Kelet-Európában sokfelé, mindenekelőtt Oroszországban a po­pulista szélsőjobboldali és a konzervatív baloldali erők a birodal­mi-nemzeti széthúzással, a káosszal szemben összefogtak a „rend" helyreállítása jegyében, vagy legalábbis ilyen típusú kí­sérleteket tettek. Magyarországon – s ebben is Magyarország bi­zonyos fejlődési sajátossága fejeződik ki – ilyen kísérletre nem került sor.

Mégis, Magyarországon is megjelenhetnek olyan, részben li­berális, részben konzervatív ihletettségű publikációk, amelyek a szélsőjobboldal és a „szélsőbaloldal" „objektív" össze­találkozá­sáról, közös nyelvezetéről, egymással rokon demagóg populiz­musáról elmélkednek. Maga a miniszterelnök is „baloldaliakat" sejtetett saját pártja szélsőjobboldali-populista csoportjai mögött.

Az „összekötő kapocs" ezen „elméletek" szerint az, hogy mind a szélsőjobb, mind a szélsőbal antikapitalista és különösen külföldi tőke-ellenes. Mielőtt bármit is felvetnénk ezen „elméletek­kel" kapcsolatban, meg kell vizsgálni, hogy milyen politikai funkciót töltenek is be a mai politikai közéletben. A baloldali és jobboldali kapitalizmusbírálat és rendszerváltás-kritika össze­mosásának alapvető politikai funkciója az, hogy ezekkel mint „szélsőségekkel" szemben a létrejött új uralmi formák megőrzé­sének, konzerválásának ideológiai alapot nyújtson, mégpedig egy olyan új apologetikus elmélet alátámasztására, amely a kapi­talizmust az elméleti fejlődés végpontjaként, „minden világok legjobbikának" tekinti. A fennálló viszonyok bármely radikális bírálatát, amely a rendszer keretein túltekintő emberi szükségle­tekről értekezik, a „szélsőségek" kategóriájába terelve, minden úton-módon diszkreditálni próbálják – sokszor éppen egykori marxisták vállalják magukra e „feladatol". A diszkreditálás leg­bejáratottabb módszereit már a sztálini iskolában kikísérletezték, mikor is a nem kívánatos elméletei vagy politikai irányzatot for­mállogikai alapon rokonították valamely (megvetésre számot tartó) szélsőséges szellemi-politikai jelenséggel, mindenekelőtt a szélsőjobboldal vagy egyenesen a fasizmus egyik vagy másik formájával. (Ennek klasszikus példái máig a moszkvai perek, amelyekben a fő vádlott mindig a száműzött Trockij volt, aki, úgymond, egyidejűleg volt szélsőbaloldali és Gestapo-ügynök, de legalábbis a fasizmus útitársa.) A mai Magyarországon egy ilyen típusú ideológiai csúsztatás nemcsak a fennálló kormány­hatalomnak áll érdekében; érdekében áll mindazoknak az új ha­talmi csoportosulásoknak is, amelyek közös vonása, hogy a la­kosság többségét távol kívánják tartani a politikától, s ezt elkülö­nült hatalmi apparátusaik létrehozásával és a közvetlen demok­rácia intézményeinek ellehetetlenítésével meg is teszik.

Milyen érveket sorakoztathatnak fel a bal- és a szélsőjobbol­dal összemosása mellett ezen elméletek kiagyalói? Először is azt, hogy mindkét áramlat antikapitalista törekvéseket fejez ki, s ezen az alapon objektíve összetalálkoznak, s mivel „antikapita­listák", tehát „populisták" is (így mozgalmi síkon is megfelelte­tik egymásnak a szélsőségeket). Miközben felidézik Hitler nem­zetiszocialista ideológiáját és a német nagytőke elleni demagógi­áját, tudatosan elfedik azt az unalomig evidens igazságot, hogy maga a fasizmus a kapitalizmus válságterméke, sőt, a kapitaliz­mus egy meghatározott történelmi formájának éppenséggel a megmentője volt. (Nem véletlen, hogy a történeti irodalom a fa­sizmust gyakran „preventív ellenforradalomként" határozza meg.) Az Eszmélet egyébként már nem egyszer foglalkozott a fa­sizmus, a szélsőjobboldal történetével és mai megnyilatkozásai­val, de a fasizmusról szólván egyéb specifikumai mellett sosem felejtette el azt sem hangsúlyozni, hogy a fasizmus autentikus törekvései – az ezzel olykor ellentétesen hangzó ideológiai szóla­mok ellenére – mindig is a kapitalizmus (nemzeti-faji alapon tör­ténő) megőrzésén munkálkodtak. A fasizmus nemhogy a magántu­lajdont nem szüntette meg, de kifejezetten a nagytőkés társasá­gok (Krupp, Thyssen, Messerschmidt stb.) üzleti érdekeit is szol­gálta. A baloldali radikalizmus viszont valóban a kapitalizmus meghaladásán ügyködött a múltban és a jelenben is. De – s ezt mellőzi a „szélsőségellenes" elméletek következő csúsztatása – a módszerek döntőek ebben az összefüggésben is. Mert egy továb­bi rövidre zárással az említett elmélkedők, mikor jobb- és balol­dali szélsőségekről beszélnek, ezzel összemossák nemcsak a (szélső)jobb és baloldalt, de a baloldali antikapitalista kritika egészét is a szélsőbaloldali radikalizmussal.

A szélső baloldal nem fogadja el a demokratikus hatalomgya­korlás semmilyen formáját, a kapitalizmus megdöntését nem a nép által, hanem csak a nép nevében cselekvő – mindenféle tör­vényességet elutasító – forradalmárcsoport által képzeli el. Ettől lényege szerint különbözik viszont az a radikális baloldal, amely a kapitalizmuson túli társadalmi forma megvalósítását kizárólag a társadalom döntő többségének békés tevékenységeként szemléli; olyan elemeket hangsúlyozva, mint a közösségi tulajdonlás, vagyis az állami és magántulajdon fölötti társadalmi ellenőrzés; auto­nóm egyének és csoportok szabad társulása a termelésben és a társadalmi élet más szféráiban.

A szélsőjobboldal jövőképe mindkét fajta baloldalisággal el­lentétben az idegengyűlöleten alapuló, kirekesztő, terrorista dik­tatúra, amely az antikapitalista demagógiát a kapitalizmus, a magántulajdon meghatározott formájának fenntartása érdeké­ben gyakorolja. A liberális kapitalizmustól többek között abban különböznek, hogy ők „faji" alapon válogatnák össze az állami tulajdon szétosztásából részesedők körét, ami ideológiailag csak­is a fasizmus hagyományából vezethető le. Ezt – és egyéb sajá­tosságaikat, pl. dirigizmusukat, alig vagy egyáltalán nem leple­zett militarizmusukat – összekeverni a baloldal bármilyen irány­zatával nem csupán politikai inszinuáció és manipuláció, hanem egész egyszerűen a legdurvább elméleti hamisítás is. A mai Ma­gyarországon a szélsőjobboldal a kialakuló nómenklatúra-kapi­talizmus „nemzeti" formáját képviseli, szemben a nómenklatú­ra-kapitalizmus nem-autark, „européer" formájával. Termé­szetesen, ha a nemzetközi tőke erejének realitásából indulunk ki, végül is mindkét forma elkerülhetetlenül csak egy-egy sajátos komprádor (a tőkének szállást csináló) réteg hatalmára épülhet, s a harc valójában akörül folyik, hogy kikből is álljon ez a komp­rádor réteg. A baloldal ezen a kérdésfelvetésen túllép, amennyi­ben magát az újraosztást teszi kritika tárgyává, mert abból kihagyták a munkavállalók sokmilliós tömegeit.

A felújított „jobbos-balos" teória második alaptézise egyéb­ként éppen a külföldi tőke elutasításának problematikája. Itt me­gint egészen másról van szó, mint azt a liberális teoretikusok ál­lítják. A szélsőjobb számára az ilyen tőke azért ellenszenves, mert azon a nemzeti piacon, amelyen az új vállalkozó réteg és az újgazdagok kívánnak „aratni", ez a kulturálatlanabb és valódi üzleti tapasztalatok hiányától szenvedő „újburzsoázia" nem ké­pes állni a versenyt a külföldi tőkével. Az idegengyűlölet megint jó szolgálatot tesz a szélsőjobbnak, amely természetesen felhasz­nálhatja a baloldali kritika számos elemét, építhet az ezek alapjá­ul szolgáló valóban vérlázító igazságtalanságokra, de mindezt egészen más összefüggések közé helyezi: a kritikát kiforgatja eredeti kontextusából és a maga primitív faji-nemzetiségi-törzsi érvelésének részévé alacsonyítja. Beállítása szerint a külföldi tőke behatolásának negatív hatásai annak köszönhetők, hogy ez a tőke – és a szintén beáramló külföldi munkaerő – külföldi, ami­vel aztán nemcsak háttérbe szorítja, de el is fedi a negatív hatá­sok valódi okát, ti. hogy ez a tőke: tőke. (Amelynek logikája a maga tőkés természete szerint való.) Nem arról van tehát szó, hogy a „két szélsőség" ugyanazt mondja, csak másképp, hanem arról, hogy nem ugyanazt mondják.

A rendszerváltásból kisarjadt szélsőjobboldal a konzervatí­vokkal és a liberálisokkal együtt – miközben a szocializmus el­lenségeként a kapitalizmus visszaállítása mellett kardoskodik ­harsányan hangoztatja azt is, hogy a lesüllyedő „keresztény-nemzeti" középrétegek azért maradnak ki az osztozkodásból, mert a régi nómenklatúra „liberálbolsevista" képviselői a nemzetközi pénzügyi szervezetek támogatásával (amennyiben a nemzetközi szervezetek támogatják a kapitalizmus visszaállítását, termé­szetesen csak azokra az erőkre támaszkodhatnak, amelyek bizo­nyos szakmai és politikai képzettséggel és kapcsolatrendszerrel rendelkeznek) továbbra is – úgymond – hatalmi pozícióban ma­radnak, s e tényből a szélsőjobboldaliak egy nemzetközi összees­küvésre következtetnek – újabban olykor már Hitler avítt stílu­sában.

A valódi baloldal, amely semmivel sem kíséri nagyobb ro­konszenvvel, mint ők, a bürokratikus hatalom tőkehatalommá konvertálását, mégis egészen máshogy viszonyul ehhez is. Azt hangsúlyozza, hogy az állami vagyon, a gazdasági hatalom „szét­osztásának" egész jelenlegi módja a problematikus, nem pedig az – mint említettük -, hogy ki mekkora szeletet kap abból a bizo­nyos tortából.

A nemzeti társadalom (a munkavállalók, a munkanélküliek, a nyugdíjasok stb. és szervezeteik összessége) egy részének a ro­mantikus nemzeti kapitalizmus a maga szélsőjobboldali (popu­lista) ideológiájával nem egyértelműen ellenszenves, mert e szo­ciális demagógia a lesüllyedő milliók élményeire és vágyaira is épít. (Ahogy ezt a szélsőjobboldal korábbi hullámai is tették.) A lesüllyedés okairól, a Kelet-Európába ma bezúduló tőke termé­szetéről éppen azért is kell a baloldalnak beszélnie, hogy az érin­tett milliók ne higgyék el, hogy az ő gondjaikra csak jobboldali megoldások létezhetnek. A külföldi tőke ugyanis oly mértékben „ázsiai" stílusban jön be régiónkba, s Magyarországra is, hogy az valóban a XIX. századi állapotokat idézi fel, s valóban sérti a magyarság többségének érdekeit – mint ahogy bármely nép több­ségének érdekeit sérti. Miután az új hatalom aktív közreműkö­désével szétzúzza a hagyományos iparágakat, anélkül, hogy úja­kat honosítana meg, „szemétlerakódénak" tekinti azokat az or­szágokat, amelyekben pozíciókat foglal. A kényszerhelyzetben lévő országok munkaerejét oly mértékben kizsákmányolja, oly mértékű munkanélküliséget exportál hozzánk a privatizáció se­gítségével, oly mértékben csak a pillanatnyi érdekeket tekinti, hogy a régió egyre inkább a „latinamerikanizálódás" útjára lép. Az olcsó munkaerőnek tekintett ember sorsa a kulturális és er­kölcsi hanyatlás: a tőkebehozatal helyett végbemenő tőkekiszivattyúzás felgyorsítja a korábban így-úgy működő állami-jóléti „védőháló" teljes szétfoszlását, anélkül, hogy bármi a helyébe kerülne. A külföldi vállalkozó a legtöbb helyen még a szakmai önvédelmi szervezetek létrehozásának lehetőségétől is megfoszt­ja a munkavállalókat.

A baloldal ezekről a kérdésekről nem hallgathat csak azért, mert ez­zel – úgymond – érveket szolgáltat a szélsőjobboldal számára! Hogyan hagyhatná figyelmen kívül a külföldi tőke arcátlanul rabló ter­mészetét saját országunkban? Még az elfogulatlan bankszakem­ber, Vígvári András is – egy nemrég megjelent írásában (Népsza­badság, 1993. február 1.) – így összegzi a külföldi tőke áldásos te­vékenységét a „rendszerváltó" Magyarországon: „Az elemzések azt mutatják, hogy a tényleges privatizáció zöme külföldi pénzből történt. Az így megvásárolt vagyon a „hab" a tortán. A külföldi tőke az eszközök két százalékának megvételével meg­szerezte a magyar tiszta jövedelem húsz százalékát. Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy e befektetések nem termelési feltételekre, hanem adózási kedvezményekre, belső monopol­helyzetek megvásárlására alapozódnak. A külföldi tőke „meg­szállta" a belső piac monopolpozícióit és a jövedéki ágazatok egy részét. A lezajlott privatizációk alapján a külföldi tőke tech­nika-technológia-fejlesztő és beruházó hatása nem várható."

