Na jó, békés átmenettel kitört a polgári demokrácia. Igazából ezek után csak egy dolog izgat, nevezetesen az, hogy kit fog elrabolni nálunk a Rote Armee Frakció, a RAF, Vörös Hadse­reg Csoport. Ami természetesen nem tévesztendő össze a Munkásőrséggel, a Münnich Ferenc Társasággal.

A RAF és az annak megfelelő más szélsőjobb, szélsőbal szervezetek ugyanis tipikusan a nyugat-európai jóléti polgári társadalmak termékei és jelenségei. Most tehát, amikor hata­lomra került a polgári demokrácia, rehabilitálva a szabadsá­got, a tulajdont, bizton számíthatunk arra, hogy ennek a pol­gári demokratikus berendezkedésnek valamennyi résztve­vője meg fog jelenni a magyar politikai, gazdasági, társadalmi, kulturális, bűnözési stb. közéletben: így a RAF is. S merthogy e RAF magyar lesz, mérget vehetünk rá, hogy nevébe fel fogja venni a nemzeti, a független, a demokratikus szavakat, vagy ezek szinonimáit.

Kit fog tehát elrabolni a Nemzeti Független Demokratikus RAF? Netán megölni? Merthogy létéhez ez éppen úgy hozzá­tartozik, mint rózsához a tövis. A kérdésre próbáljuk a választ megtalálni annak az Európának a gyakorlatából, melyhez most oly elszántan csatlakozni kívánunk. Ámbár ez is eléggé problematikus. Mármint az, hogy mi kívánunk-e csatlakozni, s még az is, hogy Európához-e?

Az ügy ugyanis eléggé antropomorfizált, vagyis hát hungaromorfizált. Mint már nemegyszer a történelem folyamán, mintha megint azt hinnénk, hogy körülöttünk forog a világ, mi formáljuk a glóbusz képét. Kétségtelen, elöl jártunk a békés rendszerváltásban, a Nyugathoz való nyitásban, a társadalom demokratizálásában, de legalábbis Európa politikai térképé­nek újrarajzolásában. Erényeinket azonban próbáljuk meg kí­vülről, s ha lehet kissé felülről nézni: mi vagyunk-e a Föld haj­nalt hozó forgása, vagy a kiskakas, ki a maga szemétdombján méltán hiheti, kukorékolásával adott jelt a virradatra.

Ami jó a Siemensnek. ..

A nyomok az Európai Gazdasági Közösséghez vezetnek. Nem kis civódások közepette, rengeteg gyilkos érdekegyez­tetéssel, de a hetvenes évek elejére a közös piaci országok félig-meddig integrált gazdasága komoly riválisává lett az Amerikai Egyesült Államok gazdaságának, melyet a másik ol­dalról a roppant dinamikus japáni gazdaság is szorongatott. Az USA-riválisok visszaszorítása csak átmenetileg sikerült: Keleten Japán mellett feltűntek a „tigrisgazdaságok" – bár ta­lán éppen Japán körbekerítésére. Tajvan, Dél-Korea, Indoné­zia, Szingapúr inkább sorolható az USA tényleges érdekszfé­rájába, mint Japánéba. Európa, az EKG vezényletével pedig zászlajára tűzte az egységes Európa megteremtését, azaz az országhatárok teljesen jelképessé válását: a tőke, az áru, a munkaerő szabad áramlását. A határidő is kitűzetett: 1992.

Az egységes Európa pedig ismét nagyon komoly és na­gyon veszélyes gazdasági ellenfele az Amerikai Egyesült Ál­lamok gazdaságának. Ez még akkor is így van, ha ma már elvi jelentősége is alig van a földrészeknek, vagy az azokon hú­zódó határoknak. Egy, az egész világot behálózó multinacio­nális konszernbirodalom elsődlegesen nemzetek feletti, s csak másodsorban, de azért el nem hanyagolhatóan amerikai – mondjuk, az „ami jó a General Motorsnak, az jó Ameriká­nak" mondás ma is igaz. S a GM csak egy a sok közül: a multik toplistáját még ma is az amerikai székhelyűek uralják.¹

Az igazi kihívás Európa és az USA, az USA és Japán, va­lamint Európa és Japán között történt. A világgazdaságot ma még szinte egyeduraló Amerika, a roppant innovatív Japán, s azon Európa között, mely felett öt éve még jócskán megkon­gatták a vészharangot: a perifériára szorul, s a jövő kultúrájá­hoz való hozzájárulása kimerül majd abban, hogy hány fokos hőmérsékleten illő fogyasztani a vörösbort.

Az Egyesült Európa a gazdaság egyesülése elsősorban, mert csak egy egyesült gazdaság lehet versenyképes az Egyesült Államok gazdaságával – melynek ma még része a szétszabdalt Európa szétszabdalt gazdasága. A Shell, a Rolls-Royce, a Springer, az Olivetti, a Renault, az Agfa, a Volvo csak úgy szabadulhat az Amerika uralta multik ölelésé­ből, csak úgy lehet azok és a japánok igazán komoly verseny­társa, ha az Egyesült Európa politikai keretében gazdasági egységet alkot, s ha minimálisra csökkenti az Amerikától és részben Japántól való gazdasági függőséget.

A Siemens elnöke nem véletlenül sürgeti például, hogy Nyugat-Európa fogjon össze a chip-gyártásban. A számítógépek, az informatika lelkét jelentő morzsák gyártásából ugyanis

47%-ban részesedik Japán, 41 %-ban az USA, míg az EGK csak 10, az NSZK pedig ezen belül 4%-ban. Gyakorlatilag te­hát Nyugat-Európa ebben a tekintetben kiszolgáltatottja riváli­sainak, s ez valóban megengedhetetlen. „Ami jó a Siemens­nek, az jó Európának is" – fogalmazhatjuk meg tehát az euró­pai egyesülés mottóját.

Az európai multik egyesülésének folyamata már javában tart.² Ebbe a folyamatba tartozik a Delors-terv, azaz közös központi bank, következésképp igazi közös pénz létrehozása. Ugyancsak fontos tárgyalások folynak az európai hatáskörű részvénytársaság egységes jogi lehetőségeinek megterem­tésére, eddig ugyanis csak az egyes országok nemzeti jog­szabályainak megfelelően volt létrehozható tőkeáramoltató társaság. A közös piaci országok viszonylatában a határátke­lés formaságai miatti várakozás a belső forgalom költségei­nek 2%-át teszi, ami 20 milliárd márkának felel meg. Ez elég jelentős összeg ahhoz, hogy eltöröljék a határokat.

A gazdasághoz igazodik a jog, s minden más is, így a po­litikai felépítmény is: az Európa-parlament kialakítása csak következménye a gazdaság egyesülésének.

Multicsoportok egymásért és egymás ellen

Ám nem elég az Összefogás: az Egyesült Európa nem rendezkedhetik be autarkiára. Az amerikai érdekszféra kiterjed az egész világra, az amerikai gazdaság diktálja ma a versenyfel­tételeket dollárkamatláb-változtatásokkal, nyersanyagforrá­sok, közlekedési útvonalak ellenőrzésével, elsősorban az amerikai multik befolyásolják az úgynevezett világpiaci ára­kat, melyekhez mi az utóbbi húsz évben oly kétségbeesetten próbáltunk, nem sok eredménnyel, igazodni. Az MSZMP, de még az MSZP gazdaságpolitikája is egy olyan piacot tétele­zett fel, melyet Marx írt le a szabadversenyes kapitalizmus te­kintetében. E marxi értelemben vett, a dolog természetéből következően jelentős mértékben absztrahált piacfogalmat gazdaságpolitikusaink a huszadik század harmadik harmadá­ban reálisan működő piacként értelmezték, s roppant nagy volt csodálkozásuk, amikor kiderült, ez a piac nem reménye­ink szerint működik. Valószínű, hogy ebbe a hibába, leg­alábbis eleinte, az új magyar „polgári" kormányzat is beleesik. A jelenkori kapitalizmus piaca már messze nem „elismerő" piac, mely objektíven megméri a ráfordítást, a hatékonysá­got, az értéket; a világpiaci árak úgy alakulnak, hogy vezérel­hessék a világpiaci folyamatokat, mégpedig a meghatározó multinacionális csoportok érdekeinek megfelelően. Ennek a piacnak a játékszabályait részint a multinacionális tőkecso­portosulások határozzák meg, részint pedig a különböző cso­portok egymással vívott küzdelméből keletkeznek, jobbára tu­datos kompromisszumként. Erről közgazdászaink – leg­alábbis a napi politika szintjén – nemigen akarnak tudomást venni.

Az Egyesült (Nyugat-)Európának – ideologikus szinten – szüksége van Kelet-Európára, hogy Európa lehessen, gya­korlatban pedig az Európa keleti felében lévő nyersanyagra, félkésztermékre, munkaerőárura, s a ma még ugyan szerény mértékű, de potenciálisan mégis jelentőssé válható fizetőké­pes keresletére van szüksége, arra tehát, hogy e térség köz­vetlenül az ő befolyása, ellenőrzése, irányítása alatt álljon. S ebben egyezik az amerikai törekvésekkel: Amerikának szint­úgy érdeke, hogy Közép-Kelet-Európát ő befolyásolja, ellen­őrizze, irányítsa. Ám ha az érdeke ugyanaz is, indíttatása más. Azt valószínűleg nem tudja, de főképpen nem is akarja megakadályozni, hogy Kelet-Európa gazdasága Nyugat-Eu­rópa gazdaságához integrálódjon. De az igenis érdeke, hogy befolyása legyen a „beleurópai" folyamatokra, hogy gazda­sági riválisának, az Egyesült (Nyugat-)Európának annektált európai kapcsolatait ellenőrizhesse, szükség esetén befolyá­solhassa.

Jó okunk van ezt feltételezni: történt hasonló eset a már emlegetett hetvenes évek elején a híres-nevezetes olajárrob­banásokkal. Dehogyis akarta az Egyesült Államok megfosz­tani Nyugat-Európát, mint komolyodó gazdasági ellenfelét a nélkülözhetetlen olajtól! Csak éppen rontott Nyugat-Európa (no meg Japán) versenyképességén a drága közel-keleti olaj, melyre elsősorban ők voltak rászorulva, sokkal inkább, mint az Egyesült Államok. Az OPEC nem autodidakta szervezet, nem „magától" kezdte a csillagos égig emelni az olaj árát: egy amerikabarát Szaúd-Arábia, Irán, Venezuela nem kockáztat­hatta volna meg, hogy az USA érdekei ellen, még pontosab­ban, hogy ne az USA érdekei szerint viselkedjen. Nem is szólva az ügy olyan apróságairól, hogy az olajbiznisz hét nő­vére közül öt véletlenül éppen amerikai céghelyű (volt akkor).³

A hetvenes évek elejének harca újból fellángolt. Trom András a Népszabadság 1990. május 3-i számában Japán: Jentalány címmel foglalja össze az USA új gazdasági hábo­rúját Japán ellen: „A dollár megerősödése mögött semmikép­pen sem az amerikai gazdaság teljesítőképességének ugrás­szerű javulása áll… – csak politikai okokkal magyarázha­tó … Ma már egyértelműen arra irányul Washington erőfe­szítése, hogy gyengítse Japán külföldi versenyképességét, és befelé fordulásra kényszerítse a távol-keleti nagyhatal­mat…" A cikkben idézi David Williamst, a Tokyo Business Today szemleíróját, aki arra a következtetésre jutott, hogy „miközben a világ Kelet-Európával van elfoglalva – holott a gorbacsovi reformok és a kelet-európai átalakulás a világnak egy kevésbé fontos térségében hozták el egy korszak végét – nem vették észre, hogy az Egyesült Államok Japánnal szem­ben kialakított új politikája a világgazdaságot ütötte szíven… Az igazi forradalom nem Budapesten, Bukarestben, illetve Moszkvában ment végbe, hanem Washingtonban. Washing­ton olyan politikai játszmába kezdett és olyan kereskedelmi háborút folytat Japánnal szemben, amely ma már veszélyez­teti e két nagyhatalom katonai szövetségét is."

Visszatérő karikatúratéma a rozoga USA és a dinamikus, erős Japán. A nyolcvanas évek második felében Japán száz­milliárdos aktívumokat könyvelhetett el az USÁ-val szemben. Az USA ezermilliárd dolláros államadósságának jelentékeny része japán kezekben van, például az 1988 májusában kibo­csátott, 30 éves lejáratú USA-kincstárjegyek több mint 40%-át Japán vásárolta fel. „De a közhiedelemmel ellentétben – írja a Figyelő 1989. november 23-i számában Gara Szabolcs (Kiárusítás vagy életelixír?) – az amerikai piacon nem a japán beruházók a legaktívabbak. A statisztikák tanúsága szerint a legtöbb működő tőke Nagy-Britanniából áramlik be az ország­ba: míg 1979-ben 9,8 milliárd, 1988 végén már mintegy 90 milliárd $ brit tőke működött az amerikai gazdaságban. (…) Részesedésük az összes külföldi működőtőkéből eléri a 29 százalékot. (…) Emlékezetes esemény volt az amerikai Standard 0/7 felvásárlása, amely 7,6 milliárd $-ért került a Bri­tish Petroleum tulajdonába. (…) A külföldi beruházók sorá­ban a holland cégek foglalják el a második helyet, részesedé­sük 1989 elején 17 százalékos volt. (…) A japán beruházók a harmadik helyet foglalják el az amerikai gazdaságban: része­sedésük 16 százalékos, a beruházott tőke nagysága megkö­zelíti az 50 milliárd dollárt. (…) Az amerikai cégek felvásárlá­sára eddig fordított 304 milliárd dollárnyi összegből a kanadai vállalatok 8, a nyugatnémetek 7, a svájciak 5, a franciák pedig 4 százalékkal részesednek. (…) Számítások szerint az ame­rikai nemzeti vagyon mintegy 5 százaléka van külföldi kézben".

Nyugat-Európa ugyanúgy részese e háromoldalú harc­nak, mint az USA vagy Japán – nehezen képzelhető el egy európai-japán összefogás az amerikaiak ellenében, legfel­jebb taktikai megfontolások alapján, átmenetileg.

Az egyesülés gondjai

Az egységes Nyugat-Európa előtt is sok még a kérdőjel. Kér­dés például, hogy a német egyesülés nem zavarja-e meg túl­ságosan Európát az egyesülésben. Az NSZK gazdasága ed­dig is túlontúl erős, de még kiegyensúlyozható volt: felmerül­het az a kérdés, hogy Anglia esetleg nem keres-e menedéket az USA „védőszárnyai" alatt, ellensúlyozandó a megnöveke­dett német gazdasági potenciált. „Bízzunk benne", hogy nem, noha a nőnemű konzervatív brit kormányzat mindig is jobban kacérkodott a filmsztár amerikaival, mint kontinentális partne­reivel.

A francia bizonytalanságokat elemzi a The Economist 1988. március 12-i száma (Nemzetközi Szemle, 88/6.) A Merre tart Franciaország? című cikk „európai sokk"-nak ne­vezi 1992, azaz az egységes Európa jelszavát. Nem francia sajátosság a nemzeti identitás feladása feletti sajnálkozás, annak elemzése, hogy melyik európai ország tesz szert ve­zető szerepre: „A franciáknak, akárcsak a többi nyugat-euró­painak azonban még el kell dönteni, hogy Nyugat-Európát az egész világgal szemben nyitottá kívánják-e tenni, vagy pedig a nemzeti ellenőrzést és protekcionizmust kontinentálissal kí­vánják felváltani. A legtöbb nagy francia cég és bank nyitott Nyugat-Európát kíván. Sok kisebb vállalat és üzleti érdekelt­ség számára azonban az erődített Európa jelszava csalókán vonzónak tűnik." (Nem kétséges kinek lesz igaza. A dilemma kisebb léptékben nálunk is jelentkezik: egyfelől annak hang­súlyozása, hogy Magyarországnak „nyitottnak kell lennie" Európa felé, másfelől némely árvalányhajas elképzelés Ma­gyarország gazdasági önállóságát is megcélozza a politikai önállóság mellett.)

További kérdés a közös piaci országoknak, s Nyugat-Eu­rópa más, megközelítően egyenrangú országainak (elsődle­gesen is a skandinávoknak) az integrációja. A Renault-Volvo házasság példája kecsegtető ebből a szempontból, de a bi­zonytalanság is jól felmérhető. „Remélhetjük", hogy rövide­sen elhárul minden akadály, s Nyugat-Európa tőkecsoportjai kartellbe tömörülnek az USA-monopólium megtörésére, hogy igazi, s európai székhelyű multik ellensúlyozzák a tengerentú­liakat. Mert valamilyen ellensúlyra szükség van.

A versenytárgyalás anomáliái

Eddig a Szovjetunió katonai ereje tartott egyensúlyt a konti­nensek között, mostantól talán majd a multik egyensúlya lép előtérbe; újabb kérdés, lehet-e európai multiteremtődés az amerikai fegyverek árnyékában? Merthogy azok még ott, il­letve itt vannak Európában.⁴

Nem túl divatos dolog ma Leninre hivatkozni, de ami ma Európában (Kelet-Európában, s ebbe beleértve a Szovjet­uniót is) folyik, az nem más, mintáz érdekszférák újrafelosztá­sa. Finomabban szólva annak eldöntése, hogy melyik polgári demokrácia honosodjon meg ebben a térségben. Ha körbe­nézünk a hazai politikai erők között, csakhamar megsejthet­jük, ki melyik lóra tett: az amerikaira-e, vagy a nyugat-európai­ra. A szocdemek (panem et circenses) fennen hirdették, Eu­rópa velünk van; az MDF az Európához való csatlakozást he­lyezte kilátásba; az SZDSZ meg inkább az amerikai kapcsola­tot keresi, de legalábbis az angolszászt. Az MSZP, s annak (akkor még) kormányon levő tagjai próbálkoztak itt is, ott is, hol munkamegosztásban, hol egyszemélyben. Normális vi­szonyok között még egy államférfinak is magánügye, hogy ki a teniszpartnere, kies hazánkban viszont politikai közüggyé lett, hogy a miniszterelnök az amerikai nagykövettel fittneszel, míg a (volt) külügyminiszter ugyan egyedül kocog, de értékes pontokat szerzett a német-német egyesülés elősegítésével.

Ideális az lett volna, ha belpolitikai hatalmi harcukat e szempontból félretéve a kormányzásért versengő erők egyez­ségre jutnak abban, hogy „versenytárgyalást" hirdessenek: na, kedves polgári demokráciák, ki ígér értünk többet? Mit mondjak, a licit nem indult valami magasan: az a jó Bush elnök szinte bagót kínált. (Miért is ne, ha már egyszer ebben a tér­ségben fehér lóért is lehetett országot venni, vagy a helytartó alá elég volt fehér lovat tenni, hogy némi méltósággal vonul­hasson be a fővárosba. Az uralkodó közízlésnek engedményt téve itt arról is szólni kell, hogy aztán volt olyan időszak is, ami­kor elég volt kettős állampolgárságot adni a helytartóknak az ország birtoklásáért.)

Az Egyesült Államok minden jel szerint későn vette észre Közép-Kelet-Európa jelentőségét. Lawrence Eagleburger, az USA első külügyminiszter-helyettese, a kelet-európai orszá­goknak nyújtandó támogatás összehangolója szerint a térség jól képzett, de alacsonyan fizetett munkaereje igen vonzó a nyugati beruházók számára. Amerika vetélytársai ezért, nem­különben geopolitikai megfontolásokból, most versenyt fut­nak, hogy vezető pozíciókat szerezzenek ezekben a gazda­ságokban, így az amerikai gazdaságnak sincs veszíteni való ideje. Mindamellett elutasítja a térségnek nyújtandó új Marshall-terv gondolatát. (Népszabadság, 1990. április 13.)

Egyes üzleti körök drámaibban látják. Andrew Sarlós: „Amerika, Kanada, Anglia elkövetett egy óriási hibát, neveze­tesen, hogy jóformán egész Kelet- és Közép-Európát áten­gedte a német gazdasági befolyásnak. Mintha lemondtak volna erről a területről. Átengedték a Szovjetuniót is gazdasá­gilag. Ezért a hibáért drága árat fognak fizetni, mivel itt igen perspektivikus piacról van szó. A közép-kelet-európai és a szovjet piac végtelenül kecsegtető, s mire Amerika ezt felis­merve vissza fog térni ide, többszörös árat kell fizetnie majd érte." (Népszabadság, 1990. április 11.)

Még a japánok is előbb kapcsoltak, s megjelentek a tér­ségben. Nyilvánvalóan nem segítő szándékkal, hanem hogy Európában vegyék fel a versenyt európai ellenfelükkel.

