A több évtizedes munkásságára visszatekintő, hírneves világrendszer-kutató sok mindent elénk tár kutatásának tárgyáról. Arrighi a hegemóniákat és azok transzferét – a tőkefelhalmozás folyamatában – a materiálist követő financiális expanziók ciklikussága felől magyarázza. A hegemóniaváltás akkor áll elő, amikor a tőke térbeli rögzítettsége korábbi feltételrendszeréből egy nagyobba lép át: a városállamból a nemzetállamba és tovább. A kontinentális léptékű uralomnál azonban nincs új, tágasabb keret. Merre tart a tőke és megszemélyesítője, a polgárság hatalma, a világgazdaságban fokozódó verseny és a válságok közepette?

Tudna nekünk pár szót mondani a családi hátteréről és az iskoláiról?

Milánóban születtem, 1937-ben. Anyai ágon a családom burzsoá szár­mazású. Nagyapám Olaszországba érkező svájci emigránsok gyermeke volt, aki a munkásarisztokrácia soraiból küzdötte fel magát: a huszadik század elején saját üzemeket alapított, amelyek előbb textilipari gépe­ket, majd fűtési- és légkondicionáló berendezéseket gyártottak. Apám egy vasutas fia volt, és Toscanában született. Milánóba költözve anyai nagyapám gyárában talált magának munkát, és tulajdonképpen az egész azzal végződött, hogy feleségül vette a főnöke lányát. Nagyapám és apám között adódtak bizonyos feszültségek, úgyhogy végül apám megalapította saját vállalkozását, amely saját apósának versenytársa lett. Ám ugyanakkor mindketten antifasiszta érzelműek voltak, ami nagyban meghatározta gyermekkoromat. Gyermekként éltem át a háborút: Róma 1943-as elfoglalását követően Észak-Olaszország náci megszállását, az Ellenállást és a szövetséges csapatok megérkezését.

Apám váratlanul, egy autóbalesetben vesztette életét, amikor én 18 éves voltam. Nagyapám rosszallása ellenére úgy döntöttem, hogy fenntartom a vállalkozását, és beiratkoztam a Bocconi Egyetem közgaz­dász szakára – abban reménykedtem, hogy az ilyen tanulmányok majd megkönnyítik számomra annak megértését, hogy miként irányítsam a céget. Ám a közgazdasági tanszék afféle neoklasszikus bástya volt, mereven elzárkózott bármiféle keynesiánus hatástól, és semmiféle segítséget sem nyújtott apai örökségem működtetéséhez. Végül kényte­len-kelletlen úgy döntöttem, hogy megszüntetem a céget. Ezt követően két évet dolgoztam a nagyapám egyik gyárának üzemcsarnokában, és ismereteket gyűjtöttem a termelési folyamat működéséről. Ezek a tanulmányok végképp meggyőztek arról, hogy a neoklasszikus közgaz­daságtan elegáns általános egyensúly-modelljei teljesen alkalmatlanok a termelés, illetve a bevételek elosztásának megértéséhez. Ez lett a szakdolgozatom alapja. Ezután kineveztek assistante volontariónak – vagyis fizetés nélküli tanársegédnek professzorom mellé. Akkoriban ez számított a legalsó foknak az olaszországi egyetemek ranglétráján. A megélhetésemet pedig az biztosította, hogy gyakornoki állást kaptam az Unilevernél.

Miként került sor arra, hogy 1963-ban Afrikába utazott, ahol a University College of Rhodesia and Nyasaland-en kezdett dolgozni?

Hogy miért mentem oda, az meglehetősen egyszerű. Megtudtam: a brit egyetemek fizetnek azért, hogy az ember tanítson és kutasson – ellentétben Olaszországgal, ahol négy vagy öt évet kellett assistante volontarióként lehúzni ahhoz, hogy egyáltalán reményed lehessen valamiféle fizetett státusz elérésére. Az 1960-as évek elején a britek egyetemek egész sorát alapították meg egykori gyarmatbirodalmuk te­rületén; ezek a szigetországi brit egyetemek kollégiumaiként működtek. Az UCRN a Londoni Egyetem [University of London] kollégiuma volt. Két állást is megpályáztam, az egyiket Rhodesiában, a másikat pedig Szingapúrban. Londonba hívtak állásinterjúra, és mivel az UCRN érdek­lődést mutatott irántam, felajánlottak ott egy közgazdaságtani előadói állást. Szóval utaztam.

Ez valódi intellektuális újjászületés volt számomra. A matematikailag modellezett neoklasszikus hagyományok, amelyeket korábban meg kel­lett tanulnom, egyszerűen semmit nem voltak képesek mondani azokról a folyamatokról, amelyeket Rhodesiában megfigyelhettem, vagy éppen az afrikai élet valóságáról. Az UCRN-ben szociál-antropológusokkal dolgozhattam együtt, különösen Clyde Mitchell-lel, aki már akkor a kap­csolatháló-analízissel foglalkozott, és Jaap Van Velsennel, aki bevezette a szituációs analízis fogalmát, amit később kibővített esettanulmány-ana­lízisként értelmeztek újra. Rendszeresen látogattam a szemináriumaikat, és mindketten komoly hatást gyakoroltak rám. Egyre inkább elvetettem az absztrakt modellezést a szociális antropológia konkrét, empirikusan és történetileg egyaránt megalapozott teóriájának kedvéért. Megkezdtem a neoklasszikus közgazdaságtantól a komparatív-történeti szociológia felé tartó hosszú menetelésemet.

Ez volt 1966-ban írott esszéjének, a Rhodesia politikai gazdaságtaná­nak [The Political Economy of Rhodesia] kontextusa. Ebben az írásában elemezte az országban kialakult kapitalista osztályviszonyok formáit, és a sajátosan jellemző ellentmondásokat – megmutatta azt a dinamikát, amely 1962-ben a telepeseket tömörítő Rhodesiai Front pártjának győzelméhez vezetett, majd arra, hogy 1965-ben lan Smith egyoldalúan kinyilvánította az ország függetlenségét. Mi adott kezdeti ösztönzést ennek az esszének, és visszatekintve mi tűnik belőle fontosnak az ön számára?

A Rhodesia politikai gazdaságtanát Van Velsen ösztönzésére írtam, aki kérlelhetetlenül kritizálta az általam addig használt matematikai model­leket. Egy recenziót írtam Colin Leys könyvéről, a European Politics in Southern Rhodesiáról [Európai politika Dél-Rhodesiában] , és Van Velsen azt tanácsolta, hogy azt bővítsem egy hosszabb tanulmánnyá. Ebben a munkámban, illetve a Munka­erő-kínálat történelmi perspektívában [Labour Supplies in Historical Perspective] című tanulmányomban annak módozatait elemeztem, ahogy a rhodesiai parasztság teljes proletarizálódása ellentmondásba került a tőkefelhalmozással – mindez végül több problémát okozott a kapitalista szektornak, mint amennyi haszonnal járt.¹ Amíg a proletarizálódás csupán részleges volt, addig az afrikai parasztok finanszírozták a tőkefelhalmozást, hiszen részben megtermelték saját létezésük feltételeit; ám ahogy egyre inkább proletarizálódott a parasztság, egyre több gaz­dasági mechanizmus vált működésképtelenné. Egy teljesen proletarizált munkaerő csupán akkor kizsákmányolható, ha a fizetett munkabér teljes mértékben fedezi megélhetésének költségeit. Vagyis a proletarizálódás nem tette egyszerűbbé a munkaerő kizsákmányolását, hanem éppen ellenkezőleg, megnehezítette azt, és gyakran arra késztette a rezsimet, hogy fokozza az elnyomást. Martin Legassick és Harold Wolpe szerint például a dél-afrikai apartheid oka abban érhető tetten, hogy a rezsim kénytelen volt növelni az elnyomást az immár teljesen proletarizálódott afrikai munkaerővel szemben, amely nem volt képes olyan mértékben finanszírozni a tőkefelhalmozást, mint korábban.

Afrika déli területeit – Dél-Afrikától és Botswanától a két egykori Rho­desián, Mozambikon, Malawin (az akkori Nyaszaföldön) át egészen Kenyáig, mint legészakibb pontig bezárólag – az ásványkincsek gaz­dagsága, az ültetvényes-telepes jellegű mezőgazdaság és a parasztság elképesztő mértékű kifosztottsága jellemezte. Mindez meglehetősen különbözik Afrika más területeitől, ideértve a kontinens északi részét is. A nyugat-afrikai gazdaságok alapvetően a parasztságon alapultak. Ám a déli régió – amelyet Samir Amin a „munkaerő-tartalékok Afrikájaként" jellemzett – a legtöbb szempontból a paraszti elnyomorodás, vagyis a proletarizálódás paradigmájában mozgott. Sokan rámutattunk arra, hogy az extrém mértékű elnyomorodás e folyamata ellentmondásokat hordoz magában. Kezdetben megteremtette annak a lehetőségét, hogy a parasztságból finanszírozzák a kapitalista mezőgazdaság kialakulását, a bányászatot, az iparosodást stb. Ám azután egyre növekvő nehézsé­geket okozott az általa megteremtett proletariátus kizsákmányolásában, mobilizálásában és ellenőrzésében. Az az elemzés, amit akkoriban végeztünk – az én Munkaerő-kínálat történelmi perspektívában tanul­mányom, illetve Legassick és Wolpe idevágó írásai – megalapozták azt az elméletet, amely a proletarizálódás és az elnyomorodás dél-afrikai paradigmájaként vált közismertté.

Azoknak a véleményével szemben, akik – mint például Robert Brenner – tout court azonosítják a kapitalista fejlődést a proletarizálódással, a dél­-afrikai tapasztalatok azt mutatják, hogy a proletarizálódás önmagában és saját természeténél fogva nem kedvez a kapitalista fejlődésnek – ehhez egy egész sor más tényezőre is szükség van. Én magam Rhodesiában a proletarizálódás három fázisát különítettem el, amelyek közül a tőkés felhalmozás szempontjából csupán egy mutatkozott kedvezőnek. Az első szakaszban a parasztok a mezőgazdasági termékeik piaci értékesíté­sével reagáltak a vidék kapitalista fejlődésére, és csupán igen magas bérekért voltak hajlandóak munkaerőként szolgálni. Így az egész régiót munkaerőhiány jellemezte, hiszen amikor a kapitalista mezőgazdaság vagy a bányászat fejlődésnek indult, mindez olyan szükségleteket indu­kált a helyi termékekre, amit az afrikai parasztok igen gyorsan ki tudtak elégíteni. Sokkal inkább termékeik értékesítésével, mintsem munkaerejük áruba bocsátásával léptek be a pénzgazdálkodás területére. A telepes-ültetvényes gazdálkodás állami támogatásának egyik célja éppen az volt, hogy az afrikai paraszti gazdálkodással szemben versenyt támasztva a parasztokat rászorítsák, hogy termékeik helyett inkább munkaerejüket vigyék a piacra. Ez egy olyan hosszú távú folyamatot eredményezett, amely a részleges proletarizálódástól a teljes proletarizálódás felé mutatott; ám mint már említettem, ez a folyamat sem volt mentes az ellentmondásoktól. A leegyszerűsített „proletarizálódás mint kapitalista fejlődés" modellnek az a hiányossága, hogy nem csupán a dél-afrikai telepes-ültetvényes gazdálkodásra nem illik, de számos egyéb konkrét esetet is figyelmen kívül hagy – így például magát az Egyesült Álla­mokra jellemző fejlődést is, amely teljesen eltérő minták szerint alakult: a rabszolgaságot kombinálta az őslakosság kiirtásával és az európai munkaerő-felesleg bevándorlásával.

Ön az egyike volt az UCRN azon kilenc oktatójának, akiket 1966 jú­liusában, a Smith-kormány által bevezetett szigorítások idején politikai tevékenységükért letartóztattak?

Igen, egy hétre lecsuktak minket, azután pedig deportáltak.

Ekkor ön Dar es Salaamba ment, amely akkoriban számos szempont­ból az intellektuális interakciók Paradicsomának tűnt. Beszélne nekünk erről az időszakról, illetve arról a közös munkáról, amelyet ott John Saullal végzett?

Ez mind intellektuálisan, mind pedig politikai szempontból igen érdek­feszítő időszak volt. Amikor én 1966-ban Dar es Salaamba érkeztem, Tanzánia még csak alig néhány éve nyerte el függetlenségét. Nyerere olyan nézeteket vallott, amelyeket ő maga afféle afrikai szocializmusnak tekintett. Sikerült mindkét féltől egyenlő távolságot tartania a szovjet-kínai viszony elmérgesedése idején, és kiváló kapcsolatokat ápolt a skandinávokkal. Dar es Salaam lett az összes dél-afrikai emigráns nemzeti fel-szabadítási mozgalom főhadiszállása, amelyek a portugál gyarmatokról, Rhodesiából vagy a Dél-Afrikai Köztársaságból menekültek el. Három évet töltöttem az ottani egyetemen, és sokféle emberrel találkoztam: az amerikai Fekete Hatalom aktivistáival, vagy éppen olyan tudósokkal és gondolkodókkal, mint Immanuel Wallerstein, David Apter, Walter Rodney, Roger Murray, Sol Picciotto, Catherine Hoskins, Jim Mellon, aki később a Weathermen egyik alapítója lett, Luisa Passerini, aki a FRELIMÓt tanulmányozta, és sokan mások. Köztük megismertem természetesen John Sault is.

Johnnal dolgozva Dar es Salaamban érdeklődésem a munkaerő-el­látás problémáiról egyre inkább a nemzeti felszabadító mozgalmakra, illetve a dekolonizációs folyamat során kialakuló új rezsimek kutatására fókuszálódott. Mindketten meglehetősen szkeptikusak voltunk abból a szempontból, hogy ezek a rezsimek képesek lesznek-e megszabadulni attól a jelenségtől, amit éppen akkoriban kezdtek neokolonializmusnak nevezni, és egyben megvalósítani a gazdaság fejlesztésére vonatkozó ígéreteiket is. Ám abban véleménykülönbség volt köztünk – és ez azt hiszem, mind a mai napig fennmaradt -, hogy én sokkal kevésbé tar­tottam ezt aggasztónak, mint John. Én ezeket a mozgalmakat nemzeti felszabadító mozgalmaknak tekintettem; semmiféle szempontból nem voltak szocialisták, még akkor sem, ha elsajátítottak és felhasználtak némi szocialista retorikát. Populista rezsimek voltak, és én nem is szá­mítottam többre tőlük a nemzeti felszabadításnál, amelyet mindketten önmagában is igen fontos szempontnak tekintettünk. Ám arról, hogy voltak-e bennük ezen túlmutató lehetőségek is a politikai fejlődésre vonatkozóan, találkozásaink alkalmával mindmáig heves, ám igen jó hangulatú vitákat folyatunk Johnnal. Mindazonáltal közösen írt esszéink arról szólnak, amiben egyetértettünk.

Mikor visszatért Európába, nagyon más világot talált, mint amilyet hat évvel korábban maga mögött hagyott?

