1. Szerepzavar és pluralizmus

Miközben a világgazdaságban néhány periféria övezeti régiónak sike­rült a centrum-országokhoz való felzárkózás, ez a „létező szocializ­mus" országainak nem sikerült. Sőt, a nyolcvanas évek végére sú­lyos gazdasági és hatalmi válság alakult ki. A magyar és általá­ban a kelet-európai közvélemény ezt rendszerint a centralizált bürokrácia jelenlétének, s a társadalmi-politikai demokrácia hiá­nyának a számlájára írja, holott a kelet-ázsiai „kis tigrisek" vagy más sikeres harmadik világbeli országok egyikére sem jellemző a polgári demokratikus berendezkedés. A demokrácia önmagá­ban tehát elvileg nem garanciája a felzárkózásnak, a magyaráza­tot más helyen kell keresnünk.

A sikeres felzárkóztatási programok magyarázata nem elsősor­ban a politikai berendezkedésben, hanem a centrum-országokhoz való gazdasági és politikai viszonyok összességében kereshető. A sikeres országok kapcsolata a centrumhoz nem a passzív hitelfelvé­telben, nem az egyes tőkés vállalkozások működő tőke formájában történő behatolásában kereshető, hanem sokkal inkább abban, hogy Taiwantól Dél-Koreáig vagy Malaysiáig a tőke behatolása nem az egyes nyugati tőkések elszigetelt kezdeményezései alapján bontako­zott ki, hanem multinacionális nagytőke regionális terjeszkedésének lehettünk tanúi. Tehát ezek az országok politikailag olyan beren­dezkedésre törekedtek, amely biztosítja azokat a feltételeket, amelyek között a multinacionális tőke egészében birtokába ve­heti az egyes országok nemzetgazdaságát. Az állami és politikai vezetés arra törekedett, hogy a politikai stabilitás megteremtésével, valamint a termelő és a nem termelő, a képzési és hírközlési infra­strukturális fejlesztésekkel az ehhez a behatoláshoz szükséges felté­teleket biztosítsa. A helyi körülmények megszabták azt is, hogy ezek­nek a rövid- és középtávú fejlesztéseknek a biztosításához diktató­rikus vagy demokratikus politikai feltételeket kell-e létrehozni, de a ki­kötések egyáltalán nem tartalmazták a demokrácia általános követe­lését.

Ahol a centrum-országokhoz való viszony részleges tőkebehato­lásokon, vagy passzív hitelfelvételen alapult, ott – társadalmi formától függetlenül – mindenütt ellentmondásos politikai struktúrák jöttek lét­re, másrészt a legtöbb esetben zárult az adósságcsapda is. Egyfelől a Világbankon Keresztül közvetített követelések mindenütt a tőke számára kedvező liberalizációs gazdasági programban fejeződ­tek ki, másfelől kemény diktatórikus politikai intézkedéseket tet­tek szükségessé minden olyan társadalmi mozgás ellen, amely a tőke számára szükséges liberalizációs programok megvalósítá­sát gátolta volna. Jellemző példa erre Venezuela esete, ahol Perez szociáldemokrata programmal jutott uralomra, mégis 500 halottal fi­zetett a társadalom ezért, mert Perez (hogy az IMF követeléseit telje­síthesse) lövetni kényszerült a gazdasági diktatúra ellen tiltakozó munkásokra. A centrum-perifériaországok viszonyban tehát egy új, sajátos „világmodell" kikényszerítése vált az alapvető problémává, amely programot a különböző politikai berendezkedésű országok kü­lönbözőképpen voltak kénytelenek végrehajtani. Az IMF követelése, illetve ajánlat-csomagterve látszólag racionális és egyszerű, hiszen a költségvetési kiadások megnyirbálására, a nemzeti takarékossági programok kibontakoztatására, az állami juttatások visszaszorítására stb., tehát csupa racionális pénzügyi intézkedésre vonatkozik. De ezek a „neutrális" pénzügyi programok sehol sem épülnek a nemzeti gazdasági és társadalmi sajátosságokra, hanem általá­ban a multinacionális pénzügyi szervek logikájára, így a belső feltételek hiánya miatt szinte mindenütt keresztülvihetetlennek és ésszerűtlennek bizonyultak. Tekintettel arra, hogy az adós or­szágok nemzetközi szövetkezése többszöri latin-amerikai, illetve szakszervezeti kezdeményezések ellenére sem sikerült, az egyes országok a nemzetközi szervezetek erős, kartellszerű szövetke­zésével szemben egyedül maradtak, mégpedig gazdaságilag vál­ságos helyzetben. Így politikailag és gazdaságilag legtöbbször saját érdekeik ellen kényszerültek cselekedni, ami kormányzati válsághoz vezet. A követelések s azok teljesítése közötti feszültséget a nemzetközi pénzügyi szervek az ún. készenléti kölcsönökkel igyekeznek feloldani, ami hosszú távon csak erősíti a centrum és a periféria-országok közötti függő viszonyt, s ma már nyilván­való, hogy ha a hitelező országok nem hajtanak végre stratégia­váltást, nemcsak politikai destabilizálódást hoznak létre a világ jelentős régióiban, de a pénzpiacot is összeomlással fenyegetik. S miután a világgazdaságban végbemegy a termelés devalváló­dása, tehát az a folyamat, hogy mind nagyobb használati értéktöme­get hoznak létre mind kisebb értékben, ezért erőszakos hiteltúlkínálat van a nemzetközi pénzpiacon. A tőkét egyre nehezebb pénztőkéből termelő tőkévé alakítani, így valószínűleg globális érdek az adósság­csapda oldása. Csakhogy a jelenlegi helyzetben, miután a hitelezők mögött erős diktatórikus szövetségbe tömörült pénzügyi csoportok állnak, rövidtávon ez senkinek sem érdeke. A nyolcvanas évek vé­gére tehát a korábbi centrum-periféria függés helyére az adósságfüg­gés lépett.

A „létező szocializmus" országaiban olyan válság bontakozott ki, amelyben a centrum és a periféria-országok válságos viszonya mellett a két rendszer politikai versengése is megjelenik, s a gyakorlatban e kettős indíttatású folyamatnak az egyes mozzanatai alig különíthetők el egymástól. Az IMF liberalizációs követelései egy polgári típusú de­mokratizálási követeléssel kötődnek össze, tehát olyan politikai átala­kulás követelésével, amely a pénztőke behatolása számára szüksé­ges politikai feltételek biztosításában ragadható meg. Mind Lengyel­ország, mind Magyarország magántőkésekkel vagy magántőkéscso­portokkal áll pénzügyi kapcsolatban, de a tőkének nyújtott garanciái állami jellegűek. Az ilyen típusú állami garanciák nem csupán gazda­ságiak, vagy jogiak, hanem ebben az esetben az állam igyekszik olyan politikai viszonyokat is létrehozni, amelyek garantálják a tőke működése számára szükséges politikai feltételeket (háttérbe szorítják a pártállam uralmi intézményeit, kellőképpen diktatórikusán lépnek fel a lakosság elnyomorodásából kibontakozó ellenállással szemben, ugyanakkor maximális stabilitást ígérnek). A pártállam li­beralizálódik a tőkével, de diktatórikussá válik az elégedetlen­kedő társadalmi rétegekkel szemben. Ez szorosan összefügg az­zal, hogy az adósságcsapdában vergődő országok gazdaságilag végképp kimerülnek, s az egyes termelési szervezetekre már több te­her nem hárítható. Így az adósságszolgálat terheit az állam minde­nütt a lakosságra hárítja. Egy szocialista kormányzat számára ez súlyos szerepzavart okoz, hiszen a nemzettől idegen, de a kor­mányzat által felvállalt követeléseket az uralkodó párt nevében kormányzó állam az uralkodó párt osztálybázisával szemben kénytelen érvényesíteni.

Ehhez a helyzethez, mint súlyosbító körülmény, hozzájárul az is, hogy az uralkodó pártállam a kialakult helyzetért tényleges fele­lősséget visel. Elég arra utalni, hogy az adósságcsapda bezárulásához a korábbi döntési mechanizmus jelentősen hozzájárult, hiszen a hazai és a külföldi források felhasználása felett sem a társadalmi nyil­vánosság, sem pedig egy racionális gazdasági kontroll nem bonta­kozhatott ki. A politikai döntéshozó centrum, szoros együttműködés­ben a céljait igazolni kész szakértői gárdával, voltaképpen minden el­lenőrzés nélkül hozta évtizedeken át a döntéseket. Ma már bizonyít­ható, hogy például a pénzügyi lobby a hetvenes évek közepén jelen­tősen hozzájárult az ország eladósodásához, mivel rosszul mérte fel a nemzetközi pénzpiac mozgását. Ugyanakkor az akkori politikai döntéshozóknak is kapóra jött a külföldi hitelfelvétel, hiszen a politikai centrum teljesítőképességét bizonyító beruházási és életszínvonal­ emelési intézkedések rövid távú fedezetét jelentette. Ezzel a reform­ köntösben fellépő pénzügyi lobby a reformellenes politikai vezetést segítette abban, hogy minden szükséges reformintézkedést elodáz­hasson, hiszen a külföldi források bevonása fedezte belföldi vesztesé­geinket. Az elmúlt két évtizedben nyilvánvaló volt, hogy a kataszt­rófa elkerülése érdekében modernizációs útra kell lépnünk, még­is, a gyakorlatban, a döntések azokra a nagyberuházásokra, il­letve a nagyberuházások további preferálására vonatkoztak, amelyek teljesen megfeleltek a sztálinista típusú tervezés megalomániájának. S újra kell majd egyszer vizsgálnunk azt is, hogy mennyire érhető ebben a szakértelemmel alátámasztott diktatórikus döntéshozatalban tetten az a paradoxon, hogy két évtizede szinte egyetlen beruházásunk sem bizonyult valóban rentábilisnak. A hely­zet tragikumát húzza alá, hogy a beruházások leállítása Nagymaros­tól Paksig, Mánytól Recskig még súlyosabb veszteségeket okoz szá­munkra. Miközben a bős-nagymarosi csapdából még ki sem szaba­dítottuk magunkat, máris egy gazdasági háttér nélküli világkiállításra készülünk, amely döntést természetesen ugyanúgy egy hatalmi cent­rum és egy őt igazoló szakértői csoport hozta meg, mint az összes megelőző nagy döntéseinket. Sajátos helyzet állt elő: egyfelől korábbi eladósodásunkból következő mind súlyosabb, a lakosságra hárított, ill. a nemzeti vagyon végkiárusításába torkolló kötelezettségek nyo­masztanak bennünket, másfelől a döntések továbbra is az erőforrá­sok pazarlását hozzák magukkal, csak most már egy új „világmodell", az IMF által diktált pénzügyi liberalizációs programok nevében. A kö­vetkezmény nyilvánvaló: a készenléti kölcsönökkel egyre mélyebben süllyedünk az adósságmocsárba, miközben egyre inkább növelnünk kell a lakosságra nehezedő terheket.

Az említett hatalmi válság pontosan ebből a helyzetből bontakoz­hatott ki. Miután a szocializmus minden létező formájában (az ún. ere­deti szocialista felhalmozás nevében) kemény harcot vívott a gazdálkodási szervezetek valamint a lakosság részéről jelentkező túl keres­let ellen – tehát a „szocialista" modell kezdettől fogva a szükség­letek feletti rideg állami diktatúrán alapult -, a válság itt abban ra­gadható meg, hogy a szükségletek feletti diktatúra olyan méretű elvo­násokban fejeződik ki, amely már a népesség egyszerű újratermelé­sét sem teszi lehetővé. S ebből a kelepcéből, illetve szerepzavarból a szocialista pártállam nem képes kikeveredni. Hiszen a modell lé­nyege az, hogy az állam, pontosabban a pártállam, mind a terme­lési eszközök, mind pedig a munkaerő felett monopolhatalom­mal rendelkezik. Ebből következik, hogy a válság elhárításának a fe­dezete az egyes szférákkal szembeni állami megszorító intézkedése­ken keresztül teremthető meg, s miután az elvonások egy ponton túl lebénítanák a gazdaságot, az elvonásokkal szembeni puha korlát mindig a lakossági fogyasztás. A hatalmi válság akkor következik be, ha ezek az elvonások egy (nemzetenként külön meghatározható) kri­tikus tömeget érnek el, ami után a mechanizmus már nem képes to­vább működni. Némi megszorítással úgy is mondhatnánk, hogy a ka­pitalizmus periodikus túltermelési válságával szemben a szocia­lizmusban periodikusan „túlelvonási" válságok következnek be: minden társadalmi robbanás 1953-tól 1979-ig a boltok kiürülését, a reális életszínvonal gyors csökkenését kísérte. Tehát a hatalmi vál­ság abban ragadható meg, hogy egy, a munkásosztály nevében ön­magát legitimáló politikai struktúra gazdaságilag is drasztikusan fordul szembe saját osztálybázisával.

A nyolcvanas évek második felében kibontakozó magyar reform történelmi felismerése azon alapul, hogy nem várta meg, amíg a ko­rábbi robbanások menete szerint ezek az ellentmondások a véglete­kig kiéleződnek, hanem megkísérelte a hatalom és a társadalom kö­zött fennálló érdekellentétek nyílt alkufolyamatainak intézményét ki­építeni. Tehát, mielőtt a társadalmi feszültségek a robbanás kritikus tömegét elérnék, a békés átmenet esélyeinek nyílt alkufolyamatát kísérelte meg a magyar vezetés intézményesíteni, s ennek elemi lé­pése és előfeltétele a pártállam plurális politikai modellel történő fel­váltása volt. A hatalmi válság tehát egy új típusú politikai intézmény­rendszerben fejeződik ki, ami elvileg esélyt teremt a robbanás elkerü­lésére.

Csakhogy van egy lényeges kérdés, amire még nem sikerült vá­laszt találnunk. Ugyanezt a típusú fejlődést Lengyelországban egy alulról fölfelé szervezkedő társadalmi önvédelmi mozgás kényszerítette ki. Így a pluralizálódó politikai struktúra mögött egy, a társadalom egészét átfogó mozgalom működött. Magyarországon viszont a plu­ralizálódó politikai struktúra kiépítését felülről kezdeményezték, ami azt jelentette, hogy a pluralizálódó politikai érdekek nem támasz­kodnak egy, a társadalomban ténylegesen végbemenő önszer­veződésre, noha uralják a politikai panorámát. így nincs biztosíték ar­ra, hogy a pártok és a szakszervezetek körül valóban tömeges társa­dalmi érdekek artikulálódnak. Az állami és politikai bürokrácia (a nó­menklatúra) és a társadalom elkülönülése már régen megkezdődött, s egyre rohamosabb ütemben bontakozik ki, de az új típusú alterna­tív pártok mintegy „szabadon lebegnek" a nómenklatúra és a tár­sadalom között, s noha szemben állnak a pártállam által intézmé­nyesített hatalommal, nincs arra garancia, hogy külön-külön és együtt valóban társadalmi érdekeket testesítenek meg. Sajátos ellentmon­dásuk, hogy a lengyel mozgalmaktól eltérően, nem a társadalom hori­zontális önvédelmi szervezkedését, hanem az elit csoportok közötti hatalmi harcokat gerjesztik. Ezzel nem közelebb, hanem messzebb kerülnek a tömegesen létező társadalmi érdekektől. Ebből következik a legnagyobb veszély; a politikai alkudozások a társadalmi érdekek artikulációit tekintve homokra futhatnak, s a képviselet nélküli társada­lom védtelen marad. Tehát sem az osztályuralmát hirdető uralkodó párt, sem a pártállam ellen forduló alternatívok nem vállalhatják fel a társadalom érdekeinek megfogalmazását. A vitákban a társadalom hivatkozási alapként, de nem politizáló alanyként szerepel. A helyzet­ből, következően a védtelen társadalom előbb-utóbb lázadásra kényszerített társadalomként jelenhet meg.

(Felvégi Andrea fotója)

2. A közép-európai társadalmi harcok paradigmaváltása

E dolgozatban nem foglalkozhatunk behatóan azokkal a közép-euró­pai társadalmi mozgalmakkal, amelyek az ötvenes és a hatvanas évek folyamán váltakozó erősséggel és formákban folytak ebben a térségben. Ugyancsak nem foglalkozhatunk az ún. jaltai örökséggel, mint ahogy a közép-kelet-európai fejlődés szervetlen voltával sem. Összefoglalásképpen csak annyit állapíthatunk meg, hogy ebben a térségben az új rendszer egy vesztes háború után, a győztes hadse­regek szuronyainak hegyén győzött, s az is kétségtelen, hogy 1948-cal félbeszakította egy plurális társadalom kiépülését.

