A kaukázusi kérdést a régi cári birodalomban és a ma Szovjet­uniójában egyaránt az etnikai keveredés rendkívüli összetett­sége jellemzi: több mint húsz etnikum (főként örmények, azerik és grúzok) él egymás mellett. Szinte lehetetlen ponto­san meghúzni közöttük a földrajzi határokat a Kaukázus törté­nelmének bonyolultsága miatt, ahol a századok folyamán számtalan idegen invázió és területhódítás követte egymást, így nem egy, hanem több nemzeti kérdésről van szó.

A Kaukázusnak XIX. század eleji, a cári csapatok által történt elfoglalása új lapot nyitott a térség történelmében és az azeri és örmény emberek életében. A türkmenszaji 1828-as paktum Örményország keleti részét és Azerbajdzsán északi területeit Oroszországnak adta, míg Azerbajdzsán déli része (amely az egész terület kétharmada) Irán kezében maradt. Az azeri népet (síita muzulmánok) így két részre szakították.

A XIX. század vége felé az orosz és külföldi tőke beáram­lása lehetővé tette a terület gazdag föld alatti forrásainak (ne­vezetesen a kőolajnak) kiaknázását, ami bizonyos gazdasági fejlődést eredményezett. Az éppen hogy kialakult helyi bur­zsoázia csakúgy, mint a földtulajdonosok, teljesen a cári rend­szer hívei voltak. De a Kaukázus egy alkirály (a cár nevében a vidék kormányzója) uralma alatt állt, aki területi felosztás sze­rint irányított, s egyáltalán nem törődött az etnikai, vallási vagy regionális sajátságokkal. A helyi lakosság elnyomása csak szította a nemzeti öntudatot.

„Nemzeti ébredés"

A XX. század kezdetén a Transzkaukázus teljesen integráló­dott az orosz birodalomba. Míg politikai szinten oroszországi pártok helyi szervezetei alakultak, addig a kultúra területén újító irányzatok kezdték formálni népeik öntudatát a „nemzeti ébredés" keretei között. De az örmények és azerik közötti an­tagonisztikus ellentét sokszor felülkerekedett az oroszokkal, az uralkodó nemzettel szembeni közös ellentétükön. Így a cá­rizmus elleni „természetes" szolidaritást megelőzték az etni­kumok közötti villongások.

Az Azerbajdzsán északi részét elöntő orosz invázió után a török birodalomban és Perzsiában élő örmények (görög ka­tolikusok, ill. a görögkeleti egyházhoz tartozók) elhagyták e muzulmán országokat, ahol elnyomásban éltek, hogy vissza­térjenek „történelmi" földjeikre (a 750 000 kaukázusi örmény­nek az I. világháború végén csaknem a fele menekült volt). A kereskedelem és a gyáripar fejlődésével párhuzamosan, fő­ként Bakuban és Tbilisziben telepedtek le, amely városok azonban nem tartoztak az örmények történelmi földjeihez.

A keresztény Grúziában csakúgy, mint a muzulmán Azer­bajdzsánban ez a körülmény hasonló örményellenes reakció­kat váltott ki. Az a tény, hogy kívülről jöttek és aktívan tevé­kenykedtek a gyáriparban, kereskedelemben és az oktatás­ban, mélységes nemtetszést váltott ki a helyi burzsoáziából csakúgy, mint a népesség legelmaradottabb rétegeiből. A század elején Bakuban a város 115 vállalkozásának 29%-a az örményeké volt, és csak 18%-a azeriké. Hasonló volt a helyzet a munkaerővel: az összes munkás 17,5%-a és a szakmunkások 25%-a örmény volt. A Kaukázus egészét te­kintve, az örmények 39%-a városi lakos volt, míg ez az arány jóval alacsonyabb volt a többi etnikum esetében. A grúziai helyzet sok hasonlóságot mutatott, és a grúz burzsoázia hiá­nyában uralkodóvá vált örmény burzsoázia terjeszkedése csak növelte az örményellenes gyűlöletet. Sztálin szerint az örményellenes érzület a vidéken megelőzte az oroszellenes érzést.

Pogromok

Következésképpen az örmények helyzete a Kaukázusban leginkább a közép-európai és orosz zsidókéhoz hasonlítha­tó. Súlyos tévedés lenne hát a kaukázusi konfliktust egyszerű vallási összetűzéssé redukálni. Tagadhatatlan, hogy az iga­zolhatatlan mészárlások mindkét oldalról megtörténtek, az örmények részéről ugyanúgy, mint az azerikéról. Nem történ­tek hasonló események Grúziában (ami azt a látszatot kelthe­ti, hogy a vallási szempont volt az uralkodó). Ezt két tényező magyarázza. Az örmények és azerik olyan területeken éltek együtt, amelyeket mindkét fél magának követelte, ezenkívül az azerik kifejezett rokonszenvet mutattak a hozzájuk hason­lóan „török" törzsből származó ottománok iránt, akik nyílt konfliktusban álltak az örményekkel. A vallási, fanatizmus mint erősítő elem, a valóságban mindkét oldalon csak másodlagos szerepet játszott egy reakciós nacionalizmusban. Az örmé­nyeket illetően a Dasnakszutjun (dasnakok) nacionalista szer­vezet megalapításával 1890-től kezdve a nacionalista mozga­lom erősödött, dinamikussá vált. A mozgalom céltáblája kez­detben az ottomán birodalom, s célja azon örmény földek visszanyerése volt, amelyeket az elfoglalt. A későbbiekben az oroszok erőltetett asszimilációs politikája az orosz érdekek el­leni akciókhoz vezetett, nevezetesen egy merénylethez, ami kis híján a Kaukázus prefektusának életébe került.

Az a tény, hogy az első (etnikumok közötti) összetűzések 1905 februárjában voltak, rávilágít ezek politikai dimenzióira. A szikra egy bakui muzulmán meggyilkolása volt, amit egy, a Dasnak nacionalistáival kapcsolatban álló örménynek tulajdo­nítottak. A muzulmán lakosság Baku örmény negyedeit vá­dolta, és az összetűzések a Kaukázus különböző városaira is kiterjedtek Jerevántól Tbilisziig. Különböző becslések szerint a halottak száma három- és tízezer között mozgott.

A rendőrség és a hadsereg nem lépett közbe Bakuban a mészárlások kezdetén. Ez arra engedett következtetni, hogy a cári rezsim nem volt éppen elégedetlen azzal, hogy a mun­kások egy etnikumok közötti harcba merülnek, amely elfor­dítja őket a forradalmi mozgalomtól, és amelyről, következés­képpen nem kizárható, hogy a cári rendőrség szította.

Ennek következményeként az azerik önvédelmi szerve­zetet alapítottak, a Difai-t [Védelem], gencei központtal. Bizo­nyos párhuzamok észlelhetők a Dasnakszutjun, a terület fő politikai ereje, és a Difai tervei között, amennyiben mindkettő a kaukázusi terület etnikai alapon történő felosztását irá­nyozta elő. Első lépés volt ez a transzkaukázusi népek uniója felé a cárizmus ellen.

A forradalom 1907-es eltaposása után a helyzet változat­lan maradt egészen az első világháború kirobbanásáig, ami mélyen felkavarta a terület politikai egyensúlyát.

A világháború

1914-ben, Szevasztopol orosz kikötőjének német páncélosok általi bombázása után, akik az ottomán birodalom hozzájáru­lásával szelték át a Boszporuszt és a Dardanellákat, ez utóbbi a németek oldalán harcba lépett Oroszország ellen. Ez a tény módosította a Kaukázusban az erő- és szövetségi viszonyo­kat csakúgy, mint a nemzeti kérdés természetét. Az örmé­nyek, annak reményében, hogy egyesült Örményországot hozhatnak létre, szövetségre léptek az orosz kormánnyal, el­fordulva így a forradalomtól.

Az örmények ottománok általi mészárlása és likvidálása Anatólia keleti részén¹ ezek tömeges Kaukázusba meneküléséhez vezetett, megváltoztatva így a vidék etnikai összetéte­lét az örmények javára. Természetes, hogy ezek az újonnan jött menekültek nem tápláltak nagy baráti érzelmeket a törö­kök iránt! Hozzá kell tenni azt is, hogy az ottomán állam hivata­los politikája ebben az időben egy muzulmán pán-török állam megalapítása volt, amely egészen Közép-Ázsia határáig ter­jedt volna, még ha a szultán dzsihadot (szent háborút) hirde­tett is, inkább vallási, mint nacionalista színezetet adva így a háborúnak. Ezen összetűzés objektív okainak magyarázatául elég azt tudni, hogy a nem török és nem muzulmán örmények jelenléte azon az ösvényen, amely Közép-Ázsiába vezet, orosz részről csakúgy, mint ottomán részről, e terv kézzelfog­ható akadálya volt.

Török-azeri viszonyok

Azerbajdzsán helyzete más volt. Még ha az azeriknek semmi féltenivalójuk sem volt egy ottomán megszállástól, a XIX. szá­zad végétől kezdve saját nemzeti öntudatuk fejlődött ki, és a terület gazdagabb volt, mint az ottomán birodalom, gazdasági kapcsolataik pedig főként Oroszországhoz kötődtek.

Következésképpen az azerik leginkább Oroszország ke­retein belül keresték a „nemzeti" megoldást. Soha nem adták fel a független Azerbajdzsán gondolatát egy ottomán meg­szállás előnyeiért. így az ottomán csapatok behatolása lerom­bolta a közeledés legkisebb vágyát is azerik és ottománok kö­zött, annál is inkább, mert ez utóbbiak ellene voltak Azerbaj­dzsán függetlenségének.

Mivel a Transzkaukázus muzulmánjai, mint különben minden muzulmán az orosz birodalomban, a katonai szolgálat alól mentességet élveztek, nehéz volt pontosan meghatározni hovatartozásukat a háború alatt. 1916-tól kezdve az ottomán csapatok közeledtére kitörő lázadás valószínűsége az oro­szok sorozatos győzelmei és ottomán földre, Anatóliába tör­tént bevonulásuk hatására elavulttá vált. így az örmények mé­szárlása és a növekvő nemzeti gyűlölet az örmények és törö­kök – nem az azerik – között lehetetlenné tette a konfliktus bármilyen, az orosz körön kívüli megoldását.

Az 1917-es februári forradalom ismét napvilágra hozta a nacionalista tendenciák erősödését a Kaukázus népeinél, az 1905-ös forradalom mintájára. De a legfejlettebbektől a legel-maradottabbakig e nemzetek egyike sem volt képes függet­lenségét saját erőből elnyerni, s a problémát nem is „függőség-függetlenségként" vetették fel. A mensevik Grúzia a leg­jobb példa, aki hol a német, hol a brit imperializmus támogatá­sát keresi.

A helyzet zavarosabb már nem is lehetett volna, a köz­ponti politikai erőknek megfelelő területi erők jelenléte mellett a számtalan nacionalista áramlattal. Grúziában a mensevikek, Azerbajdzsánban a musszavatisták² és Örményország­ban a dasnakok voltak az uralkodó erők. De ahelyett, hogy függetlenségük kérdését a többi nemzetek tisztelete mellett oldották volna meg, ezen erők mindegyike kétes és rövid életű szövetségekkel fenyegette szomszédjai életbevágó érdekeit. Az egyetlen politikai erő, amely felülemelkedett a nemzeti ri­valizáláson és minden munkást egyesítve a dasnakok, kánok és bejek vagy a grúz mensevikek ellen, az örmény bolsevik Sztyepan Saumjan³ által kezdeményezett mozgalom volt. De elégséges társadalmi támogatás híján és az idegen beavat­kozások csapásai alatt ez a mozgalom legyőzetett.

Egészén addig a politikai űrig, amit a Kaukázus „szovjetesítésének" esélye teremtett, valójában e nemzetek egyiké­nek sem volt „függetlenségi" terve. Még az örmények sem képzelték el másként nemzeti identitásuk fennmaradását, mint Oroszország kebelén belül és az oroszok támogatásá­val, hogy elkerüljék Anatólia törökjei és az azerik közé való börtönzésüket (ugyanezek az érvek érvényesek ma is). Még a grúzok is (akik e téren a legmesszebbre jutottak) megelég­szenek a kulturális önállóság követelésével egy olyan orosz uralom kebelén belül, amely reményeik szerint liberális irány­ban fejlődik.

Az Orosz Szociáldemokrata Munkáspárt a Kaukázusban

Ami a transzkaukázusi forradalmi szervezeteket illeti, történe­tük legalább ilyen összetett. A legtipikusabb példa az orosz szociáldemokrata munkáspárt (OSZDMP) szervezete. Egé­szen az 1917-es VII. OSZDMP (bolsevik) kongresszusig, a kaukázusi bolsevikok és mensevikek ugyanazokba a szerve­zetekbe tömörültek. A kisebbségben lévő bolsevikok egysé­ges cselekvési lehetőséget láttak benne, a mensevikek pedig úgy gondolták, így ellenőrizhetik a bolsevikokat.

De az etnikai elkülönülések is ránehezedtek a forradalmi szervezetekre, amelyek így sokáig képtelenek voltak közösen cselekedni és egyesülni. 1903-ban a párt megtagadta a Bundtól⁴ a jogot, hogy „külön" szerveződjön, és a zsidó prole­tariátus kizárólagos képviselője legyen. De számot vetve az­zal, hogy lehetetlen muzulmánokat toborozni egy olyan szer­vezetbe, amelyet keresztény származásúak, oroszok, grúzok vagy örmények vezetnek, az orosz szociáldemokrata mun­káspárt 1904-ben engedélyezte a Hümmet [Önsegélyző Egy­let], egy független muzulmán szociáldemokrata szervezet lét­rehozását, amely azért organikus kapcsolatot tartott fenn a központi párttal.

A Hümmet

A Hümmet eredetileg alapvetően a cárizmus kritikájára és a vallási túlélésre irányuló program volt. A bolsevik Nerimanov, aki 1905-ben csatlakozott a Hümmethez, nagy szerepet ját­szott ennek fejlődésében (Azizbekov nevű társával együtt). Szerinte „az azeri munkások nem annyira forradalmárok, mint az oroszok vagy örmények. Ez az elmaradottságnak és tudat­lanságnak köszönhető, de a Hümmet néhány mensevikje so­viniszta attitűdjének is. Ehhez még hozzá kell tenni a nemzeti és vallási előítéleteket".⁵

A Hümmetnek voltak sejtjei a Kaspi-tenger környékén és Dagesztánban is. Képviselőt jelöltetett a Dumába [parlament] 1906-ban. Volt egy két (örmény és azeri) nyelvű, speciálisan a muzulmán munkásoknak szánt kiadványa, a Davet-Koch. Ke­vés pontos információval rendelkezünk az orosz szociálde­mokrata munkáspárthoz fűződő kapcsolatairól. 1906-ban Sztálin sikertelenül próbálta a Hümmetet a központhoz csa­tolni.

