Korunk legjelentősebb újbaloldali tudományos irányzata, a világrendszer­-elmélet az 1970-es évek elején jelent meg. Keletkezésében meghatározó szerepet játszottak az 1968-as tömegmozgalmak, melyek egyszerre fordultak szembe a polgári társadalommal, illetőleg az államszocialista berendezkedéssel. Létrejöttének hátterében ugyanakkor a kapitalista világgazdaság újabb korszakváltása is meghúzódott. Bár a világrendszer­-elmélet – mint ezt később részletesebben is kifejtjük – a globalizációt nem tekinti igazán új jelenségnek, keletkezésének ideje, tematikája és szemléletmódja mégis elválaszthatatlanul összefonódik a tőkés társada­lom fejlődésének mostani szakaszával.

Az új irányzat talán legjelentősebb képviselője, Immanuel Wallerstein harmincévnyi kutatómunka után vállalkozott arra, hogy egy műben fog­lalja össze, mit is ért „összességében a világrendszer-elmélet egészén” (Wallerstein 2010, 12). 2004-ben megjelent könyvében, mely egy nyári egyetemi kurzuson tartott öt előadását tartalmazza, külön fejezetekben tárgyalja e teória történelmi gyökereit, a modern világrendszer gazda­ságát, államközi rendszerét és geokultúráját, majd végezetül felvázolja válságának okait és jellegzetességeit, kísérletet téve a változás lehet­séges forgatókönyveinek bemutatására. Elméleti kiindulópontjának megfelelően e látszólag különnemű fejtegetések szerves egységet alkotnak, érvényesítve a történetiség és a társadalmi totalitás-szemlélet követelményeit.

Terjedelmi korlátaink nem teszik lehetővé, hogy a könyv valamennyi témakörét bemutassuk és értékeljük. E rövid írásban csupán arra vállal­kozhatunk, hogy a történelemelméleti szempontból legjelentősebbnek tűnő gondolatmeneteket értelmezzük. Elemzésünkben ezért alapvetően a világrendszer-elmélet forrásaira és történelemszemléletére, illetőleg a globalizációról és a lehetséges jövőről vallott felfogására koncentrálunk, s csupán érintjük a kapitalista gazdaságban zajló termelésre, az államközi rendszer működésére és az ideológiákra, valamint a társadalmi mozgal­makra vonatkozó fejtegetéseket.

A világrendszer-elmélet forrásai és történelemszemlélete

Wallerstein a modern társadalomtudományok fejlődéstörténetének átte­kintése keretében viszonylag részletesen tárgyalja az új irányzat elméleti gyökereit, közismert meghatározó jegyeit és alapvető fogalmait. Négy olyan vitát jelöl meg, amelyek előkészítették a terepet a világrendszer­-elmélet számára: a centrum-periféria viszonyról, az „ázsiai” termelési módról, a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet folyamatáról és a totális történelemről folytatott eszmecserét említi. Hangsúlyozza, hogy e viták egyike sem volt teljesen új, ráadásul egymástól elszigetelten zajlottak, ám együttesen meghatározó jelentőségű kihívást jelentettek a társadalomtudományok hagyományos áramlataival szemben (Wallerstein 2010, 34-35).

Az új irányzat forrásai közül a centrum-periféria viszony elemzését harmadik világbeli tudósok végezték el, akik az ENSZ Latin-Amerikai Bizottságának keretében a gazdasági függőség és a később egyenlőt­len cserének nevezett kereskedelmi folyamat elméletét dolgozták ki. E közgazdászok úgy látták, hogy a nemzetközi kereskedelem, szemben a komparatív előnyök ricardói tanával, nem egyenlő felek között zajlik. „Bizonyos országok (ti. a centrum országai) gazdaságilag erősebbek másoknál és ezért képesek úgy formálni a kereskedelem feltételeit, hogy az értéktöbblet a gyengébb országokból (a perifériáról) a centrum felé áramoljon.” (Wallerstein 2010, 35)¹

Az „ázsiai” termelési mód körül zajló vitából a világrendszer-elmélet képviselői két következtetést vontak le. Egyfelől úgy látták, hogy e kategória szemben áll a társadalom lineáris fejlődési modelljével, s így az eszmecsere végül is felbomlasztotta az ún. ortodox marxizmus merev fogalmi építményét. Másfelől az „ázsiai” termelési mód terminu­sát nyilvánvalóan felhasználták a világrendszer-elmélet világbirodalom fogalmának megalkotásához, mivel e kifejezést az új irányzat kutatói is a hatalmas, bürokratikus-autokratikus jellegű államokra, a magaskultúrákra vonatkoztatták. (Wallerstein 2010, 37-39)

A modern kapitalizmus eredetéről folytatott Dobb-Sweezy vita a vi­lágrendszer, mint elemzési keret kialakításában játszott meghatározó szerepet. Az angol marxista közgazdász és gazdaságtörténész úgy vélte, hogy a tőkés termelési mód létrejöttét az egyes államokon belüli, s mindenekelőtt az angol társadalmi struktúra fejlődése magyarázza. Ezzel szemben amerikai vitapartnere a külső tényezőkre, és különösen a kereskedelmi kapcsolatokra helyezte a hangsúlyt, erőteljesen támasz­kodva a belga gazdaságtörténész, Henri Pirenne munkásságára. Maurice Dobb és követői azzal az érveléssel támadták Paul Sweezy álláspontját, hogy az alulértékeli a termelési viszonyokban bekövetkezett változások szerepét, míg a másik oldal erre úgy válaszolt, hogy Anglia egy nagyobb európai-mediterrán övezet részeként, az abban végbement változások hatására alakult át kapitalista országgá. Wallerstein szerint egyébként ez a vita is hozzájárult a marxizmus egy dogmatikus variánsának felbom­lásához, mely kizárólag az egyes országokon belüli termelési viszonyok vizsgálatával foglalkozott. (Wallerstein 2010, 39-41)

A negyedik polémiát a francia Annales-iskola folytatta az eseménytör­ténetre koncentráló, idiegrafikus megközelítés képviselőivel, melynek szemléletével a totális történetírást és a strukturális időt állította szembe. Az előbbi kategória azt jelenti, hogy a kutató a fejlődés olyan integrált elemzésére törekszik, amely valamennyi társadalmi szférát átfogja. E megközelítés jegyében az irányzat képviselői legfontosabb feladatuk­nak a történelmi változás gazdasági és társadalmi alapjainak feltárá­sát tekintették, s másodlagos jelentőségűnek ítélték a politikai felszín elemzését. Ily módon nemcsak lehetségesnek, hanem kívánatosnak is találták átfogó általánosítások, törvényszerűségek megfogalmazását, melyektől a hagyományos történetírás hívei egyértelműen idegenked­tek. Ezen a bázison aztán az iskola második generációjának vezetője, Fernand Braudel megalkotta a társadalmi idő új tipológiáját, mely négy szintet foglal magába. A francia történész élesen bírálta mind a rövid távú, eseményközpontú, mind az örök igazságok feltárására irányuló kutatásokat. Ezek helyett a társadalmi idő két olyan típusát alkalmazta, melyek tulajdonképpen az általános és az egyes mellett a különöst kép­viselik. Az egyik a strukturális idő, a hosszú táv, mely az egyes történelmi rendszerek teljes életciklusát átfogja, a másik pedig azoknak a kilengé­seknek, hullámmozgásoknak az időléptéke, melyek a longue durée-n belül jelentkeznek. (Wallerstein 2010, 41-42)

Az új irányzat közismert meghatározó jegyei tehát jórészt e négy forrásból származnak. A világrendszer, mint az elemzés elméleti kerete először Braudelnél jelenik meg, a XV-XVIII. századi Mediterráneum vizs­gálatakor, bár csírái már a Dobb-Sweezy vitában felbukkannak. Szintén a francia történésztől ered a hosszú táv, a longue durée középpontba állítása is, miként az új irányzat harmadik eleme, a hagyományos társa­dalomtudományok határain átlépő unidiszciplinaritás is az Annales-iskola szemléletmódjából, a történelem totális felfogásából fakad.

A fogalmi apparátus kialakításában is jelentős szerep jutott az előbb említett négy vitának. A világrendszer-elmélet, mely elemzési keretnek Braudel hatására a nemzetállamok helyett a történelmi rendszereket választotta, azoknak három eddigi típusát ismeri, a minirendszereket, a világbirodalmakat és a világgazdaságokat. Ez utóbbi két szisztémát Wallerstein szerint az különbözteti meg egymástól, hogy míg a világbiro­dalmakat egyetlen politikai centrum uralja, a világgazdaságban szuverén államok hálózata, államközi rendszere működik. Ugyanakkor a világrend­szer mindkét típusát a tengelyszerű munkamegosztás jellemzi, mely a kapitalista világgazdaság esetében a centrumra és a perifériára jellemző tevékenységek aszimmetrikus eloszlását jelenti. (Wallerstein 2010, 44-46, 57, 120, 202) E két relációs kategóriát, melyek a latin-amerikai közgazdászok munkásságából kerültek át a világrendszer-elméletbe, Wallerstein korábbi elemzéseitől eltérően értelmezi. Újabb álláspontja szerint a világrendszer-elmélet képviselői fokozatosan belátták, hogy „a centrumra és a perifériára jellemző termelési folyamatok közötti különb­ség a monopolizáció (és ezáltal a profitabilitás) fokától függ” (Wallerstein 2010, 183). Ez egyben azt jelenti, hogy a profit alapvető forrásának a monopol- (oligopol-) helyzetet és az arra épülő árképzést tekintik, követve Braudel felfogását, aki élesen elhatárolja a szabadpiac és a monopóli­umok szféráját, és csak az utóbbit nevezi kapitalizmusnak. (Wallerstein 2010, 47)

Az ismertetőjegyek és az alapvető kategóriák forrásainak bemutatása mellett Wallerstein arra is felhívja a figyelmet, hogy fogalmi apparátusa Polányi Károly integrációs sémáihoz is kapcsolódik. Úgy látja, hogy a három történeti rendszer csak más módon írja le a magyar szár­mazású kutató három gazdaságszerveződési formáját. Értelmezése szerint „A minirendszerek a reciprocitásra épültek, a világbirodalmak a redisztribúcióra, míg a világgazdasági rendszerek a piaci árucserére” (Wallerstein 2010, 46).

Míg a latin-amerikai közgazdászok és az Annales-iskola döntő je­lentőségű befolyást gyakoroltak a világrendszer-elmélet meghatározó jegyeinek és alapfogalmainak kialakítására, a marxizmuson belüli viták inkább csak az ortodoxnak vélt (valójában vulgarizált) eszmerendszer lebontásával járultak hozzá az új irányzat létrejöttéhez. Ez alól csak a világbirodalom kategóriájának megalkotása jelent kivételt, melyre, mint előbb már jeleztük, nyilvánvalóan hatottak az „ázsiai” termelési módról folytatott polémiák. E korlátozott befolyás feltehetően szorosan összefügg azzal, hogy a világrendszer-elmélet képviselői lineáris fejlődési modell­nek vélik a történelem marxi felfogását, s az egyes társadalmi-gazda­sági alakulatokat nem tulajdonformákként ragadják meg. Ezért állítja Wallerstein, hogy Marx nehezen tudja elhelyezni az „ázsiai” termelési módot a gazdasági struktúrák fejlődési sorában, látva, hogy ezek a rend­szerek kívül esnek az egymást követő társadalmi formák „felfelé” mutató során. (Wallerstein 2010, 37, 182) E problémát véleménye szerint csak a világrendszer-elmélet oldja meg, mely nemcsak a történelem lineáris felfogásával, hanem a felvilágosodás haladás-koncepcióját visszatükröző fejlődés-gondolattal is szakít. (Wallerstein 2010, 48-49)

Wallerstein azonban, számos marxista és nem marxista kutatóhoz ha­sonlóan, az „ázsiai” termelési módot annak harmadik történelmi fázisával, a nagy, bürokratikus birodalmakkal azonosítja. E társadalmi forma legko­rábbi szakaszában ugyanis a törzsi-közösségi földtulajdon alapzatán de­centralizált, a közösségi arisztokrácia hatalmát érvényesítő szegmentáris államok jöttek létre, melyek hasonlítottak a minirendszerekre, bár bennük már a redisztribúció elemei is megjelentek. Következő lépcsőfokként bürokratikus hivatalnokszervezetek révén centralizált adógazdaságok szerveződtek meg, s csak ezután jelentek meg a több államalakulatot hódítással egyesítő birodalmak. (Ecsedy 1982, 727) Ilyen alakzatok ugyanakkor nemcsak az „ázsiaiság”, hanem az antikvitás bázisán is létrejöttek, sőt a feudalizmus egyes időszakaiban is történtek kísérletek, a rómaiak példáját követve világbirodalmak megteremtésére.²

Wallerstein azt sem tisztázza, hogy az európai feudalizmus hol he­lyezkedett el a kapitalizmus előtti minirendszerek és világbirodalmak hálózatában. Fogalomtára ugyan definiálja a feudalizmust, hangsúlyozva, hogy az decentralizált hatalmi szigetek sokaságából álló szisztéma volt, a hűbérurak és hűbéresek lépcsőzetes hierarchiájával, e berendezkedést azonban szegmentált jellege ellenére sem tekintheti minirendszernek. (Wallerstein 2010, 185) Ugyanakkor elméletének egyik sarokpontját képezi az a tézise, hogy a XVI. században azért jöhetett létre a modern világrendszer, a kapitalista világgazdaság, mert V. Károly nem tudta Európát és a spanyolok által elfoglalt amerikai térségeket világbiroda­lommá egyesíteni.³ Felfogása szerint ugyanis a kapitalizmus alapvető sajátossága, a tőke vég nélküli felhalmozása csak akkor érvényesülhet, ha a politikai hatalom a világrendszeren belül számos állam között oszlik meg. Ellenkező esetben ugyanis a birodalmi érdekek maguk alá rendelik a gazdasági termelők érdekeit, veszélyeztetve a felhalmozás prioritását. (Wallerstein 2010, 59)

A történelmi meghatározottság és a társadalmi cselekvési lehetőség viszonyának elemzésekor azonban Wallerstein, a haladás-koncepció és a szükségszerű átmenet tagadása ellenére, mégsem áll távol a marxi elmélettől. Radikális gondolkodóként úgy találja, hogy az egyének „sza­badon cselekszenek, de szabadságukat korlátozzák egyéni életpályájuk és a társadalmi meghatározottságok láncai. Ezeknek a láncoknak az elemzése által érhetik el lehetséges szabadságuk maximumát. Minél inkább megvilágítjuk és megértjük ezeket a társadalmi láncokat, annál inkább fölszabadulhatunk az általuk jelentett kötöttségek alól – termé­szetesen a fölszabadulás általános, abszolút határain belül” (Wallerstein 2010, 54-55). Az emberek tehát a világrendszer-elmélet szerint is maguk csinálják történelmüket, de nem szabadon, hanem készen talált körülmé­nyeik között, szabadságuk pedig a felismert szükségszerűség.

A globalizáció és a lehetséges jövő a világrendszer-elméletben

A kapitalizmus világgazdasági rendszerként történő felfogása döntő szerepet játszik abban, hogy a világrendszer-elmélet képviselői a globalizációt nem új, hanem a tőkés berendezkedés egész életciklusát átfogó jelenségként értelmezik. Wallerstein fogalomtára szerint „Ezt a kifejezést a nyolcvanas években találták ki. Általában a terminus hasz­nálóinak azt a meggyőződését fejezi ki, hogy a világgazdaságban az utóbbi időben jelentős átalakulás ment végbe, amelynek következtében kivételes mértékben megnőtt a kormányokra nehezedő nyomás, hogy nyissák meg határaikat az áruk és a tőke szabad áramlása előtt. Mindez – szól az érvelés – technológiai újítások eredménye elsősorban, külö­nösen az informatika területén. A globalizáció kifejezés legalább annyira egy előírást fejez ki, mint egy leírást. A világrendszer-elmélet művelői szerint ez az újnak beállított összefüggés (többé-kevésbé nyílt határok) valójában a modern világrendszer történetében ciklikusan visszatérő jelenség” (Wallerstein 2010, 186). Fogalomtárában máshol azt is meg­jegyzi, hogy a globalizáció melletti érvek jórészt a komparatív előnyök elméletén alapulnak, ismételten jelezve, hogy e kategóriát a világméretű kereskedelemmel, illetőleg annak ideologikus értékelésével azonosítja. (Wallerstein 2010, 190)

Ha korunk globalizált liberálkapitalizmusát pusztán az általánossá vált szabadkereskedelemként, illetőleg a tőkekivitel előtti korlátok meg­szűnéseként értelmezzük, Wallerstein álláspontját reálisnak ítélhetjük. A kapitalista világgazdaságot ugyanis, mint erre már többször utaltunk, keletkezésétől kezdve a világpiacra termelés (is) jellemzi, s a szabad­kereskedelmi, illetőleg a protekcionista időszakok valóban váltogatják egymást. A globalizáció azonban nemcsak nyílt határokat jelent; a tőkés termelési mód e legújabb szakaszát elsődlegesen a multi- és transznaci­onális vállalatok, valamint a nemzetközi pénzügyi szervezetek gazdasági, s mind inkább politikai uralma jellemzi, melyekkel szemben az egyes nemzetállamok kormányai egyre szűkebb mozgástérrel rendelkeznek. A nagy nemzetközi cégek folyamatosan növekvő súlya egyben a világ­piac jellegét és szerkezetét is átalakítja. Napjainkban ugyanis az üzleti tranzakciók egyharmada a multi- és transznacionális vállalatokon belül zajlik, további egyharmada pedig e vállalatbirodalmak között megy végbe. Döntő jelentőségű változásnak tekinthetjük azt is, hogy a piaci árucsere ma már elsődlegesen részegységek, félkész termékek és késztermékek értékesítésére irányul, nem függetlenül attól, hogy a nagy nemzetközi cégek számos országba telepítik alkatrészgyártó és összeszerelő üze­meiket. (Went 2002, 31-34; Szigeti 2005, 38-39)

Mindazonáltal Wallerstein gondolatmenetében is számos olyan állítást találhatunk, amelyek azt igazolják, hogy új szakasz jelent meg a kapita­lista világgazdaság történetében. Mindenekelőtt megjegyzi, hogy a tény­leges állami hatalom a modern világrendszer kialakulásától az 1970-es évekig lassan, ám folyamatosan erősödött, vagyis e több évszázadon átívelő trend akkor szűnt meg, amikor a tőkés társadalom állammonopo­lista szakaszát a globalizáció korai formája váltotta fel (Wallerstein 2010, 92). Emellett a modern államrendszer elemzésekor arra is utal, hogy az anyaországok gyarmataik erőforrásainak és piacainak monopolizálására törekedtek, távol tartva e területektől a világrendszer más, relatíve erős államait (Wallerstein 2010, 117-118). E megjegyzés, ha implicit módon is, annak elismerését jelenti, hogy a nyílt határok gazdaságpolitikája igazán csak a hagyományos kolonializmus felbomlása után érvényesülhetett. Mivel a nagy gyarmatbirodalmak az 1956-1975 közötti periódusban estek szét, az időbeli egybeesés is világosan jelzi, hogy a globalizált liberálkapitalizmus kialakulásának egyik előfeltételét a harmadik világ országainak formális felszabadulása alkotta.

A nemzetállamok erősödésének megtorpanását és a hagyományos kolonializmus eltűnését Wallerstein nem tekinti olyan jelenségeknek, me­lyek egy új korszak kezdetére utalnak. 1968-at ugyanakkor meghatározó jelentőségű korszakhatárként értelmezi, hangsúlyozva, hogy ekkor a világ­gazdaság a gyors ütemű növekedés után a stagnálás hosszú periódusába lépett át, melynek alapvető ismérvét a termelésből származó profit lénye­ges csökkenése képezi. E változással magyarázza, hogy körülbelül 1970 óta a profitszerzés a termelő szférából a pénzügyibe tolódik át, világszerte nő a munkanélküliség, s a gyárakat a magas bérköltségű területekről a félperiféria térségeibe telepítik (Wallerstein 1999, 21-22).

Első közelítésben Wallerstein a stagnálás periódusába történő átlépést a negyedik Kondratyev-ciklus fordulópontjával köti össze, amikor is a felszálló ágat törvényszerűen a hosszú hullám ereszkedő fázisa váltja fel. Ennek megfelelően úgy látja, hogy a hanyatlás időszakát egy új fellendü­lés követheti, melyet azonban, a XVII. századhoz hasonlóan, a szekuláris defláció jellemez (Wallerstein 1999, 27 és 34). Az új Kondratyev-ciklus A szakasza azonban már a rendszerszintű válság folyamatában jelenik meg, mely Wallerstein szerint abban különbözik a nehéz időktől, hogy a problémák az adott szisztéma keretei között megoldhatatlanokká válnak. Ezt a hosszan tartó korszakot az átmenet periódusának nevezi, amikor a rendszer bifurkál, vagyis két alternatíva elé kerül, és továbbha­ladása mindkét irányban lehetséges. Wallerstein e bifurkációt kaotikus folyamatként értelmezi, melynek keretei között a még fennálló rendszert szélsőséges mozgások jellemzik, s megnő az emberek kollektív döntési szabadsága. Elméletében tehát az alternatívák közötti választás azon a történelmi döntésen alapul, mely az irány meghatározásával elágazódási ponthoz juttatja a káosz periódusát s végső soron kialakít egy új rendszert (Wallerstein 2010, 155-156).

E felfogás gyökeresen különbözik a társadalmi formaváltások marxi elméletétől, amely szerint az új termelési mód anyagi létezési feltételei már az előző alakulatban megjelennek, s így az átmenet szükségsze­rűvé, elkerülhetetlenné válik. Wallerstein e megközelítést, mint már jeleztük, a felvilágosodás haladás-koncepciójára vezeti vissza, mely mind a klasszikus liberalizmust, mind a klasszikus marxizmust jellemzi. Ez egyben azt is jelenti, hogy az új történelmi rendszerek létrejöttében meghatározó szerepet tulajdonít az egyéni döntések kiszámíthatatlan összegződésének. Egy-egy világrendszeren belül azonban – mint erre korábban szintén utaltunk – Wallerstein is társadalmi törvényszerűségek működését feltételezi, amelyek a strukturális időben, az adott szisztéma egész életciklusában érvényesülnek. (Wallerstein 2010, 48-49, 155)

A kapitalista világgazdaság rendszerszintű válságának kezdetét Wallerstein régóta 1968-ra datálja, s az ezredfordulót követően is azt feltételezi, hogy e krízis még akár 25 vagy 50 évig is eltarthat. A glo­bálisnak vélt forradalmi hullámot azért tekinti kiindulópontnak, mert az – értelmezése szerint – jelentős mértékben szétzilálta a világrendszer struktúráit, véget vetve az 1848 óta tartó liberális hegemóniának, amely addig összefogta a kapitalista világgazdaság politikai intézményeit. Ugyanakkor hangsúlyozza, hogy 1968 sokkhatása csak azért idézhette elő a liberális geokultúra általa feltételezett széthullását, mert a hosszú távú strukturális trendek kiélezték a rendszer belső ellentmondásait (Wallerstein 2010, 155-158).

Wallerstein három ilyen szekuláris tendenciát vázol fel: a bérek és a termelési inputok emelkedő költségeit, valamint a növekvő adóterhelést, melyek összhatásukban azt eredményezik, hogy a költségek gyorsabban emelkednek az áraknál, az egész világon leszorítva a profitrátákat. Az árak és a költségek közötti különbség trendszerű csökkenését a világ­rendszer-elmélet azzal magyarázza, hogy míg az előbbiek emelése szükségszerűen plafonba ütközik, az utóbbiak növekedése a sorozatos csökkentési kísérletek ellenére megállíthatatlannak tűnik. Wallerstein szerint a vállalatok eladási árainak alakítását a versenytársak jelenléte és a hatékony kereslet szintje korlátozza, s ezért is fontos a tőkések szá­mára oligopóliumok létrehozása, melyek erőteljesen mérséklik a versenyt és a szabadpiaci viszonyoknál sokkal nagyobb profitot biztosítanak. E megközelítés közel áll Kalecki mark-up elméletéhez, melyben – a mező­gazdasági termékek és a nyersanyagok kivételével – az önköltség feletti felárat a monopólium foka határozza meg. A korlátok következtében tehát „az eladók nem emelhetik áraikat olyan szintre, ahol (a) a konkurensek alacsonyabb árakon fogják kínálni áruikat, (b) a vásárlók nem rendelkez­nek elég pénzzel az áru megvásárlásához, (c) a vevők nem hajlandók pénzüknek ekkora részét az adott árura fordítani” (Wallerstein 2010, 159). Mivel az oligopóliumok tartósan nem maradnak fenn, a vállalatok profltjukat elsődlegesen költségeik csökkentésével kívánják növelni, ám, mint előbb már említettük a világrendszer-elmélet szerint hosszú távon éppen e téren ütköznek leküzdhetetlen akadályokba.

Wallerstein a bérköltségek szekuláris emelkedését elsődlegesen a munkások kollektív erejének növekedésével magyarázza, amit az ön­szerveződés és az oktatás terjedése idéz elő. Úgy látja, hogy represszív eszközök bevetése ugyan korlátozhatja a szakszervezeti szervezkedést, ezek alkalmazása azonban szintén növeli a költségeket, s így csak a termelés áttelepítése jelenthet e problémára tényleges megoldást. A dezindusztrializációt olyan folyamatként ábrázolja, amely nemcsak az új, hanem az elhagyott régióban is csökkenti a bérköltségeket. Ez utóbbi térségben ugyanis a megmaradó alkalmazottak alacsonyabb fizetéseket is elfogadhatnak, annak érdekében, hogy megelőzzék a munkahelyek további áttelepítését. Wallerstein szerint a dezindusztrializáció különösen a Kondratyev-ciklusok B fázisában, a hosszú hullám ereszkedő ágában gyorsul fel, amikor a bérek nagyobb terhet jelentenek az áthelyezés tranzakciós költségeinél. (Wallerstein 2010, 161-162)

Mindazonáltal az áttelepítés is csak időszakosan akadályozza a bér­költségek szekuláris emelkedését. Wallerstein értelmezésében ugyanis a fizetésekben mutatkozó regionális különbségeket a nem-városi lakosság méretében levő eltérések magyarázzák. Ahol ez az arány jelentős, ott magas azoknak a száma, akik még részben vagy teljesen a bérmun­ka-rendszeren kívül állnak. Számukra – hangsúlyozza Wallerstein – a nemzetközi normáknál alacsonyabb bérszint is a korábbinál magasabb jövedelmet jelent, s így átmenetileg mind a tőkések, mind a munkások kedvezőbb helyzetbe kerülnek. Álláspontja szerint azonban ez a helyzet tartósan nem maradhat fenn; az újonnan iparosított régiókban is megkez­dődik a szakszervezeti szervezkedés, mely akár újabb áttelepítésekhez vezethet. Hosszabb távon azonban ez a kiút is lezárul, mivel – éppen a dezindusztrializáció következtében – a XX. század második felében jelentősen csökkent a falusias területeken élők aránya, a 2000-2050 közötti időszakban pedig eltűnhetnek a tisztán rurális jellegű térségek. (Wallerstein 1999, 28-29; Wallerstein 2010, 162-164)

A termelési inputok drágulását Wallerstein azzal magyarázza, hogy erőteljesen korlátozódik a rejtett költségek externalizálásának lehetősége. E körbe a hulladékok kezelésére, a nyersanyagforrások megújítására és az infrastruktúra kiépítésére, illetőleg fenntartására fordított kiadásokat sorolja, hangsúlyozva, hogy e terheket eddig a vállalatok helyett jórészt a társadalom egésze viselte. A szemétlerakásra szánt, még érintetlen térsé­gek fogyatkozása és a természeti erőforrások kimerülése miatt azonban úgy látja, hogy a rejtett költségek internalizálása elkerülhetetlenné válik, amit részben a környezetvédő mozgalmaknak a kormányokra gyakorolt nyomása idéz elő. Kiadásnövelő hatást tulajdonít az infrastruktúra privati­zálásának is, miközben elismeri, hogy ennek révén az üzemeltető cégek je­lentős profithoz jutnak. Mindezek alapján feltételezi, hogy az internalizálás a vállalati ráfordítások ugrásszerű emelkedéséhez vezet, ami hosszabb távon jóval felülmúlja a technológiai fejlődésből származó költségcsökken­tést. (Wallerstein 1999, 29-31; Wallerstein 2010, 164-166)

A harmadik szekuláris tendenciát, a hosszú távon emelkedő adóterhe­lést Wallerstein elsődlegesen a politikai demokratizálódással köti össze, melynek következtében az állampolgárok alapvető juttatásokat kezdtek követelni az államtól. Hangsúlyozza, hogy az e körbe tartozó oktatási intézmények, egészségügyi szolgáltatások és garantált jövedelmek iránti igények folyamatosan növekednek, miközben az állam hagyo­mányos kiadásai, az ország megvédésének, a bürokratikus apparátus fenntartásának és az infrastruktúra kiépítésének költségei is állandóan emelkednek. Egy korábbi, előbb már idézett tanulmányában arra az ellentmondásra is felhívja a figyelmet, hogy noha az adóterhek csökken­tését a társadalom többsége általában támogatja, ragaszkodik a jóléti szolgáltatások elért szintjéhez, sőt azok körének bővítését is követeli. Mindezek alapján úgy találja, hogy az állandó politikai kampányok elle­nére az állami kiadások mérséklése is megoldhatatlan feladatnak tűnik, hiszen az igényeknek nincs világosan látható felső határa. (Wallerstein 1999, 31-32; Wallerstein 2010, 166-167)

A tőkés vállalkozók és a mögöttük álló államok, illetőleg nemzetkö­zi pénzügyi szervezetek tulajdonképpen a világrendszer-elmélethez hasonlóan magyarázzák a profitráta süllyedését. Miként Wallerstein fejtegetéseiből is kitűnik, költségeiket többek között vállalataik áttelepí­tésével, valamint érintetlen hulladéklerakó-helyek keresésével kívánják csökkenteni. Hasonló célt szolgálnak a strukturális reformok is, melyek közül elsősorban az egészségügyi és a nyugdíjrendszer átalakítása játszik meghatározó szerepet. E kormányzati döntések, takarékosság címén, a jóléti intézmények (részleges) lebontására s ezen keresztül a jövedelem­centralizáció fokának csökkentésére, illetőleg a költségvetési egyensúly megteremtésére irányulnak. A kapitalizmus kapitalizálásának politikája az adóreformok esetében is érvényesül; miközben a jövedelemadókat és a tőkések által fizetett társadalombiztosítási járulékokat tendenciaszerűen mérséklik, a vagyon- és a forgalmi adókat emelik, közelítve a köztehervi­selés struktúráját a jóléti állam előtti időszak bevételi szerkezetéhez.

De vajon valóban e költségek növekedése idézi elő a profitráta süllyedését? Ténylegesen miként alakul a tőkés termelési mód jelen idő­szakában a nyereségszintre nehezedő nyomás? Ha a profitráta tenden­ciajellegű esésének marxi elméletéből indulunk ki, a három strukturális trend új megvilágításba kerül. E teória szerint ugyanis a süllyedést a tőke szerves összetételének növekedése idézi elő, melyben a munka társadalmi termelőerejének fejlődése jelenik meg. „A tőkés termelés a változó tőkének az állandóhoz képest tovahaladó relatív csökkenésével az össztőke mind magasabb szerves összetételét hozza létre, aminek közvetlen következménye, hogy az értéktöbblet rátája a munka válto­zatlan, sőt még emelkedő kizsákmányolási foka mellett is folytonosan süllyedő általános profitrátában fejeződik ki” (Marx 1974, 111:203). Ennek alapján Marx határozottan bírálja azt a nézetet, amely a profitráta esését a munkabér emelkedésével magyarázza, bár elismeri, hogy kivételesen ez is előfordulhat (Marx 1974, III:228). Ebben az elméleti keretben te­hát a bérek és az input költségek növekedése elsődlegesen a törvény ellen ható befolyásokat keresztezi. E strukturális trendek következtében ugyanis a munkabér értéke alá történő leszorítása, illetőleg az állandó tőke elemeinek olcsóbbodása már nem ellensúlyozhatja a profitráta süllyedésének tendenciáját, s így annak folyamata a korábbiakhoz képest felgyorsulhat. Ugyanakkor az input költségek emelkedését úgy is felfog­hatjuk, hogy az növeli a szerves összetételt, hiszen a környezetvédelmi és más hasonló ráfordítások az állandó tőke részét képezik.⁴ A marxi politikai gazdaságtan és a világrendszer-elmélet egyébként nyilván azért értelmezi eltérően a profitráta szekuláris esésének folyamatát, mert az előbbi a többletmunka elsajátításával, az utóbbi pedig, mint erre már többször is utaltunk, alapvetően az oligopolisztikus árképzéssel magya­rázza a nyereség keletkezését.

Az empirikus bizonyítékok inkább a marxi elmélet érvényességét tá­masztják alá. Andrew Kliman adatai és számításai szerint az 1947-2003 közötti időszakban, két év kivételével, az amerikai gazdasági társaságok profitrátájának esését csaknem teljes mértékben a tőke szerves össze­tételének növekedése idézte elő, míg a bérek arányának emelkedése e folyamatban teljesen alárendelt szerepet játszott. Ráadásul a bérköltsé­gek alakulását elsődlegesen nem az erősödő szakszervezeti hatalom magyarázza. Kliman kimutatja, hogy a vizsgált időszakban főként a vezető menedzserek és más magas állású magántisztviselők javadal­mazása növekedett, miközben a fizikai munkások reálbére az utóbbi évtizedekben lényegében változatlan maradt. (Kliman 2009, 6-7, 63, 65-67, 100-101) Mindez azt jelenti, hogy legalábbis a kapitalista világ­gazdaság legerősebb centrum-országában, az Egyesült Államokban az alkalmazotti fizetések alig, vagy egyáltalán nem gyakorolnak nyomást a vállalati nyereségszintre.

Kliman számításaiból az is kiderül, hogy az 1950-es évek közepe óta valóban tendenciaszerűen csökkent az amerikai gazdasági társaságok profitrátája. Míg az 1941-től 1956-ig terjedő időszakban az átlagos ráta 28,2% volt, az 1958-1980 közötti periódusban 20,3%-ra süllyedt, s a visszaesés ezt követően is folytatódott. Az elmúlt évtized közepén ugyan a profitráta jelentős mértékben emelkedett, a 2008-2009-es világgaz­dasági recesszió azonban véget vetett e folyamatnak. (Kliman 2009, 23-24) Mindazonáltal a nyereségszint jelenleg is jóval magasabb, mint a nagy világgazdasági válság idején, és az azt követő lassú megélénkülés időszakában, ami arra utal, hogy a tendenciaszerű esés törvénye ellen ható okok bizonyos fokig továbbra is érvényesülnek, s így a strukturális trendek lassabban vezetnek a bifurkáció állapotához.

Mindez azonban nem kérdőjelezi meg Wallerstein prognózisainak időszerűségét. A szerző úgy látja, hogy napjainkban sokan a megszokott módon kísérlik meg a világrendszer működtetését, míg mások középtá­von ható módosításokkal próbálják enyhíteni a meglevő problémákat. Igazán meghatározó szerephez azonban azok juthatnak, akik mélyebb átalakításokra törekednek, a folyamatot az egyik bifurkációs pálya felé mozdítva el. E körbe Wallerstein elsősorban a Porto Alegre-i Társadalmi Világfórum résztvevőit sorolja, akik éles, ám még jórészt rejtett harcban állnak Davos szellemével, a kapitalizmus legbefolyásosabb intézményeit és személyiségeit összefogó világgazdasági találkozók eszmeiségével. (Wallerstein 2010, 176-177)

E küzdelem tétje az, hogy a több mint 500 éves tőkés világgazdasá­got milyen új világrendszer (vagy netán több ilyen szisztéma) váltja fel. Wallerstein – korábban már jelzett felfogásának megfelelően – két lehetsé­ges forgatókönyvet körvonalaz. Az egyik szerint a kapitalista világgazdaság utódaként egy olyan hierarchikus rendszer épül fel, melyet a rangok és az azokon nyugvó privilégiumok jellemeznek. Egy ilyen berendezkedés létre­jötte akkor is negatív történelmi fordulatot jelent, ha a magasabb státusokat meritokratikus kritériumok alapján határozzák meg. A másik alternatívát egy többé-kevésbé demokratikus és egalitárius rendszer kialakítása jelenti, melyben a szabadság és az egyenlőség konfliktusa feloldódik és a több­ség szabadsága mellett a kisebbségeké is érvényesül.⁵ Wallerstein úgy látja, hogy a két lehetőség közötti megfelelő választás a világ megértését, az irány kijelölését és a célnak megfelelő teendők meghatározását felté­telezi, amit intellektuális, erkölcsi és politikai próbatételként is leírhatunk. E nehéz feladatok „lehetőséget nyújtanak arra, hogy – mind egyénileg, mind kollektíve – létrehozzunk valamit, vagy legalábbis közreműködjünk a létrehozásában valaminek, ami által a bennünk lakozó közös képességek valósággá válhatnak” (Wallerstein 2010, 180).

