(Az alábbiakban az M. N. szignójú szerző bevezetőjével közöljük Borisz Kagarlickij írását: némi rövidítéssel abban a formában, ahogy az a „Sous le drapeau du Socialisme" – a továbbiakban S. D. S. -108-109. számában megjelent. S. D. S. 1988. nov.-dec. pp. 10-22.)

*

Borisz Kagarlickij a moszkvai Társadalmi Kezdeményezések Klubjá­nak irányítója. E klub a szovjet „újbaloldal" egyik kikristályosodási pontja. Kagarlickijre úgy tekintenek, mint a Szocialista Klubok Föde­rációjának (lásd később) elméleti és politikai kezdeményezőjére; e szervezetet 1987 augusztusában hozta létre mintegy húsz független csoport.

Borisz Kagarlickij neve nem ismeretlen azok számára, akik néhány éve már figyelemmel kísérik a (pártból) „disszidálok" soraiban zajló eseményeket. Létezik ugyanis a bürokratikus rendszerrel szembeni szocialista ellenállásnak egyfajta tradíciója, melyet korábban nem­igen ismertünk. A hetvenes évek végén Leningrádban jött létre a fiataloknak egy olyan csoportja, mely magát szocialistának vallotta. Nagyon gyorsan kapcsolatot teremtettek a többi városban létrejött hasonló csoportokkal, s hamarosan megszületett a terv egy titkos konferencia megszervezésére, ahol a „szocialista oppozíció" tanács­kozhatna. 1978 októberében a csoport vezetőjét, Arkagyij Csurkovot letartóztatták, és a Perspektívák című szamizdat többé nem jelent meg.

Mégis, még ugyanebben az évben a „hivatalosságából disszi­dálok egy újabb balszárnya tűnt fel a Poiszki című folyóirat körül, melynek irányítója Pjotr Eguidesz (1) volt; őt utóbb száműzték, jelen­leg Franciaországban él.

Nem sikerült tehát a kísérlet, hogy a baloldal különböző erőit a Poiszki körül tömörítsék egységbe. Egy másik próbálkozás, mely a hatvanas években működött Kommünárdok Egyesülete extagjainak nevéhez fűződik, szintén elbukott.

Ám hamarosan megjelent a Varienti című magazin, melynek egy csapásra sikerült maga köré gyűjtenie a legkülönbözőbb áramla­tok képviselőit. A lap gazdája, Pavel Kugyukin a szocialisták és a demokraták egyesítésének szükségességét hangsúlyozta. A lap első száma 1978-ban jelent meg, s 1980-ig további 4 számot adtak ki.

Ezzel párhuzamosan jelent meg egy másik kiadvány, a Levij Povorot [balra fordulva], melyet hamarosan átkereszteltek Szocia­lizmus és jövőre. Irányítója Borisz Kagarlickij volt. Ő 22 éves volt ak­kor, Kugyukin pedig 26. A „fiatal szocialisták" elnevezés innen ered.

Kagarlickij először is arra törekedett, hogy doktrinális elméleti egységet hozzon létre. Irt két esszét, melyekben a „demokratikus és önigazgató szocializmus"-hoz vezető út stratégiájának két legfőbb elemét emelte ki.

Ezekben a könyvekben a sztálinista rendszert „államuralmi" rendnek definiálta. Ennek átalakítása, mely megnyitná az utat a de­mokratikus szocializmus kialakulásához, forradalmi jellegű strukturá­lis változások segítségével történhet. De azért nem utasítja el a refor­mista jellegű tevékenységeket sem. Ellenkezőleg: „a fiatal szocialis­ták" a rendszeren belüli és kívüli cselekvést egyaránt szükségesnek tartották. Többen közülük, például Pavel Kugyukin és Andrej Fagyin a Nemzetközi Kapcsolatok és a Világgazdaság Intézetében dolgoz­tak, így könnyű volt nekik a rendszeren belül működő reformista áram­latok között megtalálni azokat, melyekei támogatásra érdemesnek tartottak. De – és itt jelenik meg az ő különbözőségük – ők meg voltak győződve arról, hogy a reform nem sikerülhet valamiféle külső, illetve alulról jövő nyomás nélkül. Ugyanakkor meggyőződésük volt az is, hogy „mindaddig lehetetlen a tömegek mozgósítása egy forradalmi terv sikerre vitelére, amíg a társadalom nem tesz kísérletet egy refor­mista periódussal". (2)

A mai „újbaloldal" előfutárainak, e „fiatal szocialistáknak" az első legfőbb jellegzetessége az, hogy keresték a „hidat a reformisták és a forradalmárok között". (2) Ugyanakkor magukat egyértelműen a bal­oldali világ részének tekintették. Borisz Kagarlickij esszéiben – külö­nösen „A remény dialektikájá"-ban – a permanens forradalom elmé­letére hivatkozott, mely szerinte „olyan hipotézis, mely lehetővé teszi, hogy megértsük Oroszország szerepét a nemzetközi szintű osztály­harcban". (2)

(…) Az elemzés nem arra vezette a „fiatal szocialistákat", hogy elítéljék a bolsevizmust. Kagarlickij könyvében az 1917-es októberi forradalom úgy jelenik meg, mini „egy nagy tragédia", a bolsevikok pedig mint „a történeierr. túszai". Szerintük a Szovjetunió „különleges szerepét" a szocializmusért fciytaiott harcban társadalomtörténeti okokból és a morális körülményekből vezethetjük le: „Egyfelől vilá­gos, hogy a forradalmi kezdeményezés nem indulhat Nyugatról, mivel az erőviszonyok ott ezt nem teszik lehetővé, hiszen a Nyu­gat hegemón pozíciót foglal el a világ rendszerében, jóllehet ott már léteznek a szocializmus objektív feltételei. A nyugati proleta­riátusnak már van mit vesztenie, és a szocialista eszméket komp­romittálta szemükben a szovjet kísérlet. Ezzel szemben a harma­dik világ nyomorban él a világrendszerben elfoglalt alárendelt pozíciója miau. Itt viszont egyetlen fejlett ipari társadalom sem tudott kialakulni, és a szovjet kísérlet kudarca bebizonyította, hogy a szocializmusba való átmenet csak ott lehetséges, ahol ez a fejlettség megvan. Kelet-Európa közepesen fejlett országai azonban – szembe találva magukat fejlődési modelljük válságá­val – képesek arra, hogy egy szocialista forradalmat győzelemre vigyenek, mivel rendelkeznek a megtelelő forradalmi potenciállal is." (2)

„Morális" szempontból tekintve a Szovjetunió szerepét, ez ahhoz kötődik, hogy a sztálinizmus ott született meg. „Erre az országra hárul az a feladat és felelősség, hogy a világ közvéleménye előtt rehabili­tálja a szocialista eszméket." (2)

A „fiatal szocialisták" marxistáknak vallják magukat, de igen távol helyezkednek el attól a dogmatikus nézetrendszertől, amit hazájuk­ban e szó alatt értenek. Szövegeikben Gramsci, Marcuse, Kardelj és az önigazgatás jugoszláv teoretikusai, a prágai tavasz reformkommunistái, Sartre, az eurokommunisták, Garaudy, Claudin stb. a leggyakrabban hivatkozott gondolkodók. Felfigyeltek a „New Left Review" című angol folyóiratra, s néhány cikkét le is fordították. A marxi szövegek új olvasatáról vitatkoztak, arra törekedtek, hogy újra végiggondolják az orosz marxizmus történetét (Herzentől Leninig és Buharinig). Az egyik legfontosabb hivatkozási alap Trockij volt: „Sztálin elleni harcát, a forradalmi demokrácia megvédésére tett erőfeszí­téseit lelkesedéssel ecsetelték …" (2)

Borisz Kagarlickij esszéi jól példázzák a fiatal szocialisták azon törekvését, hogy „a marxista elmélet egységét a különböző áramlatok kritikai szintézisével" állítsák helyre. (2) Ezért tartják fontosnak, hogy a frankfurti iskola teoretikusai felhasználták a pszichoanalízist is taní­tásaikban, s hogy Sartre újraértékelte (átértékelte) nézeteit marxista szemszögből, s megemlítik Teilhard de Chardin atya dialektikus gon­dolatkísérletét is…

Utóbb a „fiatal szocialisták" – félretéve a jövőre irányuló teóriákat – a legfőbb gazdasági és társadalmi problémák vizsgálatával kezdtek foglalkozni. 1980 után folyóiratuk, a „Szocializmus és jövő" számos dokumentumot tett közzé a lengyelországi helyzetről. Néhány kiadvá­nyuk kézről kézre járt Moszkva és Leningrád munkásai között.

1982 áprilisában fogyott el a hatalom türelme: a csoport legaktí­vabb tagjait – Pavel Kugyukint, Andrej Fagyint, Vlagyimir Csernyec-kijt, Jurij Kavkint, Borisz Kagarlickijt, Mihail Prukint – letartóztatták. Több köztársaságra terjedt ki ez a megtorló intézkedés.

Ennek ellenére, a „fiatal szocialisták" tevékenysége nem szűnt meg. Feltűnt egy újabb újság: Szocializmus 82. Kapcsolatba léptek a Forradalmi Szolidaritás Klub néhány aktivistájával; ez a klub a Komszomol által létrehozott harmadik világos csoportból vált ki.

Andropov hatalomra jutása után – aki bizonyára jól ismerte őket, hiszen ő volt a KGB vezetője – perüket levették a napirendről, s 1983 áprilisában szabadlábra helyezték őket.

(…) A peresztrojkát és a glásznosztyot, a gorbacsovi platformot kezdettől fogva támogatták, de nem azért, mert opportunistákká let­tek: ők már régóta elmélkedtek egy felülről kiinduló reformmozgalom lehetőségeiről. Haladéktalanul működésbe léptek, hiszen ama bizo­nyos „külső és alulról jövő nyomás"-t ők e felülről kezdeményezett mozgalom nélkülözhetetlen elemének tekintették, és úgy is számoltak ezzel, mint a forradalmi perspektíva kibontakozásának sine qua nonjával.

A gorbacsovi „élcsapattal" együttműködve kezdetben ők voltak azok, akik létrehozták a független klubok és egyesületek ezreit, eze­ket az informálisnak mondott csoportokat, melyek a később minden­felé létrejövő népfrontok alapjait képezték. (3)

Szovjet kifejezéssel élve a „Peresztrojka pártja" volt az a közeg, ahol az emberek tíz-, sőt százezrei újratanulták a politikai harcot, újra felfedezték a demokráciát és a pluralizmust, ahol újjászülettek a kötő­dések az autentikus szocializmus eszméihez.

Kétségtelen, hogy a nemzetközi forradalmi mozgalom jövője ja­varészt annak a hatalmas harcnak a kimenetelétől függ, mely napja­inkban zajlik a Szovjetunióban.

Borisz Kagarlickij és elvtársai: az „újbaloldal" az első sorokban harcol.

Jegyzet

1. S. D. S. No. 85. 1980. november, 17-24 p. interjú P. Eguidesz-szel, a Poiszki című folyóirat főszerkesztőjével.

2. „A remény dialektikája", szovjet szamizdat kiadvány.

3. Lásd Kagarlickij cikkét, „A klubok és a politika", In: Lettre interna­tionale pour l'Autogestion, Paris 42, rue d'Avron 75020. (No. 1. 1988. okt.)

***

BORISZ KAGARLICKIJ

A változás dialektikája

A nyugati szemlélők számára a szovjet társadalom az 1970-es évek végén reménytelenül dermedtnek, megfagyottnak tűnt, és a „disszidensek" és a hozzájuk közel álló liberális értelmiségiek között már fel sem merült a kérdés, hogy vajon megreformálható-e a kommuniz­mus. E pesszimizmus még a hivatalos (hivatásos) szakértők soraiban is terjedt; ezek többsége maga is elismerte, hogy a „reménytelenség örvényébe zuhant".¹ A társadalom jövőjére vonatkozóan semmi más perspektíva nem látszott valószínűnek, mint a folyamatos ha­nyatlás. Gorbacsov hatalomra jutásával azonban az általános hangu­lat gyorsan megváltozott. Azok, akik addig a reform lehetőségének még a gondolatát és képtelenségnek ítélték, egyszerre a reform feltartóztathatatlanságát és visszafordíthatatlanságát kezdték bizony­gatni. A szakértők reformeufóriába estek, és a nyugati sajtó is – a jobboldali éppúgy, mint a balos – példátlan lelkesedéssel ünnepelte a Szovjetunióban történő változások sikereit. Jóllehet senki nem ta­gadta, hogy a peresztrojkának számos nehézséggel kell megküzde­nie – különösen a bürokratikus apparátus ellenállását és az ország gazdasági helyzetének bonyolultságát hangsúlyozták -, semmi sem tudta megváltoztatni az uralkodó optimista szemléletet.

Féktelen optimizmussá változott a korábbi reménytelen pesszi­mizmus, pedig a társadalmi változások folyamata annyira bonyolult és ellentmondásos volt, hogy azt nem is látták át általában.

A szovjet társadalom sohasem volt annyira monolitikus, mint ami­lyennek a sztálinista ideológia bemutatta, vagy mint amilyennek a totalitarizmust elemző, szimplifikáló nyugati kutatók leírták. Mindig is létezett számos érdekcsoport az államapparátuson belül és kívül egy­aránt, melyek befolyásolták a döntéshozatali folyamatokat, és gyak­ran idéztek elő különféle konfliktusokat. E konfliktusok következmé­nye volt a durva pártbeli tisztogatás a sztálini korszakban, amikor is a párt, illetve az állam vezető tisztviselőinek kivégzése jelezte az erőviszonyok változásait az apparátus különböző csoportjai között. Hruscsov idején a terrort felfüggesztették, de a frakciók közötti nyílt harc eredményeként először is a mindenható belbiztonsági miniszter, L. Berija bukott el, majd később olyan régi sztálinistákat is félreállítot­tak, mint Molotov, Malenkov és Kaganovics. Végső soron maga Hrus­csov is ennek a harcnak lett az áldozata.

Mindez azonban nem korlátozódott pusztán a hatalomban része­sülők közötti személyes harcra, illetve személyi konfliktusokra. Ezen események minden résztvevője pontosan körülhatárolható érdekvé­delmi csoportokra, struktúrákra támaszkodva vívta harcát. Éppen az vezeteti Hruscsov bukásához 1964-ben, hogy a bürokrácia egésze bizalmatlan volt Hruscsov reformprogramjával szemben, s e prog­ramnak nem volt társadalmi – apparátuson kívüli – támogatóbázi­sa sem.

Brezsnyev és a reform bukása

Brezsnyev hatalomra jutásának pillanatában a reformista frakciónak már gyakorlatilag nem volt semmi támasza a hatalom körein belül. A terror áldozatainak rehabilitálása 1954-56-ban, Sztálin (személyi) kultuszának megszüntetése, az állami ellenőrzés megszűnése a kul­turális élet fölött és a személyi jogok jelentős kiterjesztése a hruscsovi korszakban óriási történelmi előrelépést jelentett; másrészt mind­ezeknek a radikális intézkedéseknek nagy szerepük volt az érdekcso­portok közötti harcban: egyes frakciókat háttérbe szorítottak, másokat megerősítettek ezekkel. Hruscsov gyors sikere elsősorban annak tudható be, hogy a hatalom körein belül egyöntetűen jelentkezett az az óhaj, hogy véget vessenek az elnyomó (biztonsági) szervek min­denhatóságának és felelősségre vonhatatlanságának, s hogy az ál­lambiztonsági erőket újjászervezve a párt ellenőrzése alá vonják. A következő időszakban a politikai (és nem gazdasági!) reform folyta­tásához az impulzust egy fiatal apparátcsik generáció akarata szol­gáltatta, akik először is biztosítani kívánták saját pozícióikat, más­részt széf akarták verni a régi sztálinista gárdát. Attól a pillanattól fogva, hogy céljaikat elértnek látták, a hruscsovi reformpotenciái ki­merült, és az a generáció, mely éppen a desztalinizálási folyamatnak köszönhetően jutott pozícióihoz, immár nem volt érdekeli a változá­sok folytatásában, sőt ellenkezőleg: célja a stabilitás, a status quo megőrzése lett.

