A munkás Önkormányzati Mozgalom létrejötte és létrehozásának motívumai.

Napjainkban alig van olyan társadalmi és politikai szervezet Magyar­országon, amely ne hivatkozna az önkormányzat szükségességére. Ezért egyáltalán nem meglepő, hogy különböző önkormányzati elkép­zelések hívei, képviselői 1989. június 30-án – nézeteik egybevetése és a gyakorlati lehetőségek megvitatása céljából – eszmecserére gyűltek össze. A kezdeményezés aktualitásának érzékeltetése és szándékainak bemutatása érdekében idézünk a meghívó szövegéből:

„Magyarország számára jelenleg talán a legfontosabb kérdés, hogy összekapcsolódhat-e gyakorlatilag a humanizmus a haté­kony gazdálkodással, a szociális biztonság a gazdasági raciona­litással? Megfér-e egymással az európai kultúra e két öröksége? A demokratikus hagyomány – felismerve az emberben, az emberek tömegeinek érdekeltségében, kezdeményező képességében, önszervezésében rejlő gazdasági energiákat – mindig igennel válaszolt erre a kérdésre.

Magyarországon megkezdődött a politikai élet pluralizálódása, ami feltétlenül előrelépés a korábbi időszakhoz képest. A politikai hatalom újraelosztásáért folyó küzdelmek azonban jelentős mérték­ben elterelték a figyelmet egy másik – valószínűleg még döntőbb – kérdésről: arról, hogy minden politikai demokratizálási kísérlet inga­tag talajra épül, ha nem tud a lakosság széles tömegeinek tevőleges érdeklődésére, gazdasági és társadalmi aktivitására, öntevékenysé­gére támaszkodni. Ezért is lenne fontos feladat a munkahelyi és a lakóhelyi önkormányzat különböző lehetőségeinek elméleti felmuta­tása, a működőképes formák gyakorlati megtalálása, és a már létező kísérletek támogatása.

A jelenlegi hatalmi harcok idején fennáll az a veszély, hogy a politikailag aktív társadalmi törekvések közül éppen azok szorul­nak háttérbe, amelyek a legmélyebb átalakításokat szorgalmaz­zák: a humánum és a gazdasági hatékonyság összekapcsolásának, illetve a társadalmi önkormányzatnak a lehetőségeit kereső és a lehe­tőségeket megvalósítani szándékozó csoportok elképzelései a peri­fériára kerülnek. Ilyen körülmények között kezdeményezünk – divatos kifejezéssel – egy kerekasztal-megbeszélést, amelyre olyan magán­személyek kapnak meghívást, akik világnézettől és pártállástól füg­getlenül – ismereteink szerint – rokonszenveznek az önkormányzati megoldások valamilyen változatával. A kezdeményezés célja olyan fórumot teremteni, amelynek idővel feladata lehetne a legkülön­bözőbb önigazgató, önszervező, önkormányzati kezdeményezé­seknek és csoportoknak ötleteket, elméleti és politikai tanácso­kat adni, illetve – ha erre mód nyílik – gyakorlati támogatásban része­síteni őket."

(Felvégi Andrea fotója)

Az önkormányzatok és a tulajdonreform viszonyát vizsgáló vitaindító tézisek szövegével érdemes teljes terjedelmében megismerkedni:

„Az utóbbi évek magyar gazdaságában, a sok negatív jelenség mel­lett egy sikeres kísérlettel is találkozunk. A teljesítmény ugrássze­rűen emelkedett olyan helyeken (autonóm munkacsoportok, belső vállalkozások stb.), ahol a dolgozók számára lehetővé tet­ték, hogy munkájuk megszervezéséről – vállalva az ebből adódó kockázatokat – maguk döntsenek. A teljesítmények látványos javu­lásában két tényező játszik meghatározó szerepet: a közvetlen anyagi érdekeltség, és – ami ennél is lényegesen fontosabb – az önálló akaratformálás, kezdeményezés, önszervezés lehetősége. Az említett példa fő tanulsága: ha dolgozói közösségek a munkahe­lyükön bármilyen csekély rendelkezési – és ebből fakadóan önszervezési – jogot kapnak, jelentősen oldódik az a munkafeladatokkal szem­beni érdektelenségük, amely a kiszolgáltatott és passzivitásra ítélt bérmunkás léttől lényegében elválaszthatatlan.

A bérmunkáslét és bérmunkástudat témaköréhez kapcsolódó fontos kérdés az állami tulajdon működtetésének gazdaságtalan vol­ta. Az állami tulajdon a bérmunkásoktól elkülönült, elválasztott monopoltulajdonként, végső fokon egyfajta magántulajdonként létezik. Annyiban különbözik a hagyományos magántulajdontól, hogy személytelen: a használatáról rendelkezők nem valódi tulajdo­nosok, ezért nem közvetlenül érdekeltek a gyarapításában. Már ré­gen megérett az idő a tulajdonreformra (az állami tulajdon radikális megreformálására). E reformnak biztosítania kellene a következőket:

Az eddig felvetett javaslatok közül egyik sem biztosítja mind a négy követelmény érvényesülését. A felmerült javaslatoknak két alap­típusa határolható el egymástól: az állami tulajdon hatékonyságának javítását, illetve valamilyen csoporttulajdonná emelő átalakítását szorgalmazó javaslatoké. Vegyük sorra – a puszta felsorolás szintjén – a főbb elképzeléstípusokat.