Mindazonáltal mindebből természetesen nem az a romanti­kus illúzió következik – számunkra sem -, hogy Magyarország vagy a kelet-európai régió „kiszállhatna" a világrendszerből, hi­szen a világrendszernek nincsen alternatívája. Van azonban al­ternatívája a külföldi tőke mostani garázdálkodásának, s persze átalakulhatnak a világrendszerbelső viszonyai is. Nem felejthet­jük, hogy a történelemben csak járatlan utak vannak. Visszaút nincs – semmilyen értelemben. Hogy a „visszaút" kísérletei ne érvényesülhessenek, ahhoz az egyik feltétel éppen a demokrati­kus szocializmus értékrendjének, vagyis egy olyan mértéknek az elméleti kidolgozása, amely hosszú távon elősegítheti a társada­lomban felhalmozódott kritikai potenciál gyakorlati kibontako­zását. Éppen a szélsőjobboldal kulturális megfékezése érdeké­ben is.

A baloldal elméleti zsákutcáival való foglalkozás számomra min­denekelőtt két paradoxont vet fel. Egyrészt: ha világos és hatá­rozott leírást tudnánk adni ezekről a zsákutcákról, akkor ebből az is következnék, hogy megjelennek számunkra azok az utcák, amelyeken a jövőben járnunk kellene. Ha legalább kidolgozott negatív álláspontjaink lennének – mi az, ami kategorikusan ele­sik -, abból már kirajzolódnék a pozitív megoldás iránya. Sajnos azonban azt kell mondanom, ennél rosszabbul állunk. Csak a le­vés állapotában lebegünk. Másrészt, s ez a második paradoxon, abban biztosak lehetünk, hogy van baloldal, mind szociálisan, mind kulturálisan – Ady és József Attila költészete a magyar kultúrában megszüntethetetlenül fenn fogja tartani ennek ethoszát -, és hogy vannak elméletek is. De, hogy baloldali elméletek vannak-e, ez már nem is olyan magától értetődő, ahogy a kér­désfeltevés sugallja.

A tudományos elmélet lényegi kritériuma, hogy objektivitásra törekedjék, immanens jelenséganalízist adjon, a szétszórt soka­ságok átfogó magyarázatát nyújtsa koherens kategóriarendszer­rel, s ha lehet, a jelenségekre alkalmazott magyarázó elvei, sza­bályszerűségei jövőt anticipáló mozzanatokat is tartalmazzanak,¹ – itt és most fel nem sorolandó ismeretelméleti és logikai (a szok­ványos tudományelméleti) követelmények megsértése nélkül. A tudományos elmélet ezen követelményeinek a társadalom jelen­ségeit vizsgálva igen nehéz eleget tenni, s ebből a nehézségből fakad azután, hogy az emberek gyakorta összetévesztik a tár­sadalomtudományos elméleteket ezen elméletek vélt vagy valós ideológiai funkcióival, illetőleg az ideológia vulgáris fel­fogásait terjesztik ki minden társadalomtudományos magyará­zatra, elméleti rendszerre vagy teorémára. Szemben e kiterjesz­téssel, az ideológiát sem lehet pusztán szándék szerint előállíta­ni, nem egyszerűen érdektörekvésekről van szó ebben, és nem is szándékos becsapásról, hanem arról, hogy bármilyen szellemi tevékenység, legyen az művészeti, társadalomtudományos, publicisztikai vagy vallási, ideológiává válhat, ha és amennyiben megragadja a tömegeket, képes azok magatartását és gondol­kodását befolyásolni. Azaz bizonyos kontextustól függő ered­ménytől (tudniillik hogy képes-e egy szellemi termék „tudatos­sá és cselekvőképessé tenni az emberek társadalmi gyakor­latát") – nos tehát ettől lesz (vagy nem lesz) ideológiává a szel­lemi termék, és nem attól, hogy egy adott társadalom adott poli­tikai tagoltságában – formális viszonyát tekintve jobb-bal tagolt­ságában – a szellemi termék létrehozójának intenciói szerint ez a baloldalt vagy a jobboldalt kívánta-e szolgálni. Csak a vulgáris redukcionizmus álláspontjáról látszik úgy, hogy a pár­tosságból lesz az ideológia. Valójában az objektivitás szoríthat az „ideológiai" eredményesség felé, mert az objektivitásnak van a jelenségeket megmagyarázó viszonyokat átvilágító, ad hominem demonstráló értéke. Mindezt egy olyan országban, ahol tíz­tizenöt éven keresztül mással sem foglalkoztak az értelmiségi „elit" tagjai, mint hogy saját állításaik „tudományosságát"állítsák szembe mindenkori vitapartnereik „ideologikus" állításaival, nem könnyű megérteni. S nem könnyű megérteni azért sem, mert – Giambattista Vico (1668-1744) azon mély gondolatának megfe­lelően, miszerint az emberek könnyebben értik meg a társadalmi jelenségeket, mert azokat csinálják is, mint a természetieket, amelyeket csak szemlélnek – a mindenkori társadalmi helyzetet a közvetlen gyakorlati tudat úgy éli át, hogy amiből valamit meg­ért, arról azt gondolja, hogy már érti is. A hétköznapi gondolko­dás ítélkezése során parciális magyarázó elveket észrevétlenül általánosít túl, és valóban zavartalanul, ha a társadalomról van szó, megteszi ezt, holott a természeti jelenségekkel való foglal­kozáskor valószínűleg nem tenné meg. Kritikai, távolságtartó tu­dat hiányában nincs szüksége analízisre, kikapcsolja a társada­lomtudományból a jelenségek, a részstruktúrák szaktudomá­nyos felbontását, oksági leírását, s azt gondolja, hogy ezt meg­teheti, ha feltárja a dolgok „ideológiai funkcióját". Rövidre van zárva így elmélet és ideológia összefüggése – attól tartok, hogy a tanulmány címében is.

Ami a baloldaliságot illeti, formális politikai viszonymeghatá­rozottságról van itt szó. Például, ha 1992 Magyarországát, mint létalapot választom ki, megismerésem tárgyává téve azt, akkor a hatalmon lévő konzervatív politikai kurzushoz képest a liberális állásponttól a polgári radikalizmuson és szociáldemokrácián ke­resztül a marxistákig, szocialistákig, kommunistákig, anarchistá­kig – megannyi pozíció baloldalinak számít. Sokan vannak, akik valamihez képest, adott alapon, baloldalinak számítanak. Hogy mindezeknek az alakulatoknak lenne valaminő közös társada­lomelmélete, ezt viszont már nem hiszem. Úgyhogy az elmélet kifejezés a politikai tagoltságra vonatkozó baloldaliság fogalom­mal zavarmentesen, közvetítés nélkül bizonyára nem vegyíthető. 1989-ben például a bal- és a jobboldal közötti választóvonal egészen másutt húzódott, mint 1992-ben, mert akkor még az elemzés tárgya más létalapon vetődött fel. Viszonytermészetű fogalmakról van tehát itt szó. Fogalmilag csak annyiban van bal­oldal, amennyiben van jobb is, és fordítva. Egyik a másikat felté­telezi ugyanakkor, amikor nem lehet azonos vele. Abszolút és időtlen (történelmi és társadalmi vonatkozás nélküli) fogalom­ként téves elképzelnünk bármelyiket, még ha a fentebbi formális általánosságában a politikai elemzés értelmes és megkerülhe­tetlen kategóriapárjáról van is szó. Mert ez a formális minőség tartalmilag szükségképpen vonatkozik valamire, például pártok, irányzatok közötti különbözőségekre, vagy párton belüli szár­nyakra, csoportokra, vagy, mondjuk, gazdaságpolitikai koncepci­ókra stb. A kategóriának ez a tartalmi vonatkozása ad alkalmat elrelativizálására, ad abszurdum, ellehetetlenítésére. Mert köz­ben észrevétlenül végbevihető olyan összefüggésváltás, reláció­váltás, amivel zavar idézhető elő. Például abból, hogy minden pártnak van jobboldala, centruma és baloldala, még nem követ­kezik, hogy egy jobboldali párt bal oldalát azonosíthatnánk egy baloldali párt bal oldalával – mint ahogyan ezzel a csúsztatással gyakran él a mindennapi gondolkodás és publicisztika.

Természetesen a tudományos igényű gondolkodás differen­ciáltabb a közvetlen politikai tudatnál. Nem is képezhető le min­den társadalmi probléma a politika ezen jellegzetesen érdek- és akaratkötött kategóriapárosára, lévén ennek a funkciója nem a megismerés, hanem a saját álláspont, valós vagy vélt érdekek érvényesítése. A jobb-bal minősítésnek, tájolásnak és tájékozó­dásnak ez ad értelmet. Változtatva a problémákat változik a minősítés, eltolódik a két pólus közötti centrum. A történelem azonban ad számunkra egy máig érvényes mércét. A francia forradalom mércéjét, ahol a jobboldaliságot a versengő individu­umok formális egyenlősége jelentette, ami előrelépés volt a feu­dális rendiség függőségi formáihoz képest. Ezzel szemben a baloldaliságot a szociális érzékenység, az a szemlélet jellemez­te és jellemzi, mely szerint az egyén társadalmi helyzete nem­csak az egyéntől függ, hanem társadalmi kondícióitól; sőt az egyén is társadalmi lény.

Ami a szigorú értelemben vett elméletet illeti, itt is nehézsé­get jelent, hogy az elméletnek is van történelmi meghatározott­sága, mint ahogy a politikai tagoltságnak is volt. Egy elmélet el­oldódhat, elszakadhat keletkezéskori funkciójától, és így megvál­tozott helyzetben olyan funkcióváltáson mehet keresztül, mely­nek következtében már alig-alig hasonlít keletkezéskori önmagá­ra. Az arisztokratikus-elitista történelemszemlélet eredendően a konzervativizmushoz és a jobboldalhoz kötődik, s ez ma is így van. Mindez nem jelenti, hogy ne lehetne felhasználni, leíró érte­lemben, ezt az elitelméletet olyan viszonyok leírására, amelyek most nálunk új uralmi, függőségi formákat hoznak létre. Teszem azt, a gazdaság feletti korábbi pártirányítást a bankoktól és pénzügypolitikai irányítóktól való függés kemény tényei váltják fel. Ezek értelmezésében Wilfried Paretónak az elitek cirkuláció­járól szóló tanítását ma sokoldalúan konkretizálhatjuk hazai vi­szonyainkra. Hogy aztán ezen folyamatok megragadásán túl­menően a folyamatokat igazolandónak vagy kritikailag elvetendőnek értékeljük, ez már nem a helyzet elméleti ábrázolásá­nak, bemutatásának a dolga lesz, hanem annak a kérdése, hogy az adott uralmi formákat itt és most történelmileg szükség­szerűnek vagy ellenkezőleg, súlyos károkat okozó devianciának értékeljük.

Ugyanazon tudományos rendező elv vagy paradigma tehát eltérő funkciót tölthet be aszerint, hogy mi az a helyzet, amire vonatkozik, továbbá, hogy legitimáló vagy a viszonyokat kritikai­lag felülvizsgáló mértékként szerepel-e. Ezért jelent problémát, kettős paradoxont számomra a baloldal elméleti zsákutcájának témája. Ebből következően, hadd szóljak a továbbiakban arról, amihez értek, nevezetesen a marxi kritikai társadalomelméletről, s ne az összes szóba jöhető baloldali elméletről, ami a mai poli­tikai tagoltság alapján felvethető.

Hogy állunk a marxizmussal 1989-1991 után?

In medias res, megállapíthatom, hogy a nyolcvanas évtizedben nemzetközileg valamiféle alkonya vagy legalábbis visszaesése volt megfigyelhető a marxizmusnak, aminek az okait fel kell tár­nunk. Mindazonáltal ez a visszaesés magyarázható a marxiz­mus keretein belül, nem kell túllépnünk rajta, és főleg nem kell elvetnünk ezt a társadalomtudományi irányzatot, sőt világnéze­tet ahhoz, hogy megérthessük: miért nincsenek új, friss hajtások a nemzetközi marxizmus családfáján, szemben a század hatva­nas-hetvenes stb. évtizedeivel, amikor egyre újabbak bukkantak fel. Ha csak felidézzük a hetvenes évtizedet, azt látjuk: Francia­országban az Althusser és Poulantzas nevével fémjelezhető strukturalista marxizmus, nemzetközi kihatással, a szociológiá­ban Alain Touraine „Production de la société"-je² vagy Pierre Bourdieu megannyi munkája, szimbolikus erőszakelmélete (né­mi weberianizmussal ötvözve) – egyszóval számottevő eredmé­nyek születtek. De hasonlóképpen jelentősek a teljesítmények Németországban, a frankfurti iskola harmadik nemzedéke eseté­ben,³ vagy gondolhatunk a „Kapitallogiker" irányzat elemzéseire, ugyanakkor, amikor Angliában a „politikai marxizmus" (Bob Jessop, Ralph Milliband, E. M. Wood, A. Gilbert stb.) teljesítménye­ire hivatkozhatom.⁴ Nálunk kevésbé ismert a latin-amerikai vo­nulat, másutt erről antológiát adtak ki.⁵ De Kelet-Európában is jelentős fejlemények tanúi lehettünk. Hazánkban a Gramsci-recepcióra vagy Lukács György utolsó munkáira utalhatok, mond­juk a polgári jogban Eörsi Gyula, a jogelméletben Peschka Vil­mos, az irodalomtörténetben Király István munkássága mellett, sok mindent nem említve. (És figyelembe véve szubjektív korlátaimat, ismereteim sajnos közel sem teljes voltát, különösen, ami a természetkutatással összefüggő területeket illeti.)

Nem a pontos kronológiai határmegvonás a döntő – a szaka­szok mindig viszonylagosak, kivételekkel gazdagítottak – ahhoz, hogy megállapítsam: a visszaesés jó egy évtizede elmélettörté­neti tény. Hogy a kivételekről is szóljak: keveset tudok (tudunk) az amerikai marxizmusról, ámde mint legutóbb éppen az Esz­mélet szervezte konferencián hallhattuk David Rucciótól (USA), létezik és hat;⁶ és a japán kapitalizmus felfejlődésének követ­keztében a marxizmus gyökeret vert a felkelő nap országában is. Az összkép szempontjából mégis az a kérdés, mi a vissza­esés magyarázata, miért maradt el az elmélet megújulása az utolsó évtizedben?

