„Valószínűleg az örmények és a törökök eltérő időfo­galmakban gondolkodtak. Az örmények számára az idő állandó körforgást jelentett, mely során a múlt a jelenben újra megszületett, és a jövőt a jelen szülte. A törököknek viszont olyan volt az idő, mint egy több részből álló szag­gatott vonal; a múlt egy határozott ponton véget ér, a jelen pedig a nullától kezdődik.” (Şafak 2009, 208-209)

A XX. század történelmében kevés olyan esemény van, amelynek kutatása olyannyira az érdeklődés középpontjában állna, mint az első világháború előtt az Oszmán Birodalomban felszínre tört örménykérdés végkifejlete, az 1915-ös kitelepítési törvények végrehajtása. A mai na­pig ádáz vitákra okot adó eseményeknek két diametrálisan ellentétes olvasata van: az örmények, valamint az őket támogató történészek azt állítják, hogy a világháborús török kormány előre eltervezett akció keretében hajtotta halálba a török földön élő örmények többségét, míg a török fél önvédelemről, polgárháborúról és kitelepítésről beszél. Bár a vélemények sokat finomodtak a közel egy évszázad alatt, a két ország kapcsolatát alighanem még sokáig beárnyékolja ezen események eltérő magyarázata. Az 1923-ban megalakult Török Köztársaság, valamint az első világháború után részben, majd a Szovjetunió 1991-es felbomlását követően teljesen függetlenné vált Örményország viszonya napjainkban kezd normalizálódni, ami nagy eredmény ahhoz képest, hogy a két or­szág közti határszakasz még most is zárva van a Karabağ tartományért kitört örmény-azeri háború következményeként. A közel 800 éves ör­mény-török viszony több szakaszon ment át az évszázadok alatt, és ma már úgy tűnik, a fegyverek helyét végre újra a tárgyalások veszik át.

Az örmények és az Oszmán Birodalom

Először is érdemes röviden az örmények korai történetéről szólni. Származásukról több tézis is napvilágot látott, azonban a történészek többé-kevésbé egyetértenek abban, hogy az örmények a Kr. e. VI-IV. században érkeztek meg Anatóliába (Nagy 2002, 28), és csak az 1000-es évek elején megindított bizánci támadások hatására vonultak tovább a délkelet-anatóliai térségbe, ahol aztán nagy számban éltek, s élnek mind a mai napig. Ez alatt az idő alatt jórészt a környékbeli nagyobb birodalmak, államalakulatok hűbéresei voltak, és csak ritkán nyílott le­hetőségük önálló örmény fejedelemségek alapítására. Ilyen lehetőségek egyike volt a bizánciak 1071-es, szeldzsukoktól elszenvedett manzikerti veresége, amely után viszonylagos függetlenséget tudtak elérni egészen az 1217-18-as kónjai szeldzsuk támadásig (Turan 1971, 18-19). A mon­gol hódítást követően hasonló, laza függésű királyságot hoztak létre, de az egyiptomi mameluk, majd az oszmán hódítás véglegesen leszámolt függetlenedési törekvéseikkel.

A függetlenségét 1300 táján kivívó Oszmán bégség területén kezdet­től fogva éltek kisebb, majd egyre nagyobb létszámban nem muszlim elemek. Éppen ezért a növekvő birodalom nem etnikai alapon szerve­ződött, hanem az alattvalók felekezeti közösségek (taife, később millet) alapján különültek el egymástól. Miután Oszmán igyekezett minél több embert a maga oldalára állítani, már egészen a kezdetektől élt a kis bégségben a muszlim mellett görögkeleti, örmény és zsidó közösség. Az istimalet, a megnyerés politikája, valamint a meghódított, nem muszlim felekezetű népeknek felkínált zimmi státus szintén a birodalmon belül élők közti békét hivatott szolgálni. Az örmények már a dinasztiaalapító életében különböző kiváltságokban részesültek, s első vallási központ­jukat Kütahyában állíthatták fel (Halaçoğlu 2002, 4). Bursa 1326. évi elfoglalását követően az oszmán vezetéssel együtt ők is az új fővárosba költözhettek, és ugyanígy tettek Konstantinápoly bevételét követően is. A legújabb kutatások szerint az örmény millet végül a XVII—XVIII. századra ért el vallási, kulturális, jogi és pénzügyi autonómiát, ahogyan más, a birodalom területén élő kisebbség is (Bardakjian 1982, 69-88). A pátriárka, aki egyben Bursa püspöke is volt, a görög pátriárkához és a zsidó főrabbihoz hasonlóan az egyházi mellett világi hatalommal is bírt. Az örmény mellett a szír, etióp, grúz, kaldeus és kopt keresztények vezetőjeként felelős volt az adók összegyűjtéséért, az ő bírái ítélkeztek a közösségét érintő ügyekben, és még börtönnel is rendelkezett, jóllehet az egyházi hierarchiában megmaradt az edzsmiacini katholikosz jogható­sága alatt (Dobrovits 2002, 48). Az örmény keleti egyház az évszázadok során azonban nem tudott egységes maradni, hiszen az 1444-ben be­következett egyházszakadást követően két főpásztori központ alakult ki: egy a mai Örményország területén található Edzsmiacin kolostorában, egy pedig a Libanonban található Anteliasban, amely a kilíkiai Örmény­ország egyházfőjének jogutódja. Emellett meg kell említeni az örmény katolikus millet 1830-as, valamint az örmény protestáns millet 1850-es Porta általi elismerését is.

A vallási megosztottságon túl az Isztambulba költözött közösség beilleszkedése révén is egyre élesedő ellentét támadt a fővárosi és a vidéki örmény népesség között. Az előbbiek tökéletesen elégedettek voltak helyzetükkel, élvezték a főváros nyújtotta kényelmet, hivatalokat tölthettek be, bekapcsolódtak a nemzetközi kereskedelembe, és meggaz­dagodtak. Különösen a görög függetlenségi háborút követően érhettek el magas pozíciókat (kormányzói vagy akár miniszteri hivatalokat is), miután a görögök nemkívánatos személyek lettek a Portánál (öke 2001, 72). Minthogy ők voltak azok, akikkel a külföldről jött diplomaták, kereskedők találkoztak, a nyugati országokban rendkívül torz, félrevezető kép alakult ki az örményekről, hiszen az Oszmán Birodalomban élő örmények nagy része vidéki földműves volt, akik rendkívül nyomorúságos körülmények között tengették életüket. Földjeiket gyakran elkobozták, a korrupt hi­vatalnokok és kapzsi adószedők elleni bármilyen akciót az állam elleni lázadásként értékeltek, valamint el kellett szenvedniük a kurd és cserkesz rablóbandák támadásait is (Hovannisian 1997, 204-206). Mindezen széttagoltság és elnyomás ellenére az örményeket az Oszmán Birodalom leghűségesebb alattvalóiként (millet-i sadika) tartották számon, és az előbb felsorolt problémák csupán a birodalom belügyeinek megoldandó kérdései közé tartoztak. Az örmények számára végzetes folyamat akkor kezdődött, amikor ezek a belügyi kérdések a nagyhatalmi politikai játsz­mák eszközévé váltak.

A probléma gyökerei

A XVIII. századra az Oszmán Birodalom helyzete alapvetően megvál­tozott. Pénzügyi nehézségek, a birodalom katonai erejének hanyatlása, területveszteségek, egy új, erős ellenség, Oroszország felbukkanása, majd pedig a francia forradalom szellemiségének hatásai újabb és újabb repedéseket okoztak a szilárdnak hitt alapokon. Magyarország és Erdély a Habsburgoké lett, Ukrajna és Podolia a lengyeleké, Móreát és Dalmá­ciát Velence szerezte meg, és az oroszok is hídfőállásra tettek szert a Fekete-tenger partvidékén, amelynek eredményeképpen majdhogynem kétszáz évig tartó háborúskodás vette kezdetét a két birodalom között. A nyugati hatalmak körében bevált módszer lett privilégiumokat követelni az oszmán földön élő keresztények számára, természetesen az ellen­fél gyengítése céljából. Így az 1774-es kücsük kajnardzsai békekötést követően az ortodox keresztények Oroszország védnöksége alá kerül­tek.¹ A XIX. század elejére a helyzet tovább romlott, ugyanis a szerbek lázadások sorozatát követően konkrét engedményeket csikartak ki az oszmán vezetéstől (Jelavich 1996, 178-187). Nemsokára a görögök is fegyvert ragadtak, és számottevő külföldi segítséggel ugyan, de 1829-re az Oszmán Birodalomtól független országot kiálthattak ki (Jelavich 1996, 196-201). Mindeközben az oroszok sem maradtak tétlenek. Az 1826-28-ban Perzsiával vívott háborúban megszerezték Kelet-örményországot és megalapították a Jereván-nahicseváni örmény kormányzóságot, ahová sokan települtek át az anatóliai örmény diaszpórából is (Halaçoğlu 2001, 13). Az 1828-29-es orosz-török háborúban történt meg először, hogy örmény nemzetiségűek harcoltak az oszmánokkal szemben az orosz hadsereg kötelékén belül. Ez a folyamat az 1877—78-as újabb orosz-török háborúban még inkább tetten érhető volt. A törökök csúfos kudarcával végződött konfliktusban az örmények komoly segítséget nyújtottak az oroszoknak, amit az is bizonyít, hogy az orosz—oszmán béketárgya­lásokat megelőzően több pontból álló követelést fogalmaztak meg és nyújtottak át az oroszoknak, továbbá az örmény pátriárka is felkereste az orosz tárgyalódelegációt. A követelések között szerepelt, hogy orosz fennhatóság alatt önálló örmény államot hozhassanak létre, vagy ha ez nem lehetséges, legalább Bulgáriáéhoz hasonló autonómiát kaphassa­nak (Halaçoğlu 2001, 13-14).

Végül az 1878. március 3-án, San Stefanóban aláírt béke 16. pontja kimondta, hogy az Oszmán Birodalomnak reformokat kell bevezetnie a kelet-anatóliai régióban, valamint meg kell védenie az örmény lakosságot a kurdok és a cserkeszek támadásaitól (Şaşmaz, 330). A béke révén a cári Oroszország tulajdonképpen rátette volna a kezét a kelet-anatóliai területekre, ami az angolok heves ellenállásába ütközött, hiszen semmi­képpen sem tűrhették, hogy az Indiával folytatott kereskedelmük szem­pontjából oly fontos közvetítő régió orosz kézre kerüljön. Ezért kellett hát egy újabb konferenciát összehívni, amelyre Berlinben került sor. A kontinentális egyensúly biztosítása érdekében az oroszoknak le kellett mondaniuk az említett török területekről, a törököknek azonban tartaniuk kellett korábbi vállalásaikat, jelesül az örmények védelmét, közigazgatási reformok bevezetését, valamint ezek betartásának nemzetközi ellenőr­zését (Şimşir 2001, 7).

Mint említettem, a keresztény kisebbségek és persze ezen belül az örmények politikai és egyéb okból való felkarolása kedvelt módszer lett a nyugati hatalmak körében. Ez az állítás hatványozottan igaz a XIX. század második felére, midőn a nagyhatalmi játszmák „adu ászává” vált az örmény millet. Az oroszok kelet-anatóliai területszerzési céljaikhoz használták őket, részint katonai segítséget nyújtva nekik, részint az Osz­mán Birodalmat belülről gyengítő lázadást vagy kémkedést várva el tőlük. Az angoloknak is szükségük volt rájuk, hogy a már említett kereskedelmi útvonalukat biztosítsák, és hogy az örmény kereskedőkkel továbbra is együttműködhessenek a rendkívül fontos áruk továbbjuttatásában. Az örményeknek pedig minden segítség jól jött ahhoz, hogy elérjék végre a reformok bevezetését, és valóra válthassák az önálló állam megterem­téséről szőtt álmukat. Ehhez persze nekik is cselekedniük kellett, és túl kellett lépniük azokon a szervezeti kereteken, amelyeket az oszmán ál­lam a kisebbségek megnyerése („oszmanizálása”) érdekében a tanzimat-reformok részeként alakított ki számukra. Ezeket az 1860-ban kiadott (és 1863-ban megerősített) szultáni rendelet (bizonyos értelemben az örmények „alkotmánya”) határozta meg, amely az örmény közösség élére egy választott, egyházi és világi jogokkal egyaránt felruházott nemzeti tanácsot vagy nemzetgyűlést állított (többek között a pátriárkát is ez választotta) (Dobrovits 2002, 50).

Az örmény forradalmi szervezetek

Az 1878-ban, Vanban alapított Fekete Kereszt Társaság volt az első olyan örmény forradalmi szervezet, amely nyíltan erőszakos módszerek alkalmazására buzdította híveit, és így kívánt engedményeket kicsikarni a kormányzattól (Halaçoğlu 2006, 18). Ezt követően sorra alakultak a hasonló szervezetek: az 1881-ben Erzurumban alapított A Haza Védel­mezői vagy a négy évvel később, szintén Vanban létrehozott forradalmi Armenakan Párt. A két legjelentősebb szervezet azonban a Forradalmi Hincsak Párt és az Örmény Forradalmi Szövetség, a Dasnakszutiun, más néven a Dasnak bizottság volt. Előbbit 1887 augusztusában, Genfben alapították, míg utóbbit 1890-ben Tbilisziben; egyvalamiben azonban hasonlítottak egymásra: mindkét csoport felkelés útján kívánta elérni Örményország függetlenségét (Şimşir 2001, 8). Az ehhez vezető legfőbb módszert a merényletekben találták meg. Az 1890-es évektől kezdődően sorozatosan hajtottak végre támadásokat kormányzati cél­pontok és civil személyek ellen, melyek célja a nyugati közvélemény figyelmének felkeltése volt. Ezek közül a két leghíresebb az Oszmán Bank ellen 1896. augusztus 26-án elkövetett támadás, valamint az Abdülhamid szultán ellen 1905. július 21-én végrehajtott sikertelen (ún. Yıldız-) merénylet volt. Mondhatjuk, hogy ezek elérték a kívánt célt, hiszen nagy nemzetközi felháborodás követte a tettesek kézre keríté­sét, majd a külföldi nyomásnak engedve az oszmán vezetés szabadon engedte az elfogott örményeket, akik ezek után külföldre távozhattak (Uras 1988, 763-783).

Az együttműködés éveitől a kitelepítésekig

Számtalan merénylet után a helyzet enyhülni látszott, mert a szultán­ellenes ifjútörök mozgalomban az örmény vezetők megértő fülekre ta­láltak. A kezdeti kapcsolatfelvételt követően olyannyira jó viszonyt ápolt egymással a két fél, hogy az 1907. december 27-én tartott II. Ifjútörök Kongresszusra már meghívást nyertek az örménység képviselői is, majd a II. Abdülhamid rezsimjének megbuktatását követően kikiáltott alkotmányos monarchia parlamentjében 14 képviselői helyet kaptak. Ezt követően a kormányzást egyre inkább kézbe vevő Egység és Haladás Társaság (majd később párt), valamint a Dasnak bizottság egészen az első világháború előestéjéig szorosan együttműködött, bár kapcsolatuk korántsem volt felhőtlen. Az örmények adanai lázadását, valamint a

Kelet-Anatólia felosztására tett újabb nyugati kísérletek támogatását a törökök nem nézték jó szemmel. A végső szakításra mégis csak a háború első pár hónapját követően került sor. A Sarikamisnál elszen­vedett súlyos vereség, valamint az antant Isztambul közelébe tervezett partraszállásának híre gyorsan terjedt a birodalmon belül, és az ilyenkor szokásos bűnbakkeresés célkeresztjébe végül az örmények kerültek. Bár az részben igaz, hogy az örmények Van városában kitört lázadása segítette az oroszok nyugati irányba történő előrenyomulását, továbbá olyan elszigetelt helyeken, mint pl. Zeytun, a besorozott örmények közül sokan dezertáltak, mégsem mondható, hogy az örménység egysége­sen antantbarát, egyben törökellenes fellépést tanúsított volna. Ennek ellenére 1915 februárjától megindultak az örményellenes szankciók első lépései. Ennek során az oszmán hadseregben szolgálatot teljesítő örmény származású katonákat lefegyverezték és munkaszolgálatra kö­telezték, az otthon maradt örményektől pedig megkezdték a náluk lévő fegyverek begyűjtését (Walker 1997, 245-246). Nem tudni pontosan mikor, de nagyjából 1915. február végén, március elején kezdődhetett meg az említett kormányzati félelmek okán a kilíkiai partok mentén élő örmények kitelepítése.² Az időközben egyre elkeseredettebb harcok­nak köszönhetően ezek a kitelepítések kezdtek nagyobb méreteket ölteni, míg végül sor került az isztambuli örmény vezetők április 24-ei letartóztatására.³ A 2.345 személy letartóztatása, majd vonaton történő deportálása nagyjából egybeesett az antanthatalmak Gallipolinál megin­duló, addigi legnagyobb szabású támadásával, valamint a Vanban lakó örmények hatóságok elleni lázadásával. Ugyanakkor nem mindenkire vonatkoztak ezek a kitelepítési parancsok. Isztambul és Izmir lakosai (kivéve a terrorista és nacionalista csoportok tagjai), az örmény kato­likus és a protestáns millet tagjai, az oszmán hadsereg örmény tagjai valamint azok családtagjai, végül pedig az állami közintézményeknél dolgozók mentességet kaptak (valamint egyes szandzsákközpontok örmény lakosai is) (Shaw 2000, 58). A kitelepítésre ítélt örmények nagy része gyalogosan volt kénytelen elhagyni otthonát, bár egyes helyeken több hetes felkészülési időt hagytak, hogy a helyieknek legyen idejük az alapvető ellátásukat biztosító élelmiszerek, állatok stb. felvásárlására, saját javaik eladására. Persze, ezeket sokszor már a város határában elrabolták tőlük. Fontos kiemelni ugyanakkor, hogy a kitelepítések nem egységes forgatókönyv szerint zajlottak az ország különböző helyein. Míg a kilíkiai örmények nagy része többé-kevésbé sértetlenül, eseten­ként vonaton jutott el a számukra kijelölt szíriai végállomásokra, addig a kelet-anatóliai kitelepítettek nagy részét a helyi hivatalnokok, a fegyveres testületek tagjai, vagy a környéken ólálkodó nomád kurd rablóbandák le­mészárolták. Ugyanakkor el kell mondani, hogy a végcélként kijelölt szí­riai és iraki vilájetekben található táborokba megérkező „szerencsések” többsége sem élte meg a háború végét. A deportálásokat végül 1915. november 25-én a téli időjárásra való hivatkozással felfüggesztették, majd a következő év tavaszára nagyrészt beszüntették. Az áldozatok számát illetően csak durva becslésekbe bocsátkozhatunk, azonban a korszakot kutató, függetlennek mondható történészek között konszenzus látszik kialakulni abban a kérdésben, hogy ennek nagyságát nagyjából 600.000­-800.000 fő⁴ közé teszik.