Igen. 1969-ben érkeztem haza Olaszországba, és egyszerre két helyzetbe is nyakig merültem. Az egyik a Trentói Egyetemen volt, ahol docentúrát kaptam. Trento a militáns diákok fellegvárának számított, és akkoriban az egyedüli olaszországi egyetem volt, ahol szociológiából doktorátust lehetett szerezni. Kinevezésemet támogatta az egyetem szervezőbizottsága, amely a kereszténydemokrata Nino Andreattából, a liberális szocialista Norberto Bobbióból és Francesco Alberoniból állt. Részben annak is köszönhettem a megbízást, hogy egy radikális személy alkalmazásával kívánták lenyugtatni a diákmozgalmat. Az első szeminári­umomon mindössze négy hallgató jelent meg; ám az őszi szemeszteren, miután 1969 nyarán megjelent Afrikáról szóló könyvem,² már közel ezer diák próbált bejutni az előadóterembe. A kurzusom nagy esemény lett Trentóban. Még a Lotta Continua csoport szétválásában is szerepem volt: a Boato frakció arra ösztönözte a diákokat, hogy vegyenek részt az előadásokon és ismerjék meg a növekedéselméletek radikális kritikáját, míg a Rostagno frakció az udvarról köveket hajigált az auditórium abla­kaiba, hogy félbeszakítsa az előadásokat.

A másik szituáció Torino volt, Luisa Passerini jóvoltából, aki a szituacionista írások nagy propagálója volt, és így nagy hatást gyakorolt a Lotta Continua számos káderére, akik éppen akkoriban csipegették fel a szituacionizmust. Trento és Torino között ingázva Milánón keresztül kellett utaznom – így a diákmozgalom fellegvárából egyenesen a mun­kásmozgalom fellegvárába érkeztem. Egyrészt megfogott, de bizonyos aspektusaiban egyben zavart is ez a mozgalom – különösen a „politika" heves elutasítása. Néhány gyűlésen az igen militáns munkások felálltak, és azt mondták: „Elég a politikából! A politika rossz irányba taszigál ben­nünket. Egységesnek kell lennünk!" Számomra, aki Afrikából érkeztem, meglehetősen sokkoló volt, hogy a harcoló munkások reakciósnak és elnyomónak tekintették a kommunista szakszervezetet – és ráadásul ez a véleményük meglehetősen sok igazságot hordozott. A kommunista párt szakszervezeteivel szembeni reakció pedig átcsapott az összes szakszervezettel szembeni ellenségességbe. Az olyan csoportok, mint a Potere Operaio vagy a Lotta Continua alternatívának tekintették magu­kat mind a szakszervezetekkel, mind pedig a tömegpártokkal szemben. Romano Maderával – aki akkoriban még diák volt, de egyben politikai aktivista is, és (nagy ritkaság a parlamenten kívüli baloldal köreiben) Gramsci követője – azon kezdtünk gondolkodni, hogy miként találhatnánk egy olyan gramsciánus stratégiát, amely alkalmazható a mozgalomra.

Így jelent meg az autonómia – a munkásosztály intellektuális autonó­miájának – gondolata. E koncepció kikovácsolását manapság általában Antonio Negrinek szokták tulajdonítani. Valójában azonban az a Gramsci-interpretáció volt az alap, amelyet mi alakítottunk ki az 1970-es évek elején a Madera, Passerini és jómagam által alapított Gruppo Gramsci keretében. A mozgalomban való szerepünket nem abban láttuk, hogy alternatívát nyújtsunk akár a szakszervezetekkel, akár a pártokkal szem­ben, hanem olyan diákoknak és értelmiségieknek tekintettük magunkat, akik hozzásegítik a munkások avantgárdját saját autonómiájuk – a mun­kásautonómia, autonomia operaia – megformálásában, amelyhez azon tágabb, nemzeti és globális folyamatok megértésén keresztül vezet az út, amelyek kereteiben saját harcuk is folyik. Gramscii terminológiával élve úgy fogtuk ezt fel, mint az értelmiség organikus kifejlődését a harcoló munkásosztály kebelében. Ennek érdekében alakítottuk meg a Collectivi Politici Operait (CPOs), amely azután mint Area dell'Autonomia vált is­mertté. Miután ezek a kollektívák kialakították saját autonóm gyakorlatu­kat, a Gruppo Gramsci okafogyottá vált, és így feloszlathattuk. Ám Negri éppen akkor került a képbe, amikor 1973 őszén a csoport feloszlott, és olyan kalandor ösvényekre térítette a CPOs-t és az Area dell'Autonomiát, amelyek meglehetősen távol estek a mi eredeti szándékainktól.

Le tudott vonni valamiféle közös tanulságokat az afrikai nemzeti felszabadítási harcokból és az olaszországi munkásosztály küzdelmeiből?

A két tapasztalatban közös pont, hogy mindkét esetben igen jó kapcso­latokat ápoltam a szélesebb értelemben vett mozgalmakkal. Tudni akar­ták, hogy milyen alapon veszek részt a harcukban. Az én álláspontom a következő volt: „Nem fogom nektek megmondani, hogy mit tegyetek, hiszen ti sokkal alaposabban ismeritek a saját helyzeteteket, mint azt én valaha is ismerni fogom. De én jobb helyzetben vagyok ahhoz, hogy értelmezzem azokat a tágabb összefüggéseket, amelyek ezt a szituációt alakítják. Vagyis a csere alapja közöttünk az, hogy ti megismertetitek velem a helyzeteteket, én pedig elmondom, hogy az miként illeszkedik a tágabb kontextusba, amit ti nem, vagy csupán részlegesen láthattok." Ez pedig mindig kiváló alapnak bizonyult az együttműködésre, mind a dél-afrikai felszabadítási mozgalmak, mind pedig az olaszországi mun­kások esetében.

A kapitalista válságról írott 1972-es cikkeim mind egy effajta cseréből születtek.³ A munkásoknak azt mondták: „Gazdasági válság van, most meg kell húznunk magunkat. Ha tovább harcolunk, máshová viszik a munkalehetőségeket." Mire a munkások azt kérdezték tőlünk: „Valóban válságban vagyunk? És ha igen, akkor ez mit von magával? Csak ezért kussolnunk kellene?" A kapitalista gazdasági válság teóriája felé címen összegyűjtött cikkek ebben a problematikában mozogtak, amelynek kereteit maguk a munkások szabták meg, akik azt mondták, hogy „beszéljetek nekünk a külvilágról, és arról, hogy mire számíthatunk". A cikkek kiindulópontja lényegében a következő volt: „Nézzétek, válságok lesznek, függetlenül attól, hogy harcoltok vagy sem – nem a munkások küzdelmének eredményei, és nem is a gazdaságigazgatás »hibái« okoz­zák őket, hanem a tőkés felhalmozás kikerülhetetlen elemei." Ez volt a kezdeti irányvonal. Ezt a válság legelején írtam; még mielőtt a válság megjelenését szélesebb körben észrevették volna. Olyan keretként vált mindez fontossá, amelyet felhasználva évekig figyelhettem, hogy mi történik. Ebből a szempontból pedig meglehetősen jól működött.

Később még visszatérünk a kapitalista válság elméletéhez, de előbb még calabriai munkájáról szeretném kérdezni. 1973-ban, mikor a mozgalom végül leszálló ágba került, elfogadott egy oktatói állást Cosenzában.

A Calabriába költözés egyik fő vonzereje éppen az volt számomra, hogy új helyen folytathattam kutatásaimat a munkaerő-kínálat területén. Rhodesiában már láttam, hogy miként megy végbe az afrikaiak teljes proletarizálódása – illetve pontosabban, hogy miként tudatosul bennük teljes proletarizálódásuk -, és ez miként vezetett a városiasodott régiók­ban a megélhetéshez szükséges munkabérért folytatott harcokhoz. Más szavakkal, az az elképzelés, hogy „egyedülálló férfiak vagyunk, a család­jaink továbbra is parasztként élnek vidéken", nem volt már fenntartható, amint kénytelenek voltak a városba költözni. Erre rámutattam a Munkaerő-kínálat történelmi perspektívában is. Mindez Olaszországban még tisztábban került fókuszba, hiszen ott a következő volt a kirakós játék alapja: az ország déli területeiről érkező migránsok az 1950-es és 1960-as években sztrájktörőkként érkeztek az iparosodott északi területekre. De az 1960-as évek során, és különösen az évtized vége felé egyre in­kább osztályharcos avantgárddá alakultak, és ez volt a migránsok tipikus tapasztalata. Mikor egy kutatói munkacsoportot hoztam létre Calabriában, az Afrikával foglalkozó szociál-antropológusokat olvastattam a résztve­vőkkel, különösen a migrációval foglalkozó textusokat, és ezt követően vettük górcső alá a calabriai munkaerő-kínálat problematikáját. A fő kérdések a következők voltak: mik ennek a migrációnak az előfeltételei és mik a korlátai? Tekintettel arra, hogy a migránsok egy adott ponton, ahelyett, hogy olyan engedelmes munkaerőként szolgáltak volna, amely alkalmas az északi munkásosztály alkupozícióinak aláásására, önmaguk váltak militáns avantgárddá.

A kutatás során két eredményre jutottunk. Először is, a kapitalista fej­lődés nem feltétlenül alapozódik a teljes proletarizálódásra. Egyrészt a nagyobb távolságokra kiterjedő migráció olyan helyekről indult ki, ahol a termőföldek teljes kisajátítására még nem került sor; ahol akár még arra is lehetőségük nyílott a migránsoknak, hogy a földbirtokosoktól földet vásároljanak. Ez a primogenitura lokális szokásrendszereihez kapcso­lódott, amelynek értelmében mindig a legidősebb fiú örökölte a földet. A fiatalabb fiúk hagyományosan az egyházhoz vagy a hadsereghez csatlakoztak mindaddig, amíg a tömegessé váló, nagyobb távolságokat átfogó migráció nem nyújtott egyre jelentősebbé váló alternatívát annak az összegnek a megkereséséhez, amelynek birtokában hazatérve földet vásárolhattak, és gazdálkodni kezdhettek. Másrészt pedig azokon a való­ban szegény területeken, ahol a munkaerő teljes mértékben proletarizálódott, az emberek általában nem engedhették meg maguknak a migrációt. Erre csupán olyan esetekben nyílott lehetőségük, mint amikor 1888-ban Brazíliában eltörölték a rabszolgaságot, és komoly igény mutatkozott az azt helyettesítő olcsó munkaerőre. A dél-olaszországi mélyen elszegé­nyedett területekről toboroztak ekkor munkásokat, akiknek kifizették a hajójegyüket, és a felszabadított rabszolgák pótlására letelepítették őket Brazíliában. Ezek a migráció igencsak eltérő formái. De nagy általános­ságban nem az igazán szegények azok, akik migrálnak; ehhez ugyanis szükség van bizonyos eszközökre és kapcsolatokra.

A calabriai kutatásaink másik eredménye hasonló az Afrikában végzett kutatásoknál tapasztaltakhoz. A migránsok hajlandósága, hogy bekap­csolódjanak a vándorlásaik célterületén folyó osztályharcokba mindkét helyen attól függött, hogy az ottani feltételeket mennyire tekintették állandónak életesélyeik alakításának szempontjából. Nem elegendő kijelenteni, hogy a migránsokat kibocsátó területek helyzete határozza meg, hogy milyen fizetésért és milyen körülmények között fognak ezek a migránsok dolgozni. Azt is meg kell mutatni, hogy mely ponton tekin­tenek úgy magukra a migránsok, mint akik a bérmunkára alapozzák teljes létfenntartásukat – ezt a fordulópontot fel kell ismerni, és figyelni, vizsgálni kell. De a legfontosabb eredmény az volt, hogy egy újfajta kri­tikai szemléletet alakítottunk ki a proletarizálódással, mint a kapitalista fejlődés tipikus folyamatával szemben.

Ennek a kutatásnak az eredményeit Rómában ellopták egy autóból. Így végül csak az Egyesült Államokban jelentek meg, sok évvel azután, hogy ön 1979-ben Binghamptonba költözött, ahol megformálódott a világrendszer-analízis. Ez volt az első eset, hogy ön Wallerstein és Brenner nézeteivel szemben egyértelműen megfogalmazta álláspontjait a proletarizálódásról és a kapitalista fejlődésről?

Igen, bár korántsem voltam eléggé nyílt és egyértelmű. Jóllehet csak futólag említettem Wallerstein és Brenner nevét; valójában azonban az egész tanulmány az ő kettejük kritikája volt.⁴ Wallerstein azt az elméletet vallja, amely szerint a termelési viszonyokat az határozza meg, hogy milyen helyet foglalnak el a centrum-periféria struktúrájában. Véleménye szerint a periférián az ember korlátozó jellegű termelési viszonyokat talál; nem lehetséges a teljes proletarizálódás, amely a centrumra jellemző állapot. Brenner bizonyos értelemben éppen ellenkező eredményre jut, de más szempontból nézetei igen hasonlóak Wallerstein elképzeléseihez, vagyis hogy a termelési viszonyokat a centrum-periféria struktúrában elfoglalt helyük határozza meg. A centrum-perifériában elfoglalt hely és a termelési viszonyok kapcsolata mindkettejüknél kitüntetett szerepet kap. A calabriai kutatások azonban mást mutattak. Ott, ugyanabban a periféri­ális környezetben a fejlődés három olyan párhuzamos mintáját mutattuk ki, amelyek kölcsönösen megerősítik egymást. Ráadásul ez a három irány igencsak emlékeztetett olyan formákra, amelyek történelmileg más, centrális területek fejlődésére voltak jellemzőek. Az egyik meglehetősen hasonló a Lenin által meghatározott „porosz úthoz" – latifundiumok és teljes proletarizálódás; a másik a Lenin-féle „amerikai úthoz", ahol a kis-és középgazdaságok beágyazódnak a piaci viszonyokba. A harmadikról, amelyet mi „svájci útnak" neveztünk el, Lenin nem tesz említést: hosszú távú migráció, majd hazatérve tulajdonszerzés és a tulajdon fenntartása. Svájcban nem a parasztság kisajátítása volt jellemző, hanem egy olyan migráció vált hagyománnyá, amely a paraszti kistermelés konszolidáci­ójához vezetett. Calabria esetében éppen az volt az érdekes, hogy ott a periférián találtunk rá mindhárom, egyébként a centrális területekre jellemző útra – ez egyaránt kritika volt Brenner proletarizálódás-teóriájára és Wallersteinére, aki a termelési viszonyokat a centrum-periféria helyzetben szemlélte.

Az imperializmus geometriája [The Geometry of Imperialism] című műve 1978-ban jelent meg, mielőtt az Egyesült Államokba utazott volna. Újraolvasva engem meg­ragadott a matematikai metafora – a geometria -, amelyet arra használ, hogy megértesse Hobson imperializmus-elméletét, és amelynek igen hasznos szerep jut. De belül ott van egy érdekes földrajzi kérdés: mikor ön közös nevezőre hozza Hobsont és a kapitalizmust, hirtelen megjelenik a hegemónia fogalma, mint egy váltás a geometriáról a geográfiára. Mi volt az eredeti intenciója a Geometria megírásakor, és mi ennek a műnek a jelentősége az ön számára?