I. Csoporttulajdon

II. Állami, nemzeti, társadalmi tulajdon

Elsősorban az alábbi kérdéseken lenne érdemes elgondolkodni. Van-e gyakorlati lehetőség az említett négy szempont (dolgozói ön­szervezés, nem monopolizált tulajdon, jövedelemérdekeltség, vagyonérdekeltség) egyidejű érvényesítésére? Ahol erre nincs mód, ott melyek a dolgozók és a nemzetgazdaság eltérő törekvéseinek együtt­élése számára a legoptimálisabb megoldások?"

(Felvégi Andrea fotója)

A tanácskozás felkért előadói 15-20 percben vázolták saját álláspont­jukat az önkormányzat és a tulajdonreform összekapcsolásának lehe­tőségeiről, és más – a kérdéskörrel közvetetten érintkező – témákról. Az előadásokban és az azt követő vitában két alapkoncepció körvo­nalazódott. Az egyik szerint az állami monopoltulajdon társadalmasí­tásának legreálisabb gyakorlati útja, ha a lakóhelyi közösségek tulaj­donába kerülnek nemcsak az általuk használt földterületek (a lakóhá­zakkal és a közösségi intézményekkel együtt), hanem az ott található gazdasági létesítmények (mezőgazdasági és ipari üzemek) is. A má­sik nézet hívei viszont azt tartották elengedhetetlennek, hogy a tulaj­donreform során valamilyen formában (általuk kifejtett különböző for­mákban) elsőbbséget élvezzen a közvetlen termelők tulajdonosi érdekeltségének kialakítása: puszta bérmunkásokból tulajdono­sokká tétele.

A véleménykülönbségek ellenére teljes egyetértés jött létre ab­ban, hogy szükséges az önkormányzati elképzelések egyeztetése, az ilyen törekvések gyakorlati támogatása, és az elszigetelt önkor­mányzati kísérletek koordinálása érdekében állandó fórumot, rendszeresen működő önálló szervezeteket kell létrehozni. Dön­tés született arról, hogy Önkormányzati Mozgalom néven új társa­dalmi szervezet alakul, amely összejöveteleit minden csütörtökön 17 órai kezdettel tartja a Vasas Ifjúsági Házban (Kőfaragó u. 12.). A meg­alakuláskor közzétett felhívásuk szövege a következő:

„Pártoktól és politikai szervezetektől független mozgalom alakult a munkahelyi és a lakóhelyi önkormányzatok támogatására. Várjuk mindazokat, akik törekvésünkkel rokonszenveznek. A hozzánk for­dulóknak szervezeti, közgazdasági, jogi segítséget nyújtunk, a kívánt helyen előadások tartására vállalkozunk.

A dolgozókhoz az alábbi felhívással fordulunk:

Ne mondjatok le munkahelyetek gazdálkodásának és vezetésének ellenőrzéséről!
Éljetek bátrabban jogaitokkal!
Ne engedjétek, hogy sorsotokról má­sok döntsenek!
Ne hagyjátok, hogy a tulajdonreform ürügyén félrevezessenek és kisemmizzenek benneteket! Az igazi tulajdonreform a dolgozó kollek­tívát teszi tulajdonossá!
Hogy tulajdonosi jogaitokat érvényesíthessétek, szervezzetek titkos és közvetlen választással munkahelyi bizottságokat, tanácsokat!"

Ózdi munkás (Felvégi Andrea fotója)

Július 13-i összejövetelén az Önkormányzati Mozgalom ideiglenes szervező bizottságot választott. A szervező bizottságban az Autonó­mia Csoport, a „Baloldali Alternatíva", a Szabad Demokraták Szövet­sége, a Szolidaritás Szakszervezeti Munkásszövetség tagjai, vala­mint minden szervezeten kívüli személyek kaptak helyet. A szervező bizottság az alábbi felhívással fordult a vállalatok, üzemek, szövetke­zetek dolgozóihoz:

„A magyar gazdaság jelenlegi katasztrofális helyzetében mindannyiunk létérdeke, hogy – politikai meggyőződésre és pártállásra való tekintet nélkül – változtassunk a helyzeten. A változás egyik első és legfontosabb feltétele, hogy megfelelő emberek legyenek a vállalatok élén: a dolgozók ítélete alapján távolítsák el mindazokat a vezetőket, akik csődbe vitték az irányításuk alá tartozó intézményt, vállalatot. Ugyanakkor kapjanak megerősítést azok, akikről az a vélemény ala­kult ki, hogy képesek megbirkózni a mostani feladatokkal. Ezért felhí­vással fordulunk a dolgozókhoz, hogy maguk döntsenek vezetőik al­kalmasságáról. Tartsanak titkos, általuk ellenőrzött bizalmi szava­zást, amelyen meggyőződnek arról, hogy mely vezetőket akarja me­neszteni, és melyeket akarja a helyén meghagyni a többség. Kény­szerítsék ki az alkalmatlan vezetők eltávolítását. Érjék el, hogy a megüresedett állásokat pályázat útján töltsék be. A pályázatok elbírá­lásáról az általuk választott munkahelyi bizottságok döntsenek."

Az önkormányzati Mozgalomnak még egy olyan kezdeményezését kell megemlíteni, amelyre sor került eddigi rövid fennállása során. Aláírásgyűjtési akciót indított az állami tulajdon kiárusítása ellen. A felhívás tiltakozik az ellen, hogy a kormány és intézményei a nép vagyonát képező üzemeket, gyárakat társadalmi beleegyezés nélkül eladják. Követeli az állami tulajdon társadalmi ellenőrzését. Szorgal­mazza, hogy a dolgozó kollektívák választott testületei vegyék át az üzemek tulajdonosi funkcióit.

Az aláírásgyűjtési kampányhoz több más szervezet is csatlako­zott.

