Bevezető

A „zöld pénz" rendszerek kereskedelmi hálózatok, amelyek közösség­alapú valutát használnak. Egy adott közösség, amelyet többnyire egy környezetvédő vagy egyéb civil társadalmi szervezetben való tagság (is) összeköt, megegyezik abban, hogy bizonyos árucikkeket és szolgáltatá­sokat cserélnek egymás között olyan helyi pénz ellenében, amelynek ők szabják meg a formáját és értékét mint pl. a zöld dollár vagy az arról a ré­gióról elnevezett pénzegység, ahol az adott valutát elfogadják. (Bowring 1998; North 1999; Williams et al., 2003; Lee et al., 2004). Az elmúlt 15 évben kialakult Helyi Cserekereskedelmi Rendszerek (Egyesült Király­ság), Idődollárok (Egyesült Államok), Zöld Dollárok (Új-Zéland, Ausztrália, Kanada) és 'Tálentumok' (Németország) a világ olyan távoli részeit is képesek voltak összekötni, mint Argentína, Ausztrália, Új-Zéland, Kana­da, az Egyesült Államok, a kontinentális Európa és Japán. A nemzetközi zöldek szerint ezek a zöld pénz hálózatok kiindulópontként szolgálhatnak a kapitalizmus alulról építkező, lokalizált, fenntartható alternatíváihoz, a közösségépítés és a kölcsönös segítségnyújtás megtanulásához (Dauncey 1988; Lang 1994; Douthwaite 1996; Croall 1997).

Az 1990-es évek elejétől, amikor a nemzetközi környezetvédő háló­zatokon keresztül Keletre is eljutott ez a koncepció, a magyarországi zöld aktivisták ki akarták próbálni, hogyan működnek ezek a hálózatok a tervgazdaságból a piacgazdaságba való átmenet kontextusában. Kü­lönösen azért (is) érdekelte őket ez az alternatíva, mert úgy érezték, a piacosítás felbomlasztja a közösségeket, az „átmenet" nem jelent mást, mint hogy a párturalmat a tőke uralma váltja fel, és a Magyarországon kiépülő új piacgazdaság ökológiailag nem fenntartható. Tekintve, hogy a környezetvédők társadalmi mozgalma nagyon fontos szerepet játszott a magyarországi alkotmányos átmenetben (Lang-Pickvance et al., 1997; Pickvance 1997, 1998a, b; Szirmai 1997), széles közönség rokonszen­vezett a helyi valuta ötletével. Ugyanakkor a magyarországi NGO-knak dolgozó zöld-szimpatizánsok azt is „tesztelni" akarták, hogy a zöld pénz, illetve az általa létrehozott erősebb közösségi háló és a kölcsönös se­gítségnyújtás mechanizmusai mennyire segíthetik az egyéneket abban, hogy megbirkózzanak a változásokkal, amelyeket vajmi kevéssé tudnak befolyásolni. Azt gondolták, hogy ösztönözhetik a kölcsönös segítség­nyújtás és közösségépítés intézményeinek annyira óhajtott szerves fejlődését, ha ehhez felhasználják – NGO-ikon keresztül – a Nyugat anyagi támogatását, és a British Council támogatásával bele is kezdtek egy programba, amelynek célja az volt, hogy országszerte létrehozza a zöld pénz hálózatokat.

A zöld pénz hálózatok kiépítésének magyarországi tapasztalatai le­hetővé teszik számunkra, hogy összehasonlítsuk a civil társadalom két eltérő modelljét: az egyik a civil társadalom radikális hagyományából merít, amelyet a kelet-közép-európai és a latin-amerikai demokrati­kus átmenetek inspiráltak Jean Cohen és Andrew Arato értelmezése nyomán, a másik pedig a poszt-washingtoni konszenzus szellemében fogant, amely a piacgazdaságok kiépítése eszközeként kezeli a civil társadalmat és a társadalmi tőkét. A magyarországi tapasztalat azt is megmutatja, hogy mennyire gyorsítható fel külső segítség révén a civil társadalom intézményeinek kiépítése, ha összehasonlítjuk azt a lassabb, szervesebb folyamatokkal, miközben a nemzetközi hálózatok természe­tesen továbbra is az eszmecsere helyszínei. Az új eszmék a különböző országokba kerülve aztán gyökeret verhetnek, vagy elhalhatnak, a helyi feltételeknek megfelelően.

A tanulmányban áttekintem a civil társadalom eme két koncepcióját, majd azt vizsgálom, hogy mennyire alkalmazhatóak az „átmenet" Ma­gyarországára és specifikusan a zöld pénz hálózatokra, amelyeket civil társadalmi szervezetekként hoztak létre, hogy segítsék az „átmenetet". Tézisem, hogy a magyar NGO-kban dolgozó jószándékú és elkötelezett egyének egy közösségépítő és az „átmenetet" segítő mechanizmust próbáltak létrehozni valamiből, amit lényegében a nemzetközi kapitalista gazdaságok radikális ökológiai kritikája hívott életre. Nem meglepő mó­don – noha ezt akkor talán csak kevesen látták ilyen világosan – a „zöld pénz" nem bizonyult elegendőnek a feladathoz.

Civil társadalom, társadalmi tőke és a (poszt)-washingtoni konszenzus

Számos tanulmány jelenik meg az „átmeneti" gazdaságokról az új piac­gazdaságok megteremtésének ma már erőteljesen bírált, neoliberális, „big bang" elmélete árnyékában. A korábban „mainstreamnek" számító megközelítések értelmében, ha megteremtődnek, olyan gyorsan amennyire csak lehetséges, a kapitalista gazdasági alapok, akkor a piaci viszonyok, amelyek, úgymond, minden ember számára „természetesek", spontán kialakulnak, és „helyrebillentik" a gazdaságot, mihelyt az meg­szabadult a „feleslegesnek" ítélt állami restrikcióktól és a piaci szabá­lyozástól, pl. lásd Gray (1991). A tudományos elemzések ma azonban éppen azt fejtegetik, hogy az „átmeneti" gazdaságok gyenge gazdasági teljesítménye az 1990-es évek elején, az orosz és kelet-ázsiai pénzügyi válság a '90-es évek közepén, és Argentína 2001-2002-es gazdasági összeomlása mind azt mutatják, hogy a neoliberális projekt túlságosan doktriner volt, túlságosan gazdaság-centrikus, és nem szentelt kellő figyelmet azoknak a társadalmi és kulturális folyamatoknak, amelyek a piacgazdaság létrehozásához vezetnek. Míg néhány „átmeneti" gazda­ságot végül is sikerült úgy átalakítani, hogy teljesítményük elérte, illetve meghaladta a '89-es szintet (Lengyelország, Szlovénia, Magyarország), ez túlságosan sokba került azoknak, akiket nagyon is az egzisztenciájuk­ban érintett az „átalakulás". Más országoknak még azt sem hozta meg, amit megígért, minthogy a schumpeteri „kreatív pusztítás" nem a piac nirvánájához vezetett, hanem katasztrofálisan csökkentette a gazdasági teljesítményt; például Grúzia és Moldávia GDP-je 1999-ben az 1989-es szint negyedére csökkent (Gwynne et al., 2003, p. 134). Ennél is súlyo­sabb gondot jelentett a társadalmi kohézió felbomlása, az éhínség, az összeomló szolgáltatások, a közegészségügy válsága, és a „gengszter", „nepotista" vagy „vadkapitalizmusok" kialakulása (Smith és Swain 1998; Freeland 2001; Stiglitz 2002; Dunford 2003; Gwynne et al., 2003).

Következésképpen a poszt-washingtoni konszenzus „intézményes" javaslata az „átmeneti" gazdaságok számára aláhúzza a civil társadalom olyan közvetítő intézményei létrehozásának fontosságát mint a jogálla­miság, az állam iránti bizalom és a tulajdonjogok tisztelete, hogy azok, akik korábban a fejlődés „tárgyai" voltak – a helyi lakosok – érezhessék, hogy az új rendszerben van valami tulajdonosi és részvételi joguk (Fine 2000). A civil társadalom létrehozása önmagában is lehet cél, a '89 után népszerűvé vált, a „történelem végét" hirdető tézis részeként, amely az emberi fejlődés csúcsát látja a demokráciában és a piacban, miután a kommunizmus és a fasizmus „megbukott". Ebben a modellben a civil társadalom intézményei biztosítják a „közlekedést" az állampolgárok és a kormány között, és olyan demokratikus kultúrákon keresztül kapcsol­ják össze az állampolgárokat, amelyeket nyitott, átlátható kormányzati folyamatok jellemeznek, és a kormány iránti bizalom, amely a toqueville-i értelemben garanciát jelent a despotizmus ellen. Az ilyen kultúrák egyben segítenek is kifejleszteni az állampolgárok azon képességét, hogy „alul­ról" befolyásolják politikai jövőjüket (Grootaert 1998; Woolcock 1998).

A civil társadalom intézményei emellett arra is alkalmasak, hogy ke­resztülsegítsék az állampolgárokat az olyan nagy változásokon, amelye­ken keresztül mennek, anélkül, hogy irányítani tudnák, szeretnék, vagy akár megértenék a mélyben lévő folyamatokat. A jóléti intézmények, az önsegítő csoportok, a mikro-finanszírozás, az állásközvetítők, és az üzletfejlesztő ügynökségek segíthetnek valamit a gazdasági változások veszteseinek, illetve csökkenthetik a piacgazdaságba való „átmenet" emberi költségeit (Kuti 1997). A civil társadalom intézményei azáltal, hogy megerősítik a rászorulók társadalmi tőkéjét, elősegítik a „gyenge kötések" kialakulását, amelyek révén biztosíthatják a bizonytalan jövőt (Putnam 2001), és csökkent(het)ik a kapitalizmus immanens ellentmondásait egyik oldalon az egyéni felhalmozás igénye között, amely arra indítja az embereket, hogy önző módon maximalizálják saját sikereiket, a másik ol­dalon pedig a társadalmi kohézió mint lényegi szükséglet között (Aldridge et al., 2002; Field 2003). A társadalmi tőke hívei azt mondják, hogy ha figyelembe vesszük a családok és más hálózatok, illetve a bizalom és a piacok összefüggéseit, akkor sokkal hatékonyabb és befogadóbb piacokat kapunk (Howell és Pierce 2002, p. 28). Egyre inkább megértik, hogy a kettős politikai és gazdasági átmenet megköveteli a politikai és gazdasági intézmények aktív és együttes fejlődését. Ez – a neoliberális dogmával ellentétben – korántsem spontán folyamat. Következésképpen a civil társadalom létrehozása lett az „átmenet" menedzselésének egyik fő fókusza.

Az elmélet bírálói vitatják, hogy az efféle „social engineering" lehetsé­ges-e egyáltalán, akár külső, akár belső ösztönzésre. Példának okáért, Ralf Dahrendorf (1990, p. 96) azt mondja, hogy évtizedekbe telik egy komolyan vehető civil társadalom kiépítése, Putnam 1993-ban megjelent fontos munkája pedig több évszázados civil hagyományt tár fel Olaszor­szágban. Putnam maga úgy véli, hogy a civil társadalmat mesterségesen nem is lehet „kiépíteni". Mások szerint Putnam érvelése körkörös: az erős civil társadalom erős társadalmi tőkét hoz létre, míg az erős társadalmi tőke vezet el elméletileg az erős civil társadalomhoz (Howell és Pierce 2002, p. 47). De még ha lehetséges is társadalmi tőkét „létrehozni", sokak szerint nincs értelme. A fő ellenvetés az, hogy gazdasági emancipáció nélkül a politikai demokrácia a legjobb esetben is csak egy szakaszt jelent az emberi fejlődés történetében, a legrosszabb esetben pedig csalás és illúzió, ami a civil társadalomra is vonatkozik (Kaldor 2003, p. 27). Tarrow szerint (1996, idézi Howell és Pierce 2002, p. 29), ha a gazdasági sikertelenséget a civil társadalom vagy a társadalmi tőke hiányával magyarázzuk, akkor csak a tüneteit és nem az okait keressük a bajoknak, mint pl. az elnyomó hatalmi viszonyok vagy az erőforrások hiánya. Howell és Pierce (2002, p. 28) hasonlóképpen azt mondják, hogy a Mezzogiorno gyenge gazdasági teljesítményét, amelyet Putnam leír, inkább magyarázhatja az Északtól való gyarmati függés, mint az egyesülések hiánya.

Következésképpen az elmélet több bírálója is úgy látja, hogy a civil társadalom építésének programja a neoliberalizmus szélesebb folya­mataiba, nem pedig a kritikájába illeszkedik (Kaldor 2003, p. 88), mivel túlhangsúlyozza a nem-állami szereplők és a piacok jelentőségét (Howell és Pierce 2002), és implicite „leértékeli" az állam szerepét a fejlődésben (Fine 1999). Hann és Dunn szerint (1996) ez nem más, mint a fejlődés eurocentrikus és imperialista koncepciója, amely feltételezi, hogy a nyu­gati típusú demokrácia és piacgazdaság a fejlődés legjobb vagy egyetlen opciója (Kaldor 2003, p. 106), miközben elfeledkezik arról, hogy milyen fontos szerepet játszott az állam a kelet-ázsiai fejlődésben (Gwynne et al., 2003, pp. 91-108). A baloldali kritikusok szerint a civil társadalom fejlesztése sokszor csak ürügyül szolgál arra, hogy leépítsék az állami jóléti intézményeket, amelyeket az önkéntes szervezetek által biztosított, mindenképpen elégtelen jóléti hálóval kívánnak helyettesíteni (North 2002). A civil társadalmi szervezetek megkerülik az államot, és inkább csökkentik, mintsem gyarapítják az állampolgári jogokat (Kaldor 2003, pp. 92-94). Így tulajdonképpen úgy viselkednek, mint a kapitalizmus „szálláscsinálói", tönkreteszik a helyi gazdaságot, és piacosítják mindazt, amit korábban a reciprocitás vagy a közösségi termelés révén biztosítottak az állampolgároknak, azáltal, hogy a piac logikáját kiterjesztik az egész társadalomra (Fine 2001; DeFilippis 2002).

A neoliberalizmus eme folyamatai eltorzítják az NGO-k mint szolgál­tatók szerepét, mert a szerződéses viszonyokat az a veszély fenyegeti, hogy betagozódnak a neoliberális kormányzati rendszerbe, maguk a szervezetek pedig egyre inkább tartózkodnak az adományozók kritikájá­tól, akik biztosítják működésüket (Kaldor 2003, pp. 92-94). A szervezetek programját a nyugati ügynökségek prioritásaihoz, nemritkán előítéletei­hez igazítják, és így a kitűzött célok korántsem szükségképpen felelnek meg a helyi viszonyoknak vagy a helyiek szükségleteinek (Cooke és Kothari 2001). A gazdag nemzetközi NGO-k könnyűszerrel „kitúrják" a helyi infrastruktúra-hiányos szervezeteket, amelyek vezetői a nyomor vagy a helyi autokratikus uralkodókkal kötött kényszerű szövetség között választhatnak. Az „átmeneti" gazdaságokban sokszor az NGO-k képvi­selik az „új rendszert", és így ugródeszkául szolgálhatnak az ambiciózus helyiek számára. A megjelenő verseny piacosítja azt a szektort, amelynek a szükséglet és kooperáció révén kell(ene) működnie. Az NGO-knak versenyezniük kell az adományokért, és ennek érdekében találniuk kell egy speciális feladatot, vagy egy „rést" a piacon, hogy megkülönböztes­sék magukat a többi NGO-tól. A pénzgyűjtés önmagában feladat lesz, a projekt pedig elsősorban a pénzgyűjtés eszköze, miközben maga a prob­léma eltűnik a középpontból (Kaldor 2003, p. 94). A neoliberalizmussal való érintkezés „megszelídíti" a civil társadalmat.

Egy radikális civil társadalom ígérete – 1989 öröksége

De van a civil társadalomnak egy másik hagyománya, amelyik '89-ből építkezik (Arato 1991; 1999; Cohen és Arato 1992; Flyvbjerg 1998; Hawthorn 2001; Kaldor 2003). A civil társadalom radikális koncepciója nem a neoliberalizmus útját kívánja egyengetni, hanem egy olyan alkot­mányos rendben gondolkodik, amelyik mélyebb, befogadóbb, és jobban előmozdítja az emberi boldogságot, mint a neoliberális gazdasági renden nyugvó „elitek pluralizmusa", amely alig leplezi a társadalmi egyenlőtlen­ségeket, a tönkretett életeket és az óriási környezeti pusztítást, amit a fenti gazdasági rend okoz. Arato (1991, 1999) szerint a civil társadalom által inspirált önkorlátozó társadalmi változás a közép- és kelet-európai demokratizálódás legreményteljesebb öröksége a társadalomelmélet számára. Tekintve, hogy többen megkérdőjelezték a proletariátus vezető szerepét a társadalmi változásban az ipariból a poszt-indusztriális korba való átmenet időszakában (Touraine 1981), a teoretikusok elkezdtek új aktorokat keresni. Egyesek a társadalmi mozgalmakban találták meg az új forradalmi erőt, amelyek a radikális demokráciáért és a résztvevő gazdaságért szállnak síkra, és autonómiát követelnek a technokrácia társadalmával és a győztes-mindent-visz kapitalizmusával szemben (Cohen és Arato 1992). Gramsci nyomán úgy látták, hogy az állam nem egy mesterséges képződmény, amelyet egy győztes forradalommal meg lehet hódítani, hanem egy szélesebb építmény része, amely mély árkokat és „védőbástyákat" foglal magába, és így a kapitalista raciona­lizmus „normálisnak", „racionálisnak" és „ésszerűnek" látszik. Az egyik ilyen bástya a „civil társadalom", a tömegkultúrával, az egyházzal, az ipari szervezetekkel és hasonlókkal. Az új, radikális projekt tehát egyfajta kulturális háborút jelent, amelynek során ki kell alakítani a racionalitás és szerveződés alternatív formáit, hogy a kapitalizmus többé ne látszódjon természetesnek és elkerülhetetlennek (Howell és Pearce 2002, p. 33; Kaldor 2003, p. 9). A civil társadalomnak ez a koncepciója olyan hagyo­mányon alapul, amelyik a középkori cégektől az anarchizmus elméletén át olyan vegyes, és Howell és Pearce (2002, pp. 69-71) szavai szerint „teoretikusan kevéssé kidolgozott" eszmékből táplálkozik, amelyek „el­utasítják mind az állam uralmát, mind pedig a szabad kapitalista piacot", bírálják a neoliberalizmust és keresik a gazdasági szervezetek új formáit. A fejlődésnek a kooperációt kell ösztönöznie, nem pedig az egyéni fel­halmozást (Howell és Pearce 2002, p. 31).

A civil társadalom eme radikális koncepciója több kelet-európai ér­telmiségit megragadott, akik bírálták a „létező" szocializmust, a lengyel Szolidaritás ideológusaitól kezdve a keletnémet Civil Fórum vagy a magyar környezetvédő mozgalom aktivistáiig. Ezek az értelmiségiek nem azt a neoliberalizmust akarták, amit kaptak, hanem egy megújult, plurális szocializmust. Kaldor (2003, p. 56) idézi a magyar ellenzékhez tartozó Konrád Györgyöt, aki szerint az 1989-es mozgalmakat inspiráló „antipolitika" ki akarta űzni a mindennapokból az államot, de szabadságot akartak, nem egy új rabszolgaságot a gazdaságban. Többet akartak, mint a parlamentáris demokrácia: demokráciát a munka- és a lakóhelyen, „különösen azokon a területeken, ahol szemtől szembe találkozhatunk azokkal, akik rólunk határoznak, aztán felszólítanak minket, hogy hajtsuk végre az ő döntéseiket" (Kaldor 2003, p. 58).