Örmény részről, a Hümmethez hasonló okokból, Baku­ban egy, a zsidó Bundéval megegyező típusú független ör­mény szociáldemokrata szervezetet alapítottak. De az ör­mény munkásmozgalmat mindenekelőtt az 1902 októberé­ben, Tbilisziben (Grúzia) alapított örmény szociáldemokraták uniója jellemezte, amit Saumjan irányított. A következő év­ben, 1903 márciusában a kaukázusi szociáldemokraták meg­szervezték első bizottságaikat Tbilisziben, Batumiban és Ba­kuban, és elhatározták, hogy három nyelven (oroszul, örmé­nyül és grúzul) lapot publikálnak: A proletariátus harcát.

Az 1917-es februári orosz forradalommal a Kaukázus tör­ténelme ismét felgyorsul. A kaukázusi alkirályt eltávolítják, és egy transzkaukázusi ideiglenes kormány alakul. A Kaukázus három nagy pártja, a grúz mensevikek, örmény dasnakok és azeri musszavatisták jelen vannak benne. Tbilisziben március 4-én kikiáltják a munkásküldöttek szovjetjét. Március 7-én munkásküldöttek szovjetje alakul Bakuban a dasnakok, musszavatisták és forradalmi szocialisták, mensevikek és bolsevikok részvételével. A szovjet első gyűlésén az 52.000 munkást képviselő 52 küldött Saumjant választja elnöknek.

Pedig a bolsevikoknak csak 9 küldöttjük volt (áprilisban a bol­sevik küldöttek száma 25-re emelkedik majd).

De a kaukázusi erőviszonyok még az októberi forradalom győzelme után sem kedveznek a bolsevikoknak. Az Alkotmányozó gyűlésre való választásokon a Kaukázus egész terüle­tén a szavazatoknak csak 8%-át kapják, a mensevikek 30%-ával, a dasnakok 20%-ával és a musszavatisták 79%-ával szemben. Bakuban viszont a szavazatok 22%-ának elnyeré­sével sikerül relatív többségre szert tenniük. Az alkotmányozó gyűlés 1918 januári feloszlatása Petrográdban arra kénysze­rítette az ellenzéki csoportokat, hogy megalkuvóbb magatar­tást vegyenek fel a bolsevikokkal szemben.

Az idegen beavatkozások

A cárizmus összeomlása után a Kaukázus nemzeti kérdései is nemzetközi méreteket öltöttek, túllépve a vidék népeinek történelmén és sajátosságain. A német imperialisták, csakúgy mint az ottománok, arra törekedtek, hogy betömjék az űrt, amit az oroszok hagytak maguk után, és a terület kontrollálá­sával (értsd ezalatt: annektálásával) kisajátítsák a Kaukázus föld alatti kincseit. A breszt-litovszki szerződés aláírása után a török csapatok gyorsan elárasztották az erősen örménylakta területeket, amelyeket az 1878-as orosz-török háború során vesztettek el, egészen Grúziáig, Batumiig hatoltak előre. Ez az ottomán előrenyomulás világosan tükrözte a pán-török tervvel kapcsolatos annektálási szándékot, annál is inkább, mert a breszt-litovszki szerződés ezt a területet egyáltalán nem adta az ottomán birodalomnak.

1918. április 22-én a Szejm (Transzkaukázus parlament­je, amelyben a mensevikek voltak többségben) kikiáltja a Transzkaukázusi Független Szövetségi Köztársaságot. Reak­cióként április 25-én a bolsevikok bejelentik egy bakui szovjet kormány megalakítását Saumjan vezetésével, Dzsaparidze, a Hümmet-tag azeri bolsevik Nerimanov (Azerbajdzsán jö­vendő államfője) és Azizbekov részvételével. De a török csa­patok, akik egyesítették erőiket a Bakun kívül élő azerikkal, 20.000 főből álló „Iszlám Hadsereget" alakítanak, és folytat­ják az előrenyomulást, szembeszállva az örményekkel.

A Bakui Szovjet

Az ottomán előnyomulással az összetűzések ismét etnikai jel­leget öltöttek. Az örmények az oroszok oldalán álltak, az aze­riek a törökökén. Saumjan elbeszélése szerint: „Egyik oldalon a szovjet vörös őrség, a nemzetközi bolsevik hadsereg és a vörös flotta. A másik oldalon a vad muzulmán divízió, soraiban számos orosz tiszttel és a musszavatisták által vezetett mu­zulmán fegyveres bandákkal. A csata kimenetele számunkra kedvező volt. ( ..) 6.000 harcosunk volt és 3-4.000 körüli férfi a Dasnak alá tartozó örmény csapatokból. Részvételükkel a küzdelem (nemzeti) közösségek közötti jelleget öltött, de ezt lehetetlen volt elkerülni."⁶

Grúzia a maga részéről a németek támogatását kérte, le­hetővé téve ezzel számukra a bakui kőolajszállító vasútvona­lak uralását, és hogy garanciát kapjanak a grúz mangán szál­lítására.

1918 májusában Oroszországban kitört a polgárháború. A Transzkaukázusi szövetséget május 26-án az örmények ellenkezése ellenére a mensevikek és musszavatisták fel­oszlatják. Egy nap eltéréssel Grúzia, Örményország és Azer­bajdzsán – egyik a másik után – bejelentik függetlenségüket. Június 4-én e köztársaságok mindegyike különbékét köt az ot­tomán birodalommal. Az ottomán hadsereg offenzívája Baku ellen irányul. A bolsevikok ellenkezése ellenére a Bakui Szov­jet (a mensevikek, dasnakok és eszerek szavazataival) úgy dönt, hogy a briteket hívja segítségül és beszünteti a bolsevik kormányzást. De a brit intervenció nem volt elégséges, és Ba­kut evakuálni kellett. Saumjant Azizbekovot és még 34 bolse­vik komisszárt az eszerek a britek parancsára kivégezték. 9-10.000 örmény halt kényszerű halált Baku török elfoglalá­sakor.

Az ottomán vereség után az első világháború végén a bri­tek özönlötték el a vidéket, az ő zsoldjukban álló azerbajdzsá­ni kormányt hirdetve. Különösen érdekeltek voltak a bakui kő­olaj megszerzésében. De végül is 1919 májusában vissza kel­lett vonulniuk, Bakut olasz mandátum alatt hagyva. (Az ola­szok elég hamar lemondtak erről.) Az összetűzések egymást követték egészen a polgárháború végéig, amikor a Vörös Hadsereg elfoglalta a Kaukázust.

A polgárháború paradox módon közelítette a nacionalista irányzatokat Moszkvához. Kezdetben, 1918-19-ben a muzul­mánok szemben álltak a szovjet-hatalommal. Később, a fehé­rek hozzáállását megismerve, (akik távol álltak attól, hogy el­ismerjék függetlenséghez való jogaikat, még a kulturális auto­nómia megadásától is elzárkóztak, és tipikusan soviniszta nagy-orosz politikai elnyomást alkalmaztak), a muzulmán népek 1920-tól kezdve fokozatosan csatlakoztak a bolsevik hatalomhoz.

A fehérek összeomlásával, az angolok visszavonulásával és a Vörös Hadsereg Kaukázusba érkezésével az erővi­szonyok megint egyszer megváltoztak: egy felkelés Samuban 1920. április 27-én megdöntötte az azerbajdzsán kormányt. Örményországban a dasnakok olyan kormányt alakítottak, amely harcban állt a törökökkel. 1920 végén, amikor az ör­mény kormány utolsó tartalékait is kimerítette, egy, a Vörös Hadsereget kísérő forradalmi bizottság kikiáltotta az örmény Szocialista Köztársaságot.

Nemzeti mozgalom Törökországban

A Kaukázus „szovjetesítése" egybeesett az ottomán biroda­lom összeomlásával, elaprózódásával és a szövetséges erők általi elfoglalásával. 1919-től kezdve az ottomán birodalom egyik tábornoka, Musztafa Kemal (Atatürk) átveszi az irányí­tását annak a nemzeti mozgalomnak, amely az ország idege­nek általi elfoglalása ellen küzd. Sikerül egységbe tömörítenie a nacionalista tiszteket, a középburzsoáziát és Anatólia előke­lőségeit, az iszlamistákat (akiktől a győzelem másnapján megszabadul majd) és a parasztságot. Újraszervezi a szabá­lyos hadsereget és összehívja a parlamentet Ankarában, ami az új hatalom központja lesz.

Az azonos ellenség – a brit imperializmus – elleni harc szövetséget teremtett a török nacionalista mozgalom és a bol­sevik kormány között. Ez a szövetség számos elméleti és gya­korlati kérdést vetett fel a nemzeti felszabadító harcok terüle­tén csakúgy, mint az „antiimperialista harc" területén általá­ban. 1920-ban a Kommunista Internacionálé és a bakui Keleti Népek Kongresszusa⁷ erről bőségesen tárgyalt. Nehéz lenne azt mondani, hogy egységes stratégiát alakított ki. A valóság­ban a Kommunista Internacionálé tagjai messze voltak attól, hogy megértsék és kezelni tudják ezeket a problémákat, nem tudtak elmélyülni a kérdésben. De a törökországi helyzet sür­gős választ igényelt. Egyrészről az ottomán hadsereg marad­ványai tovább harcoltak a Kaukázusban, míg az elfoglalt terü­leteken ellenállás formálódott. A török csapatok sikerének az imperializmus (valójában a hódító erők) ellen nagy jelentő­sége volt Szovjet-Oroszország biztonsága szempontjából. S mindez nagy utánpótlási és katonai segítséget jelentett az anatóliai nemzeti mozgalomnak. De politikai szinten az anka­rai kormány minden lehetséges esetben inkább távolodott Moszkvától, és az imperializmus felé közelített. Ezzel szem­ben Moszkva rendkívül békülékeny attitűdöt mutatott, például éppen a Kaukázus határainak kijelölésében.

Kezdetben a népbiztosok külügyekért felelős tanácsa ré­vén Moszkva megpróbált nyomást gyakorolni a török kor­mányra, hogy ez ismerje el a nemzetek önrendelkezési jogát. De ez csak elvi hozzáállás volt, aminek nem lett folytatása. így a Kaukázus ügye a nemzetiségekkel foglalkozó népbiztosok tanácsának kezébe került, amelyet Sztálin irányított… és az ügyet gyorsan elintézték.

Világos volt, hogy Örményország nem nyom a latban Moszkva szemében a Törökországgal való stratégiai kapcso­latok fontosságához és általában a muzulmán népekéhez ké­pest, nem is beszélve az azerbajdzsáni kőolajról. A dasnak ör­mény kormány megadta magát, és annak a szovjet kormány­nak, amely követte, nem volt lehetősége rá, hogy érvényre jut­tassa érdekeit. Ezeknek a diplomáciai viszonyoknak Törökor­szág volt tehát a nagy haszonélvezője, fgy rendezték Kara­bab és Nahicsevan helyzetét is.

Hegyi Karabah és Nahicsevan

Eredetileg arról volt szó, hogy egyesítik Örményországot. En­nek ellenére nemcsak Nyugat-Örményországot hagyták a tö­rököknek, de Kelet-Örményországban is az ő érdekükben hoztak intézkedéseket.

Nahicsevant 1918-ban a britek az örményekre hagyták. De visszavonulásuk után Nahicsevan muzulmánjai megtá­madták az örmény lakosságot és arra kényszerítették őket, hogy ürítsék ki a kerületet. 1921-ben, a szovjet-hatalommal történt tárgyalások folyamán a török kormány diplomáciai és katonai nyomást is latba vetett azért, hogy Nahicsevant Azer­bajdzsánnak tulajdonítsák, és a szovjetek engedtek. Az 1921. március 16-i török-szovjet barátsági szerződés autonómiát adott Nahicsevannak Azerbajdzsán fennhatósága alatt, azzal a feltétellel, hogy ez nem hagyhatja jogait egy harmadik or­szágra.

Ami Karabahot illeti, ebben az időben 165.000 örmény és 59.000 azeri lakta. Azerbajdzsánhoz való csatolását már 1918-ban követelte a török-azerbajdzsán „Iszlám hadsereg". Az azerbajdzsáni közigazgatás – brit támogatással – 1919 nyarán, az örmény lakosság tiltakozása ellenére, uralma alá vetette Karabahot. A vég nélküli harcok után, amikor a föld többször is gazdát cserélt, Karabahot, amely még mindig a tö­rök kormány uralma alatt állt, Azerbajdzsánhoz csatolják. 1923-ban sorsát véglegesen eldöntik, amikor is megalapítják Hegyi (Nagornij) Karabah autonóm területét.

Grúziát illetően teljesen más volt a helyzet: itt 1921 elején a mensevik kormány népszerűsége rohamosan csökkent, és népi felkelés feltételei érlelődtek. Februárban Sztálin és Ordzsonikidze arra buzdították a Vörös Hadsereget, hogy fog­lalja el Grúziát. A Vörös Hadsereg csak kétheti véres össze­csapások után tudott bejutni Tbiliszibe. A várakozással ellen­tétben a nép sem megkönnyebbülést, sem elragadtatott fo­gadtatást nem mutatott.

A grúz kérdés a következő évben újabb fordulatot vett a helyi Kommunista Párt teljes központi bizottságának lemon­dásával, amely szembehelyezkedett a Transzkaukázusi Szovjet Köztársaság megalakításával, és a Kaukázus min­den köztársasága részére követelte a jogot, hogy közvetlenül léphessen a Szovjetunióba. A grúz kommunisták e „rebellióját" Sztálin és Ordzsonikidze „megfékezte". A grúz kérdés ké­pezi majd Lenin utolsó, halálos ágyán vívott harcának tárgyát, amikor is védelmezte a grúzok megcsúfolt jogait és büszke­ségét.