Hruscsovot, aki az általa kezdeményezett reformban szétforgá­csolódott, s nem vette figyelembe e fontos tényezőt, végül ezért távo­lították el posztjárói, s egy a célnak megfelelőbb vezetőt állítottak a helyére: Leonyid Brezsnyevet.

A brezsnyevi korszak legfontosabb jellegzetessége a főtitkár azon képessége, amivel fenn tudta tartani az apparátus különböző csoportjai között a stabil kompromisszumot, s közben a nép életszín­vonala is emelkedett. Jelentős gazdasági növekedést kellett biztosí­tani, hogy minden társadalmi réteg megkaphassa a maga szeletét a tortából, anélkül, hogy ezzel mások érdekeit sértené. Bizonyos tekin­tetben ezt a célt sikerült elérni. A hetvenes évek végén és a nyolcva­nas évek elején a dolgozók jövedelme gyorsan növekedett, és az életmód is változott. Gyors ütemben nőtt a személygépkocsik száma, majdnem minden családban volt már televízió, hűtőszekrény, és em­berek milliói hagyták el a „közösségi" otthonokat, és szereztek mo­dern, saját konyhával ellátott lakásokat. A lakások és az élettér minő­sége is javult. Ugyancsak fontos jellegzetessége a brezsnyevi kor­szaknak, hogy ekkoriban nem voltak komolyabb sztrájkok vagy olyan zavaros események, mint amilyenek például 1962-ben Novocserkaszkban történtek, amikor Hruscsov kénytelen volt csapatokat be­vetni, hogy az áremelés elleni munkástiltakozást elfojtsa. Mindezeket a társadalmi sikereket azzal párhuzamosan érték el, hogy közben növelték a fegyveres erőket, és gyors növekedésnek indult a kor­mányzati apparátus is (mely utóbbi tény a bürokrácia nézőpontjából tekintve a fejlődés legfontosabb ismérve).

Sikerült elérni az USA-val szemben a katonai-stratégiai egyen­súlyt, s a Szovjetunió hatása, befolyása a világra, különösen a fejlet­lenebb országok vonatkozásában gyorsan növekedett. A brezsnyevi éra végén megfogalmazott értékeléssel ellentétben, a hetvenes éve­ket kétségtelenül a szovjet történelem egyik legprosperálóbb periódu­sának kell tekintenünk. Hogy mindez milyen módszerekkel és milyen áron történt, az már más kérdés…

Míg Hruscsov politikai reformokkal próbálkozott, és a gazdasági mozgások tradicionális alapelveit megtartani igyekezett, addig Brezsnyev pont a fordított utat választotta. A politikai stabilitást gazdasági reformmal kombinálták, melynek célja az volt, hogy szélesítse a gaz­daságirányítási apparátus ügyintézői jog- és hatáskörét, hogy kiala­kítson egy „szovjet menedzserréteget". E reform, mely 1965-ben kez­dődött, meggyorsíthatta volna az ország gazdasági növekedését, és ezzel egyidejűleg kielégítette volna a technokratákat is, akiknek sú­lya, jelentősége a társadalom modernizálásának folyamatában egyre növekedett a hatalom körein belül. Azonban hamarosan világossá vált, hogy a reform a gyakorlatban csak az ellentéteket élezte ki a végsőkig az apparátus és a gazdaságirányítás között. Cseppet sem meglepő tehát, hogy Brezsnyev, aki oly nagy fontosságot tulajdonított a stabilitásnak, lefékezte a változásokat. 1970-től a reformot tulajdon­képpen eltemették.

A reform jelentette a reményt, hogy sikerülhet javítani a gazda­ság hatékonyságán. Jóllehet e tekintetben a remény alaptalannak bizonyult, de a brezsnyevi csapat éppen ezért kénytelen volt a növe­kedés más faktoraiból kihozni a maximumot. A vállalatokat valójában semmi sem ösztönözte arra, hogy megújítsák berendezéseiket (a terv teljesítéséhez a régi gépek is jók voltak, s éppen a tervteljesítés érdekében a beruházásokat szigorúan ellenőrizték, korlátozták).

Az újabb vállalatoknál is szükségessé vált a beruházások centra­lizált ellenőrzése. A munka, a szükséges anyagok, az anyagi források mind a legfelsőbb helyeken kerültek elosztásra, a terv realizálását biztosítandó.

A gazdaság hamarosan túlfeszítette vált. A forgalomba kerülő pénzmennyiség növekedésének nem volt meg az árufedezete, s az új vállalatok alakítására szolgáló eszközök sem hozták meg a várt eredményeket. A beruházási munkák lényegében stagnáltak az ala­csony hatékonysági fokú munkaszervezés miatt, s közben a beruhá­zási költségek állandóan emelkedtek; a sajtó azonban eltitkolta az így keletkező deficit nagyságát.

Annak érdekében, hogy a jövőben új anyagi forrásokhoz jussa­nak, a miniszterek kénytelenek voltak újabb beruházásokba kezdeni már akkor, amikor a folyamatban levőket még be sem fejezték. A het­venes évek közepén a propagandisták előszeretettel hangoztatták, hogy az egész Szovjetunió egy „gigantikus beruházási területté" vál­tozott. A brezsnyevi korszak végén már inkább elfelejteni igyekeztek ezt a képet. Számos vállalkozás több ötéves tervidőszak alatt is befe­jezetlen maradt, mivel megnőtt a munkaerő ára, hiányoztak az anya­gok, a munkáskezek és az energiaforrások is.

A mezőgazdaság igen gyenge termelékenysége ellenére is fenn­tartották az élelmiszerek fix árát, s ez végül oda vezetett, hogy miköz­ben az állam rubel milliókat költött a szubvenciókra, a lakosság mégis sorban állni kényszerült, s az áruhiányra panaszkodott.

Az ilyen jellegű problémákat egy ideig ellensúlyozni tudta a nyu­gattal való kapcsolatok javulása. Az enyhülés a brezsnyevi vezetés számára létszükséglet volt, és a hetvenes években a szovjet gazda­ság jelentős mértékben „nyitottabbá" vált. Azonban a Szovjetuniónak a nemzetközi munkamegosztásban elfoglalt helye nem felelt meg az ország potenciális ipari képességének.

„Exportunk – magyarázta A. Biko közgazdász a Lityeraturnaja Gazetában – régebben is és most is elsősorban a nyersanyagokon alapul: a „kemény valutát" hozó export 80%-át a kőolaj és a földgáz adja. A világpiaci árrobbanás a hetvenes években a kőolaj árát a tízszeresére növelte, s úgy tűnt, hogy e tendencia így marad legalább a század végéig. Miért is kellene hát változtatni a kitermelési struktú­rán, vagy akár más források után nézni?" Másrészt a „petro-dollárokon" beszerzett fontos berendezéseket nem tudták a megfelelő haté­konysággal működtetni az „ügyetlen szervezés, a tervek teljesítetlensége és a szakmunkásképzés lassúsága miatt."²

A kőolajból származó bevételek ellenére a Szovjetunió állama­dóssága és a kapitalista országokkal folytatott kereskedelmének mér­leghiánya egyre nőtt. Az 1980-81-es lengyel események után a brezsnyevi vezetés elismerte, hogy mindenképpen változtatni kell ezen a helyzeten; csökkentették az import növekedésének ütemét, s gyorsan visszafizették az adósságokat. Ennek ellenére a Szovjetunió világpiaci pozíciója továbbra is rendkívül ingatag maradt, mint azt a nyolcvanas évek közepén bekövetkező gyors olajáresés is megmu­tatta.

A brezsnyevizmus válsága

Az 1979-80-as évek végzetesnek bizonyultak a brezsnyevi modell számára. Kezdtek előtűnni azok az ellentmondások és hibák, melye­ket évek óta igyekeztek eltitkolni. A gazdasági növekedés üteme erő­sen lelassult, megromlottak a kapcsolatok a nyugattal, és a „prágai tavasz" leverése óta, tehát 12 éve „pacifikált" Kelet-Európában a helyzet hirtelen destabilizálódott. Lengyelországban a válság hama­rosan politikai jellegűvé vált, és nyílt konfrontációhoz vezetett a ha­talom és a dolgozók mozgalma, a Szolidaritás között. A keleti blokk többi országa szintén súlyos nehézségekkel találta szembe magát.

Amikor 1979 decemberében Brezsnyev úgy döntött, hogy beveti a szovjet fegyveres erőket Afganisztánban a „testvéri rendszer" meg­védésére – melyet csak egy hajszál választott el a bukástól -, senki nem számított elhúzódó konfliktusra. Az azonban tökéletesen világos volt, hogy a régi politikai módszerek már nem alkalmazhatók az új realitások közepette.

Az enyhülés válsága, az afganisztáni háború kezdete és a len­gyelországi események persze nem tekinthetők pusztán a brezsnyevi politika egyenes következményeinek. A nyugat éppen egy jelentős strukturális változás fázisába lépett, és a tőkés országok többségé­ben neokonzervatív hullám jelentkezett. Brezsnyev és támogatói nyil­vánvalóan közvetlenül is felelősek szövetségeseik lengyelországi és afganisztáni kudarcáért, és a világ többi részén zajló események megmutatták e vezetés politikai gondolkodásának teljes inkonzisz­tenciáját. A stabilitás iránti elfogultságuk arra késztette őket, hogy teljesen irracionális módon azt higgyék, a világ többi része úgy marad, ahogy van, minden jelentősebb változás nélkül. Ha a kőolaj drágább lett, ez így folytatódik „a század végéig"; ha az amerikai liberálisok birtokolják a hatalmat, ez „visszafordíthatatlan változásokat" jelent, és így tovább. Úgy tűnik, hogy a brezsnyevi elitet pszichológiailag abszolút felkészületlenül érték a nyolcvanas évekbeli robbanások.

A status quo fenntartását erőszakkal megkísérelni, mint Afga­nisztánban, ez csak a helyzet súlyosbodására vezethetett.

A nyolcvanas évek elején a szovjet társadalom legkülönbözőbb rétegeiben vált uralkodóvá az a vélemény, miszerint a brezsnyevizmus felélte tartalékait. A stabilitás éveiben felnőtt új nemzedék már tanultabb és igényesebb volt. Az életmód inkonzisztens modernizáló­dása új igényeket hívott elő, s végül is újabb frusztrációkat eredmé­nyezett. Az emberek függetlenebbeknek érezték magukat, és megkí­vánták emberi és állampolgári méltóságuk tiszteletben tartását. A sta­bilitás évei hasznosak voltak a társadalom számára: a társadalmi kapcsolatok megerősödtek, és az emberek immár jobban átérezték közös érdekeiket.

A bürokrácia különböző csoportjai közötti ellentétek is annyira kiéleződtek, hogy világossá vált: a „hájfejek" ideje a végéhez köze­ledik.

Az anyagi források hiánya konfliktusokat eredményezett a mi­niszterek között, s minden szinten még inkább bonyolulttá tette a tervezést és a döntéshozatalt. A modern technológia terén megnyilvá­nuló lemaradás súlyos katonai problémaként jelentkezett, különösen akkor, amikor az USA kidolgozta a „világűrbe telepítendő védelmi rendszer" tervét, igy hát nemcsak a dolgozó osztályok voltak elége­detlenek, hanem a csúcson levők egy jelentős csoportja is.

Paradox helyzet alakult ki.

Egyrészt a társadalom teljesen érett volt már a változásokra, másrészt azonban nem létezett egyetlen komoly erő vagy mozgalom sem, mely kiállt volna a reformért.

A disszidensek soha, még a legjobb éveikben sem készítettek programot a társadalom átalakítására. Működési idejük egész perió­dusában a disszidensek mozgalma „csak" jelszavakat kreált az emberi jogok és az egyén szabadságának és méltóságának vé­delmére, de a konstruktív program alkotására való képtelensé­gük miatt e jelszavak mindig elvontak, s a tömegek problémáitól távol esők voltak. A disszidensek egyre nagyobb reménnyel fordul­tak a „diplomáciai nyomás" eszköze felé. Azt javasolták, hogy a „sza­bad világ" kényszerítse a brezsnyevi vezetést az emberi jogok tiszte­letben tartására. Ez a stratégia – minden vitatható aspektusával együtt is – érthető volt az enyhülés időszakában, de teljesen öngyilkos jellegűvé vált akkor, amikor 1979-82 között, a nemzetközi helyzet feszültté vált.

A hatvanas évekkel összevetve – amikor az emberi jogok moz­galma megszületett -, azt látjuk, hogy a brezsnyevi időszak végén jelentős fejlődés ment végbe e tekintetben. Korábban, a prágai tavasz kudarca után általános jobbratolódás volt megfigyelhető e területen. A. Szaharov akadémikus, aki kezdetben az „emberarcú szocializ­mus" szószólója volt, utóbb lassanként liberális alapállásra helyezke­dett, és több nyilatkozatát (például a Vietnámmal és az enyhüléssel kapcsolatos szavait) az amerikai „héják" arra használták fel, hogy saját morális pozíciójukat megerősítsék.

Még az „új emigráció" soraiban is, akiknek száma a hetvenes évek közepén igen gyorsan növekedett, megfigyelhető egy komoly mérvű jobbratolódás. A legmeglepőbb az, hogy a disszidensek moz­galma, annak ellenére, hogy reménytelenül vágyakozott az enyhülés­re, soha nem ismerte fel ezt a tényt.³ Közülük többen is örömmel üdvözölték olyan figurák hatalomra jutását nyugaton, mint M. Tha­tcher vagy R. Reagan; úgy vélték, hogy ezzel „végül is fontos támo­gatóik győzedelmeskedtek a szabad világban".

Valójában az enyhülés válságának azonnali következményeként egy újabb megtorlási hullám vette kezdetét a „társadalomellenes elemek"-kel szemben, s az emberi jogok terén a helyzet tovább romlott.

A hetvenes évek végén a disszidensek mozgalma súlyos válsá­gon ment keresztül. Aktív tagjainak egy jelentős csoportja elhagyta az országot, többeket letartóztattak, mások elől pedig elzárták a pub­likációs csatornákat. A válság legfőbb oka azonban elsősorban még­sem ez a represszió volt, hanem a politikai perspektívátlanság. A moz­galom vonzereje csökkenőben volt, nem tudott az ország lakosainak elégedetlenségét hitelesen tolmácsoló hanggá válni. Gyakorlatilag arról volt szó, hogy az új feltételek közepette a tiltakozás új formáinak kellett kialakulniuk.