Jegyzetek

¹ Az egyenlőtlen cserét egyébként már Marx is a tőkés világpiac egyik alapvető jellegzetességének tekinti. „A kedvezőbb helyzetben lévő ország a cserében több munkát kap vissza kevesebb munkáért, ámbár ezt a különbséget, ezt a többletet, mint egyáltalában a munka és a tőke közti cserénél, egy bizonyos osztály zsebeli be. Amennyiben tehát a profitráta magasabb, mert a gyarmati országban egyáltalán magasabb, ez az illető ország kedvező természeti feltét­elei esetén alacsonyabb áruárakkal járhat együtt.” (Marx 1974, III:227)

² Lásd Nagy Károly rövid életű birodalmát, majd a Német-Római Császárságot.

³ A modern világgazdasági rendszer kialakulását tárgyaló első nagy művében Wallerstein a kapitalista világgazdaság európai eredetét azzal is magyarázza, hogy a feudális rendszer gyökeresen eltért a kínai bürokratikus világbirodalom­tól. „A Kína és Európa között mutatkozó lényegi különbség újfent egy évszáza­dos trend és egy sokkal közvetlenebb gazdasági ciklus egybeesését tükrözi. A hosszú távú évszázados trend az ókori római és kínai birodalmak szétesésének módjaihoz és mértékéhez nyúlik vissza. Míg a római keret halvány emlék ma­radt, amelynek középkori valóságát nagyrészt egy közös egyház közvetítette, a kínaiak gyengébb változatban ugyan, de fenn tudták tartani a birodalmi politikai szerkezetet. Ez volt a különbség a feudális rendszer és a prebendális bürokrá­cián alapuló világbirodalom között.” (Wallerstein 1983, 87-88)

⁴ Hasonlóan értelmezi az input árak emelkedésének hatását Szigeti Péter is. „A nyersanyag-vételezés és hulladék-elhelyezés ötszáz éves gyakorlata nem mehet tovább, részben mert elfogynak az érintetlen területek, részben pedig a problémák sokasodásával arányosan növekednek azok az ökológiai mozgal­mak, amelyek meggátolják a termelési költségek úgynevezett externáliáinak ed­dig követett és követhető minimalizációs stratégiáját. Az externáliák súlyosbodó problémája pedig a profitráta (m/c+v) alakulására olyan újabb súlyos nyomást gyakorol, amely a világgazdaság keretein belül e ráta süllyedő tendenciáját erősíti – éppúgy globális értelemben, mint az egyes cégek profitrátáját illetően -, az anyagi ráfordítási költségek (c) drasztikus növekedése következtében.” (Szigeti 2005, 256-257)

⁵ Korábban Wallerstein egy harmadik forgatókönyvvel, egy centrumállamok közötti világháborúval is számolt. E szerint „a korábbi három hegemonikus ciklus klasszikus példáját folytatva, a hegemóniáért folyó harc szembeállítja Japánt (akit az Egyesült Államok és Kína támogat majd) Nyugat-Európával (akit a Szovjetunió támogat majd), ami mondjuk 2050-re »világháborút« ered­ményez. A világgazdasági rendszer történetében eddig három világháborút tartunk számon – 1618-1648, 1792-1815, 1914-1945 -, és strukturálisan nincs semmi akadálya egy negyediknek. Mindnyájan tisztában vagyunk vele, hogy ez hihetetlen méretű nukleáris katasztrófát eredményezne. Mégis közismert, hogy reális lehet egy ilyen forgatókönyv” (Wallerstein 1989, 9).

Hivatkozott irodalom

Ecsedy Csaba 1982: Az ázsiai termelési mód Fekete-Afrikában. In: Tőkei Ferenc (szerk.): Őstársadalom és ázsiai termelési mód. Budapest, Magvető Könyvkiadó

Kliman, Andrew 2009: The Persistent Fall in Profitability Underlying the Current Crisis: New Temporalist Evidence. 2nd (incomplete) draft, October 17.

Marx, Karl 1974: A tőke III. k. MEM 25. Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Szigeti Péter 2005: Világrendszernézőben – Globális „szabad verseny” – a világ­kapitalizmus jelenlegi stádiuma. Budapest, Napvilág Kiadó

Wallerstein, Immanuel 1983: A modern világgazdasági rendszer kialakulása. Budapest, Gondolat

Wallerstein, Immanuel 1989: Tőkés világgazdaság: középtávú kilátások. In: Mozgó Világ, 1989. március

Wallerstein, Immanuel 1999: Globalizáció vagy az átmenet időszaka? A világrend­szer alakulásának hosszú távú szemlélete. Eszmélet 43 (1999. ősz)

Wallerstein, Immanuel 2010: Bevezetés a világrendszer-elméletbe. Budapest, L'Harmattan – Eszmélet Alapítvány

Went, Robert 2002: Globalizáció. Neoliberális feladatok, radikális válaszok. Bu­dapest, Perfekt

„Csak ott, ahol a bérmunka a bázisa, erőszakolja rá magát az árutermelés az egész társadalomra, de csak ott bontakoztatja is ki összes rejtett potenciáit.” (Karl Marx: A tőke)

Immanuel Wallerstein új könyvében az elsősorban általa kifejlesztett világrendszer-elmélet összefoglalására vállalkozik. A kritikusnak ne­héz dolga van a mű értékelésekor, mert egy kis terjedelmű könyvbe korlátozottan tömöríthető egy hatalmas életmű, elkerülhetetlenek a leegyszerűsítések, bizonyos fogalmak nem teljesen világosak stb., vagyis a könyv valóban csak bevezetésnek tekinthető. Célom sem­miképpen sem az egész életmű kritikája,¹ csak magára e könyvre koncentrálok és igyekszem elkerülni, hogy a szerzőn számon kérjem a részletesebb kifejtést, hiszen ezek megtalálhatók korábbi munkáiban, elsősorban a magyarul is megjelent fő művében (Wallerstein 1983). Szeretném azonban leszögezni, hogy korábbi műveihez képest ez a könyv – éppen a konkrét elemzés hiánya miatt – még világosabban tükrözi az ún. világrendszer-elmélet egyoldalúságait. A koncepciójával szembeni erőteljes kritika a szerzőt láthatólag nem késztette elméle­tének újragondolására.

Wallerstein, mint az újbaloldal kiemelkedő képviselője, lényegében a marxi és részben a lenini kapitalizmus-elmélettel szemben egy alternatív gondolati keret kidolgozására törekedett. Ezt bizonyítja a Marxszal, ill. elsősorban Leninnel szembeni nyílt vagy burkolt kritika korábbi írásaiban, de ez a törekvés ebben a munkájában is jól kimutatható. Az újbaloldalra jellemző a hivatalos marxizmussal szembeni (jogosult) elégedetlenség. Ez számos esetben pozitív eredménnyel járt, de félresiklásokat is ered­ményezett. Noha Wallerstein direkt módon soha sem állítja szembe a maga elméletét Marx kapitalizmus-felfogásával, az olvasó számára ez ebben a műben is nyilvánvaló. Az újbaloldal jellegzetes harmadikutassága jellemző tehát rá is, noha sokkal kevésbe kapcsolódik közvetlenül Marxhoz, mint más újbaloldali szerzők, például Samir Amin. Kritikánk ebben az írásban arra irányul, hogy koncepciója mennyiben nyújt valódi alternatívát a marxi (és lenini) elmélettel szemben a kapitalizmus fejlő­désének és meghaladásának megértéséhez.

Kezelhetnénk természetesen úgy is a wallersteini világrendszer-para­digmát, mint új fogalmi keretet a kapitalizmus történelmi folyamatainak megértéséhez. Már csak azért is, mert Wallerstein korábbi munkáiban a konkrét elemzésben sok helyütt „majdnem ugyanazt mondja”, mint Marx, vagy a marxisták, vagy néhol akár Lenin. Az általánosítások tekintetében azonban döntő különbség mutatkozik, ezért a puszta párhuzamok kimu­tatása nem elégséges. A különbség tehát nem csak terminológiai, és ez ebben az összefoglaló műben még erőteljesebben érvényesül.

A kapitalizmus értelmezése

A világrendszer-elmélet tehát lényegében egy alternatív kapitalizmus­értelmezés. Marx szerint a kapitalizmus lényege a tőke-bérmunka viszony. „Csak az a forma, amelyben ezt a többletmunkát a közvetlen termelőből, a munkásból kipréselik, különbözteti meg egymástól a gazdasági társadalomalakulatokat, például a rabszolgaság társadal­mát a bérmunkáétól.” (Marx 1978, I:203) Wallerstein – hangsúlyozva, hogy a tőkés világrendszerben a többlet elsajátításának más formái is léteznek – nem a bérmunkát tekinti a tőke alapzatának. Azt csak, mint egyik lehetséges formát fogja fel, bár elismeri, hogy hosszú távon nő a „proletarizált háztartások” száma (79)² . Ez gyakorlatilag a kapitalizmus lényegének tagadása, ami számos további probléma forrásává válik. Ez az alapja Wallerstein szerintünk hibás osztályszemléletének, és ugyan­csak erre vezethető vissza a nemzetállam, mint elemzési keret elvetése a világrendszerekkel szemben. Sőt, a tőke-bérmunka viszony, mint a kapitalizmus lényegének a tagadása a bázisa a világrendszer helytelen szakaszolásának és mozgástörvényei hibás ábrázolásának is.

Wallerstein a kapitalizmus lényegének a tőke vég nélküli felhalmozá­sának prioritását tekinti (189). Ez azonban vagy tautológia, vagy további magyarázatra szorul, hiszen a kapitalizmus nem más, mint tőkés társa­dalom, Mit értünk tőke alatt, amire a vég nélküli felhalmozás jellemző? A tőke kétségkívül expanzív természete így elméletileg nem megalapozott. Marxnál a tőkés-bérmunkás viszonyból következik a totális árutermelés. (Lásd a mottót!) A hangsúly a totális árutermelésen, mint tőkés áruter­melésen van, ahol már nem korlátozzák az expanziót a szükségletek. Csak a tőke, mint önmozgó érték termeli ki a gazdagodásra, a többlet határtalan szaporítására való törekvést. „Világos azonban, hogy ha egy gazdasági társadalomalakulatban a termékeknek nem a csereértéke, hanem a használati értéke dominál, akkor a többletmunkát a szükségle­tek szűkebb, vagy tágabb köre korlátozza, de magának a termelésnek a jellegéből nem fakad korlátlan szükséglet a többletmunkára.” (Marx 1978, I:220)

A marxi elmélet szerint is a tőke teremti meg a világgazdaságot (és a világtörténelmet). A tőkeviszony azonban kiterjedtségében nem válik rögtön általánossá, ahogy Wallersteinnél sem, hanem szükségképpen heterogén struktúrákat hoz létre, amennyiben részben konzerválja a prekapitalista formákat, illetve ráépül azokra. Intenzitásában azonban, mint legfejlettebb forma uralja azokat, és tendenciájában azok felszámo­lása irányába hat. Wallerstein ugyan hangoztatja, hogy a világgazdaság szükségképpen tőkés (kapitalista) világgazdaság (és vice versa), de mivel nála a tőkeviszony lényege elsikkad, a világrendszer önálló, az alapviszonytól független életre kel, amelynek önálló törvényei vannak. Ezért Wallerstein a tőkés világgazdaság fejlődési szakaszait sem tudja megragadni, illetve helyére a világrendszer önmozgását, időtlen ciklusait és trendjeit állítja. Ez jut kifejezésre például abban, ahogy a globalizációt kezeli, büszkén hangoztatva, hogy a „világrendszer elmélet képviselői már jóval azelőtt tárgyalni kezdték a globalizáció jelenségét, hogy maga a szó megjelent volna, de nem mint valami újról beszéltek róla, hanem va­lami olyasmiről, ami alapvető része a modern világrendszernek, egészen a tizenhatodik századi kialakulásától kezdve” (11).³ A tőkés világgazdaság változatlan struktúrája (a trendektől, mint pl. az általános proletarizáció, eltekintve) jellemző már a XVI. század óta. Ágh Attila részletesen bírálja az externalisták, elsősorban Wallerstein koncepcióját, hogy a kapitaliz­mus mai formájában már a XVI. században létrejött volna. „A világke­reskedelem első szakaszának, ibériai formájának válságából pedig az angol-holland világkereskedelem vezetett ki […] Világkapitalizmust csak az angol ipari kapitalizmus teremtett a XIX. században, s véleményünk szerint csak ekkor beszélhetünk a világgazdaság kialakulásáról is a világkereskedelem évszázadai után.” (Ágh 1990, 58) Valójában Ágh szerint Wallerstein a XIX. századi kapitalizmust vetíti vissza a múltba. A világbirodalom, világgazdaság és minirendszerek hármassággal pedig lényegében a marxi formációelméletet váltja fel (lásd Ágh 1990, 49). Ez azonban nélkülözi a fejlődést; ahogy Wallerstein írja: „a világrendszer­-elmélet művelői viszont kételkedni kezdtek a fejlődés elkerülhetetlensé­gének koncepciójában” (48). Wallerstein a polgári fejlődéselméletekkel szemben alakította ki saját koncepcióját. Az uralkodó felfogás szerint ugyanis minden egyes országnak végig kell haladnia minden egyes fej­lődési fokon, amelyen a legfejlettebbek végigmentek. A szerzőt az ezzel a felfogással szembeni kritika arra sarkallja, hogy a fejlődés marxista felfogását is elutasítsa. A hivatalos marxizmussal szembeni kritika persze nem teljesen jogosulatlan, de a kritika nem áll sem Marxra,⁴ sem pedig a marxistákra általában. Lenin imperializmus-elméletének, és általában a lenini elméletnek éppen az a jelentősége, hogy kimutatja, miszerint az egyes országok fejlődése semmiképpen sem lineáris. A lenini elmélet az őse a dependencia­-elméleteknek, jóllehet képviselőik egy része – bele­értve Wallersteint is – szembehelyezkednek vele. Az alapvető különbség a két felfogás között, hogy míg Lenin a tőke természetéből magyarázza a világrendszer átalakulását (egyenlőtlen fejlődés), addig Wallerstein megfordítva, a világrendszerből a tőke természetét. A világrendszer nem azért tőkés, mert világrendszer, hanem azért világrendszer mert tőkés.

Az egyenlőtlen csere

Marx a kapitalizmus törvényszerűségeit – mint közismert – a munkaér­ték-elmélet segítségével ábrázolja. Wallersteinnél szembetűnő ennek hiánya. A Marx egyes tételeivel felfedezhető párhuzamok így teljesen más magyarázatot kapnak. Pedig a tőkelogika megértésének kulcsa éppen a munkaérték-elmélet, amennyiben a tőke, mint önmozgó érték szabályozza a termelési folyamatokat, mind nemzetgazdasági, mind világgazdasági szinten. Bár maga Marx nem dolgozta ki a világpiac működését, vagyis nem alkalmazta a munkaérték-elméletet a világgazda­ságra (csak utalások találhatók erre nála), a követők – nem utolsósorban a dependencia­-elmélet képviselői – ezt megkísérelték. Egységes állás­pont nem alakult ki ezen a területen, de jelentős eredmények születtek. Wallerstein ehhez képest a centrum és a periféria közötti egyenlőtlen cserét rendkívül leegyszerűsítve ábrázolja. Ebben a vitában nem foglal állást korábbi munkáiban sem, és lényegében az érték elszívását a pe­rifériákról a monopolhatalomra vezeti vissza. Ez szerinte két forrásból fakad: a technika monopolizálásából (kvázi-monopólium) és az államok tevékenységéből (protekcionizmus). Az egyenlő cserén, vagyis a tech­nológiai fölényen nyugvó értékelszívást föl sem veti (vagyis amikor az egyik nemzet a cserében több munkaórát ad kevesebbért). (Lásd az ezzel kapcsolatos vitát: Egyenlőtlen nemzetközi csere… 1983) Ezenkívül szembetűnő, hogy nem foglalkozik a külföldi tőke közvetlen kizsákmá­nyoló tevékenységével, ami a második világháború után, de különösen az 1980-as évektől meghatározó jelentőségűvé vált.⁵

A kapitalizmus vagy a világrendszer válsága?

Wallerstein szerint a jelenlegi világrendszer már régóta válságban van. Hogy pontosan mióta, az nem derül ki, de a szerző több helyen is 1968-ra utal. A tőkelogika meg nem értése jól tetten érhető abban a sajátos le­írásban, ahogyan a szerző ezt a válságot műve 5. fejezetében bemutatja. Hangsúlyozza, hogy rendszerszintű válságról van szó, vagyis „a hosszú távú trendek elkerülhetetlenül eljuttatják az adott rendszert bizonyos aszimptotákig, ahol a belső ellentmondások elmélyülnek, azaz a rendszer olyan problémákkal kerül szembe, amelyeket nem tud megoldani, s ez rendszerszintű válsághoz vezet” (155). Ez tehát a végső válság, amely­nek megoldása lehetetlen a rendszer keretein belül. Nála ez azt jelenti, hogy a rendszer ebben az esetben alternatív megoldás elé kerül, tehát bifurkál. De ha a hosszú távú trendek eljuttatják a rendszert életciklusa végéhez, akkor miért van két lehetőség? Talán az egyik lehetőség valójá­ban az, hogy fennmarad? Ez nyilvánvaló ellentmondás. Hogy nem csak a bifurkáció jól hangzó fogalmának félreértéséről van szó, azt alátámasztja a szerző további fejtegetése Davos és Porto Alegre szellemének harcáról. És ha Davos győz, az nem azt jelenti, hogy a rendszer fennmarad?

Térjünk azonban vissza a trendekhez, amelyek a rendszerszintű válsághoz vezetnek! A lényeg itt az átlagprofitráták csökkenése az egész világon (159). A marxi átlagprofitráta tendenciális esésével való párhuzam ellenére a magyarázat számos sebből vérzik. A profit csökke­nésének az oka Wallerstein szerint, hogy a tőkések termelési költségei emelkednek, miközben az áraikat nem képesek emelni. Az árak emelé­sének korlátja szerinte a versenytársak jelenléte és a hatékony kereslet. Egyrészt, az árakat mi más határozza meg, mint a termelési költség? Másrészt, ha nem működne a verseny, akkor a puszta áremelés csak inflációt eredményezne. A hatékony kereslet, mint másik tényező még zavarosabb. Ezen – ha jól értelmezem – a szerző alapvetően a béreket érti, amelyeket a tőkések vonakodnak emelni,⁶ de ezzel éppen a saját áruikkal szembeni keresletet korlátozzák. Már csak az ún. „harmadik személyek” hiányoznak és visszajutunk Sismondihoz és Malthushoz. Az egészet még fűszerezi a fogyasztói viselkedés bekapcsolása a kereslet elaszticitásán keresztül (158-159). Ennek alapján kiderül, hogy a vevők nem hajlandók pénzüknek valamekkora részét az adott árura fordítani. Az össztőke mozgásának vizsgálatáról hirtelen átugrottunk az egyes árura. Az érték- és értéktöbblet-elmélet helyett a polgári közgazdaságtan (mikro- és makroökonómia) jól-rosszul alkalmazott kategóriáinak egyve­lege, amit kapunk.

Az unidiszciplinaritás helyes törekvés, amennyiben a polgári tudomány­ágak eredményeinek együttes alkalmazása semmiképpen sem alkalmas egy antikapitalista elmélet fölállítására, és Wallerstein – szándéka szerint – kétségtelenül antikapitalista. De mit jelent ez valójában? A történe­lemtudomány új irányzatát? A közgazdaságtudomány és a szociológia alkalmazását a történelemre? Melyik közgazdaságtudományét és melyik szociológiáét? Nem utolsósorban: az elemzés egységének a megvá­lasztása önmagában nem módszertani, hanem tartalmi kérdés, vagyis a megfelelő egység kiválasztása eredménye, nem pedig kiindulópontja a helyes tudományos módszerrel elvégzett vizsgálatnak.

Amikor Wallerstein a piac működését elemzi, virtuális piacról beszél, amin – mint később kiderül – a szabad piacot érti, mégpedig a neoklasszi­kus értelemben vett tökéletes versenyt, amelyről persze kijelenti, hogy az a valóságban nem érvényesül az ún. kvázi-monopóliumok és az államok miatt. A kvázi-monopólium lényege, hogy a technológia monopóliuma érvényesül, ami a neoklasszikus feltevések szerint persze nem lehetsé­ges. Ha ezek az akadályok nem lennének, akkor a profit nullára, illetve minimálisra csökkenne. Ez semmi más, mint a neoklasszikus tökéletes verseny modellje. Marx konkurencia-elmélete ezzel szemben éppen a technológiák versenyét hangsúlyozza (társadalmilag szükséges munka­mennyiség), ezt felcserélni egy olyan modellel, mint a kvázi-monopólium nem előrelépés, hanem visszalépés.

A másik oldal a termelési költségek általános emelkedése. Ezek a kö­vetkezők: a bérek, az inputok költségei és az adók. A bérek világméretű emelkedésének az oka (leegyszerűsítve) a munkások kollektív erejének növekedése, amit aztán korlátoz a termelés átmenekítése az alacso­nyabb bérköltségű országokba. Azonban előbb-utóbb itt is kiharcolják a bérnövekedést, illetve ezek a területek (nem-tőkés területek – Rosa Luxemburg; agrárterületek – Karl Kautsky) egyre fogynak, éppen a tőkék kimenekítése miatt. (163) Sajátos módon itt is a Marx és Lenin által cáfolt sismondizmushoz jutunk. Nem vállalkozhatunk itt a marxi újratermelési és válságelmélet bemutatására. Szeretnénk azonban hangsúlyozni, hogy a marxi újratermelési elmélet éppen azt bizonyítja, hogy lehetséges a tár­sadalmi termék realizálása tisztán tőkés gazdaságban is. A válság pedig Marxnál a profitráta tendenciális esésének a következménye, amelynek magyarázata a termelékenység változása miatt bekövetkező érték­változásokon és ugyanezen okból a tőkék összetételének változásán, valamint az értéktöbbletráta változásán (abszolút és relatív értéktöbblet termelés), vagyis – hangsúlyozzuk ismételten – a munkaérték-elméleten alapul. Ennek a magyarázóereje messze nagyobb, mint a Wallerstein által alkalmazott eklektikus megközelítésé.

A második elem az inputok költségeinek emelkedése. Itt Wallerstein nem a közvetlen, hanem a rejtett költségek (164) emelkedéséről beszél. Ezek az ún. externáliák és a közjavak (infrastruktúra). Felveti a problé­mát, hogy ki fizeti a dráguló számlát? Vagy a társadalom egésze, vagy a tőkések, ha ezt az állam adókon keresztül rájuk hárítja. Wallerstein hajlik arra, hogy előbb-utóbb valamilyen módon a tőkések. (Ha másként nem, akkor az adókon keresztül, de ez átvezet a harmadik problémához.) Sze­retnénk azonban fölhívni a figyelmet arra, hogy az utóbbi évtizedekben az államok jellemzően nem csak az externális költségeket, hanem még a tőke működési zavaraiból (a válságokból) fakadó költségek jelentős részét is a széles néptömegekre hárítják.

A harmadik költségelem az adók, amelyek a szerző szerint több ok­nál fogva (infrastruktúra, oktatás, demokratizálódás stb.) általánosan emelkednek. Egyrészt, a közkiadások növekedését – beleértve a jóléti kiadásokat – hosszú távon a termelékenység növekedése tette lehetővé, ugyanúgy, mint a reálbérek növekedését (relatív értéktöbblet termelés).⁷ Másrészt, az utóbbi évtizedekben a baloldali erők szétforgácsoltsága és gyengesége, valamint a transznacionális tőke erejének növekedése következtében egyre erősebb nyomás nehezedik a bérekre a profitok növelése érdekében, mind közvetlenül, mind közvetve, az állami újrael­osztáson keresztül.⁸ A „világrendszer életciklusa” miatt ezek a tendenciák Wallersteinnél meglehetősen hosszú távúak, gyakorlatilag a kapitaliz­mus teljes élettörténetére igazak. (176)⁹ Bár a kép nála is árnyaltabb, amennyiben a trend 1945 után, majd a 80-as évek neoliberális fordulata következtében megtört, mert ekkor (a Kondratyev-ciklus leszálló ágában) sikerült a költségeket valamelyest leszorítani mindhárom területen (172). Valójában a neoliberális fordulat nyilvánvalóan ellentmond a wallersteini diagnózisnak.

A nemzetállamok szerepe

Wallerstein magát a világrendszer egészét tekinti elsődleges elemzési egységnek a nemzetállamokkal szemben. A nemzetállamok szerepe így leértékelődik, a világrendszerre jellemző centrum-periféria felosztás „a termelési tevékenységekre, nem pedig az államokra vonatkozik” (46). A nemzetállamnak, mint a tőkés fejlődés szükségszerű termékének a tagadása szintén a tőkeviszony meg nem értéséből, a kapitalizmusnak egyfajta expanzív világméretű árutermelésként való felfogásából követ­kezik. Wallerstein ezt egy korábbi munkájában is leírja. „Egy a kisajátított többlet újraelosztását végző politikai struktúra hiányában a többletet csak a piac útján lehet újraelosztani […] Ennélfogva a termelés módja kapita­lista.” („A word-system perspective on the social sciences”. The British Journal of Sociology 1976. 27. kötet, idézi Szentes 1980: 404) A marxi megközelítés szerint az általános árutermelés kialakulása csak a tőke­bérmunka viszony bázisán lehetséges. Ez teremti meg a nemzeti piacot, amennyiben a közvetlen termelők csak a piac közvetítésével juthatnak hozzá létfenntartási eszközeikhez. Wallerstein ezért következetesen nem a szabad bérmunka kialakulását tekinti a kapitalizmus kialakulása előfeltételének, és így szembefordul Marx eredeti tőkefelhalmozás kon­cepciójával is.¹⁰ Az eredeti tőkefelhalmozás kétségkívül külső források­ból is táplálkozott (a tőke oldalán), és a világkereskedelem kialakulása volt a bázisa – mint ezt Marx is hangsúlyozza -, de az áttérést a tőkés termelési módra a szabad bérmunka teremti meg. Anglia azért válhatott a kapitalizmus úttörőjévé, mert itt voltak meg először ezek a feltételek. A kereskedelem önmagában nem forradalmasítja a termelési módot. „A kereskedelem és a kereskedőtőke kifejlődése mindenütt kifejleszti a cse­reértékre irányuló termelést […], ezért a kereskedelem mindenütt többé vagy kevésbé bomlasztóan hat a termelés készen talált szervezeteire […] De az, hogy mennyire idézi elő a régi termelési mód felbomlását, minde­nekelőtt annak szilárdságától és belső tagozódásától függ.” (Marx 1978, III:313) Anglia éppen azáltal válhatott a tőkés termelés mintaországává, mert itt jöttek létre először nemzeti méretekben a nagyipar feltételei a szabad bérmunka formájában.¹¹ Azok a nemzetek, amelyek a későbbiek­ben sikerrel zárkóztak fel Angliához, szintén meg kellett, hogy teremtsék saját nemzeti piacaikat, részben protekcionista eszközökkel, és döntően azáltal, hogy eltávolították a feudális korlátokat a tőke szabad fejlődése elől. Vagy forradalmi úton, mint Franciaországban, vagy felülről, reformok útján, mint Németországban.

Wallerstein jogosan utasítja el a polgári fejlődéselméleteknek azt a lineáris koncepcióját, amely szerint minden egyes nemzet végig kell járja ugyanazokat a fejlődési fázisokat, amelyeket a legfejlettebbek már megtettek. Marx és a marxisták többsége azonban – beleértve Lenint is – nem ezt a felfogást képviselte. Éppen Lenin volt az, aki szakított az Európa-centrikus megközelítéssel, és kimutatta, hogy az orosz fejlődés nem hosszabbítható meg nyugat-európai módon. Lenin imperializmus­-elmélete mint világrendszer-elmélet éppen az egyenlőtlen fejlődés alter­natív koncepcióját jelenti, beleértve a szocializmus perspektíváját is. Ő volt az, aki a nemzeti felszabadító mozgalmakat, mint a szocialista forra­dalom szövetségeseit értelmezte. „Így tehát a szocialista forradalom nem csupán és nem főképpen az egyes országok forradalmi proletárjainak a saját burzsoáziájuk ellen vívott harca lesz. Nem, a szocialista forradalom az imperializmus által elnyomott valamennyi gyarmatnak és országnak, valamennyi függő országnak a harca lesz a nemzetközi imperializmus ellen. […] a dolgozók polgárháborúja, amelyet az imperialisták és a ki­zsákmányolók ellen vívnak minden fejlett országban, egyesülni kezd a nemzetközi imperializmus ellen vívott nemzeti háborúval.” (Lenin 1973, 312-313) A nemzetállamok a kapitalizmus szükségszerű termékei és a fejlődés ezek keretein belül zajlik. A világgazdasági pozíciók változása, a felzárkózás kérdése döntő mértékben attól függ, hogy sikerül-e integráns nemzeti piacot létrehozni. Ez a gazdasági bázis hiányzik a wallersteini „erős és gyenge államok” megközelítésmód mögül. Még az sem derül ki igazán, hogy feudális, vagy tőkés államokról van-e szó. A világrend­szer-elméletben összemosódnak a nemzeti államok sajátosságai, mind történelmileg, mind a társadalmi forma tekintetében.¹²

Wallerstein még azt is elismeri, hogy a nemzetállam egyfajta aszimptotaként funkcionál, „amely felé minden állam közelíteni próbál” (114). Ragaszkodik a tisztán világrendszer szintű megközelítéshez, de könyvében egész fejezetet szentel a modern államrendszer kialakulá­sának. Az ellentmondás teljesen nyilvánvalóvá válik, amikor kimutatja, hogy a tőkés világrendszer nem alakulhat át világbirodalommá, ami „nem jelentene mást, mint hogy létezik egy olyan politikai struktúra, amely képes a tőke vég nélküli felhalmozásának prioritását saját szükségletei alá rendelni” (121). Ezt másképpen (helyesen) úgy is mondhatnánk, hogy a nemzetállam a tőkés berendezkedés szükségszerű terméke a nemzeti piac bázisán.

Az osztályelemzéssel szembeni koncepció

A tőkeviszonynak, mint a tőkés világgazdaság alapviszonyának a tagadá­sából következik Wallerstein sajátos osztályszemlélete, illetve az osztály­elemzés felhígítása a weberi státuszcsoportokkal. Ennek következtében egyrészt nála a munkásmozgalom szerepe leértékelődik: a forradalmi és reformista munkásszervezetek együtt szerepelnek az etnikai/nacionalista csoportokkal és a nőmozgalmakkal. Ráadásul ezeket egyaránt rendszer­ellenesnek tekinti, amit jól kiegészít az, hogy a forradalmi és a reformista munkásmozgalom között is eliminálja a különbséget. Másrészt a tény­leges, a termelési viszonyokban gyökerező objektív helyzet keveredik a különböző tudatformákkal (lásd ezzel kapcsolatban: Miszlivetz 1983). Ebből következik az a sajátos szakaszolás is, amelyet a kapitalizmus történetére alkalmaz. A francia forradalom mellett¹³ az 1968-as „globális forradalmi hullámot” tekinti mérföldkőnek a kapitalizmus történetében. Az 1917-es orosz forradalomról szó sem esik, csak néhány oldallal később tudjuk meg, hogy már létezik a Szovjetunió. Pedig nehéz kétségbe vonni, hogy az orosz forradalom a későbbi bukás ellenére is világtörténelmi jelentőségű volt. Egyrészt döntő szerepet játszott a nemzeti felszabadító mozgalmak kialakulásában és győzelmében, másrészt nagymértékben járult hozzá, hogy a reformista munkásmozgalom jelentős eredményeket ért el a centrumországokban, az ún. jóléti államok kialakulásával. A Szov­jetunió bukása semmiképpen sem jelenti azt, hogy ez a forradalom már a kezdetekor elhibázott volt,¹⁴ és azt sem, hogy ez a bukás szükségsze­rűen következett be. Ráadásul éppen ez a bukás tette lehetővé, hogy a tőke és munka világméretű harcában a tőke felülkerekedjék. Az 1968-as forradalom fő érdeme, hogy már igen korán jelezte a forradalmi munkás­mozgalom hanyatlását, illetve a forradalmi folyamat lefékeződését a szovjet fejlődésben, ami többek között a világméretű osztályharctól való elfordulásban (Vietnam) jelentkezett. (Lásd ezzel kapcsolatban: Rozsnyai 1996). A 68-as mozgalmak szerepének túlhangsúlyozása konzisztens az­zal, ahogyan Wallerstein a „rendszerellenes” mozgalmakat kezeli, egyen­rangúvá téve a különböző „radikális” erőket. A 68-as lázadás a harmadik világbeli forradalmi mozgalmakkal (Che Guevara, mint jelkép) magába ötvözött más, radikális, de polgári irányzatokat is (3M). Sikertelenségének oka éppen heterogén jellegében rejlett: abban, hogy nem tudott reális forradalmi alternatívát felmutatni és azzal a tömegeket magával ragadni. Az, hogy a mozgalom a munkástömegeket nem tudta magával ragadni, nem csak a munkáspártok hibás politikájával magyarázható, még csak nem is azzal, hogy a hatalom megvesztegette a munkásokat (hatalmas béremelés), hanem magának a mozgalomnak a zavaros ideológiájával. Jóllehet az osztályok harca sohasem megy végbe tiszta formában (gon­doljunk csak a parasztság szerepére a szovjet forradalomban, illetve a nemzeti felszabadító harcokban!), de csak az osztályelemzés képes megragadni a folyamatok irányát – progresszív, vagy nem -, és teszi lehetővé a különböző mozgalmak értékelését.

A világkapitalizmus elleni harcot napjainkban pontosan az akadályozza, hogy az erők szétforgácsoltak, és elhomályosult az alapvető osztály­ellentét. A ködösítés elméletté emelése csak még inkább leszereli az antikapitalista törekvéseket, és teljesen képlékeny formává változtatja magát a mozgalmat. Nem lehet eliminálni a munkásmozgalmon belüli harcot azzal, hogy mindkét (forradalmi és reformista) irányzat kudarcot vallott. Azok a tendenciák, amelyek a Társadalmi Világfórumon belül léteznek, még meg kell, hogy vívják harcaikat, és csak ha az antikapita­lista, forradalmi irányzat kerül fölénybe, van esély a „bifurkációból” való pozitív kimenetre.

Jegyzetek

¹ A wallersteini életmű alapos kritikája megtalálható a magyar nyelvű irodalomban. Ezek közül kiemelkedik Szentes (1980), Szentes utószava Wallerstein (1983) magyarul is megjelent főművéhez, valamint Ágh (1990). Wallerstein osztályfel­fogásának alapos bírálatát nyújtja Miszlivetz (1983).

² A szerző nélküli hivatkozásokban az oldalszámok mindig Wallerstein (2010) művére vonatkoznak.

³ Ugyanez a történelmietlenség jelentkezik abban, ahogy Wallerstein a lenini imperializmus-elméletet kritizálja (lásd Szentes 1980, 190).

⁴ Lásd ezzel kapcsolatban Ágh (1984, 142-143).

⁵ Nincs is szükség a kapitalizmus szakaszolására, ha a világrendszernek önálló és időtlen törvényei vannak. A globalizáció, mint új jelenség elutasítása is ezzel függ össze. A kapitalizmus jelenlegi szakasza már közvetlenül a transznacio­nális tőke szükségletét fejezi ki. Lásd ezzel kapcsolatban Rozsnyai (2002).

⁶ Ráadásul az egészhez társul egy fogalomzavar: „a tőkések nyilvánvalóan a lehető legnagyobb profitokat akarják, és ezért megpróbálják minimalizálni a többletnek azt a részét, ami másokhoz, például az alkalmazottaikhoz kerül”. (158) Hogy kerül a többlet a munkásokhoz? Azon legfeljebb maguk a tőkések osztozkodhatnak egymás rovására. Ugyanez a hiba megtalálható a 107. oldalon is.

⁷ Mindezt úgy, hogy közben az értéktöbbletráta növekszik. A ricardói felfogással szemben Marx a profitráta csökkenését nem a bérek növekedésével, hanem a szerves összetétel növekedésével magyarázza.

⁸ Artner Annamária kimutatja (2006, 28-29), hogy az USA-ban – jóllehet az adó­zás előtti profitok csökkentek – „a profitráta csökkenését az állami adópolitika változtatta stagnálássá”.