Arato (1996, p. 226) szerint „a diktatúrákat Kelet-Európában az önigaz­gató társadalom eszméje jegyében kívánták átalakítani, helyre szerették volna állítani a tekintélyelvű államon kívüli társadalmi hálózatokat, és szerettek volna kialakítani egy független nyilvánosságot, ahol a kommu­nikációt nem a hivatal, az állam, vagy a párt ellenőrzi. Ezt a koncepciót a diktatúra arendti kritikája mellett a de tocqueville-i liberális demokrácia eszméje inspirálta, de hatott rá a radikális, újmarxista, alulról építkező szerveződés, amely ekképpen kívánt a központi hatalommal szemben egy „ellenhatalmat" kialakítani – legyen az előbbi sztálinista, vagy kom­munista, a Kommunista Párt, vagy a Nemzetközi Valutaalap. Így tehát, míg a neoliberális koncepcióban a civil társadalom kiépítése a kapitalista fejlődés integráns része, addig az itt kifejtett radikális koncepcióban ana­litikusan elválik egymástól a civil társadalom és a kapitalizmus. A szovjet dominanciától éppen megszabadult Kelet-Európa számára tehát a civil társadalom ígérete adekvátabban fejezte ki a '89-hez kapcsolódó várako­zásokat, mint a piacosítás és az „átmenet" veszteseinek nyújtott segítség propagálása. A jelen tanulmány ezeket a dilemmákat szeretné bemutatni a magyarországi zöld pénz történetén keresztül, amelyet a társadalmi mozgalmak 1989-es nagy forrongása hívott életre, ám később egyre inkább a kapitalizmusba való „átmenet" egyik eszközének tekintették.

Civil társadalom a kapitalizmusba való „átmenet" időszakában Magyarországon

A civil társadalomnak komoly hagyományai vannak Magyarországon. A magyar falvakban évszázadok óta elterjedt a kalákaként ismert köl­csönös segítségnyújtás gyakorlata (Hollos és Maday 1983). Komplex reciprocitás alapján építettek a fiataloknak családi házat, oldották meg a gyerekfelügyeletet, vagy takarították be a termést. Az így kialakított kölcsönös segítségnyújtási hálózatokat nemegyszer vérrokoni szálak is összefűzték. Egy jórészt mezőgazdasági országban az uralomra került kommunista rezsim sem avatkozott bele ebbe a közösségi rendbe, hanem hagyta, hogy a falu gondoskodjon magáról (Silk és Wellmann 1999, p. 225). Az állam tolerálta a „második gazdaság" létezését, amely gyakorlati megoldást kínált az állami tervezés és a korlátozott erőforrás­ok problémáira. Az állami gyárakban dolgozó munkások a városokban és vidéken is másodállást vállalhattak a gmk-ban (gazdasági munka­közösség), a munkaadók és az állam beleegyezésével, és gyakran az állami infrastruktúra „magán" hasznosításával (Hann 1990; Swain 1992). A bejáró munkásokhoz hasonlóan ők is művelték a háztájit, és sokuk háza épült kalákában (Kenedi 1981). Amíg nem kérdőjeleződtek meg az alapok: a kommunizmus szupremáciája, a Szovjetunió nagyhatalmi helyzete és Magyarország helye a KGST-ben, Magyarország tudta biztosítani állampolgárai számára a gazdasági liberalizmust, a külföldi utazást, a korlátozott szólásszabadságot (de nem a gyülekezési jogot) és a szomszédainál magasabb fogyasztói szintet (Pickvance 1997, 1998).

Ennek a „gulyáskommunizmusnak" köszönhetően vált Magyarország úgy ismertté, mint a „legvidámabb barakk", ahol a kaláka, a magánerőből való építkezés és a második gazdaság valamelyest könnyített az egyre súlyosabb gondokkal küzdő állami tervgazdálkodás helyzetén. A magya­rok azonban továbbra is skizofrén állapotban éltek egy olyan államban, amelyik formálisan az állami tervezés híve maradt, és nem volt hajlandó elismerni sem a szisztéma hibáit, sem pedig azt a tényt, hogy az állami elnyomás „tartotta" a szovjet érdekszférában Magyarországot. Ennek a „kétsíkú" létezésnek köszönhetően, mondja Swain (1992, p. 12), kialakult egy kettős morál, illetve egy kettős társadalom, ahol a magyarok kétfajta értékrendet alakítottak ki: az egyik, amelyet a nyilvánosságnak szántak, legalább a felszínen megfelelt a szocialista értékeknek, míg a második gazdaságban vagy a háztartásban kialakult egy „magán"-morál, amely az egyéni vagy a közös családi erőfeszítésben látta a túlélés vagy a gyara­podás egyetlen biztosítékát. Az állami ideológia és a mindennapi valóság közötti ellentmondás nemcsak a szocializmusba vetett hitet és a rendszer legitimitását ásta alá, hanem atomizációhoz vezetett, amelynek nyomán nőtt a passzivitás, csökkent az altruizmus és a társadalmi szolidaritás, miközben erősödött az a hit, hogy a hivatalos normák megsértése, illetve megkerülése bőségesen „megtérül" a második gazdaságban (Korosenyi 1999, p. 13).

Az 1980-as évek elejétől számos értelmiségi csoport alakult az egye­temeken, hogy megvitassák az aktuális helyzetet és a jelen problémáit. Az 1980-as évek végén pedig gombamód szaporodtak a béke-, kör­nyezetvédő és ifjúsági mozgalmak (Arato 1999). A mélyben azonban a rendszerváltozás „felülről" zajlott, nem pedig „alulról" kényszerítették ki, mint az NDK-ban. Miközben az 1980-as években Magyarországon is volt egy jelentős társadalmi szerveződés, az MSZMP reformerei, akik ebben az időben már maguk sem hittek a tervgazdaságban (O'Neil 1998), felülről határozták el a pluralizmust egy szabályszerű „kerekasztal" keretében, amelyen részt vettek a civil társadalmi szervezetek képviselői. A magyar „átmenet" békés volt, de sok aktivista úgy érezte: megint olyan hosszú távú változás veszi kezdetét, amelyet „felülről" kényszerítettek az országra. A „demobilizációs tézis" (Arato 1999) szintén azt mondja, hogy a kelet-európai társadalmi mozgalmak aktivitása számottevően csökkent 1989-es „győzelmük" után, amikor kialakulni látszott az a társadalom, amelynek feladata volt, hogy kielégítse a korábban hiányolt állampolgári és közösségi szükségleteket. Új politikai pártok alakultak, amelyek na­gyon sokat „elszívtak" a civil társadalom legjobb aktivistáiból.

Az elitek szemszögéből szükséges is volt a civil társadalom demo-bilizálása, hogy megköthessék alkuikat az új kormányzati rendszerről, illetve meghozzák a nehéz döntéseket az olyan témákban mint a magyar államadósság, a „túlköltekező" jóléti rendszer és a munkanélküliség. Offe szerint a szerkezeti átalakítás megkövetelte a demokratikus követelések visszafogását, hogy siettessék az eredeti felhalmozást és a piacgazda­ság kiépítését (idézi Adam 1991, p. 1). Bartlett azt mondja, hogy Magyar­országon a relatíve gyenge demokrácia segítette a piacgazdaság gyors kialakulását, mert az aktivisták „belevetették magukat a választási har­cokba, ahol a kelet-európai társadalom legkiszolgáltatottabb része volt a legkevésbé képviselve az első posztkommunista években" (Bartlett 1997, p. 38, kiemelés az eredetiben). Az „átmenet" ugyanakkor a kölcsönös se­gítségnyújtás munkahelyen kialakult intézményeit, illetve az állami szek­tor mellé települt második gazdaság hálózatait is felmorzsolta, mihelyt az állami gyárakat privatizálták, illetve bezárták. Bartlett (1997, p. 256) „kvázi demokráciának" nevezi Magyarországot, ahol a politikai pártok és a „mezei" tagság közötti kapcsolat gyengesége, illetve a középszintű civil társadalom hiánya erősíti a tehetetlenség és a kiszolgáltatottság érzését. Az ország gazdasági teljesítménye csak 1998-ra érte el a rendszerválto­zás előtti szintet. Kialakult egy új, neoliberális NGO-szektor, amely egy „modern", háromszektorú, jóléti „vegyesgazdaság" részének tekintette magát, amely inkább volt összhangban a rendszerváltozással, mint az 1980-as évek radikálisabb mozgalmaival, amelyeket demobilizáltak az „átmenet" időszakában (Kuti 1997; Pók 1997, Széman 1997).

Zöld pénz Magyarországon: a Tálentum és a Kör¹

Az „átmenet" elején a magyar zöldek elsősorban a német, svájci és oszt­rák környezetvédőkkel való kapcsolatok révén ismerkedtek meg a zöld pénzzel. Az utóbbiak számos ökológiai témájú konferenciát szerveztek, ahol eszméiket népszerűsítették. 1994-ben jött létre az első csoport, a budapesti Tálentum, amely 1999-ben 102 tagot számlált. Egy, a gödöllői Steiner-iskolában dolgozó környezetvédő nevéhez fűződik az ország második ilyen projektje. ő a következőképp látja az akkori idők szellemét, amikor, miközben üdvözölték a rendszerváltozást, keresték az ismétlődő pénzügyi válságokkal sújtott kapitalizmus alternatíváit:

Elnéztem a politikai változásokat… nagy bajok vannak a valutafluk­tuációval, a valutamozgással, és azzal, ahogy a pénz az emberek között cirkulál: van elég pénz, de nem a megfelelő helyen, és nem megfelelően dolgozik. Különböző hatalmuk van az embereknek, különbözőek a képességeik, mindent megtehetnek. Másoknak szükségük van valami tőkére, de nem találkoznak egymással, mert a pénz. nem megfelelően mozog. Elkezdtek nagyon érdekelni a különféle alternatív valuták, de tudtam, hogy semmi remény olyas­valamibe kezdeni, ami kormányzati szinten változtatná meg a dolgo­kat, a pénzrendszert, ezért azt gondoltam: rendben van, kezdjük el közösségi szinten. (Gábor, a gödöllői Tálentum szervezője).

Ugyanakkor a civil társadalmi szervezetek egyre több nyugati támo­gatást kaptak, hogy fejlesszék a civil társadalom infrastruktúráit, és alakítsanak ki új intézményes kapcsolatokat a nyugati NGO-kkal, illetve „importálják" tőlük azokat az eszméket, amelyek megoldhatják az ország problémáit. A rossz gazdasági viszonyok az 1990-es évek elején és kö­zepén, a magas munkanélküliség, és a társadalmi szolidaritás rohamos hanyatlása még inkább ösztönözte a Magyarországi Non-profit Humán Szolgáltatások Egyesületét (ANHSH), hogy keresse a közösségépítés új útjait. Úgy érezték, hogy a kölcsönös segítségnyújtás gyakorlatának felélesztése segítheti a gazdasági változás kárvallottjait, illetve úgy-ahogy befoltozhatja a jóléti rendszer hálóján 1994-ben, az IMF ösztönzésére keletkezett lyukakat. Kapóra jött tehát a zöld pénz ötlete. A civil társadalmi szervezetek „menedzselése" iránti elkötelezettség tanújeleként 1998 és 2000 között a British Council pénzelte az ANHSH-t, hogy alakítson ki helyi pénzrendszereket Magyarországon. A British Council álláspontja szerint a zöld pénz „az ön- illetve kölcsönös segélyezés eszköze és megtöbbszörözője a közösségek és az önkéntes és non-profit szektorok számára" (British Council, 1999, személyes közlés). Az ANHSH azonban olyan mértékben kívánta „növelni" a magyar NGO-szektor kapacitását a zöld pénz segítségével, illetve kiépíteni egy országos hálózatot, hogy a budapesti és gödöllői kis csoportok sem nem tudtak, sem nem akartak bekapcsolódni a munkába.

1999-ben az ANHSH kiküldött egy magyar NGO-k tagjaiból álló ta­nulmánycsoportot az Egyesült Királyságba, hogy tanuljanak az ottani tapasztalatokból. Ennek tagjai, amint visszatértek Magyarországra, lét­rehozták a zöld pénz „köröket" három olyan helyen, ahol a tanulmányút résztvevői propagálni szerették volna a zöld pénzt: ezek voltak Szolnok és Miskolc városa, illetve a Miskolc közelében fekvő Tiszalúc falu. Az ANHSH az újjáéledő kaláka-hagyomány 21. századi megnyilvánulását látta a Körben² , egészen pontosan „egy olyan ideát vagy gyakorlati mód­szert, amely segít építeni, gazdagítani és fejleszteni a közösséget", illetve olyan módszert, amely „fejleszti a közösségi érzést a nagycsaládokban", „kihasználja a falu rejtett erőforrásait, és fejleszti az önsegítést", illetve „létrehoz egy önsegítő rendszert" (ANHSH, 1999). Az érdeklődő CSO-k számára több előadás is elhangzott a zöld pénzről szerte az országban a kétéves időszak alatt. Ennek eredményeképpen a Magyar Teleház Egyesülést³ is érdekelni kezdte a dolog, és létre is hoztak egy zöld pénz rendszert a Szeged melletti Bordány faluban.

Így a kezdetektől látjuk a vita mindkét oldalát a civil társadalom szere­péről az „átmenetben", amelyet tanulmányomban a Zöld Pénz képvisel. Az eredeti, hazai talajon „fejlődött" budapesti és gödöllői Tálentum-cso-portok 1989 örökségét szerették volna továbbvinni. ők a neoliberalizmus zöld alternatívája részének tekintették a zöld pénzt, olyan, kölcsönösen respektált valutának, amelyik a helyi területen belül cirkulál, és így gaz­dasági „horgonyként" működik, vagyis a helyi termelést segíti, szemben a kívülről behozott termékekkel; kamatmentes (ezért fenntarthatóbb fejlődést mozdít elő, mert a gazdaságnak nem kell azért növekednie, hogy vissza­fizesse a kölcsönzött pénz kamatait); szilárd közösségeket hoz létre; és jobban figyelembe veszi a közösség valódi szükségleteit és képességeit, mint a mesterségesen kevés pénz (ennek kifejtését ld. Dauncey 1988; Douthwaite 1996; Lang 1994). Ezzel szemben az ANHSH által bevezetett Kört úgy látták, mint ami ugyan kölcsönös segítségnyújtási rendszert és közösséget kíván létrehozni, válaszképpen a transzformáció patológiáira, de nem haladja meg a kapitalizmust, és nem támogatja a szabad gazda­sági kapcsolatokat, az 1989-es radikális civil társadalom reményét.

A civil társadalom építése: a Kör és a Tálentum tapasztalatai

Vegyes tapasztalatokról számolhatok be. A budapesti Tálentum és a bordányi Kör 2003-ig fennmaradtak, míg a gödöllői Tálentum, valamint a miskolci és tiszalúci Kör megszűnt, mert fejlődésük nem elégítette ki a résztvevőket. Az 1. táblázat összegzi a hat kísérlet eredményeit.

A legsikeresebb magyar zöld pénz hálózat mind élettartam, mind pedig a taglétszám tekintetében a budapesti Tálentum, ami talán nem meglepő, tekintve a főváros lélekszámát, illetve a rendelkezésre álló potenciális támogatókat. Sikeres volt a tagság tekintetében, ami 2003-ban 150 főt számlált – ám közülük csak kevesen voltak aktívak. A fő kereskedelmi cikkek alapszolgáltatások voltak, mint pl. kertészkedés, ablakmosás, számítógépes munka, angoltanítás, gyerekfelügyelet, de voltak ezoterikusabb szolgáltatások is mint pl. a bio-gazdálkodás. Sikeresnek mondhatjuk a tagság tekintetében a szolnoki Kört is, amely fénykorában 300 tagot számlált. Szolnokon a legtöbben ruhát cseréltek, így 1999-es alapítása és 2003 között cserehálózatból egyfajta jótékony célú turkálóvá fejlődött, 200 taggal. A ruhacsere mellett más árukkal vagy szolgáltatásokkal alig kereskedtek (három vagy négy ilyen fordult elő egy hónapban).

A bordányi Kört a helyi teleház-szervező hozta létre, aki meg akarta jutalmazni azokat az önkénteseket, akik a falu kulturális egyesületének dolgoztak, cikkeket írtak a helyi lapba, terjesztették az újságot, hordták a székeket a moziba, szórólapot osztogattak, hogy népszerűsítsék a helyi vállalkozásokat, segítettek egy nyári ifjúsági tábor megszervezésében, és általában foglalkoztak a teleház klienseivel.2003-ban 76 tagja volt a Körnek, 10 és 30 év közötti bordányi lakosok. A bordányi koronát pari­tásos alapon váltották át forintra. Számítógépen tárolták a számlákat, amiket elektronikusan bekapcsoltak a teleház fizetési rendszerébe, és így a számítógép használati díját a felhasználók automatikusan koronában fizethették. A Kör sok fiatalt vonzott, akik koronáikat internetezésre, szá­mítógépes játékokra, fénymásolásra vagy faxokra költötték. Az idősebbek azonban nem kapcsolódtak bele az így formálódó közösségbe. Mind Bordányban és Szolnokon tehát, ahol 2003-ig fennmaradtak a Körök, csak korlátozott mértékben folyt a szolgáltatások cseréje.

A másik három kísérlet tiszavirág-életűnek bizonyult. A gödöllői Tálentumnak 2000-es aranykorában több mint 100 tagja volt egy 25 ez­res városban. 1999 novemberében, egy átlagosnak számító hónapban 150 tranzakciót jegyeztek fel, 15,000 zöld forint (45,000 HUF) értékben. Az e hónapban cserélt interperszonális szolgáltatások között szerepelt a taxihasználat, angoltanítás, hajvágás, sütés, gyerekfelügyelet, kenyér­sütés, vízvezeték-szerelés, fogorvosi kezelés, és ruhajavítás, míg olyan vegyes termékek is gazdát cseréltek mint a papucs, a fűszernövények, a méz vagy a sütőtök. A gödöllői Tálentum azonban 2000-ben megszűnt, miután a kísérlet kulcsemberét nem érdekelte tovább a projekt, látván, hogy miközben azon dolgozik, nem tudja valóra váltani politikai ambícióit. A miskolci Kör 1999-ben jött létre egy lakótelepen egy ANHSA-kapcsolat révén. Tagsága hamarosan 40 főre nőtt, de közülük csak 10-15 volt aktív. Egy év után azonban a főszervező itt is máshová költözött, és távoztával a Kör rövidesen megszűnt.

A tiszalúci Kör sikeresebb volt, legalábbis egy ideig. Tiszalúc egy kis falu Miskolc körzetében, 5600 lakossal. A Kört 1999 elején alapította egy

NGO, a Nagycsaládosok Egyesülete, szintén egy, az ANHSA-hoz kötődő aktivista segítségével. 2000 decemberére 17 tag kapcsolódott bele a szolgáltatások óraalapú cseréjébe a faluban a körpontnak hívott valutával. A tagok többsége nem tősgyökeres tiszalúci volt, hanem „bevándorló". Kétszer egy hónapban találkoztak egy-egy társuk házában. A tiszalúci Kör tagjai részt vettek egy csoportos beszélgetésben 2000 decemberében. A beszélgetés jól érzékeltette azoknak a problémáit, akik a Körhöz hasonló hálózatokhoz csatlakoztak: munkanélküliek, sokgyerekes szülők, illetve újonnan jöttek, akik barátokat kerestek, segítséget a mindennapokban, és új emberekkel szerettek volna megismerkedni a kis faluban, ahol elszige­telve érezték magukat. Noha a hálózat épnek látszott 2000 decemberében, a tiszalúci Kör mégsem maradt fenn sokáig. A főszervező elköltözött, és a tagok fokozatosan arra az elhatározásra jutottak, hogy egy kis faluban a pénz csak útjában áll a barátságnak és a kaláka-típusú segítségnek.

A zöld pénz mint kölcsönös segítség

Mindegyik hálózat kicsi volt ugyan, de ez nem szükségképpen jelenti azt, hogy nem biztosították a kölcsönös segítségnyújtást, mivel a hálózatok fontos szerepet játszanak az „átmenetben". Sik és Wellman (1999) vizsgálták a házépítést, illetve a tudományos és menedzseri hálózatok alakulását a szocializmusból a kapitalizmusba való átmenet időszakában, és arra a következtetésre jutottak, hogy a „posztkommunizmus csepp-folyóssága és bizonytalansága még inkább erősíti a hálózatoktól való függést" (p. 225). Következésképpen „mindenki kitalál, kialakít vagy egy­szerűen lemásol olyan stratégiákat és taktikákat, amelyek segítségével megbirkózhat a mindennapokkal (vagy védekezhet a külvilág fenyege­tései ellen), vagy megcsinálhatja a szerencséjét". A társadalmi tőke így létfontosságúvá válik a túléléshez az átmeneti gazdaságokban; és azok, akik nem rendelkeznek vele, jobban teszik, ha egy olyan hálózathoz csatlakoznak, amely elláthatja őket a kívánt kapcsolatokkal.

