úgy, hogy a foga­dás¹³ megnyitásakor Hruscsov elvtárs meg én mentünk elöl. Akkor fel­bukkant ez a Harriman, és a György terembe így vonultunk be: közé­pen Hruscsov, jobbról Harriman, balról meg én. Ez persze nagy ér­deklődést váltott ki a sajtó embereiben és a többiekben. Elmentünk oda, ahol a fogadásnak a centruma, vagy az asztalfője van, és ott Hrus­csov elvtárs tartott pohárköszöntőt az imperialisták ellen, a kommuniz­musra, a magyar-szovjet barátságra, s koccintani kellett mindenkinek. Mi ott álltunk egy kupacban. Ezek ott vagy egy fél percig merengtek, hogy most mi a teendő, és nem volt nekik mit csinálni, el kellett menni Hruscsovhoz, meg hozzám is, koccintani a kommunizmusra, meg a magyar-szovjet barátságra. Ez volt a második aktus.

A harmadik az atlétikai meccs volt. Ahol az történt, hogy egy bizo­nyos szombati napon, úgy a végére kicsit kiszaladtunk, hogy lássuk, mi ez. Mellesleg megjegyezve nagyon érdekes és szép verseny volt, a sportbarátság jegyében zajlott le. Különösen a zárókép volt szép, ami­kor az összes sportoló felvonult szovjet és amerikai zászló alatt, egy­más kezét fogva két sorban. Nagyon hasznos dolog volt ez a sportba­rátság, de nemcsak a sportbarátság szempontjából, hanem nagyszerű verseny volt Világrekordot is láttunk.¹⁴

Még vasárnap az történt, hogy a küldöttségünknek volt egy prog­rampontja, olyan pihenőnapféle, hogy hajóútra megyünk, de csak mi. Szombat este Hruscsov elvtárs megkérdezte, hogy fölengednénk-e őket is a hajóra, hogyha kijönnének vasárnap. Mondtuk, legyen szeren­csénk. És akkor együtt voltunk vasárnap. S akkor kiderült, hogy mind a ketten este ki akarunk menni a versenyre; mi sportérdeklődésből, ő pedig azt mondta, hogy neki az amerikaiakkal van randevúja, mert hogy a záróünnepélyen ott lennének, mert így helyesnek tartaná. S azt mondja, hogy akkor menjünk együtt És akkor elmentünk oda együtt a kormánypáholyba, és hát megint az történt, hogy szovjet, amerikai és magyar képviselet ült ott együtt a kormánypáholyban. Utána ők meg­egyeztek abban, hogy együtt vacsoráznak, ott a stadionban van egy ilyen büfészerű helyiség, és ott együtt fogunk vacsorázni. Én mentem Hruscsovval elöl, elmegyünk innen – gondoltam -, mindig zavarjuk csak a nagyhatalmakat, örülünk, hogy élünk. Nem, csak maradjanak itt, marasztaltak. Jól van. Aztán együtt vacsoráztunk. Persze más volt ott a helyzet, egy kicsit közvetlenebb, intimebb és feszültebb volt, egy olyan göröngyös vacsorának indult, ülök én, Hruscsov elvtárs, és a másik ol­dalon Harriman. Aztán feltaláltak magukat, mert az amerikaiak java­solták, hogy a Brumelre kellene inni. Akkor volt friss ez a világrekord, és tényleg ez olyan dolog, hogy még a politikát is elfelejti az ember, olyan izgalmas volt Önmagával versenyzett végül a szovjet versenyző, mert az amerikai ellenfele 215 centi után kiesett a versenyből. Nahát arra ittunk, ez rendben van. És akkor elkezdődött az ilyenkor szokásos beszéd, hogy erre igyunk, arra igyunk, mire igyunk, mire ne igyunk. Szóba került Nixon, és nem nyilatkoztak az amerikaiak, azt mondták, hogy ők állami tisztviselők, ilyen dologban nem nyilatkoznak, hogy mi a véleményük Nixonról. Aztán Hruscsov javasolta, hogy Kennedy egészségére igyunk, mert előbb Hruscsov elvtárs egészségre már ittak. És nem itták ki ezek a betyár amerikaiak a poharukat Kennedyre. És akármit csináltunk, valamit ittak, de nem itták ki. Aztán jött a legnehe­zebb műfaj, az én egészségemre kellett volna inni. Hát aztán az is sike­rült a végén. És ott aztán beszélgetésféle alakult ki, már láttam, hogy ez így tovább nem mehet, mondtam az amerikaiaknak, nézzék kérem, vagy a magyaroknak van pechjük, dehát világos, hogy külön-külön jöt­tünk Moszkvába, más járatban vagyunk, és most már harmadnapja együtt élünk, most már tegyük túl magunkat rajta, úgy látszik, mégis van valami abban a békés egymás mellett élésben, hogy hát most is egy asztalhoz kerültünk, akármit csinálunk. És ez valahogy egy kicsit felol­dotta a helyzetet. Harriman mindjárt felhasználta, egy régi tapasztalt diplomata. Mondja a Hruscsov, hogy voltunk valamilyen folyóban úsz­ni. Erre az amerikai azt mondta nekem, hogy ön bizonyára nem először volt ott. Hát mondom, bizony nem először, de annyiszor nem, mint ön, mert én csak 48-ban voltam először a Szovjetunióban, és ön mikor? Azt mondja, hát ő 25-ben. Nahát, mondom, látja. És akkor azt mondja, hogy ha szabad érdeklődnie, a mi küldöttségünk milyen eredménnyel dolgozik itt Moszkvában. Szabad érdeklődnie – mondom -, kitűnő eredménnyel, nagyszerű eredménnyel, amit mi gondoltunk, mindent el­értünk. Azt mondja, azért kérdezi, mert ők még nem jutottak előbbre, ők még ezt nem mondhatják el. Panaszkodtak Hruscsovnak. Hát azért ott vita volt közöttük. Ez volt. Ezután a népek barátsága került szóba, és akkor Harriman azt mondta, hogy most ő szeretne valamit komolyan mondani. Hruscsovhoz fordult, és Hruscsovnak mondta, hogy ők a Ma­gyar Népköztársasággal normalizálni akarják a viszonyukat, de vannak bizonyos problémák, tulajdonképpen a Mindszenty-ügy, és kéri Hrus­csov elvtársat, hogy a befolyását vesse latba annak érdekében, hogy normalizálni lehessen a magyar-amerikai viszonyt. Ezt mondta, de tényleg komolyan. Hát ahogy kimondta Mindszentyt, én mindjárt bele­kapcsolódtam, és azt mondtam, hogy nem olyan nagy kérdés ez a Mindszenty-kérdés, mert nekünk 1956-tól összesen két kérdésünk ma­radt nyitva, és megoldatlan, kis egyéni problémák és nem nagy elvi kérdések: az egyik a Mindszenty, a másik Rákosi. De hát, mondom, nézzék, a magyarok ravasz emberek, és csalafinta módon oldották meg ezeket is, az egyiket odaadták az amerikaiaknak, a másikat a szovjetek­nek, és ők vígan élnek. Na, erre megrökönyödött Hruscsov is, mert ez a két kérdés nem ugyanaz, csakhát így a ziccer kedvéért mondom. Né­zett egymásra ez a két ember, de Hruscsov előbb lendületbe jött, és azt mondta neki, hát cseréljünk. Szóval lehet mondani, hogy egész barátsá­gos, normális légkör alakult ki. Egyet a népek barátságára, egyet az egyetértésre, aztán a három jelenlevő országainak normális viszonyára koccintottunk, és teljesen tűrhető módon zárult le ez a találkozás is. Hát Mindszenty révén így kapcsolódik ide ez, úgy, hogy most már az ame­rikaiak törik a fejüket, a pápának fel van adva a lecke és nekünk. Hogy mi lesz, azt nem tudjuk. A tapasztalat szerint nekünk megijedni nem szabad, mert mihelyt mi teszünk egy kezdeményező lépést, mindjárt azt hiszik, hogy nekünk sürgős. Ezért mindig meg kell magyaráznunk, hogy nekünk a legkevésbé sürgős, és majd valahogy megoldást talá­lunk.