Gazdasági értelemben a kizsákmányolás többlet­munka ellenérték nélküli kisajátítását jelenti. E több­letmunka kikényszerítése történhet gazdasági (pia­ci) illetve gazdaságon kívüli (nyíltan erőszakos vagy adminisztratív-bürokratikus) eszközökkel. A piaci kizsákmányolás szenvedő alanyai a bér­munkások, vagyis mindazok a munkavállalók, köz­vetlen termelők, szellemi vagy adminisztratív dol­gozók, akiket azért alkalmaznak, hogy meg nem fi­zetett többletmunkát végezzenek: közvetlenül vagy közvetve hozzájáruljanak értéktöbblet termelésé­hez és realizálásához. Modern viszonyok között – mind Nyugaton, mind Keleten – megnövekszik az adminisztratív-bürokratikus állami kizsákmányolás jelentősége. Az állam – társadalmi-politikai rend­szertől függetlenül – adókat, vámokat, illetékeket vet ki. Az így befolyt pénz részben társadalmilag szükséges, részben társadalmilag fölösleges tevé­kenységek fedezetéül, illetve egyes társadalmi réte­gek eltartására szolgai. (Az adók stb. állami kiveté­sét azért kell minden megszorítás nélkül egysége­sen kizsákmányolásnak tekinteni, mert nem az ál­lampolgárok összessége dönt arról, hogy mely ál­lami tevékenységeket és szolgáltatásokat tartja szükségesnek, s ezért végzőit eltartásra érdemes­nek.) A kizsákmányolásnak természetesen nem­csak nemzetgazdaságon belüli formái vannak, de a tőke nemzetköziségének kifejlődésével mind na­gyobb szerepet játszik a nemzetek közötti kapcso­latokban is. (L. pl. előző számunkban az adósság­csapdáról szóló tanulmányt. – A szerk.)

„Nem ismerek magamnál
 sem kisebbet, sem nagyobbat."
(Petőfi)

A szocializmus a társadalmi igazságosság megvalósulását ígérte. S a világ, amelyben élünk, minden, csak nem igazsá­gos. A hatalom vagy az üzleti haszon, a születési előjogok, vagy a vak szerencse az élet minden területén egyenlőtlensé­geket szülnek, egyeseket a többiek fölé emelve, másokat megalázva. Nem a képességek, nem is a munka határozzák meg az emberek helyét. „Nem is lehetséges igazságos társa­dalom" – legyint az ember csalódottan, vagy új, eddig nem próbált (olykor meg túlságosan is ismert) utaktól reméli az igazságosabb társadalom beköszöntét.

Ma a megváltó „újat" a közgondolkodás a piacgazda­ságban látja. (Ez az eufória a működő piacgazdaság kialaku­lása nyomán néhány év múlva el fog múlni, de ma, amikor az eddigi államszocializmus felhalmozott kudarcai, s hátrányai­nak megannyi tapasztalata előárad, ez az illúzió természe­tes.)

Azokkal szemben, akik a „létező szocializmus" korábbi formái iránt éreznek nosztalgiát, s ellenforradalminak bélyegzik az államszocializmus minden lazulását, a „kapitalizálóknak" számos ponton igazuk van. A fejlett tőkés társadalmak­ban létrejött modern technológia és az ehhez szükséges ké­pességek (munkafegyelem, precizitás, racionális számítás, szaktudás stb.) nélkül; egy gazdasági értelemben kulturált emberiség nélkül, az emberek autonómiája, cselekvési, társa­dalmi önállósága, önnön társadalmi viszonyai alakításában megszerzett bizonyos gyakorlata nélkül nem lehet túlhaladni a tőkés társadalmat, de nem lehet emberi szinten fennma­radni sem.

De biztos-e, hogy történelmi helyzetünk kétválasztásos helyzet? A lesüllyesztő stagnálás és a megszakadt kapitalista fejlődéshez való visszatérés csak politikai alternatívák: a társadalmi fejlődés szempontjából a kérdés úgy hangzik, hogy egyértelműen a kapitalizmus vitális mechanizmusaihoz kap­csolódva próbálunk-e ráállni valamilyen fejlődési pályára, vagy azokat az elemeket próbáljuk-e felerősíteni, amelyek kivezethetnek bennünket a kapitalizmusból és az államszo­cializmusból egyaránt? Biztos-e, hogy mindaz, ami bennün­ket évtizedek óta sújt, annak a következménye, hogy meg­gondolatlanul kiléptünk a kapitalizmusból? Hiszen mi is válto­zott meg tulajdonképpen ezekben a társadalmakban? Elég-e a hatalomváltoztatás egy új társadalmi rendszer megalapozá­sához? Ki lehet-e lépni a gazdasági világrendszerből, ha a termékeket az előállításukhoz társadalmilag szükséges mun­kával mérik, s e szükségesség mértékét a gazdasági centrum termékei diktálják? Ha viszont a hatalomváltozás ellenére a gazdálkodás lényege szerint belül maradunk a kapitalizmu­son, nem szükségszerű-e, hogy a fennmaradó tőkeviszony védelmében a hatalom – az úgynevezett szocialista hatalom is – jobboldalivá, elituralommá váljék (hiszen pl. Gorbacsov az apparátusok uralmát igen pontosan jobboldaliként hatá­rozza meg).