A „jövevények" abban a reményben csatlakoztak a zöld pénz hálóza­tokhoz, hogy ezáltal társadalmi tőkét szerezhetnek; de az „őslakosok" (akiket az aktivisták konzervatívnak aposztrofáltak) nem bíztak abban, amit ők valami új „trükknek" láttak, amiből nem lehet tudni, hogy mi lesz. Az új hálózatok hatékonyan meg tudták oldani azokat a problémákat, amelyek szomszédi szinten „kezelhetőek", tekintve a Körök rendelkezé­sére álló korlátozott erőforrásokat. Tiszalúcon Sándor így vélekedett: „Ha aktívan dolgozik az ember, a szükségletei egytizedét biztosítani tudja a hálózaton keresztül, és ez így is maradhatott volna, ha jönnek új tagok. Akkor az emberek érezhették volna a gazdasági előnyeit. Én láttam". Ez a közlés talán azzal magyarázható, hogy Tiszalúcon sok tagnak volt kertje, és így élelmiszert is cseréltek egymás között. Szolnokon a turkáló egyfajta közösségi térré alakult, ahol az emberek segítenek egymásnak a legkülönfélébb problémákat megoldani: „más segítséget is ad… például megkapod egy fogorvos nevét és címét, aki ötször olcsóbb, mint mások… van egy tagunk, akinek négy gyereke van, nem dolgozik, otthon van, és. otthon varr, és van egy másik tagunk, akinek volt egy kis gondja. és akkor én megadtam a varrógépjavító címét annak az asszonynak". (Erika, a szolnoki Kör egyik szervezője).

A zöld pénz csak korlátozott mértékben tudta bekapcsolni az egyéneket az új hálózatokba, amelyek révén hozzáférhettek volna a csoport szűkös erőforrásaihoz, kielégíthették volna azokat a specifikus szükségleteket, amikre „tervezték" a hálózatot, illetve új embereket ismerhettek volna meg. Ez azonban sokszor csak lehetőség maradt, mert olyan alacsony volt a tagok közötti áruforgalom.

Miért nem terjedt el jobban a zöld pénz? Az első probléma, amiről az aktivisták beszámoltak, a bizalom hiánya. Sokan úgy gondolták, hogy a kaláka hagyományának felelevenítése eleve kudarcra van ítélve, mert ilyen kísérlet semmiképpen nem működhet az átmeneti gazdaság feltételei között, egy olyan komplex társadalomban, mint a modern Ma­gyarország: „Nehezen tudják elképzelni, hogyan foroghat a zöld pénz széles körben, és hogyan nyerik vissza befektetéseiket. A városokban az embereknek általában nem hiányoznak a szoros kapcsolatok. Este mindenki nézi a tévét, nincsenek összetartó közösségek, ez egy atomizált társadalom". (László, a miskolci Kör egyik szervezője).

A társadalmi tőke fogalmánál maradva úgy fogalmazhatunk, hogy az emberek megbíznak meglévő, barátaikat, stb. „összekötő" hálózataik­ban, illetve a „híd" hálózatokban, amelyek a hasonló gondolkodásúakkal kötnek össze (például a budapesti Tálentumot szervező zöldek), de nem bíznak meg a Körben mint olyan hálózatban, amely idegenekkel „kap­csolhatja össze" őket – hacsak nem maguk is „jövevények", akiket nem fogadtak be a falusiak (Field 2003, p. 65).

A második problémakörbe tartozik, hogy a leendő tagok sokszor nem értik, hogyan tudják megfelelően kihasználni a hálózat által nyújtott lehetőségeket, illetve nem mérik fel, hogy mit jelentene, ha a hálózat nagyobb lenne.

A harmadik típusú probléma, amikor az emberek megértik a Kör működését, de az nem találkozik a helyiek igényeivel. Miközben a zöld­szimpatizánsok arra használták a hálózatot, hogy rajta keresztül hasonló gondolkodású emberekkel találkozzanak, vagyis mint „összekötő" és „híd" tőkét, addig a zöld pénz nem működött túl jól mint „kapcsolódási" tőke, amely kapcsolatot tud teremteni egyfelől a különféle erőforrásokkal rendelkező, másfelől a kiszolgáltatottabb helyzetben lévő egyének között. (Field 2003, p. 65). Sok potenciális tag egyszerűen nem érezte, hogy szüksége van a zöld pénz által nyújtott segítségre.

Én azt tapasztaltam Magyarországon, hogy az emberek… ha nem is élnek olyan jól, de úgy tesznek, mintha… mintha a szegénység… az valami szégyen volna. Itt, ha valami nem új, akkor már eldobják, szégyellik viselni. Romániában sokkal több a szegény, mint itt, de az emberek nem szégyellik a szegénységet. Én is szegény vagyok, te is az vagy, a legtöbben azok. Itt az emberek azt mondják: Én nem vagyok szegény, nem szorulok rá az ilyen cserehálózatokra. (Csilla, a budapesti Tálentumból).

A zöld pénz kudarcához az is hozzájárulhatott, hogy sokan úgy vélték, ez a hálózat nem az, amire nekik szükségük van. Az aktivisták (is) úgy hitték, hogy a családok szerves közösségét, amelyek kevés kapcsolattal rendelkeztek az elszigetelt kis falvakon kívül, felváltják Sik és Wellman „markoló" hálózatai: a diffúzabb, privát, láthatatlan hálózatok, amelyek segítségével az egyén, ha ügyes, megcsinálhatja a szerencséjét. Ha láthatóvá tesszük és kodifikáljuk ezeket a hálózatokat, mint a zöld pénz esetében (amelynek ez az egyik felvállalt előnye), akkor megszűnik a specifikus „klubtagsági" előny, amelynek révén az odatartozók gazda­ságilag fölényben érezhetik magukat a „beavatatlan" vetélytársakkal szemben egy állandóan változó, kiszámíthatatlan környezetben. Ha mindenki számára hozzáférhetővé válik egy hálózat, nem biztosít to­vábbi előnyöket a „beavatottaknak", ezért az emberek jobban szeretik „titkosítani" hálózataikat.

Kellettek a hálózatok, de nem az olyanok mint a Körök, amelyek zöld, lokális programokat propagáltak. Az emberek munkahelyet akartak, kapcsolatokat, üzleti segítséget, egyszóval mindazt, amit egy „markoló" hálózattól megkaphatnak, és nem egy igazán közösségi hálót (pláne nem antikapitalistát!). Ezeket a reményeket viszont nem válthatta va­lóra egy poszt-materialista hálózat. Azok, akik nem rendelkeztek ilyen hálózatokkal, csak nehezen tudtak bekapcsolódni, és miközben a zöld pénz hálózatok sok szempontból valóban úgy működtek, ahogyan az aktivisták remélték – vagyis megmutatták annak a módját, hogyan lehet formalizálni a rejtett hálózatokat, és megnyitni azokat az „idegenek" előtt – valójában csak a zöldek hálózatait tudták formalizálni. Az emberek azt akarták, amit a kritikusok a társadalmi tőke „sötét oldalának" neveznek, Bordieu exkluzív hálózatait, amelyek speciális előnyöket biztosítanak tagjaik számára; nem pedig Coleman és Putnam nyitott hálózatait (Field 2003, pp. 11-39, 74-81).

A negyedik fajta problémát az jelentette, hogy általános bizalmatlan­ság övezte a kis, új csoportokat. Mind a Kör, mind a Tálentum szervezői jelezték, hogy sokan azt gondolták, veszedelmes dolog az ilyen csopor­tokhoz csatlakozni, mint a szocialista időkben; miközben a helyi, elismert emberek zárt közösségét biztonságosnak tekintették, addig általában gyanakvással fogadták az idegeneket.

Az ötödik típusú problémát a mindennapi élet nehézségei jelentették az „átmenet" idején. Komoly gondot okozott a túlmunka miatti időhiány: sokan túlóráztak, vagy több állást kellett vállalniuk a megélhetésért: „Az emberek nagyon, nagyon keményen dolgoznak itt azért a kevés fizetésért. Nincs elég pénzük, idejük és energiájuk, hogy összejöjjenek egymással, vagy segítsenek a másiknak, annyira el vannak foglalva a maguk bajával" (Ferenc a szolnoki Körből).

Putnam egyetértene Ferenccel abban, hogy a televízió a civil társa­dalom megrontója. De nemcsak az időhiány miatt atomizálódnak az emberek: a munkanélküliek számára a pénzhiány és az izoláció jelenti a fő problémát. Szükség van egy minimális tőkére ahhoz, hogy az ember részt vehessen ezekben a cserehálózatokban, hiszen kellenek alapanyagok, munkaeszközök, munkaruhák, benzin vagy buszjegy, amelyeket a hálózat nem tud biztosítani. A legszegényebbeknek már ezek előteremtése is gondot okoz. A pénzhiány miatt olyan is előfordult, hogy egyes tagokat kilakoltattak a házaikból, mert nem tudták fizetni a számlákat, és emiatt kerültek ki a hálózatból.

Az emberek tehát vagy azért nem bíztak meg a zöld pénzben, mert nem ismerték fel a hálózat lehetőségeit, vagy azért, mert nem tudták, hogyan használják ki azokat. Sokakat az „idegenek" jelenléte is vissza­riasztott (szemben a kipróbált, rokoni hálóval). Ha pedig megértették a működésüket, akkor gyakran az erőforrások (elsősorban az idő és pénz) hiánya miatt nem tudtak csatlakozni. A hálózatok ezen okok következté­ben nem tudtak komoly segítségnyújtó intézményekké fejlődni, hanem megmaradtak kicsi, személyes alapú „kötődéseknek", illetve mint hálóza­tok, elenyésztek. Ez csak ott történt másképp, ahol, mint Budapesten is, volt valami ideológiai „kötőanyag", vagyis az emberek nem instrumentális okok miatt jöttek össze – hogy hozzájussanak a kölcsönös segítséghez – hanem a környezetvédelem iránti politikai elkötelezettségből. Ez azt mutatja, hogy Magyarországon a zöld pénz hatékonyabban működött a zöld mozgalom eszközeként, mint olyan CSO-ként, amely az „átmenet" útját egyengetheti.

A zöld pénz mint radikális civil társadalom

Budapesten, tekintve, hogy a Tálentumnak 150 tagja volt egy 1,8 milliós városban, nem annyira a kölcsönös segítségnyújtás „hozta össze" a csoportot, mint inkább a politika. A két Tálentum-csoportot inkább úgy képzeljük el, mint egy társadalmi mozgalom szervezeteit, ahol a zöld­szimpatizánsok egymás között kísérletezhettek a zöld pénzzel, anélkül, hogy érdekelte volna őket a pénz elterjedtebb használata – és persze nem is gondoltak az „átmenet" okozta problémák megoldására. Ez nem kritika: viselkedésük tükrözte a lengyel ellenzéki, Jacek Kurori vélemé­nyét: „Annak fényében, amit elértünk, csodálkozva nézek vissza. Akkor minden olyan egyszerű volt. Olvasni akartunk, szabadon beszélgetni egymással, pénzt gyűjteni azoknak, akik rászorulnak: a legegyszerűbb emberi cselekedetek. Azonban egy egész társadalmat lehet ilyen egy­szerű tettek és célok köré szervezni, és ez a tény olyan időbomba, ami rendületlenül ketyeg minden totalitarianizmus alatt (idézi: Kaldor 2003, p. 53, kiemelés az eredetiben). Valójában néhány kulcsaktivista éppen azt szerette volna, ha a csoport megőrzi környezetvédő ethoszát és antikapitalista orientációját, ahelyett, hogy nagy önsegítő programmá fejlődne, és ezáltal implicite elősegíti azokat a gazdasági változásokat, amelyekkel nem értettek egyet. Gábor, a gödöllői Tálentum szervezője így fogalmazott: „Amit én csináltam az más volt. alternatív pénz vagy csak egy jógakurzus vagy vegetáriánus csoport. Nem számított". Gábor nem is kapcsolódott bele olyan projektbe, ami nem érdekelte. ő egy radi­kális, antikapitalista zöld pénz hálózatot akart, nem pedig az „átmenetet" segítő hálózatot.

Ez a dilemma vezet el a zöld pénz hálózatok magyarországi kudarcá­nak végső okához: a kommodifikáció problémájához. A zöld pénz kétféle értelme, célkitűzése – egyfelől, a helyi hálózatokat támogató környe­zetvédő valuta mint a kapitalizmus alternatívája, másfelől viszont olyan (ön)segítő rendszer, ami segíti a kapitalizmushoz való alkalmazkodást – „kioltotta" egymás hatását. A zöld-szimpatizánsok sokszor ellenségesen fogadták a zöld pénzt, mert úgy érezték, hogy az kommodifikálja azokat a hálózatokat, amelyek hitük szerint jobban működtek reciprocitás útján, kommodifikáció nélkül. Ez morális vagy instrumentális okok miatt is történhetett így. Gábor például azért szervezte meg a Tálentumot Gödöl­lőn, hogy „sínre tegye", illetve szabályozza a Steiner-iskola működését, amelyet szerinte korábban teljesen áthatott a kaláka-típusú kölcsönös segítség kaotikus és kevéssé hatékony rendszere. Iskolai kollégái meg­hallgatták javaslatait, de a gyakorlatban kommodifikációnak tekintették a zöld pénzt:

Ezért aztán az emberek tiltakoztak, a vezetők pedig mind azt mond­ták, hogy 'ó, én nem akarok pénzért dolgozni'… Úgy érezték, hogy ez valahogy leértékeli a munkájukat. ezért aztán ragaszkodtak a régi reciprocitáshoz, ahhoz a kaotikus rendszerhez, ahol senki se tudja, hogy ezért vagy azért ki a felelős, ki csinált már eleget, és ki túlterhelt vagy elkeseredett.

Tiszalúcon, miután az emberek a Körben összeismerkedtek, a tagok azt mondogatták: „az igazán jó barátok egyébként is segítik egymást, ak­kor minek az a számolgatás? …Az emberek először csereberélni jönnek ide, aztán összebarátkoznak egymással, és abbahagyják a pontok gyűj­tögetését". Úgy érezték, hogy a Kör túl bürokratikussá vált. A tagoknak elsősorban a közösségi érzés számított, függetlenül a mérhető gazdasági eredmények mértékétől. Miközben a hálózat segített összehozni az újon­nan jötteket, azok, akik már benne voltak valamilyen segítő hálózatban, olyan idegen beavatkozásnak tekintették a zöld pénzt, ami a legrosszabb esetben felbomlasztja a hagyományos közösségi intézményeket, a legrosszabb esetben pedig felesleges. A Tálentum csak ott maradt fenn huzamosabb ideig, ahol hasonló gondolkodású embereket kötött össze, akik kísérletezni akartak az alternatív pénznemmel. Sokkal kevésbé volt sikeres azonban mint vegyes hálózat, amely segít abban, hogy az erő­forrásokhoz a „gyenge kötések" révén a rászorulók is hozzáférjenek. Itt viszont jogosan merül fel Gábor kérdése: környezeti tudatosság nélkül a hálózatot bármilyen intézmény fenntarthatja, ha elég nagy és diffúz, ha azonban elegendő a környezeti tudatosság, akkor minek növelni a csoportot (ami megegyezik a budapesti Tálentum álláspontjával)?

Következtetés

Miközben általánosan elfogadott tézisnek számít, hogy az idealizált, nyugati típusú, de tocqueville-i demokráciába való átmenet megköve­teli a civil társadalmi szervezetek létrehozását, amelyek közvetítőkként szolgálnak az állam és az állampolgárok között, kevesebb tanulmány foglalkozik a feladat gyakorlati megvalósításával, illetve nehézségeivel. Voltak olyan problémák, amelyek a zöld pénz „természetéből" fakadtak, és más országokban is megjelentek, éppúgy, mint Magyarországon. Ezek közé tartozik az alacsony forgalom, a bekapcsolódáshoz szükséges erőforrások hiánya (ami éppen a legszegényebbek bejutását nehezíti a hálóba), a zöld-szimpatizáns tagok túlsúlya, illetve a zöld hálózatokon kívüliek bekapcsolásának nehézsége egy olyan hálózatba, amely szá­mukra meglehetősen különösnek vagy ezoterikusnak tűnhet. Magyaror­szág nincs ebben egyedül. Nemzetközileg sem mindig teljes az összhang a deklarált célok és az (ön)segítő programok tényleges hatékonysága között (Barnes et al., 1996; North 1996; Stott és Hodges 1996; Williams et al., 2001; Aldridge és Patterson 2002). Ha ez a tanulmány megmutatja, hogy vannak gondok a zöld pénzzel Magyarországon, akkor nem szabad elfelejtenünk, hogy ezek a problémák nem csak az „átmeneti" gazdasá­gokra jellemzőek. Természetesen olyan nehézségek is megjelennek, amelyek az „átmeneti" gazdaságok sajátosságai, úgy mint a hálózatok felbomlása az átstrukturálás időszakában, bizonytalanság, az az érzés, hogy a változások kontrollálhatatlanok, és ráadásul a mindennapokban nagyon sok szükséglet marad kielégítetlenül. De persze voltak olyan problémák, amelyek specifikusak az országra nézve, mint az individua­lista politikai kultúra, az idegenektől való távolságtartás és a családalapú megoldásokba vetett bizalom.

Magyarországon a zöld pénz leginkább akkor bizonyult előnyösnek a tagok számára, amikor a hálózat a piacgazdaság ökológiai alternatívái kísérleti telepéül szolgált, még akkor is, ha ezek a kísérletek nem voltak hosszú életűek. Egy olyan országban, amely 15 éve alatt lett a szovjet érdekszféra részéből EU-tagállam, talán nem meglepő, hogy csak ke­veseket vonzott egy alternatív, radikális, lokalizáló, antimaterialista és antikapitalista program, különösen, ha figyelembe vesszük azt a masszív propagandát, amely a globális mainstreamhez való csatlakozás előnyeit ecsetelte minden magyar állampolgár számára. A demobilizációs tézis fényében nem meglepő, hogy a budapesti Tálentum aktivistái ma is fenntartják maguknak a szabadságot, hogy poszt-materialista zöldek egy kis csoportjával társuljanak, akik nem kívánnak visszatérni a kommuniz­musba, de elutasítják a betagolódást az új, piac-orientált, „nyugatizált", fogyasztói Magyarországba is. Ez a kis csoport része lehet egy olyan rejtett hálózatnak, ahol a társadalmi mozgalmak egyes teoretikusai mint pl. Melucci szerint a jövő politikai kérdései formálódnak (Melucci 1996). A budapesti Tálentum ma is emlékeztet minket arra, hogy 1989-ben egy másféle jövő is lehetséges volt Kelet-Európa és a világ számára, illetve, ahogyan Csilla fogalmaz, még ma is az:

Azt hiszem, mi egy más generáció vagyunk. Nem azok vagyunk, amit elvártak tőlünk, hanem valami más. Megpróbáljuk megtalálni a SAJÁT utunkat… nem azok akarunk lenni, amit elvárnak tőlünk. Mi önmagunk akarunk lenni, megtalálni a saját kifejezésmódunkat, azok nélkül a korlátok nélkül, amiket mások raknak elénk.

Ha a második kérdést, a nemzetközi hálózatok fontosságát vizsgáljuk, akkor azt mondhatjuk, hogy a nyugati támogatás bevezetésére tett kí­sérlet csak korlátozott mértékben segítette elő a civil társadalom szerves fejlődését Magyarországon. Megtörtént az információ összegyűjtése, lefordítása, és terjesztése, és elkezdődtek a kísérleti projektek ott, ahol az ANHSH-nak voltak megbízható helyi partnerei. Nincs bizonyíték arra, hogy a magyarországi prioritásokat háttérbe szorították volna a nyugati prioritások: inkább az volt a jellemző, hogy készségesen felhasználták a támogatást a helyi szükségletek kielégítésére – hogy gyorsabban alakítsák ki a zöld pénz hálózatokat, mint amire a budapesti Tálentum hajlandó vagy képes lett volna. Azonban a lokális projektek beleütköztek a fent megvitatott nehézségekbe, ami elvette a kulcsaktivisták kedvét, vagy mint az Szolnokon is történt, más projektek felé fordultak, ami job­ban megfelelt a helyi igényeknek. Központilag, az Egyesült Királyságban kiképzett ANHSH-csapat tagjai új állásokat kaptak a non-profit szektor­ban, és mivel munkájukat csak állásnak tekintették, nem pedig politikai elhivatottságnak, megszűnt az érdeklődésük a zöld pénz iránt. Miközben megjelentek újságok a szponzorált időszak alatt, sem az ANHSH, sem a Körök nem tudtak kialakítani egy fenntartható és független támogató hálózatot, vagyis nem volt elég pénz a helyi projektek számára. A fentihez hasonló rövididejű, külsődleges támogatás nem volt elegendő ahhoz, hogy pótolják a helyi hiányosságokat, illetve a tapasztalat hiányát a fenntartható civil társadalmi szervezetek hosszú távú menedzselésében és fejlesztésében.