Most visszatérek U Thantra. Amikor innen elköszönt, amikor én utoljára vele beszéltem, a következőt mondotta: minden jót kívánok önnek, önöknek, azt kívánom, hogy az önök tervei az önök felfogása és elképzelése szerint valósuljanak meg. Ennél többet az ENSZ főtitkárá­tól mi nem várhatunk, mert ez a politikában elég otthonosan mozgó ember, az ő szóhasználata az az, hogy vannak kommunista országok és vannak kapitalista országok, és vannak semleges országok, hát a nem kommunista diplomaták közül nagyon kevés használja azt a kifejezést, hogy kapitalista ország – ezt úgy értette, hogy a mi szocialista tervein­ket kívánja, hogy valósuljanak meg. Nagyon megelégedetten ment el ez az ember. És reméljük, hogy ennek megfelelően fog fellépni, mert az eddigi tapasztalatok szerint korrekt ember. Ö érdemileg tulajdonkép­pen a magyar ügyben két dolgot csinált: az egyik, januárban megszün­tette az ENSZ-rádió magyar nyelvű adását¹⁵, azt az uszító adást, és ezért eléggé támadták őt az amerikaiak; a másik pedig ez az utazás volt. A legteljesebb korrektséget tanúsította mindig. A folytatást majd meglátjuk.

Most áttérek a párt- és kormányküldöttségünk szovjetunióbeli láto­gatására. Az első és a legfontosabb természetesen az a szívélyesség és valóban testvéri szeretet, amilyen fogadtatásban a küldöttségünket ré­szesítették a legfelsőbb vezetés és a tömegek, az egyszerű dolgozók ré­széről. Tényleg nagy programunk volt, sokfelé jártunk, sokféle szovjet emberrel találkoztunk, munkásokkal, parasztokkal, tudósokkal…¹⁶

Jártunk Üzbegisztánban. Eredeti ország Üzbegisztán. Nagyon tré­fás dolog volt, amikor megérkeztünk, akkor azt mondják, hogy arány­lag hűvös a nyaruk, 38 fok volt árnyékban, de ezt később kiegészítet­ték, hogy árnyék nincs. Aztán volt ott 50 fok is, mire befejeztük a kül­döttségünk útját Nagyon érdekes munka folyik itt Például a kultúrájuk nagyon érdekes. Döntő termékük a gyapot. Én például ezt nem tudtam. A gyapot olyan növény, hogy nem szabad, hogy eső legyen. Hogyha a gyapot egyszer a vegetáció ideje alatt megázik, akármelyik szakaszá­ban, akkor már romlik a termés eredménye. Ugyanakkor sok vizet kí­ván. Nos, most az öntözés. Hát az ország éghajlata a gyapotnak ked­vező, amit azt jelenti, hogy hónapszám nem esik az eső az ország leg­nagyobb részén. Viszont, egy olyan félkör alakban körülvett hatalmas medence az ország, mert ott vannak már a Szovjetunió határát képező óriási, 3-4-5 ezer méter magas hegyek. Pakisztán, India, Kína határa. Azokban a hegyekben mindig hó van, és onnan bővizű és sebes sodrá­sú folyók jönnek le az üzbég síkságra, de úgy megy a víz, hogyha emelni akarják a vizet, akkor – magyarázták – 16 métert kellett emelni a medertől, hogy egy területet öntözhessenek. Kérdeztük, hogy mivel, szivattyúval? Nem, mondják, oldalt csinálunk egy csatornát, és a víz saját sodra akkora, hogy 16 méter emelkedést leküzd. Egy olyan nagy kánikulai melegben, ilyen viszonyok mellett dolgoznak. Persze más kultúrák is vannak. Mi egyetlenegy kolhozba jutottunk el, egy 4500 hektáros kolhozba, ahol azonban úgy gazdálkodnak, hogy minden föld öntözött kultúra, minden föld kivétel nélkül, és minimum két termést kell nekik betakarítani, különböző kultúrákból, amihez egyébként az éghajlat is kedvező. – Ezt csak úgy akarom mondani, azt mondják, hogy a híradóban felbukkantunk üzbég köntösben. Persze vannak ilyen dolgok is természetesen. Fellépett ott egy társulat, annak volt egy be­mondónője, aztán a külügyminisztérium emberei beszéltek vele, sze­gény panaszkodott, hogy nem tud férjhez menni, mert az anyja nagyon sokat kér érte. Persze mi ámuldoztunk rajta, de ezek külsőségek és ma­radványok, a valódi belső tartalma az a kommunista építés. Mert amit csak ebben az egy kolhozban is láttunk!…