A háború utáni évek

Bár a világháború befejezését követően voltak próbálkozások a gyil­kosságokban résztvevők kézre kerítésére, ezek nagyrészt eredmény­telennek bizonyultak. Igaz ugyan, hogy az Isztambult megszálló antant erők 118 korábbi vezetőt letartóztattak, majd Máltára küldtek, de őket végül a Sévres-i béke igazságtalansága miatt kitört török függetlenségi háború során elfogott angol tisztekre cserélték el.⁵ Emellett az újonnan felálló oszmán kormányzat is perek sorozatával igyekezett bizonyítani, hogy a bűnökért egyedül az előző vezetés a felelős. Végül ezek sem érték el a kívánt hatást, vagyis az antanthatalmak jóindulatának meg-szerzését.⁶ Egyedül az Oszmán Birodalmat háborúba vivő, majd 1918-ban hazájukból elmenekülő triumvirátus két tagját, Talat és Dzsemal pasát vonták felelősségre, őket azonban a bíróság helyett örmény merénylők golyói találták meg. A sok éves háborúskodásban kimerült nyugati hatalmak ezt követően nem kívántak további áldozatokat hozni az ügy felgöngyölítése érdekében, ezért a felelősség kérdése mind a mai napig komoly vitákra ad okot. Különösen igaz ez, ha megemlítjük, hogy 1923 után a modernkori Török Köztársaság megszervezésében és megszilárdításában több olyan egykori vezető is részt vett, akiket hábo­rús bűnökkel vádoltak, azonban az egyszerű emberek emlékezetében már csak későbbi, a törökök számára kétségtelenül dicső cselekedeteik maradtak meg. Ez a kettősség mind a mai napig rányomja a bélyegét az 1915-ös eseményekkel kapcsolatos diskurzusra, azt nem is említ­ve, hogy Törökország, amennyiben kellemetlen kérdésekről van szó, nem ismeri el jogelődjéül az Oszmán Birodalmat. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a török függetlenségi háború alatt, amely elválaszt­hatatlanul összefonódott Musztafa Kemal „Atatürk” nevével, és amely mind a mai napig a modernkori török történelem legfényesebb diadala, az örménység képviselői a törökök ellenségeit támogatták. Sőt, olyan abszurd helyzet állt elő, hogy a nemzettársaik lemészárlásában aktív szerepet játszó kurdok vezetőivel egyenesen szövetségesi viszonyba kerültek, annak reményében, hogy egy esetleges oszmán vereséget követően mindkét fél önálló államot alakíthat. Bár az örmények végül elérték céljukat, a világháború alatt megkötött titkos egyezményekhez, valamint a Sévres-i békében előirányzottakhoz képest lényegesen ki­sebb területet kaptak, amely ráadásul nem sokkal később a Szovjetunió érdekszférájába került.

Az ideológiai harc kezdete

A rendkívül mozgalmas időszak után viszonylagos megnyugvást hoztak az 1920-30-as évek. A törökök el voltak foglalva az ország újjászervezé­sével, az európai mintákat követő Török Köztársaság megszilárdításával, míg az örmények új hazájuk megszervezéséhez, a szocialista alapokon nyugvó Örményország kialakításához fogtak hozzá. Bár voltak kisebb összetűzéseik, így pl. egy alkalommal a törökök sikeresen lobbiztak Franz Werfel: A Musza Dagh negyven napja című regényének filmre vitele ellen (Lewy 2005, 263), az igazi ideológiai küzdelem a második világháborút követően vette kezdetét. Ennek különösen nagy lökést adott a náci háborús bűnök miatt az Egyesült Nemzetek Szervezete által 1948. december 9-én elfogadott Egyezmény a genocídium bűntettének megelőzéséről és büntetéséről. Az 1951. január 11-én életbe lépett, és a török kormány által is ratifikált irat kimondta, hogy genocídiumnak minősül: „Egy nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport tagjainak megölé­se, gyermekeik elhurcolása és olyan körülmények közé kényszerítése, ami nyilvánvalóan a fizikai megsemmisülésükhöz vezet” (Armenian Claims 1999, 27). Ezt követően egyre többen, de legfőképpen a nyugati országokba menekült örmény diaszpóra tagjai követelték, hogy a török kormány ismerje el felelősségét az első világháborús eseményekkel kapcsolatban. Törökország erre nem volt hajlandó. A helyzet azonban ennél bonyolultabb volt. A kétpólusú világrend kialakulását követően Tö­rökország a Nyugat legkeletibb védőbástyája lett, így a Szovjetunió elleni harcban kiemelt fontosságot tulajdonítottak Ankara együttműködésének. Ennek is köszönhető, hogy az országot – a görögökkel együtt – 1951-ben beléptették a NATO-ba. Ekkorra már a CIA emberei is török földön voltak, és az elkövetkező évtizedekben rendkívül aktívan vették ki részüket a baloldali térnyerést megakadályozó katonai puccsokból, politikai indít­tatású gyilkosságok és merényletek megszervezéséből (Ganser 2005, 224—244). Éppen ezért Amerikának nem állt érdekében bolygatni az 1915-ben történteket, annak ellenére sem, hogy az országban jelentős számú, igen erős gazdasági potenciállal bíró örmény kisebbség élt. Erre majd csak a hidegháború enyhülését követően, vagyis az 1970-es évek közepén került sor, amikor az Egyesült Államok képviselőháza nemzeti gyásznappá nyilvánította április 24-ét. Ezzel egy időben azonban maguk az örmények gondoskodtak arról, hogy a világ ne feledkezzen meg róluk. Az ASALA nevű örmény terrorcsoport ugyanis 1973 és 1985 között több tucat merényletet hajtott végre török diplomaták ellen, sőt, bombát dob­tak Stanford Shaw házára is, aki az 1977-ben megjelent History of the Ottoman Empire and Modern Turkey című munkájában tagadta, hogy az oszmánok genocídiumot hajtottak volna végre a háború során. A rengeteg áldozatot követelő akcióikkal csupán a nyugati közvélemény nyomására hagytak fel, miután az Orly repülőtéren elkövetett merényletük több ár­tatlan francia civil életét követelte (Şimşir 2001, 65).

A hidegháború utáni évtizedek

A Szovjetunió felbomlását és a kétpólusú világrend megszűnését kö­vetően az örmény-török kapcsolatok történelmi mélypontra jutottak, midőn a két egykori szovjet tagállam, Örményország és Azerbajdzsán szinte azonnal háborúba keveredett egymással. A Karabağ tartományért 1993-ban kitört harcokban Törökország természetesen a szintén a törökséghez tartozó azerieket támogatta, míg Oroszország az örmények mellé állt. A véres incidens következményeként a török-örmény határt lezárták és áthatolhatatlan védelmi rendszert húztak fel annak mentén, amely a mai napig elzárja a két ország közös határszakaszát. Az örmény győzelemmel zárult háborút követően az addig sem felhőtlen török­örmény viszony még inkább megromlott, és ennek hatásai világszerte érzékelhetők voltak. Az egyre fokozódó törökellenes kampány részeként Franciaországban bíróság elé állították Bernard Lewis nemzetközi hírű történészt, aki a Le Monde-ban azt nyilatkozta, hogy az ő tudomása szerint nincs egyértelmű bizonyíték, amely alátámasztaná, hogy az első világháborús török kormány genocídiumot hajtott volna végre az örmé­nyek ellen. Bár a bíróság csak jelképes büntetést szabott ki rá, szakmai berkekben komoly vita kezdődött arról, hogy egy történész kutatásokra alapozott kijelentése képezheti-e bírósági eljárás tárgyát (Adalian 1997, 99-122). A folyamat zárásaként a francia nemzetgyűlés, ahogy később más országok törvényhozó testületei is, népirtásnak minősítette az 1915-ben történteket, magukra haragítva ezzel a teljes török társadalmat és politikumot. Természetesen ezeket a támadásokat egy idő után Törökor­szág sem szemlélte tétlenül, ezért komoly anyagi forrásokat felhasználva irtózatos mennyiségű könyvet, forráskiadványt, tanulmánykötetet adtak ki, amelyben igyekeztek bizonyítani, hogy az örmények már a világháború előtt és alatt is összejátszottak az Oszmán Birodalom ősi ellenségével, Oroszországgal, s így a kitelepítések kapcsán csupán jogos önvédelem­ről, egy „háború a háborúban”-helyzetről beszélhetünk.

Az örmény-török kapcsolatokban az igazi változást végül a 2000-es évek hozták meg, amelynek katalizátorai közül hármat érdemes kiemel­ni. Egyrészt Törökország Európai Uniós csatlakozási tárgyalásainak megkezdését, amire 1999-ben került sor. Ennek során Törökország kénytelen szembenézni azzal, hogy a nyugati országok szimpátiájának elnyeréséhez a számára kényes kérdésekben is nyitottnak kell lennie. Ezt nagyban segíti a 2002 óta hatalmon lévő AK Parti politikai irányvonala, melyet demokratikus nyitás (demokratik açılım) néven szoktak emlegetni. Az Ahmet Davutoğlu vezette külügyi tárca által felvázolt irányvonal arra törekszik, hogy Törökország rendezze viszonyát a környék országaival, így természetesen Örményországgal is. Ennek első lépése a futball­diplomácia keretein belül valósult meg, amelyre a 2010-es dél-afrikai futball világbajnokság selejtezőinek sorsolását követően nyílt lehetőség. Az azonos csoportba került örmény és török nemzeti tizenegy idegenbeli fel­lépésére a két ország köztársasági elnökei is ellátogattak, így 2008-ban Abdullah Gül Jerevánban, míg egy évre rá Szerzs Szargaszján Bursában tekintette meg futballválogatottja fellépését. A közeledési folyamat legna­gyobb eseményére végül 2009. október 10-én Zürichben került sor, ahol a két ország külügyminisztere, Ahmet Davutoğlu és Edward Nalbandian szerződést írtak alá, amelyben megállapodtak, hogy a két nép viszonyát terhelő kérdéseket ezután tárgyalásos úton kívánják rendezni. Az ál­lamközi egyezmény ezenkívül kitért a kétoldalú diplomáciai kapcsolatok újrafelvételére, a két ország között húzódó határszakasz megnyitására, valamint egy történészekből álló vegyesbizottság felállítására, amelyben a két ország szakemberei mellett nemzetközileg elismert külföldi kutatók is részt vehetnek. A bizottság feladata az örmény—török kapcsolatok „történeti dimenzióinak” feltárása lesz. Mindezen folyamatokat azonban nagyban segítette az Egyesült Államok által megindított iraki invázió, ugyanis az arab világban terjedő amerikaellenesség miatt Törökország egyre inkább a régió vezető hatalmává válik.

Társadalmi változás és változatlanság

Az örmény—török kapcsolatok hivatalos oldalának alakulásán túl érde­mes röviden szólni a konfliktus társadalomra gyakorolt hatásairól is. Kívánatos lenne azt mondani, hogy mindkét országban többségben vannak azok, akik a viszony normalizálására törekednek, ám sajnos a helyzet egyelőre nem ennyire biztató. Bár tény, hogy az elmúlt évekből találunk pár példamutató kezdeményezést, általánosságban elmondható, hogy az örmény és török emberek meglehetős ellenszenvvel viseltetnek egymás iránt. Példa erre a mai napig aktív Dasnakszutiun Párt által szervezett tüntetés, amelyet a 2009-es államközi szerződés megkötése idején tartottak. Ennek során azt követelték, hogy Örményország addig semmiféle hivatalos kapcsolatot ne létesítsen Törökországgal, amíg az nem ismeri el, hogy másfél millió örmény haláláért közvetlen felelősség terheli. Itt ki kell emelni, hogy az örmény közfelfogás szerint a török kormány intézkedései következtében másfél millió ember lelte halálát, amely szám egy háború utáni patriarchátusi jelentés nyomán terjedt el, és ezt a hiedelmet a legújabb kutatások eredményei sem tudták megkérdőjelezni.⁷ A török közvélekedés természetesen ezzel teljesen ellentétes. Az oktatás révén a társadalom széles rétegeibe beleneveltek szerint az örmények hálátlanul elárulták azt az Oszmán Birodalmat, amely évszázadokig lehetőséget biztosított számukra arra, hogy béké­ben és biztonságban gyarapodhassanak. Ráadásul aktívan részt vettek a birodalom felosztására tett kísérletekben, majd pedig a függetlenségi háború során is az ellenséget segítették. Ha mindezekhez hozzávesszük a hagyományos muszlim-keresztény ellentétet is, érthetővé válik, hogy miért annyira mélyen gyökerező az örmények iránt érzett ellenszenv.

Ennek egyik legszélsőségesebb példája az Isztambulban tevékenykedő örmény származású történész, Hrant Dink ellen 2007-ben végrehajtott gyilkos merénylet volt.

Vannak azonban a közelmúltból bizakodásra okot adó jelek is. Az első ilyen a 2005-ben a Bilgi Egyetemen (Isztambul) tartott konferencia volt, amely az örmény-török kapcsolatok alakulását tárta fel, a szokásosnál kiegyensúlyozottabb keretek között. Ugyan szórványos tüntetések kialakultak az esemény kapcsán, mégis ez volt az első, szakmailag is mértékadó összejövetel, amelyet török földön rendeztek erről a kényes témáról. Érdekesen alakult annak a 2008-ban felállított szobornak a sorsa is, amelyet a két nép megbékélése jegyében emeltek a török-örmény határ közelében. A kettéosztott alakot szimbolizáló szobor csupán három évig maradhatott a helyén, ugyanis helyiek egy csoportja, arra hivatkoz­va, hogy a 35 méter magas szobor árnyékot vet egy muszlim szentélyre, indítványozta annak elbontását. Bár neves művészek tiltakoztak a bontás ellen – egyiküket késsel meg is sebesítették -, 2011 tavaszára megkezd­ték a műalkotás eltávolítását. Ennél sokkal nagyobb sikert ért el néhány egyetemi professzor kezdeményezése, akik egy internetes oldalon várták azok aláírását, akik „nem maradnak közömbösek az örmények 1915-ös katasztrófája iránt”, és akik a csatlakozással kijelentik, hogy „osztozom örmény testvéreim érzéseiben, bánatában, és bocsánatot kérek tőlük” (Dündar 2009, 19). Ugyan a több mint 70 milliós lakossághoz képest elenyészőnek tűnhet, de ebben a helyzetben a több tízezres aláírói szám is szép eredménynek számít. Végül pedig meg kell emlékezni arról a formabontó és egyedülálló kezdeményezésről, melynek során ember­jogi aktivisták és művészek 2010. április 24-e alkalmából a Haydarpaşa állomás mellett megemlékezést tartottak. A főleg törökök részvételével lezajlott főhajtást oda szervezték, ahol 95 évvel korábban vonatra rakták a letartóztatott isztambuli örmény vezetők első csoportjait.

Genocídium vagy sem

Nehéz száz év távlatából egy történeti eseményről úgy véleményt formálni, hogy az időközben politikai és ideológiai harcok martaléka lett. Ezáltal a kort kutató történészeknek szembe kell nézniük azzal, hogy véleményükkel megsérthetik egyik vagy másik fél érzékenységét. Úgy gondolom, száz év után itt volna az ideje, hogy a hagyományos bűnös vagy ártatlan, jó vagy rossz besorolás helyett inkább a tények tanulmányozására szorítkozzunk. Tény, hogy az idáig megismert, általánosan elfogadott dokumentumok alapján semmilyen bizonyíték nem támasztja alá, hogy az Oszmán Biro­dalom kormányzatának felső vezetése előre eltervezte volna az örmények elleni mészárlásokat. A tények részletes tanulmányozása után beláthatjuk, hogy ezt a feltételezést egyelőre a bizonyítékok hiánya mellett a józan ész is alátámasztja. Gondoljunk csak arra, hogy sokan annak ellenére genocídiumnak nevezik az első világháború során elrendelt kitelepítési parancsokat és intézkedéseket, hogy azok a jelenleg feltárt adatok szerint ellentmondanak a fentebb már említett ENSZ-nyilatkozatnak. A népirtás leírása ugyanis tartalmaz egy fontos kitételt, mely szerint a megsemmisítés szándéka „a teljes lakossággal szemben” kell, hogy fennálljon (Armenian Claims 1999, 27), ugyanakkor korábban már említettem, hogy több város örmény lakossága (Isztambul, Izmir) és több örmény közösség (katolikus örmények) többé-kevésbé sértetlenül vészelte át a háborús éveket.⁸ Emel­lett a központi tervezésnek szintén ellentmond, hogy a visszaemlékezések és a túlélők elbeszélései jelentős regionális eltéréseket mutatnak, és a kormány helyett inkább a helyi vezetőket és lakosokat teszik felelőssé az elkövetett gyilkosságokért. Végül pedig érdemes azon is elgondolkodni, hogy az a kormányzat, amely télen saját, féltve őrzött katonáit meleg ruha nélkül küldte el harcolni a kaukázusi frontra, vajon képes lehetett-e előre, titokban megszervezni és végrehajtani egy teljes etnikum megsem­misítését? Mindezen okok alapján úgy tűnik, a török kormányzat egész egyszerűen egy azonnali választ akart adni a birodalom összeomlásával fenyegető örmény akciókra, amelynek következményeivel egyáltalán nem volt tisztában. A birodalmi bürokrácia képességein jóval túlmutatott az ennyi ember mozgatásával és elhelyezésével járó feladat, amelynek megszervezésében csúfos kudarcot vallott. Ugyanakkor ezzel el is érkez­tünk a másik lényeges kérdéshez, a felelősséghez. Annak ellenére, hogy az eddigi bizonyítékok nem utalnak népirtásra, nem lehet kétséges, hogy a több százezer ember halálát okozó döntések felelőseit a legfelső politikai körökben kell keresni. Attól a pillanattól kezdve, hogy az örmények ki- és áttelepítését elrendelték, a törvény hatálya alá eső minden egyes emberért a kormány és annak helyi képviselete vált felelőssé. Így tehát egyértelmű, hogy a több mint félmillió örmény halottért a gyilkosságok elkövetői, va­lamint az azokra felbujtó helyi vezetők és párttagok mellett a kormányt irányító és Törökországot a háborúba beléptető triumvirátus, Enver, Talat és Dzsemal pasa is felelős volt.