*

A szocialista klubok föderációjának nyilatkozata

Mi, akik a társadalom belső mozgásaiból született szervezetek képvi­selőiként 1987 augusztusában Moszkvában összegyűltünk a „Társa­dalmi kezdeményezések a peresztrojkáért" elnevezésű információs tanácskozásra, deklaráljuk:

1. A peresztrojkával összefüggésben zajló társadalmi folyamatok eredményeképpen független társadalmi és politikai szervezetek szü­lettek. A Szovjetunió alkotmánya szerint minden hatatom a népé; ezért tehát a független társadalmi és politikai szervezeteknek, mint a nép egy részét képviselő csoportoknak, jogukban áll érde­keik védelmében közvetlenül fellépni, anélkül, hogy bármiféle egyéb közvetítő „csatornát" igénybe vennének.

2. A jelen nyilatkozatot aláíró csoportok és egyesületek hazánk szocialista távlatú fejlődésének hívei. A szocializmus meggyőződé­ses híveiként az 1917 októberében kinyilvánított elveknek megfele­lően egy osztályok nélküli Szovjetunió létrejöttét és az állam fo­kozatos elhalását kívánjuk elérni. A független szervezetek és cso­portok megszületését, azok társadalmi jelentőségének növekedését a társadalmi önigazgatás kialakulása felé mutató fontos lépésnek tartjuk, mely lehetővé teheti az adminisztratív és bürokratikus struktúrák leépítését.

3. A jelen időszakban hazánk fontos változásokon megy keresz­tül. A folyamatban lévő reformok sikere attól függ, hogy a tömegek milyen mértékben támogatják az átalakítást, illetve hogy milyen mér­tékben vesznek részt abban. A szovjet szocializmus számára a pe­resztrojka győzelme élet-halál kérdése.

Mindannyian elismerjük az SZKP meghatározó szerepét társa­dalmunkban, de hozzátéve azt, hogy a párt nem homogén egység. Soraiban megtalálhatók azok is, akik közvetlenül felelősek az elmúlt évek hibáiért és bűneiért, akik a bürokratikus apparátus (vezető) tag­jaiként a népet nyomorra és reménytelenségre kárhoztatták.

Mi arra törekszünk, hogy a párt azon vezetőit és egyszerű tagjait támogassuk, akik a progresszió egészséges erőit képviselik.

A peresztrojka – a hatalmi centrumban éppúgy, mint azon kívül – kiváltotta azon erők ellenállását, akik privilégiumaikat féltve meg akarják őrizni információs és döntéshozatali monopóliumaikat. Ezen erők megpróbálják egyszerűen semmibe venni vagy „megkontrázni" az ellenük irányuló kezdeményezéseket.

Azon független szervezetek és csoportok egyesítése, melyek a szocializmus és a demokrácia fejlődését szolgáló politikát támogató platformot alkotnak – e programot az SZKP XXVII. kongresszusa fogadta el -, tehát e szervezetek egyesítése más okból is fontos: az „informális" mozgalom keretein belül kialakultak és fejlődésnek indul­tak olyan csoportok is, melyek reakciós nézeteket vallanak: rassziz­mus és sovinizmus, fasizmus és sztálinizmus, s más egyéb szélsősé­ges nézetek képviselőit lehet itt megemlíteni. Mi megpróbálunk szem­beszegülni^e szélsőségesekkel, akik a független mozgalom kebelért belül feltűntek, s arra törekszünk, hogy csoportjaink működését összehangoljuk.

5. A fenti szempontok figyelembevételével mi, e nyilatkozat alá­írói, a Szovjetunió alkotmányával összhangban (mely biztosítja az egyesülési szabadságot) elhatároztuk, hogy létrehozzuk a Szocialista Klubok Föderációját, melynek legfőbb célja a peresztrojka támogatá­sa. A Föderáció céljai a következők:

A) Ideológiai téren: társadalmunk demokratizálási tervének ki­dolgozása, tehát azon módszerek felkutatása, melyek lehetővé teszik az adminisztratív hatalom és a társadalmi önigazgatás közötti ellentmondások, feszültségek feloldását;

– annak vizsgálata, hogy mi a szerepük és helyük a társa­dalmi szervezeteknek a szovjet társadalom életében és az ön­igazgatási rendszerben.

B) Politikai téren: a független szervezetek és mozgalmak szá­mára olyan jogi garanciák megszerzése, melyek lehetővé teszik, hogy e szervezetek törvényjavaslatokkal állhassanak elő; az SZKP januári plénumán elfogadott – a választási rendszer demokratizálá­sára vonatkozó – határozatok végrehajtása, tehát annak a jognak az elismerése, hogy a társadalmi szervezetek tanácsi és országgyűlési jelölteket állíthassanak a választásokon, s hogy mindez minden szin­ten bármiféle előzetes korlátozás nélkül történjék, s hogy a jelöltek szabadon élhessenek a tömegkommunikációs eszközök adta (infor­mációs) lehetőségekkel.

– A konstruktív és hatékony munkához feltétlenül szükséges, hogy az országgyűlési ülésszakok időtartamát megnöveljék.

– Törvénybe foglalva pontosan körül kell határolni és meg kell különböztetni a rendszer hibáinak bírálatát az államellenes tevékeny­ségektől.

– Biztosítani kell az Orosz Szociáldemokrata Párt programjában első pontként szereplő azon jogot az állampolgárok számára, hogy az állam(hatalom)tól – és annak esetleges hasonló lépéseitől – füg­getlenül kezdeményezhessék a törvénytelenségeket elkövető sze­mélyek felelősségre vonását.

C) Gazdasági téren: arra törekszünk, hogy elősegítsük az állami szervek átállását a tervezésben és az irányításban jelenleg uralkodó adminisztratív módszerekről a gazdasági módszerekre;

– elő kívánjuk segíteni a piaci mechanizmusok működését, ér­vényesülését, ennek a szférának a kiszélesedését, hogy ez váljék országunk gazdasági alapelvévé-, de mindezt a dolgozók által eddig elért vívmányok, jogok biztosításával együtt akarjuk (teljes foglalkoz­tatottság, a létminimum garantálása, nyugdíjbiztosítás stb.);

– harcolni fogunk a következőkért: az államapparátus fenntar­tására szolgáló kiadások csökkentéséért; a gazdasági önigazga­tásért; az e rendszeren belül működő hatékony ellenőrzés meg­szervezéséért; a termelési egységek (üzemek, gyárak) olyan át­alakításáért, hogy azok a dolgozók által közösen birtokolt (bé­relt) önigazgató termelőegységekké váljanak; a tervezési rend­szer demokratizálásáért; azon teltételek megteremtéséért, me­lyek lehetővé teszik, hogy mindenféle szocialista tulajdonforma szabadon fejlődhessék.

D) A kulturális élet terén: pénzügyi függetlenséget akarunk biz­tosítani minden művészeti egyesület és csoport számára;

– minden olyan esetben, amikor megnyilvánulási formájuk nincs összeütközésben a Szovjetunió alkotmányával, toleranciával kell ke­zelni a művészeti és társadalmi kérdések különféle megközelítéseit;

– biztosítani kell az állampolgárok számára, hogy szabadon hozzáférhessenek a statisztikai adatokhoz és a levéltári anyagokhoz; a múzeumok és könyvtárak zárolt anyagait nyílttá kell tenni;

– az előzetes cenzúra minden formáját meg kell szüntetni, és a független szervezetek publikációs lehetőségeit ki kell szélesíteni.

– fel kell számolni minden olyan adminisztratív korlátozást, me­lyek a független szervezetek alkotmányos jogait, mozgásszabadsá­gát csorbítják: szólásszabadságot, sajtó- és gyülekezési szabadsá­got akarunk.

E) Ökológiai téren: olyan hatékony mechanizmusok létrejöttét akarjuk – a társadalmi szervezetek és mozgalmak részvételével -, melyek képesek megóvni a pusztulástól környezetünket, történelmi és kulturális (mű)emlékeinket.

F) A nemzetközi kapcsolatok terén: szükségesnek tartjuk a de­mokratikus, illetve a nemzeti felszabadító vagy forradalmi mozgal­mak támogatását a tőkés országokban, az ezek iránti szolidaritás kinyilvánítását.

Moszkva, 1987. augusztus

*

Az új ellenzék és a reform újjászületése

Az 1979-82-es évek jellegzetessége egyrészt az volt, hogy felerősö­dött a reformista tendencia az államigazgatási apparátus köreiben, másrészt pedig feltűnt az új szocialista ellenzék.

A nem hivatalos baloldali csoportok az ötvenes évek óta léteztek a fiatalok körében, de számuk a „brezsnyevizmus diadalának" időszakában jelentéktelen volt. Azok, akik ilyen tevékenységet folytattak az ötvenes-hatvanas években, ekkoriban már másképpen vettek részt a politikai küzdelmekben: csatlakoztak a disszidensekhez és elszakadtak a szocialista ideológiától. A helyzet a disszidensek moz­galmának válságba kerülése után azonban hamarosan megváltozott.

Új szamizdatok jelentek meg, melyekben a szerzők marxista orien­tációjukat hangoztatták, s nagy érdeklődés nyilvánult meg a szocia­lista elmélet iránt az e lapokban folytatott viták keretében. Az enyhülés időszakában a kulturális kapcsolatok megélénkülése a Szovjetunió és a külvilág között nagy hatással volt e csoportok ideológiájára. Ötve­nes évekbeli elődeikkel ellentétben a „fiatal szocialisták" tökéletesen megértették a nyugati baloldal eszméit – Gramscitól és Rosa Luxem­burgtól kezdve a frankfurti iskoláig -, és fel tudták használni a kelet­-európai „testvérországok" reformista és „revizionista" mozgalmainak tapasztalatait is.

A hivatalos reformista gondolkodók – összevetve a különböző baloldali kísérletek tapasztalatait – egy olyan reális programot akartak kidolgozni, mely a változásokat egy szocialista perspektíva szem előtt tartásával kívánta keresztülvinni. Felismertek a tervezés és a piaci mechanizmusok kombinálásának szükségességét a gazdasági élet­ben, s feltétlenül szükségesnek tartották a minden területre kiterjedő demokratizálódást.

Az államigazgatás akadémikus reformszárnya mellett a baloldal­nak is fontos szerepe volt a termelési önigazgatás kérdésével kapcso­latban. Amíg a hivatalos szakértők – néhány olyan kivételtől elte­kintve, mint például B. P. Kurasvili – csak egy szovjet „menedzser­forradalmat" tartottak kívánatosnak, addig a baloldal a munkás­demokráciát tűzte ki elérendő célként. Sőt, a fiatal szocialisták többségének véleménye szerint azok, akik a hivatalos reformizmust támogatják, túlértékelik a „szovjet menedzserek" képességeit, lehe­tőségeit. A kormányzati apparátus funkcionáriusai egyfelől igenelték a változásokat, másfelől azonban tartottak is azoktól. Az ipari szektor helyi irányítói elégedetlenek voltak a központi irányítással, de elvág-hatatlan szálakkal kötődtek ahhoz. Ugyanez volt a helyzet a helyi „iparbárók" és az ottani pártvezetés kapcsolatával is. A baloldal úgy vélte, hogy ez a helyzet a technokrácia reformpotenciálját erősen korlátozza, és még egy mérsékelt technokrata reformprogram vég­hezvitelét is megakadályozza. A változásokat csakis felülről lehetett kezdeményezni, de csak egy – e döntéseket támogató – tömegmoz­galom segítségével lehetett azokat kivitelezni.⁴ Az olyan reformkí­sérletek, melyek csak egy társadalmi rétegre támaszkodva pró­báltak jelentős társadalmi változásokat elérni, nem sikerülhet­tek; még akkor sem, ha ezen reformtörekvések korlátozott jelle­gűek voltak, mint például a magyarországi próbálkozás volt a hetvenes években. (Mindez köztudott dolog volt, még ha e kísérlet inspirálóan hatott is a liberális szakértők többségére.)

A nyolcvanas évek kezdetén tehát ilyen gondolatok tűntek fel a három legjelentősebb szamizdat – Varienti [Alternatívák], Poiszki [Kutatá­sok], Levij Povorot [Balra fordulva] – hasábjain. Radikális csoportok alakultak Moszkvában és Leningrádban, de az általuk megfogalma­zott követeléseknek más városokban – és főleg a fiatalság köreiben – is visszhangja támadt. A baloldal azonban mindezzel együtt is gyenge volt, s nem rendelkezett sem politikai, sem szervezeti tapasz­talatokkal, gyakorlattal. 1982 áprilisában a baloldal legaktívabb képvi­selőinek többségét letartóztatták. A Levij Povorot és a Varianti ezután már csak alkalmanként jelent meg.

A disszidens mozgalom válsága és a baloldal gyengesége miatt a brezsnyevizmus számára a hivatalos reformizmus maradt az egyet­len reális alternatíva, de ennek is voltak bizonyos nehézségei. A refor­misták Moszkva, Novoszibirszk és Leningrád kutatóintézeteiben cso­portosultak, s ezért elszigetelten tevékenykedtek. A novoszibirszki Eko című lap – Abel Aganbegjan és Tatjána Zaszlavszkaja irányí­tása alatt – lett a szócsövük, s itt a szükséges tudományos program kidolgozását oly módon kísérelték meg, hogy az közérthető formát öltsön. Mindazt, amit nem lehetett leírni az újságban, a cikkek illuszt­rációi, a meglehetősen maliciózus karikatúrák segítségével mondták el. A hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején az Eko nép­szerűsége gyorsan növekedett, s olvasótábora igen vegyes rétegek­ből tevődött össze. A szerkesztőség még kérdőíves vizsgálattal is próbálkozott, hogy megállapíthassa „kik is a mi olvasóink". Valójában az Eko, mint a reformizmus egy áramlatának képviselője, számos támogatóra talált a legkülönbözőbb társadalmi rétegek köreiben („a munkástól a miniszterig"), de igazi értelemben vert társadalmi tömeg­támogatást nem élvezett. A gazdasági kulcspozíciók egyenlő arány­ban oszlottak meg a reform ellenfelei és támogatói között; a párton belül a reformot igenlő csoportok kénytelenek voltak együtt élni a kon­zervatívokkal; az értelmiségi rétegek pedig támogatták a reformot, mint olyan dolgot, mely „valami javulást hozhat". Pozitív aspektusai is voltak annak, hogy a reformnak nem volt társadalmi tömegtámoga­tása. A reformisták egyre inkább az „objektív szükségszerűségeket" kezdték hangsúlyozni a korábban emlegetett különleges, sajátos ér­dekek helyett, s e megközelítés elősegítette a polgárok azonosulását a legfőbb állami célokkal. A változások szükségességének tudata áthatotta a legkülönbözőbb társadalmi rétegeket is. Még a konzerva­tívok is átlátták, hogy a Szovjetunió növekvő lemaradása a magas technológia terén alááshatja az ország katonai hatalmát, s hogy a gazdaság gyengesége lehetetlenné teszi a nagyhatalmi státus fenn­tartását.

Paradox módon az a baloldal, mely már tanúja volt a szakértők liberális reformterve kudarcának, most mégis csatlakozott ahhoz a széles és heterogén koalícióhoz, mely a reform támogatására jött létre.

El kell ismerni, hogy Jurij Andropov hatalmas munkát végzett a KGB főnökeként, amíg végül sikerült egyesítenie a legkülönfélébb csoportokat és frakciókat, a haladás „egészséges erőit". Természete­sen minden egyes ember és minden csoport mást és mást értett a változások alatt. Néhányan bizonyára azt remélték, hogy sikerül majd eltávolítani a brezsnyevi „maffiát" a vezető posztokról, s az így meg­üresedett helyeket elfoglalhatják, míg mások az ország katonai és politikai pozícióinak megerősödését kívánták elérni. Egy harmadik csoportjuk arról ábrándozott, hogy kiharcolja a különböző ügyosztá­lyok és bizottságok közötti új, igazságos hatalommegosztást.⁵ Ab­ban azonban mindannyian egyetértettek, hogy a „régi módszerekkel lehetetlen a továbblépés". A társadalmi hierarchia csúcsán és annak legalsó fokain is mindenki ráérzett arra, hogy egy korszak a végéhez közeledik. Mindannyian megújulást óhajtottak. A problémát az jelen­tette, hogy a módszerek tekintetében nem volt egyetértés közöttük.