⁹ Valójában a wallersteini elmélet egyfajta összeomlás-elmélet. Az „általános proletarizáció” ugyanazt a funkciót tölti be, mint a nem tőkés területek a fenti szerzőknél.

¹⁰ Szentes (1980, 358) joggal mutat rá az ellentmondásra ezzel kapcsolatban. „Ugyanakkor a kapitalizmusnak a minél több munka áruvá tételében kifejezett természetes expanziója és a teljes proletarizáció végbemenetelével együtt be­következő pusztulására vonatkozó tétele érthetetlenné teszi, hogy a tőkés rend­szernek miért csak a végzete, halála, miért nem a születése is a proletarizáció szóban forgó folyamatához kapcsolódik.”

¹¹ „Hasonlítsuk össze pl. Angliát és Hollandiát! Hollandia, mint uralkodó kereskedő­nemzet hanyatlásának története annak története, hogyan rendeli alá magának az ipari tőke a kereskedelmi tőkét.” (Marx 1978, III:314)

¹² „Míg a spanyol állam feudális centralizációja mint fordított merkantilizmus éppenséggel akadályozta a nemzeti keretek kialakulását, addig az angol és a holland merkantilizmus a nemzetgazdaság, a nemzeti piac, nemzeti állam kialakulásának egyik legfontosabb forrása volt.” (Ágh 1990, 136)

¹³ A francia forradalom két vívmánya Wallersteinnél a szuverenitás újraértelme­zése (népszuverenitás), illetve hogy a politikai változás lehetőségét normális jelenséggé tette (107). Szó sem esik a feudális béklyók széttöréséről, pontosan a legradikálisabb polgári forradalom esetében.

¹⁴ Sőt, a nemzeti felszabadító mozgalmak győzelmét – ami egyébként igazolja a lenini elméletet – sem vitathatjuk el annak alapján, hogy nem sikerült felzár­kózniuk, mert ezt éppen a világgazdaság tőkés jellege tette lehetetlenné. Ez utóbbit persze Wallerstein sem tagadja.

Hivatkozások

Ágh Attila 1984: A politika világa. Budapest, Kossuth

Ágh Attila 1990: A világkapitalizmus termelési módjainak története (16-19. szá­zad). Budapest, BKE Társadalomelméleti Kollégium

Artner Annamária, 2006: Globalizáció alulnézetben. Budapest, Napvilág

Egyenlőtlen nemzetközi csere vagy a cserepartnerek egyenlőtlensége. (1983) Fejlődés-tanulmányok 5. kötet. Budapest, ELTE – MKKE

Lenin, V. I. 1973: LÖM 39. kötet. Budapest, Kossuth

Marx, Karl 1978: A tőke. I-III. kötet. Budapest, Kossuth

Miszlivetz Ferenc 1983: Immanuel Wallerstein osztálykoncepciójáról. In: Kritikai elméletek és elméletkritikák. Fejlődés-tanulmányok 1. kötet. Budapest, ELTE Rozsnyai Ervin 1996: Forradalmi és ellenforradalmi Szovjetunió. Budapest Rozsnyai Ervin 2002: Az imperializmus korszakváltásai. Budapest, Szerzői kiadás

Szentes Tamás 1980: Polgári és „újbaloldali” elméletek a tőkés világgazdaságról. Budapest, Kossuth

Wallerstein, Immanuel 1983: A modern világgazdasági rendszer kialakulása. Budapest, Gondolat

Wallerstein, Immanuel 1990: Marx és az alulfejlettség. In: Eszmélet 35 (1997. ősz), 149-168.

Wallerstein, Immanuel 2010: Bevezetés a világrendszer-elméletbe. Budapest, L'Harmattan – Eszmélet Alapítvány

A tanulmányban a colony/gyarmat szócsalád fogalmainak általában bevett vagy még meghonosításra váró magyar alakját használjuk: colonial/gyarmati, colonialism/gyarmatosítás, coloniality/gyarmatiság, decolonial/gyarmatellenes, gyarmatmentes(ítő), decolonize/gyarmatmentesít, decolonization/gyarmat-mentesítés stb. Az idegen alakokhoz csak akkor folyamodunk, ha magyar változat nincs vagy megalkotása nehézkes lenne (postcolonial/posztkoloniális, postcoloniality/posztkolonialitás), illetve ha a szövegkörnyezetben a magyar alak nem tükrözi kellően a kifejezés jelentését (decolonization/dekolonizáció, ti. a gyarmati rendszer második világháború utáni felszámolása értelmében; colonialism/kolonializmus, ha a fogalom a kontextusban inkább ideológiát, mintsem politikai cselekvést jelöl. (A ford.)

***

Képesek vagyunk-e az identitáspolitikán túllépve, radikális antika­pitalista politikát kialakítani? Lehetséges-e tagoltan megfogalmazni valamiféle kritikai kozmopolitanizmust, amely meghaladja a naciona­lizmust és a kolonializmust? Képesek vagyunk-e az eurocentrikus és a harmadik világbeli fundamentalizmusokon túllépő tudás létrehozásá­ra? Leküzdhetjük-e a politikai gazdaságtan és a kultúra-tanulmányok közötti hagyományos dichotómiát? Túl tudunk-e lendülni a gazdasági redukcionizmuson és a kulturalizmuson? Miképpen haladhatjuk meg az eurocentrikus modernitást anélkül, hogy elvetnénk a modernitás javát, ahogy sok harmadik világbeli fundamentalista teszi? Dolgozatom abból indul ki, hogy a gyarmati¹ különbözőség alávetett oldalának episztemikus látószöge sok mindennel gyarapíthatja e kérdések megvitatását. Talán hozzájárulhat valamivel – túllépve a vázolt dichotómiákon – egyfajta kritikai távlat kialakításához, és a kapitalizmus mint világrendszer újra-meghatározásához.

1998 októberében a Duke Universityn sor került egy konferenciára/ párbeszédre a South Asian Subaltern Studies Group [Dél-ázsiai Alávetettség-tanulmányok Kutatócsoportja – SASSG] és a Latin American Subaltern Studies Group [Latin-amerikai Alávetettség-tanulmányok Kutatócsoportja – LASSG] között. Ez a párbeszéd azután a Nepantla folyóirat több számában folytatódott. De ez a konferencia volt az utolsó összejövetele a LASSG-nak, mielőtt kettészakadt volna. A szakadásnak több oka volt, és számos vitatott kérdéssel függött össze, ezek közül kettőt emelek ki. A LASSG tagjai elsősorban az Egyesült Államokban működő latin-amerikanista tudósok voltak. Ők, dacára annak, hogy megkíséreltek radikális és alternatív tudásanyagot előállítani, valójában csak újra elővették az Egyesült Államokban művelt „területi tanulmányok” ismereti sémáját. Kevés kivétellel inkább az alávetettekről készítettek tanulmányokat, semmint az alávetettek látószögével és látószögéből. Az elmélet, mármint a „területi tanulmányok” birodalmi tudáselmélete, továbbra is az Északé volt, s megmaradt az Észak elméletének, mi­közben a tanulmányok tárgyai a Délen helyezkedtek el. Ez a koloniális episztemológia, vagyis gyarmati ismeretelmélet volt a döntő oka annak, hogy elégedetlen maradtam a projektummal. Az Egyesült Államokban élő latinóként nem találtam kielégítőnek annak a tudásanyagnak az isme­reti (episztemikus) következtetéseit, amelyekre ez a latin-amerikanista csoport jutott. Lebecsülték munkáikban a régió etnikai/faji nézőpontjait, s ugyanakkor túlnyomórészt a nyugati gondolkodókat részesítették előny­ben. Ezzel kapcsolatos második megállapításom: ismereti előjogokat tulajdonítottak azoknak, akiket úgy emlegettek, mint „az apokalipszis négy lovasa” (Mallon 1994; Rodríguez 2001), azaz Foucault, Derrida, Gramsci és Guha. E gondolkodók közül három eurocentrikus, kettő pedig (Derrida és Foucault) a posztstrukturalista/posztmodern nyugati kánon képviselője. Csak egyikük, Rinajit Guha a Dél gondolkodója. A latin-amerikanista csoport tagjai saját központi elméleti apparátusuk gyanánt tekintettek a privilegizált nyugati gondolkodókra, s ezzel elárulták kitűzött céljukat: alávetettségi tanulmányokat készíteni.

A LASSG szakadását előidéző számos ok között az egyik az volt, hogy szakadék húzódott az alávetettséget posztmodern kritikaként olvasók (vagyis az eurocentrizmus eurocentrikus kritikáját képviselők) és azok között, akiknek az alávetettség-olvasata dekoloniális kritikát képviselt (ez az eurocentrizmusnak az alárendelt és elhallgatott ismeretek felől jövő kritikáját jelenti) (Mignolo 2000, 183-186, 213-214). Közülünk azok számára, akik az utóbbi híveinek vallják magukat, a LASSG-gal lefolytatott párbeszéd nyilvánvalóvá tette, hogy episztemológiailag át kell lépni egy bizonyos határt, vagyis gyarmatmentesíteni [decolonize] kell a nyugati megismerési szabályrendet és tudáselméletet. A SASSG munkatervében az Indiát taglaló nyugat-európai gyarmati történetírás és az indiai nacionalista eurocentrikus hazai történetírás kritikája szerepel fő célként. Ámde a nyugati tudáselmélet alkalmazásával, előjogokat tulajdonítva Gramscinak és Foucault-nak, kényszerítő korlátot szab­tak saját eurocentrizmus-kritikájuknak. Jóllehet a két csoport eltérő episztemikus munkaterveket követ, a dél-ázsiai alávetettség-iskola a nyugati episztemikus kánon, tehát megismerési szabályrend előnyben részesítésével „átfedésbe” került a LASSG-nak azzal a szektorával, amelyik a posztmodernizmus oldalán áll. Mégis, a SASSG hozzájárulá­sa az eurocentrizmus kritikájához e korlátozottsága ellenére is fontos. Részét alkotja a posztkoloniális kritikaként (a modernitásnak a globális Dél részéről gyakorolt kritikájaként) ismeretes szellemi mozgalomnak, szemben a LASSG posztmodern kritikájával (ami a globális Észak szemszögéből kifejtett modernitás-kritika) (Mignolo 2000). Ezek a vi­ták világossá tették számunkra (akik a fönt említett dekoloniális kritika álláspontját képviseltük), hogy dekolonizálni szükséges nemcsak az alávetettségi tanulmányokat, hanem a posztkoloniális tanulmányokat is (Grosfoguel 2006a; 2006b).

Ez nem valami esszencialista, fundamentalista, Európa-ellenes bírálat. Olyan távlati kitekintés, amelyik mind az eurocentrikus, mind pedig a harmadik világbeli fundamentalizmusokkal, kolonializmussal és nacio­nalizmussal szemben kritikus. Határgondolkodás, egyike azoknak az episztemikus (megismerési) látószögeknek, amelyeket e cikk tárgyalni készül, s éppenséggel mind a hegemonikus, mind a marginális funda­mentalizmusokra adott kritikus válasz. Amiben minden fundamentalizmus osztozik (beleértve az eurocentrikust is), az az előföltételezés, hogy csakis egyetlen episztemikus hagyomány van, amiből eljuthatni az igazsághoz és az egyetemességhez. Én viszont a következő három dolgot hangsúlyozom: (1) a gyarmatmentes megismerési látószög tágabb gondolkodási szabály­rendet követel, mintsem egyszerűen a nyugati kánon követését (beleértve a baloldali nyugati kánont); (2) az igazán egyetemes gyarmatmentes látásmódot nem lehet holmi elvont általános távlatra alapozni (olyan kü­lönösre, amelyik saját magát egyetemes globális tervként reklámozza), hanem olyan különböző kritikai episztemikus/etikai/politikai projektumok között folyó kritikus párbeszéd eredményeként kell előállnia, amelyek nem univerzális, hanem pluriverzális világot tűznek ki célul; (3) a tudás gyarmat­mentesítése megköveteli, hogy komolyan vegyük azoknak a globális Dél nézőpontjából kritikusan gondolkodóknak az episztemikus távlatát/kozmo­lógiáit/belátásait, akik alávetettnek tekintett faji/etnikai/szexuális terekből és testekből kiindulva s ezekben gondolkodnak. A posztmodernizmus és a posztstrukturalizmus mint ismeretelméleti projektumok már bekerültek a nyugati kánonba, s ennek gondolati és gyakorlati tartományaiban termelik újra a hatalom/tudás gyarmatiságának különös formáját.

Ám amit a Latin-amerikai Alávetettség-tanulmányok Kutatócsoportjáról mondtam, az érvényes a politikai gazdaságtan paradigmáira is. Ebben a cikkben azt az állítást védelmezem, hogy valamely fajilag/etnikailag alávetett helyekhez kötődő episztemikus látásmód sok mindennel képes hozzájárulni egy radikálisan gyarmatmentes kritikai elmélethez, amelyik túllép a hagyományos politikai gazdaságtan paradigmáinak a kapitaliz­musra mint globális avagy világrendszerre vonatkozó fogalomalkotásán. A cikk alapeszméje ez: gyarmatmentesítenünk kell a politikai gazdaságtan paradigmáit, csakúgy, mint a világrendszer-elemzést, és a világrendszer alternatív gyarmatmentes fölfogását kell kialakítanunk. Az első rész azt fejtegeti, mi következik a feminista és alávetett faji/etnikai értelmiségi­eknek a nyugati episztemológiával szemben gyakorolt episztemológiai kritikájából az ismeretszerzésre nézve. A második rész: ami e kritikákból a globális avagy világrendszer fölfogásának módjára nézve következik. A harmadik rész a mai globális gyarmatiság megvitatása. A negyedik rész egyaránt bírálata a világrendszer-elemzésnek és a posztkoloniális/kultúrakutató tanulmányoknak, s egyben a kultúra kontra gazdaság dilemmára adott válaszként mutat rá a hatalom gyarmatiságára. Végül az ötödik, hatodik, hetedik és utolsó rész a határgondolkodás, a transzmodernitás és a hatalom társadalmasítása (mint a jelenlegi világrendszer gyarmat­mentes alternatívája) kérdésével foglalkozik.

Ismeretelméleti kritika

Az első megvitatnivaló az, hogy a faji/etnikai és feminista alávetettség nézőpontjai mivel gazdagíthatják az episztemológiai, tehát ismeret- avagy tudáselméleti kérdéseket. A hegemonikus eurocentrikus paradigmák, amelyek a nyugati filozófia és tudományok tájékozódására szolgáltak a „modern/gyarmati kapitalista/patriarchális világrendszerben” (Grosfoguel 2005; 2006b), egyetemleges, semleges, objektív nézőpont látszatát öltötték föl az utóbbi ötszáz évben. A chicano és a fekete feminista tudósok (Moraga – Anzaldúa 1983; Collins 1990), valamint az Egyesült Államokban és kívüle tevékenykedő harmadik világbeli kutatók (Dussel 1977; Mignolo 2000) emlékeztetnek rá bennünket, hogy megszólalásunk mindenkor a hatalmi szerkezeteknek egy valamely különös helyéhez kö­tődik. Senki sem menekülhet a „modern/gyarmati kapitalista/patriarchális világrendszer” osztály-, szexuális, gender-, spirituális, nyelvi, földrajzi és faji hierarchiáján kívülre. Ahogyan Donna Haraways feminista tudós leszögezi (1988), ismereteink mindenkor valamely helyzethez kötődnek („szituáltak”). Fekete feminista tudósok „afrocentrikus episztemológia” néven (Collins 1990) utaltak erre a látószögre (ami nem azonos az afrocentrista távlattal), a latin-amerikai fölszabadítás-filozófus Enrique Dussel pedig a „tudás geopolitikájának” nevezte (Dussel 1977); jóma­gam Fanon (1967) és Anzaldúa (1987) nyomán a „tudás testi politikája” kifejezést használom.

Ez nemcsak az ismerettermelés társadalmi értékének vagy annak a ténynek kérdése, hogy tudásunk mindig csupán részleges. A fő itt a megszólalás helye, vagyis a beszélő alany geopolitikai és testi-politikai lokációja. A nyugati filozófiában és tudományokban a beszélő mindig rejtve, álcázva marad, ki van iktatva az elemzésből. A nyugati filozófia „ismereti ego-politikája” mindig is előnyben részesítette a szituálatlan „ego” mítoszát. Az etnikai/faji/gender/szexuális episztemikus lokáció és a beszélő alany között mindenkor meg van szakítva a kapcsolat. A nyugati filozófia és tudományok azáltal, hogy lekapcsolják az etnikai/ faji/gender/szexuális ismereti helymeghatározást a beszélő alanyról, képesek hiteles, egyetemes tudás mítoszát gerjeszteni, s ezzel elfödik, vagyis álcázzák mind a beszélőt, mind a gyarmati hatalom/tudás szerke­zeteinek azt a geopolitikai és testi-politikai episztemikus helyét, ahonnan az alany fölszólal.

Fontos itt megkülönböztetni az „episztemikus helyet” a „társadalmi helytől”. Az a tény, hogy valaki társadalmilag a hatalmi viszonyok elnyo­mott oldalán helyezkedik el, nem jelenti automatikusan azt, hogy ismereti vonatkozásban az alávetett episztemikus lokációnak megfelelőn gondol­kodik. A modern/gyarmati világrendszer sikere épp abból fakad, hogy olyan alanyokat termel ki, akik a gyarmatiság szerinti megkülönböztetés elnyomott oldalán helyezkednek el, ám episztemikus vonatkozásban ugyanúgy gondolkodnak, mint akik uralkodó helyzetben vannak. Az alávetettség ismereti látószögei olyan alulról jött tudást eredményeznek, ami létrehozza a hatalmi viszonyokban benne foglalt hegemonikus tudás kritikus látásmódját. Nem holmi episztemikus populizmust védelmezek, amely szerint az alulról kitermelt tudás automatikusan alávetettségi episztemikus tudás lesz. Pusztán csak úgy vélem, hogy minden tudás episztemikusan a hatalmi viszonyoknak vagy az uralkodó, vagy az alá­vetett oldalán helyezkedik el, és hogy ennek köze van a ismeret, a tudás geo- és testi politikájához. A tudás ego-politikájának testhez és helyhez nem kötött semlegessége és tárgyilagossága: nyugati mítosz.

René Descartes, a modern nyugati filozófia megalapítója új mozzanat­tal gazdagítja a nyugati gondolkodás történetét. Behelyettesíti az európai középkori tudás teo-politikájában szereplő istent mint a tudás megalapo­zását a (nyugati) emberrel mint az európai modern kori tudás megala­pozójával. Az isten minden attribútuma átszáll a (nyugati) emberre. Az egyetemes, időn és téren túli igazság, a világmindenség törvényeihez való hozzáférés előjoga, és az a képesség, hogy tudományos ismeretet és elméletet hozzon létre, immár a nyugati ember elméjébe helyeztetik. A karteziánus ego cogito [gondolkodom] az alapja a modern nyugati tudományosságnak. Descartes azáltal, hogy dualizmust teremtett ész és test között, ész és természet között, képessé vált szituálatlan, egyete­mes, mindentudó isteni ismeretre igényt tartani. Ez az, amit a kolumbiai filozófus, Santiago Castro-Gómez (2003) az európai filozófiák távlatindító „nulla pontjának” nevezett. A „nulla pont” az a nézőpont, amelyik akként rejti és álcázza magát, mintha túllépett volna minden különös nézőpon­ton, vagyis olyan nézőpont, amelyik semmilyen nézőpont képviselőjének nem mutatja magát. Az „isten szeme” ez, amelyik mindig egyfajta elvont általános alá rejti helyi és különös nézőpontját. A nyugati filozófia előny­ben részesíti a „tudás ego-politikáját” a „tudás geopolitikájával” és a „tu­dás testi politikájával” szemben. Történetileg ez tette lehetővé a nyugati férfiúnak (szándékos itt ez a gender-terminus), hogy tudását olyanként mutassa föl, mint amelyik egyes egyedül birtokosa az egyetemes tudat­nak, s elveti a nem-nyugati tudást, mint amelyik a különösségé, és ezért képtelen eljutni az egyetemességig.

Az episztemikus stratégia kulcsfontosságú szerepet játszott a nyugati globális tervekben. Az európai/euro-amerikai gyarmati terjeszkedés és uralom elfödte a megnyilatkozó alany helyhez-tartozását, ezáltal volt képes kiépíteni a fölsőrendű és alsórendű tudás hierarchiáját, s így fölsőrendű és alsórendű tudással bíró népekre osztani a világ népessé­gét. Az „írás nélküli nép” XVI. századi jellemző szóhasználatától halad­tunk a „történelem nélküli nép” XVIII. és XIX. századi, a „fejletlen nép” XX. századi, majd még tovább, a XXI. században szokásos „demokrácia nélküli nép” jellemző szófordulatáig. Eljutottunk a XVI. századi „népek jogától” (Sepúlveda és de las Casas vitája a salamancai egyetemen a XVI. század derekán), a XVIII. századi „az ember jogai” fogalmáig (fölvilágosodás-kori filozófusok), majd a XX. századvégi „emberi jogokig”. Mindez része azoknak a globális terveknek, amelyek az európai/nem-eu­rópai globális faji/etnikai hierarchiával átfedésben levő nemzetközi „mag”/ periféria munkamegosztás egyidejű kitermeléseként és újratermeléseként öltöttek tagolt alakot.

De amiként Enrique Dussel (1994) emlékeztetett rá, a karteziánus ego cogitót 150 évvel megelőzte (az európai gyarmatosító terjeszkedés kez­dete, 1492 óta számítva) az európai ego conquistus [hódítok]. Annak a lehetőségnek a társadalmi, gazdasági, politikai és történelmi föltétele, hogy akármely alany az istenfélévé-válás pimaszságával lépjen föl, és magát minden igaz tudás alapzatának tegye meg, a birodalmi lét volt; vagyis azoknak a szubjektivitása, akik a világ középpontjában vannak, mert már meghódították a világot. Milyen benne rejlő/velejáró gyarmat­mentesítő következtetések adódnak tudástermelésünk és világrendszer­fogalmunk efféle episztemológiai kritikájából?

A hatalom gyarmatisága mint a modern/gyarmati világ hatalmi mintája

A globalizáció-tanulmányok, a politikai gazdaságtani paradigmák és a vi­lágrendszer-elemzés csekély kivétellel nem vonták le az episztemológiai és elméleti következtetéseket abból az ismereti kritikából, amelyik a gyarmati vízválasztón az alávetett lokációkból érkezik, s az etnikai és a női tanulmányok révén jut kifejezésre az oktatásban-kutatásban. Továbbra is a nyugati ember távlatindító „nulla pontja” isteni szemszö­géből folytatják a tudástermelést. Ez súlyos problémákat von maga után arra vonatkozólag, hogy miként fogjuk föl a globális kapitalizmust és a „világrendszert”. Ezek a fogalmak gyarmatmentesítésre szorulnak, ami csakis olyan gyarmatmentesítő ismeret- és tudáselmélettel érhető el, amelyik nyíltan fölvállalja a gyarmatmentesített geopolitikát és a tudás testi politikáját, mint a radikális kritikához vezető kiindulást. A következő példák szemléltethetik ezt.

Ha eurocentrikus nézőpontból elemezzük az európai gyarmati ter­jeszkedést, olyan képet nyerünk, amelyben az úgynevezett kapitalista világrendszert eredetileg a birodalomközi versengés eredményezte az európai birodalmak között. A terjeszkedés elsődleges oka az volt, hogy rövidebb útvonalat kellett találni Keletre, s ez véletlenül elvezetett Amerika úgynevezett fölfedezéséhez és végül a spanyolok által történt gyarmatosításához. Ebből a nézőpontból a kapitalista világrendszer elsődlegesen egy olyan gazdasági rendszernek látszik, amelyben a nagy társadalmi szereplők viselkedését – ahogy az megnyilvánul az értéktöbblet kiaknázásában és a világméretű szakadatlan tőkefölhalmo­zásban – a profitcsinálás gazdasági logikája határozza meg. Amellett a kapitalizmusnak ebből a látószögből kialakított fogalma előjogokkal ruházza föl a gazdasági viszonyokat a társadalmi viszonyokkal szemben. Ebből következőleg a termelési viszonyokban végbemenő átalakulás egy új osztályszerkezetet hoz létre, amelyik a kapitalizmusra jellemző, szemben az egyéb társadalmi rendszerekkel és uralmi formákkal. Az osz­tályelemzés és a gazdasági szerkezetátalakítások elsőbbséget élveznek az egyéb hatalmi viszonyokkal szemben.

Anélkül, hogy tagadnám a tőke világméretekben folyó, vég nélküli fölhalmozásának a fontosságát és egy sajátos osztályszerkezet létezé­sét a globális kapitalizmusban, fölteszem azt az episztemikus kérdést: Vajon milyennek látszik a világrendszer, ha áttesszük a megnyilatkozás helymeghatározását az európai férfiúról egy amerikai őslakos nőre, legyen az, mondjuk, Rigoberta Menchú Guatemalában vagy Domitila Bolíviában? Nem óhajtok e két őslakos nő helyett beszélni vagy a látó­szögüket képviselni. Csak megpróbálom elmozdítani a lokációt, amelyből kitekintve az említett paradigmákat elgondolják. Tudás-geopolitikánk elmozdításának első következménye annak elismerése, hogy ami az amerikai földrészekre eljutott a XV. század végén, az nem csupán a tőke és a munka gazdasági rendszere volt avégett, hogy árukat termeljenek haszonnal történő eladásra a világpiacon. Ez kulcsfontosságú része, de korántsem az egyetlen eleme volt az „egybekapcsolt [entangled] csomagnak”. Ami Amerikába eljutott, az olyan egybekapcsolt hatalmi szerkezet volt, amelyik tágabb és terjedelmesebb annál, semhogy a világrendszer egyfajta gazdasági leegyszerűsítő távlatából fölmérhető volna. Egy amerikai őslakos nő szerkezeti lokációjából nézve, ami ide benyomult, az bizony bonyolultabb világrendszer volt annál, mint amilyet a politikai gazdaságtani paradigmák meg a világrendszer-elemzés vá­zolnak. Ugyanis egy európai/kapitalista/katonai/keresztény/patriarchális/ fehér/heteroszexuális/hímnemű valami érkezett meg Amerikába, és az állított föl térben és időben egyidejűleg bizonyos egybekapcsolt globális hierarchiákat, amelyeket én tisztázás céljából ebben a dolgozatomban úgy fogok elősorolni, mintha egyik a másiktól el volna választva:

1) különös globális osztályalakzat, amelyben a tőke a munka különféle formáit (rabszolgaság, fél-jobbágyság, bérmunka, kisárutermelés stb.) késztette együttélésre és szervezte meg akként, hogy a világpiacon történő árueladás révén profitot hozó értéktöbblet-termelés forrását képezzék;

2) centrum és periféria közti nemzetközi munkamegosztás, ahol a tőke szervezte meg a munkát köröskörül a periférián, kényszerítő és te­kintélyuralmi formák között;

3) politikai-katonai szervezetek államközi rendszere, amelyet európai emberek tartottak ellenőrzésük alatt és intézményesítettek gyarmati közigazgatásként (Wallerstein 1979);

4) globális faji/etnikai hierarchia, amely előjogokban részesítette az eu­rópaiakat a nem-európaiakkal szemben (Quijano 1993; 2000);

5) globális gender-hierarchia, amely előjogokban részesítette a hímne­műeket a nőneműekkel szemben és az európai patriarchiát a gender-kapcsolatok egyéb formáival szemben (Spivak 1988; Enloe 1990);

6) szexuális hierarchia, amely előjogokban részesítette a hetero­szexuálisokat a homoszexuálisokkal és leszbikusokkal szemben (fontos emlékeztetni rá, hogy a legtöbb őslakos nép Amerikában nem tartotta a hímneműek közti szexualitást beteges magatartásnak, és nem vallott semmilyen homofób ideológiát);

7) spirituális hierarchia, amely előjogokat adott a keresztényeknek a nem-keresztényekkel/nem-nyugati spiritualitásokkal szemben, s ame­lyet intézményesítettek a keresztény (katolikus és utóbb protestáns) egyház globalizálásával;

8) episztemikus hierarchia, amely előjogokkal ruházta föl a nyugati tudást és kozmológiát a nem-nyugati tudással és világfölfogásokkal szemben, és ezt intézményesítette a globális egyetemi rendszerben (Mignolo 1995; 2000; Quijano 1991);

9) nyelvi hierarchia az európai nyelvek és a nem-európai nyelvek között, amely előjogosultságot biztosított az előbbieken folyó közlésnek, tudás/elmélet-termelésnek, és alávetett helyzetbe taszította az utób­biakat, mint amelyek csupán folklór- vagy kultúra-termelők, de nem tudás/elmélet létrehozói (Mignolo 2000).

Nem véletlen, hogy a világrendszernek a Dél gyarmatmentes(ítő) néző­pontjából történő elgondolása kérdésessé teszi azt a hagyományos világ­rendszer-megfogalmazást, amelyik az Észak gondolkodóitól származik. Aníbal Quijano perui szociológus nyomán (1991; 1998; 2000) úgy foghat­juk föl a jelenlegi világrendszert, mint egy olyan sajátos hatalmi mintát kép­viselő heterogén történeti-szerkezeti totalitást, amelyet ő „gyarmati hatalmi mintának” [patrón de poder colonial] nevez. Ez a minta érvényesül a társadalmi létezés minden vetületén, amilyenek a szexualitás, a tekintély, a szubjektivitás és a munka (Quijano 2000). A XVI. század egy új globális hatalmi mintát indított el, amely a XIX. század végére kezdte lefödni az egész földtekét. Quijanónál egy lépéssel továbbhaladva, én úgy fogom föl a hatalom gyarmatiságát, mint a szexuális, politikai, episztemikus, gazda­sági, spirituális, nyelvi és faji uralmi és kizsákmányolási formák sokrétű és heterogén globális hierarchiáinak (heterarchiáinak) egybekapcsolását, vagy hogy az USA-ban ismeretes harmadik világbeli feminista fogalmat használjam: interszekcionalitását (Crenshaw 1989; Fregoso 2003). Az európai/nem-európai vízválasztó faji/etnikai hierarchiája keresztirányban új alakba rendezi az összes egyéb globális hatalmi szerkezetet. Az az újdonság a „hatalom gyarmatisága” látószögében, hogy ebben a rassz és a rasszizmus eszméje olyan szervező elvvé válik, amelyik képes a világrendszer összes sokrétű hierarchiájának a szerkezet-alakítására (Quijano 1993). Például a munka különböző formái, amelyek a kapitalis­ta fölhalmozáshoz igazodva tagolódnak világméretben, e faji hierarchia szerint vannak kiosztva; a kényszerű (vagy olcsó) munkát a nem-európai népek végzik a periférián, a „szabad bérmunkát” viszont a centrumban al­kalmazzák. A globális nemi hierarchiára szintén kihat a rassz: ellentétben a pre-európai patriarchiákkal, ahol minden nő alábbvaló volt a férfiaknál, az új gyarmati hatalmi mintában némelyik (európai származású) nő ma­gasabb státust és erőforrásokhoz való hozzájutást élvez, mint nem egy (nem-európai származású) férfi. A faj eszméje szervezi a világnépességet fölsőbb- és alsóbbrendű népek hierarchikus rendjébe, s ez egyik szervező elvévé válik a nemzetközi munkamegosztásnak és a globális patriarchális rendszernek. Ellentétben azzal, amilyennek az európai kitekintésben látszanak, a faj, a nem, a szexualitás, a spiritualitás és az episztemológia nem hozzáadott elemei a kapitalista világrendszer gazdasági és politikai szerkezeteinek, hanem csorbítatlan egészéhez tartozó, egybekapcsolt alkotórészei annak a terjedelmes-bonyodalmas „csomagnak”, aminek a neve európai modern/gyarmati/ kapitalista/patriarchális világrendszer (Grosfoguel 2002). Az európai patriarchiát és az európai szexualitás, ismeretelmélet és spiritualitás fogalmait a gyarmatosító terjeszkedés révén exportálták a világ többi részére, mint hegemonikus kritériumokat, hogy ezeknek megfelelőn azonosítsák, osztályozzák és patologizálják a világnépesség többi részét, fajilag fölsőbb- és alsóbbrendű rasszok hierarchiájába besorolva.

Az imént ismertetett elgondolás roppant következményeket von maga után, ezeket csak röviden említhetem itt:

1) Vége a régi eurocentrikus eszmének, miszerint a társadalmak nem­zetállami szinten, a termelési módok lineáris evolúciójának keretei közt fejlődnek át prekapitalistából kapitalistába. Mindnyájan be va­gyunk fogva egy kapitalista világrendszerbe, amely a világnépesség faji osztályozásának megfelelő, különböző munkaformákra tagolódik (Quijano 2000; Grosfoguel 2002).

2) Az alap és felépítmény régi marxista paradigmáját egy történeti­-heterogén szerkezet (Quijano 2000) vagy „heterarchia” helyettesíti (Kontopoulos 1993), azaz egy sokszoros hierarchiájú, egybekapcsolt tagozódás, amelyben a szubjektivitás és a társadalmi képzetvilág a világrendszer szerkezeteinek nem származéka, hanem alkotórésze (Grosfoguel 2002). Ebben a fogalmi rendben a rassz és a rasszizmus nem felépítményi vagy eszközrendszerhez tartozó valami, amelyet a tőkés fölhalmozás egyfajta átfogó logikájához hozzárendelnek, hanem a világméretű tőkés fölhalmozás alakító eleme. A „gyarmati hatalmi minta” olyan szervező elv, amelynek velejárója a társadalmi élet sok­féle vetületében gyakorolt kizsákmányolás és uralom, a gazdasági, szexuális vagy gender-viszonyoktól a politikai szervezetekig, szerke­zetekig vagy ismeretekig, az állami intézményekig és a háztartásokig (Quijano 2000).

3) A régi fölosztás kultúra és politikai gazdaságtan között, ahogy ez kifejeződik a posztkoloniális tanulmányokban és a politikai gazda­ságtani megközelítésekben, túlhaladottá vált (Grosfoguel 2002). A posztkoloniális tanulmányok akként fogják föl a kapitalista világrend­szert, mint amit elsődlegesen a kultúra alakított ki, míg a politikai gazdaságtan a gazdasági viszonyoknak tulajdonítja az elsődleges meghatározó szerepet. A „hatalom gyarmatiságából” kiinduló meg­közelítésben az, hogy mi az első, „a kultúra vagy a gazdaság”, afféle tyúk-tojás dilemma, amely elhomályosítja a kapitalista világrendszer összetettségét (Grosfoguel 2002).

4) A gyarmatiság nem egyenértékű fogalom a gyarmatosítással (kolonializmussal). Nem származéka vagy előzménye a modernitásnak. A gyarmatiság és a modernitás egyazon érme két oldala. Ahogy a nyugati ipari forradalmat a periféria kényszerű munkaformáira támasz­kodva vívták meg, úgy a modernitás új identitásai, jogai, törvényei és intézményei is – amilyenek a nemzetállam, a polgárjog és a demokrá­cia – a nem-nyugati népekkel való kölcsönhatás és e népek leigázása/ kizsákmányolása folyamatában alakultak ki.

5) A jelenlegi világrendszert „kapitalistának” nevezni legalábbis félreve­zető. Adva lévén a hegemonikus eurocentrikus „józan ész”, mihelyt a „kapitalizmus” szót használjuk, tüstént arra gondolnak az emberek, hogy a „gazdaságról” beszélünk. Csakhogy a „kapitalizmus” csupán egyike az „európai modern/gyarmati kapitalista/patriarchális világrend­szer” gyarmati hatalmi mintája sokszorosan összekapcsolt alakzatai­nak. Fontos, de nem kizárólagos alapállása. A jelenlegi világrendszer megdöntéséhez nem elég a világrendszer kapitalista oldalát eltörölni, minthogy ez egyéb hatalmi viszonylatokkal is egybekapcsolódik. E világrendszer átalakításának kulcsa: szétzúzni azt a történelmi-szer­kezeti heterogén totalitást, amelyet a világrendszer „gyarmati hatalmi mintájának” nevezünk.

6) Az antikapitalista gyarmatmentesítés és fölszabadítás nem szűkíthető le a társadalmi életnek csupán az egyik vetületére. Tágabb átalakítást követel meg: a modern/gyarmati világrendszer szexuális, gender-, spi­rituális, episztemikus, gazdasági, politikai, nyelvi és faji hierarchiáinak átalakítását. A „hatalom gyarmatiságának” látószöge azt követeli meg tőlünk, hogy ne leegyszerűsítő módon gondolkodjunk a társadalmi változásokról és a társadalom-átalakításról.

