Korábbi számok kategória bejegyzései

A Don-medencei bányászmegmozdulások a késői Szovjetunióban – történeti perspektívából

Több mint tizenöt év telt el azóta, hogy az 1989-es események felhívták a világ figyelmét a bányászmozgalomra, amit az azóta bekövetkezett események más megvilágításba helyeznek. Az elemzés kerete az állandó kölcsönhatás a cselekvők (ez a megközelítés hangsúlyozza a választást, a spontaneitást és a határozatlanságot) és a körülmények vagy a struktúra között (a gondolkodás és a viselkedés olyan visszatérő mintázata, amely korlátozza az emberek szabad cselekvését). A tanulmány e két véglet közötti átmenet határozatlan, sőt, cseppfolyós voltát hangsúlyozza.

1989 júniusában bányászsztrájkok kezdődtek a Szovjetunió kiterjedt szénmezőin. A munkabeszüntetés akkoriban nagy újságszámba ment. A glasznoszty és a peresztrojka eladdig kevés reakciót váltott ki a mun­kásokból, ellentétben a moszkvai értelmiséggel, valamint a Baltikum, a Kaukázus és Nyugat-Ukrajna neofita nacionalistáival. Hirtelen az osztálykérdés is bevonult mint probléma a köztudatba, amire a nyugati média azonnal reagált: tudósítókat és filmeseket küldtek Oroszország és Ukrajna korábban alig ismert, eldugottnak számító vidékeire.

A sztrájk legvége felé érkeztem meg Donyeckbe egy tudósokból, vi­deósokból és egyetemistákból álló „vegyes csapat" tagjaival, akiket egy munkanélküli acélmunkás toborzott össze Pittsburghben, kihasználva a nemrég indult testvérvárosi csereprogram lehetőségeit. így kezdődött el ismeretségem a „szén és a rózsák városával", a helyi bányákkal és bányászokkal. Eleinte meglehetősen kényelmetlenül éreztem magamat. Engem és kollégáimat a bányászok több ízben is összetévesztettek a nyugati média képviselőivel („Eto BBC, da? Washington Post?"). Mun­kástörténész vagyok, kutatásom eladdig az 1930-as évekre korlátozódott. A szovjet munkásokat, kutatásom tárgyait csak könyvtárakból és levéltá­rakból ismertem; és ha akartam volna, sem készíthettem volna már velük interjút. Donyeckben azonban ez az alapállás megváltozott. Meggyőz­tek, hogy készítsek televíziós interjút aktív és nyugdíjas bányászokkal, családtagjaikkal, szomszédjaikkal, a vezető és a mérnöki-technikai réteg tagjaival, szakszervezeti munkásokkal, és még az utcai „megmondó" emberekkel (illetve, ahogyan emlékszem, asszonyokkal) is. Az interjúk­ból, a kujbisevi és a panfilovi bányász szakszervezeti bizottság drámai üléséből, amelyet felvettünk, és a donyecki televízió átadott anyagaiból egyórás dokumentumfilm készült.1 A film ma is hasznos pedagógiai eszköz az egyetemi oktatásban, amely korhű képet ad erről a zavaros időszakról a „szén és a rózsák városában".

1991-ben és '92-ben még kétszer jártam és interjúztam Donyeckben. A 90-es évek elején-közepén több írásom született a bányászmegmozdulá­sokról. Néhány ezek közül a publicisztika műfajába esik, különösen azok a cikkeim, amelyek megpróbálták „leleplezni" az AFL-CIO's Free Trade Union Institute erőszakos politikáját. Más írások az oral history címszó alatt szerepelnek, és végül vannak olyanok, amelyekben számos műfaj keveredik.2 Az a tény, hogy néhány cikket leszámítva az összes ilyen tárgyú írásom társszerzős, vagyis közös munka, elárulja, hogy mennyire elbizonytalanodtam, amikor először merészkedtem a kortárs történelem ingoványos talajára. Valamivel később az 1990-es évek folyamán visszatértem a bányászmozgalom témájához, abban a reményben, hogy sikerül megértenem, mi történt menet közben. Mivel még ekkor is bizony­talan voltam munkám státuszát és minőségét illetően, és nem tudtam, mennyire „történelem" az, amit csinálok, egy tudományosan kevéssé elismert folyóiratban publikáltam a tanulmányt.3 Ezután többé-kevésbé lemondtam arról, hogy kövessem az aktuális történéseket, és csak egy általános tanulmányt publikáltam a munkások helyzetéről a posztszovjet korszakban, egy afféle „tíz éves visszatekintést".4 A közben eltelt idő­szakban a mozgalom által kínált megoldásokkal nem, de a munkásokkal határozottan rokonszenvező szociológusok és politológusok kiterjedt kutatáson alapuló, értékes munkákat publikáltak a bányászmozgalomról. Olyan okok miatt azonban, amelyek az oroszországi mozgalom nagyobb politikai láthatóságával függnek össze, a kutatás nagy része Kuzbassz és Inta területére koncentrált, míg az ukrajnai Don-medence kevés figyelmet kapott.5

Több mint tizenöt év telt el azóta, hogy az 1989-es események felhívták a világ figyelmét a bányászmozgalomra, ami miatt elkezdődött ismeretsé­gem a Don-medencei munkásokkal. Ez elegendő idő ahhoz, hogy törté­neti perspektívába kerüljön, ami akkor és utána történt, noha egyedül az idő múlása soha nem elégséges faktor a dolgok megértéséhez, és nem is lehet az. Amikor újra elővettem a témát, rájöttem, hogy revideálnom kell néhány korábbi tézisemet, részben azért, mert korábban nem értettem meg bizonyos részletek jelentőségét, vagy új adatokra bukkantam, rész­ben pedig azért, mert a későbbi történések más megvilágításba helyezték a korszak sajátosságait. Elemzésem kerete az állandó kölcsönhatás a cselekvők (ez a megközelítés hangsúlyozza a választást, a spontaneitást és a határozatlanságot) és a körülmények vagy a struktúra között (a gon­dolkodás és a viselkedés olyan visszatérő mintázata, amely korlátozza az emberek szabad cselekvését). Tanulmányomban a két véglet közötti átmenet határozatlan, sőt, cseppfolyós voltát hangsúlyozom.

Egy történész visszatekintése

Amint Charles Maier írja Kelet-Németország felbomlása kapcsán, „az 1989-es események olvasata… azt mutatja, hogy (nem pusztán triviális tautológiai értelemben) a politikai akció először a maga jogán zajlik le, és csak akkor lesz sikeres, ha a hosszú távú feltételek megengedik".

Ugyanakkor megjegyzi, hogy ennek a fordítottja is igaz: „ugyanezek az események arról is tanúskodnak, hogy a kitartó és elszánt politikai tevékenység segíthet úgy alakítani a környezetet, hogy az megfeleljen a fenti feltételnek". Más szavakkal, „az 1989-es év megerősíti, hogy a történeti elemzésnek mindig arra kell törekednie, hogy megfejtse ezt a kölcsönhatást".6 Ez a fontos észrevétel a történészre hárítja a feladatot, hogy felismerje azokat a mechanizmusokat, amelyek a politikailag ked­vező környezetet létrehozzák.

Kezdjük azzal, hogy megvizsgáljuk a politikai akció résztvevőit, és cselekvési környezetüket. A legelemibb szinten a bányászmozgalom nem jöhetett volna létre, ha nincs meg legalább a következő három tényező: a bányásztömegek, az általános talajvesztettség érzése és az aktivisták azon meggyőződése, hogy a helyzet megérett arra, hogy sérelmeiket túlvigyék a normális csatornákon. 1989-ben a Szovjetunióban több mint 1,2 millió embert foglalkoztattak a szénbányák, kétharmadukat a közvetlen termelésben. Noha az utolsó évtizedekben megnőtt az atom­energia, a gáz, és más energiaforrások jelentősége, a szén továbbra is fontos összetevője volt a szovjet üzemanyag-egyensúlynak. És valóban, ahogyan a Szovjetunió megelőzte az Egyesült Államokat a nyersacél és más fontos ipari nyersanyagok termelésében az 1970-es években, úgy már sokkal korábban több szenet termelt ki, mint az USA, vagy bármely más ország.

De minek? Ezek egy letűnt korszakban voltak az ipari hatalom muta­tói, amelyet Maier a „szén és acél románcaként" emlegetett, és amely az 1930-as és 40-es években érte el a tetőfokát.7 Gondoljunk csak az óriási kohókra az Egyesült Államok középső területein, vagy idézzük fel Sztahanovot és Magnyitogorszkot. Az 1950-es években az acélmű világszerte elismert ipari státusszimbólum volt, amely megalapozta Nyugat-Európa háború utáni újjáépítését. Ez azonban az 1970-es évek­re alapvetően megváltozott. Még látványosabb volt a szénbányászat párhuzamos hanyatlása Nyugaton. A Ruhr-vidéken az 1950-es évek közepén a bányászat félmillió embert foglalkoztatott, míg 1977-ben már csak 128 ezret. Franciaországban 1980-ban 43 ezer bányász dolgozott, míg 1960-ban 320 ezer. Ugyanebben az időszakban megfeleződött a bányász munkaerő száma Britanniában, a kitermelés pedig 200 millióról 130 millióra apadt.8

„A termelés állandó forradalmasítása, a társadalmi feltételek állandó zavara, vég nélküli bizonytalanság és nyugtalanság… Minden régi, nagy múltú nemzeti ipart… felváltottak az új iparágak". Marx és Engels nagyon jól értették volna, hogy mi történik a re-strukturálás fájdalmas évtizedei alatt.9 Ezzel szemben a központi irányítású „szocialista" gazdaságok Kelet-Európában ragaszkodtak ahhoz, amit a legjobban ismertek, vagyis „öntötték tovább a vasat", hogy Maier találó kifejezésével éljünk. Jó példa erre Nova Huta. Ez a stratégia nem igényelt nagy társadalmi átalakulást, vagy modernkori népvándorlást; egyszerűen minden maradt a régiben.

A probléma az volt, hogy minél jobban integrálódtak ezek a gazda­ságok a kapitalista „globális" gazdaságokba a kereskedelmen és a befektetésekhez szükséges hiteleken keresztül, annál világosabbá vált, hogy a szén és acél „folytatódó" románca munkások millióit ítéli arra, hogy „állami támogatásokból és a veszteséges gyáraknak juttatott egyéb támogatásokból vagy külső segítségből" éljenek.10 Az 1980-as években történt, hogy (hála Margarat Thatcher makacs ellenszenvének az állami segélyek minden formája iránt, leszámítva a vállalkozók támogatását) Britannia 170 bányájának legtöbbje bezárt, noha az ipar még 1984-ben is több mint 180 ezer munkást foglalkoztatott11 , az Egyesült Államok szénbányászatának súlypontja pedig áthelyeződött a nyugati államok­ba, ahol nagyon gyenge volt a szakszervezet. Az amerikai eredmény az volt, hogy az egy főre jutó termelés megkétszereződött, miközben a munkások száma a felére csökkent. A virginiai Pittston-sztrájk és a vele többé-kevésbé egyidejű szovjet bányászsztrájk közötti hasonlóság csak felszínes, akkor is, ha kölcsönösen kifejezték szolidaritásukat egymás iránt. A Pittston-sztrájk alapjában azért szerveződött, mert a társaság radikális változásokat tervezett a standard foglalkoztatási és juttatási gyakorlatban12 ; míg a szovjet sztrájkot az motiválta, hogy az állam a retorikáján kívül semmit nem tudott megváltoztatni.

1990 márciusában Ted Friedgut és én azt írtuk, hogy „A bányászok nem azért sztrájkoltak, mert féltek a gazdasági reform bomlasztó ha­tásaitól, hanem azért, mert úgy érezték, ők valahogy 'kimaradtak' a peresztrojkából".13 Most azt mondanám, az a megfogalmazásunk, hogy „peresztrojka alulról" tévesen nagyította fel, milyen mértékben azono­sultak a bányászok és más munkások Mihail Gorbacsov programjával és politikájával. Ez a téves felfogásunk leszűkítette a többszörös lehe­tőségeket olyan dichotómiákra, mint a változás ellenzői és támogatói, a peresztrojkabarát és a peresztrojkaellenes frakciók, a reformerek és a keményvonalasok – egyszóval, olyan leegyszerűsítésekre, amelyek akkor és még valamivel utána is uralták a nyugati médiát. Ez elfedte azt a tényt, hogy nem az forgott kockán, lehetséges-e a változás, avagy milyen gyorsan kell megtörténnie; a dolog igazi tétje az volt, hogy milyen irányba menjen a változás és kik ellenőrizzék a folyamatot.

Mi akkor – ma már riasztó – önbizalommal írtuk: „a várakozásokban való csalódás vezetett a sztrájk kitöréséhez", noha ezzel eleve azt fel­tételeztük, hogy ilyen várakozások széles körben jelen voltak akkoriban a bányászok között. Volt ugyan némi alapja a kijelentésnek, mert egy szociológia felmérés, amelyben 216 donyecki bányászt kérdeztek meg, arra az eredményre jutott, hogy a várakozásokban való csalódás volt az „elsődleges ok".14 De ma már feltenném a profán kérdést: ki „vert át" kit ebben a diskurzusban, és vajon nem csak arról volt-e szó, hogy a bányászok az alárendelt csoportok gyakorlatához híven azt az olvasatot prezentálták a hatóságoknak és a fantáziátlan szociológusoknak, amelyik beleillett a nyilvános magyarázatba?

De vajon hitték-e igazán a bányászok, hogy az a peresztrojka, amelyről szakadatlanul beszélt Gorbacsov és reformkommunista társai, valóban jobbá teszi majd az életüket? Kevés bizonyíték van arra, hogy ez így volt. Igaz, a bányászsztrájk és a munkásbizottságok által kiadott nyilatkozatok kezdetben, vagyis 1989 júliusában és augusztusában még elmondják, hogy „minden lehetséges támogatást meg kell adni a gazdasági pereszt­rojkának".15 De ez a megfogalmazás arról is tanúskodhat, hogy hasonló­képpen ahhoz a folyamathoz, amelynek során a balti köztársaságok és Örményország nacionalistái és pártfőnökei átvedlettek kapitalistává, a bányászok egyszerűen kisajátították a peresztrojka nyelvét, hogy egyfajta „védekező" álarcot szerezzenek.

Miért volt szükségük erre a védekezésre? Ez elvezet minket a fent említett harmadik tényezőhöz. Több mint négy évvel azután, hogy Gor­bacsov lett a pártfőtitkár, a Szovjetunió a szétesés olyan állapotába került, amit Yeats megjövendölt A második eljövetel c. híres versében: „A centrum gyönge: minden szétröpül,/a világ csupa zűr, kívül, s belül" (Nagy László fordítása). A tiltakozó mozgalmak gyors terjedése és az állam erőtlensége (vagy kudarca) azok megfékezésében persze jellemzi magát a környezetet, amely kedvező terepet teremtett a mozgalmak el­indulásának, azonban közel sem volt világos, mennyi ideig áll fenn ez a kedvező helyzet. A tbiliszi események és a munkástiltakozások szomorú sorsa Gorbacsov elődei alatt – beleértve az 1962-es novocserkasszki mészárlást és a donyecki ellenzékiekkel, Vlagyimir Klebanovval és Alekszej Nyikitinnel való keménykezű leszámolást – legalábbis azt sugallták, hogy az állami elnyomást sem lehet kihagyni a számításból.16 Röviden, ami meggyőzhette a Don-medencei bányászokat, hogy csat­lakozzanak a sztrájkhoz, csak azért, hogy kis idő után felfüggesszék, az az volt, hogy az állam nem avatkozott közbe… de megtehette volna, ha túl erős a nyomás. Ugyanígy azt mondhatjuk, hogy 1991. március-áprilisában a második nagy sztrájkmozgalom merészebb követeléseit és a sztrájk nyilvánvalóbban politikai és elhúzódó jellegét magyarázhatja, hogy (legalább) a sztrájkvezetők tisztában voltak az állam fokozódó gyengeségével az autoritás és az erőforrásokkal való rendelkezés területén.17

Ha elismerjük, hogy akkoriban túlságosan leegyszerűsítettük a mozga­lom lényegét, amikor peresztrojkabarátnak minősítettük, akkor radikálisan át kell gondolnunk akkori értékelésünket a sztrájk kimeneteléről is („a Don-medencei bányászok jelentős győzelmet szereztek a peresztroj­kának"). A sztrájk eredménye az volt, hogy vállalati, városi és regionális szinten felálltak a munkás- és sztrájkbizottságok. Ezek a szervezetek párhuzamosan működtek a korábbi szakszervezetekkel és a területi szovjet-és pártszervekkel, és ideiglenesen átvették a hatalmukat vagy annak egy részét.18 A végeredmény az lett, hogy az emberállomány és az erőforrások nagy része átkerült a Független Bányászszakszervezetbe (NPG), amelyik 1990 októberében Donyeckben tartotta alakuló kongresszusát. A Szovjetunió felbomlása után létrejöttek a külön orosz, kazah és ukrán egységek.

A sztrájkbizottságok és az NPG puszta léte sokban magyarázza, hogyan és miért folytatódott a bányászmozgalom az 1989-es kezdeti sztrájk után. Mivel „köztes" helyzetben voltak a hivatalosan elfogadott és az illegális szervezetek között, hasonló helyet foglaltak el a politikai térben, mint a reformfolyamat által életre hívott számtalan politikai moz­galom, amelyek között bőven akadtak nemzeti színezetűek, zöldek és a demokrácia iránt elkötelezettek. Mint lényegében osztályalapú szerve­zetek, amelyek mentesek voltak a kommunista befolyástól (sőt, jórészt ellenségesek a kommunistákkal szemben), jól illusztrálják a szovjet történelem egy különleges pillanatát. Noha a „tranzitológia" teleologi­kus implikációi jogosan kritizálhatók, a mozgalmat mégis leginkább az „átmeneti" címke jellemezheti.19 Miközben a munka és képviselete már nem volt kommunista irányítás alatt, a tőke uralma sem érvényesült. Ez azzal a következménnyel járt, hogy szokatlanul erős volt a munkások valódi és szimbolikus ereje. Míg Lengyelországban az egész '80-as években fennállt ez a helyzet, a Szovjetunióban és a legtöbb kelet-euró­pai országban sokkal rövidebb ideig tartott az „átmeneti" állapot. Leszá­mítva azt a fontos és nyilvánvaló körülményt, hogy ezen időszak alatt érezhetően romlottak az anyagi körülmények, ez volt a legkedvezőbb környezet a munkások és kollektív képviseletük számára. A munkások a saját és mások narratívájának hősei lettek, és ez a szokatlan helyzet nagymértékben magyarázza a mozgalom által kiváltott – és visszate­kintve nyilvánvalóan eltúlzott – optimizmust, amelyben a kommentárok többsége osztozott.20

Ki (vagy mi) a felelős?

2000 októberében a Független Bányászszakszervezet alapításának tízéves évfordulója alkalmából rendezett konferencián az egyik legismer­tebb donyecki aktivista, Jurij Boldirjev a következő provokatív magyaráza­tot adta a bányászmozgalom kezdeti lendületére: „1989-ben nem a népi kezdeményezés hatására kezdődött a sztrájk" – jelentette ki – „hanem azért, mert Gorbacsov engedélyt adott rá. Ezt az akciót a KGB tervezte el és hajtotta végre, amelyet akkor megosztott a belső harc. Az egyik frakció győzedelmeskedett, és megszervezte a sztrájkot". Állításának bizonyítására elmondta, hogy július 21-22 éjszakáján látott két civil ruhás KGB-ügynököt, akik a tömeg élére álltak, „amikor az már kezdett feloszlani, ahogyan a sztrájk kifulladt". Boldirjev az aktivistákhoz fordulva így fejezte be a beszédét: „a szovjet rendszer összeomlása szörnyetegeket teremtett. Mi és ti is a részesei voltunk ennek. Ez a rendszer döntötte el, hogy mi lesz belőlünk".21

A hajlandóság, hogy másokat hibáztassunk azért, ha a dolgok rosszul mennek, vagy csalatkoztunk a javulásba, az emancipációba vagy a nagyobb szabadságba vetett reményeinkben, éppolyan elterjedt, mint amennyire érthető. Amikor másokba helyezzük a reményt vagy a „társadalmi autoritást", akkor még erősebb az igény, hogy kudarc vagy csalódás esetén manipulatívnak, csalónak vagy másképpen „hamisnak" állítsuk be őket. Ahogyan a bányászok és az ipar helyzete rosszabbo­dott mind Oroszországban, mind Ukrajnában, az emberek százával találtak felelősöket. A Kijevben ülő hataloméhes politikusok, a korábbi vállalatigazgatók, akiket korrumpált a lehetőség, hogy kormányhiva­talhoz juthatnak, vagy állást kapnak a Világbanknál, a nyugat-ukrajnai nacionalisták, a zsidók, a korábbi bányászaktivisták, akik ugródeszkának használták a mozgalmat, hogy karriert fussanak be a politikában vagy az üzleti életben, maguk a bányászok, akiknek nem volt meg a szükséges „kultúrájuk" vagy „érettségük" ahhoz, hogy tudják, kiket kell támogatniuk, vagy mit kell tenniük, és természetesen maga a kommunista rendszer, amely nem készítette fel őket a politikai aktivitásra – a lista olyan hosszú, mint amennyire deprimáló a külső szemlélőnek.

Ebben az összefüggésben kell belehelyeznünk Boldirjev értelmezését a bányászmozgalomról, amelyben pedig olyan kiemelkedő szerepet ját­szott. Az a feltételezés, hogy Gorbacsov és a KGB egy meg nem nevezett frakciója „rendezte meg" az 1989. júliusi sztrájkot, teljesen abszurdnak és nevetségesnek hangzik. A feltevés, hogy a bányászok képtelenek arra, hogy megszervezzék magukat, és eldöntsék, hogy mit is akarnak csinálni, abba a hagyományba illeszkedik, amely a népet naivnak és együgyűnek tekinti a „sötét erőkkel" szemben. Mindazonáltal, a feltevés frissítően anti-romantikus képet fest a sztrájkról, és magában rejti azt a kérdést, hogy vajon a sztrájkból kisarjadt mozgalom fenn tudott volna-e maradni több mint két évig külső erők segítsége nélkül?

Nem meglepő, hogy Boldirjev beszédéből idéz az a moszkvai tör­ténész, aki felhívja a figyelmet a sztrájk vezetőinek szinte teljes jogi védettségére. Ez vajon, kérdezi a történész, „társadalmi tekintélyük megerősödésének" köszönhető-e, vagy „annak, hogy az ország politikai vezetésének jelentős erői érdekeltek voltak a bányászmegmozdulások radikalizálódásában?"22 Az a feltevés, hogy valamifajta szövetség, vagy legalábbis érdekazonosság állt fenn a sztrájkvezetők és a törvény és a rend erői között, azonban akkor lenne valószínű, ha annyira szokatlan lett volna az előbbiek védettsége. De az 1989-es és 1991-es sztrájkellenes törvények korántsem voltak annyira drákóiak, hogy ez a feltevés meg­állja a helyét. Ha a bányászmozgalomnak valóban voltak szövetségesei, azokat máshol kell keresnünk.

A donyecki mozgalom egyik legkülönösebb vonása, legalábbis az általunk vizsgált időszakban, hogy mind a városi sztrájkbizottság, mind pedig az NPG a helyi termelési szövetkezettől, a Donyeckugoltól kapta azokat az irodákat, ahonnan irányították a mozgalmat.23 Ami teljesen rendellenesnek látszik az észak-amerikai munkaügyi viszonylatban (képzeljük el, hogy a General Motors ad otthont az Egyesült Autóipari Munkások Szakszervezetének a detroiti Woodward Avenue-n!), azt magyarázza a menedzsment és a munkások közötti erős és kölcsönös függés, amelyet a tervutasításos rendszer „centrumában" elhelyezkedő hivataloknak való közös alárendeltség kényszerített rájuk. Természetesen az NPG veszélyeztette a korábban létező Bányamunkás Szakszervezet tekintélyét és az áruk és a szolgáltatások elosztása feletti hatalmát. De a Donyeckugol szempontjából a lázadó NPG integrálása nem jelentette a régi szakszervezettel kötött egyezmények érvénytelenítését, és a két szervezet közötti munkamegosztás stratégiai értelemben megkönnyítette a centrummal való tárgyalásokat. Igaz, a sztrájkbizottságokban vagy a munkakollektívák tanácsaiban (STK) ülő bányászok kritizáltak, sőt, nemegyszer leváltottak menedzsereket és igazgatókat. De tisztelték és nagyra becsülték azokat, akik sikeresen alkudtak ki a centrumtól olyan erőforrásokat, amelyeket szétosztottak a bányászok és családjaik között. Sarah Ashwin arra az eredményre jutott kuzbasszi kutatásai kapcsán, hogy a bányászok az adminisztrációt a munkakollektíva részének tekin­tették, és vice versa, és ez volt a helyzet Donyeckben is.24

Ez tehát nem annyira a munkások harca volt a főnökeik ellen, mint inkább a munka harca a tőke ellen. A bányászok és a mozgalom szem­pontjából a tágabb értelemben vett ellenség az a „rendszer" volt, amelyik megfosztotta a munkásokat munkájuk gyümölcsétől, és kevesebbet adott nekik vissza, mint amennyit megérdemeltek. 1989-ben Boldirjev „minisztériumi feudalizmusról" beszélt, mások pedig egyszerűen „kommu­nizmusnak" hívták.25 Ha, ahogyan hitték, a rendszer (vagy másképpen: a „centrum") kevesebbet vett volna el tőlük, és többet hagyott volna meg a „saját" piaci értékesítésre, akkor a bányáknak nem kellett volna annyi állami segítség. A bányászok meg voltak győződve arról, hogy ez a bol­dog, piac-alapú alternatíva a kulcsa annak a „normális életnek", ami után vágyakoznak, és amit tipikusan „kapitalizmusnak" neveztek.26

Nem lenne tisztességes naivnak titulálni ezt a várakozást, nem azért, mert a bányászoknak nem volt elég tapasztalata ahhoz, hogy az általuk megismert szocializmus alternatíváin elmélkedjenek, hanem azért, mert a szovjet társadalom sok más szektora is osztotta ezt a hitet. És valóban, ismerősen csengett, és korántsem csak a szovjet állampolgárok körében az a felfogás, hogy nincs szükség arra, hogy az állam sajátítsa ki és ossza el újra az erőforrásokat, szabja meg az árakat és követeljen áldo­zatokat az állampolgároktól. Ami megkülönböztette, sőt, lángra gyújtotta a bányászok mozgalmát, az a két klasszikus szocialista követelésben – a munka és a szükség alapján való részesedésben – való erős hit volt, még akkor is, ha a munkások mindkettőt a kapitalizmussal azonosították.27

Ha a munkásoknak a munkájuk immanens értékébe vetett hite abból táplálkozott, hogy ők voltak a szocialista építés hősei, az a tény, hogy a piacban ismerték fel azt a mechanizmust, ahol ez az érték megvalósul, elárulja, mennyire erodálódott a szovjet állam redisztributív hatalmába vetett bizalom – és következésképpen súlyosan gyengült az azon alapuló legitimáció. A „szabad" piacra/árakra való áttérés követelése bizonyítja, hogy mennyire könnyen nyertek teret a neoliberális eszmék ebben az ideológiai vákuumban. Komoly etnográfiai kutatásokat igényelne annak megállapítása, hogy vajon a bányászok a neofita „demokraták" buz­galmának köszönhetően vették át ilyen könnyen ezeket az eszméket, hiszen a média hirtelen tele lett a külföldi jólét képeinek propagálásával vagy egyszerűen csak megfordították a szovjet propaganda jelszavait.28 Nem szabad azonban azt feltételeznünk, hogy a bányászok csak passzív szócsövei voltak másoknak, vagy hogy vezetőik balekok voltak, akiket elkábított az új propaganda.