S ha Magyarországon lett is volna belső egység a ver­senytárgyaláshoz – mint az elképzelhetetlen -, akkor sem ta­láltunk volna sok fogadókészségre; a hatalom megszerzé­séért folytatott kemény küzdelem kizárta ezt a lehetőséget.

Csak a hatalmi viszonyok tisztázódása után nyílt kény­szerítő lehetőség arra, hogy az MDF és az SZDSZ paktumot kössön. Ez a paktum látszólag elsődlegesen belpolitikai jelen­tőségű, ám nem kevésbé fontos a külföldi tőke megnyugtatá­sának szándéka. Az új, szabad és természetesen demokra­tikus parlament első ülésszakára időzített MDF-SZDSZ-paktum létrejöttében bizonyára annak is volt jelentősége, hogy a hatalom új birtokosai két vasat is megpróbáljanak a tűzben tartani: a germán-európaiét és az angol-amerikaiét. Kérdés, az eltérő orientációk összehangolódtak-e a paktum során, vagy pedig nyitott maradt: melyik demokráciát, melyik multi-csoportot csalogassák az országba. Az pedig már csak keve­seket érdekel, hogy a parlamenti „demokráciát" is megcsúfol­va, néhány ember megegyezett egy egész nép feje felett … Hatalom, ellenzék – viszonylagos dolgok, paktumok kérdése.

Amúgy jócskán születtek szép elképzelések arra, hogyan találjuk meg szerencsénket. Jellemző eszmefuttatás Bogár Lászlóé a Valóság 90/3-as számában Változatok egy moder­nizációs stratégia megalapozásához cím alatt. Bogár feltéte­lezi, hogy a kitörés stratégiáját Magyarországon belül lehet megfogalmazni, de legalábbis két- vagy többoldalú egyezke­dések által, melyeken a kitörni igyekvő közel egyenrangú tár­gyaló fél:

„A kialakult társadalmi válságból való kitörés logikája számomra önként adódik az elmondottakból: 1. új alkumecha­nizmusokkal enyhíteni a világtársadalmi alávetettségen mint a belső gyarmatosítást kiprovokáló külső kényszeren; 2. új al­kumechanizmusokkal felszámolni a belső gyarmatosítást. (…) Vagyis külső és belső kiegyezésre van szükség: új ki­egyezésre a világtársadalom nyertesei és vesztesei között, és új kiegyezésre a belső gyarmatosítás vezérelte évtizedek nemzeti társadalmon belüli nyertesei és vesztesei között. A kétféle folyamat természetesen csak együtt és összehangol­tan lehet sikeres. (…) Nyugat-Európának igenis lehet érde­keltsége abban, hogy főként a közép-európai, kelet-közép­-európai válságzónát (Lengyelország, Csehszlovákia, Ma­gyarország, Jugoszlávia) átfogó nemzetközi szerződéses garanciákkal kiépített rendszer keretében reintegrálja, hogy felhizlalva ezt a pusztulás szélére sodródott juhnyájat, ké­sőbb rendszeresen nyírhassa gyapjukat. Fontos persze eh­hez azonnal hozzátenni azt is, hogy mindez azért elsősorban a juhnyájnak érdeke. Sőt az egyetlen lehetséges történelmi választása is … Az egyetlen távlati esély tehát ezeknek az al­ternatív világtársadalom igézetében az 1940-es évek végén kiszakadó társadalmaknak: reintegrálódni a világtársadalom azóta is egyetlenként létező rendszerébe. (…)

A sikeres reintegráció tehát csakis a három moderni­zációs gócpont közötti ügyes lavírozással, valamint a lehető legtöbb materiális és politikai támogatás megszerzésével ér­hető el."

De sokkal nagyobb a valószínűsége, hogy az érdekeltek egymással alkusznak rólunk, semmint hogy külön-külön ve­lünk. S ez teljesen érthető: ha ketten együtt találnak egy lyu­kas kétfillérest, hát nem a kétfillérest kérdezik, kié akar lenni, azt meg végképp nem, hogy mennyiért. Bogár László is téve­sen hiszi, hogy a „juhnyájnak" bármiféle választási lehető­sége lenne – a „juhnyájat" vagy eteti tulajdonosa, vagy nem, vagy jó legelőre vezeti, vagy hagyja senyvedni a sziken, vagy eladja, elkártyázza, elzálogosítja, vagy nem, mi több: vagy el­rabolják tőle, vagy sem, amikor is részletkérdés, hogy farkas, végrehajtó vagy haramiabanda viszi-e magával.

A magyar birka ideológiája

Sorsunk tehát, így vagy úgy, Európához köttetik, közvetlenül vagy Amerika-ellenőrzötten. Európa nincs „velünk", hanem érdekszférájába vonja keleti felét. Csakhamar kiderül, ha ke­zesbárányként jól viselkedünk, akkor tisztes udvari szállítók lehetünk, mi, kelet-európaiak. Még örülhetünk, hogy rendsze­resen megnyírnak. Nem szégyenletes cím ez, birkának kivált nem, hány cég viselte büszkén hajdanán: királyi és udvari szállító!

Néhányan még bíznak abban, hogy „majd a magyar ész, a magyar termék!". A magyar ész azonban hamarosan az Uraitól az Atlanti-óceánig terjedő Európa óperenciántúli anya-birodalmában keresi az öreg hölgy kegyeit, merthogy az Egyesült Európában természetesen szabadon áramolnak az eszmék, s persze az eszméket, gondolatokat, s ami a fő, az új tudományos eredményeket termelő munkaerők. Európa leg­feljebb majd arra tesz erőfeszítéseket, nehogy a szürkeállo­mány a tengeren túlra vándoroljon, s ott váltsa anyagi erővé a szellemit. Sebaj, akkor majd a príma magyar áru! A világhíres Zsolnay, a mosolygó barack, az aromás, édes guruló málna, az majd kivívja értékének megfelelő árát a minőséget elis­merő piacon, szemben az évente kétszer termő, s emiatt ízet­len délszaki málnák, dinnyék kelendőségével. Európa házi­asszonyai majd körbejárják a piacokat, hogy – igaz hogy drá­gábban, de – hozzájuthassanak eme egyedülálló finomsá­gokhoz, hogy aztán hazatérve kidobálják a szemétbe a rosenthalokat, a meissenieket, vagy éppen kommersz tömeg­cserépedényeiket, hogy csakis és kizárólag zsolnaykban, herendiekben, hollóháziakban tálalhassák szeretteik elé. A gyermekek pedig tapsikolni fognak a magyar jonatánért, ben­ne a magyar kukacért, ami eleven áruvédjegyként bizonyítja, hogy íz, vitamin, s garantáltan vegyszermentes. Magyaror­szág, ha nem is csokréta lesz Isten kalapján, de legalábbis gyönyörűszép termő kertje az Európa-háznak.

Hess madár, hess; hiszen ha úgy lenne is, hogy a magyar áru utánozhatatlan, értékesebb a benne levő szellemi teljesít­mény és/vagy természeti adottságok által, vajon egy józan eszű Európának, az izmosodó euromultiknak érdeke-e elis­merni e (vitatható) árukiválóságot?

A magas fogyasztású rétegek áruellátását nem fogják a frissen kooptált vidékek félmanufakturális, tételezzük fel, a sok élőmunka miatt valóban értékesebb árucikkeivel ellátni, arra már ott vannak saját gyáraik, márkáik. A magyar termé­kek gyakorlatilag csak a tömegfogyasztást szolgálhatják. A tömegfogyasztási cikkek piaca viszont nem fogja elismerni az újratermeléséhez szükséges átlagosnál nagyobb ráfordí­tást, még ha ez a többlet többletértéket hoz is létre.

Ha tetszik, ha nem, a magyar gazdaság feloldódik majd a nyugat-európaiban, annak házicseléde lesz. Ami esetleg érté­kes magyar áru, az is tömegcikként jelenhet csak meg az Egyesült Európa piacán.

Kontinentális alap, kontinentális felépítmény

Kit fog tehát elrabolni a Nemzeti Független Demokratikus RAF? Mérvadónak két esetet vehetünk. Az akkor még nyugat­német RAF elrabolta, majd meggyilkolta Schleyert, az NSZK „gyáriparosok szövetségének" elnökét. Ez idő tájt az olasz RAF elrabolta, majd megölte Morót, azt a politikust, aki az olasz politikai erők nagy történelmi kompromisszumát előké­szítette. E két alapeset ismétlődése némi variációkkal azóta is meg-megtörténik: a nyugatnémet RAF egyik legutóbbi áldo­zata bankár volt, „fináncoligarcha". A germán RAF tehát első­sorban a finánctőke prominens képviselőinek kiiktatásával tá­madja a fennállót: a nyugatnémet RAF (olykor erős francia se­gítséggel) gazdaságorientált. A latin verzió a politikai életből merít, szintúgy a fennálló lerombolása érdekében: ő demok­ráciaorientált.

A gazdaság nemigen ismeri a demokrácia fogalmát, csűrjük, csavarjuk, de ott a profit diktálja a tennivalókat. A „gyáriparosok szövetségének elnöke" nem egy-egy tőkés csoport, nem egy-egy monopólium érdekeit képviseli, hanem arra hivatott, hogy a sokszor érdekellentétben lévő tőkés cso­portok között megteremtse azt a viszonylagos egyensúlyt, ami az optimális tőkehozadékot biztosítja. Egy Schleyer a nyugatnémet össztőke legmagasabb hozadékáért felelős személy volt.

A demokratikusan választott parlament, a koalíciós kor­mányzat pedig igyekszik ehhez a legmegfelelőbb környezetet megteremteni. A nyugatnémet parlament egy wagneri opera komolyságával játszotta el a kurzusváltást azzal, hogy a drá­mai szende liberálisok, a maguk pár százalékos választási eredményével, a szociáldemokratáktól átpártoltak a keresz­ténydemokratákhoz.

Az igazi főszereplő tehát a gazdaság, s bár még mindig nem ildomos (ezúttal éppen) Marxra hivatkozni, a parlamentális demokrácia ehhez a tetszetős köntös.⁵ A wagneri opera szerepeit a gazdaság írta (akkor ráadásul az amerikai gazda­ság: elég megnézni, hogyan alakult az amerikai kamatlábpoli­tika, politikai hatalomra segítendő a konzervatívokat).

Ha a parlamenti demokrácia akadozik, működési zavarai vannak, attól a gazdaság még úgy-ahogy elvan: a sorozatos kormányválságokat átélt Olaszország gazdasága vígan meg­volt, miközben a politikai felépítmény inkább cirkuszhoz, mint komoly operához volt hasonló. Cirkusz vagy opera – tulajdon­képpen egyre megy: mindkettő szórakoztatja a publikumot, s akkor még hol van a kabaré, a társalgási vígjáték, az operett, a népszínmű . .. Ennél sokrétűbb már csak a politikai, a de­mokratikus intézményrendszer.

A germán precizitással dolgozó német RAF tehát a tény­leges mozgató képviselőjének megölésével támadta a rendet, míg a latin megelégedett a színpadi játék egyik szereplőjének kiiktatásával. Nem kétséges, melyik lehet hatékonyabb abban a logikai rendben, mely a RAF-ok viselkedését szabályozza – ha egyáltalában igazán hatékony lenne valamelyik is. Európa eddigi történelme ugyanis azt bizonyítja, hogy nem: sikeres beugrás mindkét esetben lehetséges, politikus helyett jön má­sik politikus, fináncoligarcha helyett egy másik. Mégis: a né­met RAF lényegretörőbb, legalább nem a szarva közt keresi a tőgyét…

Ami eddig országhatárok között zajlott, most kontinens­nyi méretekben jelentkezik: az Egyesült Európa össztőkéjé­nek legnagyobb hozadékáért felelős testületek kellenek, s ezek demokratikus kísérőformái is – Európa-parlament, melyre éppen akkora szerep jut, mint a nemzeti parlamentek­re. Európa szavazati joggal rendelkezői megválaszthatják a politikai felépítmény, a parlamenti színpad szereplőit, akik úgy tesznek majd, mintha mindentől függetlenek, s mindenre hatással levők lennének, s nem az euromultik akaratának „parlamentáris", azaz szalonképes végrehajtói. Európa sza­vazójogú polgárai pedig örülnek, hogy megválaszthatják poli­tikai vezetőiket, ha már a gazdaság vezetőit nem választ­hatják.

Periféria tájkép fiókigazgatókkal

Most már tényleg elkerülhetetlen a kérdés megválaszolása: kit fog elrabolni a magyar Nemzeti Független Demokratikus RAF? Van-e, lesz-e a magyar polgári demokráciában erre ki­csit is érdemes személy? Úgy vélem nem, nincs ilyen, s főleg: nem lesz!

Nincs a politikusok között: tán lett volna egy, Moro-típusú, aki megpróbálta összehozni a diktatórikus rendszer belső és hatalmon kívüli ellenzékét. Kiiktatására nem kellett rablás, gyilkosság – az inszinunáció, a lejáratás, a nevetségessé tétel elégséges volt. S bár sok politikusunk van újsütetű demokrá­ciánkban, ugyan van-e köztük elrablásra méltó?

S lesz-e magyar bankár, lesz-e magyar gyáriparosok szövetségének elnöke, elrablásra alkalmas?

Nemigen.

Legfeljebb fiókigazgatók lesznek, akik egy új birodalom keleti perifériáján viszik az ügyeket, az Egyesült Európának az Egyesült Államokkal vívott harca igényei szerint. Ma Magyar­országon nincs olyan erő, amely a magyar össztőke legna­gyobb hozadékáért érezne felelősséget: a többség Európá­hoz, azaz a formálódó európai multikhoz kíván csatlakozni – a nemzeti össztőke feloldódik az európaiban. Szegény, szeren­csétlen Nemzeti Független Demokratikus Vörös Hadsereg Csoport! Mint a magyar polgári demokrácia résztvevője, nem fogsz szerepet kapni: nem lesz kit elrabolnod. Itthon nem.

A polgári demokratikus társadalom egyik szereplője, a parlament már a színpadon – a többség el is hiszi, hogy ettől polgári egy társadalom. Ám míg a primadonnák előadják ma­gánszámaikat, a polgári társadalom tényleges főszereplője, pontosabban az előadás író-rendezője a háttérben marad, annál is inkább, mert ő nem ebbe a nemzeti társulatba tarto­zik. Internacionális. Az euromultik rövidesen be fogják kebe­lezni egész Közel-Kelet-Európát,⁶ s ezzel kiéleződik az USA-Európa párviadal. Nagy dilemma előtt áll az a Szovjetunió, mely igyekezett jó képet vágni a Jaltában érdekszférájába so­rolt kelet-európai országok elcsatolásához. A litván törekvé­sek óta semmi kétsége sem lehet az iránt, hogy Európa való­ban az Uraiig terjed: folyamatba tétetett a Szovjetunió feldara­bolása.

Pesszimista összefoglalás

Mindez, meglehet, a tények helytelen csoportosításán ala­puló spekuláció. Ám „ott, ahol a spekuláció a végéhez ér, te­hát a valóságos életnél kezdődik a valódi, pozitív tudomány, az emberek gyakorlati tevékenykedésének, gyakorlati fejlő­dési folyamatának ábrázolása. A tudatról szóló frázisok vé­gükhöz érnek, helyükre valódi tudásnak kell lépnie. A valóság ábrázolásával az önálló filozófia elveszíti létezési közegét. Helyére legfeljebb a legáltalánosabb eredmények összefog­lalása léphet, amelyek az emberek történeti fejlődésének szemléletéből vonhatók le. Ezeknek az elvonatkoztatásoknak önmagukban, a valóságos történelemtől elválasztva, egyálta­lán nincs értékük. Csak arra szolgálhatnak, hogy a történeti anyag rendezését megkönnyítsék, egyes rétegeinek egy­másutánját jelezzék. De semmiképpen sem adnak – filozófia módjára – receptet vagy szkémát, amelyhez a történelmi kor­szakokat hozzá lehet nyesegetni. Ellenkezőleg, a nehézség éppen ott kezdődik, amikor az anyag – akár egy elmúlt korsza­ké, akár a jelené – szemügyre vételéhez és rendezéséhez, a valóságos ábrázoláshoz fogunk. E nehézségek elhárítását olyan előfeltételek szabják meg, amelyek semmiképpen sem adhatók itt meg, hanem amelyek csak az egyes korszakokban élő egyének valóságos életfolyamatának és cselekvésének tanulmányozásából adódnak."

S ha már idéztük Marxot és Engelst, A német ideológiát, érdemes még néhányat lapozni:

„A társadalmi hatalom, vagyis az a megsokszorozott ter­melőerő, amely a különböző egyéneknek a munka megosztá­sában megszabott együttműködése által létrejön, ezen egyé­nek számára – minthogy az együttműködés maga nem ön­kéntes, hanem természet adta – nem mint saját, egyesült ha­talmuk jelenik meg, hanem mint idegen, rajtuk kívül álló erő, amelyről nem tudják, honnan és hova tart, amelyen tehát nem lehetnek már úrrá, amely most, ellenkezőleg, sajátságos, az emberek akarásától és megfutásától független, sőt ezt az aka­rást és megfutást éppen irányító szakaszok és fejlődési fokok sorozatán megy át.

Ez az »elidegenülés« – hogy a filozófusok számára ért­hetően fejezzük ki magunkat – természetesen csak két gya­korlati előfeltétellel szüntethető meg. Hogy »elviselhetetlen« hatalommá váljék, vagyis olyan hatalommá,.amely ellen forra­dalmat csinálnak, ahhoz az kell, hogy az emberiség tömegét teljesen »tulajdonnélküliként« hozza létre, s egyszersmind el­lentmondásban a gazdagságnak és műveltségnek egy meg­levő világával – amely gazdagság és műveltség a termelőerő nagy megnövekedését, fejlődésének magas fokát előfeltéte­lezi; másrészt pedig a termelőerők e fejlődése (amivel egyben már adva van az emberek világtörténelmi – s nem helyi – léte­zésében meglevő empirikus egzisztencia) már azért is szük­ségszerű gyakorlati előfeltétel, mert nélküle csak a nélkülö­zést tennék általánossá, tehát az ínséggel szükségképpen is­mét megkezdődnék a harc a szükségesért, s ismét előállna az egész régi szemét, továbbá, mert csak a termelőerőknek ez­zel az egyetemes fejlődésével tételeződik az emberek egye­temes érintkezése, ennélfogva egyrészt valamennyi népben egyidejűleg létrehozza a »tulajdonnélküli« tömeg jelenségét (általános konkurencia), mindegyik népet függővé teszi a töb­binek a forradalmasodásaitól, és végül világtörténelmi, empi­rikusan egyetemes egyéneket állít a helyi jellegű egyének he­lyébe. Enélkül 1. a kommunizmus csak mint helyi jelenség lé­tezhetnék, 2. magának az érintkezésnek a hatalmai nem fej­lődhettek volna ki mint egyetemes, s ezért elviselhetetlen ha­talmak, hazaisütetű-babonás »körülmények« maradtak vol­na, és 3. az érintkezés minden bővülése megszüntetné a helyi kommunizmust. A kommunizmus empirikusan csak az ural­kodó népek tetteként »egyszerre« és egyidejűleg lehetséges, ez pedig a termelőerő egyetemes fejlődését és a vele össze­függő világérintkezést előfeltételezi."

(Peter Kimmel)

Jegyzetek

1 A multinacionalista vállalatok „toplistája" az 1988. évi állapotok sze­rint bruttó üzleti forgalmi számokkal (milliárd francia frank):

A 21-50. helyen 10 amerikai, 5 japán, 4 francia, 3 nyugatnémet, 2-2 dél-koreai, olasz, svájci, egy-egy holland és brit; az 51-100. helyen 20 amerikai, 7 japán, 5-5 francia és nyugatnémet, 4 brit, 2 svéd, egy-egy belga, brazil, indiai, kanadai, kuvaiti, mexikói, svájci cég található.

Az első száz között tehát egyformán 39 az európai és az USA-be­li, valamint 15 a japán. Ám míg az amerikaiak teljes üzleti forgalma 17.874,6 milliárd francia frank a kimutatás szerint, addig az európai­aké csak 5.201,1 milliárd, a japánoké pedig 2.020,1 milliárd. A kimuta­tás természetesen nem tesz utalást a listán szereplők egymás közötti és egymásban való érdekeltségeiről. (Forrás: l'Expansion 1989/Nov., Dec., 1990/Jan. számai.)