A globális gyarmatosítástól a globális gyarmatiságig

Nem gondolhatunk gyarmatmentesítésre úgy, hogy ez a hatalomnak valamely állam jogi-politikai határai között történő meghódítása, vagyis úgy, hogy valamely egyedülálló nemzetállam fölött szerzünk ellenőrzést (Grosfoguel 1996). A nemzetállami szinten történő hatalomátvétel régi nemzeti fölszabadítási és szocialista stratégiái nem elégségesek, mert a globális gyarmatiság nem szűkíthető le a gyarmati közigazgatás meg­létére vagy hiányára (Grosfoguel 2002), sem pusztán politikai/gazdasági hatalmi szerkezetekre. A XX. század egyik leghatásosabb mítosza az az elképzelés volt, hogy a gyarmati közigazgatás fölszámolása elvezet a világ gyarmatmentesítéséhez (dekolonizációjához). De pusztán csak egy „posztkoloniális” világ mítoszához vezetett el. A heterogén és sokrétű globális szerkezetek, amelyek bő 450 éves időszak alatt álltak föl mai helyükön, nem párologtak el a periféria jogi-politikai dekolonizációjával 50 év alatt. Ugyanazon „gyarmati hatalmi minta” uralma alatt élünk továbbra is. A jogi-politikai dekolonizációval a „globális gyarmatosítás” időszakából csupán a „globális gyarmatiság” jelenlegi időszakába mentünk át. Jóllehet a „gyarmati közigazgatást” szinte mindenütt eltörölték, s a periféria na­gyobb része politikailag független államokba szerveződött, a nem-európai népek még mindig goromba európai/euro-amerikai kizsákmányolás és uralom alatt élnek. A régi európai kontra nem-európai gyarmati hierar­chiák a helyükön maradnak, és odaköti őket ehhez a helyükhöz a „nem­zetközi munkamegosztás” és a világméretű tőkefölhalmozás (Quijano 2000; Grosfoguel 2002).

Ebben van a „gyarmatosítás” és a „gyarmatiság” közti különbségtétel lényege. A gyarmatiság teszi lehetővé számunkra, hogy megértsük: az uralom gyarmati formái, amelyeket a gyarmati kultúrák és struktúrák ter­meltek ki a modern/gyarmati kapitalista világrendszerben, továbbélnek a gyarmati közigazgatás megszűnte után is. A „hatalom gyarmatisága” kife­jezés arra a kulcsfontosságú szerkezetalakító folyamatra utal a modern/ gyarmati világrendszerben, amelyik a globális faji/etnikai hierarchiával betagolja a periféria helyeit a nemzetközi munkamegosztásba, a har­madik világ migránsait pedig besorolja az anyaországi globális városok faji/etnikai hierarchiájába. A periferikus nemzetállamok és nem-európai népek ma a „globális gyarmatiság” rezsimjét nyögik, amelyet az Egye­sült Államok erőszakol ki a Nemzetközi Valutaalap (IMF), a Világbank (IBRD), a Pentagon és a NATO révén. A peremövezetek (perifériák) gyarmati helyzetben maradnak még akkor is, ha már nincsenek gyarmati közigazgatás alatt.

A „gyarmati” jelző nem csupán a „klasszikus gyarmatosításra” vagy „belső gyarmatosításra” vonatkozik, és nem köthető leszűkítve a „gyar­mati közigazgatás” meglétéhez sem. Quijano tehát különbséget tesz gyarmatosítás és gyarmatiság között. Én a „gyarmatosítást” (kolonializmust) az olyan „gyarmati helyzetekre” való utalásként használom, amelyeket valaminő gyarmati közigazgatás jelenléte erőszakolt ki, ahogy a klasszikus gyarmatosítás időszakában történt, a „gyarmatiságot” pedig Quijano nyomán (1991; 1993; 1998) az olyan „gyarmati helyzetekre” a jelenben, amikor úgyszólván már kitörölték a kapitalista világrendszer­ből a gyarmati közigazgatást. „Gyarmati helyzeteken” tehát az alávetett rasszokba besorolt, illetve etnikai csoportok kulturális, politikai, szexuális és gazdasági elnyomását/kizsákmányolását értem az uralkodó faji/etni­kai csoportok által, akár gyarmati adminisztrációval, akár anélkül. Az öt évszázad európai gyarmati terjeszkedése és uralma nemzetközi munka­megosztást alakított ki európaiak és nem-európaiak között, s ez újrater­melődik a kapitalista világrendszer jelenlegi úgynevezett „posztkoloniális” szakaszában (Wallerstein 1979; 1995). Ma a kapitalista világgazdaság centrumtérségei döntően a fehér/európai/euro-amerikai társadalmakat jelentik, amilyenek Nyugat-Európa, Kanada, Ausztrália és az Egyesült Államok, míg a periferiális övezetek a korábban gyarmatosított nem-eu­rópai népeket. Japán az egyedüli kivétel, amely erősíti a szabályt. Japánt sosem gyarmatosították vagy uralták európaiak, s a Nyugathoz hasonló módon tevékenykedett saját gyarmatbirodalma kiépítésén. Kínát, bár sosem volt teljesen gyarmatosítva, a perifériára szorították olyan „gyar­mati közraktárak” használata révén, mint Hongkong és Makaó, valamint közvetlen katonai beavatkozásokkal.

A „világ dekolonizációjának” mítosza elhomályosítja azt, hogy foly­tonosság létezik a gyarmati múlt és a jelenlegi globális gyarmati/faji hierarchiák között, és segít láthatatlanná tenni a mai gyarmatiságot. Az utóbbi ötven évben ugyanis a periférikus államok, amelyek ma formá­lisan függetlenek, az uralkodó eurocentrikus liberális értekezésekhez igazodva (Wallerstein 1991a; 1995), fölépítették a „nemzeti identitás”, „nemzeti fejlődés” és „nemzeti szuverenitás” ideológiáit, s ez a „függet­lenség”, „fejlődés” és „haladás” illúzióját szülte. Csakhogy gazdasági és politikai rendszereik arculatát alárendelt helyzeteik alakították ki a kapitalista világrendszerben, amely egy hierarchikus nemzetközi munkamegosztás körül szerveződött (Wallerstein 1979; 1984; 1995). A világrendszer sokrétű és heterogén folyamatai s az eurocentrikus kultúrák elsöprő fölénye (Said 1979; Wallerstein 1991b; 1995; Lander 1998; Quijano 1998; Mignolo 2000) együtt hozzák létre a „globális gyarmatiságot” az európai/euro-amerikai népek és a nem-európai népek között. A „gyarmatiság” tehát összekapcsolódik a nemzetközi munkamegosztással, ámde nem egyszerűsíthető le ez utóbbira. Az eu­rópaiak és nem-európaiak globális faji/etnikai hierarchiája szerves része a kapitalista világrendszer nemzetközi munkamegosztása fejlődésének

(Wallerstein 1983; Quijano 1993; Mignolo 1995). Ebben a „független­ség utáni” korban az európaiak/euro-amerikaiak és a nem-európaiak közötti „gyarmati” tengely beágyazódott nem csak a kizsákmányolási viszonyokba (tőke és munka közti viszonyok) és az uralmi viszonyokba (anyaországi és periférikus államok közti viszonyok), hanem a szub­jektivitás és a tudás képződésébe is. Összegezve, az eurocentrikus mítoszba tartozik az, hogy úgynevezett „posztkoloniális” érában élünk, és hogy a világ – és kiváltképpen az anyaországi központi térségek – nem szorulnak már semmilyen gyarmatmentesítésre. Ebben a ha­gyományos meghatározásban a gyarmatiság a gyarmati közigazgatás meglétére szorítkozik. Csakhogy, amiként a perui szociológus, Aníbal Quijano (1993, 1998, 2000) a „hatalom gyarmatisága” látószögének meghatározásával rámutatott, még mindig gyarmati világban élünk, és szükséges kitörnünk a gyarmati viszonyokról alkotott szűk körű gondolkodási módjainkból, hogy megvalósíthassuk a befejezetlen és félbehagyott XX. századi gyarmati fölszabadulás álmát. Ez arra késztet bennünket, hogy új, gyarmatmentes, utópikus alternatívákat vegyünk szemügyre, meghaladva az eurocentrikus és „harmadik világbeli” fun­damentalizmusokat.

Posztkolonialitás és világrendszerek. Fölhívás párbeszédre

A modern/gyarmati világ újragondolása a gyarmati különbözőségből kiindulva módosítja paradigmáink fontos előföltevéseit. Itt én a „hata­lom gyarmatisága” látószögének a világrendszer és a posztkoloniális paradigmák számára adódó következményeit szeretném a középpontba állítani. A legtöbb világrendszer-elemzés arra összpontosít, hogy a nemzetközi munkamegosztás és a geopolitikai katonai összecsapá­sok mennyiben alakító részei a kapitalista fölhalmozási folyamatoknak világméretekben. Jóllehet én kiindulási pontként használom ezt a megközelítést, úgy vélem, a gyarmati különbözőség rákényszerít ben­nünket, hogy komolyabban vegyük a modern/gyarmati világ ideológiai/ szimbolikus stratégiáit és gyarmati/fajvédő [racist] kultúráját. A világ­rendszer-elemzés nemrégiben kifejlesztette a globális ideológiákra vo­natkoztatott „geokultúra” fogalmát. Csakhogy a „geokultúra” használata a világrendszerszerű megközelítésben az alap-fölépítmény marxista paradigmájának keretei között történik. Én e fölfogással szemben a globális ideológiai/szimbolikus stratégiákat és a gyarmati/fajvédő kultú­rát úgy fogom föl, mint a centrum-periféria viszony világméretű alakító elemét a tőkés fölhalmozási folyamattal és az államközi rendszerrel egyetemben. Ezek a különféle szerkezetek és folyamatok a heterogén, összetett és egybekapcsolt hierarchiák egyfajta „heterarchiáját” alkotják (Kontopoulos 1993), amellyel nem képes számolni az alap/fölépítmény paradigma.

A posztkolonialitás osztozik a világrendszer-megközelítéssel a fejlesz­téselmélet [developmentalism: az importárukra kivetett magas vámtarifákkal gyámolí­tott belsőpiac-fejlesztés gazdaságelmélete a „fejlődő országok” számára – a ford.], az eurocentrikus tudásformák, a nemek közti egyenlőtlenségek, a rassz-hierarchiák és a kulturális/ideológiai folyamatok kritikájában, amelyek erősítik a periféria alárendeltségét a kapitalista világrendszerben. De a két megközelítés kritikai belátásai különböző meghatározókra helyezik a hangsúlyt. Míg a posztkoloniális kritika a gyarmati kultúrát hangsúlyozza, a világrendszer-megközelítés a világméretű, végtelen tőkefölhalmozást. A posztkoloniális kritika a ha­tóközegre, a világrendszer-megközelítés pedig a struktúrákra helyezi a hangsúlyt. A posztkoloniális elmélet némely tudósa, mint Gayatri Spivak (1988) elismeri a nemzetközi munkamegosztás fontosságát mint a ka­pitalista rendszer alkotóelemét, miközben a világrendszer-megközelítés némelyik tudósa, köztük Immanuel Wallerstein, elismeri az olyan kultu­rális folyamatok fontosságát, amilyenek a rasszizmus és a szexizmus, mint amelyek a történelmi kapitalizmus bevett részei. Mindazonáltal a két tábor véleménye eltérő a kultúra versus gazdaság és a hatóerő versus szerkezet bináris oppozícióiról. Ez részben még a nyugati tudás „két kultúrájának” öröksége, amely a szellem és az anyag karteziánus dualizmusának előföltevésére támaszkodva elválasztja egymástól a természettudományokat és humán tudományokat.

A posztkoloniális elmélet képviselői kevés kivétellel a humaniórák olyan területeiről verbuválódnak, mint az irodalom, a retorika és a kul­túra-kutatások. Csak kevés tudós tűnik föl a posztkolonialitás területén a társadalomtudományokból, kiváltképp az antropológiából. Másfelől a világrendszer-tudósok főleg a társadalomtudományok olyan diszciplíná­iból kerülnek ki, mint a szociológia, antropológia, politikatudomány és közgazdaságtan. Nagyon kevesen csatlakoznak hozzájuk a humaniórák területeiről, kivéve a történészeket, akikben több a hajlam a világrend­szer-megközelítésre, az irodalom irányából viszont alig-alig érkezik oda valaki. Azokat a diszciplínákat emelem ki, amelyek elsöprő többségben vannak mindkét megközelítésmódban, mert úgy gondolom, hogy ezek a tudományági határok lényeges részei bizonyos elméleti különbözések­nek, amelyek a kétféle megközelítés között tapasztalhatók.

A posztkoloniális kritikai irányzat kulturális rendszerként írja le a kapita­lizmust. Úgy hiszik, hogy a kultúra olyan alkotóelem, amely meghatározza a globális kapitalizmusban a gazdasági és politikai viszonyokat (Said 1979). Másrészről, a legtöbb világrendszer-tudós a világméretű gazdasági viszonyokat hangsúlyozza a kapitalista világrendszer alakító elemeként. Ők úgy fogják föl a kulturális és politikai viszonyok egészét, mint a kapitalista fölhalmozási folyamatok eszközjellegű tartozékát vagy epifenomenonját [másodlagos tünetét – a ford.]. Tény, hogy a világrendszer-teoretikusok­nak nehézséget okoz a kultúra elméletbe foglalása, míg a posztkoloniális teoretikusoknak a politikai-gazdasági folyamatok fölfogásával vannak ne­hézségeik. Az a paradox helyzet áll elő, hogy számos világrendszer-tudós elismeri a kultúra fontosságát, de nem tudja, mit kezdjen vele, s azt sem, hogy s mint kellene ezt valamilyen nem leegyszerűsítő módon taglalni; míg számos posztkoloniális tudós elismeri a politikai gazdaságtan fontosságát, ám nem tudja, miként foglalja bele a kultúraelemzésbe anélkül, hogy vala­milyen „kulturalista” típusú redukcionizmus hibájába esne. Tehát e kétfajta szakirodalom a gazdasági leegyszerűsítés és a kulturalizmus veszélye kö­zött ingadozik. A posztkoloniális tanulmányok is, a világrendszer-elemzés is gyarmatmentesítő beavatkozásra szorul.

Azt javaslom, tekintsük a kultúra versus gazdaság dichotómiát afféle „tyúk vagy tojás” dilemmának, vagyis egy hamis dilemmának, ami abból ered, amit Immanuel Wallerstein a tizenkilencedik századi liberalizmus örökségének nevezett (Wallerstein 1991a, 4). Ebből az örökségből következik a gazdaság, a politika, a kultúra és a szociális szféra olyan elválasztása egymástól, mintha önálló területek volnának. Wallerstein szerint ezeknek az „autonóm” területeknek a kijelölése és olyan különálló tudásterületekben való megtestesítése, mint amilyen a politikatudomány, a szociológia, az antropológia és a közgazdaságtan a társadalomtu­dományokban, valamint a különféle diszciplínák a humaniórákban, a liberalizmusnak mint a modern világrendszer geokultúrájának a káros következménye. A világrendszer-elemzés kritikai méltatásában azt mondja Wallerstein:

A világrendszer-elemzés a tizenkilencedik századi társadalomtudo­mány kritikája szándékozik lenni. De nem teljes, hiányos kritika. Még nem sikerült megtalálnia a módját, hogy leküzdje a tizenkilencedik századi társadalomtudomány legtartósabb (és félrevezető) öröksé­gét, a társadalomelemzés három területre, három logikára, három szintre – gazdaságira, politikaira és társadalmi-kulturálisra – való fölosztását. Ez a háromság áll keresztbe előttünk, gránittorlaszként állva útját intellektuális előrehaladásunknak. Sokan vélik nem kielé­gítőnek, de szerintem még senki sem találta meg a módját, miként lehetne nélkülözni ezek nyelvezetét és velejáróit, amelyek némelyike helyes, a többségük viszont bajosan az. (1991a, 4).

Mindnyájan vissza-visszaesünk a három terület nyelvezetének használatába szinte valamennyi írásunkban. Ideje komolyan venni ezt a kérdést […] hamis mintákat követünk, és aláássuk saját érve­lésünket azzal, hogy efféle nyelvet használunk. Sürgősen hozzá kell kezdenünk alternatív modellek kidolgozásához. (1991a, 271).

Még ki kell fejlesztenünk az új gyarmatmentes nyelvet ahhoz, hogy érthetővé tegyük a modern/gyarmati világrendszer bonyolult folyamatait anélkül, hogy a régi három tartományra osztott, liberális nyelvezetre tá­maszkodnánk. Például az a tény, hogy a világrendszer-teoretikusok úgy jellemzik a modern világrendszert, mint világgazdaságot, sokakat arra a téves gondolatra vezetett, hogy a világrendszer-elemzés a rendszer úgynevezett „gazdasági logikája” elemzéséről szól. Pontosan ezt a fajta értelmezést igyekszik elkerülni Wallerstein a három autonóm tartományról adott bírálatában. De amiként maga Wallerstein is beismeri, a világrend­szer-elemzésben használt nyelv még mindig a tizenkilencedik századi társadalomtudomány régi nyelvezetéhez tapad; nagy kihívást jelent meglenni nélküle. Mi van akkor, ha a kapitalizmus olyan világgazdaság, amelyik nem valamely korlátolt értelemben vett gazdasági rendszer, hanem a Wallerstein-féle történelmi rendszer értelmében ekképpen határozható meg: „gazdasági, politikai és kulturális folyamatok integrált hálózata, amelyek összessége tartja egyben a rendszert” (Wallerstein 1991a, 230)? Új fogalmakat és új nyelvezetet kell találnunk ahhoz, hogy megértessük a gender-, rassz-, szexuális és osztályhierarchiák bonyolult egybekapcsolódását a modern/koloniális világrendszer globális geopo­litikai, geokulturális és geogazdasági [geo-economic] folyamataiban, ahol ezek a hierarchiák befolyásolják, integrálják, alakító elemükként tudják és egyúttal alakítják is a szakadatlan tőkefölhalmozást. Ahhoz, hogy új gyarmatmentes(ített) nyelvet találjunk ehhez a sokrétűséghez, „kívülre” kell kerülnünk paradigmáinkon, megközelítéseinken, diszciplí­náinkon és területeinken. Azt javaslom, vegyük górcső alá a „heterarchia” metateoretikus fogalmát, amelyet a görög teoretikus, szociológus és filozófus Kyriakos Kontopoulos munkált ki (1993), valamint az Aníbal Quijano által kidolgozott „hatalom gyarmatisága” fogalmát.

A heterarchikus gondolkodás (Kontopoulos 1993) kísérlet a társadalmi szerkezetek olyan új nyelvezettel történő fogalmi rendbetételére, amelyik szakít a XIX. századi társadalomtudomány liberális paradigmájával. A társadalmi szerkezetek régi nyelvezete egy zárt rendszer, vagyis olyan magában álló, átfogó logika, amelyik egy magában álló hierarchiát határoz meg. A történelmi rendszert úgy definiálni, mint „egymásba il­leszkedő hierarchiák” [nested hierarchy] rendszerét, ahogy Wallerstein javasolta a Gulbelkian Bizottság Nyitottá tenni a társadalomtudomá­nyokat [Open the Social Sciences] című beszámolójában, aláássa a világrendszer-megközelítést egy olyan metateoretikus modell folytatóla­gos használatával, amely zárt rendszereknek felel meg, s pontosan az ellenkezője annak, mint amivel a világrendszer-megközelítés próbálkozik. Ezzel szemben a heterarchia túllendít bennünket a zárt hierarchiákon a komplexitás, a nyitott rendszerek, a sokrétű és heterogén hierarchiák, a szerkezeti szintek és a szerkezetalakító logikák egybekapcsolásának nyelvezetébe. A „logikák” fogalma itt a sokszoros-sokrétű hatóerők stratégiáinak heterogén egymásba kapcsolódására vonatkoztatva, új meghatározásban szerepel. Arról van szó, hogy nincs sem autonóm logikatudomány, sem egyedülvaló logika, csakis sokrétű, heterogén, egy­bekapcsolódó és komplex folyamatok vannak egy egyedülvaló történeti valóságban. Sarkalatos fogalom itt az egybekapcsolódás [entanglement], rokon a Wallerstein-féle történelmi rendszerek fogalmával, amennyiben ezen „gazdasági, politikai és kulturális folyamatok integrált hálózata” ér­tendő. Mihelyt a sokrétű-sokszoros hierarchikus kapcsolatokat egymásba kapcsolódóknak tekintik, ahogy Kontopoulos, vagy integráltaknak, mint Wallerstein, nincs többé autonóm logika vagy tartomány. Az egyedülvaló logika a redukcionizmus kockázatát rejti magában, ami ellentétes a komplex rendszerek eszméjével, a sokrétű logika fogalma viszont a dualizmus kockázatát hordozza. Ezeknek az ontológiai kérdéseknek (a redukcionista/autonomista dilemmának) a megoldása a heterarchikus gondolkodásban az, hogy túllépünk a monizmus/dualizmus bináris oppozícióján, és egy keletkező [emergent] materializmusról beszélünk, amely sokrétű, egymásba kapcsolódott folyamatokat foglal magában külön­böző szerkezeti szinteken egy egyedülvaló történeti-anyagi realitásban (amelybe mint az anyagi valóság része, tartozik bele az, ami szimbolikus/ ideologikus). A heterarchia-elmélet csupán analitikai célokra tartja fönn az ilyen vagy olyan „logika” fogalmát, hogy bizonyos megkülönböztetéseket tegyen, vagy elvontan vizsgáljon bizonyos folyamatokat, amelyek egy konkrét történelmi áramlásba integrálva vagy belekapcsolva már eltérő szerkezeti következménnyel vagy jelentéssel bírnak. A heterarchikus gondolkodás kínálta nyelvezet Immanuel Wallerstein szerint olyan új gondolkodási mód, amelyik képes szakítani a liberális XIX. századi társadalomtudományokkal, és képes komplex, történelmi rendszerekre összpontosítani.

A „hatalom gyarmatisága” fogalma is segítségünkre lehet a kultúra versus gazdaság dilemmájának „gyarmatmentesítésében”. Quijano munkássága megmutatja, miképpen lehet új módon gondolkodni erről a dilemmáról, s túllép mind a posztkoloniális, mind a világrendszerszerű elemzésen. Latin-Amerikában a legtöbb függőségi elmélet előnyben ré­szesíti a gazdasági viszonyokat a társadalmi folyamatokban a kulturális és ideológiai meghatározottságok rovására. A kultúrát úgy értelmezi ez az iskola, mint ami eszközként szolgál a kapitalista fölhalmozási folyamatokban. A függőségkutatók és a világrendszer-elemzők sok mindent újrahasznosítottak az ortodox marxista megközelítés gazda­sági leegyszerűsítéseiből. Ez két problémához vezetett: először is a gyarmati/faji hierarchiák lebecsüléséhez, másodszor pedig az elemzés elszegényítéséhez, amennyiben nem tudtak magyarázatot adni a globális heterarchikus politikai-gazdasági folyamatok bonyodalmaira.

A függőségelméleti eszmék a modernitás-fogalmakhoz tartozó longue durée [hosszú időtartam] részeként értelmezendők Latin-Amerikában. Az önálló nemzeti fejlődés az egyik központi ideológiai témája volt a modern világrendszernek a XVIII. század vége óta. A függőségkutatók újratermelik azt az illúziót, hogy el lehet érni racionális szervezettséget és fejlettséget a nemzetállam ellenőrzése alatt. Ez ellentmond annak az álláspontnak, hogy a fejlettség és az elmaradottság strukturális viszonyok következménye a kapitalista világrendszerben. Bár a függőségkutatók (például Andre Gunder Frank) úgy határozták meg a kapitalizmust, mint a nemzetállamon túli globális rendszert, mégis azt hitték, hogy lehetséges a lekapcsolódás [to delink], vagyis a szakítás a világrendszerrel nemzet­állami szinten. Ebben benne rejlett az a föltevés, hogy egy szocialista forradalmi folyamat nemzeti szinten elszigetelheti az országot a globális rendszertől. De ma már tudjuk, hogy lehetetlen úgy átalakítani egy olyan rendszert, amelyik világméretben működik, hogy ezt a nemzetállam ellen­őrzésére/igazgatására bízzuk (Wallerstein 1992b). A nemzetállam által gyakorolt semmilyen „racionális” ellenőrzés nem képes megváltoztatni egy ország helyét a nemzetközi munkamegosztásban. A nemzetállam „racionális” tervezése és ellenőrzése hozzájárul a fejlesztés-teoretikusok illúziójához, miszerint nemzetállami szintről kiindulva lehetséges volna megszüntetni a kapitalista világrendszer egyenlőtlenségeit.

A kapitalista világrendszerben egy perifériás nemzetállam kísérlete­ket tehet a kapitalista világgazdaságba illeszkedésének átalakítására, kisebb részük még előre is léphet félperifériás pozícióba. De szakítani a világgazdasággal, vagy átalakítani az egész rendszert egy nemzetál­lam szintjéről, ez teljességgel túl van a lehetőségei határán (Wallerstein 1992a; 1992b). Ennélfogva egy globális problémának nem lehetséges nemzeti megoldása. Ezzel nem tagadjuk a nemzetállami szinten történő politikai beavatkozások fontosságát. Arról van szó, hogy nem a nem­zetállamot kell vizsgálatunk tárgyává tenni; meg kell értenünk, milyen korlátai vannak a politikai közbeavatkozásnak ezen a szinten egy olyan rendszer hosszú távra szóló átalakítása érdekében, amelyik világméret­ben működik. A nemzetállam, bár még fontos intézménye a történelmi kapitalizmusnak, korlátozott teret nyújt a radikális politikai és társadalmi átalakuláshoz. A periférián található kollektív cselekvőerőknek globális léptékre van szükségük ahhoz, hogy hatékony politikai beavatkozást hajthassanak végre a kapitalista világrendszerben. A nemzetállam alatti és fölötti társadalmi harcok tere a politikai beavatkozások stratégiai tere, amit gyakran mellőznek, amikor a mozgalmak gyújtópontjába a nemzet­államot állítják. A hatékony politikai közbeavatkozáshoz kulcsfontosságú a társadalmi mozgalmak többszörös lokális és globális kapcsolódásainak sora. A függőségkutatók nem vették ezt figyelembe, egyebek közt azért sem, mert hajlamosak voltak előnyben részesíteni elemzési tárgyuk egységeként a nemzetállamot, és megközelítésükben a gazdaságra helyezték a hangsúlyt. Ez elrettentő politikai következményekkel járt a latin-amerikai baloldalra és a függőségkutatás politikai projektumának hitelességére nézve.

A legtöbb függőségkutató és világrendszer-elemző számára a „gaz­daság” volt a társadalomelemzés előnyben részesített köre. Az olyan kategóriákat, mint a „nem” (gender) és a „rassz”, gyakorta mellőzték, s amikor használták őket, akkor is vagy osztály-, vagy gazdasági érde­kekre egyszerűsítve, instrumentalizálva tették ezt. Quijano (1993) egyike a kevés kivételnek. A „hatalom gyarmatisága” olyan fogalom, amelyik megkísérli egyetlen heterogén szerkezeti folyamat részeiként egybefogni a sokrétű viszonyokat, amelyekben kulturális, politikai és gazdasági folyamatok kapcsolódnak egymásba a kapitalizmusban mint történelmi rendszerben. A Quijano használta „strukturális heterogeneitás” fogalma nagyon közel áll a „heterarchia” föntebb tárgyalt fogalmához. A „gyar­matiság” fogalma, a világrendszer-elemzés fölfogásához hasonlóan, úgy értelmezi a két Amerika gyarmatosítási folyamatát és a kapitalista világgazdaság kialakítását, mint egyazon folyamat egymásba kapcso­lódó két részét. Ám a Quijano-féle „strukturális heterogeneitásba”, a világrendszerszerű megközelítéstől eltérőn, beleértendő egy globális faji/etnikai hierarchia kiépítése is, amely időben és térben szimultán folyamat volt a világméretben centrum-periféria viszonyokat létrehozó nemzetközi munkamegosztás kialakításával. Ennélfogva a kapitalista világrendszer kezdeti formációja, a tőke szakadatlan fölhalmozása rasszista, homofób és szexista globális ideológiákkal kapcsolódott össze. Az európai gyarmati terjeszkedést európai heteroszexuális fér­fiak vezényelték le. Bármerre jártak, mindenüvé exportálták kulturális előítéleteiket, a szexuális, gender-, osztály- és faji egyenlőtlenség kialakult heterarchikus szerkezeteit. Tehát a „heterarchikus rendszer” vagy „heterogén szerkezet” gyanánt értett „történelmi kapitalizmusban” a perifériának a szakadatlan tőkefölhalmozásba való bekebelezése folyamatát homofób, szexista és rasszista hierarchiák és értekezések alakították és tették bonyolultabbá. A világrendszer-elemzéssel szemben Quijano azt hangsúlyozza a „hatalom gyarmatisága” fogalmával, hogy nincs olyan áthidaló kapitalista fölhalmozási logika, amely eszközéül használva az etnikai/faji megoszlásokat, előtte járhatna a globális, koloniális, eurocentrikus kultúra kialakításának. A legtöbb világrend­szer-elemzést „instrumentalista” megközelítés jellemzi, reduktív logikát alkalmaz, s még mindig a tizenkilencedik századi társadalomtudomány régi nyelvezetének fertőzését hordozza. Quijano számára a rasszizmus a nemzetközi munkamegosztás és a világméretű tőkés fölhalmozás szervesen kapcsolódó alkotórésze. A „strukturális heterogeneitás” fogalmából velejárón következik, hogy a munka sokféle formái élnek együtt egyetlen történelmi folyamaton belül. Ellentétben az ortodox marxista megközelítésekkel, nincs lineáris egymásra következése a termelési módoknak (rabszolgaság, feudalizmus, kapitalizmus stb.). Latin-amerikai periférikus távlatból tekintve, általános trendnek vehető, hogy mindezek a munkaformák időben szimultán mód tagolódnak, térben pedig egymásba kapcsolódnak, s itt a munka „szabad” formáit a centrumhoz, vagyis az európai eredetű népességhez rendelik hozzá, a munka „kényszerű” formáit pedig a perifériához, vagyis a nem-európai népességhez. A világméretű kapitalista fölhalmozás úgy működik, hogy egyidejűleg alkalmaz különböző munkaformákat, és ezeket a „hatalom gyarmatisága” rasszista, eurocentrikus racionalitásának megfelelőn osztja föl, szervezi meg és osztja ki. Amellett Quijano számára nincs semmilyen lineáris teleológia a kapitalista fölhalmozás többféle formá­ja közt (vagyis: eredeti, abszolút és relatív, a marxista eurocentrikus elemzés szerint, ebben a sorrendben). Quijano számára a fölhalmozás sokféle formái szimultán módon együtt élnek, kortársak. A fölhalmozás „erőszakos” (az eurocentrikus marxizmusban „eredetinek” nevezett) és „abszolút” formái a nem-európai periférián, a „relatív” fölhalmozási for­mák pedig az európai centrumra jellemző „szabad” munka övezeteiben uralkodnak.

A másik probléma a kulturális és ideológiai mozgatóerők függőségel­méleti alábecsülésével az, hogy ez elszegényítette a függőségkutatók saját politikai gazdaságtani megközelítését. A kapitalista világrendszer politikai gazdaságtanának szerves alkotóelemei az ideologikus/szim­bolikus stratégiák, valamint az eurocentrikus tudásformák. A globális/ ideológiai stratégiák fontos szerkezetalakító folyamatát képezik a cent­rum-periféria kapcsolatoknak a kapitalista világrendszerben. Például a centrumállamok ideológiai/szimbolikus stratégiákat fejlesztenek ki azok­nak az „occidentalista” (Mignolo 1995) tudásformáknak a támogatására, amelyek előjogokat biztosítanak a „Nyugatnak mindenek fölött”. Ez világosan látható azokban a fejlesztéselméleti értekezésekben, amelyek az utóbbi ötven évben egyfajta „tudományos” ismeretformává léptek elő. Ez a fajta tudás előjogokat tulajdonít a Nyugatnak mint a fejlődés mintájának. A fejlesztéselméleti diskurzus gyarmati receptet kínál arra, hogyan váljanak mindenütt olyanná, amilyen a „Nyugat”.

Jóllehet a függőségkutatók küzdöttek az ilyen univerzalista/ occidentalista tudásformák ellen, úgy fogták föl ezt a tudást, mint egyfajta „fölépítményét” avagy epifenomenonját valaminő „gazdasági alapnak”. A függőségkutatók sohasem tekintették ezt a tudást Latin-Amerika politikai gazdaságtana szerves alkotórészének. Az olyan perifériaövezeteknek, mint Afrika vagy Latin-Amerika, afféle beállítása, hogy ezek „problémás régiók” vagy a „fejlődés elmaradott színterei”, az e földrészek kizsák­mányolásáért viselt európai és euro-amerikai felelősséget álcázta. „Patologikus” régiók konstruálása a periférián, szemben a „Nyugat” úgynevezett „normális” fejlődési sémáival, arra is jó volt, hogy még in­tenzívebb politikai és gazdasági közbeavatkozást igazoljon a birodalmi hatalmak részéről. A „más”-ként, „alulfejlettként”, „hátramaradottként” való (le)kezelése az anyaországi kizsákmányolást és uralmat igazolta a „civilizáló küldetés” nevében.

Az európai tudásnak tulajdonított fölsőbbrendűség az élet számos területén fontos oldala volt a hatalom gyarmatiságának a modern/ gyarmati világrendszerben. Az alávetettek tudását kirekesztették, kifelejtették, elhallgatták és/vagy mellőzték. Ez a megállapítás nem holmi autentikusságért folytatandó fundamentalista vagy esszencialista mentőmissziót követelő fölhívás. A lényeg az, hogy a tudástermelés folyamatának középpontjába kell állítani a gyarmati különbözőséget (Mignolo 2000). Az alávetettek ismeretei a hagyományos és a modern metszésvonalában levő ismeretek. Hibrid, transzkulturális formái ezek a tudásnak, nem pusztán a szinkretizmus vagy a „meszticizálódás” hagyományos értelmében, hanem az Aimé Césaire-féle „csodafegyve­rek” jelentésében, vagy amire én a rendszer ellen irányuló „fölforgató cinkosság” fogalmát alkalmaztam (Grosfoguel 1996). Az ellenállás olyan formái ezek, amelyek az uralkodó tudásformákat a határepisztemológiák szerint gondolkodó, alávetett alanyok nem-eurocentrikus racionalitása nézőpontjából alakítják át és ruházzák föl új jelentéssel. Ezek alkotják azt, amit Walter Mignolo (2000) a geopolitikai tapasztalatokból és a gyarmatiság emlékezetéből kiinduló modernitáskritikának nevez. Mignolo szerint (2000) olyan új terület ez, ahol érdemes további föl­fedező utakat tenni, részint azért, mert ez a modernitás/gyarmatiság új kritikai vetülete, részint pedig azért, mert ugyanakkor olyan térség, ahonnan még újonnan elgondolt utópiák várhatók. Ez fontos követ­kezményekkel jár a tudástermelésre. Vajon olyan új tudás termelése felé haladunk, amelyik megismétli, újratermeli az univerzalisztikus, eurocentrikus, isten-szeme-féle nézetet? Annak kijelentése, hogy az elemzendő egység a világrendszer, nem pedig a nemzetállam, persze, még nem egyenlő a világnak semleges, isten-szeme-féle nézetével. De mégis úgy hiszem, a világrendszer-elemzésnek szüksége van rá, hogy gyarmatmentesítse episztemológiáját azáltal, hogy komolyan veszi a gyarmati különbözőség alávetett oldalát: a periféria, a dolgozók, a nők, a rasszokba sorolt gyarmati alanyok, a homoszexuálisok, leszbikusok és a rendszerellenes mozgalmak oldalát a tudástermelés folyamatában. Ez annyit tesz, hogy bár a világrendszer-szemlélet a világot veszi az elemzés egységének, partikuláris nézőszögből gondolkodik a világban. A világrendszer-elemzés még nem találta meg a módját, miként emelje be az alávetettek ismereteit a tudástermelés folyamataiba. Enélkül nem lehetséges semmilyen tudás-gyarmatmentesítés és eurocentrizmuson túllépő utópiaalkotás. A társadalomtudományoknak a hatalom gyarmatiságával való cinkos együttműködése miatt a tudástermelésben és a birodalmi globális tervekben olyan új intézményes és nem-intézményes helyek kialakítására van szükség, ahonnan az alávetettek hallathatják szavukat, és meghallgatásra találhatnak.