Elfogadom az elméleti tudományoknak, így a marxizmusnak az elmélet fejlődésére adott azon magyarázó sémáját, mely sze­rint ezek mozgása döntően három tényezőn múlik:

I.                 a társadalmi-történelmi valóság változása a legdöntőbb té­nyező, amin az elmélet érvényessége nyugszik;

II.               az egyes társadalmi jelenségeket analizáló szaktudomá­nyos elemzések, a szakjellegű társadalomtudományok elemzési szintje;

III.              az elmélet, így a marxista elmélet önfejlődésének szintje, tényezője.

Mindezek nemcsak egymás mellett párhuzamosan ható té­nyezők, és nem is csak a kölcsönhatás tényét vagy hiányát kell megállapítanunk közöttük – bár ez is fontos lehet. Az elmélet ér­vényessége éppen azon múlik, hogy sikerül-e a marxi elmélet felé, mint ami a totalitás, az összfejlődés fő irányainak gondolati megragadására hivatott, közvetíteni az empirikus és történelmi tapasztalatokat, a tagolt egészbe emelni a részrendszerek szak­tudományos vizsgálatának eredményeit, egybelátni, gondolatilag rekonstruálni a relatíve külön álló komplexumokat. A kritikai el­mélet differencia specificája a „Sozial­wissenschaft oder Sozial­technik" típusú kérdésfelvetéssel szemben vagy a különböző té­nyezők egyenértékűségét hirdető weberi módszertannal, a mód­szertani pluralizmussal szemben mindig is ez volt (hogy ne is említsük a szubjektivisztikus kultúrtudományi és/vagy szellem­történeti orientációkat). Az egész gondolati rekonstrukciója, tör­téneti mozgásában való megragadása a közvetítések dialektikus elméletével – dióhéjban ez a marxi elmélet programja. Ma pedig – véleményem szerint – annak az elméleti keretnek a paradig­maváltásáról van szó, illetve kell, kellene szónak lennie, amelye­ket – az átlag teljesítménye értelmében – marxizmus-leninizmusnak neveztek. 1989-91-gyei, a kelet-európai korai, politikai szocializmusok,⁷ nyerskommunizmusok dominószerű összeomlásával új helyzet előtt állunk, ha komolyan vesszük, amit a mar­xizmus összfejlődéséről és programjáról eddig mondtam.

Előrebocsátom: azok számára, akik az emberiség történelmi útját meg akarják érteni és keresik az adekvát elméleti pozíció­kat az egyed és a nem drámájának feloldásához, keresik az em­beri társadalom társadalmi emberének nagyobb szabadságfokot biztosító társadalomalakulathoz vezető új utakat, nos tehát mindezek számára nem a marxizmus ért véget 1991-gyei, ha­nem csak annak különös történeti formája.⁸

Ma új korszak köszönt ránk: az elmélet megújításának kor­szaka, ha és amennyire meg tudunk szabadulni attól, amitől meg kell, s ami csak egy látszatnak a valóság rangjára emelé­séből adódott, továbbá attól is, amitől ideig-óráig meg is fogunk szabadulni: azoktól az „útitársaktól", akiknek karriereszköze volt vagy azzá vált a szocialista mozgalomban (vagy mozgalommal) való, nem túlzottan áldásos ténykedés, A létfolyamat azonban szelektál. Embereket, akik a mozgalom hanyatló szakaszában biztos elválnak tőle,⁹ s gondolatokat, mert a gondolkodás a létre vonatkoztatott. A léttények kritikai rostájának szelekcióját még­sem könnyű felfogni, mert a világtörténelmi vereség ellenére sem bizonyos, hogy azok – a tömeges tapasztalatok súlya által már nem idealizálható – kapitalista rendszerek, melyek kialaku­lófélben vannak, eredményesebbek lesznek-e, vagy ellen­kezőleg, közép- és hosszú távon éppenséggel elmaradnak azon rendszerektől, melyeket felváltottak. Az elmaradottság talaján keletkezett szocialista kísérletek veresége nem jelenti auto­matikusan a kapitalista elv győzelmét. Ezért gondolkodásunk ma nem szilárd egzisztenciákra, hanem a levés állapotában hánykolódó valóságra vonatkozik, s már-már reménytelennek tűnő, a rossz végtelenségbe tartó dialógusaink mind ez ideig ezért sem vezethettek eredményre. Magam éppúgy kételyek kö­zött vergődöm, mint mások, ajánlásaimat szerénynek szánom – fogadják megértéssel. Ahhoz azonban, hogy egyáltalán korrigál­ni lehessen bizonyos elméleti pozíciókat, magyarázatokat, eze­ket élesen és világosan meg kell fogalmazni. Elmosódottan nem fog menni, mert bizonytalan állítások bizonytalan tartalmait nincs mivel szembesíteni.

Mi kerül, szerintem, a történelem lomtárába? Mégpedig közel sem véletlen okoknál fogva, hanem azért, mert két döntő moz­zanatában tévesnek bizonyult az az elméleti általánosítás (vagy sokszor inkább csak „kép"), melyet az elmúlt korszakról a mar­xizmus-leninizmus adott. A kapitalizmuselemzésről és a szocia­lizmuselemzésről, azaz a világrendszer elemzésében való tévedésekről van szó. Mert ha az volt a lényege a leninizmusnak, hogy új szakaszt konstatált a marxizmus fejlődésében, azt, amelyik kifejezi, hogy „korunk fő tartalma a kapitalizmus és a szocializmus küzdelme, és ennek vezető ereje a munkás­osztály", akkor most ez a szakasz biztosan véget ért.

Ha a régi és új harcában a kapitalizmust mint a régit, a szo­cializmust pedig az új mozzanatát képviselőnek fogjuk fel, akkor megállapítható: a régit – sajnos – nem győzte le az új. Régi és új harcában három létszak váltja egymást, amíg az új győzelmet arat a régin. Először a régi kereteiben, formáiban jelenik meg; a második fázisban a régi mellé lerakódik az új – a régi és az új meg­kettőződött­ségének jelensége áll fenn -; hogy aztán a harmadik létszakban az új legyőzze a régit,

visszafordíthatatlanul domináljon felette. A leninizmus tételezé­sével szemben – melyet Sztálin Szverdlov-egyetemi előadásai­tól (1924) számíthatunk – éppen azt mutatja a történelmi való­ság, hogy az első létszak mellett a másodikig jutott el a szocia­lista útkeresés, de sosem állt fenn a szimmetrikus meg­kettőződés a szocialista „újnak" a régivel való harcában, mert ha a kapitalista világrendszerből való emancipálódási kísérlet közben terjedelmileg nőtt is az új -1917 és 1989 kö­zött -, de sem minőségében, sem intenzitásában nem tudott partikuláris mivoltából kitörni. Amíg a világkereskedelemben négy-hat százalékot tett ki az új képviselőinek összforgalma, addig szemmel látható, milyen korlátozott gazdasági jelentősége lehetett (hogy itt csak egy tényre utaljak a sok közül). Tévesen mondotta tehát ki az 1969-es moszkvai értekezlet, hogy a szó­ban forgó alakulatok saját alapokon fejlődő szocialista rendsze­rek voltak, nem is beszélve a „fejlett szocializmus" megalapozat­lan spekulációiról.¹⁰ Bizonyos látszatok sokáig fennálltak. Soká­ig érvényesült az az összefüggés, hogy a monopolkapitalista or­szágokon belüli ellentétek világháborúkhoz vezettek, a háborút követő forradalmi mozgalmakban pedig teret nyertek a szocializ­mus erői, s még az 1960-as, 70-es években is fennállt a nemzeti felszabadító mozgalmak következtében „a szocialista forradal­mak történelmi paradoxona" helyzet.¹¹ Csak éppen: ami Lenin idejében valóságos látszat volt – hogy tudniillik az imperializmus a kapitalizmus utolsó, legfelsőbb foka, a szocialista forradalmak előcsarnoka -, az bizonyult téves anticipációnak. Átmenetileg fennállt, hogy a fejlett tőkés centrum országaiban nagy válsá­gok követték egymást, s a húszas évek nagy fellendülését nagy világválság követte. Csakhogy ennek oka nem az volt – mint ezt a leninizmus véli –, hogy kimerültek a kapitalista rendszer belső felhajtóerői, hanem, hogy a klasszikus iskola egyensúlyelméletére alapozott liberális gazdaságpolitikai gyakorlat szembekerült a monopolista gazdaság válságával, termelési viszonyaival. Ugyanígy a hatvanas-hetvenes években a Szovjetunió mint szocialista ország fokozatosan vesztette el mintaország szerepét, s bár egy ideig fennállt az antiimperialista harc vezető erejekénti tekintélye, saját szocializmusának megújí­tását igazán sosem érte el, minek következtében utóbbi minősé­gét is fokozatosan elvesztette. S itt jönnek a szaktudományos kérdések, amelyeket éppen elméletileg általánosítva – nem pe­dig kikerülve – lehetett volna felfogni, mi is történt valójában: nem az utolsó szakaszról volt szó, hanem arról, hogy a Hilferding-Kalecki-Keynes-Káldor nevekkel fémjelezhető vonulat megadta a kulcsot a válságelhárítás és gazdaságszabályozás eszközeihez.¹² Az összkereslet-összkínálat állami szabályozá­sa, a makroprofit-elmélettel leírható kérdések, az innováció álla­mi menedzsmentje vagy a keynesianizmus keresletösztönző gazdaságpolitikája – abban a korszakban, amikor a tőkés gaz­daságnak és társadalomnak a krónikus túlkapacitások állapotán kellett túlkerülnie – megannyi szakjellegű elemzéssel kimutatha­tó fejlemény, amely nem állt összhangban a „korunk fő tartalma" tétellel, viszont összhangban állt a harmadik és negyedik ipari technikai forradalom teremtette új helyzettel, a fogyasztói társa­dalom nemcsak apologetikus funkciót ellátó szociológiájával, a tömegfogyasztás rendszerstabilizáló tényeivel. Mindezt nem tu­dom itt kifejteni. Monografikus kísérletet tettem arra, hogy gene­zisében írjam le és értelmezem ezeket a változásokat, me­lyekből számomra kiderült, hogy a monopolkapitalista szituáció volt az efemer, a tiszavirág életű; és a tartós, átfogó tendenciát a szervezett kapitalista fok és szakasz képviselte?¹³

Felvethető azonban az a kérdés is, vajon mára vége lenne a szervezett kapitalizmus korszakának? A válasz keresését nyitott kutatási problémának tekinthetjük. A világgazdaság egy megha­tározott növekedési pályájának 1973-74 után bizonyára vége, az extenzív növekedés erőforrásai kimerültek, ami az ökológiai problémákban manifesztálódik, s egyben aláássa a bővülőén rendelkezésre álló javak újraelosztási arányait, de ne feledjük: anélkül, hogy megszüntetné a redisztribúció létalapját, a beavat­kozást kiváltó strukturális tényezőket (az összkereslet-összkínálat szabályozása, a nemzetközi versenyképesség állami managementje, a munkaerő reprodukciós színvonalába beépített materiális kompenzációk rendszere mind az egészségügyben, az oktatási és szociális intézményhálózat fenntartásában, mind az új ökológiai válság kezelésében, nemkülönben a nemzetközi pénzügyi rendszerben). A taylori-fordi munkaszervezeti formák tényleges visszaszorulása mellett a legjelentősebb ellenható té­nyező alighanem a tőkés világrendszer 89-91-es mundializációja, mert a belső ellentmondások új dimenzióit nyitja meg, akár csak a centrumon belül kirajzolódó három pólusra gondoljunk (az Észak-Dél konfliktusa mellett), s kétségessé teheti, hogy a szervezett kapitalizmus továbbra is fenn fog-e állni, avagy mennyiben értünk egy posztkeynesiánus szituációhoz, amint ezt a neokonzervatív gondolkodás hirdeti.¹⁴

Hogy a modern kapitalizmusnak az 1919-33-as válság utáni megújulását hogyan írjuk le és értelmezzük, tehát temérdek szaktudományos kérdést érint. Ugyanez a helyzet a pluraliszti­kusán szervezett politikai univerzum tekintetében, ahol is ma már jól látható, hogy túl vagyunk a Lenin által leírt szituáción.¹⁵ Az új korszakot ugyanis nem lehet megérteni, ha, pusztán mert ma is vannak élősdi és halódó vonások, ezeket túláltalánosítjuk, mi­közben valójában a centrum országaiban a tőkés termelési mód a termelékenység soha nem látott szintjére jutott, s ezen a bázi­son érte el uralmi pozícióit, katonai, geopolitikai és politikai győzelmeit az egyenlőtlen és hierarchikus világgazdasági rend­szerben.

A marxi elméletben lényeges szerepet játszik a munkásosz­tály, mégpedig a történelmi változások szubjektumaként. Vajon szükség van-e itt is a mellény újragombolására? S ha igen, mi­ért? Nem mindegy ugyanis, hogy a történelmi vereség és a ki­bontakozó „elpolgáriasodás" okán, vagy más ok miatt. A közvet­len tapasztalat azt mutatta, hogy a munkásosztály Kelet-Euró­pában nem bizonyult sem az önfelszabadítás hordozójának, sem az állami tulajdon védelmezőjének.¹⁶ Ugyanakkor ha a világrendszer nívóján elemzünk, megállapítható, hogy a gazda­ság társadalomstruktúrája értelmében, tehát a tulajdoni-elosztá­si-munkamegosztási viszonyokban konstituálódó fogalom értel­mében a munkásosztály terjedelmileg bővülőén van jelen az össznépességen belül. Csak éppen ez a magánvaló létezést je­lenti, s egyáltalán nem jelenti az osztály önmagáért való létezé­sét, nem jelenti, hogy az önfelszabadítás értelmében politikai tet­teket hajtana végre. Az itt meglévő bonyolult relációk elemzésé­re nem térhetek ki,¹⁷ de enélkül is rögzíthető az álláspontom: a munkásosztály ez ideig – sem Keleten, sem Nyugaton – nem bi­zonyulta történelem olyatén szubjektumának, mint amely szere­pet a marxi elmélet tulajdonít neki. Éppen az az éles ellentmondás áll fenn, hogy miközben a tőkés világrendszerben az „osztály önmagában" állapota a népességben egyre na­gyobb kiterjedést ölt, addig ez az alany egyáltalán nem cse­lekszik „az osztály önmagáért" politikai színvonalán. Nem vezető ereje a kornak, mint ezt a marxizmus különös formája deklarálta. A probléma azonban itt sem a marxi elmélet kerete­iből bújik ki, abban gondolatilag exponálható és kezelhető, ám hogy az ellentmondás konstatálásán túlléphessünk, ahhoz megint csak tisztességes, előfeltevés mentes szaktudományos (öko­nómiai, szociológiai, politiológiai, történelmi stb.) erőfeszítések szükségeltetnek.