(Fordította: Bartha Eszter)

Jegyzetek

1 A szerző 1999-ben, 2000-ben és 2003-ban kutatott Magyarországon.

2 KÖR = Közösségi Önsegítő Rendszer.

3 A teleházak számítástechnikai központok vidéki területeken. Általában internet­kapcsolatot, számítógépeket, scannereket, fax-szolgáltatást és hasonlókat biztosítanak azoknak, akik egyébként valószínűleg kimaradnának a „tudásgaz­daságból".

Hivatkozások:

Adam, J. 1999. Social Costs of Transformation to a Market Economy in Post Socialist Countries. Basingstoke, MacMillan.

Aldridge, S.-Halpern, D., et al. 2002. Social Capital: a discussion paper. London, Performance and Innovation Unit.

Aldridge, T.-Patterson, A. 2002. LETS get real: constraints on the develop­ment of Local Exchange Trading Schemes. Area, 34(4), 370-81.

ANHSH 1999. LETS Project 1999 Report. Budapest, Association of Nonprofit Human Services of Hungary, 5.

Arato, A. 1991. Revolution, Civil Society and Democracy. In Z. Rau (szerk.): The Re-emergence of Civil Society in Eastern Europe and the Soviet Union. Boulder, Westview Press.

Arato, A. 1999. Civil Society, 'Transition and the Consolidation of Democracy.' In A. Braun and Z. Barany (szerk.): Dilemmas of Transition. The Hungarian Experience. Oxford, Rowman and Littlefield.

Barnes, H.-North, P., et al. 1996. LETS on Low Income. London, The New Economics Foundation.

Bartlett, D. 1997. The Political Economy of Dual Transformations. Market Reform and Democratisation in Hungary. Ann Arbour, University of Michi­gan Press.

Bowring, F. 1998. LETS: an eco-socialist initiative? New Left Review, 232, 91-111.

Cohen, J.-Arato, A. 1992. Civil Society and Political Theory. Cambridge MA, MIT Press.

Cooke, B.-Kothari, U. (szerk.) 2001. Participation: the New Tyranny? London, Zed Books.

Croall, J. 1997. LETS act locally: the growth of Local Exchange Trading Systems. London, Calouste Gulbenkian Foundation.

Dauncey, G. 1988. Beyond the crash: the emerging rainbow economy. London, Greenprint. [Magyarul: Összeomlás után : a szivárványgazdaság kialakulása. Budapest, 2001, Göncöl.]

DeFilippis, J. 2001. The myth of Social Capital in Community Development. Housing Policy Debate, 12(4), 781-806.

DeFilippis, J. 2002. Symposium on Social Capital. An Introduction. Antipode, 34(4), 790-5.

Douthwaite, R. 1996. Short Circuit. Strengthening local economies for security in an uncertain world. Totnes, Devon, Green Books.

Dunford, M. 2003. Comparative economic performance, inequality and the market-led remaking of Europe. Royal Geographical Society (with the Institute of British Geographers), London.

Field, J. 2003. Social Capital. London, Routledge.

Fine, B. 1999. The Developmental State Is Dead – Long Live Social Capital? Development & Change, 30(1), 1-19.

Fine, B. 2000. Neither the Washington nor the post-Washington consensus. In B. Fine, C. Lapavitsas-J. Pincus (szerk.): Development Policy in the Twenty-First Century. London, Routledge, 1-27.

Fine, B. 2001. Social Capital verses Social Theory. Political Economy and Social Science at the turn of the millennium. London, Routledge.

Flyvbjerg, B. 1998. Empowering Civil Society: Habermas, Foucault and the question of conflict. In M. Douglass-J. Friedmann (szerk.): Cities for Citizens. Planning and the rise of civil society in a global age. London, John Wiley and Sons.

Freeland, C. 2001. Sale of the Century: the inside story of the second Rus­sian Revolution. London, Little Brown.

Gray, J. 1991. Post-Totalitarianism, Civil Society and the Limits of the West­ern Model. In Z. Rau (szerk.): The Re-emergence of Civil Society in Eastern Europe and the Soviet Union. Boulder, Westview Press.

Grootaert, C. 1998. Social Capital: the missing link? Social Capital Initiative Working Paper No 3, Washington, The World Bank.

Gwynne, R.-Klak, T., et al. 2003. Alternative Capitalisms. London. Arnold.

Hann, C. 1990. Second Economy and Civil Society. In C. Hann (szerk.): Market Economy and Civil Society in Hungary. London, Frank Cass.

Hann, C. 1992. Civil Society at the Grassroots: a reactionary view. In P. G. Lewis (szerk.): Democracy and Civil Society in Eastern Europe. London, St Martin's Press, 152-65.

Hann, C.-Dunn, E. (szerk.) 1996. Civil Society: challenging Western models. London, Routledge.

Hawthorn, G. 2001. The promise of 'Civil Society' in the South. In S. Kaviraj-S. Khilnani (szerk.): Civil Society. History and Possibilities. Cambridge, Cambridge University Press, 269-86.

Hollos, M.-Maday, B. C. (szerk) 1983. New Hungarian Peasant. An East­ern European Experience with Collectivisation. Social Science Monographs. New York, Brooklyn College Press.

Howell, J.-Pearce, J. 2002. Civil society & development: a critical explora­tion. London, Lynne Ryner Publications.

Kaldor, M. 2003. Global civil society: an answer to war. Cambridge, Polity.

Kenedi, J. 1981. Do It Yourself: Hungary's Hidden Economy. London, Pluto Press.

Korosenyi, A. 1999. Government and Politics in Hungary. Budapest, Central European University Press.

Kuti, E. 1997. The Hungarian Non-profit sector. Institutional answers to social challenges. In V. Gathy-M. Yamanji (szerk.): A new dialogue between Central Europe and Japan. Budapest, Institute for Social Conflict Research, 165-72.

Lang, P. 1994. LETS Work. Revitalising the local economy. Bristol, Grover Publications.

Lang-Pickvance, K.-Manning, N., et al. (szerk.) 1997. Envi­ronmental and Housing Movements. Grassroots Experience in Hungary, Russia and Estonia. Aldershot, Avebury.

Lee, R.-Leyshon, A., et al. 2004. Making Geographies and Histories? Con­structing Local Circuits of Value. Environment and Planning D: Society and Space, 22, 595-617.

Melucci, A. 1996. Challenging Codes. Collective Action in the Information Age. Cambridge, Cambridge University Press.

North, P. 1996. LETS: a tool for empowerment in the inner city? Local Economy, 11(3), 284-93.

North, P. 1999. Explorations in Heterotopia: LETS and the micropolitics of money and livelihood. Environment and Planning D: Society and Space, 17(1), 69-86.

North, P. 2002. LETS in a cold climate: Green Dollars, self help and neo-liberal welfare reform in New Zealand. Policy and Politics, 30(4), 483-500.

O'Neil, P. 1998. Revolution from Within. The Hungarian Socialist Workers Party and the collapse of Communism. Cheltenham, Edward Elgar.

Pickvance, K. 1997. Social movements in Hungary and Russia. The case of environmental movements. European Sociological Review, 13(1), 35-54.

Pickvance, K. 1998. Democracy and Environmental Movements in Eastern Europe. A Comparative Study of Hungary and Russia. Boulder, Colorado, Westview Press.

Pickvance, K. 1998. Democracy and grassroots opposition in Eastern Europe: Hungary and Russia compared. Sociological Review, 46(2), 187-­207.

Pok, A. 1997. Comments on Professor Kimura Hiroshi's Paper. In V. Gathy-M. Yamanji (szerk.): A new dialogue between Central Europe and Japan. Budapest, Institute for Social Conflict Research, 87-90.

Putnam, R. 2001. Bowling Alone. London, Simon and Schuster.

Sik, E.-Wellman, B. 1999. Network Capital in Capitalist, Communist and Post Communist Countries. In B. Wellman (szerk.): Networks in the Global Village, Boulder, Westview Press, 225-55.

Smith, A.-Swain, A. 1998. Regulating and Institutionalising Capitalisms. In J. Pickles and A. Smith (szerk.): Theorising Transition. The Political Economy of Post Communist Transformations. London, Routledge, 25-53.

Stiglitz, J. 2002. Globalisation and its discontents. London, Allen Lane. [Magyarul: A globalizáció és visszásságai. Budapest, 2003, Napvilág.]

Stott, M.-Hodges, J. 1996. LETS: Never knowingly undersold? Local Economy, 11(3), 266-8.

Swain, N. 1992. Hungary: The Rise and Fall of Feasible Socialism. London, Verso.

Szeman, Z. 1997. Nongovernmental organizations and aging societies: the case of Hungary with a comparison to Japan. In V. Gathy-M. Yamanji (szerk.): A new dialogue between Central Europe and Japan. Budapest, Institute for Social Conflict Research, 125-31.

Szirmai, V. 1997. Protection of the Environment and the position of Green movements in Hungary. In K. Lang-Pickvance-N. Manning-C. Pickvance (szerk.): Environmental and Housing Movements. Grassroots Experi­ence in Hungary, Russia and Estonia. Aldershot, Avebury.

Touraine, A. 1981. The voice and the eye: an analysis of social movements. Cambridge, Cambridge University Press.

Williams, C.-Aldridge, T., et al. 2003. Alternative Exchange Spaces. In Leyshon, A.-Lee, R.-Williams, C. (szerk.): Alternative Economic Spaces. London, Sage, 151-67.

Williams, C. C.-Aldridge, T., et al. 2001. Bridges into Work: an evaluation of Local Exchange Trading Schemes. Bristol, The Policy Press.

Woolcock, M. 1998. Social Capital and economic development: toward a theoretical synthesis and policy framework. Theory and Society, 27, 151­-208.

Mi a különbség a szocializmus és a kapitalizmus között? Válasz: a szo­cializmusban előbb államosítják a bankokat, és ezt követően mennek csődbe. A kapitalizmusban előbb csődbe mennek s ez után államosítják őket. Ezzel a magabiztosnak éppenséggel nem nevezhető találós kérdés­sel indította a válsággal foglalkozó nagy elemző cikkét a német Spiegel egyik év eleji száma, amelynek címlapján az a költőinek immár sokfelé nem minősülő kérdés volt olvasható: Voltaképp mikor van csődben az állam?

Az utókor egészen biztosan szerves összefüggést lát majd a szovjet típusú európai szocialista államok húsz éve bekövetkezett összeomlása és az amerikai ihletésű globális turbókapitalizmus napjainkban zajló, kö­vetkezményeiben pontosan még nem látható válsága között. Kortársként mindenesetre ajánlatos óvatosan bánni a következtetésekkel. Hiszen még mindig hallhatók a moszkvai záróra nyomán felcsendülő kórusok a „kommunizmus végéről" és ezúttal is feltűntek már azok az ideológiai vándorkomédiások, akik a kapitalizmus végnapjairól szónokolnak hol álbaloldali, hol meg nagyon is jobboldali lózungokkal.

Nincs bizonyíték arra, hogy az emberiség feladta volna reményét egy kapitalizmus utáni, emberségesebb gazdasági és társadalmi berendezke­désre, de arra sincs, hogy a kapitalizmus ne lenne képes önmaga meg­újítására. Ez utóbbi annál is inkább mérlegelendő szempont, minthogy az árutermelő piacgazdaságot felváltani képes modell egyelőre nincs a láthatáron. A meg nem bukott, sőt mind erősebb és befolyásosabb, kommunista párt által irányított Kínában és Vietnamban is a kapitalista termelési mód sikeres alkalmazásának vagyunk tanúi. Kísérletet tenni annak megértésére, hogy húsz éven belül miért és hogyan jutott az egész emberiséget érintő következményekkel csődbe, illetve a csőd szélére a két, korábbi „szuperhatalom", viszont nemcsak érdemes, hanem kötele­ző. Egy jobb jövő érdekében és reményében…

A marxi fogantatású forradalmi szocializmus huszadik századi újítva követői az első világháború éveiben abból indultak ki, hogy az imperia­lizmus végóráinak a tanúi, és ha a leggyengébb láncszemét próbálják feltörni a már akkor is globális hálónak, akkor kísérletet lehet tenni a szocialista építkezésre. A megvalósítás Oroszországban 1917-ben kezdetét vette. Azt már az intervenciós háborúk hosszú sora is jelezte, hogy az imperializmus nem omlott össze. De Lenin és elvtársai mégis úgy vélték, hogy Szovjet-Oroszország, majd az unió elég erős lesz az új társadalom kialakításához. Lenin és több elvtársa nagyon hamar rájött arra is, hogy a szocializmus egy országban teljes, vagy legalább is széles körű elszigeteltségben, aligha maradhat fenn. Az első válasz – még Lenin életében – erre a nem kis dilemmára a NEP bevezetése volt. Magyarán és leegyszerűsítve: a kommunista politikai hatalom által ellenőrzött kapitalista gazdasági struktúrák életben tartása, abban a re­ményben, hogy ezt az államkapitalistának minősíthető berendezkedést fokozatosan felváltják majd új, tervezésre építő, nem profitcentrikus és nem magántulajdonú gazdasági szerveződések.

Eközben a „nyugati térfélen" ugyancsak kezdetét vette egy, igazi tartalmát tekintve sokáig fel nem ismert átalakulás, aminek – a mából visszatekintve – már akkor az volt a lényege, hogy a gyarmatbirodalmi fogantatású kapitalizmus helyébe fokozatosan az amerikai modell lé­pett, tehát a tudományos felfedezések és a technikai lehetőségek olyan széleskörű alkalmazása a gazdaságban, ami lehetővé teszi a jóléti társadalom kiépítését. Ezt a folyamatot törte meg az 1929-ben már nem Londonból, hanem New Yorkból kiinduló világválság, aminek a következ­ményei mind a két térfélen hosszú időre szélsőségesen negatív hatást gyakoroltak a modernizációs folyamatra.

Az ekkor már Sztálin vezette Szovjetunió a húszas évek végére – nem kis mértékben az amerikai tőke közreműködésével – túljutott a teljes gazdasági elszigeteltségen, ám hirtelen szembetalálta magát a tőkés világ újabb megrendülésével és ennek nyomán Európában a felerősödő társadalmi feszültségekkel, amelyek viszont sehol sem hozták magukkal a szocialista pozíciók erősödését, hanem a válságra válaszul, Németor­szággal az élen hatalmi helyzetbe jutott a fasizmus.

Az új helyzetre különböző megoldások mutatkoztak. Sztálin beindította és kibontakoztatta azt a modellt, mellyel képessé akarta tenni az orszá­got az önálló túlélésre. Ennek tragikusan borzalmas kísérő jelenségei voltaképp a Szovjetunió bukásáig hol többé, hol kevésbé fennmaradtak, legkésőbb a hatvanas évektől végzetesnek bizonyult hatással a tudo­mányos-technikai haladásra és végső elemzésben a gazdaság teljesítő képességére.

Roosevelt – hosszú évekig küzdve a reakciós, jobboldali republikánus ellenállással – a fejlesztés és a fogyasztás előmozdításának gazdaság­politikájával kivezette az Egyesült Államokat a válság okozta gödörből, megteremtve az alapját annak a minden korábbit meghaladó gazdasági hatalomnak is, aminek eredménye a második világháborút követő Pax Americana lett.

A két háború között még létező, de már súlyosan meggyengült Brit Birodalom úgy törekedett gyarmati uralmának, tehát létalapjának a fenn­tartására, hogy közben Nagy-Britanniában a tőke határozott lépéseket tett az osztálykonfliktusok tompítására. Ebben partnernek mutatkozott a Labour, tehát a kapitalizmusnak nem a megdöntését, hanem a belső reformját zászlajára író angol szociáldemokrácia. Folytatása, ha úgy tet­szik a kiteljesítése lett és maradt ez annak a stratégiának, melyről Marx már az Első Internacionálé szervezése közben- Londonban élvén – úgy vélekedett, hogy az angol proletariátus is haszonélvezője a gyarmati kizsákmányolásnak..

A negyedik válasz a nagy válságra a fasizmus volt Európa jelentős ré­szén és Japánban. Véleményünk szerint ma sincs ok felülbírálni Georgij Dimitrov híressé vált meghatározását a nagytőke legagresszívebb, a nyílt diktatúrát intézményesítő berendezkedéséről, melynek a gyökereit messzire lehet követni, de mi ezúttal megelégedhetünk az első világhá­borút vagy vesztesként (Németország, Ausztria, Magyarország), vagy az angolszász imperializmus által lehagyottként (Japán, Olaszország) kezelt országok felsorolásával.

Ez a negyedik formáció bizonyult aztán előbb a Távol-Keleten (Japán hódító háborúja Kína ellen), majd a harmincas évek második felétől Európából kiindulva a globális katasztrófa előidézőjévé.

1945-re ezek a folyamatok, illetve ütközéseik kimenetele hozta lét­re azt az új világhelyzetet, fölöttébb sajátságos egyensúlyi állapotot, amelynek körülményei között élt az emberiség egészen a Szovjetunió összeomlásáig.

Semmi ok sem volt kétségbe vonni, hogy a Szovjetunió világhata­lommá vált a második világháború végével. A Vörös Hadsereg Európa szívéig nyomult előre a náci Németország legyőzésével. Nyugat-Euró­pában erős kommunista pártok küzdöttek ki maguknak bizonyos részt a politikai hatalomból, a tőke állami, tehát politikai ellenőrzését célul kitűző szocialista ideológia még olyan őskapitalista országokat is „megfertő­zött", mint Nagy-Britannia. Kínában feltartóztathatatlannak bizonyult a Szovjetunió által támogatott kommunista népfelszabadítás, Indokínában kommunisták vezetésével vívtak végül is sikeres gyarmati felszabadító háborút az ott élő népek.

Már a háború éveiben megfigyelhető volt, hogy választóvonal mutat­kozott az amerikai politikai elit többsége és Roosevelt elnök között a Szovjetunió megítélésében. Noha Sztálin megértette, hogy ha egyszer szövetségi viszonyba került az Egyesült Államokkal és a Churchill vezette Nagy-Britanniával, akkor legalábbis átmenetileg, netán csak a felszínen, meg kell szüntetni a Kommunista Internacionálé tevékenységét, azonban ez sem változtatott azon, hogy az Egyesült Államokban, de természete­sen Nagy-Britanniában is az uralkodó körök nagyobbik része – jó okkal – nem kívánta erősíteni a nemzetközi folyamatokra és az egyes országok belső viszonyaira gyakorolt szovjet hatást. Szokássá vált már a hideghá­ború idején is, de a Szovjetunió bukását követően kiváltképp azt állítani, hogy a kelet-nyugati konfliktusért a fő felelősség a sztálini Szovjetuniót terheli, hiszen katonai befolyási övezetében a társadalmi berendezkedést is saját képére és hasonlatosságára alakította. A folyamatok elemzése ennél árnyaltabb képet mutat.

Még szó sem volt a „népi demokráciák" létrehozataláról, amikor a nyu­gati szövetségesek szükségét érezték katonai erejük demonstrálásának, például Drezda megsemmisítésével, a két, Japánra ledobott atombom­bával, vagy a Csang Kaj-seknek nyújtott masszív amerikai támogatással a Mao Ce-tung által vezetett népfelszabadító hadsereggel szemben. Sztálin elfogadta ezt a politikai kihívást és katonai-politikai eszközökkel reagált is a nyugati lépésekre. Stratégiájának gyenge oldala a gazdasági erő mérlegelésében mutatkozott. Mert a második világháború vége a Pax Americana nyitánya volt – a gazdasági erő jogán.