A hatalom már eleve azért is torzult el – s szinte szükség­képpen vesztette el forradalmi jellegét -, mert a forradalom csak a politikai hatalom megragadására tudott kiterjedni, s nem hódította meg egy új világ számára sem a gazdaságot, sem a társadalmi lét más részeit. Sem a termelés, sem az érintkezési viszonyok nem lettek „újak", az új hatalom viszont magától értetődően mindenre igyekezett kiterjedni; mindenre rásugároztak, mindent maguk alá gyűrtek a hatalmi szem­pontok, s ez torzította el, tette működésképtelenné a társadal­mat. Pedig a gazdaságot gazdasági, a politikát politikai, a jogrendet jogi, az erkölcsöt erkölcsi szempontoknak kell irá­nyítaniuk; ha más szempontok lépnek ezek helyébe (mint itt a mindenen eluralkodó hatalmi szempontok), működésük eleve torzzá s előbb-utóbb használhatatlanná is válik. (A tár­sadalom tervszerű irányításának, folytonos forradalmi át­strukturálásának a lehetősége, amelyhez a centralizáció elv­ben kedvező feltételeket teremt, szintén kihasználatlanul ma­rad, vagy pedig – a hatalmi egyoldalúság következtében – csupán végletesen torz formában, a társadalmon tett erőszak formájában „érvényesül").

Így ezekben az országokban a tőkeviszony olyan műkö­dése jött létre, ahol az antikapitalista hatalmi szempontok – melyek elvben a kapitalizmus meghaladásának feltételei kö­zül valók – a tőkeviszony hatékonyságát romboló, (de szinte semmit sem építő) hatásokként funkcionálnak. A „szocialista" országokban az állam annyiban tőkeviszony képviselője, amennyiben az államhatalom tölti be a tőkefelhalmozás ala­nyának szerepét; a munkavégzőt (a fizikai dolgozót, a terve­zőmérnököt, vagy a közvetlen irányítót) azért alkalmazza az állami tőke, hogy értéktöbbletet hozzon létre (a dolgozók bérét jelentős mértékben az általuk termelt érték alatt tartva), hogy így az elosztásban átcsoportosítható tőkét halmozza­nak fel. E tőke jelentős része azután, miként a világ más, kevésbé fejlett régióiból, ezen társadalmakból is a tőkés cent­rumokba vándorol.

A tőkeviszony uralmának társadalmaira (mind a tőkés „szabad világban", mind az államszocializmusban) jellemző az, hogy a hatalmi-politikai szféra, ill. a gazdasági szféra elkü­lönül a társadalmi lét egészétől, az emberek mindennapi éle­tétől és többé-kevésbé egymástól is. Külön logika szerint mű­ködnek, s az egyes embereknek nincs hatalmuk fölöttük, tehát a gazdasági folyamatokat az egyének- és csoportjaik éppoly kevéssé befolyásolhatják, minta politika alakulását. A gazda­ság és a politika különválván azt a látszatot kelti, mintha a a gazdaságközpontú társadalom, ill. a politika irányította tár­sadalom egymás alternatívái lennének. Nem kellene már egy­szer abból kiindulni – ez lenne ugyanis a kapitalizmus és egy valóságos szocializmus alternatívája -, hogy a döntő kérdés az, hogy a politika, illetve a gazdaság uralkodjék-e a terme­lőn, vagy a termelők ellenőrizzék a gazdaság és a politika működését? Mert gazdasági és politikai szabadság ebből a szempontból elválaszthatatlan. Ameddig a munkavállaló gazdasági lényként, gazdasági magatartására, (bérmunká­jára, fogyasztására leegyszerűsített emberként szerepel, ad­dig csak magánemberként, igen korlátozottan tud politikai-tár­sadalmi szabadságához is közel kerülni. Másfelől, míg az ál­lampolgár alattvalóként a politikának, egy felette álló politikai hatalomnak alávetett lényként szerepel csupán, addig nem képes a gazdaság, a termelés feletti ellenőrzésre sem.

A gazdasági és politikai hatalmak társadalmasításának eszményét meglehetősen lejáratta az a gyakorlat, amely ma­gát e társadalmasítás végrehajtójának tüntette fel. Ugyanak­kor több évtizedes története során e hatalom talán azokat üldözte a leghatározottabban, akik a valóságos társadalma­sítás irányába szerették volna mozdítani, akik ezt kérték tőle számon. Jellemzőnek tekinthető, hogy a magát marxistának nevező párt ideológusai, miközben számos ponton kárhoztat­ták a „polgári gondolkodást", éppen az elidegenedés leküzdhetőségét e polgári gondolkodókkal összhangban nyilvánítot­ták illuzórikusnak.

De ki bizonyította be, hogy valóban csak illúzió? (A való­ságos társadalmasítás kísérleteit a gazdasági és politikai ha­talmak eddig mindig nagyon hamar széjjelverték.)

Ha ma valóságos társadalmasítást célul lehet kitűzni – ezt csak a kudarcok tapasztalatainak birtokában és az eddigi­ektől egészen eltérő módon tehetjük meg. Lapunk alapvető feladatának tekinti, hogy elméleti elemzéseiben ezeket az új szempontokat is igyekezzen figyelembe venni.

Újra kell gondolni például a marxi kapitalizmuskritika olyan kulcskérdéseit, mint a tulajdon vagy a termelési mód. A marxi kritika jelzi a kapitalizmussal szembeni alternatíva szükségességét, kimutatván a tőkés magántulajdon és ter­melési mód, az osztálytársadalmi szociális szerkezet el­lentmondásait, antihumánus következményeit. Ugyanakkor az államszocializmus történelmi kudarca világossá teszi, hogy ennek az alternatívának nem az állami tulajdon a kulcsa, s azt is, hogy az állami tulajdonra épített eddigi próbálkozások a valóban új formáció igen fontos összetevőit egyszerűen nem vették figyelembe.

