A probléma. Baloldal és nacionalizmus

Több mint száz éve esik szó a nemzetek összeolvadásáról, a világpia­con végigfutnak az egységesítő divatok – s a nemzeti indulatok mégis ott vannak a legifjabb, e divatok által is békére, megértésre nevelt nemzedékek között is. Nemcsak a nemzeti létüket most kóstolgató harmadik világbeli népeknél, nemcsak a vallási fanatizmus által is összefogott mohamedán népeknél, de Kelet-Európa évtizedeken át internacionalista zászlók alatt meneteltetett népei között is; s a pilla­natok múlva egyesülő Nyugat-Európában sem kevésbé, ahol a német egységről sokaknak a német fasizmus veszélye jut eszébe, ahonnan kiűzik a törököket, ahol megverik a pakisztániakat, ahol őrjöngve dúlják szét a zsidók sírjait, s ahol angolok és írek, spanyolok és baszkok engesztelhetetlen gyűlölettel néznek egymással farkasszemet.

Ismerjük a történelmi szemlélet igazságait: A „nemzet" törté­nelmi kategória, társadalmi formákhoz kötött, mai formájában a tőkés társadalom terméke. A tőkés társadalomé, de a nemzeti kérdés ter­mészetesen fennmaradt az orosz forradalom után is, hiszen fennma­radt a (tőkés) világ nemzeti tagoltsága, s a magukat szocialistának ne­vezett országok ebbe a világrendbe tagozódtak be, maguk is nemze­tekként. A nemzetek közti gyűlölség egyik táplálója az a verseny, amelyet a világpiac indukál, s az olyan társadalmi szerveződésekben, mint a Szovjetunió, e verseny csak áttevődik a birodalmi elosztó köz­pont kegyeiért folytatott versenybe. De elégséges-e ez a magyará­zat? Vajon csak a (piaci) verseny a felelős? Csak (gazdasági) érdekeit védi, aki önmagát elsősorban egy nemzethez tartozásával definiálja, s kiemelt fontosságot tulajdonít annak, hogy e közösség jogait védel­mezze? A gazdasági érdekek elemzése minden esetben segít-e va­jon meghúzni a határvonalakat ott, ahol a hazaszeretet sovinizmusba, a sovinizmus elfojtása a nemzeti öntudat eltiprásába csúszik át?

A baloldal „a proletárnak nincs hazája" tétel dacos hangoztatá­sával, vagy a nemzeti kérdés másodlagosnak tekintésével gyakran mintegy a jobboldal „hatáskörébe" utalta a nemzeti kérdést, de ezzel csak saját lehetséges bázisát gyengítette. Amikor pedig – rendszerint követő helyzetben – a baloldalon is megjelent a nemzeti gondolat (gondoljunk például az első világháborúban a szociáldemokrata moz­galomban is túlsúlyra jutó honvédő irányzatra, a Kelet-Európában és a harmadik világban a baloldalon megjelent népi-nemzeti irányzatok­ra, vagy akár a jelenlegi helyzetre, amikor a mindenkori baloldal vá­lasztói s részben politikai hangadói is leginkább a nemzeti érzelmek által aktivizálódnak)¹ , nehezen találják meg elméleti kezelésének módját, s nehezen igazodnak el nemzeti érzés, nacionalizmus, sovi­nizmus határai között. (Mi az alábbiakban – mellőzve a nemzet-foga­lom kialakulásának, a nemzet-eszme történetének könyvtárnyi iroda­lom által tárgyalt szempontjait, csupán azokat a tudatszociológiai as­pektusokat szeretnénk sorra venni, amelyek a hazafiság, a naciona­lizmus, a sovinizmus jelenségeiben egyaránt szerepet játszanak.)

Nemzet és nacionalizmus

A nemzeti érzés

A nemzeti érzés az emberek többsége számára az élet teljességéhez tartozó érzelem. Létezik persze olyan kozmopolita alapállás, amely­ben ennek látszólag nincsen nyoma, ám a nemzeti érzelemhez ha­sonló azonosulás ez esetben sem hiányzik teljesen. (A világ fejlődési centrumából az egyes országok, mint például Magyarország gondjai rendkívül partikulárisnak tűnhetnek, a kozmopolita ezzel a centrum­nézőponttal igyekszik azonosulni. A gazdasági és politikai hatalom multinacionális szerveződésének korában e fejlődési centrum eleve szupranacionális, a kozmopolita számára ez az idealizált absztrakt centrum helyettesíti a nemzetet.)

A nemzeti érzés által irányított szemlélet számára viszont magá­tól értetődően a nemzet jelenti a centrumot. Ez könnyen vezet arány­tévesztéshez, partikularizmushoz. De a nemzeti elem híján is partiku­láris az álláspont: amióta világtörténelem, világgazdaság van, azóta lényegi nézőpontot csak a világrendszer egészéhez és különösen magjához viszonyítva lehet kialakítani; amíg azonban nemzetek van­nak, addig minden, a világrendszert alakító változás csak nemzetek aktivitásában jön létre. (A két szempont összeegyeztethető: ha egy amerikai űrhajós elsőként a Holdra lép, azt egyszerre teszi az emberi haladás szupranacionális élvonalának és az Egyesült Államoknak, mint nemzetnek a képviselőjeként. Vagy, hogy olyan példát is említ­sünk, amikor az élvonal és a nemzet között konfliktus feszült: mikor Batsányi azt mondja: „Vigyázó szemetek Parisra vessétek", jellegze­tes kozmopolita nézőpontot képvisel, ezt azonban a magyar nemzet felemelkedéséért vívott küzdelem jegyében teszi.) A fentiekből követ­kezik, hogy paradox megfogalmazással élve viszont a nacionalista olyan kozmopolita, aki számára a kozmoszt nemzetének keretei hatá­rolják.

A nacionalizmus a nemzeti érzés uralkodóvá tétele az érzelmek univerzumában. Ennek ősi – és az érzelmek-indulatok mélyén ma is jelen lévő – formája (ami ősi formájában persze még nem „nacionaliz­mus", hanem csak etnocentrizmus) az, amikor egy közös leszármazású, közös ősöktől „nemzett", illetve magát ekként számontartó kö­zösség idegenekkel kerül szembe, és ezek ellenében mozgósítja, összefogja tagjai emocionális energiáit. Ez a védekező jelleg érvé­nyesül akkor is, amikor egy-egy nép nacionalizmusa támadó jellegűvé válik: e támadást is igen gyakran a megtámadott részéről ráható fe­nyegetéssel indokolva. A védekező és támadó nacionalizmus közös eleme a terület kizárólagosságára való törekvés, amelynek nyilván­valóan etológiai alapjai vannak, s amely csak akkor kezd oldódni, ami­kor a hatalom nem területhez kötött forrásai (pl. a tőke főhatalmi lehe­tőségei) kialakulnak.

A nacionalizmus másik ősformája az elsősorban nomád, ván­dorló népeknél kialakult, „választott", uralkodásra hivatott nép eszméje.

E két forma egymásból is kinöveszthető. Míg az utóbbinál a nem­zeti érzés és a sovinizmus egymásba átmenetele magától értődő, a határ az első esetben sem vonható meg éles körvonalakkal, hiszen a fenyegetettség-érzés eleve ellenséges érzelmeket hoz magával a fenyegetőnek érzett erőkkel szemben. A nemzeti érzés azon hétköz­napi formája, amely egyik említett elemet sem tartalmazza, s így lát­szólag minden negativitástól mentes, pusztán azonosuló, nemes, a legtöbbünkben a felnevelő környezet által természetesen kialakított érzés (például a nemzeti közösség sikereire való büszkeség, a nem­zet bajaiban, tragédiáiban való érzelmi érintettség) tulajdonképpen csak leszelidítése e két alapformának. (A nemzeti érzés még olyan bensőséges tényezői is, mint az otthonérzés, a nyelvi-kulturális azo­nosság öröme stb. csak akkor válik nemzeti érzéssé, ha van akitől, amitől elkülönítve az otthon, az azonosság határai a nemzet határai­ként körvonalazhatók. Amit ugyanis ma nemzeti érzésként érzünk át, az eredendően nem a nemzettel, hanem a saját néppel való azonosu­lás érzelme. A népből nemzet attól lesz, hogy a közös eredet, nyelv, kultúra alapján olyan szervezeti egység jön létre, amelyet már nem egyszerűen az eredet, a nyelv, a kultúra spontán önmozgása, hanem a gazdaság, az állami jellegű politika vagy az ideologikusan összefo­gott kultúra kiépült szervezetrendszere foglal egybe. A szervezettség pedig mindig határokat is jelent: [befelé] attól lesz valami egység, hogy [kifelé] körülírt határai vannak.)

Variációk a nemzeti elfogultságra

A nemzeti érzés védekező, támadó, ill. fölényérzet-hordozó ősformái az egyes népcsoportok szembenállásának különféle fajtáihoz kap­csolódnak, minthogy a különféle történelmi körülmények a népek egy­mással való találkozásának többféle variációját hozzák létre.

a)     A szomszéd népekkel való ütközés. Ez történhet birodalmak terjeszkedésének és a velük szembeni ellenállásnak formájában (a magyar történelemben ilyen terjeszkedés elszenvedőiként kerül­tünk szembe a török birodalommal, Ausztria-Németországgal, (szov­jet) Oroszországgal, illetve történelmünk korábbi századaiban ma­gunk is terjeszkedő birodalomként jelentünk meg (pl. az egyes balkáni államok számára); s történhet nagyjából egyenrangú népek rivalizációjaként (így kerültünk szembe az első világháború után a Kisantantot alkotó szomszéd államokkal).

b)     Az uralmi helyzetből fakadó érdekellentétek a valamikori hó­dítással vagy vándorlással az adott nemzeten belülre került, a társa­dalmi hierarchiában alávetett népekkel. (A spártai-helóta, párszi-dravida viszonytól, mondjuk, a tatároknak adózó népek és a tatárok vi­szonyán át a dél-afrikai apartheidig, az előzőleg leigázott dél-afrikai feketék alávetéséig.) Az ilyen viszonyok örökösei a modern társadal­makba páriaként betagolt népek (amerikai négerek, európai cigányok stb.), amelyek ugyan jogilag többé-kevésbé egyenrangúként bevétet­nek egy-egy nemzet testébe, idegenségük azonban szociokulturális kaszthelyzetükben mintegy intézményesítve marad.

c)     Speciális helyzet, és a nemzeti érzés szempontjából a legéle­sebb reakciót váltja ki az, ha egy kasztszerűen a nemzetbe zárt, s egy­szersmind attól elkülönített közösség valamilyen szempontból ha­talmi helyzetre, vagy annak látszatára tesz szert a nemzeten belül. (Akár közvetlen uralmi helyzetre, mint Bánk idején a „gaz merániak", az angolszászok között a normann uralkodó réteg vagy Havasalföld görög uralkodói; akár csak monopóliumokra, előnyökre, arányukat meghaladó befolyásos társadalmi szerepkörre, mint a zsidók, néhol az örmények, Kelet-Ázsiában sokfelé a kínaiak, Észak-Afrikában és másutt az arabok, Afrika és Ázsia egyes országaiban a pakisztániak, indiaiak.)

Általános szabálynak tekinthető, hogy az egyes népeken belüli kisebbségekkel szembeni érzések akkor válnak kiélezettekké, amikor az adott nemzetiség vagy egyéb etnikum, kulturális jellegű kisebbség az uralkodó nemzeti közösséghez képest szignifikánsan kedvező vagy szignifikánsan kedvezőtlen helyzetben rögződik. Az idegenség, a társadalmi helyzet kulturálisan is jellemezhető eltérése nemcsak felerősíti, de közvetlen veszélyként, ellenséges fenyegetésként reali­zálja a nemzet egységét gyengítő társadalmi ellentéteket, az „ide­gen" nemzetiséghez való viszonyba transzponálja, illetve erre a vi­szonyra redukálja őket.

De még mikor objektíve nincs is előnyben a kisebbség, a domi­náns nemzet elnyomott, kedvezőtlen helyzetű rétegei akkor is hajla­mosak elnyomatásukat továbbadni valamely kisebbségnek. Mivel az elnyomatást senki sem maga választja, azt mindig hozzá képest ide­gen erők valósítják meg, így a nemzeti azonosulás érzést nem nehéz arra használni, hogy az elnyomatás elleni indulatot – az idegenséget megszemélyesítve – valamely „idegen" csoport ellen fordítsa a domi­náns nemzet tagja. Saját megalázottságát, alávetettségét az „idegen fölébe kerekedésének" tulajdonítsa, s így azt az elnyomást, amit ő kezd gyakorolni az „idegen" fölött, a méltánytalanság elleni lázadás­nak, önmaga felszabadításának fogja fel. (Ne csak az antiszemitiz­mus hagyományos érveire gondoljunk, a cigányellenességnek is je­lentős „érve" a cigányokkal való „igazságtalan kivételezés" meg­szüntetésének követelése, de ugyanezek a vádak hangzanak el pl. az erdélyi magyarsággal szemben is.)

A tolerancia lehetőségei

A nemzeti érzés azonban nem szükségképpen vezet xenofóbiához. A nemzeti közösségbe és kultúrába való belekerülés, belegyökerezés ugyan természetadta viszonyként különíti el a nemzetbe beletartozók és azon kívül állók körét, de minthogy az ember identitásérzését más, hasonlóképpen meghatározó közösségek, kulturális egységek is ma­gukhoz vonják (vallási, kultikus közösségek, ideológiai, politikai kö­zösségek), az, hogy ezek átmetszik a nemzeti közösségek határait, ha nem szünteti is meg, de legalább átértelmezi, relativizálja a nem­zeti hovatartozás természetadta meghatározó jellegét. Ez azt is jelen­ti, hogy a nemzeti azonosulás természetadta voltának fennmaradása mellett a nemzeti elkülönülés ettől eredete szerint elválaszthatatlan természetadta jellege feloldódik, megszűnik. (Mikor a kereszténység a „választott nép" ideológiáján alapuló nemzeti elzárkózást feloldva, a választottságot ideológiai választáshoz köti, ez nemcsak egy inter­nacionális ideológiai közösség megszületését teszi lehetővé, hanem azt is, hogy a nemzethez, etnikumhoz tartozás vállalása és átélése együtt járhasson a saját nemzeten-etnikumon kívüliek szempontjai­nak belső átélésével (az azonosulás rájuk-kiterjesztésével) is. Ezt a lehetőséget, a nemzeti azonosulás és a nemzeten kívüliekkel való azonosulás egyidejűségét minden internacionális ideológiai közös­ség létrejötte magában hordja, és ez egyáltalán nem azonos a nemze­tek feletti szempontok abszolutizálásával, a nemzeti szempontok leki­csinylésével, a nemzeti azonosulás tagadásával.² A nemzetek külön­bözése, a valahova tartozás, mindenesetre az elkülönülés utáni lé­pésként az azonosulást is lehetővé teszi. A győzelem örömének át­élése képesít mások győzelmének értékelésére, a kisebbségi sors keserveinek átélése képesít mindenféle diszkrimináció elleni tiltako­zásra.

Van tehát egy természetes, a saját közösséggel azonosuló ér­zés, ami nacionalista ütközéssé, másokkal szembeni gyűlölködéssé válhat, de a történelem kitermelte azokat a formákat is, amelyek el­lene hathatnak annak, hogy az önazonosság egyik meghatározója, a saját néphez kötődő, nyelvvel, kultúrával való azonosulás negativitásba, mások elutasításába, kirekesztésébe csapjon át. Ha azonban több lehetőség is van, akkor nem kerülhetjük meg azon tényezők to­vábbi vizsgálatát, amelyek a nemzeti érzést az intoleráns formák vá­lasztása felé mozdítják.

Hatalom és nacionalizmus

Ezen tényezők egy része kétségkívül a hatalommal függ össze. A ha­talom, mióta csak a népek hatalmi helyzetekkel rendelkező or­szág-szervezetekben élnek, legitimitását arra alapozta, hogy ő a nép, a közösség szimbóluma, képviselete. Ez az elfogadtatni kí­vánt azonosság a nép és a hatalom között megkívánja, hogy a nép is a hatalom szimbólumaként, képviseleteként tételezze ma­gát a világban. (Ez az összefüggés pl. a magyar Szentkorona-esz­mében igen tiszta formában tetten érhető.) Könnyen belátható, hogy e szempont érvényesítése eleve más csoportokkal való szembeállí­tást hord magában. Amikor pedig a hatalom nem nemzeti – hanem pl. több nép fölött uralkodik -, akkor természetes érdeke az ellene for­dulni képes erők leszerelése, egymás ellen kijátszása, az „oszd meg és uralkodj" – vagyis megint csak a népeket szembeállító érdek.