Talán még nagyobbak a nehézségek a szocializmus-proble­matika magyarázó sémáit illetően. A forradalomelmélet lenini to­vábbfejlesztése, a forradalmi helyzet objektív és szubjektív krité­riumainak kidolgozása ma is érvényes: szaktudományos ered­mény, analitikus, leíró értelemben sem haladta meg az idő. De ha a permanens forradalom felfogását vagy az élcsapat típusú párt szerepét nézzük, akkor látható: egy dolog ezeknek a prob­lémáknak az ő korában való adekvát elméleti kezelése, és egé­szen más dolog az, ha nem látjuk be: a Leninre való hivatkozás csak eltakarja, hogy az élcsapat típusú pártnak – mint a messia­nisztikus osztálytudat hordozójának – a teorémája a rárétegződő sztálini gyakorlat következtében történelmi funkcióváltáson ment át. Ez az élcsapat típusú párt nem bizonyult a szocialista építés olyan organonjának, szervének és eszközének, mint amit Lenin is elvárt tőle, sőt – az osztály nevében és helyett – a luxemburgi „pártdiktatúra" megtestesülésévé változott. A totalitárius párt Gramsci-féle kritikája („Az új fejedelem", Magyar Helikon, 1977. p. 38-51.) történelmileg és empirikusan éppen az 1989-91-es összeomlással verifikálódott. Éppen ezért a lenini elvárás a múl­té, ellenben ha valaki a modern politikai történetében az akkor új típusú forradalmi párt genezisét akarja megérteni, ma sem ol­vashat jobb, alapvetőbb munkát, mint a „Mi a teendő?"-t. Csak éppen más dolog az elmélettörténeti és politikatörténeti megér­tés, és megint más a jelenség olyan általánosítása, amely nem veszi figyelembe azt a politikai-szociológiai törvényszerűséget, miszerint a politikai aktorok akkor, amikor a mozgalmi lét­szakból párttá, s a pártból hatalomra jutott állammá válnak, történelmi funkcióváltáson mennek keresztül. Különösen sorsszerű az a versengő karaktert kiiktató egypárti hatalomgya­korlás esetében, amely mintegy az identitásvesztés strukturális garanciájának, az önfelszámolódási folyamat hatékony eszközé­nek bizonyult. Épp így a permanens forradalom elméletével kap­csolatban felvethető az a „Baloldaliság"-bói származó probléma – amit Lenin tehát még felvetett, de a Lenin utáni gondolkodás már nagyon kevéssé -, miszerint mihelyt legalább egy fejlett or­szágban győz a szocialista forradalom, minden valószínűség szerint éles fordulat következik be, s ettől fogva Oroszország nem mintaország, hanem szovjet és szocialista értelemben is­mét elmaradott ország lesz. A szovjet típusú szocializmust ép­pen Közép-Európában magasabb, fejlettebb alapról induló társa­dalmak követték, kísérleteik modellértékűsége azonban – többek között – éppen azon bicsaklott meg, hogy a szovjet gyakorlat lényegében és döntően benne ragadt abban a modellben, amelyet az eredeti szocialista felhalmozás, az első és a má­sodik ipari forradalom kihívása alapozott meg, de amely semmiképpen sem volt alkalmas arra, hogy a modernizációt önfejlődő alapon hozza létre.

A szaktudományos elemzési szint tehát nem kapcsolható ki a történelmi korszakváltás megértése szempontjából. Ha viszont van ilyen, akkor ezt közvetíteni kell a marxi elmélet önfejlődési síkja felé. Éppen ebben lehet fölénye a részrendszereket és je­lenségeket vizsgáló parciális szaktudományos ismeretekkel szemben. Ezeket az ismereteket végtére is az össztörténeti fo­lyamatba kell beilleszteni. Ámde a totalitás-szemléletet nem is olyan könnyű érvényesíteni, ha nem egy holisztikus, kiüresített totalitás felfogást akarunk a tényekre ráerőltetni – ezt Karl Pop­per joggal bírálta -, hanem egy konkrét, tagolt egészet rekonst­ruálunk, a sokféleség egységét.

A két példa elemzésével nem az volt a célom, hogy a mar­xizmus-leninizmus axiomatikus tételeit és az ebből következő járulékos tételeket megdöntsem. Ezeket a történelem döntötte meg. A tanulság annyi, hogy a szaktudományos elemzési síkot nem lehet büntetlenül elhanyagolni, és nem lehet az ezen a sí­kon keletkező konkuráló, megoldatlan – esetenként az adott fej­lettségi szinten meg sem oldható – problémákon úgy túllépni, hogy ellentmondásos, komplex helyzeteket leegyszerűsítünk és úgy emeljük be őket az „elméletbe", hogy valójában egy tételes ideológiai rendszernek rendeljük alá a kérdés „megoldását". A szaktudományos elemzési szint ilyen alárendelése egy tételes ideológiai rendnek: manipuláció, épp olyan dogmatikus magatar­tás, mint amikor a napi politikai vagy taktikai lépéseknek rendelik alá az elméleti munkát.¹⁸ A sztálini ideológia, amely sikeres párt­pedagógia volt (sokáig az volt, túl sokáig) – miközben az is ta­gadhatatlan, hogy a tömegpártoknak szükségük van valaminő politikai pedagógiára -, leegyszerűsíthető katekizmusával, vo­luntarista dogmatizmusával súlyosan ártalmasnak bizonyult a je­lenségek elméleti általánosítása, a világfolyamatok értelmezése tekintetében. Ahhoz hogy a marxi rendszer tovább élhessen, s ne csak egyfajta intellektuális kapacitásként, társadalomtudomá­nyi iskolaként hathasson – így önerejénél fogva biztosított a jövője -, hanem abbéli minőségében is, hogy a kapitalista világ­rendszer kritikai elméletét adja az emberi emancipáció jegyé­ben, a megújuló szakjellegű társadalomtudományok kihívásait és a változó tapasztalati valóságot feldolgozva magának a mar­xizmusnak kell saját gondolatrendszerét megújítania – a tárgyi problémák primátusának előtérbe állításával, az egyes szaktu­dományi ágak közötti negatív hatásköri összeütközések csapdá­jának meghaladásával.

Nemcsak abban az értelemben van tehát szükség váltásra, hogy ismét kiadjuk a jelszót: „vissza Marxhoz", vissza az eredeti szövegekhez – mert bár egyrészt minden kezdőnek szükség­képpen innen kell indulnia, másrészt minden exegetikus, filoló­giai munkának lehet tudományos rendszerező, szövegkritikai, in­terpretációs eredménye. Ma nem egyszerűen erről, sőt, döntően nem erről a feladatról van szó. Hanem arról, hogy a kapitalista világrendszert – 1989-91-es mundializációjával együtt – adekvát módon egyáltalán le tudjuk írni. Csak ezen elméleti munka el­végzése után lehet a munkatársadalom védelme szempontjából vett gyakorlati feladatok kitűzésére vállalkozni.

A marxizmust illető mai lehetséges álláspontok közül én nem is abban látom a fő feladatot, hogy a marxizmust-leninizmust olyan kritikával illessük, amely ezt a korhoz kötött különös képződményt a marxizmus történetében mint a sztálini korszak legitimációs ideológiáját leplezi le és számolja fel. Ettől a kritiká­tól már nem lehet sokat várni, lévén, hogy mára az elmélet végső próbája, a történelmi praxis lépett túl e különös formán. Azon pedig, hogy a sztálinizmus mind valóságos tartalmaival (utalásszerűén: tömeges represszió alkalmazása, szuperhatalmi gesztusok felvétele, a tudományosság kritériumainak alárende­lése a taktikának, az igazságé a propagandának stb.), mind pe­dig ideológiai funkciójával a kommunista mozgalmat ütötte-verte – nos, ezen legfeljebb sajnálkozni lehet, Mindez ráadásul azt a hamis látszatot is előidézi, mintha az antisztáliniádával egy igazi Lenin autentikus pozíciójához lehetne eljutni. Én ugyanis ezt a gondolati mozgást, megoldást is félrevezetőnek vélem. Lenin: korának kiemelkedő marxistája, a XX. század világtörténelmi személyisége, a szovjet állam megalapítója. De éppen, mert a szovjet állam és társadalom elvesztette a fejlett kapitalizmussal való termelékenységi versenyt, egy korszak véget ért, s a mo­dernizációnak Leninre alapozó elsődlegesen politikai eszközök­kel szervezett és működtetett, erőforrást összpontosító felfogása sem lehet kielégítő. Mind a lenini kezdeteket, mind a sztálini kor­szakot történelmi jelenségként lehet megérteni és elemezni, sa­ját korának mértékei szerint, s Lenint – szemben Sztálinnal – az emberi társadalom felszabadításának autentikus teoretikusaként kellene kezelnünk.¹⁹ A saját kor mértéke azért fontos, mert azt a mércét, melyet csak a XX. század második felében végbement evolúció állított fel, amely ugyanis az emberi és állampolgári szabadságjogokat a hatalom gyakorlásának korlátjaként hozta létre, és az ellenzéki jelenség legalizálásával széle­sebb mozgásteret nyitott a társadalmi konfliktusok politizációja előtt, mint amilyen a két világháború közötti és előtti rendszerek bármelyikében is megvolt, vagy akár meg lehe­tett volna, nem lehet rájuk alkalmazni. Ez utánuk kifejlődött mér­ce, a ma mércéje – visszavetítése méltánytalan és tudományta­lan. Ez az evolúciós szint a társadalmi haladásnak és a hatalom­gyakorlás civilizálódásának relatív, de becses eredménye. Akár­csak a második generációs emberi jogok (munkához, szociális biztonsághoz, egészségügyi ellátáshoz, oktatáshoz való jog), vagy a harmadik generációsak (az egészséges környezethez való jog, az emberiség közös örökségéhez való hozzájutás stb.), melyek azonban szögezzük le, sehol sem vezettek el az elide­genült emberi viszonyok és a bürokratizált közhatalom meg­szüntetéséhez, osztályuralom mentes társadalom létrejöttéhez; mindezekért a marxizmus mint olyan, a tudományos világnézet magas rendű igénye, ma is érvényes. Csak éppen nem szabad összekeverni a hatalmi-politikai szerkezetek történelmi formáit és funkcióit azzal az anyagi újratermelési folyamatban konstruá­lódó uralmi alapzattal, melyet csak az értéktöbblet-elmélet képes felmutatni. (Nem kizárva, hogy eközben a forgalmi-elosztási fo­lyamatok bizonyos sajátosságait, a munkával szabadon nem re­produkálható javak értékesülési módját a határtermelékenységi elmélettel ragadjuk meg.)

Persze ha elfogadnánk a posztmodern lebegtetés és lebe­gés helyzetmegítélését (túl a kapitalizmuson és szocializmuson), amelyben persze kétségkívül feszülnek általános humanista, progresszív kritikai tartalmak, akkor nem lenne szükségünk a marxizmusra. De ha egy világnézet-tipológia szempontjából ve­tem fel a dolgot, akkor a posztmodern esetében rögtön világos, hogy annak emberképe a polgári liberalizmusé: kétségtelenül nem a konzervatív, organikus társadalomfelfogást osztja, hanem az anorganikus individuál-liberális elgondolást. Tehát nem is a marxit, amelyik sem nem organikus, sem nem anorganikus, ha­nem egy önálló antropológiát, tertium daturt lát az egyén és a közösség mindenkori viszonyában. A posztmodern elfogadása helyett ennek megértése a társadalmiformáció-elmélet feladata. A materialista lét- és társadalomfelfogás, a totalitásszemlélet, a dialektika és a történetiség elvének és követelményeinek érvé­nyesítése nem olyasmi, amit egy bármilyen szabású történelmi kísérlet kudarca hatályon kívül helyezhetne. Hogy a marxista tu­dományosság az új korszak elméleti feldolgozására alkalmas lehessen, ahhoz most a kapitalista világrendszer elemzésében kell előrelépnie, s ebben a szaktudományos elemzési szintek gazdag bekapcsolása szükségeltetik a különnemű részrendsze­rek analízise végett, hogy aztán ez az egész ökonómiailag meg­alapozott – de nem redukcionista – rekonstrukciójához vezet­hessen, az összfolyamat dialektikus közvetítéseinek együttlátá­saként. Távlatos, világtörténelmi perspektívában érvényes a marxi kritikai társadalomelmélet és módszer – ha és amennyi­ben az emberiségnek igénye van az egyed és a nem közötti el­lentmondás megszüntetve-meghaladására. Amíg pedig a szel­lemi és fizikai dolgozó osztályok nem szabadultak fel, szük­ségük lesz ehhez a marxizmusra. Ez az, ami a XIX. század­ban is érvényes volt, s ami a XXI. században is érvényes ma­rad – egészen addig, amíg meg nem valósul. Az emancipáció aktualitása mellett tehát annak ellenére ki kell tartanunk, hogy sem az elnyomott nemzetek partikuláris kitörési kísérleteként, sem pedig az uralkodó népek egyszerre és egyidejűleg történő tetteként nem sikerült a marxi program megvalósítása senki sem tört ki eddig sikeresen a kapitalista univerzumból. Ma „a világtör­ténelem értelmetlen végtelenségének" minket, marxistákat, job­ban kell nyomasztania, mint valaha, hiszen két világháború, ok­tóberi és népi demokratikus forradalmak, nemzeti felszabadító küzdelmek után nagyjából újra ott vagyunk, ahol az I. világhábo­rú előtti Európa volt. Legfeljebb a megtett út tapasztalatával szegényedtünk-gazdagodtunk. Ettől azonban még az emancipáció önmagánál maradó szubsztanciális mozzanata bizonyára ér­vényben marad a kritikai társadalomelméletben, hiszen a fennál­ló világuralmi és szolgasági viszonyokkal terhelt. Az igazi zsák­utcát e viszonyok elemzésének elmulasztása jelentené.