Akkoriban meglehetősen zavart az a terminológiai összevisszaság, amely az „imperializmus" meghatározása körül kavargott. Úgy szeret­tem volna némileg eloszlatni ezt a káoszt, hogy meghatározok egyfajta topológiai pontot, amelyből kiindulva a különböző koncepciók, amelyeket gyakorta zavarosan egyként „imperializmusnak" neveztek, elkülöníthető­ek lesznek egymástól. De az imperializmuson végzett afféle gyakorlat­ként… igen, számomra ez azt jelentette, hogy a hegemónia koncepciója felé fordultam. Ezt egyértelműen le is szögeztem Az imperializmus geometriájához 1983-ban írt utószóban, ahol amellett érveltem, hogy a hegemónia Gramsci-féle elképzelése alkalmasabb lehet az államok közti kapcsolatrendszerek jelenlegi dinamikájának elemzésében, mint az „imperializmus". Ebből a szempontból az, amit jómagam és mások tet­tünk, nem más, mint Gramsci hegemónia elméletének újraalkalmazása azokra az államok közti kapcsolatokra, amelyekre eredetileg is használ­ták, mielőtt még Gramsci az egy nemzeti-politikai fennhatóságon belüli osztályviszonyok elemzésére vonatkoztatta volna. Gramsci természete­sen számos olyan új szemponttal gazdagította ezt az elméletet, amelyek korábban így nem voltak megfogalmazva. Amikor mi ismét a nemzetközi kapcsolatokra alkalmaztuk, nagyrészt erre támaszkodtunk.

Az 1994-ben megjelent A hosszú huszadik század [The Long Twentieth Century] című munkára Braudel volt a legjelentősebb hatással. Miután feldolgozta, van-e vala­miféle jelentős kritikája az ő gondolatait illetően?

A kritika ez esetben meglehetősen egyszerű. Braudel a piacokról és a kapitalizmusról szóló információk hihetetlenül gazdag forrása, de elméleti keretekkel nem szolgál. Pontosabban, amint arra Charles Tilly rámu­tatott, Braudel annyira eklektikus, hogy megszámlálhatatlan részleges elmélettel jön elő, ám ezek összességükben nem alkotnak egy elméletet. Nem lehet egyszerűen Braudelre támaszkodni; hozzá úgy kell közeledni, hogy az embernek határozott elképzelése van arról, hogy mit keres, és mit akar tőle. Az egyik olyan dolog, amire én összpontosítottam, és ami megkülönbözteti Braudelt Wallersteintől és a világrendszer-elmélet összes többi képviselőjétől – hogy a hagyományosabb, marxista és másféle gazdaságtörténészekről ne is beszéljünk -, az a gondolat, hogy a tizenhatodik és tizenhetedik század folyamán kialakuló nemzetállami rendszert megelőzi a városállamok rendszere; és a kapitalizmus gyöke­reit éppen itt, a városállamokban kell keresni. Ez az a jelenség, ami a Nyugatot, illetve Európát megkülönbözteti a világ többi részétől. Ám az ember könnyen eltévedhet, ha csupán Braudelt követi, hiszen ő oly sok irányba kalandozik el. Így például nekem ezt az álláspontot szabályosan fel kellett tárnom, és összegyúrnom William McNeill Pursuit of Power [A hatalom vonzásában] c. könyvével, amely egy más nézőpontból szintén amellett érvel, hogy a városállami rendszer megelőzte és előkészítette a territoriális államok rendszerének felemelkedését.

Egy további gondolatmenet, amelyet ön sokkal tágabb elméleti keretbe foglal, de amely kétségkívül Braudeltől ered, hogy a pénzügyi expanzió egy bizonyos fajta hegemón rendszer alkonyát jelenti, és jelzi az áttérést egy új hegemóniára. Tekinthetjük ezt úgy, mint A hosszú huszadik század központi gondolatát?

Igen. Az elmélet úgy szólt, hogy egy adott korszak legfőbb kapitalista szerveződései egyben a pénzügyi expanzió vezetői is lesznek, amelyre mindig akkor kerül sor, amikor a termelőerők anyagi jellegű expanziója eléri saját határait. Ennek a folyamatnak a logikája szerint – amelyet, szögezzük le ismét, Braudel nem fogalmaz meg -, amikor a verseny fokozódik, akkor a gazdasági termelésbe való befektetés egyre kocká­zatosabbá válik, következésképpen a tőkefelhalmozók számára nagyobb preferenciális hangsúlyt kap a likviditás, és ez azután megteremti a pénzügyi expanzió előfeltételeit. A következő kérdés természetesen az, hogy miként jönnek létre a pénzügyi expanziót megkívánó feltételek. E tekintetben Weber elméletére támaszkodtam, aki szerint a mobil tőkére irányuló államközi versengés a modern kor világtörténeti specifikumát jelenti. Én azzal érveltem, hogy ez a verseny teremti meg a feltételeket a financiális expanzió iránti igényre. Braudel elképzelése az „alkony­ról" – mint arról az óhatatlanul bekövetkező fázisról, amelynek során a felhalmozás irányítása átkerül a materiális szférából a financiálisba, és végül új irányításba torkollik – alapvető fontosságú. De éppen ennyire fontos Marx elmélete is, aki szerint egy adott állam alkonya, amely a financiális expanzió szakaszába lép, egyben virradatot jelent egy másik területen: a Velencében felhalmozott értéktöbblet Hollandiába vándorolt; a Hollandiában felhalmozott érték továbbment Angliába; majd pedig onnan is átözönlött az Egyesült Államokba. Marx így lehetővé teszi szá­munkra, hogy kiegészítsük Braudelt: az alkony másutt virradattá változik, és mindez együtt rengeteg egymásba kapcsolódó fejlődési folyamatot eredményez.

A hosszú huszadik század a kapitalista expanzió és a hegemón hatalom felívelésének ciklusait a reneszánszból a jelenbe helyezi át. Az ön narratívájában a tőke materiális terjeszkedésének fázisai végül elerőtlenednek az egyre fokozódó verseny nyomása alatt, és utat ad­nak a financiális expanziónak, amelynek kimerülése az államok közti káoszban nyilvánul meg, és mindez végül egy olyan új hegemonikus hatalom felemelkedését eredményezi, amely képes visszaállítani a globális rendet, és egy új társadalmi réteg támogatásával el tudja indí­tani a materiális expanzió újabb ciklusát. Ilyen egymás után következő hegemonikus hatalmak voltak Genova, Hollandia, Britannia és végül az Egyesült Államok. Milyen fontosságot tulajdonít ön ezekben az egymás után következő fázisokban – amelyek mind véget vetnek az őket megelő­ző problémák terhelte időszakoknak – az esetlegességnek, a véletlenek összekapcsolódásainak?

Ez egy érdekes és bonyolult kérdés! Az esetlegességnek mindig van némi szerepe. Ugyanakkor annak oka, hogy ezek a változások ennyire elhúzódnak, a felfordulások és a káosz időszakain keresztül realizálód­nak, éppen azokban az aktorokban keresendő, amelyeknek keresztül kell esniük egyfajta tanulási fázison, mielőtt megerősödve újjászervez­nék a rendszert. Ez meglehetősen egyértelmű, ha a legfrissebb példát, az Egyesült Államokat vizsgáljuk. A tizenkilencedik század végére az Egyesült Államok már felmutathatott néhány olyan vonást, amelyek arra utaltak, hogy új hegemón hatalomként Britannia örökösévé válhat. Ám mégis több mint fél évszázadra, két világháborúra és egy katasztrofális gazdasági válságra volt szükség, mire az Egyesült Államok képes volt kialakítani azokat a struktúrákat és ideológiákat, amelyek a második világháborút követően lehetővé tették, hogy valóban hegemón szerepbe kerüljön. Vajon az Egyesült Államok tizenkilencedik századi fejlődése a hegemónia lehetősége felé egyszerűen valamiféle véletlennek tud­ható be, vagy más okai is vannak? Nem tudom. Persze ott volt egy fontos földrajzi aspektus – Észak-Amerika térbeli helyzete különbözik Európáétól, és ez lehetővé tette egy olyan állam kiformálódását, amely Európában képtelenség lett volna, a kontinens keleti határát leszámítva, ahol Oroszország szintén kiterjesztette territoriális fennhatóságát. De ott volt még egy szervezeti komponens is: Britannia egy olyan nemzetközi hitelrendszert alakított ki, amely egy bizonyos ponton sajátos módon az Egyesült Államok megformálódásának kedvezett.

Nyilvánvaló, hogy ha nem lett volna az Egyesült Államok az ő különle­ges történelmi-földrajzi helyzetével a tizenkilencedik század végén, akkor a történelem egészen másként alakul. Hogy akkor melyik ország került volna hegemón helyzetbe? Legfeljebb találgathatunk. Ám az Egyesült Államok igenis létezett, és sok szempontból éppen Hollandia és Britan­nia hagyományaira tudott építkezni. Genova némileg eltérő eset: én sohasem állítottam, hogy hegemón hatalom lett volna. Közelebb állt egy olyanféle transznacionális pénzügyi szerveződéshez, amely a diaszpó­rákban hajlamos kialakulni, ide értve a mai kínai diaszpórát is. De nem volt hegemón abban a Gramsci-féle értelemben, ahogy Hollandia, Britannia, vagy éppen az Egyesült Államok. A földrajzi helyzet sokat számít; de hiá­ba van itt szó három teljesen eltérő térbeli helyzetű hegemón hatalomról, mindegyik azokra a szerveződési formákra épített, amelyeknek alapjait a megelőző hegemón hatalomtól tanulta el. Britannia rengeteg dolgot átvett a hollandoktól, és az Egyesült Államok Britanniától; ezek számos ponton egymásba kapcsolódó államok – egyfajta hólabda-effektust figyelhetünk meg. Szóval igen, van szerepe a véletlennek, de ugyanakkor ott vannak a rendszerszintű összefüggések is.

A hosszú huszadik század nem foglalkozik a munkásmozgalom sorsával. Azért hagyta ki, mert a könyv megírásakor már kevésbé tar­totta fontosnak, vagy azért, mert a könyv felépítése – amelynek alcíme Pénz, hatalom és a korunk gyökerei [Money, Power and the Origins of Our Times] – már eleve annyira tág és összetett volt, hogy ez a probléma már nem fért volna bele?

Inkább az utóbbi. A hosszú huszadik századot eredetileg Beverly Silverrel közösen terveztem megírni – vele először Binghamptonban találkoztam -, és három részből állt volna. Az egyik a hegemóniákkal foglalkozott volna, amely végül a könyv első fejezete lett. A második rész témájának a tőkét terveztem (a tőke szerveződése, az üzleti vállalkozá­sok, alapjában véve a verseny). És a harmadik rész témája lett volna a munka (a munka és a tőke közötti kapcsolatok, és a munkásmozgalmak). De annak a felismerése, hogy a financializálódás a történeti kapitalizmus visszatérő jelensége, teljesen felforgatta az egész projectet. Ez arra késztetett, hogy messzebbre tekintsek vissza a múltba, amit eredetileg nem terveztem, hiszen a könyv valóban a „hosszú huszadik századról" szólt volna, az 1870-es évek nagy gazdasági válságától egészen máig. Mikor felismertem a financializálódás paradigmáját, az egyensúly teljesen felborult, és A hosszú huszadik század olyan könyv lett, amelynek témája alapjában véve a finánctőke szerepe a kapitalizmus történelmi fejlődésében egészen a tizennegyedik századtól kezdve. Vagyis a mun­kásmozgalom kérdése Beverlyre maradt, aki meg is írta azt 2003-ban megjelent Forces of Labour [A munka erői] című könyvében.⁵

Úgy tűnik, 1999-es közös munkájuk, a Káosz és kormányzás [Chaos and Governance] épül azokra a struktúrákra, amelyet eredetileg A hosszú huszadik század számára terveztek.

Igen, a Káosz és kormányzásban vannak fejezetek a geopolitikáról, az üzleti vállalkozásokról, a társadalmi konfliktusról és így tovább.⁶ Vagyis az eredeti projectet nem adtuk fel. De A hosszú huszadik század megírásakor egyértelműen eltértem tőle, mivel nem tudtam egyszerre a materiális expanzió és a financiális expanzió ciklikus váltakozására és a munka problematikájára is koncentrálni. Ha az ember arra fókuszál, hogy a kapitalizmust a materiális és financiális expanziók váltakozása­ként határozza meg, akkor nagyon nehéz újra visszahozni a munkát a képbe. Nem csupán azért, mert ez túl nagy falat, hanem azért is, mert a munka és a tőke közötti kapcsolatoknak térben és időben rengeteg változata van. Egyrészt, amint erre a Káosz és kormányzás lapjain rámutattunk, ott van a társadalom történetének felgyorsulása. Amikor az ember összehasonlítja a felhalmozás különböző szerveződéseit, akkor azt látja, hogy a tizennyolcadik században, amikor Britannia átvette Hol­landiától a hegemóniát, a financiális expanzióhoz és a háborúkhoz képest viszonylag későn jelentkezett a társadalmi konfliktus. A huszadik század elején, amikor az Egyesült Államok vette át a britektől a hegemóniát, a társadalmi konfliktus megjelenése immár többé-kevésbé egybeesett a financiális expanzió nekirugaszkodásával és a háborúkkal. A mai átme­netben – amelynek az eredményét még nem ismerhetjük – az 1960-as évek végén és az 1970-es évek elején kirobbanó társadalmi konfliktus megelőzte a financiális expanziót, és anélkül jelent meg, hogy a főbb hatalmak háborúba bonyolódtak volna egymással.

Más szavakkal, ha megnézzük a huszadik század első felét, akkor azt fogjuk látni, hogy a legnagyobb munkásküzdelmek a világháborúk előestéjén és utóhatásaik idején zajlottak. Ez volt Lenin forradalomel­méletének az alapja: hogy a háborúba átcsapó rivalizálás a kapitalisták közt megfelelő feltételeket teremt a forradalom számára, amit egészen a második világháborúig az empirikus tapasztalatok is alátámasztottak. Bi­zonyos értelemben az ember érvelhet úgy is, hogy a jelenlegi helyzetben éppen a társadalmi konfliktus felgyorsulása volt az, ami visszatartotta a kapitalista államokat a háborútól. Szóval, visszatérve a kérdésére, úgy döntöttem, hogy A hosszú huszadik század lapjain teljesen kidolgozom érveimet a financiális expanzióról, a tőkefelhalmozás és a világhegemó­niák szisztematikus ciklikus váltakozásáról; ám a Káosz és kormányzás megírásakor visszatértünk a társadalmi konfliktus, a financiális expanzió és a hegemonikus átmenetek összefonódó kapcsolatrendszeréhez.