A hatalom formái természetesen történetileg változnak, s ezzel együtt változik az is, hogy a patriotizmust miképpen mozgósítják. Van egy olyan álláspont, amely szerint – éppen e jelentős különbségek miatt – a polgári korszakot megelőző formákra nem is jogosult a „nem­zet" vagy a „nemzeti érzés" kifejezések használata. Jóllehet a koráb­bi, főleg a feudális „nemesi nemzet" megjelenése előtti történelmi kor­szakokban valóban nem beszélhetünk modern értelemben vett nem­zetről, s visszafelé haladva az időben, elérünk a pontig, amelyen túl magával az elnevezéssel sem találkozunk, úgy gondoljuk, mégis jo­gosult az egyszerűség kedvéért mindvégig „nemzeti érzés"-ről be­szélni a saját néppel mint gazdasági, politikai, kulturális szervezeti egységgel való azonosulás különböző formáinak jelölésére. (Szűcs Jenő „etnikai csoporttudat"-ként különíti el a nemzet előtti formát, hangsúlyozva, hogy ez még nem etizált és nem politikailag áthatott forma; amiről azonban mi beszélünk, az éppen azon érzelmi sík, amely közös a korai és a mai formákban.)

A polgári uralmi formának egyik sajátossága, hogy a nemzethez való viszony kettős formáját teremti meg. A tőke egyrészt internacio­nális: nemzetközi piacokat és tőkeáramlást teremt, és egy síkon fel­oldja az egyének identitásának népi (nemzeti) rögzítettségét; más­részt nemzeti piacokat és nemzeti tőkecsoportokat, nemzeti tőkeér­dekeket hoz létre, amelyek képviselete – a mindenkori hatalmak mód­ján – érdekeltséget teremt a nemzeti alapon való szembenállásban.

Nemcsak politikai természetű hatalmi érdekekről van persze szó. Ha – mint pl. 5. számunkban tettük – megkülönböztetjük a kultúrnemzet, az államnemzet és a gazdasági nemzet fogalmát, szá­molnunk kell azzal, hogy ezek egybe nem esése eleve minden­kori konfliktusforrás. Ha a gazdasági nemzet szélesebb, mint a poli­tikai, ez nemzeti mozgalmakat indukálhat azon erőkkel szemben, amelyek ellene hatnak a gazdasági nemzet politikai egyesítésének, a politikai nemzet kiterjedésének. (Ilyen erők játszottak pl. szerepet a német vagy olasz egység létrejöttében.) Hasonló mozgás indul be akkor is, ha a kultúrnemzei terjed túl az államnemzet határain. (A né­met és olasz példa ebben az esetben is érvényes, de ez a helyzet, ill. ennek megoldatlansága jellemzi a magyar-román, örmény-török és még sok más viszonyt.) Ha viszont a gazdasági vagy a politikai nem­zet szélesebb, mint a kultúrnemzet (ez a helyzet minden olyan nem­zeti piacon, ahol nemcsak egy nép van jelen), ez asszimilációs nyo­mást hoz magával a domináns kultúrnemzeten kívül eső népességgel szemben. Mivel a tőke internacionális „oldala" következtében a pol­gári társadalomban a gazdasági egységhatárok állandó mozgásban vannak, így a különböző konfliktusformák valamelyike szinte állan­dóan napirendre kerülhet. Meg kell azonban jegyezni, hogy a „tipikus" megoldási logikákon kívül vannak azoktól egészen eltérő megoldá­sok is, mint pl. Svájc, ahol az államnemzet úgy metszi át az egyes kultúrnemzetek határait, hogy azok harmonizált együttműködését te­remti meg; vagy az USA, ahol a kultúrnemzetek teljes asszimilálása nélkül is lehetséges volt a gazdasági és államnemzet olyan kiterjedé­se, amely végül egy új meta-kultúrnemzet kialakításához vezetett.

A variációk továbbgondolhatok. Mindebből azonban az is követke­zik, hogy a hatalom fogalmát is differenciáltan kell kezelni: a nemzeti érzés ütközésekben való felhasználásában nemcsak a politikai hatalom lehet érdekelt, hanem a gazdaság mozgatói is, s azok is, akiknek helye a munkamegosztásban az adott kultúra őrzése, képviselete, terjesztése.

A tőkés társadalom az első, amely tudatosan törekszik a nemzet három metszetének egyesítésére, politikává, politikai céllá fordítva (ezáltal tudatossá-akaratlagossá téve és igen felerősítve) ezt a törek­vést (a feudális vagy még korábbi uralmi törekvések, a földszerző, rabszolgaszerző háborúk éppen hogy mindjobban összekeverték ezeket a metszeteket).

Ugyanakkor a polgári társadalom belső fejlődése az, amely – mint utaltunk rá – végérvényesen szét is választja egymástól ezeket a szempontokat. A gazdasági folyamatok a nemzeti piacok megszerveződése után véglegesen túllendülnek az államnemzeti határokon, az egységesült világpiactól a tőkés rendszeren belül nem lehet visszahúzódni nemzeti keretek közé. Az államnemzetek fenntartásában viszont a tőke már csak a konkurencia elve miatt is érdekelt, s szük­ségképpen hat ez irányban az az érdekellentét is, amely az egyes tő­kések, tőkéscsoportok és a tőkés világrendszer; a helyi termelés és a világkereskedelem között állandóan fennáll (bár az egységesülés, valamiféle fúzió a politikai nemzetek között is követni látszik a gazda­sági folyamatokat: Egyesült Európa stb., a világ teljes egységesülése az egyenlőtlenségekre épített tőkés rendben nem képzelhető el). A kultúrnemzeteknek semmiképpen, és semmilyen rendszerben sem érdekük a felolvadás.

Kultúrnemzetek önfenntartása azonban önmagában sosem válik ütközések forrásává. Ütközés – mint ez valamilyen formában az e számunkban olvasható kerekasztal-beszélgetésen is el hangzott – ak­kor lesz, amikor a kultúrnemzeti önfenntartó törekvések államnemzeti szempontokhoz kapcsolódnak: vagy úgy, hogy egy kultúrnemzetet az államnemzet el akar nyomni, vagy, a másik oldalról, ha a kultúrnemzet érdekvédelme államhatalmi támogatást kap. Ennek lehető­sége mindig fennáll, nemcsak nemzeti despotikus rendszerekben, de akkor is, ha egy társadalomban a parlamentáris demokrácia több­ségi-elve úgy érvényesül, hogy egyes pártok nemzeti pártként léphet­nek fel (ami magában hordja azt a lehetőséget, hogy más pártokat nemzetietlennek nyilvánítsanak). Ebben az esetben ugyanis nyilván­való, hogy a többségi nemzet eleve képviseleti dominanciába kerül, a kisebbséget pedig az a veszély fenyegeti, hogy „demokratikusan diszkriminálják". Itt az egyik, többek által javasolt megoldás a kisebb­ségi jogok túlvédelme, a pozitív diszkrimináció biztosítása, ennél azonban talán még szerencsésebb annak kizárása, hogy a politikai többség és a nemzeti többség, illetve a politikai kisebbség és nemzeti kisebbség egybeeshessenek.

Persze egy-egy nemzet uralmát mások felett nemcsak nemzeti pártok tudják megvalósítani. A jelenlegi állapotban az állam hatalma – hiszen nemzetállamokról van szó – a domináns nemzetet eleve ural­kodó helyzetbe hozza kisebbségeivel szemben. Ez az uralom lehet ugyan nagyon toleráns is, de ez nem változtat azon a tényen, hogy – az állam intézményrendszere a domináns kultúrnemzethez kötődvén – a kisebbségnek csupán az élet egyes szeleteiben van módja a saját nemzetiségén, etnikumán át teljes azonosságban lenni a világgal, ott­hon éreznie magát hazájában. A társadalom igen sok viszonyát csak a domináns nemzethez tartozással, kettős és ebből fakadóan gya­korta konfliktusos identitással tudja átélni. (Ez alól csak a teljesen ho­mogén nemzetek, illetve a teljesen egyenrangú nemzetek, nemzeti­ségek, etnikumok Svájc-típusú államszövetségei a kivételek.) A nem­zetállami jelleg mindig magában hódja azt a lehetőséget is, hogy az ál­lamhatalmat soviniszta, intoleráns mozgalom, csoport ragadja meg (akár teljesen demokratikus úton), s ez nyilvánvalóan rendkívül hátrá­nyosan érinti a kisebbségeket. A probléma megoldásához tehát a kulcselemet a nemzeti jellegnek az államhatalomtól való elválá­sában, az állam e tekintetben is teljes szekularizációjában láthat­juk. Mert, ahogy a demokrácia kizárja azt, hogy az állam egyetlen vallás kizárólagos uralma alatt álljon³ (még ha az abszolút domináns is az adott országban, mint Francia-, vagy Olaszországban), ugyan­így kellene érvényesülnie annak a ma még talán szokatlan elvnek is, hogy az állam legyen független a nemzeti szempontoktól, és akkor se legyen egy kultúrnemzet állama, ha polgárai kizárólag az adott kultúrnemzet tagjai. Nem a nemzeti érdekek kifejezését, érvényesítését, ennek jogosságát és szükségességét tagadjuk, hanem azt, hogy en­nek az államhatalomhoz kell kötődnie. E tekintetben az ily módon „szekularizált" állam esetén is felléphetnek érdekütközések az egyes nemzeti-etnikai közösségek között, de egészen más súllyal és ered­ménnyel történik ez, ha egyik nemzeti érdek sem bír állami, hatalmi, politikai, tömegszervezeti erőtámogatással, és annak megszerzésére sincs módja. (Természetesen az államhatalomnak a nemzettől való ilyen szekularizációja csak akkor jelenthet megoldást, ha nem jár együtt azzal, hogy az államhatalom más nemzetek érdekeit szolgálja ki, s nem törekszik valamely fiktív metanemzet szempontjainak uralmi helyzetből való érvényesítésére sem.)

Kelet-európai vagy világprobléma?

Ma a világban éppen ellentétes folyamatoknak lehetünk tanúi: miköz­ben Európa az egységesülés felé tart, egyes államhatalmak nemzet­állami jellege erősödni látszik.

Kelet-Európában évtizedeken át látszólag a nemzeti érdektől szekularizált államok álltak fenn, hiszen az internacionalizmus ezen államok hirdetett ideológiája volt. Jól tudjuk azonban, hogy ez az inter­nacionalizmus ha csak részben is, de jelentős részben egy nemzetál­lam, az orosz birodalom érdekeinek eufemisztikus kifejezése volt. Az államhatalmak valóban elfojtották a nemzeti törekvéseket (az oroszo­két is), de közben mégis egy nemzetállam (az orosz) szempontjait tet­ték uralkodóvá, kísérletet téve egy gazdasági metanemzet kialakítá­sára (és a Szovjetunió határain belül – ill. 56-ig azon kívül is – a kultu­rális-nemzeti egységesítésre is). Az orosz birodalomtól független „szocializmusokban" hasonló volt a helyzet. Mikor 56 után az alávettetés kissé lazult, az egyes államok maguk is mérsékelten nemzeti irányra váltottak a gazdaságban és politikában, jóllehet Szabó Miklós: „Nemzettudat-problémák" című tanulmányának (in: Politikai kultúra Magyarországon, 1896-1986, 1989. Medvetánc Könyvek) teljesen igaza van abban, hogy eközben továbbra is (sőt a manipuláció mód­szereit tekintve a korábbinál erősebben is) gátakat állítottak a spontán nemzeti mozgalmak – vagyis a kulturális nemzet önfenntartási moz­galmai elé (s különösen az elé, hogy a kulturális nemzeti és az állam­nemzeti szempontok összefonódjanak).⁴ A szovjet tömb összeom­lása egyrészt a központi hatalom által elnyomott magántulajdon-elvű és vallási törekvésekkel együtt a – szintén elfojtott – nemzeti szelle­met is felszabadítja, és nem csodálható, ha mindezek a tendenciák úgy süvítenek elő, mint hirtelen kidugaszolt palackból; másrészt (mint erről Krausz Tamás is irt az Eszmélet 5-ös számában) szervesen gyö­kerezhetnek ezek a nemzeti törekvések a nemzeti-állami bürokráciák által évek óta előkészített talajban is.

Kelet-Európa sajátos átalakulásában egyszerre történik kísérlet egy negyven év előtti világállapothoz való visszatérésre, hiszen ha az adott évtizedeket teljességükben kudarcnak nyilvánítják, ebből logi­kusan következik, hogy az általuk megszakított történelmi szálakat: életpályák, intézmények, társadalmi helyzetek (például a középosz­tály-helyzet), ideológiák (például az egyháziasított marxizmus-leni­nizmussal lecserélt vallás) megszakított szálait kell újracsomózni; s egyszersmind folytatódik is a Nyugat-Európában kifejlett nyilvános­ságformákat, civil társadalmi szerveződéseket nélkülöző kelet-euró­pai politikai életforma, amely az embereket elsősorban tömegként ke­zeli, tömegként mozgatja, s ez igen kedvez mindenféle türelmetlen­ségnek, így a nemzeti türelmetlenségnek is.

Kelet-Európa nacionalizmusai többnyire kisnemzeti, a Biroda­lom visszavonulása után részben a volt birodalmi központ, vagyis az oroszok ellen forduló nacionalizmusok, a rend felbomlása azonban versenyt is beindít közöttük. A hegemónia-viszonyok tisztázatlan­sága fellobantja a vetélkedést, s mivel nem lehet tudni, hogy a nagy­nemzeti nyomásból szabaduló kisnemzetek közül melyik képes rela­tíve nagynemzeti helyzetbe kerülni a többiekkel szemben – (a „kis" és a „nagy" itt, nem méretet, hanem geopolitikai szerepet jelent) -, meg­indul a verseny ezért a szerepért is, így a kelet-európai nacionalizmu­sok (újra) kiéleződnek, egymással szemben is. A támadó és véde­kező pozíciók ebben a versenyhelyzetben még nagyon elkentek, bi­zonytalanok, de mivel az erőviszonyok sem rögzítettek, mindegyik fél képes a maga védekező fenyegetettség-érzését különösebb expan­ziós szándék nélkül is támadó agresszivitássá változtatni.

Ugyanakkor egész Kelet-Európa veszélyhelyzetben, a fejlett Nyugathoz képest a pillanatnyilag csak alávettetésre alkalmas provin­cia szerepében van. így az ebből az egyenlőtlen viszonyból származó védekező ösztön is működik: ez részint a nacionalizmus ókonzerva­tív, a prekapitalista hagyományokhoz hátráló antinyugatos formáit hívja életre (s kínálja ezeket furcsa, s persze elfogadhatatlan szövet­ségesül a megalkuvástalanul antikapitalista baloldaliak számára); másrészt transzponálja a Nyugattal szembeni nyomasztó tehetetlen­ségérzést s az ebből a frusztrációból fakadó agressziót saját, frusztrálónak érzett kisebbségeihez fűződő viszonyába. Ezekkel szem­ben biztosan nagynemzetként léphetnek fel a térség államalkotó nemzetei.⁵

Kelet-Európában tehát a nacionalizmus reneszánszának közvet­len, helyi okai is vannak, amelyek közös nevezője az orosz birodalom összeomlásával keletkező új helyzet: a gazdasági és politikai meta-nemzet helyén az egyes kultúrnemzetek gyorsan ki akarják terjesz­teni a maguk gazdasági és politikai nemzeteinek cselekvésterét. De ha ma á nacionalizmus feléledéséről beszélünk, nemcsak erről van szó. A nemzeti gondolatnak valóban világszerte is divatja van. A pán-európaizálódás, amíg csupán csöndes, szerves folyamat volt, ellene hatott a nemzeti partikularitásoknak, mihelyt programmá vált, feléb­resztett ellentendenciákat is. Mint e számunkban többször is szó esik róla, még inkább felébresztették a nemzeti öntudatot a világ globalizá­lódásának olyan következményei, amelyek az életstílus és a körülmé­nyek uniformizációjaként váltak nyilvánvalóvá (kifejezve a gazdasági és kulturális egységek egyre növekvő különbségét), s mivel a világ fe­letti hegemóniát nagyrészben az Egyesült Államok birtokolta, az uniformizációval szembeni tiltakozás mint az amerikanizálódás elutasí­tása fogalmazódhatott meg. (Ezzel az amerikanizálódással szemben még Pán-Európa is egy kitágított keretű, nemzeti jellegű ellenállás „meta-nemzete".)