Határgondolkodás

[„Az amerikai kultúrában a határ [frontier] fogalma különleges jelentőségű mind az irodalomban, mind a kritikai diskurzusban. […] [A] határvidék jelentősége először a domináns, angol-amerikai kultúra önmeghatározására szolgált: 1893-as tanulmányában Frederick Jackson Turner nemzetalakító tényezőnek tekintette, amely az amerikai identitás létrejöttében kulcsszerepet játszott. Ez az identitáskép, az euro-amerikai hegemónia diskurzusába ágyazva, mintegy felszívta a másságot, és részévé tette annak a homogén identitásnak, amely magába olvasztva megszüntette a különbözőséget. Éppen száz évvel Turner beszédének elhangzása után, az 1990-es években a határvidék fogalma köré új elméleti diskurzus szerveződött, a »határ« ismét történeti-irodalomkritikai fogalom lett. Az újabb felfogásban azonban szerepe nem egyfajta kohézió megteremtése, hanem »a különbözőség konstruálása és mobilizálása«. Esze­rint a »határ« egy olyan állapotra vonatkozik, amelynek a legfőbb jellemzője az etnikai, »faji« alapon létrejött különbözőségek megtapasztalása, illetve ezeknek az áthágása és/vagy együttes megélése. A »határvidékek-iskola« (borders school) létrehozói, Gloria Anzaldúa és José David Saldívar a chicano, vagyis a mexikói amerikai irodalom értelmezéséhez dolgozták ki azt a megközelítési módot, amely kiterjeszthető a többi etnikai irodalomról való beszédre is.” Vöő Gabriella: Nyugati utazás, avagy a tréfacsinálók történetei: az amerikai író és a hely szelleme (A szerk.)]

A modern/gyarmati kapitalista/patriarchális világrendszer eleddig a Nyu­gat által kitermelt kultúrát, tudást és ismeretelméletet részesítette előjo­gokban (Spivak 1988; Mignolo 2000). A világon semmilyen kultúra sem érintetlen az európai modernitástól. Abszolúte semmi sincs e rendszeren kívül. A Nyugat monologizmusa és monotopikus globális terve a felsőbb­rendűség álláspontjáról tekint le a másmilyen kultúrákra és emberekre, és süket a nem-nyugati világ kozmológiáira és ismeretelméleteire.

A kereszténység kikényszerítése avégett, hogy megtérítsék az úgyne­vezett vadakat és barbárokat a XVI. században, majd „a fehér emberre háruló teher” és a „civilizáló küldetés” parancsa a XVIII. és XIX. század­ban, a „fejlesztési tervek” előírásai a XX. században, újabban pedig, a XXI. században a katonai intervenciók birodalmi projektumai a „demokrá­cia” és az „emberi jogok” szólamaival álcázva – ezt mind militarizmussal és erőszakkal kényszerítették ki a modernitás hangzatos retorikájának álcája alatt, mondván, hogy meg kell menteni a másmilyeneket az ő bar­bárságuktól. Az eurocentrikus gyarmati kényszerlétre adott két válasz: a harmadik világ nacionalizmusa és fundamentalizmusa. A nacionalizmus eurocentrikus megoldásokat kínál egy eurocentrikus globális problémára. Belsőleg termeli újra „a hatalom gyarmatiságát” minden egyes nemzetál­lamban, és a nemzetállam eszméjét mint a társadalmi változás kitüntetett helyszínét dologiasítja (Grosfoguel 1996). A nemzetállam fölötti és alatti küzdelmeket nem veszik tekintetbe a nacionalista politikai stratégiákban.

Amellett a globális kapitalizmusra adott nacionalista válaszoktól új erőre kap a nemzetállam mint a modern/gyarmati kapitalista/patriarchális vi­lágrendszer par excellence politikai intézményi formája. A nacionalizmus ebben az értelemben cinkostársi viszonyban van az eurocentrikus gon­dolkodással és politikai szerkezetekkel. Másrészt, a különféle harmadik világbeli fundamentalizmusok egy esszencialista „tiszta külső térség” vagy „abszolút exterioritás” retorikájával válaszolnak a modernitásra. „Antimodern modern” erők ezek, az eurocentrikus gondolkodás bináris oppozícióit termelik újjá. Az eurocentrikus gondolkodás a „demokráciát” véli a nyugatiság természetes tartozékának, a harmadik világ fundamen­talizmusai pedig elfogadják ezt az eurocentrikus előföltevést, és úgy vélik, hogy a demokráciának semmi köze ahhoz, ami nem-nyugati. Innen nézve inherensen európai attribútum a demokrácia, a Nyugat előírása. Mind a kettő mellőzi azt a tényt, hogy számos elem, amit a modernitás részének tekintünk, így a demokrácia is, globális viszonylatban alakult ki Nyugat és nem-Nyugat között. Az európaiak sok mindent a nem-nyugati törté­nelmi rendszerekből vettek át utópikus gondolkodásukba, a gyarmatokon találkoztak ezekkel, és az európai modernitás részeként sajátították el őket. A harmadik világ fundamentalizmusai az eurocentrikus modernitás mint globális/birodalmi terv rájuk tukmálására egyfajta antimodern modernitással válaszolnak, ami éppoly eurocentrikus, hierarchikus, autoritárius és antidemokratikus, mint amaz.

Az egyik elfogadható megoldás az eurocentrizmus kontra fundamen­talizmus dilemmára az, amelyet Walter Mignolo – olyan chicano gon­dolkodók nyomán, mint Gloria Anzaldúa (1987) és José David Saldívar (1997) – „kritikus határgondolkodásnak” nevez (Mignolo (2000). A kritikus határgondolkodás az alávetettek episztemikus válasza az eurocentrikus modernitás-projektumra. A határ-episztemológusok ahelyett, hogy eluta­sítanák a modernitást, és visszahúzódnának valamiféle fundamentalista abszolutizmusba, a gyarmati különbözőség elnyomott és kizsákmányolt oldalán elhelyezkedő alávetettek világfölfogásából és ismeretelméletéből kiindulva alárendelve-befogadják/újradefiniálják a modernitás fölszabadí­tó szándékú retorikáját, a gyarmatellenes fölszabadító harc felé fordulnak, egy olyan világért indított harc felé, amelynek a lehetősége az Európára összpontosított modernitáson túl dereng föl. Amit a határgondolkodás elvégez, az egyfajta újra-meghatározása/alárendelve-befogadása pol­gárjognak, demokráciának, emberi jogoknak, humanitásnak, gazdasági viszonyoknak, túl azokon a szűk definíciókon, amelyeket az európai modernitás ír elő. A határgondolkodás nem modernségellenes fundamen­talizmus, hanem az alávetettek gyarmatmentes, transzmodern válasza az eurocentrikus modernitásra.

Jó példa erre a zapatisták harca Mexikóban. A zapatisták nem modernitásellenes fundamentalisták. Nem vetik el a demokráciát, és nem hátrálnak vissza valamiféle őslakos fundamentalizmusba. Ellenkezőleg, elfogadják a demokrácia fogalmát, de újradefiniálják a helyi őslakos gyakorlatból és világfölfogásból kiindulva, például akként, mint „engedel­meskedve parancsolást”, vagy úgy, mint „mindannyian egyenlők vagyunk, mert mind különbözők vagyunk”. Ebből el lehet jutni ahhoz a kérdéshez, hogy miképpen lehetséges meghaladni a birodalmi monológot, amelyet az Európa-centrikus modernitás vezetett be.

Transzmodernitás vagy kritikus kozmopolitanizmus mint utópikus projektum

Nem lehet elindítani semmilyen interkulturális Észak-Dél párbeszédet a hatalmi viszonyok gyarmatmentesítése nélkül a modern világban. Egy horizontális dialógus – szemben a Nyugat vertikális monológjával – átalakítást igényel a globális hatalmi szerkezetekben. Nem hihetünk semmilyen Habermas-féle konszenzusban avagy egyenlő horizontális kapcsolatban globálisan megosztott kultúrák és népek között, a gyar­mati különbözőség két pólusa között. De elkezdhetünk gondolkodni az eurocentrizmuson és a fundamentalizmuson túl fölépíthető alternatív világokról. A transzmodernitás a latin-amerikai fölszabadítás-filozó­fus Enrique Dussel utópikus projektuma a modernitás eurocentrikus változatának meghaladására (Dussel 2001). Szemben Habermas el­képzelésével, amelyben az volna az elvégzendő teendő, hogy be kell teljesíteni a modernitás hiányos és befejezetlen tervét, a Dussel-féle transzmodernitás arra irányuló tervezet, hogy beteljesítsük a XX. század befejezetlen és hiányos gyarmatmentesítési projektumát. Dussel az egyedülvaló, Európa-központú és globális tervként a világ többi részé­nek előírt modernitás helyett amellett érvel, hogy az Európa-centrikus modernitásra az alávetett kultúrák és a világszerte gyarmatosított népek episztemikus lokációiból jövő gyarmatmentesítő kritikák sokasága legyen a válasz. Walter Mignolo Dussel-értelmezésében a transzmodernitás egyenlő a „sokféleség mint egyetemes tervezet” elképzelésével, ami egyfajta „kritikai határgondolkodás” eredménye, mint episztemikus beavatkozás a különféle alávetettek részéről (Mignolo 2000). Ha a Ka­rib-térség gondolkodójától, Edward Glissanttól származó fogalom – a „diverzalitás” – Walter Mignolo-féle újra-meghatározását (2000) fogadjuk el, a modernitás problémáira az alávetettek episztemológiái képesek lehetnek a válaszok olyan „diverzalitását”, vagyis sokféleségét adni, ami elvezet a „transzmodernitáshoz”.

Dussel szerint fölszabadítás-filozófia csakis más kultúrákkal párbe­szédet folytató minden egyes kultúra kritikus gondolkodóitól származhat. Az egyik ehhez kapcsolódó föltételes következtetés az, hogy a demok­ráciának, a polgárjogoknak vagy a nők fölszabadulásának a különböző formái csakis akkor jöhetnek létre, ha a helyi alávetett ismeretelméletek adnak alkotó válaszokat az ezekkel kapcsolatos kérdésekre. Például, a nyugati nők nem írhatják elő a maguk fölszabadulás-fogalmát az iszlám nők számára. A nyugati emberek nem tukmálhatják rá a maguk fölszaba­dítás-fogalmát a nem-nyugati népekre. Ez nem valamiféle fölhívás arra, hogy fundamentalista vagy nacionalista megoldást keressünk a gyarma­tiság makacs továbbélésére, sem pedig valamiféle elszigetelt vidékies partikularizmus bátorítása. Fölhívás ez kritikus határgondolkodásra, olyan gyarmatmentesített „transzmodern világ” felé vezető stratégia vagy mechanizmus mint egyetemes projektum követelése, amelyik túllendít bennünket az eurocentrizmuson és fundamentalizmuson.

Az „európai/euro-amerikai, kapitalista/patriarchális modern/gyarmati világrendszer” utóbbi 510 éve alatt a XVI. századi „térj át, vagy lövök”-től a XIX. századi „civilizálódj, vagy lövök”-ön, a XX. századi „fejlődj, vagy lövök”-ön át a XX. századvégi „neoliberalizálódj, vagy lövök”-ig meg a XXI. század eleji „demokratizálódj, vagy lövök”-ig jutottunk el. Sosem létezett tisztelet és elismerés az őslakos, afrikai, iszlám vagy egyéb nem-európai demokráciaformák iránt. Egyedül csak a demokrácia liberális formáját fogadták és ismerték el jogosultnak. Elutasították a demokratikus másság formáit. Ha a nem-európai népesség nem fogadta el az euro-amerikai liberális demokrácia kereteit, akkor erőszakkal kényszerítették rájuk a civilizáció és a haladás nevében. A demokrácia fogalma transzmodern formában fölújításra szorul avégett, hogy a liberális demokráciától, va­gyis a demokrácia nyugati népfaj- meg kapitalista-központú formájától megszabadítva, gyarmatmentessé lehessen tenni.

Dussel radikalizálja a Lévinas-féle „exterioritás” fogalmát, és rejtett ra­dikális hatóerőt lát azokban a viszonylagosan külső terekben, amelyeket nem teljesen gyarmatosított az európai modernitás. Ezek a külső terek nem tisztán vagy abszolút módon külsők. Az európai modernitás hatására vagy éppen általa jöttek létre, csak épp sohasem váltak teljesen az alá­rendeltjeivé vagy az eszközeivé. Ennek a viszonylagos „exterioritásnak” avagy peremvidéknek a tudás-geopolitikájából keletkezik most a „kritikai határgondolkodás” mint modernitáskritika, s irányul a sokféle és külön­böző etiko-politikai projektumoknak egyfajta pluriverzális (Mignolo 2000), transzmodern világa felé, amelyben létezhet egy bizonyos valóságosan horizontális párbeszéd és eszmecsere a világ összes népei között. Ám ahhoz, hogy ez az utópikus elképzelés megvalósuljon, alapvető követel­mény átalakítani a modern/gyarmati kapitalista/patriarchális világrendszer jelenleg „gyarmati hatalmi mintát” érvényesítő uralmi és kizsákmányolási rendszereit.

Antikapitalista harcok ma

A gyarmatiság káros befolyása, mindahány kifejeződésében a különböző – globális, nacionális, lokális – szinteken, hasonlóképp a gyarmatiság eurocentrikus tudásanyaga is, világszerte visszatükröződött a rendszer­ellenes mozgalmakban és az utópikus gondolkodásban. Ezért hát a meg­újult baloldal projektumának az első föladata az, hogy szembeforduljon ne csupán a jobboldal, de a baloldal eurocentrikus gyarmatiságával is. Hiszen, például, számos baloldali projektum alábecsülte a faji/etnikai hierarchiákat, és reprodukálta a fehér/eurocentrista uralmat a nem-eu­rópai népek fölött a maga szervezetein belül és a netán ellenőrzése alá került állami szerkezetek irányításában. A nemzetközi baloldal sosem kezelte mélyen gyökerező problémaként a faji/etnikai hierarchiákat, amelyek kiépültek az európai gyarmatosító terjeszkedés alatt, s amelyek még mindig jelen vannak a világméretű „hatalom gyarmatiságában”. Semmilyen radikális projektum nem lehet sikeres e gyarmati/faji hierar­chiák lebontása nélkül. A gyarmatiság problémájának alábecsülése nagy mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a népek kiábrándultak a baloldali projektumokból. A demokráciát (akár liberális, akár radikális) nem lehet maradéktalanul beteljesíteni, ha a gyarmati/rasszista mozgatóerő má­sodosztályú állampolgárok szintjére szorítja le a népesség nagy részét, némely esetben a nagy többségét.

Az itt bemutatott látószög nem az „identitáspolitika” védelme. Az alávetettségi identitások episztemikus kiindulási pontként szolgálhatnak az eurocentrikus paradigmák és gondolkodásmódok radikális bírála­tához. De az „identitáspolitika” nem egyenértékű az episztemológiai mássággal. Az „identitáspolitika” látótere korlátozott, s nem terjedhet ki a rendszer és ennek gyarmati hatalmi mintája radikális átalakításáig. Miután a modern/gyarmati világban minden modern identitás a hatalom gyarmatiságának a terméke, ezek védelmezése korántsem annyira fölforgató jellegű, mint ránézésre látszik. A „fekete”, „indián”, „afrikai” vagy az olyan nemzeti identitások, mint „kolumbiai”, „kenyai” vagy „francia”, egytől-egyig gyarmati képződmények. Ezeknek az identitá­soknak a védelmezése szolgálhat némiképpen haladó célt, aszerint, hogy mi forog kockán bizonyos összefüggésekben. Például valamely imperialista invázió elleni harcban vagy a fehér fölsőbbrendűséggel szembeni antirasszista küzdelmekben szolgálhatnak ezek az identitások arra, hogy egyesítsék az elnyomott népet a közös ellenség ellen. De az identitáspolitika csak egy-egy csoport célkitűzését követheti, és a rend­szeren belül követel egyenlőséget, viszont nem fejleszt ki radikális an­tikapitalista harcot a rendszer ellen. A kizsákmányolás rendszere döntő fontosságú beavatkozási tér, amely tágabb szövetségeket követel meg, nem csupán faji meg gender-frontvonalak mentén, hanem az osztályok frontvonalai mentén is, valamint a különböző elnyomott csoportok között, a társadalmi egyenlőség fogalmának radikalizálása köré szervezetten. Az eurocentrikus modernitás korlátolt, elvont és formális egyenlőség-fo­galma helyett azonban itt az az eszme kerül a középpontba, hogy ki kell terjeszteni az egyenlőség fogalmát az elnyomás minden viszonylatára, a faji, az osztály-, a szexuális vagy a gender-elnyomatásra egyaránt. A fölszabadulás új jelentés-univerzuma avagy új elképzelése híjával van egy közös nyelvnek, dacára az elnyomás kulturális és formális sokféleségének. Erről a közös nyelvezetről gondoskodhat az olyan föl-szabadítási fogalmak radikalizálódása, amelyek a régi modern/gyarmati mintákból származnak, amilyenek a szabadság (sajtó-, vallás- vagy szó­lásszabadság), az egyéni szabadságok vagy a társadalmi egyenlőség, és ezek hozzákapcsolása a politikai, episztemikus, gender, szexuális, spirituális és gazdasági hatalmi hierarchiák radikális, globális léptékben történő demokratizálásához.

Quijano (2000) javaslata a „hatalom társadalmasítására” szem­ben a „termelés állami nacionalizálásával”, döntő fontosságú itt. Az „államszocialista” vagy „államkapitalista” projektumok helyett, amelyek az államigazgatásra és a hierarchikus hatalmi szerkezetekre összpon­tosítanak, a „hatalom társadalmasításának” stratégiája a társadalmi lét minden körében előnyben részesíti a közhatalom kollektív formáiért vívott globális és helyi küzdelmeket.

Közösségek, vállalatok, iskolák, kórházak és minden intézmény, amely mostanában szabályozza a társadalmi életet, kerüljön a nép önigazga­tása alá abból a célból, hogy kiterjessze a társadalmi egyenlőséget és a demokráciát a társadalmi lét minden területére. Alulról jövő fölhatalmazási és radikális demokratizálási folyamat ez, amely nem zárja ki globális közintézmények kialakítását a termelés, az egészségügy és az erőfor­rások világméretű demokratizálása és szocializálása végett. A hatalom társadalmasításával velejárna a nemzeti vagy állami határokon túllépő globális intézmények kialakítása, hogy ezek szavatolják a társadalmi egyenlőséget és igazságosságot a világ erőforrásainak kiaknázásában, újratermelésében és elosztásában. Ebből következnék valamilyen for­májú önigazgató, demokratikus globális szervezet mint afféle kollektív globális hatóság a társadalmi igazságosság és a társadalmi egyenlőség biztosítására világméretekben. A hatalom társadalmasítása helyi és glo­bális szinten magában foglalná egy olyan közhatóság megalakítását is, amely kívül esik az állami struktúrákon, és épp ellenük irányul.

Quijano, a régi Andok-beli őslakos közösségekre és az új városi mar­ginális közösségekre alapozva, ahol a viszonosság [reciprocity] és a szolidaritás a fő formái a társadalmi kölcsönhatásnak [social interaction], utópikus hatóerőt lát egy olyan társadalmi-magánemberi alternatívában a magántulajdonnal szemben és egy nem-állami-közemberi alternatívában [social private alternative to private property and an alternative non-state public], amelyik túllép a „magán” és a „köz” kapitalista/szocialista eurocentrikus fogalmain. Ez a bizonyos nem-állami, de közösségi (szem­ben az állami és a közösségi egyenlőségével a liberális és szocialista ideológiában) Quijano szerint nincs ellentmondásban a társadalmi, de magánjellegűvel (szemben a kapitalista társasági magántulajdonnal). A társadalmi-magánemberi és ennek intézményes nem-állami közhatósága nincs ellentmondásban a személyes/individuális szabadságjogokkal és a kollektív fejlesztéssel. Az egyik probléma a liberális és szocialista tárgya­lásmódokkal éppenséggel az, hogy az állam mindig olyan közhatósági intézmény, amelyik, ha fejlődésről-fejlesztésről van szó, ellentmondásban van az alternatív „magán” és „egyéni” növekedéssel.

A fejlesztéselméleti projektumok, amelyek a politikai változásokra fókuszálnak a nemzetállam szintjén, elavultak a mai világgazdaságban, és fejlődési illúziókhoz vezetnek. Egy olyan uralmi és kizsákmányolási rendszernek, amelyik világméretben működik, mint a kapitalista világrend­szer, nem létezhet „nemzeti megoldása”. Globális problémát nem lehet nemzetállami szinten megoldani. Tehát a modern/gyarmati kapitalista/pat­riarchális világrendszer megköveteli a gazdagság Délről Északra irányuló folyamatos transzferének eltörlését és a gazdagság Északról Délre tartó globális újraelosztásának és átirányításának intézményesítését. A „kisa­játításból eredő fölhalmozás” (Harvey 2003) évszázadai után az Észak olyan gazdagságot és erőforrásokat tart összpontosítva magánál, amelyek a Dél számára hozzáférhetetlenek. A gazdagság globális, Északról Délre irányuló újraelosztó mechanizmusait nemzetközi szervezetek közvetlen beavatkozásával és/vagy a globális tőkeáramlás megadóztatásával lehet­ne életbe léptetni. Ez azonban globális gyarmatmentesítő hatalmi harcot követelne világméretben a globális gyarmati hatalmi minta átalakításáért s következésképp a modern/gyarmati kapitalista/patriarchális világrendszer átalakításáért. Észak vonakodik osztozkodni a nem-európai munka révén Délről származó, ez utóbbinak az előbbi által megvalósított több évszá­zados kizsákmányolása és leigázása után kitermelt, összpontosított és fölhalmozott gazdagságon. A neoliberális politika még ma is a folytatását jelenti az említett „kisajátításból eredő fölhalmozásnak”, ami az európai gyarmati terjeszkedés által kezdődött a két Amerika meghódításával a XVI. században. Világméretekben számos periferikus országot meg­fosztottak nemzeti vagyonától és erőforrásaitól a neoliberalizmus utóbbi húsz éve során a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank fölügyelete és közvetlen beavatkozása alatt. Ezek a politikák oda vezettek, hogy számos ország csődbe jutott a periférián, a vagyonokat pedig átutalták Délről az északi transznacionális társaságokhoz és pénzintézetekhez. A periferikus régiók mozgástere nagyon korlátozott, minthogy a periferikus nemzetek szuverenitását kényszerrel korlátozza a globális államközi rendszer. Összegezve, a globális egyenlőtlenségek föloldásához antikapitalista glo­bális gyarmatmentesítő, utópikus alternatívákat kell elképzelni, túllépve a gyarmatosító és nacionalista, eurocentrikus-fundamentalista és harmadik világbeli fundamentalista bináris gondolkodáson.

Irányvétel valamely „radikális, egyetemes, gyarmatmentes, antikapita­lista sokféleség” projektuma felé

A közös kritikai gyarmatmentesítő nyelv iránti szükséglet olyan egyete­messég-formát követel, amelyik immár nem monologikus, monotopikus, birodalmi globális/egyetemes terv, akár jobbról, akár balról, amit meg­győzéssel vagy erőnek erejével rákényszerítenek a világ többi részére a haladás vagy a civilizáció nevében. Ezt az új egyetemesség-formát mint fölszabadítási projektumot „radikális, egyetemes, gyarmatmen­tes, antikapitalista sokféleségnek” [diversality] nevezem. Szemben az eurocentrikus ismeretelméletek elvont általánosságaival, amelyek alávetetten magukba besorolják/fölhígítják a különösséget, a „radikális, egyetemes, gyarmatmentes, antikapitalista sokféleség” olyan konkrét általános, amelyik gyarmatmentes egyetemesség kiépítésén fáradozik, tiszteletben tartva a sokféle helyi különösséget a patriarchia, a kapita­lizmus, a gyarmatiság és az eurocentrikus modernitás elleni harcban, amit valamely gyarmatmentes episztemikus/etikai történeti projektum sokfélesége nevében vív meg. Ez a Dussel-féle „transzmodernitás” és a Quijano-féle „hatalom társadalmasítása” egybeolvadása. A Dussel-féle „transzmodernitás” ahhoz vezet bennünket, amit Walter Mignolo (2000) úgy jellemzett, hogy „sokféleség mint egyetemes projektum” az eurocentrikus modernitás gyarmatmentesítésére, míg a Quijano-féle hatalom-társadalmasítás fölhívást jelent egy új formájú radikális anti­kapitalista, egyetemes világelképzelésre, amely a marxista/szocialista távlatalakítást gyarmatmentesíti, megszüntetve annak eurocentrikus korlátait. A közös nyelvnek antikapitalistának, antipatriarchálisnak, an­tiimperialistának kell lennie, és a hatalom gyarmatisága ellenében egy olyan világ felé irányulónak, ahol a hatalom társadalmasítva van, de amely világ nyitva áll a hatalom társadalmasítása intézményes formáinak sokfélesége előtt, attól függőn, hogy a világszerte alávetett csoportok mi­lyen különböző gyarmatmentes episztemikus/etikai válaszokat fogalmaz­nak meg. A Quijano-féle fölhívás a hatalom egyfajta társadalmasítására megint egy olyan újabb elvont általánossá válhat, ami globális tervhez vezet, hacsak nem történik meg transzmodern nézőpontból történő újra-meghatározása és új alakzatba rendezése. Az antikapitalista harcok és a hatalom társadalmasításának formái, amelyek az iszlám világban kelet­keznek, nagyon elütők lehetnek azoktól, amelyek a két Amerika őslakos népeinél vagy a bantu népeknél születnek Nyugat-Afrikában. Mindezek egyetértőleg osztoznak a gyarmatmentes antikapitalista, antipatriarchális és antiimperialista projektumban, de elütő intézményi formákat és kon­cepciókat szolgáltatnak a hatalom társadalmasítása projektumához a maguk különböző, sokféle ismeretelméletei szerint. Újabb változatával előállni a XX. század eurocentrikus szocialista globális tervének, vala­milyen egyoldalú eurocentrikus episztemikus központból kiindulva, az ilyesmi csak megismételné a hibákat, amelyek globális katasztrófába ta­szították a baloldalt. Fölhívás ez egy olyan egyetemességre, amely úgy univerzális, hogy valójában pluriverzális (Mignolo 2000), olyan konkrét általános, amely magába foglal minden „transzmodern, gyarmatmentes hatalom-társadalmasítás” irányába vezető episztemikus különösséget. Ahogy a zapatisták mondják, „harcolni kell egy olyan világért, ahol le­hetségesek másmilyen világok”.

(Fordította: Csala Károly)

A fordítás alapja: Eurozine 2008. július 4. http://www.eurozine.com/articles/2008-07-04-grosfoguel-en.html . A tanulmány spanyol nyelvű eredetije: Tabula Rasa (Bogota, Kolumbia), 4. sz. 2006. január-június, 17-48. http://www.revistatabularasa.org/numero_cuatro/grosfoguel.pdf

Hivatkozott irodalom

Alarcón, Norma 1983: Chicana Feminist Literature. A Re-Vision through Malintzín/ or Malintzín: Putting Flesh Back on the Object. In: Cherrie Moraga – Gloria Anzaldúa (Eds.): This Bridge Called my Back: Writing by Radical Women of Color. New York, Kitchen Table/Women of Color, 182-190.

Anzaldúa, Gloria 1987: Borderlands/La Frontera: The New Mestiza. San Francis­co, Spinsters/Aunt Lute

Castro-Gómez, Santiago 2003: La Hybris del Punto Cero: Biopolíticas imperiales y colonialidad del poder en la Nueva Granada (1750-1810). (publikálatlan kézirat) Bogotá (Colombia), Instituto Pensar, Universidad Javeriana

Collins, Patricia Hill 1990: Black Feminist Thought: Knowledge, Consciousness and the Politics of Empowerment. New York, Routledge, Chapman and Hall

Crenshaw, Kimberle 1989: Demarginalizing the Intersection of Race and Sex: A Black Feminist Critique of Antidiscrimination Doctrine, Feminist Theory, and Antiracist Politics. In: Feminism in the Law: Theory, Practice, and Criticism. University of Chicago, Legal Forum, 139-67.

Dussel, Enrique 1977: Filosofía de Liberación. México, Edicol

Dussel, Enrique 1994: 1492: El encubrimiento del Otro: Hacia el origen del „mito de la modernidad”. La Paz (Bolívia), Plural Editores

Dussel, Enrique 2001: Hacia una Filosofía Política Crítica. Bilbao (España), Desclée de Brouwer

Enloe, Cythia 1990: Banana, Beaches and Bases: Making Sense of International Politics. Berkeley, University of California Press

Fanon, Frantz 1967: Black Skin, White Masks. New York, Grove Press

Fregoso, Rosa Linda 2003: Mexicana Encounters: The Making of Social Identities in the Borderlands. Berkeley, University of California Press

Grosfoguel, Ramón 1996: From Cepalismo to Neoliberalism: A World-System Approach to Conceptual Shifts in Latin America. In: Review, Vol. 19 No. 2, 131-154.

Grosfoguel, Ramón 2002: Colonial Difference, Geopolitics of Knowledge and Global Coloniality in the Modern/Colonial Capitalist World-System. In: Review, Vol. 25 No. 3, 203-224.

Grosfoguel, Ramón 2005: The Implications of Subaltern Epistemologies for Global Capitalism: Transmodernity, Border Thinking and Global Coloniality. In: William I. Robinson – Richard Applebaum (Eds): Critical Globalization Studies. London Routledge

Grosfoguel, Ramón 2006a: From Postcolonial Studies to Decolonial Studies: Decolonizing Postcolonial Studies. A Preface. In: Review, Vol. 29.

Grosfoguel, Ramón 2006b: World-System Analysis in the Context of Transmodernity, Border Thinking and Global Coloniality. In: Review, Vol. 29.

Haraway, Donna 1988: Situated Knowledges: The Science Question in Feminism and the Privilege of Partial Perspective. In: Feminist Studies 14, 575-599.

Harvey, David 2003: The New Imperialism. Oxford – New York, Oxford University Press

Kontopoulos, Kyriakos 1993: The Logic of Social Structures. Cambridge, Camb­ridge University Press

Lander, Edgardo 1998: Eurocentrismo y colonialismo en el pensamiento social latinoamericano. In: Roberto Briceño-León – Heinz R. Sonntag (Eds.): Pueblo, época y desarrollo: la sociología de América Latina. Caracas, Nueva Sociedad, 87-96.

Maldonado-Torres, Nelson 2006: Against War. Durham, Duke University Press

Mallon, Florencia 1994: The Promise and Dilemma of Subaltern Studies: Perspectives from Latin American History, In: American Historical Review 99, 1491-1515.

Moraga, Cherrie – Anzaldúa, Gloria (Eds.) 1983: This Bridge Called My Back: Writing by Radical Women of Color. New York, Kitchen Table/Women of Color

Mignolo, Walter 1995: The Darker Side of the Renaissance: Literacy, Territoriality and Colonization. Ann Arbor, The University of Michigan Press

Mignolo, Walter 2000: Local Histories/Global Designs: Essays on the Coloniality of Power, Subaltern Knowledges and Border Thinking. Princeton, Princeton University Press

Mittelman, James H. 1997: Globalization: Critical Reflections. Boulder – London, Lynne Rienner

Moore, Carlos 1988: Castro, the Blacks and Africa. Los Angeles Centre for Afro-American Studies at University of California

Quijano, Aníbal 1991: Colonialidad y Modernidad/Racionalidad. In: Perú Indígena 29, 11-21.

Quijano, Aníbal 1993: „Raza”, „Etnia” y „Nación” en Mariátegui: Cuestiones Abiertas. In: Roland Forgues (Ed.): José Carlos Mariátegui y Europa: El Otro Aspecto del Descubrimiento. Lima (Perú), Empresa Editora Amauta S.A., 167-187.

Quijano, Aníbal 1998: La colonialidad del poder y la experiencia cultural Latinoamericana. In: Roberto Briceño-León – Heinz R. Sonntag (Eds.): Pueblo, época y desarrollo: la sociología de América Latina. Caracas, Nueva Sociedad, 139-155.

Quijano, Aníbal 2000: Coloniality of Power, Ethnocentrism, and Latin America. Nepantla Vol. 1, No. 3, 533-580.

Quijano, Aníbal – Wallerstein, Immanuel 1992: Americanity as a Concept, or the Americas in the Modern World-System. In: International Journal of Social Sciences 134, 583-591.

Robertson, Roland 1992: Globalization. London, Sage Publications

Said, Edward 1979: Orientalism. New York, Vintage Books

Rodriguez, Ileana 2001: Reading Subalterns Across Texts, Disciplines, and Theories: From Representation to Recognition. In: Ileana Rodriguez (Ed.): The Latin American Subaltern Studies Reader. Durham – London, Duke University Press

Saldívar, José David 1997: Border Matters. Berkeley, University of California Press

Sassen, Saskia 1998: Globalization and its Discontents. New York, New Press

Spivak, Gayatri 1988: In Other Worlds: Essays in Cultural Politics. New York,

Routledge, Kegan and Paul. Vila, Carlos M. 1992: La Costa Atlántica de Nicaragua. México, Fondo de Cultura Económica

Wallerstein, Immanuel 1974: The Modern World-System. New York, Academic Press

Wallerstein, Immanuel 1979: The Capitalist World-Economy. Cambridge – Pa­ris, Cambridge University Press – Editions de la Maison des Sciences de l'Homme

Wallerstein, Immanuel 1984: The Politics of the World-Economy. Cambridge -Paris, Cambridge University Press – Editions de la Maison des Sciences de l'Homme

Wallerstein, Immanuel 1991a: Unthinking Social Science. Cambridge, Polity Press

Wallerstein, Immanuel 1991b: Geopolitics and Geoculture. Cambridge – Pa­ris, Cambridge University Press – Editions de la Maison des Sciences de l'Homme

Wallerstein, Immanuel 1992a: The Concept of National Development, 1917-1989: Elegy and Requiem. In: American Behavioral Scientist Vol. 35, No. 4/5 (March-June), 517-529.

Wallerstein, Immanuel 1992b: The Collapse of Liberalism. In: Ralph Miliband – Leo Panitch: The Socialist Register 1991. London, The Merlin Press, 96-110.

Wallerstein, Immanuel 1995: After Liberalism. New York, The New Press

Semmi meglepő nincsen abban, hogy a Beatles együttes végül feloszlott. Ahogy mondani szokás: előre borítékolva volt, még akkor is, ha utólag mindig könnyű bölcsnek mutatkozni. A popkultúra emelkedésekből és zuhanásokból áll. Üstökösök tűnnek föl, hogy aztán meteorként hulljanak alá, netán fekete lyukként tűnjenek el a feledés sötétjében. A pop és a rock akkor még alig tizenöt éves története már a Beatles idején is szép számmal hozott példát arra, hogy milyen könnyű lebukni a csúcsról, és eltűnni a süllyesztőben. A műfaj az 1960-as évek második felében külö­nösen látványosan átalakult: a régi sztárok kikoptak, velük együtt eltűnt a régi hangzás (technikai értelemben is: 1968-ban a gitárok is másként szóltak, mint mondjuk 1964-ben), helyettük új szólamok, új profilok és hozzájuk kapcsolódóan új előadók bukkantak elő. Az évtized végére nagyon úgy tűnt, hogy a Beatles sem kivétel – ők is képtelenek kilépni a popzenére jellemző folytonos körforgásból, és bármennyire is fényesen ragyogott a csillaguk, néhány év múlva ugyanúgy nem fognak emlékezni rájuk, ahogyan a velük egy időben rajtolt pályatársaikra sem. Később minden egész másként alakult.

A Beatles zenei és mentális karakterének változása, ezzel szoros összefüggésben pedig recepciója különleges és mindeddig egyedinek tűnő pályaívet rajzol meg. Kevesen mondhatják el magukról, hogy a szubkultúrából kiindulva, a popkultúrába belépve, majd onnét továbbha­ladva eljutnak a klasszikus vagy elitkultúráig. Ráadásul úgy, hogy eme három állomás befogadói és kritikai megítéléstől függően akár egyszerre is létezhet. Mindez természetesen szoros összefüggésben van a pop-, illetve rockzene korai történetének jellegzetes vonásaival.

Amikor a Beatles fölbukkant (látszólag a semmiből), a pop és a rock mint műfaj már létezett, sőt olyannyira nem számított újnak, hogy egye­sek közeli halálát is megjósolták. A rock and roll az 1960-as évtized elején szülőhazájában, az Amerikai Egyesült Államokban az előző évek fellángolása után látványos hanyatlásnak indult: a legnevesebb előadók közül többen átmenetileg vagy végleg elhallgattak – volt, aki meghalt (Buddy Holly), volt, akit börtönbe zártak (Chuck Berry), de olyan is akadt, akit behívtak katonának, és miután visszatért Németországból, a trónja még megvolt, el is hitették vele, hogy ő a Király, csak éppenséggel nem uralkodhatott (Elvis Presley).