Először is csak mostanában kezd nyilvánvalóvá válni, hogy a magántulajdonnak nem az állami tulajdon a valóságos tagadása: az állami tulajdon a magántulajdon belső korrek­ciós rendszere, az általános magántulajdon. A magántulaj­donnal szemben igazi alternatívát elvben például a társult termelők tulajdona jelenthetne, amely ugyanúgy a közvetlen személyi tulajdonláson alapul, mint a magántulajdon, s ezáltal ugyanúgy megteremti a személyes érdekeltséget, s gazdatudatot; ugyanakkor, mivel a közös tulajdon egyszersmind nem elidegeníthető, így az egyes egyének nincsenek alávetve a tulajdonban megjelenő dologi hatalomnak, mint a magántulaj­don esetében. Kérdéses azonban, hogy ezt az elméleti alter­natívát, ezt a „harmadik utat" lehet-e, és hogyan lehet a társa­dalomban realizálni? Hiszen a társult tulajdon (Tütő László elemzése szerint) feltételezi:

a)     olyan munkavállalási rendszer létrehozását, amelyben minden termelési eszközzel az az egyén, ill. csoport dolgo­zik, aki (amely) a leghatékonyabb társadalmi hasznosítá­sára vállalkozik (= termelési demokrácia);

b)     a fogyasztási igények társadalmi önköltségen való kielé­gíthetőségét (= fogyasztási demokrácia);

c)     a hagyományos szociálpolitikai, közigazgatási, kulturális, stb. feladatok mind jelentősebb részének társadalmi önte­vékenységgé történő átalakítását (= közigazgatási és kul­turális demokrácia);

d)     a beruházások, fejlesztések jelentős részének önfinanszí­rozóvá tételét, olyan szisztéma kialakítását, melyben ma­guk a fogyasztók döntenek a bővített újratermelésről, vál­lalva a költségek személyes munkával való fedezetét (= a csere demokráciája); természetesen a hátrányos helyzetű csoportok, régiók fokozott támogatása mellett.

Elkövetkező számainkban többször is vissza szeretnénk térni e tulajdonforma – a számunkra kétségkívül legrokon­szenvesebb tulajdonforma – feltételeinek vizsgálatára, arra, hogy a ma adott társadalmi lehetőségektől vezet-e út a köztu­lajdon ilyen formáihoz. Ha igen, hogyan, s ha nem, akkor milyen egyéb alternatívát tud nyújtani a (kipróbáltan haté­kony, ám kipróbáltan igazságtalan) tőkés magántulajdonnal szemben az a baloldal, amely a kapitalizmust nem tudja elfo­gadni a lehetséges világok legjobbikának.

Ha az eddigi antikapitalista fejlődés a tulajdon területén nem jutott még el a magántulajdon életképes alternatívájá­hoz, hasonló a helyzet a termelési mód tekintetében is.

A termelési mód kérdése az egyik legelkentebb kérdés az Adminisztratív Rendszerré vált „szocializmus" elmélettör­ténetében. Ez nem véletlen. Miközben az ideológiában létre­jött az „új társadalom", addig az új társadalmi formációnak a marxi felfogás szerinti leglényegesebb kritériuma, az új terme­lési mód csak a „kellene" szintjén létezik. Szó volt arról, hogy a magukat „szocialistának" nevező társadalmak a kapitaliz­muson belül léteznek. Ez különösen igaz abban az értelem­ben, hogy ha a kapitalizmus termelési módjában az árucsere által mozgatott nagyipari termelés a meghatározó, a létező „szocializmusok" ebben semmi különbséget nem mutatnak; a termelés jellegzetes színtere itt is a gyár (legfeljebb tökéletle­nebbül működik), a termelés itt is a bérmunkás által termelt értéktöbbleten alapszik, és így tovább. Vagyis nincs szó új termelési módról.

Egy új termelési mód alapvonalai persze már körvonala­zódnak. (De egészen máshol, mint ahol a sztálini szisztéma apologétái keresték.)

Az utóbbi évtizedekben sokan egy posztindusztriális, az ipar uralma alól lassanként felszabaduló társadalom jegyeit látják megjelenni a legfejlettebb centrumokban, s ezek az új termelési sajátosságok egy posztkapitalista, (a kapitalizmus­nál fejlettebb) társadalom jegyeiként is felfoghatók, ha lesz­nek olyan erők, amelyek e tendenciákat valóban kiemelik a tőke bővített újratermelésének rendszeréből. (Mert egyelőre ezek – az egyébként már rendszeridegen – elemek is a tőke uralma alatt, ahhoz idomulva vannak jelen.)

Lapunkban szeretnénk rendszeresen foglalkozni azokkal a tendenciákkal, amelyek egy ilyen valóban új termelési mód felé mutathatnak. Ebből a szempontból különösen fontosnak látjuk az informatikai forradalom szerepét, a termelésnek a szellemi termelés felé való eltolódását, s ezzel együtt a hagyo­mányosan az értelmiséghez kapcsolható értékek általános előretörését, az ember újratermelésének, mint termelési hú­zóágazatnak az előtérbe kerülését, a globális problémák sze­repének növekedését a termelés irányát befolyásoló ténye­zők között; azt a tényt, hogy magának a termelésnek az ará­nya is csökken az emberek életében: az egyre nagyobb lét­számú csoportoknak a munkából való kiszorulása, a lehetsé­gesnél lassabban, de szükségképpen növekvő szabadidő az emberi tevékenységet mind nagyobb mértékben kivonja a ha­gyományos ipari termelésből – s ezzel a tőke rendszeréből is.

