Minőség, ihletettség, gazdagság – ezek jellemzik Henri Lefebvre marxizmusát, s ez különbözteti meg őt ezen eszmeáramlat fran­ciaországi képviselőinek többségétől. E különbözőség megnyil­vánul humanizmusában, dialektikájában, a dogmatizmus elutasí­tásában, de Lefebvre különleges helyzete a kezdetektől fogva a pozitivizmussal karöltve jelentkező francia marxizmus történeté­ben a forradalmi romanticizmussal való kapcsolatának köszön­hető: éppen ez e gondolkodó eredetiségének – s egyben furcsa­ságának – egyik legfőbb forrása.

Lefebvre szellemi fejlődésének első szakaszát végigkíséri a romantikus tradíció; kezdve a húszas években Schellingről, majd a harmincas években Nietzschéről írott műveivel, egészen a vi­lágháború utáni időszakban született Musset- és Stendhal-elemzésekig.

Érdemes e tárgyban képviselt nézeteit összevetni Lukács György gondolataival, akit általában magához közel állónak ér­zett. Míg Lukács ifjúkori marxista írásaiban nagymértékben tá­maszkodott a romantikus kultúrára (a német irodalomra éppen úgy, mint a filozófiára és a szociológiára), későbbi műveiben, s különösen Az ész trónfosztása című könyvében már egészen más, egyoldalúan elítélő álláspontot képviselt: reakciós ideológi­ának bélyegezte a romanticizmust, melynek semmi köze nem le­het a marxizmushoz, s amely irracionalizmusából következően a fasiszta doktrínáknak készítette elő a talajt.

Lefebvre azonban a magyar marxista filozófus iránt érzett csodálata ellenére sem volt hajlandó követni őt ezen az úton, ezért az 1955-ös Lukács-konferencián egy alternatív értelme­zéssel állt elő: „A romanticizmus az egyéni és a társadalmi lét közötti ellentmondást, illetve az egyén saját, belső meghasonlottságát, torzulását fejezi ki, s rámutat az elmélet és gyakorlat, a lét és tudat, az alap és felépítmény közötti feszültségekre is. Benne foglaltatik – legalábbis virtuálisan – a lázadás lehetősége. Nálunk, franciáknál a romanticizmusnak van valamiféle antiburzsoá színezete is… És így a romanticizmus éppen ebből az antiburzsoá avagy felforgató jellegből következően nyújt védőernyőt fölénk a klasszicizmus ellen. Mindent összevetve én nem tekin­tek oly mélységes gyanakvással a romanticizmusra, mint Lu­kács, és nem tudnám mindenestől elvetni."¹

Másfelől Lefebvre, Lukáccsal ellentétben, nem pusztán a fel­tételezett előképre, a romanticizmusra utaló irracionalizmusban látja a fasizmus lényegét. Hangsúlyozza annak modernitását és instrumentális racionalitását is: „Legalább annyi – de inkább több – okunk van azt mondani, hogy a német fasizmus egy raci­onális államérdek kifejeződése, mint azt állítani, hogy az egy – a fajra és a vérre alapozott – primitív ontológia. Mi mást tesz a hit­leri politika, mint hogy egy állami szinten megszervezett appará­tussal az imperialisták érdekeinek szolgálatában könyörtelenül lesújt a gyenge vagy a politikai harcokban meggyengült csopor­tokra?"²

Egy romboló erő

A romanticizmus romboló erejébe vetett hit nagyon fontos szere­pet játszik Lefebvre intellektuális és filozófiai fejlődésében. Még Marxot is ebből a perspektívából vizsgálja: a fiatal Marx írásairól megállapítja, hogy azokat radikális forradalmi romanticizmus hat­ja át, és hogy a későbbi gyakorlatiasabb, nem-spekulatív művek­kel ezek alapjait is megerősíti.³ Ebből következően utasítja el a marxizmus strukturalista értelmezését, mely a marxi életművet megfosztaná humanista és romantikus dimenzióitól, továbbá mereven elválasztaná egymástól Marx ifjúkori és későbbi írásait, valamiféle „episztemológiai törésre" hivatkozva.

A kortárs marxista gondolkodás megújításához Lefebvre nagyban hozzájárult – ennek egyik legfőbb forrása a hétköznapi élet kritikája volt. A fiatal Lukács írásait Heideggernek a húszas években írott műveivel összehasonlítva Lefebvre megállapítja: „Nem szabad elfelejtenünk, hogy ezek a témák – a hétköznapi valóság trivialitásként való felfogása, a gondokkal terhes, értel­métől megfosztott lét, tehát mindaz, ami a filozófiát a valódi vagy igaz élet és az autentikus lét problémái felé terelte – a romanticizmusban gyökereznek, egészen pontosan a német romanticizmusban, Hölderlin, Novalis, Hoffmann és a többiek romanticizmusában."⁴

Mindeközben Lefebvre távol tartja magát a hagyományos (német, illetve francia) romanticizmus problémakörétől, különö­sen annak restaurációs irányzataitól, melyeket a modernitás tel­jes elvetése és a múltba forduló illúziókergetés jellemzett. Célja e régi romanticizmus korlátainak meghaladása volt, egy új, forra­dalmi, a jövő felé forduló romanticizmus alapjainak kidolgozása érdekében.

Ez a törekvése konkrét formában is megfogalmazódik egy 1957-ben, a Nouvelle Revue Française-ben megjelent program jellegű cikkében, melyet éppen akkor publikált, amikor megindí­totta anti-sztálinista kampányát, mely azután a Francia Kommu­nista Pártból való kizárásához („felfüggesztéséhez") vezetett. Ez a rendkívül érdekes szöveg a marxizmus új interpretációjának vázlata, melyben már megjelennek világszemléletének azon vo­násai, melyekre később egész filozófiai életművét felépíti. Ebben a Forradalmi romanticizmus [Le romantisme révolutionnaire] című cikkben fogalmazza meg, hogy mi különbözteti meg a régi (a Novalistól, Hoffmanntól Baudelaire-ig tartó) romanticizmust az újtól. Bírálja a régit, mondván, hogy a hagyományos romantikus irónia „egy idealizált – történeti vagy pszichológiai – múlt nevé­ben ítéli el az újat, s nem tud megszabadulni a Nagyság és a Múlt tisztaságának bűvöletéből". Nem így az új, a forradalminak szánt romanticizmus, mely ezt a nosztalgikus múltat elutasítja. Egy fontos összekötő kapocs azonban mégiscsak biztosítja e két irányzat kontinuitását: „Minden romanticizmus a meghasonlottságon, a megosztottságon alapul. E tekintetben a forradalmi romanticizmus folytatója, sőt elmélyítője a régi romantikus meg-hasonlottságnak, csakhogy ez a megosztottság immár új dimen­zióban jelenik meg. A távolságtartást (a megfelelő mérvű távol­ságtartást), az aktuálishoz, a jelenhez, a valósághoz, a lé­tezőhöz való kritikus távolságtartást már nem a múlt tisztelete vagy a menekülés igénye indokolja, hanem a pozitív változás le­hetősége."⁵

Mindenesetre a pre-kapitalista, illetve pre­indusztriális múltra való hivatkozás alapvető sajátossága a romanticizmus minden formájának – nem csupán a konzervatív vagy restaurációs romanticizmusnak, de a forradalminak is, még ha jelentős különb­ségek mutatkoznak is közöttük. Még Lefebvre életművében is ki­mutatható némi múltba forduló nosztalgia, például abban a fi­gyelemreméltó fejezetben, mely a Hétköznapi élet kritikája [Critique de la vie quotidienne] (1947) első verziójában Jegyzetek egy vidéken töltött vasárnaphoz [Notes écrites un dimanche dans la campagne française] címmel szerepelt, s amelyben a régi falusi közösség életéről írva „egy bizonyos emberi teljesség" eltűnése miatt sajnálkozik. A „régi szép idők" maradi híveit kemény kritiká­val illeti, de azt is hangsúlyozza, hogy „a folyamatos és végtelen fejlődés naiv hirdetőinek észre kellene venniük a hétköznapi élet minőségének hanyatlását, mely az emberek elidegenedésének fokozódásával párhuzamosan ment végbe az antik közösségek felbomlása óta." A pireneusi Campan-völgyről írott doktori dolgo­zatában – melynek legelső verziója az Egy pásztor-köztársaság [Une République pastorale] (1941), címet kapta – a vidéki közös­ségeknek a kapitalizmus csapásai nyomán bekövetkező felbom­lását mutatta be, azt a folyamatot, ahogy „a lakosság, az erőfor­rások és a terület kényes egyensúlya" fokozatosan megbomlik.⁶

Természetesen az új, a jövő és a lehetőségek felé forduló romanticizmusban ennek a múltba fordulásnak egészen más a szerepe, mint a romantikus kultúra hagyományos formáiban, de továbbra is lényeges eleme marad az indusztriális-kapitalista modernitás ellen irányuló mindenféle romantikus kritikának.