Az eredeti tőkefelhalmozással kapcsolatban Marx írt a nemzeti adós­ságról, a hitelrendszerről, a bankokráciáról – amikor azzal foglalkozik, hogy milyen integrációs folyamatok mentek végbe a finánctőke és az állam között az eredeti tőkefelhalmozás idején -, és teljes mértékben kritikusan viszonyult a kapitalista rendszer fejlődéséhez. Ám A tőke mindaddig nem foglalkozik a hitelrendszerrel, amíg az ember el nem jut a harmadik kötetig, mivel Marx nem akart a kamattal foglalkozni, bár a hitelrendszert folyamatosan úgy tekintette, mint ami alapvető fontosságú a tőke centralizálásában, a fixtőkék szerveződésében és így tovább. Ez felveti azt a kérdést, hogy miként működik az osztályharc abban a finan­ciális szektor – állam nexusban, amelynek vitális fontosságára éppen ön mutatott rá. Úgy tűnik, itt egy hézag van Marx elemzésében: egyrészt azt írja, hogy a legfontosabb kérdés a tőke és a munka dinamikája; másrészt viszont a munka nem tűnik alapvető fontosságúnak azokban a folyama­tokban, amelyekről ön beszél – a hegemóniák transzfere, a helyzetek vál­tozásai. Érthető tehát, hogy olyan nehéz volt a munka problematikájának beemelése A hosszú huszadik század megírásakor, lévén a munka és a tőke közötti kapcsolat bizonyos szempontból nem centrális jelentőségű a kapitalista dinamika ezen aspektusában. Egyetért ön ezzel?

Igen, egyetértek, egyetlen fenntartással: ez pedig, amint már szó esett róla, a társadalom történetének felgyorsulása. Az 1960-as évek és az 1970-es évek elejének munkásküzdelmei például komoly hatás­sal voltak az 1970-es évek végén és az 1980-as években végbemenő financializálódási folyamatra, és arra, hogy az miként ment végbe. A munkásharcok és egyéb velük járó küzdelmek, illetve a financializálódás kapcsolata olyan valami, ami változik az idők során, és olyan jellemvoná­sokat alakít ki, amilyenekkel korábban nem rendelkezett. Ám amennyiben az ember a financiális expanziók ciklikus visszatérésére keres magyará­zatot, akkor nem foglalkozhat túl sokat a munkásság kérdésével, hiszen akkor óhatatlanul csak a legutóbbi ciklusról fog beszélni; így elköveti azt a hibát, hogy a munkásmozgalmat tekinti a financiális expanziók okának, pedig ez a korábbi ciklusokban a munkások harcai, illetve az azokhoz kapcsolódó különféle küzdelmek nélkül ment végbe.

Még mindig a munkásság kérdésénél maradva, visszatekinthetünk egy kicsit az ön 1990-es, Marxista évszázad, amerikai évszázad [Marxist Century, American Centrury] című esszéjére, amelyben a világ munkásmozgalmának átalakulásával foglalkozik?⁷ Ön akkor úgy érvelt, hogy Marxnak a Kiáltványban kifejtett munkásosztály képe nagyon ellentmondásos, hiszen egyszerre hangsúlyozza a mun­kásság kollektív erejének növekedését, amely a kapitalista fejlődés eredménye, és egyben fokozódó elnyomorodását, ami végső soron egy aktív ipari hadsereg és a munka tartalékhadseregének megjelenésében konkretizálódik. Marx, amint ön rámutatott, úgy gondolta, hogy mindkét tendencia egyesülhet egyazon embertömegben; ám ön továbbra is úgy látta, hogy a huszadik század elején ez a két tendencia földrajzilag polarizálódott. Skandináviában vagy az angolszász világban az előbbi vált hangsúlyossá, míg Oroszországban és attól keletre a második – az előbbit Bernstein, az utóbbit Lenin írta le -, és ez vezetett a munkás­mozgalomban a reformista és a forradalmi irányzatok közti szakításhoz. Másrészt viszont azt írta, hogy Közép-Európában – Németországban, Ausztriában, Olaszországban – sokkal ingatagabb volt az egyensúly az aktív munkások és a tőke tartalékhadserege között (ebből eredt Kautsky tétovázása, aki képtelen volt választani reform és forradalom dilemmájá­ban), és ez a bizonytalanság vezetett végül a fasizmus győzelméhez. Az esszé végén pedig arra utalt, hogy küszöbön állhat a munkásmozgalom átformálódása – a nyomor az újra megjelenő nagymértékű munkanél­küliséggel érezhetővé vált Nyugaton is; és ugyanakkor a munkásság kollektív erejének növekedése Keleten, amelyet a lengyel Szolidaritás felbukkanása fémjelez, meglehet, ismét egyesíti azt, amit tér és történe­lem szétválasztott. Hogyan vélekedi ma egy efféle lehetőségről?

Szóval, először is a munkásosztály helyzetének globális egységesü­lését jósló optimista forgatókönyv mellett volt abban az esszében egy sokkal pesszimistább megállapítás is, amelyben rámutattam egy olyan pontra, amit mindig komoly hiányosságnak tekintettem Marx és Engels Kommunista Kiáltványában. Van benne egy logikai bakugrás, amelyet nemigen lehet alátámasztani sem elméletileg, sem pedig történetileg: nevezetesen hogy azok a dolgok, amelyeket ma gendernek, etnikumnak, nemzetiségnek nevezünk, a tőke számára egyáltalán nem számítanak. Hogy a tőke számára csupán egyetlen dolog fontos, mégpedig a ki­zsákmányolás lehetősége; és ezért nyilván a munkásosztályon belüli legkizsákmányolhatóbb státuszcsoportokat fogják alkalmazni, mindenféle faji, nemi vagy nemzeti diszkrimináció nélkül. Rendben, ez biztos igaz. Ám ebből még nem következik, hogy a munkásosztályon belüli különféle státuszcsoportok ezt simán el is fogadják. Valójában éppen akkor, amikor a proletarizálódás általánossá válik, és a munkások ilyen értelemben függésbe kerülnek a tőkeviszonyok alakulásától, akkor igyekeznek a proletárok bármiféle elképzelhető vagy kialakítható státuszkülönbsé­get elérni, hogy valamilyen privilegizált bánásmódot csikarhassanak ki maguknak a kapitalistáktól. Ennek érdekében hajlamosak a gender területén, a nemzeti vagy etnikai vonalon, illetve tulajdonképpen bármi mentén mobilizálódni.

Így tehát a Marxista évszázad, amerikai évszázad közel sem olyan optimis­ta kicsengésű írás, mint gondolnánk, mivel rámutat a munkásosztálynak arra a belső tendenciájára, hogy a státuszkülönbségeket hangsúlyozza, és így védekezzen a tőke törekvésével szemben, hiszen a tőke hajlamos a munkásságot valamiféle egynemű tömegként szemlélni, amelyet csak olyan mértékben alkalmaz, hogy lehetővé váljon a profit besöprése. Va­gyis a tanulmány azzal az optimista végkicsengéssel zárul, hogy van egy általános nivellálódási tendencia; ugyanakkor arra számíthatunk, hogy a munkások státuszcsoportok kialakításával és megszilárdításával fognak küzdeni, hogy megvédelmezzék magukat éppen ezzel a tendenciával szemben.

Ez azt jelentené, hogy a differenciálódás az aktív munkásság és az ipari tartalékhadsereg között szintén státuszkülönbséggé válik – vagy ha úgy tetszik, radikalizálódik?

Az attól függ. Ha globálisan nézzük ezt a folyamatot – ahol ez a tartalékhadsereg nem csupán a munkanélküliekből áll, hanem magá­ba foglalja a rejtett munkanélküliséget vagy a munkaerőpiacon kívül rekedőket -, akkor e két csoport között egyértelmű státuszkülönbséget látunk. A nemzetiséget a munkásosztály bizonyos szegmensei, az aktívak tömege, arra használja, hogy megkülönböztesse magát a globális tar­talékhadseregtől. Nemzeti szinten mindez már kevésbé egyértelmű. Ha például az Egyesült Államokat vagy Európát nézzük, akkor nem annyira nyilvánvaló, hogy konkrét státuszkülönbség lenne a foglalkoztatottak és a tartalékhadsereg között. Ám ugyanakkor a sokkal szegényebb orszá­gokból mostanság érkező bevándorlókkal szembeni ellenérzések azt a tendenciát jelzik, hogy a munkásosztályon belül növekszenek a státusz­alapú különbségtételek. Szóval ez egy igen összetett kép, különösen ha a transznacionális migrációs folyamatokat tekintjük, illetve arra gondolunk, hogy a tartalékhadsereg sokkal inkább a globális értelemben vett Délen, mintsem Északon koncentrálódik.

1991-ben megjelent Világméretű jövedelemegyenlőtlenségek és a szocializmus jövője [World Income Inequalities and the Future of Socialism] című tanulmányában⁸ ön rámutatott arra a nagymértékű stabi­litásra, amely a huszadik század folyamán a jólét regionális hierarchiáját jellemezte – nevezetesen arra, hogy fél évszázad belső gazdaságfej­lesztési politikái után az egy főre eső nemzeti jövedelem különbsége a centrális Észak/Nyugat és a félperifériális vagy perifériális Dél/Kelet között nem változott, vagy a szakadék éppen hogy még tovább mé­lyült. A kommunizmus, mint ön hangsúlyozta, képtelennek mutatkozott Oroszországban, Kelet-Európában és Kínában e különbség megszünte­tésére, ám semmivel nem ért el rosszabb eredményeket e téren, mint a kapitalizmus Latin-Amerikában, Délkelet-Ázsiában vagy Afrikában. Sőt, néhány egyéb szempontból – a jövedelem egalitáriusabb elosztása a társadalmon belül, illetve az államok nagyobb függetlensége az észak/ nyugati centrumtól – jóval sikeresebbnek mutatkozott vetélytársánál. Most, jó néhány évvel később Kína egyértelműen megtörte az ön által leírt trendet. Mennyire volt ez az ön számára meglepetés, illetve egyál­talán meglepetés volt-e?

Először is nem szabad túlértékelni azt, hogy Kína mennyire törte meg ezt a trendet. Az egy főre eső nemzeti jövedelem Kínában olyan alacsony volt – sőt, a gazdag országokkal összevetve még ma is annyira alacsony -, hogy még jelentős növekedését is fenntartásokkal kell szemlélni. A fejlett világhoz viszonyítva Kína ugyan megduplázta a GNI-t, ám ez valójában csupán annyit jelent, hogy az a fejlett országok egy főre eső átlagos nemzeti jövedelmének immár nem 2, hanem 4 százaléka. Való igaz, hogy Kínának döntő szerepe van a világ országai között a nemzeti jövedelem különbségének mérséklésében. Ám Kínától eltekintve 1980 óta a Dél helyzete csak tovább romlott; ha csupán ezt tekintjük, akkor a Dél általános helyzetén belül szinte kizárólag Kína esetében látunk pozitív elmozdulást. Ugyanakkor igencsak megnövekedett az egyenlőt­lenség a Kínai Népköztársaságban, vagyis az elmúlt évtizedekben az egyes országokon belüli egyenlőtlenség világméretű növekedéséről is beszélhetünk. Egybevéve a két mércét – az országok közötti és az egyes országokon belüli egyenlőtlenség mértékét -, statisztikailag Kína mérsé­kelte a teljes globális egyenlőtlenséget. Ezt nem szabad túlértékelnünk – a világot még mindig az óriási különbségek jellemzik, amelyet csak apró lépésekkel tudnak mérsékelni. Ám ugyanakkor mindez fontos is, hiszen változásokat idéz elő az országok közötti hatalmi viszonyokban. Ha ez a folyamat tovább halad, akkor esetleg képes lesz a globális jövedelem eloszlás mai igen polarizált formáját egy normálisabb, Pareto-jellegű eloszlásra változtatni.

Hogy ez meglepett-e engem? Bizonyos mértékig igen. Tulajdonképpen éppen ez irányította a figyelmemet az elmúlt másfél évtizedben Kelet-Ázsia tanulmányozására, hiszen rájöttem, hogy bár Kelet-Ázsia – persze Japán kivételével – a Dél része volt, mégis vannak olyan sajátosságai, amelyek lehetővé teszik, hogy a régiók közötti egyenlőtlenségek stabil mintájába nem igazán illeszkedő fejlődési formákat generáljon. Ugyanak­kor soha, senki nem állította – én legalábbis biztos nem -, hogy a jöve­delmek globális eloszlásának stabilitása egyben az egyes országok vagy régiók helyzetének változatlanságát is jelentené. Az egyenlőtlenségek struktúrája meglehetős szilárdsággal fennmaradhat attól, hogy némely országok felemelkednek, mások pedig hátrább szorulnak. Bizonyos mértékig éppen ez történik. Az 1980-as, és különösen az 1990-es évektől azt látjuk, hogy egyre inkább kettéágazik az igen dinamikus, mindinkább változásképes Kelet-Ázsia, és a stagnáló, egyre kevésbé adaptív Afrika útja, különösen ha Afrika déli területeit nézzük, amely továbbra is „a mun­kaerő-tartalékok Afrikájának" tekinthető. Engem leginkább ez a szétválás érdekel: miért indult el Afrika déli része és Kelet-Ázsia ennyire különböző irányokba? Ez egy igen fontos jelenség, amit meg kell értenünk, hiszen akkor egyben megtudhatunk sok mindent a sikeres kapitalista fejlődés pilléreiről, és arról, hogy az milyen mértékben alapul vagy nem alapul a termőföld kisajátításán – a parasztság teljes proletarizálásán -, ami Dél-Afrikában végbement, illetve azon az igen részleges proletarizálódá-son, amelyre Kelet-Ázsiában került sor. Vagyis e két régió divergenciája komoly elméleti kérdést vet fel, amely ismét megkérdőjelezi Brenner elképzelését, aki a munkaerő teljes proletarizálódásával azonosítja a kapitalista fejlődést.

A Káosz és kormányzás oldalain ön már 1999-ben úgy érvelt, hogy az amerikai hegemónia különösen a kelet-ázsiai, és legfőképpen a kínai felemelkedés következtében hanyatlásnak indulhat. Egyben pedig fel­vetette annak lehetőségét, hogy ez lehet az a régió is, ahol a jövőben a munkásság a legnagyobb kihívásokat fogja a tőkéhez intézni. Néhányan azt sugallták, hogy feszültségek vannak e két perspektíva – Kína felemel­kedése, mint az Egyesült Államokkal rivalizáló hatalmi központ, illetve a kínai dolgozó osztályok körében megnövekedő nyugtalanság – között. Ön hogy látja a kettő közötti kapcsolatokat?