És aztán jártunk egy nagy tudományos központban, egy fizikai ku­tatóintézetben, ami emlékeztet a mienkre, de jóval nagyobb, és ott mu­tatták, hogy hogyan épül, mi lesz még az idén befejezve és mi lesz jövőre, elsorolták, hogy 22 tudományos kutatóintézet működik az Aka­démia irányítása alatt, a rokon területen – és akkor az ember elképzeli magának azt, hogy ugyanitt 24-ben született meg a szovjet hatalom és abban az időpontban a lakosság kettő százaléka tudott csak írni és ol­vasni. Tessék elképzelni azt a fejlődést, ami ott végbement. Aztán vol­tunk Bratszkban. Egy hatalmas erőmű, én meg se tudnám mondani pontosan, mert mindig összetévesztem a milliárdokat, de hajói tudom, két és félmilliárd kW a kapacitása. Valóban egy óriási építmény, ha a tövibe áll és felnéz az ember, akkor egy 130 méteres gátat lát, amely­nek a különböző szintjein rakodógépek mozognak, meg emelődaruk, aztán még feljebb országút megy autókkal, magán a gáton, legtetején meg vasút száguldozik. A gát által felfogott víz hatalmas tenger, akko­ra vízgyűjtő, hogy öt esztendő kell, amíg megtelik. Másfél év kell még, hogy teljesen megteljék, hallatlan energia gyülemlik fel és vesznek le róla. Mondom ott, az igazgatónak, hogy én ezt nem ismerem, de hát láttam a volgai erőművet. A volgai – mondja ő – az csak a fele ennek. De aztán nem mondta azt, hogy ott, ahol átszálltunk Krasznojárszkban, kétszer akkorát építenek, mint az övék, arról nem szólt egy árva szót sem. Tényleg, amikor az ember ott áll – higgyék el, hogy ez nem frá­zis -, az embernek az első, ami eszébe jut, az a képlet, amit Lenin mon­dott, hogy szovjethatalom plusz elektrifikáció egyenlő kommunizmus. Hát tényleg; ez ott a kommunizmus ereje. Születik, és építik, de óriási lendülettel. így azt, amit a vezetők nekünk mondottak, hogy egység van, munkalendület van, nagy eredmények vannak, azt millió módon lehetett tapasztalni, és úgy, ahogy újságból, könyvből nem lehet megismerni…¹⁷

Azzal tudnám összegezni, hogy a párt- és kormányküldöttség mun­káját mi úgy tekintjük, hogy nagyon jó feltételek mellett bonyolódott és jó eredményeket hozott Erős program volt, de megérte a fáradságot. És kérjük, hogy majd hagyják jóvá a munkánkat.

Rátérnék a következő kérdésre, amelyik: nézeteltéréseink a kínai elv­társakkal. Hát maguk a nézeteltérések, meg hogy mi fölött vitatkozunk, azok a Központi Bizottság előtt ismeretesek. Sajnos ez az ügy már jó két és fél éves történetre tekinthet vissza. Nem ismeretlen kérdésekről van szó, és itt én inkább a KKP június 14-i levelével akarok foglalkoz­ni¹⁸ , azzal is nagyon röviden. A mi benyomásaink szerint – és a szovjet elvtársakkal persze beszélgettünk, ugyanaz az ő véleményük is – ez a nézeteltérés eljutott arra a pontra, hogy a mi kínai elvtársaink elhatá­rozták magukat a szakításra és a harcra, az álláspontjukat megkísérlik győzelemre vinni. Azt hiszem, ez az új mozzanat ebben a helyzetben. Nem tudom, itthon a közvélemény hogy fogadta ezt az első órákban, az első napokban, ott a Szovjetunióban mi láttuk. Bizony a szovjet kom­munistákat és általában a szovjet népeket úgy érintette, mint ha egy kő a fejére esik valakinek, mert bizony az SZKP sem traktálta a tömegek között a nézeteltéréseket Végtelenül elkeseredettek, és bántotta az em­bereket, megdöbbentette, meglepetésszerűen érte őket, váratlanul bizo­nyos tekintetben, hiszen ez súlyos és nagy kérdés természetesen a szovjet közvélemény számára is. És ott is olyasmi kérdések merül­tek fel – láttam ilyen itthoni jelentéseket, hogy hogy fogadták itt ná­lunk ezt -, hogy egyszerűen nem értik az emberek. Mi ennek az oka, mi történt a kínaiakkal, mit csinálnak, és miért, mit akarnak?! Körülbelül hasonló kérdések merültek fel. Persze erre lehet válaszolni, nem könnyű, de lehet.

A kínai fellépésnek a magyarázata nyilván abban van, hogy a KKP-ban eluralkodott a dogmatizmus, a szektarianizmus és a baloldali kalandorság, a nacionalizmus, a hegemón törekvés és hát én már nem szívesen ragasztom hozzá, de alig lehetne már más fogalmat találni, mint a személyi kultusz. Ezek a részek együttesen nálunk úgy ismere­tesek mint személyi kultusz. Dogmatizmus, betűrágás, szektarianiz­mus, kalandorkodás, nacionalizmus és így tovább. Feltétlenül szerepet játszik az ő fellépésükben, mint ahogy ez így is szokott lenni, hogy a dogmatizmus, szektarianizmus szüli a rossz elgondolásokat, pl. az a kommuna, aminek a fő baja nem az, hogy mezőgazdasági cikkeket ter­melnek abban a kommunában, hanem az, hogy a nadrágtalan kommu­nizmust akarták megvalósítani a világon először egy év alatt. Aztán a Nagy Ugrás, már ez maga ilyen dogmatizmusból, az élettől való elsza­kadásból ered, borzasztó károkat okoz, visszahatást vált ki. A vezetés ezt nem akarja megmondani se a pártnak, se a népnek Kínában, hogy „mi szaladtunk előre", meg hogy „rossz elképzelésünk volt, és ez visszahat oda, hogy még jobban megmakacsolják magukat a dogmati­kus állásfoglalásukban és másokat akarnak felelőssé tenni azért a hibá­ért, amelyet az a vezetés követett el. Nem lehet erre más magyarázatot találni…¹⁹