Ahogyan másutt rámutattam, a mozgalomnak az államhoz intézett követelései logikailag inkonzisztensek voltak: egyfelől, azt akarták, hogy növeljék az állami támogatást, másfelől, sürgették a bányák anyagi függetlenségét (hozraszcsot); egyfelől, támogatták a piaci nyitást, hogy szabadon adhassanak el szenet, másfelől viszont el akarták törölni a szolgáltatások és áruk piacát, amelyet hagyományosan a bányák nyúj­tottak a munkásoknak.29 De nem kell azt gondolnunk, hogy ezt az inkon­zisztenciát az igazgatók vagy a liberális értelmiség „helytelen" befolyása okozta, amelyet a mozgalomra gyakoroltak. A bányászok maguktól is követelhették mind az állami támogatás növelését, mind pedig a szabad szénpiacot, mert meg voltak arról győződve, hogy mindkettőt megérdem­lik. Azt is hitték, egyébként nem minden ok nélkül, hogy az adott politikai körülmények között jelentősen megnőtt a tárgyalóerejük, sőt, talán soha nem lesznek még egyszer ilyen kedvező helyzetben.

Meta-történeti szinten a kedvező környezetet, amelyben megfogalma­zódhattak és a nyilvánosság előtt megjelenhettek ezek a követelések, az hozta létre, hogy zavar keletkezett a központosított állam redisztributív funkcióiban. Ez a zavar annak a nyitásnak a terméke volt, amelyet a pe­resztrojka elindított a maga alternatív mechanizmusaival. A követelések és a rájuk szervezett akciók segítettek „olyanná formálni a környezetet, amely kritikus volt sikerük érdekében", vagy legalábbis kedvezett a moz­galom irányának. Semmi más nem magyarázhatja ugyanis, hogy miért voltak olyan bizonytalanok más iparágak munkásai, akiknek a többsége nem is csatlakozott a sztrájkhoz, mint az, hogy zéró összegű játéknak tekintették a bányászkövetelések teljesítését. Ebben az értelemben ok és hatás, struktúra és cselekvés tandemben működött, és mindegyik megteremtette a feltételeket és a korlátokat a másik számára.

A mozgalom politizálása – vagyis a nyíltan politikai követelések artiku­lációja – tehát nem annyira a radikalizálódás eredményének tűnik, mint inkább azé a felismerésé, hogy a mozgalmat az elszigetelődés veszélye fenyegeti, és ki kell szélesíteni a társadalmi bázist. De az „artikuláció", a „felismerés" és a cselekvés más attribútumai nem vihetnek minket ennél tovább. A „rendszer" összeomlása vagy megdöntése, ami olyan valószínűtlennek tűnt 1989-ben, egyszerre megjelent mint lehetőség, amint az egész gazdaság és a távoli köztársaságok kicsúsztak a centrum irányítása alól. A szovjet állam fokozódó tehetetlensége és egy alternatív és egyre növekvő erő megjelenése Oroszországban Borisz Jelcin és a Demokratikus Oroszország formájában alakította ki azt a környezetet, ahol 1991-ben elkezdődött a második általános bányászsztrájk. Ez az akció tovább bonyolította az állam helyzetét, amelynek más kihívások­kal is szembe kellett néznie. Ezért nem csekély engedményt jelentett Gorbacsov beleegyezése abba, hogy a bányák feletti jogi fennhatóság átszálljon az egyes köztársaságokra. Legalábbis a bányászok szemében ez mindennél jobban szimbolizálta annak a „rendszernek" az összeom­lását, amelybe belenevelődtek, és amelyet mindenekfelett okoltak nehéz sorsukért.

Hány óra van?

Nem sokkal a Szovjetunió összeomlása után Michael Burawoy és Pavel Krotov megkérdezték egy tanulmányban: „mi történik a tervgazdaság­gal, ha a párt szétesik, és a centrum nem irányít többé?" Válaszuk, amely a Vorkuta Ugol és 13 bányája tanulmányozása után született, az volt, hogy az államszocialista gazdaságokon belül erősödnek bizonyos tendenciák. Ezekből hármat emeltek ki: erősödnek a már létező kész­letmonopóliumok; cserekereskedelem formájában erősödik a laterális csere; és, tekintve, hogy a menedzsmentet jobban leköti az áruellátás és cserekereskedelem problémája, mint a munka szabályozása, „és szükség van az autonóm munkaszervezés kiterjesztésére a hiány miatt", nő a munkások ellenőrzése a termelés felett. Mivel lényegében fenn­maradtak a régi termelési viszonyok, és a „vállalatok és szövetkezetek stratégiájának fő motívuma a profit maximalizálása kereskedelem útján", Burawoy és Krotov úgy jellemzik a Szovjetunió utolsó éveiben kezdődő és a posztszovjet érában folytatódó átmenetet, mint a „kereskedelmi tőke felemelkedésének" időszakát. És mivel, folytatják az érvelést, a kereskedelmi tőke történetileg nem felbomlasztani, hanem megőrizni kívánta a korábban létező termelési rendszereket, úgy „Oroszországban is a kereskedelem expanziója konzerválja, nem pedig megszünteti a szovjet vállalatot".30

Az a feltevés, hogy a szovjet vállalat túlélhette (volna) a Szovjetunió bukását talán kevésbé különös, mint az, hogy a feudalizmusból a kapi­talizmusba való európai átmenet egyik fontos jellemzője felbukkanhat a késő huszadik századi Oroszországban. Természetesen a szerzők fő ál­lítása nem az volt, hogy „Oroszország visszatér a múltba, mint inkább az, hogy megmutassák a ragyogónak lefestett orosz kapitalista út töviseit".31 Az út valóban rögös volt, mert a tőke uralma nem tudta betölteni azt az űrt, amely a központosított szovjet minisztériumi irányítás megszűnésével keletkezett a gazdaságban (amit Boldirjev „minisztériumi feudalizmusnak" nevezett). Ahogyan Burawoy évekkel később megjegyezte: „ahelyett, hogy a pártnak könyörögtek volna nyersanyagért, a vállalatok most a központi banknál vagy a helyi kormánynál kilincselhettek olcsó hitele­kért".32 Azok a vállalatigazgatók voltak a fő „koldusok", akik addig tudták megőrizni a munkáskollektívák támogatását, amíg hatékonyan cserélték/ szállították a szükséges árukat. A privatizáció ebben az értelemben nem segített a fő problémán, sőt, tulajdonképpen a munkások gondjaihoz képest mellékesnek számított. Hiába voltak névleges tulajdonosai a válla­latnak, a munkások továbbra is rá voltak utalva egy erős főnökre (hozjain, vozsgy), aki ki tudta alkudni a szükséges dolgokat, és minél erősebb volt, annál jobban tudta teljesíteni ezt a feladatot. Ebben az értelemben a szovjet vállalat és a menedzsment és a munkások közötti paternalista viszonyok, amelyeket a szovjet korszak is nagyon támogatott, tovább erősödtek a korai posztszovjet években.33

E helyütt nem tudjuk eldönteni, hogy Burawoy és Krotov történelmi analógiája teljesül-e a posztszovjet orosz gazdaság más szektoraira. Lehetséges, hogy, mivel a szénbányászat megfizethetetlenül sok tőkét követelt a termelési befektetéshez és a megújításhoz, és ráadásul az ipar jövője nagyon bizonytalannak látszott, a bányászmenedzsment különösen hajlott arra, hogy keresse az állami támogatást, és árucserén alapuló kereskedelmet folytasson. Akárhogy is van, tézisük éppúgy ráillik a függetlenné vált Ukrajnára, mint Oroszországra, hiszen az előbbire is igaz, hogy a radikális gazdasági reform elmaradása érintetlenül hagyta a régi szovjet gazdasági rendszert. Ez a környezet ösztönözte együtt­működésre a munkásokat és a vállalatigazgatókat, hogy erőforrásokat szerezzenek a centrumtól.

Ez az egyesült front jelentette a legnagyobb kihívást az ukrán kormány számára, amikor gyakorolni kívánta az államhatalom előjogait. A szénbá­nyászat esetében a front regionális jelleget öltött. Mind a Független Ukrán Bányászszakszervezet (NPHU), mind a donyecki városi sztrájkbizottság együttműködött a termelőszövetkezetek vezetőivel és a bányaigazgatók­kal, hogy megvédjék az ipart és a bányászati régiót a kijevi Kravcsuk-adminisztrációval szemben. Ez a regionális szemlélet kétségtelenül okozott nézeteltérést az NPHU és az ország nyugati részén működő nacionalistább Lviv-Volinszk ág között, de ezt a belső megosztottságot kiegyenlítette más iparágak munkásainak támogatása a Don-medencé­ben, akik éppen a regionalizmus okán álltak az NPHU mellé.34

Az 1992-93 folyamán megjelenő regionális autonómia követelését számos ok motiválta, köztük nyelvi és kulturális tényezők. De a terme­lőszövetkezetek és a bányaigazgatók számára a gazdasági tényező volt a legfontosabb – különösen az a jog, hogy közvetlen szerződése­ket köthessenek az orosz ellátókkal és ügyfelekkel, és vámmentesen jussanak hozzá az utánpótláshoz. így ösztönözte a kereskedelmi tőke a „merkantilista politikát, biztosítva a védelmet, a kereskedelem és az adózás kedvező feltételeit és egyebeket". Oroszországban a „szub­venciók és hitelek rendszerének fenntartására létrejött erős politikai lobbik" magukba foglalták a Civil Szakszervezetet és az Oroszországi Független Szakszervezetek Föderációját (FNPR). Viktor Csernomirgyin személyében, aki maga is olaj-és gázigazgató volt, az „igazgatók lobbija" erős támogatóra találtak a miniszterelnöki hivatalban.35 Ukrajna „erős emberét" Jefim Zvjagilszkijnek hívták.

Zvjagilszkij 1979-től volt a Zasziadko-bánya igazgatója, amelyet a régió legnyereségesebb vállalatává fejlesztett, önmaga pedig legendás figurává vált Donyeckben. Olyan sikeresen használta ki a peresztrojka lehetőségeit, hogy a Zasziadko munkásai nem csatlakoztak az 1991-es sztrájkhoz, mert nem akarták kockára tenni a Zvjagilszkij által kiharcolt juttatásokat és szolgáltatásokat. 1992 novemberében Zvjagilszkij ott­hagyta a bányamenedzsmentet és Donyeck polgármestere lett. A sors iróniája, hogy Zasziadko volt az első bánya, amely 1993 júniusában csat­lakozott egy újabb nagy sztrájkhoz, amely hamarosan kiterjedt az egész régióra. A miniszterelnök-helyettessé avanzsált Zvjagilszkij kulcsszerepet játszott a tárgyalásokban, amelyek eredményeképpen a sztrájkvezetők és a bányamunkások általános (noha nem egyetemes) helyeslésével befejeződött a tiltakozás.36

A sztrájk befejezésének egyik feltétele volt Kravcsuk miniszterelnö­kének, Leonyid Kucsmának a lemondása, és ideiglenes helyettesítése Zvjagilszkijjel. Nem került ugyan sor a sztrájkvezetők által követelt nép­szavazásra a Kravcsuk-kormány sorsáról, de ehelyett 1994-re irányozták elő mind a parlamenti (Verhovna Rada), mind pedig az elnöki választá­sokat. Az ellenzéki jelöltek, akiknek a nehéz- és kitermelő iparágakban volt a gazdasági bázisuk, földrajzilag pedig Kelet-Ukrajnához kötődtek, jelentős eredményeket értek el a márciusi országgyűlési választáso­kon. Ugyanezen érdekek győzelmét jelentette Kucsma júniusi diadala Kravcsuk fölött – igaz, nagyon szoros versenyben.37

A győzelem azonban csak látszólagos volt. Valójában a „vad keleti" Don-medencei „klánnak" csak részben és ideiglenesen sikerült hatalmába kerítenie az államot. Zvjagilszkij, a nómenklatúrából kinőtt kapitalista jel­legzetes képviselője 1994-ben a korrupciós vádak elől Izraelbe menekült.38 Nem sokkal az elnökválasztás után Kucsma eltávolította a központi kormányzati funkciókból a donyecki vezetőket, és helyükbe kinevezte a saját, dnyipropetrovszki régióból származó embereit. Az elkövetkező két évben komplex átrendeződés ment végbe a donyecki elit soraiban. Új kereskedelmi érdekek, vállalkozások jelentek meg, ezúttal az ener­giaellátáshoz kapcsolódóan, és felvásároltak sok fémüzemet, amelyik nem tudta fizetni az energiaszámlát. Ezeket a manővereket elkeseredett harcok kísérték, amelyeket több látványos bérgyilkosság „tarkított".

De amellett, hogy a regionális hatalmi súlypont áthelyeződött a Don-medencéből, és a hatalmi átrendeződést az elitek konfliktusa kísérte, valami más is történt ezekben az években. Azután, hogy a bányász­mozgalom kivívta különleges, mondhatni hegemón helyzetét a Don-medencében, amely elég volt ahhoz, hogy megingassa a kijevi politikai hatalmat, a mozgalom rövid időn belül teljes jelentéktelenségbe süllyedt. Ez elsősorban azért történt így, mert az iparág, amelyet olyan sikeresen megvédett a mozgalom, súlyos válsággal küszködött. 1990 és 1995 kö­zött, ahogyan csökkent a kereslet, a kitermelés ára pedig veszedelmesen közelített az import árakhoz, a kitermelt szén mennyisége 145 millióról 65,6 millióra csökkent. Az állami szubvenció legnagyobb része arra ment el, hogy fizessék az (elmaradt) béreket, és fenntartsák a szolgáltatásokat, úgyhogy alig maradt valami a termelés fejlesztésére. A független Ukrajna Don-medencéjében még inkább teljesült az, amit elmondtunk az 1980-as évekről: hogy a bányamunkásoknak nem maradt más, minthogy „állami támogatásokból, egyéb szubvenciókból és külső segítségből" éljenek. A munka ráadásul sokkal veszélyesebbé is vált, és több ezer ember életét követelte a posztszovjet időszakban.39

1994 októberében az államelnök Kucsma meghirdette az ár- és ke­reskedelem liberalizálásának „nyugati" politikáját, a szigorú pénzügyi ellenőrzést és a privatizáció felgyorsítását. Behívta a Világbankot, hogy szakértői felmérjék a szénbányászat állapotát és kilátásait. A Világbank fő javaslatai, miszerint be kell zárni az „életképtelen" bányákat, szelektíven kell befektetni másokba, és jelentős erőforrásokat kell kivonni az ipar­ágból, félelmetesen emlékeztettek arra a thatcheri megoldásra, amelyet egy évtizeddel korábban a brit bányászoknak kellett elszenvedniük.40 A szén románca egyértelműen a végéhez közeledett.

A bányaiparnak juttatott szubvenciók lefaragása, amelyet a kormány inflációellenes intézkedésként próbált beállítani, azzal a megjósolható következménnyel járt, hogy a bányákban nem tudták fizetni a béreket, ami új tiltakozáshullámot indított el. Az 1996 februárjában kirobbant nagy sztrájkok emlékeztettek az 1989 júliusában és az 1993-ban lezajlott tilta­kozásokra, de nem hoztak komolyabb eredményt. Erre a sztrájkolók a til­takozás extrémebb formáihoz nyúltak, beleértve a vasúti és közúti forga­lom lezárását, ami miatt letartóztatták és bíróság elé állították a donyecki városi sztrájkbizottság vezetőit. „Ezután – írja Vlad Mihnyenko, a régióból származó tudós – egymást követték a vadsztrájkok, az éhségsztrájkok, és folyt a sztrájkolók melletti hangulatkeltés a Don-medencében", mint ahogyan egyre gyakoribb lett a „rendőrséggel való összetűzés, a kollektív öngyilkossággal való fenyegetőzés, és sokan valóban öngyilkossággal fejezték ki tiltakozásukat".41 A bányászmozgalom aktivistáinak növekvő elkeseredettsége és elszigetelődése hűen tükrözte a bányabezárások­nak, a munkások elvándorlásának negatív spirálját, és a megmaradó lakosság körében eluralkodó anómiát.

Kucsma 1999-es újraválasztási sakkhúzása, vagyis az, hogy „szabad gazdasági zónának" nyilvánította a donyecki oblasztyot, és „elsődleges fejlesztési területeket" jelölt ki a Don-medencében, sikeres volt a szava­zatok maximalizálása tekintetében. De az elsődleges haszonélvező az új tulajdonosok osztálya volt, akiket kevéssé kötöttek a régi nómenklatúra paternalista hagyományai, és amelyek bonyolultabb szálakkal kapcsolód­tak a nemzeti pénzügyi forrásokhoz és a tulajdonosi menedzsmenthez. Új kereskedelmi érdekeltségeik olyan vertikálisan integrált, úgynevezett pénzügyi ipari csoportokból (FIG-ek) álltak, amelyek számára a „szén­bányászat csak… egy költségkímélő forrást jelent a nagyobb haszonnal kecsegtető, exportra termelő fémipar számára".42 Úgy tűnik tehát, hogy az „átmenet" legalább két olyan jellemzője, amelyet Burawoy és Kratov a posztszovjet orosz gazdaság „kereskedelmi tőkés" korszakával azo­nosított – a vertikálissal ellenkező laterális csere, és a jóléti funkciók fenntartása, amelyek szükségesek a termelési folyamatot ellenőrző munkások megelégedettségéhez – eltűnőben volt Ukrajnában, ahogy a huszadik század a végéhez közeledett.

Ha mindez igaz, akkor vajon milyen sors vár a Don-medencei bányá­szokra és a mozgalmukra? Egy meglehetősen pesszimista forgatókönyv szerint megismétlődhet az a helyzet, amelyben David Kideckel szerint a romániai bányászok kerültek 1989 után. Szerinte nem a „posztszocia­lizmus" írja le a legjobban a román, illetve a legtöbb kelet-közép európai ország társadalmi rendszerét és értékeit, mint inkább az „újkapitalista" jelzővel lehetne illetni azokat. Ezalatt Kideckel azt érti, hogy „az alapvető kapitalista törvények érvényesülése új, még egyenlőtlenebb formában, mint az a nyugati modell, amelyből származik. Erre példa a második jobbágyság intézménye" – folytatja – „a 'hosszú tizenhatodik században' az újkapitalizmus létrehoz egy függő hátországot Közép-és Kelet-Euró­pában, ahol megjelenik a nyugati prototípus keleti adaptációja. Hasonló­képpen az új szolgasághoz, az újkapitalizmusban az osztálykülönbségek gyorsabban és nagyobb mértékben nőnek, mint amit korábban Nyugaton tapasztaltunk. Amikor a kapitalizmus először megjelent keleten, a szám­szerűen domináns paraszti réteg soha nem részesült olyan társadalmi juttatásokban, mint amelyeket a nyugati kapitalizmus biztosított, és soha nem alakult ki egy erős középosztály. Az újkapitalizmusban megint csak azt látjuk, hogy egy szűk elit kisajátítja a közjavakat, és megakadályoz­za átlátható, igazságos elosztásukat". A következmények a munkások számára súlyosak. „Munkájuk és bérük mind abszolút, mind relatív ér­telemben elértéktelenedik a megélhetés költségeihez képest", és vagy „leértékelt, segélyen élő emberek lesznek, vagy pedig… elidegenedett ellenfelek".43

Függetlenül attól, hogy helyénvaló-e az analógia a Don-medencei bányászok és küzdelmük, valamint a tizennegyedik századi Nyugat-Európát vagy a tizenhatodik századi Kelet-Európát alakító erők között, annyi világos, hogy a Szovjetunió összeomlása óta nem volt könnyű az életük. Természetesen ez a többi munkás túlnyomó többségére is igaz. Ami megkülönbözteti a bányászokat, az nem helyzetük nyomorúsága, hanem az, hogy képesek voltak egy olyan mozgalmat éveken át fenn­tartani, amelynek legfőbb célja az volt, hogy „normális életet" biztosítson a bányászoknak és családjuknak. Most, miután egyre jobban demoralizálódtak, és nincsenek többen mint 400 ezren, valószínűleg hiányzik a lehetőség és az eszközök ahhoz, hogy folytassák a harcot.

Irodalom

Ashwin, Sarah: Russian Workers. The Anatomy of Patience. Manchester 1999.

Baron, Samuel H.: Bloody Saturday in the Soviet Union. Novocherkassk 1962, Stanford 2001.

Bizyukov, Petr: The Mechanism of Paternalistic Management of the Enterprise. The Limits of Paternalism. In Clarke, Simon, (ed.): Management and Industry in Russia. Formal and Informal Relations in the Period of Transition. Aldershot, 1995, 99-125.

Brisbin, Jr., Richard A.: A Strike Like No Other Strike. Law and Resistance During the Pittston Coal Strike of 1989-1990. Baltimore, 2002.

Boldyrev, Yuri: Stachkomy i nezavisimyi profsoiuz – Sotrudnichestvo i sopernichestvo. publikálatlan kézirat, 1992.

Bunce, Valerie: Should Transitologists be Grounded? Slavic Review, 54 (1995) 111-127.

Burawoy, Michael: From Capitalism to Capitalism via Socialism. The Odyssey of a Marxist Ethnographer, 1975-1995. International Labor and Working-Class History, 50 (1996) 77-99.

Burawoy, Michael-Krotov, Pavel: The Economic Basis of Russia's Political Crisis. New Left Review, 198 (1993), 49-69.

Christensen, Paul: Russia's Workers in Transition. Labor, Management, and the State under Gorbachev and Yeltsin. Dekalb 1999.

Clarke, Simon: Privatisation and the Development of Capitalism in Russia. In Simon Clarke et al. (eds.): What About the Workers? Workers and the Transition to Capitalism in Russia. London 1993, 199-241.

Crowley, Stephen: Hot Coal, Coal Steel. Russian and Ukrainian Workers from the End of the Soviet Union to the Post-Communist Transformations. Ann Arbor 1997.

Crowley, Stephen F.-Lewis H. Siegelbaum: Survival Strategies. The Miners of Donetsk in the Post-Soviet Era. In Siegelbaum-Walkowitz: Workers of the Donbass Speak, 61-96.

Dobb, Maurice: Studies in the Development of Capitalism. London, 1946.

Dodonov, Boris: Can Trade Unions Protect Ukrainian Miners' Rights? Radio Free Europe/Radio Liberty, Prague RFE/RL (Un)Civil Societies, vol. 3, no. 36 (4 September 2002): 1-4 Lásd: http://www.rferl.org/content/article/1347279.html (A szerk.)

Energy Sector of Ukraine. 1996 Survey. Paris, 1996, International Energy Agency.

Feuer, Lewis S.( ed.): Karl Marx and Friedrich Engels Basic Writings on Politics and Philosophy. Garden City 1959.

Friedgut, Theodore H.-Lewis H. Siegelbaum: Perestroika from Below. The Soviet Miners' Strike and its Aftermath. New Left Review, 181 (1990), 5-32.

Friedgut, Theodore H.-Lewis H. Siegelbaum: The Soviet Miners' Strike, July 1989. Perestroika from Below. The Carl Beck Papers in Russian and East European Studies, No. 804 (1990).

Gordon, L. A.-Klopov, E. V.-Kozhukhovskii, I. S. (szerk.): Krutoi plast: Shakhterskaia zhizn' na fone restruktirizatsii otrasli i obshcherossiiskikh peremen. Moszkva, 1999.

Grant, Bruce: In the SovietHouse of Culture. A Century of Perestroikas. Princeton 1995.

Human Rights in Ukraine. Kharkiv Group for Human Rights Protection [Letöltve: 2004. július 15.] Lásd: http://www.khpg.org/en/index.php?r=a2b2 (A szerk.)

Humphrey, Caroline: The Unmaking of Soviet Life. Everyday Economies after Socialism. Ithaca 2002.

Kideckel, David: The Unmaking of an East-Central European Working Class, In C. M. Hann (ed.): Postsocialism. Ideals, Ideologies and Practices in Eurasia. London, 2002, 114-132.

Klose, Kevin: Russia and the Russians. Inside the Closed Society. New York, 1984.

Kuzio T: Kravchuk to Kuchma. The Ukrainian Presidential Elections of 1994. Journal of Communist Studies and Transition Politics, 12 (1996) 117-144.

Levchik, D. A.: Zabastovochnoe dvizhenie shakhterov 1988-1991 gg., Sotsiologicheskie issledovaniia, no. 10 (2003), S. 111-119.

Lopatin, L. N. (szerk.): Rabochee dvizhenie Kuzbassa, sbornik dokumentov i materialov, aprel' 1989 – mart 1992. Kemerovo 1993.

Maier, Charles S.: Consigning the Twentieth Century to History. Alternative Narratives for the Modern Era. American Historical Review 105 (2000) 807-831.

Maier, Charles S.: Dissolution: The Crisis of Communism and the End of East Germany, Princeton 1997.

Mykhnenko, Vlad: From Exit to Take-Over. The Evolution of the Donbas as an Intentional Community. Draft paper for Workshop No. 20, European Consortium for Political Research Joint Sessions of Workshops, 13-18 April 2004 Uppsala, Sweden Lásd: http://www.policy.hu/mykhnenko/Evolution_of_the_Donbas_as_Intentional_Community.pdf

Mykhnenko, Vlad: State, Society and Protest under Post-communism: Ukrainian Miners and Their Defeat. Paper for the Political Studies Association – UIC 50th Annual Conference, 10-13 April 2000, London. Később megjelent in Mudde, C. & Kopecký, P. (eds): Uncivil Society? Contentious Politics in Eastern Europe. London, 2002 Routledge, pp. 93-113. (A szerk.)

Reshetilova, T. B. et al.: Ugol'naia promyshlennost' v razvitii proizvoditel'nykh sil Ukrainy. Moszkva, 1997.

Siegelbaum, Lewis H.: The Condition of Labor in Post-Soviet Russia: A Ten-Year Retrospective, Social Science History Journal, 28 (2004): 637-665.

Siegelbaum, Lewis H.: Freedom of Prices and the Price of Freedom: The Miners' Dilemmas in the Soviet Union and Its Successor States, The Journal of Communist Studies and Transition Politics, 13 (1997), S. 1-27.

Siegelbaum, Lewis H.: Labor Pains in the Soviet Union. The Nation, 27 May 1991, 693-694.

Siegelbaum, Lewis H.: 'We Haven't Seen Perestroika': Behind the Soviet Miners' Strike, The Nation, 23 October 1989, 451-456.

Siegelbaum, Lewis-Daniel Walkowitz: The A.F.L.-C.I.O. Goes to Ukraine. The Nation, 2 November 1992, S. 502-506.

Siegelbaum, Lewis H.-Daniel J. Walkowitz: 'We'll Remain in This Cesspool for a Long Time': The Miners of Donetsk Speak Out, Oral History Review 20 (1992), S. 67-86.

Siegelbaum, Lewis H.-Daniel Walkowitz: Workers of the Donbass Speak. Survival and Identity in the New Ukraine, 1989-1992. Albany 1995.

Simon, Rick: Labour and Political Transformation in Russia and Ukraine. Aldershot 2000.

Suicides in Donbas attributed to economic hardships, RFE/RL Poland, Belarus and Ukraine Report, vol. 67, no. 26 (1999), p. 1 Lásd: http://www.rferl.org/content/article/1344205.html (A szerk.)

Sweezy, Paul et al: The Transition from Feudalism to Capitalism, London 1978.

Walkowitz, Daniel: 'Normal Life': The Crisis of Identity Among Donetsk's Miners, in Siegelbaum – Walkowitz: Workers of the Donbass Speak. 159-184.

Wallis, Emma: Industrial Relations in the Privatised Coal Industry. Continuity, Change, and Contradictions. Aldershot, 2000.

Zimmer, Kerstin: The Old Industrial Region Paradigm Re-visited: Donetsk Oblast' (Ukraine) throughout the 1990s. Regional Studies Association Conference "Reinventing Regions in a Global Economy," Pisa, Italy, 12-15 April, 2003, http://www.regional-studies-assoc.ac.uk/events/pisa03/zimmer.pdf [Már nem letölthető.]

Jegyzetek

1 Perestroika from Below. Rendezte: Daniel Walkowitz (Pastime Productions, Icarus-First Run, 1990).

2 Lásd pl. Lewis H. Siegelbaum: 'We Haven't Seen Perestroika': Behind the Soviet Miners' Strike. The Nation, October 23, 1989, pp. 451-56; Lewis H. Siegelbaum-Daniel Walkowitz: The A.F.L.-C.I.O. Goes to Ukraine. The Nation, November 2, 1992, pp. 502-06; Lewis H. Siegelbaum-Daniel J. Walkowitz: 'We'll Remain in This Cesspool for a Long Time': The Miners of Donetsk Speak Out. Oral History Review, vol. 20, nos. 1 -2 (1992): 67-86; Theodore H. Friedgut -Lewis H. Siegelbaum: The Soviet Miners' Strike July 1989: Perestroika from Below. The Carl Beck Papers in Russian and East European Studies, No. 804 (1990); Lewis H. Siegelbaum-Daniel Walkowitz: Workers of the Donbass Speak. Survival and Identity in the New Ukraine 1989-1992. Albany,1995, Suny Press.