Mégsem mondhatjuk azt, hogy a szocializmus legitimációja az öt­venes évek elejére egészében véve hiányzott volna. Hiszen (a cseh fejlődést leszámítva) ebben a térségben korábban sem bontakozott ki szerves polgári fejlődés, sőt az immár több mint egy évszázados tár­sadalmi harc át- meg átitatódott a többnyire romantikus antikapitalista ideológiákkal. Tehát az 1945 utáni fejlődésben a különböző társa­dalmi osztályok és rétegek vágyaitól nem volt idegen egy plebe­jus, népi jellegű demokratikus átalakulás gondolata. Hogy ez, mintegy kisajátítva az átalakuláshoz fűződő elképzeléseket, egy ide­gen, felülről, erőszakosan megvalósított sztálinista (s ebben a térség­ben nemzetellenes) formában valósult meg, azzal is járt, hogy a sztá­linista rendszerek ellen forduló társadalmi mozgalmak többnyire az „eredeti" népi, nemzeti, plebejus törekvésekhez nyúltak vissza, még akkor is, ha e törekvések megfogalmazója többnyire az értelmiség meghatározott csoportja volt. Miután a sztálinista diktatúra külső poli­tikai formájában a plebejus népi törekvéseket tűzte zászlajára, s mint­egy ennek (vagy egy ezzel rokonítható ideológiának), a nevében sajá­tította ki a nép, a legkülönbözőbb társadalmi osztályok és rétegek po­litikai akaratát, a vele szemben szerveződő ellenállás is, első periódu­sában, az elidegenített ós elragadott célok visszaszerzéséért folyt. „Valódi" elidegenedés mentes osztályuralmat, „valódi" egyenlőséget, „valódi" demokráciát, „valódi" nemzeti önrendelkezést stb. követeltek ezek a mozgalmak, s ösztönösen is a rendszert legitimáló marxista ideológiai hagyományok felé kerestek kiutat. A feltámadó marxista fundamentalizmus (amit a korszak hivatalos ideológiája revizionizmusnak bélyegez) a sztálini torzulásokon túl Marxhoz vagy a marxizáló demokratikus és humanista gondolatokhoz keresett kiutat.

Ebből következik az is, hogy a nemzeti törekvéseken túl, az ötve­nes és a hatvanas években a sztálinizmussal szemben kibontakozó tömegmozgalmakban hiába keresnénk valóban restaurációs célokat, az ilyen célok legfeljebb periférikusán jelenhettek meg. A térség 1945 előtti gazdasági és politikai hatalmi és uralmi formáinak visszaállítá­sáért nem indult harcba egyetlen jelentős társadalmi réteg sem, s az ötvenes és a hatvanas években a nyugati típusú polgári demokrácia megteremtése sem volt egyetlen jelentős mozgalomnak sem célja. Annál is kevésbé, mert egy nyugati típusú polgári demokráciának itt korábban sem volt hagyománya vagy esélye. A közép-kelet-euró­pai progresszió két világháború közötti legradikálisabb gondolkodása is legfeljebb egy szocialisztikus és polgáriasult „harmadik utas" fejlő­dés hirdetésében ragadható meg.

Amikor tehát polgári restaurációról beszélünk, voltaképpen elfe­ledkezünk arról, hogy e polgári társadalom megvalósítására irányuló célkitűzés itt nem valami elveszetthez való visszatérést jelentett, ha­nem egy olyan társadalmi cél felrajzolását a régió számára, amely ön­magában is egy hosszú és ellentmondásokkal terhelt fejlődési folya­matot feltételez. Aktusszerűen, egy ellenforradalmi gesztus vagy ha­talomátvétel útján semmiképpen sem valósítható meg. Ez éppúgy magában hordaná a normális fejlődésmenet nem szerves jellegű, erő­szakos és voluntarista eltorzítását, mint ahogy a szocializmus sztálini formájának erőszakolt adaptációja ugyanehhez vezetett, csak ellen­kező előjellel. A társadalmi struktúra, a gazdasági és politikai tra­díció elnyomása, erőszakos szétzúzása, s egy hozzájuk képest idegen intézményrendszer megvalósítása, bármelyik irányban is történik, szükségképpen félbeszakítja a régió történelmileg ki­alakult fejlődésmenetét, s akár szocialista, akár kapitalista fejő­dést tűzne ki célul, ennek megvalósítása mindenképpen egy ke­gyetlen eredeti tőkefelhalmozás, s a korábban kialakult kultúra erő­szakos szétzúzása árán mehetne végbe. Tehát egy evolúciót időlege­sen félbeszakít egy forradalom, de aztán a fejlődés visszatér az eredeti trendhez. Ez a magyarázata annak, hogy 1953 és 1968 között azok a mozgalmak, amelyek ebben a régióban a „kizökkent idő" helyreállítá­sára vállalkoztak, sokkal inkább egy plurális harmadik út felé tájékozód­tak, mintsem egyértelműen a nyugat-európai fejlődés irányába.

De, miután a „kizökkent idő" helyreállításáról volt szó, úgy tűnt, hogy a fejlődés normális medrébe való visszatérés előfeltétele a sztá­lini politikai struktúra szétzúzása és a hatalom megragadása. Ebből érthető az, hogy a nemzeti tradíciókat megfogalmazó harmadik utas hagyományok s a marxizmus demokratikus és humanista hagyományait megfogalmazó értelmiségi csoportok sajátos baloldali egység­frontra léptek az egyre konzervatívabb és egyre jobboldalibb sztálini nómenklatúrával szemben, s ebből magyarázható az is, hogy a célok hordozói különböző értelmiségi szubkultúrák voltak. Ez természete­sen egybeesett azokkal a kelet-európai tradíciókkal is, amelyek a ke­let-európai értelmiség sorsproblémáit meghatározták. Az értelmiség sajátos, profetikus, váteszi küldetéstudatát több mint egy évszázadon keresztül abból építette ki, hogy gondolatilag és kulturálisan megélt egy „normális" kelet-európai fejlődést egy abnormális és „deviáns", ésszerűtlen tényleges történelmi fejlődésmenettel szemben. Nem volt képes a nyugat-európai típusú „szabadon lebegő" értelmiségi sze­repre (amely értelmiségi szerepnek a társadalmi és kulturális újrater­melésben nélkülözhetetlen funkciói vannak), de nem volt képes a szá­mára abnormális fejlődéshez szervesülni sem, így szükségképpen a politikai és a gazdasági élet perifériájára szorulva kényszerült a kul­túra és az erkölcs centrumába, hogy onnan indítson támadást egy ir­racionális hatalommal és fejlődésmenettel szemben. A kiszorítottság, a hatalomhoz való szervetlen viszony a történelmi átalakulásokban főszerepet biztosított ennek az értelmiségnek: az átalakulások élcsa­pataként mozgósította a tömegeket. Ugyanakkor a társadalmi válto­zásokban a hatalom megragadásának, majd konszolidálásának ide­ológiáját is mindig egy értelmiségi elit csoport biztosította, egy másik elit csoportot szorítva ki a perifériára, s ezzel arra kényszerítve azt, hogy a politika perifériáján egy új társadalmi cél kimunkálásán dol­gozzon. Amikor a hatalomátvétel megtörténik, a konszolidálódó hata­lom új értelmiségi elitet verbuvál, részben a régiek kompromisszumra hajló szárnyaiból, részben az újonnan létrehozott értelmiségi elitből. Szelényi-Konrád könyve, Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz, egységesnek feltételezi a hatalom támogatására verbuválódott értel­miségi elitet valamint a hatalom megragadására szerveződő, perifé­riára szorult „ellenzéki elitet", s elfelejtkezik arról, hogy a hatalmat gya­korló elit csupán a nómenklatúra értelmiségi fedezetét biztosító elit csoportokból áll, azonban önmagukban ezek a csoportok nem a hata­lom forrásai, privilegizált helyzetüket a hatalom értelmiségi jellegű ki­szolgálásából nyerik. Tehát az értelmiségi avantgárd a hatalomváltás főszereplője ugyan, de a hatalomváltást valójában a néptömegek és az erőszakszervezetek harca dönti el, s nem a főszereplővé avanzsált értelmiségi csoportok. Az ellenzéki értelmiségi csoportok az ötvenes és a hatvanas években a hatalom megragadását, majd megváltozta­tását tűzték ki célul, s ez annyiban volt jogos, amennyiben egybeesett a társadalom széles osztályainak és rétegeinek a törekvéseivel. Az a brutális visszahatás azonban, amely ezeket a társadalmi mozgalma­kat követte, Közép-Kelet-Európában mélyrehatóan szocializálta a politikai hatalommal szembeni tehetetlenségtudatot, tehát azt a tuda­tot, hogy a hatalommal szembeni nyílt és erőszakos konfrontáció a társadalmi ellenállás mélyreható vereségéhez vezet. A hetvenes években várható volt, hogy a társadalmi ellenállás cél- és formarend­szere mélyreható változásokon megy keresztül. S nem véletlen, hogy ez a változás leghamarabb Lengyelországban tudatosult.

Az NDK-ban, Magyarországon és Csehszlovákiában a sztáli­nista rendszerekkel szembeforduló társadalmi mozgalmak brutális és véres szétverése összekapcsolódott egy inkább politikai közömbös­séget és apátiát kínáló jóléti intézkedéssorozattal, amit a hatvanas és hetvenes évek gazdasági konszolidációja alapozott meg, s lehetővé vált a diktatúra liberális enyhítése. Ugyancsak ebben a régióban tűnt leginkább hatékonynak a nacionalista tendenciák, valamint a vallásos hagyományok szétverése.

A lengyel fejlődés megkülönböztetett helyzete, Lengyelország szerepe Kelet és Nyugat között, a lengyel egyház szerepe stb. ennek az országnak sajátos helyzetet biztosított nemcsak a nyolcvanas években, de már a negyvenes évektől kezdve. A lengyel ellenállás mindig össznemzeti jellegű és mindig vallásos ideológiákban jelent­kezik. A lengyelek ma úgy vélekednek 1956-ról, hogy akkor a magya­rok úgy viselkedtek, mintha lengyelek lennének, a lengyelek viszont úgy (Poznań után), mintha csehek lennének. Ezzel és más, itt nem tárgyalható tényezőkkel összefüggésben a sztálini, majd posztsztálini uralmi formával szembeni lengyel ellenállás gyakorlatilag egyetlen percre sem aludt ki. A Gierek-féle erőszakolt modernizációs program­nak egy állandóan forrongó országban kellett volna bizonyítani a szo­cializmus teljesítőképességét. S miután ezt a folyamatot 1976-ig sike­rek kísérték, 1976 után a kibontakozó válság katasztrofálisan érintette nemcsak a hatalmat, hanem a társadalmat is. Úgy tűnt, a hatalom el­játszotta az utolsó esélyét is a centrum-országokhoz való felzárkózás­ra. A társadalom viszont belefásult abba, hogy a kegyetlen harcok eredményeképpen a hatalom egyik elit csoport kezéből a másik ke­zébe csúszik át. A hatalom átvétele helyett a társadalom a hatalom el­leni védekezés megszervezésébe kezdett.

A társadalmi ellenállás nem egyszerűen a többpártrendszer feltá­masztásán, vagy az uralkodó kommunista párt melletti szatellit pártok aktivizálásán nyugodott. Ezek mellett a szervezetek mellett egy alulról felfelé kiépülő hatalmi struktúra szervezése is fontosnak látszott, s en­nek legmagasabb rendű kifejezése, mintegy ideáltípusa az 1956-os magyar munkástanács-struktúra volt. A munkástanács a gazdaság feletti nemzeti ellenőrzés, a gazdasági hatalom társadalmi kisajátítá­sának szervezetét jelenti. Nem véletlen, hogy a mozgalomnak leve­rése után újból az ellenálló értelmiségi szubkultúrák szervezeteibe csúszott vissza a hatalom elleni támadás megszervezésének felada­ta, ennek jellegzetes szervezeteit jelentették az ellenzéki csoportok, a repülő egyetemek, a Charta-mozgalom stb. Az ellenállás leverése után ezek az értelmiségi csoportok tartották ébren a rezisztencia gon­dolatát és munkálkodtak az ellenállás új céljain. Csehszlovákiában vagy Magyarországon ezek a csoportok ragaszkodtak az ötvenes években kialakult szerepekhez, noha mindig beleütköztek a társada­lom sűrűsödő közönyébe.

A társadalmi közöny abból táplálkozott, hogy a névtelen tömegek kegyetlen árakat fizettek a hatalommal való konfrontációk után, s az idő múltával egyre nehezebben voltak mozgósíthatók arra, hogy ut­cára lépjenek, s a hatalomátvétel politikai intézményrendszerét szer­vezzék.

A lengyel munkásság a sokszoros vereség után sem teszi le a fegyvert, hanem a társadalmi harc céljainak a megváltoztatására tö­rekszik. S a lengyel értelmiség felismeri ezt a változást, tudatára jut annak, hogy a hatalomért már aligha viheti harcba a tömegeket, hogy a munkásoknak elment a kedvük a nyílt politikai konfrontációktól, be­látták, hogy a hatalom átvétele nem old meg semmit. Ugyanakkor azonban 1976 után a Gierek-féle modernizációs program befulladása, az addig szinte példátlan méretű eladósodás stb. olyan terheket rótt az országra, hogy azt mintegy spontán önvédelmi szervezke­désbe kényszerítette. Az önvédelmi harc színtere a szakszerveze­tekbe tevődött át, hiszen a védekezésre kényszerülő munkásoknak nem voltak illúzióik a politikai konfrontációkat vagy a hatalmi harcokat illetően. Ugyanakkor kialakult egy olyan harcmodor, amely szakít a sztálinista típusú szakszervezeti gyakorlattal, s visszatér a szakszer­vezetek klasszikus érdekvédelmi funkciójához. Itt nyílt egy jogilag is körülbástyázott lehetőség arra, hogy a társadalmi önvédelmet politi­kai konfrontációk nélkül is megszervezzék. Ha a lengyel és a magyar különbségeket komolyan vesszük, az első és a legfontosabb mozza­nat mindenképpen az, hogy 1976 után a lengyel társadalom olyan helyzetbe került, hogy egyrészt nem látta a politikai konfrontáció értel­mét, másrészt viszont az elégedetlenség milliós tömegeket hatott át.

A lengyel értelmiség felismerése pontosan ezt az esélyt tette vilá­gossá és egyértelművé. Amennyiben szakítanak a tradicionális kelet­-európai értelmiségi szereppel, és szakítanak a kelet-európai revizionizmusnak valamint a fundamentalizmusnak a hatalomátvételre irá­nyuló mozgalmi céljaival, úgy széles körű tömegmozgalmat indíthat­nak meg a hatalom feletti kontroll megszervezéséért. Az értelmiség feladata ebben az esetben azoknak a stratégiáknak a kimunkálásá­ban áll, hogy megtalálják a politikai konfrontáció elkerülésének s a po­litikai hatalom össztársadalmi ellenőrzésének a megszervezéséhez vezető utat.

Az ötvenes és a hatvanas évekhez képest így a mozgalom önkor­látozó jellegűvé válik, hiszen nem törekszik a hatalom közvetlen kisa­játítására, mert ez a törekvés olyan nyílt konfrontációhoz vezetne, amelyben egyértelműen az erőszakszervezet felett rendelkező hata­lom lenne győztes. Nem véletlen, hogy 1981. december 13-án ezt a konfrontációt Jaruzelski kénytelen kikényszeríteni, mert a Szolidari­tásnak még nem, a hatalomnak viszont már igenis elfogytak a cselek­vési alternatívái. De azt is látni kell, hogy mivel a katonai konfrontációt nem a Szolidaritás kényszerítette ki, s mivel a Szolidaritás más politi­kai intézményeit hordozó struktúrák érintetlenül maradtak, a Szolida­ritást nem lehetett katonailag véglegesen legyőzni, legfeljebb időlege­sen föld alá kényszeríteni. A lengyel társadalmi mozgalom másik jel­legzetessége az volt, hogy (az önkorlátozásból következően) az értel­miség szerepe eleve másodlagossá vált, tehát nem az volt a feladata, hogy egy spontán szerveződő mozgalomnak célt és vezetőket adjon, hanem hogy a mozgalomban magában lévő célokat tudatosítsa, s a spontán kitermelődő vezetőket tanácsadóként segítse. Lech Wałęsa nem „előretolt" figura, hanem egy osztály vagy egy réteg alulról felfelé kiválasztott vezetője, akinek az értelmiségtől függetlenül is megvan­nak a saját céljai, akinek kiválasztása egy osztályküldetés alapján tör­tént, s akit az értelmiség csak segíthet, de sem ki nem emelhet, sem le nem válthat.

A Szolidaritás első tanácsadói jellegzetes értelmiségi körökből kerültek ki, akiknek a képzettsége indifferens volt a mozgalom céljai­nak szempontjából. A szakszervezet kisajátításával kiépítettek egy horizontális struktúrát, amely a centralizált bürokratikus hatalom feletti kontroll adekvát társadalmi formájává vált. A horizontális struktúrában egy pluralizálódó társadalom érdekképviselete és érdekvédelme jut nyitott formához, s éppen azért, mert ezeket az érdekeket nem akarja közös nevezőre hozni, nem kényszerül arra, hogy korporatív vagy vertikális struktúrát építsen ki. A hatalommal szembeni önkorlátozás­nak így megteremti a strukturális garanciáját, hiszen a horizontális struktúra a hatalommal szembeni ellenállást hordozza, de kormány­zati funkciók ellátására vagy kormányzati felelősség vállalására kép­telen. Ez megmutatkozik abban a tragikomikus helyzetben, hogy a Szolidaritás képes megnyerni bármilyen választást, s ez így lesz felte­hetően egy történelmi korszakon át, de ha átveszi a hatalmat, abban a pillanatban saját társadalmi struktúrájával kerül szembe. A válasz­tási győzelem ezért a Szolidaritás hatalom feletti ellenőrzésének hite­lét erősíti, jelzi azt, hogy a mindenkori hatalom cselekvésében meg­határozott alternatívák közé szorult, hiszen a társadalom intézménye­sült akarata minden lépését ellenőrzi, ugyanakkor ez az egyensúly fel­tételezi azt, hogy a hatalom hagyományőrző és felelősségvállaló sze­repe erősödik, miközben politikai és társadalmi cselekvési köre szű­kül. A hatalom Kontinuitása azt jelenti, hogy a hatalom jellege erősza­kos konfrontációk nélkül is megváltozik. A cselekvési kör szűkülése azzal jár, hogy beavatkozása a gazdasági és a társadalmi életbe egyre inkább csak egy, a társadalom által is visszaigazolt szakszerű­ség által történhet, nem pedig a korábbi – vagy bármilyen – ideológiai és politikai omnipotencia alapján. Minél nagyobb az egyensúly a hata­lom és a hatalom feletti társadalmi kontroll között, annál nagyobb esély van a társadalmi megbékélésre, de a kettős funkció nem kever­hető össze.