Henri Lefebvre visszatér ezekre a kérdésekre a Bevezetés a modernitás fogalmához [Introduction á la modernité] (1962) utol­só, Az új romanticizmus [Le nouveau romantisme] című fejeze­tében. De a forradalmi romanticizmus hatását valamilyen módon minden társadalomkritikai és filozófiai megnyilvánulásában felfe­dezhetjük. Ez készteti őt a sztálinizmussal való szakításra, a strukturalizmus és a pozitivizmus elleni filozófiai vitákra, a tech­nokrácia és az etatizmus elleni harcra. Nem véletlen tehát, hogy éppen ő az, aki oly jelentős szellemi hatással lesz az 1968. má­jusi diáklázadásra – arra a lázadásra, melynek tagadhatatlanul volt egy romantikus forradalmi dimenziója.

A technokratikus mitológia

1967-ben, alig valamivel az „események" előtt, Henri Lefebvre kiadja A technokraták ellen [Contre les technocrates] című köny­vét, melynek valószínűleg közvetlen hatása volt a diákmozgalom néhány későbbi vezetőjére. Ebben Fourier-re és Marxra hivat­kozva elutasítja a technokrata mitológiát – annak mind reakciós, mind „balos" formáját (például az autoritárius szovjet tervgazda­ságot) -, és a technika terén jelentkező ellentmondásokat dia­lektikus nézőpontból vizsgálja: „A technika

a)     igyekszik bezárni a társadalmat, beszűkíteni a horizontot (nevezetesen a kibernetika, amely képes felölelni és megmérni a világmindenséget). A technicizáltság immár kellemetlenné és egyben meghatározóvá vált. Uralja a gondolkodást és a cselek­vést, kijelöli ezek útját;

b)     pusztulással fenyegeti ezt a zárt világot, ezt a behatárolt kozmoszt, amelyben csak az automatizált működésnek van lét­jogosultsága, s amely csak a tökéletes egyensúly állapotában létezhet; tönkreteszi a világot, s ebben egészen a végsőkig, va­gyis a föld nukleáris elpusztításáig elmehet;

c)     lehetőségeket is kínál, de csak akkor, ha nem halad meg egy bizonyos hétköznapi szintet."⁷

A 68-as diákmozgalom szövegei között ezzel csaknem telje­sen azonos megfogalmazásokkal találkozhatunk. Például a Már­cius 22. mozgalom alapításakor elfogadott határozatban ez áll: „Ezek a jelenségek… a társadalom modernizációjával, racionali­zálásával, automatizációjával és kibernatizálásával bajlódó kapi­talizmus offenzívájának megnyilvánulásai."⁸ Kétségtelen, hogy Nanterre-ben – és máshol is – Henri Lefebvre szellemisége is inspirálta a társadalom „romantikus" tiltakozását kifejező lázadó ifjúságot.

A májusi eseményekről írott esszéjében Lefebvre visszatér ezekre a kérdésekre. Élesen támadja azokat, akiket ő „moder­nistáknak" nevez, akiknek egyedüli ambícióját az képezi, hogy megfeleljenek az „amerikai kihívásnak" (ez elég nyilvánvaló uta­lás J. J. Servan-Schreiberre és követőire), továbbá hogy „Fran­ciaországot számítógépek uralma alá hajtsák, hogy megakadá­lyozhassák a további lemaradást"; ezeket az embereket úgy jel­lemzi, mint akiknek fejében „kevés képzelőerő és túl sok ideoló­gia" van, s akik a „mozgalom újjáélesztői" lesznek, ha így folytat­ják. Velük szemben állnak – írja – a „lehetőségkeresők", vagyis azok, akik készek „kihirdetni a képzelet primátusát a rációval szemben", akik az adott helyzet maximális kihasználására és a lehetőségek valóra váltására törekednek. Ezek közé sorolja a kultúra és a tudás elüzletiesedése ellen lázadó diákokat és a munkásfiatalságot, mely „elméleti alapok nélkül lép a cselekvés útjára a forradalmi romanticizmus jegyében."⁹

Ennek a „cselekvő" de „elmélet nélküli" romanticizmusnak ti­pikus példája volt 1968 májusában a gépkocsik, a fogyasztói tár­sadalom és az agresszív indusztriális modernitás gyűlölt szimbó­lumainak felgyújtása. Lefebvre már a technokrácia ellen írott 1967-es könyvében így fogalmazott:

„Ebben a társadalomban, ahol a tárgyak már fontosabbak, mint az ember, létezik egy uralkodó, meghatározó tárgy: a gép­kocsi. A mi – indusztriálisnak vagy technicizáltnak nevezett – társadalmunkban a presztízs és a hatalom szimbóluma ez a tárgy. … A gépkocsi, ez a semmihez sem fogható és való­színűleg jóvátehetetlen csapás, a civilizált világ középpontjából kiindulva lett a pusztulás, a kultúra lerombolásának eszköze a neo-kapitalista államokban."¹⁰ Nyilvánvaló, hogy az autókat fel­gyújtó fiatalok nem olvasták a nanterre-i filozófus írásait, de könyvében ő éppen arról a lázadásra késztető hangulatról be­szélt, mely „benne volt a kor levegőjében".

1968 májusa után, a hetvenes és nyolcvanas években Lefebvre egyike lesz azon ritka marxistáknak, akik nem hajlandók megtagadni nézeteiket, akik nem kívánnak csatlakozni a „mod­ernizációval" egyetértők táborához, és akik az „állami termelési mód" (legyen az a kapitalista avagy a „létező szocializmusnak" nevezett forma) radikális kritikájával próbálják megújítani a szo­cialista eszmerendszert. Műveiben egy tipikusan romantikus té­tel jelenik meg: a felforgató művészet és az állam tudományos konformizmusának szembeállítása:

„A tudományosság, az ismeret és ideológia, a reprezentáció és tudás e keverékének előfeltétele az állandó hivatkozási alap­ját jelentő ismétlődés megléte és primátusa. … Ezzel szemben a lét intenzív felfogását elősegíteni kívánó művészet a meglepeté­sen, az aránytalanságon, a teremtő konfliktusokon alapul – még akkor is, ha nem mindig éri el a megfelelő szintet. Ha az etikák a tettek, cselekvések „norma szerinti" besorolására használják is, az esztétika nem hozható közös nevezőre az etikai-politikai normákkal. … Úgy tűnik, hogy az államok az ismétlődést, az előre látható dolgokat kedvelik, előnyben részesítik az önszabá­lyozó mechanizmusokat. Világjelenség, hogy az állami bürokrá­cia a technika és a tudomány által kívánja biztosítani az is­métlődést, a tettek és a helyszínek állandóságát: ezt szolgálják az olyan, egyébként vitathatatlanul hasznos, önállóan működő intézmények, mint a repülőterek, autópályák, irodák, szállodák, kérdőívek, formalitások és formalizmusok stb."¹¹

Perry Anderson a kritikai gondolkodás jelen helyzetéről írott esszéjének első fejezetét – melyben sajnálkozva állapította meg, hogy Európában a forradalmi eszmék hanyatlásának, felhígulá­sának vagyunk tanúi – a következőkkel zárta:

„Egyetlen intellektuális változás sem egyetemes. Legalább egy kivétel akad, aki tiszteletre méltó kitartással szembeszáll az utóbbi évek általános szellemi átrendeződésével. A nyugati mar­xizmus legidősebb túlélője, Henri Lefebvre életének nyolcadik évtizedében sem hajlik meg, nem tér le útjáról, s zavartalanul írja tovább páratlan életművét; s most is olyan témákkal foglalkozik, melyeket a baloldali gondolkodók nagy része általában elhanya­gol."¹²

Egy szerencsés kaland

Véleményünk szerint a forradalmi romanticizmus egész – Fourier-től napjainkig tartó – történetének egyik legfontosabb gondo­lata az, hogy a prekapitalista közösségek néhány társadalmi vagy kulturális jellegzetességének, némely emberi vagy szellemi jellemzőjének helyet kell találni az eljövendő poszt-kapitalista társadalomban, hogy ezek gazdagíthatják a szocialista lehe­tőségre vonatkozó koncepciót.

De ez egyúttal – szemben az általános hiedelemmel – magá­nak a marxi gondolatkörnek is hangsúlyos eleme: talán elég csak Marxnak és Engelsnek a hajdani faluközösségekről – a gö­rög démoszról, a germán markról, az orosz obscsináról – írott cikkeit említeni, hogy bizonyítsuk ennek a romantika által inspi­rált, a múltat a jövővel összekapcsoló forradalmi dialektikának a fontosságát.