„A népek börtöne"

Az orosz forradalom új körülményeket teremtett ahhoz, hogy a cári Oroszországnak – az egész világon a „népek legna­gyobb börtönének" – elnyomott nemzetei újraírhassák törté­nelmüket. A forradalmi kormány által néhány nappal a győze­lem után elfogadott deklaráció négy lényeges pontot tartalma­zott: Oroszország népeinek egyenlőségét és szuverenitását; jogot a különválásra és önmeghatározásra, beleértve a füg­getlen állam megalapításának lehetőségét; a nemzeti és val­lási privilégiumok megszűnését; az orosz területek nemzeti kisebbségeinek szabad kibontakozását.

A bolsevik párt programja 1919-ben szintén a szovjetek modelljére szervezett Szövetségi Államok Unióját javasolta. Hangsúlyozták, mennyire fontos különleges figyelmet fordí­tani a nemzeti érzésekre ahhoz, hogy önkéntes és permanens unió jöjjön létre. Ugyanakkor a cárizmus felbomlása és a pol­gárháború győzelme után a bolsevik irányításnak semmilyen pontos terve nem volt arra vonatkozóan, hogyan rendezzék a Kaukázus vagy Közép-Ázsia muzulmán népeinek kérdését. Néhány év múlva, a „különleges figyelem" elmaradása és előre nem látott problémák felmerülése miatt a nemzeti kér­dés ismét válságforrás lett.

A fiatal szovjet kormány, majd a sztálinizmus elemzése a nemzeti kérdéssel kapcsolatban külön tanulmány tárgya le­hetne. Ugyanakkor világos, hogy a bolsevik forradalom nem hozott megoldást a nemzeti kérdésre, és hogy az önmegha­tározáshoz való jog papíron maradt. A sztálinizmus alatt a „népek börtöne" bezárult. Hangsúlyozni kell azt is, hogy a bol­sevikok, akik a német forradalom győzelmére számítottak, tá­volról sem tudták megérteni és kezelni azokat a problémákat, amelyek a régi birodalom elnyomott nemzetei előtt álltak, akik még prekapitalista társadalmi formák között éltek. Ami e tár­sadalmak értelmiségiéit illeti, éppen hogy csak megkezdték gondjaik politikai kifejtését. Hangsúlyozni kell azt is, hogy nem lehet egy kalap alá venni e nemzetek sajátos problémáit. A kö­zép-ázsiai helyzet nagyon különbözött a Kaukázusétól, és Uk­rajna is teljesen egyedi esetet jelentett.

De a központból kisugárzó politikai direktívák mindenütt hasonló hatást értek el: hogy palástolják a proletariátus, illetve a helyi kommunista káderek gyengeségét, sokszor hiányát (vagy az irántuk való bizalom hiányát), orosz bevándorló ká­derekkel helyettesítették őket. Így a „szovjetesítés", amely nem a helyi lakosságra épült, az „oroszosítás" szinonimá­ja lett.

Gyarmatosító jellegű proletárdiktatúra

A bolsevik káderek a 20-as évek kezdetétől hangsúlyozták a problémát. Szafarov, Lenin különleges kiküldöttje Közép-Ázsiában, beszámolójában megjegyezte: „a proletárdiktatúra ezen a vidéken gyarmatosító jelleget öltött". Krisztian Rakovszki 1923-ban Ukrajna eloroszosításának hibáira hívja fel a figyelmet és megjegyzi: ez a politika új polgárháborúhoz ve­zethet. A keleti népek bakui kongresszusának folyamán kü­lönböző küldöttek fejtették.ki sérelmeiket, amelyeket a szov­jethatalom politikájának gyengeségei okoztak.

Ahogy a bürokrácia erősödött, úgy változott a nemzeti kérdés egyre inkább véres elnyomássá, amelyet a nagyorosz sovinizmus irányított. A helyi kommunisták véleményét telje­sen figyelmen kívül hagyták és elfojtották, azokkal a bürokra­tikus és adminisztratív módszerekkel, amelyeket Szultán Galijevtől, egy tatár bolseviktól kölcsönöztek, aki magas posztot töltött be a népbiztosok nemzetekkel foglalkozó tanácsában, és különleges elméletet fejlesztett ki a „muzulmán kommuniz­musról" és a „proletár népekről". (1923-ban lemondatták, majd Sztálin 1929-ben internálta. Később Kamenyev meg­jegyzi majd, hogy a sztálini likvidálási módszerek első jelentős példája volt…)

A 30-as évektől kezdve a likvidálások rendszeressé vál­tak, és a helyi kommunisták minden vezetőjét, csakúgy mint az elnyomott népek, jelesül a Kaukázus nemzeti elitjét a sztá­lini bürokrácia kivégeztette.

A sztálinizmus a nemzeti kérdések egyikét sem tudta megoldani a Szovjetunióban, sem a legfejlettebb, sem a legel­maradottabb vidékeken, ellenkezőleg, elmérgesítette azokat. Hogy a nemzeti kérdés ma a Szovjetunióban ilyen robba­násig feszült jelleget öltött, ez ennek az egész történelem­nek az ára, nem pedig „imperialista provokáció" vagy az el­nyomott népek „korlátolt nacionalizmusa". A Kaukázus elnyo­mott népeinek bizalmatlanságával szemben Moszkva a dön­tőbíró szerepét játssza, holott nagy részben ő a felelős a jelen­legi helyzetért. Annál is inkább, mert az évtizedes kriminális gyakorlat által okozott károk nem tehetők jóvá a testvériségre való naiv vagy képmutató hivatkozással.

Egyedül az egyenlő jogok megléte oroszok és nem oro­szok között – nem egyszerű formális egyenlőségé, hanem olyané, amely kompenzálja a korábbi egyenlőtlenségeket – szolgálhatna mozgatóerőként ahhoz, hogy valódi egyenlősé­get biztosítson maguk az elnyomott népek között is.

(Ford.: Takács Ágnes)

Inprecor, 302.1990. február

Jegyzetek

1 A hatalmon lévő Fiatal Törökök ultra-nacionalista szárnya számára a fő akadályt nemzeti céljaik, a közép-ázsiai Türkméniát is magába foglaló „Nagy-Törökország" (Turán) megteremtésében az örmé­nyek jelentették. A háború kezdetétől olyan politikát folytattak, amelynek célja az volt, hogy a „török" burzsoázia megteremtésének érdekében kisajátítsák a nemzeti kisebbségek tulajdonát. 1915-ig a vállalkozások 80%-a a „nemzeti kisebbségek" kezében volt, csak a maradék a muzulmánokéban, de ez az arány ettől kezdve rövid időn belül a visszájára fordult. Ezt a kérdést azonban össze kell kapcsolni az imperialista erők háború alatti sokoldalú céljaival és azzal a ter­vükkel is, hogy védtelenné tegyék az ottomán birodalmat. A szarikamiszi 1915-ös török offenzíva kudarca után a kelet-anatóliai Van-Urmia környéke nagy stratégiai jelentőségre tesz szert. A törökök el­lentámadást terveznek, míg az örmény önkéntesek különítményei Van város lerohanására készülnek. Április 20-án Van város örmény" lakosai fellázadnak. Az ottomán kormány dekrétumot ad ki, amely­ben elrendeli az örmények deportálását és javaik zárolását. A követ­kezmény többé-kevésbé módszeres mészárlás a környéktől füg­gően, fosztogatások, deportáltak konvojai. A rossz körülmények­nek, éhségnek, járványoknak körülbelül 800.000 örmény (a környék örmény lakosságának csaknem a fele) esik áldozatul. Ha nem is a szó szoros értelmében vett nemzetirtásról volt szó, az eredmény nem sokban különbözött. 1927-ben már csak 77.000 örmény volt Törökországban, ma számuk nem több 40.000-nél, s lényegében mind Isztambulban élnek.

2 A musszavat párt (a musszavatisták) a fő azerbajdzsáni politikai erő, 1912-ben alakult a szocializmusból való kiábrándulás hatására. Programja nyíltan pán-iszlamista.

3 Sztyepan Saumjan (1878-1918). Az 1917-es forradalmat irányító bolsevik párt központi bizottságának tagja, Lenin különleges megbí­zottá nevezte ki a Kaukázusban. Az 1917. október 2-7. közötti, a bolsevik párt minden ágát összehívó kongresszuson Saumjan azt az álláspontot védte, hogy a Kaukázust különböző autonóm nem­zeti területekre osszák, de a többség a Kaukázus egységét java­solta az etnikai különbségek figyelembevétele nélkül. Áz elfogadott megoldás kikötötte, hogy számításba véve a vidék népeinek keve­redését, nem lehet kérdés szövetséges államok létrehozása. Utólag megállapítható, hogy ez a „régi bolsevikok", Maharadze, Kavtaradze által védett állásfoglalás a dasnakokra és musszavatistákra hagyta a „nemzeti kérdés" megoldását, hogy csak szociális kérdé­sekkel kelljen foglalkozniuk, és ezzel jelentős károkat okozott a bol­sevikoknak.

4 A Bund, a lengyelországi, litván és orosz zsidó munkások általános szervezete, Vilniusban, 1897-ben alakult, és ebben az időben a cári birodalom zsidó munkásmozgalmának fő erejét jelentette. Eredeti­leg, 1898-ban az Orosz Szociáldemokrata Munkáspárt egyik szer­vezete volt, de ennek II. kongresszusán, 1903-ban különvált. A zsidó nemzeti kulturális önállóság és az orosz szociáldemokrata munkáspárt föderalista irányba való átalakulásának harcosaként a Bund az orosz szociáldemokraták (bolsevikok és mensevikek) kö­zött centralista irányzatot képviselt. Az 1905-ös forradalom után is­mét egyesült az orosz szociáldemokrata munkáspárttal, anélkül, hogy a véleménykülönbségeket rendezték volna.

5 Tadeusz Swictochowski: Russian Azerbaijan 1905-1920. Camb­ridge University Press, 1985. Szociálforradalmárok (eszerek).

6 Serge Afanasyan: L'Arménie, l'Azerbaidjan et la Géorgie. L'Har-mattan, Paris, 1981.

7 A Keleti Népek Kongresszusa 1920. szeptember 7-én ült össze Ba­kuban, a Kommunista Internacionálé égisze alatt. Körülbelül har­minc nemzetiség, főként a cári Oroszország elnyomott népeinek 1891 képviselője vett részt rajta. A kongresszus „Szent háborúba" hívott az imperializmus ellen. A küldöttek élénken kritizálták a „szovjetesítés" módszereit, különösen Közép-Ázsiában. De a kongresszusnak semmi gyakorlati következménye nem lett.

„Keresztény kurzusnak" a Horty-korszak közirodal­mában az 1919 augusztusától, a Tanácsköztársaság és a Peidl-kormám bukásától 1921-22-ig, a bethleni kor­mányzati rendszer kialakulásáig és megszilárdulásáig tartó mintegy másfél-két esztendőt nevezték. A kifeje­zés érzékeltette, hogy előtérbe kerültek a keresztény partok és a keresztényszocialista szakszervezetek. Ké­sőbbi időszakból visszatekintve a „kurzus" megjelölés már inkább azt fejezte ki, hogy konjunkturális jelenségről volt szó, legalábbis ami az önmagukat keresztényként meghatározó politikai és tömegmozgalmak erejét, befolyását illeti. Maradandó volt viszont a keresztény-nem­zeti ideológia, amely az 1919-1944 közötti negyedszá­zad hivatalos állami eszmei irányzatát jelentette.

„A magyar politikában váltóigazítás történt a forra­dalomból kisarjadzott kommune bukása után… új frontra sorakozott az öntudatra ébredt nemzeti közvéle­mény. Nyíltan kitűzte a keresztény nemzeti politika zászlaját… A nemzeti felbuzdulásból… történelmi prog­ram lett. A politikai élet egész komolysággal a keresztény és nemzeti gondolat vezércsillaga felé fordult." – írta Turi Béla a Nemzeti Újság főszerkesztője 1921-ben. Az idézett (napjainkra is érvényesnek tűnő) sorokból nyilvánvaló, hogy elsősorban ideológiai konfrontációról van szó a magyar társadalom sorsát a dualizmus korá­ban, majd az 1918-19-es forradalmak idején befolyásoló liberalizmussal, polgári radikalizmussal, szociáldemok­ráciával és kommunizmussal egyaránt. E különböző és egymást kizáró eszmekörök egybemosása és együttes el­vetése alapján már az 1900-as évektől kibontakoztak jobboldali áramlatok. Ezeket összefoglalóan Weis István társadalomkutató „Harmadik Magyarországnak" ne­vezte, hivatkozva arra, hogy szemben állottak mind a „kapitalista-feudális alapon álló és a zsidóságnak toko­zott érvényesülést engedő szabadelvű irányzattal", mind pedig „a Jászi-Kúnfi-féle teljesen felforgató törek­vésekkel". Az antiliberális-antiradikális irányzat első reprezentatív orgánuma az 1910-ben indult A Cél című folyóirat volt, munkatársai közé tartoztak Bernát István, Bethlen István, Pekár Gyula, Prohászka Ottokár és Raffay Sándor. A lap hasábjain fogalmazta meg Kis Sándor tanár és újságíró a liberalizmus, a polgári radikalizmus és a szocializmus elvetésének közös indokát – mindegyik a zsidóságnak kedvez, vagy éppen „zsidó találmány". To­vább munkálta ezt a gondolatrendszert Milotay István publicista 1913-tól megjelent Új Nemzedék című heti­lapja.

Az antiszemitizmust Prohászka Ottokár hungarizmusa a populizmussal ötvözte. „Le kell az intelligenciá­nak hajolnia a néphez, s a rendi társadalom nyűgét gaz­dasági elmaradásban hordozó népünket felszabadítani… Ha meghagyjuk gazdasági tehetetlenségében, írott malaszt a politikai szabadság." – írta a katolikus főpap.

Már a forradalmak tanulságait összegezve fogal­mazta meg Bangha Béla jezsuita pap a szabadságjogok, különösen a sajtószabadság erőteljes korlátozását, a de­mokrácia elvetését – a kereszténységre hivatkozva. „A kereszténység a népszuverenitás oly értelmű eszméjét kizárja, amely szerint a nép az egyedüli forrása minden jognak, tekintélynek, kormányhatalomnak … a jog és törvény azáltal lesz teljessé és szentté, hogy a nép által egyszer választott vagy benne kifejlődött államformát, államfőket, törvényeket az Isten által lelkünkbe írt fel­sőbb törvény és jogrend szentesíti… kívánatos az is, hogy a kormányzati hatalom közvetlenül csakis a legjob­bak s legrátermettebbek, legbölcsebbek s legerényesebbek kezében legyen s valamennyinek egy, a legerényesebb, álljon élén."