Jegyzetek

Ez a tanulmány az 1992. március 21-i Eszmélet-napon elhangzott referátum kissé bővített, jegyzetekkel ellátott változata.

1 Szigeti József: A tudományos gondolkodás forradalma I. Kossuth, 1984. 33-34. pp.

2 Edition du Seuil. Paris, 1973. p. 543.

3 Offe, K, H. Tjaden stb. munkásságára gondolunk.

4 Michel Löwy: Le marxisme en Amérique Latin. La Découverte, 1980.

5 A politikai marxizmus az angolszász világban. Kossuth, 1988. Válo­gatta és a bevezető tanulmányt írta: Ágh Attila.

6 Eszmélet, 11-12. szám, p. 6.

7 Miért beszélek korai, politikai szocializmusról? Azért, mert egyfelől a térségben lévő országok bizton nem voltak kapitalista társadalmak, másfelől sohasem érték el a marxi értelemben vett alsó főlí, a (gothai program értelmében vett) szocializmus kritériumait, fejlettségét. Mindig a politikai átmenet állapotában lévő, saját alapú fejlődést nem produkáló társadalmakról volt szó. Erőforrás-összpontosító modernizációt követelt a politikailag szervezett társadalom, ahol ennek alapviszonyát a minden­ki munkás az állammal, mint az össztőke funkcióját betöltő tulajdonossal szemben viszony jelentette. Ezen a meghatározottságon belül élesen különböztek egymástól a két irányban elkülönülő reformkísérletek: A: a technokratikus-kibernetikus szocializmus NDK prototípusú reformja (me­lyet részben Csehszlovákiában, és kisebbrészt a Szovjetunióban vettek át), és B: az árugazdasági reformok útján járó jugoszláv és 1968 utáni magyar útkeresés. Eredeti jellemzőkkel rendelkező gyakorlati kísérle­tekről volt szó, amelyeket nem lehet a marxi racionális történelem-filozó­fiai hipotézis (kommunista társadalom) mértékén mérni, s ezen az ala­pon leminősíteni, megvonni tőlük minden szocialista jelleget.

8 Ezt egykor „kötőjeles világnézetnek" hívták azok, akik régóta nem­csak ebből a paradigmából, hanem mindenféle marxizmusból vagy, ha tetszik, „izmus" nélkül, mindenféle marxi módszerre alapozott kritikai tár­sadalomelméletből kiléptek. Mellesleg: nem a kötőjelen múlik, hogy mi érvényes és mi múlandó a marxizmusban, mert vannak olyan művek, amelyekbe beleírták a kötőjelet és ma is érvényesek, s olyanok is, me­lyekben nem szerepel, de ettől még in concreto teljesen idejétmúlt, kor­szerűtlen irományok. Itt mindenesetre nem foglalkozhatunk azzal a könyvtárnyi irodalommal, amely a „marxizmust" döglött kutyaként kezeli. Vannak azonban olyan álláspontok is – mint Jean Baudouin rennes-i professzoré -, melyek óvatosságra intenek a temetéssel kapcsolatban: egyrészt a kelet-európai összeomlás nem változtat azon, hogy Keleten, Kínában a marxizmus modernizációs folyamatot eredményez, másrészt a szerző a forradalmi marxizmus összeomlását a nyugati marxizmus kétértelmű szekularizációjának visszhangjaként kezeli. Lásd: Mort au déclin du marxisme? Clefs politiques. 1991. p. 158.

9 Egyetérthetünk Tőkei Ferenc azon megállapításaival, mely szerint: „Valóban, ha a pszeudomarxista államvallás változatlan maradt egy ural­mi szituációban, mert a rendszer érdekelt volt ebben, akkor ennek összeomlása következtében a marxizmus ki tudott szabadulni abból, ami egy nagyon hosszú, esetleg túlságosan is hosszú periódus alatt komp­romittálta. Végre ne mondják marxistának magukat azok, akinek soha semmi közük nem volt hozzá, és csak azok mondják magukat annak, akiknek elkötelezettsége valóban szilárd és nem egykönnyen változik. In.: Quelques idées sur l'avenir du marxisme. In.: Eszmélet füzetek, I. (First International Conference of Social Critical Reviews), Budapest, 1991. p. 162.

10 Ezeket a zavarokat – másokkal összhangban – korábban is tudato­sítottam. Vö. pl. a Válaszúton (szerk.: Krausz T-Tütő L., 1988. Politika­tudományifüzetek, 7.) c. kötetbeli tanulmányomban, a 182. oldalon.

11 Tálas Barna kifejezése igen találó volt a helyzet jellemzésére.

12 Michael Kalecki: A tőkés gazdaság működéséről. Válogatott tanul­mányok, 1933-70. KJK. 1980. p. 276. Wiener György: Kalecki ár- és jö­vedelemmegoszlási elmélete. In: Áralakulás és jövedelemmegoszlás a reform utáni magyar gazdaságban 1970-1986. I. Gazdaság és társada­lom, 1991/1. pp. 33-37. Káldor Miklós: Gazdaságpolitika. Válogatta és a bevezető tanulmányt írta: Oblath Gábor, KJK. 1989. p. 253. J. M. Keynes: A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete. KJK, 1965.

13 Szigeti Péter: Szervezett kapitalizmus. Mediant Kiadó, 1991. p. 207.

14 Szigeti Péter: Kapitalizmus – késő-kapitalizmus. In.: Eszmélet, 4. szám. pp. 49-50., ahol a változásokat a keynesianizmus elfajzásaként értékeltem, Bhaduri és Joan Robinson nyomán. A kapitalizmus mundializációja 89-91 -gyei pedig, úgy tűnik, megerősíti ezt a tendenciát, mert amit a nyugat-európai baloldal éveken át keresett, hogy tudniillik e sza­bályozás új keynesiánus technikáit a nemzetállami szintről a nemzetek feletti, világgazdasági szintre kellene emelni, azt a baloldal helyett a nemzetközi pénzügyi rendszer, a Valutaalap, a Világbank és a multina­cionális társaságok formájában a polgárság csinálta meg, a centrum ér­dekeinek megfelelően: uralmi érdekek kiaknázására és antiszociális gazdaságpolitikai célokra használva a szabályozás eredendően nem ezen célokra keletkezett formáit. Az elméleti útkeresésnek ez az iránya közel sem szokványos, viszont megvilágító erejű, abban a korban ami­kor a nyugati kapitalizmus válságjelenségeiért a gazdasági szabályozás keynesiánus módozatait teszi felelőssé a jólét új gazdaságtani irányzata (new welfare economics: W. J. Baumol, Hicks, Scitowsky stb.). A neo-konzervativ ideológiai offenzíva doktrínái pedig hatékony szerephez ju­tottak az 1989-91-es kelet-európai fordulatban.

15 Álláspontom summája az, hogy ha egyfelől már nem érvényes a ka­pitalizmus lenini elemzése, mert megszüntetve-megőrizve túlment rajta a kor, melyben élünk, és másfelől az első szocialista kísérletek sem ob­jektíve, sem szubjektíve nem feleltek meg azoknak a célul kitűzött, mér­tékül szolgáló kritériumoknak, melyeket éppen Lenin és a belőle kiinduló leninizmus állított fel, akkor véget ért a leninizmus korszaka.

16 Lehet, hogy azért, mert az állami tulajdon szocializálása és a terve­zés demokratikus legitimációja hiányában a köztulajdonból, mindenki tu­lajdonából nem lett minden egyes tulajdona, sőt, gyakran Csáky szalmá­jává vált, méghozzá éppen azok szemében és gyakorlatában, akiknek az érdekeit hordoznia kellett volna. A termelőnek és a termelési eszkö­zöknek olyatén újraegyesítése, ahogyan az a viszonylagos elmaradott­ság kelet-közép-európai kísérleteiben történt, nem számolta fel a tulaj­don elidegenedett jellegét.

17 A munkásosztály fogalmi problémájának az elemzésére kísérletet tettünk a Baloldali Alternatíva Egyesülés 1989-es „Önkormányzat és tu­lajdon" című konferenciáján. írásom megjelenés alatt áll.

18 Lukács György több helyütt kifejtett sztálinizmus-kritikájára utalok.

19 Azt az értelmiségi magatartást sem tudom osztani – bár érteni vé­lem, hogy miért keletkezett – amelyik a múlt globális elutasításával akar „tiszta" maradni, mondván, az égvilágon semmi köze sem volt a marxiz­mushoz a Szovjetunió hetven, és a népi demokráciák negyven évének. Szerintem a különös forma mindig hordoz olyan általános mozzanato­kat, amelyek miatt ez módszertanilag is téves álláspont. Politikailag pe­dig az a helyzet, hogy annak, akinek nincs múltja, jövője sincs. S ami ennél fontosabb, hogy hét és négy évtized tapasztalatát (melyet feldol­gozni, elemezni kellene, hisz sem keletkezésükre, sem fennállásukra, sem megszűnésükre nézve nem epizodikusak, véletlenszerűek e sajá­tos társadalmi képződmények) nem lehet egyetlen gesztussal elhárítani. A kelet-közép-európai térség viszonylagos elmaradottságának és a kettős elnyomásnak legsajátabb termékeként jött létre a szocialista egyenlőségeszmény és a modernizációs követelmény összekapcsolása – Lenin ennek a teoretikusa -, s ugyanezért nem jöhetett létre a munka közvetítetten társadalmisága és az ennek megfelelő önigazgató-önkor­mányzó társadalmi alakulat, még ha hajdanán, akik tették, amit tettek, azt hitték is, hogy ezt teszik.

Vajon a feminista politikának a fizetett munka világában kell-e hadállásokat foglalnia, hogy onnan szálljon síkra a jobb feltéte­lek kivívásáért, avagy a nők meg nem fizetett tevékenységét, a háztartás eltorzította „létújratermelő" munkát¹ tekintse-e harci te­repének, s innen kiindulva küzdjön a társadalmi munkamegosz­tás gyökeres megváltoztatásáért? Vajon a felszabaduláshoz – minden bonyodalom ellenére – megkerülhetetlenül a bérmunka mezején át vezet az út, vagy a közvetlen létfenntartást érintő munka- és termelőviszonyok kiépítése, megerősítése, kiszélesí­tése és önállósítása a feladat?

Kellős közepén vagyunk annak a (meglehetősen éles) vitá­nak, amely e különböző koncepciók között robbant ki a nőmoz­galom, a nőkutatás berkeiben, meg a harmadik világra és a fejlődő országokra irányuló kutatások feminista „szegletében". A vita jelenlegi mérlege nem túl rózsás. Míg az egyik oldalon egy bizonyos elméleti és gyakorlati pragmatizmus bontakozik ki, ódzkodás az átfogó elméletektől és stratégiáktól (mondván: „itt minden kérdés olyan összetett, hogy nehéz egyértelmű megálla­pításokat tenni"), addig a másik oldalon a vita hullámai túlcsap­nak a partokon, és a felek oly élesen körülhatárolt elemzésekre és álláspontokra jutnak, olyan egydimenziós „táborok" – képződnek, hogy ez csak torzításokhoz és bénultsághoz vezethet.

A szembenálló felek jellemzésére olyan címkék váltak közke­letűvé, mint „háztartáspártiak" („létújratermelés-pártiak"), illetve „egyenjogúsítók". A dolog lényegét illetőleg mindkét címke mel­léfog, hiszen – bár gyakran ezt olvassák a fejükre – valójában sem a „létújratermelés" mellett voksolók nem propagálnak vala­miféle visszatérést az ipari társadalom előtti önálló gazdálkodás­hoz, ahol is a nők elsősorban a gyermekekért és a közvetlen lét­reprodukció biztosításáért felelősek, netán egyszer s mindenkorra függő és megalázó háziasszony- és anyaszerepre vannak ítélve; sem pedig ellenlábasaikat nem vezérli a kereső munkához, a pénzhez és a hatalomhoz való jobb hozzájutásért folytatott fára­dozásaikban a férfi-életforma puszta utánzásának vágya, tehát egyszerűen az a törekvés, hogy egyenlő jogokat kapjanak a ka­pitalista rendszeren belül. Mindazonáltal mégiscsak tény, hogy meglehetősen mély különbségek állnak fenn a két típusú indítta­tás nézetrendszere és az ezekből adódó gyakorlati következte­tések között.

Elméleti sarokpontok

Miközben a létreprodukció felértékelése" és az „igazságosabb bérviszonyok kivívása" – úgy látszik – egyre kibékíthetetlenebb ellentétet idéz elő a nőmozgalom soraiban, a valóságban a meg nem fizetett háztartási munka és a (pénz) bevételekhez való hoz­zájutás gondja egyaránt részét képezi a nők mindennapjainak. Azzal, hogy lerombolódtak az iparit megelőző társadalmak nép­tömegeinek gazdasági egzisztencia-alapjai, tehát felszámolódott a döntően a használati értékre és a közvetlen ellátásra orientált, sőt potenciálisan akár független önellátásra is képes agrárház­tartás létformája, korántsem következett be, hogy a fizetett és „szabad" pénzkereső munka kiváltotta volna azt a munkát, amely a közvetlen létfenntartásra és önreprodukcióra irányul. Bár az emberek most arra kényszerültek, hogy eladják munka­erejüket a manufaktúrákban, a gyárakban, a piacon – az így megszerzett csereértékeket és árukat mégiscsak szakadatlan, meg nem fizetett „otthoni" munkával kellett használati tárgyakká átalakítani, és csak ez a fizetetten háztartási, mezei és kerti munka tette lehetővé a mindennapi megélhetést az alacsony szintű bevételek ellenére. Ám ez az új típusú „önfenntartó" mun­ka, ha megint csak a közvetlen meg- illetve túlélés megszervezé­sére irányult, irányul is, önmagában már nem képes azt biztosí­tani, így hát bármennyire emlékeztessen is bizonyos elemeiben ez a tőkés beágyazottságú „önfenntartó" munka az iparit meg­előző vagy nem-ipari tevékenységformákra, mégis azoktól töké­letesen eltérő jellegű: ettől fogva a kereső munkával alkotott aszimmetrikus szimbiózis részét alkotja, és azzal együtt szük­ségszerű eleme a tőkés felhalmozás alapjainak.