Nem a társadalmi modernitás kritikája-e valójában a modern kultúra, tehát a modern, indusztriális-kapitalista civilizáció jó ré­sze a XVIIl. századtól napjainkig, Rousseau-tól az expresszio­nistákig, Novalistól a szürrealistákig, Hoffmanntól Kafkáig? Kriti­ka, melyet legalább annyira a múlt, mint amennyire a lehetséges jövő nevében gyakoroltak, de amelynek mindkét esetben meg­volt a maga nosztalgikus dimenziója, ami az autentikus közössé­gek és a premodern, preindusztriális, prekapitalista társadalmak kulturális értékeinek magasztalásában nyilvánult meg. Ha nem vesszük észre, hogy a modern művészet legnagyobb alkotásai az indusztriális modernitás elleni lázadás kiáltványai, úgy nem is érthetjük meg ezeket; lázadásukat az élet beszűkítése, a lélek elüzletiesedése ellen, mindaz ellen, amit Michel Leiris egyik utol­só cikkében egész egyszerűen modern szarságnak nevezett.¹³

Úgy véljük, hogy a XX. századi marxista filozófia legúj­szerűbb, legaktuálisabb, leginkább kreatív gondolkodói éppen azok, akik a szocialista humanizmust a polgári-indusztrális mo­dernitás romantikus kritikájával tudták kombinálni: a fiatal Lu­kács, Ernst Bloch, Walter Benjámin, Herbert Marcuse –

Henri Lefebvre egyike ama néhány filozófusnak, akik Fran­ciaországban felvállalták ezt az örökséget. Kritikai gondolkodá­sának lenyűgöző ereje és a jövőről megfogalmazott elképzelé­seinek gazdagsága elválaszthatatlanul összefonódik a forradal­mi romanticizmussal.

(Ford.: Takács József)

Eredeti megjelenés: „M" – 1991. dec. 50. sz.

Jegyzetek

1 Henri Lefebvre: Lukács, 1955, Paris, Aubier, pp. 72-73. Lásd még: Henri Lefebvre: La somme et le reste, Paris, La Nef, 1958, 2. kötél, p. 422.

2 Henri Lefebvre: La somme et le reste, 2. kötet, p. 423.

3 Henri Lefebvre: i.m. 2. kötet, p. 596.

4 Henri Lefebvre: Critique de la vie quotidienne. Paris, L'Arche. 1981. 2. kötet, pp.23-24.

5 Henri Lefebvre: Au-delá du structuralisme. Paris, Anthropos, 1971. pp. 37, 46.

6 Henri Lefebvre: Critique de la vie quotidienne. Paris, Grasset, 1947. pp. 178, 211; és La vallée de Campan. Etude de Sociologie rurale. Paris PUF, 1963. pp. 19-20. Lásd még az eredeti dolgozatot: Une Republique pastorale: la vallée de Campan. Organisation, vie et histoire d'une com-munauté pyrénéenne. Textes et documents aceompagnés d'une étude de sociologie historique. Paris, dátum nélkül.

7 Henri Lefebvre: Vers le cybernanthrope. (A „Contre les technocrates"-kötet új kiadása.) Paris, Denoel-Gonthier, 1967-71. pp. 22-23.

8 J. Baynac: Le petit „grand soir" de Nanterre. In: Le Monde, 1988, március 27-28. p. 2.

9 Henri Lefebvre: L'irruption de Nanterre au sommet. In: L'Homme et la société, 8., 1968. június, pp. 65. 79.

10 Henri Lefebvre: Vers le cybernanthrope, p. 14.

11 Henri Lefebvre: De l'Etat. 3. Le mode de production étatique. Pa­ris, UGE „10/18" sorozat 1977.

12 Perry Anderson: In the tracks of historical materialism. London, Verso, 1983. p. 30.

13 Michel Leiris: Modernité, merdonité. In: Nouvelle Revue Française, 1981. október. Lásd még: Jean Chesnaux: Au chevet de la modernité. In: La Quinzaine littéraire, 1983. január.

1)    Henri Lefebvre művei

1937

A nacionalizmus a nemzetek ellen. [Le nationalisme conltre les nations] Paul Nizan előszavával. Paris, Editions sociales internationales, 244 p. Ezt a kötetet 1988-ban Michel Trebitsch gondozásában a Méridiens Klincksieck újra kiadta. Lefebvre e művét a nácizmus diadalmenetének idején írta. A „nemzeti érzés pszichoszociológiájáról" adott elemzése rendkívül találó. A naciona­lizmus különböző keretek között megnyilvánuló mostani fellendülése új aktualitást ad e kötetnek.

1938

Hitler uralma, a németországi fasizmus öt évének mérlege. [Hitler au pouvoir, bilan de cinq années de fascisme en Allemagne] Paris, Bureau d'éditions, 88 p.

1939

Nietzsche. Paris, Editions sociales internationales, 311 p.

A dialektikus materializmus. [Le matérialisme dialectique] Paris, Alcan kiadását betiltották, de számos újabb kiadásban vált utóbb hozzáférhetővé: Presses Univer-sitaires de France, 1947 és 1974 között hét kiadás, az utolsó a „Nouvelle Encyclo-pédie philosophique" sorozatban: 1990-ban a „Quadridge" kis sorozatában is meg­jelent. Több generáció szellemi fejlődésének volt alapja e kötet. Ma is ezt tekintik Le­fébvre egyik legfontosabb művének.

1946

Az egzisztencializmus. [L'Existentialisme] Paris. Editions du Sagittaire.

1947

Formális logika, dialektikus logika. [Logique lormelle, logique dialectique] – A dialektikus materializmus fényében [A la lumiére du matérialisme dialectique] című művének első kötete. Paris. Editions sociales; 2. kiadása (előszóval) 1969-ben. Anthropos: 3. kiadása 1982-ben, Messidor. Editions sociales.

A hétköznapi élet kritikája, I. kötet, Bevezetés. [Critique de la vie quotidienne, I. Inlroduction] Paris, Grasset; 2. kiadásához terjedelmes előszót írt, Paris. LArche, 1958.

Marx és a szabadság. [Marx et la liberté] Genl. Editions des Trois Collines.

Descartes. Paris. Editions d'Hier et Aujourd'hui, 321 p.

1948

Ismerkedés Karl Marx gondolatvilágával. [Pour connaître la pensée de Karl Marx] Paris, Bordás; 2. kiadása 1956-ban, egy 1955 áprilisában írott előszóval; 3. kiadása 1985-ben, egy 1985 februárjában írott előszóval, 284 p.

A marxizmus. [Le marxisme] Paris, Presses Universitaires de France, "Que sais-je?" sorozat, No. 300, 128 p. Huszonegyedik kiadása 1990-ban (összes példányszám: 314.000). A filozófus legnagyobb példányszámban eladott műve. Legalább tizenöt nyelv­re lefordították, s a „Que sais-je?" sorozat eladási statisztikáiban is az első helyen áll.

1949

Diderot. Paris, Les Editeurs Français Réunis, „Hier et aujourd'hui" sorozat; újabb kiadása 1983-ban Diderot avagy a materializmus alaptételei [Diderot, ou les affirmations fondamentales du maiérialisme] címmel. Paris, L'Arche, „Le sens de la marche" sorozat, 252 p.

Pascal. Paris, Edrtion Nagel, 1. kötet, 240 p.

1953

Adalékok az esztétikához. [Contribution á l'eslhétique] Paris, Editions sociales. 1954

Pascal. Paris, Edition Nagel, 2. kötet, 255 p.

1955

Musset. Paris, L'Arche, „Les grands dramaturges" sorozat; 2. javított kiadás 1970-ben, a „Travaux" sorozatban. 160 p.

Rabelais. Paris, Les Editeurs Français Réunis.

1956

Pignon. Edition Falaise, 63 p. 2. bővített kiadás, „Le Musée de Poche" sor, J. Goldschmidt, Paris, 118 p. sok illusztrációval, 1970.

1957

Ismerkedés Lenin gondolatvilágával. [Pour connaître la pensée de Lénine] Pa­ris, Bordás, 358 p. 1958

A marxizmus aktuális kérdései. [Problémes actuels du marxisme] Paris, Pres­ses Universitaires de France; 4. kiadása 1970-ben az „Initiation philosophique" so­rozatban.

Németország. [Allemagne] Paris-Zürich, ed. Braun & Cie. Atlantis Verlag (Mar­tin Hurlimann fotóival és jegyzeteivel). 222 p.