3 Lewis H. Siegelbaum: Freedom of Prices and the Price of Freedom. The Miners' Dilemmas in the Soviet Union and Its Successor States. The Journal of Communist Studies and Transition Politics, vol. 13, no. 4 (Dec. 1997): 1-27.

4 Lewis H. Siegelbaum: The Condition of Labor in Post-Soviet Russia. A Ten-Year Retrospective. Social Science History Journal, vol. 28, no. 4 (2004): 637-65.

5 Olyan nagy a szakirodalom, hogy nem lehet itt felsorolni. A legtermékenyebb kutatási projekt a „Russian Research Program" (Orosz Kutatóprogram) a warwicki egyetem összehasonlító Munkatörténeti Intézetében, Simon Clarke vezeté­sével. Frissített irodalmukat 1997 januárjáig lásd: http://warwick.ac.uk/fac/soc/compladstuds/russia/publications.htm. A kutatás az orosz bányászokra fókuszált, de kivétel pl. Stephen Crowley: Hot Coal, Coal Steel: Russian and Ukrainian Workers from the End of the Soviet Union to the Post-Communist Transformations. Ann Arbor, 1997, University of Michigan Press. Meg kell még említeni Renfrey Clarke nevét, aki szabadúszó újságíróként dolgozott Moszkvában, és rendsze­resen írt elemzéseket a munkáshelyzetről és a „gyújtópontokról". On-line listákat is közzétett, mint a Johnson's Russia List és a Greenleft Weekly. Lásd: és Lásd még ehhez a 30. lábjegyzetet.

6 Charles S. Maier, Dissolution: The Crisis of Communism and the End of East Germany. Princeton, 1997, Princeton University Press, p. xv.

7 Uo. pp. 97-102. Lásd még Maier: Consigning the Twentieth Century to History. Alternative Narratives for the Modern Era. American Historical Review, vol. 105, no.2 (2000): 807-31.

8 Maier: Dissolution, p. 100; Gordon, L. A.-Klopov E. V.-Kozhukhovskii, I. S. (szerk.): Krutoi plast: Shakhterskaia zhizn' na fone restruktirizatsii otrasli i obshcherossiiskikh peremen. Moszkva, 1999, Kompleks-Progress, p. 49.

9 Lewis S. Feuer, (ed.): Karl Marx and Friedrich Engels Basic Writings on Politics and Philosophy. Garden City, 1959, Anchor, pp. 10-11.

10 Maier: Dissolution. pp. 102-05.

11 Emma Wallis: Industrial Relations in the Privatised Coal Industry. Continuity, Change, and Contradictions. Aldershot, 2000, Ashgate.

12 Richard A. Brisbin, Jr.: A Strike Like No Other Strike. Law and Resistance During the Pittston Coal Strike of 1989-1990. Baltimore, 2002, Johns Hopkins University Press.

13 Friedgut-Siegelbaum, "The Soviet Miners' Strike", p. 11. Lásd még a szer­zőktől: Perestroika from Below. The Soviet Miners' Strike and its Aftermath. New Left Review, 181 (May/June 1990): 12, ahol azt írjuk: „Sok sztrájkbizottsági vezető számára a sztrájk tudatos erőfeszítést jelentett azért, hogy kiszabadítsák a peresztrojkát közvetlen főnökeik markából, akikre széles körben úgy tekintettek, mint akik akadályozzák, vagy eltorzítják a kibontakozást".

14 Uo. A felmérés adatai megjelentek az Izvesztyija 1989 augusztus12-i számá­ban. Idézi Ignatov, a donyecki első titkár. Vecsernij Donyeck, 1989. augusztus 16.

15 L. N. Lopatin, (szerk.): Rabochee dvizhenie Kuzbassa, sbornik dokumentov i materialov, aprel' 1989 – mart 1992. Kemerovo, 1993, Sovremennaia otechestvennaia kniga, p. 94.

16 Lásd Samuel H. Baron: Bloody Saturday in the Soviet Union: Novocherkassk, 1962. Stanford, 2001, Stanford University Press. Klebanovról (szül. 1932) lásd Human Rights in Ukraine. Kharkiv Group for Human Rights Protection. Nyikitinről (szül. 1937) lásd Kevin Klose: Russia and the Russians. Inside the Closed Society. New York,1984, W. W. Norton & Co., pp. 29-98.

17 Stephen F. Crowley-Lewis H. Siegelbaum: Survival Strategies. The Miners of Donetsk in the Post-Soviet Era. In Siegelbaum-Walkowitz: Workers of the Donbass Speak, pp. 65-66; Lewis Siegelbaum: Labor Pains in the Soviet Union. The Nation, May 27, 1991, pp. 693-94.

18 Az egyik vezető sztrájkbizottsági aktivista virtuskodva kijelentette, hogy a sztrájk alatt „ők voltak az ügyészek, a rendőrök, a helyi hatóságok, a jóléti intézmények, a szakszervezetek, a politikai pártok és az ellátók". Yuri Boldyrev: Stachkomy i nezavisimyi profsoiuz – Sotrudnichestvo i sopernichestvo. publi­kálatlan kézirat (1992), idézi: Crowley- Siegelbaum: Survival Strategies. p.69. Lásd még: Paul Christensen: Russia's Workers in Transition. Labor, Management, and the State under Gorbachev and Yeltsin. Dekalb, 1999, Northern Illinois University Press, 1999, p. 82.

19 A „tranzitológia" veszélyeiről lásd: Valerie Bunce: Should Transitologists be Grounded? Slavic Review, vol. 54, no. 1 (Spring 1995): 111-27.

20 A munkások önbizalmának, sőt, társadalmi erőként való "látható" megjele­nésének relatíve hosszú időszakát Lengyelországban kétségtelenül segítették a katolikus egyházhoz és az értelmiséghez fűződő kapcsolatok. Ezt jövendölte meg Andrej Wajda Márványember c. filmje, (1977), illetve ünnepelte később a Vasember (1981).

21 Idézi D. A. Levchik: Zabastovochnoe dvizhenie shakhterov 1988-1991 gg. Sotsiologicheskie issledovaniia, no. 10 (2003): 112-13.

22 Uo., p. 113.

23 Donyeck főútjának, az Artyem utcának egyik masszívabb épületében talál­hatók az irodák. Ugyanez volt a helyzet a távoli északi szénbányászati városban, Vorkutában Michael Burawoy és Pavel Krotov szerint: The Economic Basis of Russia's Political Crisis. New Left Review, no. 198 (1993): 62.

24 Sarah Ashwin: Russian Workers. The Anatomy of Patience. Manchester,1999, Man­chester University Press. Ashwin erre úgy utal, mint „elidegenedett kollekti­vizmusra". Mások, engem is beleértve, vállalkozói paternalizmusnak nevezik.

25 „Interview with Yuri Boldyrev", August 19, 1989; és The Nation, Oct. 23, 1989, pp. 451-52. Boldirjev volt akkoriban a Gorkij szénbányászati sztrájkbizott­ság elnöke.

26 Lásd: Daniel Walkowitz: 'Normal Life': The Crisis of Identity Among Donetsk's Miners. In Siegelbaum-Walkowitz: Workers of the Donbass Speak. pp.159-84; Crowley: Hot Coal, Cold Steel. pp. 19-24, 196-200 .

27 Kifejtését lásd: Freedom of Prices. pp. 13-15.

28 Kitűnő etnográfiai munkát írt a témában Caroline Humphrey: The Unmaking of Soviet Life: Everyday Economies after Socialism. Ithaca, 2002, Cornell University Press; és Bruce Grant: In the Soviet House of Culture. A Century of Perestroikas. Princeton, 1995, Princeton University Press.

29 Siegelbaum: Freedom of Prices. pp. 6-7, 13-14.

30 Burawoy-Krotov: Economic Basis. pp. 52-54. A kereskedelmi tőke történel­mi szerepéről való felfogásuk forrása: Maurice Dobb: Studies in the Development of Capitalism. London, 1946, Routledge & Kegan Paul; és Paul Sweezy et al.: The Transition from Feudalism to Capitalism. London, 1978, Verso.

31 Burawoy-Krotov: Economic Basis. p. 64.

32 Michael Burawoy: From Capitalism to Capitalism via Socialism: The Odyssey of a Marxist Ethnographer, 1975-1995. International Labor and Working-Class History, no. 50 (1996) 94.

33 Lásd: Simon Clarke:Privatisation and the Development of Capitalism in Russia. In Simon Clarke et al., (ed): What About the Workers? Workers and the Transition to Capitalism in Russia. London, 1993, Verso, pp. 216-19; Petr Bizyukov: The Mechanism of Paternalistic Management of the Enterprise. The Limits of Paternalism. In Simon Clarke (ed.): Management and Industry in Russia: Formal and Informal Relations in the Period of Transition. Aldershot, 1995, Edward Elgar, pp. 99-125; Crowley: Hot Coal, Cold Steel. pp. 15-16, 155-56; Ashwin: Russian Workers. pp. 74-78, 124-25.

34 Az egyik kutató nemrégiben azt írta, hogy a bányászok politikai követeléseit 1993 júniusában „teljes egészében támogatták a szénbányász szakszervezetek, a bányavezetők és más iparosok, valamint az összes donyecki politikai párt és moz­galom (a liberálisoktól a kommunistákig), a helyi kormányzati tisztviselők, a média és a régió lakosságának legnagyobb része is". Vlad Mykhnenko: From Exit to Take-Over. The Evolution of the Donbas as an Intentional Community. Draft paper for Workshop No. 20, European Consortium for Political Research Joint Sessions of Workshops, 13-18 April 2004 Uppsala, Sweden, p. 27,  http://www.policy.hu/mykhnenko/Evolution_of_the_Donbas_as_Intentional_Community.pdf

35 Burawoy-Krotov: Economic Basis. p. 65; Rick Simon: Labour and Political Transformation in Russia and Ukraine. Aldershot, 2000, Ashgate, pp. 118, 137­38.

36 Simon: Labour and Political Transformation. pp. 150-54. Posztszovjet Ukrajna legváltozatosabb sztrájkjának menetét a napi sajtóból lehet követni. Lásd például: Gyelovaja Ukraina (Kijev), Zsizny (Donyeck), Vecsernij Donyeck (Donyeck) és a Novosztyi i szobityija (Donyeck) című lapokat. Mihnyenko a „donyecki tiltakozó mozgalom legsikeresebb kollektív akciójának" nevezte a sztrájkot. In From Exit to Take-Over. p. 27.

37 T. Kuzio: Kravchuk to Kuchma. The Ukrainian Presidential Elections of 1994. Journal of Communist Studies and Transition Politics, vol. 12, no. 2 (1996) 117-44.

38 Miután 1997-ben ejtették az ügyét, visszatért Donyeckbe, és 2003-ban még tagja volt a parlamentnek. Üzleti érdekeltségeiről lásd: Kerstin Zimmer: The Old Industrial Region Paradigm Re-visited: Donetsk Oblast' (Ukraine) throughout the 1990s. Regional Studies Association Conference „Reinventing Regions in a Global Economy", Pisa, Italy, April 12-15, 2003, pp. 7, 12, (a szerző engedélyével idézem a szöveget).

39 T. B. Reshetilova et al.: Ugol'naia promyshlennost' v razvitii proizvoditel'nykh sil Ukrainy. Moszkva, 1997, MGGU, p. 98; International Energy Agency, Energy Sector of Ukraine. 1996 Survey. Paris, 1996, OECD, pp. 157-58; Boris Dodonov: Can Trade Unions Protect Ukrainian Miners' Rights? Radio Free Europe/Radio Liberty, Prague, Czech Republic RFE/RL (Un)Civil Societies, vol. 3, no. 36 4 September 2002 1-4.

40 Részletesebben lásd: Siegelbaum. Freedom of Prices. pp. 17-22; Simon: Labour and Political Transformation. pp. 159-64.

41 Vlad Mykhnenko: State, Society and Protest under Post-communism. Ukrainian Miners and Their Defeat. paper for the Political Studies Association -UIC 50th Annual Conference, 10-13 April 2000, London, pp. 17-19, . Az öngyilkos­ságokról lásd még: Suicides in Donbas attributed to economic hardships. RFE/ RL Poland, Belarus and Ukraine Report, vol. 67, no. 26 (1999), p. 1.

42 Zimmer: The Old Industrial Region Paradigm. pp. 10-12.

43 David A. Kideckel: The Unmaking of an East-Central European Working Class. In C. M. Hann, (ed.): Postsocialism: Ideals, Ideologies and Practices in Eurasia. London, 2002, Routledge, pp. 114-16.

 

A cikk eredeti megjelenése: Lewis H. Siegelbaum: The Donbass Miners' Movement in the Very Late Soviet Era: An Historical Perspective. In Tanya Penter (szerk.): Mitteilungsblatt des Instituts fur soziale Bewegungen, vol. 37 (2007): 133-47 (Sowjetische Bergleute und Industriearbeiter – Neue Forschungen).

(Fordította: Bartha Eszter)

82. szám | (2009 Nyár)

Mostani számunk két nagyobb blokkja összefügg egymással: egybekapcsolja őket az „osztály és/vagy etnosz" kérdésfelvetése. A tudományos elmélet terén ismét előtérbe került az etnikum (etnicitás, etnikai stb.) fogalma, ami eredetileg olyan ősi közösséget jelöl, amelyet (valós vagy fiktív) vérségi kötelékek kapcsoltak egybe. A fogalom használatának újabb elterjedése a globális folyamatokkal szembeni lokális, nemzeti-nemzetiségi ellenállás leírásával függ össze. Valójában ami újjászületett, az csupán az etnikai tudat mint a ,,rossz antiglobalizmus" ideológiai megjelenése. Ez elválaszthatatlan attól a fejleménytől, hogy a rendszerváltozást követően a marxista osztályelmélet a kelet-európai főáramú tudományos beszédből teljesen kiszorult. Összeállításunk empirikus történeti-szociológiai vizsgálódások keretében ábrázolja az osztályfogalom napjainkban is igaz érvényességét, megmutatva, hogy mennyiben segíti a '89 utáni kelet-európai kordiagnózist, ha a rendszerváltás gazdasági-politikai következményeit az etnikum és az osztálykategóriák dinamikus viszonyában ragadjuk meg.

Másik témánk az Izrael és a palesztin Hamasz között a Gázai-övezetben lezajlott háború. A képzeletbeli asztal körül az események különböző – történeti, geopolitikai, nemzetközi jogi, társadalomlélektani stb. – értelmezései jelennek meg. Az igazi probléma a Közel-Keleten nem (sem) a „civilizációs" vagy „etnikai" szembenállásban rejlik, hanem abban, hogy a szűkebb s tágabb térség nagy- és középhatalmi konfliktusai az ellentéteket – a tőkefelhalmozás végtelennek látszó folyamataiban – a maguk képmására formálják, és saját érdekeik eszközeivé teszik.

 

Tartalomjegyzék
  1. Kovács-Eichner György : A gázai háború, az izraeli társadalom és a közel-keleti fejlemények
  2. Paragi Beáta : „Az út a fontos nem a cél”
  3. Valki László : Gáza: nemzetközi jogi kérdések
  4. Lugosi Győző : Ariel Saron hosszú árnyéka
  5. Kacper Poblocki : Merre tovább antropológia, nemzetállamok nélkül?
  6. Don Kalb : Beszélgetések egy lengyel populistával: globalizáció, osztály és „átmenet” – emberközelből
  7. Theodora Vetta : Újjáéledt nacionalizmus versus európai demokrácia. Az „osztály” haszna az „identitásproblémák” megértésében a mai Szerbiában
  8. Florin Faje : Együtt és mégis külön. Osztály és etnikai identitás a kolozsvári focidrukkerek körében
  9. Krausz Tamás : A magyarországi futball-kultúra pusztulásáról
  10. Juhász Gergő : Angol fociüzlet
  11. Szabó Kornél : Miért nem üzlet az Egyesült Államokban az európai futball?
  12. Mitrovits Miklós : A futball Kelet-Európában
  13. Pajor-Gyulai László : Sajtó és foci
  14. Ch. Gáll András : Büdzséfoldozgatás magyar módra
  15. Lewis H. Siegelbaum : A Don-medencei bányászmegmozdulások a késői Szovjetunióban – történeti perspektívából
  16. Tütő László : Eurafrika az eurafrikaiaké?
  17. Juhász János : Sir John Hicks Nobel-díjas esete a kamattal

Eurafrika az eurafrikaiaké?

Korunk egyik alapvető kihívása az Észak-Dél-konfliktus, a világszegénység problémája. Jelen írás a kérdéskört – az általában megszokottól eltérően – nem erkölcsi-moralizáló felhanggal, hanem mint Európa gyakorlati fenyegetettségét vizsgálja.

I. Európa, vigyázz!

Megélhetési gondok miatt hozzávetőleg 200 millió ember kényszerül a szülőföldjét elhagyni az évszázad közepéig – mutat rá Bogárdi János, a bonni ENSZ Egyetem (UNU) „Környezeti és emberi biztonság" kutató­intézetének igazgatója. Ezek a földönfutók általában a hazájukon kívül próbálnak megélhetést és új lakóhelyet találni. A célpont többnyire Eu­rópa. Európának megközelítően ennyi gazdasági menekült betelepülési kísérletére kell számítania. A gazdasági migránsok számának rohamos növekedésében a klímaváltozás is jelentős szerepet játszik: a szárazság, az elsivatagosodás, illetve a szélsőséges esőzések, az áradások és a tengerszint-emelkedés újabb területeket tesznek megművelhetetlenné, lakhatatlanná.

Az Európának beígért, valószínűsített fenyegetettség többféleképpen értelmezhető-értékelhető. Értelmezhető komoly veszély jelzéseként, amelyre időben fel kell készülni: jó előre mind elméleti, mind gyakorlati megoldást kell találni. De értelmezhető úgy is, hogy a jelzett fenyege­tettség minőségileg nem új jelenség, és semmiféle új problémát nem jelent. Hiszen a riasztó jövő – lényegét tekintve – már régóta jelen van. Egy ötletszerűen kiragadott példa szerint Giuseppe Pisanu a belügyi tárcától az olasz parlamentben 2004-ben felhívta a figyelmet, hogy Eu­rópa kapuinál csak Líbiában kétmillió menekült gyűlt össze bebocsátást, becsempészést remélve az Európai Unió területére. Ezek szerint ebben a vonatkozásban nincs, és nem is várható semmi új a Nap alatt.

II. Mindennapi Auschwitz?

Néhány idézet a sajtóból.

„A Föld népességének a fele szegénységben él".

„Az ennivaló hiánya miatt az emberiség közel egyhatoda az életben maradásért küzd nap nap után".

„A világon egymilliárd ember éhezik, s ennek a hatalmas tömegnek a hatoda gyermek".

„300 millió gyermek éhezik a világban".

„Ötvenötmillió éhhalál évente".

„Évente 17 millió öt év alatti gyermek hal éhen".

„Napi 150 ezer ember pusztul éhen vagy éhezésre visszavezethető okok miatt, közöttük 96 ezer gyerek, döntő többségük Afrikában. Minden órában négyezer, percenként hatvanhat, másodpercenként egy ember­palánta élete vész oda, mert nincs mit ennie."

Békeidőben, a liberális (globális) kapitalizmus világrendjében minden hatodik-hetedik ember éhezik. Napi átlagban sok tízezer ember hal éhen. Ez azt jelenti, hogy másodpercenként legalább egy embertársunk élelem hiánya miatt elpusztul. (A nem-liberális kapitalizmus Auschwitzban – a hivatalos adatok szerint – öt éven keresztül átlagosan napi 2,000-2,200 jehovistát, kommunistát, homoszexuálist, oroszt, lengyelt, cigányt és fő­leg zsidót pusztított el túldolgoztatással, alultáplálással, megbetegítéssel, klinikai emberkísérletben vagy gázkamrában.)

A sajtóidézetek számaiban ugyan mutatkoznak kisebb-nagyobb elté­rések, ám a legszerényebb adatok is tetemesek. De – úgy tűnik – minket elkerülnek a fenti számok. Valamilyen különös szerencse folytán a kör­nyezetünkben nem tapasztaljuk, hogy percenként többen is éhen halná­nak. Ilyesmit – jó esetben – még évenként sem tapasztalunk. Ez az egész nem a mi ügyünk – gondolhatnánk. Semmi dolgunk a statisztikákkal.

A jelzett prognózisban azonban a jelenlegihez képest mégis némiképp új helyzetet teremthet, ha a hivatkozott százmilliók nem hajlandók – mint mai elődeik döntő többsége – csendben meghalni. Problémát jelenthet, ha nem próbálnak helyben éhen halni, hanem tízmillió számra felkere­kednek és nekiindulnak megélhetési területet keresni. De betelepítetlen szabad területek már nincsenek: azok jó ideje telítettek, foglaltak. Mi történhet ebben az esetben az éhhalál elől menekülőkkel?

Az egyik logikai lehetőség, hogy Európa befogadja a határaihoz érkező százmilliós nagyságrendű menekültet. A másik – valószínűleg reálisabb – lehetőség, hogy meggátolja Európába történő bejutásukat: fegyverrel akadályozza meg ezt az új népvándorlást, a földrész elözönlését. Ebben az esetben a helyzet – a végeredményt tekintve – ugyanaz, mintha a bennszülöttek otthon haltak volna éhen. A különbség: éhínség helyett lőtt sebektől pusztulnak el.

Ez utóbbi eljárásban az Európa számára jelzett fenyegetés valóban nem jelent új kihívást, új feladatot. Ha Európa el tud bánni egymilliárd éhezővel, kezelni tud napi néhány tízezer éhen halót, akkor a hagyomá­nyosan bevált, működő eljárással meg fogja oldani azt a problémát is, amit ennek többszöröse jelent. A feladat pusztán mennyiségi kérdés.

III. A bennszülöttek problémája a bennszülötteké

A XV. században a következőképp nézett ki a Föld benépesítése.

Afrika déli részén döntően négerek élnek. Négerföld a négereké. Né­gerföld a bennszülötteké. Négerföld lényegében eltartja a lakosságát.

Afrika északi részén (Ázsiába is átnyúlva) döntően arabok élnek. Arabföld az araboké. Arabföld a bennszülötteké. Arabföld lényegében eltartja a lakosságát.

Amerikában döntően indiánok élnek. Indiánföld az indiánoké. Indiánföld a bennszülötteké. Indiánföld lényegében eltartja a lakosságát.

Ausztráliában ősausztrálok (arandák, wonkangaruk, rembarangák, későbbi összefoglaló elnevezéssel aboriginek) élnek. Ausztrália az ős-ausztráloké. Ausztrália a bennszülötteké. Ausztrália lényegében eltartja a lakosságát.

Ázsiának különböző részein perzsák, hinduk, malájok, kínaiak, japánok stb. élnek. Területükön többé-kevésbé bennszülöttnek számítanak.

Európában döntően fehérek élnek. Európa az európaiaké. Európa a bennszülötteké. A fehérek döntően Európában bennszülöttek.

A XV. század végén a Glóbus lényegében eltartja a lakosságát.

Ebben az időben a Föld eltartotta a népességét – de csak többé-ke­vésbé. Csupán többé-kevésbé, mert akkor is voltak éhínségek. Voltak éhínségek, de a bennszülött népek így-úgy fennmaradtak. Többnyire olyan szokásokkal, hagyományokkal rendelkeztek, amelyek viszonylagos egyensúlyt teremtettek az uralt terület és a bennszülött lakosság között. Végső fokon az uralt terület eltartó képességéhez igazodott a lakosság lélekszáma. Voltak kötelező normaként érvényesülő előírások, hagyomá­nyok, amelyek egyfajta népességpolitikaként befolyásolták a születések számát. Voltak szokások, amelyek nevében magától értetődő módon megölték a közösség fölöslegessé vált (illetve fölöslegesnek minősí­tett) tagjait. Olykor igen kegyetlen hagyományok, szokások uralkodtak, amelyek feladata azt biztosítani, hogy ne bomoljon meg a terület eltartó képessége és lélekszáma közötti összhang. Az összhang biztosításáról maga a bennszülött közösség önszabályozó rendje gondoskodott.

Többnyire nem bomlott meg az említett összhang, de ez időnként mégis bekövetkezett. Ilyenkor a helyi közösség szabad (még nem benépesült) területekre való kirajzással, kitelepüléssel reagált, vagy területszerző háborúba kezdett. Négerföld, arabföld, indiánföld stb. lakói – az említett békés, illetve véres eszközök alkalmazásával – lényegében megakadályozták az egyensúlyvesztést, elkerülték az egyensúlyhiányt, elejét vették az egyensúlytalanság problémájának. Négerföld problémája a négereké. Arabföld problémája az araboké. Indiánföld problémája az indiánoké. Stb.

A bennszülöttek problémája a bennszülötteké.

IV. A gyarmatosítás, mint az önfenntartó rendszer felszámolása

A XV. század végétől megkezdődött, illetve felgyorsult a Föld felfedezése, az európaiak számára addig ismeretlen vagy kevéssé ismert területek elérése, megismerése, tudati birtokbavétele. A tudati birtokbavételt foko­zatosan katonai-politikai birtokbavétel követte. A XIX-XX. századig tartó politikai gyarmatosítás alapvetően átalakította a Föld képét.

A XV. században a Föld nagyobb területein lényegében európai (ke­resztény), indián, arab, néger, türk, finnugor, perzsa, hindu, mongol, kínai, japán, maláj, ősausztrál népek éltek. (A felsorolás korántsem teljes, és az osztályozás sem egységes szempontú, de többé-kevésbé lefedi a Föld lakott területét.) Az európai népek többségének társadalmát a fel­bomlásnak indult feudalizmus jellemzi, erősödő kereskedői, árutermelői tevékenységgel, pénzgazdasági elemekkel, polgárosodással. A többi jelentős nép megélhetése alapvetően a birtokolt földterülethez (mező­gazdaság, vadászat, halászat) kötődik. Ezek az önmagukra utalt népek a létfenntartásukat, közösségük megújulását, újratermelését saját erejükre, tevékenységükre támaszkodva biztosítják. Erre lehetőségük van, de erre rá is kényszerülnek. Lényegében társadalmi önellátással gondoskodnak a fennmaradásukról.

A földrajzi felfedezések nyomán egyes európai országok egyre széle­sedő és erősödő érintkezésbe kerülnek Európán kívüli népekkel. Ez az érintkezés nem azonos erejű felek közötti érintkezés, és – az eltérő civilizá­ciós szint, katonai erő stb. következtében – hierarchikus formát ölt: tipikus alakja a gyarmatosítás. A gyarmati (hódító és meghódított, anyaország és gyarmat közötti) kapcsolatok csökkentik az önmagukra utalt, önmagukra hagyatkozó népeknek a számát. Csökken az önmagukra hagyatkozó népek száma, mert egyre kevésbé van módjuk önmagukra hagyatkozni. A gyarmatosítás nem teszi lehetővé az önmagukra hagyatkozást: a benn­szülöttek önállóságának csökkenését, illetve megszűnését eredményezi.

A gyarmati kapcsolatok következtében a XIX-XX. századra a Föld poli­tikai térképe alapvetően átrendeződik. Indiánföldet keresztény országok (spanyol, portugál, holland, angol, francia) foglalják el. Arabföld brit, fran­cia, spanyol, olasz befolyás alá kerül. Négerföldön portugálok, hollandok, britek, franciák, spanyolok, belgák, németek, olaszok osztoznak. Stb.

Amerikában döntően nem indiánok élnek. Indiánföld nem az indiánoké. Indiánföld már nem a bennszülötteké.

Ausztráliában döntően nem ősausztrálok élnek. Ausztrália nem az ősausztráloké. Ausztrália már nem a bennszülötteké.

Afrika déli részén döntően négerek élnek. De négerföld nem a nége­reké. Négerföld már nem a bennszülötteké. (És négerföld már nem tartja el a lakosságát.)