A lengyel társadalmi-önvédelmi mozgalom tehát mint kvázi-szakszervezeti mozgalom fejeződött ki, ami azzal is összefügg, hogy a lengyel ellenzéki értelmiség felismerte az ellenállásban bekövetke­zett paradigmaváltást, átértékelte saját tevékenységét és a megválto­zott munkásmagatartásnak megfelelően alakította ki új stratégiáját. A paradigmaváltás nem az értelmiségi magatartásban, hanem a neosztálinista bürokratikus centrum ellen folyó osztályharcban, a munkások célkitűzésében, módszereiben és stratégiájában következett be. A hatalomátvételről való lemondás kiindulópontja tette lehetővé azt, hogy az osztályharc intézményei ne vertikális struktúrában jelenjenek meg, hanem tisztán horizontálisan. Hiszen a horizontá­lis struktúrák képesek megjeleníteni minden társadalmi osztály, réteg és csoport érdekeit, összességében a vertikálisan kiépülő nómenkla­túra hierarchiájával szembeni társadalmi ellenállást, annak „győzel­me" (azaz létrejötte) után a hatalom feletti társadalmi kontrollt, de ez nem alternatívateremtő, nem programadó szervezet. Tehát struktu­rálisan beleépül egy tőle idegen, nómenklatórikusan kiépült, szoros ellenőrzés alá vont állami hatalomba.

Ehhez képest a magyar fejlődés sokkal zavarosabb képet mutat. A felülről engedélyezett (kezdeményezett?) pluralizálódás nálunk nem egy széles körű társadalmi mozgalom kibontakozását segítette, hanem a tradicionális kelet-európai értelmiségi ellenállás kibontako­zását. A magyar reform kétségtelenül jól ismerte fel azt, hogy a nó­menklatúra által intézményesült hatalom valamint egy plurális érdek-struktúrában szerveződő társadalom között egyre élesebb frontvonal húzódik, de az érdekpluralizálás politikai megjelenítésére vonatkozó kezdeményezésekben nem működött a paradigmaváltás felismerése és tudatosítása. Ezért az érdekegyeztetés elsősorban a marginális helyzetbe került, a hatalomváltás ideológiáján munkálkodó értelmi­ségi szubkultúrákat érintette, de nem volt képes a nómenklatúra és a társadalom között kialakult dichotóm szerkezeten semmit sem változ­tatni. A pluralizmus ezért ma nálunk inkább dualizmus.

Az, hogy a pluralizmust felülről kezdeményeztük, azt is jelentette, hogy nem fordulhatunk közvetlenül a társadalomhoz, mivel a társada­lom (a lengyeltől eltérően) nálunk semmilyen, az ellenállást hordozó szervezettel nem rendelkezett. A magyar társadalom a nyolcvanas években „néma" társadalom, tehát a pártállam intézkedéseivel szem­ben nem szervezkedő társadalom volt. A pluralizmus megszervezé­sének kiindulópontja ezért a hatalmi elit és a marginális helyzetben lévő értelmiségi ellenzéki elit között kialakult viszony. Az ellenzéki ér­telmiségi elit rendelkezett szervezettel, s rendelkezett egy saját, noha korlátozott nyilvánossággal is. Mivel a kelet-európai értelmiség klasszikus ellenzéki szerepét vállalta magára, nemcsak nyugati kapcsola­tokkal rendelkezett, nemcsak (arányához képest) felfokozott várako­zásokkal a nyugati nyilvánosságban, hanem az ellenállásnak ebben a régióban szükségképpen megszerzett erkölcsi nimbuszával is, amely nemcsak a nemzetközi erők szemében, hanem a pártállamon belül szükségképpen jelenlevő reformtradíciókat képviselő erőknek a sze­mében is glorifikálta az ellenállásnak ezt a formáját. A nyitás tehát, amit a „hatalom" tett irányába, azt is jelentette, hogy meghatározott pályára kényszerítette ezt az ellenzéket, nem kényszerítette arra, hogy a társadalom „védelme alá" helyezze magát, hanem lehetősé­get adott számára a hatalom képviselőivel való közvetlen tárgyalások­ra. S így ez az értelmiség nem kényszerült arra, hogy „behatoljon" az egyre sűrűsödő társadalmi elégedetlenségbe: ahelyett, hogy az egyes társadalmi osztályokban és rétegekben látensen munkálkodó ellenállás felszínre hozatalán, ennek az ellenállásnak a politikai artikulálásán munkálkodott volna, önmagát kezdte szervezni, saját cso­portjainak akart célt, ideológiát, programot kidolgozni.

Saját céljai természetesen korlátozottak társadalmi bázisukat il­letően. Csoportprogramok, csoportideológiák, amelyek – eleve arra építve, hogy a jelenlegi, a nómenklatúra által gyakorolt hatalom illegi­tim – szükségképpen a hatalomra irányulnak és szükségképpen mint nemzeti programok fogalmazódnak meg. (Egyáltalán nem véletlen: az SZDSZ, az MDF vagy a FIDESZ mindig a nemzet, vagy legalábbis a nemzet egy teljes generációja nevében szól.) Ezért sajátos parado­xon áll elő. Miközben az így megszólaltatott szervezetek egyre roha­mosabban radikalizálódnak, társadalmilag nem képviselnek valóban jelentős erőt. Miközben egyre militánsabban támadják az állampártot, egyre mélyebben húzódnak és egyre erősebbek azok a kötelékek, amelyek az uralkodó pártállammal összekötik őket – objektíve a tár­sadalommal szemben. S minél szélesebb nemzeti „program" nevé­ben lépnek fel, a nemzet tényleges belső érdektagoltságát annál in­kább elfedi ez a program, tehát a „nemzeti" jelző mögött annál inkább szűkül a felvállalt érdekképviselet szociális bázisa. S minél militánsabbak politikailag a tényleges gazdasági harcban, annál inkább tá­mogatják de facto a pártállam kibontakozó gazdasági-állami diktatú­ráját. Tehát, miután a klasszikus kelet-európai értelmiségi szerephez akkor is ragaszkodnak, amikor ennek a szerepnek egyre kisebb a szo­ciális fedezete (hiszen a magyar munkás sem akarja „megragadni a hatalmat", sokkal inkább védekezni szeretne az őt nyomorgató állami, kormányzati hatalommal szemben), az ellenzéki értelmiség, politikai­lag radikalizálódva, valójában a társadalomból szorul ki. Azáltal tehát, hogy a megnyílt politikai lehetőségek között az ellenzéki értelmiségi politikai szubkultúrák ragaszkodtak a korábban kialakult történelmi szerephez, végül is a társadalom felé vezető utakat torlaszolták el ma­guk előtt, s egyre szorosabb bilincsekkel kapcsolták magukat a hata­lomhoz.

Arra az útra kényszerültek, hogy pártként fogalmazzák meg ma­gukat. Egy pártprogram szükségképpen a nemzethez szól, így „elvizenyősítették" azt a szociális alapot, amelyre mint mögöttük álló erőre hivatkozhattak volna. Nem vették észre, hogy a legszélesebb rétegek számára közömbös a hatalom sorsa, hiszen felismerték azt, hogy a társadalmi osztály által megragadott hatalom egy hatalmi elit kezébe kerül, amely nevében, de ellenére gyakorolja azt. A legkülönbözőbb társadalmi rétegek a korábbi fundamentalista revizionizmus által ve­zetett társadalmi, nemzeti harcok vereségét követő megtorlások, ki­ábrándulások, illúzióvesztések következtében sokkal inkább a min­denkori hatalommal szembeni védekezés megteremtését, a min­denkori hatalom feletti kontroll megszervezését aspirálják, sem­mint a hatalom tényleges megragadását.

A „hatalom", tehát a pártállam „szerepzavarba" került. Az a tény, hogy a gazdasági válság árát, csakúgy, mint a modernizáció árát a la­kosság, döntően tehát saját bázisa kizsákmányolásával, ezzel az osz­tálybázissal szemben gyakorolt gazdasági diktatúrával kell megfizet­nie, alapvető legitimációs kérdéseket tett fel a nómenklatúrával szem­ben. Másfelől viszont súlyosbította a helyzetet az is, hogy a korábbi társadalmi robbanások után a konszolidáció legfontosabb eszköze kétségkívül a társadalom fokozott depolitizációja, s ennek ellentétele­zése az életszínvonal állandó (noha mérsékelt ütemű) emelése volt. Amikor ezt nem lehetett tovább tartani, a centralizált állami és politikai bürokrácia (a nómenklatúra) maga mondta fel a kialakult közmeg­egyezést, nem politikai akaratból következően, hanem azért, mert en­nek a közmegegyezésnek hiányzott a stabil, hosszú távú gazdasági alapja. S a lakosságra hárított gazdasági terhek súlyosbítása egy po­litikai diktatúrával – ahogyan ez a reformellenzék cselekvéséből kö­vetkezett volna – elkerülhetetlenül társadalmi robbanást váltott volna ki: vagy egy lengyel típusú önvédelmi válságot, vagy egy durva „ba­los", terrorisztikus rendcsinálást.

3. A magyar pluralizmus útja és esélyei

A hatvanas években úgy tűnt, hogy a baloldali gondolkodás külső és belső indíttatásokból kibontakozó reneszánsza képes feledtetni 1956, majd az azt követő leszámolás sokkját. A birtokon belüli értelmi­ség nem csupán az 1956-ot vezénylő értelmiségi csoportokkal igye­kezett leszámolni, hanem ugyanakkor kísérleteket tett arra is, hogy folytassa az ötvenes évek reformértelmiségének desztálinizálási programját, sőt míg az előbbire gyakran taktikai megfontolásokból kényszerült (a konzervatív nemzetközi és hazai erők politikai nyomá­sára), ez utóbbi úgy tűnt, hogy a megbékélés stratégiai alapja. A hely­zet és a struktúra kétlelkűsége, a szocializmus nemzetközi és hazai helyzetének kétértelműsége eredményezte azt, hogy a hatalom egy­részt az 1956-os események reformista erőivel szemben a nemzet­közi sztálinista érdekeknek és a Szovjetunió birodalmi érdekeinek alá­rendelt logika szerint cselekedett, hogy aztán a reformkommunizmus elemeit egy pragmatikus politikába csomagolva s a gazdasági pros­perálásra támaszkodva kísérelje meg átmenteni. A kényes egyensú­lyon alapuló kiegyezés feltételezte a legkülönbözőbb osztályok és ré­tegek depolitizálását, hogy a politikai kérdések, elvont elméleti síkon, mint a különböző elit csoportok közötti ideológiai viták kezelhetővé transzponálódjanak. A magyar reformmozgalom megtörése a hetve­nes évek elején a korábban hallgatólagosan kötött konszenzusok belső gyengeségére világított rá. Ami 1972-1974 után történt, a kény­szerű nyitás Nyugatra, voltaképpen nem volt más, mint a politikai rendszer működési zavaraiból következő veszteségek külföldi hite­lekből történő finanszírozása. 1972-1974 után egyfelől nyilvánvalóvá vált (a gazdasági válság nyomására) a sztálini és a posztsztálini mo­dell válsága (még annak magyar formájában is, amely pedig a reform gondolatát, mint legitimációs bázist ébren tartotta), másfelől viszont azt a tradicionális értelmiségi magatartást, amely a sztálini modellel szemben egy demokratikus szocializmus fundamentalista módon marxista modelljét táplálta intellektuálisan a fennálló, nómenklatórikus, centralizált bürokrácia uralmával szemben, új, baloldali, tömegekre támaszkodva kidolgozott célok híján jobboldalra sodorta át. A hatalmi és ellenzéki elit jobbra sodródása, ill. a körülmények hazai és nemzetközi politikai erők által meghatározott kényszerítő ereje folytán kibontakozó konzervatív fordulatban jelölhetjük meg azt a hajtóerőt, ami a politikai küzdelmeket kivonta a társadalomból, s az értelmiségi elit csoportjai közötti harccá tette. A hatvanas években kialakult re­formpolitika olyan új társadalmi átrétegződési folyamatokat indított be, amelyek két évtized alatt nem csupán átalakították a társadalmi struktúrát, hanem – felbontva a korábbi osztályszerkezeteket -, egy atomizálódó társadalom s az ehhez kapcsolódó atomizált én-tudat ki­alakításához vezettek. A társadalom atomizálása azzal a következ­ménnyel is járt, hogy leszerelte a klasszikus szolidaritás-élményt is, s így a társadalmi ellenállás esélyeit hihetetlen mértékben összezsugo­rította.

A társadalom tehát igyekezett elkerülni a politikai jellegű konfron­tációkat, ugyanakkor az egyes egyének depolitizált és atomizált ma­gatartásuk következtében a megszorító kormányzati intézkedésekkel szemben egyéni kiutak keresésére kényszerültek. Csak lassan és akadozva bontakozik ki a közös sors tudata az egyes társadalmi réte­gek esetében. A társadalmi közöny több mint két évtizedes folyamat alapján alakult ki az országban, s feltehetően hosszú időszakon át meghatározhatta volna a nómenklatúra s a társadalom közötti meg­egyezést – hiszen kölcsönös előnyöket kínált – ha a nómenklatúra ál­tal képviselt pártállam nem vitte volna bele gazdaságunkat egy modellválsággal azonos méretű gazdasági csődbe. A tanulmány elején említett hatalmi válság pontosan abban ragadható meg, hogy a nó­menklatúra a gazdasági válság finanszírozását a nyolcvanas években mindinkább és döntő mértékben a lakosságra hárította át, ezzel felmondta a hatvanas években széles társadalmi réte­gekkel megkötött depolitizáló közmegegyezést. A politikai diktatú­ráról való lemondás feltételezte a jóléti intézkedésekkel depolitizált társadalmat, a gazdasági diktatúra viszont aktivizálni fogja az általa sújtott társadalmi rétegeket, a tulajdonviszonyokban bekövetkező változások, amelyek a tőke és a munka kettéválasztásán alapul­nak, gyors ütemben hoznak létre egy új osztályszerkezetet, amelyben tanúi lehetünk egy új osztálytudat gyors kiépülésének is. A nómenklatúra szerepzavara az új osztályszerkezet kialakulásá­val fejeződik be, hiszen a gazdasági diktatúrát a saját osztálybázisá­val szemben kell gyakorolnia.

A pluralizmusnak az a jellegzetesen magyar formája, aminek a ki­épülése napjainkban folyik, egy olyan történelmi helyzetet jelent, amelyben keverednek egy korábbi korszak sajátosságai, s egy meg­születő új korszak jellegzetességei. A korábbi korszak jellegzetes­sége az, hogy a politikai mozgások alanyai a különböző értelmiségi szubkultúrák, az új korszak előrejelzése, hogy ezek a mozgalmak mintegy leszakadnak a tényleges társadalmi és gazdasági ellentétek­ről, s önálló politikai ellentmondások formájában jelennek meg. A ma­gyar értelmiség politikai reflexei a régiek, hagyományosan kelet-euró­paiak. De a tényleges társadalmi mozgások időközben paradigmavál­táson mentek keresztül, tehát az értelmiségi elit által képviselt poli­tikai céloknak tényleges (az értelmiségen, középosztályon túlmenő) tömegbázisa nincs. Az alternatív mozgalmakat nem pozitív prog­ramjuk, hanem az állampárt által intézményesített nómenklatórikus hatalommal szembeni bizalmatlanságuk fűzi össze egymással, s köti meglehetősen bizonytalanul össze a legkülönbözőbb társadalmi réte­gekkel. A társadalmi ellenállás kettős értelemben is dualisztikus szer­kezetűvé vált Magyarországon. Egyrészt dualisztikus szerkezetet mutat a társadalom politizált és depolitizált rétegeinek a szembenállá­sa. Mivel ez a két réteg külön fejlődési pályán mozog, s mert a politi­záló társadalom nem a depolitizált társadalom érdekstruktúráját ele­veníti meg, olyan látens ellentmondások működnek ebben a meg­oszlásban, amelyek a nómenklatúrát és az eddigi politikai ellen­zéket egy táborba sodorva állíthatják szembe a gazdasági dikta­túra által elnyomorított társadalommal. A másik dualisztikus szer­kezet a politizáló társadalmi rétegeken belül alakul ki, hiszen az alter­natív pártokat és mozgalmakat nem egy pozitív program köti össze és választja el egymástól, hanem az eddig uralkodó párttal szembeni po­litikai bizalmatlanság, tehát negatív egységet alkotnak. Az alternatív pártok és mozgalmak a politizáló társadalmi rétegeket mintegy hori­zontálisan fonják át, jelenlegi szervezkedésükben tehát benne van egy, a nómenklatúra felett kibontakozó össztársadalmi kontroll kiépí­tésének lehetősége. Az alternatívok valódi tétje az, hogy sikerül-e kö­veteléseik és politikai céljaik számára szerves tömegbázist találniuk, tehát képesek-e a kelet-európai váteszi szerepből egy társadalmi osz­tály vagy réteg látens céljaihoz és mozgalmához szervesülni, vagy pedig a társadalmi struktúrában elszigeteltek maradnak, így saját po­litikai céljukat romantikusan és érzelmileg felfokozva, mint nemzeti programot kell hogy megjelenítsék.