Akár egyedülálló, akár közösségben él is tehát, ma az összes férfi és nő, aki nem hárítja másra mindennapi létének meg­szervezését, „önfenntartó" munkás, mondhatnánk: háziasszony – hiszen ennek a torzult „túléltető" munkának döntő részét a nők végzik.² Ugyanakkor szinte minden „életfenntartó" munkával foglalkozó nő rászorul a pénzkereső munkából származó jöve­delemre, akár maga tesz szert rá, akár a férje, szülei, a gyerme­ke, vagy a vele együtt élő közösség valamely más tagja révén jut hozzá. A nők tehát nem lehetnek meg ilyen jövedelem nélkül, amely azonban nem is teszi őket szabaddá. Ha a nő maga ke­resi meg ezt a jövedelmet, a „szabad" bérmunka és az értékte­lennek minősülő „létfenntartó" munka közötti diszkrepancia a nőben magában testesül meg; .ráadásul a keresőmunka ezáltal még egy különös női – értsd: különösen kizsákmányoló, megalá­zó – jelleget is ölt.

A gyarmati hódítás és a termelési viszonyok átalakítása Afri­kában, Ázsiában és Latin-Amerikában különösen elmélyítette az eltorzított „létfenntartó" munka és a bérmunka közötti,szakadé­kot. Anélkül, hogy a szabályozott bérmunka itt is olyan széles­körűvé vált volna, mint az első világban, az itteni sajátlagos gaz­dasági szerkezetet lerombolták, és rabszolgamunka, kisparaszti robot, a nyomornegyedekben éhbérért végeztetett munka, gyer­mek- és summásmunka stb. formájában olyan munkaviszonyo­kat kényszerítettek ki, amelyekben a puszta létfenntartó tevé­kenység kiterjedten összefonódott és összefonódik az áruterme­léssel, és így hozzáférhetővé válik a tőke számára. A tőkés ter­melési módnak ez a sajátos megnyilvánulása tette lehetővé azt a kényszerű többlettermék-előállítást, amely a metropoliszok ipari növekedésének egyik előfeltételét képezte. így a pénzkere­sés és az életfenntartás közötti szakadás magasabb szinten is megismétlődött: a harmadik világ mintegy a világgazdaság „ház­tartásbelijévé" vált.

Az első világétól eltérően azonban a harmadik világ „létre­produkáló" szférája – elsősorban a kisparaszti gazdaságokban, még ha ezek kénytelenek is egyre több árut előállítani és mun­kaerőt eladni – rendelkezik, legalábbis potenciálisan, egy bizo­nyos anyagi bázissal is. Minden deformáció és kényszerintegráció ellenére, az önfenntartási munka még inkább abban a hely­zetben van (vagy újból és újból abba kerül), hogy maga is állít­son elő használati értékeket, anyagilag is hozzájáruljon a túl­éléshez, szemben mind a nagyvárosi értelemben vett házi mun­kával, mind a (kapcsolódó) bérmunkával, amely a legtöbb eset­ben meg van fosztva minden termelési eszköztől.

Ellentmondások a stratégiákon belül és a stratégiák között

A létreprodukció felértékelésének hívei egy ideje egyre meré­szebb kísérleteket tesznek arra, hogy gyakorlatinak szánt követ­keztetéseket vonjanak le az elméletből. A nőknek eszerint ki kel­lene törniük a rendszerrel való szakadatlan együttműködésből, és a közvetlen léthez való megmaradt kötődésüket mintegy sa­játos erőként fel kellene használniuk arra, hogy növeljék a sze­mélyes lét súlyát, s ezáltal gyengítsék a rendszert. Gyakorlati út­ként többek között nevelői-fogyasztói társulásokat, polgári kez­deményezéseket és átfogó fogyasztási bojkottot ajánlanak. Azonban azért a kísérletért, hogy a kapitalista „önfenntartó mun­ka" és a kapitalista árutermelés elméletileg már felismert ellent­mondásos összefüggéséből közvetlenül gyakorlati stratégiákat vezessenek le, az elmélet lényegének részbeni feladásával kell fizetni. Semmi sem világít rá erre élesebben, mint napjaink szó­csatáinak egynémely konkrét vitapontja.

Ez utóbbiak közül is központi jelentőségű: vajon a létező „ön-fenntartási" szféra vagy a létező árutermelés terén keresendő a gyakorlati nőpolitika legfőbb célpontja? A dilemmát nyilván az a felismerés táplálja, hogy bármely gyakorlatnak valamilyen for­mában a fennálló struktúrákból kell kiindulnia.

Ezt a kérdés megfogalmazásakor előfeltételezett egydimen­ziós szembeállítást azonban már eleve el kell vetnünk azon is­mereteink alapján, amelyek a háztartásnak és az "árutermelés­nek a kapitalista rendszeren belüli kibogozhatatlan összefonódottságára vonatkoznak. Ahol ebből vagy abból az irányból gya­korlati vonatkozásban egyáltalán adódnak valamiféle „egyszerű" lehetőségek a „létreprodukció" és az árutermelés kényszerösszefüggéseinek szorításából való tényleges (fokozatos) kibonta­kozásra, ezek végül is mindig éppen ennek a központi jelen­tőségű felismerésnek a rovására érvényesülnek. Ez a probléma a vita különböző aspektusaiban is lecsapódik.

Először is a leírt kényszerösszefüggésből való fokozatos ki­bontakozás gyakorlati lehetőségei utáni kutatás azt a kérdést veti fel, hogy a két oldal, ti. a létreprodukció és az árutermelés közül melyiknek van nagyobb hatalma a másik fölött, illetve, el­lenkezőleg nézve, melyikük függ inkább a másiktól? A „háztar­táspártiak" elméleti kiindulásából erre a kérdésre egyértelmű a válasz. Jóllehet a felhalmozás önállósága az élet termeléséhez és újratermeléséhez viszonyítva puszta látszat, nem az önrepro­dukció viszonyai határozzák meg az ipart, hanem az ipari viszo­nyok az önreprodukciót. És ez a valóságban újból és újból egyértelműen be is bizonyosodik: a harmadik világnak azok a próbálkozásai, amelyek egy létfenntartásra orientált gazdálko­dás megteremtésére törekednek, ha ugyan már a világpiac strukturális kényszerei nem fojtják el őket, legkésőbb akkor biz­tosan kudarcot vallanak, amikor aktuálisan fenyegetni kezdik a tőke lényeges, netán létfontosságú erőforrásait. Ezen a ponton a mindenkori államszervezet közvetlen és növekvő erőszakával kell szembenézniük, anélkül, hogy lehetőségük nyílna bármilyen adekvát válaszreakcióra. Ez olyan próbálkozásokra is érvényes, amelyek – legalább részben – már rendelkeznek a szükséges anyagi alappal egy létközpontú és a mindennapi ellátásra orien­tált termelési mód kiépítéséhez. Az első világban a létrepro­dukcióra koncentráló kísérletek mindenesetre már kezdete­ikben is a kapitalizmus kényszereiből való részleges kivonu­lást hozhatják magukkal. De az autonóm termelés és ellátás anyagi bázisának teljes hiánya itt is azt eredményezi, hogy óhatatlanul fennmarad a masszív függés a pénzbevételek meglététől. Tökéletes kivonulás tehát nem lehetséges, és – hacsak már eleve fel nem adják őket – nemritkán még ezek az önfenntartás központú tervezetek is végső soron a tőkés felhalmozás logikájába való, a korábbiaknál adott esetben még nagyobb fokú betagozódáshoz vezetnek.

Az ipar és a háztartás (ambivalens) hierarchiájának rögzítése azonban másfelől semmi esetre sem jelenti azt, hogy az üdvö­zülésért az árutermelés világába kell menekülnünk. Ugyanis még ha beletörődünk, hogy akár a legprimérebb saját szükség­leteink is kielégítetlenül maradjanak, akkor sem válik lehetséges­sé, hogy miközben az árutermelés terepén minden termelőnek egyenlő státust vívunk ki, ezáltal egyszersmind felszámoljuk a másik oldal, a létreprodukáló termelés lealacsonyító körülmé­nyeit. Márpedig mit érne és egyáltalán mit jelentene enélkül egy állítólagos „győzelem" az árutermelési szférában?

Mindez felveti a megfordított kérdést is: vajon a háztartás te­rületén az autonóm önreprodukció égisze alatt végrehajtott vál­toztatások valóban kényszerítőleg hatnának-e az árutermelés vi­lágára? Erre voltaképpen már van is válaszunk. Elméletileg egy ilyen változás természetesen fokozatosan aláásná az áruterme­lés jelenlegi konstrukcióját. Gyakorlatilag azonban ez nem kö­vetkezik be. Ugyanis mihelyt e változások valóban, tehát gazda­sági realitásként közel kerülnének ahhoz, hogy ilyen nyomást fejtsenek ki az árutermelési szférára, előbb-utóbb beleütközné­nek az árutermelés és a háztartás ellenkező irányú függésének kemény fényeibe, és tehetetlenné válnának e hierarchia hatal­mával szemben.

Végül van itt még egy momentum, amely látható szerepet játszik a gyakorlati stratégia fölötti vitában. Nevezetesen: hogy is állunk azokkal a tendenciájukban egy nem-kapitalista létfenntar­tási mód felé mutató momentumokkal, melyek még vagy már megmutatkoznak a mindennapi házi tevékenység körében? A háztartásközpontú harc hívei, különösen újabban, ezen a terüle­ten legalábbis olyan specifikus ismeretek és képességek meglé­tét mutatják ki, olyan pozitív társadalmi erőt fedeznek fel, az élet iránti olyan elkötelezettséget, amelyek éppen a nők (habár kény­szerű) háztartáshoz kötődéséből bontakoznak ki, és amelyek­ben csírájában tetten érhető az akarat és az erő: szembeszállni a fennállóval egy radikálisan életközpontú reprodukció eszmé­nyének jegyében. Ebben az elképzelésben helytálló az a felis­merés, hogy a tőkés rendszer tényleges jellegére való bármely ráeszmélés részben mindig annak a konkrét megtapasztalásá­ban gyökerezik, hogy ez a rendszer – lényegéből fakadóan – el­lehetetleníti az emberhez méltó életet. Ám ugyanez a tapasztalat megszerezhető a rendszer legkülönbözőbb pontjain. Az ellenál­lási potenciál korántsem egyedül a háztartási szférában halmo­zódhat fel. Egyébként az is hamis evidencia, ha ez utóbbinak a jelenlegi „női jellegéből", vagy a nőknek a mindennapi léthez kötődéséből arra a következtetésre jutunk, hogy ezekben az adottságokban a nőknek valami sajátságosan különös képessé­ge kezd kibontakozni: a létönmegújításra orientáltság. Ez éppoly értelmetlenség, mint amikor a férfiasság domináns motívumának kiáltják ki a pusztításra való természetes hajlamot, mint a férfiak történelemtől független „biológiai" meghatározottságának egye­nes következményét. (Mindeközben persze senki sem tagadja, hogy a nők és férfiak természeti meghatározottsága ténylegesen különböző.) A fennálló viszonyok között ezek a kissé utópiszti­kus próbálkozások is nyilvánvalóan annak a szükségszerű kuta­tásnak a megnyilvánulásai, hogyan lehetne megtalálni a szub­jektum cselekvési lehetőségeit egy olyan struktúrával szemben, melynek egyszersmind integrált részét képezi? Tagadhatatlanul van annak alapja, amikor a létreprodukció központú elmélet hívei – mondjuk, egy vásárlási bojkott meghirdetésekor – rámutatnak, hogy még az ellenszegülő szubjektum is aktívan bele van fonód­va ebbe a struktúrába, és ezáltal magán is hordozza azt. Aligha lehet például bármit is ellene vetni annak a megállapításnak, hogy a mai nyugati társadalmak olyan jelenségei, mint a máso­dik televíziós készülék, az évenkénti délszaki repülőút meg a többi luxusfogyasztás iránti kierőszakolt „szükséglet" kielégítése nem egyéb, mint (akaratlan) további beleszövődés a rendszer­be, olyan belesodródás a felhalmozási stratégiák logikájába, amely valójában elkerülhető lenne. Más kérdés azonban, hogy abból a tényből, miszerint ennek a fennállóhoz való alkalmazko­dásnak bizonyos formái elkerülhetők, nem lehet arra a következ­tetésre jutni, hogy a rendszerbe való beágyazottság már önma­gában is valamiféle hallgatólagos cinkossággal egyenértékű. Hi­szen ezt a beleszövődöttséget – éppen annak lényegi magvát tekintve – nem szabadon választjuk, és nem is szakadhatunk ki belőle tetszésünk szerint. A cselekvési szabadság visszanyeré­sére irányuló próbálkozásnak ilyen stratégia mellett az lenne az ára, hogy – bár világosan látjuk – elfeledkezünk róla: maga a legközvetlenebb értelemben vett önellátás mint cél igen nagy mértékben elkerülhetetlenné teszi a fogyasztási mechanizmusba való bekapcsolódást. Az ilyen kísérletek már ezért is gyakorlati­lag cinizmusba torkollnak. Elméletileg pedig a fogyasztás kény­szerpályáira vonatkozó tudásunk negligálása éppen a „létfenn­tartási stratégia" központi állításainak feladását jelenti.