2 Az egyik legjelentősebb eseménye ennek a folyamatnak a francia Renault és a svéd Volvo fúziója. Az 1988. évi erőlistán a Renault a 12., a Volvo a 26. helyen szerepelt – egyesülésük előkelőbb helyre hozza fel a közös vállalatot. A folyamat arra is példa, hogyan lehet előkészí­teni a EGK-hez tartozó és az azon kívüli országok politikai egyesülé­sét is.

Az európai multitoplista az L'Expansion 1989/Dec.-1990/Jan. száma alapján egyébként a következő: 1. Royal Dutch-Shell (Holl.-NBr.), 2. British Petroleum (NBr.), 3. IRI (O), 4. Daimler-Benz (NSZK), 5. FIAT (O), 6. Siemens (NSZK), 7. VW (NSZK), 8. Bat Industries (NBr.), 9. Unilever (Holl.-NBr.), 10. Philips (NSZK), 11. Nestlé (Svájc), 12. Renault (F), 13. VEBA (NSZK), 14. ENI (O), 15. BASF (NSZK), 16. Hoechst (NSZK), 17. PSA (F), 18. Bayer (NSZK), 19. CGE (F), 20. Elf Aquitaine (F), 21. ICI (NBr.), 22. Ferruzzi (O), 23. ASEA B. Boveri (S), 24. Thyssen (NSZK), 25. Bosch (NSZK).

Az olasz apokalipszis négy lovasa címmel ír a The Economist 1988. április 2-i számában. Az első lovas, a Carlo De Benedetti tulaj­donában levő Olivetti 1986-ban magába olvasztotta a Triumph Adlert, s ezzel Európa legnagyobb irodai automatikával foglalkozó csoportja lett. A Benedetti-holdinghoz tartoznak francia autóalkatrész-gyárak, élelmiszeripari cégek, sőt érdekelt az Yves Saint-Laurent divatház­ban is.

Silvio Berlusconi indította az első kereskedelmi televízióadót Franciaországban, s ott van az NSZK-beli tömegkommunikációban is.

Gianni Agnelli FIAT-ja francia üzemeket birtokol, Angliában pedig egyenesen Ford-érdekeltségben van részesedése. Partneri viszony­ban áll a franciaországi Hachette mamutkiadóval, otthon pedig a csa­lád birtokában van a La Stampa és ellenőrzi a Corriere della Serát. A távközlés, a televízió sem hagyja hidegen. Agnellit érzékeny szálak fűzik a legnagyobb francia élelmiszeripari csoportosuláshoz, a BSN-hez is.

A Raul Gardini-féle Ferruzzi-csoport uralja a keményítő, a cukor, a lenmag európai piacát, a fluortartalmú vegyszerek és a polipropilén gyártásában pedig világelső. Azzal, hogy felvásárolta a Montedison részvényeinek 42 százalékát, Olaszország második legnagyobb ma­gánkézben lévő csoportosulása lett.

3 Amerikai az Exxon, a Socal, a Texaco, a Mobil, a GulfOil; angol-hol­land a Shell, angol a British Petroleum.

4 Az amerikai katonai jelenlét Európában és a világ más részén nem­csak amerikai érdekeket jelent. Jean Ziegler (Vizsgálat egy minden gyanú fölött álló ország ügyében, Kossuth Könyvkiadó, 1977.) a kö­vetkezőket írja:

„Ha az Egyesült Államok váratlanul lemondana Brazília fölötti uralmáról, azaz ha lemondana arról, hogy finanszírozza, felszerelje, kiképezze a hadsereget, a rendőrséget, és befolyásolja a szakszerve­zeteket valamint a népi szervezetek elnyomására hivatott számos ap­parátust, vajon a brazíliai svájci vállalatok továbbra is bezsebelhet­nék-e azokat a fantasztikus profitokat, amelyekre 19.68 óta szert tesz­nek? Erre a kérdésre nyilvánvalóan nemleges választ kell adnunk. A katonai diktatúra, a nyílt terror és a kínvallatás elengedhetetlen felté­tele annak, hogy az idegen multinacionális társaságok kizsákmányol­hassák az emberi munkát és az ország természeti kincseit. (…) Ma az itt ténykedő európai vagy japán másodlagos imperializmusok kö­zött egyiknek sincsenek elégséges pénzügyi és katonai eszközei. (…) Ha tehát elemezzük az észak-amerikai elsődleges imperializ­mus és a svájci másodlagos imperializmus közös tevékenységét Bra­zíliában, hajlandók lennénk – legalább első látásra – feltételezni, hogy ez utóbbi teljesen függő helyzetben van az előbbitől. Valójában a hely­zet bonyolultabb: a két oligarchia gyakorlata között nem csekély el­lentmondás van."

Hasonló következtetésre jut Liska Tibor is a Szent barmunk – a politika alaprendje című könyvében: „A világkonszernek többségük­ben amerikai eredetűek, és máig is elsősorban amerikai érdekeltség­ben maradtak. De bármily sok érv támasztja is alá a nagyvállalatok internacionalizálása = a világgazdaság amerikanizálása egyenletet, az is tény, hogy a nemzetközi konszerneknek az USA-étól, illetve álta­lában a származási országukétól lényegesen eltérő érdekeik is van­nak. Ezek külön érdekeikben önálló hatalom voltuknak tudatában vannak. Ám ha nem lennének is, önállósodásuk, a nemzeti talajtól való elszakadásuk szinte a természeti törvények szívósságával, mint­egy automatikusan végbemegy. E külön érdekek érvényesülése ma már egyebek között milliárd dolláros nagyságrendben sújtja az USA külkereskedelmi mérlegét."

Mindemellett az is igaz, hogy az amerikai jelenlét terhes, s ahogy az euromultik erősödnek, egyre terhesebb. Ezt példázta Franciaor­szág kiválása a NATO katonai szervezetéből, s ezt példázza a fel-fel­újuló vita az amerikaiak európai haderőinek nagyságáról, a NATO-tagállamok hozzájárulásáról.

Henry Kissinger és Cyrus Vance (Newsweek 1988. június 6.: Na­pirend 1989-re) nem hagy kétséget a jelenlét lényegét illetően: „Az Egyesült Államoknak egyértelművé kell tennie, hogy a NATO nem védhető meg olyan elegendő mennyiségű és típusú nukleáris és ha­gyományos fegyver nélkül, amely képes a nukleáris ellenfelet elret­tenteni, amely továbbra is fölényt élvez a hagyományos erők néhány jelentős kategóriájában és atomfegyverekkel rendelkezik saját terüle­tén . Nem tesz jó szolgálatot a szövetségnek, ha enged a szélsőséges javaslatoknak vagy hóbortos elképzeléseknek – amilyenek például Európa teljes atomfegyver-mentesítése, kötelezettségvállalás arra, hogy nem vetnek be elsőként atomfegyvert, vagy olyan állítások, amelyek szerint az SDI áthatolhatatlan pajzsot jelent majd. Az ilyen utópisztikus elképzelések aláássák a komoly vitát egy közös atlanti stratégiáról, és éppen azokat a fegyvereket bélyegzik meg, amelye­ken a hihető elrettentésnek alapulnia kell a belátható jövőben. (…) Amerika szerepe a világban közvetlenül függ az Egyesült Államok gazdasági erejétől és teljesítményétől. A külpolitika és a gazdaságpo­litika mindinkább kölcsönös összefüggésbe kerül."

Henry Kissinger a Magyarország 1990. április 13-i számában is nyilatkozott: „Az amerikai csapatoknak továbbra is Európában kell maradniuk. Ennek két oka van: az egyik, hogy Eurázsiában ma a Szovjetunió az egyetlen számba vehető atomhatalom. Ezzel szembe kell állítani az amerikai haderőt, hogy a Szovjetunió mindig legyen tu­datában: ha komoly nyomást akarna gyakorolni valakire, szembeke­rül nukleáris ellenfelével. A másik ok az, hogyha netán Németország semlegessé akarna válni, a nyugat-európaiak tudják, hogy óceánon túli barátaik megóvják őket egy ilyen német külpolitikai ábránd követ­kezményeitől.

– Ezt úgy is mondhatnánk, hogy az Egyesült Államok ily módon akarja fenntartani befolyását. Hiszen az európai átalakulás gyengíti itteni pozícióit…

Henry Kissinger: Szerintem a világon már csak egyetlen szuper­hatalom van, s ez az Egyesült Államok. Nem tudom, miért csökkenne feltétlenül a befolyása … Az, hogy egy-két hadosztálya Európában van, önmagában nem garantálja a befolyását. Sokkal fontosabb ga­rancia az, hogy az Egyesült Államoknak szükségszerűen meghatáro­zott szerepet kell betöltenie a kontinensen."

Az amerikai csillagháborús terveket általában a Szovjetunió és az USA összefüggésében elemezték. De nyilvánvaló, hogy az SDI-program – ha egyáltalában megvalósítható – akkor is a világ urává te­szi az USÁ-t, ha a Szovjetunió megszűnik katonai nagyhatalomnak lenni. Nem véletlen, hogy Nyugat-Európa gyorsan felvette az SDI által dobott kesztyűt, s meghirdette saját EUREKA-programját. Az SDI ugyanis, még ha nem hozza is létre a tökéletes ernyőt az USA felett, arra mindenképpen alkalmas, hogy újabb tudományos-technikai for­radalmat indukáljon, az pedig nyilvánvaló hatással van a polgári gaz­daságra is. Az USA különben is élen járt a katonai kutatási eredmé­nyek gyors polgári alkalmazásában: mindenki, aki teflonserpenyőben sütötte meg a reggeli tükörtojását, s elektromos karóráján ellenőrizte az idő múlását, közvetve hozzájárult az amerikai hadiipari kutatások gyors megtérüléséhez. Az EUREKA-program ezt vette figyelembe: az új tudományos-technikai forradalomból Európa nem maradhat ki sa­ját eredmények nélkül, különben gazdasága bánná, ha amerikai kuta­tási eredményekre kellene hagyatkoznia.

Amerikán belül viszont vannak, akik az amerikai gazdaságot fél­tik attól az amerikai katonai potenciától, mely nemcsak az amerikai multik érdekeit védi. Arthur Schlesinger, jr.:

„A katonai erő növelésének és a katonai megoldásoknak meg­szállott kergetése súlyos árat követelt. Amerika katonai vezető szere­pének hiábavaló hajszolása politikai és gazdasági vezető szerepének elvesztésével járt. A roppant katonai költségvetés, párosulva a jelen­tős adócsökkentésekkel, békeidőben példanélküli költségvetési defi­cittel, felértékelt dollárral, továbbá azzal járt, hogy Reagan őrsége ide­jén az Egyesült Államok hitelezőből a világ első számú adósává lett. A tudomány és a technika ráállítása katonai kutatásokra visszatartotta a termelékenység növekedését, és még nagyobb veszélybe sodorta Amerika versenyképességét a világpiacon. Az amerikai tudósok keze – írja a The Economist – meg van kötve. Kutatásaiknak vagy arra kell irányulniuk, hogy elrettentsék az oroszokat, vagy arra, hogy verse­nyezni tudjanak a japánokkal. Nem számíthatnak többé egyetlen olyan szerződésre sem a Pentagontól, amelyek alapján mindkét cél­nak meg tudnak felelni. Reagan katonai prioritásai kiélezték Amerika pénzügyi és ipari sebezhetőségét." (Nemzetközi Szemle, 88/7-8.)

Reagant szidni egy demokrata számára kötelességszerű, mind­amellett a jövőnek tett befektetésként is felfogható a reagani politika. Az amerikai hatalmi körök általában megtalálják annak a módját, pél­dául a „gyenge dollárral", hogy a nem amerikai multik profitját meg­csapolják. De igazsága is van a kritikának: az USA-védernyő alatt a nem USA-székhelyű multik túlontúl megerősödtek – az egységes vi­lággazdaságban általában egymással nem versengő multinacionális tőkecsoportok differenciálódnak, pillanatnyilag a három centrumba. Ma már nem nemzeti imperialista hatalmak vetélkednek a világ újra­felosztásáért, hanem az érdekeiket egyeztetni nem teljesen tudó nemzetek feletti monopóliumok.

5 Egy Marx-tanulmány tévedése cím alatt a Valóság 89/9. számában Fricz Tamás mindazonáltal már helyre teszi Marxot, aki „az általános választások alapján működő parlamentben sem lát mást, mint egy osztály uralmát a másik felett". Fricz elegánsan figyelmen kívül hagy­ja, hogy mi annak a bizonyos uralomnak az alapja, így aztán könnye­dén állítja: „Mindezzel azt kívánom aláhúzni, hogy Marx megközelí­tésmódjával ellentétben polgári demokratikus viszonyok között a par­lamentnek, a politikai államnak létezik egy sajátos sine qua nonja, s ez pedig az általános érdekek képviselete." Fricz eljut arra a következte­tésre, hogy „Ellentétben Marxszal, aki a munkásosztály különös érde­két azonosította a társadalmak általános érdekével, én azt hangsú­lyoznám, hogy a munkásosztálynak is megvan a maga valóságos, nem fő-, hanem részszerepe a társadalomban, amelynek alapján a többi osztályhoz, réteghez hasonlóan meg kell kapnia részarányos szerepét, részarányos képviseletét a demokratikus politikai beren­dezkedésben. És éppen így, ezzel a részarányos politikai képviselet­tel, különérdekeinek ilyen érvényesítésével segítheti elő leginkább az általános, közösségi és nemzeti érdekeknek a társadalmi élet közép­pontjába kerülését. Úgy gondolom, hogy csak egy ilyen, a részará­nyos politikai részvétel szempontjait előtérbe helyező munkáspolitika válhat adekváttá a történelemben, minden ezen túlmutató elképzelés – így a kommunizmus is – csak fölösleges utópizmus, mely adott eset­ben erősen hátráltatja a társadalmi-politikai viszonyok demokratizá­lódását." – Ez (majdnem) tiszta beszéd: a munkásosztály, ha nem is a mennyországba, de legalábbis a parlamentbe megy, részarányo­sán persze. Most már csak az a kérdés, hogy a gazdaság urai, elvita­tott szóhasználattal a termelőeszközök tulajdonosai, a multik, a fináncoligarchák részarányosán vesznek-e részt a parlamentben? S ha igen, akkor miért nem?

„A két szövetségi kamarának együtt 244 képviselője van. Ezek a képviselők együttesen több mint 1000 igazgatótanácsi tagsággal rendelkeznek. Ebből a számból le kell vonni mintegy 250 olyan tagsá­got, amelyek közérdekű részvénytársaságokkal kapcsolatosak (vas­utak, elektromos művek stb.). Mindamellett marad 750 poszt, amely a polgári pártok 115 képviselője között oszlik meg. Ezek igen tekinté­lyes jövedelemmel járó pozíciók a bankbirodalmak, az ingatlanfor­galmi vállalatok, a fegyvergyárak, a multinacionális ipari és kereske­delmi vállalatok-svájciak és külföldiek-igazgatótanácsában … De a tőke 115 képviselője közt is van egy arisztokrácia, amely az oligar­chia adományai közül a legtöbbet halmozza föl: a két kamara 81 pol­gári képviselője egymagában 431 igazgatótanácsi tagsággal rendel­kezik. Peter Hefti államtanácsos, glarisi képviselő egymaga 37 igaz­gatótanácsnak tagja … A nép azon 115 képviselője, akik megválasz­tásuk másnapján átváltoztak a tőke képviselőivé legalább 15 milliárd svájci frankot képviselnek." (Jean Ziegler: Vizsgálat egy…)

A szabad, demokratikus választásokon a magyar parlamentbe jutott képviselők közül mindössze három „munkás" található-megle­hetősen részaránytalan a munkásosztály képviselete. Igaz, igazgató­tanácsi tagok is kevesen. Még.

6 „A létező szocializmus szétesése (…) az elmúlt hónapokban (…) példátlan, senki által el nem képzelt gyorsaságúra váltott. Olyannyira, hogy ez Keleten és Nyugaton egyaránt tanácstalanságot kelt, aggo­dalmat vált ki, a Nyugatnak nincsen erre stratégiája, még taktikája se igen. Maga a Kelet pedig botladozik e próbálatlan úton. A folyamatok jószerével ellenőrizhetetlenek. S a fölszabadulás, az újrakezdés örö­mét csorbítja a félelem: a sodrásban túl sok a tajték, a hordalék. So­vány vigasz, ha tudjuk, hogy a roskatag házat akár fölrobbantják, akár magától dől össze, a romok fölött sokáig szállong a fojtogató por. Ennyi, amit 1990 januárjának végén, lapzártakor írhatunk kiegészítésül. Ennyi, és semmi több." – kesereg Lázár István a Valóság 90/2. szá­mában. Két megjegyzés. Lehet, hogy a valóban el nem képzelt gyor­saságú átalakulásra nincs a „Nyugatnak" (melyiknek?) taktikája. Stratégiája viszont fellelhető. Magyarul is megjelent Brzezinskinek egy cikke az MTI „zöld", belső használatra szóló kiadványában 1988 elején, melyben éppen egy ilyen stratégiát vázol fel, a demokratikus polgári átalakulást. A másik: a romok fölött sokáig szállonghat a parla­mentarizmus, a demokrácia pora. Ahogy a szocializmust, úgy a pol­gári demokráciát sem lehet rendeletileg bevezetni. Az viszont bizo­nyos, hogy a gazdaságot csakhamar integrálja Európa, s ezen belül Németország.

A probléma. Baloldal és nacionalizmus

Több mint száz éve esik szó a nemzetek összeolvadásáról, a világpia­con végigfutnak az egységesítő divatok – s a nemzeti indulatok mégis ott vannak a legifjabb, e divatok által is békére, megértésre nevelt nemzedékek között is. Nemcsak a nemzeti létüket most kóstolgató harmadik világbeli népeknél, nemcsak a vallási fanatizmus által is összefogott mohamedán népeknél, de Kelet-Európa évtizedeken át internacionalista zászlók alatt meneteltetett népei között is; s a pilla­natok múlva egyesülő Nyugat-Európában sem kevésbé, ahol a német egységről sokaknak a német fasizmus veszélye jut eszébe, ahonnan kiűzik a törököket, ahol megverik a pakisztániakat, ahol őrjöngve dúlják szét a zsidók sírjait, s ahol angolok és írek, spanyolok és baszkok engesztelhetetlen gyűlölettel néznek egymással farkasszemet.

Ismerjük a történelmi szemlélet igazságait: A „nemzet" törté­nelmi kategória, társadalmi formákhoz kötött, mai formájában a tőkés társadalom terméke. A tőkés társadalomé, de a nemzeti kérdés ter­mészetesen fennmaradt az orosz forradalom után is, hiszen fennma­radt a (tőkés) világ nemzeti tagoltsága, s a magukat szocialistának ne­vezett országok ebbe a világrendbe tagozódtak be, maguk is nemze­tekként. A nemzetek közti gyűlölség egyik táplálója az a verseny, amelyet a világpiac indukál, s az olyan társadalmi szerveződésekben, mint a Szovjetunió, e verseny csak áttevődik a birodalmi elosztó köz­pont kegyeiért folytatott versenybe. De elégséges-e ez a magyará­zat? Vajon csak a (piaci) verseny a felelős? Csak (gazdasági) érdekeit védi, aki önmagát elsősorban egy nemzethez tartozásával definiálja, s kiemelt fontosságot tulajdonít annak, hogy e közösség jogait védel­mezze? A gazdasági érdekek elemzése minden esetben segít-e va­jon meghúzni a határvonalakat ott, ahol a hazaszeretet sovinizmusba, a sovinizmus elfojtása a nemzeti öntudat eltiprásába csúszik át?

A baloldal „a proletárnak nincs hazája" tétel dacos hangoztatá­sával, vagy a nemzeti kérdés másodlagosnak tekintésével gyakran mintegy a jobboldal „hatáskörébe" utalta a nemzeti kérdést, de ezzel csak saját lehetséges bázisát gyengítette. Amikor pedig – rendszerint követő helyzetben – a baloldalon is megjelent a nemzeti gondolat (gondoljunk például az első világháborúban a szociáldemokrata moz­galomban is túlsúlyra jutó honvédő irányzatra, a Kelet-Európában és a harmadik világban a baloldalon megjelent népi-nemzeti irányzatok­ra, vagy akár a jelenlegi helyzetre, amikor a mindenkori baloldal vá­lasztói s részben politikai hangadói is leginkább a nemzeti érzelmek által aktivizálódnak)¹ , nehezen találják meg elméleti kezelésének módját, s nehezen igazodnak el nemzeti érzés, nacionalizmus, sovi­nizmus határai között. (Mi az alábbiakban – mellőzve a nemzet-foga­lom kialakulásának, a nemzet-eszme történetének könyvtárnyi iroda­lom által tárgyalt szempontjait, csupán azokat a tudatszociológiai as­pektusokat szeretnénk sorra venni, amelyek a hazafiság, a naciona­lizmus, a sovinizmus jelenségeiben egyaránt szerepet játszanak.)