Látjuk tehát, hogy a pluralizmus kibontakozása, illetve annak a nómenklatúra által történő kezdeményezése szükségszerű volt, hi­szen a pártállam modellválsága, a saját osztálybázissal szemben ki­bontakozó gazdasági diktatúra az uralkodó párt szerepzavarát ha­talmi válságig mélyítette. Másfelől azonban e mozgás kibontakozása „felülről", és túl korán is történt, úgy is fogalmazhatnánk, hogy az igaz, hogy a hatalmon lévők már nem voltak képesek a régi módon kor­mányozni, de az alattvalókban még nem tudatosult az, hogy már ők sem tudnak a régi módon élni. Tehát a felülről kezdeményezett politi­kai reformok nem találkoztak a társadalom alulról bontakozó önszer­veződésével, a politikai és hatalmi harcok a széles társadalmi mező­ből az értelmiségi elitcsoportok közötti harcok területére csúsztak át. Miközben az elitcsoportok vívják a maguk csatáit, a valódi háború még előttünk van. E háború kiváltó oka a kormány (és majdani utódai) által gyakorolt gazdasági diktatúra lehet, amit úgy is megfogalmazhat­nánk, hogy ma Magyarországon valójában egyetlen „alternatív" prog­ram létezik, amely a pártállam ideológiáját ténylegesen is porig rom­bolja, ez pedig az a 88/89-ben elindított kormányzati program, amely napjainkban [1989 – a szerk.] mutatja meg antiszocialista, munkáselle­nes, sőt emberellenes jellegét. Ez a program tényleges alternatíva minden szociális érzékenységű pártprogrammal szemben, hiszen a thatcherizmust ötvözi a szabadversenyes kapitalizmus burzsoá-ideológiájával. Hogy ezt a liberális eszmékből szőtt szép szavak csipkéivel takarja le, nem változtat azon a tényen, hogy az öklére vaskesztyűt húzott. Kétségkívül megtörtént az ideológiai, az osztály-, valamint a kormányzati érdekek radikális szétválasztása, s ezzel kezdődött meg a pártállam nómenklatúrájának a bomlása is. S az is kétségtelen, hogy a kormányzati érdekek különválása a kormányzati érdekek érvé­nyesülésének objektív, dezideologizált formájában fog kifejeződni, szemben a pártpolitikai érdekek ideológiai jellegű megjelenítésével. Azaz a kormányzati érdek egyféleképpen működhet, legfeljebb az egyes kormányok gazdaságfilozófiájának eltérései befolyásolhatják stratégiáját. Tehát mint „össznemzeti" kormányzati érdek kíméletle­nül keresztülgázolhat minden társadalmi osztály és réteg érdekein. A kérdés csak az, hogy kibontakozik-e egy olyan politikai alkufolyamat, amely moderálja a kormány törekvéseit és ezáltal a vele szembenálló társadalmi rétegek ellenállását. A mai politikai vitákban éppen ennek a garanciái hiányoznak.

A kormányzati intézkedések nyomán egyre mélyebb a szövetség az uralkodó bürokratikus elit és az „ellenzék" között, miközben az (ed­dig uralkodó) pártelit és az (eddig) ellenzéki elit közötti politikai ellen­tétek egyre mélyülnek. De ez a harc belül marad a klasszikus kelet-eu­rópai értelmiségi elitcsoportok közötti harc keretein. A társadalom kí­vül marad a politikai alkukon. S a politikai harcokból kimaradó társada­lom néma társadalom. De ez a némaság fenyegető. A kormányzati in­tézkedések egyre keményebbek, és egyre inkább megteremtik az el­szegényedésből következő társadalmi önvédelmi szervezkedés alapjait.

(A tanulmány 1989. júniusban készült.)

(Sarkantyú Mihály fotója)

Bogdan Denitch különleges ötvözetű ember. Majdnem har­minc éve él és tanít New Yorkban, a városi egyetemen. Szerb­nek született, de jugoszlávnak vallja magát. Ez azért figyelem­reméltó, mert az országon belül is csak a lakosság 5,6%-a vé­lekedik így. Mikor megkérdezik, a túlnyomó többség azt mondja, hogy szerb, horvát, szlovén vagy éppen makedón, de nem mondja azt, hogy jugoszláv. Az alábbiakban néhány részletet adunk közre abból a beszélgetésből, amelyet a Ma­gyar Rádió számára készített vele Hermán József. (Elhang­zott a Kossuth Rádióban, 1989 elején.)

*

Denitch: Először is felhívom a figyelmet arra, amit én a piac fetisizálásának nevezek. Ez szerintem túlreagálása a korábban létezett államszocializmus fetisizálásának. Úgy vélem, a ne­hézséget az okozza, hogy ideológiai szempontból közelítik meg a kérdést, és nem gyakorlati oldalról. Úgy fogják fel, hogy a piac megoldást jelent a kelet-európai gazdaságok vala­mennyi problémájára. Ez szerintem három ok miatt nem így van. Először is sehol Nyugat-Európában vagy az USÁ-ban nincs szabad piac a mezőgazdaságban. A második világhá­ború óta a mezőgazdaságban ellenőrzött árak vannak. Má­sodszor, sehol Nyugaton vagy az Egyesült Államokban nincs szabad piac az energiaszektorban, a közlekedésben és álta­lában az infrastrukturális kiadásokban. Harmadszor, a sza­badpiacot csak a világpiac részeként lehet elképzelni. Nem lehet olyan korlátozott szabadpiacot fenntartani, amelyet so­rompó választ el a világgazdaság többi részétől, mert ez autarkiához vezet, és ez legalább annyira rossz, mint amit meg akarnak változtatni. A második okom ennél fontosabb, ez ugyanis politikai. A gazdaság piacosítása ugyanis anélkül, hogy a politikai struktúrákat demokratizálnák, és mindenek­előtt anélkül, hogy a munkásoknak közvetlen ellenőrzési lehetőséget, de legalábbis részvételt biztosítanának a folya­matokban… nos ez valójában olyan formulához vezet, ami­lyen a nagyon sikeres távol-keleti, csendes-óceáni országok­ban, Dél-Koreában, Tajvanon és néhány városállamban kia­lakult. Ott arról van szó, hogy oligarchikus a fejlődés, ami sok­kal gyorsabb, mint a tervezett, de ennek nagyon nagy szociá­lis egyenlőtlenség az ára, illetve az, hogy el kell nyomni a mun­kásosztályt. Abban a pillanatban, hogy a piacot megnyitják, azonnal foglalkozni kell a munkások követeléseivel is. Kelet-Európában ezen a ponton teljesen használhatatlannak bizo­nyultak a hivatalos szakszervezetek, mert sehol, még Jugo­szláviában sem, ahol sok sztrájk van, nos, sehol Kelet-Euró­pában nem játszottak szerepet ezek a szakszervezetek a munkáselégedetlenség valóságos kifejezésében. A harmadik ok pedig az, hogy a jelenlegi körülmények között Kelet-Euró­pában a magas színvonalú fogyasztási cikkek termelése, il­letve behozatala, figyelembe véve az egyenlőtlenségeket és a hiányt vagy a szegénységet, egyszerűen azt jelentené, hogy a látható társadalmi különbségek megnövekednének. (…) A látható, feltűnő virágzás az egyik oldalon, mikor a munkások­nak egyre többet kell dolgozniok és az életszínvonal csökken, nos, ez az én véleményem szerint nagyon veszélyes dolog.

Nem tudom, hogy ezek konzervatív tézisek-e, de hozzá­tennék még egy általános dolgot: a kelet-európai eliteknek most el kell dönteniök, hogy kivel akarnak koalíciót kötni an­nak érdekében, hogy kiszélesítsék a rendszer bázisát. Három vagy négy lehetőség van, országonként változó módon. Az első lehetőség, hogy egy fiatal, képzett, technokratikus haj­lamú rétegre támaszkodnak. Ez piacot jelent, továbbá, hogy nem tesznek engedményeket a munkásoknak, megnőnek a gazdasági különbségek, több nyugati utazás … de nagyon szűk bázis. A második lehetőség például, ami Lengyelország­ban van: szövetség az egyházzal, a nemzeti hagyományok ki­használása, egy kis „játék" a nacionalizmussal, amit vélemé­nyem szerint részben önök is csinálnak Magyarországon, és sajnos az én szerb véreim is csinálják Szerbiában. Úgy gon­dolom, hogy ez szörnyen veszedelmes, mert nagyon nehéz behangolni és mérsékelni az ilyen érzelmeket. Noha általában felelős emberek irányításával indul a dolog, nagyon könnyen más irányt vesz, és azzá válik, amiről beszéltem. A harmadik lehetőség egy koalíció létrehozása, egy társadalmi megálla­podás létrehozása a szakképzett és politikailag fejlett mun­kásokkal. Ezért „csak" egy árat kell fizetni: meg kell engedni, hogy a munkások létrehozhassák saját szervezeteiket. (…)

A történelem iróniája, hogy Bernstein érvei igazolódtak Keleten és Nyugaton egyaránt. Bernstein állítását, amely sze­rint a párt és a mozgalom minden és a végcél semmi, Lenin a gyakorlatban nagyon komolyan vette, amikor a hatalomra koncentrált és kialakította a stratégiát, illetve a taktikát. És ko­molyan vették ezt a szociáldemokraták is, akik szintén a hata­lomra koncentrálnak, választási manőverezésre és koalíciós politikára. A szocializmus jövője mindkét esetben elvész, vagy alárendelődik a közvetlen hatalomgyakorlás szem­pontjainak. Ha elveszítjük a szocializmus ezen – meglehet utópikus – emberi dimenzióját, akkor a szocializmus majdnem végzetesen károsodik, üressé, nehézkessé, bürokratikussá és taszítóvá válik a fiatalabb, intelligensebb és idealisztikusabban gondolkodó rétegek számára. (…)

Herman: A szocialista eszméket ma mindenütt nagyon erősen bírálják, sőt támadják, a „szocialista" országokon kívül és be­lül egyaránt. Milyen a jelene és a jövője a szocializmusnak?

Denitch: Nos, tudja, ez a legeslegelső és legfontosabb kérdés, tehát hogy mondjuk meg, hogy miről is beszélünk valójában. Talán észrevette a szavaimból, hogy én nem tekintem a kelet-európai kormányokat szocialistának, és természetesen nem gondolom, hogy a Szovjetunió szocialista; mert számomra a szocializmus azt jelenti, hogy demokratikusan kiterjesz­tik a többség jogait – a többség természetesen a munkáso­kat jelenti – arra, hogy ne csak az államot, hanem a gazda­ságot és a társadalmat is ellenőrizzék. Ez dióhéjban a szo­cializmus, és nem más. A lényeg nem az, hogy államosítanak, hanem az, hogy folytatni kell a polgári forradalmat, amely for­mális jogokat adott a politikai rendszerben, de ezeket ki kell terjeszteni a gazdaságra és a társadalomra is. Ezért szá­momra abszurd dolog még csak gondolni is egy nem demok­ratikus szocializmusra, ez számomra logikai önellentmondás. Én úgy vélem, hogy a szocialistáknak Európában a forradalmi demokraták vörös, radikális szárnyává kell válniuk. (…) Úgy gondolom, hogy az egyesített Európa lesz az a terep, ahol a szocialista eszmékről kiderülhet, hogy helyesek-e, különö­sen, ha tovább csökken a feszültség a két szuperhatalom kö­zött. Azt hiszem, hogy az a szocializmus mint fejlődési modell, amelyet rákényszerítettek egyes harmadik világbeli kormá­nyokra és a Szovjetunióra, nem járható út. Az ember találhat sokkal hatékonyabb fejlesztési modelleket. (…) De minden­esetre azt gondolom, hogy túl korai eltemetni a szocializmust; véleményem szerint egy végtelen folyamatról van szó, és en­nek a programnak a lényege a szabadság.

Tartalomjegyzék

1. Krausz Tamás : Kelet-Európa konzervatív forradalmai – Fordulat Kelet-Európában: mítosz és valóság
2. Niederhauser Emil : Előhang 1989 Kelet- Európájához
3. Beatrix Campbell, Mario Telo, John Lloyd, Martin Jacques, Eric J. Hobsbawm : Az ügy vége
4. M. Lengyel László : Szovjetunió: kollektivizálódó tulajdon
5. Magyar Péter : Az OKP stratégiaváltása(i)
6. Petr Uhl, Aleksandr Kramer, Vladimir Riha, Egon Bondy, Petr Kuzvart : Mozgalom a demokratikus és önkormányzati szocializmusért
7. Kiss Rita : Beszélgetés J. Piniorral
8. Kik azok az anarcho-szindikalisták és mire törekszenek?
9. Mit akar az Egyesült Baloldal?
10. Hajdu F. András : Egy rendszer összeomlásának kronológiája
11. Füzes Oszkár : „Nos kinek a forradalma?” – Románia, 1990
12. Juhász József : Jugoszlávia válaszúton
13. Tálas Péter : A Köztársaság a kilencvenes évek küszöbén
14. Thoma László : Az alternatívák nélküli társadalom
15. Herman József : Interjú B. Denitch-csel
16. t : A piac a demokratizálás ellen – Catherine Samary könyveiről
17. Munkástanács dokumentumok
18. Szocializmus
19. Nemzet

Catherine Samary, a párizsi „Dauphine" egyetem professzora 1988-ban vaskos könyvet jelentetett meg a jugoszláv kísérletről Le Marché contre l'autogestion [A piac az önkormányzat ellen] címmel. Plan, marché et démocratie – l'expérience des pays dits socialistes [Terv, piac és demokrácia – a szocialistának mondott országok ta­pasztalata] című műve az Institut International de Recherche et de Formation által kiadott CER sorozatban jelent meg.

Pszeudo-szocialista posztkapitalizmus

A szerző a kelet-európai rendszerek formációelméleti értelmezésére és alternatíváik konkrét szaktudományos elemzésére vállalkozik. A kelet-európai történésekkel kapcsolatos vizsgálódásait a mai kapita­lizmussal összefüggésben végzi.

Értelmezése szerint a modern tőkés rendszerekben végbe­ment a kapitalizmus egyfajta „társadalmasítása". Már Keynes at­tól tette függővé a rendszer életképességét, hogy az állam mennyire eredményesen reagál a piacgazdaság által létrehozott konfliktusokra: milyen sikeresen avatkozik be a spontán piaci folyamatokba. A máso­dik világháború után pedig egyre kevésbé lehetett hinni egy olyan piaci automatizmus erényeiben, amely tömeges munkanélküliséget okoz. A kollektív ellenállást többé nem lehetett egyszerűen „irracioná­lisnak" minősíteni. Nyilvánvalóvá vált, hogy az egyes vállalkozók ér­dekei folyamatosan szembekerülnek a társadalom és a nemzetgaz­daság érdekeivel, ezért az állam beavatkozik a gazdaság működésé­be. A hitelek függetlenednek a piaci bázistól. Növekvő mértékben be­következik a termelés, a bérek, a profitok stb. előre való, tervszerű szabályozása. A piac kegyetlen törvénye, az értéktörvény mind ke­vésbé érvényesül. Ugyanakkor a versenykapitalizmus hanyatlásá­val egyre növekvő mértékben lép a termelő beruházások helyébe a spekuláció, illetve a termelő profit helyébe a spekulációs jöve­delem. De mindezek a változások anélkül mennek végbe, hogy elnyomnák a magántulajdont és a profit-motívumot, illetve korlá­toznák a pénz felhalmozási és spekulációs szerepét. Versenykapita­lizmus többé nem lehetséges, de a kapitalizmus társadalmasí­tása megáll a tőkés tulajdonviszonyok előtt. Valójában csak a koc­kázatok „társadalmasításának" tendenciáját hozza létre – önvédelmi megfontolásokból – a modern kapitalizmus.

Ugyanakkor a szocialistának mondott országok sem jutottak közelebb a gazdaság demokratizálásához és a tulajdon társadal­masításához. A bürokratikus tervezés megszüntette a magántulaj­dont és a profit-motívumot, és jelentős iparosítást hajtott végre. De ezért súlyos politikai, társadalmi és gazdasági árat fizettek ezek az or­szágok. A hatalom olyan politikai bürokrácia kezében összpontosult, amely a társadalomra és a dolgozókra hivatkozva, de nélkülük, sőt ve­lük szemben hozza meg döntéseit. Ez a nemzeti bürokrácia („no­menklatúra") elsősorban a munkásság képviselőjeként, annak nevé­ben legitimálja magát. Előmenetele egyszerre függ a tervcélok teljesí­tésétől és a társadalmi nyugalomtól. Jogilag nem tulajdonosa az ál­lami tulajdonnak, ezért – úgymond – a dolgozók és a társadalmi tulaj­don nevében intézkedik. Nem képez külön társadalmi osztályt, de a többlettermékek kollektív tulajdonosaként viselkedik. Tagjai nem vál­hatnak magántulajdonosokká (tőkésekké), csak fogyasztási javakat vásárolhatnak. Így elsődleges céljuk a fogyasztási privilégiumok meg­szerzése és azok megőrzése.