Általánosan elfogadott az a vélemény, miszerint Brezsnyev két évvel később halt meg, mint kellett volna. 1980 óta várt erre az ese­ményre az egész ország.⁶ Mikor ez (végre) bekövetkezett, még a funkcionáriusok sem tudták eltitkolni elégedettségüket.

Andropov főtitkárrá választása a brezsnyevizmus politikájának válságáról tanúskodott, de nem jelentette annak végső bukását.

Az új vezető legelső nyilatkozatai arra utaltak, hogy az átalakítás nemcsak a gazdasági szférára fog korlátozódni, hanem kiterjed a politikaira is. A szakértők nekiláttak, hogy kidolgozzák a reformprogra­mokat.

A „reform" kifejezés – mely a korábbi időszakban gyakorlatilag eltűnt a hivatalos irományok lapjairól – egyre inkább tért hódított a sajtóban. Kemény harc indult meg a brezsnyevi elit létformájává lett korrupció ellen. Az 1982-ben letartóztatott baloldali aktivisták közül néhányat szabadon engedtek, s hivatali hatalmukkal visszaélő és/ vagy korrupt tisztségviselők kerültek a Lefortovó börtön celláiba. De a vezérük halála okozta sokkból magukhoz térő brezsnyevisták – felismerve az őket fenyegető veszélyt – ekkor már komoly ellenállást kezdtek kifejteni. A legmagasabb szinten megvitatott reformterveze­tek közül végül csak egy kapta meg a „jóváhagyó pecsétet".

És ez az oktatási reform is, melyet 1983 nyarán hirdettek meg, csak jó szándékú óhaj maradt, s igazából e kísérletet már csírájában elfojtották.

A csernobili katasztrófa

Andropov halála és Csernyenkó hatalomra kerülése tovább kompli­kálta a helyzetet. Csernyenkó személyében az ország olyan vezetőt kapott, aki nyíltan egy „Brezsnyev nélküli brezsnyevizmus"-ra töreke­dett. Ennek a politikának a kilátástalansága azonban már az első hónapokban nyilvánvalóvá lett. A gazdasági helyzet tovább romlott, és a vezetés különböző csoportjai közötti harc – a csúcson lévők minden próbálkozása, erőfeszítése ellenére is – újra kiéleződött. Az ország (újra) alig várta a temetést és az utódlást.

Csernyenkó halálával és Mihail Gorbacsov főtitkárrá választásá­val lezárult az „interregnum" hosszú időszaka. A reformista áramlat képviselői újra a kormányrúd közelébe kerültek, de egyelőre egyetlen céljukat sem tudták elérni azok közül, melyeket a nyolcvanas évek elején maguk elé kitűztek. Majdnem egy teljes évig tartott, míg sikerült többségbe kerülniük a Politikai Bizottságban, a Központi Bizottság­ban és a Minisztertanácsban. (…)

A peresztrojka 1985 tavaszától 1986 tavaszáig tartó első szaka­szát úgy tekinthetjük, mint az apparátuson belül zajló harc időszakát. 1986 nyarán nyilvánvalóan új fázisba lépett az átalakítási folyamat. Kezdetét vette a peresztrojka „aranykora". A glasznoszty és a demok­ratizálás a mindennapok legfontosabb szavaivá lettek. A tömegkom­munikációban a reformista, a radikális baloldali és az antisztálinista nézetek kapták a legnagyobb nyilvánosságot.

A régi gazdasági mechanizmusok továbbra is ugyanúgy működ­tek, mint korábban, de a politikai helyzet megváltozott. A brezsnyevi csoport prominens képviselőinek nagy részét már eltávolították a ha­talomból, de az apparátus „középvezetői" rétege passzív ellenállás­sal védte privilégiumait, és megpróbálta megakadályozni a reformok realizálását. A változásokat szorgalmazó tervek megfeneklettek a megszámlálhatatlanul sok bizottság útvesztőjében, újabb és újabb szövegverziók születtek, a kiegészítések és módosítások száma ki­fogyhatatlanul növekedett. A bürokrácia az obstrukció taktikájával próbálkozott,_ hogy a lehető legnagyobb mértékben lelassítsa a dön-téshozási folyamatokat. Számos olyan döntést, melyet a központ ho­zott, egyes vidékeken nem is ültettek át a gyakorlatba, vagy pedig olyan „instrukciókat" és „állásfoglalásokat" mellékeltek ezekhez, me­lyek az új törvényhozás reformjait igyekeztek korlátozni. (…)

A demokratizálás logikája

(…) Még egy „langyos" gazdasági átstrukturálódás eléréséhez is radikális politikai reformokra volt szükség. A demokratizálás a reform fontos eszközévé vált. A gazdaság helyzete rendkívül instabil maradt. Gorbacsov hatalomra jutása után a gazdasági-társadalmi fejlődés „felgyorsítása" jelszóvá lett, s a vállalatokat arra ösztönözték, hogy bármi áron növeljék termelésüket. Valójában a vállalatvezetők beér­ték azzal, hogy a „rosszabb napokra" előre félretett titkos tartalékaikat használják fel e cél elérése érdekében – ez azzal járt együtt, hogy a munkások jó része napi 16 órát dolgozott. Ez tehát nem hozhatott igazi eredményeket.

A gazdasági mutatók azonban,1985-ben jelentősen jobbak vol­tak, mint az előző évben. így a minisztériumi vezetők könnyen bizony­gathatták azt, hogy nem kell annyira sietni a reformokkal, hiszen a régi módszerekkel is lehet figyelemre méltó eredményeket elérni: elég, ha kellő nyomást gyakorolnak a vállalatvezetőkre.

Másrészt viszont továbbra is biztosítani kellett ezeket az eredmé­nyeket, hogy a súlyosabb problémákat elkerülhessék. A tervek telje­sítése azonban nyilvánvalóan lehetetlen úgy, hogy közben az egész gazdasági szerkezet átalakulóban van. Valamit fel kellett áldozni. A hivatalos szakértők és a reformista gondolkodók körében kialakult az a vélemény, hogy az igazi átstrukturálódást el kell halasztani a kilencvenes évek elejére, és hogy a következő öt évben (1986-1990) a régi rendszer működését kell valamilyen módon hatékonyabbá ten­ni – a régi struktúrák fenntartásával. A gazdasági növekedés – a munkások, mérnökök és a termelési folyamat más résztvevői erőfe­szítéseinek ellenére – rendkívül instabil jelenség volt 1985-ben. Cser­nobil megmutatta, hogy a régi működési rendszer mennyire kevéssé megbízható. A katasztrófa alátámasztotta azok érveit, akik a reform felgyorsításának szükségessége mellett álltak ki. Ráadásul a tőkés világ – túljutva újabb strukturális válságán – egy gyors fejlődés szaka­szába lépett. Ekkor tetőződött a neokonzervatív hullám, és a reagani vezetés nem is titkolta azon szándékát, hogy az USA – a Szovjetunió­val szemben – kivívott gazdasági fölényét arra akarja felhasználni, hogy a katonai-stratégiai egyensúlyt a saját javára billentse fel. Az afganisztáni háború tovább folyt anélkül, hogy bármilyen katonai vagy politikai sikerhez vezetett volna: az ország helyzete zavaros és insta­bil maradt. A nyugat – éppúgy, mint korábban is – továbbra is bizal­matlanul fogadta az átalakításra vonatkozó szovjet nyilatkozatokat.

A demokratizálási politika adta az egyetlen lehetőséget arra, hogy elmozdítsa a holtpontról az országot, és meggyorsítsa a válto­zások ütemét. A sajtóra, mely immár némi szabadságot élvezett, az a feladat hárult, hogy a döntések végrehajtása fölött független ellenőr­zőszervként őrködjön, s hozzájáruljon az „alulról jövő nyomás" erősö­déséhez a bürokráciával szemben. (…)

Jóllehet az állami vállalatok demokratizálásáról szóló törvény 1988. január elsejével hatályba lépett, a helyi adminisztráció majd­nem mindenhol lehetetlenné tette, hogy a dolgozók részt vegyenek a döntéshozatali folyamatokban. E törvény számos paragrafusa amúgy is meglehetősen tágan volt értelmezhető. A gyárakban létrejöttek ugyan a munkástanácsok, de az esetek többségében az adminisztra­tív apparátus határozta meg ezek hatáskörét, feladatait és működési körülményeiket, feltételeiket. A vezetésnek általában sikerült háttérbe szorítania az „önigazgatási szerveket", s azokat az adminisztratív apparátustól függő helyzetbe kényszeríteni. (…)

*

Az „Átalakítás" munkáscsoport nyilatkozata

Az Átalakítás csoport, mely a moszkvai SMOT csoportjaiból és az ezzel kapcsolatban álló különböző informális szakszervezeti csopor­tok aktivistáiból szerveződött, úgy véli, hogy az ország gazdasági, politikai és mentális állapota mindaddig nem tud javulni, amíg nem jön létre egy – az egypárti vezetéstől független – új szakszervezeti mozgalom.

Gazdasági téren elképzelhetetlennek tartjuk, hogy az állami ve­zetés (mely munkaadóként jelenik meg) és a dolgozók között kialakul­hasson a szolidaritás. Úgy véljük, hogy a nyugat-európai, amerikai vagy ázsiai tőkés országok munkásai magas életszínvonalukat nem kormányaik ígéreteinek vagy jó szándékának köszönhetően érték el, s nem is égi ajándékként hullott az az ölükbe: jogaikért, emberi és állampolgári méltóságukért folytatott harcuk eredménye ez, sztrájkja­ikkal és erejük megmutatásával vívták ki.

A Szovjetunióban mind ez ideig nem valósult meg az elosztás szocialista alapelve (mindenkitől képességei szerint, mindenkinek munkája szerint). A politikai szférát illetően úgy véljük, hogy egy több­párti – ellenzékkel is bíró – szisztéma mellett a szakszervezetek lehet­nének azok a demokratikus intézmények, melyek biztosíthatnák az állampolgári jogok védelmét. (…)

A létező szakszervezetek nem képesek megvédeni a dolgozók érdekeit. A dolgozókat senki más nem küldi ingyen munkát végezni az állam számára, csak éppen a létező szakszervezetek aktivistái. A kolhozokban, szovhozokban és más termelőegységekben teljesí­tett „kommunista szombatok" csak arra szolgálnak, hogy a fegyelmet felmérjék, ellenőrizzék. A szakszervezeti vezetők mindenben követik az SZKP utasításait, s tulajdonképpeni szerepük az, hogy az állam által fizetett ellenőrként működjenek.

Az Átalakítás csoport az ideológiai és politikai tolerancia elvének híve; ellenzi a társadalom egy párt általi irányítását; támogatja azokat a kezdeményezéseket, melyek az ellenzéki sajtó és kiadók létrejöttét, azok szabad tevékenységét kívánják előmozdítani.

Gazdaságtalannak és hibásnak tartjuk az ipar irányításának a monopolista állam kezébe való koncentrálását, mely állam így mind a fogyasztók, mind a dolgozók számára megszabja az árakat, és az egyéb termelési feltételeket.

A vállalatokat át kell adni azok igazi tulajdonosainak: a nép­nek. A mezőgazdaságban szükségesnek tartjuk a kolhozok, szovhozok, a szövetkezetek és az egyéb társulások létét.

Úgy gondoljuk, hogy ilyen irányú tevékenységünkkel segíthetjük a peresztrojkát és a társadalom demokratizálásnak folyamatát. Ha a kormányzati reformok ebben a szellemben fognak zajlani, akkor együttműködünk a kormánnyal. Ha a reformok nem lesznek kellő mértékűek vagy valódiak, ez esetben mi messzebb fogunk menni a kormánynál a peresztrojkában és a demokratizálásban.

A fentebbiek értelmében az Átalakítás csoport munkaprogramját és céljait a Szovjetunió dolgozói elé tárja, mely program végső célja hazánk független szakszervezeteinek létrehozása.

1. A gazdasági problémák újragondolása a szakszervezeti moz­galom történetének és dokumentumainak fényében.
2. A szolidaritás és a szakszervezetek kérdésének vizsgálata a fej­lett tőkés államokban.
3. A Szovjetunió és más országok szakszervezeti mozgalmának történetéről szeminárium szervezése, melyet a különböző vita­klubok készítenének elő.
4. A szocialista elosztási elv (mindenkitől képességei szerint, min­denkinek munkája szerint) kötelező bevezetése.
5. Az életszínvonal emelése: az alacsony bérek és a magas árak felszámolása.
6. A rokkantak, az aggok, a nyugdíjasok, a gyermeküket egyedül nevelő anyák, a nagycsaládosok és azok helyzetének javítása, akiknek családjában haláleset volt.¹
7. Munkanélküli-segély biztosítása azok számára, akik önhibájukon kívül nem találnak maguknak munkát.
8. Az élelmiszer-ellátás javítása, különösen vidéken.
9. 100%-os fizetés biztosítása a betegség miatt munkaképtelenné váló dolgozók számára.
10. A tisztességes lakáshoz való jog biztosítása minden dolgozó szá­mára.
11. A jelenlegi útlevélrendszer eltörlése.
12. Az Orosz Köztársaság Alkotmánya 209. és 193. paragrafusának hatályon kívül helyezése.²
13. A sztrájkjog biztosítása.
14. A dolgozók jogainak védelme – amennyire csak szükséges és lehetséges.
15. A Szovjetunió és más országok munkásmozgalmára vonatkozó információk összegyűjtése és nyilvánosságra hozatala.
16. A Szolidaritás-féle kísérlet Szovjetunióbeli kezdeményezése.
17. A munkakörülményekre vonatkozó információk gyűjtése és nyil­vánosságra hozatala, a higiéniai és biztonsági szabályok betartá­sa, kollektív munkaszerződések kötése az irányítószervekkel.
18. A nyugdíjasok, rokkantak, árvák, a gyereküket egyedül nevelő anyák, a nagycsaládosok és azok életkörülményeinek, helyzeté­nek felmérése, akiknek családjában haláleset volt -; ezen infor­mációk nyilvánosságra hozatala.
19. Az ifjúsági szervezetekre vonatkozó információk összegyűjtése és nyilvánosságra hozatala.
20. Egy olyan információs szervezet létrehozása, mely a 17-19. pon­tokban felsorolt adatok és az Átalakítás csoport egyéb iratainak terjesztésével foglalkozik.
21. Egy olyan vizsgálat elvégzése a vállalatoknál és az irodákban, mely rávilágítana a szovjet szakszervezetek valós szerepére, s elvezetne az igazi, független szakszervezetek létrejöttéhez.
22. Az Átalakítás csoporton belül: a) Egy információs központ létrehozása, mely irányítaná a fen­tebb felsorolt problémákkal kapcsolatos tevékenységeket. b) Egy bizottság felállítása, mely a vállalatoknál és az irodákban tapasztalható állapotokat vizsgálná. c) Egy (másik) bizottság felállítása, mely azokat a módszereket kutatná, melyek lehetővé teszik a rokkantak, nyugdíjasok, a gyermeküket egyedül nevelő anyák, a nagycsaládosok és azon családok körülményeinek javítását, ahol haláleset volt; valamint általában a dolgozók jogainak szélesítését.
23. A szabad szakszervezetek létrehozása a Szovjetunióban.