Utószó

Rengeteg mindennek kell még változnia ahhoz, hogy e közel százéves konfliktusnak a feloldása megtörténjen. Persze, a legjobb gyógyír az idő lesz, de mint az a mottóból kitűnhetett, a két nép időfelfogása gyökeresen eltér egymástól. A törökök könnyebben átlépnek a múlt árnyain, a múlt­hoz fűződő meglehetősen hektikus viszonyuk lehetővé teszi számukra, hogy inkább előre tekintsenek. Ezzel szemben az örmények számára nehéz a továbblépés, sokkal erősebb kapcsolatuk van a múlttal, s múlt­juk a jelenben él tovább, ezért igen nehéz egy hasonló méretű tragédiát feldolgozniuk. Ráadásul hozzá kell tenni, hogy a világon élő örmények csak kevesebb, mint harmada él Örményország területén, így az idegen honba szakadt kb. hét millió örmény számára a kultúra és a vallás mel­lett a történelem szolgál igazi kapocsként. Ismét Elif Şafakot idézve: „A diaszpórában élő örmények között vannak olyanok, akik azt akarják, hogy a törökök soha ne ismerjék el a népirtást. Mert ha a törökök elismernék, azzal kirántanák a lábunk alól a talajt, és kioldanák a minket összetartó legerősebb és talán egyetlen köteléket. Ahogy a törökök megszokásból tagadják az elkövetett jogtalanságokat, az örmények is minden erejükkel ragaszkodnak ahhoz, hogy emlékezzenek rájuk, mert megszokták az »el-nyomott« identitást. Úgy tűnik, mindkét félnek meg kell változnia. Mindkét félnek olyan begyöpösödött dogmái vannak, amiktől sürgősen meg kell szabadulniuk.” (Şafak 2009, 337) Csupán remélhető, hogy a dogmáktól való megszabadulás folyamata nem fog újabb száz évet igénybe venni.

Jegyzetek

¹ Franciaország már az 1740-es ún. kapitulációs szerződésben megkapta a jogot, hogy az Oszmán Birodalomban élő katolikusok védnöke legyen. (Matuz 1990, 161-162)

² Egészen az antantnak a szorosok elleni offenzívájáig a török kormány nem tud­ta, hogy honnan várható a támadás, ugyanis komolyan felmerült egy esetleges kilíkiai partraszállás terve is.

³ Ezért tartják az örmények minden év április 24-én az áldozatok emléknapját.

⁴ Ezek közé tartozik többek között Guenter Lewy, Taner Akçam, Fuat Dindar, Justin McCarthy, Eric J. Zürcher, Bernard Shaw stb. Ettől jelentősen eltérő ada­tot ad meg Yusuf Halaçoğlu, aki az áldozatok számát 56 000-re teszi, valamint Vahakn N. Dadrian, aki 1.500.000 halottal számol.

⁵ Az elhurcolt egykori vezetők közül sokan kétségtelenül bűnösök voltak, míg egy részük, mint például Ziya Gökalp, csupán azért lett fogoly, mert a háború alatti kormányzatban szerepet vállalt, ugyanakkor a katonai akciókhoz semmi köze nem volt. 1921-es elengedésük után többen az ikinci Grubu nevű, Musztafa Kemal ellenzékének számító pártban vállaltak kisebb-nagyobb szerepet. Rész­letesebben lásd: Şimşir (2008).

⁶ A török átmeneti kormány által indított vizsgálatok és katonai törvényszéki eljárások részletes leírását lásd: Akçam (2006).

⁷ Ahogy korábban már említettem, a halálos áldozatok száma kb. 600 000-800 000 ember között lehetett. A másfélmilliós szám azért sem túl valószínű, mert mértékadó kutatások szerint a XIX. század fordulóján összesen ennyi örmény élt az Oszmán Birodalom területén.

⁸ Természetesen volt rá példa, hogy katolikus örményeket is kitelepítettek, va­lamint Isztambulból is vittek el örményeket, de ezen közösségek tagjai nagy részének nem esett bántódása.

Felhasznált irodalom

Adalian, Rouben Paul 1997: The Ramification in the United States of the 1995 French Court Decision on the Denial of the Armenian Genocide and Princeton University. Revue du monde arménien moderne et Contemporain 3.

Akçam, Taner 2006: A Shameful Act. New York, A Holt Paperback, Armenian Claims and Historical Facts. (1999) Ankara

Bardakjian, Kevork B. 1982: The Rise of the Armenian Patriarchate of Constan­tinople. In: Benjamin Braude – Bernard Lewis (Eds.): Christians and Jews in the Ottoman Empire. The Functioning of a Plural Society. Vol. 1. The Central Lands. New York – London

Dobrovits Mihály 2002: örmények az Oszmán Birodalomban. In: Örményország kincsei. Titkok az Ararátról. Budapest, Hamvas Intézet

Ganser, Daniel 2005: NATO's Secret Armies. Operation Gladio and Terrorism in Western Europe. London

Génocide Arménien: le scénario. Entretien avec Fuat Dündar. LHistoire 341/Avril (2009) 19.

Halaçoğlu, Yusuf 2001: Ermeni tehciri ve gerçekler (1914-1918). Ankara, Türk Tarih Kurumu Basımevi

Halaçoğlu, Yusuf 2002: Facts on the Relocation of Armenians. Ankara, Turkish Historical Society Printing House

Halaçoğlu, Yusuf 2006: Sürgünden soykırıma. Ermeni iddiaları. İstanbul, Babıali kültür yayıncılığı

Hovannisian, Richard G. 1997: The Armenian Question in the Ottoman Empire, 1876-1914. In: The Armenian People from Ancient to Modern Times. Vol II. Foreign Dominion to Statehood: The Fifteenth Century to the Twentieth Century. Edited by Richard G. Hovannisian. New York, St. Martin's Press

Jelavich, Barbara 1996: A Balkán története. 1. kötet. Budapest, Osiris Kiadó

Lewy, Guenter 2005: The Armenian Massacres in Ottoman Turkey. Salt Lake City, A Disputed Genocide. The University of Utah Press

Matuz József 1990: Az Oszmán Birodalom története. Budapest, Akadémiai Kiadó

Nagy Kornél 2002: Az örmény etnogenezis. In: Örményország kincsei. Titkok az Ararátról. Budapest, Hamvas Intézet

Öke, Mim Kemal 2001: The Armenian Question. Ankara, Turkish Historical Society Printing House

Şafak, Elif 2009: Az isztambuli fattyú. Budapest, Európa Kiadó

Şaşmaz, Musa: Legitimacy of the Emergence of the Armenian Question. http://dergiler.ankara.edu.tr/dergiler/19/868/11028.pdf

Shaw, Stanford J. 2000: From Empire to Republic. The Turkish War of National Liberation 1918-1923. A Documentary Study. Vol. I. Ankara, Türk Tarih Kurumu Basımevi

Şimşir, Bilal N. 2001: Az örmény terrorizmus az elmúlt évszázadban. Budapest, Terebess Kiadó

Şimşir, Bilal N. 2008: Les déportés de Malte et les allégations armeniennes. Ankara

Turan, Osman 1971: Selçuklular Zamanında Türkiye. İstanbul

Uras, Esat 1988: Armenians in History and the Armenian Question. İstanbul, Documentary Publications

Walker, Christopher J. 1997: World War I and the Armenian Genocide. In: Richard G. Hovannisian (Ed.), The Armenian People from Ancient to Modern Times. Vol. II. Foreign Dominion to Statehood: The Fifteenth Century to the Twentieth Century. New York, St. Martin's Press

„úgy cselekedni, mintha nem lenne állam” (C. W. Mills parafrázis)

Egyesek időnként úgy viselkednek, mintha nem lenne állam. Nem fizet­nek meg adókat. Feketén vállalnak munkát. Számla nélkül vásárolnak. Stb. Vagyis úgy viselkednek, mintha nem lenne állam. Pontosabban: úgy viselkednek, mint akik nem akarnak tudomást venni az állam léte­zéséről.

Egyes államok időnként úgy viselkednek, mintha nem is lennének. Nem gondoskodnak az állampolgáraik létbiztonságáról: nem nyújtanak számukra védelmet és megélhetést. Nem gondoskodnak a biztosítottak egészségügyi ellátásáról. Nem fizetik ki a nyugdíjasok nyugdíját. Nem fizetik ki az állami alkalmazottak bérét. Stb. Az államok időnként úgy vi­selkednek, mintha nem léteznének. Pontosabban: olyan intézményekként viselkednek, mint amelyek nem tekintik feladatuknak az állampolgáraikkal szembeni kötelezettségeik teljesítését. Vagyis ebben a vonatkozásban nem létezőnek mutatják magukat.

Egyes államok időnként ténylegesen nem léteznek, mert összeom­lanak.

***

Néhány könyv, film, újságcikk címe a legutóbbi időkből: Összeomlás; Összeomlás után; Totális összeomlás a láthatáron; A gazdasági összeomlás elkerülhetetlen; Az összeomlás forgatókönyvei; A 2008-as összeomlás és következményei; Egy új kor hajnalát vagy az összeomlás végnapjait éljük?; Környezeti összeomlás és kút.

Manapság sokat lehet hallani, olvasni különböző összeomlásokról. Közöttük több olyan, nagyléptékű összeomlásról is, amelynek bekövetke­zése a nem túl távoli jövőben várható. Némi túlzással: korunk a prognosz­tizált összeomlások kora. Viszont, ha valamilyen súlyos fenyegetettségről szóló jövendölés nem puszta riogatás, hanem az előregondolkodás igényével megfogalmazott aggodalom, akkor több vonatkozásban is hasznos lehet a komolyan vétele.

Az előrelátás egyik pozitív hozadéka, hogy segít elébe menni a baj­nak, és mérsékli a várható katasztrófa pusztító következményeit. Sőt, esetleg lehetővé teszi az elkerülését. A jövőre vonatkozó kalkulálás egy másik hozadéka: gondolatilag (de akár gyakorlatilag is) felkészíthet arra az esetre, ha valamilyen katasztrófa, összeomlás bekövetkezik, és az utána kialakult helyzetben kell cselekedni. Arra az esetre, amikor a töb­bé-kevésbé előreláthatóan megváltozott körülmények között kell talpon, illetve életben maradni.

1. Jövendölések összeomlásokra

1.1. Planetáris összeomlás

Az utóbbi évtizedekben megszaporodtak azok a jelzések, amelyek szerint az emberiség a pusztulásába rohan. Gyorsított ütemben éli fel a civilizációhoz szükséges nyersanyagokat és energiaforrásokat. Gyorsuló ütemben rombolja az emberi élethez szükséges természeti környezetet (szennyezi az ivóvízkészletet, a termőtalajt, a levegőt, a földi klíma radi­kális átalakulását idézi elő stb.). A felsejlő negatív jövő: az embermentes Glóbusz.

A Római Klub megbízásából 1972-ben készült könyv, A növekedés határai hozzávetőlegesen harminc évben számolta azt az időt, ameddig még meg lehet fékezni az emberiség önpusztítását. Utána a folyamat visszafordíthatatlan. Egy újabb figyelmeztetés szerint „A Föld lakossága drasztikus változások előtt áll: az afrikai kontinensről mintegy százmillió ember menekül majd Európába, a természeti csapások mindennapossá válnak, a bolygó átalakulása pedig megállíthatatlan lesz. Húsz évünk maradt, hogy tegyünk ellene valamit.” „A bolygó léte a tét. Csökkenteni kell az olajtámogatásokat” – riogat egy friss elemzés. Mások már jóval régebben ennél kategorikusabban fogalmaztak. Például Síklaky István 1990-ben. „Kevés az idő. Ha nem tiltják be hamarosan teljesen a kőolaj kitermelését, akkor nem lesz sem kommunizmus, sem kapitalizmus. Mert nem lesz emberiség.”

Milyen reagálások történnek ezekre az „ijesztgetésekre”?

– Vannak, akik egyáltalán nem ijednek meg. Sőt, viccelődnek az elemzők által emlegetett fenyegetéseken. Vagy arra hivatkoznak, hogy ez olyan veszély, amelyet technikai fejlesztésekkel biztonságosan el lehet hárítani. Vagy úgy gondolkodnak, hogy „nem eszik olyan forrón a kását”: az ő életükben még nem következik be komolyabb katasztrófa. (És „utánunk a vízözön”.)

– Vannak, akik nagyon komolyan veszik az „ijesztgetést”, és meg­próbálnak mindent megtenni a környezetpusztítás csökkentéséért – a maguk közvetlen hatáskörében. (Takarékoskodnak a termékekkel és nyersanyagokkal, csökkentik az energiafogyasztásukat, szakszerűen ke­zelik a veszélyes hulladékot, szelektíven gyűjtik, illetve újrahasznosítják a háztartási szemetet stb.) Mivel azonban a nagy környezetszennyezőknél

nem találkozni hasonló eltökéltséggel (nem csökken a légi közlekedés, a szénhidrogén-bányászat, növekszik az ipari szennyezés, a széndioxid­-kibocsátás), a sok-sok kis – mégoly lelkes – takarékossági, újrahasz­nosítási stb. próbálkozás a Glóbusz szintjén „nem oszt, nem szoroz”. Az egyes tünetek orvoslására koncentrálás gyakorlatilag a kiváltó okok megerősítését (újratermelését) eredményezi.

– Vannak, akik komolyan veszik azt a problémát, hogy látványosan megbillent az emberiség igényei és a Föld ellátó képessége közötti korábbi egyensúly. A földi klíma egyensúlyának megbomlását is komo­lyan veszik. Az egyensúly helyreállítását pedig az azt károsító termelés radikális csökkentésével kívánják elérni. (Mondhatni: a jelzett jövőt aktivitással próbálják keresztezni és elkerülni, a katasztrófát megelőző cselekvéssel elhárítani.)

1.2. A világgazdaság összeomlásának bizonyossága

1988-ban írta Guy Dauncey – Összeomlás után című könyvében – a következőket: „Előfordulhat, hogy Amerika képtelen lesz megküzdeni együttes külkereskedelmi és költségvetési deficitjével, a piacok pedig a menekülés mellett döntenek, valamelyik harmadik világbeli adósállam vezetést válthat, és teljesen megtagadhatja a további törlesztést, a japá­nok vagy az arabok úgy határozhatnak, hogy a dollárárfolyam valószínű zuhanása miatt hirtelen kivonják pénzüket az amerikai bankokból, a hatalmas mértékben túlárazott japán, vagy tajvani tőzsde hirtelen összeomolhat, egy váratlan természeti vagy környezeti katasztrófa súlyos gazdasági következményekkel járhat. Hogyha a fenti események bár­melyike bekövetkezne, az 1987. októberi megingásnál jóval komolyabb bukást idézne elő. Egy jövőbeli összeomlás recesszióhoz vezethet, mivel a befektetők kivárják, amíg ismét biztonsággal tehetik pénzüket kockára, a termelők pedig visszafogják a termelést, hogy a túl nagy raktárkészlet­ből eredő veszteséget elkerüljék. Ha rövidesen nem állnak rendelkezésre meghatározó világméretű megoldások, a recesszió válsággá mélyülhet, ahogyan az elbocsátások miatt a vásárlóerő tovább csökken, még jobban visszafogva a termelést. Azoknak, akik ebben a helyzetben képtelenek kifizetni nagy hiteltartozásaikat, bírói végzéssel kell szembenézniük (mennyi van most az Ön hitelkártyáján?), akiknek pedig nagyok az ingatlanterheik, birtokból való kizárással és kilakoltatással számolhatnak (mennyi jelzálogkölcsönt törleszt Ön havonta?). Hirtelen megemelkedne a munkanélküliek és a hajléktalanok száma.” Dauncey annak érdekében írja a könyvet, hogy a megjósolható „gazdasági viharral” szembeni me­nedékek megteremtésére ösztönözzön. Valójában azonban a helyzet sokkal súlyosabb a szerző által jelzettnél.

Korunk világgazdasági rendszerének motorja a növekedés. A rendszert a felhalmozás élteti. Létezésének, fennmaradásának elengedhetetlen

feltétele a gazdasági gyarapodás. E növekedés végső forrása a bérmun­kán alapuló tőkés termelés. A termelés – a bérmunkásokat alkalmazó termeltető szempontjából – profitszerzés céljából történik.

A rendszer objektív (azaz a szereplők szándékaitól független) logikája megköveteli, hogy a termelési kapacitások maximálisan ki legyenek hasz­nálva. A létrehozott technikával szemben egyfajta „ellátási felelősség” áll fenn: a termelési eszközöket folyamatosan el kell látni táplálékkal. (A kihasználatlan termelési kapacitás: pazarlás.) Ugyanakkor a modern gazdaság többet képes termelni, mint eladni. A növekedési kényszerűség miatt állandósul a mechanikus tömegtermelésből fakadó túltermelés, ami – különböző formákban – periodikusan a felszínre tör.

A kapitalizmus – mint világrendszer – levetkőzhetetlen sajátossága: végtelen növekedési kényszer véges térben. A rendszer megoldhatatlan feladatra vállalkozik: a végesben akarja a végtelent. Ez a szisztéma – mivel gazdasági növekedés nélkül hosszútávon nincs kapitalizmus – lo­gikai szükségszerűséggel kudarcra van ítélve. Elméleti bizonyossággal előrelátható a tőkés gazdaság elenyészése. Nem tudható, hogy pontosan mikor, nem tudható, hogy pontosan hogyan, de a növekedéskényszeren alapuló profitrendszer sem lépheti át a végső korlátait. Bizonyos határo­kon túl nem reformálható.