A háború még korántsem ért véget, amikor az amerikaiak az angol Keynes elgondolása nyomán 1944-ben Bretton Woodsban elérték a háború utáni világrend alapjaként a dollár világpénz funkciójának kodifi­kálását. Ez politikai-hatalmi kategóriákban kifejezve nem kevesebbet je­lentett, mint a nemzetközi gazdasági folyamatok mélyreható ellenőrzését a dollár értékmeghatározó funkciója révén. A dollár leváltotta az angol fontot, s mögötte láthatóvá vált az a gazdasági erő, amely a második világháború éveiben óriásira növelte az amerikai ipar teljesítőképes­ségét. Az európai erőviszonyok első és mindvégig meghatározóként fennmaradt eltolódása a Nyugat javára a Marshall segéllyel kezdő­dött. S ez nemcsak az Egyesült Államok által kínált jóléti rendszerek alapjainak kiépítését tette lehetővé, hanem egyidejűleg garantálta az amerikai gazdaság kapacitásainak további folyamatos, válságmentes kihasználását.

A Szovjetunió ezzel csak katonai erejét tudta szembeállítani. Nagyon korán kialakult az aszimmetrikus egyensúly eleve torz állapota, s ez az idő során mutatott olykor hullámzó képet is, de a lényege a hidegháború­ban mindvégig fennmaradt. Mert, noha az Egyesült Államok kiszorult Kí­nából, s az ötvenes években kompromisszumokra kényszerült Koreában és Indokínában is, az akkori világrend centrumának számító Európában nagyon hamar képes volt katonai vonatkozásban is kihívóként fellépni. A NATO és a nyugatnémet állam létrehozása 1949-ben világosan jelezte, hogy a gazdasági erőre támaszkodó katonai erővel a Nyugat diktálja az egyensúly mindenkori feltételeit.

Már utaltunk rá, hogy a sztálinizmus mennyire maradandóan károsította a szovjet rendszert. Ehhez e helyütt hozzá kell fűzni, hogy az egykori cári birodalom helyén létrejött Szovjetunió a belső torzulások nélkül sem lett volna képes néhány évtized alatt a perifériáról, illetve bizonyos európai részein a félperifériáról felkapaszkodni a centrumba. Akkor sem, ha belső rendje, szerkezete teljesen egészséges lett volna. Ráadásul, a fegyverke­zési verseny nyomasztó terheit tetézte az a világpolitikai szerepvállalás, ami a gyarmati rendszer széthullása nyomán megkerülhetetlennek tűnt. Hiába derült ki nagyon gyorsan, hogy sem India, sem Egyiptom, sem az arab olajvilág, sem Fekete-Afrika nem szakad ki a dolláralapú kapitalista világrendből azzal, hogy elnyeri politikai függetlenségét, a szovjet sze­repvállalás intenzitása nem csökkent.

Az Egyesült Államok abban a meggyőződésben „kezelte" a világ ügyeit, hogy gazdasági ereje erre tartósan képessé is teszi. Nem így történt. Az ország gazdasági teljesítőképessége ugyanis már a hatvanas években túljutott delelőjén. Az történt, hogy a kormány úgy finanszírozta a vietnami háborút, hogy közben nem emelt adót, majd ígéretet tett az ún. nagy társadalom létrehozására, ami válasz volt a fekete gettók ekkor már itt is, ott is nyílt lázadásba átcsapó megmozdulásaira. Ezzel napirendre került egy igen költséges foglalkoztatási és szociális politika beindítása. A dollár feltartóztathatatlanul elindult az értékvesztés útján, ezért a washingtoni kormány a hetvenes évek első felében felmondta a Bretton Woods-i egyezményt, s ezzel megnyílt az árfolyam-spekuláció súlyos következ­ményekkel járó, máig tartó korszaka, ami szélsőségesen negatív hatású az anyagi javakat előállító gazdaságra. Eredmény: az amerikai gazdaság termelékenysége a huszadik század első hét évtizedében átlagosan évi 2,3 százalékkal nőtt, 1970 óta ez a ráta átlagosan 1,2 százalékra esett vissza. S hogy a Change politikáját meghirdető Obamára mi vár, azt jól érzékelteti, hogy amíg a hatvanas években a családok éves jö­vedelmüknek mintegy 50 százalékáig voltak eladósodva, ez a Bush éra végére 100 százalékos, illetve sokak esetében még annál is nagyobb eladósodásig terjed.

Az Egyesült Államok államadóssága az új elnök hivatalba lépésekor meghaladta a 10,7 billió dollárt, ami több, mint 60 százaléka az éves GDP-nek. E számok fényében válik érthetővé, hogy az új elnök gazda­ságmentő, konjunktúraélénkítő kiadási elképzelései – megvalósulásuk esetén – mekkora terhet rónak nemcsak az Egyesült Államok adófizető polgáraira, hanem az egész világgazdaságra.

Nemcsak az Egyesült Államok, hanem az egész világgazdaság egyen­súlyi viszonyaira is fényt vet, hogy múlt év elején a külkereskedelmi mérleghiány az előző esztendőre vetítve több mint 700 milliárd dollárra rúgott és hosszú évek után némi csökkenő tendenciát mutatott, mert az importált fogyasztási cikkek iránt a kereslet – a válság első jeleként – csökkent.

Amikor Gorbacsov 1986 elején a szovjet gazdaság teljesen lefagyott állapotában és az afganisztáni háború hetedik évében meghirdette pe­resztrojkáját, tehát az átépítés politikáját, egyszerre akart hozzányúlni a társadalom és a politikai viszonyok minden felhalmozódott torzulásához anélkül, hogy kidolgozott elképzelései lettek volna a szovjet gazdasági növekedés újraindítására. Neveltetése, felkészültsége, a szovjet társa­dalom megszokott működési rendje – nyilvánvaló jó szándéka ellenére – arra kárhoztatta, hogy újabb és még újabb párthatározatokkal, lelke­sítő beszédekkel próbálkozzék. Nem azzal kezdte, hogy piaci rendet vigyen – például – a mezőgazdaságba (aminek korábban a Politikai Bizottságban a gazdája volt), s ezzel normális árukínálatot teremtsen az évtizedes sorban állásba belefásult embereknek, hanem korábbi évtize­dek hibáinak és bűneinek a nyilvános jóvátételét szorgalmazta, amit a társadalom jelentős része – történelmi és politikai ismeretek hiányában – nem is értett. Mélyreható külpolitikai reformokba kezdett, készen arra, hogy korábban szerzett és nehezen megtartott hatalmi pozíciókat felad­jon, nem értve meg, hogy ellenfelei ezt külföldön a gyengeség jeleként értékelik és eszerint is járnak majd el. Az országon belül pedig ezek a lépései nemcsak a hadseregben, hanem az állampolgárok millióiban is ellenkezésbe ütköztek, hiszen a szovjet hatalom legitimációs eszköztá­rában a nagyhatalmi tudat táplálása a második világháború győzedelmes befejezése óta mindig is kulcsszerepet játszott.

A Szovjetunió leépülése, ami természetesen nem Gorbacsovval kezdődött, hanem ott is a hatvanas években, amikor Hruscsov meg­buktatásával Brezsnyev és kollégái az országot letérítették a sztálini örökség felszámolásának útjáról, egészen biztosan kulcstényezőjévé vált az angolszász világ neoliberális fordulatának. A „nincs mitől tartani", mert a magántulajdon ellenfelei bukásra állnak, a túloldal pedig végképp lemaradt a gazdasági versenyben – ezek a toposzok nagyon hosszú ideig elfedték a saját szerkezeti problémákat, a fejlődési rendellenessé­geket. Mert a szovjet rendszerről természetesen mindenkinek meglehet a véleménye, de – és ezt nem érdemes vitatni – a XVIII. századtól, a Nagy Francia Forradalommal kezdődően a sikeres konfliktuskezelésnek mindig is felismert tényezője volt és maradt a hatalmi egyensúly. Ha ezt az egyensúlyt valamely hatalom megrendíti, vagy a felek egyikének meggyengülése a viszonyokat destabilizálja, akkor baj van. A legrosszabb esetben háború, szerencsésebb körülmények között „csak" durva deformálódások lehetnek a következmények.

Az akkori európai szocialista térfélen húsz éve láthatóvá vált szétesési folyamat azért nem torkollott a megéltnél is súlyosabb válságba, csak azért szorítkozott néhány borzalmas helyi háborúra, mert az állami lét végét a Szovjetunióban túlélte a nukleáris arzenál, tehát a hidegháborús kölcsönös elrettentés eszköztára. Az idősebbik Bush elnök ezt kezdettől nemcsak értette, hanem az Egyesült Államokat ebben a tekintetben a körültekintő mértéktartás állapotában tartotta. Ez államférfiúi teljesítmény volt, amit a történelemírás így is tart majd számon. Ez a minden mást megelőző oka és magyarázata annak, hogy az elbukott rendszerek romjain nem szabadulhatott el a pokol.

Ám ez nem akadályozta meg sem őt, sem utódait, s kiváltképp nem a fiát abban, hogy az Egyesült Államok ne úgy viselkedjék a világban, mint az emberiség ügyeinek egyedüli intézője, a jó és a rossz jelenségek egyedül illetékes elbírálója és minősítője. Ráadásul ezt a politikát immár a töretlen gazdasági hatalmat nélkülözve, elsősorban a katonai erővel való fenyegetéssel, vagy éppenséggel alkalmazásával erőltették. Eköz­ben, részben pedig ennek nyomán, meg nem kerülhető destabilizációs jelenségként éljük át az ugyancsak globalizálódó terrorizmust.

A nemzeti felszabadító mozgalmak bölcsőjénél világszerte olyan ve­zető személyiségek álltak, akik a szocialista eszmerendszer valamelyik változatának voltak elkötelezettjei. Tehát harcoltak, ha kellett, fegyverrel, ha úgy látták jónak, akkor passzív ellenállással, de nem terrorral. Volt ugyan példa az egyenlőtlen küzdelmek évtizedeiben a gyengék oldaláról terrorista módszerek alkalmazására, de ez soha sehol sem vált jellem­zővé. Amikor a múlt század utolsó évtizedeiben elveszett a világnézeti iránytű és bedugultak a politikai, gazdasági és katonai segélyforrások, de fennmaradtak, sőt esetenként romlottak a hátrányos helyzetű, félgyarmati sorsú népek elviselhetetlennek érzett életkörülményei, akkor vallási kön­tösben jelentkeztek új erők. Ez elsősorban a muzulmán társadalmakban mutatkozott. Furcsa módon ennek a jelenségnek egyik melegágya a periférián lévő Afganisztán. Miután 1979-et követően a szovjet hadse­reg intervenciója ellen amerikai támogatással harcoltak fundamentalista talibánok, győzelmüket követően az amerikaiakkal is szembefordultak és bekövetkezett a New York-i világkereskedelmi központ ellen végrehajtott támadás. Ez érthetően sokkolta az amerikaiakat és sajnálatos módon megakadályozta a kormányukat a konzekvenciák józan mérlegelésében. Amit azóta látunk és tapasztalunk, az sajátos ötvözete a dühödt véde­kezésnek és régtől ismert imperialista törekvéseknek – mára minden jel szerint kivédhetetlenül gyengítő hatású következményekkel az Egyesült Államokra nézve. S nemcsak azért, mert az elkerülhetetlen és Obama által konkrétan beígért iraki kivonulást követően sok jel szerint politikai földrengés rázza meg az egész arab térséget, hanem azért is, mert az

Egyesült Államok vezette NATO szövetségi rendszer úgy indult máris bomlásnak, hogy helyébe lépő biztonsági intézmény rendszer egyelőre nem körvonalazódik, és ez megint csak destabilizáló hatású fejlemény – attól függetlenül, hogy ki milyen véleménnyel van a NATO-ról.

Ha a Szovjetunió csődjét végül is a gazdasági fejlődésképtelenség bekövetkezte okozta, akkor az Egyesült Államok mára bekövetkezett súlyos válságát az elszabadult finánctőke üzletpolitikája váltotta ki. Gor­bacsov – mint fentebb már leírtuk – nem tudta kezelni országa válságát. Obama minden mást megelőzően a gazdaság talpra állítását tűzte ki céljául. Ehhez még nagyon sok, és az amerikai társadalom által csak nagyon nehezen megemészthető elhatározásra lesz szükség. Aligha lesz fenntartható az, hogy a GDP-nek ma már nem egészen húsz százalékát adja az ipari termelés, de ezzel szemben több, mint 70 százalékát a szol­gáltatások. Nem látszik fenntarthatónak a dollár kizárólagos világpénz szerepe és egy teherbíró megoldás nem képzelhető el – az euró, a jen és az olajexportáló országok tartalékainak bevonásával – a kínai jüan nél­kül. Ehhez az amerikaiak többségének a „kommunista Kínáról" alkotott, alapjában véve nem barátságos nézeteit kell átformálni. Aztán tudomá­sul kell venni, hogy az általános egészségbiztosítás, vagy a környezet hatékony védelme nem maradhat a piaci megoldások és profitérdekek túsza. A Change programja szól is ezekről a feladatokról, de a nem kis nehézségek árán felálló új csapat az Egyesült Államok társadalmának csak az egyik felét képviseli. Mit tesz a másik fele?

Filozófiák és világnézeti tartás nélkül eddig még soha tartós rendet emberek nem tudtak maguknak teremteni. Az ideológiák végét propagáló konjunktúrapolitikusok és értelmiségi segédcsapataik félrevezetik azokat, akik hisznek nekik. Másfelől a legutóbbi húsz esztendő éppen azt tette nagyon is láthatóvá, hogy ha egy társadalom belemerevedik vélt, vagy valóságos értékeinek mátrixába, nagyon könnyen elbukhat, vagy a csőd szélére kerülhet. S ha ez bekövetkezik, akkor egy ilyen ország tényleg úgy jelenhet meg – az egész emberiség érdekeinek nézőpontjából – mint a gonosz birodalma.

Kulturális rovatunk indító tanulmánya szerint a rendszerváltás cezúrát, történelmi fordulópontot jelentett a színházban. Megjelent mint az esztétikum tárgya, de úgy is, mint a színház és társadalom strukturált komplexitásának egyik aspektusa.

Olyan világban élünk, amely elrejtőzik előlünk. Mind a szituacionizmus francia filozófusa, mind az amerikai egyetem kommunikáció professzora (már a hatvanas években) úgy látja, hogy világunk alapjellemzője: a lényeg elrejtése, eltitkolása. Körülöttünk csaknem minden ezzel a kö­dösítéssel van összefüggésben, ezt szolgálja, erről (is) szól. Így azután cselekedeteinknek sem az a jelentése, amit nekik szánunk, illetve ami a tényleges jelentésük, azt nem gondoljuk róluk. Erről eszünkbe juthatnak az ismert megfogalmazások az evangelista Lukácsnál (Sie wissen nicht, was sie tun) és a – Marxot továbbvivő – filozófus Lukácsnál (Sie wissen das nicht, aber sie tun es).

Erich Fromm (a negyvenes évek legelején) a világ elrejtőzését emberi termékként értelmezte, úgymond tudatosan, szándékosan, uralmi céllal bizonytalanítanak el és zavarnak össze minket: „Az egyéni és társadal­mi lét alapvető kérdéseivel, illetve pszichológiai, gazdasági, politikai és morális kérdésekkel kapcsolatban kultúránk fő funkciója: a kérdések elködösítése." Következmény: „a mai ember számára csak megtévesz­tő látszat, hogy tudja, mit akar, holott valójában csak azt akarja, amit elvárnak tőle".

Egy lépéssel még tovább lehet kérdezni: Vajon a „titkolózók" szabad elhatározásból ködösítenek, vagy valamilyen náluk nagyobb erő – többé-kevésbé – öntudatlan eszközeiként?

Az ellenőrizhetetlenség társadalma

Mészáros István „A tőkén túl" című, 1995-ben kiadott, négy részből álló műve magyarul most megjelent első részének címe: „Az ellenőrizhetet­lenség árnya". (A könyv folytatásából már közölt részletet az Eszmélet 26. száma.) Az ellenőrizhetetlenség ereje nem kis mértékben a tudatlan­ságunk (és az öntudatlanságunk). Semmi esélyünk annak ellenőrzésünk alá vételére, aminek a működését nem értjük.

A szerző kísérletet tesz arra, hogy világunkat egységes egészként, logikusan működő, ezért átlátható, megérthető világként ragadja meg. Arra kíváncsi, hogy vannak-e olyan átfogó, általános összefüggések, törvényszerűségek, tendenciák, amelyek segítségével áttekinthetővé, megragadhatóvá, felismerhetővé válik a minket is felölelő társadalmi valóság.

Hegel, Marx, Lukács nyomdokait követve rendszert lát ott, ahol csupán egymástól elszigetelt, összefüggéstelen jelenségek, „tények" mutatkoznak. Megpróbál felülhelyezkedni azokon a szinteken, amelyek a rendszer strukturális sajátosságai felől a részkérdésekre való kon­centrálás irányába nyomnák a gondolkodást. Következtetés: világunk a tőkerendszer világa, amely uralja mind a természetet, mind a szemé­lyiséget. (Nézőpontja Mészárost felülemeli az államszocializmus versus kapitalizmus dimenzión. Vizsgálódásának szintjén mind a kapitalizmus különböző változatai, mind a „létező szocializmus" – más szóhasználat szerint posztkapitalista társadalom – a tőkerendszer formái.)

A tőkerendszer működési logikája aláveti magának a szereplőket: meghatározza, rendszerkonformmá teszi a szereplők gondolkodását, akaratát, viselkedését. Akikkel érintkezésbe kerül (vagyis akik érintkezés­be lépnek vele), akiket a működésébe integrál, azokat olyanná formálja, hogy – a lényeget tekintve – egyáltalán nem látszanak ki a rendszerből, nem lógnak ki a tőkerendszer működéséből. Lényegében mindent a rendszer eszközeként, a rendszer szolgálatában tesznek.

Hogyan működik a tőkerendszer? Működését – egy mindent átható – öntudatlan, spontán, objektív belső törekvés vezérli: a terjeszkedés. A terjeszkedés eszköze a felhalmozási kényszer, amely az egyes tőkések szubjektív álláspontjától függetlenül – sőt annak ellenére is – hat. (Mé­száros szerint hódítás és zsákmány viszonya a tőkés tudatban éppen fordítva jelenik meg: a tőkés azt gondolja, hogy az ő célja a felhalmozás, és ennek eszközeként terjeszkedik.)

A tőkerendszer szükségképp ellenőrizhetetlen, mert az objektív terjesz­kedési követelmény nem rendelhető alá tudatos szándékoknak. A rend­szer parancsa uralkodik a szereplőkön: az egyének törekvései – végső elemzésben – a rendszer struktúrájából fakadnak, a rendszer eszközei. Azért lehet sikeres valamely szereplő, mert a tőkerendszer parancsait saját célként interiorizálja. Ebben az értelmezésben a tőkések maguk is áldozatok: végső fokon nem saját, önmaguk által kigondolt önző célokat valósítanak meg, hanem – úgymond – „meghatározott meghatározók". A rendszer működéséhez nélkülözhetetlen személytelen segéderők, hordozók. A „tőkés eldologiasodásnak és a tőkerendszer velejáró sze­mélytelen logikájának egyetemes diadala megsemmisít minden emberi vonatkoztatási rendet, fittyet hányva minden emberi szükségletre és értelemre".

A tőkerendszer megbontja termelés, ellenőrzés, forgalom, fogyasztás korábbi egységét: különálló szerepekre választja szét őket. Ezzel az emberiség története során először következik be, hogy a gazdasági egy­ségek önellátásra képtelenekké válnak. Másként fogalmazva: elveszítik a létfenntartásuk feltételei fölötti hatalmat. Következmény: gazdasági növekedés és szegénységtermelés egymástól elválaszthatatlan tenden­ciája. A tőkerendszer mint totalitárius bekebelező: „szegénységtermelő társadalom".

A rendszert az egyedi tőkék fékezhetetlensége táplálja. De a rendszer működéséhez elengedhetetlen az állam: korunkban a tőkék szétforgá­csolt egységeit nem a piac, hanem az állam alakítja egységes rend­szerré. Ezért a modern kapitalizmus – hangsúlyozza a szerző – politikai meghatározottságú. (Bár úgy is értelmezhetné, hogy ez a „politikai" végső fokon nem más, mint olyan „gazdasági", amely az össztőke hosszabb távú érdekeit képviseli az egyedi tőkék pusztán rövid távú – ezért tendenciájában öngyilkosságba torkolló – célkitűzéseivel szemben.) Továbbá: piaci verseny helyett elsősorban államközi verseny jellemzi. A multinacionálisnak nevezett cégeket is többnyire transznacionálisaknak, vagyis nemzeti gyökerekkel rendelkezőnek kell tekinteni: túlsúlyosan anyaországuk államának adóznak.