Összegezve, a következő kettős paradoxonra jutunk: az áru­termelés és a bérmunka elméleti szempontból hamis perspektí­va – de bármely politikai gyakorlat és bármely harc ezen a tere­pen semmiképpen sem az. És megfordítva: a lét reprodukálásá­ra és kiteljesítésére irányultság dominanciája elméletileg helyes társadalmi perspektíva – de a háztartásból mint olyanból aligha lehet közvetlenül gyakorlati stratégiát meríteni a lét jogainak kiví­vására. Jó lenne, ha a kiélezett gazdasági és politikai problé­máknak, a női élet valóságos ellentmondásainak nyomása végre nem abban csapódna le, hogy a vitákban tovább folyik e parado­xon négy oldalának egymás elleni egysíkú kijátszása.

(Ford.: Havas Ferenc)

Jegyzetek

Ez a tanulmány eredetileg a Peripherie című folyóiratban jelent meg; (1989), pp. 85-89. Egyébként a háztartás és a világgazdaság összefüggéseiről évek óta folyó kutatás fontosabb eredményei legújab­ban egy összefoglaló kötetben is rendelkezésre állnak. Joan Smith, Im­manuel Wallerstein (szerk.): Creating and transforming households – the constranints of world-economy. Cambridge University Press, 1992. (A szerzők megjegyzése.)

1 Az eredeti szöveg itt és a cikk számtalan további helyén a „Subsistenz" szót alkalmazza e fogalmi kör jelölésére. „Magyarra" termé­szetesen a latin eredetivel lehetne legkönnyebben átültetni „szubszisztencia"- vagy a z-vel magyarosodott egzisztencia mintájára – „szubzisztencia" – formájában. Az ilyen fordítói megoldás azonban, amilyen ké­nyelmes, olyan célszerűtlen. Eltekintve néhány „beavatottól", az olvasót vagy fárasztaná a szó mindenkori értelmezésének gyakori kényszere, vagy, ahogy az már lenni szokott, előbb-utóbb öntudatlanul is azt a stra­tégiát választaná, hogy miután átsiklott a számára üres (tehát egyszer­smind tudálékos) terminus fölött, a mondat többi részéből próbálná meg­fejteni, mit is jelent mindez. A fordításban ezért lemondtam a latin szó terminusszerű használatáról, és igyekeztem minden alkalommal éppen odaillőnek vélt magyar megfelelőkkel visszaadni a lényeget. Szubszisztencián a szerzők egyébként – amennyiben idézőjelben használják – nagyjából a puszta mindennapi létezés követelményeinek, anyagi és nem-anyagi értékeinek összességét, illetve az ezek megtermelésére irá­nyuló tevékenységformák rendszerét értik. Árutermelő, iparosodott tár­sadalmakban ez a fogalom nagyjából a legszélesebb értelemben vett háztartással azonosítható (szemben az élet újratermelésének másik, e társadalmakban domináns formájával, a bérmunkával). Ahol idézőjel nélkül szerepel a szubszisztencia fogalma, ott nem-kapitalista társadal­makra vonatkozik, ahol a produkció és a reprodukció nem válik szót két külön fázisra, mint az a modern társadalmakban történik, másszóval: ahol a szubszisztencia több a reprodukciónál vagy a háztartási munká­nál. (A ford.)

2 A „nőnek levés" és a „társadalmi értelmében vett női funkció betöl­tése" közötti különbség érzékeltetésére az újabb szakirodalomban szo­kásos a magyar nem kategória (vö. női nem) alatt és időnként helyett a sexus, illetve a genus szó (adott nyelvi megfelelőinek) használata. A sexus eszerint azon tulajdonságok összessége, mellyel az egyik vagy má­sik nem biológiai meghatározottságai folytán rendelkezik, a genus ellen­ben az adott nem társadalmi helyzetéből, funkcióiból fakadó adottságo­kat jelenti, melyek történelmileg eltérő formákat mutatnak. E fogalompár­ral könnyen feloldható lenne a „háziasszony férfi" látszólagos paradoxona. A kérdésről különben jó összefoglalást nyújt a Das Argument 33/6. (1991. december) száma. (A szerk.)

A 70-es és 80-as évtized fordulóján a nyugat-európai országok­ban mélyreható változás ment végbe a szociálpolitika területén. Amit először még pusztán a társadalombiztosítás és munkanél­küli-segélyezés pénzügyi válságának tekintettek és a „jóléti tár­sadalom" kiépítése közbeni nemkívánatos lélegzetvételnyi szü­netként aposztrofáltak, gyors ütemben torkollott a jóléti állam jajongások kísérte leépüléséhez. Sok juttatást megrövidítettek, át­csoportosítottak, átrendeztek, és ami a fal túlsó oldalán mind­ezekből megmaradt, ahhoz egyre nehezebben és mind keve­sebb ember jutott hozzá. Kis késéssel a helyi önkormányzatok­nál is megkezdődött az irtóhadjárat a „robbanásszerűen megnö­vekedett" szociális kiadások leépítéséért. S a látóhatáron körvo­nalaiban feltűnt az ún. kétharmados társadalom, az a szociális képződmény, amelyben a lakosság egyharmada ki van zárva a megfelelő szociális ellátottság köréből.

Mégis, tovább éltek azok a fejlődésközpontú elképzelések, amelyek szerint itt – meglehet mélyreható, de csak – konjunktu­rális gondokról van szó, s ezek leküzdéséhez és gyors megha­ladásához az állami szociálpolitika bevételfokozó intézkedéseire és erőfeszítéseire lenne szükség. Első lendülettel legelőször is a pénzügyi források problémái felett akartak úrrá lenni: Azonban a szociálpolitikai változások ezeket az elképzeléseket már rég írott malaszttá tették, és a megbékülés az „elkerülhetetlen nadrág­szíj összehúzással" végül is csak a legelesettebbek számára ha­gyott valami védelmet, vagy ahogy a nyílt vitákban megfogalma­zódott: „voltaképpen még lenne elegendő pénz a szociális prob­lémák kezelésére, ha nem költenének oly sokat a bürokráciára, a fellengzős modernizációs projektekre vagy a fegyverkezésre".

Minden érvelés és elképzelés sikertelen volt a leépüléssel szemben, mivel a gondok gyökerei nem objektív pénzhiányból, s nem is a társadalombiztosítás számszaki félretervezéséből ered­tek: a jóléti állam épült le, mert megváltoztak a működéséhez szükséges peremfeltételek. Leépült, mert ez a képződmény nem más, mint a tőke világszerte elterjedt, ám földrajzilag behatároltan s csak bizonyos társadalmi csoportok számára működő, kor­szakfüggő felhalmozási formája. S végül leépült, mivel a 60-as évek végén gyökeresen átalakult a világgazdaság, amely addig maga után húzta azokat az alárendelt társadalmi rendszerele­meket is, amelyek nyomán Nyugat-Európában egy-egy országot a jóléti állam névvel illettek.

A „szociális biztonság" alapjai 1945 után

A II. világháborús pusztítások utáni újjáépítéssel Nyugat-Eu­rópára gazdasági fellendülés köszöntött, amely mintegy a 60-as évek végéig tartott, s csak időnként szakította meg egy-egy rövid hanyatlási szakasz. Mindemellett 1945 után is léteztek olyan társadalmi erők, amelyeket végül is kizártak a po­litikai folyamatokból, hogy ne sértsék a háború utáni nyugat-eu­rópai társadalom alapvető tabuját, azaz a döntően privát vállal­kozók termelési és beruházási döntéseibe való állami vagy tár­sadalmi beavatkozás érinthetetlenségét. Ezen a talajon fejlődött ki lépésről lépésre az a növekedési modell, amely egy soha fel nem tételezett hosszú időszakon keresztül ismételten képes volt (gyakorta már csírájában) elfojtani a tőke szabad mozgásával összekapcsolódott ciklikus tőkeértékesülési és -realizálási válsá­gokat.

Lényeges meghatározó mozzanatot jelentett az új akkumulá­ciós modell számára a bruttó társadalmi termék elosztási rend­szerének meghatározott típusú változása. Mindez a tőke, az ál­lam, továbbá az integrációra kész „munkavállalói szervezetek" együttműködésében valósult meg, országonként eltérő gyakorlat szerint. Az ipari országokban fokozatosan emelkedni kezdett a bérből és fizetésből élők tekintélyes részének jövedelme, még­pedig a termelékenység növekedésével együtt és azzal egyfor­ma mértékben. (Csak mellékesen jegyezzük meg itt, hogy mind­emellett a rendszer működéséhez folyvást újabb csoportok járul­tak hozzá – mint például a vendégmunkások hada vagy a házi­asszonyok – mégpedig minden fizetség nélkül vagy lényegesen alacsonyabb bérrel.) A jövedelemnövekedés egy részét a munka­vállalók közvetlenül kapták kézhez, másik részének újraelosztását az állam vállalta magára egy második körben. Az állami beavatko­zás részben közvetlenül történt, az adók differenciálásával és a kü­lönböző szociális juttatásokkal (amivel közvetlen hatással voltak az egyes emberek financiális helyzetére), részben pedig az állami fog­lalkoztatási politikán keresztül érvényesült.

A bérből és fizetésből élők jövedelemnövekedésétől azonban a legkisebb mértékben sem csorbult a tőke akku­mulációs stratégiája. Mert mindaddig, amíg a növekedési rá­ták összességükben megfelelően nagyok voltak, a termelé­kenység növekedésén nyugvó bérnövekedés és a reálmér­tékben növekedő profit semmi módon nem zárták ki egy­mást. Ezen elvek alapján nem szenvedtek tehát csorbát az értékesülési feltételek, lévén, hogy az a bérnövekedés, amely nem megy a nyereség rovására, nem jár a tőke beruházási kedvének csökkenésével. Ugyanakkor könnyen belátható, hogy a bérbe­vételek növekedése, amely egyúttal a tömeges vásárlóerő növe­kedését jelenti, hozzájárul a rendszer működéséhez: rohamosan növekedtek a belföldi értékesítési lehetőségek (az exportból származó többletbevételek mellékesen mindig is beletartoztak). Mindemellett a tőke realizálódását illetően mindig is döntő szere­pet játszott az állam célzottan alkalmazott kiadási politikája; adott esetben itt mutatkozott meg az állam szerepe a megter­melt értékek második körben való szétosztásában, éspedig az elkerülhetetlen dekonjukturális időszakokban.

Az „önmagukban" improduktív szociális kiadásokon kívül – amelyek persze stabilizálták a keresletet és munkahelyeket te­remtettek – ebben a második körben az állam a maga pénzesz­közeivel a magángazdaság különböző javai felé fordult, hogy a pangás ellenére rentábilis értékesítési piacokat teremtsen, és ezzel megfelelő lendületet adjon a tőke megcsappant beruházá­si kedvének. Ez az eljárási rendszer a konjunkturális időszak csúcsán az adókulcsok növelésének politikáján nyugodott, s ugyanígy, a leszálló ágban az állam fokozott eladósodásán, amelyet a következő növekedési fázisban ismét csökkenteni kel­lett – és lehetett.

Összességében tehát a második világháború utáni európai fellendülés titkát úgy kell érteni, hogy az nem volt más, mint foly­tonos és állandó termelékenységi és gazdasági növekedés a közvetlenül a tőke gyámsága alatt álló területek folyamatos gya­rapodása közepette. Ez fejeződött ki e rendszeren belül a régi­ók és embercsoportok mind újabb és mind fejlettebb integráció­jában, valamint a bérmunkaszektor erőteljes növekedésében. Másrészről a gazdaságra közvetlen hatást kifejtő, újfajta állami tevékenység-rendszerek fejlődtek ki, s ez szolgáltatta a kí­sérőzenét a folyamatos felemelkedéshez.

A „szociális biztonság", amely szintén hozzájárult e rendszer kialakulásához, az alapvető jelentőségű növekedésnek eme sa­rokpillérén nyugodott. A bruttó társadalmi termék stagnálása a termelékenység növekedésének eme modelljében logikusan a foglalkoztatottsági arányok romlását és a (magasabb fokú) mun­kanélküliséget jelenti. Ez, mihelyt strukturális jeggyé formálódik, ismét csak tartósan megnövekedett igényeket teremt a szociális juttatásokra, mégpedig csökkenő állami bevételek közepette. A klasszikus értelemben vett „szociális biztonság" tehát gazdasá­gilag (és nem pusztán szociálpolitikailag) expanzív munkaerőpi­achoz és kielégítő foglakoztatási szinthez kötődött, amely pedig a folyamatos növekedésen alapuló részlegesen nemzetállami keretek között működő akkumulációs modell hozadéka volt.

Az állam mint a szociálpolitikai rendszer fő letéteményese a foglalkoztatási rendszer eme szintjén aligha képes közvetlenül befolyásolni az árutermelést; csak az állami szükségletek közve­tett eszközével teheti ezt, mivel beavatkozása a magántulajdon­nak a termelés eszközei feletti rendelkezési jogába gyakorlatilag kizárt. Ily módon azonban a (ma már „klasszikus" jelzővel illetett) „jóléti állam" – többek között – csak addig működőképes, ameddig a fogyasztás állami támogatásának politikája tény­legesen pozitív hatással van a munkaerőpiacra.

A világgazdaság alapvető átalakulása – a szociális biztonság feltételeinek szétomlása

Hogy a második világháború utáni hosszantartó fellendülési sza­kasznak vége, annak jelei a 60-as évek vége felé kezdtek meg­mutatkozni. A nyugat-európai ipari központok munkássága nem­csak számszerűségében gyarapodott, de munkáját – éppen a háború utáni jóléti társadalom okán kiterjedt tömegtermelés kö­vetkeztében – mind egységesebb feltételek közepette és mind nagyobb üzemekben végezte. A háború utáni évtized menekült­hullámának kiapadása és a vendégmunkások millióinak erre kö­vetkező bevándorlása után határokba ütköztek annak lehetősé­gei, hogy a bérköltségeket újból és újból „vérfrissítő" utánpótlás­sal ellenőrzés alatt lehessen tartani, és ezzel együtt – kisvártat­va – a belső piac is bővüljön. A teljes foglalkoztatás, sőt, a szak­szervezeteknek a munkaerőhiány hátterével szervezett öntuda­tos fellépései, a sztrájkok és bérharcok politikai bizonytalanságot teremtettek, és lassanként a béreknek a termelékenység növe­kedésénél nagyobb mértékű emelkedésével jártak.