Ez a kapcsolat igen erős, hiszen – ellentétben azzal, ahogy sokan tudni vélik – a kínai parasztok és munkások a lázongás olyan évez­redes hagyományaival rendelkeznek, amelynek nem találni párját a világon. Tulajdonképpen számos dinasztiaváltást is éppen a lázadások, sztrájkok és tüntetések kényszerítettek ki – és nem csupán a munkások és a parasztok, de a kereskedők akciói is. Ez egy olyan tradíció, ami mindmáig érezteti hatását. Amikor néhány évvel ezelőtt Hu Csin-tao azzal nyugtatta Bush-t: „Ne aggódjon amiatt, hogy Kína megpróbálja megingatni az Egyesült Államok dominanciáját; ehhez túl sok dolgunk van otthon", akkor a kínai történelem egyik alapvető vonására vetett fényt. Arra, miként kellett az államnak egyszerre szembesülnie az alá­vetett osztályok belső lázongásával és az úgynevezett barbárok kívülről fenyegető invázióival, amelyek a tizenkilencedik századik a sztyeppék felől, majd az ópiumháborúk óta a tengerről érkeztek. Ez mindig a kínai kormányzatok legfontosabb feladata maradt, így meglehetősen kevés figyelmet tudtak csak fordítani Kína nemzetközi szerepvállalására. A tizennyolcadik század végén és a tizenkilencedik században a kínai császári állam alapjában véve egyfajta premodern jóléti állam volt. Ennek a jellemvonásai azután meghatározó szerepet kaptak az ország további fejlődésében is. Az 1990-es évek során Csiang Cö-min kienged­te a palackból a kapitalizmus szellemét. A visszatuszkolására irányuló jelenlegi próbálkozások ennek a hosszú távú tradíciónak a kontextusába illeszkednek. Amennyiben a kínai alávetett osztályok lázongásai a jóléti állam egy új formájába fognak torkollni, akkor az komoly hatással lesz a nemzetközi kapcsolatok formálódására az elkövetkező két-három évtizedben. Ám az osztályok közötti erőviszonyok kínai alakulása ma még teljesen nyitott kérdés.

Vajon tényleg ellentmondás van abban, hogy egy ország egyszerre a társadalmi nyugtalanság fő fészke, és egyben felemelkedőben lévő ha­talom? Nem szükségszerűen – az 1930-as években az Egyesült Államok élen járt a munkásharcok terén, és ugyanekkor erősítette meg hegemón szerepét. Ezeknek a harcoknak a sikeressége a Nagy Válság közepette jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy az Egyesült Államok a dol­gozó osztályok fölött is megvalósíthatta társadalmi hegemóniáját. Ez volt a helyzet Olaszországban is, ahol az amerikai tapasztalatok jelentették a példát nem egy katolikus szakszervezet számára.

Mostanában számos olyan megnyilvánulást hallhatunk Kínából, ame­lyek a globális válságból eredő munkanélküliség miatt aggódnak, illetve intézkedési terveket fogalmaznak meg ennek enyhítésére. De vajon ez magával vonja a fejlődési modell olyan irányú folytatását is, ami netán végül kihívást jelenthet a globális kapitalizmus egésze számára?

Az a kérdés, hogy a kínai hatalomnak az alávetett csoportok harcaira adott válaszintézkedései működőképesnek bizonyulhatnak-e másutt, eltérő körülmények között is? Az, hogy Kína modell lehet-e más országok – különösen a nagy déli államok, így például India – számára, számos olyan történelmi és földrajzi specifikum függvénye, amelyek meglehet, máshol nem reprodukálhatók. A kínaiak ezzel tisztában vannak, és nem is állítják be magukat követendő példaként. Vagyis annak, ami Kínában történni fog, döntő szerepe lesz a Kínai Népköztársaság és a világ többi részének kapcsolatában, ám nem fog modellt jelenteni mások számára. Mindamellett az ott folyó küzdelmek – a kizsákmányolás elleni munkás-és parasztküzdelmek csakúgy, mint a környezeti problémák és az öko­lógiai pusztítás elleni harcok – olyan mértékben áthatják a viszonyokat, amire másutt nemigen található példa. Ezek a harcok napjainkban egyre inkább eszkalálódnak, és igen fontos az, hogy miként fog erre a hatalom válaszolni. Úgy gondolom, hogy Hu Csin-tao és Ven Csia-bao hatalomra kerülése végső soron annak az idegességnek köszönhető, amit a messze visszanyúló jóléti tradíciók feladása okozott. Szóval figyelnünk kell a történéseket, és lehetséges kifejletüket.

Térjünk most vissza a kapitalista válságokhoz. Az ön 1972-es esszéje, A kapitalizmus válságelméletéhez [Towards a Theory of Capitalist Crisis] leírja az 1873 és 1896 közötti időszak recesszióját, és megjósol – mint kiderült, teljesen helytállóan – egy hasonló válságperiódust, amely azután 1973-ban valóban be is következett. Ehhez a párhuzamhoz azóta is többször visszatért, rámutatva a hasonlóságokra, de éppígy a jelentős különbségekre is a két válság között. Ugyanakkor kevesebbet foglalkozott az 1929-től kezdődő válsággal. Úgy gondolja, hogy a Nagy Válság ma kevésbé releváns kérdés?

Hát, semmi esetre sem kevésbé releváns, hiszen ténylegesen az volt a legnagyobb válság a kapitalizmus történetében; egyértelműen döntő jelentőségű fordulópont volt. De ugyanakkor felkészítette a hatalom bir­tokosait arra, hogy miként kerülhető el egy ilyen válság megismétlődése. Egész sor jól ismert és kevésbé ismert eszköz van egy efféle összeomlás elkerülésére. Még ma is, bár a tőzsdei összeomlást az 1930-as években tapasztalthoz hasonlítják, úgy gondolom – persze tévedhetek is -, hogy mind a monetáris szervek, mind pedig az ügyben érintett kormányzatok minden lehetséges intézkedést meg fognak tenni annak érdekében, hogy a pénzügyi piacok összeomlása ne járjon az 1930-as évekhez hasonlatos társadalmi következményekkel, hiszen ezt politikailag egyszerűen nem engedhetik meg maguknak. Akármin átvergődnek, bármit megtesznek majd, amit csak tudnak. Még Bush is – akárcsak korábban Reagan -, minden szabadpiaci ideológiája dacára extrém méretű keynesiánus költségvetési hiányra támaszkodott. Az ideológiájuk egy dolog, hogy mit csinálnak, az egy másik, hiszen olyan politikai helyzeteknek kell megfe­lelniük, amelyeket egyszerűen nem engedhetnek túlzottan elmérgesedni. A pénzügyi aspektusok hasonlíthatnak az 1930-as években tapasztal­takhoz, ám ma nagyobb a nyomás a politikai hatalmakon, és jobban oda is figyelnek arra, hogy ezek a folyamatok ne gyakorolhassanak akkora hatást az úgynevezett reálgazdaságra, mint az 1930-as években. Nem azt mondom tehát, hogy a Nagy Válság kevésbé releváns, de nem vagyok meggyőződve róla, hogy a közeljövőben megismétlődhet. A vi­lággazdaság ma gyökeresen más helyzetben van. Az 1930-as években még igen szegmentált volt, és ez is lehetett az összeomlás egyik okozója. Ma sokkal integráltabb.

A kapitalizmus válságelméletéhez c. írásában ön egy mély strukturális konfliktust határoz meg a kapitalizmuson belül, és ennek értelmében megkülönbözteti azokat a válságokat, amelyeket a túl magas kizsákmá­nyolási ráta okoz, aminek következtében az effektív kereslet elégtelensé­ge értékesítési válságot indukál, illetve azokat, amelyeket a túl alacsony kizsákmányolási ráta okoz azzal, hogy csökkenti a termelőeszközök iránti keresletet. Fenntartja ezt az általános különbségtételt, és amennyiben igen, akkor úgy véli, hogy a mai helyzet hátterében egy értéke­sítési válság húzódik meg, amelyet elrejt a személyes eladósodás és a financializálódás expanziója, amit az elmúlt harminc évben a fizetések megkurtítása okozott?

Igen, úgy gondolom, hogy az elmúlt három évtized során megváltozott a válság természete. Az 1980-as évek elejéig a válság tipikusan a pro­fitráta csökkenésének volt betudható, amit a kapitalisták közötti verseny fokozódása okozott, valamint az, hogy a munkásság sokkal inkább képes volt megvédelmezni saját érdekeit, mint a korábbi válságidőszakokban – ideértve a tizenkilencedik század végét, és az 1930-as éveket is. Ez volt a helyzet az 1970-es évek folyamán. A Reagan és Thatcher-féle mo­netáris ellenforradalom éppen a munkásoknak ezt a képességét akarta aláásni, hogy megvédhessék magukat – persze nem ez volt az egyetlen cél, de egyike volt a fő célkitűzéseknek. Azt hiszem, ön idézi valahol Thatcher egy tanácsadóját, aki azt mondja, hogy.

…ők létrehoztak egy ipari tartalékhadsereget, ami pontosan…

.. .az, amit Marx mondott, hogy tenniük kell! Ez megváltoztatta a válság természetét. Az 1980-as években, az 1990-es években, és most, a 2000-es években valóban egy értékesítési válsággal kell szembesülnünk, annak összes jellemzőjével együtt. A jövedelmek redisztribúciójából azok a csoportok és osztályok profitáltak, amelyek magas likviditással rendelkeztek, és hajlamuk volt a spekulációkra; vagyis a jövedelmek nem áramlottak vissza effektív keresletként a gazdaságba, hanem spekulációkba fektették őket, olyan szappanbuborékokat fújva, amelyek rendszeresen szétpukkadnak. Vagyis, igen, a válság megváltozott. A tőkék közötti fokozódó verseny által generált profitráta-csökkenés válsága olyan túltermelési válságba fordult át, amit – a kapitalista fej­lődés tendenciáinak megfelelően – az effektív kereslet rendszerszintű gyengítése okoz.

Az amerikai Nemzeti Hírszerzési Tanács [National Intelligence Council] egy friss jelentése azt vetíti előre, hogy 2025-re meg fog szűnni az USA globális dominanciája, amely egy fragmentáltabb, multipoláris, és potenciálisan konfliktusokban gazda­gabb világ felemelkedésének adja majd át a helyét. Úgy gondolja, hogy világrendszerként a kapitalizmus létfeltétele egy hegemonikus hatalom megléte? Ennek a hiánya egyenlő a képlékeny, rendszerszintű káosszal -vajon valóban lehetetlen, hogy hatalmi egyensúly alakuljon ki a nagyjából hasonló erejű fontosabb államok között?

Nem mondanám, hogy ez lehetetlen. Sok múlik azon, hogy az éppen aktuális hegemón hatalom képes-e az alkalmazkodásra. Az elmúlt hat-hét évben eluralkodó káosz annak köszönhető, ahogyan a Bush-kormányzat reagált 2001. szeptember 11-re, ami sok szempontból egyfajta nagyha­talmi öngyilkosságnak tekinthető. Azért fontos, hogy miként reagál, mit tesz a hanyatló hatalom, mert megvan a lehetősége arra, hogy káoszt gerjesszen. Az egész „új amerikai évszázad-project" a hanyatlás elutasí­tásáról szólt. Ez kész katasztrófa. Ott volt az iraki katonai fiaskó, és ahhoz kötődve az amerikai pozíciók szűkülése a világgazdaságban, amelynek során az Egyesült Államok hitelezőből a világtörténelem legnagyobb hitelfelvevő országává vált. Vereségként Irak még durvább, mint Vietnam volt, hiszen Indokínában régi hagyományai voltak a gerilla-hadviselésnek; a vietnamiaknak egy olyan nagyléptékű vezetőjük volt, mint Ho Si Minh; és korábban már legyőzték a franciákat is. Az amerikaiak tragédiája Irak­ban az volt, hogy még a számukra legkedvezőbb erőviszonyok mellett is alig-alig tudták megnyerni a háborút, és most azon igyekeznek, hogy valahogyan, legalább a látszatot megtartva kikeveredjenek az egészből. Az amerikaiak nem voltak hajlandóak alkalmazkodni, és ez egyrészt felgyorsította hanyatlásukat, másrészt pedig rengeteg szenvedést és zűr­zavart okoztak. Irak egy katasztrófa. Sokkal több embert kényszerítettek lakóhelyük elhagyására, mint a darfúri konfliktusban.

Nem világos, hogy Obama mit akar tenni. Ha úgy képzeli, hogy visszájára fordíthatja a hanyatlást, akkor igen kellemetlen meglepetések fogják érni. Mindössze annyit tehet, hogy intelligensen kezeli ezt a ha­nyatlást – más szavakkal fel kell adnia a „Nem alkalmazkodunk! Még egy évszázadot akarunk!" politikáját, és de facto menedzselni a hanyatlást, olyan politikákat kitalálva, amelyek alkalmazkodnak a hatalmi viszonyok megváltozásához. Nem tudom, ezt fogja-e tenni, mivel meglehetősen bizonytalannak látom. Vajon azért ilyen, mert a politikában bizonyos dol­gokat nem lehet nyíltan kimondani, vagy tényleg nem tudja, mit is kellene csinálnia, vagy egyszerűen csak ilyen bizonytalan figura – fogalmam sincs. Ám az, hogy Bush helyét Obama vette át, lehetővé teszi, hogy az Egyesült Államok hanyatlását alkalmazkodó, nem katasztrofális módon menedzseljék. Bush éppen ellenkező hatást ért el: az amerikai haderők hitele még inkább megingott, az ország pénzügyi helyzete még tragiku­sabb lett. Szóval most Obamára szerintem az a feladat vár, hogy intel­ligensen menedzselje a hanyatlást. Ennyit tehet. De az az ötlete, hogy kiterjessze az afganisztáni intervenciót, finoman szólva is aggasztó.

Az évek során, bár ön mindig a marxi tőkefelhalmozás koncepcióját tekintette munkája alapjának, soha nem tétovázott számos fontos kritikát is megfogalmazni Marxszal szemben – hogy alábecsülte az államok közötti hatalmi vetélkedés fontosságát; hogy nem fordított figyelmet a térbeliségre; hogy a munkásosztályról szóló meghatározásai ellentmon­dásokat hordoznak. Már hosszú ideje hatással van önre Adam Smith is, aki legutóbbi könyvének – Adam Smith Pekingben [Adam Smith in Beijing] – főszereplője lett. Vele kapcsolatban is vannak hasonló fenntartásai?

Adam Smith-szel szemben azok a fenntartásaim, amik Marxnak is voltak vele kapcsolatban. Marx sokat átvett Smith-től – a profitráta csök­kenésének tendenciája a kapitalista verseny következtében példának okáért Smith gondolata. A tőke a politikai gazdaságtan kritikája: Marx azért kritizálta Smith-t, hogy nem törődött vele, mi folyik a termelés rejtett bugyraiban – a kapitalisták közötti verseny csökkenti ugyan a profitrátát, ám ezt a kapitalisták ellensúlyozni tudják azzal, hogy a saját javukra billentik a köztük és a munkásosztály közötti hatalmi egyensúlyt. Ebből a szempontból Marx Adam Smith politikai gazdaságtanával szembeni kritikája egy döntő fontosságú dologra mutatott rá. Mindazonáltal meg kell néznünk a történelmi bizonyítékokat is, hiszen Marx egy elméleti konstrukciót alkotott meg, olyan feltevésekkel, amelyek adott helyeken vagy időszakokban nem feltétlenül felelnek meg a történelmi realitások­nak. Egy elméleti konstrukcióból nem következtethetünk ki empirikus realitásokat. Marxnak Smith-ről írott kritikája csak a történelmi esemé­nyek fényében bírálható el; ez éppen úgy áll Smith-re, mint Marxra és mindenki másra.

Marx A tőkében, különösen annak első kötetében arra a következte­tésre jutott, hogy Smith szabadpiaci rendszere az osztályegyen­lőtlenségek növekedéséhez vezet. Milyen mértékben fokozza a kínai osztályegyenlőtlenségek még további növekedésének veszélyét az, hogy Peking egy Smith-féle rendszer bevezetése mellett döntött?