A globalizálódás másik következménye a bérmunkás-népván­dorlás, a harmadik világ népeinek egyre növekvő jelenléte az „első vi­lág" országaiban. Ez ellen a xenofóbia jegyében ugyancsak mozgósult a nemzeti ellenállás: a németeknek a váratlanul gyors újraegyesítéstől megzavart, de azért jelentős önmaguk felé fordulása, az angliai faji zavargások, Le Pen franciaországi térnyerése juthat eszünkbe, de szinte minden nyugat-európai országban az utóbbi évek nemzeti, ill. partikulárisra, bezárkózó mozgalmak előtérbe kerülését hozták (az osztrák nemzetiek térnyerésétől a svédországi Skone Párt sikereiig). A vándormunkások, bevándorlók elleni fellépés elsősorban réteg-"érdekvédelem": bérmunkások és kistermelők, kiskereskedők és kultúrnemzet-fenntartó szerepükből élő értelmiségiek tiltakozása a be­áramló konkurencia ellen.

A tőke ugyanis nemzetköziesül, a többi társadalmi csoport azon­ban jóval kevésbé: a farm, a bolt helyhez kötött, a munkások túlnyomó többsége is saját hazájában dolgozza végig az életét, s a munkásosz­tály korántsem oly mértékben internacionális, ahogy erre Marxék szá­mítottak. Létrejönnek persze a munkások különböző kultúrnemzeti csoportjainak kapcsolatai; politikailag a különböző Internacionálék szintén megteremtik e kapcsolatot; mindezek azonban nem válnak erősebb tendenciákká mint a nemzetiek, mert ezek a társadalmi moz­galmak – a tőke jelentős részétől eltérően – gazdaságilag elsősorban nemzeti rendszerekhez kötődnek. Igazából csak a munkásmozgalom pártjainak, apparátusainak van bizonyos nemzetközisége, maga a munkásmozgalom egy-egy szolidaritási akción túl csak igen ritkán működik internacionálisan.

De ha már a munkásság szerepéről szó esett, a többi réteg nacio­nalizmusát is érdemes szemügyre venni.

A nemzettudat rétegei, rétegek nemzettudata

Az egyes társadalmi rétegek igencsak eltérő nacionalizmusát már csak azért is el kell különítenünk, mert az egyes nemzetekben létre­jövő szellemi összhatás ezek arányának és viszonyának függvénye. A nemzeti szellem először is mindig és mindenhol nagyon erősen kö­tődik a parasztsághoz. Ahogy a termelési lánc alapjait a mező- és er­dőgazdaság képezi, ahogy az élet legfőbb szükségletei a mezőgaz­daság termékeire épülnek, a térben körülhatárolt letelepedésű nem­zetek is a „földből", illetve a földdel összefonódott népesség otthontu­datából nőnek ki. A paraszti nemzettudatban a természetadta jelleg dominál, számára a nemzethez való viszony nem reflexiós viszony, hanem közvetlen azonosság. A nemzet ebben a rétegtudatban élet­erőt jelent, mely az egyes emberek erejéből táplálkozik, és egyszer­smind azokat feltölti.

Az értelmiségi vagy középosztályi nemzettudatban természet­szerűen a kultúrnemzet-jelleg az uralkodó. A nemzet elsősorban kul­turális hagyományait és aktuális kulturális-szellemi készletét jelenti, a parasztság is kultúráján keresztül, illetve a paraszti nemzettudatra reflektáltan (a romantikus nemzettudatban mint az őserő hordozója) jelenik meg.

Az uralkodó osztályok nemzettudata mindig erő kiáramoltató, ha lehetőség van rá, expanzív jellegű. Az a társadalom jellegétől függ, hogy a dicsőséghez kötődik-e ez, mint a nemesi nemzettudatban, vagy a nemzet sikerességéhez, tőkeerősségéhez, mint a polgári-tő­kés nemzettudat esetében. Minden esetben az alávetett osztályokhoz való viszonyt igyekeznek áttenni a nemzetek közötti viszonyba is, és az valóban mellékes körülmény abból a szempontból, hogy magának a nemzetnek az értelmezése, ezen értelmezés kifejeződése is külön­böző az egyes társadalmi formákban (hiszen egyik esetben a „nem­zet" lényegében a hódítani képes nemesi renddel azonos; a másik esetben a tőkés társadalomban – mivel itt az expanziót a tőke hajtja végre – a „nemzet" kiterjed mindenkire, aki be van kapcsolva a tőke létrehozásának folyamatába).

A nacionalizmus külön formáját képezi az államnacionalizmus. Az államnemzetek kialakulásával önállósul ezen államok irányító (po­litikai, katonai, adminisztratív) apparátusa, amelynek elsődleges funkciója az állami keretekkel meghatározott, az állami szempontok­kal összefont nemzeti érdekek képviselete. A réteg tudatában a nem­zet azonosul az állammal. Ez a gondolkodás érzéketlen a nemzet mo­rális, kulturális, sőt vitális megközelítése iránt, viszont nacionalista­ként léphet fel a nemzetek, illetve államok egymás közti viszonyában.

Van a nacionalizmusnak egy ötödik formája, melyet korábban „kispolgári" nacionalizmusként határoztak meg, mivel azonban jelle­gét korántsem a kistulajdon megléte vagy hiánya befolyásolja dön­tően, pontosabb konzum-, vagy fogyasztói nacionalizmusnak hívni; arról a tömegkommunikációs és egyéb szellemi divatbefolyásoktól irányított rétegről van szó, amelyet elsősorban fogyasztói viszonya határoz meg a társadalomban (legyen bérmunkás, hivatalnok, mun­kanélküli vagy kistulajdonos), s az ideológiákhoz is elsősorban fo­gyasztóként, kurrens hatások befogadójaként viszonyul. Számára a „nemzet" is a fogyasztás tárgya: az ember nemzeti szimbólumok (zászlók, címerek, himnuszok, szertartások, legendák) formájában bekebelezi, magához köti, magánélete rekvizitumai közé rendezi nemzetét.

Mindegyik fajta nemzettudatnak megvan a maga elutasítás-for­mája, intolerancia-formája is. A paraszti nemzettudat ellenségképe az életerő elszívásával fenyeget. Az értelmiségi nemzettudat a nemzeti kultúra sorvadása ellen mozgósul. Az uralmi nemzettudat konkuren­ciát érzékel, és versenytársait igyekszik maga alá helyezni, leminősí­teni. Az állami nacionalizmus (amely maga is egyfajta uralmi naciona­lizmus) szintén konkurenciát lát, de ellenségeit elsősorban mint az ál­lam ellen fellépőket érzékeli, más államok aknamunkáját feltételezi, kémeket, hazaárulókat, államellenes összeesküvőket szimatol. A konzumnacionalizmus az ellenségességet is ott érzékeli, ahol aszó szoros értelmében vett fogyasztásában vagy ideológia-fogyasztásában korlátozzák, valamit elvesznek előle.

*

Ha egy társadalomban eluralkodik a nacionalizmus, mindegyik réte­get a maga alapállásán keresztül mozgósítja. Kelet-Európában ma az értelmiség a politikai folyamatokat uraló erő, ezért a domináns nem­zeti érzésformák is az értelmiség kultúrnemzet-központú megközelí­tésmódjával jellemezhetők, ehhez kapcsolódnak a tömegek elsősor­ban konzum-nacionalizmus formái. Közeljövőnk egyik nagy kérdése, hogy az értelmiség megőrzi-e vezető szerepét, vagy a dominancia egy új (tőkés) uralkodó osztály, esetleg egy erős új államhatalom ke­zébe csúszik át: természetesen mindegyik variáció eltérő konzekven­ciákat jelent a nemzettudat formáinak alakulásában is.

*

Figyelembe kell venni azt is, hogy persze a rétegek sem statikusak. A rétegek közti mozgás, a mobilizáció maga is forrása lehet a naciona­lizmusnak. Az a mobilizációs folyamat például, amely Magyarorszá­gon a 40-es, 50-es években lejátszódott, együtt járt a nemzeti tudat mobilitásával is. A 30-as években a társadalom alávetettjei is a nem­zet tagjai voltak, az ún. „keresztény nemzeti" ideológia ennek hang­súlyozásával, a nemzethez tartozás értékével kompenzálta alávetett­ségüket. Ez a nemzethez tartozás azonban csak passzív státust je­lentett: a felső- és középosztályon kívüli rétegek nem voltak részesei a nemzettudat alakításának. A társadalmi mobilitás a nemzettudatot is aktivizálta a felemelkedő rétegekben. Az így kialakuló friss nemzeti érzés lényege az alakítóhelyzetbe kerülés élménye és igénye volt, az aktív szerep igénye egy olyan közegben, ahol eddig is otthon érezték magukat. Ezt a törekvést csak erősítette, hogy az 50-es, 60-as évek­ben a hatalom többé-kevésbé korlátozta, visszafogta ezeket a törekvéseket. De nemcsak a hatalom által leeresztett sorompókról volt szó. Magyarországon, mint minden félgyarmati helyzetben volt országban, mindig is külön problémát jelentett a világgazdasági cent­rummal kulturálisan közvetlenül érintkező főváros és a vidék törté­nelmi fáziskülönbsége. A paraszti környezetből értelmiségivé váló ré­teg (mint minden értelmiség) saját élménykultúráját igyekezett objektiválni. Mikor azonban azt tapasztalta, hogy ezt az élményanyagot folytonosan leértékelik, ezt – jogosan – a nemzeti teljesítmény leérté­kelésének értelmezte. Mivel azonban a nemzetnek a világgazdaság­ban alárendelt helyzetét nem látták változtathatónak (nem látszott, hogy miképpen lehetne változtatni), ezért a problémát csupán pszichikailag próbálták kezelni, elsősorban a nemzetietlen kulturális hatások (tehát nem annyira a nemzeti teljesítményt leértékelő külső tényezők, mint a leértékelést kifejező, közvetítő kulturális hatások) ellen moz­gósítva. (Annyiban kétségkívül jogosan, hogy a nemzeti lemaradást nem lehet a nemzeti feltételek iránti érzéketlenség mellett felszámolni.)

Más módon kötötte egzisztenciáját a nemzeti érzéshez az a ré­teg, amely deklasszálódott a 45-47-es fordulat után, s szerepe visszaszerzéséhez a partállam által korlátok közé szorított, sok vonásá­ban támadott nemzeti szellem őrzését, az ebben való megkapaszko­dást látta az egyetlen esélynek. (S hogy ez valóban esély volt a lesúj­tott középosztály számára, ez a 80-as évek végére be is bizonyo­sodott.)

Hasonló kapaszkodót jelentett a nemzeti tudat az1 elszegénye­désnek kitett kisemberek számára is: a tömegekben kialakított fo­gyasztói alapállásban (amelyben a fő fenyegetettség a lehetőségek elvesztése) a nemzeti tudat olyan birtok, amelyet nem lehet elvenni, a valóságos lehetőségvesztések, a kialakuló szociális feszültségek vi­szont az idegenekre háríthatók: a „munkalehetőségeket elbitorló és az életkörülmények biztonságát és rendjét veszélyeztető cigányokra", a „tisztességes magyarok elé tolakodó és azokat kiszorító zsidókra", a megszálló oroszokra, az állam tartalékaiból támogatott harmadik vi­lágbeliekre, a fővárost sötét üzleteikkel elárasztó arabokra, a „nem dolgozó, ehelyett nálunk ószereskedő lengyelekre", és persze „a ma­gyarságot sorvasztó románokra" és a többi szomszédra.

Nemzet és baloldal

Itt térhetünk vissza kiindulópontunkhoz: mit kezdhet a baloldal a nem­zeti kérdéssel? E tekintetben nem kapcsolódhat máshoz, mint ahhoz a szellemi vonulathoz, amely a nemzeti kérdést a társadalmi emanci­pációval kapcsolja össze. Bibó István a zsidókérdéssel kapcsolatban igen lényeglátón hangsúlyozta, hogy aki bármilyen asszimiláció szük­ségességéről beszél, ebbe bele kell értenie az alávetett társadalmi ré­tegek asszimilációját is, mert az ugyanolyan nehézséget okoz, mint egy nemzeti kisebbség asszimilációja. Ugyanerről korábban Jászi Oszkár azt emelte ki, hogy aki a zsidók arányszámának visszaszorítá­sát szorgalmazza, annak ehelyett inkább a parasztság érdekérvénye­sítésének (értsd: minden alávetett réteg érdekérvényesítésének) nö­velését kellene előmozdítania. A lényeg az, hogy a nemzeten belüli nemzeti jellegű egyenlőtlenségek, többségi-kisebbségi viszonyok el­választhatatlanok a nemzeten belüli társadalmi egyenlőtlenségektől, hatalmi viszonyoktól, azok kifejeződései, következményei és tovább-fokozói, s a megoldásnak ezekre a társadalmi viszonyokra kell irá­nyulnia. Nem lehet kezelni a zsidó- vagy cigánykérdést vagy bármi más kisebbség kérdését anélkül, hogy azon rétegek sérelmét, ame­lyek e sérelmeket a zsidó- vagy cigányellenesség torz formáiba transzformálják, ne orvosolnák. Ugyanez érvényes a nemzetek kö­zötti viszonyban is: az egyes nemzetek közötti egyenlőtlenségek és ütközések a világrendben érvényesülő – gazdasági, politikai és kulturális egyenlőtlenségekben érvényesített – társadalmi igazságtalanságból és egyenlőtlenségből fakadnak. (Konkrét for­máikban persze ezek sem mindig azok között robbannak ki, akik kö­zött a valóságos érdekellentét van: a divide et impera a hatalmi pozí­ciókban lévők eszközeként majdnem mindig beválik.)

A nemzeti érzés, az otthonérzés átélését, a nemzetek között is érvényesítendő társadalmi igazságosság érzelmi alapjait külön kell választani a politikai nacionalizmustól, amely éppen a nem­zetek közti egyenlőtlenség és igazságtalanság létrehozásának eszköze. A nemzeti érzés csak annak a szabadságigénynek, az em­ber azon természetes törekvésének része, hogy minden, identitását meghatározó minőségében szabadnak és egyenrangúnak, senki által sem korlátozottnak érezhesse magát. Mihelyt a „nemzeti" prog­rammá változik, ez egyrészt konzervativizmus felé visz (s ezért a baloldalnak itt el kell válnia tőle) – konzervativizmus felé, hiszen a nemzeti érzés annyiban természetes, amennyiben adottság, vele-születettség, illetve a valahová tartozás vállalása, s mint ilyen, az elő­feltételekre vonatkozik. Mihelyt programmá válik, ezzel az előfeltéte­leket, ilyen értelemben a múltat tesszük programmá, s ez nem lehet progresszív mozgalom célja. A nemzet, mint cél, jövőbe helyezve csak akkor értelmezhető, ha a nemzet erejének növelésére, expan­zióra irányul. A nemzet felemelkedése ugyan lelkesítő és önmagában pozitív cél, de ha a jelenlegi világrendben, a nemzetek versenyében történik, óhatatlanul más nemzetek rovására mehet csak végbe, s végső soron az imperializmus lehetőségét hordja magában. (Ez még a szabadságharcokra is érvényes, ha nemzetként fordulnak szembe elnyomóikkal, s nem azt támadják elnyomatásukban, ami annak lé­nyege, a társadalmi – gazdasági, politikai stb. – egyenlőtlenséget.) A baloldal álláspontjának egyértelműen minden diszkrimináció ellen kell fordulnia, a saját közösséget sújtó diszkrimináció ellen éppúgy, mint a másokat sújtó ellen. (Vagyis a saját nemzet vagy nemzetiség jogaiért való fellépés nemhogy nem mond ellent az inter­nacionalizmusnak, de egyszerűen kötelessége is következetes balol­dalnak, amelynek mindenféle diszkrimináció ellen fel kell lépnie.)

A nemzet céllá emelése másrészt individualizmust is rejt ma­gában. A nemzet individuumként, önmagáért való egységként felfo­gása a nemzetek közti viszonyt eleve individuumok versenyeként ér­telmezi, s a nemzetek közti egyenlőtlenség kialakítása, a nemzeti ön­zés következménye annak, hogy (mint bármely individualizmus ese­tén) determinált ténynek fogják fel az individualitás (ez esetben a nemzet-individuum) öncélúságát, azzal összefüggésben, hogy az előfeltételeket tekintik a szubsztancia meghatározójának, lényegé­nek, megfeledkezve arról, hogy ezek az előfeltételek is felépítettek.