V. Szvirszkij, V. Novodvorszkaja, Gyenyiszov, Kulinszkaja.

Jegyzet

1 Az Átalakítás csoport tehát figyelmet szentelt az Afganisztánban elesett katonák családjainak.

2 A 209. § a munkanélküliségre vonatkozik, s azt az élősködéssel hozza összefüggésbe. A 193. paragrafus a rendőrökkel szemben verbális vagy fizikai ellenállást tiltja meg. (…)

*

A technokraták és a piac

Ha a peresztrojka első szakaszában a változás jelszava egyesíteni tudta is a társadalom és az apparátuson belüli különböző áramlatokat, ekkorra kiderült, hogy ez már nem elég. Az apparatcsikok „új generá­ciójának" több tagja is, azok, akiknek igen nagy részük volt az 1985-86-os eseményekben, úgy kezdett vélekedni, hogy a peresztrojka elérte alapvető céljait, s aggódva figyelték a különböző „kísérleteket", melyek szerintük veszélyeztették az általuk oly nehezen kivívott ered­ményeket.

A nemzetközi kapcsolatok terén elért enyhülés és a szovjet-­amerikai megállapodás a középhatósugarú rakétákról felerősítette a konzervatív szemléletet az apparátuson belül. A bürokrácia számos tisztviselője úgy vélte, hogy a belpolitikai liberalizálás szükséges felté­tel volt ahhoz, hogy megnyerjék a Nyugat bizalmát, s az enyhülés új szakaszába léphessenek; ám abban a pillanatban, hogy e cél elértnek látszott, e gárdának már nem állt érdekében a politikai változások további folytatása.

A Jelcin-ügyet követő novemberi diákzavargások láttán többen közülük úgy érezték, hogy a demokratizálási folyamat immár túl messzire ment.

A peresztrojka azonban folytatódott.

Bejelentették a Sztálin által elítélt Buharin, Rikov és más régi bolsevik vezetők rehabilitálását, akiket „jobboldali elhajlással és trockista frakció létrehozásával" vádoltak meg annak idején, 1937-ben. Az Október című lap publikálta Vaszilij Groszman betiltott művét, az Élet és végzetet, a Latinszkaja Amerika 1988-as első száma pedig rövid cikket közölt Trockij mexikói tevékenységéről. Előkészületek történtek a szovjet csapatok afganisztáni kivonulására, és a sajtó nyíltan az „afgán hadjárat" kudarcáról beszélt: „az alapvető célokat egyáltalán nem sikerült elérni"; „teljesen értelmét vesztette a szovjet csapatok jelenléte az országban, hazatérésük elkerülhetetlen és lo­gikus".⁷

Az események menete azonban már nem volt olyan dinamikus, mint 1986-ban, és a reformista körökben ez némi megdöbbenést vál­tott ki. A radikális jelszavak rituális ismételgetése tovább folyt anélkül, hogy igazán komoly erőfeszítés történt volna annak érdekében, hogy ezeket valóra is váltsák. A vállalatvezetők választására csak néhány helyen került sor (annak ellenére, hogy az ezt kötelezővé tevő törvény már hatályba lépett). Az eddig elért eredményekkel elégedetlen gaz­dasági reformideológusok új javaslatokkal álltak elő, s közben a szá­mos, és igen heves vita során megszűnt közöttük a korábbi egység.

A neves jogász, B. P. Kurasvili szerint az 1985-86-os időszakban hozott intézkedések annyira felszíniek és jelentéktelenek, hogy a pe­resztrojka immár azzal a veszéllyel kell hogy szembenézzen, hogy „még legapróbb céljai is elérhetetlennek bizonyulnak".⁸ Sürgetően fontossá vált a gazdasági és politikai reform feladatainak pontos meg­határozása, egy speciális terv kidolgozása. Jóllehet ez ideig a válto­zás technokrata és demokrata koncepciói viszonylag békésen megle­hettek egymás mellett, most szükségessé vált azok világos szétvá­lasztása.

A technokraták, akik egyre nyíltabban arra törekedtek, hogy a gazdaságirányítási apparátus érdekeit védelmezzék, az e bonyolult és nehéz helyzetből való kiutat abban látták, hogy csökkenteni kell a szociálpolitikai költségvetést, és szovjet földön is meg kell honosítani a nyugati neokonzervatív receptek alkalmazását.

Ezen irányzat egyik legismertebb képviselője, Nyikolaj Smeljov tiszta lelkiismerettel definiálta úgy programját, hogy „minden, ami ha­tékony, az egyúttal erkölcsös is".⁹ A technokrata iskola más képvi­selőihez (G. Liszicskin, G. Popov) hasonlóan ő is úgy tekintett a társadalmi kiadásokra, mint a fejlődést gátló tényezőre, mint egy „feu­dális csökevényre". A technokraták nem titkolhatták sokáig javasla­taik antidemokratikus jellegét. A Lityeraturnaja Gazetában Uszicskin kijelentette, hogy a reform egy olyan „haladó" kisebbség kezdemé­nyezése, melyet tervei keresztülvitelében az elmaradott többség akadályoz, ezért tehát a peresztrojkának az a feladata, hogy meg­szüntesse a többség e „zsarnokságát", s biztosítsa az elit uralmát.

A technokrata ideológusok legfőbb jelszava a piac szerepének kiszélesítése. Valójában azonban e csoportnak a piacra vonatkozó frázisait óvatossággal kell fogadni. A szovjet gazdaság Sztálin idején kialakult struktúrája a legnagyobb vállalatok és a legfőbb ágazatok számára abszolút monopolhelyzetet biztosított. Az igazán jelentős beruházások évtizedek óta e gigantikus termelőközpontokra irányul­tak. Minden úgy volt megszervezve, hogy a fogyasztó alá volt rendel­ve, ki volt szolgáltatva a gyártónak, s ez nemcsak a piac hiányát, hanem a gyakran irreális árak létét is megmagyarázza. A gazdaság alapelve nem az emberi szükségletek kielégítése volt, hanem az arra való törekvés, hogy a vállalatok „önmagukat termeljék újra".

Ez az „autofág" gazdaság (V. Szelivnyin, a híres tudós kifeje­zése) azáltal még nem válhat az embert szolgálóvá, ha átalakul profitorientált gazdasággá.

Ez csak a módszerek, és nem a cél változását jelenti. Ilyen körül­mények közepette „a piac működtetésével" csak az árak növeke­dését lehet elérni, s a fogyasztók – monopóliumok általi – kizsák­mányolását lehet fokozni. Szembeszökő, hogy a technokraták, akik állandóan azt hangoztatják, hogy a piac a problémák nagy részét meg fogja oldani, mennyire elutasító álláspontra helyezkednek a termelést és a beruházásokat illető strukturális reformokkal szemben, jóllehet nyilvánvaló, hogy ezen alapvető reformintézkedések nélkül a piaci verseny soha nem valósulhat meg.

Ezen iskola javaslatai mindössze arra szorítkoznak, hogy csök­kenteni kell az élelemtermelést segítő szubvenciókat, s emelni kell az árakat – s mindezt olyan címen, hogy ez segíti az egészséges pénz­ügyi helyzet kialakulását. S közben a „pénzügyi önállóságról" prédi­kálnak, amit úgy kell érteni, hogy a vállalatok és monopóliumok szaba­don emelhetik termékeik árát. 1987 januárja óta, amikor jó néhány ágazatot a pénzügyi önállóság alapján átszerveztek, az újságok nem győzik elősorolni a legkülönbözőbb termékeket és szolgáltatásokat érintő gyors áremeléseket: a külföldi és belföldi utak árától kezdve a temetés költségéig.

A. Rubinov moszkvai szociológus az 1987-ben felemelt temetési árakat vizsgálva irónia nélkül jegyezte meg: „ezen ágazat jövője való­ban káprázatosnak látszik".¹⁰

Lényegében tehát arról van szó, hogy „reform" címén most a dolgozóknak kell fizetniük a bürokrácia hibáiért, a rossz működé­sért, a strukturális kiegyensúlyozatlanságért és a válsággal fe­nyegető helyzetért. Teljesen világos, hogy az ilyen javaslatok nem kaphatták meg a tömegek támogatását. A közvéleménykutatási ada­tok szerint a lakosság 70%-a szembehelyezkedett ezekkel az elkép­zelésekkel.¹¹

Az újtechnokrata iskola koncepciója nem illeszkedett a pere­sztrojka hivatalos stratégiájához sem. Többször is bírálták elképzelé­seiket, többek között Mihail Gorbacsov is. Képviselőik befolyása azonban az apparátus köreiben mégis gyorsan nőtt, és partikuláris nézeteik egyre gyakrabban bukkantak fel a hivatalos dokumentumok lapjain. Nincs is ebben semmi meglepő. A technokrata ideológusok radikális mázzal bevont javaslatai elfogadhatóak voltak a bürokrácia számára, hiszen nem kérdőjelezték meg a régi struktúrát sem a gaz­dasági rendszert, sem a politikai apparátust illetően. Antisztálinista szólamai ellenére a technokrata áramlat egyre inkább a konzervatív sztálinisták felé konvergált. A politikai életet ellenőrző erőszakappará­tus lényegi elemként jelenik meg az olyan stratégiában, mely a társa­dalmi érdekek frusztrációján és az „alul lévők" életszínvonalának csökkentésén alapul. Az is nyilvánvaló, hogy a glasznoszty és az önigazgatás (a peresztrojka előző szakaszának kulcsszavai) ebbe a koncepcióba semmilyen módon nem fért bele.

Nem véletlen, hogy az egyik legfőbb technokrata ideológus, G. Popov nyíltan támadta Jelcint a sajtóban, abból a megfontolásból következően, hogy a baloldalt egy ilyen helyzetben veszélyesebbnek ítélték a konzervatívoknál.

Jelcin bukása után a technokraták és a sztálinisták gyakran egy­séges frontot alkotva léptek fel; közösen harcoltak az áremelésekért és azon személyek háttérbe szorításáért, akik az ő véleményük sze­rint túl „balosak" voltak, s ezért „avantgardizmussal" vádolták őket. Természetesen e két frakció tisztán taktikai jellegű kompromisszumot kötött egymással, az objektív körülmények és az események dinami­kája kergette őket egymás karjaiba.

Több gyárban a dolgozók követelni kezdték a változásokat a munkaszervezés tekintetében: glásznosztyot a munkahelyeken (is), az inkompetens és korrupt vezetők lemondását, a munkaidő csökken­tését és a túlórák megszüntetését. Az 1987-es év vége felé a sajtó már sztrájkokról és spontán vállalati tömeggyűlésekről tudósított. De­cemberben Krivoj Rogban és Volgogradban súlyos konfliktus bonta­kozott ki a dolgozók és a helyi vezetők között, mivel a vak pénzügyi politikából következően a bankokban nem volt elég pénz, s a munka­bérek kifizetését leállították. A dolgozók tiltakoztak, és arra hivatkoz­tak, hogy ők szabályos módon megdolgoztak pénzükért, s nem tehe­tik őket felelőssé azért, hogy a pénzügyi tervet nem sikerült teljesíteni. És a tisztviselők ekkor szomorú nosztalgiával emlékeztek a régi szép időkre, amikor az ilyen és más problémákat egyszerűen – erőszakkal – meg lehetett oldani.

A forradalmi folyamatokra vonatkozó klasszikus törvényszerűsé­geknek megfelelően, ekkor indult meg az országban az erőteljes po­larizáció.

Konklúzió

1988 januárjában V. Szeljunyin, a jól ismert szovjet közgazdász úgy nyilatkozott, hogy a peresztrojka két éve rávilágított a hivatalos köz­gazdasági koncepciók hibáira, csődjére. Bebizonyosodott, hogy a re­formista erők nincsenek abban a helyzetben, hogy radikális progra­mot dolgozzanak ki, s ahhoz elnyerjék a társadalmi tömegtámogatást.

A peresztrojka legnagyobb teljesítménye a glasznoszty maradt, de az elégtelennek bizonyult arra, hogy automatikusan megoldja az ország gazdasági és társadalmi problémáit. Jelenleg – írta Szeljunyin – a gazdasági változások szükségessége nyilvánvaló: a munkának az emberi szükségletek kielégítésére kell irányulnia.

Egy ilyen peresztrojka csak akkor lehetséges, ha az emberek életszínvonalát fenn tudjuk tartani, fejleszteni tudjuk a termelési, poli­tikai és helyi demokráciát, mely valós lehetőséget teremt az emberek­nek arra, hogy részt vegyenek a döntéshozatali folyamatokban. Reá­lis célok híján az elmúlt évek reformtervei irreálisaknak bizonyultak. Másrészt a szovjet társadalom mostani kísérlete azt is megmutatta, hogy még a legmérsékeltebb elhatározás, döntés sincs mindenki ínyére.

A „közjó" elvont fogalmának emlegetése helyett el kell fogadni, hogy a társadalomban valós érdekkonfliktusok léteznek. „A harc nem egyszerűen csak a bürokraták és a nem bürokraták közötti küzde­lemre korlátozódik – írja a Novij Mir egyik kommentátora -, hanem azon társadalmi csoportok között folyik, melyekre – a maga részéről – e két áramlat támaszkodik; a fő kérdés az, hogy ki lesz képes azon tömegek erejének irányítására, akiknek valóban érdekük a pere­sztrojka; ki tudja a technikai, kulturális és tudományos haladás szolgá­latába állítani a legmodernebb termelőerőket megtestesítő magasan kvalifikált szakmunkásréteget, és a tudományos, technikai és társa­dalomtudományi értelmiséget."

Tehát a hivatalos radikális reformszárny végül is arra a következ­tetésre jutott, hogy a sajátos társadalmi érdekcsoportok támogatása nélkül a változások megvalósíthatatlanok. Az ezen irányzat által java­solt stratégia azonban (ami a középrétegek mozgósítását szorgal­mazta) semmiképpen nem felelt meg annak a célnak, hogy az átala­kítás széles társadalmi bázisa létrejöhessen. Csak az alsóbb és kö­zéprétegek igazán széles körű együttműködése biztosíthatja a siker lehetőségét, hogy egy radikális reformterv keretében fellépő társa­dalmi blokk legyőzhesse a bürokrácia ellenállását.

Ezért hát nem szabad a „haladó" társadalmi csoportok egoizmusára hagyatkozni, hanem ellenkezőleg: arra kell törekedni, hogy meg­nyerjék őket a tömegek iránti szolidaritás eszméjének. Így lehetsé­ges egy széles platform létrejötte. E platform céljai a következők len­nének: politikai demokratizálás, az ipari és helyi önigazgatás ki­fejlesztése, a társadalompolitikai támogatások fenntartása, az újraelosztás antibürokratikus rendszerének megteremtése, mely rendszer működését az „alul lévők" ellenőriznék, a fogyasztók érdekeinek védelme, egy olyan fokozatos gazdasági átalakítás, mely az ökológiai és a humanitárius szempontokat is figyelembe veszi, s mindezt úgy, hogy a gazdaság célja az emberi szükség­letek kielégítése legyen.

Törvényes garanciákkal kell biztosítani az egyének számára a társadalmi demokráciát is. A gazdasági prioritások megváltoztatása múlhatatlanul szükséges, mégpedig oly módon, hogy a nép (szolgá­lata) váljék a fő céllá. A döntéshozatali folyamatokat decentralizálni kell, s demokratikus folyamatokká kell azokat átalakítani, melyek le­hetetlenné teszik mind a bürokratikus, mind a technokrata megköze­lítéseket.