Jómagam az Adam Smith Pekingben Smith-ről szóló elméleti fejezeté­ben amellett érvelek, munkásságában nyoma sincs a neoliberális kré­dónak megfelelő önigazgató piacoknak. A láthatatlan kéz az állam keze, amely minimális bürokratikus beavatkozással, decentralizáltan kell, hogy irányítson. Fontos, hogy Smith-nél az állam a munkások, és nem a tőke érdekében avatkozik be. Meglehetősen egyértelműen szögezi le, hogy nem a munkások közti verseny fokozását tartja kívánatosnak a fizetések leszorítása érdekében, hanem a kapitalisták közti versenyt támogatja, amely a profitot a kockázatért cserébe még éppen elfogadható, minimális értékre korlátozza. A mai koncepciók a talpáról a feje tetejére állították Smith-t. Ám az egyáltalán nem világos, hogy Kína ma merre tart. Az 1990-es években, Csiang Cö-min idején egyértelműen azon igyekeztek, hogy a munkásokat a tőke és a profit érdekében versenyre kényszerít­sék; ez nem kérdéses. Ma ez a visszájára fordult, mint arról már szó esett. Nem csupán a forradalom és a maoista korszak hagyományaira alapoznak, hanem a kései császárkor, a tizennyolcadik században és a tizenkilencedik század elején uralkodó Csing-dinasztia államának jóléti aspektusaira is. Nem vennék mérget semmiféle adott kimenetelre Kína esetében, de meglehetősen nyitottan kell hozzáállnunk a kérdéshez, hogy láthassuk, merre is mennek a dolgok.

Az Adam Smith Pekingben megírásakor ön Sugihara Kaoru munkájára is támaszkodott, aki megkülönbözteti az „iparkodó forradalmat", amely a kora újkori Kelet-Ázsiában a munkaintenzitás növelésén és a mezőgaz­daságon, a természet megművelésén alapult, és az „ipari forradalmat", amelynek alapja a gépesítés és a természeti erőforrások kiuzsorázásán alapult, és egyben reményét fejezi ki, hogy a jövőben e kettő konvergen­ciája válik lehetségessé az emberiség számára. Hogyan ítéli meg e két aspektus egyensúlyát a mai Kelet-Ázsiában?

Igen ingatagnak. Én nem vagyok annyira optimista, mint Sugihara, és nem hiszem, hogy az „iparkodó forradalom" Kelet-Ázsiai tradíciói annyira erős állásokkal rendelkeznének, miszerint fontos szerepet játszhatna bármiféle kialakuló hibrid formában, arról nem is beszélve, hogy ismét dominánssá válhasson. Ezek a koncepciók sokkal inkább arra alkalma­sak, hogy segítségükkel megfigyelhessük az eseményeket, mintsem hogy rámondjuk, Kelet-Ázsia mondjuk errefelé tart, az Egyesült Államok meg amarra. Azt kell látnunk, hogy ténylegesen mit tesznek. Vannak arra utaló bizonyítékok, hogy a kínai hatóságok éppúgy aggódnak a környezet, mint a társadalmi nyugtalanság miatt – és azután egész egyszerűen ostobaságokat csinálnak. Lehetséges, hogy van valamiféle terv a háttérben, de én nem úgy látom, mintha olyan nagyon tisztában lennének a gépkocsi-civilizációk okozta környezeti katasztrófával. Ebből a szempontból utánozni az Egyesült Államokat már Európa esetében is őrültségnek bizonyult – és még inkább az Kína számára. És én mindig azt bizonygattam a kínaiaknak, hogy az 1990-es és a 2000-es évek­ben rossz városba látogattak: ha azt akarják látni, hogy miként lehet jómódúnak lenni ökológiai pusztítás nélkül, akkor Amszterdamba kell utazniuk, és nem Los Angelesbe. Amszterdamban mindeni biciklivel jár; éjszakára kerékpárok ezreit parkolják le a vasútállomások mellett, mert az emberek vonattal érkeznek, reggel biciklire kapnak, majd éjszakára ismét ott hagyják. Ezzel szemben Kínában (mikor az 1970-es években ott jártam, egyáltalán nem voltak gépkocsik, csak néhány autóbusz a kerékpárok tengerében) mára ott tartanak, hogy a biciklisták egyre inkább kiszorulnak a közlekedésből. Ebből a szempontból a kép igen vegyes, meglehetősen aggasztó és ellentmondásos. A modernizáció ideológiája másutt már igencsak megkopott, ám Kínában igencsak naiv formában mindmáig tovább él.

Ugyanakkor az Adam Smith Pekingben azt látszik sugallni, hogy nekünk, a Nyugaton is valamiféle „iparkodó forradalom" félére van szükségünk – vagyis ez nem egy specifikusan kínai kategória, hanem valóban sokkal tágabb kontextusba is kerülhet?

Igen. Ám Sugihara alapvetése szerint az ipari forradalom tipikus fejlődési útja, vagyis a munkaerő kiváltása gépesítéssel és energiával, nem csupán – mint azt tudjuk – ökológiai korlátokba ütközik, hanem gazdaságiakba is. Valójában a marxisták hajlamosak megfeledkezni róla, hogy Marx elmélete a tőke egyre növekvő szerves összetételéről, amely a profitráta csökkenését vonja magával, jelentős mértékben azon alapul, hogy a gépesítés és az energiafelhasználás fokozódása kiélezi a versenyt a kapitalisták között, így az ökológiai rombolás mellett még a profit is csökken. Sugihara arra a következetésre jut, hogy az irányítás és a munka elkülönülése, az irányítás növekvő dominanciája a munka felett, és az, hogy a munka elveszíti jártasságait – ideértve az önirányí­tás képességét is -, vagyis mindaz a folyamat, ami az ipari forradalmat jellemzi, behatárolt lehetőségekkel rendelkezik. Az „iparkodó forradalom" mozgósítja a háztartások erőforrásait, ami fejleszti, vagy legalábbis meg­őrzi az irányításban való jártasságot, gyakorlatot a munkások köreiben. Végső soron ezek az önigazgató képességek fontosabbá válnak, mint azok az előnyök, amelyek a koncepció és a végrehajtás elválasztásából erednek, ami az ipari forradalomra jellemző. Úgy gondolom, Sugiharának van némi igaza, és mindez igen fontos a mai kínai előretörés megér­téséhez. Ezek a proletarizálódás szigorú korlátai között is megőrzött önigazgatási képességek azt eredményezték, hogy Kínában a munka megszervezésében jobban lehet támaszkodni a munkásság önigazgatási tapasztalataira, mint bárhol másutt a világon. Valószínűleg ez az egyik fő oka annak, hogy Kína ilyen jó versenyképességgel rendelkezik az új körülmények között.

Ami vissza is visz minket a Gramsci Csoporthoz, a munkafolyamat és az autonómia kérdéséhez.

Igen is meg nem is. Az autonómiának két különböző formája van. Amiről most beszélünk, az az irányítás, az igazgatás autonómiája, míg a másik esetben a harc autonómiájáról volt szó, amelyet a munkások a tőke ellen folytatnak. Ott az autonómia gondolata az volt: miként tudjuk úgy megfogalmazni programunkat, hogy egyesítsük a munkásokat a tőke ellen folytatott harcukban, ahelyett, hogy megosztjuk a munkásságot, és lehetőséget adunk a tőkének, hogy a munkahelyeken újra megerősítse fennhatóságát a munkások fölött. A mai helyzet nem egyértelmű. Sokan úgy tekintik a kínaiak jártasságát az önigazgatásban, mint a munkások tő­kés alávetésének egy módját – más szóval, a tőke spórolhat az igazgatás költségein. Az embernek különféle kontextusokba kell helyeznie ezeket az önigazgatási képességeket – hol, mikor, milyen céllal használják fel őket? Nem egyszerű dolog így vagy úgy meghatározni őket.

Az 1991-ben írott Világméretű jövedelemegyenlőtlenségek című írását azzal a konklúzi­óval fejezi be, hogy a Szovjetunió szétesését követően, a Dél korlátozott erőforrásaiért vívott küzdelmek elmélyülése és kiterjedése miatt – az iraki-iráni háborút és az öbölháborút emblematikusnak vehetjük – a Nyu­gat arra kényszerül, hogy e problémák féken tartására egy világméretű kormányzat embrionális formáit hozza létre: a G-7-tel, mint a globális burzsoázia végrehajtó bizottságával, a Valutaalappal és a Világbankkal, mint pénzügyminisztériummal, a Biztonsági Tanáccsal, mint védelmi minisztériummal. Ezeket a struktúrákat – jósolta ön akkor – tizenöt éven belül nem konzervatív erők fogják igazgatni. Az Adam Smith Pekingben lapjain inkább már egy olyan világpiaci társadalmat vázol fel egy lehet­séges reményteli jövőként, amelyben többé egyetlen hatalom sem lesz képes hegemón szerepre jutni. Mi e két elképzelés között, illetve az ön ezekkel kapcsolatos koncepciói között a kapcsolat?

Először is, én valójában nem mondtam azt, hogy a világkormány struk­túrái a Délen belüli konfliktusok miatt formálódtak ki. A legtöbb ezek közül Bretton Woods-i szervezet volt, amelyeket az Egyesült Államok azért hozott létre a második világháborút követően a kormányzás eszközei­ként, hogy elkerülhetőek legyenek a globális gazdasági környezetben az önszabályozó piacokra leselkedő csapdák. Szóval végső soron a világ­méretű kormányzatnak ezek az embrionális struktúrái már a háború utáni korszak kezdete óta megvoltak. Az 1980-as években megnőtt a nyugta­lanság és mindinkább megrendült a stabilitás, aminek a Dél konfliktusai is részesei voltak, és ezért kezdték ezek a szervezetek a korábbitól eltérő módon menedzselni a világgazdaságot. Hogy átvehetik-e az irányításukat nem konzervatív erők? Én mindig is ambivalensen viszonyultam ezekhez a szervezetekhez, hiszen sok szempontból az Észak és a Dél államinak hatalmi egyensúlyát fejezik ki – az Északon belül, Észak és Dél között, és így tovább. Semmi elvi akadálya nem volt annak, hogy ezek a szer­vezetek végül valóban úgy dolgozzanak, olyan módon irányítsák a világ­gazdaságot, hogy a bevételek elosztása világszerte egyenlőbb legyen. Ám a valóságban ennek pontosan az ellenkezője történt. Az 1980-as évek folyamán a Valutaalap és a Világbank a neoliberális ellenforradalom eszközei lettek, és így éppen egy egyenlőtlenebb jövedelemelosztást se­gítettek elő. De még így is, amint azt már mondtam, ami végül történt az nem elsődlegesen az Észak és Dél közötti elosztás egyenlőtlenségének növekedése, hanem a nagy kettészakadás magán a Délen belül, ahol Kelet-Ázsiának nagyon jól megy a szekere, Afrika déli részének nagyon rosszul, a többi régió pedig ott van valahol e kettő között.

Hogy mindez miként kapcsolódik ahhoz a világpiaci társadalom-kon­cepcióhoz, amit az Adam Smith Pekingben megvitattam? Az ma már világos, hogy egy világállamot, még embrionális, konföderációs jellegűt is, különösképpen nehéz lenne összehozni. Ez a lehetőség nemigen szerepel komolyan a közeljövő forgatókönyveiben. Létre fog jönni egy világpiaci társadalom abban az értelemben, hogy az egyes országok a piaci mechanizmusokon keresztül fognak egymással kapcsolatba kerülni, amelyek azonban egyáltalán nem önszabályozóak, hanem szabályozot­tak lesznek. Ez igaz volt az Egyesült Államok által kialakított rendszerre is, amelyet igen erőteljesen szabályozott a munkaerő mobilitását korláto­zó vámok, kvóták és akadályok eltörlésének kérdése, amelyről állandóan folyt az alkudozás a különféle országok – leginkább az Egyesült Államok és Európa, majd az előbbiek és más országok – között. Ma az a kérdés, hogy milyen szabályozó mechanizmusok bevezetésével lehetne meg­akadályozni a piac 1930-as évekre emlékeztető összeomlását. Vagyis a két koncepció között az a kapcsolat, hogy a világgazdaság leginkább piaci alapokon fog szerveződni, ám az államoknak fontos szerep fog jutni a szabályozásában.

A hosszú huszadik században ön három lehetséges kiutat vázolt fel abból a rendszerszintű káoszból, amelybe az 1970-es évek elején kezdődő hosszú financializálódási hullám vezetett: egy világbirodalom az Egyesült Államok ellenőrzése alatt, egy világpiaci társadalom, ahol egyetlen állam sem játszik domináns szerepet mások fölött, vagy egy új világháború, amely elpusztítja az emberiséget. A kapitalizmus abban a formájában, ahogy történetileg kifejlődött, mindhárom esetben eltűnik. Az Adam Smith Pekingben arra a következtetésre jutott, hogy az első lehetőséggel a Bush-kormányzat fiaskói miatt immár nem lehet számol­ni, és csak a két további jöhet számításba. Ám nincs arra utalás még logikai szinten sem az ön gondolatmenetén belül, hogy Kína emelkedik fel az Egyesült Államok helyett új hegemónként, és nem változtatja meg a kapitalizmus és a territorializmus ön által leírt formáit? Kizárná ezt a lehetőséget?