Samary megállapítása szerint a kelet-európai forradalmak hier­archikus társadalmi bázison létrejött nemzeti „termékek" voltak. Kom­binálódtak bennük a polgári demokratikus forradalom vonásai (a nem­zeti és az agrárkérdésben) valamint a proletárforradalom vonásai (antikapitalista dinamikájukban). Egyidejűleg mutatták a tőkés fejlő­dés jellemzőit és a prekapitalista társadalom hagyományait, öröksé­gét. Ezért merül fel a kérdés, hogy lehet-e egyáltalán posztkapitalistá­nak nevezni ezeket a rendszereket. A szakirodalom ezt a társadalom­típust szocializmusnak (ezen belül bürokratikus, állam- és piaci szo­cializmusnak) vagy – egymás közötti ellentéteik, az osztálytársadal­makra jellemző vonásaik stb. miatt – egyfajta kapitalizmusnak nevezi. Samary szerint viszont ezek a társadalmak sem kapitalisták, sem szocialisták, sem valamilyen új osztály által uraltak, hanem hibri­dek, és az ún. átmeneti korszak jeleit viselik magukon. Egy olyan preszocialista korszak jegyeit, amelyben szocialista elemek is jelen vannak, de bürokratikusán eltorzított formában. Ezért számukra nincs garantálva a szocializmus irányába való továbbfejlődés: a bü­rokratizmus mindig megakadályozhatja a társadalmi viszonyok szoci­alista (azaz önkormányzati) átalakulását. E társadalmak kapitalizmus felé történő fejlődése is lehetséges. A mondottak alapján a szerző előnyben részesíti velük kapcsolatban a posztkapitalista társadalom elnevezést – de szigorúan semleges, leíró terminusként. Tehát eluta­sítja a szocializmus és a sztálinizmus fogalmi összemosását, azono­sítását. Álláspontja szerint a szocialista formáció döntő kritériuma valóságos társadalmi tulajdon létrejötte. (Tulajdonon nem em­berek és dolgok viszonyát, hanem emberek egymás közti viszonyát érti.) Hangsúlyozza, hogy a nem pusztán jogi, hanem gazdasági érte­lemben vett társadalmi tulajdon kritériuma: a többlettermék elsajátítá­sának feltételeivel való társadalmi rendelkezés. Az így felfogott társa­dalmi tulajdon olyan társadalmi viszonyokat feltételez, ahol a ter­melési eszközök mindenki által elsajátíthatók. Vagyis az állami tu­lajdon átalakulását jelenti olyan társadalmi tulajdonná, amely nem az állampolgároktól elkülönült államnak, de nem is a dolgozók egyes csoportjainak, hanem a társadalom valóságos ellenőrzésének van alávetve. Nincs szocializmus – fogalmaz – tényleges társadalmi tulaj­don nélkül. Nincs előrehaladás a szocializmus felé a tulajdonviszo­nyok ilyen átalakítása nélkül. Ezért a szocializmushoz való közeledés a szocialista önkormányzat létrejöttét jelenti. A szocialista önkor­mányzat feltételezi a bérmunka elsorvadását, és átalakulását min­denki által, mindenki javára végzett munkává.

A tőkés és a posztkapitalista társadalmak elemzése a szerző szerint azt mutatja, hogy a társadalmi viszonyok különböző ellent­mondásaiban mind nyugaton, mind keleten – immanens módon – ki­fejeződik egy demokratikusan tervszerű rendszer szükséglete. Arra a következtetésre jut, hogy elméleti viszonyítási alapnak egy olyan álla­potot kell tekinteni, amelyben mindkét rendszer ellentmondásai felol­dódtak. Vizsgálódásának deklarált vezérfonalát a társadalmi hier­archiát, kizsákmányolást, elnyomást elsorvasztó rendszer lehetősé­gének hipotézise képezi.

A vázoltak függvényében nem meglepő, hogy a szerző hamis al­ternatívának, tévesnek minősíti a „terv vagy piac" kérdésfeltevést. A bürokratikus tervezés reformátorai rendre figyelmen kívül hagy­ják a gazdasági demokrácia, a közvetlen társadalmi választások lehetőségét, alternatíváját. Ezért kényszerülnek egy elméletileg hi­bás alternatívába: a bürokratikus tervezés (és az állam totalitarizmu­sa) vagy a piaci racionalitás választásába. Ugyanakkor látni kell, hogy nemcsak a bürokrácia konzervatív erői utasítják el a piaci ver­sengést, hanem azok a munkások is, akik nem tudják elfogad­ni, hogy egy számukra külsőleges gazdasági álracionalitás ne­vében bármikor elbocsátható „termelési tényezőként" kezel­jék őket.

Bürokratikus centralizmus

Az állami tulajdonban levő termelési eszközök és tőkék működtetésé­ről a politikai és gazdasági bürokrácia dönt. Az állami szektorban fel­számolja a piaci mechanizmusok érvényesülését, és központi terv­gazdálkodást vezet be. Itt tehát – annak ellenére, hogy a termékeknek van ára – nem árutermelés folyik. Az árakban valójában a tervezők társadalmi céljai öltenek testet.

Komái elemzéseire támaszkodva mutatja be a szerző a gazda­sági alapegységek működési logikáját. A termékek forgalma (eladha­tósága), a nyereség és a veszteség nem módosítja az elosztható jö­vedelmet. A nagyvállalatok munkásosztályánál egyfajta egalitarizmus érvényesül: a „mindenkinek munkája szerint" elv helyett a tényleges munkavégzéstől elváló béreket fizetnek.

A bürokratikus tervezés semmi döntési jogot nem ad a dolgozók­nak sem a termelés megválasztása, sem a munkaszervezés terüle­tén. Az állam puszta bérmunkásokként alkalmazza őket, ami a tőkés rendszerrel közös elem. Samary szerint ez a racionális magja annak, hogy egyes elemzői államkapitalistának nevezik a posztkapitalista társadalmakat. Ugyanakkor ő – kevésnek tartva ezt a kritériumot – vi­tatkozik az említett azonosítással, mondván: más a bürokratikus irá­nyításból és a más a piaci automatizmusokból fakadó elidegenülés. Jóllehet a munkás bért kap, de munkaereje nem áru. Munkaerejét nem piaci mechanizmus közvetítésével kell eladnia.

Mivel a dolgozó semmilyen formában nem tulajdonos, nem áll ha­talmában a munka szervezésébe és célszerűségébe beleszólni. Nem kis mértékben ez magyarázza á rendszerre jellemző pazarlást és alacsony termelékenységet. Ugyanakkor a tervgazdálkodás pozi­tív oldala a dolgozók számára, hogy véget vet a gazdasági szaba­dosságból adódó fenyegetésnek: a munkanélküliségnek. A stagná­lás állapotában sincs munkanélküliség, és a veszteséges vállalatok bezárása sem történik meg. A rendszer mozgását központi politikai döntések irányítják – a piaci szankciók logikájának érvényesítése kül­sőleges lenne a rendszer értékeivel, mechanizmusaival szemben.

A vezető párt monopolhelyzetéből ebben a rendszerben szerve­sen következik a dolgozók politikai atomizálása. Ez felel meg a bürok­ratikus gazdaságirányításnak és kormányzati uralomnak. Vagyis a nemzeti bürokrácia egyszerre gazdasági, társadalmi és politikai kate­gória. E bürokrácia és a bérmunkások viszonya a parazita kizsákmá­nyolás egy formája: a bürokrácia a politikai kisajátítás aktusára tá­maszkodva privilégiumokat élvez. Privilégiumai azon alapulnak, hogy a dolgozó osztály nevében uralkodik. Vagyis gazdaságilag nem füg­getlen: jövedelme az új termelési módban egy bizonyos funkcióhoz kötött. Helyzete törékeny: minél centralizáltabb a rendszer, annál in­kább ki van téve a dolgozók legcsekéiyebb önálló mozgolódása ese­tén a politikai halál fenyegetésének. A független szakszervezet és a politikai szervezkedési jog hiánya miatt a munkások tudatában a bü­rokrácia nem válhat a termelési eszközök legitim tulajdonosává. Konf­liktushelyzetekben a dolgozók ismételten arra hivatkoznak, hogy ők az igazi tulajdonosok, és a bürokrácia ellen fordulnak.

A bürokratikusán centralizált tervezés megszüntette a társa­dalmi kapcsolatok piaci mechanizmusoknak történő alávetettsé­gét, de nem helyettesítette azokat szocialista társadalmi viszo­nyokkal: a dolgozóknak semmi ellenőrzésük nincs a termelés felett; nem érvényesül a nagy társadalmi választásokra vonatkozóan politi­kai és gazdasági demokrácia. Röviden: a magántulajdon ezen meg­szüntetése a társadalmi hierarchiának, a kizsákmányolásnak, az elidegenülésnek csak tőkés formáját szüntette meg – ráadásul anélkül, hogy akár ez is szilárd eredmény lenne.

Piaci mechanizmusok alkalmazása a tervben

Samary a kelet-európai reformok elemzésével kapcsolatban is vitatja a szokásos „terv vagy piac" séma helyességét, és Brus nézeteihez csatlakozva terv és piac különböző kombinációiról, piaci elemeknek a tervezés keretein belül való felhasználásáról beszél. A szóban forgó reformoknak annak idején két eltérő értelmezése honosodott meg a szakirodalomban: 1. átmenetet, átvezetést képeznek a „piaci szocia­lizmusba", valójában azt hivatottak előkészíteni; 2. a piacgazdaság elkerülése érdekében a tervgazdálkodás belső reformját hajtják vég­re: szabályozott piacot, „terv által ellenőrzött piacot" hoznak létre. Sa­mary véleménye ez utóbbi értelmezéshez áll közelebb, de csak jelen­tős kiegészítésekkel fogadja el azt. Ő ugyanis abból indul ki, hogy mi­vel a hatvanas-hetvenes évek reformokkal kísérletező szocializmu­saiban a gazdasági reformokat nem kísérte hasonló szintű társadalmi és politikai demokratizálódás, ezért ezeket a reformokat elsősorban úgy kell felfogni, mint a nemzeti bürokrácia eszközét saját hatalmának átmentésére – vagyis egy tényleges társadalmi demokratizálódás megakadályozására. Ez a réteg azért köt szövetséget a technokraták­kai, hogy a társadalommal szembeni kiváltságos helyzetét megőriz­ze. Azért tereli a reformot piaci síkra, hogy elkerülje annak másik le­hetséges formáját: a tömegek bekapcsolódását a gazdaság és a tár­sadalom irányításába.

A politikai bürokrácia visszafordulása a piaci mechanizmusokhoz előidézi a tőkés országokból jól ismert problémákat, eltérő tulajdonvi­szonyok között. A negatív hatások – egyenlőtlenség, infláció, munka­nélküliség – gyorsan megmutatkoznak. A társadalmi kontroll hiánya lehetővé teszi pénzügyi lobbyk kialakulását. Ugyanakkor a központi terv eszközeként ebben a fázisban fennmaradnak az adminisztratív (rögzített) illetve az ellenőrzött árak, az állami hitelpolitika stb. A bü­rokrácia érdekelt a decentralizálásban, és eltűri a helyi jogok bizonyos fokú kiterjesztését, amennyiben ez nem érinti saját monopóliumát a központi hatalomban. A piaci mechanizmusok homályosabbá, átlát­hatatlanabbá teszik a gazdasági konfliktusokat. A tervezők a helyi igazgatásra és a piacra hárítják át a felelősséget az árak és a bérek mozgásaiért. Ez magyarázza, hogy megnövekszik a bürokrácia tole­ranciája a sztrájkokkal szemben. A szerző hangsúlyozza, hogy a re­formok alapvetően a technokrata rétegre támaszkodnak. Vélemé­nyét – egyebek mellett – a következő viccel illusztrálja. Kádár János tájékozódni akar a reform társadalmi fogadtatásáról. Megkérdezi az egyik vállalatvezetőt: „Nos, mit adott neked a reform?" – „Tudtam venni egy autót a prémiumomból." – „És azután?" – „A maradékot a takarékba tettem." Kádár később egy munkástól is megkérdezi: „Mit adott neked a reform?" – „Tudtam venni a fizetésemből egy pár új ci­pőt." – „És azután?" – „A régit kölcsönadtam az anyósomnak."

Samary vitatja, hogy indokolt lenne bármiféle „magyar csodáról" beszélni. Szerinte a magyar példa is azt mutatja, hogy a meghirdetett reform gyorsan konfliktusba kerül saját deklarált értékeivel, és az „ér­tékek" mögött megjelenik a társadalmi ellenállás. Némiképp leegy­szerűsítve: a hatvanas évek reformjainak társadalmi hatásai centrali­zálási fordulatot provokáltak. Ezt a recentralizálást azután nyitás kö­vette a világpiac felé, aminek nyomán megkezdődött az ország eladó­sodása. Az újabb reformok a piaci mechanizmusokból eredő egyen­lőtlenségekhez és a munkanélküliség megjelenéséhez vezettek. A piac logikája a magasabb hatékonyságot, magasabb termelékenysé­get részesíti előnyben. A tervnek (még a bürokratikusnak is) viszont megvan az a lehetősége, hogy csökkentse az egyenlőtlenségeket (biztosítva elmaradottabb régiók iparosítását, veszteséges vállalatok támogatását stb.). Nyilvánvaló, hogy ez – gazdaságilag tekintve – pa­zarló is lehet. De vannak bizonyos társadalmi, regionális és politikai előnyei. A fél állás nem jó állás, de jobb mint a munkanélküliség.

Kelet-Európában a nemzeti bürokrácia elsősorban nem rendőri eszközökkel, hanem a társadalmi nyugalom biztosításával tudta az uralmát megőrizni. Ebből a következő paradox helyzet adódik. Bár itt a dolgozóknak kevesebb demokratikus joguk volt, mint a fejlett tőkés országokban, mégis eredményesebben voltak képesek szembefor­dulni a piaci mechanizmusokkal. A politikai bürokrácia ti. sok esetben kénytelen volt engedni a dolgozók nyomásának, hogy megőrizhesse hatalmát.

„ Piaci szocializmus"

A piaci reformokat leginkább Jugoszláviában juttatták érvényre 1965 és 1971 között. Samary abból indul ki, hogy egyelőre csak a jugoszláv példa engedi meg a „modell" tesztelését.

A jugoszláv rendszert 1950-től 1965-ig a központi tervnek aláve­tett decentralizált önkormányzat jellemezte. A helyi önkormányzatok valójában egy „fölülről végrehajtott forradalom" eredményeként jöttek létre. Az önkormányzati szisztéma bevezetésének az volt a feladata, hogy egy nehéz korszakban konszolidálja a rendszer alapjait. Mivel azonban megmaradt helyi és vállalati szinten, jogai leszűkültek helyi kormányzati jogokra, ami a deklarált önkormányzati jogoktól való megfosztást jelent. Így ez az önkormányzat inkább csak „kormány­zat" volt – erősen alávetve a helyi és a szakszervezeti hatalmaknak.

1957-től áttérés kezdődött a „piaci szocializmusra". A piacot nyil­vánították az egyedüli eszköznek, amely a termelékenység növeke­dését és a szocialista önkormányzati viszonyokat megvalósítani ké­pes. A helyi önkormányzat az etatista tervezés keretei között maradt. Másrészt viszont alá lett vetve a hitelintézeteknek. 1965 után sem a tervezés elvetéséről van szó, hanem terv és piac korábbi hierarchiájá­nak megfordulásáról. Végbemegy a gazdasági döntések jelentős mértékű depolitizálódása. Bekövetkezik a termelési eszközök deetatizálása, illetve a felhalmozás decentralizálódása az egyes termelő­egységek és a bankok irányába. 1970-re a termékek kétharmad része szabadárassá válik. A technológiai fejlesztések következtében jelen­tősen növekszik a munka termelékenysége (ugyanakkor a tőke ter­melékenysége némiképp csökken).

A folyamat másik oldalán megjelenő negatív gazdasági és társa­dalmi hatásokat is sorra veszi a szerző. Az adott korszakban központi politikai problémává válik, hogy az egyének és a kollektívák által elért helyzet nem racionális a társadalom egésze számára. Növekszik a tá­volság az egyéni érdekek és a társadalmi szükségletek között. A két ellentétes logika konfliktusba kerül egymással. Formálisan megnö­vekszik – a magánszektor kárára – a „társadalmiszektor". Valójában azonban – mind a makrogazdasági terv, mind a vállalatok területén – a „társadalmi tulajdon" gazdasági ellenőrzésének csökkenéséről kell beszélni. A korszak jellemzői: az árak emelkedése, 12 százalékos munkanélküliség, inflációs mozgás, a dinár leértékelése. A nemzeti pénz értékének ingatagsága miatt egyfajta devizakultusz alakul ki, és egyre inkább ez válik a csere motorjává. A reform során fokozatosan megszűnik az egyenlőségeszmény: a munka szerinti bérezés esz­ménye. Annak keresése nyomán, hogy miképpen lehet növelni a nye­reséget, kialakul a piaci eredmények szerinti jövedelemelosztás. Ám az egyenlőtlen feltételekből a jövedelmek szélsőséges aránytalan­sága következik (ami ismétlődő sztrájkokhoz vezet). Mindez fokozot­tan érvényes a tagköztársaságok közötti viszonyra. A piaci esélyek egyenlőtlensége miatt a szegény régiókban körülbelül fele akkora fi­zetést lehet kapni ugyanazért a tevékenységért („kulturális különbsé­gekből" fakadó kizsákmányolás). Samary kommentárja szerint nehéz és hosszú folyamat a régiók fejlettségi szintjének kiegyenlítődése egy centralizált felhalmozási és újratermelési politika keretében. De telje­sen lehetetlen egy szolidaritás nélküli piacgazdaságban.

A reform – úgymond – felerősíti a nyereség csábítását, és elfo­gadja – ha nem is totálisan – a privilégiumok új formáját: a piaci viszo­nyokból fakadó egyenlőtlenségeket. A tőkés társadalmakban teljesen legitim a tőkejövedelmek termelő befektetése. Egy olyan társadalom­ban viszont, mint Jugoszlávia, ahol nem létezik tőkepiac, és ahol a magántulajdon státusza törékeny marad, a gazdagság felhalmozása más formákat ölt, és vagy tiltott tevékenységekhez, vagy fogyasztási privilégiumokhoz vezet. A piaci decentralizáció megsokszorozza a könnyű és spekulatív nyereségszerzések lehetőségét.