Végül azokat a félintézkedéseket, melyeket a bürokrácia hozott, demokratikus és szilárd törvényekkel kell felváltani.

Nem az a kérdés, hogy választani kell a piac és a tervezés között. A modern társadalmakban mindkettő jelen van. Az igazi választást most az jelenti, hogy egy fejlett civiltársadalom és a bürokrácia között kell választani.

A szocializmus jövője országunkban – és talán az egész világon – azon erőktől függ, melyek képesek lesznek e választásra.

(Ford.: Takács József)

Jegyzetek

1 . W. Smeljov legnaivabb interjúja a Knyizsnoje Obozrenyije 1988/1. szá­mában.

2 . Lityeraturnaja Gazeta, 1988. február 10.

3 . A Medvegyev-testvéreket (Roj és Zsoresz) kivéve, akik mindig azt hangoz­tatták, hogy az enyhülés és az emberi jogok kérdése között nincs sok kapcsolat. A disszidensek többsége azonban nem is tekintette a „marxista Medvegyeveket" mozgalmukhoz tartozóknak, s állandóan vádaskodtak ellenük, egészen odáig elmenve, hogy ők „együttműködnek a titkosrendőr­séggel".

4 . Ezt a programot a Szocializmus és jövő című szamizdatban fogalmazták meg.

5 . A központi bizottság mintegy húsz ügyosztályból tevődik össze, melyek a kormányzati adminisztráció fölött helyezkednek el. Ezeknek a fele gazda­sági ügyekkel foglalkozik (épités, szállítás stb.), és nagyon széles hatás­körrel és hatalommal bír.

6 . Egy jellemző anekdota Moszkvából ezen időszakból: „Egy férfi mélyen belemerülve olvassa az újságban a nekrológ rovatot. A mellette álló meg­szólítja őt, s kérdi: Máris? – Még nem – feleli az első."

7 . Lityeraturnaja Gazeta, 1987. február 17.

8 . Izvesztyija, 1988. február 15.

9 . Knyizsnoje Obozrenyije, 1988/1. 2. o.

10 . Lityeraturnaja Gazeta, 1988. február 17.

11 . A vizsgálatot a Központi Közgazdasági Intézet és a Lityeraturnaja Gazeta közösen végezte, a vizsgálati eredményekből a Föderáció 1988/5. bulle­tinje közölt részleteket.

1922-ben születtem Újpesten. Szüleim 1924-ben Franciaországba emigráltak. Párizsban érettségiztem, egyetemi tanulmányaimat a Sorbonne-on kezdtem el, de Budapesten a Pázmány Péter Egyetemen fejeztem be. A kommunista mozgalomhoz 1937-ben csatlakoztam. Franciaország német megszállása ide­jén bekapcsolódtam az ellenállási mozgalomba, a szervezésben és a harcok­ban a kezdetektől fogva részt vettem.

1948-ban a Leningrádi Egyetem ösztöndíjasaként a Szovjetunióba kerül­tem, ahol a filozófiai fakultás hallgatója lettem. Tanulmányaimat nem sokáig folytathattam, mert 1949 őszén visszarendeltek Budapestre, ahol röviddel ha­zaérkezésem után az ÁVH a Rajk-per kapcsán letartóztatott. Kiszabaduláso­mat követően itthon fejeztem be tanulmányaimat és kaptam filozófia-politikai gazdaságtan szakos tanári diplomát. Az „előzmények" miatt egyetemen nem taníthattam, végül egy közgazdasági technikumban kaptam állást. 1964-ben a Közgazdaságtudományi Egyetem filozófia tanszékére kerültem. 1968-ban kandidátusi fokozatot szereztem filozófiából. 1976 óta egyetemi tanár vagyok.

Több afrikai egyetemen voltam vendégprofesszor, szívesen emlékezem a Guineában töltött fél évtizedre. Jelenleg a Társadalomtudományi Intézet mun­katársa vagyok – mint szakértő – de egyetemi katedrámat továbbra is megtar­tottam. Rendszeresen tartok kurzusokat a különböző francia egyetemeken. Az ENSZ és az UNESCO is folyamatosan ellát munkával. Jelenleg a globális kérdések ideológiai vetületével, a nemzetközi baloldal válságával, a stratégia­váltás meghatározottságával foglalkozom. Az évek során számos könyvem és publikációm jelent meg, amelyek – remélem – az elkövetkező években tovább gyarapodnak.

„ Úgy látszik, hogy amilyen mértékben az emberiség úrrá lesz a természet felett, olyan mértékben válik az ember más embernek, vagy saját aljassá­gának a rabjává." (MEM. 13. Kossuth, Bp. 1967, pp. 1-2.)

… Bennem érzelmi ellenérzést és elméleti aggodalmat váltott ki, hogy az utóbbi években mindinkább egyoldalúan csak a nemzetközi kommunista mozgalom, a szocialista világ torzulásait, hibáit, bűneit tartják számon minálunk, miközben a kapitalizmus valóságával szem­ben korántsem érvényesül hasonló kritikai szellem. Csak teljesítmé­nyeit, előnyeit ecsetelik: a kapitalista út ma a modernizációs példakép. Ennek alapján is vádolják az új nemzedékek erkölcsileg, emberileg, politikailag a régi nemzedéknek azt a csoportját, akik részt vettek a kapitalizmus meghaladásáért folytatott harcokban, akik hittek abban,

hogy meg lehet változtatni a világot. Vakok voltunk-e, hogy nem láttuk a bűnöket és a torzulásokat? Hogyan váltak bizonyos vonatkozásban a fasisztákhoz hasonlóvá azok, akik élen jártak a fasizmus elleni harcokban? Akik százmilliókat mentettek meg a fasizmus barbariz­musától, ugyanakkor kommunisták millióit bűnösként kergették a ha­lálba. Hogyan váltak népellenessé azok, akik a népért küzdöttek? Hogyan váltak az emberiség reményeinek sírásóivá azok, akik az emberiség emancipálódására tették fel az életüket? Mintha a Rostow-féle felfogás érvényesülne, miszerint a szocializmus a történelem mellékvágánya, patologikus zsákutcája …

Meg kell fontolnunk milyen alternatívák kínálkoztak a két világhá­ború között a Szovjetunióban és a második világháború után a szocia­lista világban, különös tekintettel azokra a változásokra, amelyek az SZKP XX. kongresszusa után mentek végbe, és amelyek a világrend­szer gazdasági, pénzügyi, technológiai, politikai, ideológiai vonatko­zásait érintették. S olyankor kell szembesülni a korszakváltással, ami­kor a nemzetközi baloldalon nem kristályosodott ki e változásokat kifejező és kezelő stratégia.

A nemzetközi baloldal stratégiaváltásánál a gazdasági, társadal­mi, politikai fejlemények alakulását meghatározó alábbi fő tényezőket kell figyelembe venni:

Mindezekből szükségszerűen adódik az a következtetés, hogy manapság felülvizsgálatra szorulnak a baloldal ideáljai és hagyomá­nyos céljai.

A probléma lényege: képes-e a tőkés világ elkerülni a pénzügyi és gazdasági csődöt? Érdeke-e a nemzetközi baloldalnak, a szocia­lista világnak, hogy a tőke világának egyes összetevőivel együtt ke­resse a válságból való közös kilábalást, az enyhülés politikájának a katonai területről a társadalmi élet nem katonai szférájára történő kiterjesztése révén? Vajon az együttműködés, egymásrautaltság és ozmózis, vagy a szembeállás és konfrontáció útján fogunk-e, kell-e haladni? Ebből következik, hogy az előttünk álló követelmények és feladatok felszínes értelmezéséhez vezet, hogyha a reformfolyama­tot, a peresztrojkát leszűkítjük a sztálini korszak bűneinek, tévedései­nek feltárására és leleplezésére.

Az igazi kérdés, az igazi feladat: stratégiaváltásra van szükség, mert a két világháború között megfogalmazott stratégiai vonal – ami lényegében megfelelt az akkori világtörténelmi feltételeknek – a má­sodik világháború után kezdte elveszteni történelmi létjogosultságát. A stratégiai váltás egyes elemei felemás módon megvalósultak Hrus­csov idején, elsősorban a háború és a béke kérdésében, de ezek alig érintették a társadalmi viszonyok újratermelését a szocialista világ­ban. Még akkor sem, ha a sztálini önkény legszélsőségesebb meg­nyilvánulásait lefaragták. ,

A stratégiai váltás szükségessége kapcsolódik az atomfegyverek megjelenéséhez. A „világforradalom" ma már nem lehet sem egy új imperialista háború, sem egy új világháború eredménye. Új dialektika mutatkozik az összemberiség általános érdekei és az osztályérdekek között, a globalizálódó világ érdekei és a nemzetállamok érdekei kö­zött. Ennek meg nem értése, felületes értelmezése felgyorsította a nemzetközi baloldal kifulladását, marginalizálódását, és a létező szo­cializmus történelmi lehetőségeinek kimerülését.

A korszakváltás stratégiai váltást ír elő a szocialista világban, a fejlett kapitalista országokban és a harmadik világban.

Nálunk olyan stratégiai váltás, amely új baloldali, szocialista pers­pektívákat nyújthat, csak akkor lehetséges, ha a kommunisták, a bal­oldaliak visszanyerik önbizalmukat annak érdekében, hogy vissza­szerezhessék a tömegek bizalmát. A kommunisták különleges felada­ta: szembenézni önmagukkal, hogy az emberek ne fordítsanak hátat nekik.

Az elmúlt évtizedeket végigcsinált kommunistáknak vállalniuk kell a bűnök tudását, a bűntudatot, és a felelősséget. Bűnök terhelik a nemzetközi kommunista mozgalom egészét, mert a kommunisták részt vettek a bűnök elkövetésében, vagy némák és vakok maradtak a bűnökkel szemben. Bűnrészesei vagyunk annak, hogy tetteinkben, szavainkban, passzivitásunkban elriasztottuk a közeledőket. Elhomá­lyosítottuk reményeiket. Taszítóvá vált az, amihez vonzódni szerettek volna. A vívmányok, a sikerek, a teljesítmények ellenére vállalnunk kell a bűn tudását mindaddig, amíg a kommunista mozgalom, a szo­cialista társadalom identitását bűnök terhelik, mindaddig, amíg a megújulás nem teljesedik ki. Nem láthatunk tisztán, amíg nem tisztul­tunk meg.

A nemzetközi kommunista mozgalom egyes osztagainak, pártja­inak, idős és fiatal tagjainak vannak közös bűneik és sajátos bűneik. A bűntudatnak nem az a rendeltetése, hogy megalázzuk magunkat, hogy bűnbocsánatért könyörögjünk, hogy alázattal letérdepeljünk. El­lenkezőleg, arra hivatott, hogy tudatosan szembenézzünk múltunk­kal, hogy tudatosabban elhatároljuk magunkat mindattól, ami holtvá­gányra vitte a mozgalmat, hogy visszanyerhessük baloldali arculatun­kat. Hogy felszabadultabban szolgálhassuk az emberiség felszaba­dulásának ügyét.

Mi magyar kommunisták is bűnösek vagyunk. Nem háríthatjuk el magunktól a szembenézést a Tanácsköztársaság hibáiért, a két világ­háború között a frakcióharcokért, azért mert fogyatékosságainkkal gyöngítettük a fasizmus elleni harcot, azért mert kiszolgáltuk a sztálini és a Rákosi-önkényt, azért mert Sztálin halála után elvtelenségeink-kel élősegítettük az 1956-os összeomlást, azért mert késedelemmel vezettük be a gazdasági reformot"és kedvező történelmi lehetőségek kiaknázását mulasztottuk el a 60-as években, azért mert a 70-es és a 80-as években tűrtük a felemás politikai vonulat, a tétovázást, a helytelen gazdasági döntéseket, a torz káderpolitikát. Tűrtük, annak ellenére, hogy éreztük, előreláttuk az ideológiai zűrzavart, a politikai dezorientáltságot, a tömegek bizalmának elvesztését. Várakoztunk, morogtunk, ahelyett, hogy lett volna bátorságunk a cselekvéshez. Nem a szakadéktól riadtunk meg, amely felé sodródtunk, hanem a bátor fellépés következményeitől. Volt bátorságunk harcolni az ellen­ség ellen, de nem volt merszünk a harchoz a saját közösségünkön belül. Nem mertük kijárni a párton belüli harc iskoláját. Megfeledkez­tünk az 1953-56-os időszak tanulságairól. Jobban ragaszkodtunk a kényelemhez (a demokratikus centralizmus torz értelmezése és gya­korlata) mint a megrázkódtatásokkal együttjáró igazság feltárásához és érvényesítéséhez. Bűnösök vagyunk, hogy ellenzékinek minősí­tettük azokat, akik ellenezték a megtorpanást és nem határoltuk el magunkat egyértelműen azoktól, akik polgári-liberális irányba akar­ják a reformfolyamatot terelni. „Osztályharcosok" voltunk azokkal szemben, akik jobban akarták szolgálni ügyünket és túl megértőek azokkal szemben, akik más osztályérdekeket képviseltek. Bűnösök vagyunk, mert évről évre elhalasztottuk az utóbbi 30 év, 20 év őszinte kritikai értékelését. Bűntudatot válthat ki a kommunistákban az is, hogy tűrjük a mai kapitalizmus kritikátlan, sőt olykor apologetikus áb­rázolását. Rendszerünk fogyatékossága miatt nem tartjuk célszerű­nek, illedelmesnek, szavahihetőnek a kapitalizmus fogyatékosságai­nak leleplezését. S így amit a baloldaliak a fejlett kapitalista országok­ban elvetnek, bírálnak, azt sokan a szocializmus megújulásának, a reformfolyamat szerves részének tekintik.

A bűntudat nem zárja ki a büszkeség érzését. Sok vonatkozás­ban kiaknáztuk a forradalmi fellendülés korszaka adta lehetőségeket 1917-től a 60-as évek végéig. Büszkék lehetünk a nemzetközi kom­munista mozgalom, a Szovjetunió, a szocialista világ történelmi sze­repére, amely egyértelműbb, mint magának a szocialista rendszernek a teljesítményei. A történelmi szerep alatt értem a fasizmus elleni harcot, a háború elleni harcot, a gyarmati rendszer szétesésének támogatását, a nemzetközi erőviszonyok átrendeződéséért tett erőfe­szítéseinket.

Büszkék lehetünk a kommunisták helytállására, áldozathozatalára a polgárháború idején, a fasizmus elleni harc időszakában, az illegalitás körülményei között. A sztálini korszak bűnei nem teszik nevetségessé, hiábavalóvá a kommunisták helytállását, azt, hogy igaz emberként szolgálták osztályukat, az emberiség ügyét. Büszkék lehetünk arra, hogy megkíséreltük meghaladni a kapitalizmust, új vi­lágot teremteni, új embert formálni. Mi magyar kommunisták büszkék lehetünk azért, mert levontuk az 1956-os tragédia tanulságait, hogy úttörő módon kezdtünk elhatárolódni, eltávolodni a sztálini modelltől, hogy elindítottuk a reformot történelmi útjára. 1968-ban a szocialista világ élvonalába kerültünk.