A hatvanas évek elején – ma már némiképp meglepő módon – nagyon úgy tűnt, hogy az 1950-es évek elején kibontakozó generációs lázadás véget ért, a dühöngő ifjúság Osborne által megfestett képe szimplán a szokásos apák és fiúk ellentétbe illik, az egésznek tehát – mondták akkor – nagyobb a füstje, mint a lángja. A rock műfajt ráadásul minden jel sze­rint könnyűszerrel meg lehetett szelídíteni, ugyanis viharos sebességgel jól fésült, sima arcú, ártatlan tinédzserek vették át a James Dean-féle bőrkabátos, ok nélküli lázadók helyét. (Lásd például a Beatles-tagok által később gyakran leszólt aranyifjút, Cliff Richardot.)

Ebbe a pillanatnyi légüres térbe érkezett a Beatles.

Bizonyos mértékben ők is szembesülni kényszerültek azzal, amivel pár esztendővel korábbi elődeik. Amikor későbbi menedzserük, Brian Epstein először meglátta őket egy liverpooli kocsma színpadán, kóco­sak voltak, bőrzakót és bőrnadrágot viseltek, cigarettáztak, és két szám között trágárságokat kiabáltak a közönségnek. A kiváló üzleti érzékkel rendelkező, ugyanakkor a show business világában még kezdő Epstein azonban megsejtette, hogy nemcsak az ifjúságot kell megnyerni, hanem a szülőket is, akik megveszik a lemezeket a gyerekeknek. Úgyhogy vil­lámgyorsan öltönyt parancsolt a Beatlesre, megfésülte őket, gyönyörű mosolygós fotókat készíttetett róluk, és ekként kezdett el lemezszerző­désért kilincselni.¹

Ma már kevesen tudják, de az egy időben nagy vetélytársként emlege­tett (valójában a Beatles regnálása idején és még azután is folyamatos frusztrációval küszködő) Rolling Stones voltaképpen imázst cserélt a gombafejűekkel. A Stones egy évvel a Beatles üstökösszerű berobbaná­sa után jelentette meg első lemezét. Tagjai eredetileg kellemes modorú londoni főiskolások voltak, kellő számú gyerekszobával a háttérben, s egyik fő gondjukat az jelentette, hogy a megfelelő színű blézerhez a megfelelő színű cipőt húzzák. Menedzserük, a mára szinte teljesen elfeledett Andrew Loog Oldham azonban annak ellenére sem akart egy második Beatlest kreálni, hogy a Rolling Stones első nagy sikere (I Wanna Be Your Man) éppenséggel egy Lennon-McCartney-szerzemény volt, amelyet a két fiú egyenest a Stones számára írt, első találkozásuk idején. Oldham egy évvel Epstein után pontosan fordítva cselekedett, mint ahogy a liverpooli kollégája tette: leparancsolta Mick Jaggerékről az öltönyt, bőrkabátot adott rájuk, összeborzolta a hajukat, és arra biztatta őket, hogy viselkedjenek minél botrányosabban.

A Rolling Stones mind a mai napig őrzi akkor fölvett arculatát, a Beatles pedig csak Epstein halála után, a hatvanas évtized végén próbált meg kilépni a menedzsment által ráhúzott skatulyából és visszatérni lázadó énjéhez.

Egy dolgot nem tudtak és nem is akartak Epsteinék módosítani: a Beatles zenéjét. A fiúk már az első menedzseri szerződés megkötésekor leszögezték, hogy nem engednek beleszólást zenei ügyeikbe.

Zenéjük több forrásból táplálkozott.

Liverpool kikötőváros, ahová folyamatosan érkeznek hajók az óceán túlpartjáról. A matrózok az 1950-es, 1960-as évtized fordulóján olyan lemezeket hoztak magukkal, amelyek nem estek egybe a kortárs angol szórakoztatóipar akkori fősodrával, a Cliff Richard és a Shadows által képviselt hangzásvilággal. Ezeknek a lemezeknek a hatására Liverpool ifjúsága az afroamerikai fekete zenék bűvöletébe került. De kikötőváros volt Hamburg is, ahol a Beatles az 1960-as évek elején ugyancsak lehú­zott pár hónapot különféle mulatók alkalmazásában, itt viszont a revük és a kabaré hangzásvilágával ismerkedtek meg. Mindezen szubkulturális tényezőkön kívül nem szabad elfeledkeznünk saját közvetlen környe­zetük hatásáról sem. Az együttest megalapító John Lennont édesanyja tanította meg bendzsón régi matróznótákat és népies elemekkel átszőtt, folkos hangzású liverpooli és környéki dalokat játszani. Paul McCartney apja pedig profi muzsikusként ragtime együttesekben zenélt – e stílus bizonyos elemei később ugyancsak visszaköszöntek a Beatles néhány felvételében.²

Érdemes megjegyezni, hogy a Beatles-tagok úgy vágtak neki a zené­lésnek, hogy nem tudtak kottát olvasni, és még a hangnemekkel sem voltak igazán tisztában. (Legalábbis a legenda szerint. Kérdés, hogy Jim McCartney mennyire engedte meg ezt a luxust a gitárral és egyéb hang­szerekkel korán megismerkedő fiának.) A tónusokat és az akkordokat a lemezekről és a rádióból lesték el. Valamennyien autodidakták, mi több, amatőrök voltak – ugyanakkor, és nem mellékesen ösztönös zsenik.

Ez korai lemezeiken is megnyilvánult. Az a hangzásvilág, amely 1963 elején a Beatles első nagylemezén megjelent, látszólag a semmiből buk­kant elő, holott évek kemény munkájának és elszántságának eredménye volt, és nem utolsósorban veleszületett tehetségüké. A menedzsmentnek és a producereknek nem volt más dolguk, mint itt-ott gatyába rázni né­hány akkordot, elfésülni az utolsó kócos szálakat, egyébként pedig az egész mindjárt az első lépésektől fogva úgy egyben volt, mintha erede­tileg is ilyennek teremtették volna.

Az első nagylemez a Please Please Me címet kapta, amelyet szótár szerint úgy kell fordítani: „Kérlek, járj a kedvemben”, ám a kikötői szleng­ben mást is jelent, egész pontosan orális szexre való fölhívást. (A címadó dal eleje így hangzik: „Last night I said these words to my girl /I know you never even try girl / So come on, come on / Please please me oh yeah / Like I please you”. Vagyis: „Az elmúlt éjjel ezt mondtam a csajomnak: / Te soha nem próbálod meg, bébi / Hát gyerünk / Járj a kedvemben / Úgy, ahogyan én járok a tiédben.”) Ezt természetesen csak azok tudták, akik ismerték a kikötői szlenget, és vették az összekacsintást – és akik ily módon ráéreztek, hogy ez nem csak a Beatles hangja, hanem az övék, egy egész nemzedéké is.

Az efféle kettős hangot különben az első években rendre megtartot­ták. Például az 1965-ben megjelent Rubber Soul nagylemez Girl című számában Lennon esdeklő éneke mögött Harrison és McCartney azt vokálozza: „tit tit tit tit” („csöcs”). Ugyanezen az albumon a sokak által félreértelmezett Norwegian Wood valójában egy bújtatottan agresszív felvétel. A „norwegian wood” egy olcsó lambériafajta volt, a dal szövege pedig azokon a szinglilányokon gúnyolódik, akiknek csak ilyenre tellett. Ráadásul, amikor kizavarják az alkalmi szeretőt a fürdőkádba aludni, az bosszúból fölgyújtja a lakást lambériástul, mindenestül. Ez a bújtatott be­széd végigkísérte a Beatles korai felvételeit, és Epstein halála után, 1967 nyarán szakítottak vele. Onnantól kezdve, a megváltozott popkulturális körülmények között, a hippivilág és a szexuális forradalom beköszönté­vel váltak igazán szókimondóvá. Fontos megjegyezni, hogy ez a kettős beszéd nem valamiféle álszeméremből, netán vélt zenei-esztétikai érdekből alakult így. A hatvanas évek ifjúsági és antikulturális lázadása ugyanis nem csupán generációs ellentétekre épült – ebben különbözött az 1950-es évek, jobbára szexuális töltetű rock and roll boomjától -, hanem nagyrészt rendszerellenes, antikapitalista vonásokat is hordozott. (Ez különösen a nagy amerikai háborúellenes tüntetések idején, vala­mint a máig ikonikus évként tisztelt 1968-ban vált nyilvánvalóvá.) Brian Epstein azonban (akit homoszexualitása és zsidó származása egyaránt óvatosságra nevelt) majdnem élete végéig, de legalábbis 1966-ig (amíg tényszerű befolyása volt a zenekarra) visszafogta a Beatlest attól, hogy politikai és társadalmi kérdésekben nyilatkozatokat tegyenek. Hiába kérdezték tehát az újságírók amerikai turnéik idején Lennonékat Vietnam­ról, ők konkrét válasz helyett sokáig elütötték a dolgot. Kézenfekvőnek tűnhet, hogy helyette ebbe a bújtatott beszédbe menekültek. (Egyfajta rejtett állásfoglalásként fogható föl az is, hogy 1966 őszén Lennon elvál­lalta Richard Lester How I Won The War című szatirikus, a háborút és a hadsereget kigúnyoló filmjének egyik főszerepét. Bár a film nem kapott jó kritikákat, azt, hogy Lennonnak mennyire fontos volt, jelzi, hogy a szerep kedvéért megvált a gombafrizurától, és ekkor kezdte el viselni az addig a közönség elől gondosan rejtegetett szemüvegét.)

Az első nagylemezt egy nap leforgása alatt vették föl, egyetlen neki­futásra, ami frissességében és dinamikájában egyaránt visszaköszön. A leghátborzongatóbb élménynek azonban a hallgatók számára az számított, hogy a többi kortárs popzenei produktumtól eltérően semmi mesterkéltség nem volt benne, aminek eredményeként tényleg egy ge­neráció vallhatta azonnal a magáénak.

Nevezetesen az a generáció, amely a háború éveiben, vagy valami­vel az után született, gyerekkorát világháborús romok között töltötte, a nyomasztó ötvenes években járt iskolába, és amely megannyi elfojtás után a Beatles szókimondó zenéje kapcsán érezhette először azt, hogy kiengedheti a hangját és szabadon eresztheti érzelmeit. Ezt a nemze­déket különösen mifelénk szokás „nagy” jelzővel is illetni – hogy mivel érdemelte ki, azt nyilván el fogja dönteni a történelem, ugyanakkor tény, hogy hozzá kötődik az a generációs kulturális forradalom (ez alatt persze nem a Mao-félét kell érteni), amely a legkézzelfoghatóbban és a leglát­ványosabban olyan külsőségekben nyilvánult meg, mint az öltözködés, a hajviselet, a viselkedés, különféle magatartási és beszédmódok. Mind­az, ami a mai nemzedékek számára természetesnek számít a hosszú hajtól kezdve a lezser öltözéken át a szexuális forradalomig és kötetlen véleménynyilvánításig, ekkor, ezzel a generációval indult el. Félreértés ne essék: nem a Beatles indította el, az viszont kétségtelennek látszik, hogy a Beatles a vezérhajója volt ennek a folyamatnak: a kor- és nem­zedéktársak jelentős részét a Beatles-lemezek hangvételének mindaddig szokatlan, nyers őszintesége inspirálta arra, hogy szabaddá engedje és tegye érzelmeit és véleményét.

Nem véletlen, hogy 1963-at az Encyclopedia Britannica a Beatles évének keresztelte. Az esztendő talán legnagyobb zenei szenzációja az együttes She Loves You című dala volt. Ez a lendületes, ám ma olykor kissé alulértékelt, avagy egyetlen kézlegyintéssel elintézett sláger hű tükre mindannak, amit és ahogyan a Beatles indukált. A dal témája termé­szetesen a korai Beatles-felvételek többségéhez hasonlóan a szerelem (mi más érdekelhetné az embert húszas éveinek elején?), az azonban, hogy egyes szám harmadik személyben beszél róla, meglehetősen merész újításnak számított a saját idejében. Külön figyelmet érdemel a visszatérő yeah-yeah-yeah motívum, amely életigenléssel vaskosan megtöltött pozitív üzenetet hordoz magában.

A pozitív gondolkodás amúgy is meghatározó eleme a Beatles élet­művének: ha az előbb nyers és szókimondó őszinteségről beszéltünk, gyorsan hozzá kell tennünk, hogy mindez humorral és szeretettel van telítve. A Beatles zenéje alapvetően optimizmust sugároz, ez kétségkívül hozzájárult sikeréhez, hiszen a balladáikban és a legkomorabb hangvételű felvételeikben is mindig van egy olyan tónus, amely némi iróniát becsem­pészve máris elviselhetőbbnek tünteti föl az élet fájdalmasabb dolgait is. A jellegzetesen angol vonásnak számító irónia és szarkazmus igen fontos tényező volt a Beatles életművében – nem véletlen, hogy John Lennon és George Harrison például nagyon vonzódtak a Monty Python csoporthoz, sőt, a Beatles föloszlása után Harrison dolgozott is velük.

1963 végére az együttes nem csak kortársai körében talált egyöntetű rajongókra, hanem fölfigyelt rá, sőt kegyeibe fogadta a hivatalos Anglia is. Mindenki kedves, szeretnivaló, bűbájos srácoknak tartotta őket, még azt is elnézték nekik, hogy a királyi család jelenlétében tartott gálaesten Lennon gúnyos megjegyzésekkel illette (miközben Epstein bizonyára a függöny mögött sápadozott) a felső tízezer jelenlévő tagjait. Ennél is fontosabb, hogy az elképesztő lemezeladási számok, azaz a döbbene­tes popkulturális siker eredményeként immáron nem lehetett elmenni nyilvánvaló tehetségük és termékenységük mellett. Miközben sorban ontották a slágereket, és lemezeik egytől egyig az eladási listák élén trónoltak, komoly zenekritikusok kezdtek azon véleményüknek hangot adni, miszerint a Lennon–McCartney-szerzőpáros Schubert óta talán a legnagyobb dalszerzők.³

Érdemes itt megállni egy pillanatra. A Beatles-dalok többsége Lennon–McCartney-név alatt fut (az első nagylemezen még fordított sorrendben, Lennon azonban hamar meggyőzte McCartney-t, hogy az ellenkezője jobban hangzik), valójában azonban a teljes életműhöz képest kicsi a közös munkák száma. A két fiú még tizenéves korában megállapodott abban, hogy amíg együtt zenélnek, bármelyikük komponál, az eme együttes név alatt jelenik meg. A korai felvételeknél viszonylag gyakrabban találkozhatunk valódi közös munkával, ám ezek se többek betoldásnál, bizonyos részek föl- vagy kicserélésénél. Ez akkor is igaz, ha évtizedekkel később a róla szóló, Barry Miles által jegyzett hivatalos életrajzban⁴ Paul McCartney fontosnak érezte hangsúlyozni, hogy annak idején ő Londonból kiautózva egész délutánokat töltött John Lennon kenwoodi, huszonhét szobás kastélyában, dalszerzés okán. Igen, leül­tek egymással szemben, gitároztak és énekeltek – Lennonnak jólesett kizökkeni a túl korán rászakadt családi életmódból -, de voltaképpen a már meglévő ötleteiket mutatták meg egymásnak, kicsit csiszoltak rajtuk, illetőleg eldöntötték, hogy mi alkalmas arra, hogy fölvegyék a reperto­árba. Erre a közös csiszolásra egy jellegzetes példa az első nagylemez kezdődala (I Saw Her Standing There), ahol a McCartney által eredetileg írott szövegben („She was just seventeen / Never been a beauty queen” – „Csak tizenhét éves volt / S nem egy szépségkirálynő”) a második sort Lennon a kétértelmű „You know what I mean”-re („Tudod, mire gondolok”) cserélte föl. Aprónak tűnő, de valójában fontos tényező: Lennon ezzel a változtatással adta áldását és egyben nevét az eredetileg McCartneytól származó szerzeményhez.

Hogy melyikük a tényleges szerző, azt igen egyszerű eldönteni: egy­részt onnét, hogy ő énekli a vezérszólamot; másrészt onnét, hogy míg a zeneileg képzettebb és bizonyos tekintetben konzervatívabb McCartney nevéhez popos hangzású, kerekded melódiák, fülbemászó dallamok és ízig-vérig slágerek fűződnek, addig Lennon inkább a keményebb, olykor szokatlan, már-már avantgárd tónusokhoz vonzódott. (Kivételek természetesen adódtak, lásd például az 1968-as, sokáig nem különö­sebben jegyzett, mostanra azonban kultikussá vált Helter Skelter című vad és eksztatikus dalt, amelyet éppenséggel Paul McCatney írt.) Ez az eltérés együttes pályájuk második felében különösen élessé vált – egy időben azzal, hogy a közös délutánok megritkultak, majd végleg el is maradtak.

A Lennon-McCartney-szerzőpároshoz a második nagylemeztől fogva csatlakozott George Harrison, a kései felvételek sorában pedig Ringo Starr is (valódi nevén, tehát Richard Starkeyként) fölbukkant a szerzők sorában, ám őket a páros hegemóniája nem igazán hagyta e téren ki­bontakozni: Starrt azért nem, mert ő úgymond „csak” dobos, Harrisont pedig azért nem, mert ő volt a legfiatalabb. Később ez a háttérbe szorítás, illetve az ellene való lázadás is hozzájárult az együttes föloszlásához.

A tónusok és a hangsúlyok 1964 végére kezdtek eltolódni. Ez volt az az év, amikor a Beatles széles körben, nemzetközileg is ismertté vált, és túlzás nélkül mondható, hogy a világ a lábuk előtt hevert. Koncertek, tur­nék, lemez- és filmfelvételek követték egymást, az együttes szinte folya­matosan úton volt, a dalokat szállodai levélpapírra és repülőtéri brosúrák hátoldalára írva szerezték – ahogy Lennon fogalmazott: egy hurrikánban érezték magukat, amelynek ők voltak a közepén. A világ mindeközben a rajongás és a hírnév egészen új dimenzióit fedezhette föl: a Beatles tagjai nem léphettek ki az utcára anélkül, hogy ne kezdjenek el azonnal sikol­tozni a folyton rájuk váró tinédzserek, és ne szegődjenek a nyomukba a róluk minden apró hírmorzsára éhes újságírók. Az pedig már egyenest a középkor szentimádatát idézte, hogy a szállodák apró kockákra vágva értékesítették azt az ágyneműt, amelyben a fiúk aludtak.

Mindezek tetejébe a mögöttük álló menedzsment nem elégedett meg csupán velük, és sorra dobta a piacra az ugyancsak gombafejűvé fésült gitárzenekarok formájában az újabb és újabb Beatles-klónokat, akik közül nem egynek a Lennon–McCartney-páros írta a slágereket, újabb tanúbizonyságot téve megdöbbentő tehetségükről és termékenységükről. Ezen előadók nagy része hullócsillagnak bizonyult, közülük talán a Billy J. Kramer and the Dakotas nevű formáció, illetve a Peter & Gordon duó jutott a legmagasabbra. Utóbbinak némi családi vonzata is volt, mivel Peter Gordon annak a Jane Ashernek volt a bátyja, aki éveken keresztül Paul McCartney menyasszonya volt, és akivel egy fedél alatt lakott.

Az 1964 végén kiadott, ironikusan Eladó a Beatles! (Beatles For Sale) címre keresztelt, sorrendben negyedik nagylemez komoly változásokat mutatott. Ezt már a borítóról visszanéző fáradt, sőt meggyötört, komor ar­cok is tükrözték. Még inkább a dalok címei: No Reply; I'm A Loser; Baby's In Black; I Don't Want To Spoil The Party… Az is szokatlan volt, hogy a lemez három kifejezetten szomorkás hangulatú felvétellel kezdődött, közülük a másodikat (I'm A Loser) érezhetően az amerikai költő-énekes, Bob Dylan inspirálta. (Dylan volt az első, aki megismertette a Beatles-t a marihuánával, bár ő ezen a tényen, amikor kiderült, nagyon csodálko­zott, lévén, hogy félrehallotta az I Want To Hold Your Hand szövegét, és kábítószeres utalásokat vélt benne fölfedezni.⁵ )

A folytatás hasonló: az 1965 nyarán megjelent Help! nagylemez címadó dalában Lennon már egyenesen arról énekelt, hogy elveszítette a lába alól a talajt, és segítséget kér. Ugyanezekben a hónapokban a zenekar tagjai egyre inkább rászoktak a tudatmódosító szerekre. A Help! című film forgatása közben többnyire marihuánát szívtak, később azonban rákaptak a keményebb drogokra is. A Help! különben talán a legszürkébb, legkevésbé sikeredett lemezük: általa egyértelművé vált, hogy a folyama­tos hajtásnak, az iszonyatos nyomásnak és a Beatles-mániának komoly ára van. Még akkor is, ha természetesen ez a korong is az eladási listák élére került, rajta egy olyan gyöngyszemmel, amelyet Paul McCartney szerzett, és az együttes tagjai közül egyedül ő szerepelt a felvételen: a vonósnégyesi kísérettel alátámasztott Yesterday különlegesen finom és elbűvölő melódia. Kiadójuk, az E.M.I. (azon belül is annak egyik divíziója, a Parlophone publikálta a Beatles lemezeit) szerette volna McCartney saját kislemezeként is megjelentetni, ő viszont elhárította ezt – akkor még a közös munka fontosabbnak számított számukra az egyéninél.

A Beatles az 1960-as évek közepén a popzene és a hozzá kapcsolódó megannyi popkulturális tényező fényes, de nem föltétlenül vidám és ba­rátságos trónján ült. Mások talán összeomlottak volna a nyomás alatt, az eredmény azonban elképesztő: a folyamatosan zajló turnék szünetében – melyek egyik fontos állomása az 1965. augusztus 15-i monumentális New York-i fellépés, a világ első stadionban tartott popkoncertje – rögzí­tették hatodik, Rubber Soul című nagylemezüket, rajta újabb örökzöld, egyben korábban nem tapasztalt mélységek felé haladó melódiákkal. Ez immáron valódi, megkomponált, tervszerűen fölépített album, nem csupán egyazon időkből származó dalok gyűjteménye.

Az addig hagyományosan használt gitárok és dobok mellett új hang­szerek kerültek a repertoárba: a világ egyik legtökéletesebb popdalában, a már emlegetett, egy házasságtörést elbeszélő Norwegian Woodban George Harrison szitáron játszott, az In My Life fő hangszeres motívuma pedig egy csodálatosan megkomponált barokk zongorabetét (George Martin producer előadásában). A témák sora is bővült – noha változatla­nul a szerelemé a központi szerep; a Nowhere Man című dalban Lennon mintha az elmagányosodott és elbizonytalanodott posztmodern ember tétova útkeresését fogalmazná meg.

Ezeket a dalokat már igen nehéz volt színpadon, élőben előadni. Nem is volt különösebben értelme, hiszen a közönség jószerivel nem is a zenére figyelt: a fiúk puszta megjelenése egzaltált sikoltozást váltott ki. Pár évvel korábban ez még lelkesítően hatott, 1966 tavaszára azon­ban a fölfokozott érzelmi állapotok, a hisztéria és a túlcsordult rajongás annyira nyomasztóvá vált, hogy a Beatles abban a tudatban vágott neki nyári világkörüli turnéjának, hogy ez lesz az utolsó. Döntésüket egyéb körülmények is alátámasztották: miután nem mentek el a Fülöp-szigetek diktátora feleségének díszvacsorájára, alig tudtak kimenekülni az ország­ból; az Egyesült Államokban pedig Lennonnak a vallás hanyatlásáról szóló elhíresült, és kétségtelenül cinikus, sőt öntelt megjegyzései szítot­tak indulatokat. (A Ku-Klux-Klan és más szervezetek Beatles-lemezeket égettek.)

Még javában zajlott az utolsó koncertkörút, amikor Revolver című al­bumuk megjelent, rajta csupa olyan felvétellel, amelyek nem szerepeltek fellépéseik repertoárján. Nem is lehetett volna őket színpadra vinni. A Revolver mérföldkő a popzene történetében a tekintetben, hogy a Beatles ezzel a nagylemezzel kezdett kisorolni a popkultúrából, és mutatta meg a műfajban lévő és önmagán jóval túlmutató lehetőségeket. Rendkívül gaz­dag, sokszínű és mégis egységes album, tele különleges hangzásokkal és bőséges mondanivalóval. Harrison például szokatlan módon három dallal szerepelt rajta; közülük az első, egyben a lemezt nyitó felvételben (Taxman) az a munkáspárti, de ugyanúgy az establishment részének tekintett kormány kapott fricskát, amelynek választási győzelmében két évvel korábban a Beatles is közreműködött (Harold Wilson későbbi kormányfő közös fotókon szerepelt velük); a másodikban, a Love You To-ban indiai zenészek játszották a vokál mögötti keleties muzsikát. Ez egyben az első olyan Beatles-lemez is, amelyen – túl azon, hogy a sze­relmi tematika látványosan és végérvényesen háttérbe szorult – immáron élesen elkülönült a Lennon–McCartney-páros tagjainak szerzői habitusa. McCartney kerekded és jól megkomponált dallamvilága (mint például a vonósnégyesre épült Eleanor Rigby című ballada, vagy a kürtszólammal gazdagított For No One) látványosan ellenpontozta Lennon agresszívebb és merészebb hangzású, olykor kábítószeres élményeket elbeszélő dalait (I'm Only Sleeping; She Said She Said; Dr. Robert). Az ellentétek azonban korántsem voltak zavaróak, sőt nagyban gazdagították az album alkotta kompozíciót. A két szerző közötti különbség a Revolver végén nyilvánult meg a legélesebben: a sodró és élettel teli McCartney-dalt (Got To Get You Into My Life) követően a lemez a Tomorrow Never Knows-zal ér véget – a dalt a tibeti halottaskönyv és az LSD-guru, Timothy Leary írásai ihlették⁶ ; Lennon hátborzongató, síri hangon énekel, amelyet a többi Beatles-tag különleges effektekkel eltorzított játéka kísér.

Ez a felvétel már átvezetett az együttes pszichedelikus, szürrealista korszakába. Miután nem nyomasztotta őket a koncertezés nyűgje és időkényszere, szabadjára engedhették fantáziájukat, zenei elképzelése­ikhez pedig kiváló producerük, George Martin maximálisan partnernek bizonyult. A szabadság persze nem volt teljes: a Revolvert követő pár hónapos, a Beatlestől szokatlan csöndben – amely alatt az együttes tagjai szabadságra mentek, és évek óta először voltak egymástól huza­mosabb ideig távol – az E.M.I. újabb lemezt követelt, de a gyerekkorról szóló nosztalgikus album nem valósult meg, az elkészült két dal pedig kislemezen látott napvilágot. (Martin később azt mondta, hogy ez élete legrosszabb döntése volt.)

De még milyen kislemezen!

Az első és egyetlen olyanon a Beatlestől, amely nem került föl a slá­gerlisták élére.

A közönség meghökkenve fogadta a változást, ami olyan formai dol­gokban is megmutatkozott, mint például az egységes haj- és ruhaviselet eltűnése; ennél viszont jóval lényegesebb volt az újszerű és szokatlan zenei tartalom. A kislemez egyik oldalán lévő, a McCartneytól megszokott módon mesterien hibátlanná formált Penny Lane vezérszólamát fúvós hangszerek viszik; a másik oldalon hallható Strawberry Fields Forever ugyanakkor még a Beatleshez mérten is különös darab trombitával, csellóval, maracas-szal, üstdobbal, bongóval, slide gitárral (ennek a hangszernek Harrison volt a mestere) és melotronnal. Mindezt kiváló vágás és effektek tettek még különlegesebbé. Megelőlegezte az együttes következő albumát – egy szerepjátékot, amelyet McCartney eszelt ki, és amelynek lényege az volt, hogy a Beatles egy kitalált zenekar szerepébe bújva egy kitalált koncertet ad elő kitalált közönség előtt.

Az 1967. június 1-jén megjelent Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Band újabb mérföldkő volt a popzene történetében: ekkor derült ki, hogy a műfajra ráaggatott „könnyű” jelző egyáltalán nem biztos, hogy fedi a valóságot, és hogy ez jóval több is lehet talpalávaló tánczenénél. Ehhez persze értő és mesteri fülek és kezek kellettek.

Az albumon hallható számok külön-külön nem tartoznak a legjelentő­sebb Beatles-dalok közé, még azzal együtt sem, hogy az egyszerű frázis kiteljesítésével operáló Lucy In The Sky With Diamonds, a McCartney apjának zenéjével, a ragtime-mal kacérkodó When I'm Sixty-Four, vagy a vurstlik és a cirkuszok világát idéző Being For The Benefit Of Mr Kite! önmagában véve is emlékezetes darab. Nem beszélve a lemezt záró A Day In The Life-ról, amely kivételesen közös szerzemény, ám nem úgy, ahogyan a kezdeti koprodukciók születtek, hanem a dal eleje és vége Lennontól, a közepe McCartney-tól származott, a két különböző egységet pedig zseniális megoldással forrasztották össze. A Sgt. Pepper jelentő­sége teljességében és koncepciójában nyilvánult meg: a lemez minden dala szerves egységet alkot, és mindegyikben ott van az a jellegzetes és megfoghatatlan vibráció, amelyet egy zenekritikus úgy fogalmazott meg, hogy olyan, mintha ez a zene az emberek idegvégződésére akarna tapintani.⁷

Eme időszak egyben az elszakadásé is. Ez a nagylemez is fölkerült az eladási listák élére, a rajongás és a szeretet azonban már érezhetően nem volt a régi, a Beatles és közönsége távolodni kezdett egymástól, s ennek csak egyik oka volt az, hogy a hajdani sikoltozó tinik bálványaikkal együtt több tekintetben is a felnőtt kor küszöbére értek. Anglia továbbra is büszkén tekintett az 1965 ősze óta királyi rendjelet (M.B.E.) viselő fiaira – ennek egyik jeleként 1967 nyarán egy műholdas televíziós láncban a Beatles képviselte az országot, ahogyan élőben rögzítették All You Need Is Love című szeretethimnuszukat. Az érem másik oldala ugyanakkor az volt, hogy saját kezűleg forgatott, rendezett és vágott Magical Mystery Tour című filmjüket értetlenség, sőt ellenszenv fogadta; a benne fölhang­zó I Am The Walrus című dal agresszív tónusa és obszcén kiszólásai kapcsán pedig a szülőknek komoly kétségeik támadtak afelől, hogy jól teszik-e, ha Beatles-lemezt vesznek a gyereknek karácsonyra.

A szakadékot csak növelte az együttes jó féléves afférja a transzcen­dentális meditációt hirdető csodaguruval, Maharishi Mahesh-sel, ami egy néhány hónapos indiai tartózkodást követően 1968 elején látványos szakítással ért véget.

Menedzserük, Brian Epstein tragikus hirtelenséggel bekövetkezett halála után a Beatles már nem tudta se eladni magát, se megmagyarázni bizonyos lépéseit úgy, ahogyan azelőtt. További zavaró tényezőként hatottak magánéletük fordulatai is, például Lennon kapcsolata a japán avantgárd képzőművésznővel, Yoko Onóval, vagy az, ahogyan a hatva­nas évek álompárja, Paul McCartney és Jane Asher színésznő románca váratlanul véget ért.

A Beatles popkulturális értelemben 1967 nyarára ért föl a csúcsra, pá­lyájuk innentől e tekintetben lefelé tartott. Már nem voltak jópofa srácok, avagy érinthetetlen és megkérdőjelezhetetlen szentek, mint a hatvanas évek első felében; a sajtó előszeretettel csámcsogott botrányosnak tartott ügyeiken, főként kábítószeres zűrjeiken. Tehetségük és kreativitásuk ereje azonban mindenki számára kétségtelen maradt. A saját cégük, az Apple által kiadott első kislemez A oldalán lévő Hey Jude című McCartney-szerzemény volt az első olyan, rádióállomások által is játszott dal, amely átlépte a bűvös három percnyi időtartamot. Még ennél is fontosabb volt azonban a korong B oldalán hallható Revolution, amelyben Lennon 1968 azóta is számon tartott eseményeire reagált. Ez a szerzemény alapozta meg későbbi, a hatvanas évek legvégén és a hetvenes évek első felében született politizáló dalait, ezek sora az 1971-es Imagine-ben csúcsoso­dott ki. A Revolution lendületes, kemény gitáreffektekkel alátámasztott felvétel (Lennon szeretett volna egy lassabb, himnikusabb változatot is, azonban egy későbbi nyilatkozata szerint Harrison és McCartney ezt elszabotálta⁸ ), amelyben a vad, már-már agresszív zenét meglepő módon ellenpontozza a békére és szeretetre felszólító szöveg: a szerző egyetért 1968 tüntetőinek forradalmi követeléseivel, de nem ért egyet a barikádokkal, az erőszakkal és a pusztítással, sőt azzal sem, hogy egyes tüntetők Mao elnök portréjával vonulnak az utcára.

A Beatles tagjai közül kétségtelenül Lennon volt politikai értelemben a legharsányabb. Ennek következő fontos állomása az 1969 nyarán megjelent Give Peace A Chance című békedal, amelyet egy montreali szállodában rögzített Yoko Ono és megannyi korabeli ikonikus figura (Allen Ginsberg, Timothy Leary, Murray the K és mások) társaságában, és habár saját kislemezeként adta ki, a már említett kamaszkori megál­lapodás értelmében mind a mai napig a Lennon–McCartney-szerzőpáros jegyzi. Vele szemben társa, McCartney jóval tartózkodóbbnak bizonyult. 1969 elején például egy általa írt dalban (Get Back) megemlítette az Ang­liában élő pakisztániak helyzetét, ezt a sort azonban gyorsan ki is húzta a szövegből. A későbbiekben is egyetlen nagyobb politikai megnyilvánulás fűződik a nevéhez, 1972-ből, amikor a január 30-i írországi véres vasár­napra válaszul új együttesével, a Wings-szel megjelentette a Give Ireland Back To The Irish című kislemezt. (Liverpoolban rengeteg ír bevándorló él, ezért az ottaniak különösen érzékenyek az ír eseményekre. Lennon is reagált erre az eseményre, mégpedig az 1972-es Some Time In New York City című albuma több felvételében. Ez volt egyébként John Lennon utolsó aktívan politikus lemeze, dalai javarészt annak a '68-as gyökerű baloldali körnek⁹ a hatására íródtak, amelynek tagjai kitörő örömmel és nagy reményekkel fogadták a frissen Amerikába költözött zenészt.¹⁰ 1972 végére azonban Lennon szakított ezzel a társasággal – részben ügyvédei tanácsára, részben azért, mert Richard Nixont újraválasztották, emiatt pedig kilátástalannak érezte a további hadakozást.) A Beatles harmadik oszlopa, George Harrison ugyanakkor a spiritualitásban és az indiai misztikában vélte megtalálni a társadalmi kérdésekre adható válaszokat. Az egy ideig rokonszenvvel figyelt hippi-mozgalomból ő például akkor ábrándult ki, amikor 1967. augusztus 7-én meglátogatta San Francisco elhíresült Haight-Asbury negyedét, és ott a világmegjobbítás kézzel fogható reménye helyett – elmondása szerint – egy rakás bedrogozott, ápolatlan, ragyás arcú tinédzserrel találkozott.¹¹

A pár hónappal a Hey Jude után megjelent, szimplán The Beatles címet viselő, egyébként a borítója után Fehér Albumként közismert dupla nagy­lemez ugyanakkor a közelgő föloszlást vetítette előre. A dalok többsége Indiában fogant vagy született (a Sexy Sadie például a Maharishivel való szakítás brutálisan szókimondó dokumentuma), mégpedig külön-külön: közös munkának már nyomát sem lehetett látni, nem csak a kompo­nálás terén, de a felvételeken sem, hiszen gyakran megesett, hogy valamelyikük éppen hiányzott a stúdióból. Annál élesebben tűnt elő az albumon a négy eltérő arcél. Miközben Starr változatlanul a szeretetre méltó egyszerű fickót alakította, akinek Beethovenről a költészet jut az eszébe, Harrison végleg a miszticizmus felé fordult, és a Krisna-tudatú hívőkben találta meg közösségét. John Lennon ezalatt (mint láttuk) mind művészeti, mind politikai kérdésekben radikalizálódott: egyrészt előszere­tettel játszotta a békeharcos szerepét, másrészt Yoko Onóval az oldalán polgárpukkasztó és megbotránkoztató performanszokat és felvételeket készített. Mindez egyre látványosabb és egyre mélyebb ellenpólust kép­zett a polgári létet és a rock and roll életformát innentől fogva évtizedeken át mindmáig sikeresen ötvöző Paul McCartney-val szemben.