Afrika északi részén (Ázsiába is átnyúlva) döntően arabok élnek. De arabföld nem az araboké. Arabföld már nem a bennszülötteké. (És arab­föld már nem tartja el a lakosságát.)

V. A gyarmatosítás, mint gazdasági befektetés

Az európai országok hódító törekvése elsődlegesen nem a bennszülöttek leigázására irányult. Ez csak megkerülhetetlen eszköz volt a tényleges cél, a vagyonszerzés, a gazdagodás megvalósításához. A gyarmatosítás végső soron az anyaországok gazdagodását szolgálta. A gyarmatokon összegyűjtött nemesfémek, kincsek döntő szerepet játszottak az európai kapitalizmus megalapozásában („eredeti tőkefelhalmozás"). A gyarmato­kon talált nyersanyagok döntő szerepet játszottak az európai kapitalizmus prosperálásában. A gyarmatok által biztosított olcsó munkaerő döntő szerepet játszott az európai kapitalizmus térhódításában.

A hódítás első, extenzív korszakának kifulladásával, a benne rejlő gaz­dasági lehetőségek kimerülésével megkezdődött az áttérés az intenzív korszakra. Ebben a hullámban (kiváltképp Rooseveltnek Churchill feletti diplomáciai győzelme nyomán) a katonai-politikai gyarmatosítást mindin­kább felváltotta az olcsóbban és hatásosabban üzemeltethető gazdasági gyarmatosítás. Ezzel további európai és Európán kívüli országok, népek, nemzetgazdaságok is a gyarmatosítás haszonélvezőivé váltak.

Az európai anyaországok a gyarmatok kínálta lehetőségek kiaknázásá­ból a történelem során jelentősen gazdagodtak, és ma is gazdagodnak. A gyarmatosítás (a politikai és gazdasági gyarmatosítás) mind ez ideig jó gazdasági befektetésnek bizonyult. E befektetés rövid- és középtávú előnyeiből azonban egy nem kalkulált következmény is származik: a bennszülött népek önfenntartó képességének – európaiak által történt – felszámolásával a bennszülöttek jelentős része megélhetési lehetőség nélkül maradt. Mivel a gyarmatosítás nemcsak a hagyományos önellátó termelést (termelési módot) számolta fel, hanem – az ennek részét képező – helyi „népesedéspolitikát" is, a megélhetési lehetőség nélkül maradtak száma rohamosan nő. És ez a fejlemény – mint az afrikai menekültekkel való riogatások is sugallják – egyre inkább visszahat Európára. Hosszabb távon a kör bezárul: ami eleve összetartozik, az összetartozóként is jelenik meg. A nem kalkulált következmény átér­telmezi a gyarmatosítás egész jelenségét. Megmutatja, hogy területek meghódítása nemcsak gazdasági befektetés, gazdagodás volt, hanem egyúttal mintegy „adósság a jövőre", a jövő elzálogosítása, „hitelfelvétel" az eljövendő nemzedékek rovására. Az anyaországok nemcsak a gyar­mati népek önállóságát számolták fel, hanem – hosszabb távon – önma­gukat is függő helyzetbe hozták. Nevezetesen: kiszolgáltatták magukat a nem tervezett következménynek, vagyis annak, hogy a bennszülöttek ilyen-olyan (kétségbeesett, illetve számonkérő) módon előbb-utóbb ko­pogtatni fognak. A gyarmatosítással az anyaországok is elvesztették az önállóságot, amennyiben egy nem várt és nem ismert problémahalmazt szabadítottak magukra.

A gyarmatokból való gazdagodás nem tervezett mellékhatása: a károsultak jelentkezése. Erre a fenyegető fejleményre maguk az anya­országok is felfigyelnek és reagálnak. Némely bennszülött csoportnak anyaországi állampolgárságot adnak – mintegy jelképesen elismerve együvé tartozásukat. Némely bennszülött csoportot (úgymond huma­nitárius megfontolásból) adományban részesítenek – csökkentendő a konfliktussal fenyegető feszültségeket.

Az említetteknél nagyobb súlyú reagálásként is értelmezhető az Euró­pai Unió létrehozása, illetve az Európai Unió bővítése. Az Európai Unió a gyarmatok kiaknázásának javaiból olyan országoknak is juttat (morzsá­kat), amelyek nem vettek részt a gyarmati hódításokban. A gyarmatosí­tásból való gazdagodás „szétterítése" formailag anyaországi státuszba emeli ezeket az országokat. A gyarmatosítás előnyeinek (pozitív öröksé­gének) megosztása rejtett, burkolt következménnyel jár: a gyarmatosítás negatív örökségének (a károsultak számonkérő megnyilatkozásainak, kárpótlási igényeinek) szétterítésével, megosztásával. Az Európai Uniós taggá válás újabb országokat tesz a károsultak célpontjává, emel be a bennszülöttek adósai közé.

Nem logikátlan, ha az európai anyaországok – kihasználva erőfölé­nyüket – a (politikai és gazdasági) gyarmatokból is megpróbáltak-megpróbálnak gazdagodni.

Nem logikátlan, ha a gyarmati eredetű vagyon egy részéből az anya­ország tulajdonnélküli állampolgárainak (bérmunkások, nincstelenek) is juttatnak – így korrumpálva őket. Ez a részesítés-részesedés döntő szerepet játszik a hazai feszültségek (a tulajdonosok és tulajdonnélküliek közötti konfliktusok, összeütközések) oldásában.

Teljesen logikátlan-e, ha némely bennszülöttek az európaiakat okolják, teszik felelőssé nehézségeik fennállásáért, és rajtuk kérnék számon ezek orvoslását?

Teljesen logikátlan-e, ha némely bennszülöttek – elveszítve életben maradásuk, megélhetésük helyi gyökereit – bebocsátást várnak Euró­pába, és – ösztönösen vagy tudatosan – elvárnák a létfenntartásukról való gondoskodást?

Teljesen logikátlan-e – bár a polgári jogrend szerint jogszerűtlen -, ha némely bennszülöttek azt a gazdagságot, amelynek kialakulásához őseik léte (és nem-léte, elpusztítása) is hozzájárult, a sajátjukénak is tekintik, és – különböző formákban – visszaigénylik a részüket?

VI. Eurafrika

A XIX. század végére lényegében megtörtént Afrika elfoglalása. Brit, francia, spanyol, portugál, német, olasz, holland, belga gyarmatosítók szerezték meg a hatalmat – a később megszállt Abesszínia és a forma­ilag független, gyakorlatilag az Egyesült Államok afrikai hídfőállásaként (befolyási övezeteként) működő Libéria kivételével – egész Afrika fölött. A kontinens újrafelosztása is elkezdődött az angol-búr háborúval, terü­letcserével (Zanzibár Helgolandért), majd az I. világháborúval. A továb­biakban előtérbe került a gazdasági gyarmatosítás.

A gyarmatosítás folyamata több rövid- és hosszú távú következménnyel járt az afrikai népek számára.

Rövidebb távú következmény a védekező bennszülöttek jelentős részének megölése, kiirtása. Rövidebb távú következmény egyes benn­szülöttek rabszolgaként dolgoztatása, illetve piacgazdasági hasznosí­tása. (Vö. a XVII. század elejétől virágzó brit rabszolga-kereskedelem Észak-Amerikába. Száz évvel később pedig szerződésben rögzítik a spanyol gyarmatokkal folytatott rabszolga-kereskedelem monopóliumát). Hosszabb távon is érvényesülő hatás a bennszülöttek gazdasági, kultu­rális és nyelvi önállóságának a felszámolása. Ez a korábbi önfenntartási gyakorlat és népesedésszabályozási (a közösség létszámát az önellátás által megszabott keretek között tartó) rendszer megszűnéséhez vezet. Következmény: relatív, majd abszolút túlnépesedés, vagyis az adott te­rület eltartó képessége és lélekszáma közötti egyensúly szétfoszlása.

Az európai anyaországok mai gazdagsága a gyarmatok – kényszerű – hozzájárulásával alakult ki. A mai Európa nem létezik gyarmatosítás nélkül. Afrika nélkül nincs mai Európa.

A bennszülöttek mai szegénysége és túlnépesedése az európai anya­országok nélkül nem alakult volna ki. Afrika mai állapota Európa arcképe: az európaiak tevékenységének lenyomata. A mai Afrika valójában Európa másik arca.

Vajon Afrika gyarmatosítása, az afrikai népek önállóságának megszün­tetése nem egyenértékű-e Afrika bekebelezésével, vagyis Afrika népeinek Európához csatolásával? Az anyaországok a gazdaságukba integrálták Afrika javait (nemesfémek, nyersanyag, munkaerő, rabszolga). Ezt az afrikai népek gazdaságának (az egyik szóhasználat szerint: az afrikai termelési módnak), gazdasági önállóságának, önfenntartó képességének felszámolásával érték el.

Amikor Európa a – katonai-politikai, majd erre épülő gazdasági – gyarmatosítással Afrikát az anyaországi tőke tartozékává, tartományává tette, akkor – objektíve – saját szerves részévé változtatta: beemelte, beolvasztotta az anyaországok rendszerébe. így a rendszer bipolárissá vált: az anyaországi és a gyarmati pólus, a „kizsákmányoló nemzetek" (Marx-Engels) és a kizsákmányoltak közötti aszimmetria jellemzi. A tőke anyaországa és külső vadászterülete közötti sajátos szimbiózisként működik.

A gyarmatosítás egyesítette Afrikát Európával. Kimondatlanul (ponto­sabban: minden elhallgatás ellenére) is valamiféle Eurafrikát hozott létre. Az afrikai népeket integrálta az anyaországok kiterjesztett és tovább ter­jeszkedő „Európai Uniójába". A gyarmatosítás a történelem során Európa és Afrika népeit (mint őseurópaiakat és mint afroeurópaiakat) egyaránt eurafrikai bennszülöttekké tette. Közös hazánk: Eurafrika.

Az európai életszínvonal és az afrikai életszínvonal – végső elem­zésben – egy tőről fakad, ezért együtt értelmezendő. A kettő egymástól elválaszthatatlan. Az európai életszínvonal igenlése, elfogadása egyúttal az afrikai életszínvonal elfogadása, jóváhagyása, igazolása. (Az afrikai életszínvonal elvetéséből, elutasításából az európai életszínvonal bírála­ta, elutasítása következik – logikailag azonos vele.) Eurafrika GDP-je az uniós országok és a volt gyarmatok egy főre jutó jövedelemátlaga.

VII. A gyarmatosítás, mint gyámságba vétel: a bennszülöttek problémája az európaiaké (is)

Valamely egyén megfosztása megélhetésének feltételeitől (ezek megvo­nása tőle) egyenlő értékű az illető meggyilkolásával. (Az éhhalál elvonási tünet: a tápláléktól való megfosztás tünete.) Valamely nép (csoport) megfosztása megélhetésének feltételeitől, azaz életképtelenné tétele nem egyenlő értékű-e az illető nép (csoport) kiirtásával?

Az anyaországok nem irtották ki teljesen a legyőzött bennszülötteket (még Észak-Amerikában és Ausztráliában sem tették ezt, legfeljebb a britek az őslakosokat Tasmániában és a németek a hererókat Kame­runban), de – a hivatkozások szerint – jelenleg is naponta több tízezer áldozatuk pusztul éhen. Minden nap emberek tömegei halnak meg az európai gyarmatosítás haszonélvezői, örökösei miatt.

Vajon nem az-e a helyzet, hogy az anyaországok a gyarmataikat – a hagyományos, helyi termelési mód felszámolásával, a megélhetési feltételek megszüntetésével – objektíve a saját gyámságuk alá helyez­ték? Hogy magukat – objektív státuszukat tekintve – gondnokokká, a gyarmatosítottakat gondnokoltakká változtatták? „A gyámok jóságosan magukra vették a rajtuk való felügyeletet" – fogalmazta meg annak idején Immanuel Kant, más összefüggésben, a gyámi, gondnoki szerep lényegét.

A gyarmatosító európai népek a bennszülötteknek – mivel önálló életle­hetőségeiket kontinensnyi méretekben megszüntették – kimondatlanul is gyámjai vagy gyilkosai. Harmadik magyarázat, értelmezési lehetőség – a jelenlegi helyzetben – nincs.

Az önerőből életképtelenek gyámságba vétele, gondnokság alá he­lyezése a róluk való gondoskodás feladatát jelenti. A volt gyarmatokon tapasztalható tömeges éhhalál arra utal, hogy nem történik meg ennek a gondnoki teendőnek az elvégzése. A tömeges éhhalál a feladat ellá­tatlanságának passzív tünete. A feladat ellátatlanságának aktív tünete: létfenntartási feltételektől megfosztottak megjelenése Európa kapuinál.

A passzív tünet jelentkezését lehet figyelmen kívül hagyni. Lehet róla tudatosan vagy öntudatlanul elterelni a figyelmet. Lehet „Mentsük meg az orangutánokat" kampányt szervezni a „Mentsük meg a bennszülötteket" vagy – divatosabban öltöztetve – a „Mentsük meg a bennszülött gyereke­ket" program helyett. Lehet állatvédő mozgalmat szervezni embervédő helyett. Lehet állatkínzást büntető törvényeket hozni. Stb. Vagy nem tudomást venni az egészről, és egyszerűen csak derűs fogyasztással, szórakozással kitölteni a szabad időnket. Lehet következetesen másra gondolni, másról beszélni! (Igazságtalan lenne azonban a probléma iránti teljes érzéketlenségről beszélni, hiszen próbálkozunk a megelőző csapással: óvszert reklámozó filmeket gyártunk az afrikaiaknak. Felsejlik Afrika jövője, amelyben a „Tégy az éhezés ellen" mozgalom – a problé­mát komplexen kezelendő – óvszert osztogat.)

Az aktív tünet megjelenését (földönfutók tömeges menekülési próbál­kozását Európába) azonban nehezebben lehet figyelmen kívül hagyni. Az a fenyegetés, amit Európa elözönlésének prognosztizált kísérlete jelent, gyakorlati kihívás. Olyan – egyre kínosabban – felmerülő gyakorlati kérdés, amire csak konkrét válasz adható. De van-e ilyen konkrét válasz? Található-e reális megoldás?

Kézenfekvő válaszkísérlet lenne a következőképpen gondolkodni. Őse­ink – sajnálatos módon antihumánus eszközöket is alkalmazva – ezt-azt elvettek a bennszülött népektől. Tekintsük úgy, hogy hiteleket vettek föl tőlük: gyarmati adósságot csináltak. Hajlandók vagyunk ezeket a „hite­leket" kamatostul visszafizetni – esetleg még a megölt bennszülöttekért is kollektív kárpótlást adni? Ezzel megszabadulunk a volt gyarmatokkal szembeni kötelezettségünktől. Kvittek vagyunk. Megszűnik gyámi-gond-noki szerepünk: a továbbiakban oldják meg nélkülünk a problémáinkat.

Kérdés azonban, hogy az adósság visszafizetésének, a károsultak kárpótlásának ez a jól hangzó logikája eredményezhet-e tényleges megoldást. Elejét veheti-e a további menekültáradatnak? Nyilvánvalóan nem. Már azért sem lehet megoldás, mert a ma „kárpótlandók" létszá­mához képest az eredeti „károsultak" lélekszáma elenyészően csekély. A gyarmatosítás óta bekövetkezett túlnépesedés következményei – ered­ményes megoldás reményében – nem háríthatók át a bennszülöttekre. Egy ilyen értelmezési kísérlettel nem lehet megszüntetni az Európát fenyegető tüneteket. Következtetés: Ahogy a karitatív segélyezés, úgy az „adósság-visszafizetés", a számszerű „kárpótlás" sem jelent megoldást. így nem lehetséges a gyámi feladat történelmi örökségétől megszabadul­ni. Az okozott kár, ezért a tényleges adósság ennél lényegesen nagyobb. Pontosabban: egészen más természetű.

Mit feltételez – komolyan véve – a gyámi feladat ellátása? Mit jelentenek-jelentenének a gondnoki teendők? Legszerényebb megközelítésben is a gyámolításra szorulók, gyámság alá kerültek, gondnokoltak életben tartását. Vagyis annyi segély (élelem, gyógyszer stb.) eljuttatását minden rászorulónak, amennyi legalább a biológiai vegetálását biztosítani tudja. Ám – nagy valószínűséggel – megoldhatatlan feladat arról gondoskodni, hogy az egyre növekvő népesség valamennyi rászoruló tagjához az idők végezetéig minden szükséges segély célba jusson.

Megoldási alternatívaként jöhet szóba a bennszülött népek megélhetési feltételek nélkül maradt csoportjainak az anyaországokba (illetve a kibő­vített anyaországokba: az Európai Unió országaiba) történő befogadása. (Befogadtuk a nyersanyagot, rabszolgamunkát, profitot stb. Lehetséges, hogy a létfenntartási eszközök nélkül maradt afroeurópai polgártársaink befogadása még hátra van?) Logikusnak tűnő javaslat. Amit főztünk, azt együk is meg! Ha akkor jó volt, szeressük a gyümölcsét is! Sajnos, cse­kély a valószínűsége annak, hogy ezek a jelenleg is munkanélküliségtől gyötört országok hosszú távon gondoskodni tudnának több százmillió frissen betelepült foglalkoztatásáról vagy akár csak a puszta eltartásá­ról. A gyámi-gondnoki teendők ellátása ebben a változatban is alapvető nehézségekbe ütközik.

Erkölcsileg elképzelhető (bár nem szívesen elképzelt) az alábbi érvelés is. A gyarmatosítás következménye, öröksége kettős: az anyaországok gazdagsága és a gyarmatok szegénysége. Évszázadokon keresztül az anyaországok az örökség egyik, a gyarmatok a másik oldalában dúskáltak, tobzódtak. Most fordítsuk meg a dúskálás irányát néhány évszázadra! Hajtsunk végre lakosságcserét: az éhező bennszülöttek települjenek át Európába, és helyükre anyaországiak költözzenek Af­rikába. így némiképp csökkenthető a hódítók és meghódítottak között fennálló történelmi aránytalanság. Ha egy ilyen ötlet Európában nem is számíthat különösebben nagy sikerre, nem teljesen kizárt, hogy némely szélsőséges bennszülött (illetve az ő álláspontjukra helyezkedő európai) megpróbálja terrorista eszközökkel népszerűsíteni. Sőt, az sem kizárható – különösen az európai és a gyarmati népek szaporodási tempójának különbségét is figyelembe véve -, hogy előbb-utóbb valamilyen illetékes nemzetközi szervezetben lefolytatott szavazáson demokratikus többséget szerez.

Lehet, hogy az Európai Unió polgáraiként mi is részesedünk a gyám szerepkörének történelmi örökségéből? Lehet, hogy az afrikaiak éhhalálát végső fokon tömeggyilkosságban, népirtásban társtettesként való részvételünk eredményeként is kell értelmezni? Vagy ha mi nem is szí­vesen gondolunk ilyesmire, biztonságban lehetünk-e afelől, hogy egyes afrikaiak sem fognak hajlani ilyen értelmezésre? (Annál kevésbé, mert különböző ENSZ dokumentumok sem a mi pozícióinkat erősítik. Például az egyik direktíva szerint egy nép semmilyen körülmények között nem fosztható meg a létfenntartás eszközeitől. Vagy egy 1948-as határozat népirtásként határozza meg valamely nemzeti vagy etnikai csoport élet­körülményeinek ellehetetlenítését.)

A hivatkozott prognózis szerint Európa a következő évtizedekben az önfenntartási lehetőség nélkül maradt gyarmati népek tömeges mene­külési útirányává válik. Bizonyosak lehetünk-e afelől, hogy Európa nem válik egyúttal az önfenntartási lehetőség nélkül maradt gyarmati népek elégedetlenségének célpontjává? Biztonságban érezhetjük-e magunkat attól, hogy ezen népek egyes csoportjai nem fognak fellázadni a jelenlegi helyzet ellen?

Bennszülött körökben meghonosodott nézet szerint a fehérek, az európaiak jelenléte idézte elő az ő nyomorukat, kiszolgáltatottságu­kat. A reménytelen helyzetet – úgymond – meg kell bosszulni rajtuk. Európai (és nem európai) országok terrorista fenyegetettsége nem kis mértékben ösztönös – „géprombolás" szintű – adósságbehajtási figyel­meztetésként is felfogható. Vagyis – végső fokon – ez is a gyarmatokból (politikai és gazdasági gyarmatokból) való gazdagodás nem tervezett mellékhatása.

A gyarmatosítás – különböző formái – miatt keletkezett feszültség, illetve konfliktus feltehetőleg mindaddig fennmarad (és nem logikátlan, ha a lázadás legváratlanabb változataiban felszínre is tör), amíg kiváltó okai fennállnak. A gyarmati éhínség tartósításával a gondnok mintegy felhatalmazást ad a lázadásra (benne a terrorista lázadásra). E lázadás végső mozgatója, előidézője maga a gondnoki szerephez jutott Európa. Miként lehetne elejét venni annak, hogy túl sok afrikainak eszébe jusson saját helyzetét számonkérni az örökösökön?

VIII. Mit tehetünk, mi eurafrikaiak?

Nagyon úgy tűnik, hogy a gyámi szerepkört, a gyámkodás történelmi feladatát nem könnyű ellátni, de tőle megszabadulni sem igen lehet. Márpedig a kulcskérdés a gyámi státuszhoz való viszony körül forog. Lehet törekedni a gyámi szerep ellátására, lerázására (hárítására, meg­kerülésére), illetve megszüntetésére.

Az imént vázoltakban megmutatkozik, hogy a megélhetési lehetőség nélkül maradt bennszülötteknek sem helyben történő segélyezése, sem európai befogadásukkal járó segélyezése (bármily humánus szándékú eljárások is egyébként) nem vezet tartós megoldáshoz. A gyámi szerep felelős ellátása – akár rövid, akár hosszú távon – aligha megoldható feladat.

Jelenleg túlnyomóan a gyámsági feladatok alól történő kibújás zajlik. Ennek következménye kettős. Egyrészt megmutatkozik a tömeges éh-halálban. Másrészt megmutatkozik az éhhalál elől való, tendenciájában tömeges, Európába menekülési kísérletben.

A végső következtetésig lecsupaszított logikai alternatíva: az élet­képtelennek bizonyuló bennszülöttek teljes kártalanítása – vagy teljes megsemmisítése. (Egy klasszikus példa szerint az ügyvéd úgy is túljuthat a feladatán, hogy agyoncsapja a védencét.) A feladat teljes megoldása nélkül Európa nincs védve afrikaiak szeszélyesen hullámzó támadásaitól. Nem jut biztonságba a bennszülöttek kiszámíthatatlan követeléseivel szemben.

A gyámi feladattól megszabadulni, e szerepkörből véglegesen (azaz negatív következmények nélkül) kilépni – elvileg – akkor lehet, ha sikerül­ne az okozott kárt kompenzálni, a felhalmozott adósságot kiváltani. Ez az adósság azonban nem valamilyen számszerűsíthető összeg. Az okozott kár – sok egyébtől eltekintve – a bennszülött lakosság önfenntartó, önel­látó gyakorlatának a felszámolása. Ezért az okozott kár kompenzálása az eredeti állapot helyreállítása, vagyis az önfenntartás feltételeinek a megteremtése lenne az egész lakosság számára. (Tehát nem egyszerű kárpótlás, hanem a károkozás teljes jóvátétele.)

Az önellátó gazdasági rendszer visszaállítását önmagában sem le­hetne csekély feladatnak tekinteni. Azonban valószínűsíthető, hogy a gyarmati évszázadok alatt bekövetkezett túlnépesedés miatt az eredeti földterület már semmiképpen nem tudná eltartani a megsokszorozódott lakosságot. (És akkor a gazdálkodásra alkalmas földterület – környezet­rombolás miatti – zsugorodásáról még nem is esett szó.) A földterület és a mára felduzzadt népesség egyensúlya végleg megbomlott.

Mit lehet tenni ebben a helyzetben? Lehet-e egyáltalán bármi konstruk­tívat cselekedni? A kialakult helyzetre valószínűleg nincs átfogó humánus (tehát az önfenntartásra képtelenek kiirtását nem vállaló) megoldás. Amire a humánus alternatíván belül törekedni lehet: az elvándorlás kiváltó okainak enyhítése. Az okok két módon enyhíthetők. Egyrészt, minél több bennszülött számára olyan feltételek teremtésével, hogy rendelkezzen az önfenntartás (kollektív önfenntartás) képességével: helyben meg tudja termelni életben maradásának eszközeit. (Megjegyzendő: ez számos eu­rópai bennszülött számára is óriási vívmány lenne!) Másrészt, minél több olyan bennszülött számára, aki kimarad az előbbiből, Európában (illetve a világ más részein) létfenntartást biztosító tevékenység nyújtásával.

Így talán csökkenteni lehetne azt a kockázatot, amit bennszülött cso­portok – akár racionálisnak, akár irracionálisnak minősített – kiszámítha­tatlan számonkérő akciói jelentenek.

A gázai háború, az izraeli társadalom és a közel-keleti fejlemények

Az Izraelben élő szerző átfogó történeti esszéjében a konfliktus okait és várható következményeit „belülről", mégis elfogulatlan tárgyilagossággal: az izraeli társadalom és annak politikai elitje körében végbement jobboldali fordulat nemzetközi és belpolitikai környezetébe ágyazva mutatja be.

Az izraeli hadsereg és a palesztin Hamasz osztagai között a Gázai-övezetben 2008. november 29-én kitört, majd (hivatalosan) 2009. január 18-án lezárult fegyveres összecsapás eseményei a háború bő másfél hónapja alatt nem csak a tömegmédiában szorították hátrébb az egyidejűleg kibontakozó globális pénzügyi-gazdasági válság híreit, de megkerülhetetlen és sokszor szenvedélyes állásfoglalásra késztették a világ – különösen pedig Európa országainak – politikailag aktív (bal- és jobboldali) közvéleményét is. Annak okai, hogy a közel-keleti s különö­sen a szentföldi válság – amelynek legutolsó fejezete a gázai háború volt – ennyire középponti helyre juthatott mind a nemzetközi, mind az egyes országokon belüli eszmei-politikai vitákban, aligha vezethetők le maradéktalanul abból, ami tényszerűen a tágabb vagy szűkebb térség­ben történt/történik. A közel-keleti s benne az izraeli-palesztin viszály euro-amerikai percepciójában a világrendszer egészének jövőjéről al­kotott ítéletek, hitek és réges-régi, ám változatlanul virulens balítéletek, balhitek sűrűsödnek. Az alábbi összeállítás szerzői – egyfajta virtuális „kiskonferencia" előadói – között is jól érzékelhető különbségek mutatkoz­nak a konfliktus mérvadó politikai, nemzetközi jogi, társadalomlélektani, morális stb. tanulságairól. A gázai válság kapcsán (is) terítékre kerülő, heves vitákat kiváltó, kiváltképpen érzékeny kérdést, a politikai iszlám/iszlamizmus megítélését következő lapszámunkban önálló tematikus blokk keretében elemezzük. (szerk.)

 

1154_Gaza_fekvo.png

 

 

2008. november 21-e és 2009. január 18-a között zajlott le a Gázai-öve­zetben az 1989-1991-től datálható (posztkommunistának is nevezett) korszak egyik legvéresebb fegyveres konfliktusa. Az összecsapás nem csupán a rövid idő alatt elesett áldozatok nagy számával (kivált a Gázai-övezetben élő palesztin-arabok részéről) jellemezhető, hanem ama hatás révén is, amelyet a közel-keleti fejleményekre gyakorolt. Annak ellenére, hogy e fegyveres konfliktus nemzetközi nyomásra1 félbeszakadt, az összecsapás összetevőinek elemzése lehetővé teszi számunkra, hogy szétszálazzuk mindazokat a tényezőket, amelyek rányomják bélyegüket a földgolyó eme viszontagságos régiójának helyzetére.

A gázai háború legfontosabb oldala kétségkívül az a negatív hatás, amelyet az arab-izraeli konfliktust lezáró igazságos béke perspektívájára kifejtett. Egyfelől a Gázai-övezetből indított provokatív, és palesztin rész­ről gyengén ellenőrzött támadássorozat némely izraeli város és település ellen kedvező terepet teremtett az izraeliek körében egy valódi „jobboldali fordulat" számára (ld. alább a „Jobboldali fordulat Izraelben" c. fejezetet). Másfelől nehéz lenne a Gázai-övezet ellen intézett izraeli fegyveres támadás bármiféle pozitív eredményét felmutatni; épp ellenkezőleg: a palesztin emberveszteségek és a gázai városokban bekövetkezett je­lentős anyagi pusztítás csak még tovább fogja növelni a szélsőségesek befolyását a palesztinok körében.