Nemzet és nacionalizmus

A nemzeti érzés

A nemzeti érzés az emberek többsége számára az élet teljességéhez tartozó érzelem. Létezik persze olyan kozmopolita alapállás, amely­ben ennek látszólag nincsen nyoma, ám a nemzeti érzelemhez ha­sonló azonosulás ez esetben sem hiányzik teljesen. (A világ fejlődési centrumából az egyes országok, mint például Magyarország gondjai rendkívül partikulárisnak tűnhetnek, a kozmopolita ezzel a centrum­nézőponttal igyekszik azonosulni. A gazdasági és politikai hatalom multinacionális szerveződésének korában e fejlődési centrum eleve szupranacionális, a kozmopolita számára ez az idealizált absztrakt centrum helyettesíti a nemzetet.)

A nemzeti érzés által irányított szemlélet számára viszont magá­tól értetődően a nemzet jelenti a centrumot. Ez könnyen vezet arány­tévesztéshez, partikularizmushoz. De a nemzeti elem híján is partiku­láris az álláspont: amióta világtörténelem, világgazdaság van, azóta lényegi nézőpontot csak a világrendszer egészéhez és különösen magjához viszonyítva lehet kialakítani; amíg azonban nemzetek van­nak, addig minden, a világrendszert alakító változás csak nemzetek aktivitásában jön létre. (A két szempont összeegyeztethető: ha egy amerikai űrhajós elsőként a Holdra lép, azt egyszerre teszi az emberi haladás szupranacionális élvonalának és az Egyesült Államoknak, mint nemzetnek a képviselőjeként. Vagy, hogy olyan példát is említ­sünk, amikor az élvonal és a nemzet között konfliktus feszült: mikor Batsányi azt mondja: „Vigyázó szemetek Parisra vessétek", jellegze­tes kozmopolita nézőpontot képvisel, ezt azonban a magyar nemzet felemelkedéséért vívott küzdelem jegyében teszi.) A fentiekből követ­kezik, hogy paradox megfogalmazással élve viszont a nacionalista olyan kozmopolita, aki számára a kozmoszt nemzetének keretei hatá­rolják.

A nacionalizmus a nemzeti érzés uralkodóvá tétele az érzelmek univerzumában. Ennek ősi – és az érzelmek-indulatok mélyén ma is jelen lévő – formája (ami ősi formájában persze még nem „nacionaliz­mus", hanem csak etnocentrizmus) az, amikor egy közös leszármazású, közös ősöktől „nemzett", illetve magát ekként számontartó kö­zösség idegenekkel kerül szembe, és ezek ellenében mozgósítja, összefogja tagjai emocionális energiáit. Ez a védekező jelleg érvé­nyesül akkor is, amikor egy-egy nép nacionalizmusa támadó jellegűvé válik: e támadást is igen gyakran a megtámadott részéről ráható fe­nyegetéssel indokolva. A védekező és támadó nacionalizmus közös eleme a terület kizárólagosságára való törekvés, amelynek nyilván­valóan etológiai alapjai vannak, s amely csak akkor kezd oldódni, ami­kor a hatalom nem területhez kötött forrásai (pl. a tőke főhatalmi lehe­tőségei) kialakulnak.

A nacionalizmus másik ősformája az elsősorban nomád, ván­dorló népeknél kialakult, „választott", uralkodásra hivatott nép eszméje.

E két forma egymásból is kinöveszthető. Míg az utóbbinál a nem­zeti érzés és a sovinizmus egymásba átmenetele magától értődő, a határ az első esetben sem vonható meg éles körvonalakkal, hiszen a fenyegetettség-érzés eleve ellenséges érzelmeket hoz magával a fenyegetőnek érzett erőkkel szemben. A nemzeti érzés azon hétköz­napi formája, amely egyik említett elemet sem tartalmazza, s így lát­szólag minden negativitástól mentes, pusztán azonosuló, nemes, a legtöbbünkben a felnevelő környezet által természetesen kialakított érzés (például a nemzeti közösség sikereire való büszkeség, a nem­zet bajaiban, tragédiáiban való érzelmi érintettség) tulajdonképpen csak leszelidítése e két alapformának. (A nemzeti érzés még olyan bensőséges tényezői is, mint az otthonérzés, a nyelvi-kulturális azo­nosság öröme stb. csak akkor válik nemzeti érzéssé, ha van akitől, amitől elkülönítve az otthon, az azonosság határai a nemzet határai­ként körvonalazhatók. Amit ugyanis ma nemzeti érzésként érzünk át, az eredendően nem a nemzettel, hanem a saját néppel való azonosu­lás érzelme. A népből nemzet attól lesz, hogy a közös eredet, nyelv, kultúra alapján olyan szervezeti egység jön létre, amelyet már nem egyszerűen az eredet, a nyelv, a kultúra spontán önmozgása, hanem a gazdaság, az állami jellegű politika vagy az ideologikusan összefo­gott kultúra kiépült szervezetrendszere foglal egybe. A szervezettség pedig mindig határokat is jelent: [befelé] attól lesz valami egység, hogy [kifelé] körülírt határai vannak.)

Variációk a nemzeti elfogultságra

A nemzeti érzés védekező, támadó, ill. fölényérzet-hordozó ősformái az egyes népcsoportok szembenállásának különféle fajtáihoz kap­csolódnak, minthogy a különféle történelmi körülmények a népek egy­mással való találkozásának többféle variációját hozzák létre.

a)     A szomszéd népekkel való ütközés. Ez történhet birodalmak terjeszkedésének és a velük szembeni ellenállásnak formájában (a magyar történelemben ilyen terjeszkedés elszenvedőiként kerül­tünk szembe a török birodalommal, Ausztria-Németországgal, (szov­jet) Oroszországgal, illetve történelmünk korábbi századaiban ma­gunk is terjeszkedő birodalomként jelentünk meg (pl. az egyes balkáni államok számára); s történhet nagyjából egyenrangú népek rivalizációjaként (így kerültünk szembe az első világháború után a Kisantantot alkotó szomszéd államokkal).

b)     Az uralmi helyzetből fakadó érdekellentétek a valamikori hó­dítással vagy vándorlással az adott nemzeten belülre került, a társa­dalmi hierarchiában alávetett népekkel. (A spártai-helóta, párszi-dravida viszonytól, mondjuk, a tatároknak adózó népek és a tatárok vi­szonyán át a dél-afrikai apartheidig, az előzőleg leigázott dél-afrikai feketék alávetéséig.) Az ilyen viszonyok örökösei a modern társadal­makba páriaként betagolt népek (amerikai négerek, európai cigányok stb.), amelyek ugyan jogilag többé-kevésbé egyenrangúként bevétet­nek egy-egy nemzet testébe, idegenségük azonban szociokulturális kaszthelyzetükben mintegy intézményesítve marad.

c)     Speciális helyzet, és a nemzeti érzés szempontjából a legéle­sebb reakciót váltja ki az, ha egy kasztszerűen a nemzetbe zárt, s egy­szersmind attól elkülönített közösség valamilyen szempontból ha­talmi helyzetre, vagy annak látszatára tesz szert a nemzeten belül. (Akár közvetlen uralmi helyzetre, mint Bánk idején a „gaz merániak", az angolszászok között a normann uralkodó réteg vagy Havasalföld görög uralkodói; akár csak monopóliumokra, előnyökre, arányukat meghaladó befolyásos társadalmi szerepkörre, mint a zsidók, néhol az örmények, Kelet-Ázsiában sokfelé a kínaiak, Észak-Afrikában és másutt az arabok, Afrika és Ázsia egyes országaiban a pakisztániak, indiaiak.)

Általános szabálynak tekinthető, hogy az egyes népeken belüli kisebbségekkel szembeni érzések akkor válnak kiélezettekké, amikor az adott nemzetiség vagy egyéb etnikum, kulturális jellegű kisebbség az uralkodó nemzeti közösséghez képest szignifikánsan kedvező vagy szignifikánsan kedvezőtlen helyzetben rögződik. Az idegenség, a társadalmi helyzet kulturálisan is jellemezhető eltérése nemcsak felerősíti, de közvetlen veszélyként, ellenséges fenyegetésként reali­zálja a nemzet egységét gyengítő társadalmi ellentéteket, az „ide­gen" nemzetiséghez való viszonyba transzponálja, illetve erre a vi­szonyra redukálja őket.

De még mikor objektíve nincs is előnyben a kisebbség, a domi­náns nemzet elnyomott, kedvezőtlen helyzetű rétegei akkor is hajla­mosak elnyomatásukat továbbadni valamely kisebbségnek. Mivel az elnyomatást senki sem maga választja, azt mindig hozzá képest ide­gen erők valósítják meg, így a nemzeti azonosulás érzést nem nehéz arra használni, hogy az elnyomatás elleni indulatot – az idegenséget megszemélyesítve – valamely „idegen" csoport ellen fordítsa a domi­náns nemzet tagja. Saját megalázottságát, alávetettségét az „idegen fölébe kerekedésének" tulajdonítsa, s így azt az elnyomást, amit ő kezd gyakorolni az „idegen" fölött, a méltánytalanság elleni lázadás­nak, önmaga felszabadításának fogja fel. (Ne csak az antiszemitiz­mus hagyományos érveire gondoljunk, a cigányellenességnek is je­lentős „érve" a cigányokkal való „igazságtalan kivételezés" meg­szüntetésének követelése, de ugyanezek a vádak hangzanak el pl. az erdélyi magyarsággal szemben is.)

A tolerancia lehetőségei

A nemzeti érzés azonban nem szükségképpen vezet xenofóbiához. A nemzeti közösségbe és kultúrába való belekerülés, belegyökerezés ugyan természetadta viszonyként különíti el a nemzetbe beletartozók és azon kívül állók körét, de minthogy az ember identitásérzését más, hasonlóképpen meghatározó közösségek, kulturális egységek is ma­gukhoz vonják (vallási, kultikus közösségek, ideológiai, politikai kö­zösségek), az, hogy ezek átmetszik a nemzeti közösségek határait, ha nem szünteti is meg, de legalább átértelmezi, relativizálja a nem­zeti hovatartozás természetadta meghatározó jellegét. Ez azt is jelen­ti, hogy a nemzeti azonosulás természetadta voltának fennmaradása mellett a nemzeti elkülönülés ettől eredete szerint elválaszthatatlan természetadta jellege feloldódik, megszűnik. (Mikor a kereszténység a „választott nép" ideológiáján alapuló nemzeti elzárkózást feloldva, a választottságot ideológiai választáshoz köti, ez nemcsak egy inter­nacionális ideológiai közösség megszületését teszi lehetővé, hanem azt is, hogy a nemzethez, etnikumhoz tartozás vállalása és átélése együtt járhasson a saját nemzeten-etnikumon kívüliek szempontjai­nak belső átélésével (az azonosulás rájuk-kiterjesztésével) is. Ezt a lehetőséget, a nemzeti azonosulás és a nemzeten kívüliekkel való azonosulás egyidejűségét minden internacionális ideológiai közös­ség létrejötte magában hordja, és ez egyáltalán nem azonos a nemze­tek feletti szempontok abszolutizálásával, a nemzeti szempontok leki­csinylésével, a nemzeti azonosulás tagadásával.² A nemzetek külön­bözése, a valahova tartozás, mindenesetre az elkülönülés utáni lé­pésként az azonosulást is lehetővé teszi. A győzelem örömének át­élése képesít mások győzelmének értékelésére, a kisebbségi sors keserveinek átélése képesít mindenféle diszkrimináció elleni tiltako­zásra.

Van tehát egy természetes, a saját közösséggel azonosuló ér­zés, ami nacionalista ütközéssé, másokkal szembeni gyűlölködéssé válhat, de a történelem kitermelte azokat a formákat is, amelyek el­lene hathatnak annak, hogy az önazonosság egyik meghatározója, a saját néphez kötődő, nyelvvel, kultúrával való azonosulás negativitásba, mások elutasításába, kirekesztésébe csapjon át. Ha azonban több lehetőség is van, akkor nem kerülhetjük meg azon tényezők to­vábbi vizsgálatát, amelyek a nemzeti érzést az intoleráns formák vá­lasztása felé mozdítják.

Hatalom és nacionalizmus

Ezen tényezők egy része kétségkívül a hatalommal függ össze. A ha­talom, mióta csak a népek hatalmi helyzetekkel rendelkező or­szág-szervezetekben élnek, legitimitását arra alapozta, hogy ő a nép, a közösség szimbóluma, képviselete. Ez az elfogadtatni kí­vánt azonosság a nép és a hatalom között megkívánja, hogy a nép is a hatalom szimbólumaként, képviseleteként tételezze ma­gát a világban. (Ez az összefüggés pl. a magyar Szentkorona-esz­mében igen tiszta formában tetten érhető.) Könnyen belátható, hogy e szempont érvényesítése eleve más csoportokkal való szembeállí­tást hord magában. Amikor pedig a hatalom nem nemzeti – hanem pl. több nép fölött uralkodik -, akkor természetes érdeke az ellene for­dulni képes erők leszerelése, egymás ellen kijátszása, az „oszd meg és uralkodj" – vagyis megint csak a népeket szembeállító érdek.

A hatalom formái természetesen történetileg változnak, s ezzel együtt változik az is, hogy a patriotizmust miképpen mozgósítják. Van egy olyan álláspont, amely szerint – éppen e jelentős különbségek miatt – a polgári korszakot megelőző formákra nem is jogosult a „nem­zet" vagy a „nemzeti érzés" kifejezések használata. Jóllehet a koráb­bi, főleg a feudális „nemesi nemzet" megjelenése előtti történelmi kor­szakokban valóban nem beszélhetünk modern értelemben vett nem­zetről, s visszafelé haladva az időben, elérünk a pontig, amelyen túl magával az elnevezéssel sem találkozunk, úgy gondoljuk, mégis jo­gosult az egyszerűség kedvéért mindvégig „nemzeti érzés"-ről be­szélni a saját néppel mint gazdasági, politikai, kulturális szervezeti egységgel való azonosulás különböző formáinak jelölésére. (Szűcs Jenő „etnikai csoporttudat"-ként különíti el a nemzet előtti formát, hangsúlyozva, hogy ez még nem etizált és nem politikailag áthatott forma; amiről azonban mi beszélünk, az éppen azon érzelmi sík, amely közös a korai és a mai formákban.)

A polgári uralmi formának egyik sajátossága, hogy a nemzethez való viszony kettős formáját teremti meg. A tőke egyrészt internacio­nális: nemzetközi piacokat és tőkeáramlást teremt, és egy síkon fel­oldja az egyének identitásának népi (nemzeti) rögzítettségét; más­részt nemzeti piacokat és nemzeti tőkecsoportokat, nemzeti tőkeér­dekeket hoz létre, amelyek képviselete – a mindenkori hatalmak mód­ján – érdekeltséget teremt a nemzeti alapon való szembenállásban.

Nemcsak politikai természetű hatalmi érdekekről van persze szó. Ha – mint pl. 5. számunkban tettük – megkülönböztetjük a kultúrnemzet, az államnemzet és a gazdasági nemzet fogalmát, szá­molnunk kell azzal, hogy ezek egybe nem esése eleve minden­kori konfliktusforrás. Ha a gazdasági nemzet szélesebb, mint a poli­tikai, ez nemzeti mozgalmakat indukálhat azon erőkkel szemben, amelyek ellene hatnak a gazdasági nemzet politikai egyesítésének, a politikai nemzet kiterjedésének. (Ilyen erők játszottak pl. szerepet a német vagy olasz egység létrejöttében.) Hasonló mozgás indul be akkor is, ha a kultúrnemzei terjed túl az államnemzet határain. (A né­met és olasz példa ebben az esetben is érvényes, de ez a helyzet, ill. ennek megoldatlansága jellemzi a magyar-román, örmény-török és még sok más viszonyt.) Ha viszont a gazdasági vagy a politikai nem­zet szélesebb, mint a kultúrnemzet (ez a helyzet minden olyan nem­zeti piacon, ahol nemcsak egy nép van jelen), ez asszimilációs nyo­mást hoz magával a domináns kultúrnemzeten kívül eső népességgel szemben. Mivel a tőke internacionális „oldala" következtében a pol­gári társadalomban a gazdasági egységhatárok állandó mozgásban vannak, így a különböző konfliktusformák valamelyike szinte állan­dóan napirendre kerülhet. Meg kell azonban jegyezni, hogy a „tipikus" megoldási logikákon kívül vannak azoktól egészen eltérő megoldá­sok is, mint pl. Svájc, ahol az államnemzet úgy metszi át az egyes kultúrnemzetek határait, hogy azok harmonizált együttműködését te­remti meg; vagy az USA, ahol a kultúrnemzetek teljes asszimilálása nélkül is lehetséges volt a gazdasági és államnemzet olyan kiterjedé­se, amely végül egy új meta-kultúrnemzet kialakításához vezetett.

A variációk továbbgondolhatok. Mindebből azonban az is követke­zik, hogy a hatalom fogalmát is differenciáltan kell kezelni: a nemzeti érzés ütközésekben való felhasználásában nemcsak a politikai hatalom lehet érdekelt, hanem a gazdaság mozgatói is, s azok is, akiknek helye a munkamegosztásban az adott kultúra őrzése, képviselete, terjesztése.

A tőkés társadalom az első, amely tudatosan törekszik a nemzet három metszetének egyesítésére, politikává, politikai céllá fordítva (ezáltal tudatossá-akaratlagossá téve és igen felerősítve) ezt a törek­vést (a feudális vagy még korábbi uralmi törekvések, a földszerző, rabszolgaszerző háborúk éppen hogy mindjobban összekeverték ezeket a metszeteket).

Ugyanakkor a polgári társadalom belső fejlődése az, amely – mint utaltunk rá – végérvényesen szét is választja egymástól ezeket a szempontokat. A gazdasági folyamatok a nemzeti piacok megszerveződése után véglegesen túllendülnek az államnemzeti határokon, az egységesült világpiactól a tőkés rendszeren belül nem lehet visszahúzódni nemzeti keretek közé. Az államnemzetek fenntartásában viszont a tőke már csak a konkurencia elve miatt is érdekelt, s szük­ségképpen hat ez irányban az az érdekellentét is, amely az egyes tő­kések, tőkéscsoportok és a tőkés világrendszer; a helyi termelés és a világkereskedelem között állandóan fennáll (bár az egységesülés, valamiféle fúzió a politikai nemzetek között is követni látszik a gazda­sági folyamatokat: Egyesült Európa stb., a világ teljes egységesülése az egyenlőtlenségekre épített tőkés rendben nem képzelhető el). A kultúrnemzeteknek semmiképpen, és semmilyen rendszerben sem érdekük a felolvadás.

Kultúrnemzetek önfenntartása azonban önmagában sosem válik ütközések forrásává. Ütközés – mint ez valamilyen formában az e számunkban olvasható kerekasztal-beszélgetésen is el hangzott – ak­kor lesz, amikor a kultúrnemzeti önfenntartó törekvések államnemzeti szempontokhoz kapcsolódnak: vagy úgy, hogy egy kultúrnemzetet az államnemzet el akar nyomni, vagy, a másik oldalról, ha a kultúrnemzet érdekvédelme államhatalmi támogatást kap. Ennek lehető­sége mindig fennáll, nemcsak nemzeti despotikus rendszerekben, de akkor is, ha egy társadalomban a parlamentáris demokrácia több­ségi-elve úgy érvényesül, hogy egyes pártok nemzeti pártként léphet­nek fel (ami magában hordja azt a lehetőséget, hogy más pártokat nemzetietlennek nyilvánítsanak). Ebben az esetben ugyanis nyilván­való, hogy a többségi nemzet eleve képviseleti dominanciába kerül, a kisebbséget pedig az a veszély fenyegeti, hogy „demokratikusan diszkriminálják". Itt az egyik, többek által javasolt megoldás a kisebb­ségi jogok túlvédelme, a pozitív diszkrimináció biztosítása, ennél azonban talán még szerencsésebb annak kizárása, hogy a politikai többség és a nemzeti többség, illetve a politikai kisebbség és nemzeti kisebbség egybeeshessenek.