Engedjék meg, hogy tegyek itt egy kiegészítést a magyar-kínai vi­szonyról. Gyakorlatilag pártjaink között elég jelentős idő óta szünetel a kapcsolat. Valamilyen kapcsolat természetesen van diplomáciai vona­lon is, más vonalon is, de a pártjaink közötti kapcsolat azért szünetel, mert mi ismételten fordultunk a KKP Központi Bizottságához levelek­kel, valamilyen állásfoglalással kapcsolatban, közöltük, hogy mi a vé­leményünk az ő állásfoglalásukra, ahogy ez szokás ilyenkor. A múlt év őszén írtuk hozzájuk az utolsó levelünket, erre válaszként átadták egy ugyanarra a kérdésre vonatkozó levél másolatát, amit ők az SZKP-hoz írtak. Egyébként ugyanezt csinálták egy sor testvérpárttal a szocialista országokban. Micsoda egyenjogúság ez? Mi írunk a kínai testvérpárt­nak, s ők válaszként elküldik nekünk annak a levélnek a másolatát, amit az SZKP-nak írtak.²⁰

Minden megjegyzés nélkül. A követük valamit motyogott, hogy ez a válasz. Aztán azóta nem nagyon írogattunk. Volt néha olyan hangu­latunk, hogy írni kellene nekik, állást foglalni. De minek? Hogy a pa­pírkosárba kerüljön? Érdemileg nem lehet velük vitatkozni. Gyakorla­tilag nincs semmiféle üzenetváltás közöttünk a múlt év ősze óta. Ehhez jött aztán az, hogy a Központi Bizottságuk júniusi levelét Magyaror­szágon is meg nem engedhető módon és erőszakosan terjesztették. Azt hiszem, a jelenlevők közül sokan tanúi voltak ennek. Egyébként a Szovjetunióban is ezt csinálták. Ott van ez a közös Transzszibériai vas­út, ott kínai vasúti személyzet is működik, s ők a pályaudvaron oszto­gatták az irataikat, teljesen önkényesen, mintha saját területükön lettek volna, úgy viselkedtek. S nálunk is azt csinálták. Csak itt nem vidéki pályaudvarokon osztogatták a levelet Mi ezt kifogásoltuk. Rendes dip­lomáciai szokásoknak megfelelően behívtuk a kínai képviselőt a Kül­ügyminisztériumba és kifogásoltuk. Erre a válasz az volt, hogy ez Kína belügyeibe való beavatkozás. Ez is eredeti érvelés, mert azt mondják, nekik joguk van a saját Központi Bizottságuk levelét terjeszteni. Egyébként hozzáfűzték: ezt azért csinálják, mert mi titokban tartjuk a nép előtt, s a népek nem tudnak igazságosan dönteni. Tehát az, hogy Magyarországon mit terjesszenek, hogy terjesszenek, ez Kína belügye­ibe való beavatkozás. Van ez a bulletinjük, a követség hivatalos tájé­koztató lapja.²¹ Egyébként ugyanez volt a magyar követségnek is Pe­kingben. Miután azt tapasztaltuk, hogy Pekingben a mi hivatalos köz­leményünkben a kongresszusi beszámolót nem engedték leadni – ezt úgy oldották meg, hogy visszaküldték azzal a nyomdából, hogy a nyomdászok nem hajlandók kinyomtatni a kongresszusi beszámolón­kat, mert abban helytelen antimarxista dolgok vannak -, mi ekkor arra gondoltunk, szüntessük meg kölcsönösen ezt a bulletint, ha még a kongresszusi beszámolót sem lehet leadni. Ezt közöltük. Mi is megcsi­náltuk, hogy a magyar nyomdászok sem nyomták ki nekik az egyik számot, úgymond: nem tetszett a nyomdászoknak, mert helytelen dol­gok voltak benne. Persze ez nem eljárás, ezért elhatároztuk, hogy be­szüntetjük kölcsönösen, s aztán valamennyi idő múlva újra megjelen­tetjük. Ezt is persze a belügyeikbe való beavatkozásnak nevezik, mert azon a címen, hogy mi sem csináljuk, kötelességszerűen meg akarjuk akadályozni, hogy ők se tájékoztathassák saját pártjuk és kormányuk állásfoglalásáról azokat, akiket szokás. Jelenleg ez a helyzet. Ők egyébként kijelentették, hogy továbbra is meg fogják jelentetni. Ezt én még Moszkvában hallottam, mondtam is, csak jöjjek haza, megnézzük azért, hogy van az, ha a mi kormányunk nem akarja, ők ezt továbbra is kiadják itt Magyarországon. Ez a helyzet.

Ezenkívül van még egy dolog a kínaiakkal kapcsolatban, amit csak itt, az elvtársak személyes tájékoztatására mondok el. Rendkívül jel­lemző és kínos ügy, s úgy gondolom, a Központi Bizottságnak tudni kell róla.

Kínában dolgoznak magyar szakértők. Többek között azt hiszem, diesel-mozdonyt vettek tőlünk, s a szerződés szerint kötelesek vagyunk szakértőkről gondoskodni, akik ott betanítják a kínai személyzetet a mozdonyvezetésre. Ez egy jellemző szerződés szerinti kötelezettség, s ennek megfelelően dolgozik ott két szakértő, akik a kínai személyzetet tanították be tolmács segítségével mozdonyokat vezetni. El lehet kép­zelni, hogy ez nem könnyű mesterség. Közben előfordult, hogy a kínai masiniszta, amikor ő vezetett, elütött egy gyereket a vonattal. Szeren­csétlenség történt. A betanítás során megint előadódott egy szituáció, hogy a pályatesten emberek voltak, s a mi szakértőnk mondta a kínai masinisztának – persze tolmács útján -, hogy vegye le a sebességet, mert szerencsétlenség lesz. Nem tudható, hogy a fordító agyában ez mennyi idő alatt fordult meg, a helyzet az, hogy egy újabb szerencsét­lenség előtt voltak, a szakértőnk ráütött a kínai vezető kezére, leütötte a kezét a műszerekről, s megállította a vonatot, hogy ne legyen szeren­csétlenség. Ebben az ügyben január óta folyik a huzavona. A két embe­rünket gyakorlatilag túszként fogva tartják. Ez január óta folyik. Mi ha­za akartuk hívni a két emberünket, mert kifogást emeltek az incidens miatt, a repülőtérről a kínai hatóság nem engedte elutazni a két szak­embert Ez volt januárban. Azóta különböző bizottságok vannak, ülé­seznek, jegyzőkönyveznek, de a kérdés még mindig nincs megoldva.