1959

Az egész és a maradék. [La somme et le resté] Paris, La Nef de Paris, 2 kö­tetben; 2.. rövidített kiadása Paris. Bélibaste. 1973. egy kötet. 440 p. 3. kiadása azonos az elsővel, de egy kötetben (780 p.) jeleni meg, René Lourau előszavával és egy – a fordításokat is tartalmazó – Lefebvre-bibliográfiával bővítve, Paris, Méridiens Klincksieck, 1989. Ezt a könyvet tartják ma Lefebvre legeredetibb és legfontosabb művének. Nem te­kinthető hagyományos értelemben vett filozófiai műnek. Személyes emlékek éppen úgy szerepelnek benne, mint portrék, versek, illetve történeti és politikai elemzések, irodalmi és filozófiai esszék. Vagyis a szerző mindent beletett, amiről a felhalmozás hosszú évei során mondani akart valamit. Megjelenése után a „hivatalos" marxiz­mus képviselői élesen támadták, az „anti-kommunizmus summájának" bélyegezték – vö. Lucien Séve: A különbség: Lenintől az „Egész és maradék"-ig  [La différence, de Lénine á La somme et le resté d'Henri Lefébvre] -, de ezt leszámítva a kritika egésze elismeréssel fogadta. Ez a könyv modellértékű számomra: az önéletrajznak egy olyan, következtésen megírt formája, melyben a szerző a világegyetemet az egyéni lét partikularitásából kiindulva próbálja meg felfogni. E mű számos új ös­vényt nyitott a gondolkodás számára. Rendkívül érdekes területekre is elkalando­zott, ilyen például a „pillanatok elmélete" és a „szerelemfilozófia".

1962

A hétköznapi élet kritikája II, A hétköznapok szociológiájának alapjai. [Critique de la vie quotidienne II, Fondement d'une sociologie de la quotidienneté] Paris, L'Arche. Lefebvre egyik klasszikus műve, melyben nemcsak egy új kutatási témát, de egy egészen új módszert is bemutat. Ez a mű Lefebvre-t olyan szerzőkkel rokonítja, mini Simmel, Schulz, Berger, Luckmann, Garfinkel, akiknek jelentőségét a francia értelmiség manapság kezdi felfedezni.

Bevezetés a modernitás fogalmához. (Inlrodudion á la modernitó). Paris, Editi-ons de Minuit, „Arguments" sorozat, 374 p.

1963

A Campan-völgy. Faluszociológiai tanulmány. [La vallée de Campan. Etude de sociologie rurale] Paris, Presses Universitaires de France, „Bibiliotheque de sociologie contemporaine" sorozat, 2. kiadása: Presses Universitaires de Francé, „Dito" sor, 1990. A mű legutóbbi kiadásával nagyon szép kiállítású könyvet kapott kézhez az ol­vasó. Lenyűgöző ez a kötet, s jelentősége messze túlmutat a szorosan veti témán. Ebben a művében próbálja meg Lefebvre felvázolni azt a strukturális és történeti „regresszív-progresszív" módszert, melyei majd Sartre is alkalmazni fog.

1964

Marx. Paris, Presses Universitaires de Francé. 1965

A Pireneusok. [Pyrénées] Lausanne, Ed. Ftencontre, „L'Atlas des voyages" so­rozat, sok illusztrációval, 192 p.

Metafilozófia. [Melaphilosophie] Paris, Editions de Minuit, „Arguments" sorozat, 336 p.

A Kommün kikiáltása. [La proclamation de la Commune] Paris, Gallimard, „Trente journée qui ont fait la France" sorozat. Magával ragadó mű, melynek nem kis szerepe volt a 68. májusi mozgalom ki­robbanásában, mivel ebben Lefebvre a Forradalmat ünnepként mutatja be. A könyv nagy vitát váltott ki, és a Guy Debord vezette szituacionisták e vitában eltávolodtak hajdani mesterüktől, Lefebvre-től.

1966

A nyelv és a társadalom. [Le langage et la société] Paris, Gallimard, „Idées" sorozat. Nyelvészek körében nagy becsben tartott könyv, Jean-René Ladmiral igen gyakran Lefebvre egyik legjobb műveként említi.

A marxi szociológia. (Sociologie de Marx). Paris, Presses Universitaires de France, „Sup" sorozat, 3. kiadása 1974-ben, a „Le sociologue" sorozatban.

1967

A technokraták ellen. [Position: contre les technocrales] Paris, Gonthier. 1968

A városi léthez való jog. [Le droit á la ville] Paris, Anlhropos.

Hétköznapi élet a modern világban. [La vie quolidienne dans le monde moder­né] Paris, Gallimard, „Idées" sorozat.

Nanterre felemelkedése. [L'irruption de Nanterre au sommet] Paris, Anthropos. Az 1968. májusi események megértéséhez nélkülözhetetlen könyv. Sajnos, úgy tűnik, hogy a mozgalomról mostanában megjelenő cikkek szerzői megfeledkeztek róla, s emiatt gyakran érvelésük is elbizonytalanodik.

1970

A faluból a városba. [Du rural á l'urbain] Paris, Anthropos.

A városi forradalom. [La révolution urbaine] Paris, Gallimard, „Idées" sorozat.

A történelem vége. [La fin de l'Histoire] Paris, Editions de Minuit, „Argumentes" sorozat, 234 p.

1971

Differencialista kiáltvány. (Le manifeste différentialiste). Paris, Gallimard, „Idées" sorozat. Lefebvre klasszikus műve. Még ma is a feministák és az ökológiai mozgalmak egyik legfontosabb hivatkozási alapja.

A strukturalizmuson túl. [Au-delá du structuralisme] Paris, Anthropos.

Úton a kibemantrop felé – a technokraták ellen. [Vers la cybernanthrope, conlre les lechnocrates] Paris, Denoel-Gonthier, „Médiations" sorozat.

1972

A marxista eszme és a város. [La pensée marxiste et la ville] Paris-Tournai, Casterman, 158 p. „Mutations-Orientations" sorozat.

Három írás a színházról. [Trois textes pour le théatre] Paris, Anthropos.

1973

Tér és politika. A városi léthez való jog 2. kötete. [Espace el politique. 2° tome du „Droit á la ville"]. Paris, Antropos.

A kapitalizmus túlélése, a termelési viszonyok megújítása. [La survie du capita-lisme, la reprodudion des rapporis de production] Paris, Anthropos.

1974

A tér teremtése. [La production de l'espace] Paris, Anthropos. Lefebvre egyik klasszikus műve.

1975

A tévedések kora. [Le temps des méprises] Paris. Stock.

Hegel, Marx, Nietzsche avagy az árnyak királysága. [Hegel, Marx, Nietzsche ou le royaume des ombres] Paris-Tournai, Casterman, 224 p. „Synthéses contempo-raines" sorozat.

A strukturalista ideológia. [L'ideologie structuraliste] Paris. Le Seuil. „Points" sorozat.

1976-78

Az államról. [De l'Etat] Paris, UGE, „10/18" sorozat. 4 kötetben:

1. Az állam a modern világban. [L'Etat dans le monde moderné] 1976.

2. Az állam marxista elmélete Hegeltől Maóig. [Théorie marxiste de l'Etat de Hegel á Mao] 1976.

3. Az állami termelési mód. [Le mode de production étatique] 1977.

4. A modern állam ellentmondásai. Az állam és a dialektika. [Les contradictions de l'Elat moderné. La dialectique el/de l'Etat] 1978.

1980

A jelenlét és a hiány. [La présence et l'absence] Paris, Casterman.

Egy világteremtő gondolat. [Une pensée devenue monde] Paris. Fayard.

1981

A hétköznapi élet kritikája, III. A modernitástól a modernizmusig. A hétköznapi­ság metafilozófiája. [Critique de la vie quotidienne III, De la modernné au modernis­me. Pour une métaphilosophie du quotidienne] Paris. L'Arche.

1985

Miről gondolkodjunk? [Qu est-ce que penser?] Paris, Publisud.

1986

Vissza a dialektikához. A modern világ tizenkét kulcsszava. [Le retour á la dialectique. Douze mots-clefs pour le monde moderné] Paris, Messidor, Editions soci­ales, „Théorie" sorozat.

Lukács 1955. Paris, Aubier. Ebben a kötetben megtalálható P. Tort Marxistának lenni ma [Être marxiste aujourd'hui] című írása is.

1991

Beszélgetés Henri Lefebvre-vel. [Conversation avec Henri Lefebvre] Paris. Messidor, 116 p.

Patricia Latour és Francis Combes interjúi. Már csak azért is érdekes e kötet, mert ez volt a filozófus utolsó nagyobb lélegzetű nyilatkozata, melyre 1991. január 2. és 5. között került sor. A beszélgetés megle­hetősen kötetlen, de fontos adalékokkal szolgál a „Tévedések kora" című műhöz. Érdemes elolvasni.

Ritmuselemzés. [La rythmanalyse] a párizsi Sylepse-Périscope-nál fog megje­lenni.

2) Társszerzőkkel írott művek

Norbert Gutermannal közösen:

1934

Bevezetés Karl Marx válogatott írásaihoz. [Introduclion aux morceaux choisis de Karl Marx] Paris, NRF.