A tárgyalt korszakban bekövetkezik az igazgatás hivatásszerűvé tétele, ami lényegében a politikai hatalomban való részesedés felé tett lépés: a technokrácia kezdi kiszorítani a régi „politokráciát". A mun­kástanácsokban és a dolgozói gyűléseken jelentősen csökken a mun­kások száma – az erőviszonyok eltolódnak a vállalati igazgatási szer­vek javára. Az ebben az időszakban kedvelt összevonások is az igaz­gatói csoportok hatalmát növelik. A kialakult helyzetet „önkormány­zati" kvázi-bérmunkás viszonyoknak nevezi a szerző. A vállalatok fel­halmozási irányáról és pénzügyi politikájáról – formálisan jóváha­gyatva a dolgozói testületekkel – az igazgatói csoportok döntenek. A kvázi-bérmunkások jogai arra korlátozódnak, hogy szembeszálljanak az életszínvonal romlásával.

A tőkéknek és a termelési eszközöknek nincs valódi tulajdonosa, ezért alig lehet alkalmazni a tőkés racionalizmust, amely a nyereség maximalizálására és a termelési költségek csökkentésére irányul. A piacgazdaság bevezetése nem oldja meg a pazarlás és a túlberuházás problémáját. A vállalati igazgatót sokkal kevésbé érdekli a terme­lési eszközökkel való pazarlás és a pénzügyi felelőtlenség, mint saját pozíciójának megőrzése. Ebből a szempontból nincs minőségi kü­lönbség a bürokratikusán centralizált tervezés és a jugoszláv típusú „önkormányzati" piacgazdaság között (sőt az utóbbiban sokkal na­gyobb a nemzeti erők szétforgácsoltsága). Lényegét tekintve az „ál­lamszocializmus" és a „piaci szocializmus" azonos társadalomala­kulat.

A jugoszláv kísérlet paradox következménye, hogy a piaci refor­mok negatív hatásai a – bármily bürokratikus – tervezés társadalmi pozitívumaira irányítják a figyelmet. Egyúttal azonban arra is rávilágí­tanak, hogy a bürokratikus tervezés egyoldalú, és önmagában (vagyis dolgozói ellenőrzés nélkül) nem képes megvalósítani a tervezésben rejlő gazdasági és társadalmi lehetőségeket.

Jugoszláviában a hatvanas évek végén megjelent mozgalmak, de a korabeli közgazdászok egy része is egyidejűleg állt szemben a „piaci szocializmussal" és a centralizált bürokratikus tervezéssel. A termelési eszközök puszta dezetatizálása helyett valóságos társadal­masításukat tartották szükségesnek. Olyan koncepciót fejtettek ki, amelyben a piac a társadalmi önkormányzat eszközeként működik. Például Alexandr Bajt individuális társadalmi tulajdon, Branko Horvát „decentralizált társult szocializmus" létrehozásának lehetőségéről írt. A társadalmi nyomás hatására Jugoszláviában 1971-ben újabb fordu­lat következett be: megállt a piaci mechanizmusok kiterjesztése. De ekkorra már visszafordíthatatlanná vált a társadalmi szolidaritás le­rombolása. Ezért a nemzeti bürokrácia el tudta érni, hogy a társadalmi folyamatok demokratizálása helyett a „politokrácia" és a technokrácia között új kompromisszum, illetve ennek megfelelően részleges re-centralizálás jöjjön létre. (1971 után a beruházások 70 százalékát is­mét az állam ellenőrzi.)

A társadalmi önkormányzati alternatíva

Az 1971 utáni recentralizáció azt mutatja, hogy a reform jugoszláv formája, a „piaci szocializmus" nem bizonyult életképesnek. Egyes nemzetközi pénzügyi szervezetek szerint a dolgozói ön­kormányzat miatt, a szerző szerint viszont elsősorban azért nem, mert szembekerült az önkormányzati elvekkel: ahelyett, hogy ki­bontakoztatta volna, megfojtotta az önkormányzatban rejlő társa­dalmi lehetőségeket. Az önkormányzatnak csak helyi formáit engedte létrejönni, amelyek törekvése – mint Ota Šik rámutat – kimerül a jöve­delemorientáltságban, így szükségképpen konfliktusba kerül a mak­rogazdasági egyensúllyal és az infláció ellenőrzésére irányuló szán­dékkal. Az önkormányzatnak csak ez az atomizált változata képes il­leszkedni a „piaci szocializmus" logikájához, amely szerint a piaci árak képezik az egyetlen gazdasági jelzést. A piaci jelzés azonban – hangsúlyozza Samary – csupán rövid távú és lokális jövedelmezőség kalkulálását teszi lehetővé. A hosszú távú kalkulálás és a társa­dalmi hatások figyelembevétele a demokrácia kiterjesztését igényli: atomizált önkormányzat helyett az önkormányzati elvek makrogazdasági, össztársadalmi, nemzeti méretekben való ér­vényesülését. A szerző megítélése szerint az jelentene elmozdulást egy tényleges – és társadalmi népszerűségre is igényt tartó – reform irányába, ha biztosítanák a termelés és a (belső valamint külső) áru­forgalom tényleges társadalmi választásoknak való alávetését. Ez azonban a társadalom radikális demokratizálódását igényli, a munká­hoz való jogot és a termelés területén való demokráciát: a társadalmi­lag szükséges munka demokratikus elosztását valamennyi termelő­egység között, és ennek megfelelően a jövedelmeknek – a helyi egyenlőtlenségeket áthidaló – társadalmi össztermelékenység sze­rinti elosztását. A megoldás tehát nem egyszerűen a bürokratikuster­vezés felszámolása, hanem – a tervezés demokratizálása révén – ön­kormányzati tervezés kialakítása. Ugyanakkor kiemeli: a gazdaság és a társadalom önkormányzati szerveződése racionális technikákat, de az emberek döntéseinek alávetett racionális technikákat követel meg.

Vegyük sorra, hogy melyek azok a főbb lehetőségek, amelyek Samary szerint benne rejlenek egy ilyen változásban.

1. Kihasználatlan mikrogazdasági lehetőségek feltárása. Pél­dául a monetáris ösztönzés meghonosítása: a munkaidő csökkenté­se, a legkellemetlenebb munkák megszüntetése, az önkormányzati munkaszervezés stb.
2. A társadalmi önkormányzat feltételezi neki megfelelő döntési mechanizmusok kialakulását, amelyek biztosítják a termelés, felhal­mozás, beruházások, árak, jövedelmek demokratikus megválasztá­sát. Vagyis a társadalmi kapcsolatokban megfordul piac és önkor­mányzat viszonya: a piac az önkormányzat eszközévé válik. Ez pedig olyan koherens rendszert eredményez, amelyben célok, eszközök, termelési és elosztási viszonyok, a munka mértékének kritériumai és a különböző ösztönzések újraegyesítik a termelőt, a fogyasztót és a vezetőt.
3. A bürokratikus és a piaci ellenőrzés helyébe dolgozói ellenőr­zés lép. így például a hiteleket is demokratikus procedúra tárgyává le­het tenni, ezáltal nyilvános, pluralista társadalmi ellenőrzésnek alá­vetni. Ez megnyitja az utat a makrogazdasági és a közép- illetve hosszú távú stratégiai kalkulálás előtt. A tervezés demokratizálása lehe­tővé teszi a társadalmi erőforrások ellenőrzését és a hosszú távú vá­lasztásokat. Az ilyen tervezés már nem munka elidegenültté tételé­nek, a dolgozók alávetésének – az emberek számára külsőleges – eszköze. Sőt: a demokratikus terv nem is egyszerűen külső eszköz, melyet az önkormányzatok céljaik megvalósulása érdekében alkal­maznak, hanem maguknak az önkormányzatoknak saját döntéseiből keletkezik, és ezek hatására változik.

I. A történeti kiindulópont – néhány összefüggés

Kelet-Európában egy korszak lezárult, de még nem dőlt el, mi­lyen korszak következik. Már az átmeneti időszakban is lát­szik, hogy az alternatívák erősen behatároltak, de a helyzet mégsem alternatívák nélküli. A történeti nézőpont adhat csak kulcsot a mostani folyamatok megértéséhez, s erre igencsak szükség lenne, hiszen a kelet-európai intellektuális csoportok erkölcsi széthullása és mindenfajta eredeti szellemi rene­szánsz hiánya fokozza azt a zűrzavart, ami egyébként minden korszakváltás szükségképpeni velejárója. Ráadásul a kelet­-európai átalakulások erősen politikai természetéből fakad, hogy a folyamatokat irányító erők érdekei mindenütt a va­lóságos tendenciák elkendőzését inspirálják. Még a múlt „leleplezése" is e manipulatív törekvés szolgálatában áll; a történettudomány gyakorlatilag hallgat, vagy megint az apoló­gia szánalmas szerepét játssza el, „fantáziával", „elmeéllel" pótolva a források elemzését. Az igazán „hatékony" eszmé­ket a publicisztika, a tömegtájékoztatás termeli a maga „konspiratív" módján (szűk elitcsoportok, pressure groupok irá­nyítása alatt).

A korszakváltás sajátossága a többdimenziós bizonyta­lanság … Ez a helyzet kedvez a mítoszteremtésnek, a már régóta „működésképtelen" régi mítoszok helyét – új formát öltve – mintha még régebbi mítoszok foglalnák el. Egyik nap­ról a másikra szinte mindenütt újjáéled a kisnemzeti messia­nizmus, és sajátos módon lábra kapnak az ennek ellentmon­dó téveszmék, próféciák is, mint például az, mely szerint Ke­let-Európa története véget ért, s megnyílt az út Európába, amelyet eddig úgymond a „kommunista" rendszerek barikádoztak el. Senkit nem érdekel, hogy a „kommunisták" (értsd bürokratikus elituralom) néhány évtizedes uralma előtt néhány évszázaddal már létezett Kelet-Európa mint törté­nelmi régió, s ennek megvannak a kiiktathatatlan követ­kezményei. Mások, a „kommunista" rendszerek egykori ide­ológusai ma egyszerre a kapitalista triumfalizmus felkent pap­jaiként viselkednek. Úgy tűnik, Kelet-Európában minden meg­változott, hogy minden a régiben maradhasson …

Tudjuk, hogy a kelet-európai történelmi régió csak nagyon vi­szonylagos értelemben egység. A régió számos vonásának egyike, hogy itt a nagy átalakulások, forradalmak és ellenfor­radalmak, korszakváltások és rendszerváltások egy időben történnek, de a mögöttük lévő „tartalmak" már nincsenek egé­szen szinkronban, hiszen az egyaránt „kommunista" rend­szernek nevezett Kádár-rendszer és Ceauşescu-rendszer között a különbségeket aligha kell külön hangsúlyozni.

Kelet-Európában a forradalmak sohasem győztek, job­bára megrekedtek a politikai síkon, de mindig értek el részsi­kereket. Csehországot kivéve még az 1918-as polgári jellegű forradalmak is elbuktak vagy torzók maradtak. Ott, ahol kom­binálódtak a szocialista forradalmakkal, népmozgalmakkal (mint 1917-23 között a térség számos országában), Oroszor­szágot kivéve csaknem mindenütt a nemzeti autarkia „abszo­lutizmusa" és egy konzervatív-kapitalista restauráció sö­pörte el őket, s állta el egyúttal az utat az európai civilizáció és kultúra vívmányai előtt is; a munkás- és parasztmozgalmak demokratikus törekvései pedig a tekintélyuralmi diktatúrák martalékává váltak. A Habsburg Birodalom felbomlása a kul­turális-civilizációs hanyatlás korszakává vált. Ezek a nemzeti államok a „német élettérben" (vagy szövetségesként, vagy ál­dozatként, vagy mindkét minőségben) a II. világháborúban felőrlődtek, a régi, történelmi uralkodóosztályok letűntek a színről. A történet ismert.

A szovjet kísérlet, amely oly nagy reményekkel indult, s amely oly mélyen megérintette az egész nyugati világot, már a 20-as évek végén olyan fordulatra kényszerült, amely saját lényegét semmisítette meg: a sztálinista-bürokratikus tekin­télyuralmi diktatúra szilárdult meg, amely a konzervatív ellen­forradalmi tekintélyuralmi diktatúrával szemben a szocialista alternatíva győzelmének látszott.

Ezek a kedvező gazdasági eredmények a 60-as évek második felében (mindenekelőtt a Szovjetunióban, Lengyelországban, Magyarországon és Csehszlovákiában) megerősítették a „piacszocializmus" híveinek pozícióit, akik a piacgazdaság kiépítése felé mozdultak, de annak politikai-hatalmi konzek­venciáit nem vonták le. 1968 nemcsak Nyugaton, hanem Ke­leten is fordulatot idézett elő. Miközben Magyarországon be­vezették az új gazdasági mechanizmust, Csehszlovákiában éppen elbukott egy, a magyarénál demokratikusabbnak tűnő reformmozgalom. (Hiszen a magyar reformfolyamatot szinte kizárólag felülről indították el, s gyakorlatilag kizárták belőle éppen azokat a dolgozó milliókat, akiknek a sorsát kedvezőbb utakra próbálták irányítani. A demokratizálás liberalizálássá silányult.) A csehszlovákiai fordulat és általában a neosztálinista fordulat a Szovjetunióban kedvezőtlenül hatott a kelet­-nyugati kapcsolatok egész rendszerére is (bár természetesen nem ez idézte elő a kedvezőtlen gazdaságpolitikai feltétel­rendszer kialakulását a 70-es évek elején).

(Inprecor)

Azok a modern gazdaságtörténeti és közgazdasági elemzé­sek, amelyek mentesek a polgári liberális apológiától, a mos­tani fordulat egyik kulcsát a 70-es évek elejének nemzet­közi „árforradalmában" találják meg. Ennek fényében nyil­vánvalóvá válik, hogy a kelet-európai országok gazdasági fej­lődésének drámai lelassulása, a pozitív trendek visszafordu­lása nem egyszerűen a központi bürokratikus tervezés nem hatékony működéséből fakadt. Azok, akik Magyarországon végül is a világpiac felé való nyitás mellett döntöttek, nem vol­tak teljesen tisztában e nyitás valóságos következményeivel. Még a reformok élén álló ún. reformközgazdászok sem tud­ták pontosan, hogy az alapjában elkerülhetetlen „nyitás" ho­gyan tartható ellenőrzés alatt. Mivel ezt nem tudták, az orszá­got a válság elhárítására hivatkozva egy új típusú kényszer­pályára állították: az ún. adósságcsapda fogságába kerül­tek. Sem a „reformországok", sem a hagyományos konzerva­tív rendszerek nem találták meg a megfelelő válaszokat. (Az NDK-ban elviselhetetlen volt a társadalmi-politikai atmoszfé­ra, de volt lakás a fiatalok számára; Magyarországon nem volt elegendő lakás, de liberálisabb közhangulat uralkodott, az el­hárításnak alig volt dolga, néhány tucat liberális és ellenzéki marxista értelmiségi zaklatásán kívül legfeljebb március 15­én csináltak a maguk számára munkát.) E kudarcok alapvető oka az volt, hogy a vegyes gazdaság kialakítása, amely a pia­ci verseny és a különböző tulajdonformák egyfajta versenyét tételezte föl, tulajdonreform nélkül nem volt megvalósítható. A tulajdonreform azonban a hatalom kérdését érintette, ezért a bürokratikus-pártállami elitérdekeket sértette volna, hiszen a politikai hatalom új szervezeti formáját hordozta magában. A 70-es évek elején Kelet-Európában a „dogmatikusok" és „li­berálisok" 60-as években kötött kompromiszszumát „újratár­gyalták", s ez a konzervatív-dogmatikus csoport győzelmével végződött. Magyarországon és Jugoszláviában ez nem volt tartós állapot, de a hatalom fenntartása érdekében mindkét irányzat a pragmatikus-ökonomista megfontolást részesítette előnyben, amikor a kritikai marxizmus különböző irányzatait a legalitáson kívülre helyezték. (Érvényes maradt Lukács 68-as megjegyzése a „dogmatikusok és liberálisok titkos szövet­ségéről", és a tisztán gazdasági reform hiábavalóságáról). Ekkor fogalmazódott meg, éppen Bence György és Kis János akkoriban szamizdatban keringő írásában, hogy „még a piac legszélsőségesebb neoliberális apológiáiban sem homályo­sul el teljesen az a tény, hogy a reform nemcsak a különböző gazdálkodási rendszerek teljesítőképességének a kérdését veti föl, hanem a hatalom kérdését is". Azt is az ellenzéki marxizmus fogalmazza meg, hogy az igazi reform csak ak­kor bontakozhat ki, ha – érdemes újra idézni az előbbi szer­zőket – „a munkásosztály részt kaphatna a gazdasági ha­talomból", de „ez a gondolat csak olyanok fejében fordult meg, akik a reformokat nem a reformok kedvéért támogatták, hanem valamilyen távolabbi célra néztek."² Nos, ilyen célok helyett a 70-es években kizárólag a hatalomkonzerválás logi­kája jutott érvényre. Mivel a marxizmus „reneszánsza": Lu­kács és tanítványai, a jugoszláv Praxis-kör, az NDK-ban Bahro, Lengyelországban Adam Schaff stb. stb. nem szolgál­ták a hatalomfenntartás logikáját, marginalizálódásra ítéltet­tek. A prágai 68-as kísérlet következményei pedig arra in­tették a hatalmon lévőket, hogy a nemzetközi tőke köze­lebbi szövetséges számukra, mint a szocializmus alapér­tékeit és céljait komolyan vevő baloldali radikalizmus.