A modern állam nem felépítmény, hanem „a tőke vezénylő struktúrá­ja": megteremti és biztosítja a többletmunka folyamatos kiaknázásának feltételeit. Nélkülözhetetlen hibaorvosló: a tőkerendszer betegségeinek, antagonizmusainak a kezelője. (Persze azért az államnak megvan a jogi-politikai felépítménye.) Ahogy a tőkés, úgy „az állam személyzete" is „meghatározott meghatározó": végső elemzésben a tőke követelménye­inek engedelmeskedve, a rendszer logikájának végrehajtójaként cselek­szik. A tőkerendszerben személytelen, szubjektumnélküli az irányítás.

Nemcsak a történelmi múltat, hanem a jövőt is saját kategóriáiban kép­zeli el a tőkerendszer gyakorlata és ideológiája. Történelmi egyidejűség (megcsonkított időbeliség) jellemzi. Számára a jövő zárt. Nem létezik a fennálló rendszerrel szemben más alternatíva. Az alkalmazott eszközök változását megengedi, de a cél megváltoztathatatlan. Gazdaság és állam egyaránt ennek az egyidejűségnek alárendelt mozzanatok.

Mészáros következtetése szerint a tőkerendszer strukturálisan javítha­tatlan: nem lehet meggyógyítani. A gyógyítási kísérletek eszközei maguk is részei a problémának: a kór okozói. Ilyen a tudomány, amely a pocsékolás szolgálatában áll. Ilyen az a technológia, amelynek alkalmazásával a termelés rombolóan hat mind a természetre, mind az emberre. „Tehát minél sikeresebbek az egyes cégek (amire rákényszerülnek túlélésük és prosperálásuk végett) saját hatókörükben – amit a rendszeregész belső logikája és 'racionalitása' diktál nekik, rájuk kényszerítve a 'gazdasági hatékonyság' fetisiszta követelményét – annál rosszabb ez, óhatatlanul, az emberiség túlélési kilátásaira nézve, amilyen föltételek ma uralkodnak. A hiba nem az egyes 'szabálysértő' vállalatokban rejlik (amelyeket elvben kordában tarthatna az állam, hiszen a vélekedés szerint ő fölügyeli és védelmezi a 'közérdeket'), hanem a fönnálló újratermelési rendszer ter­mészetéből folyik, amelynek szerves részei a különös vállalatok." A tőke bővített, a bolygó megmentése viszont szűkített újratermelést követel. (Másrészt: A tőke a termelési kapacitásokhoz igazítja a termelést. Az önmeghatározásra törekvő ember viszont megmarad a számára átlátható javak szintjén. Ezért kénytelen lenne kilépni a tőkestruktúrából, vagyis elhagyni a tőkerendszert.)

A tőke növekedési, bekebelezési hajlama nincs tekintettel a pusztító jelenbeli és különösen hosszabb távú következményekre. „A tőkerendszer vak terjeszkedési ösztöne javíthatatlan, mert nem képes kilépni saját bő­réből, és olyan termelési eljárásokat alkalmazni, amelyek összeegyeztet­hetők a globális léptékű ésszerű korlátozás szükségességével. Ha a tőke átfogó ésszerű önkorlátozást gyakorolna, ez valójában működési módja legdinamikusabb aspektusának elfojtásához vezetne, ennélfogva ez az ő – mint a társadalmi anyagcsere-ellenőrzés történetileg egyedülálló rend­szerének – öngyilkosságával volna egyenlő. Ebben rejlik az egyik fő oka, amiért a tőkerendszer alapján álló, globálisan ésszerű és konszenzussal korlátozó 'világkormány' ötlete kirívó önellentmondás, hiszen a tőkerend­szer, a maga egyetlen fajta racionalitást alkalmazni tudó formájában, szükségképpen a velejéig részrehajló. Tehát a termelés és a társadalmi újratermelés föltételeinek az egyes vállalatokon és iparokon kívülre he­lyezése magával hozza azt, hogy amikor ez a folyamat beteljesült, a tőke mint ellenőrző rendszer visszafordíthatatlanul saját dugába dől".

A modern kor sajátossága, hogy a nyugati kapitalizmusban létrejön a tőke és a munka „fiktív érdekközössége". Egyrészt a munkás számára fenyegetést jelent a harmadik világ olcsó munkaereje. Másrészt viszony­lagos jólétét és biztonságát a privilegizált országok neokolonialista ural­mának köszönheti. Így nem meglepő, hogy a párt és a szakszervezet a munka defenzív szervezetei. Nem lépnek túl a tőkerendszer logikáján. Innen válik érthetővé a szociáldemokrácia „rugalmas elszakadása", amely – Lukács Györgyöt felidézve – minden vereséget a győzelem felé vezető szükségszerű lépésként próbál feltüntetni.

Rendszervédő praktikák

Mészáros értelmezése szerint lényegében a fentiek szerint működik a rendszer. De a benne élők döntő többsége nem ilyennek látja, nem ilyenként éli meg. A szerző feltérképezi azokat a metodológiai trükköket, fogásokat, praktikákat, azokat a bevetett propagandisztikus technikákat, amelyeket a „meghatározott meghatározók" alkalmazottai alkalmaznak; azokat a fogásokat, amelyekből a ködösítés, figyelemelterelés fakad. Ezen eljárásokat – helyenként – tényelhárító megismerési módszereknek nevezi. Érdemes felidézni közülük néhányat.

• A tényelhárító metodológia számára ideológiai ellenség a rendszer egészére rákérdező holisztikus módszer. A tőke rendszere nyitott a részleges bírálatra, de teljesen zárt a strukturális (a működési struktúrára vonatkozó) kritikával szemben. A részleges bírálatból olyan gyógyítási törekvések származnak, amelyek nem sértik a rendszer kereteit: a részproblémát a rendszer számára integrálható, a rendszerbe integráló módon akarják orvosolni. (Vö. szegénység­ellenes kampányok, környezetvédő intézkedések, béremelések.) Ez a módszer arra is alkalmas, hogy a bírálókat kisebb jelentőségű ellenszolgáltatásokkal szétforgácsolja, sőt egymással szembefordít­sa. Egy ügyű (környezetvédő, nő-, szakszervezeti stb.) mozgalmak működnek, amelyek – mivel nem átfogó alternatívát keresnek – nem a tőkét mint olyant látják törekvéseik akadályának. Miközben a bajok átfogó orvoslására (azaz strukturális alternatívára) való törekvés integrálhatatlan a rendszerbe, addig a részleges kritika sikerei a tőke hibrid rendszerként való továbbélését segítik. „Következésképp az átfogó racionalitásért és a csakugyan gazdaságos korlátozásért vívott csatát szükségszerűen elveszítik a környezetvédők, még mi­előtt elkezdődött volna, ha célkitűzésükben nincs benne, hogy a tő­kerendszernek magának a strukturális paramétereit kell gyökeresen megváltoztatni." Vagy a szerző egy másik megállapítása: a szabad munka nem integrálható a tőkerendszerbe, de a bérmunkás igen!
• Az okozat, a következmény a kiváltó ok nélkül kerül megjelenítésre. Ezért az okokat képtelenség okoknak látni, és az okozatok szintjén próbálkoznak kiigazításokkal. Az így felfogott negatívum, kiküszö­bölni akart baj csak mint folyamatából kiszakított, összefüggéseitől megfosztott tünet – részjelenségként, részmozzanatként – válik a gyógyítási kísérlet tárgyává.
• A törvényszerűen bekövetkező negatívumok súlyát azzal igyekszik csökkenteni, eljelentékteleníteni, hogy azokat esetlegesnek ábrá­zolja, kivételként mutatja be. Az ideológiai átértelmezés nyomán a szabály a kivételt erősíti.
• A legkülönbözőbb területekre vonatkoztatva sulykolja az egyéni szabadság ideológiáját. Például a marginalista gazdaságelmélet tudományos evidenciaként hirdeti az egyéni fogyasztói szuverenitás Akcióját. (Mintha a szükségletek és a szükségletkielégítési módok társadalmi ráhatás nélkül, spontánul keletkeznének.) Továbbá: a monopolizálódásnak, az irányítás személyfelettivé válásának idején akarja független egyének személyes döntéseiből értelmezni a gaz­daság működését.
• Hasonló a helyzet az egyenlőség-ideológia alkalmazásával. Mé­száros a következőképpen jellemzi a politikai egyenlőséget: az állampolgárok „négy vagy öt évente egyszer gyakorolhatják 'politikai hatalmukat' avégett, hogy mások javára lemondjanak 'demokratikus jogaikról', s ezáltal legitimálják a tőke már említett, strukturálisan eleve eldöntött és kikényszerített formális egyenlőségi és lényegi egyenlőtlenségi rendszerét." A képviselőválasztás valójában az állampolgár által adott megbízás a tőkerendszer szolgálatára.
• A tényelhárító metodológia része a mennyiségi szemlélet alkalma­zása. Ez felel meg az ábrázolt és védelmezett rendszer természe­tének, amely csak kvantitatív nyelven ért: a terjeszkedési, kvantitatív növekedési kényszer következtében abszolút úr a mennyiség. Így benne a költségek is csupán mennyiségileg értelmezhetők. A költ­ségeknek pusztán mennyiségi értelmezése érzéketlen marad az olyan minőségi fenyegetettségek iránt, mint a természeti környezet, valamint a személyiség rongálása.
• Kedvenc fogás a fontossági sorrend, rangsor felborítása. Ennek hatására a propagandában bizonyos relatív (mert pusztán történeti) feltételek abszolút feltételekké erősödnek. Másrészt viszont megtör­ténik abszolút kényszerűségek relativizálása. Például a gazdaságtan látóköréből kiesik ama összefüggés, hogy az emberi lények csak a természettel való cserekapcsolatban tudják fenntartani az életüket: az emberiség rászorul a bolygóra.

Az ellenőrizhetőség esélye

Mit lehet tenni a vázolt helyzetben? Mire lehet törekedni?

Azzal a divatos állítással szemben, miszerint a mai rendszernek nincs alternatívája, Mészáros a parlamentáris reményekből való kigyógyulástól várja a kiutat. Az alábbiakat írja. „Ennélfogva nem meglepő hát, hogy a baloldali pártok új keletű kihalása nem korlátozódik a korábbi (sztálinista) pártok szégyenletes széthullására Keleten és Nyugaton egyaránt. E te­kintetben jóval jelentősebb (és paradox módon reményteljesebb is), hogy az 'apró lépésekkel' megvalósítandó szocializmusról szóló évszázados szociáldemokrata ígéret illuzórikusnak bizonyult azáltal, hogy a moz­galom – mára már teljesen szégyentelen nyíltsággal – elvetette eredeti társadalmi és politikai törekvéseit. Minden ellenkező állítással szemben, jelentős és reményteljes fejlemény ez, mert a mai demokratikus politika ingatag állapotát… csakis egy parlamenten kívüli radikális tömegmoz­galommal lehet orvosolni. Olyan mozgalommal, amely nem bontakozhat ki anélkül, hogy a munkásosztályt föl ne ráznák korábban sikeresen intézményesített illúziójából, miszerint a 'szocializmus apró lépésekkel' megvalósul majd a magát reformáló kapitalizmus keretei közt." Bár az idézett megfogalmazás optimizmusa nem feltétlenül van összhangban a munkásság fentebb hivatkozott jellemzésével (a harmadik világon való közös élősködés nyomán „a nyugati kapitalizmusban létrejön a tőke és a munka 'fiktív érdekközössége'"), az valószínűsíthető, hogy tényleges alternatívára nem a politikai állam, hanem a társadalom (civil társadalom) területén van esély. Ezt támasztja alá a szerzőnek egy másik megállapí­tása. A szovjet tapasztalat – írja – azt mutatja, hogy az állam alkalmatlan a tőkelogika megtörésére, a munka feletti uralom felszámolására. A kiutat nem a politikában, hanem a társadalomban kell keresni. A tőkerendszer kívülről nem megdönthető. Terjeszkedési lehetőségének határa a léte­zésének határa.

A modern korban az emberek életfolyamata nem tud nélkülözni bizo­nyos társadalmi közvetítést. Az egyén – logikailag tekintve – vagy maga közvetíti önmagát (maga gondoskodik erről a közvetítésről), vagy tőle függetlenül jön létre ez a közvetítés. Az egyén elszigetelt önérvényesítése (individualizmusa) teret nyit tőle független külső intézmények működé­sének. Amit az egyén nem tud maga közvetíteni (közvetítéséről maga gondoskodni), az kikerül a fennhatósága alól és tőle elidegenült erőként uralkodik rajta. Végeredményben ez nem más, mint a társadalmi ellen­őrzési funkció átruházása elidegenült intézményekre (állam, párt, piac stb.). A magányos önérvényesítési törekvés ily módon egyenértékűvé válik a személyes önrendelkezésről való lemondással.

Ennek az embernek – Mészáros elemzésében – elméleti ellenpontja az önmeghatározásra törekvő egyén. Mint ilyen nem mond le önmaga társadalmi közvetítéséről, hanem társulások, szövetkezések révén meg­teremti – úgymond – interindividuális kapcsolatrendszerét. (Valamilyen külső általánosnak – államnak, tőkének – való alávetettség helyett az egyén önközvetítése.) A többiekkel való tudatos együttműködés kiküszö­böli a külső, elidegenült intézmények szükségletét és lehetőségét. A társulás mint együttműködő egyének közössége szubjektumként tudja ellenőrzés alatt tartani a társadalmi folyamatokat. Lehetővé teszi az egyének teljhatalmát az életfeltételeiken. (A „kérdéses föladat csakis azt jelentheti: gondoskodni róla, hogy a társadalom tagjai tudatosan tűzzék ki céljaikat, s mint egyének – nem pedig mint a tőke vagy a munka kü­lönös megszemélyesítői – teljesítsék ezeket folyamatosan. S tegyék ezt ahelyett, hogy ráhagyatkoznának, amiként máig erre kényszerülnek, a rendszer kiszolgálására, amely a maga érdekében mint kétségbevon­hatatlan 'öncélt' írja elő a termelés parancsolatait, s könyörtelenül vég­rehajtatja ezeket". Ebben az esetben a közvetítések nem esnének távol az egyén irányításától) Az egyének önközvetítésének és öndetermináló cselekvésének folyományaként képzelhető el egy olyan rendszer, amely nyitott a jövőre.

Ennyit az első rész kapcsán. Jöjjön a folytatás!

The Anti-Soviet Resistance in the Baltic States. Vilnius, Genocide and Resistance Research Centre of Lithuania, 2006

Hogyan válik a történettudomány propagandává? Ezt a kérdést szem­lélteti akarattal vagy akaratlanul az egyik legrangosabb litván történeti intézetnek, a Litvániai Népirtás- és Ellenállás Kutatóközpontnak a nyugati országok számára kiadott angol nyelvű tanulmánykötete. A szovjetellenes ellenállás a balti államokban címmel megjelentetett kiadvány egyúttal a kollektív felejtés és szelektív emlékezés identitásromboló tevékeny­ségének kórtünete is, amely a rendszerváltást követő közgondolkodás és történelemszemlélet sematizálódásáról tanúskodik. A történelem leegyszerűsítésében végletekig menő könyv a történeti gondolkodás negligálásához jut el, és megfeneklik a kiirtásra ítélt, üldözött kis népek és ezen népek érdekeiért küzdő, mindenre elszánt, már-már népmesei tulajdonságokkal felruházott hősök, és a mindent megsemmisíteni kész sötét birodalom és ördögi gonoszsággal felruházott képviselőik anta­gonisztikus ellentétpárján. A balti szovjetköztársaságok történetét és a szovjetellenes ellenállást fő vonalakban vázoló kötet egyszerűen nem vesz tudomást a német megszállás és az antifasiszta ellenállás tényeiről. Ha figyelembe venné, megdőlne az egész hipotézis, semmiféle alapja nem lenne a szovjetellenes mozgalmak heroizálásának. Ebből is látszik, mennyire ingatag alapon áll a prekoncepció.

Pedig nem lenne szükségszerű, hogy a tudományos megközelítés helyét átvegye a romantikus nacionalista történelemkép, hiszen a szer­zők többsége papírforma szerint elismert történész, és a szerkesztő, a Litvániai Népirtás és Ellenállás Kutatóközpont igazgatója, Arvydas Anusaukas személye is a tudományosság garanciáját nyújthatná. A kiadó intézet munkatársai a Lett Háborús Múzeum, a Lett Egyetem és az Észt Állami Levéltár történészeivel kiegészülve ideális kollektívának bizonyulnának, csak az észt erdei testvérekről író Mart Laar lóg ki a sorból, aki az Észt Köztársaság miniszterelnökeként jegyzi tanulmányát. A szerzők közül egyetlenként Laar egyszerűen „elfelejtett" lábjegyzetet mellékelni írásához. Ez egy politikusnak még megbocsátható lenne, de Laar már rögtön a tanulmánya elején leszögezi, ő írta az első átfogó munkát az erdei testvérek mozgalmáról (1992-ben észt nyelven Tallinban Erdei testvérek, angol nyelven pedig Háború az erdőkben címmel látott napvilágot a Compass Press kiadásában). Az is problémákat vet fel, hogy forrásként elsősorban szóbeli visszaemlékezéseket, másodsorban pedig levéltári anyagokat használt fel.¹ Az oral history nélkülözhetetlen a minél teljesebb objektivitáshoz, de mindenképpen kritikai hozzáállást igényel, csak ekkor igazán célravezető. Sajnos, éppen ez a kritikai szemlélet, a komoly forráskritika hiányzik a miniszterelnök írásából.

Több aránytalanság terheli a kötet felépítését. A legátfogóbb képet Lettország történetéről kapjuk (bár a szerzők leghosszabban Litvániát tárgyalják, ami majdnem a könyv felét teszi ki), egyedül itt szentelnek külön fejezetet a német megszállásnak (Vineta Rolmane, a Lett Egyetem munkatársa tollából), illetve a római katolikus egyház és az ellenállás kapcsolatát egészen 1990-ig végigviszik. A litván tematikus blokk ezt a témakört csak 1967-ig tárgyalja, míg Észtországgal kapcsolatban sem­mit sem tudunk meg a klérus szovjetellenes tevékenységéről. Ehelyett számos tartalmi átfedés van Mart Laar összefoglalása és az azt követő, a szovjet és a nyugati titkosszolgálatok észtországi munkáját bemutató, Indrek Jürjo (Észt Állami Levéltár) által jegyzett tanulmány között. A nyu­gati országok és az ellenállás kölcsönhatásával Litvániánál is egy külön fejezet foglalkozik, Lettország kapcsán viszont fehér folt marad a kérdés. Mindhárom tematikus egység vezérfonala a kronologikus megközelítés, az első fejezet mindegyikben az első szovjet megszállást, illetve az akkori ellenállást tárgyalja és a németek bevonulásával ér véget. A szerkesztő Arvydas Anusaukas „A függetlenségért folytatott fegyveres harc össze­hasonlítása a balti államokban és Nyugat-Ukrajnában" c. tanulmánya (a cím megtévesztő, ugyanis egyoldalúan csak a szovjetellenes független­ségi törekvésekről ír) a litván blokk negyedik írásaként kap helyet, így nyilvánvalóan meghamisítja az eredeti történelmi kontextust.