A profitszerzés lehetőségei végesek: forrásai előbb-utóbb kimerülnek. Bekövetkezik valamiféle gazdasági „öngyulladás”, amely fölégeti magát a rendszert. (Az egyik – manapság népszerű – hipotézis szerint ez úgy megy végbe, hogy leállítják azokat az alapvető termeléseket, amelyeknél a piaci bevétel nem fedezi a megfizetendő környezeti költségeket: az államilag, illetve nemzetközileg előírt, kivetett adókat). Onnantól pedig más módon („összeomlás utáni” módon) kell, mert csak más módon lehet termelni és élni.

Áruhegyek és a négy tűzoltó (történelmi betét)

A tőkés rendszer működtetésében az egyik fő feladat a mértéktelen (vagy­is fizetőképes vásárlói kereslet nélküli) tömegtermelés során keletkező áruhegyek „öngyulladásának” elkerülése, megakadályozása. A rendszer története – egyik metszetében – a túltermelést okozó növekedéskény­szer miatti detonáció hárításának, minél későbbi időpontra kitolásának története. A hárítás, halogatás fő eszköze egyfajta gazdasági „tűzoltás”, ami egyaránt kiterjed a „lángba borulás” megelőzésére és a „lángok” megfékezésére. A „tűzoltók” feladata: különböző rafinált módszerekkel eltüntetni az egyre halmozódó áruhegyeket. Újabb és újabb tűzoltási kísérlet – a kiváltó okok ismételt újratermelése, fenntartása mellett.

– Az államok különböző eszközökkel (jogszabályok, piacszabályozás, aktív tőkés szerepvállalás stb.) segítik a termelői profit képződését. Állami háttér nélkül a növekedésre alapozott gazdaság hamarosan megbénulna.

A tőkésállam az öngyulladással fenyegetett profitrendszer tűzoltója. A piaci vásárlóerőt gyarapító munkáltatóként, megrendelőként, közvetlen vevőként segíti elő a túltermelés okozta piaci robbanás elodázását.

– A döntően a reklámtőke (valamint a rendszer működésében érdekelt adószedő állam) által fenntartott média is fontos szerepet játszik a ter­melői profit képződésében. Médiareklámok (sajtó, rádió, televízió, plakát, internet) nélkül az előállított áruk jelentős része nem találna vevőre. A mé­dia divatteremtéssel járul hozzá a termelői profit realizálásához: szerepe az eladáshoz nélkülözhetetlen vásárlói vágyak, tömegigény mesterséges felkeltése. Fő gazdasági szerepe – az adott rendszeren belül – az eladás lélektani hátterének, feltételeinek megteremtése, megszervezése. Ha elzáródnak a sűrűn változó vágyak felkeltésének (a vágytermelésnek) a csatornái, a rendszer megbénul. Ennyiben a reklám, az árupropaganda révén a média is a profitrendszer tűzoltója. A reklámozás akadályozása: a tőkés rendszer működésének hátráltatása.

– A kereskedelem gazdasági feladata: a felkeltett tömegigény kiszol­gálása árutömeg helybehozásával. A kereskedőtőke az eladás térbeli megszervezésével járul hozzá az áruhegyek koptatásához. Ennyiben ő is a profitrendszer tűzoltója. A tömegtermelést is megfojtja, ha a kereske­delem valami miatt megbénul – például mert nyomasztóan megdrágulnak az áruszállítás költségei („többe kerül a leves, mint a hús”). A kereskedés (forgalom) akadályozása: a tőkés rendszer működésének bénítása.

– A banktőke elsősorban pénz (korunkban jelentős részben fiktív, fedezet nélküli pénz) kölcsönzésével foglalkozik. Egyebek mellett arra ösztönöz, hogy a vásárló többet költsön a jövedelménél. A bankszektor szerepe: annak elősegítése tömeges hitelezéssel, hogy a tömegterme­lés áruit megvásárolják. A vásárlási hitelek nyújtásával a termelői profit realizálását támogatja. Ennyiben a bankszektor is a profitrendszer tűzol­tója. Gyengítése a kapitalizmus gyengítése. A hitelezés megnehezítése, meggátlása: a tőkés rendszer működésének bénítása.

Bármelyik tűzoltó megsérülése, gyengélkedése, kiesése a rendszer öngyulladását eredményezheti.

1.3. Az államcsőd bizonyossága

Volt már olyan, hogy egy állam nem tudta törleszteni a külső adósságait (más államoktól, külföldi bankoktól, nemzetek feletti szervezetektől felvett hiteleit). Volt már olyan, hogy egy állam nem tudta visszafizetni a belső adósságait. Az általa kibocsátott államkötvények elvesztették az értékü­ket, eladhatatlanná váltak. (Ekkor azt is meg lehetett tapasztalni, hogy a magánvagyon számára az állampapírok nem adnak teljes biztonságot.) Volt már olyan, hogy egy államnak több volt a fizetési kötelezettsége, mint a bevétele, és emiatt az állami alkalmazottak hónapokig nem kap­ták meg a bérüket. (Ekkor közvetlenül megtapasztalható lett, hogy az éhezés ellen az állami munkahely nem nyújt biztonságos védelmet.) Volt már olyan, hogy egy kormány zárolta a bankbetéteket. A bankok egyik napról a másikra bezártak, az automaták sem működtek, és az ügyfelek nem tudtak a pénzükhöz jutni. (Ekkor közvetlenül megtapasztalhatóvá vált, hogy nem teljesen biztonságos a megtakarításokat bankban tartani.) Volt már olyan, hogy elvesztette az értékét valamelyik nemzeti valuta. Az elértéktelenedett nemzeti pénzért semmit sem lehetett vásárolni. Ez a pénz a szemétbe vagy a régi pénzek gyűjtőihez került. (Ekkor közvetlenül megtapasztalhatóvá vált, hogy nem teljesen biztonságos a megtakarítá­sokat pénzben tartani.) Volt már olyan, hogy egy vállalat csődbe ment. A részvényei elvesztették az értéküket. Az elértéktelenedett részvények a szemétbe vagy a családi archívumba kerültek. (Ekkor közvetlenül megtapasztalhatóvá vált, hogy nem teljesen biztonságos befektetés a részvényvásárlás.) Volt már olyan, hogy megtermelt áruk nagy tömegére nem akadt vevő. Gyárakat bezártak, dolgozókat elbocsátottak. Ezáltal a korábbi jövedelmek csökkentek, illetve teljesen elapadtak. (Ekkor közvetlenül megtapasztalhatóvá vált, hogy nem teljesen biztonságos a megélhetést munkabérre alapozni.)

Ami „volt már”, arról bebizonyosodott, hogy a bekövetkezése nem le­hetetlen. Ezért nem teljesen kizárt, hogy előbb-utóbb ismét megtörténik, bekövetkezik.

Manapság lényegében minden állam el van adósodva. Kormányzataik olyan helyzetbe hozták őket, hogy saját erejükből fizetésképtelenek. Általánosabb összefüggésben: önerőből működésképtelenek.

A fizetésképtelenség, működésképtelenség rövidtávon különböző hite­lekkel fedhető el. Újabb és újabb kölcsönfelvételekkel való piramisjáték folyik. A tartalmi fizetésképtelenség felszínre kerülésének, a gyakorlati összeomlásnak elodázása, késleltetése történik.

Az eladósodott állam ki van kiszolgáltatva tőle független, és bármikor ellenségessé váló külső erőknek. Vállalásainak, kötelezettségeinek java része csak hitelekből (vagy ami ennek egyik formája: államkölcsönökből, államkötvények kibocsátásával) teljesíthető. Ennek a kiszolgáltatottság­nak az a kockázata, hogy a hitellánc előbb-utóbb elszakad. Hogy hosszabb távon a fizetésképtelenség a felszínen is megjelenik. (A pénzügyi lufi kipukkad.) Bekövetkezik az államcsőd.

Ebben az esetben az állam nem tudja a külső adósságait törleszteni. Kellő bevételek (illetve további hitelek) hiányában nem tudja az alkalma­zottait fizetni. Nem tudja az intézményeit működtetni. Az államhatalom összeomlik.

2. Összeomlás előtt

Előre látva az összeomlás (államcsőd) távlati bizonyosságát, államcsőd előtti állapotnak számít a mindenkori jelen. Államcsőd előtti állapotnak

tekinthető és akként kezelhető. Csak az a kérdés megválaszolhatatlan, hogy milyen távolságra van ez a jelen az összeomlás bekövetkezésétől. Két, alapvetően eltérő magatartás figyelhető meg azoknál, akiknek meg­győződése, hogy a fennálló rendszer hosszabb távon működésképtelen, és leváltásra (felváltásra) van ítélve történelmileg.

Az egyik szemlélet és magatartás az ún. válságot nemcsak a bukás esélyeként, hanem egyúttal új lehetőségek előtérbe kerüléseként (a fennállóval szembeni alternatívák felerősítőjeként) is értelmezi. Ezért az összeomlás előtti időintervallum lerövidítésére szavaz. E „szavazat” leadása két különböző módon történhet. 1. Az illető „magára hagyja” az államcsőd felé botladozó rendszert: igyekszik minimálisra csökken­teni a vele való érintkezést, és függetleníteni tőle az életét (ide értve a létfenntartását is). Valamiféle alternatív gazdálkodás, illetve társadalmi ellenhatalom kiépítésébe fog az állami fennhatósággal szemben. Teszi ezt mind az éppen aktuális, mind a hosszabb távú egyéni és közösségi (civiltársadalmi) önvédelem nevében és jegyében. 2. Az illető az össze­omlás előrehozatalán, az összeomlás előtti időintervallum lerövidítésén fáradozik: nem csupán passzivitással, hanem tevőlegesen „pusztítja a rendszert”.

A másik szemlélet és magatartás az aktuálisan veszélyeztetett vagy éppen megvont polgári vívmányok védelmére összpontosít. Szóvá teszi az emberi jogok megsértését. Tiltakozik a demokrácia csorbítása ellen. Felhánytorgatja bizonyos intézkedések alkotmányellenességét. Harcol a média – állami-kormányzati beavatkozástól mentes – függetlenségé­ért. Fellép a dolgozók munkahelye és munkabére elleni támadásokkal szemben. Stb. Szervezkedik, aláírásokat gyűjt, demonstrál. Vallja, hogy a rendszer pusztulásra van ítélve, de – közvetlen, humánus megfontolásból – az éppen élő emberek védelmében, az ő napi érdekeiket képviselve, a pusztulásra ítélt rendszer „agonizálásának” meghosszabbításáért is cselekszik. Azt segíti elméletileg, és azt támogatja gyakorlatilag, hogy a rendszer minél tovább működjön az összeomlása előtt. (Bár tudja, hogy nem lehetséges, mégis a „régi módon” akar élni – hiszen úgy megszoktuk!)

3. Összeomlás után

Mit lehet tenni, ha a bekövetkező összeomlás után nincs lehetőség bér­munkát vállalni, és állami segélyezés sincs? Hogyan teremthető elő a megélhetéshez szükséges jövedelem? Mit lehet tenni, ha a bekövetkező összeomlás után elvész az állampapírok értéke, mivel az állam nem fizeti vissza? Mit lehet tenni, ha a bekövetkező összeomlás után nem tudjuk kivenni a bankokból a megtakarított pénzünket? Mit lehet tenni, ha a bekövetkező összeomlás után értékét veszti a hivatalos fizetőeszköz, és semmit nem tudunk érte vásárolni?

Sok tanulságos történelmi tapasztalat van azzal kapcsolatban, hogy miként viselkednek az emberek, amikor valamilyen megszokott rend összeomlik. Hogy miként viselkednek, amikor sem egy tekintély (személy, intézmény, szabály) nem mondja meg nekik, hogy mit cselekedjenek, sem pedig a szokásaik, beidegződéseik nem adnak erre nézve útbaigazítást. Ilyenkor – külső vezér vagy belső járszalag híján – arra kényszerülnek, hogy a saját lábukra álljanak és a saját fejükkel döntsenek. Az egyik tipikus válasz szerint az egyén – a fennmaradása érdekében – megküzd a többiekkel. A küzdelemből vagy nyertesként, vagy vesztesként fog kikerülni. A másik tipikus válasz, hogy egyének összefogva, egymással együttműködve próbálnak „kimászni a gödörből”. Az önkéntes együttmű­ködés, az önszerveződés, a közös öntevékenység módszerét vetik be a nehézségek enyhítése, illetve a helyzet megoldása érdekében.

Klasszikusnak számító tapasztalatokat főképpen a tartós háborúzások, illetve a nagyobb gazdasági válsághelyzetek következményei kínálnak. Ilyenkor egyes országokban megrendül az államhatalom és szétesik a közigazgatás. Ekkor többnyire az figyelhető meg, hogy a felsőbb ha­talom és külső útmutatás nélkül maradt emberek maguk látnak hozzá a létfeltételeik megteremtéséhez, az életük megszervezéséhez, helyi együttélésük, együttműködésük kialakításához.

Megmutatkozik, hogy az emberek élni akarása erősebb az államnál (áthidalja az állam hiányát), és ennek az élni akarásnak elengedhetet­len eleme, kelléke a hol szűkebb, hol tágabb együttműködés. Kiderül, hogy központi politikai irányítás nélkül is létrejönnek kisebb-nagyobb társadalmi kapcsolatrendszerek, közösségek. Bebizonyosodik: állam nélkül is lehet élni. Vagyis az életnek nem elengedhetetlen feltétele az állami-politikai központosítás.

Volt már olyan, hogy a felbomlott állami közigazgatás helyébe különbö­ző népi bizottságok léptek. Volt már olyan, hogy az államilag szentesített tulajdonra alapozott termelés helyett maguk a dolgozók működtették az általuk birtokba vett üzemeket, gépeket. (Lásd a 2002-es foglalásokat Ar­gentínában.) Volt már olyan, hogy az állami pénzt különböző helyettesítő eljárások (pl. helyi fizetőeszközök vagy a közvetlen csere közösségei) váltották fel.

4. „Állam nélkül” az összeomlás előtt

Schmitt Jenő Henrik XIX. század végén megjelenő lapjának Állam nélkül volt a címe. Korunkban sokan vannak, akik alkalmanként úgy viselkednek, mintha nem lenne fölöttük (ezért nem döntene és cselekedne helyettük) állam. Tapasztalva, hogy államuk nem lát el feladatokat, megpróbálnak – részben vagy egészében – „állam nélkül” élni (gondolkodni és csele­kedni). Tapasztalva, hogy államuk nem védi meg őket (nem teszi lehetővé a megélhetésüket), arra fanyalodnak, hogy megpróbálják önmagukat

megvédeni és saját maguk gondoskodni az életükről, a megélhetésükről. A rendszerről, a rendszer hivatalos szabályairól, előírásairól részlegesen leválva, azokat figyelmen kívül hagyva intézik bizonyos ügyeiket, kezelik egyes problémáikat. Vagyis állam nélkül, az állami gondoskodástól (és beavatkozástól) mentesen oldanak meg hagyományosan állami (illetve állami közvetítésű) feladatokat.

Esetükben részleges „rendszerelhagyás” történik. önvédelmi, ön-fenntartási okok miatt a rendszerről való különböző lekapcsolódásokra kényszerülnek. Mivel ez az önvédelem többnyire nem magányosan, hanem csoportosan, másokkal összefogva, együttműködésben történik (mert így esélyesebb a sikerre!), a közösségi önvédelmek legkülönfélébb változatai kezdenek kialakulni, megformálódni.

Ezek az önvédelmi rendszerelhagyások a hivataloshoz képest alter­natív értékrendek, alternatív életmódok, alternatív gazdálkodási, szoci­alizációs, politizálási, társadalmasodási formák csíráinak képződését is jelentik. Minden esetlegességük és sokféleségük (pluralitásuk) ellenére az államival szemben valamiféle civiltársadalmi mást és másként képvi­selnek. Mindez a társadalomszerveződés megkettőződésének tenden­ciáját hordozza: az államitól jól megkülönböztethető civiltársadalminak az önszerveződését.

Észre kell azonban venni, hogy ami a résztvevők oldaláról tekintve elsősorban puszta önvédelem, az az államrend nézőpontjából polgári engedetlenség, civil ellenállás, a fennálló rendszert sértő, sőt támadó ma­gatartás. Innen tekintve az államtól függetlenedő civil társadalmasodás nem az egyéni túlélés puszta eszközeként, hanem ellenalternatíva szerveződéseként, hatalmi konkurenciaként jelenik meg, egyfajta gaz­dasági-társadalmi ellenhatalom képződésének, megszerveződésének fenyegetéseként. A jelzett folyamatok során – mondhatni – tendenciájá­ban valamiféle kettős hatalom jön létre. Békeidőben.

5. „Összeomlás után” az összeomlás előtt: Államcsőd Mozgalom

Világszerte számos olyan társadalmi kísérlet létezik, amely különböző összeomlások veszélyére adott gyakorlati válasznak is tekinthető. Lát­ványosan növekvő számban vannak, akik a gazdasági növekedéssel szemben előnyben részesítik az életben maradást, a fenntarthatóságot. Ez a beállítódás az illető egyéneket és csoportokat részlegesen leválaszt­ja a fennálló rendszerről, és másfajta, alternatív értékrendek, életmódok kialakítására ösztönzi őket. Elemzők a kőolaj utáni korszakba való átme­netnek több száz különféle gyakorlati változatát tartják számon. (Például az Egyesült Államokban mintegy háromszáz települést összekapcsoló Átmenet Hálózat [Transition Network] szerveződött.)

Tapasztalatok szerint az emberek jelentős része előrelátó módon cselekszik. ösztönösen vagy tudatosan úgy (is) viselkedik, mintha már bekövetkezett volna az államcsőd. Felkészül, tréningezik rá. Sejti, illetve tudja, hogy hosszabb távon nem számíthat az államra és intézményeire. Sejti, illetve tudja, hogy hosszabb távon mindent maguknak az egyé­neknek (mint civil polgároknak) kell elvégezni, megoldani. Csak az lesz megcsinálva, amit ők – egymással együttműködve – megcsinálnak, megoldanak.

Egyesek arra a várható helyzetre készülnek föl, hogy nem lesz (il­letve nem működik) hivatalos pénz, ezért pénzhelyettesítő eljárásokat alakítanak ki. Ezen az alapon helyi csereköröket, cserehálózatokat szerveznek.

Egyesek arra a várható helyzetre készülnek föl, hogy nem lesz állá­suk, nem lesz jövedelmük, ezért elkezdenek önfenntartóvá, önellátóvá válni.