A gazdasági liberalizálás és a tekintélyi elituralom kombi­nációja nem leheteti tartós, mert a félreismert világgazdasági törvényszerűségek fokozatosan aláásták a kompromisszum tartósságát, s az életszínvonal érzékelhető csökkenése a 80-as években azután általános politikai válságba torkollt. Ezt előkészítette egy másik rendkívüli fontosságú tény, a Szovjet­unió gazdasági növekedésének lelassulása a 70-es évek­ben. Ez a fejlemény a KGST-n belüli kereskedelem megroggyanását is előidézte, s a belső strukturális fogyatékosságo­kat, a régi autarkiás beidegződéseket és mechanizmusokat tovább konzerválta.

A KGST-országok a kibontakozó válság hatására fokozato­san szembefordultak egymással, a szervezet működéskép­telenné vált, a világgazdasági kihívásra nem tudott válaszolni. Az NDK-t még csak fenntartotta a belnémet kereskedelem, de Lengyelország, Magyarország, részben Csehszlovákia, Ju­goszlávia, Románia az adósságcsapdából nem tudott mene­külni, és végleg a hanyatlás útjára léptek, s az sem vigasz­talhatta őket, hogy a világ sok más országa is a Nemzet­közi Valuta Alap járszalagjára került. (L. erről Szegő And­rea tanulmányát az Eszmélet 1-es számában.)

A fejlett tőkés országok a 70-es évek első felében az is­mert „árforradalom" útján újraosztották a világpiacon a nem­zeti jövedelmeket, természetesen a maguk javára. E folyamat részeként a kelet-európai (és latin-amerikai stb.) országok a mezőgazdasági piacon leküzdhetetlen gátakba ütköztek. Nem volt elég az „államszocialista" tervgazdaság bürokra­tikus-pazarló szisztémája, még a világpiaci árak átrendező­dése is súlyosbította a helyzetet, ráadásul továbbra is „mű­ködtek" a fejlett tőkés országok által diktált igazságtalan meg­különböztetések, mint a különböző védővámok, előírások, dömpingvád stb. A szabad verseny csak ott létezik, ahol az a fejlett kapitalista országok számára kedvező, a valóság­ban a világkereskedelem 3/4-e nem ún. szabad versenyes kereskedelem útján bonyolódik. Ehhez kínál igazán jó il­lusztrációt a mezőgazdasági árak alakulása.⁴

A fejlett országok tehát saját kríziseiket elkerülendő a vi­lág más régióiba igyekeztek áttolni a gondokat. A mai feltéte­lek közötti a nemzeti autarkia eleve zsákutca, ami azt jelenti, hogy a kelet-európai országok a válságot nem kerülhették el, függetlenül a „rendszerváltások" végbemenetelétől. A belső gazdasági kifulladás és a világpiaci kényszerek együtte­sen idézték elő az összeomlásokat.

Kelet-Európa sorsa tehát elválaszthatatlan a világgazda­ság egészétől. De a mostani „Fel Európába!"-eufória ellenére is a két világháború közötti korszak és a sztálinista hagyo­mány jól ismert nemzeti izolációs tendenciái, a nemzeti autar­kia végzetes alternatívája rajzolódnak ki. Az egymás között ki­alakult, majd lerombolt gazdasági-piaci kapcsolatok helyére – több ok miatt is – nem áll be Nyugat-Európa vagy Amerika. A nemzetközi tőkés pénzcsoportok az elzárkózásból úgy kí­vánják „kilendíteni" Kelet-Európát mint Latin-Amerikát. Ez az ismerős recept nemhogy nem Európába vezeti a térséget, ha­nem az történik, hogy az adósságcsapdán keresztül megha­ladhatatlan állapottá válik az örökös tőkehiány, hiszen valójá­ban nem is annyira tőkebehozatalról mint inkább tőkekivitelről van szó.

A nemzetközi „tőkebehatolás" számára Kelet-Európa már régi vadászterületnek számít („csak" a fasizmus szovjet legyőzése szakította ki ezt a „vadászterületet"), amely töme­ges olcsó munkaerejével, „ócskapiac" képességével a nyu­gat-európai, kelet-ázsiai és amerikai „centrum" számára kedvező régiónak látszik. A kísérlet persze nem kockázat­mentes . . . ezért a baloldal általános marginalizálásának le­hetőségeit keresik.

Mindennek fényében persze paradoxnak tűnnek azok az illúziók, amelyek a fejlett kapitalista országok „segít­ségnyújtásával" kapcsolatban kialakultak, s amely illú­ziók elválaszthatatlanok az „állampárti" elit hatalomfenn­tartó érdekeitől. (Ebből a szempontból jellemző példaként utalhatunk az utazások erős korlátozására, ami egyfajta mí­toszt font a nyugati életmód és életminőség köré. A kelet-­európai bürokráciák saját privilégiumaik középpontjába éppen a nyugati „presztízsfogyasztást" emelték, miközben a néptömegek számára ez az út persze nem volt követhető, hi­szen a nyugati falak megnyitása nem jelenti automatikusan, hogy a jóléti minták tömegesen elérhetővé válnak; Jugoszlá­via utazási szabadsága és általában Latin-Amerika polgári rendszereinek nyomorúsága nem kecsegtethet sok reménnyel, de ez a tény nem változtat azon, hogy a nyugat-európai­-amerikai mítosz lett az 1989-90-es kelet-európai fordulat ideológiai legitimációjának fontos komponense. Pedig Len­gyelország példája már cáfolni látszott ezeket az illúziókat, hi­szen az „állampárt" „leváltása" és a Szolidaritás hatalom­ba kerülése, vagyis maga a „rendszerváltás" bizonyítja leg­jobban a mítosz mítoszjellegét; a Szolidaritás kormánya, amely 9 millió ember aktív támogatását élvezte, átvette az „ál­lampárt" szerepét. Az egykori „munkásellenzéki" szervezet­ből hatalom lett, a „forradalmárok" elfoglalták a kommunisták­tól átvett zsíros állások egy részét, s jobban teljesítik nem­zetközi pénzügyi „feladataikat", az IMF diktátumainak me­nedzselését, mint a LEMP tette azt korábban. De a dolgozó milliók sorsa nem kevésbé reménytelen.)

A közép-kelet-európai fordulat másik feltételét a Szovjet­unióban végbemenő változásokban kell keresni, amely válto­zások még lényegesebbek, mint a világpiaci „törvényszerűsének" nyomása volt. A konzervatív bürokratikus rendszerek megújulásra való képtelenségét azok is kezdték felismerni, akik korábban ezt eretnek feltételezésnek tartották.

Az 1985-ös gorbacsovi fordulat felgyorsította a kelet-­európai folyamatokat, a világpiaci nyitást, a hatalmi őrségvál­tást, a régi politikai bürokrácia és az új közgazdasági-technok­rata menedzserrétegek hatalmi harcát. Mindez igen jól kive­hető formában végbement Magyarországon, Csehszlovákiá­ban, Lengyelországban. Jugoszláviában a probléma bizo­nyos értelemben más volt, a soknemzetiségű ország eltérő sajátosságokkal rendelkezett. (Az NDK-ban és Romániában mindez leplezettebben, más formákban, de hasonlóképpen lezajlott.)

(International Viewpoint)

II. A „peresztrojka" hatása

Ugyanakkor a peresztrojka csak keveseket lelkesített igazán Kelet-Európában, mert nehézségei és öröklött problémái túl­ságosan is jól ismertek voltak ahhoz, hogy követésre vonzott volna. Persze a Gorbacsov iránti szimpátia egyértelmű volt, hiszen a Szovjetunió 1985-től úgyszólván levette kezét Kelet-Európáról, ettől fogva minden ország szabadon kísérletezhe­tett. A szovjetek nem akarták elkövetni az 1948-49-es és ké­sőbbi „hibákat", amikor maguk állták útját a kiszámíthatatlan kelet-európai folyamatoknak. Bizonyossá vált, hogy az ún. ál­lamszocialista rendszerek nem reformálhatók, miként a pe­resztrojka is abból az előfeltevésből indult ki, hogy a 30-as években kiépült társadalmi és gazdasági szerkezetet le kell rombolni, s új társadalomszerveződés alapjait kell megterem­teni. Miközben az „állampártok" mindenütt felbomlottak, vilá­gossá vált, hogy a Szovjetunióban is többpártrendszer jön lét­re, egyfajta parlamentarizmus, amelyről még nem dőlt el, hogy a tömegdemokrácia parlamentjéhez vagy pedig parla­mentáris-bürokratikus diktatúrához vezet-e, egy olyan elit­uralomhoz, amely a piacgazdaságra való áttérés és a nem­zeti értékek megmentése jelszavával a termelő osztályok tulajdontól való megfosztásának alkotmányos szentesí­téséhez vezet. S bár a végleges válasz még nem született meg, mégis azt hiszem, egy nyugat-európai típusú fejlődés lehetősége a Szovjetunióban joggal kizárható (legfeljebb a függetlenedő balti köztársaságok tehetnek-tesznek majd ko­molyabb lépéseket egy ilyen fejlődés irányába).

Mára a Szovjetunióban a 30-as években meggyökerese­dett gazdasági és hatalomgyakorlási szisztémát életre hívó történelmi okok megszűntek létezni. A korábbi rendszert iga­zoló hivatalos ideológia is megszűnt hatékony szellemi erő­ként létezni, elveszítette legitimációs erejét. Olyan „vákuum" jött létre, amelyben a legkülönbözőbb szerveződések, esz­mék, alternatív mozgalmak törtek felszínre, és egymással ver­sengve próbálják kitölteni a „teret". Ezek a társadalmi mozgá­sok, mozgalmak pontosan őrzik azokat a jegyeket is, amelyek a nagyszámú és igen eltérő történelmi kultúrák egymásmellettiségének és egymásra rétegezettségének (és ma már nyílt összeütközésüknek) a lényegéből erednek. Egyidejűleg ke­rültek felszínre az évszázados múlt és a XXI. század önszer­veződő közösségeinek csírái; a hagyományos áruhiány és az űrtechnika vívmányai stb. A bürokratizálódott szovjet forma mögül előtörnek a valóságos – sokáig lefojtott – történelmi tendenciák, a maguk eredeti színeiben. S mindez egy olyan időszakban megy végbe, amikor a sajátos önvizsgálódó izolacionizmus, befelé fordulás keretei között nyitás történik éppen a Nyugat, mindenekelőtt Amerika felé. Az amerikai civilizáció felszínes behatolása tovább bonyolítja azoknak az ellentmon­dásoknak a körét, amelyek ma napvilágra kerülnek. Vannak áramlatok, amelyeket ez megtermékenyít, vannak áramlatok, (mindenekelőtt a tradicionalista-konzervatív irányzatok), amelyeknek az agresszivitását növeli, ellenállásuk erejét fo­kozza. A nemzeti formák mostanában bomlanak ki a maguk teljességében, bár nem a gazdasági szükségletek és „éssze­rűség" mentén. Azokban a történelmi régiókban, ahol a pol­gári kultúra és civilizáció mélyebb gyökereket eresztett, ott a nemzeti szeparatizmus kevésbé agresszív formáival találkozunk, jóllehet az új nemzeti mozgalmak mindenütt erős nacionalizmussal és vallási reneszánsszal kapcso­lódnak össze. (A kibontakozó nemzeti-vallási mozgalmak mögött mindig jól vagy kevésbé jól kitapintható bürokratikus csoportérdekek is meghúzódnak. Másfelől a Szovjetunió népei spontánul lázadnak a sztálini eredetű tekintélyuralmi formák, a bürokratikus diktatúra ellen, amely mindenütt „orosz formában" jelentkezik, abban az értelemben is, hogy az össz-szövetségi bürokrácia és a köztársaságok nagy városainak bürokráciája mindenütt jórészt vagy túlnyomóan orosz nem­zetiségű. Ezzel az antibürokratikus lázadás orosz- és szovjet­ellenes tendenciái úgyszólván érthetők.) Az igazi problémát az okozza, hogy a lázadás, amely szinte mindenütt, még tulaj­donképpen magában Oroszországban is sajátos nemzeti szeparatista jelleget öltött, két irányban is torz pályára került. A kizárólagos nemzeti karakter szinte mindenütt a „Központ", azaz az oroszok (a centrumban pedig az idegenek) ellen for­dul, másfelől a szomszédos népek vagy a legközelebbi nem­zetiségek, nemzeti kisebbségek ellen. Egyszerre van itt jelen a modern antibürokratikus mozgalom és a múlt, néhol, mint Azerbajdzsánban, a „középkor" máig élő szellemi-vallási kul­túrájának szinte minden formája. Történelmileg letűntnek hitt gyűlölködési formák törnek felszínre.

Ezek mögött a konfliktusok mögött mindig konkrét bürok­ratikus-hatalom önfenntartó érdekcsoportok „szervező mun­kája" is megfigyelhető, akik e konfliktusok igazi haszonélve­zői. Miután a nemzeti bürokráciák – részben a helyi orosz bü­rokráciával is konkurálva – keresik a „túlélés" lehetőségeit, nyilvánvalóan éppen a „nemzeti" mozgalmak gerjesztésével igyekeznek ijesztgetni az orosz központot és saját helyi-köz­társasági pozícióikat ily módon megőrizni. Az orosz bürokrá­ciához hasonlóan a nemzeti-nemzetiségi bürokráciák sem tudtak időben reagálni a szovjet gazdaság gyengeségeire, nem szólva most a világgazdasági kihívásokról, amelyek jelentőségét talán most sem értik. Számukra a túlélés nem gazdasági, hanem pusztán politikai-egzisztenciális kérdés. (S ezt most a Központ hű képviselőjéből nemzetivé való átvedlés ígéri, ami egyébként nem speciálisan orosz, hanem általá­nos kelet-európai jelenség.) A lefojtott nemzeti-nemzetiségi konfliktusok mentén tehát nem látszik valóban demokratikus kibontakozás sehol a Szovjetunió egész területén. Itt nem a romantikus mítoszok felbukkanása és a konzervatív ideoló­giai beállítódás az igazi probléma, hanem az, hogy a „szovjetizálás", a „szocializmus" nemzeti kultúrákba való felületi be­hatolása nemigen termelte ki a demokratikus kibontakozás objektív alapjait. Mindez nem jelenti azt, hogy semmiféle de­mokratikus potenciál nem rejtezik e nemzeti mozgalmakban. A régi bürokratikus apparátus megroggyanása segítheti a mo­dernizációs folyamatot egy többszektorú vegyes gazdaság irányába, amelyben megkezdődhet az állami tulajdon társa­dalmasítása egyes térségekben, s megvalósulhat egyes vál­lalati közösségek közvetlen kapcsolatfelvétele más országok hasonló gazdasági egységeivel stb. Egy bizonyos, semmi nem maradhat a régiben.

A Szovjetunió számos területén, a leglátványosabban egyelőre a bányászsztrájkok körzetében lehet látni, hogy a peresztrojka a hagyományos, sztálini eredetű struktúrákat nemcsak a szétforgácsolódás irányába bomlasztja, hanem szociális mozgalmakat is megindít azokon a helyeken, ahol a bürokrácia végképp nem képes a munkát, a termékszállítást stb. megszervezni, megoldani. A sztrájkmozgalmak méretei arra utalnak, hogy a szovjet, mindenekelőtt az oroszországi munkásság a maga mozgalmát még csak ezután mélyíti el. Bár Kelet-Európa nagy mozgalmai, beleértve magukat az oroszokat is, mindenütt a nemzeti jelleg jegyében bonta­koznak ki (s ez arról tanúskodik, hogy e mozgalmak min­denütt értelmiségi vezetés alatt állnak), Szovjet-Oroszor­szágban a történelmi előfeltételek következtében e moz­galmak szociális, antibürokratikus jellegének erősödése is várható.

Ugyanakkor a párt vezetésének egyetlen csoportja, egyetlen irányzata sem képes a hatalom olyan átszervezésé­re, amely a dolgozói és lakóterületi demokratizálás közvetlen formáit erősítené. Ehhez a bürokratikus struktúrákkal és a speciális elitérdekekkel szemben kellene radikálisan fellépni. Ahogy demokratikus kapitalizmus demokratikus nemzeti bur­zsoázia nélkül sehol a világon nem képzelhetőéi, úgy demokra­tikus szocializmus sem képzelhető el a tőkés és bürokratikus struktúrák együttes leépítése nélkül.