Ő volt az, aki igyekezett újabb s újabb szuflákat lehelni a szétfutni készülő csapatba. Folyamatosan tervekkel rukkolt elő. Az Apple cég a Beatles-ideáknak megfelelően afféle antikapitalista modellben próbált működni, például meghirdette, hogy bárki szabadon beküldheti zenei próbálkozásait, a többi gonosz kiadóval ellentétben ők tényleg kiadják; s noha valóban fölfedeztek pár tehetséget, ez a fajta bőkezűség – amely olyan szimbolikus lépésekkel párosult, hogy például egy hirtelen ötlettől vezérelve elajándékozták az aznapi vásárlóknak a Beatles-ruhákat és egyéb kellékeket forgalmazó butik teljes készletét – odáig vezetett, hogy a Beatles 1969 elején egyszeriben komoly anyagi gondokkal volt kénytelen szembenézni.

A megújulást próbálta szorgalmazni McCartney azon ötlete is, hogy hagyják a szürreális és pszichedelikus tónusokat, dobják sutba a kürtö­ket, a vonós hangszereket, a szitáit és a gőzorgonát, fogjanak újra gitárt a kezükbe és játszanak hagyományos rock and rollt, valamint lépjenek föl ismét klubokban, úgy, ahogyan pályájuk kezdetén, híressé válásuk előtt. Az ennek szellemében 1969 elején elindított felvételek azonban egy hónap alatt személyeskedéseket sem nélkülöző veszekedésekbe torkolltak. Noha irdatlan mennyiségű hang- és filmfelvétel született, sőt egy előre be nem jelentett és mára legendássá vált, több együttes által lemásolt koncertet is tartottak az Apple-székház tetején, a folyamatos civódás és az összhang hiánya meghiúsította a folytatást. Tavaszra úgy tűnt, hogy a Beatlesnek mindörökre vége. Harrison végérvényesen belemerült a keleti tanokba. Starr filmeket készített Peter Sellers-szel és másokkal. Lennon változatlanul a Yoko Ono-féle radikális politikai és művészeti irányért lelkesedett.

McCartney volt az egyetlen, aki még mindig nem adta föl. Csodával határos módon 1969 nyarára még egyszer, utoljára sikerült stúdióba rángatnia a Beatlest, hogy elkészítsék hattyúdalukat.

Senki nem mondta ki, hogy így lesz, de mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy az 1969 szeptemberében kiadott Abbey Road című album az utolsó dobás. Ennek szellemében komponáltak és zenéltek, s becsüle­tükre legyen mondva: tényleg beletettek apait-anyait.

Az Abbey Road méltó záróköve egy hatalmas és mindeddig utolérhe­tetlennek bizonyult életműnek. Belekerült minden, ami a Beatlest naggyá, műfajában a legnagyobbá tette: pontosan illesztett, tökéletesre csiszolt hangzás, finomra és nagyívűre formált dalok, lendület, dinamika, irónia és szókimondó őszinteség. A Lennon–McCartney-páros újra régi fényé­ben csillogott, és a végére a másik kettő is kiteljesedhetett: Starr egyik legkiválóbb szerzeményét komponálta és énekelte föl a nagylemezre (Octopus's Garden), Harrison pedig megmutatta, hogy mire képes, ha korlátok nélkül engedik dolgozni (Something; Here Comes The Sun). Az album végén, a sokat mondóan The End című nyúlfarknyi dalban pedig ott az esszenciaként is fölfogható Beatles-üzenet: „And in the end/ The love you take/ Is equal to the love you make” („S végül a szeretet/ Amit kapsz/ Egyenlő lesz azzal, amit adsz”).

Jó pár tévhit kering a Beatles föloszlása körül. Pedig a megoldás, bár több tényezőből tevődik össze, valójában pofonegyszerű.

Egyrészt, régóta tudjuk, hogy két dudás nem fér meg egy csárdában. Ráadásul itt akár több dudással számolhatunk, hiszen Lennonon és McCartney-n kívül Harrison is olyan tehetség volt, aki más zenekarokban vezéregyéniség lehetett volna. A Beatles tehát nem azon zenekarok közé tartozott, ahol van egy frontember, aki mögött a tagok akár észrevehetet­lenül is cserélődhetnek, az különösebben nem rengeti meg az együttes működését, sőt egy-egy csere a gitáros vagy a dobos posztján még akár jól is jöhet vérfrissítés gyanánt (ahogyan az nemegyszer megesett például a Rolling Stones-nál).

Másrészt, a Beatles története akkor ért véget, amikor tagjai harmin­cadik életévükhöz közeledvén kezdték külön egyéniségként szemlélni a világot, és egyszeriben mindnyájuk számára teherré vált a húszas éveik legelején fölvett – vagy éppenséggel a menedzsment által rájuk kényszerített – közös szerep.

Harmadrészt, talán szimbolikus, mégis fontos jelentősége van annak, hogy a Beatles éppen akkor oszlott föl, amikor befejeződtek a hatvanas évek. Amikor végérvényesen fölnőtt a „nagy”-nak aposztrofált generáció, amikor ez a nemzedék kénytelen volt szembesülni álmai beteljesít­hetetlen­ségével, amikor a rendőrök könnygránátot dobtak a virággal tüntetők közé, és amikor a rock egy korosztály lázadásából milliárdos iparággá változott. Egy korszak visszavonhatatlanul véget ért. Az előző évtizedben a világ szellemi középpontjának számító „Swinging London” és vele együtt Anglia a hetvenes évekre elszürkült, a pezsgést a mun­kanélküliségtől való félelem, depresszió és sztrájkok váltották föl. Nem véletlen, hogy 1971-ben John Lennon – a benne egy ideig potenciális veszélyforrást látó Nixon-kormányzat nagy bánatára¹² – feleségével együtt New Yorkba költözött

Más értelemben véve a feloszlás oka az volt, hogy a Beatles másodjára már képtelennek bizonyult megújulni. Ez 1966 végén, amikor a turnézást abbahagyták, és megkezdődtek az úgynevezett stúdióévek, még sikerült nekik. Sőt: alkotókedvük és kreativitásuk ekkor virágzott ki igazán. A saját maguk által teremtett keretekből azonban már nem bírtak továbblépni. A Fehér Album idejére a zenekar egyértelműen a széthúzás, a közelgő széthullás jeleit mutatta. Hiába jött Paul McCartney az újabb és újabb ötletekkel, s próbálta menteni a menthetetlent, valójában külön-külön egyikükben és együttesen sem volt elegendő elszántság ahhoz, hogy megrázzák magukat. A személyes ellentétek és a kifelé kacsingatás túl erős volt ahhoz, hogy valóban közösen képzeljék el a jövőt. Dacára annak, hogy a hattyúdal, az Abbey Road valóban nagyon jóra sikeredett. Ám a kohézió csak az album felvételének idején élt.

Negyven esztendővel később, 2009. szeptember 9-én, egy monumen­tális méretű, 9/9/9-nek¹³ elkeresztelt globális kampánnyal megtámogatva egyazon napon dobták piacra a Beatles dalaira épülő számítógépes játékot, valamint az együttes összes hivatalosan megjelent felvételét díszdobozban, digitálisan és a mai kor követelményeinek megfelelően újrakeverve – ráadásként pedig vájtfülűeknek és megszállottaknak az eredeti nagylemezek mono változatait, csillagászati áron.

Egy efféle gigantikus vállalkozásnak már pusztán az elindítása óriási érdeklődést feltételez. A kiadóknak nem kellett csalatkozniuk: a körülbelül 70 ezer forintért kínált díszdoboz (a mono verzió még ennél is többe került) rövid időn belül hozta a kereskedelmileg remélt hasznot; a legú­jabb, interneten és számítógépeken nevelkedett generációkat megcélzó interaktív Beatles-játék pedig nem sokkal a forgalmazás kezdete után eladási rekordokat döntött. Talán nem kell különösebben bizonygatnunk, hogy a Beatles több mint négy évtizeddel a feloszlását követően is jövedelmező üzletet és kiváló befektetést jelent.

S még annál is többet.

Miközben a Beatles dalait egyre többen és egyre gyakrabban emlegetik az emberiség általános kultúrkincsei között (ebben természetesen része van annak is, hogy az a generáció, amely kamaszkorában Beatles­-lemezekre költötte a zsebpénzét, és Beatles-koncerteken sikítozott, mára meghatározó és véleményformáló szerephez jutott), és se szeri, se száma a komolyzenei és egyéb Beatles-feldolgozásoknak, ezalatt az együttes a lázadás és az ellenkultúra egyfajta megkésett jelképévé magasztosult. Ebben a formában pedig – az újra működő Apple cég és menedzsment harsány közreműködésével megtámogatva – folyamato­san újabb és újabb nemzedéket vesz célba.

A 2010-es évek beköszöntével ott tartunk, hogy a Beatles élő do­log. Sőt, élőbb, mint az elmúlt négy évtizedben volt. A zenekar itt van velünk.

A megváltozott világban is él és virágzik a Beatles-birodalom. Talán még látványosabban, még erősebben, mint annak idején. Ezúttal ugyanis már nem csak a siker múlandó talaján gyökerezik, hanem annál mélyeb­ben. A Beatles hozzánk tartozik. Még ha nem tudjuk és nem is veszünk tudomást róla, akkor is része az életünknek. Ez annak ellenére így van, hogy a megváltozott viszonyok közepette a menedzsment manapság gondosan ügyel arra, hogy a Beatles jólfésült arcát tárja elénk. Talán ezzel is magyarázható, hogy mind a mai napig hivatalosan nem jelent még meg DVD-n az együttes utolsó közös filmje (Let It Be, 1970), amely a feloszlás első számú dokumentuma, fals, olykor disszonáns hangokkal és személyeskedésektől sem mentes veszekedésekkel tarkítva. A rock ma már elsősorban, sőt szinte kizárólag üzlet. Erre jó példa a hajdan legfőbb rebellisnek kikiáltott Rolling Stones, amely mostanra gigantikus világ körüli turnéi révén jól tejelő megavállalkozás, utazó nagycirkusz lett. Ahogyan annak idején, úgy sokan szeretnék a Beatlest ma is afféle kedvesen mosolygó, kicsit szeleburdi, de végtére is aranyos srácoknak beállítani. Pedig ez a zene, eredetileg annak minden kulturális és tár­sadalmi hozadékával együtt, olykor bújtatottan, máskor nagyon is nyíltan a lázadásról, a tiltakozásról, de még inkább egy jobb, egy szeretetteljes, nem pénzéhes és nem kizsákmányoló világ megteremtéséről szólt.

Jegyzetek

¹ Epstein 1964-ben megjelent önéletrajzában (A Cellarfull Of Noise) számolt be először a Beatlesszel való megismerkedéséről. Ez a könyv meglehetősen sok regényes elemet tartalmaz, amelyet azóta több monográfia is (olykor kritikátla­nul) átvett. Ilyen például a liverpooli rajongó, Kurt Raymond Jones legendája. Ez az állítólagos fiatalember 1961 őszén egy német kiadású Beatles-kislemezt keresett Epsteinnél, aki azonban állítólag sem erről, sem az együttesről nem hallott. Ma már tudjuk, hogy ennek kevés realitása lehetett, Epstein, mint show business-ben érdekelt üzletember, már jóval azelőtt ismerte a Liverpoolban hamar helyi sztárrá lett Beatlest, mielőtt találkozott volna velük. A sztori talán az életrajz megírásában közreműködő Derek Taylorhoz, a Beatles sajtófőnökéhez köthető, akinek nagy szerepe volt a Beatles-legendák megteremtésében.

² Ideje elvetnünk azt a legendát, miszerint a Beatles tagjai munkáskörnyezetből származtak volna (amit nagyban táplált Lennon 1970-es, Working-Class Hero c. dala). Ehhez a legközelebb Ringo Starr áll, ám közelebb járunk az igazság­hoz, ha azt mondjuk, hogy a Beatles-fiúk alsó középosztálybeli környezetben, takaros liverpooli otthonokban, többé-kevésbé rendezett körülmények között nőttek fel. Mindennek persze világnézetüket és különösen Lennon politikai állásfoglalását tekintve különösebb jelentősége nincsen.

³ Elhíresült esszéjében (What Songs The Beatles Sang… Times, 1963. december 23.) például William Mann a Not A Second Time című Beatles-felvételt Mahler egyik szerzeményéhez hasonlította.

⁴ (Miles 2009) A könyben McCartney több fejezetben és több dalhoz kapcsoló­dóan kifejti, hogy kora délutánonként kiautózott Lennonhoz Kenwoodba, ahol aztán együtt komponáltak.

⁵ Félrehallotta az „I can't hide” sort, mégpedig arra, hogy „I get high”. (Miles 2009, 213)

⁶ Leary ekként nyilatkozott az együttesről: „Kijelentem, hogy John Lennon, George Harrison, Paul McCartney és Ringo Starr mutáns. Az Isten evolúciós ügynökei, akiket azért küldött a Földre, hogy a rájuk ruházott misztikus hatalom birtokában új emberfajt teremtsenek.” (Miles 2009, 385)

⁷ A kijelentés Wilfred Mellerstől hangzik el, az 1982-ben készült The Compleat Beatles című dokumentumfilmben.

⁸ Az erre vonatkozó kijelentés Lennon 1980. szeptemberi nagy Playboy-interjú­jában hangzik el. Ennek magyar változata (kissé rövidített formában) először Koltay Gábor könyvében (1981) jelent meg. A Revolution c. dalról szóló meg­állapítást lásd e kiadás 172. oldalán.

⁹ A körhöz olyanok tartoztak, mint például Jerry Rubin, az 1960-as és 1970-es évek ismert aktivistája, akiből később, a „forradalmi” idők elmúltával sikeres üzletember vált. Rubin néhány évvel korábban, a vietnami háború elleni nagy tüntetések idején szerzett országos hírnevet, mások mellett Abbie Hoffmannal, a Yippie becenéven emlegetett, nemzetköziként és ifjúságiként aposztrofált, liberális, zöld és anarchista színezetű párt megalapítójával, az 1968-as chicagói összetűzések vezéralakjával. A társaság akkortájt éppen John Sinclair költő ki­szabadításáért küzdött, akit 1969-ben két marihuánás cigaretta birtoklásáért tíz év börtönre ítéltek. Az 1971. december 18-án, Sinclair kiszabadítása érdekében megrendezett Ann Arbor-i koncerten Stewie Wonder, Allen Ginsberg és mások mellett John Lennon és Yoko Ono is föllépett. Az akció sikeresnek bizonyult, ugyanis két napra rá a költőt kiengedték michigani börtönéből. Az említett Some Time In New York City című lemezen Lennon és Yoko Ono egyébként egy másik emberjogi aktivistáról, Angela Davisről is megemlékezik.

¹⁰ Ugyanebből a korszakból való Tariq Ali és Robin Blackburn Lennonnal és Onóval készült interjúja, amely eredetileg a Red Mole 1971. márciusi számában jelent meg. Magyar változat: „A munkásosztály hőse – interjú John Lennonnal és Yoko Onóval”. Fordította: Battyán Katalin. Eszmélet 32 (1996. tél)

¹¹ The Beatles Anthology (dokumentumfilm-sorozat). 1995. 7. epizód

¹² A részletekről lásd a 2006-ban készült US vs. John Lennon című dokumentum­filmet (rendező-forgatókönyvíró David Leaf és John Scheinfield).

¹³ A kilences számnak mágikus, bár nem igazán magyarázott jelentősége van a Beatles-életműben. Lásd pl. a One After 909 című dalt, Lennon No. 9. Dream és Harrison Cloud Nine című szerzeményét, vagy pl. a Revolution No. 9. című avantgárd felvételben visszatérő, „Number Nine”-ot ismételgető férfihangot.

Válogatott bibliográfia

Baird, Julia – Giuliano, Geoffrey (1988) John Lennon, my brother. London, Grafton

Bánosi György – Horváth Endre – Tihanyi Ernő (1993) B mint Beatles. Budapest, Synatura Kft.

Bánosi György – Tihanyi Ernő (2001) Beatles zenei kalauz. Budapest, Anno Kiadó

Benedek Szabolcs – Bárány Andrea (2000) McCartney. Budapest, Dekameron Kiadó

Bennahum, David (1991) In their own words – The Beatles after the break-up.

London, Omnibus Press Doggett, Peter (2009) You never give me your money. London, Harper

Gambacini, Paul 81996) The McCartney interviews. London, Omnibus Press

Goldman, Albert (19889 The lives of John Lennon. New York, Bantam

Harrison – by the editors of the Rolling Stone. (2002) New York, Rolling Stone

Harry, Bill (1992) The ultimate Beatles encyclopedia. London, Virgin

Hoffmann, Dezső (1992) Együtt a Beatlesekkel. Budapest, Bisell Antikvárium

John Lennon saját szavaival. (2004) Budapest, AllPrint Kiadó, (Fordította: Romhányi Török Gábor)

Koltay Gábor (1981) John Lennon 1940-1980. Budapest, Zeneműkiadó

MacDonald, Ian (1999) A fejek forradalma. Budapest, Park Kiadó, (Fordította: Révbíró Tamás)

Miles, Barry (2009) Paul McCartney. Budapest, Cartaphilus, (Fordította: Lénárt Levente)

New Musical Express Original (2003) John Lennon – The Beatles and beyond. London, NME

Norman, Philip (1981) Shout! The true story of The Beatles. London, Corgi

Sebők János (2005) A Dakota-ház fantomja. Budapest, Népszabadság Könyvek

Spitz, Bob (2008) A Beatles teljes története. Budapest, Európa Kiadó, (Fordította: Várady Soma)

The Beatles Complete. (1983) Piano/Organ/Vocal Edition. London, Wise Publications

Ungvári Tamás 1981 (1969): Beatles-biblia. Budapest, Gondolat Kiadó

Ungvári Tamás (2011) Új Beatles-biblia. Budapest, Scolar Kiadó

Wenner, Jann S. (2001) John Lennon emlékezik. Budapest, Cartaphilus, (Fordí­totta: Kőrös László)

Amikor a neves történész, Eric Hobsbawm 91 éves korában megkapta Bécs városának díszpolgára címét, visszatekintett életútjára, s ezt az észrevételt fűzte hozzá:

„Szerencsém volt, mert a történészeknek ahhoz a világszerte fellelhető generációjához tartoztam, amelyik az 1930-as évek és a historiográfiai fordulatot hozó 1970-es évek között forradalmasította a történetírást, elsősorban azáltal, hogy új kapcsolatokat teremtett a történelem és tár­sadalomtudományok között. Ez nem csupán egyetlen ideológiai iskolára szorítkozott. A történeti modernitás harcáról volt itt szó a Ranke-féle régi, konvencionális történetírással, akár a gazdaságtörténet, az Annales-ban közölt francia szociológia és földrajz, a marxizmus, akár Max Weber zászlaja alatt vívták.” (Idézi Botz et al. 2008: 74)

Hobsbawm véleményével és értékelésével talán nem mindenki ért egyet. Ám kétségtelenül sok igazság van abban a megfigyelésében, hogy a történészek és a társadalomtudósok között kialakult újfajta együttműkö­dési formák elősegítették a történeti kutatásokat Nyugaton a két háború közötti időszakban és az 1970-es években. Az is igaz, hogy a huszadik század utolsó negyedében újra csak nőtt a távolság a történelem és a társadalomtudományok között. E tanulmány azt a véleményt fogalmazza meg, hogy azóta már a harmadik periódusba léptünk, amikor is újfajta kooperáció lehetősége sejlik fel a történelem és a társadalomtudományok között, ami egyre inkább gyakorlattá is válik.

Eltávolodás

Amikor Hobsbawm a történelem és a társadalomtudományok közötti újszerű kapcsolatokra tekintett vissza, akkor különféle, kisebbségben létrejött fejleményekre utalt, amelyek kölcsönösen erősítették egymást, annak ellenére, hogy különböző országokban jelentkeztek. Ezek között jelen voltak azok az interdiszciplináris megközelítések, amelyekkel a franciaországi Annales lapjain kísérleteztek, illetve amelyeket a brit Past & Present című folyóirathoz közel álló marxista történészek munkái reprezentáltak. Hobsbawm az Egyesült Államok-beli történeti szociológia művelőire utalt, másfelől pedig az 1950-es és 60-as évek „új gazda­ságtörténetére”, valamint a társadalomtörténetre [a szűkebbre szabott feladatokkal foglalkozó „social history” meg a tágabb értelmű „history of society” irányzataira], és a Historische Sozialwissenschaftra, amely az 1960-as években Nyugat-Németországban – Max Weber erőteljes hatására – alakult ki.

Noha ezek s néhány más áramlat meglehetősen különböztek egy­mástól, ám mégis akadt egynéhány közös vonásuk is. Először is, kuta­tási dimenzióként mindegyik irányzat a struktúrákra és a folyamatokra helyezte a hangsúlyt, nem pedig az egyes cselekvésekre, személyekre és eseményekre. A történészek csupán kis csoportja lépett fel nyíltan a Strukturgeschichte (struktúratörténet) mellett. De nagyon sokuk többé-ke­vésbé meggyőződéssel vallotta, hogy ha valaki valóban meg akar magya­rázni valamilyen változást, akkor alaposan meg kell vizsgálnia azokat a – gazdasági, társadalmi, politikai vagy eszmei – struktúrákat és folyama­tokat, amelyek a megfigyelések, a cselekvések és az egyes események „alapjául szolgálnak”, miközben egyidejűleg állandóan vissza is hatnak rájuk. Másodszor, a historiográfia ezen egymástól különböző áramlata­in belül a történészek olyan analitikus megközelítéseket alkalmaztak, amelyek jóval túlmentek a jelentések hermeneutikai rekonstrukcióján. Az 1960-as és 1970-es években ez annyit jelentett, hogy a történész a fogalmak explicit meghatározását kereste, elméleti alátámasztással kísérletezett, időnként kvantitatív módszereket is igénybe vett, és össze­hasonlító elemzéseket végzett. A történetírás ekkor jóval analitikusabbá vált. Harmadszor, a történészek mind a munka eltervezésében, mind a végrehajtásában a rokon diszciplínákkal, különösképpen a szociológi­ával, a politikatudománnyal és a közgazdasággal való szoros együtt­működésre törekedtek. E törekvést a Historische Sozialwissenschaft programja fejtette ki a legnyíltabban. Negyedszer, nagy hangsúlyt kaptak a társadalmi-gazdasági dimenziók, úgy is, mint az elemzés tárgyai és úgy is, mint általában a történelem jobb megértésének vezérfonalai. Felvirág­zott a társadalomtörténet egyik változata, a social history, amely néha a societal history (avagy history of society) tágabb formáivá fejlődött. Ötödször pedig, ezek a historiográfiai irányzatok gyakran annak a politikai és szellemi légkörnek alkották részét, amely bírálta a hagyományokat, és alapvető változásokat követelt mind a történelemtudomány terén, mind pedig általában a társadalom vonatkozásában.¹

Az 1970-es évek végétől, az 1980-as évek elejétől a trend megválto­zott: a történelem és a társadalomtudományok viszonya ismét meglazult. Ez elsődlegesen a történeti kutatások terén lezajlott alapvető irányváltás következménye volt. A társadalomtudomány social historynak nevezett iskolája elvesztette korábbi vonzerejét mint ellenzéki és újító szellemű irányzat. Különösen marxista szemléletű változatai okoztak csalódást: nem váltották be azokat a nagy reményeket, amelyeket korábban tápláltak irántuk. Az 1980-as években az Alltagsgeschichte (a minden­napok története) szószólói erősen bírálták a korábbi social history és gazdaságtörténet struktúrakutató preferenciáit. Azt követelték, hogy kapjon nagyobb hangsúlyt a cselekvések, a megfigyelés és a tapaszta­lat, azaz a történelem megannyi szubjektív dimenziója. E törekvéseket támogatták a nő- és gendertörténet adta impulzusok, amelyek a korábbi évtizedekben elhanyagolható jelentőségűek voltak. A történészeket egyre inkább érdekelte a szimbolikus formák rekonstrukciója és a kulturális szokások magyarázata. A kultúratörténet különböző formái – nem egy napra, hanem évtizedre szóló – csatát nyertek. Míg az 1960-as és az 1970-es években a hangsúly gyakorta a széles, nagyívű struktúrákra és folyamatokra esett, most felfedezték a mikrotörténeti megközelítés báját. Néha ezt a szemléletváltást a nagy elméletek és az analitikus megköze­lítések iránt tanúsított elsöprő erejű bizalmatlanság kísérte. A „miért”-re kérdezést a „hogyan”-ra kérdezés váltotta fel. Újra nagy hangsúlyt kapott a narrativitás. A nyelv egyre fontosabbá lett mind a kutatás tárgyaként, mind pedig a kutatás és a bemutatás eszközeként. A fogalmak története (Begriffsgeschichte) hídként szolgált a társadalom- és a kultúratörténet között, egyre inkább konstruktivista szellemben, jelentős érzékenységgel az eszmék, a fogalmak és kategóriák alakító ereje iránt – mind magában a múltban, mind pedig a feltárás aktusában. Mindez nem jelentette azon­ban azt, hogy a korábbi paradigmákat egyszerűen félretették volna.

Sokkal inkább arról volt szó, hogy a kialakult helyzetből számtalan konfliktus adódott és újfajta kombinációk keltek életre. Míg a múltban Marx, Weber, Durkheim, Parsons és Habermas kölcsönzött tudományos hátteret a történeti kutatásoknak, mostanra gyakorta felváltotta őket Geertz és Simmel, Foucault és Derrida s más posztmodern gondolkodók. De gyakran megvoltak minden elméleti iránymutatás nélkül.

Ám annyi bizonyos, hogy a társadalomtörténet (social history) nem tűnt el. Áthatotta és átalakította az általános történettudományt, újfajta kombinációkban élt tovább – különösen érvényes ez a kultúrtörténetre. Ezzel egyidejűleg sokkal gyakoribbá és vonzóbbá vált a tapasztalatok és várakozások, a beállítódások, az eszmék és a diskurzusok, a cse­lekvések és a reakciók tanulmányozása anélkül, hogy azok (társadalmi, intézményi, strukturális) feltételeit, következményeit és kontextusát is vizsgálat tárgyává tették volna – vagyis mindazt, amit a social history oly buzgón elemzett.

Ezek a változások szervesen kapcsolódtak az alapvető paradigmatikus átalakuláshoz: elmozdulás volt megfigyelhető abban a tekintetben, hogy melyek a történelem kutatásának legfőbb mozgatórugói. Valaha a meg­határozó motiváció az volt, hogy „tanuljunk a történelemből”. Mostanra a történettudomány érdekességét viszont az adta, hogy az identitás kialakí­tásának alapja, illetve egyfajta irányjelző lehet a tekintetben, hogyan kell egy másik emberhez viszonyulni. A történeti kutatások nemcsak kevésbé struktúra-orientáltak lettek (és néha sokkal voluntarisztikusabbak is), hanem analitikus jellegükből is sokat veszítettek. A történészek körében jelentősen csökkent a társadalomtudományi fogalmak és módszerek iránti érdeklődés. Ismét nőtt a távolság a történelem és a társadalomtudo­mányok között. (Kocka 2003, 21-28; Kocka 2010b, 99-115, 152-157)²

Míg a történelemtudományban végbement változásoknak döntő szerepük volt a növekvő távolság kialakulásában, addig alig történt bármiféle változás a társadalomtudományok terén, legalábbis olyan, amely e tendenciának útját állta volna. Bizonyos, hogy a közgazdaság­tan mint tudományág az utóbbi évtizedek során nem vált történetibbé. Inkább egyfajta cselekvéselméleti és mikroökonómiai fordulat [an action and micro-theoretical turn] mehetett végbe e téren. A közgazdaságtan figyelmét az emberi természet ahistorikus elméletének igényeire és eredményeire összpontosította, s változatlanul erős maradt a formali­zált modellek terén. E tudományág saját elméleti produktivitását annak tulajdonítja, hogy elvonatkoztat a kulturális tényezőktől és a történeti kontextusoktól, és közben az ember időtlen fogalmával dolgozik. Ebből adódik, hogy e tudományág éles ellentmondásban áll a történeti és kultúratudományokkal, amelyek az emberi „természetet” nem tekintik antropológiailag állandónak, hanem a történelmi folyamatok termékének. A történész szemszögéből a közgazdaságtan művelőinek ahistorikus emberszemlélete elképesztően leegyszerűsítő és sematikus – annak ellenére, hogy kifinomult elméleti apparátusukat a kívülálló nehezen érti meg. A szabálynak ellentmondó kivételeket majd később említem. (Hodgson 2001; Tanner 2004, 69-98)

A politikatudomány különböző irányokban fejlődött. Néhány politológus szélesen megalapozott, történeti mélységű összehasonlító kutatásokkal foglalkozik, így például Theda Skocpol, Peter Hall vagy Kathleen Thelen. Az Amerikai Politikatudományi Egyesület [American Political Science Association] által 1990-ben alapított Történelmi és Politikatudományi Bizottságnak [Committee on History and Political Science] rövid idő alatt több száz tagja lett. Befolyásos német politológusok érdeklődésének fó­kuszában is a történeti megközelítés áll, példa erre Klaus von Beyme és Manfred Schmidt munkássága. Másfelől, Peter Hall mostanában bírálta az amerikai politikatudomány egyre erősödő dehistorizálását, és kiemelte az amerikai kutatók fokozódó érdeklődését a racionális döntés paradig­mája iránt, ami előszeretettel koncentrál a preferenciák hatásaira, és csak kevéssé foglalkozik azok eredetével, változásaival és illékonyságával. „Az elmúlt huszonöt évben a társadalomtudományok drámai változáson estek át. A legszembetűnőbb fejlemény, különösen Amerikában: egyfajta kettéválás ment végbe a kultúrával foglalkozó tudósok, illetve az anyagi erőket vizsgáló kutatók között. A pálya egyik felén a történettudomány és az antropológia közelebb húzódott a kritikai kultúrakutatáshoz [cultural studies]. A másikon a politikatudomány a közgazdaságtudomány felé oldalgott. Mint magára hagyott, egyedül játszadozó gyermek, az ameri­kai szociológia próbálta megkörnyékezni a többieket, de nem volt képes bevonni őket a maga játékába.” (Hall 2007, 121-141, 127. jegyzet)

Ami pedig a szociológiában lezajlott fejleményeket illeti, itt még ne­hezebb az általánosítás. Kétségtelen, számos szociológus jelentősen hozzájárult Németországban a Historische Sozialwissenschaft prog­ramjának kialakításához. Köztük volt Max Weber és C. Wright Mills, Ralf Dahrendorf és Charles Tilly, M. Rainer Lepsius és Wolfgang Schluchter, hogy csak néhány nevet említsünk. A történészek továbbra is jó hasznát vették azon szociológusok munkáinak, akik érdeklődést tanúsítanak a történelem iránt, vagy legalábbis nyitottak a történelemre, kezdve az összehasonlító történeti szociológiával a társadalomtudományok köréből (lásd például Shmuel Eisenstadt, Björn Wittrock, Dietrich Rueschemeier munkásságát), folytatva a sort a történeti szociológia hatásos hozzájá­rulásaival (Michael Mann és kissé különböző módon, de Hans Joas is), továbbá olyan nagy hatású teoretikusok munkáival, mint Pierre Bourdieu és Anthony Giddens, akiket a társadalomtörténészek előszeretettel és sűrűn idéznek. Nemrégiben Wolfgang Streeck német szociológus a kapi­talizmussal foglalkozó tanulmányt publikált Németországban, amelyben a társadalomtudományok és a történettudomány szorosan összefonó­dó, egységes szemléletét támogatja és egyben gyakorolja is. Másfelől viszont elhanyagolható azoknak a helyeknek a száma, ahol a történé­szek és a szociológusok nem csupán szórványosan dolgoznak együtt;³ együttműködésük sokkal ritkább, mint harminc vagy negyven évvel ezelőtt. Kétségtelen, hogy a szociológia általában vett historizálása nem tapasztalható. A történészek és a társadalomtudósok, nem utolsósorban a szociológusok, továbbra is jócskán eltérnek egymástól érdeklődésüket, nyelvezetüket, lábjegyzetelési módszereiket és közlési módjaikat illető­en. A történeti társadalomtudomány vízióját, amely egybeolvasztaná a résztvevő tudományágak elemeit, még nem sikerült valóra váltani sem a történelem, sem a szociológia terén.⁴

Persze, a fentebb tárgyalt trendek alól vannak kivételek. Akadnak újfaj­ta interdiszciplináris szövetségek, amelyek a régiek helyébe léptek, így például egyfelől a társadalom- és a kultúratörténet, másfelől a kulturális antropológia és a néprajz alkot ilyen szövetséget. Jelentős a tudomány­ágak közötti együttműködés az olyan specifikus problémákra irányuló területeken, mint amilyen az erőszak, az elöregedés vagy a migráció kér­désének vizsgálata. Ám ami a történettudomány és a közgazdaságtan, a politikatudomány és a szociológia diszciplínáit illeti, köztük a határok nem lettek átjárhatóbbak az elmúlt három évtized során. Éppen ellenkezőleg. Jóval ellenállóbb szerkezeteknek bizonyultak, mintsem az 1970-es évek­ben a Historische Sozialwissenschaft szószólói képzelték.

Gazdaságtörténet és közgazdaságtan

Ugyanakkor az utóbbi időben mégis az együttműködés új lehetőségei nyíltak meg a történettudomány és a társadalomtudományok között.

Ennek a folyamatnak az illusztrálására a gazdaságtörténet, a közgaz­daságtan és a gazdaságszociológia közötti viszonyt mutatom be kissé részletesebben.

Először is, roppant érdekes, a közgazdaságtan alapjait illető vita folyik már jó ideje a közgazdászok és a tudományelmélet művelői körében.⁵ A játékelmélet előtérbe helyeződése következtében az elmélet hatása alatt dolgozó közgazdászok már régóta feladták az individuum mint haszonmaximalizáló monász (oszthatatlan szubsztancia) fogalmát. Ehelyett a kölcsönhatásos viszonyok és a döntéshozatali eljárások fog­lalkoztatják őket, valamint ebből következően – legalábbis elvileg – az a változó világ, amelyben a kölcsönhatások lezajlanak és a döntéseket meghozzák. E mozgalom túllép a metodológiai individualizmuson, ami a hagyományos közgazdaságtant jellemezte. Hasonló irányban halad a korlátozott racionalitás [bounded rationality] kérdésében folyó vita is, amelyik radikálisabb megnyilatkozásaiban közel került ahhoz, hogy tagadja a haszon-optimalizáló egyén konstrukcióját. Amikor közelebbről vizsgálat alá vették az individuumnak azt az általában erősen korlátozott képességét, hogy az információk teljes ismeretében tudja mérlegelni az alternatívákat, és képes racionálisan választani ezen alternatívák illetve az alternatív költségek között, a vizsgálat rávilágított a „stopszabályok” [stop rules] és a döntésben felhasználható „kiskapuk” fontosságára, ez utóbbiaknak viszont a szokásokkal, a közös hagyományokkal, a mentális modellekkel és a megértés és tanulás folyamataival van szoros kapcso­latuk. Ezek pedig ismét csak pályafüggőek, és saját történetük van. A neurobiológiai kutatások igazolni látszanak ezt az elképzelést. Elvben, és bizonyos közgazdászok és teoretikusok ismeretelméleti megfonto­lásaiban – legalábbis a szakterületükön egy elgondolkodó kisebbséget képviselők között – ezt a megközelítést úgy tekintik, mint ami széles csapást vág a történelem és a kultúratudomány [cultural sciences], illetve egyfajta reflektív gazdaságtörténet felé.

Másodszor, meg kívánok említeni egy másik fejleményt a közgazda­ságtan terén, ami a gazdaságtörténettel való együttműködést támogatja: nevezetesen az intézményi közgazdaságtan szívós folytonosságát és további fejlődését. Amikor Douglas North és szerzőtársai 1970 körül új lendületet adtak e fejleménynek, különösen azzal, hogy a tulajdonjogi paradigmákkal kezdtek foglalkozni, akkor Knut Borchardt egyértelműen kimutatta, mennyire pontosan jelezték előre ezt a tendenciát az olyan tudósok, mint Gustav Schmoller és Werner Sombart, a német gazdaság­történeti iskola képviselői a XIX. század végén és a XX. század elején. Az „új intézményi közgazdaságtan” a gazdasági folyamatok történelmi fogla­latát vizsgálja, a piacok szabályait és normáit elemzi. Felteszi a kérdést: ki állapítja meg e szabályokat és normákat, és ki ellenőrzi betartásukat? Mibe kerül a szabályok megszegésének szankcionálása? Mikor és miért megy végbe a társadalom intézményi berendezkedésének változása? Milyen következménnyel jár, mondjuk, a rendelkezési jogoknak a közös­ségtől az egyénhez való áthelyezése? Az intézménynek tág fogalma van használatban, és mindenféle szabályozó rendszereket értenek alatta a jogtól a konvenciókig, a normáktól a szokásokig.