Az utóbbi évtizedekben egészen új típusú törekvések is megjelentek a tőke logikájával szemben. (Csak egy példa: a Zöldek harca a napfűtéses házakért nemcsak a környezetet igyekszik védeni, hanem egyben olyan energiaforrást priorizál, amely igen nehezen tőkésíthető – vagyis a humán logikát próbálja érvényre juttatni a tőke logikájával szemben.) Egy olyan világ látszik körvonalazódni, amelyben többé nem az ipar, nem a tőkés-munkás viszony, hanem az értelmiség – nem a korábbi szűk elitréteg, hanem a mind tömegesebben megjelenő szellemi termelő – játssza majd a főszerepet. Ugyanakkor a tőkés termelés továbbra is életképes: a tőke még nagyon sokáig transzformálhatja problémáit a „második" és a „harmadik" világba; s mivel azok rendkívül messze van­nak attól, hogy az informatikai forradalom eredményei hassák át gazdaságukat és társadalmukat, számukra nem ezek az alapkérdések, s gazdaságuk racionalizálása érdekében szük­ségképpen fordulnak a kapitalizmus „bevált" mechanizmusai felé. Ha elnyomatásuk, elnyomorodásuk fokozódik, márpedig egyelőre – s ez is a tőkés fejlődés természetéhez tartozik – fokozódik, az sem lehetetlen, hogy egészen más irányt adnak a történelem mozgásának, hiszen ezen országok sorába tar­tozik a világ túlnyomó többsége. A kapitalizmusból kifelé mu­tató tendenciákat egy magát baloldalinak valló lapnak éppúgy vizsgálnia kell, mint a kapitalizmus életképességének bizo­nyítékait.

A szükségletekre termelő társadalomtól – más szóval a humánum társadalmától – még ha a technikai-termelési felté­telek érettek volnának is, elválaszt az esélyek egyenlőtlensé­ge. Ezért mindaddig, amíg különféle társadalmi mechanizmu­sok újratermelik az esélyegyenlőtlenséget, sőt esetenként még növelik is, addig a társadalmi progresszió nélkülözhetet­len részei azok a társadalmi erők, amelyek alapvető célnak ezen esélyegyenlőtlenségek elleni küzdelmet tekintik.

Ma az esélyegyenlőségre törekvő baloldali gondolkodás nem a kor uralkodó iránya. Ma a világban (és Magyarorszá­gon is) hosszú távú konzervatív hullám érvényesül: a szük­ségletekre termelő társadalom feltételeit építve, de a régi, tőkés kereteket konzerváló társadalmi-hatalmi rendszerben, valahogy úgy, ahogy a polgári (posztfeudális) társadalom épült a feudalizmusnak a XVII.-XVIII. században megerő­södő politikai keretei között (a barokk korszakában). Az ana­lógiák sosem érvényesek teljesen, de olykor érdemes elgon­dolkodni rajtuk. Meglehet, a baloldal a jelen feltételei között nem tarthat igényt arra, hogy a társadalom közvetlenül a jel­zett baloldali humanisztikus értékek szerint szerveződjék. Ám attól még nem lehet feladni ezen még meg nem valósult (de éppen ezért változatlanul megvalósulása előtt állónak is te­kinthető) cél- és eszmerendszer képviseletét.

(Ehhez a bemutatkozó íráshoz felhasználtuk a szerkesztőtársainkkal folytatott hosszú beszélgetéseken általuk felvetett gondolatokat is.)

Az alábbi írás, amely a Lakásbérlők Egyesületének két veze­tőjével (Vészits Ferenccel és Barta Pállal) készült interjú alap­ján született, egy tervezett sorozat első darabja. E rovatban azokat a törekvéseket próbáljuk majd bemu­tatni – nem mellőzve a helyzetükből fakadó ill. belső ellent­mondások, konfliktusok és korlátok jelzését sem – amelyek legalább a cselekvésikísérlet stádiumába jutnak el egy szán­dékai szerint valóban alternatív irányú gondolkodás útján.

Tisztelt bérlőtársunk!

Mi lakásbérlők – és hozzátartozóik – egyesületbe tömörültünk, azért, hogy az összefogás erejével:

• vegyük fel a harcot a jogaival oly sokszor visszaélő ingatlankezeléssel. Nem kívánjuk tovább eltartani a feladatát ellátni nem tudó mamutszervezetet;
• elhárítjuk a lakbéremelés bármilyen – nyílt, vagy burkolt – formáját, mivel azt indokolatlannak tart­juk, és valljuk, hogy a bármilyen címen elrendelt lakbéremelés szegényebbé tesz bennünket, mi­közben nem csökkenti az állam terheit. Álláspon­tunk, hogy a jelenlegi lakbérekből biztosítható lenne az üzemeltetés és fenntartás, ha a pénzesz­közöket hatékonyan használnák fel;
• megszerezzük a rendelkezés jogát otthonainkat illetően, és megválasztjuk erre a társadalmilag is legmegfelelőbb formát;
• érjük el, hogy nélkülünk, rólunk ebben a kérdés­ben se döntsenek.

(Részlet az egyesület belépési nyilatkozatának szö­vegéből)

Ma közel kétmillióan élnek bérlakásban, ebből egymilliónyian a fővárosban. Az épületek és lakások néhol a végletekig le­romlott állapota és a bennük élők magányosan vívott, így reménytelenül egyenlőtlen küzdelme a monopolhelyzetben lévő kezelővel a közvetlenül nem érintettek előtt is ismert (de legalábbis előrevetülő árnykép).

Mára már az is közhellyé koptatott megállapítás, hogy a jelenlegi helyzet a több mint négy évtizednyi ingatlankezelési konstrukció teljes csődjét bizonyítja. A kérdés az: ki merrefelé keresi az ebből kivezető utat?