Következésképpen, a gázai háború tovább fogja késleltetni egy élet­képes és nemzetközileg elismert palesztin állam megteremtését, vagyis ama eszme megvalósítását, amely az amerikai Annapolisban 2007-ben megkötött szerződés alapjául szolgált, s amely napjainkban is teljes mértékben őrzi érvényét.

1. A konfliktus izraeli szemmel

Az Izrael Államban honos uralkodó felfogás szerint (amelyet számos, Izraelen kívül élő zsidó körökben is osztanak) ez az esemény csupán a palesztinai Hamasz szervezet szélsőséges elemei által provokált fegy­veres összecsapás volt. Közelebbről: e szervezet, miután 2006 január­jában a palesztin lakosság szavazatainak kb. 54%-át megszerezte, 2007 nyarán megkaparintotta a hatalmat a Gázai-övezetben. Konkrétabban, izraeli olvasatban: a Gázai-övezetben indított izraeli támadás kiváltó oka a dél-izraeli városokra és falvakra mintegy nyolc éven át zúdított (főként Kasszam típusú) rakétalövedékek volnának. A Hamasz, állítják izraeli körökben, csupán úgy volt/lehetett képes e támadásokat végrehajtani (és újabb, nagyobb horderejűeket előkészíteni), hogy módszeresen, tengeri úton, de főleg a Philadelphiának keresztelt, Gázát Egyiptomtól elválasztó határszakaszon fúrt alagutakon át tekintélyes mennyiségű fegyvert (köztük különféle típusú rakétákat), csempészett be az övezetbe, amelyeket különben az iráni hatóságok szállítottak. Ily módon, hangoz­tatja az izraeli fél, a Hamasz a Gázai-övezetet de facto az „ajatollahok rezsimjének" előretolt helyőrségévé változtatta a Közel-Keleten – Izrael Állam tőszomszédságában.

Az Izraelt Irán felől „létében fenyegető", lényegében rögeszmés jellegű2 prekoncepció szellemében izraeli politikai és katonai körök fölvetették a Hamasz akciói fokozódásának lehetőségét, amelyek hatása az ország többi részére is kiterjedne, beleértve Tel-Aviv városát is. E felfogás vé­delmében azokat a palesztin rakétatámadásokat hozták szóba, amelyek ugyan a múltban csupán Szderot városra és környékére korlátozódtak, ám az izraeli hadsereg támadásának napjaiban Askelonra, Beersevára és Asdotra is kiterjedtek, illetve elérték Kiriat Gat és Kiriat Malahi városok határát.

Tagadhatatlan, hogy az izraeli körök jó néhány érvét jogosnak tarthatjuk. Ahhoz sem férhet kétség, hogy a palesztin rakétatámadások […] valóban traumatikus hatással jártak jelentős számú izraeli lakosra nézve […] Azt a tényt sem lehet nem létezőnek tekinteni, miszerint a Hamasz vezetése tekintélyes részének kétértelmű, néha egyenesen káros magatartása ténylegesen megakadályozta Egyiptom építő szándékú javaslatait; e ja­vaslatok a (Jordántól nyugatra lévő területeket birtokló) palesztin Fatah és (a Gázai-övezetet hatalmában tartó) Hamasz kibékülését célozták volna, ily módon gátolván meg az Izrael ellen folyó háború kiterjesztését is.

Ám a Gázai-övezetben kitört konfliktusban eme helytálló, az izraeli ve­zető körök nézeteit alátámasztó érvek mellett léteztek (s részben tovább­ra is léteznek) olyan megfontolások is, amelyeket az izraeli propaganda vagy teljesen mellőzött, vagy jelentőségüket jóval csekélyebbnek állította be, bagatellizálta, s amelyeket szemügyre kell vennünk.

2. Arról, ami izraeli szemszögből nem látszik

a) Izrael kétségbevonhatatlan katonai fölénye

A Közel-Kelet eseményeinek valamennyi megfigyelője (az izraelieket is beleértve) kommentárjaiban elismeri az izraeli haderő elsöprő fölényét az egész arab- és muzulmán világgal szemben, hogy ne is említsük a palesztin (beleértve a Gázai-övezetben lévő) erőkkel szembeni nyo­masztó túlsúlyát. Ebben az összefüggésben nem lehet számításon kívül hagyni azt a tényt, hogy a Gázai-övezetben lezajlott összecsapásban egy határozottan egyenlőtlen küzdelemmel volt dolgunk: fejlett haditechniká­val felszerelt csapatok harcoltak sokkal gyöngébb, modern fegyvereket nélkülöző palesztin egységekkel. Maga a hadszíntér egyébként rendkívül sűrűn lakott […], nem rendelkezik fegyveres ellenállásra alkalmas termé­szeti adottságokkal, előnyös terepviszonyokkal (hegyek, erdőségek), ennél fogva elkerülhetetlen volt, hogy minden ottani ellenállás a városi gerilla harcmodort alkalmazza, vagyis az emberektől túlzsúfolt épületeket használja. Hiszen nyilvánvaló, amennyiben a Hamasz adott domborzati feltételek mellett nyílt mezőn bocsátkozik harcba, haderejét gyors pusz­tulásnak, megsemmisítő csapásnak teszi ki.

Ennek alapján legalábbis vitatható az izraeli propaganda érve, mi­szerint a Hamasz, a sűrűn lakott területen bocsátkozván harcba, a civil lakosságot „pajzs gyanánt" használta volna, figyelmen kívül hagyva, hogy ilyen körülmények között rengeteg ember pusztul el.

Ám a Hamasz-egységekkel szembeni nyilvánvaló izraeli katonai fö­lény arra sarkall bennünket, hogy más következtetéseket is levonjunk. Mekkora meggyőző erővel bírhatnak ilyen körülmények között azok a hírmagyarázatok, amelyek az Irán által állítólag „létében fenyegetett" Izraelt hasonlítja össze azzal a veszéllyel, amelyet 1938-1939-ben a hit­leri Németország jelentett a civilizált világ számára.3 Vajon van-e komoly összehasonlítási alap a jelentős katonai hagyományokkal rendelkező Németország, amely (legalábbis az atomfegyver bevezetése előtt) a világ egyik legerősebb haderejével bírt, és Perzsia között, amely egy német iszlámkutató újságíró4 szerint mintegy ezer esztendeje nem indí­tott támadó szándékú háborút, s olyan ország, amely, jóllehet természeti kincsekben szerfölött gazdag, egyelőre mégis a gazdaságilag gyöngén fejlett államok közé tartozik.

b) Lényegében mi volt az izraeli hadművelet célja?

A Gázai-övezet ellen indított háború kirobbanása után (a támadás katonai fedőneve „Öntött ólom" volt) az izraeli hivatalos körök, egy sor tömegtájékoztatási eszközzel karöltve szünet nélkül azt harsogták, hogy a támadás célja az izraeli városok és falvak ellen indított provokatív rakétatámadások megelőzése lett volna. De már a katonai akció napja­iban még Izraelben is kétségek merültek föl e fegyveres támadás valódi célkitűzéseit illetően. Mert nem csupán az izraeli vezetés olyan felelős személyiségei, mint Haim Ramon, a Minisztertanács alelnöke, vagy Daniel Friedmann igazságügy miniszter, hanem Benjamin Netanjahu, az ellenzék akkori vezére, valamint Efraim Snee, a Munkapárt disszidens politikusa is a katonai akció célját a Hamasz Gáza-övezeti hatalmának felszámolásában jelölték meg. Márpedig az utóbbi esetben hányadán is állunk a nemzetközi jog tiszteletben tartásával, amely bármiféle katonai beavatkozást megtilt egy másik ország belügyeibe? Az a tény, hogy a Hamasz Gáza-övezetbeli hatalmát állami entitásként nemzetközi szinten senki sem ismeri el, még nem kérdőjelezi meg a nemzetközi jog rendel­kezéseinek érvényét a Gázai-övezet esetében.

c) Miért vezették be a Gázai-övezet bojkottját?

Ez a probléma szervesen kapcsolódik az előzőhöz, vagyis a Gázai-övezetben indított katonai akció valódi célkitűzéseihez. Mert hogyan is lehetne indokolni a hadműveleteket megelőző hetek, hónapok bevett gya­korlatát, miszerint minden egyes rakétatámadást, legyen bár az mégoly korlátozott is, az Izrael és a Gázai-övezet közötti áruszállításra szolgáló átkelőhelyek lezárása követte? Ily módon valódi erőszakspirál keletke­zett, amelynek során akár egyetlen rakéta kilövése Izrael irányába az összes átkelő pont teljes lezárását eredményezte, s ez valójában az öve­zet tökéletes bojkottját jelentette. Ez a gyakorlat csupán a némely izraeli körök által követett, föntebb megállapított célkitűzéssel magyarázható – a Hamasz Gázai-övezeti hatalmának megsemmisítéséhez. Konkrétabban, bizonyos körök úgy számoltak, hogy az élelmiszerellátásban és a lakos­ság mindennapi igényeinek kielégítéséhez szükséges alapvető fogyasz­tási javak terén fellépő általános hiánynak állandó elégedetlenséghez kellett volna vezetnie a Gázai-övezet mintegy másfél milliós népessége körében, amely végső soron konfliktust eredményezett volna a szóban forgó lakosság és az uralmon lévő politikai szervezet között.

Jóllehet időközben, nemzetközi nyomásra, az izraeli hatóságok né­miképp korlátozták az átkelő pontokon bevezetett megszorításokat, a szállítások volumenének cirka 30%-ra való, jelenleg is érvényben lévő csökkentése nehezen indokolható politikai szándékot takar. Amaz állítás, amely még néha most is elhangzik, miszerint az ezeken a határátkelőkön keresztül folyó, a Gázai-övezetben történt pusztítások felszámolásához szükséges acél- és betonszállítmányok a Hamasz újrafelfegyverzésére szolgálhatnak, merő koholmány.

d) Aránytalan megtorlás

Nehéz lenne tagadni, hogy a Gázai-övezet felőli palesztin rakétatáma­dásokra adott izraeli válasz kirívóan aránytalan volt. Ez az aránytalan különbség már a két tábor emberveszteségének összehasonlításakor szemet szúr. Míg a Gázai-övezetben a bombázások és más izraeli harci cselekmények – bizonyos, eddig nem cáfolt összesítések szerint – ötezernél is több áldozattal (köztük körülbelül 1.400 halottal) jártak, az anyagi kár felmérése pedig a bombázások után5 keletkezett mintegy hatszáz tonna törmelék és sitt becslésével kezdődhet, addig az izraeli áldozatok száma nem haladja meg a tizenhármat (beleszámítva a har­cokban elesett katonákat is); ami pedig az izraeli anyagi veszteségeket illeti, azok nagyságrendekkel kisebbek, mint amelyeket a Gázai-övezet elszenvedett.

Ezzel összefüggésben meg kell állapítanunk, hogy a „masszív megtor­lás eszméjét" – miként azt egy angol megfigyelő, a Közel-Kelet egyik jó ismerője6 rögzítette – az izraeli katonai körök már a múlt század ötvenes éveitől alkalmazták. E tekintetben különben egy olyan tekintélyes cionista vezető, mint Moshe Sharet véleménye is ismert, aki nyíltan szembesze­gült ezzel a felfogással.

Egyfelől igaz, hogy a Kasszam rakétákkal (akárcsak még újabban a Grant típusúakkal) hosszú időn át végrehajtott palesztin támadások traumatikus hatással voltak egész sor izraeli város és település lakosa­ira. Ám jó néhány izraeli sajtótermék könnyedén fölülemelkedik azon a tényen, hogy az izraeli repülőgépek és helikopterek által kilőtt precíz és pusztító erejű rakétákkal összevetve a Kasszam és Grant rakéták jóval kisebb találati pontosságúak (a rakéták 80%-a egyébként lakatlan terüle­tekre hullott), a srapnelek (ivritül pazmarimok) hatósugara pedig nagyon csekély; e lövedékek döntő többsége kézműipari termék [… ] Teljesen megalapozatlan tehát egyes izraeli tömegtájékoztatási eszközök (köztük a Tel Aviv-ban megjelenő román nyelvű Minimum című lap) elfogultsá­ga, amelyek egész egyszerűen tagadják, hogy bármiféle „látszólagos" aránytalanság lett volna a felek harcmodora között. A Minimum hasábjain például Derkovits amerikai katonai szakértő cikkét is idézték, aki szerint nem a rakétákat bevető hadműveletek konkrét következményeit, hanem a két fél által használt fegyverek7 „megfélemlítő hatását" (?) kellene tekintetbe venni. Ugyanez a lap sietett néhány, a román politikai paletta jobboldaláról származó szerző tanúságtételét is igénybe venni, mint a li­berális demokrata Sever Voinescu országgyűlési képviselőét s leginkább a Iasi-ban tevékenykedő Traian Radu Ungureanuét, valamint Liviu Antonesi közíróét, hogy megvitassa ezt az „állítólagos" aránytalanságot. Ily módon, amennyiben Sever Voinescu mégiscsak elismeri a fegyveres válaszadás tekintetében elvárható arányosság szükségességére vonatkozó nemzet­közi jog hatályát, azt állítván (teljesen alaptalanul), hogy e tekintetben nincsenek ellenőrizhető adatok a Gázai-övezetben lezajlott konfliktus8 esetében; Traian Radu Ungureanu sajtómunkás még az arányosság elvé­nek érvényességét is kétségbe vonja, az ugyancsak jászvásári illetőségű Liviu Antonesi az izraeli fél elenyésző emberveszteségét pedig kizárólag a Tel Aviv-i hatóságoknak a polgári lakosság védelmében foganatosított hatékony intézkedéseinek tulajdonítja (ez az érv csupán a szerző gyatra helyismeretével magyarázható, ha figyelembe vesszük, hogy az izraeli sajtóban is számos bírálat jelent meg a lakosság által igénybe vehető, megfelelő védelmet biztosító óvóhelyek hiányáról). Egyébként ugyanezt a minden alapot nélkülöző érvet Bernard Henri-Lévi filozófus is átvette a párizsi Le Point című folyóiratban publikált írásában.9

A romániai jobboldali értelmiség néhány tagja részéről megnyilvánuló váratlan „filoszemitizmus" legalábbis különösnek nevezhető, amikor ismeretes, hogy ugyanezek a körök nem riadnak vissza attól, hogy a múlt század harmincas éveinek néhány profasiszta képviselőjét tisztára mossák, miként az Mircea Eliade író-filozófus, vagy nemrégiben Vintilá Horia író-publicista esetében10 történt.

e) Minden egyenruhás fiatal – „hamasznyik"?

Azon igyekezvén, hogy mégiscsak csökkentse az izraeli hadsereg megtorló harci cselekményeinek hatását, az izraeli hivatalos körök és a tömegtájékoztatás egy része azt a (mint majd látni fogjuk) légből kapott tényt is megkísérelte kihasználni, miszerint a gázai bombázások áldo­zatainak körülbelül 30-40%-a „hamasznyik" lett volna, ennélfogva nem tartozik a polgári lakossághoz.

Holott ez az önmagában véve is silány érv (a Hamasz aktivistái, legye­nek bár akár „terroristák" is, okvetlenül a halál fiai?), nem állja ki az apró­lékosabb elemzés próbáját. Az igaz ugyan, hogy a támadás első napján elrendelt izraeli légibombázás meglepetésszerű hatása következmé­nyeként az áldozatok között a Gázai-övezet rendőrsége által szervezett káderképző tanfolyam mintegy 300-400 végzős hallgatójának holttestét számolták össze. Az elesettek között nem csak a rendőrfőnököt, hanem a Hamasz belső rendfenntartó egységeinek jó néhány vezetőségi tagját (parancsnokát) is lajstromba vették. Ám a három és négyszáz közötti egyenruhás tetem zöme fiatalember volt, a gázai rendőrség utánpót­lására indított szakmai tanfolyam11 utolsó éves növendékei közül került ki. Bizonyára akadt közöttük a Hamasz elkötelezett híve is, de vajon e szerencsétlenül járt ifjú embereket minősíthetjük-e tömegesen vezető beosztású hamasznyikoknak?

f) A hadviselésre vonatkozó nemzetközi törvények léteznek és tiszteletben tartandók

Némely politikusok szónoklataikban a Gázai-övezetben indított izraeli hadjárat jellemzésére „a háború az háború" szólásmondást használták (amelyet francia gyarmati körök annak idején bizonyára helyénvalónak tartottak).

Holott már a XX. század kezdetétől a világ közvéleménye elvetette azt az érvelést, amely szerint a háborúban bármilyen, akár a legembertelenebb módszer is megengedhető volna a civil lakossággal, vagy a hadifoglyokkal szemben. Ebben az értelemben már a XX. század elején kötött – s időközben a világ államainak nagy többsége által aláírt – Hágai Egyezmény leszögezte, hogy tilos a polgári lakossággal és a hadifoglyokkal szembeni embertelen bánásmód. Ezeket az előírásokat a XX. század húszas éveinek közepén született Genfi Egyezmény ki­bővítette.12 A hadviselő feleknek még az a tény sem engedi meg, hogy a nemzetközi szerződések által tiltott embertelen cselekedetekre ragad­tassák magukat, hogy bizonyos országok (a legkülönfélébb indokokból) még nem írták alá ezt az egyezményt. Ez az oka annak, hogy a világ közvéleménye a második világháború folyamán nem fogadta el a hitleri Németország kormányszerveinek érvét, miszerint a német hadigépezet és szövetségesei azért nem lettek volna kötelesek a Genfi Egyezmény elvárásait betartani, mert a Szovjetunió nem szerepelt annak aláírói között (az, hogy a német fél fittyet hányt ezekre, nem csupán a civil la­kosság sérelmére elkövetett háborús büntettek tükrözik, hanem a szovjet hadifoglyok millióinak kivégzés útján, de főleg kiéheztetés révén történt megsemmisítése is). A nemzetközi közösség ezt az elvi állásfoglalását a német háborús főbűnösök 1945-46-ban lefolytatott nürnbergi peré­ben is megerősítette. Eme történelmi előzmények fényében világosan látszik, hogy a nemzetközi szerződések által elítélt módszerek alkal­mazásának nincs törvényi alapja, még egy államjogilag el nem ismert politikai szervezet estében sem, mint amilyen a Gázai-övezetet uraló Hamasz-kormányzat.

A fönt említett tények tükrében nem állják meg a helyüket azok a próbálkozások sem, amelyek a Gázai-övezet elleni fegyveres támadás során alkalmazott embertelen módszereket „igazolnák" oly módon, hogy a földgolyó más részein a múltban vagy a jelenben elkövetett nagyará­nyú háborús bűncselekményeket emlegetnek föl. Az az állítás (miként némely politikusi szónoklatban, de még az izraeli tömegtájékoztatásban is gyakran megesik), miszerint a bizonyos izraeli harci cselekményeket bíráló nemzetközi megnyilatkozások csupán a véleménynyilvánítók „cinizmusát" példázzák, minden alapot nélkülöz. Mert az ilyesféle elma­rasztalás alternatívája csupán a „kölcsönös engedmény" lényegében erkölcstelen aktusa lehetne. Tehát tökéletesen igazságtalan a holokauszt során az európai zsidók sérelmére13 elkövetett törvénytelenségek szóba hozatala – összehasonlítás céljából, ne adj Isten, a világ más sarkaiban jelenleg elkövetett bűntetteké -, miként azt nemrégiben egy izraeli tá­bornok engedte meg magának török politikusok emlékezetébe idézve (akik nem átallották a Gázában megtörtént izraeli túlkapásokat elítélni) „az 1915-1917 közötti törökországi örmény holokausztot, illetve a Tö­rökország által újabban végrehajtott kétes akciókat Ciprus szigetén vagy a kurd kisebbség ellen."14

A föntebb említett elvi magatartás szellemében az Amnesty Inter­national nevű szervezet nyilatkozata is megemlíthető, amely hivatalosan tilt bármiféle különbségtételt a Gázai-övezet lakosságának az utóbbi idő­ben átélt megpróbáltatásai, s azok között, amelyeken az elmúlt években Dél-Izrael népe ment keresztül.15

g) Az erőpolitika nem célravezető

A Gázai-övezetben indított izraeli hadművelet krónikájának margójára egy kérdőjel tehető: mi lehet a legésszerűbb izraeli politika a Hamasszal kapcsolatban?

Úgy hisszük, nem lehet figyelmen kívül hagyni egy olyan kiváló tudós és közíró álláspontját, mint Michael Lüders,16 aki éveken át a hamburgi Die Zeit című német folyóirat szerkesztője volt, s aki az iszlám, valamint a Közel-Kelet szakértőjeként (szerintünk tényszerűen) úgy véli, hogy Izraelnek a Hamasszal kapcsolatos jelenlegi politikája nem a legmegfe­lelőbb. Annak ellenére, hogy a német publicista megállapítja: a Hamasz 1988-as Chartájában Izrael Állam elpusztítása célként fogalmazódik meg, az azóta eltelt időszakban a Hamaszban egy pragmatikusabb irányzat kerekedett felül. Egy olyan szándék, amely az 1967-ben Izrael által elfoglalt területek felszabadítását és egy palesztin állam itteni lét­rehozását irányozza elő. A német közíró értékelése szerint, nem lehet kicsikarni Izrael Állam elismerését a Hamasz által anélkül, hogy Izrael ne ismerné el a Hamaszt a palesztin világ legitim politikai szervezetének. Michael Luders úgy vélekedik, hogy Izraelnek és a nyugati hatalmaknak választaniuk kell a Hamasszal kötött megegyezés vagy pedig egy állandó háború között, amely semmi jóra sem vezet.17 Az a jelenleg Izraelben dívó indoklás, miszerint egy ilyen „terrorista" szervezet ellen csupán megtorló intézkedéseket lehet foganatosítani, a nemrégiben leköszönt amerikai Bush-adminisztráció elméleti és gyakorlati eszköztárából nyer ihletet, s ilyeténképpen értéke nagyon is kétséges. Mi, épp ellenkezőleg, úgy gon­doljuk, Izrael minden miniszterelnöke bármely olyan szervezettel tárgyalni köteles, amely a palesztin lakosság legalább egy részét képviseli.

Ennek folytán nem hisszük, hogy célravezető lenne az a jó néhány izra­eli politikus által megfogalmazott nézet, amely úgy tartja: a hamasznyikok „nem emberek", hanem olyan lények csupán, akikből „minden emberi érzés kiveszett".

Egyébként jellemző mozzanat, hogy még olyan mérsékeltnek tekintett arab államokban is, mint Egyiptomban, a Fatah és a Hamasz kibékülését szorgalmazzák, s azt szeretnék, hogy ezek megbékélésük után együtt ala­kítsanak nemzeti egységkormányt, amelynek hatalma kiterjedjen a Jordán nyugati partjára és a Gázai-övezetre. S jóllehet mind a jelenlegi USA-adminisztráció, mind az európai államok csupán a Fatah létezését részesítik előnyben (amelyet nem tekintenek terrorista szervezetnek), nyilvánvaló, hogy mindezek az országok a Gázai-övezet gazdaságának újjáépítésében és a közelmúltban bekövetkezett pusztítás nyomainak eltüntetésében érdekeltek. Ám a legutóbbi események, valamint a közel-keleti kilátások mélyebb elemzése nem történhet meg anélkül, hogy nem vesszük számba ama jobbratolódás hatását, amely a közelmúltban Izraelben végbement.

3. Jobboldali fordulat Izraelben

A Minimum a minap diadalittasan adta hírül, hogy egy friss közvélemény-kutatás szerint Izrael zsidó népességének nagyjában-egészében 94%-a helyeselte a közelmúltban lezajlott hadjáratot a Gázai-övezetben.18

Még ha ezt az arányszámot túlzottnak tartjuk is, nem tekinthetünk el attól a ténytől, hogy az utóbbi időben tényleges jobbratolódás tanúi lehettünk az izraeli politikai színtéren.

Ez a fordulat a 2009. február 10-i parlamenti választások formájában öltött testet, amely az izraeli jobboldali pártok sikerét hozta; e pártok a Knesszet 120 képviselői helyéből együttesen 65 mandátumot birtokolnak. A jobboldali pártok végeredményben diadalmas politikája két fő érvre támaszkodott:

  • a palesztinokkal folytatott békefolyamat végleges kudarcára; tud­niillik az 1993-as oslói egyezménnyel kezdődő tárgyalássorozatéra, amely a jobboldali körök érvelésében a palesztinoknak nyújtott állandó engedményeken alapult volna;
  • az Ehud Olmert által vezetett kormány habozó, gyenge kezű tevé­kenysége, amely szemmel láthatóan képtelennek bizonyult az Izrael előtt tornyosuló problémák megoldására.

Megítélésünk szerint a politikai jobboldal mindkét érvének van igazság magva.

Kétségkívül, az izraeliek és a palesztinok közötti békefolyamat jelenleg, mindkét fél hibájából, haldoklik. Az a tény sem tagadható, hogy a többsé­gében hajdani Likud-párti politikusokat19 tömörítő volt Olmert-kabinetnek nem sikerült számottevő eredményeket felmutatnia sem békés úton, sem háborúban.

A jobboldal érvrendszerével kapcsolatban azonban joggal merül fel a kérdés: van-e vajon a „jobboldalnak" valaminő konkrét, kézzelfogható és világos programja a más népekkel (elsősorban a palesztinokkal) való együttélés problémáinak megoldására és általában Izrael külkapcsola­tainak alakítására? Egy ilyen jobboldali politikai irányvonal, amelynek szándékaiból csupán azt ismerjük, hogy meg akarja szüntetni az Irán felől fenyegető veszélyt, és fel akarja számolni a Hamasz Gáza-övezetbeli uralmát, jelen pillanatban vajon milyen mértékben tekinthető reálisnak és ésszerűnek, amikor a jelenlegi Obama-kormányzat a nemzetközi kapcsolatok párbeszéd útján történő kezelésének irányába mozdult el?

Persze, Benjamin Netanjahu, a mostani kormányfő álmodozhat arról, hogy „második Beginként" az arabokkal kötött egyezségek révén kor­szakalkotó eredményeket érhet el. Csakhogy erősen kétséges, hogy ilyesféle álmok valóra válhassanak egy olyan helyzetben, amikor a Likud ereje 27 mandátumra fogyatkozott a Knesszetben, míg a többi jobboldali párt (Avigdor Lieberman Beitenu nevű csoportosulása és a Sasz) súlya elsöprő, és ez jelentősen csökkenti az új miniszterelnök manőverezési lehetőségét, politikai mozgásterét.

A jobbratolódás nem érthető meg ugyanakkor a jelenkor fejleménye­inek és a zsidóság közelmúltjának tüzetesebb számbavétele nélkül; közelebbről egyaránt szemügyre kell venni egy ilyen fajta irányváltás szellemi forrásait és a politikai szféra befolyását, valamint nem utolsó sorban a tömegtájékoztatási eszközök hatását.