Az ideológia nemzeti mozzanatát leghatározottabb formában az 1919 nyarán francia megszállás alatt álló Szegeden gyülekezett ellenforradalmár katonatisztek, közhivatalnokok, publicisták képviseltek. Innen a „sze­gedi gondolat" elnevezés. A „szegediek" – vezetőjük Gömbös Gyula volt, köré csoportosultak többek között Kozma Miklós, Zsilinszky Endre, Eckhardt Tibor, Zadravecz István – azt vallottak, hogy nincs visszatérés a liberális rezsimhez, amelyet felelősnek tekintettek az össze­omlásért és a forradalmakért. A területi integritás helyreállítása és a gazdasági, politikai hatalmi viszonyok átren­dezése, a teljes őrségváltás volt legfőbb célkitűzésük. „A méreg sokkal jobban beette magát az ország szerve­zetébe, semhogy egyszerre kiküszöbölhető lenne. Zajta­lan, szívós munka, új emberek betanítása és fokozatos ki­cserélése, lépésről lépesre való térfoglalás – ez javíthat a helyzeten és semmi egyéb. Mindez… egy pontja egy nagy stratégiai felvonulásnak, melynek célja… egy nagy, imperialista, gazdag Magyarország megalapítása" – fogalmazta meg Kozma Miklós, az írástudó huszártiszt, a célkitűzések lényegét.

A „szegediek" jelentős része a bethleni konszolidáció időszakában ellenzékbe kényszerült. A Gömbös-csoport 1924-ben megalakította a Magyar Nemzeti Függet­lenségi Pártot, közkeletűen a fajvédő pártot. A fajvédő program egyes elemei, az állam szerepének hangsúlyozása, a faji-nacionalista alap, az 1920-as évek magvar politikai légkörében szokatlan szociális demagógiája jel­legzetesen fasiszta velleitást [tehetetlen akaratot] fejeztek ki. A koncepció erőteljesen befolyásolta az 1930-as években lábra kapó szélsőjobboldali áramlatok gondolkodását. Ez azonban már egy másik történet.

Pontosan egy éve, 1987. június-júliusi „Jean-Marie Le Pen mégiscsak mennybe megy" című számunkban írtuk: „A Nem­zeti Front előretörése a legsúlyosabb tényező a francia társa­dalomban, és paradox módon a legérdekesebb egy egyre in­kább értelmét vesztett politikai életben.¹ Egy évvel később, az elnöki választások első fordulója, de a törvényhozói választá­sok is megerősítették a veszély nagyságát, jelezték a jelen­ség összetettségét és mindazok viszonylagos eredményte­lenségét, akik gátat próbáltak vetni e folyamatnak.

Érdekes politikai egyetértés van kialakulóban arra vonat­kozólag, hogy Le Pen előretörését az elnökválasztáson a Har­lem Desirnek oly kedves „előzmények elméletével" magya­rázzuk. Eszerint mindennek oka a válságban lenne: a népes negyedek életkörülményeinek súlyosbodásában, az ex-vörös peremkerületek rossz irányításában. Természetesen van igazság abban, ha kimutatjuk ezeket az elemeket, mégis, ta­lán jobb lenne nem kiragadnunk őket, így ugyanis egy kis képzelőerővel gyorsan arra a gondolatra juthatnánk, hogy pusz­tán gyakorlati eszközökkel szabályozható konjunktúrajelen­ségről van szó. De miért kellene kitérnünk továbbra is egy olyan lényeges kérdés elől, mint a faji megkülönböztetés és a szélsőjobboldal történelmi gyökereinek vizsgálata az ország történetében?

Amilyen abszurd eltagadni a forradalmi hagyomány léte­zését történelmünkben, ugyanolyan abszurditás lenne a na­cionalista és ultrareakciós tradíció tagadása is. Azt akarják-e elhitetni, hogy a lepenizmus a semmiből született, gyökérte­len? Talán azt a benyomást akarják ezzel kelteni, hogyha va­lami gyökértelen, akkor nem is olyan veszélyes, és kockázat nélkül eszközzé változtatható a politikai játékban? Merthogy eltérően a bűvészinastól, ők mindig urai lesznek a vadállat­nak, és vissza tudják kényszeríteni barlangjába, például egy olyan választási rendszerrel, amely kedvezőtlen a számára.

A lepenizmus gyökerei messzire nyúlnak

A lepenizmusnak ahhoz, hogy virágozzék, nincs szüksége tiszteletre. Ténykedésének alapja a faji megkülönböztetés, mégpedig nem burkolt vagy szégyenlős, hanem a lehető leg­nyíltabb rasszizmus. […]

A faji megkülönböztetésnek – a maga antiszemita össze­tevőjével – megvan a folyamatossága a nemzeti történelem­ben is. A XIX. században az első tömeges antiszemita meg­nyilvánulás nem Németországban, hanem Franciaországban következett be, a Dreyfus-üggyel kapcsolatban. (E hullámra reagált Théodore Herzl a cionista ideológia kifejtésével.) Ter­mészetesen elmondhatjuk, hogy Franciaország volt az az or­szág is, ahol a haladó erők egy zsidó tiszt védelmében meg­mozdultak. Ez csak még inkább mutatja, hogy nem volna sza­bad elfelejtenünk történelmünk egyik vagy másik aspektusát.

Az antiszemitizmus kliséje az egész Harmadik Köztársa­ság idején fellelhető, alapjául szolgál különféle ligák alapítá­sának, majd tömörülési motiváció a Vichy-rendszer hívei szá­mára.

Vichy nem maradhat örökké Franciaország történelmé­nek titkolt lapja. Vichy a hódító nácik vágyait túlszárnyaló anti­szemita törvényeket hirdet meg. A francia rendőrség az, ame­lyik lelkiismeret-furdalás nélkül végrehajtja a vald'hiv-i razziát, és sok hivatalnoka járult hozzá húzódozás nélkül a deportálás folyamatához.

Az is teljesen igaz, hogy az antiszemitizmus és a fasiszta ideológia a második világháború után kívül rekedt a nemzeti megegyezésen. Azután a gyarmati háborúk, különösen az al­gériai háború és vele egy időben az Észak-Afrikából érkező bevándorlók áradata megváltoztatta a francia típusú faji meg­különböztetés céltábláit, anélkül azonban, hogy a régi anti­szemita alap, mint olyan, eltűnt volna.

A téma történelmi folyamatossága nyomon követhető, s most újra fellángolásának vagyunk tanúi. Ez az újraéledés az, amit ma meg kell érteni. Alapvetően az Ellenállásból szár­mazó konszenzusnak a romjaira épül, amelynek értelmében két viszonylagos hegemónia alakult ki: a gaulle-ista és a kom­munista. Mindkettő összeroskadt, a kommunista párt (FKP) helyzetét ismerjük, az RPR pedig jóformán semmit sem őrzött meg a gaulle-ista eszmékből. Ez a kettős összeomlás nem kis szerepet játszik abban, hogy azok a gátak, amelyek a szél­sőjobboldali tradíciót 40 éven át csökevényes állapotban tartották, szétrobbantak. Természetesen a válság is közbe­szólt, de nem mint kizárólagos tényező, hanem mint katalizá­tor, mint reaktiváló elem egy, az időkbe bevésett és onnan el nem tűnt valóság számára, amely előtt a 80-as évek kezdeté­től új területek sora nyílt meg.

Szabad területek

E területek közül az elsőt a francia jobboldal strukturális krí­zise nyitotta meg. A régi különállás a parancsuralmi és a libe­rális jobboldal között fokozatosan növekedett annak az ellent­mondásnak révén, amely a nemzeti jelleget hangsúlyozni kí­vánó és az európai integrációt előnyben részesítő jobbolda­liak között alakult ki. A gaulle-izmusra jellemző volt az a sajá­tosság, hogy történelmi okokból egyszerre képviselte a pa­rancsuralmi jobboldalt és az antifasizmust. De legitimitása mindenekelőtt abból a képességből fakadt, hogy úgy tette ma­gáévá a nemzeti jelleget, hogy közben a nacionalista kezde­ményezéseket befagyasztotta.

A tőke gyorsuló nemzetközivé válása, az európai integrá­ció nyilvánvalósága – mint elkerülhetetlen folyamat – megren­dítette az építményt. 1979-ben Jacques Chirac híres cochin-i felhívásában megpróbálja csökkenteni azokat a károkat, amelyeket az integráció kialakításának érdekében követtek el, de az RPR lassanként kénytelen odáig jutni, hogy maga is elfogadja az egységes európai cselekvés gondolatát, és fel­hagy politikai alapállásával, a konzervatív és archaikus, ám ugyanakkor nemzeti identitás aggályos védelmével. Egy má­sik terület, amely a szélsőjobboldal radikalizálódását megha­tározza, az egyház válsága: a jobboldali szavazatok egy ré­sze ez utóbbinak köszönhető. Ellentmondásos jelenségről van itt szó. A püspökök nagy részének Le Pen-ellenes állás­foglalása és a bevándorlók védelmezése a katolikus válasz­tók egy részénél nyilvánvalóan féket képez a lepenizmus tá­mogatásában. Ugyanakkor súlyosbítja a régi tradicionális ka­tolikus (nem feltétlenül integrista) választók gondjait, akik szá­mára nacionalizmus és klerikalizmus egy.

Elzásznak, ahol április 24-én a Nemzeti Front látványos sikert aratott, elmélyült tanulmányozás tárgyává kell lennie. Ezt a vidéket valóban erős hagyományos keresztény (kato­likus és protestáns) érzelemmel átitatott nemzeti identitáske­resés jellemzi. A hagyományos jobboldal nagy részének Le Pen felé billenését többek között az magyarázza, hogy ezek­nek az elzásziaknak gondot okoz: kik is ők az európai integrá­ció idején?

Harmadik terület

A Nemzeti Front számára a harmadik szabad területet egé­szen bizonyosan az FKP által megtestesített forradalmi irány­zat összeomlása jelenti. Egy divatos elmélettel ellentétben ez a terep nem teljesen nyitott Le Pen számára, de teret enged neki, hogy ő álljon a tiltakozó politika élére, s még inkább teret nyit Le Pen mozgalmának azáltal, hogy feladja a társadalom reális változásainak minden perspektíváját.

A harmincas évek közepén a gazdasági válság teljes erő­vel tombolt Franciaországban, és a jobboldal klasszikus for­mációi azt az érzést keltették, hogy összedőlnek az aktív és fenyegető fasiszta ligák nyomása alatt. Ezeknek azonban nem sikerült pozíciójukat jelentős választói befolyássá változ­tatni. Ez nyilvánvaló volt, mert velük szemben a Népfront meg­jelenésével nagy politikai perspektíva nyílt.

Ma semmi hasonló nincs. Ellenkezőleg, nagyon jellemző, hogy André Lajoinie, az FKP jelöltje, kampánya kezdete óta azt hirdette: Le Pennel saját terepén, az elégedetlenség terü­letén fog konkurálni. A „ha elégedetlenebb vagy, mint én, meghalsz" játékban az FKP teljes kudarcot vallott, miközben a Nemzeti Front vezetője figyelemre méltó nyereséget köny­velhetett el. Ez nem azt jelenti, hogy Le Pen választói, egy kis részüktől eltekintve, közvetlenül az FKP választói közül kerül­tek volna ki, ellenkezőleg, éppen azt jelzi, hogy a francia tí­pusú fasizmus igazi ellenszere egy dinamikus és tömegeket egyesítő forradalmi mozgalomban lenne, ám Franciaország­ban jelenleg az FKP sem az egyik, sem a másik kritériumnak nem felel meg.

A nép, amelynek egy részét Le Pennek vitathatatlanul si­került megnyernie, nem hódítható vissza elemi vagy élelme­zési (l'élémentaire ou l'alimentaire) jelszavakkal, a perspek­tíva csak akkor lesz hitelt érdemlő, ha a nemzeti identitás új meghatározásához, átértékeléséhez kapcsolódik.

Nemzeti identitás

A nemzeti identitásnak ez az átértékelése részben a múlton alapul. Hogy csak egy példát mondjak, ha a franciák ugyan­olyan kollektív önvizsgálatra vállalkoznának az algériai hábo­rút illetően, mint amilyenre a 80-as évek német fiataljai képe­sek voltak a nácizmussal szemben, már tisztább lenne a hori­zont a harmadik világhoz és a francia földön élő bevándorlók­hoz fűződő kapcsolatok újrameghatározására. De ennek az újrameghatározásnak lényegét illetően arra a szerepre kell épülnie, amit a francia nemzet ma a nemzetközi beilleszkedés folyamatában játszhat. Nem lesz a haladó névre méltó politi­ka, ha Franciaország a harmadik világgal szembeni kapcsola­taiban nem avantgárdé hozzáállást tanúsít.

A nehézség abban rejlik, hogy egyazon mozgalmon belül érthetővé tegyük: az identitást fenyegető veszélyt nem a bevándorlók, hanem a multinacionalista kapitalisták kí­vülről irányított komplexuma jelenti. Bárcsak ne a földrajzi határokban, az illuzórikus és fagyos visszahúzódásban rejlene a megoldás! Franciaországról van szó, az emberi jogok és a francia forradalom hazájáról, amelynek kétszázadik év­fordulóján új nemzetközi rendet ösztönözve kérünk részt a nemzetközi munkamegosztásból.

Hogyan szálljunk szembe Le Pennel?

Mindazok, akik az utóbbi évek elengedhetetlenül szükséges fajimegkülönböztetés-ellenes mozgalmaiban részt vettek, ugyanarra a megállapításra jutottak. Figyelemre méltó ellen­gőz-szerepet játszottak, de csak a fajgyűlölet ellenzőit mozgó­sították, nem hódították el a Nemzeti Front potenciális válasz­tóit. Ugyanezen probléma merülhet fel ma a Le Pen-ellenes tömörülésben is, amennyiben a francia politikai életben hege­móniát élvező és e tömörülés nevében fellépő Szocialista Párt úgy állíthatja be mostani jobb felé nyitását, hogy ezzel azt su­gallja: az ő politikája az igazi gátja a lepenista eszméknek. A hosszú távon a politikai játékot megrohasztani képes francia típusú fasizmus ellen szükséges harcot a valóságban pusztán olyan imperatívuszok irányítják, amelyek csak néhány, egy­fajta lágy liberalizmust védelmező általános érték újramegerősítésére tudnak korlátozódni.