A nemzet vállalása tehát – baloldali szempontból is – elemi szük­séglet, a nemzet legfőbb meghatározóként szerepeltetése azonban egy nem-individualista szemlélet számára indokolatlan és indokolha­tatlan.

A nemzeti érzés az ember legtermészetesebb, legősibb érzelmei­ben, indulataiban gyökerezik. Ugyanúgy, mint, mondjuk, a szerelem. Nem véletlenül rángatjuk ide ezt a hasonlatot. Miként a szerelemnek vagy más érzelemnek, a nemzeti érzésnek is megvannak az indulati, az emberlét állati előzményeiben gyökerező alapjai. A civilizáció fejlő­dése ezeket a mélytudati elemeket humanizálja, de nem véletlen az sem, hogy a soviniszta szennyirodalom a pornóval vagy a horrorral együtt lesz keresett a legcsupaszabb tudati mélyrétegekre építő, eze­ket a civilizációs gátlások alól feloldó piacon.

A polgári társadalom úgy kezeli ezeket a „természetadta" mély­rétegeket, mint olyan meghatározottságokat, amelyeket a leszelídí­tett formájukat kifejlesztő civilizációs hatások legfeljebb kordában tart­hatnak (mivel a tőke a készen kapott alapokból építkezik, a tőkefelhal­mozás szemlélete mindig túlhangsúlyozza a természetadta, „szer­ves" tényezők szerepét). A marxista felfogás tisztában van azzal, hogy a modern társadalmakban már az is civilizációs hatás, ha (és ahogyan) ezeket a mélytudati elemeket felszínre engedik, felszínre hozzák. Ugyanakkor hajlamos a civilizációs hatások, az ún. társa­dalmi meghatározottság egyoldalú túlbecslésére, és kevéssé áll készen azon pszichikai elemek kezelésére, amelyekre a civilizációs hatások ráépülnek.

A baloldalnak meg kell adnia a helyet gondolkodásában a nem­zeti érzésnek. Látnia kell, hogy a nemzeti érzést nem a konkurens ér­dekek szülik, azok csak felhasználják, építenek rá. Érzékelnie kell, hogy a nemzeti érzés minden sérelme a nembeliségében tekintett ember sérelme, és egyben valamely társadalmi egyenlőtlenség kifejeződése is. Ki kell állnia a kultúrnemzet bármely sérelme, mint elemi emberi jogcsorbítás ellen. Ugyanakkor látnia kell azt is, hogy a nemzeti ideológia, s ami ennek érvényesülésével jár, a nemzeti vi­szonyok kezelésének hatalmi-politikai síkra terelése minden esetben káros következményeket rejt magában, melyek ellen a baloldalnak megint csak fel kell lépnie, akár háborús politikáról, akár politikai, gazdasági vagy kulturális expanziós politikáról, akár nemzeti kisebbségeket korlátozó, támadó, kizáró politikáról, akár faji, nemzeti, etnikai előítéleteket támogató politikáról van szó.

Jegyzetek

1 Az osztály és a nemzet eltérő integrációs és identitásképző elvek, és könnyen adódik az a következtetés, hogy a (XIX. és) XX. század e két nagy eszmekör szinuszgörbeszerű váltako­zásának kora: az osztályharcelv hanyatlása, kudarcai, válságai idején az emberek identitás­igénye, s integrációs törekvése rendre a másik nagy elv felé fordul. Ez a mozgás részben a világtőke ciklusaival is kapcsolatban áll: leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy amikor a termelő tőke előnyomulása figyelhető meg, ez kiélezi a termelésen belüli osztályjellegű el­lentéteket, amikor viszont a haszonracionalitás elsősorban nemzetek közötti viszonyokban érvényesül (ilyenkor inkább a finánctőke aktivitása jellemző a termelő tőkével szemben) ak­kor az egyes nemzetek előnyösebb vagy hátrányosabb helyzete a nemzeten belüli közössé­get erősíti (legalábbis a belső ellentétek következő kiéleződéséig), A nemzeti gondolat ilyen felívelése idején hatástalanok az osztályszempontok felsőbbrendűségéről hangoztatott ér­vek, jóllehet valójában bizonyos fokig ilyenkor is osztályszempontokról van szó. A 48-as nemzeti szabadságharcokat Marx proletárnépek küzdelmének minősítette, az őket kizsák­mányoló tőkés nemzetekkel szemben, és Lenin imperializmus-elméletének jegyében sorol­ták később a nemzetközi proletariátus oldalára a harmadik világ megannyi felszabadító moz­galmát. Mindez azonban, ha sok mindent megmagyaráz is, egyúttal le is egyszerűsíti a prob­lémát: a felszabadító mozgalmak győzelme korántsem vezet automatikusan antikapitalista fordulathoz, a nemzetért küzdők gyakran egyáltalán nem mutattak erős affinitást a proletár­érdekek iránt, mint ahogy természetesen olyan mechanikus összefüggést sem lehet feltéte­lezni, hogy az osztály- vagy nemzeti szempontok előtérbe kerülése pusztán a tőkék mozgá­sából levezethető lenne.

2 Az más kérdés, hogy a lehetőség megjelenése nem jelenti a lehetőségek automatikus reali­zálódását. Az internacionalista kereszténységet magát is fel lehetett használni nemzetek közti gyűlölködésben is; az internacionalista kommunista mozgalom sok helyütt államnacionalista diktatúrákba torkollott stb. Mivel a nemzet egységét mindig ideológiai mozzanatok se­gítenek fenntartani, bármely ideológia alkalmazható arra a célra, hogy egy-egy nemzet „hi­vatását" konkretizálja.

3 A vallásnak (vagy bármely hasonlóképpen erős ideologikus közösségnek) egyébként nem­csak az állammal, hanem a nemzettel való összefonódása, a két identitás összemosódása sem igazán egészséges, A legélesebb nemzeti konfliktusokat ott találjuk, ahol a két ütköző nemzet egyúttal eltérő vallási (ill. a vallási hagyományok jellege által meghatározott kulturá­lis) közösséget is jelent (hindu-moszlim, hindu-szikh, zsidó-keresztény, zsidó-arab, ör­mény-török, ír katolikus-brit protestáns ellentét, és pl. Erdélyben sem elhanyagolható a ke­leti és nyugati kereszténység kulturális ütközésének szerepe).

4 Nacionalista érzelmek táplálására egyébként mind a gazdasági, mind a politikai, mind a kul­turális nemzeti törekvések alkalmasak, különösen akkor, ha összefonódnak. Ám az ennek megakadályozására törekedett hatalom nem mérte föl, hogy a kultúrnemzet és politikai nem­zet összefonódása nemcsak a hatalomban jöhet létre, hanem a hatalommal szemben szer­vezett politikai rezisztenciában is!

5 Éppen ezért teljesen elhibázott a kisebbségek azon törekvése, hogy az ellenük fordított indu­latokat egyszerűen az elmaradottság, a provincializmus fentről lefelé irányuló bírálatával ke­zeljék, hiszen ezzel éppen a kiváltó frusztráló hatást erősítik meg.

Új sötét erők gyülekeznek, szerte Kelet-Európában, amelyek egyik ismertetőjegye, hogy megpróbálják kisajátítani a nemzeti eszmét hatalmi igényeik legitimálásul. A konzervatív forrada­lom zászlaja nem is lehet más, mint a nemzeti kivételesség szín­fala mögé rejtett uralmi törekvések leplezése. így megy ez sok évtizede Magyarországon, Kelet-Európában … és a világ leg­több táján. A humanista baloldal mindig is világméretű össze­függésekben gondolkodott, de nemzeti kiindulópontot válasz­tott, így volt ez Marxtól Leninen át Gramsciig és tovább. De hát volt egy másik hagyomány is, az államszocializmus hagyomá­nya, amely Sztálinban érte el „csúcspontját". Ez a „hagyaték" a nemzeti kiindulópontot a birodalmi nézőponttal cserélte föl, a világméretű szempontot a nemzeti egoizmus színvonalára süllyesztette.

Az antisztálinista megmozdulások és általában az „állam­szocialista" rendszerek összeomlása Kelet-Európában egyúttal az államnacionalizmus végét is jelenti. Az „államszocializmus" kapitalizmussá való lehetséges transzformálódása a korábbi pártállami elitek hagyományos és diszkreditálódott ideológiá­ját, a „marxizmus-leninizmust" ad acta tette. A „marxizmus-le­ninizmus", amely a maga eredetét Sztálinig, a „szocializmus egy országban" doktrínáig viszi vissza, sajátos legitimációs ide­ológiaként működött. Ebben a hagyatékban egy birodalmi „in­ternacionalizmus" és a nemzeti állami autarkia egész Kelet-Eu­rópára kiterjedően uralkodó politikai és gazdasági tendencia volt, amely egyfelől maga akart lenni egy önálló világgazdaság, a „második világ", másfelől a nemzeti állam, egyfajta állampat­riotizmus bürokratikus ideológiájából merített legitimációt. Az államszocializmus azonban éppen birodalmi „internaciona­lizmusa" miatt még Magyarországon is idegenkedett attól, hogy a térség történelmileg mélyen beágyazódott nemzeti konfliktu­sait feltárja, „kezelje", egyáltalán tekintélyuralmi döntéssel uta­sította el azt, hogy az emberek „kibeszéljék" a történelmileg fel­halmozódott rendkívül bonyolult problémákat: Trianont, Er­délyt, a holocaustot, a népi-urbánus ellentétet stb. stb. Ilyen horderejű kérdések még radikálisabban fojtódtak el a Szovjet­unióban és a többi kelet-európai országban is. Az államnacio­nalizmus mindenütt az uralkodó bürokratikus csoportok érde­keinek szolgálatában állott, akik nem azt tekintették céljuknak, hogy feloldják ezeket a problémákat, hanem azt, hogy kezük­ben tartsák. A nemzeti egység megtestesítője mindenütt a párt­ós állami bürokrácia volt, s hivatkozási alapja a „nép" vagy a munkásosztály…

A régi, „kommunista" bürokratikus elitek bukása minde­nütt – s próbáltuk jelezni, nem véletlenül – a „marxizmus-leni­nizmusba" csomagolt bürokratikus utópiák teljes kiszorulásá­hoz vezet, s helyüket a nemzeti ideológia „szociálisan" nem korlátozott formái veszik át. Feltámad az etnikai nacionalizmus.

1989-90 politikai földrengései, úgy tűnhet, a nemzeti szempontot „igazolják" a szociális szemponttal szemben. Oly­annyira tiszta formában jelentkeznek ezek a nemzeti ideológi­ák, hogy az új (és régi) elitek hatalmi aspirációi mindenütt a nemzeti függetlenség, a nemzeti öntudatra ébredés, a nemzeti ideológia, röviden: a nacionalizmus valamely formájában tör­nek felszínre. A valóban népi tiltakozások a birodalmi bürokra­tikus hatalomgyakorlással szemben érthető módon ugyancsak nemzeti formát öltöttek. Olyannyira, hogy önfelemésztő mó­don minden dolgozói, valóban szociális követelést is félresö­pörnek, s a „nemzeti egység jegyében" egy valóban „nemzeti" bürokrácia fogságába kerülnek. A gazdasági „ésszerűség", a ke­let-európai népek egymásrautaltságának egész problémája hát­térbe szorult, és az elitek, folytatva a régiek hagyományát, más módon és eszközökkel, de fennmaradásukat és túlélésüket is­mét csak a nemzeti hagyományok „bátor" felvállalásával köve­tik; rátelepszenek a látensen létező nemzeti konfliktusokra, s azokat inkább kiélezik, mint megoldanák. Eszméik mindenütt uralkodóvá válnak, mindenekelőtt a sajtóban és általában a tö­megtájékoztatási eszközökben. Míg a korábbi államnacionaliz­mus a „marxizmus-leninizmusban", a szocialisztikus eszme­rendszer egy vulgarizált formájában merítkezett meg, addig az etnikai nacionalizmus mindenekelőtt – de nem kizárólagosan – konzervatív vallási ideológiával kombinálódik. A hagyo­mányápolás szélsőséges, pamjatyos orosz formáitól a „szelí­debb" magyar nacionalizmusig a kelet-európai nacionalista „reneszánsz" mindenütt olyan veszélyeket rejt magában, amely éppen azokra az emberekre nézve lesz pusztító, akik a régi, bü­rokratikus tekintélyuralmi rendszer leépítése, nem pedig átépí­tése érdekében csatlakoztak az antisztálinista tömegmozgal­makhoz és pártokhoz. Félő, hogy Kelet-Európa-szerte a szociális követelésekből kiinduló társadalmi mozgalmak mint „nem­zetellenes" erők definiálódnak majd, mert potenciálisan ezek jelentenek veszélyt az új elitek számára, amelyek viszont még éppen hogy csak megkezdték hatalmuk kiépítését.

Látnunk kell tehát, hogy egész Kelet-Európában az értelmi­ség és a bürokrácia egyfajta túlélési „üzletágává" válta naciona­lista reneszánsz. A nemzetiségi kisebbségek sanyarú sorsát anyanemzeteik elitjei mindig a „másik fél" „bűneiként" állítják be. S ez nem is lehet másképpen. Hiszen a tárgyszerű megköze­lítés nem nyújtana módot arra, hogy a kiéleződő nemzetiségi konfliktusokra az új-régi uralmi elit leghangosabb képviselői – éppen, hogy múltbeli mulasztásaikat is feledtessék – „rátele­pedjenek". A „nemzetvédő" demagógiával terelik el a figyelmet a valódi problémákról: a dolgozók kisemmizését eredményező privatizációról, a kibontakozó parlamenti kretenizmusról, amely őrzi a pártállam szinte összes antidemokratikus vonását. Ez az újnacionalizmus ellentétben áll a „Fel Európához" jelszó­val és törekvéssel. Inkább egy olyan fejlődési tendenciát jelez, amely a félperifériális országokra jellemző, amelyek a centrum „gyarmatainak" funkcióját töltik be.

Ebben a folyamatban még egy csapda leselkedik ránk: a baloldal régi betegsége, az a szektásság, az az elzárkózás, amely legalábbis részben a nacionalizmustól való félelemből fakad. Valójában a nacionalizmussal szembeni legjobb propa­gandalehetőség a baloldal kezében van, hiszen a nemzeti kul­túra vagy az elszegényedők védelme – a privatizációs folyamat, a külföldi tőke munkanélküliséget előidéző tevékenységével szemben – jellegzetesen „nemzeti" feladatot jelöl ki számára. A jobboldal a nacionalizmussal éppen azt próbálja elfedni a la­kosság elől, hogy ő maga adja az országol áron alul.

A baloldal számára a másik ütőkártya, hogy a nacionaliz­mus – magyar példával élve – a Horthy- és Rákosi-korszak autarkiáját hozhatja vissza, a nemzeti elzárkózás viszont a célul tűzött idillikusán demokratikus Európa helyett új tekintély­uralmi diktatúrához vezetne mindenütt Kelet-Európában. A ki­alakult válsághelyzetből külön-külön nem menekülhetnek meg Kelet-Európa kisállamai.

1988-ban jelent meg Diósi Ágnes könyve, a Cigányút. Nem tudom, az­óta hányan vették kézbe. De úgy gondolom, mindenkinek el kellene ol­vasnia, aki veszi a bátorságot ahhoz, hogy ma Magyarországon a ci­gánykérdésről, cigányságról, vagy akárcsak egyetlen cigányról is mint cigányról bármit állítson.

A könyv műfaja szociográfia. De a szerző, részben más, e témában született írások segítségével, részben saját óriási gyűjtőmunkája ered­ményeképpen mintegy összefoglalja, ami ma a magyarországi cigány­ság helyzetének alapproblémáiról, a mai helyzet előzményeiről a leglé­nyegesebbnek tekinthető, s belekóstolhat a cigány nyelv ízeibe, a ci­gány néprajzba is.

A könyv a felelősség drámája. Két, egymással szembefeszülő drá­mai hőssel: az önmagáért a sorsdrámák hősei módján felelős cigányság­gal és a cigánysors megértéséért felelős, e felelősséget oly ritkán átérző magyarsággal. A dráma nem didaktikus tanmese: a szerző belülről ábrá­zolja az értetlenséget, az elzárkózást is; annál erősebb a katarzis, a fel­háborodás, a mozgósító erő.