1936

A misztifikált tudat. [La conscience mystifiée] Paris. Gallimard: újabb kiadása: Paris, LeSycomore, 1979.

1938

Hegel válogatott Írásai. [Morceaux choisis de Hegel] Paris, Gallimard; újra ki­adták az „Idées" sorozatban 2 kötetben, 1969-ben.

Lenin füzetei a hegeli dialektikáról. [Cahiers de Lénine sur la dialectique de He­gel] Paris, Gallimard; újra kiadták az „Idées" sorozatban 1967-ben.

1963

Karl Marx, Válogatott művei. [Karl Marx, Oeuvres choisies] Paris, Gallimard, „Idées" sorozat, 1. kötet. 1964

Karl Marx, válogatott művei. [Karl Marx, Oeuvres choisies] Paris, Gallimard, „Idées" sorozat, 2. kötet.

Catherine Regulier-vel közösen:

1978

A forradalom már nem az, ami volt. [La révolulion n'est plus ce quelle était] Paris. Editions Libres-Hallier.

A Navarrenx-csoporttal közösen:

1990-91

A polgárjogi szerződésről. [Du contrat de citoyenneté] Paris. Editions Sylepse et Périscope, 382 p. A kötet Lefebvre-nek egy bő húsz oldalas Írásával kezdődik, melyben a polgári jogok újbóli definiálását javasolja. Lefebvre 1985 és 1990 között volt a Navarrenx-csoport vezetője, melynek tagjai (Armand Ajzenberg. Lucien Bonnafé, Katherine Coit, Yann Couvidat, Alain Guillerm, Fernando lanelti, Guy Lacroix, Lucia Martini-Sclazone, Serge Renaudie és Oresle Scalzone) a francia forradalom bicentenáriuma környékén az állampolgári jogok kérdésével foglalkoztak.

3) Henri Lefebvre-ről írott művek

Carraro, Donatelle (1981): Az emberi kaland a modern világban – Henri Le­febvre és a „homo quotidianus". [L'Avventura umana nel mondo moderno. Henri Lefebvre et l'homo quotidianus] Milano. Unicopli. 167 p.

Delbo, Charlotte (1969): Elmélet és gyakorlat. Henri Lefébvre és Herbert Marcuse képzeletbeli, de nem igazán apokrif beszélgetése. [La Théorie et la pratique, dialogue imaginaire mais non tout à faít apocryphe entre Herbert Marcuse et Henri Lefebvre] Paris. Anthropos. 56 p.

Hess, Remi (1988): Henri Lefebvre és az évszázad kalandja. [Henri Lefebvfre et l'aventure du siècle] Paris, Métailié. 360 p. Ez a Lefebvre életművét bemutató kötet elmélyült kutatómunka eredménye, melyet a René Lourau-nak, Antoine Savoye-nak és Remi Hess-nek adott Lefebvre interjúk egészítenek ki. A lefebvre-i életmű egészét tárgyalja.

Kleinspehn, Thomas (1975): Az elfojtott köznapiság. Henri Lefébvre marxista bírálata a mindennapi létről. [Der verdrangte Alltag: Henri Lefebvres marxistische Kritik des Alltagslebens] Giessen, Focus Verlag, 148 p.

Meyer, Kurt (1973): Henri Lefebvre – egy romantikus forradalmár. [Henri Lefebvre: Ein romantischer Revolutionnär] Bécs, Europa Verlag, 175 p.

Sève, Lucien (1960): A különbség. Lenintől az Egész és a maradék-ig. [La différence, de Lénine á La somme el le resté] Editions sociales, Paris, „Les essais de la Nouvelle critique" sorozat, N 7. 224 p.

[M. 50. 1991. december]

(Ford.: Takács József)

Tartalomjegyzék

1. Robert Daniels : Trockij, Sztálin és a szovjet kommunizmus kialakulása
2. Fekete Gyula : Szabadság és tulajdon – A polittikai jobb és bal kérdéséhez
3. Krausz Tamás : Kapitalizmus-antikapitalizmus-külföldi tőke – Jegyzet egy új-régi politikai amalgámról
4. Szigeti Péter : A baloldal elméleti zsákutcáiról
5. Andrea Komlosy, Susan Zimmermann : Pénzt vagy életet? – Megjegyzések a gyakorlati nőmozgalom körüli vitához
6. Susan Zimmermann : A nyugat-európai típusú jóléti állam születése és kimúlása
7. Giovanni Arrighi : Marxista évszázad, amerikai évszázad: a világ munkásmozgalmának kialakulása és átalakulása
8. Johan Galtung : A terrorizmus okairól és megszűntetéséről
9. Lakatos László, Ernest Mandel : Európa változásai – balszemmel
10. Maróthy János : Mindig-új baloldal
11. Colin Ward : Aktív anarchia (részletek)
12. A baloldali egység megteremtéséért – A Balodali Alternatíva Egyesülés politikai nyilatkozata
13. Henri Lefebvre : A civil társadalom és a polgári jogok
14. Michael Löwy : A romantikus marxizmus – Henri Lefebvre
15. Rémi Hess : Henri Lefebvre válogatott bibliográfiája
16. Tőkei Ferenc : Üzenetek a XIX. századból – Marx a gazdaságtan fejlődéséről és a szocialista forradalmakról
17. Néhány ötletes módszer a demokrácia ellenőrzésére, avagy mit kezdjünk a tömegtájékoztatás eszközeivel?

Marx a gazdaságtan fejlődéséről

Az „Értéktöbblet-elméletek" című posztumusz kéziratá­ban, amelyet ,,A tőke" IV. könyvének is neveznek, Karl Marx a polgári gazdaságtan fejlődésének rendkívül érde­kes ábrázolását nyújtja. Érdemes a fejtegetést csaknem teljes egészében idézni, mert éles és telibe találó megfo­galmazásai alkalmat adnak rá, hogy elgondolkodjunk a társadalomtudományok, sőt, a tudományok fejlődéséről és válságairól általában, valamint magának a marxiz­musnak a „fejlődéséről" és sorsáról különösen.

Olvassuk tehát: „A klasszikus gazdaságtan – írja Marx – igyekszik a gazdaság különböző megszilárdult és egymással szemben idegen formáit elemzés révén belső egységükre visszavezetni, és lehántani róluk azt az ala­kot, amelyben közömbösen állnak egymás mellett, meg akarja érteni a belső összefüggést, megkülönböztetve a megjelenési formák változatosságától. A járadékot ezért többletprofitra vezeti vissza, amivel a járadék véget ér mint különös, önálló forma, és elválik látszólagos forrá­sától, a földtől. A kamatról úgyszintén lehántja önálló formáját és kimutatja róla, hogy a profit része. Így a jöve­delem mindazon formáit és mindazokat az önálló alako­kat, címeket, amelyek alatt a nem-dolgozó részt kap az áru értékéből, egy formára, a profitra vezette vissza. Ez azonban értéktöbbletre oldódik fel, minthogy az egész áru értéke munkára oldódik fel; a benne foglalt munka megfizetett mennyisége munkabérre, tehát az e feletti többlet meg nem fizetett munkára, különböző címeken ingyenesen elsajátított, de a tőke által létrehívott többlet­munkára. A klasszikus gazdaságtan olykor ellentmond magának ebben az elemzésben; gyakran közvetlenül, a középtagok nélkül kísérli meg hogy elvégezze a visszave­zetést, és kimutassa a különböző formák forrásának azo­nosságát. Ez azonban szükségszerűen fakad elemző módszeréből, amivel a bírálatnak és a megértésnek kezdődnie kell. Nem az érdekli, hogy a különböző for­mákat genetikusan kifejtse, hanem, hogy elemzés révén egységükre visszavezesse őket, mert mint adott előfelté­telekből indul ki belőlük. De az elemzés a szükségszerű előfeltétele a genetikus ábrázolásnak, a valóságos alaku­lási folyamat megértésének ennek különböző fázisaiban. A klasszikus gazdaságtan végül hibás, fogyatékos, ami­kor a tőke alapformáját, az idegen munka elsajátítására irányuló termelést nem mint történeti formát, hanem mint a társadalmi termelés természeti formáját fogja fel, de olyan felfogás ez, melynek kiküszöböléséhez maga tör utat elemzésével." (Karl Marx, Értéktöbblet-elméle­tek, Harmadik rész: Marx-Engels Művei 26/111, Budapest 1976, pp. 455-456. Kiemelések: A Szerk.)