Egyesek arra a lehetséges helyzetre készülnek föl, hogy nem lesz elég pénzük az élelmiszerek megvásárlására, ezért belefognak élelmiszerek termelésébe.

Egyesek arra a lehetséges helyzetre készülnek föl, hogy nem lesz (illetve nem lesz számukra megfizethető) energiaszolgáltatás, ezért elkezdenek saját maguk is energiát termelni. Stb.

Tevékenységük nyomán valamiféle Államcsőd Mozgalom bontakozik ki. Az illetők – ösztönösen vagy tudatosan, spontánul vagy szervezetten, egyénenként vagy másokkal összefogva – e mozgalom résztvevőiként viselkednek. Gyakorlatuk, tapasztalatuk a prognosztizált összeomlást követő időszakban lehet kulcsfontosságú, amennyiben esélyt ad a túl­élésre, a fennmaradásra.

Vannak, akik lépéseket tesznek az élelmiszer-önellátás (családi, kisközösségi, helyi önellátás) felé. Vannak, akik lépéseket tesznek az energia-önellátás (családi, kisközösségi, helyi önellátás) felé. Tágabb összefüggésben úgy is fogalmazhatunk: készülnek az államcsődre. (Vagy ahogy más, elméletileg általános perspektívában, szélesebb horizonton felsejlik: a rendszercsődre.)

Immanuel Wallerstein, miközben hangsúlyozza, hogy minden gondo­latnak, minden irányzatnak meg lehet találni az előzményeit a történe­lemben, alapjában véve az ötvenes-hatvanas évek történeti vitáihoz köti a világrendszer-elmélet genezisét. Ezek: 1. harmadik világbeli tudósok nézetcseréje a centrum-periféria viszonyról, az „egyenlőtlen cseréről” és a „dependencia-elméletről”. 2. A Szovjetunióban és Európában folytatott vita a Marx által elemzett ázsiai termelési módról. 3. A Maurice Dobb és Paul Sweezy nevével fémjelezhető összecsapás az elmaradottság bel­ső és külső tényezőinek jelentőségéről. 4. A francia Annales csoport és Fernand Braudel hatása, melyek nyomán megerősödött a meggyőződés az angolszász szakirodalomban a minden társadalmi szférára (gazdaság­ra, társadalomra) kiterjedő vizsgálat módszertani jelentőségéről, mégpe­dig a történetírás leíró, eseménytörténeti formája ellenében (Wallerstein 2010, 35-43). (Ahol külön nem jelölöm, a hivatkozott oldalszámok mindig Wallerstein e művére vonatkoznak.)

Ezen túlmenően Wallerstein a világrendszer-elméletet „új elméleti perspektívának” nevezi, mely a hetvenes években jelent meg. Igaz, hozzáteszi: „Az elmélet bizonyos fogalmai régóta használatosak, míg mások újak voltak” (15). Másutt ezt írja: „ A korábbi standard elemzési keret, a nemzetállam helyett most egy új keret, a »világrendszer« vált kiindulóponttá” (44).

Wallerstein tehát lényegében véve, vagy szinte új történeti-társadalmi tudományos diszciplínaként határozza meg a világrendszer-szemléletet. Semmi esetre sem szeretném kisebbíteni azt a fontos érdemet, mellyel a világrendszer-elmélet hozzájárult a történeti-társadalmi és holisztikus szemlélet terjesztéséhez, a mai globális kapitalizmus egységes rend­szerként való értelmezéséhez az elmúlt 40 év folyamán. Ugyanakkor hangsúlyozni akarom, hogy az elméleti folyamatosság és megszakítottság tekintetében én más arányokat látok, függetlenül attól, hogy a világ­rendszer-elmélet képviselői hogyan értékelik az elméleti előzményeket, illetve mennyire vállalják azokat.

Az igazság ugyanis szerintem az, hogy a Marx és Engels által kidol­gozott kapitalizmuselmélet már egyértelműen és világosan „világrend­szer-elmélet” volt. Egyrészt, módszertanilag a történeti hosszú távú ten­denciákra, a „strukturális időkre” koncentrált (mint Braudel longue durée koncepciója, melyre Wallerstein hivatkozik).³ Másodszor, a gazdasági folyamatokat széles társadalmi és kulturális (mai divatos kifejezéssel kulturális antropológiai) összefüggésében elemezte és ezek alapján vont le általános következtetéseket, akárcsak az ugyancsak hivatkozott Annales-iskola és követői – gondoljunk pl. Marxnak az indiai viszonyokról írt tanulmányaira. Harmadszor, és talán ez a legfontosabb: már Marxnál és Engelsnél „a »világrendszer« vált kiindulóponttá”, még ha nem is ezt a terminológiát használták. Ez utóbbi állításomat konkrét elemzéseikkel, tőlük vett idézetekkel támasztom alá.

Az elméletileg legáltalánosabb, legfilozofikusabb megfogalmazás talán a Grundissében szerepel. Itt Marx az árucsere logikai és történeti lépcső­fokait tárgyalja a feleslegek egyszerű cseréjétől a rendszeres árucserén keresztül az állami keretekig, majd a „nemzetközi viszonyokig”, mely alatt Marx az akkori terminológiának megfelelően elsősorban a nemzetközi kereskedelmet érti. E négy lépcsővel azonban nem zárul le a (logikai) sor. „A világpiac jelenti a lezárást, amelyben a termelés mint totalitás van tételezve és éppígy mint mindegyik mozzanata; ebben azonban egyszer­smind az összes ellentmondások folyamatba lépnek. A világpiac azután megint éppúgy az előfeltétele és hordozója az egésznek” (Marx 1972b, II:135, kiemelés tőlem – F. P.). A szöveg világosan bizonyítja, hogy a formállogikai sorrendben utolsó helyre került „világpiac”, egyáltalán nem az utolsó, hanem „előfeltétel”, legalábbis a kapitalista árutermelés tekin­tetében. Világpiacon persze nem azt értette Marx, mint amit ma értünk alatta, hanem a világpiaci termelés és munkamegosztás összességét, amelynek keretében világméretű tőkefelhalmozás zajlik. A világpiac nála a termelési (tulajdoni és osztály-) viszonyok globális összessége.

Hogy ez utóbbi nem belemagyarázás, azt bizonyítsák további idézetek! A kapitalizmus genezisében valóban előfeltétel-e a marxi értelemben vett világpiac? A modern világrendszer-elmélet ugyanis nagy hangsúlyt fektet annak bizonyítására, hogy a kapitalizmus genezise hosszú távú nemzetköziesedési folyamatokhoz kapcsolódik. Ahogy Wallerstein fogalmazza: „a hosszú tizenhatodik század, amely során a kapitalista világgazdaság formájában a modern világrendszer létrejött” (11). És mit olvashatunk Marxnál? „A XVI. és részben még a XVII. században is a kereskedelem hirtelen tágulása s egy új világpiac megteremtése döntő befolyást gyakorolt a régi termelési mód pusztulására […] Maga a világ­piac a bázisa ennek a termelési módnak” (Marx 1978, III:314). Tehát a kapitalista termelési mód Marxnál is – lényegét tekintve – mint világrend­szer van tételezve. Most nem részletezhetjük azt, hogy a nemzetközi méretekben értelmezett termelési mód fogalom mennyire azonosítható a wallersteini világrendszerrel, de az azért világos, hogy a marxi világpiac és a wallersteini világgazdaság fogalom sok tekintetben egybehajlik.⁴ Az­zal sem tudunk részletesebben foglakozni, csak felvillantjuk, hogy Marx nem áll meg a nemzetköziesedés mozzanatánál, mint egyetlen mozgató tényezőnél, hanem egyidejűleg a kapitalista termelési mód belső haj­tóerőiből (pl. ipari expanzióból) is magyarázza a világpiac folyamatos tágulását, tehát felmutatja a folyamat kettős dialektikáját is (Marx 1978, III:314). Ez a második mozzanat a világrendszer szemléletben gyakran elhomályosul.⁵ S vegyünk még egy fontos idézetet, mely egyszerre mutatja fel és hangsúlyozza a totalitást, az egységet, a világméretet, egyben a nemzeti és a világléptékű kölcsönös, de aszimmetrikus megha­tározottságot: „Az ipari tőkés előtt mindig a világpiac áll, saját költségárait nemcsak hazája, hanem az egész világ piaci áraival hasonlítja össze és kell állandóan összehasonlítania” (Marx 1978, III:317). Hol volt még a világpiac egységesülése a maihoz képest, s Marx már látta a világpiaci árat, sőt termelési árat!

Nézzünk még olyan rövid idézeteket, melyek a világrendszer-szemlélet leggyakrabban hangoztatott, legfontosabb gondolatatihoz kapcsolhatók, azok szellemi előzményének tekinthetők!

Rendkívül fontos elem a világgazdaság (és a világbirodalmak) egysé­ges mozgástörvényeinek hangsúlyozása Wallersteinnél és a világrend­szer-iskola más követőinél. A Kommunista Kiáltványban ugyanerről ez áll: „A burzsoázia a világpiac kiaknázása által valamennyi ország termelését és fogyasztását kozmopolitává formálta. A reakciósok nagy bánatára ki­húzta az ipar lába alól a nemzeti talajt. Az ősi nemzeti iparok elpusztultak és napról napra pusztulnak. Új iparok szorítják ki őket […], amelyeknek gyártmányait nemcsak magában az országban, hanem a világ minden részén fogyasztják […] (A burzsoázia – F. P.) minden nemzetet rákény­szerít, hogy, hacsak nem akarnak tönkremenni, elsajátítsák a burzsoázia termelési módját; rákényszeríti őket, hogy meghonosítsák maguknál az úgynevezett civilizációt, azaz váljanak burzsoává. Egyszóval: a burzso­ázia a saját képmására formált világot teremt magának” (Marx 1848). 160 év múltán a máról (is) szól ez az értékelés! Marx egyik Engelshez írt levelében pedig ezt olvashatjuk: „A polgári társadalom tulajdonképpeni feladata, hogy létrehozza, legalábbis körvonalaiban a világpiacot és egy ennek bázisán nyugvó termelést” (Marx 1972a, 339). Még elméletibb általánosításban ezt írta a világpiaci-világgazdasági törvények egységes­ségéről: „A tőke centralizációjának romboló hatása a világpiacra csupán óriási arányokban fedi fel a politikai gazdaságtan azon organikus belső törvényeit, amelyek ma minden civilizált városban hatnak” (Marx 1964, 213-214). A világrendszer-elmélet nagy hangsúlyt fektet az egyenlőtlen csere mozzanatára, az értéktöbbletek nemzetközi lecsapolására. Az egyenlőtlen cseréről ez olvasható A tőke III. kötetében, egy hosszabb elemzést követően: „A kedvezőbb helyzetben lévő ország a cserében több munkát kap vissza kevesebb munkáért, ámbár ezt a különbséget, ezt a többletet, mint egyáltalán a tőke és a munka közötti cserénél, egy bizonyos osztály zsebeli be” (Marx 1978, III:227). A filozófia nyomorában pedig ez áll: „Ma is van néhány iparág, amely valamennyi felett uralkodik, és leginkább ebben az iparágban tevékenykedő népeknek biztosítja az uralmat a világpiacon.” Majd hozzáteszi: „Ha a szabadkereskedelem hívei nem tudják megérteni, hogy hogyan gazdagodhat meg egy ország a másik rovására, nem csodálkozhatunk azon, hogy ugyanezek az urak még kevésbé akarják megérteni, hogyan gazdagodhat meg egy adott országon belül egyik osztály a másik rovására” (Marx 1952, 193-194).

Bár a világrendszer koncepció képviselői a közvetlen tőkebefektetések jövedelemlecsapoló hatását kevésbé állítják előtérbe, mint ahogy ez a marxi szövegekben szerepel, azért ezt is figyelembe veszik. Wallerstein például most tárgyalt írásában hangsúlyozza a „nyerészkedést”, „a tőke vég nélküli felhalmozását”, s hogy „a tőkések a lehető legnagyobb profitot akarják” (58 és 158).⁶ Erről A tőkében ez szerepel: „Ami a gyarmatokon stb. befektetett tőkéket illeti, ezek magasabb profitrátát hozhatnak, mert ott egyáltalában az alacsony fejlettség miatt magasabb a profitráta […], magasabb a munka kizsákmányolása” (Marx 1978, III:226). Nagy kár, hogy Marx már nem tudta megírni A tőke IV. és V. kötetét, ezekben a „világpiac”, azaz a világgazdaság viszonyait részletesen is ki akarta fejteni.

Központi fontosságú minden Második Világháború utáni dependencia- és világrendszer-szemléletű elemzésben az egyenlőtlen fejlődés kérdése. E tekintetben Leninnek az imperializmusról írt művét idézem. Kautsky ultraimperializmus nézeteit bírálva írja, hogy az „tápot ad annak a gyökerében hibás és az imperializmus apologétáinak kezére játszó gondolatnak, hogy a finánctőke uralma enyhíti a világgazdaságon belül fennálló egyenlőtlenségeket és ellentmondásokat, holott a valóságban fokozza azokat”. Másutt megerősíti: „A finánctőke és a trösztök nem eny­hítik, hanem fokozzák a világ különböző részeinek fejlődési üteme közötti különbséget” (Lenin 1972, 129 és 132). Mára világos, hogy a neoliberális finánctőkés korszak mind az országokon belül, mind világméretekben gyorsan tovább növelte a már korábban kialakult jövedelmi különbsé­geket. Ugyanakkor meg kell említeni, hogy Lenin a legfejlettebb országok közötti tőkeáramlás nivelláló erejét is felmutatta (Lenin 1972, 132).

Az eddigiekkel azt akartam szemléltetni, hogy a szellemi folyamatosság a marxizmus és a világrendszer-elmélet között erős. Azt sugallom, hogy a világrendszer-elméletet megtestesítő irodalmat elsajátítva érdemes visszaolvasni, visszaásni az évszázaddal korábban született elméleti megalapozáshoz.

Maga Immanuel Wallerstein „Marx és az alulfejlettség” című írásában vázolta talán legmélyebben a viszonyát a marxi koncepcióhoz (lásd az Eszmélet 35. számát). Nem könnyű e hozzáállás értelmezése, mert ma­gának Wallersteinnek a Marx-percepciója is bonyolult. Tulajdonképpen azt állítja, hogy a marxi mű nem egyértelmű. Ezt írja: „Mindaddig, amíg Marx elméletét olyan folyamatokra értjük, amelyek főként országhatá­rokon belül játszódnak le, és főként városi ipari bérmunkásokra vonat­koznak, akik ipari magántőkéseknek dolgoznak, nos mindaddig ez az elmélet könnyen bizonyulhat hamisnak, félrevezetőnek és érdektelennek, továbbá a politikai cselekvés számára használhatatlannak. Ha viszont ezt az elméletet egy történelmi világrendszerre vonatkoztatjuk, amelynek fejlődése az »alulfejlettség« jelenségét is tartalmazza, sőt ezen alapszik, akkor a fenti tézisek nemcsak érvényesnek, de forradalminak fognak mutatkozni” (Wallerstein 1997,160).

Wallerstein Marxszal kapcsolatos fenntartásai vagy bizonytalanságai a citátum és az egész tanulmánya alapján kétirányúak. Egyrészt az idézet mondat első felében szereplő értelmezés felé hajlik, miszerint Marx inkább és alapjában véve nemzeti keretekben gondolkodott. A másik fenntartása az, hogy Marx túlságosan az ipari munkásságra, és a burzsoá-proletár el­lentétre élezi ki vizsgálatát, a világrendszeren belüli alulfejlettség szerves jelenlétét nem integrálta gondolati rendszerébe. Szerinte csak ez utóbbival együtt válik/válna jelentőssé a marxi elmélet.

Ami az első dilemmát illeti, arra vonatkozóan fentebb már bőven hoztam érveket és idézeteket, melyek szerintem egyértelműen azt bizo­nyítják, hogy a marxi kapitalizmuselmélet a mai értelemben véve eleve világrendszer-elmélet. Szerintem a marxi „világpiac” lényegileg a mai világrendszer-elméletben értelmezett világgazdaság, a későbbi imperi­alizmuselmélet pedig a világbirodalom fogalom szellemi előzménye.

Még ide, az első wallersteini fenntartáshoz vagy óvatossághoz kap­csolódik, hogy ebben a „Marx és az alulfejlettség” című írásában a marxi életmű fő tartalmát hat, illetve hét pontban foglalja össze. A következőket említi: a dialektikus ellentétek fontosságát; a tőkefelhalmozást; az érték­többlet elsajátítását és burzsoá felhalmozását; a polgárság és proleta­riátus osztályát és utóbbi nyomorát; a tőkés állam elnyomó jellegét; a szocialista átmenet forradalmiságát. Később a szövegben elővezet egy szerinte egyértelműen helytelen 7. tézist, nevezetesen, hogy Marx szerint „a kapitalizmus haladást jelent valamennyi megelőző formációhoz képest, és egykoron törvényszerűen az osztályok nélküli társadalom rózsaszín hajnalába fog torkollni”. Ebben az összefoglalásban az a legfurcsább számomra, hogy semmi sem utal a marxi kapitalizmus-fogalom „világ­rendszer”, azaz nemzetközi jellegére (továbbá itt lényegében utópiának tartja az osztály nélküli perspektívát). (Lásd Wallerstein 1997, 165)

Wallerstein a marxi nézetekkel kapcsolatos második fenntartásának alátámasztására, szociológusként – mind a folyóiratcikkben, mind pedig új kiadású könyvében – hosszan ecseteli, hogy a kapitalizmus és főleg az alulfejlettség viszonyai között milyen jelentős szerepe van az egyéb, nem-bérjellegű munkaformáknak a piacra termelésben, például a pa­raszti munkának. Nagy fontosságot ad a háztartási tevékenységeknek, a családi munkamegosztásnak és jövedelemtranszfereknek stb. Ezek is befolyásolják ugyanis a munkások és a vállalkozók béralkuját, jövede­lemmegoszlását. Továbbá, közvetve hiányolja a nők és a kisebbségek helyzetének elemzését, a kliensrendszert, az illegális letelepedést, az etnikai konfliktusokat, a felfúvódott szolgáltató szektort, a korrupciót és az elnyomó államapparátusokat stb.