Nem zárnám ki ezt a lehetőséget, de kezdjük megint azzal, hogy meg­nézzük, mit is mondtam valójában. A hosszú huszadik században felvázolt lehetséges forgatókönyvek közül az elsőben nem azt mondtam, hogy a létrejövő világbirodalmat csak az Egyesült Államok fogja ellen­őrizni, hanem az Egyesült Államok és európai szövetségesei. Soha nem gondoltam volna, hogy az Egyesült Államok annyira vakmerő lesz, hogy egyedül szálljon ringbe egy Új Amerikai Évszázadért – ez egyszerűen túl nagy ostobaságnak tűnt ahhoz, hogy az ember egyáltalán elgondol­kodjon rajta; és természetesen azonnal vissza is ütött. Valójában van egy komoly irányzat az amerikai külpolitika intézményrendszerében, amelyik arra törekszik, hogy összefoltozza az európai kapcsolatok terén azt, amit a Bush-kormányzat unilateralizmusa szétszaggatott. Ez még mindig egy lehetőség, habár már korántsem akkora a valószínűsége, mint annak előtte. A második pont az, hogy a világpiaci társadalom és Kína növekvő súlya a globális gazdaságban nem zárják ki kölcsönösen egymást. Ha vetünk egy pillantást arra, hogy Kína miként viszonyult a szomszédjaihoz történelme folyamán, akkor mindig inkább kereske­delemre és gazdasági cserékre alapozott kapcsolatokat látunk, mint a katonai erő felhasználását; és mindmáig ez a helyzet. Az emberek ezt gyakran félreértik: azt hiszik, hogy én valamiképpen finomabbnak vagy jobbnak festem meg a kínaiakat, mint a Nyugatot; ám erről szó sincsen. Ez azokból a problémákból jön, amelyek egy olyan ország kormányzá­sával járnak, mint Kína, ahogy erről már beszéltünk is. Kínában olyan hagyományai vannak a lázadásoknak, amilyenekkel semmilyen hasonló méretű vagy népsűrűségű ország nem rendelkezik. Irányítói pedig igen­csak tisztában vannak azzal a veszéllyel, hogy a tenger felől új hódítók ronthatnak országukra – ezúttal az Egyesült Államok képében. Mint azt leírtam az Adam Smith Pekingben tizedik fejezetében, számos amerikai elképzelés létezik arra, hogyan is kellene bánni Kínával, és Pekingben igazából egyiket sem találják különösebben megnyugtatónak. A Kissinger-tervtől eltekintve, amely egyfajta kooptálásról szól, a többi vagy egy új hidegháborút gondol gerjeszteni Kínával szemben, vagy háborús konfliktusokba kergetné szomszédjaival, miközben az Egyesült Államok játszhatná a „nevető harmadik" szerepét. Amennyiben Kína, ahogy én gondolom, valóban a globális gazdaság új központjává emelkedik, sze­repe gyökeresen különbözni fog a korábbi hegemónokétól. Nem csupán a történelmi és földrajzi különbségekben gyökerező kulturális kontrasztok miatt; ám pontosan a történelmi és a földrajzi adottságok következtében lesz hatással a kelet-ázsiai régió a globális gazdaság új struktúráira. Ha Kína hegemónná lesz, akkor teljesen másképpen lesz hegemón, mint a többiek. Hogy csak egy különbséget említsek, a katonai erőnek sokkal kisebb szerepe lesz, mint a kulturális és gazdasági erőnek – különösen ez utóbbinak. Sokkal inkább a gazdasági kártyára kell játszaniuk, mint azt akár az amerikaiak, akár a britek, akár a hollandok valaha is tették.

Arra számít, hogy az egység erősödni fog Kelet-Ázsiában? Sok szó esik például egyfajta ázsiai Valutaalap lehetőségéről, egy egységes valutáról. Ön inkább a kelet-ázsiai hegemónia centrumának látja Kínát, mint szólistának? És ha ez így van, akkor miként tud zöldágra vergődni egymással az erősödő dél-koreai, japán és kínai nacionalizmus?

Ami különösen érdekes Kelet-Ázsiában, hogy mindenféle nacionaliz­mus dacára végső soron a gazdaság határozza meg az államok egymás iránti hajlandóságát, az egymással szemben követett politikákat. Igen jól beágyazódott nacionalizmusok vannak ott, ám mind egy olyan történeti vonásból erednek, amelyről a Nyugaton sokszor hajlamosak vagyunk megfeledkezni: nevezetesen hogy Korea, Kína, Japán, Thaiföld, Kambo­dzsa már mind nemzetállamként létezett hosszú-hosszú idővel azelőtt, hogy Európában még akár egyetlen nemzetállam is létrejött volna. Mind­egyiknek komoly történelme van az egymással szembeni nacionalizmusok terén is, ám ezek alapvetően a gazdaság által meghatározott környe­zetben léteztek. Időnként sor került háborúkra, és a vietnamiak Kínával szembeni érzelmeit, vagy a koreaiaknak a japánokhoz fűződő viszonyát nem kis részben ezeknek a háborúknak az emléke alakítja. Mégis úgy tűnik, hogy a gazdaság irányítja a dolgokat. Megdöbbentő volt, hogy a japán nacionalizmus fellendülése a Koizumi-kormány alatt hirtelen meg­torpant, amikor kiderült, hogy a japán gazdaságnak komoly érdeke fűződik a Kínával való üzleti kapcsolatokhoz. Kínában is rengeteg japánellenes demonstrációra került sor, de azután ezek abbamaradtak. A Kelet-Ázsiára jellemző általános kép az, hogy a kétségtelenül meglévő mély nacionalista érzéseket a gazdasági érdekek rendszeresen képesek felülírni.

A világ pénzügyi rendszerének jelenlegi válsága úgy tűnik, hogy a lehe­tő leglátványosabban igazolta az ön hosszú távú elméleti előrejelzéseit. Van-e olyan aspektusa ennek a válságnak, ami meglepte önt?

Az én jóslatom nagyon egyszerű volt. A financializálódás rendszeres megjelenése, amint arra Braudel rámutatott, mindig egy adott materiális expanzió alkonyát jelzi, amely egy adott államban centralizálódik. A hosszú huszadik században a financializálódás nekilendülését egy fel­halmozási korszak végének jeleként értelmeztem, és azt állítottam, hogy idővel – ez általában körülbelül fél évszázadot jelent – sor fog kerülni ennek a korszaknak a végső, lezáró válságára. A korábbi hegemónok esetében lehetőségem nyílott meghatározni mind a kezdő, a hanyatlást jelző válságot, mind pedig a végső, lezáró válságot. Az Egyesült Államok esetében megkockáztattam azt a hipotézist, hogy az 1970-es évek voltak a kezdő válság időszaka; a végső válság még nem köszöntött be – de erre bármikor sor kerülhet. Hogy miként fog beköszönteni? Az alaphipo­tézis szerint az összes financiális expanzió lényegében fenntarthatatlan volt, mert jóval több tőkét vontak be a spekulációkba, mint amennyit tény­legesen menedzselni tudtak – más szavakkal, volt egy olyan tendencia ezekben a financiális expanziókban, hogy különféle buborékokat fújja­nak. Azt jósoltam, hogy mindez végül egy, az expanziót lezáró válságba torkollik, hiszen ezek a buborékok ma éppen annyira fenntarthatatlanok, mint korábban voltak. Ám nem láttam előre ezeknek a buborékoknak a milyenségét: a dot.com-boomot, vagy az ingatlan-buborékot.

Abban is bizonytalan voltam az 1990-es évek elején, a The Long Twentieth Century megírásakor, hogy hol is tartottunk éppen. Úgy gon­doltam, hogy a belle époque az Egyesült Államok számára számos tekintetben már véget ért, pedig valójában éppen csak elkezdődött. Reagan készítette elő, aki jelentős recessziót gerjesztett, amely azután megteremtette a rá következő pénzügyi expanzió feltételeit. A belle époque azután valójában Clinton időszakára esett, majd a 2000-es évek pénzügyi összeomlásával, különösen pedig a NASDAQ mélyrepülésével ért véget. Az ingatlanbuborék kipukkadásával ma meglehetősen világos, hogy az Egyesült Államok központi pénzügyi szerepének és hegemóni­ájának végső válságát láthatjuk.

Ami megkülönbözteti az ön munkásságát szinte mindenkiétől, aki hasonló területet kutat, az a kapitalista fejlődés rugalmasságának, adap­tációs képességének és képlékenységének az elismerése az államok közötti kapcsolatok kontextusában. Mégis, a hosszú hullámokban, ami­kor 500, 150 vagy 50 éves etapokban tekintette át Kelet-Ázsia pozícióit az államok közti rendszerben, olyan mintákat határozott meg, amelyek meghökkentően egyértelműek, szinte már mereven meghatározottnak és egyszerűsítettnek tűnnek⁹ . Hogyan jellemezné az esetlegesség és a szükségszerűség viszonyát gondolkodásában?

Itt két különböző kérdésről van szó: az egyik a kapitalista fejlődés rugalmasságának felismerése, a másik pedig a minták ismétlődése, és hogy milyen mértékben határozza meg ezeket az esetlegesség, illetve a szükségszerűség. Először, a kapitalizmus alkalmazkodó képességéhez: ez a nézetem részben azokra a tapasztalatokra is támaszkodik, ame­lyeket még fiatalon, az üzleti életben szereztem. Először apám üzletét próbáltam továbbvinni, ami meglehetősen kicsi volt; majd nagyapám üzletében szereztem további tapasztalatokat, ami már nagyobb volt, afféle középvállalkozás. Azután összekülönböztem nagyapámmal, és az Unileverhez mentem dolgozni, amely az alkalmazottainak számát tekintve akkoriban a világ második legnagyobb multinacionális cégóriása volt. Vagyis abban a szerencsés helyzetben voltam – a kapitalista üzleti gyakorlat elemzésének szempontjából -, hogy egyre nagyobb cégekhez kerültem, ami segített megérteni, hogy nemigen lehet általában véve kapitalista vállalkozásokról beszélni, hiszen az apám üzlete, a nagyapám üzeme és az Unilever között elképesztő méretű különbségek voltak. Apám például minden idejét azzal töltötte, hogy végiglátogatta vásárlóit a textiltermelő kerületekben, és felmérte, hogy milyen technikai jellegű problémáik adódnak a gépekkel. Ezután visszament az üzembe, ahol megvitatta ezeket a problémákat a mérnökével. A gépek felszerelését vásárlóik személyes igényeihez igazították. Amikor megpróbáltam átvenni az üzlet vezetését, teljesen eltévedtem; az egész dolog olyan képességekre és ismeretekre alapozódott, amelyek apám gyakorlatá­nak és tapasztalatainak részei voltak. Én is végiglátogathattam ugyan a vásárlókat, de képtelen voltam megoldani a problémáikat – valójában még csak meg sem értettem őket. Reménytelen ügy volt. Mikor fiatal koromban azt mondogattam apámnak, hogy „ha jönnek a kommunisták, akkor gondban leszel", ő mindig így válaszolt: „Nem, nem leszek gond­ban. Csinálom majd tovább, amit eddig is csináltam. Nekik is szükségük lesz olyan emberekre, akik ezt csinálják."

Mikor apám üzletét felszámoltam, és a nagyapámhoz mentem dolgozni, az ő üzeme már sokkal inkább fordista alapokon volt megszervezve. Szó sem volt a vásárlók egyedi problémáinak a felméréséről, az üzem egysé­gesített gépeket gyártott; a vásárlóknak pedig vagy megfeleltek ezek a gé­pek, vagy nem. Nagyapám üzemének mérnökei úgy tervezték a gépeket, hogy azok megfeleljenek az általuk feltételezett piaci igényeknek, és azt mondták a vásárlóknak: ez az, amit kínálni tudunk. Embrionális tömegter­melés volt ez, embrionális futószalagokkal. Mikor azután az Unileverhez kerültem, szinte nem is láttam a termelést magát. Rengeteg különféle üzem volt – az egyik margarint gyártott, a másik szappant, a harmadik pedig parfümöket. Különféle termékek tucatjait, de a tevékenység leg­hangsúlyosabb része nem a piaci értékesítés vagy a termelés területére esett, hanem a finanszírozás és a reklámozás területére. Szóval rájöttem, hogy meglehetősen nehéz lenne bármely specifikus formáról kijelenteni, hogy az a „tipikus" kapitalista modell. Később, Braudelt olvasva azt is fel­ismertem, hogy a kapitalizmus nagymértékű alkalmazkodóképességének elmélete olyan dolog, ami történetiségében is tanulmányozható.

A baloldali és szintúgy a jobboldali nézetek egyik nagy tévedése, hogy csupán egyetlen fajta kapitalizmus létezik, ami történetileg reprodukálja magát; ám a kapitalizmus képes volt lényegileg megváltoztatni magát – különösen globális léptékben -, és ezt előre nem látható módokon tette. A kapitalizmus évszázadokon keresztül a rabszolgaságra alapozódott, és minden szempontból annyira összefonódott vele, hogy úgy tűnt, nem is létezhet nélküle. Ám amikor a rabszolgaságot eltörölték, a kapitalizmus nem csupán túlélte ezt, hanem a kolonializmus és az imperializmus bázisán jobban prosperált, mint előtte bármikor. Ekkor úgy látszott, hogy a kolonializmus és az imperializmus az előfeltételei a kapitalizmus működésének – ám a második világháború után a kapitalizmus ezeken is túl tudott lépni, és tovább prosperált. Világtörténeti aspektusból nézve a kapitalizmus folyamatosan átalakítja magát, és éppen ez az egyik legfontosabb jellemvonása. Szűklátókörűségre vallana leszögezni, hogy mi is a kapitalizmus, ha nem vesszük figyelembe ezeket a döntő fontos­ságú átalakulásokat. Ami viszont állandó marad mindezen alkalmazko­dási folyamatban, és ezért a kapitalizmus esszenciájának tekinthető, az a folyamat, amit Marx a P-Á-P+m formulával írt le, amire magam is ismételten hivatkozom, amikor a materiális és financiális expanziók váltakozásáról beszélek.

A mai Kínát tekintve azt mondhatjuk, lehet hogy kapitalizmus, de az is lehet, hogy nem – úgy gondolom, hogy ez még nyitott kérdés. De ha feltesszük, hogy kapitalizmus, akkor egyértelműen nem olyan, mint a korábbi kapitalizmusok voltak; minden ízében megváltozott. A fő szem­pont az, hogy meghatározzuk specifikumait, hogy miben különbözik a korábbi kapitalizmusoktól, hogy kapitalizmusnak nevezzük-e egyáltalán, vagy valami másnak?

És a kérdésem második része? A sajátos, hosszú távú jellemzők és a lépték megváltozása?

A materiális és financiális expanziók ciklikus ismétlődésének egyfelől van egy nagyon is egyértelmű földrajzi dimenziója, ám ez csak akkor lát­ható, ha az ember nem csupán egyetlen országra összpontosítja a figyel­mét – mert ebben az esetben teljesen eltérő folyamatokat fog tapasztalni. A legtöbb történész éppen ezt csinálja: egyetlen országra fókuszál, és ott határozza meg a fejlődés irányát. Ugyanakkor Braudel elméletének alapja, hogy a tőkefelhalmozás központjai a térben elmozdulnak; és ha az ember nem mozdul velük együtt, ha nem követi helyről-helyre, akkor nem is láthatja őket. Ha leragadunk Angliánál vagy Franciaországnál, akkor a túlnyomó részét elmulasztjuk annak, hogy mi jellemzi világtörténelmi szempontból a kapitalizmus fejlődését. Együtt kell mozdulnunk ezekkel a változásokkal, hogy megérthessük: a kapitalista fejlődés alapjában véve maga ez a folyamat, amikor a tőke az egyik feltételrendszerből, ahol az, amit ön „térbeli rögzültségnek" nevez, túlzottan korlátozóvá válik, és a verseny fokozódik, egy másik területre mozdul el, ahol egy új, nagyobb léptékű és területű rögzültség lehetővé teszi a rendszer számára a ma­teriális expanzió újabb periódusát. És azután természetesen egy ponton az egész ciklus újrakezdődik.