A klasszikus gazdaságlant tehát a polgári társadalom­fejlődés hozta létre, mégpedig elfogulatlan, önmagát is meghaladni képes formában. Elgondolkodhatunk rajta, vajon nem érvényes-e a klasszikus formáról adott jellem­zése más tudományok megalapozó, fölfedező, „elemző" korszakára is, beleértve természetesen a marxi „kritikai gazdaságtan" megalapozását is. Az ún. elemző korszak fogyatékosságairól szólván itt nem érdemes á munkaér­ték-elmélet mai vitatottságára vagy más, például logikai – módszertani polémiákra gondolni, de arra igen, hogy bi­zonyos „középtagokra", nem elsőrendű kérdések artiku­lált kidolgozásira Marx, a nagy fölfedező, szükségkép­pen nem gondolhatott, hagyott tehát problémát maga után nem egyet.

Lássuk azonban, miként vélekedett Marx a klasszikus polgári gazdaságtan további fejlődéséről. „Egészen más­ként álfa dolog – írja – a vulgáris gazdaságtannal, amely csak akkor terpeszkedik el, mihelyt maga a gazdaságtan saját előfeltételeit elemzésével feloldotta, megingatta, fej-hát a gazdaságtannal szembeni ellentét is létezik már többé-kevésbé gazdaságtani, utópikus, kritikai és forra­dalmi formában. Hiszen a politikai gazdaságtan és a belőle magából létrehozott ellentét fejlődése lépést tart a tőkés termelésben foglalt társadalmi ellentétek és osz­tályharcok reális fejlődésével. Csak mihelyt a politikai gazdaságtan a fejlődés bizonyos szélességét elérte – tehát A. Smith után – és szilárd formákat adott magának, válik le róla, mint a gazdaságtan különös ábrázolása, az az ele­me, amely a jelenségnek a róla alkotott elképzelésként való puszta újratermelése, a gazdaságtan vulgáris eleme. Így Say azoknak a vulgáris elképzeléseknek a leválása, amelyek A. Smithben mint külön kikristályosodás mellette megszilárdulva végighúzódnak. Ricardóval és a gazda­ságtan általa tovább-megalapozott kialakulásával a vul­gáris közgazdász is új táplálékhoz jut (mivelhogy sem­mit sem termel maga), és minél inkább eléri a gazdaság­tan a maga lezárását, tehát hatol a mélységbe, és fejlődik ki mint az ellentét egy rendszere, annál önállóbban lép szembe vele saját vulgáris eleme, gazdagodva olyan anyaggal, amelyet ez a maga módján elrendez, míg végül tudós szinkrétista és jellegtelen-eklektikus kompilációként meg nem találja legjobb kifejezését. (A Szerk. kieme­lésé.) Ugyanabban a mértékben, ahogy a gazdaságtan a mélységbe hatol, nemcsak hogy maga ellentéteket ábrá­zol, hanem ellentéte mint olyan szembelép vele, egyi­dejűleg azzal, hogy kifejlődnek a reális ellentétek a tár­sadalom gazdasági életében. Ugyanebben a mértékben a vulgáris gazdaságtan tudatosan apologetikusabbá válik és igyekszik a gondolatokat, s bennük az ellentéteket, erőszakolt módon fecsegessél eltüntetni. Say ennélfogva még kritikusnak és pártatlannak jelenik meg – mert Smithben az ellentmondásokat még relatíve kifejletlenül találja – pl. Bastiat-hoz, a hivatásos harmonikushoz és apologétához képest, aki mindenesetre készen találta az ellentétet egyrészt a ricardói gazdaságtanban magán a gazdaságtanon belül kidolgozva, másrészt a szocializ­musban és a kor harcaiban kidolgozódófélben. Hozzájá­rul ehhez, hogy a vulgáris gazdaságtan a maga korábbi fokain az anyagot még nem találja teljesen feldolgozva, tehát még maga is többé-kevésbé közreműködik a gazda­ságtani problémák megoldásában a gazdaságtan állás­pontjáról, mint pl. Say; míg egy Bastiat-nak csak plagizálnia kell és a klasszikus gazdaságtan kellemetlen oldalát okoskodással eltüntetnie. De Bastiat még nem a végső fokot jelenti. Még kitűnik azzal, hogy hiányzik nála a tudálékosság és égészen felszínes az ismeretsége azzal a tu­dománnyal, amelyet az uralkodó osztály érdekében ki­szépít. Nála az apologetika még szenvedélyes és ez az apologetika az ő tulajdonképpeni munkája, mivelhogy a gazdaságtan tartalmát másoktól veszi, ahogy éppen bele­illik a cókmókjába." (Uo. pp. 456-457.)

Ez a fejtegetés kísértetiesén jól jellemzi egész sereg nagy, tudományteremtő, fölfedező tudós munkatársai­nak, kortársainak és közvetlen utódainak munkásságát, legalábbis a társadalomfejlődéssel való kapcsolatában, de lehet, hogy a tudományok ún. fejlődésének vonatko­zásában áltálában véve is, horribile dictu megint gondol­ván á marxizmusra is, amelynek klasszikus elemzéseiből a dolog természete miatt nem hiányozhatott néhány „vul­gáris elem'' sem.

Még hátborzongatóbb, ahogyan Marx a gazdaságtan tudományának „végső fokát" jellemzi: „A végső forma a professzori forma, amely ,történelmileg' lát munkához, és bölcs mérséklettel mindenünnen összekeresi a ,legjob­bat', mikor is nem néz ellentmondásokra, hanem csak teljességre. Ez minden rendszerek elszellemtelenítése, melyeknek élét mindenütt letöri, és melyek békésen megférnek egymás mellett a kivonat-füzetben. Az apologetika hevét itt mérsékli a tudálékosság, amely jóakaróan néz le a gazdaságtani gondolkodók túlzásaira, és őket csak mint kuriózumokat úszkál tat ja középszerű kásájá­ban." (Uo. p. 457.)

„Bastiat és Carey" című, 1857-ben írott töredékes fej­tegetését Marx ugyanígy kezdi: „A modern politikai gaz­daságtan története Ricardóval és Sismondival végződik: ellentétek, akik közül az egyik angolul, a másik franciául beszél… A későbbi politikai gazdaságtani irodalom vagy eklektikus, szinkretisztikus kompendiumokba torkollik, mint pl. J. S. Mill műve, vagy egyes ágak mélyebb kidol­gozásába, mint. pl. Tooke ,History of Prices'-a és általá­ban az újabb angol írások a forgalomról – az egyetlen ág ez, amelyben valóban új felfedezéseket tettek, mivel a gyarmatosításról, földtulajdonról (annak különböző for­máiban), népesedésről stb. szóló írások tulajdonképpen csak nagyobb anyagbőségükkel tűnnek ki a régebbiek­hez képest – vagy régi gazdasági vitakérdéseknek egy szélesebb közönség számára való reprodukálásaiba és napi kérdések gyakorlati megoldásaiba, mint a szabad­kereskedelemről és protekcionizmusról szóló írások-, vagy végül a klasszikus irányzatok tendenciózus kiélezé­seibe… Teljességgel epigon-irodalom ez, reprodukálás, a forma nagyobb mérvű kimunkálása, az anyag szélesebb elsajátítása, kiélezés, népszerűsítés, összefoglalás, a rész­letek kidolgozása; ugrásos és döntő fejlődési fázisok hiá­nya, leltárfelvétel az egyik oldalon, egyes részletekben való növekedés a másikon." (Karl Marx, A politikai gaz­daságtan bírálatának alapvonalai: Marx-Engels Művei 46/1, Budapest 1972, p. 1.)

O, ti tankönyvek és lexikonok! Tudománytörténetek és összefoglalások! Ó, posztmodern eklekticizmus! Ol­vassunk csak még néhány sort Marxtól: „Minthogy ilyes­fajta munkák csak akkor lépnek fel, mikor a politikai gazdaságtan mint tudomány köre elérkezett a végéhez, ez egyszersmind sírhelye ennek a tudománynak. Hogy éppily fennkölten állnak a szocialisták fantáziái felett, azt nem is kell megjegyezni." (Uo.)

Ma egész sor társadalomtudomány elméleti s mód­szertani válságban van, a gazdaságtantól a szociológiáig, az irodalom- és művészettörténettől kezdve a filozófiáig mindőjük keresi helyét a nap alatt, tapogatózva keresi új feladatalt Nem lehetséges-e vajon, hogy Marxnak igaza volt, amikor gondolatmenete afelé tartott, hogy kimond­ja: a (társadalom)tudományok szükségszerűen túlhaladják klasszikus korszakukat, epigonság és végül „professzor­ság" lesz osztályrészük, amikor is lehetséges még bizo­nyos mértékű hasznos munkálkodás, de nem érdemes ennek a kelleténél nagyobb jelentőséget tulajdonítani. Az új (társadalom)tudományokat magának a társadalom­nak objektív igényei hozzák létre vagy virágoztatják fel, gyakorta azonban puszta vegetálásra kárhoztatják őket. Ami igazán maradandó, az a klasszikus korszak fölfedező, megalapozó teljesítménye, valamint a később inkább ki­vételes esetekben előforduló kongeniális munka. így van ez bizony a marxi életmű klasszicitásával és későbbi sor­sával is.