Ezen imperatívuszok közül a progresszív és forradalmi gondolatok koherenciája ma darabókban hever. Hiányzik a célok kidolgozása, a napjainkban ugyanolyan fontos szerepet játszani képes jelszavaké, mint amilyen szerepet 1934 és 36 között a 40 órás munkahét, a fizetett szabadság vagy a gabo­nahivatal felállítása játszott. Ebből a szempontból nem biztos, hogy ma a SMIC-et (minimálbér) illető követelések a legfonto­sabbak. A jövő körvonalait sokkal inkább a munkához való jo­gért folytatott társadalmi mozgalommal határozhatnánk meg, mintsem a feltételek javítgatásával. S létrejöttéhez épp en­nyire szükséges a francia nemzet és a világ többi része (külö­nösen a harmadik világ) közötti kapcsolatok új, haladó szel­lemű koncepciója.

(Ford.: Takács Ágnes)

M 21. sz. 1988. jún.-júl.

Jegyzet

1 Az 1988-as választásokon 4.363.000 választó szavazott Le Penre: minden tízedik feliratkozott választó. Négy év alatt Le Pen megkét­szerezte a bázisát, két évre vetítve 61%-os a növekedés. Le Pen 88-ban megőrizte 86%-os szavazatait; új választóinak 44%-a az UDF és az RPR (tehát a hagyományos – és nála mérsékeltebb – jobbol­dal) táborából jött; 1/3-uk került ki a korábban tartózkodók, ill. olyan fiatalok közül, akik 1986-ban még nem szavaztak. 72% 86-ban a baloldalra szavazott, közülük 4% az FKP szavazója volt. (Volt olyan kör­zet, ahol ez az FKP-szavazatok 40%-ának elhódítását jelentette!) (A szerk.)

1973 őszén senki sem gondolta volna, hogy milyen hosszú történet kezdődik az arab-izraeli háborúval. Ennek a háború­nak következményeként az OPEC a korábbinak ötszörösére emelte az olajárakat. Az olajárak drasztikus változása gazda­sági recessziót okozott a fejlett világban, néhány arab ország­ban viszont nagy mennyiségű pénz halmozódott fel. De az arab országok korlátozott importkapacitása miatt nem tudták felhasználni olaj-jövedelmeiket. A felesleges pénzt európai és amerikai bankokban helyezték el, akiknek szintén nem volt el­képzelésük arról, hogy mit is kezdjenek ezzel a pénzzel. A re­cesszió miatt a fejlett országoknak nem volt szükségük ennyi pénzre, de valamit mégis tenni kellett. így hát a bankárok kör­berohanták a Földet, hogy kölcsönfelvevőket találjanak. És erőfeszítéseiket siker koronázta. Sok fejlődő országnak nagy szüksége volt erre a pénzre: vagy azért mert az olajválság ha­tására üzleti feltételeik megromlottak, vagy azért, mert gyorsí­tani akarták gazdasági növekedésüket. Es itt volt ez az olcsó pénz. A kamatláb 3-4%-kai volt az infláció rátája alatt. Egy ideig úgy tűnt, hogy ezt a pénzt soha nem is kell visszafizetni. De tempora mutantur és a kamatlábak mutantur in illis. A má­sodik olajválság után a vezető ipari hatalmak, különösen az Egyesült Államok „szigorú monetáris politikába" kezdett, és ennek eredményeként a kamatlábak meredek emelkedésnek indultak, néha elérték nominálisan a 20%-ot is.

A pénz, ami korábban olcsó volt – egyszeriben nagyon drága lett. De az adósoknak nem volt módjuk rögtön visszafi­zetni tartozásaikat, így kénytelenek voltak újabb kölcsönöket felvenni, hogy fizetni tudják meredeken emelkedő adósság­szolgálataikat.

Lassanként megfordult az erőforrások áramlásának irá­nya. Az adós országok többet fizettek már vissza tartozásai­kért, mint amennyit eredetileg kölcsönvettek. De ennek elle­nére a magas kamatlábak miatt adósságaik egyre emelked­tek. A 80-as évek második felére valamennyi egykor felvett kölcsönt visszafizették már, miközben a fejlődő és KGST-or­szágok adósságai elérték az 1.300 milliárd dollárt.

Latin-Amerika jó példája mindannak, amiről eddig szó volt. A hetvenes évek elején a latin-amerikai országok adós­ságai 30 milliárd dollár körül voltak. A hetvenes években 73 milliárd dollár folyt be, de a nyolcvanas évek első felében már 84 milliárd dollár áramlott ki ugyanebből a térségből. így a nettó egyenleg 1970 és 1986 között 11 milliárd többletet mu­tat. Ennek ellenére 1986-ra az egész külső adósság 403 milli­árdra emelkedett. Ez azt jelenti, hogy a jelenlegi latin-ameri­kai adósság egésze a felhalmozódott kamatokból áll. Ez a jelenség ismert adósságcsapdaként. Az erőforrások kiáramlanak az eladósodott országokból, (ennek ellenére) adósságaik állandóan emelkednek. Az adósságcsapda át­hághatatlan akadályt állít az eladósodott országok gazdasági fejlődése elé. Ez egyértelműen kiderül a latin-amerikai ada­tokból. Ezek az országok megpróbáltak egyensúlyt teremteni fizetési mérlegükben. Ehhez jelentős többlet szükséges a kül­kereskedelemben. De ez a többlet csak szigorú importkorláto­zással érhető el, aminek következtében lelassul a gazdasági növekedés. Latin-Amerikában a fordulópont 1982 volt. 1982-től Latin-Amerika jelentős többletet hozott létre a külkereske­delmi egyensúlyban, de gazdasági növekedése megtört. Míg a 60-as és 70-es években Latin-Amerika gazdasági növeke­dése valamivel 6% fölött volt, 1981 óta ez évenkénti 0,5%-ra esett vissza. Ugyanebben az időben az export értéke szintén csökkent és az az adósság/export arány, ami 2 körül mozgott a hetvenes évek folyamán, 5-re ugrott fel.

A stagnáló gazdaság és az állandóan növekedő adós­ság/export arány reménytelen helyzetbe hozta az eladósodott országokat. Kormányaiknak növekvő szociális feszültségek­kel kell szembenézniök, néha szociális zavargásokkal.

A problémákat érzékelve a vezető ipari országok és a nemzetközi pénzügyi szervezetek megpróbáltak tenni vala­mit. De a Baker-, majd a Brady-terv, a különböző típusú adós­ságcserék és más intézkedések nem hoztak eredményt. Mi­ért? Mert a jelenlegi feltételek között a világ adósságproblé­mája megoldhatatlan. Az adósságokat nem lehet visszafizet­ni, sőt, elkerülhetetlen az adósságok növekedése.

De nézzük a magyarázatot. Képzeljük el, hogy az adós országok csak az adósságok növekedésének az ütemét akar­ják megállítani. Ennek érdekében annyi külkereskedelmi többletet kell elérniük, amely egyenlő a fizetendő kamatokkal. Az adós országokban 1300 milliárd dollár adósság halmozó­dott fel, vagyis 8%-os kamatlábbal számolva az évente fize­tendő kamat mennyisége 100 milliárd.

De ha az adós országok 100 milliárd dollár többletet pro­dukálnának, a hitelező országoknak ugyanannyi deficitjük kellene legyen a külkereskedelmi mérlegükben. És ez a döntő kérdés. Nincsenek olyan országok, amelyek hajlan­dóak lennének 100 milliárd deficitet létrehozni az adós orszá­gok termékeiért cserébe. Jelenleg az Egyesült Államoknak van a legnagyobb külkereskedelmi egyensúlyhiánya – a defi­cit jóval 100 milliárd fölött van – de Németország, Japán és Dél-Korea többlete kiegyenlíti ezt a hiányt. Egyszerűen nincs hely az eladósodott országok exporttöbblete szá­mára (különösen, ha exportjuk szerkezetét is figyelembe vesszük). Ebből az következik, hogy a kamatokat nem lehet fi­zetni, vagy csak nagyon korlátozott mértékben, így a világ adósságállománya folyamatosan növekedni fog. Az ál­landóan növekvő adósságok egyre több problémát okoz­nak nemcsak az eladósodott, de a hitelező országok szá­mára is.

Ahogy láttuk, a gazdasági növekedés gyakorlatilag leállt az erősen eladósodott országokban, és a szociális feszültsé­gek politikai problémákat okoznak. Ezen országok csökkenő vagy stagnáló importszükségletei akadályozzák a fejlett or­szágok exportlehetőségeit, így ezeknek is kisebb a gazda­sági növekedésük, mint az adósságprobléma nélkül lehetne.

Nos, ha a felhalmozódott adósságok stagnálást, sze­génységet és szociális feszültséget okoznak az eladósodott országokban és lassabb gazdasági növekedést a hitelező or­szágokban, sőt ha a közgazdasági gondolkodás jelenlegi ke­retei között ez a probléma megoldhatatlan, akkor mit lehet mégis tenni?

Úgy tűnik, az egyetlen megoldás az, ha néhány gazda­sági alapelvről megváltoztatjuk a felfogásunkat. Ma elkerül­hetetlen, hogy az eladósodott fejlődő országok ugyanannyi, sőt még magasabb kamatlábat fizessenek, mint a fejlett or­szágok. De az ő lehetőségeik adósságszolgálatuk kiegyenlí­tésére egészen mások.

Egy országban a valóságos kamatlábnak hosszú távon azonosnak, vagy megközelítően azonosnak kell lennie a tényleges gazdasági növekedéssel. Ebben az esetben ugyanis mind az ipari, mind a banktőke gyakorlatilag hasonló hasznot élvez a gazdasági növekedésből. Nagyobb különb­ség a kétféle ráta között hosszú távon súlyos problémákat okoz a gazdaságban. Ha a kamatláb alacsonyabb, mint a gazdasági növekedés, a bankrendszer jut csődbe, az ellen­kező esetben viszont a gazdasági növekedés lassul le.

Mindez persze csak hipotetikusan van így, mivel a való­ságban a piac – vagy súlyosabb esetben a politikai mechaniz­mus – megakadályozza ezeket a következményeket. Ha a ka­matlábak túl alacsonyak, a pénz iránti növekvő szükséglet fel­tornázza a kamatlábakat. Ellenkező esetben a bankárok nem tudnák befektetni a betétjeiket, így kénytelenek lennének csökkenteni a pénz árát, vagyis a kamatlábakat. De még eb­ben az esetben is: az ipari szférának is van lehetősége árai emelésére, és ezáltal csökkenteni fogja a tényleges kamatlá­bakat. Végül, ha nagyobb probléma merül fel, ott van a kor­mány, amelynek megvannak az eszközei arra, hogy a gazda­ságot megfelelő irányba terelje.

De ez a mechanizmus csak egy országon vagy néhány, egymással kapcsolatban lévő országon belül tud működni (amelyek a termékek, a tőke, a munkaerő egyetlen piacát al­kotják és amelyeknek közös vagy összehangolt politikai veze­tésük van).

Ha a hitelezők és az adósok nem tartoznak ugyanahhoz a gazdasági vagy politikai egységhez – és a mi esetünkben er­ről van szó -, akkor más a helyzet. A kamatlábat a legerősebb gazdaságok határozzák meg, és ez a kamatláb feltehetőleg összhangban van az ő gazdasági feltételeikkel, de ez nagyon jelentősen különbözhet a kölcsönt felvevő országok körülmé­nyeitől. A kölcsönt felvevő országok csakis abban az esetben jutnának ugyanannyi haszonhoz a kölcsönök által, mint a hite­lezők, ha gazdaságuk és exportjuk növekedése közel lenne a kamatlábak mértékéhez. De a tényleges helyzet meglehető­sen távol van ettől. Ahogy ezt Latin-Amerika esetében látjuk, a gazdasági növekedés 0 körül van, az export értéke csökken, miközben a nominális kamatláb – amelyet mindenekelőtt az Egyesült Államok politikája határoz meg – 8-70% körül mozog.

És azok között az országok között, amelyek nem tartoz­nak egyazon gazdasági szövetséghez, nincsenek ilyen ki­egyenlítő mechanizmusok.

Ebből a szempontból az adósságcsapda gyökerét ab­ban a tényben kell keresnünk, hogy a pénzpiac globális jellegű, míg a kereskedelmi áruk, a munkaerő és bizonyos mértékig a tőke piaca országonként elkülönül.

Mivel az előrelátható jövőben a világ nem egyesül egyet­len gazdasági vagy politikai egységgé, az egyetlen megoldás a mi problémánkra az, ha a pénzpiac is elkülönül, ami azt je­lenti, hogy speciális szabályokra van szükség az eladósodott országok számára. Mik lehetnek ezen szabályok fő elvei?

Mindenekelőtt az eladósodott országok számára a ka­matlábat koordinálni kell a hitelező országba irányuló export­jukkal, mégpedig úgy, hogy a kamatot az exporttöbbletből le­hessen fizetni. A kamatlábat koordinálni kell a kölcsönt felve­vők gazdasági növekedésével is, hogy stabil gazdaságot és társadalmat lehessen létrehozni, máskülönben a kamatok fi­zetése illúzió.

Valamennyi szabályt egy speciális szervezet által kell ki­dolgozni és kivitelezni, amelyben részt vesznek a hitelező és a kölcsönt felvevő országok képviselői.

Ez a javaslat meglepő lehet, de ha valaki átgondolja a fenti tényeket, nehezen talál más hosszú távú megoldást. Ter­mészetesen rövid távon az adósságprobléma többféle módon is kezelhető, de így az alapproblémát csak görgetjük magunk előtt, és elérve egy bizonyos pontot, az adósságprobléma mély, világméretű krízist fog okozni.

Mind az adósok, mind a hitelezők számára jobb lenne szembenézni ezzel a problémával, mielőtt még túl késő lenne.

(Elhangzott a XI. Jövőkutatási Világkongresszuson, 1990. május 25-én. Az eredetileg angolul készült szöveg fordítása. A szerk.)

A fenti táblázat azt a cserearány-változást mutatja be, amely a magyar gazdaság nem-szocia­lista relációjában a gazdasági válság kezdetétől 1987-ig az iparban végbement. Az első táblázat a romlás mértékét mutatja, a második a tényleges veszteséget. (Nem jelenítjük itt meg az energiahordozók cserearány-változását – bár az olajválság áttételes hatása pl. a gépipari árak­ban is nyilvánvalóan jelen van; mint ahogy a bemutatott időszakban mindjobban kiteljesedő hitelválság is rontja az eladósodott országok cserearányait.) A bemutatott áruféleségek eseté­ben azonban mindenképpen jelen van a magyar és általános kelet-európai munkának az a leér­tékelése is, amely akkor is létrejön, ha semmiféle piaci manőver nem történik, „csak" a terme­lékenység-növekedésben következik be lemaradás.