Persze egy-egy nemzet uralmát mások felett nemcsak nemzeti pártok tudják megvalósítani. A jelenlegi állapotban az állam hatalma – hiszen nemzetállamokról van szó – a domináns nemzetet eleve ural­kodó helyzetbe hozza kisebbségeivel szemben. Ez az uralom lehet ugyan nagyon toleráns is, de ez nem változtat azon a tényen, hogy – az állam intézményrendszere a domináns kultúrnemzethez kötődvén – a kisebbségnek csupán az élet egyes szeleteiben van módja a saját nemzetiségén, etnikumán át teljes azonosságban lenni a világgal, ott­hon éreznie magát hazájában. A társadalom igen sok viszonyát csak a domináns nemzethez tartozással, kettős és ebből fakadóan gya­korta konfliktusos identitással tudja átélni. (Ez alól csak a teljesen ho­mogén nemzetek, illetve a teljesen egyenrangú nemzetek, nemzeti­ségek, etnikumok Svájc-típusú államszövetségei a kivételek.) A nem­zetállami jelleg mindig magában hódja azt a lehetőséget is, hogy az ál­lamhatalmat soviniszta, intoleráns mozgalom, csoport ragadja meg (akár teljesen demokratikus úton), s ez nyilvánvalóan rendkívül hátrá­nyosan érinti a kisebbségeket. A probléma megoldásához tehát a kulcselemet a nemzeti jellegnek az államhatalomtól való elválá­sában, az állam e tekintetben is teljes szekularizációjában láthat­juk. Mert, ahogy a demokrácia kizárja azt, hogy az állam egyetlen vallás kizárólagos uralma alatt álljon³ (még ha az abszolút domináns is az adott országban, mint Francia-, vagy Olaszországban), ugyan­így kellene érvényesülnie annak a ma még talán szokatlan elvnek is, hogy az állam legyen független a nemzeti szempontoktól, és akkor se legyen egy kultúrnemzet állama, ha polgárai kizárólag az adott kultúrnemzet tagjai. Nem a nemzeti érdekek kifejezését, érvényesítését, ennek jogosságát és szükségességét tagadjuk, hanem azt, hogy en­nek az államhatalomhoz kell kötődnie. E tekintetben az ily módon „szekularizált" állam esetén is felléphetnek érdekütközések az egyes nemzeti-etnikai közösségek között, de egészen más súllyal és ered­ménnyel történik ez, ha egyik nemzeti érdek sem bír állami, hatalmi, politikai, tömegszervezeti erőtámogatással, és annak megszerzésére sincs módja. (Természetesen az államhatalomnak a nemzettől való ilyen szekularizációja csak akkor jelenthet megoldást, ha nem jár együtt azzal, hogy az államhatalom más nemzetek érdekeit szolgálja ki, s nem törekszik valamely fiktív metanemzet szempontjainak uralmi helyzetből való érvényesítésére sem.)

Kelet-európai vagy világprobléma?

Ma a világban éppen ellentétes folyamatoknak lehetünk tanúi: miköz­ben Európa az egységesülés felé tart, egyes államhatalmak nemzet­állami jellege erősödni látszik.

Kelet-Európában évtizedeken át látszólag a nemzeti érdektől szekularizált államok álltak fenn, hiszen az internacionalizmus ezen államok hirdetett ideológiája volt. Jól tudjuk azonban, hogy ez az inter­nacionalizmus ha csak részben is, de jelentős részben egy nemzetál­lam, az orosz birodalom érdekeinek eufemisztikus kifejezése volt. Az államhatalmak valóban elfojtották a nemzeti törekvéseket (az oroszo­két is), de közben mégis egy nemzetállam (az orosz) szempontjait tet­ték uralkodóvá, kísérletet téve egy gazdasági metanemzet kialakítá­sára (és a Szovjetunió határain belül – ill. 56-ig azon kívül is – a kultu­rális-nemzeti egységesítésre is). Az orosz birodalomtól független „szocializmusokban" hasonló volt a helyzet. Mikor 56 után az alávettetés kissé lazult, az egyes államok maguk is mérsékelten nemzeti irányra váltottak a gazdaságban és politikában, jóllehet Szabó Miklós: „Nemzettudat-problémák" című tanulmányának (in: Politikai kultúra Magyarországon, 1896-1986, 1989. Medvetánc Könyvek) teljesen igaza van abban, hogy eközben továbbra is (sőt a manipuláció mód­szereit tekintve a korábbinál erősebben is) gátakat állítottak a spontán nemzeti mozgalmak – vagyis a kulturális nemzet önfenntartási moz­galmai elé (s különösen az elé, hogy a kulturális nemzeti és az állam­nemzeti szempontok összefonódjanak).⁴ A szovjet tömb összeom­lása egyrészt a központi hatalom által elnyomott magántulajdon-elvű és vallási törekvésekkel együtt a – szintén elfojtott – nemzeti szelle­met is felszabadítja, és nem csodálható, ha mindezek a tendenciák úgy süvítenek elő, mint hirtelen kidugaszolt palackból; másrészt (mint erről Krausz Tamás is irt az Eszmélet 5-ös számában) szervesen gyö­kerezhetnek ezek a nemzeti törekvések a nemzeti-állami bürokráciák által évek óta előkészített talajban is.

Kelet-Európa sajátos átalakulásában egyszerre történik kísérlet egy negyven év előtti világállapothoz való visszatérésre, hiszen ha az adott évtizedeket teljességükben kudarcnak nyilvánítják, ebből logi­kusan következik, hogy az általuk megszakított történelmi szálakat: életpályák, intézmények, társadalmi helyzetek (például a középosz­tály-helyzet), ideológiák (például az egyháziasított marxizmus-leni­nizmussal lecserélt vallás) megszakított szálait kell újracsomózni; s egyszersmind folytatódik is a Nyugat-Európában kifejlett nyilvános­ságformákat, civil társadalmi szerveződéseket nélkülöző kelet-euró­pai politikai életforma, amely az embereket elsősorban tömegként ke­zeli, tömegként mozgatja, s ez igen kedvez mindenféle türelmetlen­ségnek, így a nemzeti türelmetlenségnek is.

Kelet-Európa nacionalizmusai többnyire kisnemzeti, a Biroda­lom visszavonulása után részben a volt birodalmi központ, vagyis az oroszok ellen forduló nacionalizmusok, a rend felbomlása azonban versenyt is beindít közöttük. A hegemónia-viszonyok tisztázatlan­sága fellobantja a vetélkedést, s mivel nem lehet tudni, hogy a nagy­nemzeti nyomásból szabaduló kisnemzetek közül melyik képes rela­tíve nagynemzeti helyzetbe kerülni a többiekkel szemben – (a „kis" és a „nagy" itt, nem méretet, hanem geopolitikai szerepet jelent) -, meg­indul a verseny ezért a szerepért is, így a kelet-európai nacionalizmu­sok (újra) kiéleződnek, egymással szemben is. A támadó és véde­kező pozíciók ebben a versenyhelyzetben még nagyon elkentek, bi­zonytalanok, de mivel az erőviszonyok sem rögzítettek, mindegyik fél képes a maga védekező fenyegetettség-érzését különösebb expan­ziós szándék nélkül is támadó agresszivitássá változtatni.

Ugyanakkor egész Kelet-Európa veszélyhelyzetben, a fejlett Nyugathoz képest a pillanatnyilag csak alávettetésre alkalmas provin­cia szerepében van. így az ebből az egyenlőtlen viszonyból származó védekező ösztön is működik: ez részint a nacionalizmus ókonzerva­tív, a prekapitalista hagyományokhoz hátráló antinyugatos formáit hívja életre (s kínálja ezeket furcsa, s persze elfogadhatatlan szövet­ségesül a megalkuvástalanul antikapitalista baloldaliak számára); másrészt transzponálja a Nyugattal szembeni nyomasztó tehetetlen­ségérzést s az ebből a frusztrációból fakadó agressziót saját, frusztrálónak érzett kisebbségeihez fűződő viszonyába. Ezekkel szem­ben biztosan nagynemzetként léphetnek fel a térség államalkotó nemzetei.⁵

Kelet-Európában tehát a nacionalizmus reneszánszának közvet­len, helyi okai is vannak, amelyek közös nevezője az orosz birodalom összeomlásával keletkező új helyzet: a gazdasági és politikai meta-nemzet helyén az egyes kultúrnemzetek gyorsan ki akarják terjesz­teni a maguk gazdasági és politikai nemzeteinek cselekvésterét. De ha ma á nacionalizmus feléledéséről beszélünk, nemcsak erről van szó. A nemzeti gondolatnak valóban világszerte is divatja van. A pán-európaizálódás, amíg csupán csöndes, szerves folyamat volt, ellene hatott a nemzeti partikularitásoknak, mihelyt programmá vált, feléb­resztett ellentendenciákat is. Mint e számunkban többször is szó esik róla, még inkább felébresztették a nemzeti öntudatot a világ globalizá­lódásának olyan következményei, amelyek az életstílus és a körülmé­nyek uniformizációjaként váltak nyilvánvalóvá (kifejezve a gazdasági és kulturális egységek egyre növekvő különbségét), s mivel a világ fe­letti hegemóniát nagyrészben az Egyesült Államok birtokolta, az uniformizációval szembeni tiltakozás mint az amerikanizálódás elutasí­tása fogalmazódhatott meg. (Ezzel az amerikanizálódással szemben még Pán-Európa is egy kitágított keretű, nemzeti jellegű ellenállás „meta-nemzete".)

A globalizálódás másik következménye a bérmunkás-népván­dorlás, a harmadik világ népeinek egyre növekvő jelenléte az „első vi­lág" országaiban. Ez ellen a xenofóbia jegyében ugyancsak mozgósult a nemzeti ellenállás: a németeknek a váratlanul gyors újraegyesítéstől megzavart, de azért jelentős önmaguk felé fordulása, az angliai faji zavargások, Le Pen franciaországi térnyerése juthat eszünkbe, de szinte minden nyugat-európai országban az utóbbi évek nemzeti, ill. partikulárisra, bezárkózó mozgalmak előtérbe kerülését hozták (az osztrák nemzetiek térnyerésétől a svédországi Skone Párt sikereiig). A vándormunkások, bevándorlók elleni fellépés elsősorban réteg-"érdekvédelem": bérmunkások és kistermelők, kiskereskedők és kultúrnemzet-fenntartó szerepükből élő értelmiségiek tiltakozása a be­áramló konkurencia ellen.

A tőke ugyanis nemzetköziesül, a többi társadalmi csoport azon­ban jóval kevésbé: a farm, a bolt helyhez kötött, a munkások túlnyomó többsége is saját hazájában dolgozza végig az életét, s a munkásosz­tály korántsem oly mértékben internacionális, ahogy erre Marxék szá­mítottak. Létrejönnek persze a munkások különböző kultúrnemzeti csoportjainak kapcsolatai; politikailag a különböző Internacionálék szintén megteremtik e kapcsolatot; mindezek azonban nem válnak erősebb tendenciákká mint a nemzetiek, mert ezek a társadalmi moz­galmak – a tőke jelentős részétől eltérően – gazdaságilag elsősorban nemzeti rendszerekhez kötődnek. Igazából csak a munkásmozgalom pártjainak, apparátusainak van bizonyos nemzetközisége, maga a munkásmozgalom egy-egy szolidaritási akción túl csak igen ritkán működik internacionálisan.

De ha már a munkásság szerepéről szó esett, a többi réteg nacio­nalizmusát is érdemes szemügyre venni.

A nemzettudat rétegei, rétegek nemzettudata

Az egyes társadalmi rétegek igencsak eltérő nacionalizmusát már csak azért is el kell különítenünk, mert az egyes nemzetekben létre­jövő szellemi összhatás ezek arányának és viszonyának függvénye. A nemzeti szellem először is mindig és mindenhol nagyon erősen kö­tődik a parasztsághoz. Ahogy a termelési lánc alapjait a mező- és er­dőgazdaság képezi, ahogy az élet legfőbb szükségletei a mezőgaz­daság termékeire épülnek, a térben körülhatárolt letelepedésű nem­zetek is a „földből", illetve a földdel összefonódott népesség otthontu­datából nőnek ki. A paraszti nemzettudatban a természetadta jelleg dominál, számára a nemzethez való viszony nem reflexiós viszony, hanem közvetlen azonosság. A nemzet ebben a rétegtudatban élet­erőt jelent, mely az egyes emberek erejéből táplálkozik, és egyszer­smind azokat feltölti.

Az értelmiségi vagy középosztályi nemzettudatban természet­szerűen a kultúrnemzet-jelleg az uralkodó. A nemzet elsősorban kul­turális hagyományait és aktuális kulturális-szellemi készletét jelenti, a parasztság is kultúráján keresztül, illetve a paraszti nemzettudatra reflektáltan (a romantikus nemzettudatban mint az őserő hordozója) jelenik meg.

Az uralkodó osztályok nemzettudata mindig erő kiáramoltató, ha lehetőség van rá, expanzív jellegű. Az a társadalom jellegétől függ, hogy a dicsőséghez kötődik-e ez, mint a nemesi nemzettudatban, vagy a nemzet sikerességéhez, tőkeerősségéhez, mint a polgári-tő­kés nemzettudat esetében. Minden esetben az alávetett osztályokhoz való viszonyt igyekeznek áttenni a nemzetek közötti viszonyba is, és az valóban mellékes körülmény abból a szempontból, hogy magának a nemzetnek az értelmezése, ezen értelmezés kifejeződése is külön­böző az egyes társadalmi formákban (hiszen egyik esetben a „nem­zet" lényegében a hódítani képes nemesi renddel azonos; a másik esetben a tőkés társadalomban – mivel itt az expanziót a tőke hajtja végre – a „nemzet" kiterjed mindenkire, aki be van kapcsolva a tőke létrehozásának folyamatába).

A nacionalizmus külön formáját képezi az államnacionalizmus. Az államnemzetek kialakulásával önállósul ezen államok irányító (po­litikai, katonai, adminisztratív) apparátusa, amelynek elsődleges funkciója az állami keretekkel meghatározott, az állami szempontok­kal összefont nemzeti érdekek képviselete. A réteg tudatában a nem­zet azonosul az állammal. Ez a gondolkodás érzéketlen a nemzet mo­rális, kulturális, sőt vitális megközelítése iránt, viszont nacionalista­ként léphet fel a nemzetek, illetve államok egymás közti viszonyában.

Van a nacionalizmusnak egy ötödik formája, melyet korábban „kispolgári" nacionalizmusként határoztak meg, mivel azonban jelle­gét korántsem a kistulajdon megléte vagy hiánya befolyásolja dön­tően, pontosabb konzum-, vagy fogyasztói nacionalizmusnak hívni; arról a tömegkommunikációs és egyéb szellemi divatbefolyásoktól irányított rétegről van szó, amelyet elsősorban fogyasztói viszonya határoz meg a társadalomban (legyen bérmunkás, hivatalnok, mun­kanélküli vagy kistulajdonos), s az ideológiákhoz is elsősorban fo­gyasztóként, kurrens hatások befogadójaként viszonyul. Számára a „nemzet" is a fogyasztás tárgya: az ember nemzeti szimbólumok (zászlók, címerek, himnuszok, szertartások, legendák) formájában bekebelezi, magához köti, magánélete rekvizitumai közé rendezi nemzetét.

Mindegyik fajta nemzettudatnak megvan a maga elutasítás-for­mája, intolerancia-formája is. A paraszti nemzettudat ellenségképe az életerő elszívásával fenyeget. Az értelmiségi nemzettudat a nemzeti kultúra sorvadása ellen mozgósul. Az uralmi nemzettudat konkuren­ciát érzékel, és versenytársait igyekszik maga alá helyezni, leminősí­teni. Az állami nacionalizmus (amely maga is egyfajta uralmi naciona­lizmus) szintén konkurenciát lát, de ellenségeit elsősorban mint az ál­lam ellen fellépőket érzékeli, más államok aknamunkáját feltételezi, kémeket, hazaárulókat, államellenes összeesküvőket szimatol. A konzumnacionalizmus az ellenségességet is ott érzékeli, ahol aszó szoros értelmében vett fogyasztásában vagy ideológia-fogyasztásában korlátozzák, valamit elvesznek előle.

*

Ha egy társadalomban eluralkodik a nacionalizmus, mindegyik réte­get a maga alapállásán keresztül mozgósítja. Kelet-Európában ma az értelmiség a politikai folyamatokat uraló erő, ezért a domináns nem­zeti érzésformák is az értelmiség kultúrnemzet-központú megközelí­tésmódjával jellemezhetők, ehhez kapcsolódnak a tömegek elsősor­ban konzum-nacionalizmus formái. Közeljövőnk egyik nagy kérdése, hogy az értelmiség megőrzi-e vezető szerepét, vagy a dominancia egy új (tőkés) uralkodó osztály, esetleg egy erős új államhatalom ke­zébe csúszik át: természetesen mindegyik variáció eltérő konzekven­ciákat jelent a nemzettudat formáinak alakulásában is.

*

Figyelembe kell venni azt is, hogy persze a rétegek sem statikusak. A rétegek közti mozgás, a mobilizáció maga is forrása lehet a naciona­lizmusnak. Az a mobilizációs folyamat például, amely Magyarorszá­gon a 40-es, 50-es években lejátszódott, együtt járt a nemzeti tudat mobilitásával is. A 30-as években a társadalom alávetettjei is a nem­zet tagjai voltak, az ún. „keresztény nemzeti" ideológia ennek hang­súlyozásával, a nemzethez tartozás értékével kompenzálta alávetett­ségüket. Ez a nemzethez tartozás azonban csak passzív státust je­lentett: a felső- és középosztályon kívüli rétegek nem voltak részesei a nemzettudat alakításának. A társadalmi mobilitás a nemzettudatot is aktivizálta a felemelkedő rétegekben. Az így kialakuló friss nemzeti érzés lényege az alakítóhelyzetbe kerülés élménye és igénye volt, az aktív szerep igénye egy olyan közegben, ahol eddig is otthon érezték magukat. Ezt a törekvést csak erősítette, hogy az 50-es, 60-as évek­ben a hatalom többé-kevésbé korlátozta, visszafogta ezeket a törekvéseket. De nemcsak a hatalom által leeresztett sorompókról volt szó. Magyarországon, mint minden félgyarmati helyzetben volt országban, mindig is külön problémát jelentett a világgazdasági cent­rummal kulturálisan közvetlenül érintkező főváros és a vidék törté­nelmi fáziskülönbsége. A paraszti környezetből értelmiségivé váló ré­teg (mint minden értelmiség) saját élménykultúráját igyekezett objektiválni. Mikor azonban azt tapasztalta, hogy ezt az élményanyagot folytonosan leértékelik, ezt – jogosan – a nemzeti teljesítmény leérté­kelésének értelmezte. Mivel azonban a nemzetnek a világgazdaság­ban alárendelt helyzetét nem látták változtathatónak (nem látszott, hogy miképpen lehetne változtatni), ezért a problémát csupán pszichikailag próbálták kezelni, elsősorban a nemzetietlen kulturális hatások (tehát nem annyira a nemzeti teljesítményt leértékelő külső tényezők, mint a leértékelést kifejező, közvetítő kulturális hatások) ellen moz­gósítva. (Annyiban kétségkívül jogosan, hogy a nemzeti lemaradást nem lehet a nemzeti feltételek iránti érzéketlenség mellett felszámolni.)

Más módon kötötte egzisztenciáját a nemzeti érzéshez az a ré­teg, amely deklasszálódott a 45-47-es fordulat után, s szerepe visszaszerzéséhez a partállam által korlátok közé szorított, sok vonásá­ban támadott nemzeti szellem őrzését, az ebben való megkapaszko­dást látta az egyetlen esélynek. (S hogy ez valóban esély volt a lesúj­tott középosztály számára, ez a 80-as évek végére be is bizonyo­sodott.)

Hasonló kapaszkodót jelentett a nemzeti tudat az1 elszegénye­désnek kitett kisemberek számára is: a tömegekben kialakított fo­gyasztói alapállásban (amelyben a fő fenyegetettség a lehetőségek elvesztése) a nemzeti tudat olyan birtok, amelyet nem lehet elvenni, a valóságos lehetőségvesztések, a kialakuló szociális feszültségek vi­szont az idegenekre háríthatók: a „munkalehetőségeket elbitorló és az életkörülmények biztonságát és rendjét veszélyeztető cigányokra", a „tisztességes magyarok elé tolakodó és azokat kiszorító zsidókra", a megszálló oroszokra, az állam tartalékaiból támogatott harmadik vi­lágbeliekre, a fővárost sötét üzleteikkel elárasztó arabokra, a „nem dolgozó, ehelyett nálunk ószereskedő lengyelekre", és persze „a ma­gyarságot sorvasztó románokra" és a többi szomszédra.