4. Milyen elemek befolyásolták a zsidóság jelenlegi történelmét és Izrael közelmúltját?

a) Az európai zsidóság körében kialakult felvilágosodási-egyenjogúsító hagyomány

Mindenekelőtt megfigyelhető, hogy az Európában (és Észak-Ameriká­ban) a XVIII-XIX. század folyamán lezajlott és részlegesen a XX. szá­zadban is folytatódott nagy társadalompolitikai változások antifeudális és demokratikus jellegűek voltak, s ezek alapjaiban befolyásolták a zsidóság létfeltételeit, egyáltalán: létezését. E változások a zsidóság emancipálódásának útját is megnyitották, vagyis lehetővé tették a diszkriminatív rezsimek uralma alóli felszabadulásukat (a faji megkülönböztetés akár üldözésüket is kiváltotta, sőt tömeges legyilkolásukig fajulhatott); ez a több évszázadon át tartó időszak jellemezte a zsidóság helyzetét majd' minden „keresztény" országban. Nem megy tehát csodaszámba, hogy a zsidó közösségeken belüli klerikális-tradicionalista „elitek" állandó ellenál­lásán túl, egyre több zsidó vett tevékenyen részt a század demokratikus mozgalmaiban, magáévá téve a német klasszikus író-óriás, Friedrich Schiller által megfogalmazott eszmét, miszerint „minden ember testvér lesz"; ezt az eszmét azután a XIX. században Ludwig van Beethoven is beemelte sodró erejű IX. szimfóniájába. E magukkal ragadó, felvilágosult eszmék jegyében a zsidóság jelentős tömegei szívvel-lélekkel támogatták az 1789-es, 1830-as és 1848-as forradalmakat Nyugat- és Közép-Európa országaiban. E felvilágosodott-demokratikus ideálok jegyében az akkor­tájt osztrák fennhatóság alatt élő budai zsidóság támogatta az 1848-as magyar forradalmat és szabadságharcot, aminek következményeként a hitközséget óriási pénzbüntetéssel sújtották; s egyáltalán nem a puszta véletlen műve, hogy a Havasalföldi Fejedelemség kicsiny zsidó gyüleke­zetéből az 1848-as román forradalom olyan lelkes támogatói nőttek ki, mint Rosentahl Konstantin, a nagy romantikus festő.

Nem kellett azonban hosszú időnek eltelnie ahhoz, hogy a zsidóság eme tömeges és odaadó részvétele a demokratikus forradalmakban kiváltsa bizonyos reakciós körök ellenszenvét, sőt, olykor gyűlöletét; e rétegek és egyének a zsidóságban az általuk eszményített patriarchális társadalom és közélet „bomlasztó elemeit" kezdték látni. És megint csak nem tekinthető véletlennek, hogy a demokrácia ezen ellenségei sorából emelkedett ki később Adolf Hitler, aki 1933-ban hatalomra jutva, az általa kirobbantott II. világháború során, 1944-1945 között az európai zsidó­ságra zúduljon a történelem legvéresebb holokausztja.

De még ilyen körülmények között is, amelyek sodrában a burzsoázia jelentős rétegei tagadták meg a demokratikus alapelveket (jóllehet az antifeudális forradalmak legfőbb haszonélvezői voltak), s e pálfordulást egy Karl Marx határozottan jelezte,20 számos zsidó továbbra is támogatta a demokrácia, a társadalmi igazságosság és a népek közötti testvériség nemes eszméit. Elegendő, ha felsoroljuk a (reformista vagy forradalmi) szocialista mozgalmak olyan zsidó személyiségeit, mint Ferdinand Lasalle és Eduard Bernstein Németországban, Victor Adler Ausztriában, Leo(n) Bronstein (Trockij) és Jakov Szverdlov Oroszországban, vagy például Constantin Dobrodgeanu-Gherea az Egyesült Dunai Fejedelem­ségekben, a későbbi Romániában.

Ám ha a felvilágosodásnak a zsidók körében kifejtett globális hatását elemezzük, különbséget kell tennünk a Föld különféle régiói között. Hi­szen eme tényezők hatása sokkal erősebb (vagy egyenesen domináns) volt Nyugat- és Közép-Európában, és jóval gyöngébb (mondhatni nem is létező) a harmadik világ országaiban, kivált az arab államokban; ezekben az országokban ugyanis a társadalmi-politikai fejlődés jóval lassúbb, vontatottabb volt, másrészt viszont a szóban forgó kormányzatok a múltban – a „keresztény" országokkal összehasonlítva – jóval tolerán­sabb magatartást tanúsítottak az ottani (többségében szefárd) zsidóság irányába. Ezek az élethelyzetek nem vonják kétségbe a harmadik világ országaiból származó zsidók emberi értékét, csupán a történelmi tapasz­talatok terén létező különbségeket tükrözi. Az ezekben az országokban létező körülmények között a zsidóság, a hithű hagyomány pajzsa védel­mében, európai testvéreinél erőteljesebben fordult a nemzeti identitás/ önazonosság kinyilvánítása felé.

b) Visszatérés a nemzeti érvényesüléshez, de változatlanul a demokrácia és a társadalmi igazságosság jegyében

Ám már a XIX. század vége felé a zsidóság soraiban fölmerült a saját zsidó állam szükségességének problémája, vagyis az a törekvés, hogy a zsidók ne legyenek többé a legkülönfélébb idegen országokban élet­re kelő reakciós irányzatok „pofozógépei", netán bűnbakjai. Mert ha a XIX. században a zsidókat a különféle országokban a kapitalista rend igazságtalanságaiért tekintették vétkesnek, az 1917-es oroszországi bolsevista forradalom után ugyanazoknak a zsidóknak a kommunizmus erkölcstelenségét és a polgárháború rémségeit rótták fel.

A nemzeti érvényesülés, a saját nemzetállam megteremtésének eszméje a modern cionizmus formájában nyert konkrét formát, amely a Palesztina ősi földjén megteremtendő zsidó nemzeti entitás, a szuverén zsidó állam létrehozására irányuló törekvést testesítette meg.

De már a „modern cionizmus atyjának" tekintett Herzl Tivadar azt hangsúlyozta alapművében21 – tudatában lévén a zsidóságra leselkedő veszélyeknek, amennyiben elszigetelődik a világ haladó eszmeáram­lataitól -, hogy a zsidóság jövőbeni államát demokratikus alapokra kell felépíteni, s annak a dolgozó emberek országává kell válnia. A modern cionizmus másik élharcosa, Max Nordau (Herzl közeli barátja) ugyancsak felemelte szavát a „vallási hazugság" és az „arisztokratikus-monarchista maszlag"22 ellen, amelyek tévútra sodorják a széles néptömegeket. A modern cionizmus ezen úttörőinek olyan követői azután, mint David Ben Gurion és harcostársai igyekeztek a demokratikus alapelveket és a társadalmi egyenlőség eszméjét a gyakorlatba átültetni, mind a lelkes fiatalok által szervezett mezőgazdasági kolóniák (kibucok), mind pedig az 1948 májusában kikiáltott Izrael Állam keretében. Jóllehet az új államban érvényesülő tőkés társadalmi rend törvényszerűségei következtében a demokratikus és szocialista alapelvek valamelyest vesztettek vonzerejük­ből, Ben Gurion és munkatársai egész életük során igyekeztek elkerülni, hogy a cionizmus a populista nacionalizmus kelepcéjébe sodródjon.

c) Az izraeli-arab konfliktus, valamint a hidegháború hatása világszinten

Ha a Ben Gurion által irányított és 1977-ig a hatalmat birtokló párt, a Mapai23 belpolitikai téren jó néhány pozitív eredményt tudott is felmutatni, nem állíthatjuk ugyanezt az arab lakossággal kialakítandó egészséges viszony tekintetében, amely rokonságban állt az Izraelt körülvevő vala­mennyi állam népével. A drúz lakossággal kiépített, jól megalapozott és intézményessé vált kapcsolatok kivételével (a drúzok, noha szintén ara­bok és muszlimok, egy olyan vallási szekta tagjai, amelyet annak idején a török hatóságok rossz szemmel néztek, s emiatt hegyvidéki falvakban kerestek menedéket), az új izraeli állam vezető köreinek nem sikerült az 1948/1949-ben lezajlott „függetlenségi" háború idején részben elűzött és földjeitől megfosztott arab lakossághoz közelebb kerülniük.

De még erőteljesebb volt a Közel-Keleten a hidegháború hatása, amely 1946/47-től bontakozott ki az Egyesült Államok és a nyugati ha­talmak (a „szabad világ"), illetve a szovjet blokk (a „béketábor") között. Ebben az izgatott hidegháborús légkörben az izraeli politika 1950-től határozottan Amerika-barát lett, az USA pedig egyre inkább élvezte a fiatal, de erőteljes Izrael Állammal ápolt dinamikus együttműködés stratégiai előnyeit.

Csakhogy az arabokkal vívott diadalmas háborúkban elért sikerektől megrészegülve, az Egyesült Államok pártfogását (legalábbis hallga­tólagos vagy feltételezett gyámkodását) élvező izraeli jobboldali körök 1974-től a háborúkban elfoglalt területek intenzív gyarmatosításába kezdtek, tökéletesen figyelmen kívül hagyva a palesztinai arabok nem­zeti törekvéseit és érzéseit. Ugyanakkor az általánossá vált Amerika-barátság, anélkül, hogy különbséget tett volna az USA-adminisztrációk megnyilvánulásainak igazságos, avagy igazságtalan volta között, kétes értékű eredményeket hozott, különösen a szovjet tábor 1989-1991 kö­zötti összeomlása után.

d) A nemrég volt Bush-kormányzat által terjesztett „erőpolitika" káros hatása

A 2001 elején hivatalba lépett Bush-adminisztráció, különösen a 2001. szeptember 11-én végrehajtott látványos terrormerényletek után, Ronald Reagan elnök 1980-as években folytatott politikájához – annak módosított változatához – tért vissza: vagyis a „gonosz birodalmának" – a Reagan-adminisztráció által a kommunizmussal azonosított – szimbolikus terébe az olyan ún. „lator államok"24 , mint az észak-koreai sztálinista rezsim, beemeltek egyes muszlim országokat is, mint (az akkortájt Szaddám Husszein diktátor uralmát nyögő) Irakot és Iránt, valamint közvetve, a Perzsiával szövetséges Szíriát is.

A Bush-kormányzat annak érdekében, hogy biztosítsa, sőt, megszilár­dítsa az USA vezető szerepét az (amerikai gazdaság számára rendkívül fontos, kőolajban szerfölött gazdag) Közel-Kelet ellenőrzéséért folyó stratégiai játszmában két fő célt követett:

  • az „ellenséges" rezsimek (Irak, Irán, Szíria) megdöntése, ha kell katonai erővel is;
  • érvényes megállapodások létrehozása Izrael és az arab országok között, különös tekintettel a palesztinokra.

Végső soron azonban a Bush-adminisztráció a felsorolt két cél közül egyiket sem volt képes megvalósítani. Még ha 2003-ban az Egyesült Államoknak egy általa létrehozott koalíció révén sikerült is katonai úton a Szaddám-rendszert megdöntenie, az amerikai politika uralma ebben az országban törékenynek bizonyult. Az iraki kudarccal párhuzamosan a terrorizmus elleni harcban tett amerikai erőfeszítések, kivált Afganisz­tánban, sem bizonyultak eléggé meggyőzőknek, még csak az Al Kaida terrorszervezet vezetőjét, Oszama bin Ladent sem sikerült kézre keríteni vagy megsemmisíteni.

Ugyanakkor a Bush-kormányzat által sugallt „erőpolitika" tökéletesen alkalmatlannak bizonyult az izraeliek és a palesztinok közötti megegyezés létrehozására. Az annapolisi konferencián, amelyet Bush 2007-ben hívott össze, s amelynek célja két állam létrehozása lett volna két nép számára Palesztinában – ti. Izrael mellett a Palesztin Államé -, amelyeknek baráti viszonyt kellett volna létesíteniük egymással, holt betű maradt. Főként azért, mert a kialakult helyzetben az arab politikusok csak akkor hajlandók ebben az irányban haladni, ha az USA részrehajlás nélküli közvetítővé válik, s nem ad többé „kitöltetlen csekket" az izraeli félnek. Ugyanakkor a Bush-adminisztrációnak Szíriával szembeni politikája erősen megterhelte az Izrael és Szíria között török közvetítéssel megindult tárgyalásokat, kétségessé téve sikeres, megegyezéssel végződő befejezésüket.

Végeredményben a Bush-féle erőpolitika csupán a szélsőségeket erősítette Izraelben és a palesztinoknál egyaránt. Izraelben ez a politika, amely úgy hirdette a béke eszméjét, hogy e tekintetben a szükséges nyomást kifejtette volna, csak a jobboldali erőket, s közvetve a nemrég leköszönt Olmert-kabinet politikáját bátorította. A palesztinoknál a tár­gyalások sikertelensége tovább mélyítette a leginkább a Hamasz által képviselt szélsőséges szervezetek befolyását.

E kudarcokkal szembesülve, a Bush-adminisztráción belül egy mér­sékeltebb és pragmatikusabb irányzat kezdett kibontakozni, amelyet a volt külügyi államtitkár, Condoleeza Rice és az egykori (de hivatalban maradó) Robert Gates védelmi miniszter képviselt. Ám a pragmatikusabb irányvonallal szemben változatlanul fellépett a hajthatatlanabb szárny, élén Dick Cheney alelnökkel.

A Bush-kormány téves politikai irányvonala továbbra is negatív ha­tással van az izraeli politika alakulására. A „gonosz erői ellen folytatott harc" jelszavát, amelyet az Ehud Olmert vezette, gyönge kezű kormány is magáévá tett, Izrael elnöke, Simon Peresz ma is hangoztatja. Annak dacára, hogy egy ilyesféle irányzat, amely a 2009. február 10-i választá­sokon hatalomra került jobboldali erők szóhasználatában is uralkodóvá vált, kiiktatván a felvilágosodás hagyománya és a nemzeti-demokratikus államépítés jótékony hatását, csak tovább távolítja a közel-keleti konflik­tus békés rendezésének perspektíváját.

5. Az izraeli jobboldali fordulat történeti-politikai forrásai

a) A vallás és a hagyomány szerepe

Az izraeli vezető politikai körök által (legalábbis jelenleg) irány- és mérv­adónak tekintett judaizmust a nemzeti eszme részének tekintik. Mint minden hit, amelynek előírásait a hívők istentől származtatják, a zsidó vallás is tartalmaz olyan téziseket, amelyeket egyaránt lehet humanista és kirekesztő értelemben is magyarázni. E sarkalatos tézisek között sze­repel az a felfogás is, amely szerint a zsidóság „Isten választott népe", amelynek ebből következően szembe kell szállnia a többi nép (a goimok) ellenségességével. Ám az ebből a sarktételből kirekesztő értelemben eredeztethető logikát számos zsidó tudós vitatta, akik valamennyien egy olyan nagy, középkori elődre hivatkozhatnak, mint Moses Maimonides (Rambam25 ); arra a hittudósra, aki egyebek közt azt tanítja, hogy Mózest, a judaizmus legnagyobb prófétáját Isten az egész emberiségből válasz­totta ki; ugyancsak hivatkozni lehet Rambam egyik tanítványa, Menahem Hameiri rabbi nézeteire, aki azt hirdette, hogy csupán a pogány népek tartoznak a Bibliában szereplő úgynevezett „népek" (goimok) közé (va­gyis a keresztények és a muszlimok nem), vagy újabban Moses Men­delssohnra, a német judaizmus berkeiben kibontakozott reformirányzat szellemi atyjára. Ilyesféle szövegmagyarázatokra hivatkozott a romániai zsidók egyik ismert publicistája26 is. De még ezek a felvilágosultabban gondolkozó tudósok és közírók sem tagadhatják ama tényt, hogy a huma­nista interpretációkat állandóan támadták a kirekesztő nézetek képviselői, miként már Maimonides tanait is a középkorban olyan tudósok vetették el, mint Moses Nahmanides (Ramban27 ) katalán rabbi és bibliamagyará­zó, néhány újabb keletű reformista nézetet pedig az ortodox judaizmus képviselői támadták. Úgy véljük, ebben az értelemben kell értékelnünk az elfoglalt területeken élő rabbiktól származó, s az izraeli csapatokhoz intézett egyik kirekesztő jellegű írást is, amelyet az izraeli hadvezetés visszautasított.28

b) Az „ostromlott vár" érzése

E mentalitás kialakulása kétségtelenül azokhoz a félelmekhez köthető, amelyek az elmúlt évszázadok során óhatatlanul megjelentek a zsidóság körében a legkülönfélébb, főként „keresztény" országokban elszenvedett üldöztetések hatására. Ha létezik is magyarázat egy ilyesfajta gondolko­dásmód megjelenésére, ez nem jelenti egyszersmind e szellemi jelenség igazolását is.

Az „ostromlott vár" kényszerképzete leglátványosabban abban a sokak által hallgatólagosan elfogadott szlogenben fogalmazódott meg, hogy „mindenki ellenünk van". Márpedig a mai világban még némely antiszemita maradványok fennmaradása (többnyire a „keresztény" országokban) és a néhány muzulmán államban kimutatható judaizmus-ellenesség dacára sem állítható, hogy ez a jelszó a valóságot tükrözné. Ellenben zsidó részről vezethet szélsőséges magatartásra, miként az Barcelonában is megesett, midőn a helyi zsidó közösség képviselői megtagadták részvételüket az Auschwitz felszabadulásának emlékére (2009. január 27-re) szervezett nagygyűlésen, azzal indokolván távolma­radásukat, hogy a megemlékezésen a helyi katalán kormány egyik tagja is megjelent, aki korábban az izraeli hadseregnek a Gázai-övezetben indított támadása ellen tiltakozó összejövetelen is részt vett.29 Az efféle szélsőséges megnyilvánulások fényében az a manicheus eszme30 is felüti fejét, amely szerint az Izrael jelenlegi politikáját érintő bármiféle bírálat innentől kezdve az antiszemitizmus megnyilvánulása.

c) Az arab szomszédokkal vívott 1967-es háborúban elért könnyű győzelemben gyökerező felsőbbségtudat

Az izraeli csapatok által, s rendkívül rövid idő alatt több arab ország had­serege ellen kivívott aránylag könnyű győzelem Izrael népének tudatában jól tetten érhető hatást váltott ki. Kétségtelenül pozitív elemnek lehet tekinteni ama „kisebbségi érzés" leküzdését, amely a szétszóratásban (golut) megtapasztalt létbizonytalanság és kiszolgáltatottság öröksége volt; ám jóval kevésbé üdvös következménynek kell tartanunk, hogy e kisebbségi komplexus egy másik, szintúgy igazolhatatlan érzésbe csapott át: a térség más népeivel (kivált a palesztinokkal) szembeni fölénytudat­ba, lekezelő attitűdbe.

Ezzel kapcsolatban ama hangok felbukkanását is jeleznünk kell, amelyek félreérthetetlenül lebecsülik az egyes nemzetközi szervezetek és intézmények jelentőségét, befolyását – de főként objektivitását. E vonatkozásban gyakran emlegetik David Ben Gurion kijelentését, aki – állítólag – egy ízben „smafunak" (magyarán, súlytalan gittegyletnek) minősítette az Egyesült Nemzetek Szervezetét. Az izraeli közvélemény­ben a hadsereg (Cahal) képességeibe vetett túlzott bizalom is elterjedt, s egyes jobboldali körök kedvenc jelszava lett a „hagyjátok győzni a hadsereget" mondás. Ezt a jelszót a legkülönfélébb alkalommal szajkóz­ták, noha már az első libanoni háborúban (1982-83) Izrael leckét kapott az idegen lakosság által benépesített területeken indított hadműveletek korlátaiból; a „második libanoni háború" során, 2006 nyarán azután felszínre került az ellenfelek (ebben az esetben a libanoni Hezbollah katonái) ezentúl számba veendő harci elszántsága is.

d) „Kint is vagyok, bent is vagyok"

A zsidóság jelenkori történelmében fölmerülő problémák, csakúgy, mint az Izrael Állam által napjainkig elért eredmények az izraeliekben (és általában a zsidóságban) kérdéseket vetnek föl a zsidó nép rendelteté­séről, létének értelméről. Konkrétabban, azokra a fölvetésekre keresnek választ: miféle célokat kell(ene) követnie a zsidóság és Izrael Állam tevékenységének. Izrael népének követendő célja két követelményt kellene tartalmazzon:

  • békés egyezségre kéne jutni a palesztinai arab lakossággal, és
  • meg kellene teremteni a tökéletes biztonságot Izrael Állam és la­kossága számára.

Ez utóbbi célkitűzés konkrét megvalósítását sokan úgy képzelik, hogy az izraeli fennhatóságot minél nagyobb területre terjesszék ki, de leg­alábbis érjék el, hogy az izraeliek ellenőrizhessék a Földközi-tenger és a Jordán folyó között elterülő térséget.

Mármost Izrael Állam több mint hatvan éves fennállásának tapaszta­latai bebizonyították, hogy e két cél egyidejű megvalósítása nem lehet­séges. Ezek esetleg olyan körülmények között lehettek volna legitimek, amikor az arab országok még nem ismerték el Izrael létét; ám a múlt század nyolcvanas éveitől, de főként amióta az Arab Liga elfogadta a kölcsönös elismerésen és Izraelnek az 1967 júniusa előtti határok közé visszavonulásán alapuló arab béketervet31 , világossá vált, hogy új utakat kell keresni a kölcsönös engedmények révén megvalósítandó tartós közel-keleti béke megteremtéséhez. Márpedig egy ilyen, kölcsönös engedményekre alapozott béketerv nem tartalmazhat olyan, az arab fél számára elfogadhatatlan feltételeket, mint a Jeruzsálem körüli, csaknem kizárólag arabok által lakott városok és települések Izrael általi bekebele­zését, Kelet-Jeruzsálemet is beleértve. Az ilyen feltételek ultimátumszerű követelése azt eredményezheti, hogy Izrael zsidó népessége könnyen abba a helyzetbe kerülhet, amelyet a „két szék között a pad alá" magyar szólásmondás tükröz.

Az izraeli közvéleményben a fönti alternatívához hasonló dilemma tapintható ki az izraeli börtönökben őrzött mintegy tizenegyezer pa­lesztin politikai fogoly kérdésében is. E tárgyban két megközelítés ismeretes:

  • a) egy racionális-pragmatikus nézet, amely a földgolyó különféle pontjain kipróbált előzményekre alapozva úgy dönt, hogy a konfliktus végleges lezárásával egy időben valamennyi fogoly szabadon bocsá­tandó, oly módon, hogy a részleges (és lépcsőzetes) kiszabadításra a béketárgyalások különféle szakaszaiban kerüljön sor (mint ahogy az egykoron a ma baráti országnak minősített Kenyában történt a Mau Mau „terrorszervezet" bebörtönzött harcosaival);
  • b) egy igazságszolgáltatási (bírói) vízió, amely a törvényszékek által kiszabott büntetések pontosítását/súlyozását igényli, függetlenül attól, hogy maga a politikai konfliktus milyen szakaszban van, főként azon foglyok esetében, akik emberi életeket oltottak ki (izraeli mondással: „vér tapad a kezükhöz").

E két párhuzamosan létező megközelítés okozta egyfelől azt, hogy a Hamasszal kötött fogolycsere-egyezmény végrehajtása legalább három évig elhúzódott, s ez vezetett oda is, hogy Gilad Shalit izraeli katona több mint ezer napja sínylődik a Hamasz fogságában. Nem járul hozzá a probléma rendezéséhez az egyes tömegtájékoztatási eszkö­zökben kibontakozó – a „hamasznyikok" börtönviszonyainak lerontását előirányzó32 – sajtókampány sem, amelybe némely izraeli politikai szervezetek is beszállnak, azt állítván, hogy a palesztin foglyok olyan körülmények között múlatják az időt, akárha „ötcsillagos szállodában" dőzsölnének.

e) Az egyetemes-humanista etika fölcserélése manicheus-nacionalista etikára

Az a) és b) pontokban az imént fölsorolt tényezők hatására az izraeli társadalomban (a diaszpórára is kisugárzóan) egy olyan fejlemény tapasztalható, amelyet károsnak vélünk – nevezetesen az egyetemes-humanista erkölcs elvetését egy manicheus-nacionalista szempontokat érvényesítő erkölcs javára.

A föntebbi rövid történelmi áttekintésből láthattuk, hogy a demokratikus­felvilágosodott eszmék hatására sok zsidó kapcsolódott be e fennkölt alapelvek gyakorlatba való átültetéséért folytatott küzdelembe; akadtak olyan esetek is, hogy a mozgalmi munka során némelyek utópisztikus elképzeléseket dédelgettek, mint például az orosz-zsidó származású Leon Bronstein (Trockij), aki a „világméretű szocialista forradalom" ábrándját kergette, jóllehet ennek kivitelezése még az első világháború utáni zűrzavaros viszonyok közepette sem volt lehetséges. Napjainkban viszont, éppen ellenkezőleg, annak lehetünk tanúi, hogy sok zsidó az antiszemitizmus elleni harc égisze alatt reakciós s alapjában véve meg­valósíthatatlan utópiák hirdetőjévé válik, amilyen például a muzulmán eredetű lakosság eltávolítása Nyugat-Európából.

Ebben az összefüggésben igen sajnálatos, hogy az utóbbi időben gyöngül Franciaországban a zsidó és muszlim szervezeteknek a faji megkülönböztetést elítélő szövetsége a rasszizmusellenes szervezetek keretei között. Ugyanebbe a szellembe illeszthető Asa Asernak, a Haifai Egyetem professzorának megállapítása is arról a tényről, miszerint az izraeli katonák életéért érzett aggodalom jelenleg fölülmúlja a (megszállt) területek lakosságának jólétéért tanúsított törődés mértékét.33 Ugyanez az alapjában véve káros lelki folyamat figyelhető meg némely zsidó csa­ládban is, amelynek tagjai fontos tisztségeket töltöttek be az izraeli állam­apparátusban és/vagy közéletben. Erre igen jó példa a Németországból bevándorolt Snee-család esete. Míg a família idősebb korosztályait képviselő (időközben elhunyt) Mose Snee az izraeli dolgozók érdekeinek következetes védelmezőjeként hallatta szavát mind a Kommunista Párt, mind pedig a szocialista Mapam keretében, addig fia, Efraim Snee nyug­állományú tábornok, az orvostudomány doktora, jelenleg jobbára azzal hívja fel magára a figyelmet, hogy az Izraelt Iránból létében fenyegető veszély rémképét festi a falra.34

A humanista eszmék sutba vágása a fontosabb izraeli politikai pártok ideológiájában és politikai tevékenységében is tetten érhető. A Likud ese­tében, amelynek frontembere, Benjamin Netanjahu kormányfővé lépett elő, egy ilyesféle nacionalista tendencia léte mondhatni régi hagyományt követ, míg a centrista Kadima párt, amely főként szintén hajdani Likud-aktivistákból verbuválódott, igen határozatlannak mutatkozik a béke, va­lamint az arab lakossággal való együttélés központi kérdésében. Negatív fejlemények tapasztalhatók a legnagyobb történelmi múltú politikai formá­ciónál, a Ben Gurion Mapai pártja örökösének tekinthető Munkapárt háza táján is. A Munkapárt jelenlegi vezetője, Ehud Barak nyugalmazott tábornok minden jel szerint sokkal közelebb áll a katonai megoldás eszméjéhez, mint a pártja programjában tételesen szereplő politikai elgondolásokhoz. Még a Netanjahu-kabinet Stratégiai Kérdések Minisztériumának mostani tárcavezetője – Mose (Bugi) Alon35 nyugalmazott hadseregtábornok – egyik nyilatkozatából az hüvelyezhető ki, hogy Ehud Barak általánosan vett elképzelései igencsak közel állnak a hivatalban lévő miniszterelnök koncepciójához. Ezzel magyarázható, hogy a Munkapárt miért éppen most jutott egyezségre a Likuddal, és lépett be egy jobboldali túlsúlyú kormányba, noha igen kevéssé valószínű, hogy ez az öt miniszteri tárcát biztosító párt (a harminc lehetségesből) a kabineten belül bármiféle befo­lyással rendelkezne. Jellemző különben az Ehud Barak hívének számító, jelenleg földművelésügyi miniszter, Saul Simon nyilatkozata, aki Benjamin Netanjahuról azt mondta: ha nevezett nem támogatja is a „két államot két népnek" alapelvre épülő annapolisi egyezmény elfogadását, de nem is fogalmaz meg olyasmit, ami ennek az elvnek az elvetését jelentené. Ilyen módon azonban a béke kérdésében a jelenlegi kormánytól legfeljebb a renyheség politikájára számíthatunk, minthogy a tárgyalások során az arab fél számára teljességgel elfogadhatatlan feltételeket támaszt.

Azt is észre kell vennünk azonban, hogy az izraeli politikai porondon még a béke kérdésében mindez ideig következetes álláspontot képviselő baloldali cionista párt, a Meretz is – legalábbis a 2009. február 10-i vá­lasztásokat közvetlenül megelőző napok szavazatszerző kampányában – csupán hangfogóval állt ki emez eszmék mellett; a hangsúlyt inkább a közegészségügy fejlesztésére és az oktatási rendszerre helyezve.