Mit akarnak itt a kínaiak? Akarnak egy jegyzőkönyvet, amiben annyi van, hogy X. Y. magyar megütötte X. Y. kínait Ezt sajnálja és ezért bocsánatot kér. Egy ilyen jegyzőkönyvet akartak. Azok, akik a mi oldalunkról velük tárgyaltak, azt mondották, hogy ez lehetséges, bár ez a szakember nem megütötte, hanem leütötte a kezét a műszerekről, de akár így is lehet ezt mondani, ha odaírnák mellé, hogy ez milyen körül­mények kőzött történt. Előbb azt mondták, hogy a körülmények mellé­kesek, a tény a fontos és egy ilyen jegyzőkönyv legyen, hogy egy ma­gyar megütött egy kínait.

Nyers Rezső elvtárs:

Sőt, azt hiszem, hogy az „ütlegelte" kifejezést használták.

Kádár János elvtárs:

Igen, ütlegelte. Mi ilyenbe belemenni nem tudunk. Nem tudhatjuk, mi­re akarják ők ezt felhasználni, hogy egy magyar megütött egy kínait, a körülményektől függetlenül. Elég az hozzá, hogy folyik a harc velük. Ezt azért említem meg, mert ez nekünk probléma. Ezek olyan helyen dolgoznak, ahol szintén emberek élnek, s tudják, hogy Kínában vannak az illetők, magyarázgatni kell, hogy mi történt, meg hogy miért nem jöttek még haza. Nagyon komplikált és bonyolult kérdés és nagyon vi­gyáznak is arra, hogy ez ne menjen ki, mert ez olyan ízt ad a kínai-ma­gyar viszonyunknak, hogy azzal még várni kell. Megpróbáltunk diplo­máciai úton, meg egyéb úton-módon zöldágra vergődni, átadtunk két jegyzéket, a másodikban volt valami javaslatunk, s megmondtuk, ha nem oldódik meg ez a probléma, kénytelenek leszünk valamilyen in­tézkedést tenni. Nem tudom, mi is foglyul ejtünk két kínait, vagy mit csinálunk, ezt nem tudom, de borzasztó kényes dolog ez, s azt hiszem, mindenki érzi ezt. Ez egyébként nagyon jellemző az ő módszereikre, hogy hogyan provokálnak, hogyan akarnak ilyen nemzeti sérelmeket szerezni maguknak.

Mi itt nekünk a teendőnk? Nem akarom túlságosan részletezni. Azt hiszem, nekünk a kínaiakkal szemben egy teendőnk van, szilárdan vé­delmezni elvi állásfoglalásunkat. Ez a mi feladatunk. Együtt az egész nemzetközi kommunista mozgalommal természetesen, az SZKP-val. A mi kötelességünk az is természetesen, hogy olyan módon, hogy elvek­ben nem engedve, politikai engedményeket nem téve, az álláspontot szilárdan védelmezni, ugyanakkor nem úgy, hogy mi még súlyosbítsuk és növeljük az ellentétet, hanem amennyire rajtunk múlik, enyhítsünk a helyzeten. Ez a mi feladatunk. Itt ezt kötelességszerűen a Politikai Bi­zottságnak el kellett mondania, hogy pontos legyen a megítélés. Ter­mészetesen ezt a kérdést ki még nem visszük a jelenlegi szituációban. Megmaradunk, mértéktartóan, legalábbis a hangjában elvtársias vitamódszernél, mert a mi sajtónk fellépése az…²²