Nemzet és baloldal

Itt térhetünk vissza kiindulópontunkhoz: mit kezdhet a baloldal a nem­zeti kérdéssel? E tekintetben nem kapcsolódhat máshoz, mint ahhoz a szellemi vonulathoz, amely a nemzeti kérdést a társadalmi emanci­pációval kapcsolja össze. Bibó István a zsidókérdéssel kapcsolatban igen lényeglátón hangsúlyozta, hogy aki bármilyen asszimiláció szük­ségességéről beszél, ebbe bele kell értenie az alávetett társadalmi ré­tegek asszimilációját is, mert az ugyanolyan nehézséget okoz, mint egy nemzeti kisebbség asszimilációja. Ugyanerről korábban Jászi Oszkár azt emelte ki, hogy aki a zsidók arányszámának visszaszorítá­sát szorgalmazza, annak ehelyett inkább a parasztság érdekérvénye­sítésének (értsd: minden alávetett réteg érdekérvényesítésének) nö­velését kellene előmozdítania. A lényeg az, hogy a nemzeten belüli nemzeti jellegű egyenlőtlenségek, többségi-kisebbségi viszonyok el­választhatatlanok a nemzeten belüli társadalmi egyenlőtlenségektől, hatalmi viszonyoktól, azok kifejeződései, következményei és tovább-fokozói, s a megoldásnak ezekre a társadalmi viszonyokra kell irá­nyulnia. Nem lehet kezelni a zsidó- vagy cigánykérdést vagy bármi más kisebbség kérdését anélkül, hogy azon rétegek sérelmét, ame­lyek e sérelmeket a zsidó- vagy cigányellenesség torz formáiba transzformálják, ne orvosolnák. Ugyanez érvényes a nemzetek kö­zötti viszonyban is: az egyes nemzetek közötti egyenlőtlenségek és ütközések a világrendben érvényesülő – gazdasági, politikai és kulturális egyenlőtlenségekben érvényesített – társadalmi igazságtalanságból és egyenlőtlenségből fakadnak. (Konkrét for­máikban persze ezek sem mindig azok között robbannak ki, akik kö­zött a valóságos érdekellentét van: a divide et impera a hatalmi pozí­ciókban lévők eszközeként majdnem mindig beválik.)

A nemzeti érzés, az otthonérzés átélését, a nemzetek között is érvényesítendő társadalmi igazságosság érzelmi alapjait külön kell választani a politikai nacionalizmustól, amely éppen a nem­zetek közti egyenlőtlenség és igazságtalanság létrehozásának eszköze. A nemzeti érzés csak annak a szabadságigénynek, az em­ber azon természetes törekvésének része, hogy minden, identitását meghatározó minőségében szabadnak és egyenrangúnak, senki által sem korlátozottnak érezhesse magát. Mihelyt a „nemzeti" prog­rammá változik, ez egyrészt konzervativizmus felé visz (s ezért a baloldalnak itt el kell válnia tőle) – konzervativizmus felé, hiszen a nemzeti érzés annyiban természetes, amennyiben adottság, vele-születettség, illetve a valahová tartozás vállalása, s mint ilyen, az elő­feltételekre vonatkozik. Mihelyt programmá válik, ezzel az előfeltéte­leket, ilyen értelemben a múltat tesszük programmá, s ez nem lehet progresszív mozgalom célja. A nemzet, mint cél, jövőbe helyezve csak akkor értelmezhető, ha a nemzet erejének növelésére, expan­zióra irányul. A nemzet felemelkedése ugyan lelkesítő és önmagában pozitív cél, de ha a jelenlegi világrendben, a nemzetek versenyében történik, óhatatlanul más nemzetek rovására mehet csak végbe, s végső soron az imperializmus lehetőségét hordja magában. (Ez még a szabadságharcokra is érvényes, ha nemzetként fordulnak szembe elnyomóikkal, s nem azt támadják elnyomatásukban, ami annak lé­nyege, a társadalmi – gazdasági, politikai stb. – egyenlőtlenséget.) A baloldal álláspontjának egyértelműen minden diszkrimináció ellen kell fordulnia, a saját közösséget sújtó diszkrimináció ellen éppúgy, mint a másokat sújtó ellen. (Vagyis a saját nemzet vagy nemzetiség jogaiért való fellépés nemhogy nem mond ellent az inter­nacionalizmusnak, de egyszerűen kötelessége is következetes balol­dalnak, amelynek mindenféle diszkrimináció ellen fel kell lépnie.)

A nemzet céllá emelése másrészt individualizmust is rejt ma­gában. A nemzet individuumként, önmagáért való egységként felfo­gása a nemzetek közti viszonyt eleve individuumok versenyeként ér­telmezi, s a nemzetek közti egyenlőtlenség kialakítása, a nemzeti ön­zés következménye annak, hogy (mint bármely individualizmus ese­tén) determinált ténynek fogják fel az individualitás (ez esetben a nemzet-individuum) öncélúságát, azzal összefüggésben, hogy az előfeltételeket tekintik a szubsztancia meghatározójának, lényegé­nek, megfeledkezve arról, hogy ezek az előfeltételek is felépítettek.

A nemzet vállalása tehát – baloldali szempontból is – elemi szük­séglet, a nemzet legfőbb meghatározóként szerepeltetése azonban egy nem-individualista szemlélet számára indokolatlan és indokolha­tatlan.

A nemzeti érzés az ember legtermészetesebb, legősibb érzelmei­ben, indulataiban gyökerezik. Ugyanúgy, mint, mondjuk, a szerelem. Nem véletlenül rángatjuk ide ezt a hasonlatot. Miként a szerelemnek vagy más érzelemnek, a nemzeti érzésnek is megvannak az indulati, az emberlét állati előzményeiben gyökerező alapjai. A civilizáció fejlő­dése ezeket a mélytudati elemeket humanizálja, de nem véletlen az sem, hogy a soviniszta szennyirodalom a pornóval vagy a horrorral együtt lesz keresett a legcsupaszabb tudati mélyrétegekre építő, eze­ket a civilizációs gátlások alól feloldó piacon.

A polgári társadalom úgy kezeli ezeket a „természetadta" mély­rétegeket, mint olyan meghatározottságokat, amelyeket a leszelídí­tett formájukat kifejlesztő civilizációs hatások legfeljebb kordában tart­hatnak (mivel a tőke a készen kapott alapokból építkezik, a tőkefelhal­mozás szemlélete mindig túlhangsúlyozza a természetadta, „szer­ves" tényezők szerepét). A marxista felfogás tisztában van azzal, hogy a modern társadalmakban már az is civilizációs hatás, ha (és ahogyan) ezeket a mélytudati elemeket felszínre engedik, felszínre hozzák. Ugyanakkor hajlamos a civilizációs hatások, az ún. társa­dalmi meghatározottság egyoldalú túlbecslésére, és kevéssé áll készen azon pszichikai elemek kezelésére, amelyekre a civilizációs hatások ráépülnek.

A baloldalnak meg kell adnia a helyet gondolkodásában a nem­zeti érzésnek. Látnia kell, hogy a nemzeti érzést nem a konkurens ér­dekek szülik, azok csak felhasználják, építenek rá. Érzékelnie kell, hogy a nemzeti érzés minden sérelme a nembeliségében tekintett ember sérelme, és egyben valamely társadalmi egyenlőtlenség kifejeződése is. Ki kell állnia a kultúrnemzet bármely sérelme, mint elemi emberi jogcsorbítás ellen. Ugyanakkor látnia kell azt is, hogy a nemzeti ideológia, s ami ennek érvényesülésével jár, a nemzeti vi­szonyok kezelésének hatalmi-politikai síkra terelése minden esetben káros következményeket rejt magában, melyek ellen a baloldalnak megint csak fel kell lépnie, akár háborús politikáról, akár politikai, gazdasági vagy kulturális expanziós politikáról, akár nemzeti kisebbségeket korlátozó, támadó, kizáró politikáról, akár faji, nemzeti, etnikai előítéleteket támogató politikáról van szó.

Jegyzetek

1 Az osztály és a nemzet eltérő integrációs és identitásképző elvek, és könnyen adódik az a következtetés, hogy a (XIX. és) XX. század e két nagy eszmekör szinuszgörbeszerű váltako­zásának kora: az osztályharcelv hanyatlása, kudarcai, válságai idején az emberek identitás­igénye, s integrációs törekvése rendre a másik nagy elv felé fordul. Ez a mozgás részben a világtőke ciklusaival is kapcsolatban áll: leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy amikor a termelő tőke előnyomulása figyelhető meg, ez kiélezi a termelésen belüli osztályjellegű el­lentéteket, amikor viszont a haszonracionalitás elsősorban nemzetek közötti viszonyokban érvényesül (ilyenkor inkább a finánctőke aktivitása jellemző a termelő tőkével szemben) ak­kor az egyes nemzetek előnyösebb vagy hátrányosabb helyzete a nemzeten belüli közössé­get erősíti (legalábbis a belső ellentétek következő kiéleződéséig), A nemzeti gondolat ilyen felívelése idején hatástalanok az osztályszempontok felsőbbrendűségéről hangoztatott ér­vek, jóllehet valójában bizonyos fokig ilyenkor is osztályszempontokról van szó. A 48-as nemzeti szabadságharcokat Marx proletárnépek küzdelmének minősítette, az őket kizsák­mányoló tőkés nemzetekkel szemben, és Lenin imperializmus-elméletének jegyében sorol­ták később a nemzetközi proletariátus oldalára a harmadik világ megannyi felszabadító moz­galmát. Mindez azonban, ha sok mindent megmagyaráz is, egyúttal le is egyszerűsíti a prob­lémát: a felszabadító mozgalmak győzelme korántsem vezet automatikusan antikapitalista fordulathoz, a nemzetért küzdők gyakran egyáltalán nem mutattak erős affinitást a proletár­érdekek iránt, mint ahogy természetesen olyan mechanikus összefüggést sem lehet feltéte­lezni, hogy az osztály- vagy nemzeti szempontok előtérbe kerülése pusztán a tőkék mozgá­sából levezethető lenne.

2 Az más kérdés, hogy a lehetőség megjelenése nem jelenti a lehetőségek automatikus reali­zálódását. Az internacionalista kereszténységet magát is fel lehetett használni nemzetek közti gyűlölködésben is; az internacionalista kommunista mozgalom sok helyütt államnacionalista diktatúrákba torkollott stb. Mivel a nemzet egységét mindig ideológiai mozzanatok se­gítenek fenntartani, bármely ideológia alkalmazható arra a célra, hogy egy-egy nemzet „hi­vatását" konkretizálja.

3 A vallásnak (vagy bármely hasonlóképpen erős ideologikus közösségnek) egyébként nem­csak az állammal, hanem a nemzettel való összefonódása, a két identitás összemosódása sem igazán egészséges, A legélesebb nemzeti konfliktusokat ott találjuk, ahol a két ütköző nemzet egyúttal eltérő vallási (ill. a vallási hagyományok jellege által meghatározott kulturá­lis) közösséget is jelent (hindu-moszlim, hindu-szikh, zsidó-keresztény, zsidó-arab, ör­mény-török, ír katolikus-brit protestáns ellentét, és pl. Erdélyben sem elhanyagolható a ke­leti és nyugati kereszténység kulturális ütközésének szerepe).

4 Nacionalista érzelmek táplálására egyébként mind a gazdasági, mind a politikai, mind a kul­turális nemzeti törekvések alkalmasak, különösen akkor, ha összefonódnak. Ám az ennek megakadályozására törekedett hatalom nem mérte föl, hogy a kultúrnemzet és politikai nem­zet összefonódása nemcsak a hatalomban jöhet létre, hanem a hatalommal szemben szer­vezett politikai rezisztenciában is!

5 Éppen ezért teljesen elhibázott a kisebbségek azon törekvése, hogy az ellenük fordított indu­latokat egyszerűen az elmaradottság, a provincializmus fentről lefelé irányuló bírálatával ke­zeljék, hiszen ezzel éppen a kiváltó frusztráló hatást erősítik meg.

Új sötét erők gyülekeznek, szerte Kelet-Európában, amelyek egyik ismertetőjegye, hogy megpróbálják kisajátítani a nemzeti eszmét hatalmi igényeik legitimálásul. A konzervatív forrada­lom zászlaja nem is lehet más, mint a nemzeti kivételesség szín­fala mögé rejtett uralmi törekvések leplezése. így megy ez sok évtizede Magyarországon, Kelet-Európában … és a világ leg­több táján. A humanista baloldal mindig is világméretű össze­függésekben gondolkodott, de nemzeti kiindulópontot válasz­tott, így volt ez Marxtól Leninen át Gramsciig és tovább. De hát volt egy másik hagyomány is, az államszocializmus hagyomá­nya, amely Sztálinban érte el „csúcspontját". Ez a „hagyaték" a nemzeti kiindulópontot a birodalmi nézőponttal cserélte föl, a világméretű szempontot a nemzeti egoizmus színvonalára süllyesztette.

Az antisztálinista megmozdulások és általában az „állam­szocialista" rendszerek összeomlása Kelet-Európában egyúttal az államnacionalizmus végét is jelenti. Az „államszocializmus" kapitalizmussá való lehetséges transzformálódása a korábbi pártállami elitek hagyományos és diszkreditálódott ideológiá­ját, a „marxizmus-leninizmust" ad acta tette. A „marxizmus-le­ninizmus", amely a maga eredetét Sztálinig, a „szocializmus egy országban" doktrínáig viszi vissza, sajátos legitimációs ide­ológiaként működött. Ebben a hagyatékban egy birodalmi „in­ternacionalizmus" és a nemzeti állami autarkia egész Kelet-Eu­rópára kiterjedően uralkodó politikai és gazdasági tendencia volt, amely egyfelől maga akart lenni egy önálló világgazdaság, a „második világ", másfelől a nemzeti állam, egyfajta állampat­riotizmus bürokratikus ideológiájából merített legitimációt. Az államszocializmus azonban éppen birodalmi „internaciona­lizmusa" miatt még Magyarországon is idegenkedett attól, hogy a térség történelmileg mélyen beágyazódott nemzeti konfliktu­sait feltárja, „kezelje", egyáltalán tekintélyuralmi döntéssel uta­sította el azt, hogy az emberek „kibeszéljék" a történelmileg fel­halmozódott rendkívül bonyolult problémákat: Trianont, Er­délyt, a holocaustot, a népi-urbánus ellentétet stb. stb. Ilyen horderejű kérdések még radikálisabban fojtódtak el a Szovjet­unióban és a többi kelet-európai országban is. Az államnacio­nalizmus mindenütt az uralkodó bürokratikus csoportok érde­keinek szolgálatában állott, akik nem azt tekintették céljuknak, hogy feloldják ezeket a problémákat, hanem azt, hogy kezük­ben tartsák. A nemzeti egység megtestesítője mindenütt a párt­ós állami bürokrácia volt, s hivatkozási alapja a „nép" vagy a munkásosztály…

A régi, „kommunista" bürokratikus elitek bukása minde­nütt – s próbáltuk jelezni, nem véletlenül – a „marxizmus-leni­nizmusba" csomagolt bürokratikus utópiák teljes kiszorulásá­hoz vezet, s helyüket a nemzeti ideológia „szociálisan" nem korlátozott formái veszik át. Feltámad az etnikai nacionalizmus.

1989-90 politikai földrengései, úgy tűnhet, a nemzeti szempontot „igazolják" a szociális szemponttal szemben. Oly­annyira tiszta formában jelentkeznek ezek a nemzeti ideológi­ák, hogy az új (és régi) elitek hatalmi aspirációi mindenütt a nemzeti függetlenség, a nemzeti öntudatra ébredés, a nemzeti ideológia, röviden: a nacionalizmus valamely formájában tör­nek felszínre. A valóban népi tiltakozások a birodalmi bürokra­tikus hatalomgyakorlással szemben érthető módon ugyancsak nemzeti formát öltöttek. Olyannyira, hogy önfelemésztő mó­don minden dolgozói, valóban szociális követelést is félresö­pörnek, s a „nemzeti egység jegyében" egy valóban „nemzeti" bürokrácia fogságába kerülnek. A gazdasági „ésszerűség", a ke­let-európai népek egymásrautaltságának egész problémája hát­térbe szorult, és az elitek, folytatva a régiek hagyományát, más módon és eszközökkel, de fennmaradásukat és túlélésüket is­mét csak a nemzeti hagyományok „bátor" felvállalásával köve­tik; rátelepszenek a látensen létező nemzeti konfliktusokra, s azokat inkább kiélezik, mint megoldanák. Eszméik mindenütt uralkodóvá válnak, mindenekelőtt a sajtóban és általában a tö­megtájékoztatási eszközökben. Míg a korábbi államnacionaliz­mus a „marxizmus-leninizmusban", a szocialisztikus eszme­rendszer egy vulgarizált formájában merítkezett meg, addig az etnikai nacionalizmus mindenekelőtt – de nem kizárólagosan – konzervatív vallási ideológiával kombinálódik. A hagyo­mányápolás szélsőséges, pamjatyos orosz formáitól a „szelí­debb" magyar nacionalizmusig a kelet-európai nacionalista „reneszánsz" mindenütt olyan veszélyeket rejt magában, amely éppen azokra az emberekre nézve lesz pusztító, akik a régi, bü­rokratikus tekintélyuralmi rendszer leépítése, nem pedig átépí­tése érdekében csatlakoztak az antisztálinista tömegmozgal­makhoz és pártokhoz. Félő, hogy Kelet-Európa-szerte a szociális követelésekből kiinduló társadalmi mozgalmak mint „nem­zetellenes" erők definiálódnak majd, mert potenciálisan ezek jelentenek veszélyt az új elitek számára, amelyek viszont még éppen hogy csak megkezdték hatalmuk kiépítését.

Látnunk kell tehát, hogy egész Kelet-Európában az értelmi­ség és a bürokrácia egyfajta túlélési „üzletágává" válta naciona­lista reneszánsz. A nemzetiségi kisebbségek sanyarú sorsát anyanemzeteik elitjei mindig a „másik fél" „bűneiként" állítják be. S ez nem is lehet másképpen. Hiszen a tárgyszerű megköze­lítés nem nyújtana módot arra, hogy a kiéleződő nemzetiségi konfliktusokra az új-régi uralmi elit leghangosabb képviselői – éppen, hogy múltbeli mulasztásaikat is feledtessék – „rátele­pedjenek". A „nemzetvédő" demagógiával terelik el a figyelmet a valódi problémákról: a dolgozók kisemmizését eredményező privatizációról, a kibontakozó parlamenti kretenizmusról, amely őrzi a pártállam szinte összes antidemokratikus vonását. Ez az újnacionalizmus ellentétben áll a „Fel Európához" jelszó­val és törekvéssel. Inkább egy olyan fejlődési tendenciát jelez, amely a félperifériális országokra jellemző, amelyek a centrum „gyarmatainak" funkcióját töltik be.

Ebben a folyamatban még egy csapda leselkedik ránk: a baloldal régi betegsége, az a szektásság, az az elzárkózás, amely legalábbis részben a nacionalizmustól való félelemből fakad. Valójában a nacionalizmussal szembeni legjobb propa­gandalehetőség a baloldal kezében van, hiszen a nemzeti kul­túra vagy az elszegényedők védelme – a privatizációs folyamat, a külföldi tőke munkanélküliséget előidéző tevékenységével szemben – jellegzetesen „nemzeti" feladatot jelöl ki számára. A jobboldal a nacionalizmussal éppen azt próbálja elfedni a la­kosság elől, hogy ő maga adja az országol áron alul.

A baloldal számára a másik ütőkártya, hogy a nacionaliz­mus – magyar példával élve – a Horthy- és Rákosi-korszak autarkiáját hozhatja vissza, a nemzeti elzárkózás viszont a célul tűzött idillikusán demokratikus Európa helyett új tekintély­uralmi diktatúrához vezetne mindenütt Kelet-Európában. A ki­alakult válsághelyzetből külön-külön nem menekülhetnek meg Kelet-Európa kisállamai.

1988-ban jelent meg Diósi Ágnes könyve, a Cigányút. Nem tudom, az­óta hányan vették kézbe. De úgy gondolom, mindenkinek el kellene ol­vasnia, aki veszi a bátorságot ahhoz, hogy ma Magyarországon a ci­gánykérdésről, cigányságról, vagy akárcsak egyetlen cigányról is mint cigányról bármit állítson.

A könyv műfaja szociográfia. De a szerző, részben más, e témában született írások segítségével, részben saját óriási gyűjtőmunkája ered­ményeképpen mintegy összefoglalja, ami ma a magyarországi cigány­ság helyzetének alapproblémáiról, a mai helyzet előzményeiről a leglé­nyegesebbnek tekinthető, s belekóstolhat a cigány nyelv ízeibe, a ci­gány néprajzba is.