Mindezen tényezők következtében veszélybe került a fennál­ló tőkefelhalmozási modell nyereségessége, ami azután azonnal a beruházások visszafogásában csapódott le. A Német Szövet­ségi Köztársaságban a hivatalos politikában ebben az időben ún. „beruházási lyukat" emlegettek.

Természetesen a vállalkozók mindig készen álltak a cent­rum országokban kínálkozó (részlegesen) nemzetállami piaci ori­entáció feladására. Korábbi korporatív együttműködésük a szak­szervezetekkel és az állammal, valamint a tömegfogyasztás szisztematikus kiterjesztésére való törekvésük nem volt egyéb, mint tőkefelhalmozási stratégiájuk gyakorlati kifejeződése, amiről jó tapasztalatokat szereztek a megelőző évtizedekben. Abban a pillanatban, amikor a nyugat-európai ipari központok­ban csökkent eme háború utáni modell nyereségessége, vállal­kozói részről nyomban felhagytak a jólét növelésének érdeké­ben folytatott együttműködő és közös erőfeszítéseket felmutató, ám senkitől sem számon kérhető „kötelezettségvállalással". Ehe­lyett a vállalkozók, hogy elhárítsák az emberi munkaerő „túl ma­gas" költségeit, beruházási tevékenységüket inkább a racioanlizálás és az automatizálás köré összpontosították.

Ahogy Nyugat-Európában megrendültek a háború utáni gaz­dasági modell továbbfolytatásának lehetőségei, kezdett világ­szerte lépésről lépésre átalakulni a termelésnek és értékesülés­nek eme modellje. Éppen az ipari országokban szokásos, ter­melékenységnövekedésen nyugvó bérnövekedés nyitotta egyre tágabbra az ollót az ipari és a fejlődő országok bérei között. Ez­zel együtt a harmadik világ folyamatos integrálódása a nem­zetközi munkamegosztásba oly mértékben fokozta a ter­melők és a termelőeszközök részleges elválását, hogy a harmadik világban abszolút mértékben (és az ipari orszá­gokban uralkodó bérviszonyokhoz képest relatíve is) töme­ges méretekben áll rendelkezésre igen alacsony bérű mun­kaerő. A komplex termelési folyamatok szétdarabolásának újon­nan kitalált módszerei, valamint az olcsóbbá vált szállítási és kommunikációs költségek ezzel a háttérrel módot adtak a terme­lés bizonyos részeinek áttelepítésére ezekre az „olcsó bérű or­szágok" gyűjtőfogalommal jegyzett helyekre. A külföldre telepí­tés révén csökkent termelési költségek következőleg termé­szetesen magukban a nyugat-európai országokban is felerősí­tették a racionalizálás kényszerét.

A termelés kitelepítése – együtt a bérek növekvő nyomá­sával és a racionalizálási törekvésekkel – Nyugat-Európá­ban tovább gyűrűztette lefelé a csökkenő kereslet és a visszaszoruló foglalkoztatás spirálját. Az ipari országokban definitíve eljárt az idő a teljes foglalkoztatásra irányuló szándé­kok felett; és – párhuzamosan a fejlődő országok eladósodásá­val és gazdasági válságával – az új tőkefelhalmozási stratégiák világszerte először is stagnáló kereslethez, sőt, ezzel egyidőben a meglevő kapacitások kihasználási szintjének csökkenéséhez vezettek. A világgazdaság belerekedt az 1929 utáni legna­gyobb válságba.

A társadalombiztosítás és a közvetett állami foglalkoztatási politika kapcsolódó rendszere számára mindebből messze-menőek voltak a következmények. Az állami kereslet erőlteté­se, amelyet a válság kezdetekor még a klasszikus anticiklus színében igyekeztek feltüntetni, egyre kevésbé tudott valódi foglalkoztatási sikerekkel dicsekedni. Miután a vállalatok az állami keresletre részben a termelés további kiszélesítésé­vel válaszoltak, és mivel a termelést minden korábbinál erőteljesebben racionalizálták, az állami beavatkozás már önmagában sem járt a foglalkoztatás bővítésének megszo­kott mértékével. A hivatalos foglalkoztatáspolitika ezek között a körülmények között nem volt képes megakadályozni a munka­nélküliségnek már régebben – a termelés racionalizálásának és kihelyezésének folyományaként – bekövetkezett átalakulását a konjunkturálisból a strukturálisba. A munkanélküliség a nyugat­-európai ipari országok strukturális jellemzőjévé vált. Ebből kö­vetkezően tartósan növekedtek a szociális biztonság költsé­gei, amelyeket már a rákövetkező konjunkturális csúcsban sem lehetett jelentősen csökkenteni, s még kevésbé refinan­szírozni. Az így a jóléti állam „pénzügyi válsága" néven színpad­ra lépő jelenség tehát nem volt más, mint korábbi évtizedekben uralkodott állami szociálpolitika gazdasági és politikai szétrombolódásának kifejeződése.

Az alkalmazkodó szociálpolitika

Válaszképpen a jóléti állam financiális válságára (legkésőbb a 70-es és 80-as évek fordulóján) a szociális és munkaerő-politi­kában mélyreható strukturális változás következett be a szociális kiadások finanszírozásának területén. Ezt a változást nem lehet egyszerűen a „juttatások csökkentése" címszava mögé sorolni. Végül is a közvetett foglalkoztatási politika alacsony hatékonysá­gának felismeréséből logikusan következett a teljes foglalkozta­tást megcélzó ideológia leáldozása. Ez annak a felismerésnek volt a következménye, hogy a belátható jövőben tartós strukturá­lis munkanélküliséggel kell számolni, s így a financiális válságot nem lehet múló rosszullétként kezelni. A „megoldást" tehát adott körülmények között leginkább a nadrágszíj összehúzásában kel­lett keresni. Ennek megfelelően megkezdődtek a rendszeres ir­tási munkálatok a szociális juttatások erdejében.

Párhuzamosan ezzel, a szociális igazgatás arra kényszerült, hogy egyáltalában szembesüljön az állandóan (relatíve) magas munkanélküliség adta szociálpolitikai adottságokkal. Ugyanis az ipari kapitalizmus társadalmainak szociálpolitikája – bár önmaga a munkaerőpiacon kívül álló rendszer – közvetlenül a munka­erőpiacra és a megfelelő mennyiségben rendelkezésre álló fog­lalkoztatási lehetőségekre volt utalva. Mindez nem pusztán tisz­tán gazdasági és pénzügyi értelemben igaz, hanem a szociálpo­litika és a munkaerőpiac közötti funkcionális politikai összefüg­gés tekintetében is. A népesség tömegeinek szociális bizton­sága a szabad bérmunkán nyugvó rendszerben nem azt je­lenti, hogy az állam mindenki számára munkahelyet garantál vagy teremt, de azt sem, hogy a munkanélküliségtől sújtot­tak számára „csak úgy", munka nélkül jövedelmet biztosít valamilyen szociális juttatás formájában. Inkább úgy áll a do­log: ez a szisztéma az átmeneti munkanélküli állapot kezelé­sét – a legjobb esetben – olyan mértékben hajlandó felvállal­ni, hogy el lehessen kerülni a rendesen vele járó teljes el­szegényedést, s a munkanélküliek ugyanakkor a lehető leg­gyorsabb visszatérésre kényszerüljenek a bérmunka rend­szerébe – lévén ez számukra a még mindig jobb, illetve elkerül­hetetlen választási lehetőség. Az államnak a bérmunka rendsze­rébe való visszatérésben játszott közvetítő szerepe egyben a munkaerőpiac szervezését és irányítását is jelenti. Miután azon­ban most már sokkal több ember keres munkát, mint amennyit számára a munkaközvetítő hivatalok kínálni képesek, nagy nyo­más nehezedik magára a szisztémára: fikció lett az ellátási rendszer összekapcsolása a bizonyítható munkavállalási készség­gel, minek következtében a juttatásokra szorulók szokatlanul hosszú időre ránehezednek a szociális bürokrácia költségveté­sére. Éppen ezeknek az említett visszásságoknak a megszünte­tésén kezdtek tűnődni a szociális bürokrácia berkeiben.

Mialatt eme belső gondok megoldásra vártak, a vállalkozók mind nyíltabban és határozottabban álltak elő azokkal az elkép­zelésekkel, hogy a szociálpolitikában és a munkaerőpiacon ural­kodó viszonyok alkalmazkodjanak megváltozott akkumulációs stratégiájukhoz. A költségcsökkentés és a racionalizálás primá­tusa a termelés területén, illetve a mind jobban kereső és nö­vekvő létszámú középrétegek számára előállított magas rugal­masságú és specializálódott termékek előállítása mélyreható változásokat követelt meg a munkaerőpiacon. A munkajogi és szakszervezeti oldalról biztosítékokat élvező munkaerő nem pusztán drága volt, hanem túlságosan kötődött munkahe­lyéhez is, nem bizonyult megfelelően rugalmasnak ahhoz, hogy új termelési területekre irányítsák vagy időlegesen al­kalmazzák, illetve elbocsássak. Ezért aztán vállalkozói oldal­ról erőteljes nyomás nyilvánult meg a munkaerő szociális és munkajogi biztosítási rendszerének fellazítására. A Né­met Szövetségi Köztársaságban 1985-ben egy ennek a szán­déknak megfelelő átfogó „foglalkoztatás-támogatási" törvényt fo­gadtak el, amely többek között az időben korlátozott munka­szerződésekről tartalmazott nagyvonalú rendelkezéseket, és li­beralizálta a munkaerő kölcsönzésről szóló rendelkezéseket. Az ún. meghatározott idejű foglalkoztatási rendszer tendenciájának kiszélesedése, amelyet az időbeli korlátozás, a csökkentett és nem rendszeres munkaidő, a csökkentett bérek és a szociális juttatásokra (pl. a betegbiztosításra) való szűkített igényjogosult­ság jellemez, csak erősödött a fenti törvénnyel. 1985-ben a Szö­vetségi Köztársaságban minden harmadik új munkahelyre talált munkanélküli meghatározott időre szóló munkaszerződést írt alá. Egy év alatt ötvenhat százalékkal nőtt a kölcsön-munkaerő száma.

A teljesítménycsökkentés után áhítozó és a magas munka­nélküliség közepette megnyilvánuló bérmunkavállalási készsé­get fenntartani kényszerülő társadalombiztosítási és munka­erőgazdálkodási bürokráciák mindeme jelenségeket beépítették az általuk követett politikába, és felvállalták a munkaerőpiac ru­galmassá tételének és átstrukturálásának szerepkörét. A támo­gatási rendszer általános színvonalának egyszerű csökkentése mellett megjelent az egyes – több vagy kevesebb igénnyel fel­lépő – csoportok közötti növekvő differenciálás is. Mindehhez megszigorították a munkakészség bizonyítását szolgáló követel­ményrendszert, ami de facto annyit jelentett, hogy az egyes em­berek növekvő mértékben voltak arra kényszerítve, hogy foglalkozásuktól – hivatásuktól idegen munkát vállaljanak, hogy beletörődjenek abba, hogy az új munkahelyen keve­sebb bérért dolgozzanak, mint a régin, és hozzájárulásukat ad­ják a behatároltság eme jegyeit felmutató munkaközvetítéshez. Mindezzel beindult egy lefelé irányuló spirális mozgás, mert akit erre az útra vittek, annak számára lecsökkentek a támoga­tás esélyei egy valamikori újbóli munkanélkülisége eseté­ben, így fokozottabb lett a kényszer, hogy legközelebb még kedvezőtlenebb feltételek mellett vállaljon munkát. Másrészt ez a stratégia oda hatott – kéz a kézben a foglalkoztatási viszo­nyok munkajogi biztosítékainak amúgy is bekövetkezett megfo­gyatkozásával -, hogy felerősödött a munkanélküliség rotációja, azaz: relatív mértékben növekedett a munkanélküliség által érin­tettek száma a nyilvántartott munkanélküli napok/hónapok összességéhez képest. Mindezzel három problémát sikerült egy csapásra megoldani. Először is sikerrel járt a szociális bürok­rácia ama törekvése, hogy költségeit ne pusztán úgy szűkít­se, hogy megkurtítja kiadásait, hanem úgy is, hogy egész népességcsoportokat zár ki az ellátandók köréből. Másod­szor: a munkanélküliség nagyobb mérvű rotációja révén a mun­kanélküliek magas százalékos aránya ellenére tartotta szintjét a sikeres közvetítő tevékenység, amely kiterjedt a munkavállalási készség ellenőrzésére és – úgymond – a szociális juttatásokkal való visszaélések kizárására. És harmadjára: támogatást nyert a foglalkoztatottak átrétegződése a régiből az új termelési terüle­tekre és a részmunkavállalói piacra, valamint e munkaerő rugal­massá tétele és a szociálpolitika akkumulációs modelljének az ezzel karöltve járó újjáalakulása is. A jóléti állam nemcsak hogy leépült, hanem át is épült, és felvállalta a gazdasági korszellem­nek megfelelő szerepkört.

*

És mi a mese tanulsága? A szociálpolitika nem holmi látszóla­gos, időtlen, absztrakt modelleken nyugszik, legyenek azok ön­magukban bármilyen megfelelőek. A jóléti állam fejlődése a kapitalista ipari társadalmakban korántsem jelent lineáris előrehaladást és kiszélesedést a szociális biztonság felé. Éppen az ilyen előrehaladást hirdető felfogásról mondható el, hogy az nem volt egyéb, mint egy korszak ideológiai kí­sérőzenéje, amikor is a világ régióinak egy töredékében a szociálpolitika kiteljesedése képes volt összekapcsolódni a világgazdaság fejlődésével.

(Ford.: Gellériné Lázár Márta)