A kultúrának már a fogalma is óriási paradoxon. Egyrészt meghatározásából eredően a kultúra partikuláris: az egésszel szemben néhány kisebb rész értékeinek és viselke­déseinek az együttese. Ez így igaz, ha antropológiai értelem­ben használjuk a kultúrát, annak érdekében, hogy egyetlen, minden más, azonos szinten lévő csoporttal szembeállított csoport értékeit és/vagy viselkedéseit megértsük (a francia kultúra az olasszal szemben, a proletár kultúra a burzsoával szemben, a keresztény az iszlámmal szemben stb.), vagy ha a kultúrát irodalmi értelemben használjuk, hogy egy akármi­lyen csoporton belül rámutassunk a „felsőbbrendű" értékre és/vagy viselkedésre az „alsóbbrendűekkel" szemben, mely jelentés általában úgy összegzi a kultúra fogalmát, hogy „kul­túra mint ábrázolás" vagy „kultúra mint művészi formájú pro­duktum".¹ Mindkét jelentésben a kultúra (vagy egy kultúra) az, amit néhány ember érez vagy csinál (szemben másokkal, akik nem érzik, vagy nem csinálják ugyanezeket a dolgokat).

De másrészt kulturális értékeket és/vagy viselkedé­seket nem lehet másként megindokolni, mint néhány fel­tételezhetően egyetemes vagy egyetemleges kritériumra vonatkoztatva. Az értékek nemcsak azért jók, mert az én csoportom elfogadja azokat, a viselkedések nemcsak azért jók, mert az én csoportom így csinálja.

Reménytelen szolipszizmus lenne az ellenkezőjét állíta­ni, és (abból kiindulva, hogy ez az állítás ugyanolyan mérték­ben érvényes lehetne bármely más csoport értékeire és/vagy viselkedéseire) teljesen megbénító kulturális relativizmusra, vagy abból kiindulva, hogy más csoportok semmilyen értéke és/vagy viselkedése nem lehet jó (tehát nem lehetne tolerál­ható), abszolúte gyilkos xenofóbiára kényszerítene bennünket.

1.

Az, hogy „A nemzeti és az egyetemes" témát választottam (azaz, hogy a nemzetit választottam a különös prototípusá­nak), ez azért van, mert a mi modern világrendszerünkben a nacionalizmus a partikularizmus kvintesszenciája (jólle­het nem az egyetlen formája, de olyan formája, amely a leg­szélesebb körben magára irányítja a figyelmet, amely a leg^ tartósabb, amely a legnagyobb politikai súllyal bír, s amely a legerősebb fegyverekre támaszkodhat).

Az én kérdésem az, hogy el lehet-e képzelni egy világkultúrát? Ez abszurdnak tűnhet, ha két tényre gondolunk. Elő­ször is: évezredek óta legalább néhányan felvetettek néhány egyetemes értékűnek bizonyult gondolatot. Másodszor: kb. kétszáz éve (és még inkább az elmúlt ötven évben) több nem­zeti kormány (sőt a többségük) valamint a világszervezetek megerősítették ezen értékek vagy igazságok érvényét, tiszte­letben tartásuk kötelező voltát, mint pl. az emberi jogokról szóló vitában, melyet az Egyesült Nemzetek Szövetsége 1948-ban Egyetemes Nyilatkozatban proklamált.

Ha kitartok amellett, hogy óriási a paradoxon, csak azért van, mert ez nemcsak logikai, hanem történelmi paradoxon is. Az úgynevezett nemzeti államok – amelyek az elsődleges kul­turális vonatkoztatási pontunkat jelentik (nemcsak a mi kultu­rális vonatkoztatási pontunkat, hanem a ma legfőbbet) – ter­mészetesen relatíve új képződmények. Az ezekből a nemzeti államokból álló világ legkorábban, (s akkor is csak részlege­sen), a XVI. században jelent meg. Elméletbe csak még ké­sőbb, a XIX. században foglaltak egy ilyen fajta világot, és ek­kortól vált elterjedt ismeretanyaggá. Elkerülhetetlenül egyete­mes jelenséggé még később, ténylegesen csak 1945 után vált. A saját határokkal, saját költött hagyományokkal rendel­kező nemzeti államok felbukkanásával párhuzamosan a világ – így tartják – az egyetemes tudat, az emberiségnek nevezett valami öntudata, a még az ún. világvallásokon is túli egyete­mes ember felé mozdult (hiszen e vallások gyakorlatilag csak azokat igyekeztek univerzumukba bevonni, akik ezeket a val­lásokat magukévá tették).

Ráadásul ebben a kettős folyamatban – az egyes nemze­tek történelmi kialakulása az egyetemes emberiség történelmi kialakulásával társulva – igen érdekes anomáliával találko­zunk. Az idők során az egyes nemzeti államok kulturális megnyilvánulásaikban egyre inkább hasonlítani kezdtek egymásra. Mely állam nem rendelkezik manapság bizonyos szabvány politikai formákkal, mint amilyen a törvényhozó hatalom, az alkotmány, a bürokrácia, a szakszervezetek, a nem­zeti valuta, az iskolarendszer?

Valóban kevesen vannak! Még a művészi kifejeződés legpartikulárisabb területein is, melyik országnak ne lennének saját dalai, táncai, színdarabjai, múzeumai és képei, és nap­jainkban saját felhőkarcolói? És nem a társadalmi struktúrák azok, amelyek ezeket az egymásra egyre jobban hasonlító művészi formákat garantálják? Szinte úgy látszik, hogy minél erősebb a világban a nacionalista tűz, annál egyformáb­ban fejeződnek ki ezek a nacionalizmusok. És valóban, a legfontosabb nacionalista követelések egyike – ugyebár – mindig valamely olyan intézmény kivívása, amely a privi­legizáltabb országokban már megtalálható.

Kétségtelen, mindez részben egy kulturális diffúzió ered­ménye. Egyre javulnak a rendelkezésünkre álló szállítási és tájékoztatási eszközök. Közülünk mindenki többet tud a világ számunkra legeldugottabb sarkairól, mint az előző generá­ciók. De ez arra is késztethetne minket, hogy elgondolkoz­zunk azon, hogy melyek azok a ráhatások, amelyek kulturális különbözőségünket és kirekesztéseinket a szüznemzéses szaporításhoz hasonló módon erősítik.

Most beszéljünk a jelenség két ellentétes magyarázatá­ról, úgy, ahogy az ismételten fel-felmerült. Az első az egysé­ges világhoz elvezető lineáris tendencia tézise. Úgy tartják, a világ eredetileg számos egymástól elkülönült és eltérő cso­portból állt. Az idők folyamán lassan-lassan tevékenységi ha­táruk kitolódott, a csoportok egybeolvadtak, és lassan a tudo­mány és a technológia segítségével egy egységes világhoz, egyetlen politikai, gazdasági, kulturális világegészhez jutunk el. Még nem érkeztünk el oda, de a jövő világosan bontakozik ki előttünk.

A második magyarázat némileg eltérő fejlődést sugall, de a várható eredmény többé-kevésbé ugyanaz. Képviselői azt hirdetik, hogy a csoportok közötti történelmi különbségek min­dig felszínesek voltak. Néhány szerkezeti kulcsfontosságú módban mindig mindegyik csoport hasonlított. Természete­sen számos eltérő struktúra volt, de ezek meghatározott soro­zatot alkotnak. Ez természetesen az emberi fejlődés stádiu­mainak a modern társadalomtudományok megszületése óta népszerű elmélete. Mivel a második gondolkodásmód szerint minden „társadalom" párhuzamos stádiumokon megy ke­resztül, ugyanahhoz az eredményhez jutunk, mint az egysé­ges világ felé haladó évszázados tendenciát hirdető elmélet. Az eredmény az egységes emberi társadalom és – szükség­szerűen – a világkultúra.

De felmerül bennem a kérdés, létezhet-e egy világkultú­ra? Nem azt kérdezem, hogy „kellene-e léteznie" – később vissza fogok térni a problémára – hanem, hogy „létezhet-e". Világosnak tűnik, hogy maga a gondolat – az egyetlen világ­kultúra gondolata – egyértelmű ellenállást vált ki. Ez az ellen­állás egyrészt a világban makacsul mindig újra felvirágzó sok­oldalú politikai sovinizmus formáját ölti magára. De magára ölti az, úgy látszik, ugyancsak állandóan feltűnő számos, ún. ellenkultúra formáját is, és a csatakiáltás és a szív kiáltása mindig az uniformizáltság elleni harcnak tűnik. Én nem mon­dom, hogy a két klasszikus magyarázat – akár az egyetlen vi­lág felé mutató évszázados tendencia, akár az emberi fejlő­dés stádiumainak elmélete – bármelyike ne volna hasznos modell. Kétségtelen, hogy mind a kettő megragadja az álta­lunk ismertnek gondolt empirikus valóság aspektusait, de mind a kettő figyelmen kívül hagy néhány nagyon is nyilván­való jelenséget. És mind a kettő nagyon hazárdnak tűnő in­duktív ugrásokat igényel. (Talán a hit szaltóit?)

Szívesebben kezdeném inkább az egymást követő törté­nelmi rendszerek modelljével, amelyekben csak az a biztos, hogy volt és lesz egymásutánisága a rendszereknek, teljesen nyitva hagyva mind tartalmuk, mind formájuk kérdését.

A világkultúra fogalmát illető eredendő szkepticizmusom alapvető oka, az, hogy egy kultúra meghatározásához meg kell határozni a lényegében politikai határvonalait, az elnyo­más határait és az elnyomás elleni védekezés határait. E ha­tároknak szükségszerűen önkényeseknek kell lenniük abban az értelemben, hogy a határvonal egy meghatározott helyen (ott, és nem másutt) való kijelölésének logikája ritkán (s talán sohasem) abszolút meggyőző. Ki egy arab? Mi a jó zene? Sőt, mi az, hogy zene? Vallás-e a konfucianizmus? Világos, hogy a határok a meghatározások függvényei, és hogy ezeket a meghatározásokat nem osztják az egész világon, s nem azonosak önmagukkal már a következő pillanatokban sem. Továbbá természetesen egy meghatározott korban nem min­den arab beszél arabul, nem minden angol individualista, néhány zsidó és muzulmán ateista.

Ezzel csak egyértelművé akarom tenni, hogy bármilyen módon határozunk is meg egy kultúrát, a kiválasztott cso­port nem minden tagja teszi magáévá feltételezett értékeit vagy ért egyet feltételezett viselkedésével. Tehát: egy adott csoport milyen értelemben tesz magáévá egy adott kul­túrát? És miért ott húzódnak a határok, ahol húzódnak?

Engedtessék meg nekem, hogy az érvelést egy X. szá­zadi példával kezdjem. Az abban az időben Nyugat-Európá­ban a társadalmi termelési viszonyokban végbemenő válto­zást a történészek a „várbirtokrendszer" kialakulásának ne­vezik. A jelenség velejárója volt, hogy egy-egy nagyhatalmú személy várat épített, mert úgy gondolta, bázisként használja, ahonnan a helyi parasztokat, szabad birtokosokat és bérlőket jogilag és gazdaságilag behódolásra kényszeríti.

A későbbiek folyamán ezek a várurak megerősítették a parancsnokláshoz, a parasztok kényszerítéséhez és bebör­tönzéséhez való jogot. Vitánk szempontjából az az érdekes, hogy a terminológia, mint ennek a társadalmi átalakulási fo­lyamatnak része, módosult. Úgy tűnik, hogy már a XI. század­ban ezek a jogok – melyeket az urak alapvetően erővel sze­reztek meg a X. században – hivatalosan mint „szokások és hagyományok"² lettek meghatározva. így tehát látjuk, hogy legalább ebben az esetben a „szokás" meghatározást, a kul­túra témájának alapvető terminusát, olyasminek a leírására használták, amiről tudjuk, hogy relatíve csak rövid idővel az­előtt erőszakosan megszerzett hatalom volt.

Valójában az, hogy ezt a gyakorlatot „szokásnak" hívták, módot nyújtott arra, hogy legitimizálják (vagyis hogy csökkent­sék a betartásához szükséges erő mennyiségét). Azzal, hogy „szokásnak" nevezték, megkísérelték joggá alakítani. Az erő­feszítés feltételezhetően így vagy úgy eredményes volt.

Kétségtelen, hogy nem mindegyik paraszt fogta fel teljes mélységében azt az elvet, hogy az uraság iránti kötelezettsé­gek ez utóbbi „jogai", de sokan gyakorolták, és attól kezdve a gyermekek többsége ebbe a kultúrába illeszkedett bele, mar­osak azért is, mert eleve egy meghatározott nyelvet sajátítot­tak el, ami meghatározott vallási gyakorlattal azonosult, és azt is megtanították nekik, hogy mely dolgokat tartsák helyesnek vagy szépnek. Az egyik tartományból másikba utazó figyel­mes látogató le tudta volna írni, hogyan különböznek a külön­böző tartományok kultúrái. Kétséget kizáróan ugyanez az utazó észlelhette volna azt is, milyen bizonytalanok a határok ott, ahol az egyik kultúra egy másik, közeli kultúrával kevere­dik. Minél távolabbról jött volna az utazó, annál tágabb körben húzta volna meg egy adott kultúra határait. Az, ami Marco Polo számára „kínai" kulturális térségnek tűnhetett, egy, a Marco Polo által megjelölt kínai kultúrában született keres­kedő számára kisebb zónák sora lett volna.

Az, amit a kultúra cseppfolyósságaként lehetne megha­tározni, az mindig is társadalmi valóság volt, és az emberi tele­pülések sűrűsödésével csak erősödhetett. Talán i. e. 100.000-ben, amikor az emberiség egymástól távol élő, kis hordákba tömörült egyénekből állt, az ilyen hordák kulturális aspektusu­kat tekintve relatíve homogének voltak.