*

Marx a szocialista forradalmakról

Marx természetesen – noha jósolni sohasem akart – meg­lehetősen sok megjegyzésével elárulja, milyen elképze­léséi voltak az eljövendő, sőt, az ő századában már bizo­nyos mértékig el is kezdődött szocialista forradalmakról. E helyütt kényszerűen félretolva megnyilatkozásainak temérdek, sokszor a történelmi pillanathoz kötött-problé­máját, egy ismert, de valójában sohasem végiggondolt jellemzését érdemes emlékezetünkbe idézni, amelyet az illúziókkal terhes 1848-as forradalmak bukása után, 1851 végén vagy 1852 elején vetett papírra, s amely mai hely­zetünkben is fokozott figyelmet érdemel.

„A XIX. század szociális forradalma – írja Marx – nem merítheti poézisét a múltból, hanem csakis a jövőből. Nem kezdheti el önmaga megvalósítását, amíg nem ve­tett le minden babonás hiedelmet a múltról. A korábbi forradalmaknak szükségük volta világtörténelmi vissza­emlékezésekre, hogy elkábítsák magukat saját tartalmuk tekintetében, A XIX, század forradalmának a halottakra kell hagynia halottaik eltemetését, hogy saját tartalmá­hoz elérkezzék. Amott a frázis túlhaladta a tartalmat, itt-a tartalom haladja túl a frázist." (Karl Marx, Louis Bona­parte Brumaire tizennyolcadikája: Marx-Engels Művei 8, Budapest 1962, p. 107.)

A Máté-evangéliumból vett (Máté 8, 22) idézettel együtt az egész passzus a múlt illúzióival való szakítás szükséges­ségéről szól. Nevetséges volna fölemlegetni, hogy Marx a XIX. század forradalmait már nem polgári, hanem „szociá­lis" forradalmaknak tartotta; hogy ebben mennyiben volt igaza, mennyiben nem, az meglehetősen bonyolult és sem­miképp sem ide tartozó kérdés. Annál inkább érdekelhet bennünket, mit gondolt Marxa szocialista forradalmak ál­talános jellegéről/megtorpanásairól és bukásairól, a hatal­mas feladathoz mért várható problémáiról. Olvassuk el gondosan ugyanazon mű egy, az előbbit hamarosan követő másik passzusát:

„Polgári forradalmak, mint a XVIII. század forradalmai, gyorsan rohannak sikerről sikerre, drámai hatásaik egymást múlják felül, emberek és dolgok mintha szikrázó ékkövek­be lennének foglalva, minden napnak az eksztázis a szelle­mé; ámde e forradalmak rövidéltűek, csakhamar elérik tetőpontjukat, és hosszú csömör fogja el a társadalmat, mi­előtt megtanulja, hogy forrongási korszakának [Drang- und Sturmperiode] eredményeit józanul elsajátítsa. Proletárforradalmak viszony mint a XIX. század forradalmai, állandó­an bírálják önmagukat folyton megszakítják saját menetü­ket, visszatérnek a látszólag már elvégzetthez, hogy megint újból elkezdjék, kegyetlen alapossággal gúnyolják első kí­sérleteik felemásságait, gyengéit és gyatraságait, úgy látszik, mintha ellenfelüket csak azért tepernék le, hogy az új erőt szívjon a földből s még nagyobb óriásként egyenesedjék fel velük szemben, mindig újra visszariadnak saját céljaik bi­zonytalan hatalmasságától, míg meg nem teremtődik az a helyzet, amely minden visszafordulást lehetetlenné tesz, s a viszonyok magúk kiáltják: Hic Rhodus, hic salta! Itt a rózsa, itt táncolj!" (Uo. p. 108. Kiemelések: a Szerk.)

XIX. század ide, XX. század oda, a világtörténelem fi­lozófiája dolgában, hacsak primitív ötleteknek be nem hódolunk, ezeknél a gondolatoknál értelmesebbet és ak­tuálisabbat csak a részletek tekintetében fogalmazhat­nánk meg. Mutatis mutandis, az idézet hozzánk és ne­künk szól.

Ami többé kevésbé világosnak tetszik, az néhány tézisben összefoglalható, bár tudatában vagyunk a kockázatnak, hogy egy világtörténelmi fordulat határvonalán bizonyos merészség kell ahhoz, hogy alapkérdésekben az ember állást foglaljon, ha ad va­lamelyest tudományos hitelére. Mégis próbálkozzunk meg né­hány provizórikus felvetéssel.

1. A 70-es és 80-as évek neokonzervatív „forradalma" összeroppantotta a hagyományos „jóléti államokat", lerombolta vagy legalábbis jelentős mértékben lebontotta azokat a szo­ciális intézményeket, amelyeket a szociáldemokrácia és a keynesi politikai „hagyomány" teremtett meg az 50-es, 60-as években. A szociáldemokrácia történelmi teljesítménye ma jelentős mértékben romokban hever, s erről szólván nem fel­edhetjük el, hogy ez a valóságos teljesítmény bizonyos érte­lemben a szovjet és általában a kelet-európai államszocialis­ta kihívásra adott válasznak is tekinthető. Nem véletlen tehát, hogy az államszocializmus kelet-európai bukása és a szoci­áldemokrácia sokak számára talán meglepő hanyatlása egyazon történelmi korszak terméke, tartalmi vonatkozásaikat tekintve egy jórészt homogén folyamat két oldaláról beszélhe­tünk.

A neokonzervatív fordulat „antibürokratikus", „antietatista" tö­rekvése és teljesítménye a szociáldemokrácia és a munkásmoz­galom felmorzsolásának ideológiai és gazdasági, politikai alapjait képezte.

A neokonzervatív „antibürokratikus forradalom" alaposan megrongálta a bürokratikus szociális állam építményét, de a helyébe soha nem látott pénzügyi és rendőri bürokráciát állí­tott Hogy ez a fordulat olcsóbbá tette volna az államot, arról semmilyen statisztika vagy gyakorlati tapasztalat nem tanúsko­dik. Miként senki sem bizonyította be azt sem, hogy a piaci logika „szabad" érvényesülése eleve megnöveli a gazdasági hatékony­ságot. A monetarista gazdaságfilozófia egy antietatista for­mába öltöztetett új, „pénzügyi" etatizmust testesített meg, amely a világrendszer centrumában végbement gazdasági és politikai átalakulást tükrözte,

1968 baloldali fellendülésének valóságos antietatizmusát a neokonzervatív fordulat a baloldal ellen fordította. A moneta­rista gazdaságfilozófia olyan ideológiai legitimációvá vált, mely végül a marxizmus, a kommunizmus, a szociáldemokrácia, sőt, az egész baloldal teljes szellemi kulturális és elméleti tudomá­nyos örökségét ad acta kívánta tenni. A szociáldemokrácia dahrendorfi értelmezése e szempontból paradigmatikus.

2. Ez a fordulat óriási hatással volt a világgazdaság egész szer­kezetére, amelyet a világrendszerkutatók kellő alapossággal fel­tártak. (L. erről magyarul az Eszmélet 11-12. és 15-16. számait!) Eltűntek a hagyományos iparágak a világrendszer centrumában, belobbant az elektronikai és informatikai forradalom, miközben ezen fejlemény döbbenetes társadalmi-gazdasági következmé­nyekkel járt nemcsak a periférián és a félperiférián, de magán a centrumországokon belül is. E fejlődés „áráról" csak napjainkban kezdenek kialakulni a megfelelő fogalmaink. A hagyományos munkásosztály mára már Kelet-Európában is felmorzsoló­dott részben deklasszálódott, némelykor még létező, de többnyi­re bukott kisvállalkozóvá vagy kisipari bedolgozóvá vált. Mind­ezen folyamatok összhatásaként a szociáldemokrácia a fejlett centrumokban fokozatosan elveszítette társadalmi bázisá­nak jó részét, vagy egyenesen a vezető Iparágak szakmun­kásrétegének, még Inkább a szakértelmiségieknek pártjává transzformálódott Ez a váltás azonban a 80-as évek végére, a 90-es évek elejére a hagyományos baloldalból (a kommu­nistáktól a szociáldemokrácián át a szakszervezetekig) való általános kiábrándulást hozta magával, amennyiben a neo­konzervatív kihívásra a szociáldemokrácia sem volt képes adek­vát válasszal előállni. Ráadásul a 80-as évek végén a nagy nyu­gati kommunista pártok erodálódása, és mindenekelőtt a szovjet és kelet-európai összeomlás a szociáldemokrácia nemzetközi hátországát Is súlyosan érintette. Ez utóbbi ténnyel, úgy tűnik, a szociáldemokrácia nyilvánosan még nem mert szembenézni. Filozófiailag pedig egyenesen az események után kullog. Még Jürgen Habermas is ott tart, hogy Kelet-Európában korrekciós forradalomról beszél.