S ez a dráma egyúttal passió is: egy nép szenvedésének szimultán stációival. „A kisebbség másságát a többség csak úgy tudja elviselni, ha a kisebbség alárendelt helyzetben van. Ennek az állapotnak a fenntartá­sára a többségben formális vagy informális konszenzus alakul ki. A ci­gányság esetében az etnikai jegyek, az óriási szociokulturális elmara­dottság miatt a különbözőség annyira kiáltó, hogy a többségi közmege­gyezés ebben az esetben mindennél határozottabb. Előítélet övezi őket akkor is, ha putriszinten élnek – »nem is képesek másra« -, és akkor is, ha gazdasági, netán szellemi erőkre tesznek szert – »az hiányzik még, hogy a fejünkre nőjenek«„. . . „Többség és kisebbség viszonyában min­dig a többség magatartása a döntő. A kisebbség viselkedésében a több­ség tudati arca és annak megnyilatkozásai tükröződnek – az illető ki­sebbség temperamentuma, kultúrája, szokásai szerint. A cigány viselke­dését még az a tudathasadás is meghatározza, hogy míg az államhata­lom őt jogairól biztosítja, a környező társadalom részéről jogfosztást ta­pasztal. Elv és gyakorlat különválása itta legördögibb ördögi kört hozza létre: mert a cigányokat segítő rendeletekre azok is hivatkozhatnak, akiknek a kezén a végrehajtás során meghiúsul a rendeletben megcél­zott program, és senki sem bizonyítja be, hogy a kudarc nem a cigányo­kon múlt."

A szerző körbejárja, tárgyilagos, pontos elemzéssel tagolt példák sokaságán mutatja be a cigányéletutat bekerítő csapdákat:

• a foglalkoztatás csapdáját, ahol a munkajog számos rendelkezése sújtja, a legkülönfélébb jogokból kizárja azokat, akik a modern ipari munkavállalás kezdeteinél tartanak, s így nem is kerülhetnek beljebb kerítésein;
• a szociális támogatás csapdáját, amelyről így ír: „Az a tény, hogy a cigányság a magyar lakosságnál nagyobb arányban felel meg azoknak a kritériumoknak, amelyek a szociális támogatás feltételei (önhibáján kí­vüli alacsony jövedelem, magas gyermekszám, rossz lakásviszonyok, betegség, csökkent munkaképesség), a közvéleményben úgy tükröző­dik, hogy az állam a kelleténél jobban támogatja a cigányokat a magya­rok rovására. A »szegények pedig nincsenek« több évtizedes tévesz­méje társadalmunkban amúgy is azt sugallja az embereknek, hogy aki nálunk szegény, az csak önhibájából lehet az. Cigányokról szólva pedig még inkább elterjedt az a nézet, hogy esetükben az állam ingyenélőket, részeges munkakerülőket támogat";
• az otthonteremtés csapdáját, ahol a rendkívül hátrányos induló fel­tételek hozzák létre azokat az életformákat, amelyek még segítség ese­tén is újratermelik a rendkívül hátrányos feltételeket, s ahol a támogatás is féllelkű, és a nem cigány lakossághoz képest eleve hátrányosabb kö­rülményeket kínál;
• a nyomor csapdáját, ami lerombolja a vitális energiákat;
• az iskola csapdáját, ahol eleve annyi hátránnyal indul a gyerek (hátrányok a starthelyzet ismeretanyagában, a gyerekekre zúduló előíté­letek stresszhatásai, nyelvi nehézségek stb.), hogy csak az átlagosnál sokkal nagyobb erőfeszítéssel juthat sikerre;
• az óvoda csapdáját, hiszen „a cigánygyerekek iskolai elkülönítését megelőzni és a vegyes osztályokban való helytállásukat elősegíteni hat­hatósan csak az óvodai neveléssel lehetne. Csakhogy óvodai elhelyezé­sük még a beiskolázásnál is problematikusabb. Egyrészt a magyar szü­lők tiltakozása itt legalább olyan erőteljes, mint az iskolában. Másrészt az óvodáért fizetni kell, és a cigánycsaládok zöme ezt nem tudja vállal­ni, illetve nem látja be, hogy ez miért szükséges. Ha pedig szociális jut­tatás gyanánt biztosítják részükre a gyerekek ingyenes óvodai ellátását, ez még inkább fokozza az irányukban amúgy is meglévő ellenérzése­ket. Ennek az a következménye, hogy az óvodát általában csak a beil­leszkedett családok veszik igénybe, és éppen azok maradnak ki ebből a nagyon fontos nevelésből, akiknek a legnagyobb szükségük lenne rá";
• a közrend csapdáját, amelyre hivatkozva eleve bűnözőként tartják számon őket, s ahol ha alapvető emberi jogaikat csorbítják, önvédelmü­ket agresszivitásként büntetik. „A cigány bűnelkövetésről nem lehet tiszta képet alkotni addig, amíg nem képezheti vizsgálat tárgyát, milyen mértékben idézte elő, provokálta bűncselekményüket a környező társa­dalom. Igazságos ítéleteket csak akkor lehet majd hozni, ha azok is fele­lősségre vonhatók lesznek, akik ellenük vétettek";
• a türelmetlenséget, amellyel már létüket is irritáló tényezőként utasít­ják el, hiszen a szerző felkavaró adatokat idéz arról is, hogy a cigánykér­dés megoldására egy előítélet-vizsgálat 326 megkérdezettje közül „fizi­kai megsemmisítést (!) 9-en javasolnak, elkülönítést 88-an, szigorítást 130-an, valamely kedvezmény megvonását 99-en. Elkülönítésen azt ér­tik a válaszadók, hogy Magyarország valamely elkülönített területére kell összegyűjteni a cigányokat, és megtiltani, hogy onnan elköltözze­nek. A szigorítás azt jelenti, hogy az eddigieknél lényegesen szigorúbb reagálást követelnek a kérdezettek a negatív módon viselkedő cigá­nyokkal szemben.¹ 99-en pedig arra gondoltak a 326-ból, hogy az állam és a társadalom által a cigányok részére nyújtott segítség minden formá­ját vagy legalábbis több formáját meg kellene szüntetni, mivel ezek úgy­sem eredményeznek pozitív irányú változásokat".

Diósi Ágnes igen pontosan állapítja meg: „Számomra egy pillana­tig sem okozott soha dilemmát, hogy a cigánykérdés szociális kérdés-e vagy etnikai kérdés. Úgy láttam, hogy ez a két dolog bonyolult kölcsön­hatásban van egymással, döntő tényező pedig az előítélet. Amennyiben az előítélet az etikai másságnak szól, nagymértékben befolyásolja a szo­ciális helyzet alakulását. Ha a szociális helyzetnek, akkor ezt okvetlenül etnikai mivoltukkal hozza összefüggésbe. Meggyőződhettem arról is, hogy az előítélet a gazdag cigányokat sem kíméli. A tanult cigányo­kat sem.".

A mindezek hatására összeálló folyamatot a szerző így foglalja össze: „A cigány egyének helyzetét a hazában napjainkban többféle »numerus clausus« szabályozza. Első a spontán: ennek folytán, bizo­nyos objektív körülmények miatt, a cigánygyerekek zöme nem végzi el az általános iskolát, és ez az elv kizárja, hogy a cigányság számarányá­nak megfelelően foglalja el az őt megillető helyet a társadalmi munka­megosztásban. A másodikban mára társadalmi közmegegyezésen ala­puló szándékosság érvényesül, amely úgy működik, hogy pszichikai eszközökkel gyakorol nyomást azokra a cigánygyerekekre, akik tovább­jutnak valamilyen középiskolába. Eredményeként a gyengébb idegzetűek lemorzsolódnak. A harmadik a már végzett szakembereket sújtja hasonló módon. Emiatt lesznek inkább segédmunkások a szakmunká­sok is a rokoni közösségekből álló, biztonságot adó brigádban. Ezért él származását titkoló tudathasadásban az értelmiségivé lett cigányok nagyobbik része. És ez őrli fel azokat a cigány értelmiségieket is, akik vállalják származásukat, sőt azt is, hogy munkájukkal elsősorban népük fölemelkedését szolgálják".

Mindazok, akik a cigányságon valóban segíteni akarnak és tudnak, legyenek cigányok vagy nem cigányok, a könyv lapjain alapjában an­nak a szemléletnek hordozói, hogy a központi értékek mindenáron való kikényszerítése helyett a felemelkedés csak a saját értékek felől köze­lítve lehet eredményes.

Az előítéletek mindig abból indulnak ki, hogy a saját közösség úgy jó, ahogy van, a „másik" viszont … Ha azonban az ilyen vagy olyan partikuláris szempont helyett az „ember" nézőpontjába helyezkedünk, minden közösség kultúrája, helyzete, tradíciórendszere stb. relativizálódik, előtűnnek az éppígy létüket meghatározó körülmények. A ket­tős mérce helyett lehetővé válik a minden közösségre egyaránt jellemző (de formájukban persze közösségenként igen eltérő) emberi sorsok, helyzetek, szokások, értékek észrevétele, az eltérések eltérő emberi ta­pasztalatként befogadása, a tanulás nyitottsága. Ezt a szemléletet közve­títi Diósi Ágnes könyve is.

(Felvégi Andrea fotója)

Jegyzet

1 Nyilván e szemléletnek megfelelően jártakel Marosvásárhelyen, ami­kor a magyar-román összetűzések résztvevői közül csupán a magya­rok segítségére sietett cigányokat állították bíróság elé.

(Lengyel Gábor fotója)

I. A történeti kiindulópont – néhány összefüggés

Kelet-Európában egy korszak lezárult, de még nem dőlt el, mi­lyen korszak következik. Már az átmeneti időszakban is lát­szik, hogy az alternatívák erősen behatároltak, de a helyzet mégsem alternatívák nélküli. A történeti nézőpont adhat csak kulcsot a mostani folyamatok megértéséhez, s erre igencsak szükség lenne, hiszen a kelet-európai intellektuális csoportok erkölcsi széthullása és mindenfajta eredeti szellemi rene­szánsz hiánya fokozza azt a zűrzavart, ami egyébként minden korszakváltás szükségképpeni velejárója. Ráadásul a kelet­-európai átalakulások erősen politikai természetéből fakad, hogy a folyamatokat irányító erők érdekei mindenütt a va­lóságos tendenciák elkendőzését inspirálják. Még a múlt „leleplezése" is e manipulatív törekvés szolgálatában áll; a történettudomány gyakorlatilag hallgat, vagy megint az apoló­gia szánalmas szerepét játssza el, „fantáziával", „elmeéllel" pótolva a források elemzését. Az igazán „hatékony" eszmé­ket a publicisztika, a tömegtájékoztatás termeli a maga „konspiratív" módján (szűk elitcsoportok, pressure groupok irá­nyítása alatt).

A korszakváltás sajátossága a többdimenziós bizonyta­lanság … Ez a helyzet kedvez a mítoszteremtésnek, a már régóta „működésképtelen" régi mítoszok helyét – új formát öltve – mintha még régebbi mítoszok foglalnák el. Egyik nap­ról a másikra szinte mindenütt újjáéled a kisnemzeti messia­nizmus, és sajátos módon lábra kapnak az ennek ellentmon­dó téveszmék, próféciák is, mint például az, mely szerint Ke­let-Európa története véget ért, s megnyílt az út Európába, amelyet eddig úgymond a „kommunista" rendszerek barikádoztak el. Senkit nem érdekel, hogy a „kommunisták" (értsd bürokratikus elituralom) néhány évtizedes uralma előtt néhány évszázaddal már létezett Kelet-Európa mint törté­nelmi régió, s ennek megvannak a kiiktathatatlan követ­kezményei. Mások, a „kommunista" rendszerek egykori ide­ológusai ma egyszerre a kapitalista triumfalizmus felkent pap­jaiként viselkednek. Úgy tűnik, Kelet-Európában minden meg­változott, hogy minden a régiben maradhasson …

Tudjuk, hogy a kelet-európai történelmi régió csak nagyon vi­szonylagos értelemben egység. A régió számos vonásának egyike, hogy itt a nagy átalakulások, forradalmak és ellenfor­radalmak, korszakváltások és rendszerváltások egy időben történnek, de a mögöttük lévő „tartalmak" már nincsenek egé­szen szinkronban, hiszen az egyaránt „kommunista" rend­szernek nevezett Kádár-rendszer és Ceauşescu-rendszer között a különbségeket aligha kell külön hangsúlyozni.

Kelet-Európában a forradalmak sohasem győztek, job­bára megrekedtek a politikai síkon, de mindig értek el részsi­kereket. Csehországot kivéve még az 1918-as polgári jellegű forradalmak is elbuktak vagy torzók maradtak. Ott, ahol kom­binálódtak a szocialista forradalmakkal, népmozgalmakkal (mint 1917-23 között a térség számos országában), Oroszor­szágot kivéve csaknem mindenütt a nemzeti autarkia „abszo­lutizmusa" és egy konzervatív-kapitalista restauráció sö­pörte el őket, s állta el egyúttal az utat az európai civilizáció és kultúra vívmányai előtt is; a munkás- és parasztmozgalmak demokratikus törekvései pedig a tekintélyuralmi diktatúrák martalékává váltak. A Habsburg Birodalom felbomlása a kul­turális-civilizációs hanyatlás korszakává vált. Ezek a nemzeti államok a „német élettérben" (vagy szövetségesként, vagy ál­dozatként, vagy mindkét minőségben) a II. világháborúban felőrlődtek, a régi, történelmi uralkodóosztályok letűntek a színről. A történet ismert.

A szovjet kísérlet, amely oly nagy reményekkel indult, s amely oly mélyen megérintette az egész nyugati világot, már a 20-as évek végén olyan fordulatra kényszerült, amely saját lényegét semmisítette meg: a sztálinista-bürokratikus tekin­télyuralmi diktatúra szilárdult meg, amely a konzervatív ellen­forradalmi tekintélyuralmi diktatúrával szemben a szocialista alternatíva győzelmének látszott.

Ezek a kedvező gazdasági eredmények a 60-as évek második felében (mindenekelőtt a Szovjetunióban, Lengyelországban, Magyarországon és Csehszlovákiában) megerősítették a „piacszocializmus" híveinek pozícióit, akik a piacgazdaság kiépítése felé mozdultak, de annak politikai-hatalmi konzek­venciáit nem vonták le. 1968 nemcsak Nyugaton, hanem Ke­leten is fordulatot idézett elő. Miközben Magyarországon be­vezették az új gazdasági mechanizmust, Csehszlovákiában éppen elbukott egy, a magyarénál demokratikusabbnak tűnő reformmozgalom. (Hiszen a magyar reformfolyamatot szinte kizárólag felülről indították el, s gyakorlatilag kizárták belőle éppen azokat a dolgozó milliókat, akiknek a sorsát kedvezőbb utakra próbálták irányítani. A demokratizálás liberalizálássá silányult.) A csehszlovákiai fordulat és általában a neosztálinista fordulat a Szovjetunióban kedvezőtlenül hatott a kelet­-nyugati kapcsolatok egész rendszerére is (bár természetesen nem ez idézte elő a kedvezőtlen gazdaságpolitikai feltétel­rendszer kialakulását a 70-es évek elején).