Most a helyzet nálunk olyan, ami arra int bennünket, hogy erősít­sük az ideológiai munkát, a propagandamunkát, a tanfolyamokban, az iskolákban, a folyóiratokban, a napi agitációban. A megítélésekben za­varok jelentkeznek. Itt van ez a kínai fellépés. Magunk között mondva, szimpla frázisokból áll a kínai fellépés. De azért ezek nagyon jól csengő frázisok. Ilyenek vannak ugye, hogy pl. mi a döntő: forradalmi álláspont vagy nem forradalmi, s hasonló frázisok halmaza. Ezek szim­patikusán hangzanak, s akik nem annyira felkészültek elméletileg, azok fennakadhatnak egy-egy ilyen mondaton. Ilyesmi is van, s megvan ne­künk a saját, rendes jobboldali örökségünk is, a kispolgárságból, meg 56-ból, akik nagyon szeretik a békés egymás mellett élést úgy értel­mezni, hogy tiszteljük egymás vallását, meg a burzsoá ideológiát is tűrjük el. Van itt komoly és nagy munka. Aztán persze az eszmékben, meg a politikában fel-felbukkannak és elevenednek olyan ismert és ke­vésbé ismert ellenzéki emberek, akik ellentétben vannak a Központi Bizottság irányvonalával. A közelmúltban történt Gergely Sándor író­val valami, ami a maga nemében érdekes. Prágában jött-ment egy cseh író.²³ Széltében-hosszában magyarázta, hogy Magyarországon libera­lizmus van, feladták a forradalmi vonalat, a gazdaságpolitika tiszta csőd és így tovább. Meglepődtünk, hogy ez a cseh írókollega ilyen in­tenzíven elemzi a mi helyzetünket. Kezdtünk érdeklődni, s kiderült, hogy itt vendégeskedett nálunk, pontosabban Gergely Sándornál, s az ismereteit onnan szerezte. Utána behívtuk Gergelyt egy beszélgetésre a KEB-hez, hogy mi történt vele, azt nem tudom, mert időközben elutaz­tam. De ez nem is lényeges. Vannak ilyen esetek. Aztán a kínai fellé­pés, az aztán ösztönzi az ilyen szektás szemléletű embereket, hogy ki­csit kakaskodjanak. Egyébként a levelek közzététele után Veszprém­ben és Pápán primitív gyereknyomdával valami 60 darab röpiratot ter­jesztettek. Olyasmi volt benne, hogy éljen a Kínai Kommunista Párt, éljen a marxizmus-leninizmus. Vesszenek a munkásáruló revizionis­ták. Ezt csak azért mondom, hogy vannak ilyen szimptómák, bár azt gondolom, hogy ezek inkább bizonyítják a párt eszmei egységét, mint cáfolnák. De azért tudni kell róla, hogy ilyen is van. Aztán kiderült, hogy Budapesten van négy olyan ember, aki kilépett a pártból,²⁴ mert van ilyen szabályzati formula, hogy ki lehet lépni. Megmondták, hogy nem értenek egyet a mi vonalunkkal, mert az liberális. Ezek nem gaz­emberek, rendes, becsületes emberek. Nem mind az 512 ezer párttag ítéli meg pontosan ugyanúgy a kérdéseket, mint mi, akik itt vagyunk. Aztán különböző dolgok nagyon kedveznek a nacionalista nézetek új­jáéledésének. Olyan eredetű dolgok vannak, mint pl. ez a román kér­dés.²⁵ A nyugati hírverés gondoskodik róla, hogy itt szétszivárogjon valami, hogy véleményeltérés van a KGST-ben. Különböző feltételezé­seket hoznak világra az emberek fejében, s nagyon zavaros gondolatok merülnek ilyenkor fel. Az egész oda lyukad ki, hogy Erdélyt visszakap­juk vagy Hruscsovék segítségével, vagy másképp. Felszítja a naciona­lista hangulatokat. Nagyon érdekes, hogy vannak Horthy idejéből való katonatisztek, nyilas századosok stb. – ilyenek is léteznek még -, s ezek most elismerőleg beszélnek Albániáról és Kínáról, hogy milyen bátran lépnek fel stb. Ilyen szituáció alakult ki, hogy a volt nyilas most elismerésre méltó fellépésnek veszi Albánia és Kína fellépését. Miért? Mi tudjuk, hogy miért, amennyiben az szovjetellenes, itt van az egyet­értés. Ezeket én azért említettem meg, mert mindenki ismeri ezeket, ha kevés van, ha több valamivel most, mint korábban volt, nagyon komo­lyan kell az egész párttagság ideológiai nevelésével, politikai tájékozta­tásával és politikai mozgósításával foglalkozni. Ezt a kérdést még egy­szer majd szeretném érinteni.

Ami a nagy dolgozó tömegeket, munkásokat, parasztokat, értelmi­ségieket illeti, ott nagyon jó a helyzet Ott is van elégedetlenség, a munkások, értelmiségiek meg a parasztok között is, de ennek döntő ré­sze pozitív elégedetlenség. Azért mérgelődnek, hogy miért nem gyor­sabban valósulnak meg terveink, miért nem jobban, miért nem takaré­kosabban gazdálkodunk és építünk, aztán miért tűrjük a basáskodást, az önkényeskedést. Miért van az, ha egy munkás elront egy munkada­rabot, akkor meg kell térítenie, aztán valahol feljebb meg elrontanak valamilyen dolgot, annak meg soha semmit sem kell fizetnie se erköl­csileg, se politikailag. Ezek pozitív elégedetlenségek. E tekintetben ne­künk ehhez az elégedetlen tömeghez kell pártolnunk és velük együtt kell elégedetleneknek lenni, amikor az építésről meg a munka dolgairól van szó. Itt a helyzet jó.

Meg akartam említeni, mielőtt elutaztam volna, jártam az írószö­vetségben. Ott volt egy kibővített választmányi ülés,²⁶ ahol kb. 80 szá­mottevő magyar író jelent meg, a legismertebbek, a legkülönbözőbb irányzatokhoz tartozók. Meghallgattuk a főtitkár beszámolóját s még néhány ember állásfoglalását, akik különböző korcsoportokba s irány­zatokba tartoztak. Az a benyomásunk, hogy ezek általában mind támo­gatják a Központi Bizottság fő vonalát és mind egyetértenek azzal, hogy a szocialista társadalmat építsük, körülbelül azzal a módszerrel, ami eddig ismeretes volt Ebben egyetértés van. De az ideológiában sokféle van a fejekben. Az alapcélkitűzést illetően mégis van politikai egyetértés. Lehet is, és kell is ezekkel az emberekkel együttdolgozni. Mint kiderült, az 1962-es évben 84 új magyar színdarabot írtak. Ez csak a drámairodalom. S azok általában mind időszerűek, nem azt mondom, hogy mind a 84 világirodalmi remekmű volt, de mégis, egy ilyen kicsi országnak aránylag nem nagy írói gárdája 84 drámát írt! Na­gyobb része használható, s a mi közös ügyünket mozdítja előre. Ezt csak mint érdekességet említem. Ennek a látogatásnak annyiban volt értelme és haszna, hogy ott végig vettük az összes kérdést, 56-tal kezd­ve, és – ahogy ezzel a műszóval mondják -, lerendeztük, ami volt. Ez is segít abban, hogy dolgozzunk együtt és működjünk együtt Kit miért kellett lecsukni, miért engedtük ki, miért volt ez helyes, stb. – ilyen kérdések is voltak. Mondtuk, hogy hála isten, egy platformon vagyunk, nem a Gond és hitvallás²⁷ platformján, hanem a VTH kongresszus plat­formján. Ez egy kis különbség, s ez így jó. S tényleg meggyőződésből vannak a szocializmus építése mellett, holott vannak nekik nagyon sok problémáik, amelyekkel sokat kell majd foglalkozni. Tehát ilyen a po­litikai helyzet…²⁸

(Közreadja: Feitl István és Némethné Vágyi Karola)

Jegyzetek

1 Az ülés határozata megjelent: A Magyar Szocialista Munkáspárt határo­zatai és dokumentumai 1963-1966 című kötetben. (Kossuth Könyvkiadó, 1978. 21-30. o.)