A központi újraelosztás rendszerének csődjéből mintha csakis egyetlen megoldás kínálkozna. Legalábbis ezt sugall­ják azok a koncepciók, amelyek az állam minden – általa eddig szinte kizárólagosan uralt-színtérről való kivonulását (kimenekülését), a totális piacosítást hirdetik.

Ez a tendencia már évekkel ezelőtt felsejlett, többek kö­zött azok előtt is, akik négy éve – akkor még csak a legszű­kebb baráti körben – megfogalmazták egy érdekvédelmi szer­vezet létrehozásának a gondolatát. A kezdeményezés akkor nem jutott tovább az alapszabály tervezet kidolgozásánál.

'88 nyarán – amikor egyrészt valóságosan megjelent a régi konstrukciót továbbra is a lakossági erőforrások megcsa­polásával továbbéltetni kívánó lakbéremelés fenyegetése, másrészt elkészült az Országos Tervhivatal úgynevezett hosszú távú lakáspolitikai koncepciója, amely szintén alapve­tően a piacosítás modelljét vázolta fel, s ezen túl a lakosság körében szinte már lincshangulat kezdett érlelődni az IKV-k körül, újraszerveződött az alapítók köre.

Az akkor érvényes egyesületalapítási szabályoknak megfelelően néhány tucatnyian ind ítják útjára a kezdeménye­zést, az alapítók köréből verbuválódó közgyűlés 2 évre meg­választja a vezetőséget – amely zömmel mérnökökből, illetve jogászokból és közgazdászokból áll, tömörítve egyesületen belül is a koncepcionális munkához szükséges szellemi kapa­citásokat.

Alapvetően két – egymástól jellegében és követelmé­nyeiben különböző – tevékenységi területet vállal magára az új -, hangsúlyozottan érdekvédelmi (a tagság politikai szim­pátiáit nem firtató) szerveződés.

Általános, a bérlői jogviszonyt illetve az állami vagy ma­gántulajdonú ingatlanokban bérlőként lakókat érintő kérdé­sekben folytatott érdekképviselet, érdekvédelem. Ez az el­sősorban koncepcionális, szakszerű hozzáértést igénylő te­vékenység független a tagsági viszonytól, az egyesület az összes bérlakásban élő nevében kíván fellépni. (E képviselet eredményének is tekinthető a vízdíj ürügyén tervbe vett lak­béremelési kísérlet során az állam gyors visszavonulása.)

A másik profil (amely azonban csak az egyesületi tagokra terjed ki): segítségnyújtás az egyéni panaszos ügyek ki­vizsgálásában, intézésében (ahol elsősorban az IKV a part­ner).

A ma közel 3.000 fős tagság 70%-a nyugdíjas, ami azt is jelzi, hogy elsőként a magukat leginkább kiszolgáltatva érzők húzódtak az egyesület védernyője alá. (Helyzetükre is tekin­tettel voltak a tagdíj megállapításánál. Ez havi 10 Ft, a dol­gozó tagok ennek kétszeresét fizetik.)

Az egyesület vezetői úgy gondolják, hogy a lakásszférá­ban különösen tarthatatlan az a ma széles körben népszerű­sített elv, amely szerint hatékonyan működtetni valamit csakis a közvetlen tulajdonosi érdekeltség alapján lehetséges. Az érvekért és példákért oly gyakran nyugati irányba mutogatok ez esetben mintha figyelmen kívül akarnák hagyni, hogy szá­mos fejlett nyugati országban (csak példaként: Angliában, Svédországban) az állam a szociális gondoskodás részeként igen jelentős bérlakás vagyont tart fenn, ami lényegében a lakáspiac elemeként működik, mivel fontos szerepe van ab­ban, hogy a lakásra szorulók, illetve új lakásigénylők a szoci­ális jellegű szférában el tudjanak indulni, s éppen ezzel terem­tődnek meg a feltételei annak, hogy a későbbiekben a piaci mozgásokba bekapcsolódjanak.

Az állami bérlakás vagyon teljes felszámolása a másik oldalról azért nevezhető irreálisnak, mert abban olyan hatal­mas nagyságrendű elmaradások halmozódtak fel, aminek pótlására ma a lakosság kezében semmiképpen nincsen elegendő pénzeszköz. Ez azt is jelenti, hogy ha a bérlakások magántulajdonba kerülnének is, a szükségessé váló hitel, ill. kölcsön valamilyen konstrukciójával az államnak mindenkép­pen szerepet kellene vállalnia ebben a szférában.

Ma úgy tűnik, az alternatíva a következőképpen vázolha­tó: az egyik lehetőség az, hogy valamilyen elkülönült intéz­mény kezeli a bérlakás állományt. Egy ilyen elgondolás látszik körvonalazódni azokban a tervekben, amelyek szerint a ­mára szükségképpen korrumpálódott – IKV-apparátusokat mint a tanácsok vagyonkezelő szerveit kísérlik meg átmenteni a mára már nyilvánvalóan ellehetetlenült szisztémából. Még­pedig az állami tulajdonnak tanácsi tulajdonná nyilvánításával, amely változtatás egyszerűen jogi rabulisztika. E fogalom­használat az értelmezhető és pontos meghatározás hiányá­ban nem lehet más, mint szemfényvesztés.