(Inprecor)

Azok a modern gazdaságtörténeti és közgazdasági elemzé­sek, amelyek mentesek a polgári liberális apológiától, a mos­tani fordulat egyik kulcsát a 70-es évek elejének nemzet­közi „árforradalmában" találják meg. Ennek fényében nyil­vánvalóvá válik, hogy a kelet-európai országok gazdasági fej­lődésének drámai lelassulása, a pozitív trendek visszafordu­lása nem egyszerűen a központi bürokratikus tervezés nem hatékony működéséből fakadt. Azok, akik Magyarországon végül is a világpiac felé való nyitás mellett döntöttek, nem vol­tak teljesen tisztában e nyitás valóságos következményeivel. Még a reformok élén álló ún. reformközgazdászok sem tud­ták pontosan, hogy az alapjában elkerülhetetlen „nyitás" ho­gyan tartható ellenőrzés alatt. Mivel ezt nem tudták, az orszá­got a válság elhárítására hivatkozva egy új típusú kényszer­pályára állították: az ún. adósságcsapda fogságába kerül­tek. Sem a „reformországok", sem a hagyományos konzerva­tív rendszerek nem találták meg a megfelelő válaszokat. (Az NDK-ban elviselhetetlen volt a társadalmi-politikai atmoszfé­ra, de volt lakás a fiatalok számára; Magyarországon nem volt elegendő lakás, de liberálisabb közhangulat uralkodott, az el­hárításnak alig volt dolga, néhány tucat liberális és ellenzéki marxista értelmiségi zaklatásán kívül legfeljebb március 15­én csináltak a maguk számára munkát.) E kudarcok alapvető oka az volt, hogy a vegyes gazdaság kialakítása, amely a pia­ci verseny és a különböző tulajdonformák egyfajta versenyét tételezte föl, tulajdonreform nélkül nem volt megvalósítható. A tulajdonreform azonban a hatalom kérdését érintette, ezért a bürokratikus-pártállami elitérdekeket sértette volna, hiszen a politikai hatalom új szervezeti formáját hordozta magában. A 70-es évek elején Kelet-Európában a „dogmatikusok" és „li­berálisok" 60-as években kötött kompromiszszumát „újratár­gyalták", s ez a konzervatív-dogmatikus csoport győzelmével végződött. Magyarországon és Jugoszláviában ez nem volt tartós állapot, de a hatalom fenntartása érdekében mindkét irányzat a pragmatikus-ökonomista megfontolást részesítette előnyben, amikor a kritikai marxizmus különböző irányzatait a legalitáson kívülre helyezték. (Érvényes maradt Lukács 68-as megjegyzése a „dogmatikusok és liberálisok titkos szövet­ségéről", és a tisztán gazdasági reform hiábavalóságáról). Ekkor fogalmazódott meg, éppen Bence György és Kis János akkoriban szamizdatban keringő írásában, hogy „még a piac legszélsőségesebb neoliberális apológiáiban sem homályo­sul el teljesen az a tény, hogy a reform nemcsak a különböző gazdálkodási rendszerek teljesítőképességének a kérdését veti föl, hanem a hatalom kérdését is". Azt is az ellenzéki marxizmus fogalmazza meg, hogy az igazi reform csak ak­kor bontakozhat ki, ha – érdemes újra idézni az előbbi szer­zőket – „a munkásosztály részt kaphatna a gazdasági ha­talomból", de „ez a gondolat csak olyanok fejében fordult meg, akik a reformokat nem a reformok kedvéért támogatták, hanem valamilyen távolabbi célra néztek."² Nos, ilyen célok helyett a 70-es években kizárólag a hatalomkonzerválás logi­kája jutott érvényre. Mivel a marxizmus „reneszánsza": Lu­kács és tanítványai, a jugoszláv Praxis-kör, az NDK-ban Bahro, Lengyelországban Adam Schaff stb. stb. nem szolgál­ták a hatalomfenntartás logikáját, marginalizálódásra ítéltet­tek. A prágai 68-as kísérlet következményei pedig arra in­tették a hatalmon lévőket, hogy a nemzetközi tőke köze­lebbi szövetséges számukra, mint a szocializmus alapér­tékeit és céljait komolyan vevő baloldali radikalizmus.

A gazdasági liberalizálás és a tekintélyi elituralom kombi­nációja nem leheteti tartós, mert a félreismert világgazdasági törvényszerűségek fokozatosan aláásták a kompromisszum tartósságát, s az életszínvonal érzékelhető csökkenése a 80-as években azután általános politikai válságba torkollt. Ezt előkészítette egy másik rendkívüli fontosságú tény, a Szovjet­unió gazdasági növekedésének lelassulása a 70-es évek­ben. Ez a fejlemény a KGST-n belüli kereskedelem megroggyanását is előidézte, s a belső strukturális fogyatékosságo­kat, a régi autarkiás beidegződéseket és mechanizmusokat tovább konzerválta.

A KGST-országok a kibontakozó válság hatására fokozato­san szembefordultak egymással, a szervezet működéskép­telenné vált, a világgazdasági kihívásra nem tudott válaszolni. Az NDK-t még csak fenntartotta a belnémet kereskedelem, de Lengyelország, Magyarország, részben Csehszlovákia, Ju­goszlávia, Románia az adósságcsapdából nem tudott mene­külni, és végleg a hanyatlás útjára léptek, s az sem vigasz­talhatta őket, hogy a világ sok más országa is a Nemzet­közi Valuta Alap járszalagjára került. (L. erről Szegő And­rea tanulmányát az Eszmélet 1-es számában.)

A fejlett tőkés országok a 70-es évek első felében az is­mert „árforradalom" útján újraosztották a világpiacon a nem­zeti jövedelmeket, természetesen a maguk javára. E folyamat részeként a kelet-európai (és latin-amerikai stb.) országok a mezőgazdasági piacon leküzdhetetlen gátakba ütköztek. Nem volt elég az „államszocialista" tervgazdaság bürokra­tikus-pazarló szisztémája, még a világpiaci árak átrendező­dése is súlyosbította a helyzetet, ráadásul továbbra is „mű­ködtek" a fejlett tőkés országok által diktált igazságtalan meg­különböztetések, mint a különböző védővámok, előírások, dömpingvád stb. A szabad verseny csak ott létezik, ahol az a fejlett kapitalista országok számára kedvező, a valóság­ban a világkereskedelem 3/4-e nem ún. szabad versenyes kereskedelem útján bonyolódik. Ehhez kínál igazán jó il­lusztrációt a mezőgazdasági árak alakulása.⁴

A fejlett országok tehát saját kríziseiket elkerülendő a vi­lág más régióiba igyekeztek áttolni a gondokat. A mai feltéte­lek közötti a nemzeti autarkia eleve zsákutca, ami azt jelenti, hogy a kelet-európai országok a válságot nem kerülhették el, függetlenül a „rendszerváltások" végbemenetelétől. A belső gazdasági kifulladás és a világpiaci kényszerek együtte­sen idézték elő az összeomlásokat.

Kelet-Európa sorsa tehát elválaszthatatlan a világgazda­ság egészétől. De a mostani „Fel Európába!"-eufória ellenére is a két világháború közötti korszak és a sztálinista hagyo­mány jól ismert nemzeti izolációs tendenciái, a nemzeti autar­kia végzetes alternatívája rajzolódnak ki. Az egymás között ki­alakult, majd lerombolt gazdasági-piaci kapcsolatok helyére – több ok miatt is – nem áll be Nyugat-Európa vagy Amerika. A nemzetközi tőkés pénzcsoportok az elzárkózásból úgy kí­vánják „kilendíteni" Kelet-Európát mint Latin-Amerikát. Ez az ismerős recept nemhogy nem Európába vezeti a térséget, ha­nem az történik, hogy az adósságcsapdán keresztül megha­ladhatatlan állapottá válik az örökös tőkehiány, hiszen valójá­ban nem is annyira tőkebehozatalról mint inkább tőkekivitelről van szó.

A nemzetközi „tőkebehatolás" számára Kelet-Európa már régi vadászterületnek számít („csak" a fasizmus szovjet legyőzése szakította ki ezt a „vadászterületet"), amely töme­ges olcsó munkaerejével, „ócskapiac" képességével a nyu­gat-európai, kelet-ázsiai és amerikai „centrum" számára kedvező régiónak látszik. A kísérlet persze nem kockázat­mentes . . . ezért a baloldal általános marginalizálásának le­hetőségeit keresik.

Mindennek fényében persze paradoxnak tűnnek azok az illúziók, amelyek a fejlett kapitalista országok „segít­ségnyújtásával" kapcsolatban kialakultak, s amely illú­ziók elválaszthatatlanok az „állampárti" elit hatalomfenn­tartó érdekeitől. (Ebből a szempontból jellemző példaként utalhatunk az utazások erős korlátozására, ami egyfajta mí­toszt font a nyugati életmód és életminőség köré. A kelet-­európai bürokráciák saját privilégiumaik középpontjába éppen a nyugati „presztízsfogyasztást" emelték, miközben a néptömegek számára ez az út persze nem volt követhető, hi­szen a nyugati falak megnyitása nem jelenti automatikusan, hogy a jóléti minták tömegesen elérhetővé válnak; Jugoszlá­via utazási szabadsága és általában Latin-Amerika polgári rendszereinek nyomorúsága nem kecsegtethet sok reménnyel, de ez a tény nem változtat azon, hogy a nyugat-európai­-amerikai mítosz lett az 1989-90-es kelet-európai fordulat ideológiai legitimációjának fontos komponense. Pedig Len­gyelország példája már cáfolni látszott ezeket az illúziókat, hi­szen az „állampárt" „leváltása" és a Szolidaritás hatalom­ba kerülése, vagyis maga a „rendszerváltás" bizonyítja leg­jobban a mítosz mítoszjellegét; a Szolidaritás kormánya, amely 9 millió ember aktív támogatását élvezte, átvette az „ál­lampárt" szerepét. Az egykori „munkásellenzéki" szervezet­ből hatalom lett, a „forradalmárok" elfoglalták a kommunisták­tól átvett zsíros állások egy részét, s jobban teljesítik nem­zetközi pénzügyi „feladataikat", az IMF diktátumainak me­nedzselését, mint a LEMP tette azt korábban. De a dolgozó milliók sorsa nem kevésbé reménytelen.)

A közép-kelet-európai fordulat másik feltételét a Szovjet­unióban végbemenő változásokban kell keresni, amely válto­zások még lényegesebbek, mint a világpiaci „törvényszerűsének" nyomása volt. A konzervatív bürokratikus rendszerek megújulásra való képtelenségét azok is kezdték felismerni, akik korábban ezt eretnek feltételezésnek tartották.

Az 1985-ös gorbacsovi fordulat felgyorsította a kelet-­európai folyamatokat, a világpiaci nyitást, a hatalmi őrségvál­tást, a régi politikai bürokrácia és az új közgazdasági-technok­rata menedzserrétegek hatalmi harcát. Mindez igen jól kive­hető formában végbement Magyarországon, Csehszlovákiá­ban, Lengyelországban. Jugoszláviában a probléma bizo­nyos értelemben más volt, a soknemzetiségű ország eltérő sajátosságokkal rendelkezett. (Az NDK-ban és Romániában mindez leplezettebben, más formákban, de hasonlóképpen lezajlott.)

(International Viewpoint)

II. A „peresztrojka" hatása

Ugyanakkor a peresztrojka csak keveseket lelkesített igazán Kelet-Európában, mert nehézségei és öröklött problémái túl­ságosan is jól ismertek voltak ahhoz, hogy követésre vonzott volna. Persze a Gorbacsov iránti szimpátia egyértelmű volt, hiszen a Szovjetunió 1985-től úgyszólván levette kezét Kelet-Európáról, ettől fogva minden ország szabadon kísérletezhe­tett. A szovjetek nem akarták elkövetni az 1948-49-es és ké­sőbbi „hibákat", amikor maguk állták útját a kiszámíthatatlan kelet-európai folyamatoknak. Bizonyossá vált, hogy az ún. ál­lamszocialista rendszerek nem reformálhatók, miként a pe­resztrojka is abból az előfeltevésből indult ki, hogy a 30-as években kiépült társadalmi és gazdasági szerkezetet le kell rombolni, s új társadalomszerveződés alapjait kell megterem­teni. Miközben az „állampártok" mindenütt felbomlottak, vilá­gossá vált, hogy a Szovjetunióban is többpártrendszer jön lét­re, egyfajta parlamentarizmus, amelyről még nem dőlt el, hogy a tömegdemokrácia parlamentjéhez vagy pedig parla­mentáris-bürokratikus diktatúrához vezet-e, egy olyan elit­uralomhoz, amely a piacgazdaságra való áttérés és a nem­zeti értékek megmentése jelszavával a termelő osztályok tulajdontól való megfosztásának alkotmányos szentesí­téséhez vezet. S bár a végleges válasz még nem született meg, mégis azt hiszem, egy nyugat-európai típusú fejlődés lehetősége a Szovjetunióban joggal kizárható (legfeljebb a függetlenedő balti köztársaságok tehetnek-tesznek majd ko­molyabb lépéseket egy ilyen fejlődés irányába).

Mára a Szovjetunióban a 30-as években meggyökerese­dett gazdasági és hatalomgyakorlási szisztémát életre hívó történelmi okok megszűntek létezni. A korábbi rendszert iga­zoló hivatalos ideológia is megszűnt hatékony szellemi erő­ként létezni, elveszítette legitimációs erejét. Olyan „vákuum" jött létre, amelyben a legkülönbözőbb szerveződések, esz­mék, alternatív mozgalmak törtek felszínre, és egymással ver­sengve próbálják kitölteni a „teret". Ezek a társadalmi mozgá­sok, mozgalmak pontosan őrzik azokat a jegyeket is, amelyek a nagyszámú és igen eltérő történelmi kultúrák egymásmellettiségének és egymásra rétegezettségének (és ma már nyílt összeütközésüknek) a lényegéből erednek. Egyidejűleg ke­rültek felszínre az évszázados múlt és a XXI. század önszer­veződő közösségeinek csírái; a hagyományos áruhiány és az űrtechnika vívmányai stb. A bürokratizálódott szovjet forma mögül előtörnek a valóságos – sokáig lefojtott – történelmi tendenciák, a maguk eredeti színeiben. S mindez egy olyan időszakban megy végbe, amikor a sajátos önvizsgálódó izolacionizmus, befelé fordulás keretei között nyitás történik éppen a Nyugat, mindenekelőtt Amerika felé. Az amerikai civilizáció felszínes behatolása tovább bonyolítja azoknak az ellentmon­dásoknak a körét, amelyek ma napvilágra kerülnek. Vannak áramlatok, amelyeket ez megtermékenyít, vannak áramlatok, (mindenekelőtt a tradicionalista-konzervatív irányzatok), amelyeknek az agresszivitását növeli, ellenállásuk erejét fo­kozza. A nemzeti formák mostanában bomlanak ki a maguk teljességében, bár nem a gazdasági szükségletek és „éssze­rűség" mentén. Azokban a történelmi régiókban, ahol a pol­gári kultúra és civilizáció mélyebb gyökereket eresztett, ott a nemzeti szeparatizmus kevésbé agresszív formáival találkozunk, jóllehet az új nemzeti mozgalmak mindenütt erős nacionalizmussal és vallási reneszánsszal kapcso­lódnak össze. (A kibontakozó nemzeti-vallási mozgalmak mögött mindig jól vagy kevésbé jól kitapintható bürokratikus csoportérdekek is meghúzódnak. Másfelől a Szovjetunió népei spontánul lázadnak a sztálini eredetű tekintélyuralmi formák, a bürokratikus diktatúra ellen, amely mindenütt „orosz formában" jelentkezik, abban az értelemben is, hogy az össz-szövetségi bürokrácia és a köztársaságok nagy városainak bürokráciája mindenütt jórészt vagy túlnyomóan orosz nem­zetiségű. Ezzel az antibürokratikus lázadás orosz- és szovjet­ellenes tendenciái úgyszólván érthetők.) Az igazi problémát az okozza, hogy a lázadás, amely szinte mindenütt, még tulaj­donképpen magában Oroszországban is sajátos nemzeti szeparatista jelleget öltött, két irányban is torz pályára került. A kizárólagos nemzeti karakter szinte mindenütt a „Központ", azaz az oroszok (a centrumban pedig az idegenek) ellen for­dul, másfelől a szomszédos népek vagy a legközelebbi nem­zetiségek, nemzeti kisebbségek ellen. Egyszerre van itt jelen a modern antibürokratikus mozgalom és a múlt, néhol, mint Azerbajdzsánban, a „középkor" máig élő szellemi-vallási kul­túrájának szinte minden formája. Történelmileg letűntnek hitt gyűlölködési formák törnek felszínre.