Az Arvydas Anusaukas által jegyzett előszó, bár leszögezi, hogy nem átfogó tanulmányról van szó, mégis „a balti államokban fennálló kommunista totalitárius rezsim elleni ellenállásról kíván általános átte­kintést adni". Az emigráció időszakában a balti országokról szóló angol nyelvű tájékoztató történeti munkák ún. underground dokumentumokra (emigránsok iratai, visszaemlékezései, nyugati országokba eljuttatott és egymás között is terjesztett jegyzőkönyvek), a Szovjetunióban kiadott történeti művekre (természetesen, ezek tartalmát ellenkező előjellel hasznosították) és hallomásokra támaszkodtak² , ezzel szemben – mint szerkesztője előrebocsátja – a jelen tanulmánykötetben „közzétett ta­nulmányok elsődleges forrásokon alapulnak".³ Az elsődleges források hitelessége támadhatatlan, viszont igen lényeges dokumentumokról, melyek árnyalják a képet, tudomást sem vesz. Ezek közül a legfonto­sabb a magyarul is olvasható Az ismeretlen fekete könyv Ilja Ehrenburg összeállításában, amely dokumentálja a németektől megszállt szovjet területek zsidó lakosságának módszeres megsemmisítését a helyi lakos­ság támogatásával. A bűnelhárítási mechanizmus, a lelkiismeret-furdalás teljes hiánya a németek csatlósaként elkövetett háborús és emberiségel­lenes bűntettekért egy olyan sematikus történelemképet teremt, melyben minden bűn forrása az ún. „kommunista" diktatúra. Elhallgatja, hogy a szovjetellenes partizánok a leggyalázatosabb módon, a legembertelenebb kínzásokkal gyilkolták le a balti államok szinte teljes zsidó és roma lakosságát. A szerző a nyílt antiszemitizmust nem vállalja fel, de a náci bűntetteket – súlyuknak nem megfelelően kezelve – úgyszólván meg nem történtté kívánja tenni. Még a „totalitárius diktatúrák" értelmezési tartomá­nya is ahhoz nyújt alapot, hogy a náci és a szovjet rendszer párharcában kimondatlanul az előbbi javára döntsön. Az mindenképpen elvárható lett volna, hogy a kötet szerzői megtagadják és elítéljék az ellenállók politikai pályafutásának antihumánus örökségét. De hát úgy látszik, hogy az új nemzetállamok Kelet-Európában a szélsőjobboldali, fasisztabarát, „nem­zeti" ellenállásban találják meg legitimációs ideológiájukat.

A tanulmánykötet a német megszállást mint a balti államok nemzeti függetlensége ellen elkövetett sérelmet értékeli, szót sem ejt a zsidó és roma lakosság likvidálásáról. Valentinas Brandisauskas (a Litvániai Nép­irtás- és Ellenállás Kutatóközpont programkoordinátora) nyitótanulmánya az 1940-ben Berlinben alakult litván németbarát szervezet, a LAF (Litván Aktivisták Frontja) és 1941 márciusában létrehozott pártmilíciája, a TDA (Nemzeti Munkavédelem) tevékenységét menteni igyekszik: egyrészt azzal, hogy Litvánia felszabadítását tekintették legfőbb célkitűzésüknek, másrészt azzal, hogy a politikai oldal széles spektrumáról, a szociálde­mokratáktól kezdve a szélsőjobboldalig verbuválták tagjaikat. A szerző azt elfelejti, hogy a nemzetiszocialista mozgalomhoz is számos egykori szociáldemokrata vagy kommunista csatlakozott és innentől kezdve teljesen másodlagos, milyen volt ezeknek az embereknek az előélete, az a lényeg, hogyan cselekedtek a vészkorszakban. A LAF vezetőjét, Kazys Skirpát jellemezve, politikai nézeteiről megállapítja, az volt a fő tézise, hogy csak Németország képes „felszabadítani Litvániát a bolsevik megszállás alól": „Skirpa hitt a háború utáni Európa átalakításának német szlogenjében: azt képzelte, hogy a litván államiság restaurálása ezen náci célokhoz kapcsolódhat. … Németbarát hozzáállása kifejezésre jutott nemcsak a németek felszabadító missziójába vetett hitében, hanem az általa vezetett szervezet nyilatkozataiban és programjaiban megjelenő nemzetiszocialista alapelvek (vezérkultusz, nemzeti szocializmus, a zsi­dó származásúak eltávolítása a nemzet politikai és gazdasági életéből) deklarálásában is." Skirpa antiszemitizmusát azonban nem tekinti terhelő bűnnek, sőt, úgy tűnik, mintha ezt is mentségére hozná fel, mint az egyik tényezőt, amely miatt a náci mozgalomhoz sodródott.⁴ Miközben pozití­van értékeli a helyieknek a Vörös Hadsereg egységeinek lefegyverzésére irányuló és szovjetellenes akcióit 1941 júniusában, a német támadáskor, egyetlen zsidó- és romaellenes pogromot sem tart említésre méltónak. Azzal az elfojtási mechanizmussal próbál szemet hunyni a litván többségi társadalom bűne felett, hogy augusztus elejére a német közigazgatás to­tálissá válásával, az ideiglenes bábkormány feloszlatásával a németekbe vetett bizalom szertefoszlott és az ellenállás ezután a germán érdekek ellen folytatódott.⁵ A litván zsidóság szinte teljes megsemmisítésének kérdéskörét ebben az összefüggésben is megkerüli: 1941 végére a 220 ezer fős zsidóságból mindössze 40 ezren maradtak, akiket gettóba zár­tak, majd 1943-1944-ben a gettókat felrobbantva helyben meggyilkoltak, vagy koncentrációs táborokba deportáltak. Így a háborút csak 8 ezer litván zsidó élte túl.⁶ Viktor Kutorga onkológus orvos, antifasiszta ellenálló naplója így örökíti meg a vilniusi tragédia első napját (1941.jún. 23.) Az ismeretlen fekete könyvben: „Amikor megnyíltak a börtönök kapui, min­denféle politikai fogoly került szabadlábra. A szovjethatalommal szemben érzett veszett dühükben azonnal csatlakoztak ahhoz a sötét népséghez, amelyet a német titkos ügynökök és kémek előre elláttak fegyverekkel, és egyre másra bukkantak fel az úgynevezett „partizánok", akik eszelősen vetették rá magukat minden elkésett vöröskatonára. És a frissiben egy­beverődött bandák már a legelső estén terrorizálni kezdték a zsidókat. … A „partizánok" zsidó lakásokba törtek be, megölték a férfiakat, a nőket és a gyerekeket, majd elrabolták az áldozatok javait. Ezekből a „partizánokból" alakult később az a zászlóalj, amely a szmetonovi idők korábbi katonai egyenruháját hordta. A német irányítással tevékenykedő zászlóalj különleges kegyetlenkedéseivel tüntette ki magát, amikor öntevékeny módon követett el vérengzéseket a vidéki városok zsidó tömegeivel szemben, és buzgalmuk jutalmául megengedték nekik, hogy megtartsák maguknak a legyilkolt emberek ruháit, nagy ritkán pedig azt is, hogy rátegyék kezüket az áldozatok értéktárgyaira." Június 30-án egyetlen nap alatt a vilniusi erődben közel 5.000 zsidót, főleg értelmiségieket vé­geztek ki: „A hóhérok itt litvánok voltak, akiket a németek szemeltek ki a feladatra. Kényszerítették a zsidókat, hogy levetkőzzenek, feküdjenek a földre, aztán golyószóróval lőtték őket. Halottak tömege keveredett a még élő, sebesült áldozatokkal, akiknek a kínja és rettenete leírhatatlan volt." Október 29-én a kaunasi gettóban, ahol 28 ezer zsidót zsúfoltak össze, 10 ezer embert hajnali 5 órakor elindítottak a 9-es erődbe: „Még aznap kivégeztek mindenkit. Az egész város az irtóztató gyilkosság hatása alá került. Különösen az értelmiségieket dúlta fel az esemény. A vérfürdőt az erőd vizesárkainál rendezték. Bárki arra járó láthatta a kivégzéseket és a halomba gyűlt ruhákat, amiket aztán összegyűjtöttek és elvittek a fertőtlenítőállomásra. Ezek a rémtettek egyenest az égre kiáltanak!"⁷ A kaunasi gettóban magyar megszálló csatlósalakulatok is kivették részüket a vérengzésekből: „1943 őszén magyarok és SS-katonák vérszomjas bandája vette át a gondviselésünket a varsói zsidókat kiirtó, ober-vérszívó Hecke SS-Obersturmbahnführer vezetésével. Feladata mindössze az volt, hogy végezzen a zsidókkal."⁸ Még az anyáknak és a gyermekeknek sem kegyelmeztek: „1943 október 27-én a németek 3.500 nőt válogattak ki gyerekeikkel együtt, és vittek el az állomásra. Itt a gyerekeket elválasz­tották anyjuktól és megmérgezték őket. A kicsinyek ott haltak meg anyjuk szeme láttára. … A szerencsétlen szülőket megverték, tüzes kályhára ültették és tűket szúrtak a körmük alá. Amikor elvesztették eszméletüket, odavonszolták őket az akasztófa alá. Az áldozatokat azonban csak annyi ideig tartották lógva hurokkal a nyakukban, ameddig úgy gondolták, hogy még élnek, akkor levették őket a kötélről, és a kivégzést másnapra ha­lasztották. Másnap az apát egy oszlophoz kötözték és máglyát gyújtottak alatta. Az anyát meztelenre vetkőztették és tovább kínozták."⁹ Sajnos, a Horthy-rendszer által küldött, tömeggyilkosságokban közreműködő magyar alakulatokról bővebben nem ír a Fekete könyv, így nem tudjuk, pontosan melyik egységhez tartoztak, hány fővel vettek részt a katonai terror fenntartásában és személy szerint milyen atrocitásokban vettek részt. Ezeknek a kérdéseknek a tisztázása, mellyel mindezidáig adós maradt a magyar történetírás, még további kutatásokat igényel.

A németek és csatlós alakulataik, köztük magyarok is, a helyi lakos­sággal karöltve a litván roma társadalmat is kiirtották. A szovjet területen megsemmisített 300 ezer roma közül¹⁰ Litvániában ezret semmisítettek meg, de ez az ország szinte teljes roma lakosságát jelentette.¹¹ A meg­gyilkolt zsidó és roma származású litvánokért Magyarország mind a mai napig nem kért bocsánatot, aminek az is oka lehet, hogy ezek a tények a mai Magyarországon egyszerűen nem is ismertek.

A Lett Egyetem munkatársa, Vineta Rolmane tanulmánya is a Balti­kum német megszállására helyezi a hangsúlyt, nem vizsgálja konkrétan az elkövetett háborús- és emberiségellenes bűntetteket. A megszállt keleti területek (Ostland) birodalmi minisztere (Ostminister) a hírhedt fajelméleti teoretikus Alfred Rosenberg volt, alárendeltségébe tartozott Lettország főbiztosa, Otto Dreschler. A kezdeti baráti fogadtatás után itt is a lakosság németellenes beállítottsága dominált. A kommunisták ellen harcoló partizánok tevékenysége a náci bábállam létrehozásának idő­szakában a jogos sérelmek elleni megtorlásként van beállítva, és ezzel a kötet elhagyja azt a demokratikus minimumot is, amely a szövetséges csapatok katonai győzelmét a nácik fölött vitathatatlan pozitív tényként tekinti szerte Európában és az egész világon. A holocaust tényeinek elhallgatása mellett a különféle antifasiszta csoportok (az 1941 végén létrejött Konstantins Cakste professzor vezette polgári demokraták köre, a Demokrata Középpárt; az 1942 februárjától illegális akcióit felújító Lett Szociáldemokrata Munkáspárt; az 1943 augusztusában a betiltott demokratikus pártok képviselői által létrehozott Lett Központi Tanács; a hadsereg kötelékéből Janis Kurelis tábornok vezetésével kivált ellenálló csoport; a Lett Nacionalista Unió által kiadott illegális lap, a Tautas Balss; az 1942 áprilisától júliusáig fennálló, ötven 15-18 éves fiatalt tömörítő Jaunpulki /Új Hadsereg/) tevékenységét írja le, amelyek egységes ko­ordináció híján nem válhattak hatékonnyá.¹² Rolmane elhallgatja, hogy a 70 ezer lett zsidóból alig 4.000 élte túl a háborút. Az első hónapokban az Einsatzgruppék 30 ezer embert likvidáltak, majd 1941 októberében a megmaradt zsidó lakosságot gettókba terelték, s az év végére mintegy 30 ezret le is mészároltak közülük. 1943 végén számolták fel a gettókat, lakóikat Salaspilsbe , majd a német megszállás vége felé a stutthofi koncentrációs táborba vitték.¹³ A lettországi holocaust-irodalom megrázó dokumentuma a Preiliben élt 15 éves zsidó kislány, Sejna Gram naplója, amely szintén Az ismeretlen fekete könyvben olvasható. Preili város 1.500 fős zsidósága szinte teljes egészében megsemmisült, a háborút közülük csak hatan élték túl. A Gram családot 1941. augusztus 9-én vé­gezték ki a németek. A legnehezebb fizikai munkákra, tőzegkitermelésre és takarításra kihajtott fiatal lány megrázóan számol be a lettországi zsidók legyilkolásáról: „1941. július 27., vasárnap. Ez a nap a lettországi zsidó nép véres vasárnapja. Reggel. A Daugavpils utca minden zsidó lakosának megparancsolják, hogy öltözzön fel legjobb ruhájába, vegyen magához élelmet és jelenjék meg az utcán. A lakásokban házkutatás folyik. 12 óra tájban minden zsidót a zsinagógába terelnek. Fiatal zsidók egy csoportját elküldik a temető mögé sírt ásni. Azután még másik két utca zsidó lakóit terelik a zsinagógába. Délután fél négy. Minden zsidót a temető mellé hajtanak és kivégzik őket. Összesen 250 zsidót: férfi­akat, nőket és gyerekeket. Ez iszonyatos. Ilyen véget senki sem várt. A maroknyi túlélő minden pillanatban a halált várja." Halála előtt egy nappal,,augusztus 8-án ezekkel a szavakkal érnek véget feljegyzései: „Nem tudom, mikor érnek véget szenvedéseink. Azt érzem, hozzám a legborzalmasabb dolog közeleg…"¹⁴ Rezekne (vagy más néven Rezica) városában is hasonló mértékű pusztítást hajtottak végre a megszállók, itt összesen három zsidó maradt életben: „Rezicában a háború előtt a város 25.000-es összlakosságából 6.000 volt zsidó. A város a háború előtt jelentősen megnőtt és szépen kiépült. Rezicára ma nem lehet ráismerni. A német megszállók négy nappal a Vörös Hadsereg egységeinek megje­lenése előtt (1944-ben – N.L.) a kőépületek több mint 70%-át felégették vagy felrobbantották. A fő útvonalak összefüggő romhalmazok. Abból az 5.000 zsidó lakosból, akik a város német megszállásakor Rezicában maradtak, mindössze három lélek élte túl és lakik még most is itt: Motya Tager, egy 5 éves kisfiú K. Tager családjából, az 57 éves Haim Izraelit és 16 éves unokaöccse, Jakov Izraelit. … A németek (1941 – N.L.) július harmadikán vonultak be Rezicába, és már másnap elkezdték a leszá­molást a zsidókkal. Július negyedikén szerte a városban hirdetményeket ragasztottak ki, amelyekben közölték, hogy minden zsidó férfi, 18 és 60 év között, köteles megjelenni a város piacterén. Közel 1.400 ember gyűlt akkor össze. A teret körülfogták a policájok. Az egész tömeget a börtönbe vitték. Másnap a hóhérok kiválogatták a legegészségesebb férfiakat, és annak az épületnek az udvarán lőtték agyon őket, amelyben 1940-41-ben az NKVD székelt. … A többieket rettenetesen megkínozták a kivégzés előtt: lenyúzták a bőrüket, néhányukat pedig husángokkal verték agyon. . Naponta több tucat zsidót hurcoltak a börtönbe és vertek agyon. . Egész júliusban és augusztusban folyt a véres garázdálkodás és erősza­koskodás a zsidókkal szemben: a börtönben és a magánlakásokon, ahol átmenetileg lakhattak a nők és a gyerekek. A fasiszták naponta átkutatták a lakásokat, és minden értéket elvittek magukkal. David Kukol lakásában három német fasiszta az anya szeme láttára erőszakolta meg 17 éves lányát, Dorát. Másnapra a lány meghalt."¹⁵

A balti államok közül Lettországban élt a legnagyobb roma közösség, amely szintén teljes egészében megsemmisült. 2.500 lett roma vesztette életét a holocaust során.¹⁶

A német bevonulás hírére akcióba kezdtek az észt erdőkben bujkáló erdei testvérek is, és a megszállók oldalán űzték ki a Vörös Hadsereget. Az Észt Állami Levéltár Kutatási és Publikációs Osztályának tanácsadója, Tiit Noormets tanulmányában lényegében ezt dokumentálja, szintén a holocaust tényének negligálásával.¹⁷ A legkisebb zsidó közösség itt élt, 1941-ben az 5.000 fős zsidóságból mintegy ezren maradtak az országban a szovjet visszavonulást követően.¹⁸ Legtöbbjük odaveszett, szinte az utolsó emberig kivégezték őket. Bojtár Endre adatai (sajnos, lábjegy­zetek hiányában a források megnevezése nélkül) szerint csak három zsidó élte túl a háborút.¹⁹ Az észt zsidóság likvidálásának tervét az SS-rohamosztag-vezető Stahlecker így foglalja össze: „A 16 évnél idősebb zsidó férfiak elfogása majdnem teljes egészében sikerült. Mindannyiukat a polgárőrség egységei végezték ki a Sonderkommando 1-a vezetésével. Kivételt képeztek az oroszok és a közösség vezetői. A 16 és 60 közötti munkaképes zsidó nőket letartóztatták és tőzegfeldolgozóba vagy más munkára küldték őket. Most szervezik Harkuban azt a tábort, ahol az összes észtországi zsidót kívánják elhelyezni, így Észtország rövid idő leforgása alatt megszabadul a zsidóktól."²⁰ Más haláltáborok is működtek: Vajvarában, Fifikonban, Kuremben, Kivioliban, Eredben és Kloogában. A vajvarai lágerben az elítélteket a végkimerülésig dolgoztatták, munka közben pedig állandóan verték őket. Nyiszim Anolik visszaemlékezésé­ben hitelesen számol be az embertelen kínzásokról: „Rövid időn belül el­szedtek tőlünk mindent, és otthagytak minket egy szál ruhában, egyetlen törülközővel, azzal kész. Naponta tartottak revíziót. Ha valakinél elrejtett dolgot találtak, akkor azt megverték. A büntetés utána ez volt: egész nap nem adtak utána enni. Néhány órára kabát nélkül kikötözték az embert egy oszlophoz. Voltak még speciális lócák is, amire ráfektették a bűnöst, és odakötözték hozzá a kezét és a lábát. Az egyik német ráült a nyakára, a másik egy különleges, acéldróttal átszőtt bikacsökkel ütni kezdte, és 25-50-75 csapást mért a szerencsétlenre. Amikor munkára vonultunk ki, és valaki két méterre lemaradt a többi fogolytól, azt lelőtték. … A fürdő után anyaszült meztelenül 10 percig kellett állnunk odakint a 18 fokos fagyban. A tífusz és a hideg miatt a halálozás 40%-ra szökött. … A tábor­ban jobbára nem voltak gyerekek. A gyerekeket és az öregeket ugyanis megölték. Gyermekszülés kétszer fordult elő a táborban. Az újszülötteket az anyjuk szeme láttára élve dobták a kazánba." Később más lágerekbe evakuálták társaival együtt Anolikot is. Az utolsó állomás Klooga (ide más nemzetiségű zsidókat is deportáltak) volt, ahol 1944 szeptember 24-én tömegmészárlásnak is tanúja volt: „A tábortól 300 méter távolságra . három torony a közepén kiégett, a szélei azonban érintetlenek voltak. Körülöttük a legkülönfélébb tárgyak hevertek szétszórva. Itt először egy réteg rönkfát raktak sorba, aztán embereket fektettek rájuk, és tarkón lőtték őket. Százméteres körben feküdtek azoknak a holttestei, akik nem haltak meg azonnal és megpróbáltak elmenekülni. Azon a napon a tábor 3000 lakóját ölték meg, és csak 102 ember menekült meg."²¹

A zsidóság mellett a szintén ezer főt számláló roma közösség sem élte túl a háború végét.²² A német megszállás alatt Észtországban összesen 6.000 embert semmisítettek meg, a zsidók és a romák mellett kommunis­tákat és feltételezett kommunista-szimpatizánsokat is.²³

A balti államok mai manipulált közvéleményének jelentős hányada leg­szívesebben tudomást sem venne a holocaustról. Az egyik legolvasottabb észt napilap, az Aesti Paevaleht közvélemény-kutatása mindennél jobban jelzi a morális válságot. Arra a kérdésre, „támogatják-e, hogy emléknapon idézzék fel a holocaust áldozatainak szenvedését", a válaszadók 93%-a nemmel válaszolt és csak 7%-uk helyeselte. Az észt kormány egy tagja felháborodva így reagált a Simon Wiesenthal Központ hivatalnokának azon kérésére, hogy tűzzék napirendre az áldozatokról való hivatalos megemlékezést: „Önök azt követelik, hogy a világ minden népe, többek között az észtek is, iktassanak be naptárukba holokauszt-emléknapot. Kíváncsi vagyok rá, vajon mikor fogják Izraelben emléknapon felidézni az 1941 és 1949 közötti tömeges deportálások emlékét. Úgy gondolják, hogy az egyik nép háborús szenvedései előbbre valók minden más nép szenvedéseinél, és hogy a többi nép szenvedéseiről már nincs is mit mondani?" Ez a soviniszta megnyilvánulás akár a tanulmánykötet mot­tója is lehetne. De a weimarizáció jelenségét mutatja az is, hogy amikor a Simon Wiesenthal Központ Litvániában beterjesztette a náci háborús bűnösök felkutatását és megbüntetését célzó „Utolsó lehetőség-hadmű­velet" tervezetét, Taurage város tanácsának egy tagja tiltakozásul izraeli zászlót égetett.