A könyv a felelősség drámája. Két, egymással szembefeszülő drá­mai hőssel: az önmagáért a sorsdrámák hősei módján felelős cigányság­gal és a cigánysors megértéséért felelős, e felelősséget oly ritkán átérző magyarsággal. A dráma nem didaktikus tanmese: a szerző belülről ábrá­zolja az értetlenséget, az elzárkózást is; annál erősebb a katarzis, a fel­háborodás, a mozgósító erő.

S ez a dráma egyúttal passió is: egy nép szenvedésének szimultán stációival. „A kisebbség másságát a többség csak úgy tudja elviselni, ha a kisebbség alárendelt helyzetben van. Ennek az állapotnak a fenntartá­sára a többségben formális vagy informális konszenzus alakul ki. A ci­gányság esetében az etnikai jegyek, az óriási szociokulturális elmara­dottság miatt a különbözőség annyira kiáltó, hogy a többségi közmege­gyezés ebben az esetben mindennél határozottabb. Előítélet övezi őket akkor is, ha putriszinten élnek – »nem is képesek másra« -, és akkor is, ha gazdasági, netán szellemi erőkre tesznek szert – »az hiányzik még, hogy a fejünkre nőjenek«„. . . „Többség és kisebbség viszonyában min­dig a többség magatartása a döntő. A kisebbség viselkedésében a több­ség tudati arca és annak megnyilatkozásai tükröződnek – az illető ki­sebbség temperamentuma, kultúrája, szokásai szerint. A cigány viselke­dését még az a tudathasadás is meghatározza, hogy míg az államhata­lom őt jogairól biztosítja, a környező társadalom részéről jogfosztást ta­pasztal. Elv és gyakorlat különválása itta legördögibb ördögi kört hozza létre: mert a cigányokat segítő rendeletekre azok is hivatkozhatnak, akiknek a kezén a végrehajtás során meghiúsul a rendeletben megcél­zott program, és senki sem bizonyítja be, hogy a kudarc nem a cigányo­kon múlt."

A szerző körbejárja, tárgyilagos, pontos elemzéssel tagolt példák sokaságán mutatja be a cigányéletutat bekerítő csapdákat:

• a foglalkoztatás csapdáját, ahol a munkajog számos rendelkezése sújtja, a legkülönfélébb jogokból kizárja azokat, akik a modern ipari munkavállalás kezdeteinél tartanak, s így nem is kerülhetnek beljebb kerítésein;
• a szociális támogatás csapdáját, amelyről így ír: „Az a tény, hogy a cigányság a magyar lakosságnál nagyobb arányban felel meg azoknak a kritériumoknak, amelyek a szociális támogatás feltételei (önhibáján kí­vüli alacsony jövedelem, magas gyermekszám, rossz lakásviszonyok, betegség, csökkent munkaképesség), a közvéleményben úgy tükröző­dik, hogy az állam a kelleténél jobban támogatja a cigányokat a magya­rok rovására. A »szegények pedig nincsenek« több évtizedes tévesz­méje társadalmunkban amúgy is azt sugallja az embereknek, hogy aki nálunk szegény, az csak önhibájából lehet az. Cigányokról szólva pedig még inkább elterjedt az a nézet, hogy esetükben az állam ingyenélőket, részeges munkakerülőket támogat";
• az otthonteremtés csapdáját, ahol a rendkívül hátrányos induló fel­tételek hozzák létre azokat az életformákat, amelyek még segítség ese­tén is újratermelik a rendkívül hátrányos feltételeket, s ahol a támogatás is féllelkű, és a nem cigány lakossághoz képest eleve hátrányosabb kö­rülményeket kínál;
• a nyomor csapdáját, ami lerombolja a vitális energiákat;
• az iskola csapdáját, ahol eleve annyi hátránnyal indul a gyerek (hátrányok a starthelyzet ismeretanyagában, a gyerekekre zúduló előíté­letek stresszhatásai, nyelvi nehézségek stb.), hogy csak az átlagosnál sokkal nagyobb erőfeszítéssel juthat sikerre;
• az óvoda csapdáját, hiszen „a cigánygyerekek iskolai elkülönítését megelőzni és a vegyes osztályokban való helytállásukat elősegíteni hat­hatósan csak az óvodai neveléssel lehetne. Csakhogy óvodai elhelyezé­sük még a beiskolázásnál is problematikusabb. Egyrészt a magyar szü­lők tiltakozása itt legalább olyan erőteljes, mint az iskolában. Másrészt az óvodáért fizetni kell, és a cigánycsaládok zöme ezt nem tudja vállal­ni, illetve nem látja be, hogy ez miért szükséges. Ha pedig szociális jut­tatás gyanánt biztosítják részükre a gyerekek ingyenes óvodai ellátását, ez még inkább fokozza az irányukban amúgy is meglévő ellenérzése­ket. Ennek az a következménye, hogy az óvodát általában csak a beil­leszkedett családok veszik igénybe, és éppen azok maradnak ki ebből a nagyon fontos nevelésből, akiknek a legnagyobb szükségük lenne rá";
• a közrend csapdáját, amelyre hivatkozva eleve bűnözőként tartják számon őket, s ahol ha alapvető emberi jogaikat csorbítják, önvédelmü­ket agresszivitásként büntetik. „A cigány bűnelkövetésről nem lehet tiszta képet alkotni addig, amíg nem képezheti vizsgálat tárgyát, milyen mértékben idézte elő, provokálta bűncselekményüket a környező társa­dalom. Igazságos ítéleteket csak akkor lehet majd hozni, ha azok is fele­lősségre vonhatók lesznek, akik ellenük vétettek";
• a türelmetlenséget, amellyel már létüket is irritáló tényezőként utasít­ják el, hiszen a szerző felkavaró adatokat idéz arról is, hogy a cigánykér­dés megoldására egy előítélet-vizsgálat 326 megkérdezettje közül „fizi­kai megsemmisítést (!) 9-en javasolnak, elkülönítést 88-an, szigorítást 130-an, valamely kedvezmény megvonását 99-en. Elkülönítésen azt ér­tik a válaszadók, hogy Magyarország valamely elkülönített területére kell összegyűjteni a cigányokat, és megtiltani, hogy onnan elköltözze­nek. A szigorítás azt jelenti, hogy az eddigieknél lényegesen szigorúbb reagálást követelnek a kérdezettek a negatív módon viselkedő cigá­nyokkal szemben.¹ 99-en pedig arra gondoltak a 326-ból, hogy az állam és a társadalom által a cigányok részére nyújtott segítség minden formá­ját vagy legalábbis több formáját meg kellene szüntetni, mivel ezek úgy­sem eredményeznek pozitív irányú változásokat".

Diósi Ágnes igen pontosan állapítja meg: „Számomra egy pillana­tig sem okozott soha dilemmát, hogy a cigánykérdés szociális kérdés-e vagy etnikai kérdés. Úgy láttam, hogy ez a két dolog bonyolult kölcsön­hatásban van egymással, döntő tényező pedig az előítélet. Amennyiben az előítélet az etikai másságnak szól, nagymértékben befolyásolja a szo­ciális helyzet alakulását. Ha a szociális helyzetnek, akkor ezt okvetlenül etnikai mivoltukkal hozza összefüggésbe. Meggyőződhettem arról is, hogy az előítélet a gazdag cigányokat sem kíméli. A tanult cigányo­kat sem.".

A mindezek hatására összeálló folyamatot a szerző így foglalja össze: „A cigány egyének helyzetét a hazában napjainkban többféle »numerus clausus« szabályozza. Első a spontán: ennek folytán, bizo­nyos objektív körülmények miatt, a cigánygyerekek zöme nem végzi el az általános iskolát, és ez az elv kizárja, hogy a cigányság számarányá­nak megfelelően foglalja el az őt megillető helyet a társadalmi munka­megosztásban. A másodikban mára társadalmi közmegegyezésen ala­puló szándékosság érvényesül, amely úgy működik, hogy pszichikai eszközökkel gyakorol nyomást azokra a cigánygyerekekre, akik tovább­jutnak valamilyen középiskolába. Eredményeként a gyengébb idegzetűek lemorzsolódnak. A harmadik a már végzett szakembereket sújtja hasonló módon. Emiatt lesznek inkább segédmunkások a szakmunká­sok is a rokoni közösségekből álló, biztonságot adó brigádban. Ezért él származását titkoló tudathasadásban az értelmiségivé lett cigányok nagyobbik része. És ez őrli fel azokat a cigány értelmiségieket is, akik vállalják származásukat, sőt azt is, hogy munkájukkal elsősorban népük fölemelkedését szolgálják".

Mindazok, akik a cigányságon valóban segíteni akarnak és tudnak, legyenek cigányok vagy nem cigányok, a könyv lapjain alapjában an­nak a szemléletnek hordozói, hogy a központi értékek mindenáron való kikényszerítése helyett a felemelkedés csak a saját értékek felől köze­lítve lehet eredményes.

Az előítéletek mindig abból indulnak ki, hogy a saját közösség úgy jó, ahogy van, a „másik" viszont … Ha azonban az ilyen vagy olyan partikuláris szempont helyett az „ember" nézőpontjába helyezkedünk, minden közösség kultúrája, helyzete, tradíciórendszere stb. relativizálódik, előtűnnek az éppígy létüket meghatározó körülmények. A ket­tős mérce helyett lehetővé válik a minden közösségre egyaránt jellemző (de formájukban persze közösségenként igen eltérő) emberi sorsok, helyzetek, szokások, értékek észrevétele, az eltérések eltérő emberi ta­pasztalatként befogadása, a tanulás nyitottsága. Ezt a szemléletet közve­títi Diósi Ágnes könyve is.

(Felvégi Andrea fotója)

Jegyzet

1 Nyilván e szemléletnek megfelelően jártakel Marosvásárhelyen, ami­kor a magyar-román összetűzések résztvevői közül csupán a magya­rok segítségére sietett cigányokat állították bíróság elé.

(Lengyel Gábor fotója)

Visszatérően foglalkozunk önkormányzati kezdeményezésekkel. Az ezeket érő kritikák legfőbb érve, hogy az önkormányzatok csak ak­kor lennének igazán életképesek, ha rendszert, önkormányzó társa­dalmat alkotnának, egy ilyen társadalom kialakításának lehetőségé­ben azonban egyelőre kevesen bíznak. E kevesek egyike V. Belocerkovszkij, aki az elképzelhető önkormányzati társadalom egyik válto­zatát, a maga „utópiáját" fogalmazza meg. Úgy gondoljuk, a jövőkép különböző variációit (érvek és ellenérvek indukálására) a jövőben is érdemes lesz közreadnunk.

*

Gorbacsov előtt a szovjet sajtó gondosan kerülte, hogy bármit is mondjon a dolgozói önkormányzatról, most meg úgy tünteti fel, mint valaminő jótékony „adományt", a termelést ösztönző eszközt. De még mindig titkolják egyrészt azt, hogy igazi és hatékony önkormány­zat jelenleg csak a tőkés országokban létezik, másrészt és főleg titkol­ják az eszméket, az önkormányzat elméletét, mint egy új rend (sztroj) alapját, (…) amely arra hivatott, hogy megnyissa a felnőtt emberiség korszakát, azét az emberét, amely ereje nagy részét nem egymás el­leni harcra fogja pazarolni, de a Homo Sapiens fejlődéséért és túlélé­séért küzd majd (…).

Az önkormányzaton alapuló rend többek között nagy lehetősé­gekkel bír a jelenleg az egész emberiséget érintő, közvetlenül fenye­gető ökológiai és humanitárius problémák megoldásában, beleértve a „harmadik világ" problémáit.

Jelen cikk célja: röviden leírni egy ilyen társadalmat, annak alap­vető elemeit, mechanizmusait és egyidejűleg – lehetőségeit. A leírás a létező elméleti munkán és a Nyugaton működő önkormányzó válla­latok gyakorlatán alapul.¹

A társadalmi rend alapelemei

1. Mindenekelőtt e társadalom alapja független önkormányzat, ami nem egyéb, mint az iparvállalatok és intézmények belsejébe be­hatolt demokrácia, amelyben a munkástanács = törvényalkotó ha­talom, az irányítás = végrehajtó hatalom.

Az önkormányzat – értelme szerint – csakis teljes lehet, minden­féle (állami vagy párt-) beavatkozás nélkül. S létrejöhet és működhet a legkülönbözőbb profilú vállalatokban és intézményekben (és Nyu­gaton már létezik is): ipari és mezőgazdasági, tudományos és beteg­ellátó intézményekben, iskolákban, biztosító társaságokban, folyóira­tok szerkesztőségében stb.

2. Az önkormányzat elválaszthatatlan a termelőeszközök és á termékek csoportos, dolgozói tulajdonától. Vagyis az üzemek és a vállalatok kollektívái egészükben kell hogy tulajdonosok legyenek, úgy, hogy a vállalat (intézmény) minden dolgozója társtulajdonos. A társtulajdon jogosít munkára, biztosít részvételt a beszerzésekben, a berendezések javítási és korszerűsítési költségeiben. Bérmunka csak kivételesen fordul elő, rövid, szerződéses formában (például szakértők szerződtetése, konzultáció vagy valamilyen vizsgálat cél­jából).

Az a munkás, aki belép a kollektívába (állandó munkára), köteles megfizetni a vállalati tulajdon ráeső részét. (így összegben vagy rész­letekben, figyelembe véve belépéskor megállapított jövedelmét, a mérnöknek többet kell fizetnie, mint a munkásnak.) Távozáskor a munkás visszakapja a termelőeszközök beszerzésére, javítására és korszerűsítésére befizetett összeget (az amortizációt minden eset­ben figyelembe véve), és elveszíti tulajdonjogát – a jogot, hogy meg­felelő arányban részesüljön a nyereségből és részt vehessen az irá­nyításban. Vagyis a dolgozói tulajdon csoportos formája a tőkés (és szövetkezeti) tulajdontól eltérően nem örökletes, és nem képezheti adásvétel tárgyát. Amint látjuk, ez új tulajdonforma. A múltban ez a forma csak epizodikusan jelentkezhetett az élet perifériáján, az önkormányzat társadalmában uralkodóvá kell lennie.

A termelőeszközök sorában különleges helyet kell elfoglalnia a földnek. Egyik sajátossága, hogy nem emberi munka terméke, a má­sik, hogy mindazoké, akik rajta élnek. Ebből következik, hogy a meg­művelendő földnek kettős tulajdonban kell lennie: az államnak, mint a társadalom képviselőjének tulajdonában, és az adott földön dolgozó emberek tulajdonában. Az állam, mint „címzetes" tulajdonos jogot formálhat földjáradékra (amelynek mértéke a föld minőségétől és el­helyezkedésétől függ), a föld elkobzására (bírói úton) annak a másod­tulajdonos által történő „megrongálása" esetén, és kényszermegvál­tásra (vagy más termőföldre történő cserére) valamely társadalmi szükséglet esetén.

A „másodlagos" tulajdonosok rendelkeznek a gazda minden egyéb jogával, beleértve a föld eladását, illetve újabb területek meg­vásárlását. Ha egy dolgozó kilép a „kollektív gazdaságból", meg kell kapnia az őt megillető földterületet, vagy, ha úgy kívánja, annak árát. (Valamint meg kell kapnia a földművelő termelőeszközök őt megillető ellenértékét.) Vagyis a földtulajdonnak örökletesnek kell lennie. (Egy nagyobb területet megtartani, anélkül, hogy a tulajdonos megművel­né, nem lesz előnyös, mivel állandóan járadékot kell fizetni utána.)

A dolgozói csoporttulajdon az iparban és a mezőgazdaságban – amint alább azt bemutatjuk – teljes mértékben akaratlagosan, az ön­kormányzó vállalatok bővített állami újratermelése folyamatának eredményeként jön majd létre. De a dolgozói csoporttulajdon elve már ma is létezik a Nyugat számos önkormányzó vállalatában és a kibucokban. Elfogadta a lengyel Szolidaritás önkormányzatról szóló p­rogramtervezete is.

Az önkormányzati rendszer, amely másként, mint minden­nemű erőszaktól független rend, nem képzelhető el, a szövetke­zeti és magánvállalkozások létrehozásának szabadságát is feltétele­zi, olyanokét is, amelyek bérmunkásokat alkalmaznak. De az önkor­mányzat bevezetésekor az állam tulajdonában lévő vállalatoknak, be­leértve a mezőgazdaságiakat is (szovhozok és kolhozok), át kell kerül­niük (eladás révén) azok kollektíváinak tulajdonába – és nem magán­személyek kezébe.

3. Az önkormányzat, elválaszthatatlan a piacgazdálkodástól. De a „piac", amint azt alább látni fogjuk, ebben az esetben nem „tőkés piacot" jelent. Ez a gazdaság nem lesz teljesen spontán, irányítatlan. Az állam képes és köteles is lesz befolyásolni a piacot az önkor­mányzó szektor céltudatos bővítése, valamint a hagyományos techni­kák beiktatása segítségével: adó- és hitelpolitikával, állami megren­delésekkel (természetesen nem kényszerítő erejűekkel), a földjára­dékkal, bizonyos árak szubvencionálásával.

4. Nézetem szerint az önkormányzó kollektívák rendjének leg­fontosabb eleme a bővített állami újratermelés – az állam által létreho­zott új önkormányzó vállalkozások. Ez biztosítja az önkormányzat és a termelőeszközök dolgozói tulajdonának fennmaradását, megaka­dályozza az önkormányzó vállalatok tőkés vállalattá történő átala­kulását.

A termelés önálló, extenzív bővítése mellett (új munkahelyek lé­tesítése) a kollektívák számára előnyös lenne az új munkahelyekre olyan új munkásokat felvenni, akik nem egyenrangú társtulajdonosok, hanem fizetett alkalmazottak, proletárok, s a kollektíva magának tartja meg az általuk termelt nyereséget (terméktöbbletet). Ellenkező eset­ben a bővülő vállalkozás tagjai nemcsak hogy nem növelik jövedelmü­ket, de saját pénzükből és erőikből hoznak létre konkurenciát önma­guknak, amikor valakinek, aki „az utcáról jött", odaajándékozzák a termelőeszközöket. Ily módon az önkormányzó vállalatok bővülése összefügg azok tőkés átalakulásával és megállítja az önkormányzat fejlődését. Önkormányzatban élni (és gazdagodni!) ebben az esetben csak a dolgozók első nemzedéke fog, amely az önkormányzat beve­zetésekor az államtól kapott termelőeszközöket. Valamennyi új nem­zedék megint bérmunkássá lesz (későn születtek). S ebben az eset­ben özönvíz előtti, kicsinyes, anarchisztikus kapitalizmus jön létre, amely nehezen összeegyeztethető a termelőerők korszerű fejlesztési színvonalával.

Az önkormányzatok, valamint a magán- és szövetkezeti tulajdon­nal rendelkezők önbővülésének megakadályozását egyetlen nem erőszakos eszközzel lehet elérni: azzal ha az állam foglalkozik új ön­kormányzó vállalatok létrehozásával (vagy finanszíroz ilyeneket). Ha az állam új vállalatokat hoz létre (az önkormányzó építési és tervező vállalatok segítségével) és eladja őket (nyereség nélkül!) új dolgozói kollektíváknak, akkor a szabad munkaerő-tartalékok elsősorban ezekbe az új vállalkozásokba fognak áramlani. Az emberek inkább mennek majd olyan helyre dolgozni, ahol az állam által újonnan létesí­tett önkormányzó vállalatoknál „gazdák" lehetnek, semmint hogy ki­zsákmányolt proletárok legyenek azoknál a polgártársaiknál, akik előbb születtek, mint ők. Ily módon a már működő önkormányzó (és magánkézben lévő) vállalatok önbővülése lehetetlenné válik. Az ön­kormányzó vállalatok akárcsak a magán- és szövetkezeti vállalatok számára a fejlesztésnek csak egy útja marad – az intenzív fejlesztés, vagyis a berendezések, a technológia és a munkaszervezés fejlesztése. A termelés célja pedig tulajdon jólétük fokozása és a munkafeltételek javítása lesz. Eltűnik a tőkefelhalmozás lehetősége és szükséges­sége (extenzív fejlesztés proletárok bérmunkájával), és nem jelenik meg tőkefelhalmozó konkurencia sem. Nem jelenik meg az a konku­rencia, amelyet én agresszívnek nevezek (vagy pontosabban, a tő­kés konkurencia agresszív komponensének), mivel arra irányul, hogy versenytársait a piacról kiszorítva, csődbe juttatva vagy bekebelezve váljék uralkodóvá a piacon. Az agresszív konkurencia a kapitalista berendezkedés negatív következményei többségének oka: a ki­zsákmányolásé, a válságoké, az inflációé, a környezet tönkreté­teléé, a világ egyenlőtlen fejlődéséé, a munkanélküliségé, a kul­túra és művészet lealacsonyításáé.