Ez viszont szélesre tárja az ajtót a történészekkel való együttműködés előtt, akik – mint például Werner Abelshauser és Volker Berghahn – szé­les körben vitatják a kapitalizmus német („rajnai”) modelljének korlátait és teljesítményét. E modell magasan szervezett koordinációt mutat, ha összehasonlítjuk más, sokkal inkább piaci alapú „kapitalizmus-változa­tokkal” Angliában vagy az Egyesült Államokban. A business history [vállalkozástörténet: a gazdaságtörténet része az Egyesült Államokban bevett közgazdaságtanban – a ford.], például amelyik a műveleti költsé­gekkel vagy a vállalkozói hálózatokkal foglalkozik, szintén az intézményi közgazdaságtan tárgyát műveli.⁶

Harmadsorban, a gazdaságszociológia az intézményen túlra is kitágítja és kiterjeszti azokat a témaköröket, amelyekkel az intézményi közgazda­ságtan foglalkozik. Jens Becker és Richard Swedberg, két jelentős szerző e téren, rámutatnak arra, hogy az a kérdés, milyen szerepet játszanak a gazdaság csererendszereinek működésében a társadalmi, kulturális és politikai feltételek, klasszikus szociológiai kérdés, amelyet 1945 után hosszú időre, egészen a problémának az 1980-as években bekövetkezett újrafelfedezéséig a háttérbe száműztek. E kutatók találgatásokba bocsát­koznak arról, mi az oka a gazdaságszociológia iránt ismételten feltámadt érdeklődésnek: „A fordista szabályozás jóval rugalmasabb szervezeti struktúrákkal való felváltása, a kelet-európai gazdaságok átalakulása és a globalizáció folyamata, úgy látszik, olyan drámai változásokba sodorták a gazdaságot, amelyek végkimenetele, velejáró következményei, sőt, időn­ként még az iránya is homályos. Ezeknek a gazdasági fejleményeknek a társadalom egészére döntő hatásuk lesz. Meg fogják változtatni az állam szerepét, és bizonyos nem-gazdasági változókat, mint amilyenek a tár­sadalmi tőke, fontos gazdasági erőforrásokká léptetnek elő, és hatással lesznek a családra is a foglalkoztatási formák radikális átalakulása révén. De vajon milyen elmélet alapján lehet ezeket a változásokat megérteni?”⁷ Válaszuk az, hogy rámutatnak a közgazdaságtan és a szociológia közötti új kapcsolat szükségességére, és érvelésük a jelenlegi pénzügyi és gaz­dasági válság közepette még aktuálisabb, mint valaha. Hozzá kell tenni, hogy e helyzet alkalmat ad arra, hogy bekapcsoljuk ide a történeti és gazdaságtörténeti kutatásokat, ha az érintett gazdaságtörténészek nem vesznek fel túlságosan szűk perspektívát, hanem széles fronton vitatják meg a dolgokat: vizsgálják például a bizalom, a vallás, a családstruktúrák, a hálózatok és az állam kérdéseit.

Negyedszer, a történészek vizsgálódásainak körében is voltak és vannak olyan változások, amelyekre érdemes egy pillantást vetni. A kutatás területén történt kulturális fordulatok gyakran arra ösztönözték a történészeket, hogy hagyják figyelmen kívül a gazdaságtörténetet és általában a gazdasági kérdéseket. Ám ugyanezek a kulturális fordulatok a gazdaságtörténeti megközelítések újfajta módszerei előtt is utat nyi­tottak, amelyek felkeltették a közgazdászok és más társadalomtudósok érdeklődését. Álljon itt néhány példa. (Berghoff – Vogel 2004)

Egyes tudósok, így például Adam Tooze és Robert Salais, akik meg vannak győződve a nyelv formatív erejéről, a fogalmak történetét elem­zik, és azokat a társadalomtörténészek és statisztikusok által használt kategóriákat vizsgálják, amelyeket a múlt társadalmainak feltérképezé­sére használnak; olyasfajta fogalmakról van szó, mint „munkások” és „alkalmazottak”, „munka” és „munkanélküliség”. Nemcsak azt szeretnék megállapítani, mely társadalmi valóságelemek tükröződtek az efféle fo­galmak kialakulásában és elterjedésében. Azt is feltárják, hogy az ilyen, gyakorta használt fogalmak miképpen segítették a múltbeli társadalmak strukturálódását és formálódását, azaz, hogyan szolgálták a társadalmi valóság szemantikai feltérképezését, vagyis hogyan járultak hozzá a társadalmi identitás, a csoportok és az osztályok kialakulásához.⁸ Ezt a megközelítést a civil társadalom történetének feltárására is alkalmazták már. (Wagner 2006, itt kiemelendő Hallberg és Wittrock tanulmánya, 28-51).

Léteznek már tanulmányok a „munka” [mind a labour, mind a work jelentésében vett „munka”] fogalmának történetéről, illetve arról, hogy ezt a fogalmat [illetve ezeket a fogalmakat] egyes országokban és egyes nyelveken miért és hogyan határozták meg egészen eltérő módokon az elméleti tanulmányokban is, meg a kollektív tárgyalások vagy a szociál­politika (avagy szociális ellátórendszer) nyelvezetében. E tanulmányok feltárják a munkatapasztalatok és a munkakapcsolatok jellegét a ha­gyomány, a piacok és a kormányzati beavatkozás közötti kölcsönhatás­ban. (Biernacki 1995; Zimmermann 2001) Létezik és szépen virágzik a fogyasztás történetének feltárása, ami többek között azzal foglalkozik, hogy elemzi a kulturális orientáció, a nemek és a piaci viselkedés közötti kapcsolatokat, és kiterjed a kereskedelmi és szolgáltató vállalatok törté­netére is, ami – legalábbis Németországban – hagyományosan sokkal kevésbé kutatott terület, mint a termelő vállalatok története. (Haupt – Torp 2009; Hartmann 2010)

Megjelent továbbá egy észak-olasz falu késő XVII. századi életének mikrotörténeti elemzése Giovanni Levi tollából. Kifinomult módszereket használva a szerző bemutatja, milyen sok ügylet, adásvételi döntés ágyazódott bele a faluban az egyéni szint fölött szövődött kapcsolati hálóba, ahol hosszú távon a becsület, a kölcsönös támogatás és az ön­érdek összekapcsolódott, és ilyenformán egyfajta „kultúra” részét alkotta. Christoph Conrad szerint „Levi rekonstrukciójának kritikus pontja az, hogy illúzióként mutatja be az egyéni tranzakciók és a cselekvők atomizációját. Még egy olyan banális lépés is, mint egy jószág vagy egy kis darab föld megvétele, kizárólag a társadalmi, családi és szimbolikus meghatározók hálózatában magyarázható. A mikroelemzés ilyenformán rekonstruál egyfajta rejtett kollektív valóságot, amelyet a polgári jogi kategóriáknak és ezek forrásainak atomizálódása eltakar. Levi hatásosan mutatja meg, hogy az egyéni gazdasági szereplő mennyire függött a társadalmi gya­korlattól, jóval azelőtt, hogy a liberális gazdaságelméletek gyújtópontjába került volna.” (Conrad 2004, 43-67; Levi 2001)

Végül pedig megemlítem a Pierre Bourdieu vezette csoport kutatásait abban a témakörben, hogy a párizsi külvárosokban a szakképzett munká­sok és az irodai dolgozók körében milyen volt a lakások tulajdonlásának aránya. A tanulmány „a gazdaság szociális struktúráit” elemzi. Különösen azt vizsgálja, „hogyan alakulnak ki a preferenciák, és hogyan terjednek el aztán egy olyan társadalomban, amelyben érthetőnek tekintik az olyan fogalmakat, mint »tulajdon iránti érzék«, »kertes külváros«, »a magam ura lenni«. Vizsgálják a kormányzati tőkeképzési programokat, továbbá a reklámozásban használt képeket és visszatérő motívumokat, az egyéni lakáseladáshoz kapcsolódó tárgyalásokat és a bérleti megállapodáso­kat.” Christoph Conrad erre a következtetésre jut: „A gazdaság kultúrtör­ténetének ebben az összefüggésében nem az a cél, hogy a preferencia kialakulásának társadalmi feltételteremtését (kondicionálását) nyomon kövessük – ezt minden közgazdász elfogadná -, hanem az, hogy magát a gazdasági szereplő modelljét mint a társadalmi és kulturális előtörténet eredményét megértsük.”⁹

Ezek a példák talán kielégítően demonstrálják, hogy az elmúlt bő két évtizedben a történettudományban bekövetkezett „kulturalista” irányvál­tások nemcsak kockázatokat jelentenek, hanem lehetőségeket is arra, hogy a gazdaságtörténet megújulhasson, ha és amennyiben teljesül két feltétel: (a) A diskurzusnak és a fogalomtörténetnek kapcsolódnia kell a gyakorlat történetéhez, ami sajnos nem mindig sikerül. (b) A gazdaságtör­ténet csak akkor jár jól, ha feladatait képes tágabban értelmezni, és nem korlátozódik pusztán a szűkebb értelemben vett gazdasági kérdésekre. Akkor majd képes lesz olyan eredményeket felmutatni, amelyek már fel­keltik a közgazdászok és a társadalomtudósok érdeklődését egyaránt, ha mondjuk éppen a piacok előfeltételei és következményei foglalkoztatják őket. Úgy tűnik, hogy napjaink pénzügyi és gazdasági válsága egyes közgazdászokat arra a felismerésre vezetett, hogy a korábbinál jóval intenzívebben foglalkozzanak a piaci magatartás és a piaci kudarcok történeti dimenzióival. (Reinhart – Rogoff 2009)

Egymástól tanulni

Vannak újabb változások is, amelyek láthatólag a történészek és (más) társadalomtudósok közötti szorosabb együttműködést segítik elő. Bernhard Bailyn nemrég így írta le ezt a jelenséget: ez „a huszadik szá­zad végi historiográfia egyik legmélyebb tendenciája: az a késztetés, hogy a kutatások határait kiszélesítsék, hogy a nagyobb összefüggések­be beállítva újramérlegeljenek jelentős eseményeket és tendenciákat, és hogy egy jóval tágasabb és általánosabb síkon magasabb fokú megér­téshez jussanak el. A történeti kutatás minden – intellektuális, kulturális és politikai – szférájában kitágult a látókör. Feltárulnak a nagyszabású hasonlóságok és párhuzamok, nemzeti történetek regionális történetekké válnak, míg a regionális kutatások globális mértékűvé tágulnak.” (The New York Review of Books 2009. november 19. 44.)

Való igaz, a nemzetek feletti, a régiók közötti és a globális megköze­lítések gyorsan teret nyernek: jelenleg ez a tudományágban tapasztal­ható kiemelkedően legjelentősebb tendencia. Ez a tendencia bizonyos szükségszerűséggel eleveníti fel a „Historische Sozialwissenschaft” néhány alapvető elvét: a nagyszabású struktúrák és a széleskörű folyamatok iránt tanúsított figyelmet, a fogalmak szabatos, élesen kör­vonalazott meghatározását és az analitikus szigort, explicit reflexiót a fogalmak kiválasztására, a kutatás terének és idejének eldöntésére és az episztemológiai velejárókra. Az összehasonlító történetírás és az összekapcsolt [entangled] történetírás közötti viszony beható viták tárgya. Az Európa-központúságot és a Nyugat előítéleteit produktívan kell túlhaladnunk. Mindezek a folyamatok elvezetnek a történelemtudomány gyakorlatában az elméleti megfontolások újjászületéséhez is. Ez pedig a történészek módszereiben a társadalomtudományos megközelítésekkel kapcsolatos új nyitottságot eredményezhet.¹⁰

Mindez különösképpen is igaz a globális történet egyre táguló terén belül alakuló gazdaság- és társadalomtörténetre. Jó példa erre a XVII., XVIII. és XIX. századi Kína (egyes részeinek) és Északnyugat-Európa (egyes részeinek) gazdasági fejlődéséről folytatott, a „nagy divergencia” néven emlegetett vita. A munka [labour] globális történetével foglalkozó új tanulmányok sokat köszönhetnek a társadalomtudományi fogalmaknak és modelleknek (kapitalizmus, osztályformáció) még ha ez utóbbiakat azzal a céllal használják is, hogy a nyugati világon kívül eső területek sajátosságaihoz igazítsák őket. Mindenesetre, úgy tűnik, a történészek érdeklődése egyre inkább újra a kapitalizmus világtörténelmi jelensége felé fordul, beleértve a fokozódó figyelmet a klasszikus teoretikusok iránt – Adam Smith-től és Karl Marxtól Joseph Schumpeterig és Polányi Károlyig.¹¹ Másfelől, a történelemre érzékeny társadalomtudósok úttörő munkát végeztek a széleskörű, globális történelmi változások kutatása te­rén. Björk Wittrock vezető szerepet játszik e téren. (Arnason – Eisenstadt – Wittrock 2004; Wagner – Weiss – Wittrock – Wollmann 2008)

Kétségtelenül sok olyan történész akad, akik munkájuk során nem merítenek a társadalomtudományok forrásaiból. Másfelől, sok az olyan közgazdász, továbbá szociológus és politikatudománnyal foglalkozó ku­tató, akik témájuk meghatározásában és vizsgálódásaik során nélkülöz­nek mindenféle történelmi orientációt. Ám létezik az együttműködésnek és e tudományterületeknek olyan közös terepe, ahol a történészek és a társadalomtudósok egyaránt kölcsönösen hasznosítani tudják eredmé­nyeiket. Ez a terep ma újra szélesedik.

A történészek jó hasznát vehetik a társadalomtudósok által használt találó fogalmaknak, modelleknek és elméleteknek akkor, ha kérdéseiket pontosítani akarják és kutatásaik tárgyát pontosan kívánják meghatá­rozni, ha magyarázó hipotéziseket akarnak kidolgozni, és kellőképpen strukturálni szeretnék „narratíváikat” (jobban mondva: érvelésüket). A történészek időnként hasznosnak találhatnak olyan módszereket, amelyeket a társadalomtudományok fejlesztettek ki, például hatalmas mennyiségű adat kezelését. A társadalomtudósokkal folytatott eszme­cserék elősegíthetik, hogy a történészek elgondolkodjanak eljárásaik feltételein, különös sajátosságain és következményein. Gyakori, hogy a történészek a társadalomtudományok eszméit, fogalmait és módszereit meglehetősen szelektíven használják fel, és aztán e válogatott elemeket saját érvelésükbe ágyazzák be. Minél több történész hajlandó ismét az események, tapasztalatok, diskurzusok és cselekvések feltételeivel és következményeivel, azaz a történelmi struktúrákkal és folyamatokkal foglalkozni, annál sürgetőbbé válik számukra a társadalomtudományos források kiaknázása a történelmi kutatásban.¹² A történészek csak profitálhatnak a társadalomtudósokkal való együttműködésből. Másfelől, ebben a tanulmányban számos példán mutattuk meg, hogyan tudnak a társadalomtudósok hasznot húzni a történelmi megközelítésekből és in­tuíciókból. Jóval általánosabb szinten két olyan dologra kívánom felhívni a figyelmet, amelyekkel a történettudomány a társadalomtudományos kutatásokat és az eredmények bemutatását kiteljesíti. (Sewell 2005)

Az első az, hogy a történészek a kontextust nagyon komolyan veszik. Ragaszkodnak ahhoz, hogy a kontextusokat rekonstruálják, és meglehetősen szkeptikusak a változók gyors izolációjával és szelektív összefüggéseivel szemben. A történészek segítséget tudnak nyújtani a kontextualizálás feladatában. Be tudják mutatni, hogyan működnek és hatnak együtt a gazdasági, a társadalmi, a politikai és a kulturális dimenziók. A történészek a „beágyazottság” szakértői. Ebben látta a közgazdász Robert Solow a gazdaságtörténészek által a gazdaságteo­retikusoknak nyújtható legfontosabb szolgálatot: „Kevés dolog érdekelhet jobban egy kiművelt elméleti közgazdászt, mint az, ha alkalma nyílik megfigyelni a társadalmi intézmények és a gazdasági viselkedés kölcsön­hatását időben és térben […] Legyen tehát egy gazdaságtörténész »megfigyelője és újraalkotója azoknak a szabályoknak, kötődéseknek és szerveződéseknek, amelyeket az emberek hoznak létre, s amelyek éppoly valóságosak az ő számukra, mint a fizikai föltételek«. Végy hozzá még egy »kétlépcsős legkisebb négyzetek« [becslési] módszerével való bánni tudást, és előtted áll egy olyan gazdaságtörténész, akitől a teoreti­kusok nagyon sokat tanulhatnak, már hogyha hajlandók megpróbálkozni vele.” (Solow 1985, 239-245, 241, 242)

Másodszor, a történészeket az idők során végbemenő változások foglalkoztatják. Hajlamosak arra, hogy érveiket az „előtt” és az „után” fogalmai alapján vezessék elő (az egyidejűség hangsúlyozása ugyanan­nak az időbeli logikának csak egy másik aspektusa). A történészek jól tudják, hogy új dolgok formálódnak meg, de azt is tudják, hogy ezeket a megelőző konstellációk befolyásolják. A történészek tudatában van­nak annak, hogy a jelen vizsgálható struktúrái meg fognak változni, és a jövőben egészen mások lesznek. Az emberi valóság mint folyamat megértésének ez az időleges jellege az, ami éppolyan erősen befolyá­solja a történészek leírásait, magyarázatait és interpretációit, mint ahogy azok más tekintetben is különbözhetnek egymástól. Az is fokozhatja a társadalomtudósok analitikai erejét és retorikai hatékonyságát, ha érvelésük egy részében ilyenfajta perspektívákat vesznek fel. Ez ugyanis azt jelentené, hogy társadalmi folyamatokként elemzik a társadalmi rend­szereket. Azt jelentené, hogy a jelen korszak jelenségeit a megelőző kon­stellációk, folyamatok és cselekedetek termékeiként fognák fel (azon túl, hogy az empirikus társadalomtudományok szabályai szerint elemeznék e jelenségeket). De azt is jelentené, hogy nem szabad arra számítaniuk, hogy a jövő majd a jelen puszta meghosszabbítása lesz, hanem tudniuk kell, hogy az valami egészen más lesz, amit persze a jelen is befolyásol, noha a variabilitás korlátait is meg lehet előre állapítani. Az effajta gon­dolkodásmódban ugyanis elengedhetetlenül központi szerep jut az idő dimenziójának, vagyis a múlt, a jelen és a jövő közötti kapcsolatnak, és meghatározza azt a módot, ahogyan a valóságot felfogjuk. A történészek a társadalomtudósoknak azt tudják megmutatni, hogy a kutatott társadal­mi valóságokat hogyan lehet temporalizálni. (Streeck 2008, 12-30)

Ez az érvelés a diszciplináris határvonalakon átívelő kapcsolatok népszerűsítése mellett szól, de nem támogatja a tudományágak közötti különbségek elmosását. A történészek ilyen ösztönzéseket akkor tud­nak adni a közgazdászoknak és más társadalomtudósoknak, ha és amennyiben nem rendelik alá magukat teljesen partnereik módszertani szabályainak és szokásainak. Újra Robert Solow szavait idézem: „Ha áttekintem a gazdaságtörténettel foglalkozó legújabb munkákat, az a bizonytalan érzésem támad, hogy jókora részük pontosan ugyanolyan, mint az a fajta gazdaságelemzés, amelyet éppen most figuráztam ki: ugyanazok az integrálok, ugyanazok a regressziók, a gondolatnak ugyanolyan t-ratio-val való behelyettesítései. Minden mástól eltekintve cseppet sem mulatságos már az ilyen anyagok olvasgatása. Ahelyett, hogy a gazdaságteoretikusnak az észrevételek, megfigyelések széles skáláját kínálná, az ilyen gazdaságtörténet a teoretikusnak ugyanazt a rutinszerűen összerittyentett ízetlen zabkását adja vissza, amit a gazdaságteoretikus kínál a történésznek. Miért kellene hinnem benne akkor, amikor a soványka tizennyolcadik századi adatokra alkalmazzák, hiszen nem áll mögötte semmi meggyőződés akkor sem, amikor a jóval bőségesebb huszadik századi adatokat elemzik?” (Solow 1985, 243)

Meglehet, túl erős a megfogalmazás, de alapvetően meggyőzőnek találom az érvelést. A lényeg az, hogy a történettudomány a tár­sadalomtudósok számára nemcsak – és nem elsődlegesen – akkor fontos, amikor az ő megközelítésüket veszi át és azokat a múlt jelensé­geire alkalmazza, hanem amikor eléggé magabiztos ahhoz, hogy kitart­son történeti tudományága alapvető elvei mellett. Az interdiszciplináris együttműködés a tudományágak közötti differenciálódást tételezi fel.

(Fordította: Baráth Katalin; a fordítást az eredetivel egybevetette: Csala Károly)

A cikk a Hans Joas és Barbro Klein által szerkesztett The Benefit of Broad Horizons. Intellectual and Institutional Preconditions for a Global Social Science c. kötetben [Leiden-Boston, Brill, 2010, 53-67.] megjelent tanulmány alapján, 2011. február 25-én a Chicago-i Egyetemen elhang­zott előadás írásos változata.

Jegyzetek

¹ E historiográfiai változásokat Iggers (1984) írta le és maga is erősítette. Rövi­debb és távolságtartóbb beszámoló erről: Iggers – Wang – Mukherjee (2008, 250-270); és Torstendahl (2000, 9-30).

² Ebből a sajátos perspektívából rekonstruálta Geoff Eley (2005) e változások némelyikét mint szellemi önéletrajzának sarkalatos pontjait. Vö. Iggers – Wang – Mukherjee (2008, 270-316, 368-380); Conrad (2001, 14299-14306).

³ A Swedish Collegium of Advanced Study minden bizonnyal ilyen hely. Ez egyike Björn Wittrock sokrétű teljesítményének, aki lehetővé tette az intézmény mű­ködését és ellátta a működéshez szükséges irányelvekkel. Németországban a kölni Max Planck Társadalomkutató Intézet érdemel említést, mivel ez olyan intézmény, ahol a társadalomtudósok fontos munkákat produkálnak, amelyek érzékenyen veszik számba és alkalmazzák is a történeti megközelítéseket. Egy időben a berlini Társadalomtudományi Kutató Intézet (WZB) is termékeny műhely volt a társadalomtudósok és a történészek közötti együttműködés elősegítésére. Meg kell még említenünk a bielefeldi egyetem Történelem- és Szociológiatudományi Továbbképző Intézetét. Itt arra készülnek, hogy új elekt­ronikus kiadvánnyal jelentkeznek, ez az Inter Disciplines. Journal of History and Sociology. (Jelen tanulmányunk egy korábbi változata ennek a folyóiratnak az első számában jelent meg 2010 nyarán.)

⁴ Vö.: Wehler (2000, 113-122); Ellrich (2000, 123-144); Welskopp (2005, 103-128); Mahoney – Rueschemeyer (2003); Adams (2005); Streeck (2009).

⁵ Lásd ehhez: Siegenthaler (1999, 276-301); Tanner (2004, 69-98). Lásd még Gigerenzer – Selten (2001); Siegenthaler (2005).

⁶ Vö.: Borchardt (1977, 140-160); North (1992); Richter – Furubotn (1996); Hall – Soskice (2001); Thelen (2004); Streeck – Thelen (2005); Abelshauser (2005); Abelshauser (1999); Berghahn – Vitols (2006); Berghoff – Sydow (2007); Berghoff – Vogel (2004, 9-41).

⁷ Beckert – Swedberg (2001, 379-386, idézet a 381. oldalról); Beckert (2002); Beckert et al. (2007); Beckert (2007, 295-309). Polányi Károly (2004) klasszi­kus tanulmánya a kapitalista gazdaságok beágyazottságáról újra a figyelem középpontjába kerül. Polányinak az Economic Origins of Our Time című írása eredetileg 1944-ben jelent meg. Lásd továbbá: Karl Polanyi (1957).

⁸ Vö.: Tooze (2004, 325-352); Tooze (2001); Salais et al. (1986); lásd továbbá az „Arbeiter” és „Angestellte” témakörével foglalkozó cikkeket in: Brunner – Conze – Koselleck (1972, 110-128, 216-242).

⁹ Conrad (2004, 59); Bourdieu (2000); vö. még Nolte (1997, 329-360); Haskell -Teichgraeber (1994). Legújabban Joyce Appleby (2010) demonstrálta, hogyan lehet a lényegileg kultúrtörténeti szempontot a kapitalizmus tágabban vett történetének megírásában használni.

¹⁰ Vö.: Haupt – Kocka (2010), ebben különösen Kocka – Haupt (2010, 1-30); Osterhammel (2009); Conrad et al. (2007).

¹¹ Pomeranz (2000); Vries (2003); O'Brien (2006, 3-39); Linden (2008); Kocka (2010a, 146-151).

¹² Vö.: Tilly (1982); Kocka (1986, 83-89); Kocka (1977); Meran (1985); Welskopp (2008, 138-157).

Irodalomjegyzék

Abelshauser, Werner (Ed.) 1999: Politische Ökonomie. (Geschichte und Gesellschaft, Sonderheft 15), Göttingen

Abelshauser, Werner 2005: The Dynamics of German Industry. Germany's Path Toward the New Economy and the American Challenge. New York – Oxford Adams, Julie et al. (Eds.) 2005: Remaking Modernity: Politics, History and Sociology. Durham

Appleby, Joyce 2010: The Relentless Revolution. A History of Capitalism. New York

Arnason, P. – Eisenstadt, S. N. – Wittrock, B. 2004: Axial Civilisations and World History. Jerusalem

Beckertt, Jens – Swedberg, Richard 2001: The return of economic sociology in Europe, introduction. In: European Journal of Social Theory 4 (2001), 379-386.

Beckert, Jens 2002: Beyond the Market: The Social Foundations of Economic

Efficiency. Princeton, N.J. Beckert, Jens et al. (Eds.) 2007: Märkte als soziale Strukture. Frankfurt – New York

Beckert, Jens 2007: Die Abenteuer der Kalkulation. Zur sozialen Einbettung ökonomischer Rationalität. In: Leviathan 35 (2007), 295-309.

Berghahn, Volker R. – Vitols, Sigurt (Eds.) 2006: Gibt es einen deutschen Kapitalismus? Tradition und globale Perspektiven der sozialen Marktwirtschaft. Frankfurt – New York

Berghoff, Hartmut – Vogel, Jakob (Eds) 2004: Wirtschaftsgeschichte als Kulturgeschichte. Dimensionen eines Perspektivenwechsels. Frankfurt – New York

Berghoff, Hartmut – Sydow, Jörg (Eds.) 2007: Unternehmerische Netzwerke. Eine historische Organisationsform mit Zukunft? Stuttgart

Biernacki, Richard 1995: The Fabrication of Labor. Germany and Britain, 1640­1914. Berkeley

Borchardt, Knut 1977: Der „Property Rights-Ansatz” in der Wirtschaftsgeschichte – Zeichen für eine systematische Neuorientierung des Faches? In: Jürgen Kocka (Ed.) 1977: Theorien in der Praxis des Historikers. (Geschichte und Gesellschaft. Sonderheft 3), Göttingen, 1977, 140-160.

Botz, Gerhard et al. 2008: Geschichte: Möglichkeit für Erkenntnis und Gestaltung der Welt. Zu Leben und Werk von Eric J. Hobsbawm. Vienna

Bourdieu, Pierre 2000: Les structures sociales de l'économie. Paris

Brunner, O. – Conze, W. – Koselleck, R. (Eds.) 1972: Geschichtliche Grundbegriffe. Historisches Lexikon zur politisch-sozialen Sprache in Deutschland, vol. 1, Stutt­gart, 110-128, 216-242.

Conrad, Christoph 2001: Social History. In: International Encyclopedia of the Social and Behavioral Sciences. vol. 21, London (2001), 14299-14306.

Conrad, Christoph 2004: „How much, schatzi?” In: Berghoff – Vogel (Eds.) 2004: Wirtschaftsgeschichte als Kulturgeschichte. 43-67.

Conrad, Sebastian et al. (Eds.) 2007: Globalgeschichte. Dimensionen eines Perspektivenwechsels. Frankfurt – New York

Eley, Geoff 2005: A Crooked Line. From Cultural History to the History of Society. Chs. I-IV. Ann Arbor

Ellrich, Lutz 2000: Unterlaufen, überbieten, Kooperieren. Zum Verhältnis von Soziologie und Geschichtswissenschaften. In: Christiane Funken (Ed.) 2000: Soziologischer Eigensinn. Zur Disziplinierung der Sozialwissenschaften. Opladen

Gigerenzer, Gerd – Selten, Reinhard (Eds.) 2001: Bounded Rationality: The Adaptive Toolbox. Cambridge, Massachusetts

Hall, Peter A. – Soskice, David (Eds.) 2001: Varieties of Capitalism: The Institutional Foundations of Comparative Advantage. Oxford

Hall, Peter A. 2007: The Dilemmas of Contemporary Social Science. In: Boundary 2, vol. 34, No. 3 (Fall 2007), 121-141.

Haskell, Thomas L. – Teichgraeber, Richard F. (Eds.) 1994: The Culture of the Market. Historical Essays. Cambridge

Haupt, Heinz Gerhard – Torp, Claudius (Eds.) 2009: Die Konsumgesellschaft in Deutschland 1890-1990. Ein Handbuch, Frankfurt am Main

Hartmann, Heinrich 2010: Organisation und Geschäft. Unternehmensorganisation in Frankreich und Deutschland 1890-1914. Göttingen

Hodgson, Geoffrey M. 2001: How Economics Forgot History. The Problem of Historical Specificity in Social Science. London

Iggers, Georg G. 1984: New Directions in European Historiography. Revised edition, Middletown, Connecticut

Iggers, Georg G. – Wang, Q. Edward -Mukherjee, Supriya 2008: A Global History of Modern Historiography. Harlow

Joas, Hans – Klein, Barbro (Eds.) 2010: The Benefit of Broad Horizons. Intellectual and Institutional Preconditions for a Global Social Science. Leiden – Boston, Brill, 53-67.

Kocka, Jürgen (Ed.) 1977: Theorien in der Praxis des Historikers. (Geschichte und Gesellschaft. Sonderheft 3), Göttingen

Kocka, Jürgen 1986: Sozialgeschichte. Begriff – Entwicklung – Probleme. 2^nd ed. Göttingen

Kocka, Jürgen 2003: Losses, Gains and Opportunities: Social History Today. In: Journal of Social History 37, 2003 Fall, 21-28.

Kocka, Jürgen 2008: Geschichte als Wissenschaft. In: Gunilla Budde et al. (Eds.) 2008: Geschichte. Studium – Wissenschaft – Beruf. Berlin

Kocka, Jürgen 2010a: Die Historische Sozialwissenschaft und der Kapitalismus. In: Merkur 64, 2010, 146-151.

Kocka, Jürgen 2010b: Civil Society and Dictatorship in Modern German History. Hannover – London

Kocka, Jürgen – Haupt, Heinz Gerhard 2010: Comparison and Beyond: Traditions, Scope, and Perspectives of Comparative History. In: Heinz Gerhard Haupt -Jürgen Kocka (Eds.) 2010: Comparative and Transnational History. Central European Approaches and New Perspectives. Oxford – New York, 1-30.

Levi, Giovanni 2001: Egy falusi ördögűző és a hatalom. Budapest, Osiris

Linden, Marcel van der 2008: Workers of the World. Essays toward a Global Labor History. Leiden

Mahoney, James – Rueschemeyer, Dietrich (Eds.) 2003: Comparative Historical Analysis in the Social Sciences. Cambridge

Meran, J. 1985: Theorien in der Geschichtswissenschaft. Die Diskussion über die Wissenschaftlichkeit der Geschichte. Göttingen

The New York Review of Books. Nov 19th, 2009. 44.

Nolte, Paul 1997: Der Markt und seine Kultur – ein neues Paradigma der amerikanischen Geschichte. In: Historische Zeitschrift 264 (1997), 329-360.

North, Douglas C. 1992: Institutionen, institutioneller Wandel und Wirtschaft­sleistung. Tübingen

O'Brien, Patrick K. 2006: Historiographical Traditions and Modern Imperatives for the Restoration of Global History. In: Journal of Global History 1, 2006, 3-39.

Osterhammel, Jürgen 2009: Die Verwandlung der Welt. Eine Geschichte des 19. Jahrhunderts. Munich

Polanyi, Karl 1957: The Economy as Instituted Process. In: Granovetter, Mark – Swedberg, Richard (Eds.) 1957: The Sociology of Economic Life. Boulder, CO, 29-51.

Polányi Károly 2004: A nagy átalakulás. Budapest, Napvilág

Pomeranz, Kenneth 2000: The Great Divergence. Europe, China, and the Making of the Modern World Economy. Princeton

Reinhart, Carmen – Rogoff, Kenneth S. 2009: This Time is Different. Eight Centuries of Financial Folly. Princeton

Richter, Rudolf – Furubotn, Eirik 1996: Neue Institutionenökonomie. Eine Einführung und kritische Würdigung. Tübingen

Salais, Robert et al. 1986: L’invention du chômage. Paris

Sewell, Jr. William H. 2005: Logics of History. Social Theory and Social Transformation. Chicago

Siegenthaler, Hansjörg 1999: Geschichte und Ökonomie nach der kulturalistischen Wende. In: Geschichte und Gesellschaft 25 (1999), 276-301.

Siegenthaler, Hansjörg (Ed.) 2005: Rationalität im Prozess kultureller Evolution. Rationalitätsunterstellungen als eine Bedingung der Möglichkeit substantieller Rationalität des Handelns. Tübingen

Solow, Robert 1985: Economic History and Economics. In: John A. Hall – Joseph M. Bryant (Eds.) 2006: Historical Methods in the Social Sciences. vol. 1. Lon­don

Streeck, Wolfgang – Thelen, Kathleen (Eds.) 2005: Beyond Continuity: Institutional Change in Advanced Political Economies. Oxford

Streeck, Wolfgang 2009: Re-Forming Capitalism. Institutional Change in the German Political Economy. Oxford

Tanner, Jakob 2004: Die ökonomische Handlungstheorie vor der „kulturalistischen Wende”? Perspektiven und Probleme einer interdisziplinären Diskussion. In: Hartmut Berghoff – Jakob Vogel (Eds.) 2004: Wirtschaftsgeschichte als Kulturgeschichte. Dimensionen eines Perspektivenwechsels. Frankfurt – New York, 69-98.

Thelen, Kathleen 2004: How Institutions Evolve: The Political Economy of Skills in Germany, Britain, the United States and Japan. Cambridge, Massachusetts

Tilly, Charles 1982: As Sociology Meets History: Studies in Social Discontinuity. New York

Tooze, J. Adam 2001: Statistics and the German State 1900-1945. Cambridge

Tooze, J. Adam 2004: Die Vermessung der Welt. Ansätze zu einer Kultur­geschichte der Wirtschaftsstatistik. In: Hartmut Berghoff – Jakob Vogel (Eds.) 2004: Wirtschaftsgeschichte als Kulturgeschichte. Dimensionen eines Perspektivenwechsels. Frankfurt – New York, 325-352.

Torstendahl, Rolf 2000: Assessing Professional Developments. Historiography in a Comparative Perspective. In: Rolf Torstendahl (Ed.) 2000: An Assessment of Twentieth-Century Historiography. Stockholm, 9-30.

Vries, Peer 2003: Via Peking back to Manchester. Britain, the Industrial Revolution, and China. Leiden

Wagner, Peter (Ed.) 2006: The Language of Civile Society. New York – Oxford Wagner, P. – Weiss, C. H. – Wittrock, B. – Wollmann, H. 2008: Social Sciences and Modern States: National Experiences and Theoretical Crossroads. Camb­ridge

Wehler, Hans-Ulrich 2000: Soziologie und Geschichte als Nachbarwissenschaften. In: Christiane Funken (Ed.) 2000: Soziologischer Eigensinn. Zur Disziplinierung der Sozialwissenschafte. Opladen, 113-122.

Welskopp, Thomas 2005: Alien Allies. The Relations between History, Sociology, and Economics in Germany, 19th-20th Centuries. In: Ignacio Olábarri – Fran­cisco J. Caspistegui (Eds.) 2005: The Strength of History at the Doors of the New Millennium. History and the Other Social and Human Sciences along XXth Century. Baranáin (Navarra), 2005, 103-128.

Welskopp, Thomas 2008: Theorien in der Geschichtswissenschaft. In: Gunilla Budde et al. (Eds.) 2008: Geschichte. Studium – Wissenschaft – Beruf. Berlin, 138-157.

Zimmermann, Bénédicte 2001: La constitution du chômage en Allemagne: entre professions et territoires. Paris