„Mi köze van mindennek az alulfejlettséghez?” – tesz fel a kérdést. „A válasz igen egyszerű […] Csak ha (mindezen említettek – F. P.) nem rendellenességek és nem maradványok, hanem a tőkés termelési mód következményei, amelyek szerves részét képezik a termelési mód mű­ködésének; csak ha ezt tudatosítjuk tehát, akkor leszünk képesek a kapi­talizmus történelmi rendszeréről olyan találó leírásokat adni, ahol a fenti hat marxi tézis ma is érvényesnek bizonyul” (Wallerstein 1997, 159-160). Tehát Wallerstein a fejlettségen belüli alulfejlettség szerves viszonyaival, azok elemzésével tartja szükségesnek kiegészíteni Marx tanait.

Úgy gondolom, hogy teljesen megalapozott és fontos Immanuel Wallerstein részéről a kapitalizmuson belüli prekapitalista és torzított társadalmi viszonyok meglétének hangsúlyozása. Teljesen világos, hogy ezek kihasználása a vállalkozók létérdeke, mert általuk tudják leszorítani a béreket, mert így tudják egymás ellen kijátszani a társadalmi rétegeket, mert a munkabérek leszorítása és pl. a tercier (szolgáltató) szektor me­nekülési irány a profitráta csökkenő tendenciája ellenében. Különösen fontosak az alulfejlettség különböző jegyei korunkban a globális térben. A transznacionális kapitalizmus korszakában pl. a termelés félperifériás országokba telepítésének lehetőségét elsősorban éppen ez, az olcsó munkaerő teremtette meg. A világrendszer-szemléletű közgazdászok az elmúlt időkben erősen hangsúlyozták, hogy a kapitalista centrumok nagyon is érdekeltek a jelentős munkaerő-utánpótlással rendelkező paraszti vagy félparaszti országok/területek bevonásában, a fejlettségi különbségek kihasználásában, a kapitalizmushoz képest archaikus vi­szonyok fenntartásában.

Ugyanakkor azonban számomra teljesen világos, hogy Marx is számot vetett a kapitalizmuson belüli nemkapitalista viszonyokkal, alulfejlett­séggel. Számára az alulfejlettség a modellalkotás szempontjából van előtérben: elsősorban mint a kapitalista és prekapitalista termelési módok harca és együttélése (egysége) merül fel.

Többek között azt elemezte, hogy a régi viszonyok a relatív túlnépe­sedés formájában, a bérek leszorítása révén növelik a profltot, fékezik a profitráta süllyedő tendenciáját. Szó szerint ezt írta: „E túlnépesedés viszont oka annak […], hogy sok termelési ágban tovább tart a munka többé-kevésbé nem teljes alávetése a tőkének […] Ez a rendelkezésre álló vagy szabaddá tett bérmunkások olcsóságának és tömegének, valamint annak a nagyobb ellenállásnak a következménye, amit némely termelési ág természeténél fogva kifejt a kézi munkának gépi munkával való átváltoztatásával szemben.” Ráadásul itt nem is a gyengébben fejlett országokról ír, sőt, dialektikusan azt állítja, hogy „a viszonylagos túlné­pesedés annál feltűnőbben mutatkozik meg valamely országban, minél fejlettebb ott a tőkés termelési mód” (Marx 1978, III:225). Közvetlenül ezután tér ki a külkereskedelemre, azon belül a fejletlen országokra, ahol „az alacsonyabb fejlettség miatt magasabb a profitráta és rabszolgák, kulik stb. alkalmazása mellett ugyancsak magasabb a kizsákmányolási ráta” (Marx 1978, III:226).

E működési módok a marxi modell szerves részét képezik. Az áruk értéke kapcsán például azt írja, hogy annak kialakulásában a kapitaliz­musban is van szerepe nemkapitalista viszonyoknak: „Ez érvényes olyan állapotokra, amikor a termelési eszközök a munkáséi, és ez az állapot található, mind az ókorban, mind a modern világban, a földdel bíró, maga dolgozó parasztnál és a kézművesnél. Ez megegyezik korábban kifeje­zésre juttatott nézetünkkel is, mely szerint a termékek árukká fejlődése a különböző közösségek közötti cseréből ered, nem egyazon közösség tagjai közötti cseréből” (Marx 1978, III:171, kiemelés tőlem – F. P.).

Marx tehát saját korának legfontosabb vonatkozásaiban nagyon is tisztában volt azzal a szereppel, amit a prekapitalista maradványok az uralkodó kapitalista termelési módban betöltenek.

Ráadásul – akárcsak Immanuel Wallerstein -, arra is kitér, hogy a kapitalizmus előtti maradványok megléte „a történelmi fejlettségi fok­tól és az ezzel adott körülményektől függ”, s a vele kapcsolatba lépő tőkésnek (itt uzsorásnak) érdeke is e helyzet fenntartása. „Valóban a közvetlen termelők (termelési eszközökkel rendelkező önálló kistermelők F. P.) egész többletmunkáját elsajátítja, anélkül, hogy a termelési módot megváltoztatná [.], megörökíti ezeket a siralmas állapotokat, amelyek között a munka társadalmi termelékenysége nem fejlődik, mint a tőkés termelésben, magának a munkának a rovására [.] A termelési módot nem változtatja meg, hanem mint élősdi rátapad és nyomorúságossá teszi” (Marx 1978, III:566-568, kiemelés tőlem – F. P.). Másutt az írja, hogy a kapitalista viszonyok alakulása „nagyobb akadályokba ütközik, ha a kapitalista üzemek közé nagyszámú és tömeges, nem kapitalista módon űzött termelési szféra (például kisparaszti földművelés) ékelődik be és fonódik össze a tőkés üzemekkel” (Marx 1978, III:188).

Az érem (a dialektikus kapcsolat) másik oldala volt Marxnál, hogy a nemkapitalista maradványok problematikája, mint a különböző termelési módok harca volt előtérben – hiszen az akkori helyzetnek megfelelően pl. Németországban, Oroszországban, Írországban még a feudális, sőt utóbbiaknál még sok tekintetben a prefeudális viszonyokkal való küzdelem volt napirenden. Ezért több helyen azt is hangsúlyozza, hogy a kapitalista módon felhalmozó ipari integrátor, közvetítő, kereskedő vagy pénztőkés pl. az uzsora révén hogyan fojtja meg a kisparasztot, a családi gazdaságot, a kisárutermelőt, a termelőeszközökkel még rendelkező, de alapanyagot vásárolni nem tudó takácsot, tímárt, bútorasztalost.

Egyébként A tőke különböző oldalain az „alulfejlettség” különböző prob­lémái merülnek fel: az uzsorásnak önkéntes ingyenmunkát végző kispa­rasztról, akivel munkabért spórol és ugyanakkor „egyre jobban befonja az uzsora pókhálójával”; a nők végtelen kizsákmányolásáról és a varrónők otthon végzett bedolgozói munkája során az önkizsákmányolásról; a női és gyermekmunkáról; a földjáradék naturális formájáról, mely „az egye­sült mezőgazdasági-ipari családi munkának a terméke”, s ugyancsak konzerválja a prekapitalista termelési formát; az angliai és franciaországi textilipari, takács és bútor kisárutermelő bedolgozókról (kistermelőkről), akik „rosszabb körülmények között dolgoznak, mint a közvetlenül a tőke alá soroltak, többletmunkájukat a régi termelési mód bázisán sajátítják el”; arról, hogy Kínában és Indiában a földközösségi formák, a kisüzemű földművelés és a háziipar ellenáll a nagyipari termékeknek, csak lassan bomlanak és lassan adnak teret a kapitalista termelési módnak, stb. (Marx 1978, III: 41, 94, 222, 315-316, 749).

Valóban sok olyan vonatkozása van az elmaradottságnak, amely Marx idején még nem, vagy csak nagyon általánosan volt tárgyalható, s csak a nemzetközi munkamegosztás kiteljesedése, a neoliberális világrend kialakulása, a termelési viszonyok nemzetköziesedése után vált kon-túrossá. Marx sokat foglalkozott a nem bérjellegű munkaformákkal, a paraszti munkával, de nem láthatta a családi jövedelemtranszferek mai jelentőségét, a legális és illegális migrációt, a kisebbségi problémák és konfliktusok mai kiterjedtségét, a tercier szektor megnövekedett szerepét a profitráta süllyedése elleni harcban, az állam megváltozott elnyomó szerepét – hogy néhányat említsek a Wallerstein által említettekből. Ezek egy része a marxi újratermelési modell szempontjából csak közvetett hatású, de mindegyik olyan fontos vonatkozás, melyekkel napjainkban valóban mélyrehatóan kell foglalkozni.

Végül egy olyan idézet Wallersteintől, amely a Marxhoz való ambi­valens viszonyát oldhatja. Megítélésem szerint ellentmondva a fentebb idézett fenntartásának „az osztályok nélküli társadalom rózsaszín haj­nalával” kapcsolatban, egy olyan kívánatos jövőképet vázol fel, amely egybehajlik Marx víziójával: „Az alternatíva egy szocialista világrendszer létrehozása lehet a következő évszázadban; egy olyan világrendszeré, ahol a termelés a szükségletek alapján folyik, ahol elhalnak az államok és az államrendszerek, amely biztosítja az erőforrások, az idő, a tér és a társadalmi szerepek józan, egalitárius elosztását. Egy ilyen rendszer nem utópia, és nem is valami történelmen túli dolog, viszont konkrét in­tézményi formáit ma még nem lehet megjósolni. Ez az alternatíva viszont valódi haladást jelentene” (Wallerstein 1997, 166).

Jegyzetek

¹ E tanok szerint minden ország ugyanabban az irányban fejlődik, csak időben vannak egymáshoz képest a fejlettség magasabb vagy alacsonyabb stádiumá­ban. Ezen irányzat leghíresebb képviselője W. W. Rostow volt, aki főművének A gazdasági növekedés stádiumai címet adta. S hogy ne legyen kétség aziránt, hogy milyen elmélettel szemben hadakozik, művének alcíme: Egy nem-kom­munista manifesztum. E mű lényegi üzenete az, hogy csak kezdeti lökés kell a szegény országoknak („hagyományos társadalmaknak”) ahhoz, hogy elindul­janak a modernizáció útján a magasan fejlettség („érettség”) felé vezető három közbülső stádiumon keresztül. Tehát a fejlettség és alulfejlettség között nincs oksági-történeti kapcsolat, nincs kizsákmányolás, nincs nemzetközi jövedelem-lecsapolás, tehát nincs miért küzdeni…

² Wallerstein szűkebben értelmezi a tudományok helyzetét e korszakban meg­változtató „kihívásokat”. Szerinte ezek: 1. az Egyesült Államok a világrendszer hegemón szereplője lett; 2. a „harmadik világ” önálló geopolitikai tényezővé vált; 3. az erőteljes gazdasági növekedés és a demokratizálódás folytán az egyetemi oktatás példátlanul kibővült (Wallerstein 2010, 31).

³ Az más kérdés, hogy Braudel értelmezésében csak a monopólium kapitalista. Ez vitatható, de ma nem kardinális szempont, mert valóban a monopolizáltság a jellemző és uralkodó (de azért ma sem kizárólagos).

⁴ A világrendszer-elmélet szerint a világrendszerek típusai a világgazdaságok és a világbirodalmak.

⁵ Leegyszerűsítve: Marx ma főleg Sweezynek adna inkább igazat, a fejlődés külső tényezőinek dominanciáját hangsúlyozva, de Dobb gondolatait sem vetné el a fejlődés belső tényezőiről (lásd feljebb). És tudná, hogy a világgazdasági hierarchiában elfoglalt hely is meghatározza a külső és nemzetközi tényezők hatásának arányát.

⁶ Samir Amin és André Gunder Frank külön dolgozatokat szenteltek a világméretű tőkeakkumulációnak.

Hivatkozások

Lenin, Vlagyimir Iljics 1972: Az imperializmus, mint a kapitalizmus legfelsőbb foka.

Budapest, Kossuth Könyvkiadó Marx, Karl 1848: A Kommunista Párt kiáltványa. I. fejezet: Burzsoák és proletárok. Lásd: http://www.marxists.org/magyar/archive/marx/1848/communist-manifesto/ch01.htm#s1

Marx, Karl 1952: A filozófia nyomora. Budapest, Szikra Marx, Karl 1964: Az indiai brit uralom.  MEM, 9. k. Budapest, Kossuth Könyv­kiadó

Marx, Karl 1972a: Levél Engelsnek, 1858. okt. MEM, 29. k. Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Marx, Karl 1972b: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai. II. Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Marx, Karl 1978: A tőke III . Budapest, Kossuth Könyvkiadó Wallerstein, Immanuel 1997: Marx és az alulfejlettség. Eszmélet 35 (1997. ősz) 149-168.

Wallerstein, Immanuel 2010: Bevezetés a világrendszer-elméletbe. Eszmélet kiskönyvtár. Budapest, L'Harmattan – Eszmélet Alapítvány

Korunk legjelentősebb újbaloldali tudományos irányzata, a világrendszer­-elmélet az 1970-es évek elején jelent meg. Keletkezésében meghatározó szerepet játszottak az 1968-as tömegmozgalmak, melyek egyszerre fordultak szembe a polgári társadalommal, illetőleg az államszocialista berendezkedéssel. Létrejöttének hátterében ugyanakkor a kapitalista világgazdaság újabb korszakváltása is meghúzódott. Bár a világrendszer­-elmélet – mint ezt később részletesebben is kifejtjük – a globalizációt nem tekinti igazán új jelenségnek, keletkezésének ideje, tematikája és szemléletmódja mégis elválaszthatatlanul összefonódik a tőkés társada­lom fejlődésének mostani szakaszával.

Az új irányzat talán legjelentősebb képviselője, Immanuel Wallerstein harmincévnyi kutatómunka után vállalkozott arra, hogy egy műben fog­lalja össze, mit is ért „összességében a világrendszer-elmélet egészén” (Wallerstein 2010, 12). 2004-ben megjelent könyvében, mely egy nyári egyetemi kurzuson tartott öt előadását tartalmazza, külön fejezetekben tárgyalja e teória történelmi gyökereit, a modern világrendszer gazda­ságát, államközi rendszerét és geokultúráját, majd végezetül felvázolja válságának okait és jellegzetességeit, kísérletet téve a változás lehet­séges forgatókönyveinek bemutatására. Elméleti kiindulópontjának megfelelően e látszólag különnemű fejtegetések szerves egységet alkotnak, érvényesítve a történetiség és a társadalmi totalitás-szemlélet követelményeit.

Terjedelmi korlátaink nem teszik lehetővé, hogy a könyv valamennyi témakörét bemutassuk és értékeljük. E rövid írásban csupán arra vállal­kozhatunk, hogy a történelemelméleti szempontból legjelentősebbnek tűnő gondolatmeneteket értelmezzük. Elemzésünkben ezért alapvetően a világrendszer-elmélet forrásaira és történelemszemléletére, illetőleg a globalizációról és a lehetséges jövőről vallott felfogására koncentrálunk, s csupán érintjük a kapitalista gazdaságban zajló termelésre, az államközi rendszer működésére és az ideológiákra, valamint a társadalmi mozgal­makra vonatkozó fejtegetéseket.

A világrendszer-elmélet forrásai és történelemszemlélete

Wallerstein a modern társadalomtudományok fejlődéstörténetének átte­kintése keretében viszonylag részletesen tárgyalja az új irányzat elméleti gyökereit, közismert meghatározó jegyeit és alapvető fogalmait. Négy olyan vitát jelöl meg, amelyek előkészítették a terepet a világrendszer­-elmélet számára: a centrum-periféria viszonyról, az „ázsiai” termelési módról, a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet folyamatáról és a totális történelemről folytatott eszmecserét említi. Hangsúlyozza, hogy e viták egyike sem volt teljesen új, ráadásul egymástól elszigetelten zajlottak, ám együttesen meghatározó jelentőségű kihívást jelentettek a társadalomtudományok hagyományos áramlataival szemben (Wallerstein 2010, 34-35).

Az új irányzat forrásai közül a centrum-periféria viszony elemzését harmadik világbeli tudósok végezték el, akik az ENSZ Latin-Amerikai Bizottságának keretében a gazdasági függőség és a később egyenlőt­len cserének nevezett kereskedelmi folyamat elméletét dolgozták ki. E közgazdászok úgy látták, hogy a nemzetközi kereskedelem, szemben a komparatív előnyök ricardói tanával, nem egyenlő felek között zajlik. „Bizonyos országok (ti. a centrum országai) gazdaságilag erősebbek másoknál és ezért képesek úgy formálni a kereskedelem feltételeit, hogy az értéktöbblet a gyengébb országokból (a perifériáról) a centrum felé áramoljon.” (Wallerstein 2010, 35)¹

Az „ázsiai” termelési mód körül zajló vitából a világrendszer-elmélet képviselői két következtetést vontak le. Egyfelől úgy látták, hogy e kategória szemben áll a társadalom lineáris fejlődési modelljével, s így az eszmecsere végül is felbomlasztotta az ún. ortodox marxizmus merev fogalmi építményét. Másfelől az „ázsiai” termelési mód terminu­sát nyilvánvalóan felhasználták a világrendszer-elmélet világbirodalom fogalmának megalkotásához, mivel e kifejezést az új irányzat kutatói is a hatalmas, bürokratikus-autokratikus jellegű államokra, a magaskultúrákra vonatkoztatták. (Wallerstein 2010, 37-39)

A modern kapitalizmus eredetéről folytatott Dobb-Sweezy vita a vi­lágrendszer, mint elemzési keret kialakításában játszott meghatározó szerepet. Az angol marxista közgazdász és gazdaságtörténész úgy vélte, hogy a tőkés termelési mód létrejöttét az egyes államokon belüli, s mindenekelőtt az angol társadalmi struktúra fejlődése magyarázza. Ezzel szemben amerikai vitapartnere a külső tényezőkre, és különösen a kereskedelmi kapcsolatokra helyezte a hangsúlyt, erőteljesen támasz­kodva a belga gazdaságtörténész, Henri Pirenne munkásságára. Maurice Dobb és követői azzal az érveléssel támadták Paul Sweezy álláspontját, hogy az alulértékeli a termelési viszonyokban bekövetkezett változások szerepét, míg a másik oldal erre úgy válaszolt, hogy Anglia egy nagyobb európai-mediterrán övezet részeként, az abban végbement változások hatására alakult át kapitalista országgá. Wallerstein szerint egyébként ez a vita is hozzájárult a marxizmus egy dogmatikus variánsának felbom­lásához, mely kizárólag az egyes országokon belüli termelési viszonyok vizsgálatával foglalkozott. (Wallerstein 2010, 39-41)

A negyedik polémiát a francia Annales-iskola folytatta az eseménytör­ténetre koncentráló, idiegrafikus megközelítés képviselőivel, melynek szemléletével a totális történetírást és a strukturális időt állította szembe. Az előbbi kategória azt jelenti, hogy a kutató a fejlődés olyan integrált elemzésére törekszik, amely valamennyi társadalmi szférát átfogja. E megközelítés jegyében az irányzat képviselői legfontosabb feladatuk­nak a történelmi változás gazdasági és társadalmi alapjainak feltárá­sát tekintették, s másodlagos jelentőségűnek ítélték a politikai felszín elemzését. Ily módon nemcsak lehetségesnek, hanem kívánatosnak is találták átfogó általánosítások, törvényszerűségek megfogalmazását, melyektől a hagyományos történetírás hívei egyértelműen idegenked­tek. Ezen a bázison aztán az iskola második generációjának vezetője, Fernand Braudel megalkotta a társadalmi idő új tipológiáját, mely négy szintet foglal magába. A francia történész élesen bírálta mind a rövid távú, eseményközpontú, mind az örök igazságok feltárására irányuló kutatásokat. Ezek helyett a társadalmi idő két olyan típusát alkalmazta, melyek tulajdonképpen az általános és az egyes mellett a különöst kép­viselik. Az egyik a strukturális idő, a hosszú táv, mely az egyes történelmi rendszerek teljes életciklusát átfogja, a másik pedig azoknak a kilengé­seknek, hullámmozgásoknak az időléptéke, melyek a longue durée-n belül jelentkeznek. (Wallerstein 2010, 41-42)

Az új irányzat közismert meghatározó jegyei tehát jórészt e négy forrásból származnak. A világrendszer, mint az elemzés elméleti kerete először Braudelnél jelenik meg, a XV-XVIII. századi Mediterráneum vizs­gálatakor, bár csírái már a Dobb-Sweezy vitában felbukkannak. Szintén a francia történésztől ered a hosszú táv, a longue durée középpontba állítása is, miként az új irányzat harmadik eleme, a hagyományos társa­dalomtudományok határain átlépő unidiszciplinaritás is az Annales-iskola szemléletmódjából, a történelem totális felfogásából fakad.