Ezek mögött a konfliktusok mögött mindig konkrét bürok­ratikus-hatalom önfenntartó érdekcsoportok „szervező mun­kája" is megfigyelhető, akik e konfliktusok igazi haszonélve­zői. Miután a nemzeti bürokráciák – részben a helyi orosz bü­rokráciával is konkurálva – keresik a „túlélés" lehetőségeit, nyilvánvalóan éppen a „nemzeti" mozgalmak gerjesztésével igyekeznek ijesztgetni az orosz központot és saját helyi-köz­társasági pozícióikat ily módon megőrizni. Az orosz bürokrá­ciához hasonlóan a nemzeti-nemzetiségi bürokráciák sem tudtak időben reagálni a szovjet gazdaság gyengeségeire, nem szólva most a világgazdasági kihívásokról, amelyek jelentőségét talán most sem értik. Számukra a túlélés nem gazdasági, hanem pusztán politikai-egzisztenciális kérdés. (S ezt most a Központ hű képviselőjéből nemzetivé való átvedlés ígéri, ami egyébként nem speciálisan orosz, hanem általá­nos kelet-európai jelenség.) A lefojtott nemzeti-nemzetiségi konfliktusok mentén tehát nem látszik valóban demokratikus kibontakozás sehol a Szovjetunió egész területén. Itt nem a romantikus mítoszok felbukkanása és a konzervatív ideoló­giai beállítódás az igazi probléma, hanem az, hogy a „szovjetizálás", a „szocializmus" nemzeti kultúrákba való felületi be­hatolása nemigen termelte ki a demokratikus kibontakozás objektív alapjait. Mindez nem jelenti azt, hogy semmiféle de­mokratikus potenciál nem rejtezik e nemzeti mozgalmakban. A régi bürokratikus apparátus megroggyanása segítheti a mo­dernizációs folyamatot egy többszektorú vegyes gazdaság irányába, amelyben megkezdődhet az állami tulajdon társa­dalmasítása egyes térségekben, s megvalósulhat egyes vál­lalati közösségek közvetlen kapcsolatfelvétele más országok hasonló gazdasági egységeivel stb. Egy bizonyos, semmi nem maradhat a régiben.

A Szovjetunió számos területén, a leglátványosabban egyelőre a bányászsztrájkok körzetében lehet látni, hogy a peresztrojka a hagyományos, sztálini eredetű struktúrákat nemcsak a szétforgácsolódás irányába bomlasztja, hanem szociális mozgalmakat is megindít azokon a helyeken, ahol a bürokrácia végképp nem képes a munkát, a termékszállítást stb. megszervezni, megoldani. A sztrájkmozgalmak méretei arra utalnak, hogy a szovjet, mindenekelőtt az oroszországi munkásság a maga mozgalmát még csak ezután mélyíti el. Bár Kelet-Európa nagy mozgalmai, beleértve magukat az oroszokat is, mindenütt a nemzeti jelleg jegyében bonta­koznak ki (s ez arról tanúskodik, hogy e mozgalmak min­denütt értelmiségi vezetés alatt állnak), Szovjet-Oroszor­szágban a történelmi előfeltételek következtében e moz­galmak szociális, antibürokratikus jellegének erősödése is várható.

Ugyanakkor a párt vezetésének egyetlen csoportja, egyetlen irányzata sem képes a hatalom olyan átszervezésé­re, amely a dolgozói és lakóterületi demokratizálás közvetlen formáit erősítené. Ehhez a bürokratikus struktúrákkal és a speciális elitérdekekkel szemben kellene radikálisan fellépni. Ahogy demokratikus kapitalizmus demokratikus nemzeti bur­zsoázia nélkül sehol a világon nem képzelhetőéi, úgy demokra­tikus szocializmus sem képzelhető el a tőkés és bürokratikus struktúrák együttes leépítése nélkül.

Míg az önkormányzati formák, a civil társadalom kiépülé­sének folyamata a demokrácia kibontakozásának igazi felté­tele és forrása, Kelet-Európában megvan a veszélye annak, hogy a többpártrendszeres parlamentarizmus inkább a zűrza­vart fogja fokozni, szemben a korábbi „pártállamilag" meg­szervezett anarchiával. A Szovjetunióban is óriási a harc a tu­lajdonreform körül, mert a, tulajdonszerzés a „túlélés" egyik legfontosabb lehetőségét kínálja. A régi-új elitek-a tömegek számára láthatatlan – harca az állami tulajdon felosztása körül mindinkább éleződni fog, az új elitek, akárcsak Magyarorszá­gon, megpróbálnak felszívódni a menedzser és pénzbürokrá­cia népesedő táborába. A hagyományos államhatalmi-mi­niszteriális bürokrácia „lecserélésének" folyamata egy hosszan tartó folyamat keretein belül képzelhető el, radikális „le­építése" viszont csak akkor lehetséges, ha a „gorbacsovi re­formok" képviselői felismerik: nincs más esélye egy szocia­lista irányú kibontakozásnak, mint hogy ők maguk mernek a munkásság elégedetlenségi megmozdulásainak, sztrájkmoz­galmainak élére állni. Nincs más esélyük arra, hogy a pereszt­rojkát sikerre vigyék. Ma még a lázadozó szovjet munkásság – minden nélkülözés ellenére – nem fordult a peresztrojka el­len, bár Gorbacsov tekintélye csökkenni látszik. A nép nem akar visszatérni a régi tekintélyuralmi rendszerhez, a bürokra­tikus önkény uralmához. Saját tapasztalatain keresztül tudja, hogy az oroszországi bürokrácia gyökerei, hagyománya, mélységes konzervativizmusa és kíméletlensége, kitartása és cinizmusa messze túltesz minden képzeleten. Az oroszor­szági bürokrácia erősebben ellenáll a változásnak, mint pl. a magyar, s már csak óriási létszáma (kb. 20 millió) miatt sem söpörhető ki egyszerre, egyetlen forradalmi aktussal. De bár­milyen paradoxnak tűnjék, éppen az előző 70 év negatív ta­pasztalatai teremtették meg az alapját annak, hogy hosszabb távon demokratikus megoldás szülessék (persze nem a tőke logikájának megfelelő „demokrácia", hanem a termelés de­mokratizálása, a termelői és lakossági önszerveződések megszületése értelmében). A bürokratikus akadályok persze nyilvánvalóak, de gondoljunk arra, hogy a Szovjetunióban vagy utódállamaiban az állami tulajdon társadalmasítását még nem akadályozza meg a magántulajdon jelentősebb uralma. A tőke nem tudta „megmenteni" Oroszországot az utóbbi néhány évszázadban, nem valószínű, hogy éppen a következő egy-két évtizedben ez bekövetkeznék.

Amennyiben a tertium datur, a harmadik lehetőség nem bontakozik ki, akkor az „államszocializmus" és „piacszocializ­mus" terméketlen konfliktusát akár egy szélsőjobboldali (isz­lám vagy feketeszázas) mozgalom is félresöpörheti…

(Inprecor)

III. A kelet-európai átalakulás néhány sajátossága

Kelet-Európa csaknem minden országában fennáll ez a ked­vezőtlen alternatíva. A gyors jobbratolódás, amely a parazita rétegek, az uralkodó elit és a bürokrácia egy részében a hata­lomátmentő reflexeket hozta mozgásba, egyúttal erősítette is az elégedetlenségi mozgalmak hagyományos kelet-európai formáit. A tömegek gazdasági helyzetük egyre jelentősebb rosszabbodása miatt (infláció; munkanélküliség; az, hogy számos réteget egyenesen a mindennapi életben maradás szükségletei kötnek le; másfelől a gazdagodás és presztízsfo­gyasztás hivalkodó megnyilvánulásai, újgazdagrétegek meg­jelenése stb.) és a „kommunista", azaz bürokratikus hatalom­tól való elidegenedettségük miatt különben is fogékonyak e „tradicionális" ellenállási formák iránt. A kisnemzeti naciona­lizmusok feléledése, a kisnemzeti messianizmus mindenütt a hivatalos politika rangjára emelkedik, a tömegeket különösen is mobilizálja az intranzigens antikommunista propaganda a hatalom megragadására készülő új-régi elitek részéről (ami természetesen együtt jár az antiszemitizmus é,s általában minden kisebbségekkel szembeni intolerancia növekedésé­vel is). Az átalakulás sajátossága, hogy a nemzeti, általános demokratikus követelések sehol sem párosulnak olyan szociális követelésekkel, amelyek egy új szisztéma ki­alakulásának lehetőségeit tartalmaznák. Amennyiben ilyen jelenségek felszínre kerülnek, azok antikommunista, sőt, anti­szocialista burokban jelentkeznek. Az ilyen típusú antikommu­nista „kommunizmus" mindenekelőtt önvédelmi formákban jön elő, mint pl. Magyarországon a munkástanácsok és ha­sonló szerveződések a munkanélküliség és a tulajdontól való megfosztás hatására. E szerveződések is tradicionális előz­ményekre mennek vissza (1918-1919,1945-48,1956).

Az egypártrendszertől a többpártrendszerre való átme­net nyilvánvaló nehézségét a demokratikus hagyományok hiányán túl az okozza, hogy gazdaságilag nemhogy felemel­kedést nem tud hozni, hanem éppen a világpiacba való beta­gozódás előfeltételei válnak számos további zavar forrásává, mint pl. a hagyományos munkásság szétzúzása á struktúra­váltás jegyében. (Magyarország, Lengyelország, Jugoszlá­via.) Tőke nincs a folyamat előkészítésére, ezért egyszerűen százezreket kergetnek ki az utcára. Az új rendszer ezzel be­építette önmaga alá az első időzített bombát. A szociális konf­liktusok „kezelésének" egyetlen módja – úgy tűnik mindenütt – a már említett „nemzeti messianizmus", amely viszont az új rendszerek számára a második időzített bombát jelenti, amennyiben destabilizáló erőként gátolja a gazdasági kibon­takozást. A magyar kisebbségekkel szemben meglévő ha­gyományos ellenérzések kirobbanása is ilyen, s minél ke­letebbre megyünk, annál erőszakosabb formákban jelent­keznek ezek a konfliktusok (amelyek persze nem „vannak", hanem jelentős mértékben gerjesztik őket): a bolgár-török, al­bán-szerb stb. szembenállások. Jugoszláviában, ahol a kü­lönböző köztársaságok közötti gazdasági színvonalkülönb­ség mindig is nacionalista villongások talajául szolgált, most az is kiderült, hogy a kelet-európai „államszocialista" beren­dezkedések sorsától a jugoszláv önigazgatás sorsa sem tér el. Mivel a helyi menedzserbürokrácia mindenütt kisajátította az „önigazgatói" csoporttulajdont, így ha formailag másként is, de a tulajdon és hatalom újfelosztásának jellegzetes konf­liktusai hasonlóképpen mentek végbe (és fognak még végbe­menni), mint például Magyarországon.

A hatalomváltás „alulról" szemlélve kezdetben „megváltás"-jellegű volt, vagyis Moszkvától Prágáig, Prágától Berli­nig, Berlintől Budapestig mindenkit lenyűgözött a problémák kimondhatóságának szabadsága. Csak a választási kampá­nyok során derül ki mindenütt, hogy a „szabadság" megáll a „kimondhatóság" fokán, a hatalom pedig új értelmiségi és bü­rokrata elitcsoportok kezébe megy át. A régi pártbürokráciák helyét mindenütt elfoglalta az állami és pénzbürokrácia. A ki­ábrándulás felgyorsulása érthető: a többpártrendszer abból az „egypártból" bomlott ki, amely mindenütt magában foglalta a társadalom politikailag leginkább fogékony csoportjait, A kis ellenzéki csoportocskák, amelyek korábban többnyire maguk is a „kommunista" pártból szakadtak ki, most a polgári demok­rácia neofita harcosainak buzgalmával készítik elő saját, végre kiharcolt hatalmukat, hogy „szolgálhassák" a népet. A kelet-európai átalakulások mindennél világosabban mutatják, hogy a megelőző rendszerek „kommunista", „szocialista" jellege mennyire fiktív és felszínes volt.

Ennek strukturális megnyilvánulása, hogy a régi, kon­zervatív bürokrácia jó része – megtéve a maga „antikom­munista" fordulatát – minden további nélkül átállt, a több­pártrendszer „szerves" támaszának nyilvánította magát.

A „kommunizmus" a térség legtöbb országában néhány hét alatt „felszívódott", hogy – mint említettük – az új formában a legkisemmizettebbek megkezdhessék a visszatérést elve­szett „illúzióikhoz", mint amilyen a társadalmi biztonság, a tel­jes foglalkoztatottság, a munkahelyétől mint „sajátjától" való megfosztás megtagadása (azaz önvédelmi szervezeteinek, a munkástanácsoknak a létrehozása) stb. Mindez az NDK4ÓI Magyarországig, Jugoszláviától a Szovjetunióig megfigyel­hető folyamat. Az eltérő nemzeti formák ellenére hasonló szo­ciális tartalom tör felszínre.

Az alapkérdés mindenütt hatalom és tulajdon kérdése. A termelő osztályok hatalomból való kiszorulása éppen a többpártrendszeres választások miatt nem okoz komoly megrázkódtatást, hiszen a korábbi elituralom – legalábbis az utolsó két évtizedben – sehol Kelet-Európában, nem tudott „emberbarát" arculatot felölteni. Á tulajdon más kérdés – a tulajdon kérdése mindenütt a megélhetés szük­ségleteivel kapcsolódik össze. A „szocialista" múltból egyet mindenki megtanult: a társadalmi egyenlőség visszavon­hatatlan értékké vált a nép tudatában, s arra a lakosság jó része emlékszik Magyarországon és Bulgáriában, Jugoszlá­viában és Romániában, hogy a „kommunista" rendszer mil­liók számára anyagi és kulturális felemelkedést jelentett, an­nak ellenére, hogy az utolsó 15 évben a hanyatlás jelei minde­nütt egyértelműek. (S annak ellenére, hogy bürokratikus való­sága sokak számára – különböző mértékű – szenvedések for­rásául is szolgált.)

A kollektív amnézia rövid ideig tart csak, s ezzel az új rendszereknek számolniuk kell Kelet-Európában, mielőtt a tu­lajdon kérdését „végleg" megoldani próbálják. Az új elitek mo­hósága azonban a nyugat-európai modell követésének ideológiájával a munkanélküliség, az infláció, az adós­ságválság, a nacionalizmus, a tömeges elnyomorodás al­ternatívája irányába taszítja a fejlődést Lengyelországban és Magyarországon, de félő, hogy Jugoszlávia és a Szovjet­unió hagyományos szerkezeteinek felbomlása is ilyen megol­dást involvál.

(Inprecor)

Hogy ma mit lehet kezdeni a szocializmussal és a marxizmus­sal mint gyakorlati mozgalommal, azt nehéz megmondani, mert ez a mozgalom mint szellemi irányzat is marginalizáló­dott egész Kelet-Európában, de ez a marginalizálódás nem most következett be; a marxizmus legutóbbi súlyos vere­sége a 70-es évek „neosztálinista" reakciójában kere­sendő, amikor a baloldali kritikai fellendülést feláldozták a liberális ökonomizmus oltárán, s a marxizmust mindenütt kis kutatóintézetek, baráti társaságok ügyévé fokozták le. Napjainkra a 70-es évek marxistái jórészt „megtértek" a libe­ralizmus lágy ölére, mert ellene folytatott harcukat nem kísérte siker, sőt, az ellenzéki harc hiábavalósága láttán a liberaliz­mus hajóján vitorláznak be a hatalomba. Mégis – az alábbi szövegükben leírt feltételek gyökeres megváltozása után is-bizonyos értelemben éppen Bence György és Kis János 70-es évekbeli kritikai állásfoglalása tűnik ma is aktuálisnak (amelyben mellesleg jelzik a neosztalinizmusból a „demokra­tikus sztálinizmusba" való mai átmenet valóságos történelmi „mélységét" is):

„Az következik-e ebből, hogy a marxizmusnak semmi esélye sincs rá, hogy visszanyerje társadalmi jelentőségét? Valóban, mai is­mereteink – elméleti eszközeink és tapasztalati információink – alap­ján illuzórikusnak tűnik föl arra várni, hogy az alávetett osztály egy je­lentős része – valamely számottevő funkcionális csoport – a marxista elmélet társadalmi szubjektumává válik. De az is valószínűnek lát­szik, hogy az ellenzéki marxizmus folyamatossága nem fog megsza­kadni. Még ha a rendszer képessé vált is arra, hogy levezesse-vagy legalábbis lokalizálja – az olykor robbanásig fokozódott társadalmi fe­szültségeket, maradnak kis marginális csoportok, amelyek nem integ­rálódnak a társadalom normális működésébe. Főként a fiatalság köré­ben termelődnek újra ezek a csoportok. Számukra a nem marxista ideológiák csupán két lehetőséget kínálnak: tudatosan vállalni a marginalitást, ami általában együtt jár a konzervativizmus sőt, olykor a nyílt reakciósság elfogadásával, mint az új szlavofilizmusban, vagy visszatérni a rendszer által kínált szerepek valamelyikéhez, a sajátos kelet-európai liberalizmus programjának megfelelően." [Azóta a hely­zet annyiban módosult, hogy az első lehetőség sem marginalizáló­dást, hanem a hatalomba való betagozódást kínál – K. T.]