A múlttal való szembenézést nem lehet megkerülni. De mi lehet a baloldal jövője? Hogyan kapcsolódik össze a baloldaliság a globális kérdések elsődlegességével? Miért tűnik ma meghatározhatatlannak a baloldal fogalma? Miért lett a baloldal felismerhetetlen és azonosít­hatatlan? Egyesek azt állítják, hogy ez nem a megismerő alany hiá­nyosságán múlik, hanem magának a társadalmi-politikai világnak tényleges megismerhetetlenségén.

A világ azonban, ha nem értelmezhető is a régi keretek között, nem megismerhetetlen. Vannak a baloldalt a korábbiakhoz hasonló­an jellemző vonások. Baloldalinak lehet nevezni az elnyomottak, pá­riák, megkülönböztetettek, alárendeltségbe szorítottak felemelésére irányuló szándékot az emberiség egész története során. Általában azok tartoznak a baloldalhoz/akik valamelyes bizalommal vannak az emberi körülmények javítása, emelése és gazdagítása, az egyenlőt­lenségek csökkentése iránt. Akik bíznak abban, hogy a haladás nem történelmi illúzió, hanem függvénye az emberi közösségek és egyé­nek intelligenciájának és tevékenységének. Én úgy gondolom, hogy ezeknek a baloldali értékeknek van jövőjük.

A baloldali értékek fennmaradása azonban nem jelenti azt, hogy a baloldal jellege változatlan maradhat. Földgömbünk globalizációja következtében a baloldalnak is globalizálódnia kellene. A világ balol­dala – potenciálisan – azon társadalmi erők egységfrontja, amelyek megkérdőjelezik a mai világrendszer alá- és fölérendeltségi viszonya­it, a nemzetek közötti egyenlőtlenségekhez vezető profitlogikát, szé­les társadalmi csoportok marginalizálódását, a sztálini hagyományt, a szociáldemokrácia reformista engedékenységét; ezek az erők új társadalmi célokat, az élet és a civilizáció újfajta modelljét keresik, összekapcsolva az egyén túlélését a mindennapokban az emberi faj hosszú távú túlélésével; ezek az erők elsőbbséget adnak az embe­riség érdekeit tükröző globális problémáknak, egyszóval az összes nemzeti, társadalmi, civilizációs és emberi felemelkedést szolgáló ideáloknak és értékeknek. A nemzetközi baloldal magában foglalja a fejlett tőkés országok szocialista és kommunista mozgalmait, a szo­cialista országokban a korábbi időszaktól örökölt modellel való szakí­tásért munkálkodó áramlatokat, a harmadik világban a nemzeti és társadalmi felemelkedésért küzdő mozgalmakat, és az új mozgalma­kat mindhárom világban: a fiatalok egyes mozgalmait, a Zöldeket, a feminista mozgalmakat, a felszabadítási teológiákhoz kapcsolódó mozgalmakat. Ezek a baloldali mozgalmak olyan körülmények között fejtik ki tevékenységüket, amikor a nyugati társadalmakban a több­pártrendszer egyre inkább átadja helyét a kétpártrendszernek, és a két uralkodó párt közötti határvonal is meglehetősen elmosódik. A centrum, a középső övezet méretei egyre kiterjedtebbek, átfogva az állampolgárok nagy többségét.

Az egyesítő „közép" eme kitágulása valóság is, látszat is. Mert a középső, közbülső övezet nem homogén társadalmi mező. Jelentős törésvonalak teszik tagolttá. Az uralkodó pártoknak figyelembe kell venni mind a középső övezet kitágulását, mind a megjelenő törésvo­nalakat. A pártok szétszórt társadalmi elemek gyülekezőhelyévé vál­nak. Ebben a helyzetben előfordulhat, hogy a választásokon a több­ség a politikailag legingatagabb elemektől függ. A középső övezet kiterjedése, összetétele és dinamikája országonként, rendszeren­ként, hagyományonként és a világrendszerben elfoglalt hely függvé­nyében változik. De erre az új helyzetre, az „osztályharc" leegyszerű­sített formájának tarthatatlanságára a baloldalnak is meg kell találnia saját válaszát.

A baloldali stratégiaváltás szükségszerűségének felismerése fo­kozatosan érlelődött meg bennem a fejlődő világ realitásainak felfede­zése során. Számomra Afrikában bizonyosodott be: annak ellenére, hogy Európában született meg a marxizmus, a marxizmus által meg­kívánt egyetemes gondolkodást nem lehet leszűkíteni Európára. Ez nem volt könnyű felismerés. Nem volt könnyű felismerés, mert a kezdeti szakaszban, amikor a nemzeti felszabadító mozgalom íróinak vagy ideológusainak a műveit olvastam, azokra is elsősorban az Európa-centrikus marxizmus kritériumrendszerét alkalmaztam. Talán az volt a szerencsém, hogy kellő átérzéssel és alázattal olvastam őket, abból a szempontból, hogy feltettem magamnak a kérdést, hogy azok, akik ilyen odaadással vesznek részt a nemzeti emancípálódásért folyó harcban, akik annyi aggodalommal, odaadással viseltetnek saját népük, múltjuk, kultúrájuk iránt, akik töprengenek azon, hogyan lehet társadalmilag, emberileg felszabadítani a gyarmatosítottakat, miért nem tudnak egyetérteni velünk, a Szovjetunióval, a kommunista mozgalommal? Miért értékelik másképpen az egyes osztályok szere­pét, miért határolódnak el tőlük, miért viszonyulnak másképpen a nemzeti kultúrához, valláshoz, miért preferálják a harmadik világ né­peinek a szolidaritását a proletár internacionalizmus szolidaritásával szemben? Miért gondolják azt, hogy a harmadik világ emancipálásá­nak az útja eltér majd az európai emancipálódás útjától? Ezt folytat­tam éveken keresztül: küzdelmet a szerzőkkel, és önmagammal is. Ez oda vezetett, hogy elfogadtam azt, hogy az egyetemesség térben és időben specifikálódik. És eljutottam ahhoz, hogy nem lehet megér­teni a fejlődő világot a világrendszer egészének a megértése nélkül. Nem lehet az eszmei-politikai áramlatokat elemezni a világgazdaság mozgásának megértése nélkül. A szocialista világban a reformfolya­mattal kapcsolatos remények és aggodalmak is részben kapcsolód­nak a harmadik világ tanulságaihoz. Én korábban szembeállítottam a neokolonialista és az anti-neokolonialista fejlődési utat. Azok, akik a neokolonialista utat választották, azok lényegében – írtam is erről – úgy viselkedtek, mint a francia mondás szerint a lusta királyok, akik az eget nézik; míg a porban haladnak … szóval nem vetődtek fel bennem a nem kapitalista út történelmi korlátai.

Az események végül is azt mutatták, hogy a politikai szakítás önmagában nem biztosítja az elmaradottság leküzdésének alapvető feltételét. Előnyösebb helyzetbe kerültek a 70-es évek második felé­ben és a 80-as években azok, akik a 60-as években beilleszkedtek a világrendszerbe, mint azok a nem kapitalista országok, akik csak a 70-es évek végén, 80-as évek elején ismerték fel, hogy nem lehet elzárkózni a világgazdaságtól és a világrendszertől. Az utóbbiak már csak súlyosabb feltételek mellett, kevésbé sikeresen tudták ezt meg­tenni. Itt felvetődik a kérdés, hogy politikailag, katonailag miért járható út a nem kapitalista út, és gazdaságilag miért járhatatlan? Ez nyilván összefügg a szovjet, a brezsnyevi stratégia egészével, ami arra épült, hogy az amerikaiakhoz hasonlóan ki kell építeni és sokszorosítani kell a forradalmi, katonai bázisokat a világban, és ha az imperializmus visszaszorul, akkor majd hozzá lehet fogni a gazdaság modernizálá­sához. Túlértékeltük a szocialista világ gazdasági lehetőségeit. Van­nak helyzetek, amikor meg kell kísérelni az antiimperialista és antika­pitalista stratégia egybekapcsolódását – akkor is, hogyha bebizonyo­sodik, hogy teljes eredményhez ez nem fog vezetni… De elemezni kellene, hogy a szocialista orientáció esetében el lehetett volna-e kerülni a rengeteg kudarcot? Ám a 60-as években sem a kommunista mozgalom, sem a nemzeti felszabadító mozgalmak nem rendelkez­tek megfelelő stratégiával. A békés egymás mellett élés elvét és gya­korlatét szembeállították a nemzeti és a társadalmi felszabadulásért folyó harccal. Olyan eszmeáramlatok hódítottak, amelyek a nemzeti felszabadítási harcokat, a fegyveres harcokat szorgalmazták. A 60-as években terjedt el a fanonizmus, a maoizmus és a cheguevaraizmus. A világ számos pontján fegyveres harcok robbantak ki. Ekkor született Debray könyve, a Forradalom a forradalomban. És jelszavak: „a falu bekeríti a várost"… vagy „a puska végén van a hatalom", a kínai jelszó alapján. Vagy Che Guevaráé, hogy több Vietnámmal kell gyengíteni az egész imperializmus rendszerét. Vagy a neomarxisták, hogy a világforradalom súlypontja áttevődött a harmadik világba, a harmadik világ munkásaira, nincstelenjeire, parasztjaira. Kellett ez a történelmi tapasztalat, hogy az ember a kényszerhelyzetnek és az új lehetőségek a dialektikáját felismerje. Kérdés, hogy mi lett volna, ha nemcsak elsősorban ilyen katonai, politikai szempontból vizsgál­tuk volna kapcsolatainkat a haladó mozgalmakkal? Nemcsak abból a szempontból, hogy mennyire értenek egyet külpolitikánkkal? Akkor meg lehetett volna kísérelni egy nagyobb fokú gazdasági integrációt. De ahogy az európai szocialista országoknak nem sikerült megterem­teni a KGST-n belül ezt az integrációt, még kevésbé lehetett ezt meg­teremteni a fejlődő világ haladó országaival.

Mindezek a kérdések felszínre kerültek a tudatomban, fokozato­san, ahogyan e térséget tanulmányoztam. S mindez végső soron visszacsatolódott a szocializmus építésének a problémájához: hogy ha nem lehetséges nem kapitalista út, vagy ha így néz ki egy nem kapitalista út a fejlődő világban, akkor milyen lehetőségei vannak nálunk egy igazi nem kapitalista út megteremtésének?

Én úgy mentem ki Guineába, hogy az ottani valóság úgy értel­mezhető, mint a nemzeti demokratikus forradalom korszaka, ami az­tán átnő szocialista forradalomba, és akkor úgyis megteremtik a pro­letárdiktatúra valamelyik válfaját. Már nagyon gyanús volt számomra Guinea fővárosába, Conakry-ba való megérkezésem után, hogy ho­gyan lehet itt megteremteni a proletárdiktatúrát. De aztán elvittek vi­dékre, szociológiai kirándulásokra, falvakba. S az ember látta, hogyan maradnak fenn a hagyományok, a hagyományos társadalmi érintke­zési formák, hogyan épül ezekre rá a pártszervezet. Az ember kereste az osztálykülönbségeket; ezek abban nyilvánultak meg, hogy hát a szegény az, aki a földön alszik, a gazdagabb az, aki egy ilyen vas­ágyon, már kivételezett az, akinek van egy biciklije. Az ember megér­tette azt is, hogy a párt hogyan él együtt ezekkel a hagyományos társadalmi szokásokkal. A nagycsaládban érvényesülő alá- és fölé­rendeltségi viszonyokkal. A párt eszméi hogyan keverednek az animizmussal, a muzulmán vallással és a keresztény vallás hiedelmei­vel. Hogy a nemzeti eszme hogyan szűkül le egy etnikai egységre vagy egy falu közösségére, és e falusiak talmin nem is tudták, hogy ők Guineában élnek. Tapsoltak amikor Sekou Touré a nagygyűlésen végigvonult, és éltették Guineát. Hogyan lehetne megvalósítani a szocializmust egy olyan országban, amely ennyire elmaradott, és amelyikben még egymás mellett, egyidejűleg élnek a különböző törté­nelmi korszakok: az évezredes múlt a jelennek a technikájával. Újabb problémák vetődtek fel bennem, és ez fogékonyabbá tett azokra a különbségekre, amelyeket Sekou Touré nézetei és a mi felfogásunk között találtam. Tehát kiviláglott, hogy valaki lehet marxista anélkül is, hogy ismételné tételeinket. A lényeg az, hogy hogyan tudja a valósá­got elemezni. Szegényebb lett volna a humanizmusom, ha nem isme­rem meg ezt az országot. Bezárkózottabb lett volna a marxizmusom. De ugyanakkor felmerült egy sor olyan kérdés, amelynek a válasz­adásával nagyon nehezen tudtam megbirkózni. Itt vetődött fel az is, hogy milyen nehéz helyzetbe kerülnek azok a népek és országok, amelyek az úttörő szerepet vállalják a történelemben. Gondolok a Szovjetunióra. És gondolnom kell Guineára. Természetesen nagy­ságrendben nagy a különbség, de Guinea volt a francia afrikai gyar­matok között az egyetlen ország, amely nemet mondott a De Gaulle-féle alkotmányra. És nagyon szépen hangzott abban az időben, 1958-ban az a jelszó, hogy inkább választjuk a szabadságban a szegénysé­get, mint a rabságban a jólétet.

Tizenhétben végrehajtják a forradalmat abban a reményben, hogy a pétervári láng majd átterjed Nyugat-Európára, tehát csak el kell kezdeni és majd folytatják. Ugyanaz a remény táplálta Sekout is. Hogy Guinea példát mutat és majd az afrikai országok követik példá­ját. Ezért összekötötte Guinea emancipálódását az afrikai emancipálódással. Guinea példát mutat, és ahogy ő fogalmazott, „az a madár, amely Guineában felszabadult, körüljárja majd Afrika egét".

Bebizonyosodott, hogy nagyon kevés afrikai ország követte Gui­nea példáját. Különösképpen a szomszédos országok nem, vagy aki követte, mint Ghánában Nkrumah, az megbukott. A franciák kivonul­tak. A nyugatiak természetesen nyomást gyakoroltak Guineára. így ennek a függetlenségnek, ennek a nem kapitalista útnak a lehetősé­gei nagyon beszűkültek. Éleződtek az ellentmondások. Az etnikai ellentmondások stb…. De ennek következtében a rendszer mind despotikusabbá vált. Ma én világosan látom, hogy a sztálinizmus újratermelésének vannak bizonyos történelmi alapjai. Az eredeti kon­cepció ellehetetlenülése, a túlélés követelményei és a kényszerek nem teszik lehetővé, hogy normálisan szabályozzák a keletkezett ellentmondásokat. A könnyebbik megoldás újabb és újabb összees­küvéseket kitalálni azért, hogy megfélemlítsék az embereket, és a rendet fenntartsák. Guineában is újratermelődött a sztálinizmusnak egy válfaja.

Guineában végül is egy nagyon megrázó küzdelmet tapasztal­tam, amely arra irányult, hogy a neokolonista úttal szemben járhatóvá tegyenek egy olyan utat, amely egész Afrika felszabadítását elősegí­tené. Hogy elkerüljék a neokolonialista függőséget. Az afrikai való­ságnak megfelelő társadalmi berendezkedést és ideológiát dolgozza­nak ki, és ugyanakkor látnom kellett ennek az alternatívának az elle­hetetlenülését is. Később Sekou megértette, hogy alkalmazkodni kell, és akkor a nyitás politikáját folytatta. Ez természetesen egyfajta belső és nemzetközi NEP-et jelentett, és nagyon sok antiimperialista szem­pontnak a meghaladását is.