A szociáldemokrácia még olyan fellegváraiban is tartósan alul­maradni látszik, mint Németország, Anglia, Franciaország. A ha­gyományos szociális kérdések helyét kezdi átvenni az „etni­kai probléma", a nemzeti kérdés, amely a tőke számára min­den komolyabb válságidőszakban, az I. világháborútól kezd­ve napjainkig, döntő ütőkártyává válhatott A Szocialista Inter­nacionálé pártjainak vezető elitjei többségükben minderre azt a „posztmodern" választ adták, hogy maguk kezdték betölteni a li­beralizmus funkcióját, véglegesen feladva a „demokratikus szo­cializmus" alternatíváját A néppárti tradícióval szemben a szo­cialista eszmekör fokozatosan a perifériára szorult, a politi­kai-hatalmi pragmatizmus tort ült a „dogmatikus intellektuelek" szocializmusa fölött s ha nem zárták is búra alá őket, de mindenütt megszabadultak tőlük. (1968 és általában az egész új-baloldali hagyomány szektarianizálódott, amennyiben ezek az erők – mellesleg megkönnyítve ezzel a szociáldemokrata és kom­munista pártelitek hatalmi pragmatizmusának érvényesülését – tudatosan kívül maradtak a szociáldemokrata és kommunista pártokon, önmagukban pedig szinte semmilyen szervezeti erőt nem képviseltek.)

Bár akadémikus, s külön kifejtést igénylő kérdés, hogy lett vol­na-e más alternatíva a szociáldemokrácia előtt vagy sem, annyi bizonyos: a szociáldemokrácia számára nem látszik kifi­zetődőnek az a tény, hogy sok helyütt maga állt a neokonzervatív forradalom élére, segítve a tőkés újratermelési folyamat egyetemes fenntartását és kiterjesztését, elkerülve a centrum­országokban a nagy robbanásokat, ugyanakkor óhatatlanul ma­ga látva neki annak, hogy megássa saját sírját.

3. A 60-as, 70-es évek szociáldemokráciája nem tér vissza, mint ahogyan a történelemben nem volt visszatérés az I. világhá­ború után sem a megelőző korszakhoz: semmilyen értelemben, így a munkásmozgalom történetében sem. Ha kizárjuk a teljes megsemmisülés lehetőségét, akkor a kommunista és szociálde­mokrata erők maradványainak bizonyos egységesülése várható, miként az is, hogy viszont a szociáldemokrácia és a kommunisták süllyedő hajóiról menekülők a létező „újbaloldali" struktúrák és szubkultúrák maradványai vagy éppen mostanában létrejött for­mái köré gyülekezhetnek. (Ők azok, akik társadalmi önvédelmi mozgalmakat kívánnak szervezni a valóban „globális" problémák köré mint a környezetvédelem, antirasszizmus, feminizmus, sze­génység elleni küzdelem stb. Vagyis akik továbbra is felvállalnak egy valóban radikális, tehát antikapitalista elméleti és gyakorlati „küldetést".)

Az „elmenő" szociáldemokrácia negatív eredményei közé tartozik, hogy nem tudta érdemben befolyásolni az „új világ­rend" kialakulását, másfelől nem Ismerte fel az ún. globális problémák igazi jelentőségét, nem tudott a választóknak iga­zi alternatívát kínálni.

4. Kelet-Európában a szociáldemokrácia problémája egészen máshogyan vetődik fel, hiszen e térségben a szociáldemokrácia az ismert körülmények között „feloldódott" a kommunista pártok­ban és szervezetileg megszűnt. Komoly okai vannak annak is, hogy sehol Kelet-Európában nem sikerült a történelmi szociálde­mokráciának a rendszerváltás folyamán és azt követően újra megszilárdulnia. A szociáldemokrácia esélyeit itt a régi „kom­munista" állampártok „reformkommunista" elitjeinek „ma­radványai" hívták életre, mintegy menedékhelyül mindazok­nak, akik az államszocializmus bukása után a diszkreditáló­dott és diszkreditált állampártokból megmaradtak a balol­dalon, de folytathatatlannak tekintették az államszocialista örökséget. Az a tény, hogy az „utódpártok" lehetnek csak „sikeres" szociáldemokrata pártok Kelet-Európában, alapjá­ban azzal magyarázható, hogy a térségben államszocialista rezsimek és uralkodó pártjaik a sajátos történelmi feltételek­nek megfelelően ellátták a „jóléti állam" bizonyos feladatait, betöltve így bizonyos szociáldemokrata funkciót, s ezeket a közvélemény továbbra is hozzájuk köti. A „szociáldemokrata utódpártok", köztük is a legsikeresebb Magyar Szocialista Párt (a Szocintern nem teljes jogú tagja), nem tudtak mást mondani, minthogy a „jóléti állam", követelését kiegészítik a politikai és em­beri szabadságjogok szavatolásával, a politikai többpártrendszer és a szociális piacgazdaság követeléseivel, melyeket az összes többi párt is a zászlajára ír. Ezek a szociáldemokrata-szocialista pártok tehát még jórészt a múltból élnek, hiszen még Nyugaton sem igen látszanak az új fejlődés körvonalai. Azonban, ellentét­ben a Nyugattal, itt oly mértékben romlottak az életviszonyok, hogy nincsen esélye egy „liberális" szociáldemokráciának, de meg a néhány tízezres párttagság hagyománya, pszichológiája sem tesz lehetővé egy ilyen fejlődést. E pártok kikényszerített liberális irányba fejlődése a teljes politikai megsemmisüléssel fe­nyegetne, hiszen a valódi liberálisok alig várják, hogy maguk áll­hassanak a szociáldemokrácia helyére.

A kelet-európai szociáldemokrácia csakis „szocialista" lehet, ami azt jelenti, hogy különböző irányzatok (marxisták, „nemzeti­ek", szociáldemokraták, reformkommunisták, „szociálliberálisok" stb.) viszonylag laza konglomerátumaként szilárdul meg. A nyu­gat-európai szociáldemokráciát másoló csoportocskák mellett vi­szonylag nagy számban jelen vannak a párttagok között olyanok, akik fogékonyak egy perspektivikus antikapitalista stratégia iránt

(népi vagy/és marxista alapon). Ugyanakkor szép számmal van­nak olyan értelmiségiek, műszakiak és közgazdászok (hiszen a kelet-európai szociáldemokrata tömörülések munkásbázisa sajá­tos módon egészen jelentéktelen), akik vagy nemzeti, vagy „urbá­nus" alapon egyfajta liberális értékrend jegyében egy úgymond nyugat-európai jellegű polgárosodás romantikus jövőképével áll­nak elő, ezt próbálják azonosítani a szociáldemokráciával, elri­asztva mindazokat, akik valóban érdekeltek lennének mind intel­lektuális-kulturális, mind szervezeti-politikai értelemben egy új autentikus baloldali „struktúra" kikristályosodásában.

(Az utódpárt-funkciót szándékkal vállaló újjászerveződött kom­munista pártok viszont olyan romantikus konzervativizmus meg­testesülései, amelyek főképpen az idős korosztály számára szol­gálnak mentsvárul, felidézve némelykor a vallási szektákra is jel­lemző sajátosságokat.)

De csak kevesek ismerik fel a szocialista-szociáldemokrata pártokban is azt az egyre nyilvánvalóbb tényt, hogy Kelet-Európa eredeti útra van ítélve. Nincsen hová visszatérni, csak „előre" me­het. Csak „harmadik utak" léteznek, mivel nem lehet sem a nyugat-európai fejlődést újrajátszani, valamiféle nemzeti polgáro­sodás jegyében, sem visszatérni a bukott államszocializmushoz. Kelet-Európában a legnagyobb eséllyel rövid távon egy félperifé­rikus „latin-amerikai" kapitalizmus emelkedik fel, amely éppenúgy nem demokratizálható, miképpen az államszocializmus sem volt az. Az állami tulajdonból élősködő magántulajdon totálizálása és a nemzeti vagyon kiárusítása nem a szocialista-szoci­áldemokrata-kommunista stb. pártok feladata. Éppen ellen­kezőleg, egy Ilyen fejlődés tragikus következményeivel szem­ben Illene megvédeni a munkavállalók millióit, ami alapjában egy új társadalmi mozgalom életre hívásával képzelhető csak el, elvetve minden másolást, de felhasználva baloldali mozgalmak minden áramlatának nemzetközileg felhalmozott tapasztalatait, tanulva a vereségek és bukások hosszú történetéből…