„A kikristályosodott ideológiák között egyedül a marxizmus ma­gatartásában nem kerül szembe a radikális társadálomkritika a társa­dalmi átalakulásban való aktív részvétellel, s nem azonosul az átala­kulásban való részvétel a posztsztálinista korszakra jellemző alkudo­zással.

Jegyzetek

1 L. Berend T. I.-Ránki Gy.: Gazdasági növekedés és struktúraválto­zások a kelet-európai szocialista országokban a második világhá­ború után. In.: Uők: Gazdaság és társadalom. Magvető. Bp. 1974. p. 475.)

Berend T. Iván és Ránki György így összegezte a fejlődési perió­dus főbb sajátosságait:

„Az agrártermelés növekedésének szerény mértéke, lassú üteme ugyanakkor azonban jelentős belső átalakulásokat takar. Egyáltalán nem arról volt ugyanis szó, hogy az agrártermelés válto­zatlansága okozta volna a lassúságot.

A változások legfőbb tényezője az agrárnépesség tömeges el­vándorlása volt faluról. Az iparba és az építkezésekbe áramló mun­kástömegek a mezőgazdasági népesség arányát jelentősen csök­kentették. Az agrárnépesség arányának korábbi stabilitása megtört. 1950 és 1965 között az agrárlakosság Csehszlovákiában nem ke­vesebb, mint 44%-kal, Bulgáriában 43%-kal, Magyarországon 37%-kal, Romániában 22%-kal, Lengyelországban pedig 77%-kal csökkent.

A mezőgazdaságban tehát éppen fordított helyzet alakul ki az iparhoz képest. A termelés növekedése nem új munkaerő bevonása révén következett be, hanem a – kétségtelenül szerény – termelés­emelkedés az agrárlakosság hatalmas tömegeinek egyidejű fel­szabadítása ellenére ment végbe. A mezőgazdaságban tehát a nö­vekedés kizárólagos forrása a termelékenység – a termelésnöveke­désnél jóval gyorsabb – emelkedése volt. Jól tükrözi ezt az egy me­zőgazdasági keresőre eső termelési érték úgyszólván ugrásszerű emelkedése…

A fenti adatok áltál tükrözött előrehaladásban vitathatatlanul közrejátszik, hogy a vizsgált országokban történelmileg és a kiindu­lási időszakban is jellemző volt a mezőgazdasági munkaerő részle­ges kihasználatlansága. Az elvándorlás nyomán az egy keresőre jutó termelés emelkedése ebből következően a valóságosnál is na­gyobb fejlődést mutat. A növekedés legfőbb tényezője mégis a gé­pesítés jelentős előrehaladása, a hozamok nagymérvű növelése és az intenzitásnak a termelés szerkezeti változásaiban is kifejezésre jutó fejlődése volt.

A mezőgazdaság gyors gépesítése elsősorban az elvándorolt munkaerő pótlása és a művelési technika fejlesztése céljából volt elengedhetetlen, s részben együtt járt az egyéni parasztgazdaság­ra alapozott mezőgazdaság nagyüzemi átszervezésével is… (p. 459.)

2 Bence Gy.-Kis J.: A szovjet típusú társadalom marxista szemmel. (Párizs, Magyar Füzetek, 5.1983. p. 62.)

3 Gazdaságpolitika és gazdaságfejlődés. Bp., OT. 1988. szept. Dok. p. 47. (Lóránt Károly munkacsoportja)

4 Az idézett tervhivatali beszámoló így értékelte a fejleményeket: „Az alacsony árak igen érzékenyen érintik az élelmiszerexportáló orszá­gokat. Emiatt a 12 fő élelmiszerexportáló ország 1986-ban tanács­kozást tartott, amelyen megállapították, hogy a világ mezőgazda­sági kereskedelmében tűrhetetlen helyzet alakult ki. Ausztrália szakértői kimutatták, hogy az agrártermékek árszintje 16%-kal ala­csonyabb, mint „normál" körülmények között, vagyis az export­szubvenciós verseny nélkül lennie kellene. A búzaárak a második világháború után 1985-ben voltak a legalacsonyabbak. Ennek oka az, hogy az EGK és az USA olyan támogatási politikát folytat, amely nyomán rendkívül nagy készletek halmozódnak fel, ezeket pedig szubvencióval dobják a piacra. Hasonló a helyzet a marhahús ese­tében is. A hetvenes évek elejéig a Közös Piac még nettó importőr volt, az elmúlt években azonban a világ legnagyobb exportőre lett, annak ellenére, hogy rendkívül drágán és hatalmas szubvencióval termel. Az intervenciós készletek ma már 800 ezer tonnára rúgnak, ennek pedig nagyok a raktározási költségei. A torz viszonyok között csak azok az országok tudnak piacon maradni, amelyek a szubven­ciós versenyt állni tudják. Erre pedig egyedül az USA és az EGK ké­pes, de költségvetési forrásaik nekik is végesek. A jelenlegi lehetet­len helyzet javítása tehát mindenkinek érdeke lenne. Abban azon­ban hiábavaló reménykedni, hogy a mezőgazdaságban valamikor is szabadkereskedelem lesz megvalósítható." (Uo. p. 46.)

5 Bence György-Kis János: A szovjet típusú társadalom marxista szemmel. (Párizs, Magyar Füzetek 5.1983. pp. 56-57.)

Hogyan szervezzünk Munkástanácsot?

A dolgozói önkormányzat klasszikusnak mondható for­mája a munkástanács. Harminchárom év után a válsághelyzet néhány üzemben újra életre hívta a munkások önvédelmének ezt a módját. Az első példák követőkre találtak, a mozgalom terjed. A mozgalom segítésére létrejött a Munkástanácsok In­formációs Irodája, s az erők egyesítésének szükségessége az országos szövetség megalakulásához vezetett. Mivel a külön­böző önkormányzati formák között kitüntetett szerepet tulaj­donítunk a munkástanácsnak, e mozgalom alakulásával a jö­vőben többször is szeretnénk foglalkozni. Most a Munkástaná­csok Országos Irodájának a munkástanácsokhoz szóló útmu­tatóját közöljük, s az egyik elsőként létrejött munkástanács felhívását, amely a munkástanács-alakulás egy tipikus esetét mutatja be.

Mikor merül fel a Munkástanács-alakítás gondolata?

Amikor 1945-ben, 1956-ban bizonytalanná vált a vállalatok irányítása, eltűnt a tulajdonos, a dolgozók kezükbe vették a sorsukat, kielégítet­ték természetes igényüket a tulajdonlás iránt. Az eredményt 1945-47 után az egész világon „magyar csodának" nevezték. 1956-ban a mun­kástanácsoknak nem volt idejük a gondolkodásra, a politikai helyzet akkor politikai akciókat kívánt.

Ma is átmeneti időket élünk. A kormány az IMF nyomására az ál­lami tulajdon privatizálására törekszik, bármi áron hajlandó külföldi tőkéseknek átadni azt. Érthető a dolgozók nyugtalansága, hiszen ed­dig úgy tudták, hogy a vállalatuk társadalmi tulajdonban van, és az ál­lam csak kezeli.

A vállalatvezetők által kezdeményezett átalakulások fő célja saját pozíciójuk átmentése, itt sem történik semmi a hatékonyabb gazdál­kodás érdekében.

A dolgozók viszont szeretnek értelmeset, hasznosat csinálni. Mi­vel értenek saját szakmájukhoz, kínt okoz és felháborodást, ha laiku­sok – csak mert olyan pozícióban vannak – beleszólnak a munkájukba. Az Amerikai Egyesült Államokban a szakszervezetek így fogalmaz­nak: „a munkásoknak több a verítékes munkájuk a vállalatban – és jobban szenvednek, ha azt rosszul irányítják -, mint a részvényesek­nek, vállalatvezetőknek, intézményi beruházóknak. Ezért a munkás a tulajdonosokkal, vállalatvezetőkkel együtt részesedni akar a hatalom­ban (a vállalati döntéshozatalban)".

A részvételi jog – a participáció – tehát igénye a dolgozóknak a magántulajdonú vállalatoknál is. Ennél többet igényelnek a jelenleg állami tulajdonú vállalatok dolgozói. Tudják, hogy ha övék lenne a vállalat, mit csinálnának, hogy jobban menjenek a dolgok. Ezért igénylik a tulajdonjogot. Ez a munkástanácsok alakulásának legmagasabbrendű célja.

A közvetlen kiváltó oka a munkástanácsok megalakulásának az önvédelemre törekvés. Ha a vállalatnál baj van, akkor ébred fel erre az igény.

Természetesen ez a „baj" a legkülönfélébb jellegű lehet. Például:

• a vállalat ellen csődeljárást indítottak,
• jelentős létszámot el kívánnak bocsátani,
• több szervezeti egységből-telephelyből álló vállalatnál valame­lyiket
• meg akarják szüntetni,
• el akarják adni,
• megfosztják az általa termelt nyereségtől a többi javára,
• a vállalatot részben vagy egészben kiárusítják,
• a vezetők milliós prémiumokat vesznek fel „érdem­telenül".

A felsoroltak csak példák, de mindegyik okra jellemző a dolgozók fel­háborodása, félelme és összefogási törekvése.

A célokat az egyes vállalatoknál a helyi problémák határozzák meg. Ilyen célok lehetnek például:

• érdekvédelem a szakszervezet megerősítésével,
• részvétel a vállalatirányításban,
• elszakadás a több telephelyes anyavállalattól,
• a részleges (de többségi) tulajdonjog megszerzése,
• a teljes tulajdonjog, rendelkezési jog megszerzése,
• a vállalat kiárusításának megakadályozása,
• tisztességes, értékarányos, nyilvános tulajdonosváltás,
• tömeges elbocsátások helyett elegendő érdemi munkaalkalom teremtése,
• a vállalat kivezetése a hullámvölgyből.

Miért munkástanács?

A fenti célokat csak a teljes kollektíva támogatásával lehet kiharcolni. Erre a jelenlegi, úgynevezett önkormányzati forma, a vállalati tanács nem alkalmas, hiszen az 1984-es vállalati törvény ezt a rendszert úgy alakította ki, hogy törvényszerű legyen a VT és az igazgató összefonódottsága. Ez természetes, hiszen a VT állapítja meg az igazgató fizeté­sét, aki viszont az ő fizetésüket határozza meg. Az 50 százalékban az igazgató által delegált VT tagok, információmonopóliumuk alapján, könnyűszerrel biztosítják a többségi szavazatot a munkásküldöttek el­lenében. A munkástanács a teljes dolgozói kollektívát magába foglal­ja. Az egyes szervezeti egységek visszahívható küldötteiből álló veze­tőség így tömegbázissal rendelkezik. Egy ilyen csoporttal már le kell ülni tárgyalni.

Hogyan kezdjünk hozzá az MT szervezéséhez?

1. A vállalat egyes szervezeti egységeiben tartsunk munkásgyűlé­seket (ha kell, műszakonként), ahol eldöntjük, hogy mi a célunk a MT megalakításával. A megalakulást titkosan szavazzuk meg, és kössük magunkat a 2/3-os részvételi arányhoz és ezen belül a 2/3-os egyetértő szavazati arányhoz. A munkásgyűlésről készüljön hivatalos jegyző­könyv. A korábban megfogalmazott létszámarányos norma szerint vá­lasszuk meg az egység küldöttjét a vezetőségbe. Második fordulót ja­vaslunk. Először a jelöléshez adjanak a dolgozók titkosan javaslato­kat. Ezek a nevek kerüljenek fel a jelölőlistára, s ezekből válasszanak a résztvevők megint titkosan más küldötte(ke)t.
2. A küldöttek üljenek össze és fogalmazzák meg alapszabály-ter­vezetüket.
3. A küldöttek beszéljék meg választóikkal az alapszabály-terve­zetet, és ha szükséges, többszöri egyeztetés után véglegesítsék.
4. Az egyesülési törvény alapján jegyeztessék be a munkástaná­csot mint egyesületet a bírósági nyilvántartásba.
5. Ezzel az aktussal a munkástanács jogi személlyé vált, és mint ilyen a közösség nevében jogokat szerezhet és kötelezettségeket vállal­hat.
6. A munkástanács mint jogi személy tárgyalhat tagjai, a teljes dolgozó kollektíva nevében a vállalatvezetéssel, a vállalatot részben vagy teljes körűen megvásárolni szándékozó vevő-aspiránssal, illetve a felsőbb irányító szervekkel, céljai elérése érdekében.
7. A munkástanács – külső szakértők bevonásával – vizsgálja felül a vállalat gazdasági vagy átalakulási programjait, s dolgozzon ki – a dolgozók testületeként – alternatív programot.

(Munkástanácsok Információs Irodája)

(Kaiser Ottó felvétele)

Egy munkástanács születése

Munkások! Alkalmazottak! Gyárunk dolgozói!

Nem hallgathatunk és nem várhatunk tovább! Cselekednünk kell, együtt és azonnal! Gazdaságilag és politikailag valamennyien jogfosz­tottak vagyunk. Magunk és családunk léte, mindannyiunk jövője vált bizonytalanná. A körülöttünk zajló kedvezőtlen folyamatok irányí­tása tőlünk függetlenül és ellenőrizetlenül egy szűk vezetői réteg kezé­ben összpontosul. Nem bízhatjuk sorsunkat azokra, akik eddig sem tö­rődtek velünk, akiknek a legfőbb törekvésük az volt, hogy minél előbb és minél jobban meggazdagodjanak.

Most, amikor az ország a teljes gazdasági csőd és az anarchia felé sodródik, amikor az erkölcsi és a bizalmi válság a mélypontjához köze­ledik, amikor egyre többen kerülnek a létminimum alá, tanúi és bénult szemlélői vagyunk egy szűk érdekcsoport hatalmát átmentő és va­gyonát gyarapító akcióinak. Magas fizetés, extraprémium, a szerke­zetváltás pedig elmarad! És ebben mindenki asszisztál, aki hallgat! Nem hallgathatunk, és nem tétlenkedhetünk tovább!

Be kell látnunk, hogy a nemzeti vagyon elherdálása csak tovább csökkenti mindannyiunk életszínvonalát. Nem engedhetjük, hogy az a vezető réteg döntse el jövőnket, amely meghatározta múltunkat és je­lenünket. Elég volt a sok hazudozásból, a „nagy eredményekkel" való dicsekvésből! Megelégeltük a nélkülünk hozott, de bennünket sújtó, felelőtlen döntésekét.

Világosan látni kell, hogy a hibás káderpolitikai támogatásokkal megszerzett gazdasági hatalom átmentése folyik nálunk napjainkban. Nincs program, és nincs jövőkép! Nem lehet dönteni nélkülünk, mert nem lehet nélkülünk jövőt felépíteni. Nélkülünk nincs kibontakozás és nincs átalakulás!

Gyárunkban jelenleg nincs olyan szervezet, amelyik szembe tudna szállni a már korábban elindult káros folyamatokkal, közöttük a ránk erőszakolt privatizálással. Ezért egy, a munkavállalói érdekkép­viselet elvére épülő munkásönkormányzatra van szükség. Meg kell alakítani a gyári munkástanácsot, amely mint jogi személy az alapsza­bályzatban rögzített célok és feladatok szerint végzi tevékenységét. A Munkástanács biztosítja a munkavállalók részvételét és ellenőrzését a vállalati tevékenység egészét átfogó minden kérdésben. Ennek kereté­ben a gyár vezetőinek munkáját is segíti. Biztosítja a teljes nyilvános­ságot, a kollektív ellenőrzést, a dolgozók aktív részvételét a gyár to­vábbi sorsának alakításában. A Munkástanács további célja elérni, hogy a munkavállalók kapjanak részvényeket, váljanak végre tulajdo­nosokká, vagyonkezelőkké azok, akiket ez a jog megillet.

Munkások!

Gyárunk dolgozói!

Valamennyien támogassátok a Munkástanács megalakítását! A Munkástanácsnak tagja lehet minden dolgozó, aki annak alapszabá­lyát elfogadja. A Munkástanács megalakításáról munkásgyűlés dönt.

Kiskunfélegyháza, 1990. január 17.

Előterjesztők

Az előterjesztők javasolják a vállalat vezetésének és a gyár kol­lektívájának, hogy közösen készítsék elő a vállalat átalakítását és ezzel hosszú távon a vállalat megmentését is, külső szakemberek bevoná­sával.

1990. február 27-én, Budapesten megalakult a Munkástanácsok Országos Szövetsége.

(Kaiser Ottó felvétele)