Persze, az Izraelben tapasztalható manicheista-nacionalista szempon­tok erősödésével szembesülve az antiszemitizmus újjászületésének réme is szóba hozható, amely a zsidó tömegeket fenyegetné. És semmi kétség nem férhet ahhoz, hogy Izrael kétes értékű akcióit a legkülönfé­lébb országok némely antiszemita szerzői kiaknázhatják; miként az a (fentebb többször idézett) Viata Noastrá idén márciusban közölt cikkso­rozatából is kihámozható: Hanan Wassermann mérnök, a lap munkatársa egész sor friss, nyilvánvalóan antiszemita beállítottságú megnyilvánulás tartalmát tette közzé.36

Ám valamennyi, az izraeli akciókat elítélő bírálat antiszemita jelenség­ként való megbélyegzése nem állja meg a helyét; ellentétes a valóság­gal. Jelenleg (úgy véljük, igazságosan) a közvélemény úgy tartja, hogy ama vád, miszerint a világban tapasztalható minden rosszért a zsidókat terheli a felelősség, egész egyszerűen abszurd. Ellenben némelyeknek elkerüli a figyelmét, hogy napjainkban egy másik, teljesen hibás nézet is erőre kapott – közelebbről az a következtetés, hogy mindaz, amit Izrael cselekszik igazságos és jogos volna, ennélfogva minden rossz Izrael ellenségeitől származik.

6. A politikai körök és némely izraeli tömegtájékoztatási eszköz hatása

Az utóbbi időben lezajlott események kétségkívül hozzájárultak ahhoz a „jobboldali fordulathoz", amelynek Izraelben tanúi vagyunk. De miként azt a nagy német filozófus, Immanuel Kant tanította: a leglényegesebb nem a valóság maga, hanem az a mód, ahogy ezt a valóságot megért­jük. Márpedig e vonatkozásban eddig is igen nagy szerep hárult, s vár változatlanul az izraeli tömegtájékoztatásra.

Lehetséges, hogy a nacionalizmus irányába való elmozdulás, amely számos tömegtájékoztatási fórum és sajtótermék hangvételében meg­figyelhető, csupán sok szerkesztő abbeli vágyából fakad, hogy cáfolják egyes jobboldali körök vádjait, amelyek azért marasztalják el a médiát, mivel az állítólag jobban kötődne az askenáz „elit", úgymond, „balos" hagyományaihoz, s elszakadt volna a széles néptömegek napi gondjai­tól. Bárhogyan áll is a dolog, az utóbbi időben több tömegtájékoztatási eszköz (köztük a Kol Israel nevű rádióállomás) esetében egyoldalú ál­lásfoglalás/véleménynyilvánítás érhető tetten, főleg az Izrael és az arab s általában a muzulmán lakosság kapcsolatait firtató kérdésekben.

Az alábbiakban arra törekszünk, hogy bemutassuk e magatartásmód legfontosabb aspektusait, aminek jelentős hatása van a közvéleményre.

a) A múlt történeti valóságának hamis bemutatása

Számos izraeli sajtótermék, de különféle más politikai, sőt egyetemi körök is, az iszlámot, mint a zsidóságra leselkedő, veszélyes erőt igyekeznek bemutatni, s ehhez főként iszlám vallási textusokat használnak fel. Példa­ként említhető Robert Schwartz némely eszmefuttatásának a Minimum c. román nyelvű lapban való publikálása, aki a Korán egyik szöveghelyéről megállapítja, hogy az a zsidók legyilkolását igazolná. E sajtótermékek­ben éppen azt hagyják figyelmen kívül, hogy különbség van az írott (kanonikus) szövegek kategorikussága és a muszlim hódítóknak az ázsiai, afrikai területeken, sőt az Ibériai-félszigeten tanúsított viszonylag toleráns gyakorlata között. Márpedig tény, hogy a történelem folyamán a különféle muszlim rezsimek összehasonlíthatatlanul türelmesebbeknek bizonyultak, mint a „keresztény" rendszerek. Ha nem így lenne, mivel magyarázhatnánk azt a tényt, hogy míg a „keresztény" országokban a XX. századig tilos volt mecsetet építeni, addig Egyiptomban mindmáig egy több mint nyolcmilliós keresztény (kopt) közösség él. Ugyancsak napjainkig léteznek kisebb keresztény felekezetek Irakban és Szíriában is, mi több, az egyik iraki közösségből Tarik Aziz alelnök lehetett Szaddám Husszein uralma idején. Ugyanebben a gondolatmenetben említhetjük a zsidók ezreinek biztosított kivételes bánásmódot az Oszmán Biroda­lomban, miközben olyan „keresztény" országokból, mint Spanyolország és Portugália, már a XV. században tömegével üldözték ki a zsidókat, s ezt száz évvel később az Ibériai-félszigeten élő muszlimok (mórok) exodusa követte.

b) Az arab és muzulmán országokból származó értesülések tendenciózus beállítása

Az olyan nagy példányszámú izraeli lapokban, mint a Jerusalem Post, manapság is megtalálhatjuk egy Caroline Glick nevű újságírónő cikkeit (ezeket a Minimum c. folyóirat is szorgalmasan átveszi), amelyekben csupán a szélsőséges iszlámizmusról olvashatunk; a szerző bármiféle közeledést kipellengérez, lett légyen szó akár Egyiptomról, akár Mahmud Abbasz palesztin vezetőről. Más újságok szíves örömest veszik át Juval Steinitz képviselő (és jelenlegi pénzügyminiszter) kijelentéseit, aki nem átall az egyiptomi vezetőkkel szembeni bizalmatlanságáról fecsegni, sutba dobva az ezzel az országgal megkötött békeszerződést.

De még olyan sajtótermékekben is, amelyek nem osztják ezen ultranacionalista és agresszív nézeteket, görcsösen ragaszkodnak ahhoz, hogy minden történést a Bush-adminisztrációtól átvett dichotóm szemlélet alapján magyarázzanak, s abból indulnak ki, hogy a „terroristá­nak" nyilvánított szervezetekkel szemben csak a kemény kéz módszere alkalmazható.

c) Önkritikának híre-pora – a Gázai-övezetben lezajlott események távlatairól

A Gázai-övezetben lezajlott történések visszatükrözése, pontosabban torzítása, miként láthattuk, csupán ama „manicheus" irányzat folytatását jelenti, amely az izraeli tömegtájékoztatás számos fórumán változatlanul létezik.

Már a Hamasz ellen indított hadjáratot közvetlenül megelőző napokban egyes újságok, rádióállomások és televíziócsatornák tudósításai nagy te­ret szenteltek a Gázai-övezettel szomszédos területeken élő zsidó lakos­ság szenvedéseinek (mint Szderot népének viszontagságai), amelyeket a Gázából kilőtt rakéták okoztak. Ellenben csupán futólag említették, hogy már egy-két rakéta becsapódása után az Izrael és Gáza közötti átkelőket lezárták, a legkülönfélébb áruk és más anyagok, ideiglenesen még a ban­koknak szánt pénz szállítását teljesen leállították; következésképpen, a szóban forgó médiumok állítólagos „puhasága" miatt bírálták a kormányt, és arra ösztökélték, hogy drasztikus intézkedéseket léptessen életbe a Gázai-övezetben élő palesztinok ellen.

A Gázai-övezetben és környékén zajló események egyoldalú bemuta­tása a katonai akció idején vált még nyilvánvalóbbá. Egymást követték az övezetből kilőtt rakétákról szóló riportok (a rakétatámadások folyta­tódtak, immár Dél-Izrael nagyobb területeire csapódtak be); a palesztinok nélkülözéseit viszont nem létezőnek tekintették, vagy jelentőségüket csökkenteni igyekeztek, azzal a felkiáltással, hogy „senki sem hal éhen Gázában" (kivált azután, hogy az izraeli hatóságok, nemzetközi nyomás­ra, megengedték legalább a humanitárius segélyek beszállítását, majd később a hadműveletek szüneteltetését is elrendelték, hogy a segélyek eljussanak rendeltetési helyükre). Ugyanezek a tudósítások minimalizál­ták a bombázások súlyos pusztításait, s úgy állították be (mint láthattuk) a rendőrségbe besorozott egyenruhás fiatalok százait, mintha mindannyian „hamasznyikok" lettek volna.

Nincs miért csodálkoznunk ezek után azon, hogy a média a Gázai-övezetben történt események egyik olyannyira fontos aspektusát, ne­vezetesen a nemzetközi egyezmények háború idején való tiszteletben tartását tökéletesen mellőzte, sőt bagatellizálta.

Ennélfogva hiába is vártuk volna az izraeli tömegtájékoztatás részéről, hogy a Gázai-övezetben történtekről szóló beszámolókban az önkritika akárcsak fölcsillanjon. Ellenben az egyre erőteljesebb (és az arab orszá­gokban megnyilvánuló) nemzetközi tiltakozással szembesülve, az izraeli tömegtájékoztatás beérte egy pofonegyszerű magyarázattal – minden a világ különféle országaiban újra feltámadt antiszemitizmus számlájára írandó. Odáig mentek el, hogy neofasiszta pártokról (mint a Fini vezette olasz párt) állították, hogy „minden rendben van" velük, mivel jóváhagyták az izraeli hadműveleteket, míg különféle baloldali mozgalmak, amelyek pár nappal korábban még szövetségesnek minősültek bizonyos fasiszta mozgolódásokkal szembeni küzdelemben, rögvest megkapták az „anti­szemita" bélyeget, mivel elmarasztalták a Gázai-övezetben végrehajtott katonai akciót.

Ha egyes politikai megfigyelők, rádióbemondók vagy tévékommentá­torok esetleg „arra vetemedtek", hogy az eseményeket némileg kevésbé egyoldalú szemszögből (legalábbis humanista módon) mutassák be, mint ahogy az a Haaretz c. lapnál dolgozó Gideon Levi37 politikai elemzővel, vagy Jofit Levivel, a TV 2 bemondójával történt, valóságos boszorkány­üldözés indult meg ellenük, amelynek során az olyan minősítések, mint „palesztinbérenc", vagy „kápó"38 a legenyhébbeknek számítottak.

d) Az események folytatólagos elferdítése

Meg kell állapítsuk, hogy az izraeli tömegtájékoztatás a 2009. január 18-án bekövetkezett fegyvernyugvás után sem tért el az események egyoldalú bemutatásának gyakorlatától. Ennek megfelelően folytatód­tak a Gázai-övezetből indított rakétákkal kapcsolatos híradások (noha igen csekély számú eset történt a háború utáni időszakban), az Izrael és Gáza közötti átkelőhelyeken folyó áruszállítások megszigorítását viszont jelentéktelennek tüntették föl. Nem hiányoztak időnként a gázai katonai beavatkozás újrakezdésének szükségességét taglaló javaslatok és sugalmazások sem.

De az arabellenes magatartás hangsúlyozása más eseményekkel összefüggésben is érződik a tömegtájékoztatásban közzétett vagy su­gárzott anyagokban. […]

Általánosságban leszögezhető, hogy az izraeli tömegtájékoztatásban, ahelyett, hogy a szempontok közeledését elősegítő megoldásokat nép­szerűsítenének, inkább az erőpolitika alkalmazására hívnak fel. Ebbe a kategóriába tartoznak az ugyanezekben a médiumokban közölt felszólí­tások is, amelyek a fogságba vetett Hamasz-aktivisták börtönviszonyait kívánják „egy szintre hozni" Ghilad Shalit izraeli katonáéval; e felszólí­tások lényegében azt sugallják, hogy le kell rontani az arab őrizetesek börtönviszonyainak színvonalát, hogy a palesztin foglyok, úgymond, „ne élvezzék többé az ötcsillagos szállodák kényelmét"39 -mellőzve azt a tényt, hogy a Gázai-övezet körülményei között a hamasznyikok feje fölött állandóan ott lebeg annak kockázata, hogy az izraeliek bármikor erőszakkal kiszabadíthatják Ghilad Shalitot, míg az izraeli börtönökben fogva tartott palesztin harcosok normális esetben nemigen reményked­hetnek idő előtti szabadulásukban.

e) Mesterkedések a jobboldali kormány kiszélesítésére

Már az új izraeli kormány összeállításának idején Benjamin Netanjahu […], aki mégiscsak rendelkezik némi, az Egyesült Államokban szer­zett politikai tapasztalattal (édesapja jó néhány éve ott él családjával), rájött, hogy egy „szűk" (túlságosan egyöntetű) kormány, amely csak jobboldali pártokat tömörít, óhatatlanul ellentmondásba fog kerülni az Obama-adminisztrációval. Ezért 2009. február/márciusban a Likud és személy szerint Benjamin Netanjahu részéről nem is volt hiány kezde­ményezésben, mármint azért, hogy a kabinetben ne csupán jobboldali pártok legyenek, hanem olyan közép- vagy balközép formációk is, mint a Kadima és a Munkapárt. Ebben az időszakban a tömegtájékoztatás számos elemzője […] minden erejét latba vetette, hogy erre Tzipi Livni asszonyt, a Kadima elnökét és Ehud Barak nyugállományú tábornokot, a Munkapárt első emberét rávegyék.

Benjamin Netanjahu ez irányú próbálkozásai súlyos kudarcot vallottak, mivel a Kadima elnökasszonya átlátott a szitán: fölfogta a béketörek­vések és egy jobboldali kormányprogram közötti ellentmondást. Ennek következtében Tzipi Livni elengedte a füle mellett a Jediot Aharonot c. lapban Sima Cadmon40 által jegyzett, ultimátumszerű felkérést is. […] Ugyanebben az időben a Likud nagy erőbedobással igyekezett meg­győzni Ehud Barakot, hogy lépjen be a jobboldali kormányba, egyebek között azzal érvelve, hogy a Munkapárt részvétele meggátolná a jobb­oldali kabinetet, hogy fittyet hányjon az igazságszolgáltatásra (mintha csak az izraeli politika Achilles-sarka nem az arab államokkal s kivált a palesztinokkal fenntartott viszony volna). E javaslat indoklásául előrán­gatták Mose Dajan példáját, aki annak idején (1977-ben) inkább kilépett a Munkapártból, csak hogy a Likud-kormány külügyminisztere lehessen, aminek feje Menahem Begin volt. Az érvelők azonban megfeledkeztek arról, hogy az általuk felidézett történetben Mose Dajan előbb titokban kicsikarta Begin ígéretét, hogy békeszerződést kötnek Egyiptommal. A jelenlegi helyzetben viszont a Benjamin Netanjahu és Ehud Barak közötti megegyezés alapja az Irán s különösen a Gázai-övezetet uraló Hamász ellen folytatott agresszív politika lehetne.

Az izraeli rádió más munkatársai sem takarékoskodtak energiájukkal, hogy Netanjahu jobboldali kormányának kiszélesítéséhez hozzájárul­janak. örömük nem ismert határt, midőn március 24-én ünnepélyes keretek között aláírták a Likud és a Munkapárt közötti egyezséget. Joav Krakowski kommentátor sietett interjút kérni Baiga Shoattól, a Munkapárt régi aktivistájától; ám az interjúalany, valószínűleg az elemző várakozása­ira alaposan rácáfolva, úgy nyilatkozott, hogy a tető alá hozott szerződés csupán kárt fog okozni mind a pártnak, mind pedig az országnak.41

7. A jövőbeni perspektívákkal (a politikai kibontakozás távlataival) kapcsolatos megfontolások

2009. január 20-án Washingtonban hatalomváltás történt: a G. W. Bush elnök által vezetett kormányzat átadta helyét a választások fölényes győztese, a demokrata párti Barack Obama új adminisztrációjának.

Az új kormány berendezkedésének politikai üzenetéről a legkülönfélébb spekulációk láttak napvilágot; ilyen volt pl. a Minimum amerikai tudósítója, Radu Hervian eszmefuttatása, aki „deus ex machina" gyanánt jellemezte Obama győzelmét az amerikai politikában,42 vagy Leon Volovici izraeli egyetemi professzor némi bizonytalanságot tükröző elemzése.43

Persze, a jövőben bekövetkező események távlatában korai lenne még részleteiben meghatározni az új amerikai adminisztráció irányvonalát. Le kell szögeznünk, hogy a most hivatalba lépett kormányzat bizonyos személyiségeiből nem hiányzik az új politika, és a leköszönő Bush-rezsimtől örökölt régi irányzat közötti szintézis megteremtésére törekvő igyekezet. Az is említésre méltó, hogy az USA különféle városaiban máris tüntetésekre került sor, tiltakozásul az ellen, hogy az új elnök eltért a választási kampány során hangoztatott pacifista jellegű ígéreteitől. Ám az Obama-kormányzat politikai irányvonalának megszilárdulását övező lehetséges ingadozások ellenére világos: az obamai politika fő jellemzője abban ragadható meg, hogy elveti a Bush-adminisztráció ideológiai bá­zisát, nevezetesen felhagy a „gonosz erői" ellen folytatott küzdelemmel, amely főként abban öltött testet, hogy ezek közé egyes iszlám államokat is besoroltak.

Márpedig a jobboldali tendenciáknak az utóbbi időben Izraelben ta­pasztalható térnyerése nem járul hozzá az Obama-kormány politikai cél­kitűzéseinek megvalósításához. Mert miként is lehetne közös nevezőre hozni az amerikai elnöknek egy életképes palesztin állam létrehozására vonatkozó határozott álláspontját (amely a 2007-es annapolisi egyez­mény értelmében érvényben van) Benjamin Netanjahunak a palesztin állam megteremtésével kapcsolatos általában negatív megítélésével? Vagy mi módon lehetne összhangba hozni Obama elnök látható haj­landóságát az iráni vezetéssel folytatandó párbeszédre az ugyanazon állam címére elhangzott (igaz, burkolt) izraeli fenyegetésekkel – beleértve Simon Peresz elnök markáns perzsaellenességét is. Márpedig napnál világosabb: az új amerikai politikai vonalvezetés előbb-utóbb ellentmon­dásba fog kerülni, ütközni fog az izraeli politikai osztály többségének irányvonalával, beleértve az új kormányét is.

E gondolatmenetben igen sajnálatos, hogy az izraeli televízió által sugárzott végeérhetetlen politikai vitaműsorok keretében olyan neves politikai elemzők, mint Ayala Hason-Nesher, vagy különösen Joram Deckel (utóbbi nemzetközi tapasztalatokkal is bír) nem tartották ildomos­nak, hogy felhívják a figyelmet az új izraeli kormány törekvései és az új amerikai kormány általános politika irányvonala közötti ellentmondásokra. Érthető persze, hogy bármiféle, Izrael szuverenitásának lehetséges csor­bulására, külpolitikájának meghatározására irányuló célzás nem kelthet rokonszenvet a közvéleményben. De ettől még a realitások realitások maradnak, s ezeket nem lehet lesöpörni az asztalról […]

Az új izraeli kormány hivatalba lépése (2009. március 31.) óta bekövet­kezett események […] egyelőre nem teszik lehetővé végleges következ­tetések levonását; mindazonáltal mostantól fogva bizonyos események jelzésértékűek; ilyen például Barack Obama rendkívüli közel-keleti megbízottja, George Mitchell nyilatkozata, aki világossá tette: a palesz­tin területek gazdasági megerősítésének (rendbetételének) – Benjamin Netanjahu által is sugalmazott – terve diplomáciai megoldás nélkül nem segítheti elő a palesztin kérdés megoldását. Szintén újdonságnak számít […] az USA külügyminisztériuma két főtisztviselőjének Damaszkuszba menesztése, valamint az Egyesült Államok kedvező álláspontja a Szíria és Izrael között török közvetítéssel elkezdődött, de utóbb megszakadt tárgyalások folytatásáról. Jellemző az amerikai közvélemény lelkiállapo­tára, hogy egy, az amerikai zsidó közvélemény soraiban végzett kutatás szerint a megkérdezettek 59%-a vélte úgy, hogy az Obama-kormánynak nyomást kellene gyakorolnia Izraelre.44

Ám függetlenül a jövőben bekövetkezhető fejleményektől, nyilvánvaló, hogy az új amerikai kormányzat követelményrendszerének és elvárá­sainak az izraeli kormánykörök általi esetleges figyelmen kívül hagyása nemzetközi téren Izrael fokozódó elszigetelődéséhez vezethet.

(Fordította: Váraljai Ferenc)

Jegyzetek

1 Ld. az izraeli hírszerzés főnökének, Iuval Diskinnek (2003. márciusi keltezésű) nyilatkozatát a Kol Israel rádióállomás 2009. március 15-i adásában; az állítást később Daniel Friedman egykori igazságügy miniszter is megerősítette.

2 Lásd bővebben Omenirea între realităţi si speculaţii [Az emberiség a realitások és spekulációk között] c. munkám (h. n., 2008) „Despre speculaţii ajunând până la obsesii" [A spekulációktól a rémlátomásig] c. fejezetét, 20-33.

3 Ilyesféle nyilatkozatok már 2003 folyamán elhangzottak Izraelben; ilyen volt Saul Mofaz egykori miniszter, valamint Efraim Snee, a Munkapárt egykori ország­gyűlési képviselőjének 2006-os megnyilvánulása.

4 V.ö. Michael Lüders: Allahs langer Schatten. Warum wir keine Angst vor dem Islam haben müssen. Freiburg, 2007, Herder GmbH & Co.

5 A számadatot a Televizunea Română Internaţional (Román Televízió Nemzet­közi adása) tette közé 2009. február 6-án.

6 Ld. Peter Snow: A Biography (Washington D.C., 1972, Robewrt B. Luce) c. művének „Mr King of Jordan" c. fejezetét. – A szerző Snow eredetileg angol nyelvű könyvének 1973-ban a Dideriks Kiadó Düsseldorfban és Kölnben publikált, németre fordított változatát használta. (A ford.)

7 Ld. a Minimum vizsgálatát a 2009. február elsejei szám borítóján.

8 Ld. ugyanazon szám „30 nap" c. rovatában.

9 Minimum, 2009. április 1.; a cikket a Le Point c. francia hetilap január 29-i számából vették át.

10 Mirel Horodi: „Cazul Vintilă Horia" [V. Horia esete], Viaţa Noastră (Tel Aviv), 2009. január 29/30.

11 A Kol Israel rádióállomás tudósítása szerint.

12 A hadifoglyokkal való bánásmódot szabályozó Harmadik Genfi Egyezményt (Third Geneva Convention) 1929-ben fogadták el, majd 1949-ben kibővítették. A civil lakosság védelmével foglalkozó Negyedik Genfi Egyezmény, amely részben az 1907-es Hágai Egyezményen alapszik, 1949-ben született. (A szerk.)

13 Ld. Leo Ben Salo egykori transznisztrai deportált nyílt levelét a Tel Avivi Viaţa Noastră 2009. január 29-i számában.

14 Ld. ehhez Avi Mizrahi izraeli tábornoknak egy katonai hallgatóság előtt tartott beszámolóját, amelyre a Minimum 2009/2-es száma hivatkozik.

15 Ld. az Amnesty International 2009. márciusi jelentésében.

16 Ld. fentebb, 4. sz. jegyzet. Itt jegyezzük meg, hogy e munka egy – ugyan­azon kiadó által közzétett – hat darabból álló könyvsorozat része, amely a multikulturalizmus eszméjének tiszteletben tartására hív föl Németországban.

17 Uo. az „Izrael és Palesztina meg a Hamasz" c. fejezetben.

18 Lásd a Minimum 2009. március elsejei számában.

19 Az Olmert-kormány és a Kadima Párt politikájának elemzését lásd bővebben Gânduri despre actualitate II. [Gondolatok az aktualitásról II.] c. munkámban, Cluj, 2006, 44-45.

20 Ld. Karl Marx elemzéseit az 1848-as Franciaország és a francia második császárság politikai küzdelmeiről (Osztályharcok Franciaországban 1848-tól 1850-ig; Louis Bonaparte Brümaire tizennyolcadikája, MEM 7. és 8. kötet,  Bp., 1962, Kossuth Kiadó).

21 Thodor Herzl lényegében a felvilágosodás szellemében fogant gondolatait az Altneuland c. könyvében fejtette ki. A dolgozatban a munka 2004-es, német eredetiben megjelent kiadását használtuk: AltNeuLand. Ein utopischer Roman, ha.Galil.com, 239-240.; 258. – Magyarul: Ősújország. Budapest, 1993, Bethlen. (A szerk.)

22 M. Nordau: Die konventionellen Lügen der Kulturmenschheit.  Leipzig, 1883, Verlag von B. Elisher.

23 A Mapai (Izrael Földje Munkásainak Pártja) ezen a néven 1968. januárig létezett, amikor is a Mapai, az Ahdut HaAvoda (Munkás Egység) és Rafi (Izraeli Munkás Lista) fúziójából megalakult az Izraeli Munkapárt (Mai). (A szerk.)

24 Rogue states; ivritül: shir haresha.

25 Akronima: Rabbi Mose ben Majmon.

26 Boris Marian Mehr: „Talmudul pe înţelesul tuturor" [A Talmud – közérthetően], Viaţa Noastră (Tel-Aviv), 2009. január 29/30. A cikk eredetileg a Revista Evreiasca c. romániai lapban jelent meg.

27 Akronima: Rabbi Moses ben Nachman; katalán nevén: Bonastruc ça Porta, röviden: Saporta.

28 Az információ forrása: Viaţa Noastră, 2009. január 29/30. amelyet a megszállt területeken élő Shlomo Avineri rabbi egyik írásából vettek át.

29 Az információ a Kol Israel rádió „A nemzetközi sajtó órája" c., 2009. január 27-én elhangzott barcelonai tudósításából való.

30 A manicheizmus kifejezés Mani i. sz. szerinti III. századi perzsa vallás­alapító nevéből származik, s tág értelemben azt a magatartást jelöli, amely a világban zajló eseményeket a jó és a rossz küzdelmeként fogja fel. Napjainkban manicheizmuson azt a törekvést értik, amely minden történést kizárólag abból a szemszögből ítél meg, hogy előnyös-e az érintett személy (dolog, mozgalom stb.) számára.

31 Az Arab Liga 2002. bejrúti csúcsértekezletén elfogadott béketerv az 1967-es háború előtti határok szerinti palesztin állam izraeli elfogadásáért cserébe a zsidó állam teljes körű arab elismerését helyezte kilátásba. A tervezet szövegét ld. The Arab Peace Initiative, 2002, http://www.al-bab.com/arab/docs/league/peace02.htm (a szerk.).

32 Lásd Shaul Carmel, az Izraeli Román Nyelvű Írók Szövetsége elnökének cikkét: Viaţa Noastră, 2009. március 26/27.

33 Asa Aser filozófus nyilatkozatát a Kol Israel rádió a Haaretz 2009. február 6-i számában megjelent tartalmi ismertetés alapján kommentálta.

34 Efraim Snee nyugalmazott tábornok. aki ezt a véleményét az izraeli TV 1-es csatornájának 2006. augusztus 15-i egyik adásában fejtette ki, igyekezett „átsik­lani" a témán a Lia Gutman újságírónőnek adott interjújában, ld. Viaţa Noastră, 2009. január 29/30.

35 A tábornok rádiónyilatkozata 2009. március 23-án hangzott el.

36 H. Wassermann hivatkozott cikkeit lásd a Viaţa Noastră 2009. március 5/6-i és 2009. március 12/13-i számaiban.

37 A Gideon Levit „elítélő" cikk szerzője Gideon Alon hírlapíró; az írást a Haaretz egyik márciusi számában tették közzé. Ld. még a Minimum 2009. március 1-jei számában közölt, sértő megjegyzéssel ellátott gúnyrajzot is, amelynek címzettje Jofit Levi bemondónő volt.

38 Kápónak nevezték a nácik a koncentrációs és megsemmisítő táborokban a vezetői feladatokkal megbízott foglyokat. A Minimum c. folyóirat szerkesztősége a szót „nemzetáruló" értelemben használta.

39 Vö. a Kol Israel rádió 2009. március 23-i, valamint az izraeli TV 1-es csator­nájának 2009. március 26-i adásait, amelyek keretében Dan Margalit műsorvezető a „Ghilad Shalit kiszabadítására alakult bizottság" egyik kibuclakó képviselőjének magatartására hivatkozott.

40 Ld. Sima Cadmon: „Deschide bine ochii Tzipi Livni" [Tzipi Livni, jól nyisd ki a szemed]. c. írását, Jediot Aharonot, 2009. február 16.