A másik út: maguk a lakók próbálják meg saját kezelé­sükbe venni az általuk lakott ingatlanokat. E társadalmi keze­lésbe vételhez azonban ma még meg kell találni a szükséges (és nem feltétlenül uniformizált) módszereket. Erre történik (egyelőre egyedi) kísérlet az egyesület kezdeményezésére, érzékelve, hogy a háttérben meghúzódó jogszabálytenger – és sok más egyéb feltétel – megváltozása, megváltoztatása hosszú időt igénylő feladat. De a kérdés az, hogy mi történjen addig, mi lehet az ebbe az irányba vezető átmeneti megol­dás?

Ha a helyzet kritikus, krízishelyzet-kezelő programra van szükség. Az első teendő: ezen a jelenlegi struktúrán belül megragadni a megtakarítás lehetőségeit. Aminek az egyik módja lehet a versenyhelyzet megteremtése az IKV monopó­liumának felszámolása révén, módot adva a közvetlenül érintett bérlőknek, hogy kedvezőbb ajánlatot kínáljanak a ke­zelés módjára és költségeire vonatkozóan.

Az egész társadalmi kezelés kérdéskörének alfája és ómegája, de az egész egyesület működésének kulcskérdése is egyben: vannak-e ma erre a feladatra vállalkozó, és a folya­matos teendők elvégzésére képes bérlők.

A kérdés részben úgy is megfogalmazható: lehet-e az elkülönült bürokratikus apparátusokkal saját ütőképes appa­rátus nélkül szembeszállni? Mennyiben válik az élősködő ma­mutszervezeti konstrukcióval szembeszegülő állampolgári kezdeményezés a jelenlegi állapotok és az adott erőviszo­nyok foglyává.

Az egyesületnek magának semmiféle apparátus nem áll rendelkezésére (a tagdíjakból a szükséges adminisztrációra, és egy irodai ügyeletet ellátó személy fizetésére futja). Minden szükséges teendőt maguk a – főként vezetőségi – tagok lát­nak el szabadidejükben. Ez ma már, főleg a panaszos egyéni ügyek területén felhalmozódott tennivalók nagyságrendjét te­kintve eléri az elvárható energia és időráfordítás határát. A kapacitás tehát véges, és a teendők elvégzése – a társadalmi munka jellegéből adódóan – nem is kérhető számon igazán. Amatőr eszközökkel (tudatosan vállalva a rendelkezésre álló erőforrások szűkösségét) úgy tűnik, nehéz felvenni a harcot a profi pazarlással és szervezetszerű élősködéssel szemben.

Hosszabb távon is a kiútkeresés és a keresett alternatíva esélyeinek alapkérdése lesz: a bérlők többségének a málló vakolatú házakhoz hasonló mértékben elhanyagolt állampol­gári képességei renoválhatók-e, és az egymással többnyire a minimális szolidaritásra sem képes, torzsalkodásra haj­lamos lakók tömegéből időben kiformálódnak-e a saját érdekeik szervezett és hozzáértő képviseletére alkalmas és vállalkozó bérlőközösségeknek legalább a csírái.

*

Kilenchónapnyi idő egy kísérlet számára éppen csak az elindulás­hoz lehet elég. Az egyesület vezetői maguk is érzékelik, tud­ják, hogy a bérlői viszony egyetlen olyan nagyváros, mint Bu­dapest esetében is rendkívül nagy szociális különbségeket takarhat, a tagság a bérlakáshoz jutás módjától, annak állapotától, környezetétől, a saját pénzeszközök mértéké­től és még sok egyéb tényezőtől függően igen sokféle módon viszonyulhat az ingatlankezelést érintő átalakítási elképzelések egyes részkérdéseihez. Ma azonban még ki­alakulatlanok az egyesületen belüli vélemény- és információ­csere mechanizmusai (amihez szintén jelentős anyagi eszkö­zök szükségesek).

Azt is világosan kell látni, hogy a bérlők egyesületének létrejöttével a lakásszférában jelenlévők egyik sajátos hely­zetű csoportja szerveződött meg, s ma még – talán éppen a legkritikusabb helyzetű csoportok képviselete megoldat­lan.

Ez a lap baloldali lap. Olyan baloldali lap, melynek szer­kesztői úgy vélik, hogy ami az elmúlt évtizedekben történt, annak a hipokrita módon lobogtatott jelszavakon és sokak hitén kívül nincsen sok köze a marxizmushoz, így nem is cáfolja a marxista elvek létjogosultságát. Úgy vélik, hogy ezekért a célokért érdemes és értelmes élni, de elölről kezdve és egészen másképpen, mint amerre a marxizmus elvei köré verődött mozgalom az elmúlt 100 évben fordult. Következés­képpen a lap részt kíván venni a kialakult struktúrák lebontá­sában, de szembe kíván szállni azokkal a folyamatokkal is, amelyeket Marx a szegénység alapján egyenlősítő társada­lom előre látható csődjéről szólván közismerten úgy jellem­zett, hogy; „ismét előáll az egész régi szemét”.

Tartalomjegyzék

1. Tőkei Ferenc : Ajánlás
2. Mit akar ez a lap?
3. Krausz Tamás : Megjegyzések a peresztrojkáról
4. Lev Trockij : A bonapartista államfilozófia
5. Tálas Péter : Egy (elkapart) alternatíva – A CSKP 1968-as akcióprogramjának margójára
6. Fekete Gyula : A magyarországi alacsony jövedelmű népesség összetétele, helyzetének változása
7. Szegő Andrea : Világgazdasági függés, eladósodás, válság
8. Kommunizmus
9. Osztály
10. Egyenlőség
11. Milyen lesz a baloldal holnap?
12. Kapitány Ágnes, Kapitány Gábor : Milyennek látjuk, milyennek szeretnénk a világot?
13. Tót Éva : A Lakásbérlők Egyesületéről