A náci háborús bűnösökkel való társadalmi szolidaritás mértékét mutatja, hogy a rendszerváltást követően gyakorlatilag egyetlen esetben sem került sor konkrét jogi felelősségre vonásra. Az Egyesült Államokban tizenkét emigráns litván háborús bűnös ellen indult bírósági eljárás, de a litván függetlenség kikiáltásakor közülük tizenegyen hazatértek, többek között a Litván Titkosrendőrség (Saugumas) magas beosztású tisztvi­selői, a vilniusi körzet parancsnoka Aleksandras Lileikis és helyettese, Kazys Gimzauskas. A vádemelésre csak akkor került sor, mikor fizikai állapotuk miatt már nem tudtak a bíróság előtt megjelenni: előbbi az eljárás befejezése előtt meghalt, utóbbi ügyében született ugyan ítélet, de rossz egészségügyi állapotára hivatkozva már nem hajtották végre a büntetést. A rendszerváltást követően a litván kormány 1991-ben, a Simon Wiesenthal Központ kutatásainak nyilvánosságra kerülésekor számos litván náci kollaboránst felmentett. Az érvelésben azt hangsú­lyozták, hogy bűnök róhatók fel a zsidó kommunistáknak is – mintegy ellensúlyozva vagy/és igazolva a helyi lakosság tömeges részvételét a gyilkosságokban. A 36. Észt Biztonsági Zászlóalj ma is élő 16 tagja 1942 augusztusában a belorussziai Novogrudokban zsidók lemészárlásában vett részt, amiért 1942 decemberében kitüntetésben részesültek. Az Észt Állambiztonsági Rendőrség Hivatala 2002-ben a Simon Wiesenthal Központ kérését felelősségre vonásukra rövid két hét alatt azzal hárítot­ta el, hogy nem talált bizonyítékokat a bűnösségükre – megcáfolva az Emberiségellenes Bűntetteket Kivizsgáló Észt Nemzetközi Bíróságot és a hiteles túlélő tanúkat.²⁴

A balti országok közgondolkodásának deformáltsága két csúsztatásból keletkezett: 1. A náci és a kommunista bűnök közül az utóbbiak a súlyo­sabbak. Ezeket – a náci bűnökkel szemben – nem lehet megbocsátani, és minden nap emlékeztetni kell a társadalmat a tragédiára. 2. A zsidó­ságot, „a nemzet ellenségének" tekintve teljes egészében azonosítja a kommunistákkal.

Az össznemzeti skizofrénia legszembetűnőbb példája a sokáig ameri­kai emigrációban élő litván költő, irodalomtörténész, nyelvész, dramaturg, esszéista és műfordító Tomas Venclova, aki apja (Antanas Venclova a szovjet rendszer magas funkcionáriusa, oktatásügyi népbiztos és a szoci­alista realizmust képviselő írók vezéregyénisége volt) kommunista múltját megtagadva olyannyira túllő a célon, hogy egyes kérdésekben még a nácikkal is hajlandó közösséget vállalni. 1975-ben írt Zsidók és litvánok c. tanulmányának mindjárt a kezdetén kijelenti: „Van egy kétéves lányom, aki az izraeli törvények szerint zsidónak számítana. Én mindenféle tör­vény – elsősorban is a magamra érvényesnek elfogadott belső törvény szerint – litván vagyok." Az 1941. jún. 25-26-án lezajlott, 3.800 zsidó ha­lálával végződő kaunasi pogrom kapcsán, melynek legtragikusabb ese­ményeként több száz embert a város főutcáján lévő garázsban gyilkoltak le, Venclova az elidegenítés eszközeit használva, szinte kívülállóként ír: „Az, ami a háború első napjaiban történt, katasztrófa volt a zsidók, de jóval súlyosabb katasztrófa a litvánok számára."²⁵ A zsidóság és a litván többségi társadalom kapcsolatáról így ír: „Mégis, az évszázados közös tapasztalatok ellenére litvánok és zsidók gyakorlatilag két, egymással nem érintkező világban éltek. Mi, litvánok (ennek hangsúlyozása, mint­ha nem lenne magától értetődő, kompenzációs kényszer – N.L.) elég jól ismertük a lengyel, esetenként a német vagy az orosz kultúrát, de a szemünk előtt, a mi országunkban formálódó zsidó kultúráról fogalmunk sem volt. … A zsidók úgyszintén keveset tudtak a litván hagyományokról, kultúráról."²⁶ A litván nemzetiszocialista bábkormányt menteni igyekszik: „Csak az világos, hogy Litvánia kormánya kínos és eleve kudarcra ítélt játékba bonyolódott a németekkel. Úgy gondolták, hogy kiharcolhatják Litvánia számára, mondjuk, Finnország státusát. A jövőt a körülményektől függően, különféleképp képzelték el, s a kormányszervekbe is a legkülön­félébb emberek kerültek, a szociáldemokratákig bezárólag. Nem hinném, hogy pogromlovagok voltak. Legalább egyikről, az építész Zemkalnisról tudom, hogy segítette a zsidókat. (Több nemzetiszocialista politikusról elmondható, hogy egyes zsidókat segített, de ennek ellenére ugyanúgy meggyőződéses szélsőjobboldali volt. Lényegében ez ugyanaz az ér­velés, mint „a vannak zsidó barátaim is". Az államszocialista rendszert Venclova nem látja ilyen árnyaltan. – N.L.) … A kormány 1941. aug. 5.-én felfüggesztette tevékenységét, s egyúttal tiltakozott a németeknél. Tagjait később a németek üldözték. Sem elítélni, sem felmenteni nem szeretném ezeket az embereket: csak annyit mondhatok, hogy nem irigylem Litvánia akkori vezetőit, akiknek a történelem csupán annyi lehetőséget kínált, hogy választhattak Hitler, Sztálin vagy a halál között."²⁷ Ez a magyarázat arra világít rá, hogy a balti diskurzusban a náci rendszert a kisebbik rossz alternatívájaként határozzák meg. Sajnos, még Venclova sem kivétel, viszont mondanivalójának egy lényeges elemét tekintve messze az angol nyelvű tanulmánykötetet reprezentáló szerzők fölé emelkedik: ez a meg nem alkuvó következetesség, amellyel a végső konzekvenciákat keresi. Nem alázkodik meg semmiféle politikai hatalomnak, saját magával is következetesen szembenéz: „Minden egyes bűn az egész nemzet, s e nemzet minden egyes tagjának a lelkét terheli, s szükségtelen más né­pekre hárítani. Azok majd elszámolnak a maguk bűneivel. A MI bűneinket nekünk magunknak kell megmagyaráznunk és megbánnunk. Őszintén szólva ez az értelme annak, hogy az ember egyik vagy másik néphez tartozik. … A bűnbánat nem egyszerű dolog. Nem leszámolást jelent az akárkinek is szolgáló gyilkosokkal, s nem is ruháink megszaggatását – a bűnbánat az ember bensejében zajlik. De beszélnünk kell mindarról, ami történt – meddő önigazolás, önkéntes belső cenzúra, propagandisztikus torzítások, nemzeti kisebbrendűségi érzések és főként félelem nélkül. Egyszer és mindenkorra meg kell értenünk, hogy a zsidók legyilkolása a mi legyilkolásunk is, hogy a zsidók megbélyegzése a mi megbélyeg­zésünk is, és hogy a zsidó kultúra elpusztítása a mi kultúránk elleni merénylet is. Litvánok és zsidók sorsa a mai Szovjetunióban nagyjából azonos, ennek ellenére vannak sajátos zsidó (és litván) problémák, ame­lyekkel számolni kell. Együttélésünk nyolcszáz éves szakasza alighanem most ér véget; egy ilyen pillanatban nem állhatunk ellenségesen vagy közönyösen egymással szemben."²⁸

Venclova tanulmánya heves vitát váltott ki a litván szamizdat folyó­iratokban. Az A. Zuvintas álnév mögé bújt szerző Venclovához intézett nyílt levelében a német megszállás alatti zsidóüldözést jogos megtor­lásnak tartja: „A szovjethatalom bevezetése után Litvániában rendkívül felerősödött a zsidók befolyása. Volt sok olyan intézmény, ahol szinte kizárólag zsidók dolgoztak. Mindenbe beleszóltak, mindenkit állandóan kioktattak, hogy hogyan kell szovjet módon élni. A falvakat elárasztották a többnyire zsidó agitátorok, akik megszabták a parasztnak, hogy mikor kezdjen el vetni vagy aratni. .   Minden vállalathoz komisszárt, politikai biztost helyeztek, aki legtöbbször megint csak zsidó volt, s aki felajánlásokkal, szocialista munkaversennyel meg más hülyeségekkel gyötörte az embereket." A létszükségleti cikkek hiánya, a Cseka vezette tömeges letartóztatások, a szibériai deportálások, a tömeggyilkosságok következtében „a zsidókkal évszázadokig békében élő litvánok egyet­len év alatt kezdték megutálni őket, „szovjethatalom" helyett majdnem mindenki „zsidóhatalmat" mondott. … A zsidók túlfeszítették a húrt. Nem egy embertől hallottam, hogy a zsidók olyanokat kiabáltak a litvánoknak, hogy „tegnap ti voltatok a királyok, ma mi vagyunk!". … Csodálható-e, hogy a háború kitörésével elkezdődtek a zsidópogromok is? … Csak azt szerettem volna hangsúlyozni, hogy a pogromok válaszakciók voltak és az első lépést a zsidók tették meg." Még az 1962-ben elítélt hírhedt felkelővel, P. Matiukas-szal is szolidaritást vállal, aki arra a kérdésre, miért vett részt náci háborús és emberiségellenes bűntettekben, szem­rebbenés nélkül azt válaszolta: „Azért, mert 1941-ben Pravieniskesben engem egy hullahegy alól húztak ki, s akik lelőttek bennünket, azok közül a legtöbb zsidó volt."²⁹ A náci terror szükségességére igazolást kereső szerzőnek Venclova még gratulál is antikommunista beállítottsága miatt: „Csak azt tudom, hogy szívén viseli Litvánia ügyét, s hajlandó érte kockázatot is vállalni, s ez nekem elég, hogy nagy tiszteletet érezzek Ön iránt." Venclova náci háborús bűnösök felkutatásáról vallott nézetét pedig akár egy szélsőjobboldali is megfogalmazhatta volna: „A szovjethatalom jelenleg érdekelt abban, hogy folyamatosan emlékeztessen ezekre a bűnökre, mert ezáltal eltereli a figyelmet a maga ténykedéséről. Időnként megvádolnak egy-egy, a Szovjetunióban vagy Nyugaton élő vénembert a zsidók meggyilkolásával. Nagyon is lehetséges, hogy a vádlottak egy része (bár nem hinném, hogy mindegyik) ártatlan, csupán a Szovjetunió számára kényelmetlen ember." A zsidó származású csekisták kapcsán a náci bűntettek egy részét is kétségbe vonja, de utána mindjárt visz-szakozik is egy kicsit: „a csekisták, különösképpen a zsidó nemzetiségű csekisták kegyetlenségét talán mégiscsak a náci propaganda túlozta el (mint ahogy a másik oldal kegyetlenségét a szovjet propaganda). Nem mondom, hogy biztosan így van, de nem zárnám ki a lehetőségét. A tota­litárius rendszerekben valóban szörnyű dolgok történnek, de a totalitárius propaganda is szörnyű dolog." Morális szempontból így indokolja meg álláspontját: „Én azonban ellene vagyok az állítólagos, sőt még a valósá­gos gyilkosok utáni vadászatnak. Nem csak azért, mert kizárólag a hitleri gyilkosokat keresik, a sztálini gyilkosok pedig érinthetetlenek maradnak. … A fő ok mélyebben rejlik: a világban már e nélkül is túl sok vadászat folyik. Az embernek, az írónak nem a gyűlöletet kell szítania. Adja Isten, hogy csökkentéséhez hozzájáruljunk. Egy gyilkosnak már talán a puszta létezés is elegendő büntetés. Az írónak azonban az a feladata (talán az egyetlen értelmes feladata), hogy ébren tartsa a lelkiismeretet."³⁰ Venclova vállalt feladatát a saját értelmezési tartományán belül végig is viszi, de a litván közgondolkodás többszörös terheltsége miatt a vízvá­lasztó kérdésekben nem képes tisztán látni. Esszéiből, publicisztikájából azonban mégis többet megtudunk a litván társadalomról, mint az angol nyelvű tanulmánykötetből.³¹

A zsidóság múltbéli szerepének negatív megítélése és a kommunista­zsidó megfeleltetése köszön vissza a több Venclova-tanulmány fordítását jegyző Bojtár Endre balti összefoglalójából is a rendszerváltás periódu­sában. Azért szomorú ezeket az elméletileg teljesen kiérleletlen passzu­sokat olvasni, mert bár magyarázkodik, hímez-hámoz, mégis helyt ad a rögzült előítéleteknek és a mai balti zsidó származású lakosságnak szánt vállveregetéssel szinte szentesíti a többségi társadalom mainstream előítéleteit: „A zsidó dráma újabb felvonása 1944-45-ben játszódott le, amikor a német támadás kezdetekor evakuált zsidók a Baltikumot újra megszálló Vörös Hadsereggel tértek vissza, s így megint létrejött a zsidóság és az önmagában is kettős – bolsevik és orosz- szovjet elnyomás azonosításának lehetősége, s ismét tápot kaphatott az ebből adódó 'népi' antiszemitizmus: 'a kommunisták mind zsidók' … A zsidók és a szovjet rendszer azonosságának hamis látszata csupán a hatvanas évek végén szűnt meg, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a Szovjetunió Izrael és a cionizmus elleni harc ürügyén antiszemita politikát folytat. Ma végre eljutottunk odáig, hogy a kb. 80 ezren lévő zsidók – zsidó identitá­suk megőrzése mellett – mindhárom balti köztársaságban természetes módon vesznek részt a nemzeti újjászületést hirdető demokratikus mozgalmakban."³²

A balti közélet és közgondolkodás súlyos anomáliái évtizedekig vakvágányra vihetik még a történelem helyes megítélését és a törté­nettudományt. A rendszerváltás után eltelt közel két évtizedet a múlt soviniszta értékelése határozta meg, s ennek még olyan jobb sorsra érdemes értelmiségiek is hatása alá kerültek, mint Tomas Venclova. A tudomány átlépte saját határait, lesüllyedt a politikai propaganda szint­jére és nem látjuk, hogyan állítható meg ez a mélyrepülés. Az objektív történetírás körvonalai sem látszanak, mely megmenthetné a tudományt a weimarizáció csapdájától.

Jegyzetek

1 Mart Laar: The Armed Resistance Movement in Estonia from 1944 to 1956. In The Anti-Soviet Resistance in the Baltic States. Vilnius, 2006, Genocide and Resistance Research Centre of Lithuania, 210.

2 Vytas Stanley Vardys: Lithuania Under the Soviets. New York, 1965, Praeger; Thomas Remeikis: Opposition to Soviet Rule in Lithuania 1945-1981. Chicago, 1980, Institute of Lithuanian Studies Press; Romuald J. Misiunas-Rein Taagepara: The Baltic States: Years of Dependence 1940-1980. Los Angeles, 1983, University of California Press.

3 Arvydas Anusauskas: Preface. In The Anti-Soviet Resistance in the Baltic States. 6-7.

4 Valentinas Brandisauskas: Anti-Soviet Resistance in 1940 and 1941 and the Revolt of June 1941. In The Anti-Soviet Resistance in the Baltic States. 11-12.

5 Uo. 15-21.

6 Bojtár Endre: Európa megrablása. A balti államok bekebelezésének története a dokumentumok tükrében 1939-1989. Budapest, 1989, Szabad Tér Kiadó, 284.

7 Felhívás a világ nemzeteihez. Viktor Kutorga orvos naplójából. In Krausz Tamás (szerk.), [ford. Székely Ervin]: Az isme­retlen fekete könyv. Szemtanúk vallomásai a szovjet zsidók tragédiájáról 1941­-1944 Budapest, 2005, Pannonica Kiadó, 254-255, 260.

8 A kaunasi gettó. Viktor Lazerszon visszaemlékezései (1944). In Az ismeretlen fekete könyv. 267.

9 Zsidó gyerekek kivégzése Kaunasban. Marija Iljinyicsna Jarmovszkaja elbe­szélése. In Az ismeretlen fekete könyv. 269.

10 Myriam Novitch: Gypsy Victims of the Nazi Terror. Excerpted from the UNESCO Courier, Oct. 1984. http://www.reocities.com/~patrin/terror.htm

11 Cigányellenes intézkedések a második világháború alatt. In Pándi Lajos (összeáll.): Köztes-Európa 1763-1993. Térképgyűjtemény. Budapest, 1995, Osiris-Századvég, 478-479.

12 Vineta Rolmane: The Resistance in Latvia during the Nazi Occupation (July 1941 – May 1945). In The Anti-Soviet Resistance in the Baltic States. 131-145.

13 Georg von Rauch-Romuald J. Misiunas-Rein Taagepera: A balti államok története. Budapest, 1994, Osiris – Századvég, 212.

14 Sejna Gram hangja. Egy 15 éves lány naplója Preili kisvárosból. In Az isme­retlen fekete könyv. 295-301.

15 5.000 zsidó halála Rezekne (Rezica) városában. Haim és Jakov Izraelit elbe­szélése. Lejegyezte B. Gerlach (1944). In Az ismeretlen fekete könyv. 301-302.

16 Cigányellenes intézkedések a második világháború alatt. In Köztes-Európa 1763-1993. Térképgyűjtemény. 478-479.

17 Tiit Noormets: The Summer War: the 1941 Armed Resistance in Estonia. In The Anti-Soviet Resistance in the Baltic States. 186-207.

18 G. von Rauch-R. J. Misiunas -R. Taagepera: A balti államok története. 212.

19 Bojtár Endre: Európa megrablása. 283.

20 Bojtár Endre: Európa megrablása. 285.

21 Észtországi táborokban. A Nyiszim Anolikkal folytatott beszélgetés gyorsírásos jegyzőkönyve. In Az ismeretlen fekete könyv. 305-308.

22 Cigányellenes intézkedések a második világháború alatt. In Köztes-Európa 1763-1993. Térképgyűjtemény. 478-479.

23 Toivo U. Raun: Észtország története. Debrecen, 2001, Csokonai Kiadó, 188.

24 Efraim Zuroff: Kelet-Európában a holokauszt történetének feltárása az anti­szemitizmus feléledéséhez vezet. Eszmélet, 72. szám (2006 tél), 162-167.

25 Tomas Venclova: Zsidók és litvánok. In uő.: Litvánok és… – Válogatott esszék. Budapest, 2003, Európa Könyvkiadó, 5-7.

26 Uo. 11-12.

27 Uo. 15-16.

28 Uo. 17-18.

29 A. Zuvintas: Litvánok és zsidók. Nyílt levél Tomas Venclovának. In Tomas Venclova: Litvánok és... 24-27.

30 T. Venclova: Válasz A. Zuvintasnak. In Tomas Venclova: Litvánok és... 30-37.

31 Az idézett magyar nyelvű esszékötetben a „Zsidók és litvánok", az „Oro­szok és litvánok", a „Vilna-Vilnius mint szellemi létforma", az „Európa küszöbén: Kalinyingrád és Litvánia" c. tanulmányokban.

32 Bojtár Endre: Európa megrablása. 286.