A fogalmi apparátus kialakításában is jelentős szerep jutott az előbb említett négy vitának. A világrendszer-elmélet, mely elemzési keretnek Braudel hatására a nemzetállamok helyett a történelmi rendszereket választotta, azoknak három eddigi típusát ismeri, a minirendszereket, a világbirodalmakat és a világgazdaságokat. Ez utóbbi két szisztémát Wallerstein szerint az különbözteti meg egymástól, hogy míg a világbiro­dalmakat egyetlen politikai centrum uralja, a világgazdaságban szuverén államok hálózata, államközi rendszere működik. Ugyanakkor a világrend­szer mindkét típusát a tengelyszerű munkamegosztás jellemzi, mely a kapitalista világgazdaság esetében a centrumra és a perifériára jellemző tevékenységek aszimmetrikus eloszlását jelenti. (Wallerstein 2010, 44-46, 57, 120, 202) E két relációs kategóriát, melyek a latin-amerikai közgazdászok munkásságából kerültek át a világrendszer-elméletbe, Wallerstein korábbi elemzéseitől eltérően értelmezi. Újabb álláspontja szerint a világrendszer-elmélet képviselői fokozatosan belátták, hogy „a centrumra és a perifériára jellemző termelési folyamatok közötti különb­ség a monopolizáció (és ezáltal a profitabilitás) fokától függ” (Wallerstein 2010, 183). Ez egyben azt jelenti, hogy a profit alapvető forrásának a monopol- (oligopol-) helyzetet és az arra épülő árképzést tekintik, követve Braudel felfogását, aki élesen elhatárolja a szabadpiac és a monopóli­umok szféráját, és csak az utóbbit nevezi kapitalizmusnak. (Wallerstein 2010, 47)

Az ismertetőjegyek és az alapvető kategóriák forrásainak bemutatása mellett Wallerstein arra is felhívja a figyelmet, hogy fogalmi apparátusa Polányi Károly integrációs sémáihoz is kapcsolódik. Úgy látja, hogy a három történeti rendszer csak más módon írja le a magyar szár­mazású kutató három gazdaságszerveződési formáját. Értelmezése szerint „A minirendszerek a reciprocitásra épültek, a világbirodalmak a redisztribúcióra, míg a világgazdasági rendszerek a piaci árucserére” (Wallerstein 2010, 46).

Míg a latin-amerikai közgazdászok és az Annales-iskola döntő je­lentőségű befolyást gyakoroltak a világrendszer-elmélet meghatározó jegyeinek és alapfogalmainak kialakítására, a marxizmuson belüli viták inkább csak az ortodoxnak vélt (valójában vulgarizált) eszmerendszer lebontásával járultak hozzá az új irányzat létrejöttéhez. Ez alól csak a világbirodalom kategóriájának megalkotása jelent kivételt, melyre, mint előbb már jeleztük, nyilvánvalóan hatottak az „ázsiai” termelési módról folytatott polémiák. E korlátozott befolyás feltehetően szorosan összefügg azzal, hogy a világrendszer-elmélet képviselői lineáris fejlődési modell­nek vélik a történelem marxi felfogását, s az egyes társadalmi-gazda­sági alakulatokat nem tulajdonformákként ragadják meg. Ezért állítja Wallerstein, hogy Marx nehezen tudja elhelyezni az „ázsiai” termelési módot a gazdasági struktúrák fejlődési sorában, látva, hogy ezek a rend­szerek kívül esnek az egymást követő társadalmi formák „felfelé” mutató során. (Wallerstein 2010, 37, 182) E problémát véleménye szerint csak a világrendszer-elmélet oldja meg, mely nemcsak a történelem lineáris felfogásával, hanem a felvilágosodás haladás-koncepcióját visszatükröző fejlődés-gondolattal is szakít. (Wallerstein 2010, 48-49)

Wallerstein azonban, számos marxista és nem marxista kutatóhoz ha­sonlóan, az „ázsiai” termelési módot annak harmadik történelmi fázisával, a nagy, bürokratikus birodalmakkal azonosítja. E társadalmi forma legko­rábbi szakaszában ugyanis a törzsi-közösségi földtulajdon alapzatán de­centralizált, a közösségi arisztokrácia hatalmát érvényesítő szegmentáris államok jöttek létre, melyek hasonlítottak a minirendszerekre, bár bennük már a redisztribúció elemei is megjelentek. Következő lépcsőfokként bürokratikus hivatalnokszervezetek révén centralizált adógazdaságok szerveződtek meg, s csak ezután jelentek meg a több államalakulatot hódítással egyesítő birodalmak. (Ecsedy 1982, 727) Ilyen alakzatok ugyanakkor nemcsak az „ázsiaiság”, hanem az antikvitás bázisán is létrejöttek, sőt a feudalizmus egyes időszakaiban is történtek kísérletek, a rómaiak példáját követve világbirodalmak megteremtésére.²

Wallerstein azt sem tisztázza, hogy az európai feudalizmus hol he­lyezkedett el a kapitalizmus előtti minirendszerek és világbirodalmak hálózatában. Fogalomtára ugyan definiálja a feudalizmust, hangsúlyozva, hogy az decentralizált hatalmi szigetek sokaságából álló szisztéma volt, a hűbérurak és hűbéresek lépcsőzetes hierarchiájával, e berendezkedést azonban szegmentált jellege ellenére sem tekintheti minirendszernek. (Wallerstein 2010, 185) Ugyanakkor elméletének egyik sarokpontját képezi az a tézise, hogy a XVI. században azért jöhetett létre a modern világrendszer, a kapitalista világgazdaság, mert V. Károly nem tudta Európát és a spanyolok által elfoglalt amerikai térségeket világbiroda­lommá egyesíteni.³ Felfogása szerint ugyanis a kapitalizmus alapvető sajátossága, a tőke vég nélküli felhalmozása csak akkor érvényesülhet, ha a politikai hatalom a világrendszeren belül számos állam között oszlik meg. Ellenkező esetben ugyanis a birodalmi érdekek maguk alá rendelik a gazdasági termelők érdekeit, veszélyeztetve a felhalmozás prioritását. (Wallerstein 2010, 59)

A történelmi meghatározottság és a társadalmi cselekvési lehetőség viszonyának elemzésekor azonban Wallerstein, a haladás-koncepció és a szükségszerű átmenet tagadása ellenére, mégsem áll távol a marxi elmélettől. Radikális gondolkodóként úgy találja, hogy az egyének „sza­badon cselekszenek, de szabadságukat korlátozzák egyéni életpályájuk és a társadalmi meghatározottságok láncai. Ezeknek a láncoknak az elemzése által érhetik el lehetséges szabadságuk maximumát. Minél inkább megvilágítjuk és megértjük ezeket a társadalmi láncokat, annál inkább fölszabadulhatunk az általuk jelentett kötöttségek alól – termé­szetesen a fölszabadulás általános, abszolút határain belül” (Wallerstein 2010, 54-55). Az emberek tehát a világrendszer-elmélet szerint is maguk csinálják történelmüket, de nem szabadon, hanem készen talált körülmé­nyeik között, szabadságuk pedig a felismert szükségszerűség.

A globalizáció és a lehetséges jövő a világrendszer-elméletben

A kapitalizmus világgazdasági rendszerként történő felfogása döntő szerepet játszik abban, hogy a világrendszer-elmélet képviselői a globalizációt nem új, hanem a tőkés berendezkedés egész életciklusát átfogó jelenségként értelmezik. Wallerstein fogalomtára szerint „Ezt a kifejezést a nyolcvanas években találták ki. Általában a terminus hasz­nálóinak azt a meggyőződését fejezi ki, hogy a világgazdaságban az utóbbi időben jelentős átalakulás ment végbe, amelynek következtében kivételes mértékben megnőtt a kormányokra nehezedő nyomás, hogy nyissák meg határaikat az áruk és a tőke szabad áramlása előtt. Mindez – szól az érvelés – technológiai újítások eredménye elsősorban, külö­nösen az informatika területén. A globalizáció kifejezés legalább annyira egy előírást fejez ki, mint egy leírást. A világrendszer-elmélet művelői szerint ez az újnak beállított összefüggés (többé-kevésbé nyílt határok) valójában a modern világrendszer történetében ciklikusan visszatérő jelenség” (Wallerstein 2010, 186). Fogalomtárában máshol azt is meg­jegyzi, hogy a globalizáció melletti érvek jórészt a komparatív előnyök elméletén alapulnak, ismételten jelezve, hogy e kategóriát a világméretű kereskedelemmel, illetőleg annak ideologikus értékelésével azonosítja. (Wallerstein 2010, 190)

Ha korunk globalizált liberálkapitalizmusát pusztán az általánossá vált szabadkereskedelemként, illetőleg a tőkekivitel előtti korlátok meg­szűnéseként értelmezzük, Wallerstein álláspontját reálisnak ítélhetjük. A kapitalista világgazdaságot ugyanis, mint erre már többször utaltunk, keletkezésétől kezdve a világpiacra termelés (is) jellemzi, s a szabad­kereskedelmi, illetőleg a protekcionista időszakok valóban váltogatják egymást. A globalizáció azonban nemcsak nyílt határokat jelent; a tőkés termelési mód e legújabb szakaszát elsődlegesen a multi- és transznaci­onális vállalatok, valamint a nemzetközi pénzügyi szervezetek gazdasági, s mind inkább politikai uralma jellemzi, melyekkel szemben az egyes nemzetállamok kormányai egyre szűkebb mozgástérrel rendelkeznek. A nagy nemzetközi cégek folyamatosan növekvő súlya egyben a világ­piac jellegét és szerkezetét is átalakítja. Napjainkban ugyanis az üzleti tranzakciók egyharmada a multi- és transznacionális vállalatokon belül zajlik, további egyharmada pedig e vállalatbirodalmak között megy végbe. Döntő jelentőségű változásnak tekinthetjük azt is, hogy a piaci árucsere ma már elsődlegesen részegységek, félkész termékek és késztermékek értékesítésére irányul, nem függetlenül attól, hogy a nagy nemzetközi cégek számos országba telepítik alkatrészgyártó és összeszerelő üze­meiket. (Went 2002, 31-34; Szigeti 2005, 38-39)

Mindazonáltal Wallerstein gondolatmenetében is számos olyan állítást találhatunk, amelyek azt igazolják, hogy új szakasz jelent meg a kapita­lista világgazdaság történetében. Mindenekelőtt megjegyzi, hogy a tény­leges állami hatalom a modern világrendszer kialakulásától az 1970-es évekig lassan, ám folyamatosan erősödött, vagyis e több évszázadon átívelő trend akkor szűnt meg, amikor a tőkés társadalom állammonopo­lista szakaszát a globalizáció korai formája váltotta fel (Wallerstein 2010, 92). Emellett a modern államrendszer elemzésekor arra is utal, hogy az anyaországok gyarmataik erőforrásainak és piacainak monopolizálására törekedtek, távol tartva e területektől a világrendszer más, relatíve erős államait (Wallerstein 2010, 117-118). E megjegyzés, ha implicit módon is, annak elismerését jelenti, hogy a nyílt határok gazdaságpolitikája igazán csak a hagyományos kolonializmus felbomlása után érvényesülhetett. Mivel a nagy gyarmatbirodalmak az 1956-1975 közötti periódusban estek szét, az időbeli egybeesés is világosan jelzi, hogy a globalizált liberálkapitalizmus kialakulásának egyik előfeltételét a harmadik világ országainak formális felszabadulása alkotta.

A nemzetállamok erősödésének megtorpanását és a hagyományos kolonializmus eltűnését Wallerstein nem tekinti olyan jelenségeknek, me­lyek egy új korszak kezdetére utalnak. 1968-at ugyanakkor meghatározó jelentőségű korszakhatárként értelmezi, hangsúlyozva, hogy ekkor a világ­gazdaság a gyors ütemű növekedés után a stagnálás hosszú periódusába lépett át, melynek alapvető ismérvét a termelésből származó profit lénye­ges csökkenése képezi. E változással magyarázza, hogy körülbelül 1970 óta a profitszerzés a termelő szférából a pénzügyibe tolódik át, világszerte nő a munkanélküliség, s a gyárakat a magas bérköltségű területekről a félperiféria térségeibe telepítik (Wallerstein 1999, 21-22).

Első közelítésben Wallerstein a stagnálás periódusába történő átlépést a negyedik Kondratyev-ciklus fordulópontjával köti össze, amikor is a felszálló ágat törvényszerűen a hosszú hullám ereszkedő fázisa váltja fel. Ennek megfelelően úgy látja, hogy a hanyatlás időszakát egy új fellendü­lés követheti, melyet azonban, a XVII. századhoz hasonlóan, a szekuláris defláció jellemez (Wallerstein 1999, 27 és 34). Az új Kondratyev-ciklus A szakasza azonban már a rendszerszintű válság folyamatában jelenik meg, mely Wallerstein szerint abban különbözik a nehéz időktől, hogy a problémák az adott szisztéma keretei között megoldhatatlanokká válnak. Ezt a hosszan tartó korszakot az átmenet periódusának nevezi, amikor a rendszer bifurkál, vagyis két alternatíva elé kerül, és továbbha­ladása mindkét irányban lehetséges. Wallerstein e bifurkációt kaotikus folyamatként értelmezi, melynek keretei között a még fennálló rendszert szélsőséges mozgások jellemzik, s megnő az emberek kollektív döntési szabadsága. Elméletében tehát az alternatívák közötti választás azon a történelmi döntésen alapul, mely az irány meghatározásával elágazódási ponthoz juttatja a káosz periódusát s végső soron kialakít egy új rendszert (Wallerstein 2010, 155-156).

E felfogás gyökeresen különbözik a társadalmi formaváltások marxi elméletétől, amely szerint az új termelési mód anyagi létezési feltételei már az előző alakulatban megjelennek, s így az átmenet szükségsze­rűvé, elkerülhetetlenné válik. Wallerstein e megközelítést, mint már jeleztük, a felvilágosodás haladás-koncepciójára vezeti vissza, mely mind a klasszikus liberalizmust, mind a klasszikus marxizmust jellemzi. Ez egyben azt is jelenti, hogy az új történelmi rendszerek létrejöttében meghatározó szerepet tulajdonít az egyéni döntések kiszámíthatatlan összegződésének. Egy-egy világrendszeren belül azonban – mint erre korábban szintén utaltunk – Wallerstein is társadalmi törvényszerűségek működését feltételezi, amelyek a strukturális időben, az adott szisztéma egész életciklusában érvényesülnek. (Wallerstein 2010, 48-49, 155)

A kapitalista világgazdaság rendszerszintű válságának kezdetét Wallerstein régóta 1968-ra datálja, s az ezredfordulót követően is azt feltételezi, hogy e krízis még akár 25 vagy 50 évig is eltarthat. A glo­bálisnak vélt forradalmi hullámot azért tekinti kiindulópontnak, mert az – értelmezése szerint – jelentős mértékben szétzilálta a világrendszer struktúráit, véget vetve az 1848 óta tartó liberális hegemóniának, amely addig összefogta a kapitalista világgazdaság politikai intézményeit. Ugyanakkor hangsúlyozza, hogy 1968 sokkhatása csak azért idézhette elő a liberális geokultúra általa feltételezett széthullását, mert a hosszú távú strukturális trendek kiélezték a rendszer belső ellentmondásait (Wallerstein 2010, 155-158).