Míg az önkormányzati formák, a civil társadalom kiépülé­sének folyamata a demokrácia kibontakozásának igazi felté­tele és forrása, Kelet-Európában megvan a veszélye annak, hogy a többpártrendszeres parlamentarizmus inkább a zűrza­vart fogja fokozni, szemben a korábbi „pártállamilag" meg­szervezett anarchiával. A Szovjetunióban is óriási a harc a tu­lajdonreform körül, mert a, tulajdonszerzés a „túlélés" egyik legfontosabb lehetőségét kínálja. A régi-új elitek-a tömegek számára láthatatlan – harca az állami tulajdon felosztása körül mindinkább éleződni fog, az új elitek, akárcsak Magyarorszá­gon, megpróbálnak felszívódni a menedzser és pénzbürokrá­cia népesedő táborába. A hagyományos államhatalmi-mi­niszteriális bürokrácia „lecserélésének" folyamata egy hosszan tartó folyamat keretein belül képzelhető el, radikális „le­építése" viszont csak akkor lehetséges, ha a „gorbacsovi re­formok" képviselői felismerik: nincs más esélye egy szocia­lista irányú kibontakozásnak, mint hogy ők maguk mernek a munkásság elégedetlenségi megmozdulásainak, sztrájkmoz­galmainak élére állni. Nincs más esélyük arra, hogy a pereszt­rojkát sikerre vigyék. Ma még a lázadozó szovjet munkásság – minden nélkülözés ellenére – nem fordult a peresztrojka el­len, bár Gorbacsov tekintélye csökkenni látszik. A nép nem akar visszatérni a régi tekintélyuralmi rendszerhez, a bürokra­tikus önkény uralmához. Saját tapasztalatain keresztül tudja, hogy az oroszországi bürokrácia gyökerei, hagyománya, mélységes konzervativizmusa és kíméletlensége, kitartása és cinizmusa messze túltesz minden képzeleten. Az oroszor­szági bürokrácia erősebben ellenáll a változásnak, mint pl. a magyar, s már csak óriási létszáma (kb. 20 millió) miatt sem söpörhető ki egyszerre, egyetlen forradalmi aktussal. De bár­milyen paradoxnak tűnjék, éppen az előző 70 év negatív ta­pasztalatai teremtették meg az alapját annak, hogy hosszabb távon demokratikus megoldás szülessék (persze nem a tőke logikájának megfelelő „demokrácia", hanem a termelés de­mokratizálása, a termelői és lakossági önszerveződések megszületése értelmében). A bürokratikus akadályok persze nyilvánvalóak, de gondoljunk arra, hogy a Szovjetunióban vagy utódállamaiban az állami tulajdon társadalmasítását még nem akadályozza meg a magántulajdon jelentősebb uralma. A tőke nem tudta „megmenteni" Oroszországot az utóbbi néhány évszázadban, nem valószínű, hogy éppen a következő egy-két évtizedben ez bekövetkeznék.

Amennyiben a tertium datur, a harmadik lehetőség nem bontakozik ki, akkor az „államszocializmus" és „piacszocializ­mus" terméketlen konfliktusát akár egy szélsőjobboldali (isz­lám vagy feketeszázas) mozgalom is félresöpörheti…

(Inprecor)

III. A kelet-európai átalakulás néhány sajátossága

Kelet-Európa csaknem minden országában fennáll ez a ked­vezőtlen alternatíva. A gyors jobbratolódás, amely a parazita rétegek, az uralkodó elit és a bürokrácia egy részében a hata­lomátmentő reflexeket hozta mozgásba, egyúttal erősítette is az elégedetlenségi mozgalmak hagyományos kelet-európai formáit. A tömegek gazdasági helyzetük egyre jelentősebb rosszabbodása miatt (infláció; munkanélküliség; az, hogy számos réteget egyenesen a mindennapi életben maradás szükségletei kötnek le; másfelől a gazdagodás és presztízsfo­gyasztás hivalkodó megnyilvánulásai, újgazdagrétegek meg­jelenése stb.) és a „kommunista", azaz bürokratikus hatalom­tól való elidegenedettségük miatt különben is fogékonyak e „tradicionális" ellenállási formák iránt. A kisnemzeti naciona­lizmusok feléledése, a kisnemzeti messianizmus mindenütt a hivatalos politika rangjára emelkedik, a tömegeket különösen is mobilizálja az intranzigens antikommunista propaganda a hatalom megragadására készülő új-régi elitek részéről (ami természetesen együtt jár az antiszemitizmus é,s általában minden kisebbségekkel szembeni intolerancia növekedésé­vel is). Az átalakulás sajátossága, hogy a nemzeti, általános demokratikus követelések sehol sem párosulnak olyan szociális követelésekkel, amelyek egy új szisztéma ki­alakulásának lehetőségeit tartalmaznák. Amennyiben ilyen jelenségek felszínre kerülnek, azok antikommunista, sőt, anti­szocialista burokban jelentkeznek. Az ilyen típusú antikommu­nista „kommunizmus" mindenekelőtt önvédelmi formákban jön elő, mint pl. Magyarországon a munkástanácsok és ha­sonló szerveződések a munkanélküliség és a tulajdontól való megfosztás hatására. E szerveződések is tradicionális előz­ményekre mennek vissza (1918-1919,1945-48,1956).

Az egypártrendszertől a többpártrendszerre való átme­net nyilvánvaló nehézségét a demokratikus hagyományok hiányán túl az okozza, hogy gazdaságilag nemhogy felemel­kedést nem tud hozni, hanem éppen a világpiacba való beta­gozódás előfeltételei válnak számos további zavar forrásává, mint pl. a hagyományos munkásság szétzúzása á struktúra­váltás jegyében. (Magyarország, Lengyelország, Jugoszlá­via.) Tőke nincs a folyamat előkészítésére, ezért egyszerűen százezreket kergetnek ki az utcára. Az új rendszer ezzel be­építette önmaga alá az első időzített bombát. A szociális konf­liktusok „kezelésének" egyetlen módja – úgy tűnik mindenütt – a már említett „nemzeti messianizmus", amely viszont az új rendszerek számára a második időzített bombát jelenti, amennyiben destabilizáló erőként gátolja a gazdasági kibon­takozást. A magyar kisebbségekkel szemben meglévő ha­gyományos ellenérzések kirobbanása is ilyen, s minél ke­letebbre megyünk, annál erőszakosabb formákban jelent­keznek ezek a konfliktusok (amelyek persze nem „vannak", hanem jelentős mértékben gerjesztik őket): a bolgár-török, al­bán-szerb stb. szembenállások. Jugoszláviában, ahol a kü­lönböző köztársaságok közötti gazdasági színvonalkülönb­ség mindig is nacionalista villongások talajául szolgált, most az is kiderült, hogy a kelet-európai „államszocialista" beren­dezkedések sorsától a jugoszláv önigazgatás sorsa sem tér el. Mivel a helyi menedzserbürokrácia mindenütt kisajátította az „önigazgatói" csoporttulajdont, így ha formailag másként is, de a tulajdon és hatalom újfelosztásának jellegzetes konf­liktusai hasonlóképpen mentek végbe (és fognak még végbe­menni), mint például Magyarországon.

A hatalomváltás „alulról" szemlélve kezdetben „megváltás"-jellegű volt, vagyis Moszkvától Prágáig, Prágától Berli­nig, Berlintől Budapestig mindenkit lenyűgözött a problémák kimondhatóságának szabadsága. Csak a választási kampá­nyok során derül ki mindenütt, hogy a „szabadság" megáll a „kimondhatóság" fokán, a hatalom pedig új értelmiségi és bü­rokrata elitcsoportok kezébe megy át. A régi pártbürokráciák helyét mindenütt elfoglalta az állami és pénzbürokrácia. A ki­ábrándulás felgyorsulása érthető: a többpártrendszer abból az „egypártból" bomlott ki, amely mindenütt magában foglalta a társadalom politikailag leginkább fogékony csoportjait, A kis ellenzéki csoportocskák, amelyek korábban többnyire maguk is a „kommunista" pártból szakadtak ki, most a polgári demok­rácia neofita harcosainak buzgalmával készítik elő saját, végre kiharcolt hatalmukat, hogy „szolgálhassák" a népet. A kelet-európai átalakulások mindennél világosabban mutatják, hogy a megelőző rendszerek „kommunista", „szocialista" jellege mennyire fiktív és felszínes volt.

Ennek strukturális megnyilvánulása, hogy a régi, kon­zervatív bürokrácia jó része – megtéve a maga „antikom­munista" fordulatát – minden további nélkül átállt, a több­pártrendszer „szerves" támaszának nyilvánította magát.

A „kommunizmus" a térség legtöbb országában néhány hét alatt „felszívódott", hogy – mint említettük – az új formában a legkisemmizettebbek megkezdhessék a visszatérést elve­szett „illúzióikhoz", mint amilyen a társadalmi biztonság, a tel­jes foglalkoztatottság, a munkahelyétől mint „sajátjától" való megfosztás megtagadása (azaz önvédelmi szervezeteinek, a munkástanácsoknak a létrehozása) stb. Mindez az NDK4ÓI Magyarországig, Jugoszláviától a Szovjetunióig megfigyel­hető folyamat. Az eltérő nemzeti formák ellenére hasonló szo­ciális tartalom tör felszínre.

Az alapkérdés mindenütt hatalom és tulajdon kérdése. A termelő osztályok hatalomból való kiszorulása éppen a többpártrendszeres választások miatt nem okoz komoly megrázkódtatást, hiszen a korábbi elituralom – legalábbis az utolsó két évtizedben – sehol Kelet-Európában, nem tudott „emberbarát" arculatot felölteni. Á tulajdon más kérdés – a tulajdon kérdése mindenütt a megélhetés szük­ségleteivel kapcsolódik össze. A „szocialista" múltból egyet mindenki megtanult: a társadalmi egyenlőség visszavon­hatatlan értékké vált a nép tudatában, s arra a lakosság jó része emlékszik Magyarországon és Bulgáriában, Jugoszlá­viában és Romániában, hogy a „kommunista" rendszer mil­liók számára anyagi és kulturális felemelkedést jelentett, an­nak ellenére, hogy az utolsó 15 évben a hanyatlás jelei minde­nütt egyértelműek. (S annak ellenére, hogy bürokratikus való­sága sokak számára – különböző mértékű – szenvedések for­rásául is szolgált.)

A kollektív amnézia rövid ideig tart csak, s ezzel az új rendszereknek számolniuk kell Kelet-Európában, mielőtt a tu­lajdon kérdését „végleg" megoldani próbálják. Az új elitek mo­hósága azonban a nyugat-európai modell követésének ideológiájával a munkanélküliség, az infláció, az adós­ságválság, a nacionalizmus, a tömeges elnyomorodás al­ternatívája irányába taszítja a fejlődést Lengyelországban és Magyarországon, de félő, hogy Jugoszlávia és a Szovjet­unió hagyományos szerkezeteinek felbomlása is ilyen megol­dást involvál.

(Inprecor)

Hogy ma mit lehet kezdeni a szocializmussal és a marxizmus­sal mint gyakorlati mozgalommal, azt nehéz megmondani, mert ez a mozgalom mint szellemi irányzat is marginalizáló­dott egész Kelet-Európában, de ez a marginalizálódás nem most következett be; a marxizmus legutóbbi súlyos vere­sége a 70-es évek „neosztálinista" reakciójában kere­sendő, amikor a baloldali kritikai fellendülést feláldozták a liberális ökonomizmus oltárán, s a marxizmust mindenütt kis kutatóintézetek, baráti társaságok ügyévé fokozták le. Napjainkra a 70-es évek marxistái jórészt „megtértek" a libe­ralizmus lágy ölére, mert ellene folytatott harcukat nem kísérte siker, sőt, az ellenzéki harc hiábavalósága láttán a liberaliz­mus hajóján vitorláznak be a hatalomba. Mégis – az alábbi szövegükben leírt feltételek gyökeres megváltozása után is-bizonyos értelemben éppen Bence György és Kis János 70-es évekbeli kritikai állásfoglalása tűnik ma is aktuálisnak (amelyben mellesleg jelzik a neosztalinizmusból a „demokra­tikus sztálinizmusba" való mai átmenet valóságos történelmi „mélységét" is):

„Az következik-e ebből, hogy a marxizmusnak semmi esélye sincs rá, hogy visszanyerje társadalmi jelentőségét? Valóban, mai is­mereteink – elméleti eszközeink és tapasztalati információink – alap­ján illuzórikusnak tűnik föl arra várni, hogy az alávetett osztály egy je­lentős része – valamely számottevő funkcionális csoport – a marxista elmélet társadalmi szubjektumává válik. De az is valószínűnek lát­szik, hogy az ellenzéki marxizmus folyamatossága nem fog megsza­kadni. Még ha a rendszer képessé vált is arra, hogy levezesse-vagy legalábbis lokalizálja – az olykor robbanásig fokozódott társadalmi fe­szültségeket, maradnak kis marginális csoportok, amelyek nem integ­rálódnak a társadalom normális működésébe. Főként a fiatalság köré­ben termelődnek újra ezek a csoportok. Számukra a nem marxista ideológiák csupán két lehetőséget kínálnak: tudatosan vállalni a marginalitást, ami általában együtt jár a konzervativizmus sőt, olykor a nyílt reakciósság elfogadásával, mint az új szlavofilizmusban, vagy visszatérni a rendszer által kínált szerepek valamelyikéhez, a sajátos kelet-európai liberalizmus programjának megfelelően." [Azóta a hely­zet annyiban módosult, hogy az első lehetőség sem marginalizáló­dást, hanem a hatalomba való betagozódást kínál – K. T.]

„A kikristályosodott ideológiák között egyedül a marxizmus ma­gatartásában nem kerül szembe a radikális társadálomkritika a társa­dalmi átalakulásban való aktív részvétellel, s nem azonosul az átala­kulásban való részvétel a posztsztálinista korszakra jellemző alkudo­zással.

Jegyzetek

1 L. Berend T. I.-Ránki Gy.: Gazdasági növekedés és struktúraválto­zások a kelet-európai szocialista országokban a második világhá­ború után. In.: Uők: Gazdaság és társadalom. Magvető. Bp. 1974. p. 475.)

Berend T. Iván és Ránki György így összegezte a fejlődési perió­dus főbb sajátosságait:

„Az agrártermelés növekedésének szerény mértéke, lassú üteme ugyanakkor azonban jelentős belső átalakulásokat takar. Egyáltalán nem arról volt ugyanis szó, hogy az agrártermelés válto­zatlansága okozta volna a lassúságot.

A változások legfőbb tényezője az agrárnépesség tömeges el­vándorlása volt faluról. Az iparba és az építkezésekbe áramló mun­kástömegek a mezőgazdasági népesség arányát jelentősen csök­kentették. Az agrárnépesség arányának korábbi stabilitása megtört. 1950 és 1965 között az agrárlakosság Csehszlovákiában nem ke­vesebb, mint 44%-kal, Bulgáriában 43%-kal, Magyarországon 37%-kal, Romániában 22%-kal, Lengyelországban pedig 77%-kal csökkent.

A mezőgazdaságban tehát éppen fordított helyzet alakul ki az iparhoz képest. A termelés növekedése nem új munkaerő bevonása révén következett be, hanem a – kétségtelenül szerény – termelés­emelkedés az agrárlakosság hatalmas tömegeinek egyidejű fel­szabadítása ellenére ment végbe. A mezőgazdaságban tehát a nö­vekedés kizárólagos forrása a termelékenység – a termelésnöveke­désnél jóval gyorsabb – emelkedése volt. Jól tükrözi ezt az egy me­zőgazdasági keresőre eső termelési érték úgyszólván ugrásszerű emelkedése…

A fenti adatok áltál tükrözött előrehaladásban vitathatatlanul közrejátszik, hogy a vizsgált országokban történelmileg és a kiindu­lási időszakban is jellemző volt a mezőgazdasági munkaerő részle­ges kihasználatlansága. Az elvándorlás nyomán az egy keresőre jutó termelés emelkedése ebből következően a valóságosnál is na­gyobb fejlődést mutat. A növekedés legfőbb tényezője mégis a gé­pesítés jelentős előrehaladása, a hozamok nagymérvű növelése és az intenzitásnak a termelés szerkezeti változásaiban is kifejezésre jutó fejlődése volt.

A mezőgazdaság gyors gépesítése elsősorban az elvándorolt munkaerő pótlása és a művelési technika fejlesztése céljából volt elengedhetetlen, s részben együtt járt az egyéni parasztgazdaság­ra alapozott mezőgazdaság nagyüzemi átszervezésével is… (p. 459.)

2 Bence Gy.-Kis J.: A szovjet típusú társadalom marxista szemmel. (Párizs, Magyar Füzetek, 5.1983. p. 62.)

3 Gazdaságpolitika és gazdaságfejlődés. Bp., OT. 1988. szept. Dok. p. 47. (Lóránt Károly munkacsoportja)

4 Az idézett tervhivatali beszámoló így értékelte a fejleményeket: „Az alacsony árak igen érzékenyen érintik az élelmiszerexportáló orszá­gokat. Emiatt a 12 fő élelmiszerexportáló ország 1986-ban tanács­kozást tartott, amelyen megállapították, hogy a világ mezőgazda­sági kereskedelmében tűrhetetlen helyzet alakult ki. Ausztrália szakértői kimutatták, hogy az agrártermékek árszintje 16%-kal ala­csonyabb, mint „normál" körülmények között, vagyis az export­szubvenciós verseny nélkül lennie kellene. A búzaárak a második világháború után 1985-ben voltak a legalacsonyabbak. Ennek oka az, hogy az EGK és az USA olyan támogatási politikát folytat, amely nyomán rendkívül nagy készletek halmozódnak fel, ezeket pedig szubvencióval dobják a piacra. Hasonló a helyzet a marhahús ese­tében is. A hetvenes évek elejéig a Közös Piac még nettó importőr volt, az elmúlt években azonban a világ legnagyobb exportőre lett, annak ellenére, hogy rendkívül drágán és hatalmas szubvencióval termel. Az intervenciós készletek ma már 800 ezer tonnára rúgnak, ennek pedig nagyok a raktározási költségei. A torz viszonyok között csak azok az országok tudnak piacon maradni, amelyek a szubven­ciós versenyt állni tudják. Erre pedig egyedül az USA és az EGK ké­pes, de költségvetési forrásaik nekik is végesek. A jelenlegi lehetet­len helyzet javítása tehát mindenkinek érdeke lenne. Abban azon­ban hiábavaló reménykedni, hogy a mezőgazdaságban valamikor is szabadkereskedelem lesz megvalósítható." (Uo. p. 46.)

5 Bence György-Kis János: A szovjet típusú társadalom marxista szemmel. (Párizs, Magyar Füzetek 5.1983. pp. 56-57.)