2 A magyar párt- és kormánydelegáció 1963. július 8-24-e között tartóz­kodott a Szovjetunióban. A delegáció tagja Kádár János, Biszku Béla, Fock Jenő, Gáspár Sándor, Benkei András, Péter János és Szipka József moszkvai magyar nagykövet volt Kádár János a KGST-csúcsértekezlet miatt csak július 28-án érkezett vissza Budapestre. Megjegyezzük, hogy az akadémiai kronológi­ából ezt a látogatást egyszerűen kifelejtették! (Magyarország történetének kro­nológiája. IV. 1944-1970. Akadémiai Kiadó, 1982. 1109. o.)

3 Kádár János elsőként a Walter Ulbricht 70. születésnapja alkalmából Berlinben lezajlott ünnepségen való részvételéről számolt be röviden.

4 U Thant ENSZ-főútkár 1963. július 1- 3-a kőzött tartózkodott Magyar­országon.

5 A magyar kormány meghívása 1957. április 12-i keltezésű volt. Ezt megelőzően 1956 decemberében a Kádár-kormány elzárkózott Hammarskjöld budapesti látogatásától. A főtitkár az április 12-ei meghívás elől kitért. Ugyan­így járt el minden későbbi alkalommal is.

6 Dag Hammarskjöld Leopoldville-től 1.700 km-re fekvő észak-rhodesiai Ndolába tartó repülőút végén, a várostól mintegy 50 km-re bekövetkezett repülőszerencsétlenség során vesztette életét 1961. szeptember 18-án. Az ENSZ-közgyűlés állal kiküldött szakértői bizottság a szerencsétlenség pontos okát nem tudta megállapítani.

7 A meghívást Mód Péter állandó magyar ENSZ-megbízott 1961. decem­ber 7-én adta át U Thantnak, aki akkor ügyvezető titkára volt az Egyesült Nem­zetek Szervezetének.

8 A továbbiakban Kádár János beszámolt az ENSZ főtitkárával folytatott tárgyalások részleteiről. Ezen a következő témák kerültek szóba: a szovjet csa­patok magyarországi tartózkodása, az amnesztia, a Nagy Imre-csoport sértetlenségére Jugoszláviának tett 1956. novemberi magyar ígéret, a Mindszenty-kérdés és a magyar kérdés az ENSZ előtt Kádár szerint U Thant megértően, a magyar kérdés iránt nyitottan, összességében jó benyomásokkal távozott Felajánlotta közvetítő szerepét a Mindszenty-ügyben a Vatikán felé. Azon az állásponton volt hogy megérett a helyzet a magyar kérdés levételére az ENSZ napirend­jéről.

9 Az 1963-as ENSZ Közgyűlés napirendjén nem szerepelt a magyar kér­dés. Viszont az ENSZ politikai bizottsága Csatorday Károly nagykövetet Ma­gyarország állandó képviselőjét alelnökévé választotta.

10 A Szovjetunió, az Amerikai Egyesült Államok és Nagy-Britannia kül­ügyminiszterei 1963. augusztus 5-én írták alá Moszkvában a részleges atom­csend- egyezményt, A felek vállalták, hogy a föld alatti robbantáson kívül min­den nukleáris kísérletről lemondanak. A szerződéshez több mint száz állam csat­lakozott Az öt atomhatalom közül keltő – Franciaország és Kína – azonban nem írta alá az egyezményt. (Nemzetkőzi Szerződések 1945-1982. Közgazda­sági és Jogi Könyvkiadó és Gondolat Kiadó, 1985. 384-386. o.

11 Nagy-Britannia küldöttségét Lord Hailsham, a tudományos és technikai ügyek minisztere vezette.

12 A washingtoni magyar követ 1963. május 24-i jelentésében számol be Davis helyettes államtitkárral folytatott beszélgetésére hivatkozva arról, hogy a State Departement Kelet-európai Osztálya ütemtervet dolgozott ki a magyar-amerikai kapcsolatok normalizálására, amely az 1962. októberi „Davis-féle emlékeztető"-n alapul. A terv szerint követcserére a Mindszenty-ügy lezárása és U Thant magyarországi látogatása után kerülne sor. (PIL 288. f. 32/1963/14. ő. e.)

13 A szovjet kormány 1963. július 20-án adott fogadást a Kreml György termében a szovjet-magyar tárgyalások eredménye alkalmából.

14 Valerij Brumel a Szovjetunió-Amerikai Egyesült Államok atlétikai vi­adalon 1963. július 21-én 228 cm-es ugrásával egy centiméterrel megjavította saját korábbi világcsúcsát.

15 1956-tól az ENSZ a „magyar kérdés" napirendre tűzésével egyidejűleg naponként magyar nyelvű rádióadásokat sugárzott Magyarországra; később a napi adásokról heti egy hírösszefoglaló adásra tért át U Thant főtitkár szemé­lyes döntése alapján 1963. január l-jétől a heti adásokat is beszüntették. Ezt kö­vetően állandó ENSZ képviseletünk és az ENSZ Titkársága között tárgyalás kezdődött a magyar nyelvű adások új alapokon történő felújítása ügyében, amit U Thant budapesti látogatása alkalmával is szorgalmazott, (PIL 288. f. 32/1963/1. ő. e.)

16 Az ezt követő részből kiderül, hogy a tárgyalások jórészt kölcsönős tájékoztatásban merültek ki. „…Meg kell mondani az igazat – mondja Kádár János -, hogy vitás politikai kérdések nem voltak, így ebben az értelemben nem volt nagyon miről tárgyalni."

17 Kádár János ezt követően – a tárgyalásokon kapott információ alapján – összefoglalta az SZKP vezetőinek gazdaságpolitikai koncepcióját. Eszerint a Szovjetunió belátható időn belül ellátja kenyérgabonával a keleti tömb országait a gabonatermelés volumenének műtrágyázással való felfuttatása révén. Rátér­nek a legkorszerűbb iparágak – elsősorban a vegyipar – gyorsított fejlesztésére. Bevezetik az ingyenes étkezést az iskolákban és a munkahelyeken. Az ipari fo­gyasztási cikkek termelésének nagysága és minősége túlszárnyalja, ára alulmúl­ja a fejlett tőkés országok színvonalát.