Wallerstein három ilyen szekuláris tendenciát vázol fel: a bérek és a termelési inputok emelkedő költségeit, valamint a növekvő adóterhelést, melyek összhatásukban azt eredményezik, hogy a költségek gyorsabban emelkednek az áraknál, az egész világon leszorítva a profitrátákat. Az árak és a költségek közötti különbség trendszerű csökkenését a világ­rendszer-elmélet azzal magyarázza, hogy míg az előbbiek emelése szükségszerűen plafonba ütközik, az utóbbiak növekedése a sorozatos csökkentési kísérletek ellenére megállíthatatlannak tűnik. Wallerstein szerint a vállalatok eladási árainak alakítását a versenytársak jelenléte és a hatékony kereslet szintje korlátozza, s ezért is fontos a tőkések szá­mára oligopóliumok létrehozása, melyek erőteljesen mérséklik a versenyt és a szabadpiaci viszonyoknál sokkal nagyobb profitot biztosítanak. E megközelítés közel áll Kalecki mark-up elméletéhez, melyben – a mező­gazdasági termékek és a nyersanyagok kivételével – az önköltség feletti felárat a monopólium foka határozza meg. A korlátok következtében tehát „az eladók nem emelhetik áraikat olyan szintre, ahol (a) a konkurensek alacsonyabb árakon fogják kínálni áruikat, (b) a vásárlók nem rendelkez­nek elég pénzzel az áru megvásárlásához, (c) a vevők nem hajlandók pénzüknek ekkora részét az adott árura fordítani” (Wallerstein 2010, 159). Mivel az oligopóliumok tartósan nem maradnak fenn, a vállalatok profltjukat elsődlegesen költségeik csökkentésével kívánják növelni, ám, mint előbb már említettük a világrendszer-elmélet szerint hosszú távon éppen e téren ütköznek leküzdhetetlen akadályokba.

Wallerstein a bérköltségek szekuláris emelkedését elsődlegesen a munkások kollektív erejének növekedésével magyarázza, amit az ön­szerveződés és az oktatás terjedése idéz elő. Úgy látja, hogy represszív eszközök bevetése ugyan korlátozhatja a szakszervezeti szervezkedést, ezek alkalmazása azonban szintén növeli a költségeket, s így csak a termelés áttelepítése jelenthet e problémára tényleges megoldást. A dezindusztrializációt olyan folyamatként ábrázolja, amely nemcsak az új, hanem az elhagyott régióban is csökkenti a bérköltségeket. Ez utóbbi térségben ugyanis a megmaradó alkalmazottak alacsonyabb fizetéseket is elfogadhatnak, annak érdekében, hogy megelőzzék a munkahelyek további áttelepítését. Wallerstein szerint a dezindusztrializáció különösen a Kondratyev-ciklusok B fázisában, a hosszú hullám ereszkedő ágában gyorsul fel, amikor a bérek nagyobb terhet jelentenek az áthelyezés tranzakciós költségeinél. (Wallerstein 2010, 161-162)

Mindazonáltal az áttelepítés is csak időszakosan akadályozza a bér­költségek szekuláris emelkedését. Wallerstein értelmezésében ugyanis a fizetésekben mutatkozó regionális különbségeket a nem-városi lakosság méretében levő eltérések magyarázzák. Ahol ez az arány jelentős, ott magas azoknak a száma, akik még részben vagy teljesen a bérmun­ka-rendszeren kívül állnak. Számukra – hangsúlyozza Wallerstein – a nemzetközi normáknál alacsonyabb bérszint is a korábbinál magasabb jövedelmet jelent, s így átmenetileg mind a tőkések, mind a munkások kedvezőbb helyzetbe kerülnek. Álláspontja szerint azonban ez a helyzet tartósan nem maradhat fenn; az újonnan iparosított régiókban is megkez­dődik a szakszervezeti szervezkedés, mely akár újabb áttelepítésekhez vezethet. Hosszabb távon azonban ez a kiút is lezárul, mivel – éppen a dezindusztrializáció következtében – a XX. század második felében jelentősen csökkent a falusias területeken élők aránya, a 2000-2050 közötti időszakban pedig eltűnhetnek a tisztán rurális jellegű térségek. (Wallerstein 1999, 28-29; Wallerstein 2010, 162-164)

A termelési inputok drágulását Wallerstein azzal magyarázza, hogy erőteljesen korlátozódik a rejtett költségek externalizálásának lehetősége. E körbe a hulladékok kezelésére, a nyersanyagforrások megújítására és az infrastruktúra kiépítésére, illetőleg fenntartására fordított kiadásokat sorolja, hangsúlyozva, hogy e terheket eddig a vállalatok helyett jórészt a társadalom egésze viselte. A szemétlerakásra szánt, még érintetlen térsé­gek fogyatkozása és a természeti erőforrások kimerülése miatt azonban úgy látja, hogy a rejtett költségek internalizálása elkerülhetetlenné válik, amit részben a környezetvédő mozgalmaknak a kormányokra gyakorolt nyomása idéz elő. Kiadásnövelő hatást tulajdonít az infrastruktúra privati­zálásának is, miközben elismeri, hogy ennek révén az üzemeltető cégek je­lentős profithoz jutnak. Mindezek alapján feltételezi, hogy az internalizálás a vállalati ráfordítások ugrásszerű emelkedéséhez vezet, ami hosszabb távon jóval felülmúlja a technológiai fejlődésből származó költségcsökken­tést. (Wallerstein 1999, 29-31; Wallerstein 2010, 164-166)

A harmadik szekuláris tendenciát, a hosszú távon emelkedő adóterhe­lést Wallerstein elsődlegesen a politikai demokratizálódással köti össze, melynek következtében az állampolgárok alapvető juttatásokat kezdtek követelni az államtól. Hangsúlyozza, hogy az e körbe tartozó oktatási intézmények, egészségügyi szolgáltatások és garantált jövedelmek iránti igények folyamatosan növekednek, miközben az állam hagyo­mányos kiadásai, az ország megvédésének, a bürokratikus apparátus fenntartásának és az infrastruktúra kiépítésének költségei is állandóan emelkednek. Egy korábbi, előbb már idézett tanulmányában arra az ellentmondásra is felhívja a figyelmet, hogy noha az adóterhek csökken­tését a társadalom többsége általában támogatja, ragaszkodik a jóléti szolgáltatások elért szintjéhez, sőt azok körének bővítését is követeli. Mindezek alapján úgy találja, hogy az állandó politikai kampányok elle­nére az állami kiadások mérséklése is megoldhatatlan feladatnak tűnik, hiszen az igényeknek nincs világosan látható felső határa. (Wallerstein 1999, 31-32; Wallerstein 2010, 166-167)

A tőkés vállalkozók és a mögöttük álló államok, illetőleg nemzetkö­zi pénzügyi szervezetek tulajdonképpen a világrendszer-elmélethez hasonlóan magyarázzák a profitráta süllyedését. Miként Wallerstein fejtegetéseiből is kitűnik, költségeiket többek között vállalataik áttelepí­tésével, valamint érintetlen hulladéklerakó-helyek keresésével kívánják csökkenteni. Hasonló célt szolgálnak a strukturális reformok is, melyek közül elsősorban az egészségügyi és a nyugdíjrendszer átalakítása játszik meghatározó szerepet. E kormányzati döntések, takarékosság címén, a jóléti intézmények (részleges) lebontására s ezen keresztül a jövedelem­centralizáció fokának csökkentésére, illetőleg a költségvetési egyensúly megteremtésére irányulnak. A kapitalizmus kapitalizálásának politikája az adóreformok esetében is érvényesül; miközben a jövedelemadókat és a tőkések által fizetett társadalombiztosítási járulékokat tendenciaszerűen mérséklik, a vagyon- és a forgalmi adókat emelik, közelítve a köztehervi­selés struktúráját a jóléti állam előtti időszak bevételi szerkezetéhez.

De vajon valóban e költségek növekedése idézi elő a profitráta süllyedését? Ténylegesen miként alakul a tőkés termelési mód jelen idő­szakában a nyereségszintre nehezedő nyomás? Ha a profitráta tenden­ciajellegű esésének marxi elméletéből indulunk ki, a három strukturális trend új megvilágításba kerül. E teória szerint ugyanis a süllyedést a tőke szerves összetételének növekedése idézi elő, melyben a munka társadalmi termelőerejének fejlődése jelenik meg. „A tőkés termelés a változó tőkének az állandóhoz képest tovahaladó relatív csökkenésével az össztőke mind magasabb szerves összetételét hozza létre, aminek közvetlen következménye, hogy az értéktöbblet rátája a munka válto­zatlan, sőt még emelkedő kizsákmányolási foka mellett is folytonosan süllyedő általános profitrátában fejeződik ki” (Marx 1974, 111:203). Ennek alapján Marx határozottan bírálja azt a nézetet, amely a profitráta esését a munkabér emelkedésével magyarázza, bár elismeri, hogy kivételesen ez is előfordulhat (Marx 1974, III:228). Ebben az elméleti keretben te­hát a bérek és az input költségek növekedése elsődlegesen a törvény ellen ható befolyásokat keresztezi. E strukturális trendek következtében ugyanis a munkabér értéke alá történő leszorítása, illetőleg az állandó tőke elemeinek olcsóbbodása már nem ellensúlyozhatja a profitráta süllyedésének tendenciáját, s így annak folyamata a korábbiakhoz képest felgyorsulhat. Ugyanakkor az input költségek emelkedését úgy is felfog­hatjuk, hogy az növeli a szerves összetételt, hiszen a környezetvédelmi és más hasonló ráfordítások az állandó tőke részét képezik.⁴ A marxi politikai gazdaságtan és a világrendszer-elmélet egyébként nyilván azért értelmezi eltérően a profitráta szekuláris esésének folyamatát, mert az előbbi a többletmunka elsajátításával, az utóbbi pedig, mint erre már többször is utaltunk, alapvetően az oligopolisztikus árképzéssel magya­rázza a nyereség keletkezését.

Az empirikus bizonyítékok inkább a marxi elmélet érvényességét tá­masztják alá. Andrew Kliman adatai és számításai szerint az 1947-2003 közötti időszakban, két év kivételével, az amerikai gazdasági társaságok profitrátájának esését csaknem teljes mértékben a tőke szerves össze­tételének növekedése idézte elő, míg a bérek arányának emelkedése e folyamatban teljesen alárendelt szerepet játszott. Ráadásul a bérköltsé­gek alakulását elsődlegesen nem az erősödő szakszervezeti hatalom magyarázza. Kliman kimutatja, hogy a vizsgált időszakban főként a vezető menedzserek és más magas állású magántisztviselők javadal­mazása növekedett, miközben a fizikai munkások reálbére az utóbbi évtizedekben lényegében változatlan maradt. (Kliman 2009, 6-7, 63, 65-67, 100-101) Mindez azt jelenti, hogy legalábbis a kapitalista világ­gazdaság legerősebb centrum-országában, az Egyesült Államokban az alkalmazotti fizetések alig, vagy egyáltalán nem gyakorolnak nyomást a vállalati nyereségszintre.

Kliman számításaiból az is kiderül, hogy az 1950-es évek közepe óta valóban tendenciaszerűen csökkent az amerikai gazdasági társaságok profitrátája. Míg az 1941-től 1956-ig terjedő időszakban az átlagos ráta 28,2% volt, az 1958-1980 közötti periódusban 20,3%-ra süllyedt, s a visszaesés ezt követően is folytatódott. Az elmúlt évtized közepén ugyan a profitráta jelentős mértékben emelkedett, a 2008-2009-es világgaz­dasági recesszió azonban véget vetett e folyamatnak. (Kliman 2009, 23-24) Mindazonáltal a nyereségszint jelenleg is jóval magasabb, mint a nagy világgazdasági válság idején, és az azt követő lassú megélénkülés időszakában, ami arra utal, hogy a tendenciaszerű esés törvénye ellen ható okok bizonyos fokig továbbra is érvényesülnek, s így a strukturális trendek lassabban vezetnek a bifurkáció állapotához.

Mindez azonban nem kérdőjelezi meg Wallerstein prognózisainak időszerűségét. A szerző úgy látja, hogy napjainkban sokan a megszokott módon kísérlik meg a világrendszer működtetését, míg mások középtá­von ható módosításokkal próbálják enyhíteni a meglevő problémákat. Igazán meghatározó szerephez azonban azok juthatnak, akik mélyebb átalakításokra törekednek, a folyamatot az egyik bifurkációs pálya felé mozdítva el. E körbe Wallerstein elsősorban a Porto Alegre-i Társadalmi Világfórum résztvevőit sorolja, akik éles, ám még jórészt rejtett harcban állnak Davos szellemével, a kapitalizmus legbefolyásosabb intézményeit és személyiségeit összefogó világgazdasági találkozók eszmeiségével. (Wallerstein 2010, 176-177)

E küzdelem tétje az, hogy a több mint 500 éves tőkés világgazdasá­got milyen új világrendszer (vagy netán több ilyen szisztéma) váltja fel. Wallerstein – korábban már jelzett felfogásának megfelelően – két lehetsé­ges forgatókönyvet körvonalaz. Az egyik szerint a kapitalista világgazdaság utódaként egy olyan hierarchikus rendszer épül fel, melyet a rangok és az azokon nyugvó privilégiumok jellemeznek. Egy ilyen berendezkedés létre­jötte akkor is negatív történelmi fordulatot jelent, ha a magasabb státusokat meritokratikus kritériumok alapján határozzák meg. A másik alternatívát egy többé-kevésbé demokratikus és egalitárius rendszer kialakítása jelenti, melyben a szabadság és az egyenlőség konfliktusa feloldódik és a több­ség szabadsága mellett a kisebbségeké is érvényesül.⁵ Wallerstein úgy látja, hogy a két lehetőség közötti megfelelő választás a világ megértését, az irány kijelölését és a célnak megfelelő teendők meghatározását felté­telezi, amit intellektuális, erkölcsi és politikai próbatételként is leírhatunk. E nehéz feladatok „lehetőséget nyújtanak arra, hogy – mind egyénileg, mind kollektíve – létrehozzunk valamit, vagy legalábbis közreműködjünk a létrehozásában valaminek, ami által a bennünk lakozó közös képességek valósággá válhatnak” (Wallerstein 2010, 180).

Jegyzetek

¹ Az egyenlőtlen cserét egyébként már Marx is a tőkés világpiac egyik alapvető jellegzetességének tekinti. „A kedvezőbb helyzetben lévő ország a cserében több munkát kap vissza kevesebb munkáért, ámbár ezt a különbséget, ezt a többletet, mint egyáltalában a munka és a tőke közti cserénél, egy bizonyos osztály zsebeli be. Amennyiben tehát a profitráta magasabb, mert a gyarmati országban egyáltalán magasabb, ez az illető ország kedvező természeti feltét­elei esetén alacsonyabb áruárakkal járhat együtt.” (Marx 1974, III:227)

² Lásd Nagy Károly rövid életű birodalmát, majd a Német-Római Császárságot.

³ A modern világgazdasági rendszer kialakulását tárgyaló első nagy művében Wallerstein a kapitalista világgazdaság európai eredetét azzal is magyarázza, hogy a feudális rendszer gyökeresen eltért a kínai bürokratikus világbirodalom­tól. „A Kína és Európa között mutatkozó lényegi különbség újfent egy évszáza­dos trend és egy sokkal közvetlenebb gazdasági ciklus egybeesését tükrözi. A hosszú távú évszázados trend az ókori római és kínai birodalmak szétesésének módjaihoz és mértékéhez nyúlik vissza. Míg a római keret halvány emlék ma­radt, amelynek középkori valóságát nagyrészt egy közös egyház közvetítette, a kínaiak gyengébb változatban ugyan, de fenn tudták tartani a birodalmi politikai szerkezetet. Ez volt a különbség a feudális rendszer és a prebendális bürokrá­cián alapuló világbirodalom között.” (Wallerstein 1983, 87-88)

⁴ Hasonlóan értelmezi az input árak emelkedésének hatását Szigeti Péter is. „A nyersanyag-vételezés és hulladék-elhelyezés ötszáz éves gyakorlata nem mehet tovább, részben mert elfogynak az érintetlen területek, részben pedig a problémák sokasodásával arányosan növekednek azok az ökológiai mozgal­mak, amelyek meggátolják a termelési költségek úgynevezett externáliáinak ed­dig követett és követhető minimalizációs stratégiáját. Az externáliák súlyosbodó problémája pedig a profitráta (m/c+v) alakulására olyan újabb súlyos nyomást gyakorol, amely a világgazdaság keretein belül e ráta süllyedő tendenciáját erősíti – éppúgy globális értelemben, mint az egyes cégek profitrátáját illetően -, az anyagi ráfordítási költségek (c) drasztikus növekedése következtében.” (Szigeti 2005, 256-257)

⁵ Korábban Wallerstein egy harmadik forgatókönyvvel, egy centrumállamok közötti világháborúval is számolt. E szerint „a korábbi három hegemonikus ciklus klasszikus példáját folytatva, a hegemóniáért folyó harc szembeállítja Japánt (akit az Egyesült Államok és Kína támogat majd) Nyugat-Európával (akit a Szovjetunió támogat majd), ami mondjuk 2050-re »világháborút« ered­ményez. A világgazdasági rendszer történetében eddig három világháborút tartunk számon – 1618-1648, 1792-1815, 1914-1945 -, és strukturálisan nincs semmi akadálya egy negyediknek. Mindnyájan tisztában vagyunk vele, hogy ez hihetetlen méretű nukleáris katasztrófát eredményezne. Mégis közismert, hogy reális lehet egy ilyen forgatókönyv” (Wallerstein 1989, 9).

Hivatkozott irodalom

Ecsedy Csaba 1982: Az ázsiai termelési mód Fekete-Afrikában. In: Tőkei Ferenc (szerk.): Őstársadalom és ázsiai termelési mód. Budapest, Magvető Könyvkiadó

Kliman, Andrew 2009: The Persistent Fall in Profitability Underlying the Current Crisis: New Temporalist Evidence. 2nd (incomplete) draft, October 17.

Marx, Karl 1974: A tőke III. k. MEM 25. Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Szigeti Péter 2005: Világrendszernézőben – Globális „szabad verseny” – a világ­kapitalizmus jelenlegi stádiuma. Budapest, Napvilág Kiadó

Wallerstein, Immanuel 1983: A modern világgazdasági rendszer kialakulása. Budapest, Gondolat

Wallerstein, Immanuel 1989: Tőkés világgazdaság: középtávú kilátások. In: Mozgó Világ, 1989. március

Wallerstein, Immanuel 1999: Globalizáció vagy az átmenet időszaka? A világrend­szer alakulásának hosszú távú szemlélete. Eszmélet 43 (1999. ősz)

Wallerstein, Immanuel 2010: Bevezetés a világrendszer-elméletbe. Budapest, L'Harmattan – Eszmélet Alapítvány

Went, Robert 2002: Globalizáció. Neoliberális feladatok, radikális válaszok. Bu­dapest, Perfekt