De manapság vagy az emberiség ún. „történelmi" korá­nak időszakában értelmetlen dolog önmagunkat kulturáli­san homogén horda tagjainak tekinteni. Minden egyén sok-sok kulturális részecske találkozási pontja. Ha olyan csoportok sorát képzeljük el, amely csoportok mindazon sze­mélyekből tevődnek össze, akik egyetlen individuum speci­fikus jegyeit hordozzák, mindegyik csoport az emberek eltérő sorából állna, jóllehet kétségkívül lennének konzisztens egy­másra rakodások. Ez tehát azt jelenti, hogy minden egyén ténylegesen kulturális jellegzetességek egyedi ötvözete. A festészetből vett metaforával élve azt mondhatni, hogy az eb­ből születő kollektív kultúra tájképe egy hihetetlenül széles színskáláról merített színek együttesének igen szubtilis keveré­ke lesz, még ha csak egy relatíve kicsiny térre vagy (demográ­fiai szempontból) kicsiny ország vizsgálatára korlátozódunk is.

Ebben az értelemben a világ története a kulturális homogenizáció tendenciájának pontosan az ellentéte volt: inkább a kidolgozottság növekedése, a differenciálódás vagy a kulturális komplexitás a tendencia. Már tudjuk, hogy ezen centrifugális folyamat terméke egyáltalán nem a Bábel tornya, a tiszta kulturális anarchia lett. Úgy tűnik, a cent­rifugális tendenciát korlátozó és szabályozásra képes gravitá­ciós erők közbeléptek. Modern világrendszerünkben a legerő­sebb ilyen gravitációs erő a nemzeti állam volt.

A kapitalista világgazdaság fejlődésében a létrejött nem­zeti államok speciális államtípusok voltak. Mivel önmagukat más államokhoz viszonyítva határozták meg, azokkal együtt államközi rendszert alkottak. A nemzeti állam határait nem­csak belső rendeletek határozták meg, hanem amennyiben egyetértettek vele, más államok is elismerték, s ezt a folyama­tot gyakran szerződéssel formalizálták. Nemcsak a nemzeti államoknak voltak határai, hanem igen erős tendencia irányult arra, hogy oly módon kerüljenek az államok meghatározásra, hogy minden egyes részük közvetlenül szomszédos legyen valamely más állammal, hogy az állam külső határait lehető­leg minden enkláve-területtől mentes, egyetlen folyamatos vonal alkossa. Ez természetesen tisztán formális, geopolitikai megfontolás, de hiba lenne, ha nem tárnánk fel, hogy milyen erős volt a nyomás az ilyen morfológiához való állandó alkal­mazkodásra.

Az államközi rendszer kialakításában de facto létezett néhány kiegészítő szabály. Nem lehetett „senki földje", azaz egyetlen államhoz sem tartozó zóna. És minden más így meg­határozott államnak egyforma jogállásúnak, vagyis mindegyik­nek „szuverénnek" kellett lennie. Ez feltételezhetően azt je­lentette, hogy a hatóságok az ország határain belül nemcsak teljhatalommal, de kizárólagos hatalommal rendelkeztek, és hogy senki sem kerülte el valamely állam hatóságának a fi­gyelmét.

Természetesen több évszázadba telt, amíg a földkerek­ség minden része belekerült ebbe a rendszerbe, hogy minden rész ugyanazokat a formai jegyeket öltse magára, és rögzít­sék a változó határokat. Teljesen még nem sikerült. De pél­dául 1648-hoz, az akkor létező európai államrendszert rögzítő westfáliai egyezmény aláírásához képest a világrendszer 1945 után (az ENSZ-korszakban) a jogi egyértelműség és a stabilitás modellje.

A rendszer így, ahogy kifejlődött, nemcsak az állam­egységek szerkezetrendszere volt, hanem a viszony meg­határozása is minden egyes individuum és a nemzeti álla­mok között. A XIX. században elterjedt volt a „polgár" (citoyen)-eszme. Minden egyén azt feltételezte, hogy egy, de csakis egy szuverén közösség tagja, részese. Biztosak lehe­tünk, hogy azóta harcolunk a „hontalanok" problémája ellen, valamint a „kettős nemzetiség" problémájával, de az alapten­dencia világos volt. Ily módon – az egyes tagok specifikus kö­rével – az egymással közvetlenül szomszédos, világosan kö­rülhatárolt entitások sora alakult ki. Nyitva maradt az a kérdés, hogy miképp szerezték meg az állampolgárságot. Ez a kérdés ez életciklus két pillanatában merül fel: születéskor és később, az élet során. A születéskor csak két – nem tetszőleges – le­hetőség van: az emberek vagy genetikaiba szülők révén), vagy földrajzi (a születési hely révén) okból jutnak az állampol­gársághoz. Jóllehet állandó és heves politikai vita tárgyát ké­pezte, hogy a két említett elv közül melyiket érvényesítsék, az általános tendencia a genetikai örökléstől haladt a földrajzi jog kritériumának alkalmazása felé.

Az emberi lét folyamán csak két lehetőség van: vagy le­het törvényesen állampolgárságot változtatni, vagy nem le­het. E tekintetben a „lehetetlenétől a „lehetséges" felé moz­dultunk, ez utóbbit kettős értelemben véve: új állampolgárság megszerzésének lehetősége; egy korábbi elhagyásának le­hetősége. Mindennek törvénybe foglalása összetett volt, a fo­lyamat még nem ért véget, de az iránya nyilvánvaló.

Ha ezeket a politikái folyamatokat adottnak vesszük, vilá­gossá válik, hogy hihetetlen „kulturális" problémákat vetnek fel. Minden egyén jogilag csak egy közösséghez tartozik, és minden ilyen egységnek egy sor – nagy részükben törvénye­sen korlátozott – kulturális döntést kell vállalnia. A modern ál­lamoknak saját hivatalos nyelvük, specifikus „curriculum"-mal rendelkező iskolarendszerük, sajátos viselkedést igénylő hadseregük, határátkelést szabályozó törvényeik, a család és a tulajdon szerkezetéről szóló törvényeik vannak (beleértve az örökösödési jogokat is) stb. Mindezen területeket illetően döntéseket kell hozni, és nyilvánvaló, az államok általában mi­ért az egyformaságot részesítik előnyben – mindenütt, ahol ez politikailag lehetséges. Ezeken az elkerülhetetlen döntések­kel járó területeken túl van egy másik terület is, ahol az állam­nak – elméletileg – semlegesnek kellene, de a gyakorlatban mégis ösztönözve érzik magukat politikai döntések vállalá­sára.

Attól a pillanattól kezdve, hogy az állam a nemzeti jövede­lem legfőbb elosztó mechanizmusává vált, az állam érdekeltté vált abban, hogy anyagilag támogassa a tudományt és a sok­féleképpen megnyilvánuló művészeteket.

Amint az erre a célra szánt összeg korlátozottá vált, az ál­lamnak választani kellett a különböző tudományágak és mű­vészetek között. Nyilvánvaló, hogy egy adott államban ilyes­fajta döntések száz éve után még akkor is lesz „nemzeti" kul­túra, ha eredetileg nem létezett is.

Intézményesül egy sajátos típusú múlt, egy örökség.

De van még egy másik, egy gazdasági realitás is. Modern világrendszerünk kapitalista világgazdaság. Ez működése so­rán prioritást ad a tőke meghatározatlan felhalmozásának, ez pedig a földrajzilag kiterjedt munkamegosztás létrehozásával optimatizálódik, és napjainkban ez a munkamegosztás világ­méretűvé vált. A munkamegosztás miatt áruk, tőkék, munka­erők nem korlátlan vagy szabályozatlan, de jelentős áramlá­sára van szükség. Ez azt jelenti, hogy az államok közötti hatá­roknak átjárhatóknak kell lenniük, és azok is.

Ugyanabban a pillanatban, amikor az egymástól külön­böző nemzeti kultúrák kialakultak, az áramlások következté­ben nemzeti különbözőségük halványulni is kezdett.

Részben ezeknek az áramlásoknak egyszerű diffúziós mozgása oldotta fel a különbségeket. (Erről majd a kultúra gyors nemzetközivé válásának tárgyalásakor beszélünk.) Ez az internacionalizálódás egyébként döbbenetes. S nemcsak a művészetekben figyelhető meg, hanem a legkevésbé elkép­zelhető szektorokban, a mindennapi életben (étkezési szoká­sok, lakóhelyi, öltözködési stílusok) is.

Mindazonáltal nem ment minden „simán" ebben a diffú­ziós folyamatban. Az emberek rendszeresen átjárnak a hatá­rokon, és ezek nemcsak időszakos látogatások. Az ember a munkája miatt mozog, s ezt két eltérő módon vagy szinten te­szi: a foglalkoztatási ranglétra csúcsán az emberek a gazdag országokból a szegény országokba áramlanak; ez az ember­típus inkább az időszakos letelepedők s nem az emigránsok csoportjába tartozik. Nem „asszimilálódnak"; nem is akarnak asszimilálódni, és a fogadó államok sem kívánják meg, hogy asszimilálódjanak. Kulturális értelemben relatíve szerény, ki­csiny enklávét alkotnak a befogadó országban. Gyakran a vi­lágkultúra hordozóinak tartják őket, s ez valójában azt jelenti, hogy ők a világrendszerben uralkodó csoportok kultúrájának a hordozói.

A fontosabb problémát a másik migrációs típus, a foglal­koztatási ranglétra alsóbb fokán elhelyezkedő személyek vándorlása jelenti: ők a szegényebb országokból mennek a gazdagabbakba. Ezek az emberek kulturális konfliktusba ke­rülnek a fogadó országgal. Gyakran ottmaradnak, vagy leg­alábbis megkísérlik. Amikor megpróbálnak asszimilálódni, gyakran elutasítják őket. De amikor ők maguk utasítják vissza az asszimilációt, megkövetelik tőlük. Gyakran hivatalosan is „kisebbséggé" válnak.

Napjainkban nem ritkák a „kisebbségek", sőt ellenkező­leg. Minden országban van belőle egy vagy több, és egyre több van. Mint ahogy a világ homogenizációja és az ezen a vi­lágon belül elkülönülő nemzeti kultúrák egyidejű létrehozása dialektikus kapcsolatban van, dialektika van a homogén nem­zeti kultúra és a nemzeti államban elkülönülő etnikai csopor­tok vagy „kisebbségek" egyidejű létrejöttében is.

De a két dialektika között van egy döntő különbség. E két párhuzamos ellentmondásban – az elkülönülő nemzeti álla­mok tendenciája az egyetlen világ felé mutató tendenciával, és az egyetlen nemzet tendenciája a minden egyes államon belül etnikai csoportok tendenciájával szemben – az elsődle­ges szerep: az államé. Az államok egyszerű oknál fogva kerül­hettek ebbe a szerepbe: ők ellenőrizték a fegyveres erőket. De az államoknak ellentétes szerepük volt a két ellentmon­dásban: az első esetben a kulturális különbözés megteremté­sére használták fel erejüket, a másikban pedig a kultúra uni­formizálására. Ezáltal az állam(rezon) a modern világ legha­talmasabb és legskizofrénebb kulturális erejévé vált.

És ez így igaz, mind a relatíve erős államok, mint az USA, Franciaország vagy a Szovjetunió, mind pedig az Ecuador, Tunézia vagy Thaiföld típusú, relatíve gyenge államok eseté­ben is.

2.

A kultúra mindig a hatalmasok fegyvere volt. A középkorra tett rövid utalással ezt igyekeztem bizonyítani. De a kultúra min­dig kétélű fegyver. Ha a hatalmasok oly módon akarják törvé­nyesíteni a kisajátításokat, hogy „szokássá" minősítik át őket, a gyengék, az újabb kisajátítások elleni védekezésként, ugyanezekre a „szokásokra" fognak hivatkozni. A harc per­sze egyenlőtlen, de nem eredménytelen.

A történelmileg kifejlődött modern világrendszer politika­történetében meglepő, hogy az elnyomottak egyre gyakrab­ban és egyre hatásosabban élnek azzal, amit általánosság­ban kulturális rezisztenciaként lehetne definiálni. A kulturális rezisztencia természetesen örök téma. Sokáig léteztek rela­tíve stabil népi kultúrák, amelyek az uralmon lévők kultúrájá­val szemben saját értékeiket és kifejezési módjaikat érvénye­sítették. Csoportformában sokáig tartották magukat azok az ellenkultúrák is, amelyek elszántan igyekeztek kivonni magu­kat a rájuk kényszerített ellenőrzési rendszerek alól. Ez gyak­ran bohém művészi produktumokkal vagy új vallási formák­ban jelentkező utópiák születésével kapcsolódott össze. De ezek az időszakos ellenkultúrák rendszeresen felszívódtak, meghunyászkodtak. A népi kultúrák gyengesége s egyben erőssége stabilitásukban volt. Gyakrabban vezettek társa­dalmi anesztéziához, mint társadalmi forradalmakhoz.

Ami új a mai kulturális ellenállásban, az a XIX. századi rendszerellenes mozgalmak szociológiai leleményességének az eredménye, s az a lényege, hogy az ellenzéknek, ha a vilá­got át akarja alakítani, szervezettnek kell lennie. A kulturális rezisztencia napjainkban gyakran szervezett – nem spontán vagy örök, hanem – tervszerű ellenállás.

A kulturális ellenállás szervezése olyan, mint a politikaié: hatásossága egyben végzetes korlátját is jelenti. Amikor egy rendszerellenes mozgalom megszerveződik, hogy egy ál­lam tekintélyét aláássa, vagy hogy a helyére lépjen, a vilá­got egy adott módon megváltoztató, nagyon hatékony fegyverrel szereli fel magát. De amint megszerveződik: in­tegrálódik, saját harcosait abba a rendszerbe integrálja, ami ellen fellép. A rendszerrel szemben a rendszer struk­túráját használja fel, s így törvényesíti a struktúrát. Tilta­kozik a rendszer ideológiája ellen, korábbi, szélesebb lá­tókörű (azaz „egyetemesebb" érvényű ) ideológiákra hi­vatkozik, és így részben az uralkodó erők által meghatá­rozott formában fogadja el a vita kereteit.

Ezen ellentmondás alól egyetlen politikai ellenállási moz­galom sem kivétel, és a lehetőségek szerint szembe kell vele nézni.