A magyar kérdéscsomag a következő elemeket tartalmazta: a szovjet-ma­gyar árucsere bővítése, hosszú távú együttműködési szerződés a kohászatban és az energiaiparban, illetve a zöldség- és gyümölcsforgalomban, hosszú távú ke­reskedelmi szerződés a réz- és gyapotimportról (a termelésben való magyar részvétellel), segítség a dunai vízierőmű elkészítésében, készenléti hitelkeret Magyarország számára, állandó szovjet-magyar gazdasági vegyesbizottság lét­rehozása. Politikai területen: a Varsói Szerződés Külügyminiszteri Tanácsának megteremtése, ideológiai kérdésekben egyeztetés. Kádár János szerint a szovjet fél a magyar javaslatokat általában pozitívan fogadta.

18 A Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának nyílt levele a pártszervezetekhez, a Szovjetunió valamennyi kommunistájához. A Kínai Kommunista Párt Központi Bizottságának 1963. június 14-i levele az SZKP KB-hoz. Teljes terjedelemben közli: Népszabadság, 1963. július 16.

19 A továbbiakban az előadó a két párt közötti tárgyalás hűvös légköréről beszélt, majd ismertette a nézeteltérések konkrét okait.

20 Az MSZMP Központi Bizottsága 1962. február 7-én küldött levelet a Kínai Kommunista Párt Központi Bizottságának, amelyben nehezményezte, hogy „a kínai képviselők – a testvérpártokkal való előzetes konzultáció minden kísérlete nélkül – a pártonkívüli nemzetközi fórumokon az 1960-as Moszkvai Nyilatkozattal ellentétes nézetekkel és javaslatokkal lépnek fel." Hasonló leve­let küldtek a többi szocialista ország pártjai is. A Kínai Kommunista Párt 1962. április 8-án pár sorban igazolta a levél vételét, de nem válaszolt az abban fog­laltakra, hanem mellékelte az SZKP KB-hoz, valamit a Vietnami Dolgozók Pártja Központi Bizottságához intézett levelét a következő kísérő szöveggel: „Az Önök levelében felvetett kérdésekkel kapcsolatban közöljük, hogy miután azokra az SZKP KB-hoz intézett levelünkben részletesen válaszoltunk, nem kí­vánunk ismétlésekbe bocsátkozni." (PIL 288. f. 9/1962/43. ő. e.)

21 A kiadvány neve: Mai Kína.

22 A beszéd további része a KGST-csúcstalálkozó és a Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testülete ülésének eseményeivel és a tervezett kétoldalú nemzetközi találkozók programjával foglalkozik. Ezután tért rá Kádár János a belpolitikai helyzet értékelésére.

23 Valójában a TIT vendégeként járt Magyarországon Karel Rosenbaum szlovák irodalomkritikus, a Szlovák Írószövetség főtitkára. Az MSZMP KB Tu­dományos és Kulturális Osztálya feljegyzése szerint „találkozott Gergely Sán­dor íróval és társaságával, akik lehangoló képet festettek Magyarországról: a gazdasági helyzet labilis, milliárdos adóssággal tartják fenn a népgazdaság egyensúlyának látszatát; a Kádár-féle vezetés engedményeket tesz a jobbol­dalnak, a magánszektort erősíti, a kultúrában széles teret nyertek a burzsoá ideo­lógiai nézetek, a Kádár-féle vezetés feladta a kultúra pártirányításának elvét, a kommunista művészeket háttérbe szorítják, gáncsolják." A KEB behívta beszél­getésre Gergely Sándort, aki tagadta, hogy beszélt volna a szlovák íróval. Bizo­nyítékok hiányában az ügyet – következmények nélkül – lezárták. (PIL 288. f. 33/1963/40. ő. e.)

24 A Politikai Bizottság 1963. június 25-én zárt ülésen foglalkozott ezzel, s a Párt- és Tömegszervezetek Osztálya 5. számú tájékoztatójában a követ­kezőképpen ismertették: Az utóbbi időben néhány párttag politikai okokból kérte kilépését a pártból, amelyet az illetékes alapszervezeti taggyűlések és párt­szervek jóváhagytak. A kilépések indokolásából kiderül, hogy a kilépettek egyes ideológiai és politikai kérdésekben nem látnak tisztán, elméleti fejlődésük megrekedt, nem tudják megérteni pártunk politikájának új vonásait, elvesztették a szocializmus igazságába vetett hitüket" (PIL 288. f. 12/5. 6. e.)

25 A román fél a KGST 1963. július 24-26-án tartott csúcsértekezletén a kétoldalú kapcsolatok fejlesztésén túl javasolt közös ipari beruházásokban való részvétel és az ezt irányító KGST-intézmények létrehozása elől elzárkózott Az utolsó pillanatban visszaléptek annak a magyar kezdeményezésre szülelett ja­vaslatnak az aláírása elől is, amely a KGST-országok közötti személyi közleke­dés, pénzforgalom és fogyasztásicikk-forgalom megkönnyítésére irányult (L. Közlemény a KGST-országok kommunista és munkáspártjai központi bizottsá­gai első titkárainak és kormányfőinek tanácskozásáról. Népszabadság, 1963. jú­lius 28.)

26 Az írószövetség választmányi ülése 1963. június 21-én volt (Népsza­badság, 1963. június 22.) Kádár János 1963. június 25-én tájékoztatta a PB-t az írószövetség választmányi ülésén szerzett tapasztalatairól. (A jegyzőkönyv nem tartalmazza az elhangzottakat csupán azt rögzíti, hogy a PB tudomásul vette a tájékoztatót) (PIL 288. f. 5/305. ő. e.)

27 1956. december 28-án az írószövetség nyilatkozatot fogadott el, ame­lyet Gond és hitvallás címmel sokszorosított lapon terjesztettek. L. Tóbiás Áron: In memóriám Nagy Imre. Szabad Tér Kiadó, 1989. 338-340. o.

28 Kádár János beszámolója záró részében a gazdaság helyzetéről beszélt majd ismertette az ülés határozati javaslatát illetve tájékoztatta a testületet a párt vezető szerveinek munkastílusát javító elképzeléseiről.