Az önkormányzaton alapuló társadalomban az agresszív konku­rencia eltűnése után csak a tőkés konkurencia másik komponense marad meg – a piaci. Konkurencia a piacon a vásárlóért, az árumennyiség vagy a szolgáltatások eladásának növeléséért azok minősé­gének, választékának növelésével és az árak csökkentésével. És ez a konkurencia már nem lesz tőkés jellegű. Végre uralkodóvá válik a gazdaságban a szocialista ciklus: áru-pénz-áru. A termelők azért fognak árut és szolgáltatásokat eladni, hogy az így szerzett pénzen további árut és szolgáltatásokat vásároljanak önmaguknak. (Köztük olyanokat is, amelyek segítségével javítani lehet a munka feltételein.) Vagyis a pénz eszköz lesz, nem pedig cél, mint a tőkés ciklusban: pénz-áru-pénz, ahol áru a munka is, és ahol az ember (a természet, a tartalékok) a felhalmozás eszközei.²

A továbbiakban megjegyezzük, hogy az önkormányzó szektor ál­lami bővített újratermelése annak is tényezője, hogy a termelőeszkö­zök dolgozói megőrizzék és bővítsék csoporttulajdonukat. Örökölhető tulajdonforma nem létezhet, a dolgozó kollektívák nem fizethetnek a nyereségből százalékot a távozó munkásoknak, mivel nem lesz mód­juk bérmunkásokkal pótolni őket. (A szabad munkaerő az állam által létrehozott új csoporttulajdonú vállalkozásokba áramlik). Ha a távozókat új résztulajdonosokkal pótolják, akkor a végtelenségig aprózzák a nyereséget.

Ugyanebből az okból (nincsenek bérmunkára jelentkezők, nincs munkaerőpiac) a magán- és szövetkezeti vállalkozások kénytelenek lesznek vagy eltűnni, vagy dolgozói tulajdonú vállalattá átalakulni. A termelőeszközök örökölhetősége a kollektív tulajdon esetében va­lószínűleg éppúgy a múlté lesz, mint az örökölhető embertulajdon: a jobbágyok vagy rabszolgák.³

A fejlett önkormányzó társadalomban a termelőeszközöknek fel­tehetőleg csak három tulajdonformája létezik majd: csoportos dolgo­zói tulajdon, egyéni (családi) dolgozói tulajdon és állami tulajdon. Ál­lami tulajdonban kell maradniuk azoknak az ágazatoknak, ahol minő­ségi konkurencia nem lehetséges, és fontos a centralizáció (például: energetika, távközlés, vasúti szállítás és talán a bányászat). Vagy azoknak az ágazatoknak, amelyek esetében a korlátlan gazdasági konkurencia káros: oktatás, egészségügy, jogszolgálat, művészet. Ezekben az ágazatokban alighanem a kettős munkadíj lesz hasznos: állami minimum, és az igénybevevők által fizetett további szabott árú összeg (biztosítási pénztárak). Ez bizonyos gazdasági érdekeltséget és bizonyos – a piactól való – függetlenséget biztosít. Természetesen az állam az alapvető tudományokat is köteles finanszírozni, de egyút­tal garantálnia kell a tudósok önkormányzathoz való jogát is.

Meg kell jegyeznünk, hogy az önkormányzat hívei között vannak (vagy legalábbis voltak), akiknek az a véleményük, hogy a bővített új­ratermelés szervezésével foglalkozzanak maguk az önkormányzó vállalatok, és ne az állam, mert szerintük az nem lesz képes ezt haté­konyan művelni. A tőkefelhalmozás hajszolásának visszafogására ebben az esetben törvényszabta normák bevezetését ajánlják a válla­lati nyereség felhasználási és felhalmozási alapjainak szabályozására.

A lengyel Szolidaritás önigazgatási programtervezetének szer­zői az állami bővített újratermelés hívei, és ennek megfelelően elve­tették a részvényrendszer bevezetését, ami a tőkés bővített újrater­melés és az agresszív konkurencia fontos eszköze lenne.

Amikor az állami bővített újratermelés mellett foglalok állást, ab­ból indulok ki, hogy a szabad piac és a magasan fejlett (képviseleti) politikai demokrácia állama képes lesz megfelelő hatékonysággal és hibátlanul intézni a termelés bővítését, mivel a szabad piacról hozzá­jut az ehhez szükséges objektív kiinduló adatokhoz. Valamely ága­zatban az áremelkedés például azt jelzi majd, hogy ebben az ágazat­ban új vállalkozásokat lehet létesíteni. Ugyanakkor az állam kezében a termelés bővítése a népgazdaság irányított, tervszerű fejlesztésé­nek eszköze lesz a társadalom egészének érdekében; humanitárius és ökológiai feladatok megoldását, a munkanélküliség megakadályo­zását és az árak szabályozását is szolgálja.

Szeretném megjegyezni, hogy bármennyire fontos a termelőesz­közök tulajdonformájának meghatározása a szociális-gazdasági rendszer alapjai szempontjából, szerintem itt a konkurencia formája még fontosabb. A kapitalizmusban ez a tőkefelhalmozás agresszív konkurenciája. Az államszocializmusban – adminisztratív konkuren­cia (a tisztségviselők között), számok fölhalmozása (főleg felkerekítetteké!) a jelentések számára. Az önkormányzatot azonban piaci konkurencia jellemzi. A kapitalizmus megjelenése előtt ez csak a gazdasági élet perifériáján létezett, a működő kapitalizmusban az agresszív komponens elnyeli.

A bővített újratermelés fent leírt mechanizmusa nem utópia, nem csupán a teoretikusok elméjében létezik. Modellje, „az új társadalom prototípusa a régi kebelében" – például számos multinacionális tőkés konszern. Ezek leányvállalatai önállóan működnek, „önelszámolóak", és egymás között piaci, nem pedig agresszív konkurenciát folytatnak, a termelés bővítésével nem foglalkoznak. Ez a konszern központi ve­zetőségének feladata, amely a szükséges összeget a leányvállalatok nyereségeiből vonja el.

Még jobban megközelíti modellünket a Baszkföldön (Spanyolor­szág) működő önkormányzó vállalatok föderációjának struktúrája. A föderáció neve: Mandragóra.⁴

Önkormányzó vállalatok szinte valamennyi nyugati ország­ban léteznek, és általában valamennyi mutatójuk (nyereséges­ség, a munka termelékenysége stb.) jelentősen megelőzi a velük összehasonlított tőkés vállalatokét. Az önkormányzó vállalatok a legjobban az USA-ban terjedtek el, számuk ott 8 ezer körül van, a munkaképes lakosság 8%-át foglalkoztatják, és a vállalkozások száma nő.

5. A politikai struktúra. Az önkormányzó társadalomban az állam­hatalomnak, amely egyebek mellett még a bővített újratermelés szer­vezőjének fontos funkcióját is betölti, különösen hatékony társadalmi kontroll alá kell kerülnie, s ezért az önkormányzó rendszerben minden eddig ismertnél magasabb szintű demokráciára van szükség.

A történelem azt mutatja, hogy az önkormányzó közösségek első követelése az, hogy közvetlen képviseletük legyen a törvényhozó hatalom szerveiben, azt az önkormányzó kollektívák képviselői­nek tanácsává alakítva át. (Nemcsak termelő, de alkotó és egyéb kollektívák részvételével.) Természetesen nem minden kollektíva lesz azonnal képes bejuttatni képviselőjét a parlamentbe: nem lesz annyi hely. Egyazon ágazat kollektíváinak képviselői azonban sorban bejuthatnak (választások útján), és ezek a delegátusok az egész ága­zat érdekeit képviselni fogják. A képviselőket csak egy ciklusra vá­lasztják (ez a képviseleti demokrácia egyik legfontosabb elve), s a kö­vetkező ciklusra ugyanazon ágazat másik kollektívájának képviselő­jét választják majd meg. A „parlamenti" tapasztalat átadása céljából minden ilyen alkalommal a küldöttek felét újraválasztják. Ezenkívül képviselői tapasztalatot szerezhetnek az emberek vállalatuknál, hiva­talukban, körzetükben – azok önkormányzati gyakorlata során.

Az önkormányzó és önfinanszírozó kollektívák soha nem fogják megengedni, hogy képviselőik a törvényhozásban bármilyen más ér­deket is képviseljenek az őket megválasztó kollektívák és ágazatok érdekein kívül. A delegátusok tartozhatnak valamely párthoz vagy tár­sadalmi szervezethez, de ezek érdekeit nem a parlamentben fogják szolgálni. És így végeredményben a törvényhozó hatalom párto­kon kívüli lesz.

Azok többsége, akik a lengyel Szolidaritásban az önkormányzat hívei, amellett állt ki, hogy a dolgozói kollektívák közvetlenül képvisel­jék magukat a törvényhozó szervekben: következésképp e szervek­nek pártokon kívüli jelleggel kell bírniuk.⁵

A végrehajtó hatalom (a kormány) viszont ebben a modellben pártok tagjaiból áll, és területi elven alapuló külön választások ered­ményeként jön létre. Világosabban szólva: a végrehajtó hatalomnak elsősorban hivatásos politikusokból kell állnia, olyan emberekből, aki­ket minden választó ismer (kizárólag ismert emberekre szavazni – ez is az önkormányzó demokrácia fontos elve). És mindkét elv érvénye­sülhet, ha a végrehajtó hatalom irányító tagjait a különböző pártok ve­zető személyiségei közül választják meg. Ezeket az embereket az egész ország ismeri, és politikai tapasztalattal is rendelkeznek.

Amennyiben egypártrendszer evolúciójáról van szó, úgy a végre­hajtó hatalom jelöltjeinek szerepében az egyetlen párt frakcióinak ve­zetői léphetnek fel. Ily módon a frakciózás (a frakciók tevékenységé­nek szabadsága) az önkormányzat létrejöttének minimálisan elen­gedhetetlen feltétele. Mellesleg a frakciók szabadsága elválaszthatat­lan a nyilvánosságtól a pártvezetés munkájában, mivel a pártban nyil­vánosság nélkül létező frakciók-maffia jellegűek. A nyilvánosság be­vezetése láthatóvá teszi a pártvezetésben létező valamennyi csopor­tosulást. A nyílt politikai konkurencia épp annyira szükséges a de­mokrácia számára, amennyire a gazdaságnak piaci konkurenciára van szüksége. A politikai konkurensek (pártok, frakciók) megakadá­lyozzák egymást a törvények megsértésében, a hatalommal való visszaélésben, s mivel érdekeltek a választók támogatásában, kény­telenek számon tartani azok érdekeit. Noha a végrehajtó hatalomnak elvileg a törvényhozó hatalom ellenőrzése alatt kell állnia, ez az ellen­őrzés önmagában nem elegendő. Ezért nem osztom az önkormány­zat azon híveinek véleményét, akik egy teljesen pártok nélküli rend­szer mellett állnak ki, amelyben – egyebekről nem beszélve – nehéz lenne hivatásos és közismert politikusokból álló végrehajtó hatalmat létrehozni.

Humanitárius és ökológiai problémák megoldása

Az önkormányzó dolgozói kollektívák fent leírt modelljének rendkívül fontos sajátossága a gazdag kormány és a gazdag és autonóm regio­nális hatalmi szervek.

A kapitalizmusban a kormány azért szegény, mert az ország gaz­daságának nagy része nem az övé, következésképp a tőke nagy ré­sze felett sem a kormány rendelkezik. A tőke magánkézben van, és össznemzeti humanitárius vagy ökológiai célokra fordítani igen nehéz.

Az államszocializmusban a kormány azért szegény, mert az or­szág egész gazdasága az övé! Nincs gazdasági konkurencia, de van­nak kolosszális, permanens veszteségek, és a költségvetés oroszlán­részét ezek kompenzálására fordítják, valamint az „A"-csoport [a had­sereg, ill. a Katonai Komplexum rövidítése – A ford.] fejlesztésének elkerülhetetlen erőltetésére stb.

Az önkormányzó társadalomban a kormány rendelkezni fog tőké­vel a bővített újratermelés finanszírozására. Ehhez először úgy jut, hogy a dolgozó kollektíváknak eladja az állami vállalatokat, ezt pedig az újonnan létrehozott vállalatok eladásából befolyt összegből egé­szíti ki, valamint a szokásos forrásokból, beleértve az állami tulajdon­ban lévő iparvállalatok nyereségét. E jelentős jövedelemforrások bir­tokában a céltudatos bővített újratermelés segítségével és a megfe­lelő tervekbe fektetett tőkével az állam megoldhatja az ökológiai és humanitárius problémákat. (Ne feledjük, hogy az agresszív konkuren­cia hiánya elősegíti ezeknek a feladatoknak a megoldását.)

Természetesen, ha az említett tervek nagyon költségesek lesz­nek, akkor az állam kénytelen lesz (a parlament jóváhagyásával) emelni az adókat, de ez nem idéz elő gazdasági depressziót, mint a tőkés társadalmakban, ahol a vállalatok gazdái bővített újratermelést folytatnak, amit az adók növelése lelassít, és az ismert negatív követ­kezményeket idézi elő: nő a munkanélküliség, a kisvállalkozások csődbe jutnak stb.

Az önkormányzó társadalomban az adók emelése esetén az em­berek valamivel kevesebbet fognak keresni, lelassul a termelés inten­zív fejlődése, de mindez bőségesen megtérül, ha a környezet javítá­sára, az emberek egészségére, a nyomornegyedek felszámolására és a modern világ egyéb szociális rákfenéinek eltűnésére gondolunk.

Az önkormányzó állam nagy lehetőségei az ökológiai és humani­tárius problémák megoldásában korunkban az önkormányzati forma egyik döntő előnye, hiszen ezek a problémák az egész emberiség lé­tét fenyegetik.

A munkanélküliség problémája

Az agresszív konkurencia eltűnésével eltűnik a munkanélküliség egyik legfőbb oka is. A gazdaság fejlődése egyenletesebb lesz, a vál­lalatok csődje ritkasággá válik, s a tőke megszűnik – olcsó munkaerőt keresve – kiáramlani az országból.

De megmaradnak a technika és a technológia fejlődésével kap­csolatos problémák. Azonban az önkormányzó vállalatok, mivel nem szorongatja őket az agresszív konkurencia, ritkábban folyamodnak majd munkaerő-csökkentéshez a berendezések modernizálása ré­vén, és gyakrabban folyamodnak új termékek előállításához, vagy valamennyi dolgozó munkaidejének csökkentéséhez, vagy ehhez és ahhoz is együttesen.

S mégis, minden enyhítő körülmény ellenére a foglalkoztatottság problémája időről időre nyilván felmerül majd a társadalom és a ha­talom számára. De az önkormányzó társadalomban, ahol a bővített újratermelés megszervezése állami feladat, az állam hatékony me­chanizmussal rendelkezik a munkanélküliség elleni harchoz: az adó­politikával. Jelentős munkanélküliség esetén a kormány (a parlament jóváhagyásával) az adók emelésével gyorsan minimumra csökkent­heti a munkanélküliséget. Az adók emelésével az állam egyrészt fo­kozhatja az új munkahelyek létesítésének tempóját, másrészt lelas­síthatja valamennyi önkormányzó és egyéb vállalat technikai fejlődé­sét (kivéve az állami szektort) – mivel kevesebb pénzük marad a ter­melés modernizálására. Az adók növelése ily módon kettős hatást gyakorol a munkanélküliség csökkentésére. És nem is kell erősen megszorítani ezt a prést!

A munkanélküliség likvidálásával és a munkaerőhiány megjele­nésével az adók csökkenni fognak. Az állam valamivel kevesebbet fog építeni, az önkormányzó vállalatok pedig ennek megfelelően gyorsabban növelik majd a munka termelékenységét, és munkáske­zeket szabadítanak fel. Végül ne feledkezzünk meg arról a körül­ményről se, hogy az elbocsátott munkások (természetesen meghatá­rozott szabályok szerint – a család létszámának, életkoruknak, mun­kában eltöltött éveiknek stb. figyelembevételével) nagy segélyt kap­nak (a termelőeszközök beszerzésébe, javításába és korszerűsíté­sébe befektetett összeg rájuk eső részét), és ezért komoly lehetősé­gük lesz jó új munkahelyet keresni, átképezni magukat vagy új vállal­kozásba fogni.

Befejezésül megjegyezzük, hogy az önkormányzati viszonyok között, amely a termelőeszközök és termékek csoporttulajdonán alapszik, eltűnik (vagy nagyon meggyengül) az ember elidegene­dése saját munkájától. Eltűnik az örökös ellentmondás a tulajdonosi és altruisztikus törekvések, az erkölcsi elvek és a sikerért folyó harc, az önmegvalósításra való és az egységre való törekvés között. Az ön­kormányzat és a dolgozói tulajdon lehetővé teszik embernek és társa­dalomnak, hogy elinduljon ideáljai felé, az ember természetének meg­felelő létfeltételek megteremtése irányában.

(Ford.: Harsányi Éva)

Jegyzetek

1 Mindezt Szamoupravlenyije [Önkormányzat] (München, 1985) című könyvemben fejtettem ki részletesen. Azonban jelen írásom­ban egy sor új elemzést is kifejtek.

2 Gondolom, nincs értelme, hogy a szovjet olvasónak bizonyítsam: a totalitáriánus államszocializmusban szintén a tőkés pénz-áru­-pénz ciklus működik. A termelés a termelésért, annak bővítéséért folyik, ember és természet ennek a folyamatnak eszközei. A különb­ség csak annyi, hogy a magántőke társadalmában a konkurencia stimulálja a tőkefelhalmozást, az államszocializmusban pedig a gazdasági veszteségek által okozott lyukak betömésének szüksé­gessége, amely veszteségek a gazdasági konkurencia teljes hiánya miatt keletkeznek. S mivel az embereket rá lehet beszélni vagy kényszeríteni, hogy hiánygazdaságban éljenek, a gépeket viszont nem, ezért elsősorban a gépek és üzemek igényeit kell kielégíteni, és ezért kell szüntelenül bővíteni az ipari termelőeszközöket – a fo­gyasztási cikkeket, épületeket, szociális szférát szolgáló eszközök rovására. Az embereket pedig csakis demokrácia és jogrend nélküli társadalomban lehet rákényszeríteni, hogy megbéküljenek ezzel.

3 A termelőeszközök örökletes tulajdona kevésbé kegyetlen, de szin­tén illogikus és igazságtalan. Az emberek elmennek, s az ő részvé­telükkel vásárolt termelőeszközök elhasználódnak, más emberek, akik ottmaradnak, jövedelmet termelnek, amiből ezeket a termelő­eszközöket fenntartják és felújítják, a munkahelyről távozottak pe­dig tulajdonosok maradnak? Ismételjük, ez se nem logikus, se nem igazságos.

4 Ez a föderáció ténylegesen miniatűr önkormányzó társadalom, amelyben az állam funkcióit a bank tölti be, amelynek pénze azokból a betétekből (adók!) áll, amiket a föderáció önigazgató vállalatai fi­zetnek be. (Kb. 100 ilyen létezik, és több mint 20 ezer embert foglal­koztat.) A bank megfigyelő tanácsa (végrehajtó hatalom!) a föderá­ció vállalatainak képviselőiből áll. A bank kölcsönöket ad – kamat nélkül – a körzetben létrehozandó új önkormányzó vállalatoknak (bővített újratermelés!), a fiatal munkásoknak és a működő vállala­tok modernizálására, finanszírozza a föderáció tudományos-kutató munkáit ós a föderáció termelő-technikai iskoláit. (Részletesebben a Fórum 15. száma és a Szamoupravlenyije című könyvemben ír­tam a Mandragóráról.)

5 Egyébként a pártok nélküli parlament (Képviselők Tanácsa) minden máson túl munkaképesebb is lesz a hagyományos többpártrend­szerű parlamentnél. Nem lesz benne harc pártfrakciók között a mi­niszteri tárcákért, amelyek gyakorta igen elvtelen, az álláspontokat sűrűn váltogató küzdelmek. A küldöttképviselők mögött a megvá­lasztó dolgozó kollektívák stabil érdekei állnak – a vállalatok és ága­zatok érdekei -, valamint a választók közvetlen ellenőrzése.

A munka meglehetősen operatív módon folyhat. A konkrét problémák megoldását az illetékes küldöttbizottságok készítik elő (szakértők bevonásával), amelyek a parlament elé tárják megvita­tásra a lehetséges változatokat.

A végrehajtó hatalom szervei – minisztériumok, amelyek szá­mát a minimumra csökkentik – természetesen szakemberekből áll­nak majd, de munkájukban nyilván alkalmazzák a belső „önkor­mányzó demokrácia" egyes elemeit.