Ez érvényes a szervezett kulturális ellenállásra is. Ebben nincs semmi meglepő, hiszen a kulturális ellenállás a politikai ellenállás integráns része. Ha mi eltökélten hangoztatunk (vagy felelevenítünk) az erősek által a gyengékre kényszerí­tett kulturális értékekkel való szembenállásuk miatt marginali­zált vagy lenézett specifikus kulturális értékeket, akkor, min­den bizonnyal, a világrendszer egészén belül, egy adott ál­lamban a gyengék politikai harcát erősítjük. De ez arra is ösz­tönöz minket, hogy a hatalmon levők által megszabott kritériu­mok értelmében bizonyítsuk hangoztatott (vagy felelevení­tett) értékeink érvényességét. Miután civilizálatlansággal vá­dolták meg őket, a hangoztatott (új) értékek hordozói azt vall­ják, hogy valójában csak ők a „civilizáltak".

Ettől kezdve a „civilizáltság" (vagy más ezzel ekvivalens meghatározás) az egyes kulturális tevékenységek megítélé­sét meghatározó egyetemes kritériummá vált, légyen szó akár művészi előadásokról, vagy vallási rítusokról, vagy átér és az idő esztétikai felhasználására irányuló cselekedetekről.

A rendszer részéről a kulturális ellenállás kooptálása két eltérő, de egymással kombinált módon történik (éppen azért, hogy a kulturális rezisztenciát létalapjától, pontosan ellenállás mivoltától fosszák meg). Egyrészt a földkerekség hatalmasai módosítani (és/tehát eltorzítani) igyekeznek a kulturális re­zisztencia gyakorlatát. Nagy keresleti piacot teremtenek az avantgárd (és/vagy egzotikus) művészeti megnyilvánulások iránt. Olyan mindennapi használati tárgyak elosztására hoz­nak létre fejlett technológiát és kereskedelmi hálózatot, me­lyet korábban kézművesek állítottak elő, vagy egyenesen tilos volt a gyártásuk: ez annyit tesz, hogy félpublikussá alakítottak egy magántevékenységet. Közterületeket, korlátozott közte­rületeket jelölnek ki a szabványtól eltérő nyelvi, vallási, sőt jogi kifejeződési formák számára. De ez nem egyszerűen tisztán kooptálási kérdés, hanem a kulturális korrupció egy típusa is. Az legalábbis tény, hogy minden olyan kulturális ellenállási mozgalomnak, amelynek, ha csak részben is, de sikerül jelen­tős mérvű konszenzust mobilizálnia, szembe kell néznie azokkal a következményekkel, amit Weber „a karizma rutinná válásának" nevezett. Szerintem „a karizma rutinná válása" csak kétféle módon tárgyalható. Egy lényegi különbséget for­mai különbséggé lehet redukálni. Biztosítani lehet az ellenál­lást kezdeményező szervezet túlélését, de úgy, hogy ez ma­gának az „ellenállásnak" a kárára válik. Vagy pedig, az ön-megerősítés politikájától a neofiták toborzásának a politikája felé elmozdulva, ismét meg lehet erősíteni az ellenállás minő­ségét. Ezáltal lehetővé válik a szervezet túlélése, de csak olyan formában, mint valami egyetemesnek a képviselete. Egy alternatív művészi kifejeződés, egy alternatív vallás, egy alternatív tudomány proklamálása az egyedüli igazság proklamálására cserélődik fel, ez viszont megköveteli a maga adóját.

Így a kulturális rezisztencia ugyanazokat a dilemmákat érinti, mint a szűk értelemben vett politikai (hatalmi) ellenállás. A tervszerű ellenállás ellentmondásai kikerülhetetlenek, és a mozgalmaknak a lehetőségek szerint kell szembenézniük velük.

Természetesen meg lehet próbálkozni egy másik úttal is. El lehet mozdulni az anarchia vagy a szabadosság mint stra­tégia irányába. Fel lehet hozni azt az ellenvetést, hogy a kul­turális rezisztencia, a kulturális érvényesülés, azaz egy érték érvényre juttatásának az egyetlen módja az o/v/övészség, vagyis az egyén szembefordulása a tömeggel (minden tö­meggel, bármely tömeggel). Természetesen különböző idők­ben és más-más módon már tettek erre kísérletet: az ún. l'art pour l'art formájában, vagy a kis kommunákba való visszavo­nulással, vagy a nihilizmus, vagy skizofrénia formájában. Eze­ket a különböző ellenállási formákat nem kellene figyelmen kí­vül hagyni. Ezeknek a kulturális ellenállási formáknak az az óriási előnyük, hogy „individualista" címkét lehet rájuk ra­gasztani. Könnyű őket figyelemmel kísérni, mivel szervezé­sük semmi vagy minimális erőkifejtést igényel. Relatíve spon­tán módon jönnek létre, így nincs igazán szükségük arra, hogy az uralkodó értékeket tiszteletben tartsák. Tehát valami olyasmikké válnak, amit a hatóságok nehezebben ellenőrizhetnek, és kooptálásuk is nehezebb. Nem keresik a szerve­zeti győzelmet, tehát kisebb az esélyük arra, hogy gyökeret eresszenek azok között, akik azért gyakorolják ezeket a for­mákat, hogy az uralkodó kultúra egyetemes nyelvével szem­ben önmaguk igazolását kíséreljék meg. Mindezen okoknál fogva az ellenállás individualista módozatai szélsőségeseb­bek, mint a tervszerű ellenállás társadalmi formái.

Amennyiben ez igaz, akkor ezek a formák nehézséget is okoznak. Mivel az individualista formákkal gyenge társadalmi szervezettség jár együtt, a hatalom nem vesz róla tudomást, vagy megveti, vagy keményen elnyomhatja, de, éppen a rela­tív szervezettség hiánya miatt, nehéz ellene harcolni.

Tehát a kulturális rezisztencia individualista formáinak előnyei és hátrányai éppen fordítottjai a tervszerű kulturális el­lenállásnak. Egyáltalán nem világos, hogy pozitív lesz-e a mérleg. Továbbá, lehet-e az egyéni ellenállást kulturális ellen­állásként definiálni? Ha valaki kizárólag saját személyes ér­zésmódja szerint tevékenykedik, ilyen értelemben oszt meg egy kultúrát valaki mással, akár egy másik individualista ellen­zékivel? És ha az a válasz, hogy saját személyes érzésmódja mutatja meg az igaz úthoz vezető irányt, ez talán nem egyete­mes értékekre való hivatkozás? Csak ebben az esetben azzal a súlyosbító körülménnyel párosul, hogy az egyetemességre való hivatkozásból minden társadalmi dialógusból eredő kontroll hiányzik.

Soha nem gondoltam, és most sem gondolom azt, hogy önmagunkba fordulva sikerrel kivonhatjuk magunkat a terv­szerű ellenállás ellentmondásai alól. Épp az ellenkezője tör­ténhet: talán itt az ideje, hogy szemléletmódunkban egy még inkább társadalmi lét felé való előremenekülésen keresztül csökkentsük minimálisra – teljesen nem lehet kiküszöbölni – a tervszerű kulturális rezisztencia ellentmondásait.

3.

Így tehát eljutunk az egyetemes kultúra kérdéséhez. Az egye­temes kultúrát, a bölcsek humanizmusát sokáig úgy emleget­ték, mint az egyetlen eszközt, amely lehetővé teszi a provinci­alizmus – azaz a morál fejlődésének korlátai, az obskurantizmus -, a kulturális partikularizmusok meghaladását.

Most mellőzzük az egyetemes kultúrának azokat a naiv fogalmi meghatározásait, amelyek – civilizációs misszió for­máját öltve – valójában egy-egy partikuláris kultúra érvényre juttatási kísérletének álcázását szolgálják. Ezek a naiv fo­galmi meghatározások persze közhelyek, de kritikáink ké­nyelmes céltáblái. Vegyük inkább a kifinomultabb verziót, azt a követelményt, amit Léopold Sédar-Senghor egyik híres mondatában így határozott meg: „le rendez-vous du donner et du recevoir" (az „adni" és a „kapni" találkozása, kölcsönha­tása). Lehetséges-e ilyen találkozás, és ha igen, mihez ha­sonlítható?

Bizonyos értelemben feltételezhető, hogy az egyetemes­ség fogalma magától értetődően egy ilyen találkozást jelent. Végül is az egyetemesség és az egyetemlegesség etimoló­giai gyöke megegyezik. Érdekes módon a középkori európai szóhasználatban az universitas egy partikuláris kulturális kö­zösségi formát is jelentett. Lehet, hogy az egyetem az „egye­temes" szimbólumaként mint az egyes közösség értelmében vett egyetemek útkereszteződése született meg? Abban biz­tosan kételkedni kell, hogy ez a múltban így történt, de nem le­het szabadulni attól a gondolattól, hogy a jelenben és a jövő­ben így fog történni.

Ennek a kérdésnek egy másik jellemző eleme az 1968 utáni időszakban számos egyetemen a „kulturális különböző­ség" fogalmáról (és az életpályára kiható következményeiről) folytatott vita. Napjainkban az USA egyetemi berkeiben egy fontos vita kapcsán igen bizarr helyzet alakult ki: a vitázok egyik fele a női vagy a néger kultúra tanulmányozásának elő­térbe helyezése vagy az ún. irodalmi kánonok megszüntetése révén szeretné a kultúrák univerzumát befogadni, míg a má­sik oldalon olyan egyetemes kultúra mellett állnak ki, amelyet a nyugati civilizáció tanulmányozásának előtérbe helyezésé­vel közelítenek. Az az igazság, hogy fel van forgatva a világ. Mindkét fél úgy véli, hogy a partikulárison keresztül vezet az út az egyetemeshez (bár eltérnek abban, hogy hogyan értelme­zik a partikulárist). Vajon a kulturális különbözőség e fokozata, miként Sartre a nègritude (négerség-öntudat) kapcsán sugall­ta, a hegeli tagadás tagadása? Egy – bár távoli – jövőben nem fognak-e nemcsak az államok, de a nemzeti kultúrák is kihal­ni? És ha ki kell halniuk, ez lesz a tökéletes társadalom scenariója? Vagy éppen ellenkezőleg, valamilyen új pokla a robotizált egyformaságnak? […]

Azt hiszem, sokáig kitértünk az elől, hogy komolyan el­mélkedjünk egy posztkapitalista jövő kulturális következmé­nyeiről, mivel a jelenlegi kapitalizmus okozta nehézségek tel­jesen érthetően éppen elég aggodalomra adtak okot. Feltéte­lezzük, és magam is igaznak hiszem, hogy kívül maradva az egyenlőség világán nem lehet szabadság, és kívül ma­radva a szabadság világán nem lehet egyenlőség: mi kö­vetkezik ebből a kultúra, a művészetek és a tudományterüle­tén? Az a szabadság világa, ahol ki-ki a saját érzéseit követi? Az az egyenlőség világa, amelyben mindannyian ugyanazo­kat az egyetemes értékeket tesszük magunkévá?

És ha, mint ahogy bizonyítani igyekszem, a kultúra egy­szerre kollektív és konfliktushordozó kifejeződés, kollektivitás és konfliktus nélkül nem létezik, létezhet-e a „kultúra" a sza­badságnak és egyenlőségnek, ebben a feltételezett vilá­gában?

Ezen a ponton meghátrálhatnék, és azt mondhatnám: nem tudom, és – ez az igazság. Meghátrálhatnék, és azt mondhatnám: a jelen gondjai megoldása érdekében várhat­nak még a hipotetikus kérdésekre adandó válaszok (de erről nem hiszem, hogy ez igaz lenne). Gondolom nem véletlen, hogy az elmúlt 10-15 évben olyan széles körű vita folyt a „kul­túra" kérdéséről. Ez onnan ered, hogy szétesett a XIX. szá­zadra jellemző, a politikába és a gazdaságba mint a társa­dalmi fejlődés, és ezen keresztül az egyéni felszabadulás színtereibe vetett kettős hit. Néhányan visszatérnek Isten­hez, mások egy „kultúrára", vagy egy „identitásra", vagy va­lamilyen más, realisztikus illúzióra tekintenek, mely támaszuk lehet helyzetük javításában. Én szkeptikus vagyok azzal kap­csolatban, hogy egy letisztított egyetemes kultúrán keresztül rátalálhatunk a mi utunkra. De épp ennyire szkeptikus vagyok atekintetben is, hogy egy nemzeti vagy etnikai vagy bármilyen más partikuláris kultúra több lehetne, mint egy egyszerű man­kó. A mankók használata nem jelent ostobaságot. Integritá­sunk helyreállítása céljából gyakran van rá szükségünk, de a mankók meghatározásukból következően ideiglenes, átme­neti eszközök.

Azt hiszem, „utópiánkat" arra lenne a legjobb alapozni, hogy fizikai, biológiai vagy társadalmi szinten lehetetlen hosszan tartó egyensúlyt létrehozni. Tehát soha nem lesz szilárd szabadságpárti, egyenlőségpárti világunk. De elérhetünk egy olyan világrendszert, amely szerkezetében a szabad­ság és az egyenlőség felé mutat. Nem vagyok igazán biztos abban, hogy milyen is lehet ez a struktúra. De akármilyen le­gyen is, hiszem, hogy bensejében mindig ott lenne az ál­landó tendencia mind a szabadság, mind az egyenlőség visszafordítására, felforgatására.

Az általam legjobbnak elképzelt jövőnek ebben a scenariójában mindig lenne helye, állandó helye lenne a kulturális re­zisztenciának. A szabadságot és az egyenlőséget tagadó ten­dencia elleni harc módja kulturális rész-entitások: művésze­tek, tudományok, identitások teremtése és újrateremtése len­ne; mindig újaké (melyek gyakran régieknek tartják magukat), amelyek társadalmiak (inkább mint individuálisak); olyan partikularizmusok teremtése vagy újrateremtése, amelyeknek bevallott vagy be nem vallott céljuk az, hogy újra meg újra fele­meljék a szabadság és az egyenlőség egyetemes valóságát. Mindez természetesen nem lehet csupán egy feltételezett jövő leírása, hanem részben annak a jelennek a leírása, amelyben élünk.

(Ford.: Halászné Garami Szilvia)

Marxismo Oggi, 1989/3-4.

("The National and the Universal: Can There Be Such a Thing as World Culture?" in A. D. King, Culture, Globalization and the World-System: Current Debates in Art History, 3 ed., Binghamton 1991; reprinted in: I.W.: Geopolitics and Geoculture, Cambridge 1991)

Jegyzetek

1 A kultúra két értelmezésének megkülönböztetését egy korábbi mun­kámban tárgyaltam, La cultura come campo di battaglia ideologico del sistema mondiale moderno (megjelenés alatt).

2 Isaac Joshua: La face cachée du Moyen Age. Paris, La Bréche, 1988. p. 21.