* * *

Tehát, végül is ami elszomorít engem, és ugyanakkor mint kutatót mégis foglalkoztat, az az, hogy szükségszerű-e, hogy a vívmányok rendre saját ellentétükbe csapnak át? Hogyan lehetséges, hogy a remények, a nemes eszmék mindig elferdülnek és visszájukra fordul­nak? El lehet-e ezt kerülni? Ezt a mechanizmust kellene jelenleg, a mi esetünkben, a nemzetközi baloldal mai lehetőségein gondolkodva is tanulmányozni.

„Nincs. Marxista leegyszerűsítés."

*

Az „osztály" eredetileg a társadalom osztályozásának, klasszifikációjának kategóriája. így lehet a legkülönfélébb csoportokról „osztályokéként beszélni (kereskedők osz­tálya, háziszolgák osztálya, középosztály stb.).

Ez a fogatom a marxizmusban dialektikussá lesz: Marxék értelmezésében a társadalom rétegzettségét a tár­sadalom viszonyai határozzák meg. Az osztály fogalmát tulajdonképpen csak viszonyfogalomként, a termelést uraló és a termelésnek alávetett: csoportok viszonyából levezetve tartják értelmezhetőnek. Mivel e felismerést a kapitalizmus belső szerkezete alapozta meg, az osztály-modellt leginkább a kapitalizmusra illeszthető; általánosíthatóan érvényes viszont az, hogy nincs értelme osztályok­ról az osztályok egymáshoz való viszonyán kívül beszélni: nincs jobbágyság jobbágyviszony, modern proletariátus tőkeviszony nélkül.

A sztálini értelmezés itt is egy fejletlenebb fogalmi szintre való visszakanyarodást képvisel – a sztálini felfo­gásban megszűnik, mellékessé válik az osztályok egy­másra vonatkoztatása, viszonyukból való levezetése, és visszatér az eredeti, egyszerű klasszifikációs felfogás: az osztályhoz tartozást ebben a modellben a munkamegosztásban elfoglalt hely (sőt, ennek mintegy feudalizált válto­zata szerint a származás, a felmenők munkamegosztásbeli helye) jelöli ki. Így lesz a „létezőnek" gúnyolt szocializ­musban a munkásosztály tagja az, aki gyárban, munkapad mellett dolgozik (függetlenül attól, hogy tőkeviszonyban-e), s marad kívül a munkásosztály kategóriáján a tőkevi­szonynak egyébként alávetett értelmiségi; így írják le a szocializmust a munkásosztály és parasztság szövetsé­geként; az őket osztállyá tévő kizsákmányolási viszony-formától viszont éppúgy nem esik szó, mint e „két alap­vető osztály" egymás közti viszonyának kielégítő elemzé­séről. Ez a statikus osztályfelfogás egybeesik egyébként a tőkés érdekvédelem osztályfelfogásával, amely a struk­túrát hangsúlyozva hasonlóképpen igyekszik leplezni az osztályok létét (mibenlétét, hogyanlétét) meghatározó uralkodó viszonyok természetei.

Az osztályviszonyokat a világban uralkodóan ma is a tőkeviszony határozza meg. A tőkés viszonyok meghala­dása azonban nem valamely addig alávetett osztály ural­mát jelenti – a sztálinizmus által deklarált „munkásura­lom" így nem csak hazugság, de fogalmilag is zavaros: a tőkés viszonyok meghaladását csak az: osztályviszonyok megszűnésével, az osztályoktól függetlenedő szempon­tok uralomra jutásával lehet elképzelni. A kapitalizmusé­nál fejlettebb viszonyokként csak olyan viszonyokat lehet elismerni, amelyekben az ember már nem tőketermelőként vagy tőkeforgatóként, nem mint munkás, nem mint értel­miségi és nem mint vállalkozó, hanem mint szükségletei által meghatározott ember, közvetlenül, mint nemének jel­lemző egyéne vesz részt.

„Nivellálás, tehetségek elsorvasztása, kontraszelekció. A társadalmat csak az életképes egyének, az elit kiemelke­dése húzhatja előre. Ennek szükséges velejárója a lemara­dók hátrányosabb helyzete."

*

Az egyenlőség eszménye az egyenlőtlenségek negatív ha­tásának érzékeléséből és elutasításából származik, s vala­milyen formában mozgalomszervező érték a társadalmi egyenlőtlenségek kialakulásának régmúltjától fogva. Mo­dern tartalma a polgárságnak a születési előjogok ellen indított küzdelméből, a pénz egyenértékesítő szerepének vállalásából ered. Az egyenlőség értékének jelentése azonban nagymértékben különbözik annak függvényé­ben, hogy mint célt, mire terjesztik ki: politikai jogokra, gazdasági lehetőségekre, a hatalomgyakorlás lehetősé­geire stb. A polgári egyenlőség-felfogás általában nem ter­jed ki a gazdasági-hatalmi egyenlőségre, azt illúziónak, az emberi természettől idegennek tekintik.

Az egyenlőségértéket komolyan vevő törekvések már igen korán megpróbálták a polgári egyenlőség-felfogás ezen korlátait kiküszöbölni, különböző egyenlősítő me­chanizmusokat kiépíteni. E korai törekvések utópisztikus volta döntően abban rejtik, hogy ha nem is tudatosan, de lényegében ők is a pénz mechanisztikus egyenértékesítő hatalmából vonják el egyenlőségfogalmukat, mechani­kus-mennyiségi módszerekkel próbálják biztosítani az egyenlőséget, minden vonatkozásban mérhetően egyenlő szintre hozni a lehetőségeket. Ezt nevezhetjük egyenlősdinek; a sztálinizmus gyakorlatában ezt az elvet és mód­szert kombinálják a „mindenki egyenlő, de egyesek egyenlőbbek" orwelli paradoxonéval, ezáltal új és igen nagymértékű egyenlőtlenségeket hozva létre: a hatalomban való részvétel egyenlőtlenségét, ill. az ebből követ­kező további egyenlőtlenségeket. Ez az egyenlőtlenség természetszerűen áll elő akkor, amikor az „irigység'', a kiugró jövedelmeknek az „elképzelt minimumhoz" való igazítása az egyenlősítés alapja, Marxék ezt az általánossá tett magántulajdon uralmaként jellemzik, s a sztálini rend­szer állami tulajdonformája pontosan megfelel az általá­nossá tett – ti. az állam általánosságában megrögzített – magántulajdon fogalmának.

A marxi egyenlőség-felfogás nem mennyiségi egyen­lősítésre irányul. A kulcskategória itt az egyéniség, a sze­mélyiség. S az ember személyisége éppen annak az em­beri nemet jellemző specifikumnak a kifejeződése, hogy az emberi nem egyedei minden tekintetben összemérhe­tetlen egyéni sajátosságokkal rendelkeznek, melyek kifej­tése (az egyén mind egyénibbé, mind több területen sajá­tossá, egyéni sajátosságai által meghatározottá válása) az emberi nem fejlődésének legfontosabb mértéke.

A marxi kritika szerint a történelem eddigi korlátai nagymértékben az ember ezen sajátosságainak tagadása­ként, a személyiség, az egyéniség tagadásaiként írhatók le: minden osztálytársadalom (miközben fejlődésük az emberi személyiség mind teljesebb kifejlődéséhez veze­tett) egyúttal a személyiség, az egyéniség korlátozójának, tagadásának is tekinthető. Hiszen ugyanakkor mindegyik valamely dologi erőnek rendelte alá a társadalom egyéne­it, uniformizálva őket e dologi erő uralma által (a rendi társadalomban a rendhez igazítva, a tőkés piacgazdaság­ban a különböző divatok révén az adott kereslethez stb.). A marxi egyenlőségeszmény éppen ezeket az uniformi­záló korlátokat kívánja kiiktatni, s a személyiséget tenni az egyenlőség mércéjéül: elutasítandó egyenlőtlenség mindaz, ami a társadalom egyéneit vagy azok egyes cso­portjait gátolja a szabad önkifejtésben, leszűkítve lehető­ségeiket. Ebből pedig az is következik, hogy az egyenlő­ség nem mennyiségileg egyenlősíthető feltételeket jelent, hanem a minőségi lét, az egyéni önmegvalósítás minden­kinek biztosított-és természetesen mindenkinek egészen más fettételekben megadható – lehetőségét. Minthogy azonban a mindenki szabad önkifejtésének mindmáig út­ját állja igen sok társadalmi egyenlőtlenség – hiszen a szegénység, alávetettség, képzetlenség nem az egyének közti természetes különbségekből, hanem az objektív fel­tételek különbségeiből származó egyenlőtlenség -, így a marxi egyenlőségeszmény még sokáig a mindezekkel (a gazdasági-tulajdonlási, hatalmi-politikai, ill. kulturális­információs egyenlőtlenségekkel) szembeni küzdelem­ben realizálódhat.

Az elmúlt évtizedekben, a megreformált sztálinizmus idősza­kában megszoktuk: a baloldal azonos a hatalmon lévő párttal, az MSZMP-vel. Mára a dolog megváltozott. Az MSZMP irány­zatokra bomlott. A sztálini hagyományt követő konzervatívok mellett megjelent és megerősödött egy másik irányzat, amely a sztálinizmustól menekülve nem talál jobb megoldást a kapi­talizmus – talán korlátozott – visszaállításánál. Ezen mun­kálkodva – bár eltérő hangsúllyal – számít mind az Egyesült Államok, mind a Szovjetunió támogatására. A kapitalista res­tauráció programja azonban az új ellenzéki pártok és szerve­zetek főbb irányzatainak napirendjén is szerepel, mégha e szervezetekben mindenütt akadnak olyanok is szép szám­mal, akik szemben állnak egy ilyen fejlődési lehetőséggel, de elkötelezettségüknek nem találnak egyelőre más szervezeti formákat.

Elbizonytalanodunk, hol hát a baloldal?

A baloldal most szerveződik mind az MSZMP-ben, mind az alternatív szervezetekben és pártokban, mind a szakmai szervezetekben, mind a munka- és lakóhelyeken, magában a társadalomban. A baloldal fogalma tehát átalakulóban van. A hazai és nemzetközi tapasztalatok arra mutatnak, hogy a baloldal megszűnik egyetlen párt vagy egy-két párt monopó­liuma lenni. A baloldal ismét új fokon válik mozgalommá, foko­zatosan elveszíti hivatali jellegét, pártokon túli mozgalommá alakul, s maguknak a pártoknak kell majd megtalálniuk benne a szerepüket. Nem írhatják elő többé tagjaiknak, hogy mit tegyen, mint tegyen a baloldal, s hogy ki tartozik, ki tartozhat a „baloldal" megjelölés alá.

Ugyanakkor a tapasztalat arra utal, hogy a baloldal már a közeljövőben is kevésbé lesz doktrinális, kevésbé fogja a mozgalom sokszínű társadalmi forrását, tagságát vagy/és tö­megeit egyetlen elmélettel felruházni. Ez nem az elmélet leér­tékelődését jelenti, hanem funkcióváltását. A „mozgalmi" el­mélet közvetlenebbül fog gyakorlati célokat szolgálni.

A sokszínűvé váló baloldal Magyarországon is – leg­alábbis úgy tűnik – világnézeti sokszínűsége mellett vagy el­lenére néhány alapvető „érték", nagyon is gyakorlati törekvés mentén szerveződik majd meg. Az nyilvánvalónak látszik, hogy a baloldal alapvető tömegeit az adott társadalmi feltéte­lek között még sokáig az ipari és mezőgazdasági termelők alkotják továbbra is, bár a technikai-technológiai átrendező­dés következtében maguk is „átalakulnak", belső társadalmi kohéziójuk új fokon jön létre. Alapvető politikai és szakmai érdekeikről nem fognak lemondani.

A baloldal útkeresése Kelet-Európában és hazánkban is a reformsztálinizmus és a kapitalizmus közötti igencsak szé­les, de nehezen járható úton történhet. Ezekben az országok­ban, így hazánkban is az alapvető dolgozói törekvések-talán súlyos vereségek nyomán, mindenekelőtt az állami tulajdon magántulajdonná való átalakításának keserű tapasztalatai nyomán – az-állami tulajdon és a magántulajdon társadalma­sítására irányulnak, a munka és tulajdon egymáshoz közelíté­sét tűzik ki célul. Tömegméretekben megjelennek majd a dol­gozói önkormányzatok megvalósítására, a munkás- és ter­melői, vagyis a dolgozói ellenőrzés megteremtésére irányuló törekvések és követelések. A munkahelyi és lakóhelyi önkor­mányzatok, a társadalmi ellenőrzés különböző alulról létre­jövő szervei lesznek a pénzbürokrácia, az államhatalmi bü­rokrácia, a pártbürokráciák legnagyobb ellenfelei, mert a ter­melők kénytelenek lesznek felismerni, hogy ők tartják el nem­zeti és nemzetközi méretekben is a politikai és szakbürokrá­ciák rájuk nehezedő felduzzadt parazita apparátusait. A balol­dal kis csoportjai már ma is felismerték, hogy a „pártállamból" nem érdemes a „pártok államába" átmenni. Nem több, hanem kevesebb bürokrácia kell, nem drágább, hanem olcsóbb állam kell! Ez természetesen az ellenőrizetlen eliteknek nem áll ér­dekükben.

A baloldal másik egységesítő követelése nyilvánvalóan a reformsztálinizmus és a kapitalizmus által közösen megron­tott természeti környezet helyreállítása, a további romlás megállítása lesz. Amennyiben az állami- és magánkizsákmá­nyolás hagyományos rendszere visszaállna Magyarorszá­gon, s (a gazdasági ésszerűségre hivatkozva, valójában azonban a tőkés érdekeknek megfelelően) tömeges munka­nélküliség jönne létre hazánkban, úgy a baloldal mindennapi törekvésévé a munkanélküliség felszámolásának követelése válna, (kockáztatva így a szélső jobboldal létrejöttét is).

Azok a magyarországi erők, amelyek a különböző pártok­ban az állandóan hangoztatott nemzeti büszkeséget megcsú­folva, szinte a kunyerálásig megalázkodnak a nemzetközi pénzügyi körök, tőkés csoportok előtt, valójában saját hatalmi pozícióik védelméhez kérnek támogatást, feláldozva tagsá­guk érdekeit is. A baloldal újjászerveződő erői tisztán látják, hogy a nemzetközi kapitalizmus még soha, sehol nem mentett meg népeket. Chile, Peru, Dél-Korea, Dél-Afrika, Brazília, Ar­gentína vagy Törökország stb. egy humanista, baloldali em­ber számára sohasem lehet példa. Márpedig Magyarországra sem várna más sors, ha kritikátlanul végrehajtja az adósság­csapdából fakadó tőkés diktátumokat. A baloldal ragaszkodni fog ahhoz, hogy a politikai szabadság követelményei ne kerül­hessenek szembe a társadalmi igazságosság követelménye­ivel. A pénz diktátuma éppúgy megfoszt a szabadságtól, mint az elkülönült hatalmi apparátusok diktatúrája. De a leg­rosszabb – s valljuk meg, ez sem kizárt – ha ez a kétféle diktátum egyszerre nehezedik ránk. Ez a fejlődési lehetőség magában rejti a baloldali tömegmozgalmak, tömegakciók megjelenését.

Ha ezt a kettős diktatúrát el akarjuk kerülni, a baloldali értelmiségnek újra vissza kell találnia az üzemekbe, a szövet­kezetekbe, a munkahelyi és lakóhelyi szervezetekbe, s el kell kezdeni mindent elölről.

Először is szót kell érteni. . . Csak késő ne legyen.