41 Az interjú az Izraeli TV 1-es csatornáján volt látható, 2009. március 14-én.

42 Minimum, 2009. február 1.

43 Leon Volovici: „Orientul Mijlociu la actul II" [A Közép-Kelet a második felvo­násban], Viaţa Noastră, 2009. február 5/6; a cikk eredeti megjelenési helye: 22 – Revista Grupului Pentru Dialog Social (Bukarest), 2009. január 20.

44 Az izraeli rádióállomások 2009. március 25-én sugározták a szóban forgó közvélemény-kutatás eredményét.

Sir John Hicks Nobel-díjas esete a kamattal

A tragikus hirtelenséggel elhunyt közgazdász egyik utolsó írásával adózunk emlékének. Ahogy a kamatra, illetőleg a pénzpiacra ható tényezőket az egyes közgazdaságtani irányzatok meghatározzák, hatással van arra, hogy milyen mértékben fogják a kapitalizmust harmonikus és problémamentes, vagy éppen sebezhető és instabil gazdasági rendszerként ábrázolni, ami baloldali rendszerkritikai szempontból is jelentőséggel bír.
A közelmúltban 52 évesen, alkotó erejének teljében elhunyt Juhász János nagy tehetségű, marxista elméleti közgazdász volt, aki a rendszerváltozás után sem adta fel antikapitalista rendszerkritikus meggyőződését. Alábbi – egyik utolsó – tanulmányát az Eszméletnek kínálta fel közlésre.

Az írás tárgya John Hicks (1904-1989) kamatelmélete, annak viszo­nyulása a keynesi elmélethez – e téma implikációi több szempontból is túlmutatnak a puszta szakközgazdaságtani relevancián. Hicks maga arról nevezetes többek között, hogy úgy épített be keynesi elemeket a közgazdaságtan főáramába, hogy közben jórészt kilúgozta azok (amúgy sem sarkos) rendszerkritikai potenciálját. A kamatot a polgári közgaz­daságtanban a tőke jövedelmével szokás azonosítani, így a kamatot természettől adottként, szükségszerűként bemutató elmélet közvetve a tőke és a tőkés termelési rend elméleti legitimációjához is hozzájárul. Másrészt – és e cikkben ez utóbbi hangsúlyosabban jelenik meg – az a mód, ahogyan a kamatra, illetőleg a pénzpiacra ható tényezőket az egyes közgazdaságtani irányzatok meghatározzák, hatással van arra, hogy milyen mértékben fogják a kapitalizmust harmonikus és problémamentes, vagy éppen sebezhető és instabil gazdasági rendszerként ábrázolni. Ilyen értelemben a cikkben tárgyalt kérdések a baloldali rendszerkritika szempontjából is jelentőséggel bírnak. (A szerk.)

***

Az Érték és tőke1 – írja Hicks 1939-es főművéről – nem „egy Principles of Economics2 , […] csaknem kizárólag újdonságokkal foglalkozom. Minden egyes témánál azoknak az oldalaknak a tárgyalására szorítko­zom, amelyekről valami új mondanivalóm van".3 Ez a „szerénység" nem jelenti azt, hogy elemzése ne lépne fel „a logikai precizitás igényével."4 Továbbá, ami a kamatlábat illeti, Hicks – saját megítélése szerint – teljes elméletet alkot.5 Mi magyarázza, hogy ebben a témában nem szorítkozik pusztán annak bizonyos új oldalaira? A jelek szerint Hicks úgy vélte, hogy egyetlen olyan kamatelmélet sincs, amely részleges korrekciójával helyessé tehető, a logikailag precíz elmélet csak a forgalomban lévők kritikájával (nem kizárva azok egyes részelemeinek felhasználását sem) alkotható meg.

A forgalomban lévő elméletek fogyatékosságai

A kamatláb meghatározása tekintetében – írja Hicks – hosszú időn ke­resztül egyetértés uralkodott a közgazdászok körében. A kamatlábat – állították – a tőke kereslete és a tőke kínálata határozza meg. De ez az egyetértés puszta látszat volt csupán, hiszen a tőke szón mindenki azt értett, amit akart, a tőke fogalma azonban többféleképpen definiálható. Ha a tőkén a „reáltőkét" értjük, „konkrét javak és e javak adott mennyisé­ge feletti rendelkezési képesség értelmében", akkor a kamatelméletnek szükségképpen a Böhm-Bawerk által részletesen kidolgozott gondo­latmenetet kell hogy kövesse. Ez utóbbi szerint a kamatlábat azok a technikai és lélektani tényezők határozzák meg, „amelyek a jelenbeli és jövőbeli javak iránti szükségletek relatív intenzitására hatnak". (Azaz a kamatláb nagysága lényegében attól függ, hogy a fogyasztók szemében mennyivel jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok.6 )

Más a helyzet, ha a tőkén „pénztőkét" értünk, tehát adott pénzmennyiség feletti rendelkezési jogot. Hicks ez utóbbi értelmezés pártján áll. E „monetarista" értelmezésnek a térnyerését Hicks elsősorban Keynes érdemeként tudja be. Ezzel együtt erős ellenérzései vannak Keynes kamatelméletével szemben.

Bár az nyilvánvaló, hogy a kamat tartalmaz, vagy tartalmazhat koc­kázati (risk premium) és spekulációs elemet, Hicks szerint azonban Keynes kamata kizárólag ezekre az elemekre oldódik fel. „De ha azt állítjuk, hogy egy tökéletesen biztonságos értékpapír után járó kamat lábát egyedül a jövőbeni kamatlábak bizonytalansága határozza meg, az olyan mintha az lenne a véleményünk a kamat valahogy saját hajánál fogva tartja önmagát a levegőben."7 Ez a hibás elképzelés az alapja Hicks szerint „az ő [Keynes] likviditási preferencia doktrínájának” [kiemelés tőlem – J. J.] is. Azaz Hicks szerint kell lennie egy, a tőke keresletétől és kínálatától független, „tiszta" kamatlábnak.

Az elmélet feladata tehát világos: megtalálni „a tiszta kamat létezésé­nek […] okát."8

Vegyük tehát górcső alá, hogy a hicksi kamatelmélet kiállja-e a logikai precizitás próbáját! De ezt megelőzően érdemesnek látszik még egy rövid kitérőt tennünk. Ebben azt vizsgáljuk, hogy léteznek-e olyan korlátok – nevezzük a nevén őket, olyan ideológiai korlátok – amelyek behatárolják a logikai precizitást, pontosabban szólva, amelyek meggátolják a logikát öntörvényű működésében.

Kitérő az ideológiai korlátokról

Hogy a gazdasági elméletek ideológiai vonzataival a közgazdászok is tisztában vannak, azt a Keynes hírneves kortársa, Knut Wicksell által írott alábbi szövegrész is tanúsítja: „A szocialisták (főleg Rodbertus, de még inkább Marx) kezében az értékelmélet a fennálló rend elleni rettenetes fegyverré vált … Az új és jobban megalapozott csereérték-elméletnek ezért nemcsak absztrakt elméleti jelentősége volt, hanem elsőrendű gyakorlati és társadalmi érdekké vált; az a három férfi, akik ezt majdnem egyidejűleg és egymástól függetlenül eredményesen bebizonyították, az osztrák Carl Menger, az angol Stanley Jevons és a francia Leon Walras voltak …"

Habár e cikk tárgya nem az értékelmélet, érdemes röviden megemlé­kezni arról, hogy Hicks 1939-es főművének, az Érték és tőkének az első része épp ennek a mengeri-jevonsi-walrasi értékelméletnek a revideálásával foglalkozik – miután Hicks burkoltan elismeri, hogy ez a Wicksell szerint „új és jobban megalapozott" értékelmélet egyszerűen tarthatatlan. Ami felveti a lehetőséget, hogy talán mégsem a kiváló megalapozottság, hanem inkább a fennálló rendre nézve kedvező ideológiai tartalom miatt vált az elmélet széles körben elfogadottá. (Az csak hab a tortán, hogy a Hicks által javasolt javított változat valójában csak látszólag lép túl az általa revideált elmélet logikai problémáin.9 )

Mármost Keynes Általános elmélete ideológiai szempontból proble­matikus a rendszerapologéták számára. Az egész művet áthatja az a szerző számára is kényelmetlen sejtés, miszerint a kapitalizmus talán nem az emberi élet termelésének és újratermelésének abszolút és örök formája. Hogy talán az értékre és az értéktöbbletre irányuló termelés korlát, és az emberiséget létében fenyegető ellentmondások forrása. „a munkanélküliség oka az, hogy az emberek a Holdat, a lehetetlent akarják: nem lehet foglalkoztatni az embereket, ha […] pénzre irányul a vágyuk".10 „Én tehát a kapitalizmusnak azt a jellemvonását, hogy a tőke tulajdono­sának járadékot biztosít, átmeneti állapotnak látom, amely megszűnik, mihelyt teljesíti a feladatát. A járadékbiztosítás megszűnésével pedig a kapitalizmus sok más vonása is idejétmúlttá válik. Én amellett lennék, hogy ilyen legyen az események menete […]"11

Ez persze nem jelenti azt, hogy Lord Keynes magával a kapitalizmus­sal kívánna szakítani. „Biztosra veszem, hogy a tőke iránti keresletnek szigorú korlátai vannak, vagyis nem nehéz annyira növelni a tőkeállo­mányt, hogy annak határhatékonysága [értsd: járadéka, vagy kamata] igen kicsivé csökkenjen. Ez persze nem jelentené a tőkejavak közel ingyenes használatát, hanem csupán azt, hogy hozamuk alig fedezne többet a kopás és avulás okozta értékcsökkenésnél, továbbá a kocká­zatnak, illetve az ügyesség és az ítélőképesség kifejtésének valamilyen ellenértékénél."12

Körülbelül ennyi Keynes vérfagyasztó kapitalizmuskritikája, de még azok az apró hajszálrepedések is, amelyeket az Általános elmélet a burzsoá érdeknek megfelelő kapitalizmuskép velencei kristálytükrén okozott, elegendőek voltak ahhoz, hogy az USA-beli konzervatívok az Általános elméletet a 19. és 20. század tíz legveszedelmesebb könyve közé sorolják.13

így aztán, más szerzőkhöz hasonlóan, Hicks is hajlott arra, hogy Keynes mondandóját trivializálja. A keynesi gazdaságtan válságában így ír: „Amit ki akartam mutatni az az, hogy Keynes állításainak igazsága attól függ, hogy rendelkezésre állnak-e olyan nyersanyagkészletek, amelyeket más gazdasági tevékenységek szétzilálása nélkül el lehet vonni. Hogy gyakorlatilag léteztek ilyen készletek, ez volt az a dolog, ami elkerülte a hivatalbéli közgazdászok figyelmét." Azoknak a hivatalbeli közgaz­dászoknak a figyelmét, „akiknek 'kincstári optimizmusa' ellen Keynes oly elsöprő támadást indított."14 Keynes nevében kikérném magamnak, hogy egész elméleti teljesítményemet arra redukálják, hogy kiszúrta a szemem az a tény, hogy 1929-33-ban (sőt még azt követően is hosszú ideig) voltak (tág értelemben vett) kihasználatlan kapacitások. A korabeli hivatalbéli közgazdászok nevében pedig azt, hogy futóbolondoknak, bocsánat vakoknak tekintenek, akik nem vették észre a kihasználatlan kapacitásokat.

Úgy tűnik, Hicks elemi érdeknek tartotta a kapitalizmust „természetadta" örök termelési módként bemutatni15 , amelyben (elszigetelt anomáliáktól eltekintve) az újratermelés szakaszai simán és főként lényeges ellent­mondásoktól mentesen átfolynak egymásba. Nem pedig olyanként, ami Keynes Általános elméletében gejzírként a felszínre tör16 : a ka­pitalizmusban az emberek történelmileg kimunkált nagyszerű képes­ségei tőlük eloldozódva, rajtuk vak rombolóerőként elhatalmasodnak. Keynes azzal keltett riadalmat a polgári közvélemény köreiben, hogy ő véletlenként ábrázolta azt – a teljes foglalkoztatás mellett megvalósuló egyensúlyt17 -, amit a polgári miliőben szükségszerűségnek szerettek volna látni.

Márpedig – rátérve immár a kamatelmélettel összefüggő kérdések­re – a Keynes által posztulált likviditáspreferencia összefügg a tőkés gazdaságnak azzal az inherens bizonytalanságával, amelyet a polgári szakmai és laikus közvélemény egyaránt szeret elfelejteni. A gazdasági szereplők egyebek mellett azért preferálják Keynes szerint a likvid esz­közöket, és követelnek kamatot a likviditásról való lemondásért (tehát a birtokukban levő pénz kikölcsönzéséért) cserébe, mert a likvid eszköz (a pénz) mindenkor kicserélhető. Akkor is, amikor – gazdasági válság miatt – a nem likvid pénzügyi eszközök forgalma befagy, a nem pénzügyi vagyontárgyak eladhatatlanná válnak. Ugyanakkor a válság egyik meg­nyilvánulása épp e likviditáspreferencia drasztikus felerősödése, tehát amikor mindenki „ül a pénzén" (vásárlás és beruházás helyett), és ettől a viselkedéstől még a kamatszint drasztikus esése sem képes eltéríteni a gazdasági szereplőket. Ha a tőke „normális" körforgása fennakad, el­adhatatlan „nyersanyagkészletek", és a forgalomtól elvont pénzkészletek halmozódnak fel.18

Hicks ezzel szemben a tétlenül elfektetett, meddő pénz fogalmától is szeretne megszabadulni, miután a parlagon hevertetett pénz nyilvánva­lóan válságjel. „Minden vagyontárgyat a hozamáért tartanak; ha tartásuk nem volna profitábilis, nem lennének vagyontárgyak." (Mintha Milton Friedmant hallanánk.) „A »meddő« pénznek, ha helyesen értelmezzük, van hozama."19

Úgy fest, mintha Hicks olyan monetáris jellegű kamatelméletet keresett volna, amely ugyanakkor mentes azoktól a keynesi elemektől, amelyek a kapitalizmus kritikájának lehetőségét rejtik magukban. Olyan elméletet tehát, amely nem a keynesi likviditáspreferencián alapul.

A tiszta kamat nem feltétlenül tiszta elmélete

Marx írja, hogy a polgári közgazdászok a keresletet és kínálatot, a kon­kurenciát varázsvesszőként kezelik, aminek meg kellene oldania minden közgazdasági problémájukat.20 A valóságban ez messze nem így van, leszámítva egyetlen egy esetet, a kamatláb meghatározódásának esetét. A kamatlábnak Marx szerint nincsen „természetes rátája", mert azt, már­mint a kamatlábat, kizárólag a kereslet és kínálat határozza meg. Ennek az a magyarázata, hogy mindkét oldalon, a kereslet és a kínálat oldalán is, ugyanaz a tényező, és ugyanabban a formájában, a tőke áll.21

És éppen ebben az esetben, a kamatláb és a kamat meghatározásá­nak esetében érzi Hicks annak szükségét, hogy a konkurencián túlmutató okok után kutasson. A kamatnak – pozitív kamatlábnak – a konkurencia által megszabott egyensúlyi áraktól függetlenül léteznie kell. Vajon mivel támasztja ezt alá?

„Ha az emberek az eladott javaikért pénz formájában kapnak fizetséget22 , akkor a pénznek váltókra való átváltása" – vagyis a váltóleszámítolás, ami végső soron hiteltartozás átvállalása ellenérték fejében – „elkülönült tranz­akciót igényel, és e tranzakció lebonyolításával járó gond kiegyenlítődhet a kamatban elérhető előnnyel. […] Ennek a kamatlábnak a szintje méri a pénzeszközök beruházásával járó gondot, éspedig nem az általában vett gondot, hanem a marginális kölcsönadó gondját." Ugyanis „ha csak a nagytőkések végeznének váltóleszámítolást, akkor a kamatláb tényleg nagyon alacsony, gyakorlatilag nulla lenne [az én – J. J. – kiemeléseim]." Ha az emberek általánosan váltóban kapnák javaikért a fizetséget, akkor „nem merülne fel beruházási költség, és ezért semmi sem indokolná, hogy váltókat diszkontálásnak vessék alá."23 Azaz semmi sem indokolná a ka­mat létezését. A tiszta kamat létezésének egyik oka a váltóleszámítolás, illetőleg az a tény, hogy az „emberek" eladott javaikért nem kizárólag pénz formájában kapják az ellenértéket, hanem ki így, ki úgy.24

„Bárkinek – folytatja Hicks – aki olyan váltót vásárol meg, amely a mini­mális periódusnál hosszabb lejáratú (s a valóságban minden váltó ilyen), számításba kell vennie, hogy mi van, ha pénzeszközét a váltó lejárata előtt fel akarja használni. Ha ez történne, akkor viszontleszámítoltatnia kellene a váltót, a viszontleszámítoltatás pedig legalább akkora (vagy még annál is nagyobb) [az én – J. J. – kiemelésem] gonddal jár, mint az eredeti beruházás."25

A tiszta kamat (vagyis a kockázati elemtől, illetőleg a keresleti-kínálati viszonyoktól függetlenül, szükségszerűen létező kamat) tehát – vonhat­juk le a következtetést – a leszámítolás és a viszontleszámítolás gondja együttes kompenzálásaként létezik, még ha az utóbbi csak potenciális is. (Azaz, már a leszámítolásnál hozzászámítják a gondhoz a viszontle-számítolás határgondját.)

Felmerül azonban néhány probléma: Hicks a váltót a fix kamatozású értékpapírok között sorolja föl26 , amelyek egymás és a pénz szoros he­lyettesítői. Azonban nem minden váltót számítolnak le, az eredeti váltó­tulajdonos lejáratkor simán beválthatja, vagy a váltóköveteléseket a felek kölcsönösen beszámíthatják. Tehát Hicks elmélete szerint ezek a váltók voltaképpen egyáltalán nem kamatozó papírok, csak a leszámítoltak azok. (Ámbár, felvethetnénk, legalábbis ami a lejáratkori kifizetést illeti, mivelhogy az is „elkülönült pénzügyi tranzakciót igényel" – a váltó kibo­csátója meg-, vagy visszavásárolja a váltóját -, tehát őt, akit a pénzügyi tranzakció gondja terhel, eszerint kamat illetné meg.)

Ezenkívül, Hicks saját érvelésének is ellentmond: „A hivatásos beru­házók működése kiterjed a teljes skálára. […] ők lesznek azok, akik a kamatrendszer [kiemelés tőlem: J. J.] logikáját megteremtik (éppúgy, ahogyan a valutaárfolyamok rendszerének logikáját főként a hivatásos arbitrazsőrök teremtik meg.) Szükségtelen feltételezni, hogy a kisberuházóknak e tekintetben sok tennivalójuk lenne […]"27 Pedig valamivel fentebb még életbevágó volt a szerepük! Hicks azt állította, hogy nélkülük a tiszta kamat a gyakorlatban 0-val lenne egyenlő.

De térjünk vissza a tiszta kamat keletkezésének okaira és a tiszta kamat mértékének meghatározására. A leszámítolónak, mivel pénzben kapja meg javainak ellenértékét, elkülönült pénzügyi tranzakcióba kell kezdenie, hogy pénzét váltóra cserélje, és ennek a gondnak a kom­penzálása a kamat. A váltó tulajdonosának váltóját (név)értéke alatt kell eladnia, hogy kompenzálja a leszámítoló gondját, az azzal járó gondját, hogy megveszi váltóját. A váltó vevőjének, úgy is mondhatnánk, forgalmi költségei vannak, aminek kamatként kell megtérülniük. De mi történik, ha a fenti logikai levezetést általánosítjuk? Egy pakli dohány megvásárlása is önálló pénzügyi tranzakciót igényel. Ha a dohányos véletlenül nem dohányban kapja meg javai ellenértékét, akkor neki pénzért meg kell vásárolnia a dohányárut, tehát forgalmi költségei keletkeznek. Ezt kom­penzálandó – a fenti gondolatmenet értelmében – a dohány (és minden más termék) eladójának diszkonton kellene termékét értékesítenie. Ezzel elveszne az egyenlő pénzértékek egyenlő pénzértékekre történő (Hicks által vallott) cseréje.

Továbbá, amint azt az előbb idéztük, Hicks szerint a viszontleszámítolás még nagyobb gond, mint a leszámítolás, vagyis a váltó pénzre váltása nehezebb, mint a pénz váltóra váltása. Ha e kijelentést komolyan vesszük, Hicks egész gondolatmenete a visszájára fordul. Ebből ugyanis az is következne, hogy az eredeti hitelfelvevőnek, vagyis a váltó kibo­csátójának (az első leszámítoltatónak) nagyobb a gondja, mint a leszá-mítolónak28 , tehát tulajdonképpen a kamat valójában a leszámítoltatót és nem a leszámítolót illetné meg. Fenti példánkkal élve, a dohányárusnak ez esetben nem diszkontáron, hanem éppenséggel értéke fölött kellene eladnia áruját vevőjének, mert az áru eladása nagyobb gond, mint a pénznek áruvá változtatása.

Tehát ezzel a leszámítolós kamatmagyarázattal többszörösen csávába kerültünk. Egyrészt Hicks olyan gondolatmenet alapján teszi természeti szükségszerűséggé a kamatot, amelyet ha más gazdasági tranzakcióra is alkalmaznánk, elveszne az egyenlő értékek cseréjének alapelve. Másrészt ha méricskélni kezdjük, hogy vajon a leszámítolás vagy a viszontleszámítolás jár-e több nyűggel, még kiderülhet az is, hogy a kamatot igazából annak kellene fizetnie, aki kapja.

Mindezek alapján valószínűnek tűnik, hogy Hicks állításával ellentétben a kamat az önálló pénzügyi tranzakciót képező leszámítolás gondjából fakad, hanem valami egészen másból, ettől a gondtól teljesen függetle­nül, és a gond felmerülését megelőzően.

Jegyzetek

1 John R. Hicks: Érték és tőke. A közgazdasági elmélet néhány alapelvének vizsgálata. A keynesi gazdaságtan válsága KJK. Bp., 1978. (A továbbiakban, ha a hivatkozásokat csak oldalszámokkal adjuk meg, azok mindig erre a munkára vonatkoznak.)

2 Alfred Marshall főműve (1890), amely azt a célt tűzte ki, hogy az alapoktól kezdve újraépítse az egész közgazdaságtudományi elméletet. (A szerk.)

3 43.

4 206.

5 A Harmadik rész Kamat és pénz c. fejezetét összefoglaló 5. pontban ezt olvashatjuk: „Ebben a fejezetben nem tettünk kísérletet arra, hogy a pénz iránti keresletnek vagy még inkább, hogy a kamatlábak működésének teljes elméletét megadjuk. Mindkét problémát fenn kell tartanunk a IV. rész rendszeresebb elem­zése számára."

6 A modern polgári közgazdászok nem jelentéktelen része így is fogja fel ezt a dolgot. „Nem szeretnénk azt a benyomást kelteni, hogy a jelenbeli jószág ér­tékesebb mivoltát egy jövőbenivel szemben kizárólag a tőke termelékenysége magyarázza. A fogyasztók esetében is tapasztalható az a jelenség, amelyet a közgazdászok az időpreferencia pozitív rátájának hívnak […]" Akik a pozitív időpreferenciát irracionálisnak tartják tévednek. „nem kell irracionálisnak […] tekinteni azt az embert, aki szerint jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok." Paul Heyne: A mindenható piac. A gazdasági gondolkodás alapjai. Tankönyvkiadó Vállalat é. n. 259.

7 199.

8 199.

9 Ezt Mátyás Antal is megjegyzi az Érték és tőke 1978-as magyar nyelvű kiadá­sához írt bevezető tanulmányában.

10 Keynes mf. 259.

11 Uo. 400.

12 Uo. 399.

13 http://www.litera.hu/hirek/veszedelmes-konyvek-listaja-amerikaban .

14 393.

15 „A gazdasági rendszer egyensúlytalanságának […] oka a várakozások és a tervek konzisztenciájának hiánya. [… E] veszteségforrás minden elképzelhető gazdasági rendszerben megtalálható, legyen az kapitalista vagy szocialista, liberális vagy autokratikus. Még Robinson Crusoe sem lehet mentes tőlük […]" 212. és 170-171.

16 „Nem a tényleges foglalkoztatás irányát, hanem volumenét illetően mondott csődöt […] rendszerünk. […] Mindezidáig a világ vagyonának növekedése mindig kisebb volt az egyéni megtakarítások összegénél; a különbséget azok vesztesé­ge tette ki, akiknek […] kezdeményezéséhez nem járult […] jó szerencse. […] Bizonyos, hogy a világ nem fogja sokáig eltűrni a munkanélküliséget, amely a megélénkülés rövid időszakaitól eltekintve együtt jár, és véleményem szerint szükségképpen együtt jár a […] kapitalizmus individualizmusával. […] A háborúnak sokféle oka van. […] De a szenvedélyek tüzére az olajat a gazdasági tényezők öntik, nevezetesen a túlnépesedés és a piacokért folyó verseny." Keynes: I. m.: 403-405. elszórtan.

17 Mitöbb, egyenesen meggyőződése volt, hogy minél előrehaladottabb a tőkés fejlődés, minél átfogóbban rendeli maga alá a tőke az emberi élet termelésének és újratermelésének minden területét, annál bizonyosabb a teljes foglalkoztatottság megvalósíthatatlansága. („minél gazdagabb a társadalom … mind szembeötlőbbek és felháborítóbbak a gazdasági rendszer hibái." Keynes mf. 48.)

18 A jelenlegi ún. pénzügyi válság kapcsán írták tavaly ősszel: „A pénz ül és nem mozdul." Vö. pl.: Aczél Endre, Népszabadság, 2008. okt. 13. és 14.

19 410. és 403.

20 „A fennálló rend elleni rettenetes fegyverré vált értékelmélet" elutasítása (vagy egyszerű hiánya) szükségképpen arra vezet, hogy a közgazdaságtan a „profitot és a járadékot úgy tünteti fel, mint felfoghatatlan törvények által meghatározott puszta árhozzáadásokat az áru árához, amelyet elsősorban a munkabér határoz meg. Egyszóval, a konkurenciának kell vállalnia, hogy a közgazdászok minden fogalomnélküliségét megmagyarázza, holott fordítva, a közgazdászoknak kellene megmagyarázniuk a konkurenciát" MEM 25. 815.

21 „A kamat csak az átlagprofit része. Ugyanaz a tőke kettős meghatározásban jelenik meg, mint kölcsöntőke a kölcsönadó kezében, mint ipari, vagy kereskedelmi tőke a funkcionáló tőkés kezében. De csak egyszer funkcionál és profitot is csak egyszer termel. Magában a termelési folyamatban a tőke kölcsöntőke jellege nem játszik szerepet. Hogy a két személy, akinek e profitra igénye van, hogyan osztozik rajta, az önmagában véve [.] empirikus, a véletlen birodalmába tartozó tény [.]" Ebből „következik, hogy a kamatnak nincs »természetes« rátája. […] " I. m.: 343.

22 Ha az „emberek" pénz formában kapnák – így megszorítás nélkül – a fizet­séget, nem lenne váltó.

23 199. és 200.

24 „Ahhoz, hogy a pénzeszközök beruházásának költsége hatásos korlátja legyen a váltók megszerzésének, az szükséges, hogy az embereknek a váltók megszerzése céljából elkülönült tranzakciókat kelljen lebonyolítaniuk. Azonban csak akkor kell ilyen tranzakciókat lebonyolítaniuk, ha az általuk eladott javakért valami mást, nevezetesen pénzt kapnak fizetségképpen." 200.

25 201.

26 188.

27 204.

28 Miért is pontosan? A viszontleszámítoltató nem pénzt, hanem csak „közeli helyettesítőjét" cseréli pénzre. Ha ez nagyobb „gondot" okoz annál, mint amikor ő – szerencsétlen – pénzét váltóra cserélte, akkor az eredeti váltóbirtokos számára nagyobb gond volt váltóját pénzre cserélni, mint pénzét az önálló pénzügyi tranz­akcióba bocsátkozó pénztulajdonosnak váltóra cserélnie. Tehát a „gond" mindig a váltó eladójának oldalán van, vagy legalábbis ott nagyobb, tehát a kamatot a váltó eladójának és nem vevőjének kellene kapnia.