Mikor ezt a tézist első ízben megfogalmaztam, egybevetve Braudel és Marx sémáit, még nem fogadtam el teljesen az ön koncepcióját a térbeli rögzültségről, annak kettős értelmében – a beinvesztált tőke rögzültségéről, és arról, ahogyan a tőke bebiztosítja, fixálja magát a kapitalista felhalmozás korábbi ellentmondásaitól. Van egy belső szük­ségszerűség ezekben a mintákban, amely a felhalmozás folyamatából származik, amely egyre növekvő léptékben mobilizálja a pénzt és az egyéb erőforrásokat, és amely azután problémákba ütközik az egyre intenzívebb verseny és a különböző dolgok túlzott felhalmozása miatt. A tőke kapitalista felhalmozásának folyamata – szembeállítva a nem kapitalista tőkefelhalmozással – magába foglalja ezt a hólabda-effektust, amely fokozza a verseny intenzitását és csökkenti a profitrátát. Azok, akik a legjobb helyzetbe kerülnek egy új térbeli rögzültség megtalálásához, ezt mindig egy nagyobb „keretben" teszik. A városállamoktól, amelyek szűk keretek között halmoztak fel nagy mennyiségű tőkét, a tizenhetedik századi Hollandián – amely már több volt, mint városállam, de még ke­vesebb, mint nemzetállam – és a tizennyolcadik-tizenkilencedik századi Britannián keresztül jutunk az immár kontinentális léptékű, huszadik századi Egyesült Államokhoz.

Innentől a folyamat már nem folytatódhat az eddigi módon, hiszen nincs olyan új, tágabb keret, amely felválthatná az Egyesült Államokat. Vannak nagy nemzetállamok – vagy inkább civilizációs államok -, mint Kína vagy India, amelyek területi szempontból nem múlják felül az Egyesült Államokat, ám négyszer-ötször annyi lakosuk van. Szóval most átváltunk egy új mintára: ahelyett, hogy az egyik térbeli keretből egy másik, tágabb térbeli keretbe lépnénk át, immár egy kisebb népsűrűségű keretből nagyobb népsűrűségű keretek felé mozdulunk. Sőt, korábban jómódú országokból más jómódú országokba történt az elmozdulás. Most pedig azt látjuk, hogy az irány a kifejezetten gazdag országokból olyan területek felé mutat, amelyek még alapvetően szegénynek számítanak. Kínában az egy főre eső jövedelem még mindig csupán huszadrésze az Egyesült Államokénak. Bizonyos értelemben azt is mondhatnánk, hogy „rendben, ha ez a helyzet, akkor most a hegemónia a gazdagoktól a szegényekhez kerül át". Ám ugyanakkor ezekben az országokban komoly belső különbségek és egyenlőtlenségek vannak. Mindez igen zavaros. Ezek egymásnak ellentmondó tendenciák, és további konceptuális esz­közöket kell kifejlesztenünk a megértésükhöz.

Ön az Adam Smith Pekinbent azzal fejezi be, hogy felvázolja egy olyan világ reményét, ahol a különféle civilizációk egyenlő feltételek kö­zött léteznek, kölcsönösen tiszteletben tartva egymást, valamint a Földet és annak természeti erőforrásait. Használná-e erre az elképzelésre a „szocializmus" szót, vagy úgy gondolja, hogy ez a meghatározás már elavult?

Nos, tulajdonképpen semmi akadálya nem lenne annak, hogy szoci­alizmusnak nevezzük, leszámítva azt, hogy sajnos ezt a szót túlzottan a gazdaság állami ellenőrzésével azonosítják. Én magam soha nem gondoltam, hogy ez jó ötlet lenne. Egy olyan országból érkeztem, ahol az államot nem sokra becsülik, és sok szempontból elveszítette az emberek bizalmát. A szocializmus és az állam azonosítása komoly problémákat okoz. Szóval ha ezt a világrendszert szocializmusnak fogják hívni, akkor ezt a szót újra meg kell határozni az emberek közötti kölcsönös tiszteletnek, illetve a természet iránti kollektív tiszteletnek a jegyében. Ám meglehet, hogy ennek kialakításában állami beavatkozással kell majd szabályozni a piaci cserét, hogy Smith-féle értelemben véve meg­erősíthessük a munkásságot és megkurtítsuk a tőke hatalmát. Inkább erre lesz szükség, mint állami tulajdonra és a termelőeszközök állami ellenőrzésére. A szocializmus fogalmával az a gond, hogy számos tor­zulást szenvedett, és ennek következtében sokat veszített hiteléből is. Ha azt kérdezi, hogy mi lenne a megfelelőbb terminus, hát fogalmam sincs – de úgy gondolom, keresnünk kell egyet. Ön igen tehetséges az új kifejezések megalkotásában, szóval önnek kellene új javaslatokkal előállnia.

Rendben, dolgozni fogok az ügyön.

Igen, szükség lenne egy új terminusra a „szocialista" helyett, amelyet történelmileg nem azonosítanak az állammal, és jobban kifejezi a na­gyobb egyenlőséget és a kölcsönös tiszteletet. Szóval ezt a fejezetet önre hagyom.

(Fordította: Konok Péter)

Eredeti megjelenés: New Left Review 56. sz., 2009. március-április.

 

Jegyzetek

1 Lásd: Arrighi: The Political Economy of Rhodesia. New Left Review, 1. évf. 39. sz., 1966. szeptember-október; Leys: European Politics in Southern Rhode­sia. Oxford, 1959.; Arrighi: Labour Supplies in Historical Perspective: A Study of Proletarianization of the African Peasantry in Rhodesia. In. Arrighi és John Saul (szerk): Essays ont he Political Economy of Africa. New York, 1973.

2 Arrighi: Sviluppo economico e sovrastrutture in Africa. Torino, 1969.

3 Lásd angolul: Arrighi: Towards a Theory of Capitalist Crisis. NLR, I/III, 1978. szeptember-október. A cikkek először 1972-1973 folyamán jelentek meg a Rassegna Communista 2., 3., 4. és 7. számában, Milánóban.

4 Lásd: Arrighi és Fortunata Piselli: Capitalist Development in Hostile Environments: Feuds, Class Struggles and Migrations in a Peripheral Region of Southern Italy. Review (Fenand Braudel Center), X. évf. 4. sz., 1987.

5 Beverly J. Silver: Forces of Labour: Workers' Movements and Globalization Since 1870. Cambridge, 2003.

6 Arrighi és Silver: Chaos and Governance in the Modern World System. Minneapolis, 1999.

7 Arrighi: Marxist Century, American Century: The Making and Remaking of the World Labour Movement. New Left Review I/179. 1990. január-február.

8 Arrighi: World Income Inequalities and the Future of Socialism. New Left Review, I/189., 1991. szeptember-október.

9 Arrighi, Takeshi Hamashita , Mark Selden (szerk.): The Resurgence of East-Asia: 500, 150 and 50 Year Perspectives. London, 2003.

A New Left Review nemrég eltávozott, legendás szerkesztőjének életút-interjúja felmutatja azokat az utakat és lehetőségeket – olykor kényszerpályákat -, megérlelt és véletlenszerű döntéseket, amelyek a XXI. században behatárolják/ megnyitják a baloldali értelmiség számára a cselekvés szellemi és gyakorlati tereit.

Beszélne nekünk fiatalkoráról és iskoláiról?

1946-ban, Glasgowban születtem, majd anyámmal és nővéremmel Belfastba költöztünk, ahol nyolcéves koromig laktunk. (Apánk kanadai skót volt, aki a háború alatt anyánkkal töltötte a kimenőit, ám a háború után hazatért Kanadába feleségéhez és családjához.) Kilencéves korom­ban Angliába mentem előkészítő iskolába, ahonnan a Haileburybe és az Imperial Service College-ba kerültem. Ez a Kelet-Indiai Társaság régi iskolája volt, amelyet az Indiát igazgató gyarmati tisztviselők kiképzésére hoztak egykor létre, és mindent áthatott a benthamizmus. Olyan hagyo­mánnyal rendelkezett, amit talán imperialista munkáspárti tradíciónak nevezetnénk: Attlee is ide járt, akárcsak sok más munkáspárti miniszter. Én az 1950-es években jártam oda, amikor Britannia még birodalomként működött, és továbbra is úgy tekintett magára, mint a világ közepére. Éppen ezért mi sokkal inkább tudatában voltunk annak, hogy mi törté­nik a világban, mint a legtöbb mai diák – és sokkal inkább úgy éreztük, hogy Britannia döntései igenis számítanak. Az iskola a birodalomhoz fűződő szoros kapcsolatokat – a kápolna falait a Khyber-hágónál elesett egykori növendékekre emlékező emléktáblák borították – a szegények iránti szociális érzékenység tradíciójával elegyítette. Úgy gondolok erre, mint egyfajta milnerizmusra (Lord Milnerre utalok), bár ez az étosz en­nél messzebbre nyúlik vissza: arra a vélekedésre, hogy az államot egy kiválasztott elitnek kell vezetnie, kombinálva azzal a meggyőződéssel, hogy a birodalom a globális fejlődés hajtómotorja.

És ön osztotta ezt az általános elképzelést?

Teljes mértékben. Én voltam az iskolaújság szerkesztője, és a vezércik­keim csordultig teltek ezekkel az érzésekkel. Rendíthetetlen támogatója voltam a Munkáspártnak, és erősen támogattam a nacionalizálást. A nő­vérem, akit nagyon csodáltam, egyszerre volt keresztény és szocialista, és én igencsak komolyan vettem az elképzeléseit. Mindezek mellé egy erős érdeklődés járult a Harmadik Világ iránt. Az iskolában igen közelről követhettem a birodalom felbomlását, nem utolsósorban Afrikában. Ám az igazi élmény az iskola és az egyetem közötti egy év során ért. Ke­resztül-kasul stoppoltam Európában és Észak-Afrikában, és a tunéziai-­algériai határon összeismerkedtem egy fiatal svéd sráccal. Együtt utaztuk be Algériát és Marokkót, ahonnan felmentünk Spanyolországba. Dick volt az első kommunista, akivel találkoztam. Csak tizennyolc éves volt, gépészként dolgozott egy göteborgi gyárban, és az Ifjúkommunista Liga tagjaként igen jól képzett volt politikailag. Hatalmas vitáink voltak a kongói brit szerepvállalásról. Én amellett kardoskodtam, hogy a brit politika támogatja az ENSZ törekvését a belgák által támogatott katangai szeparatizmus megfékezésére. Dick felvilágosított róla, hogy ostobasá­gokat beszélek: a britek azon igyekeztek, hogy elszabotálják a kongói függetlenséget, és aktívan, katonailag is beavatkoztak a belgák oldalán. Észak-Rhodesiából csapatokat vezényeltek át Katangába. Az egész ügy az ENSZ-ben csupán porhintés volt. Én visszautasítottam ezt az érvelést. Szinte vallásos tisztelettel olvastam a Times-t, és biztos voltam az iga­zamban. Ám amikor hazatértem Angliába, és elolvastam Thomas Hodgin és Conor Cruise O'Brien beszámolóit a kongói konfliktusról, rájöttem, hogy Dicknek igaza volt, és én tévedtem. Ez óriási megrázkódtatás volt számomra, nem is elsősorban a kongói eseményekkel kapcsolatban, hanem mert rá kellett döbbennem, hogy a The Times szisztematikusan hazudott a brit szerepvállalással kapcsolatban. Kezdtem felismerni, hogy a világ sokkal bonyolultabb annál, mint ahogy addig elképzeltem.

1964-ben beiratkozott a Southhampton-i Egyetemre, ahol modern tör­ténelmet, politikatudományt és közgazdaságtant tanult. Mikén fejlődtek ezek, amíg ön oda járt?

Southhamptonban az 1780 és 1820 közötti ír gazdaságtörténetre sza­kosodtam, amit Miriam Daly tanított. Meglehetősen kevés volt ebben a témában a szekunder irodalom, szóval leginkább elsődleges forrásokkal dolgoztunk. Miriam arra buzdított minket, hogy nézzük meg a különféle interpretációkat, és a parasztprobléma magyarázatában vessük egybe a klasszikus közgazdasági megközelítéseket és a marxista elképzeléseket. Egyre inkább úgy láttam, hogy a marxizmus hatékony analitikai eszközö­ket nyújthat az efféle munkához. Afrikáról is olvastam ekkoriban, bár nem túl szisztematikusan: a kenyai Mau Mau-mozgalomról, illetve a ghánai nkrumahizmusról. 1965-től azt is nyomon követtük, hogy mi történik Viet­namban. Britanniában megjelentek a katonai szolgálatot megúszni kívánó amerikai fiatalok, és komoly hatással voltak ránk, akárcsak az amerikai polgárjogi mozgalom. Egy erősen antiimperialista maláj diák adta elő­ször kezembe a New Left Review-t, amit roppant érdekesnek találtam. Nagyon érdekelt a kubai forradalom is. Végül felvettem egy tanegységet az 1870 utáni európai történelemről, és így olvastam Deutschernek az orosz forradalomról írott könyveit. Ez komoly intellektuális és érzelmi tapasztalatot jelentett számomra.

Mindezzel párhuzamosan egyfajta konvencionális baloldali szociálde­mokrata nézőpontból viszonyultam Wilson kormányához. Tagja voltam az egyetemi munkáspárti klubnak, és részt vettem a Labour Students országos konferenciáin. Ott találkoztam először a brit szélsőbal kép­viselőivel: a kommunista párttal, az International Socialists tagjaival, valamint néhány figurával a Negyedik Internacionáléból, akik akkori­ban egy The Week című lap körül csoportosultak, és később belőlük nőtt ki az International Marxist Group. Ez utóbbiba nem léptem be, de kedveltem őket, különösen azért, mert határozottan a Munkáspárton belül végzett tevékenység mellett foglaltak állást. Gondoltam, nincs értelme úgy csinálni, mintha a brit munkásosztály nem az lenne, ami: a munkásmozgalom Britanniában a Munkáspártot és a szakszervezeteket jelentette, és – egyfajta küldetésként – nekünk ott kellett dolgoznunk. Azért is tetszett az IMG, mert tagjai teljes mellszélességgel belevetették magukat az antiimperialista mozgalomba, nem utolsósorban Vietnammal kapcsolatban. Megragadott az is, hogy milyen kettős képük van a Szov­jetunióról: úgy látták, hogy valahol a kézzelfogható, alaposan eltorzult politikai rendszer mélyén egy emancipatórikus hevület van eltemetve – hogy a Szovjetunió nem egy kapitalista ország. 1966-ban egy diákuta­záson eljutottam a Szovjetunióba, és a Moszkvai Állami Egyetemen még relatíve elég nyitott volt a légkör a diákok között. Meglehetős nyíltsággal beszéltek nekem a brezsnyevi represszió erősödéséről 1966-ban, és hogy mennyire elkeserítik őket a két íróval, Szinyavszkijjal és Danyiellel szemben kezdődött perek. Akkor úgy éreztem, hogy megvan még ott egy reformmozgalom lehetősége.

Paradox módon meglehetősen szimpatizáltam a brit kommunista párt­tal is, de az International Socialism társasága egyáltalán nem tetszett – különösen azért, mert meghallgattam Chris Harman beszédét a kubai forradalomról. Megdöbbentem a beszédéből sugárzó ellenségességtől, a Castro iránt érzett gyűlöletétől. Volt benne valami végletesen szűklá­tókörű, jezsuita vonás, amely köszönő viszonyban sem volt a Kubában zajló hatalmas felszabadítási mozgalom valóságával.

1967-ben a Centre for Russian and East European Studies-ban kezdte meg doktori tanulmányait. Témája a Szovjetunió volt.

Igen, a polgárháború időszakát tanulmányoztam a tambovi tartomány­ban. Ez volt az egyetlen gabonafelesleget termelő tartomány, amely a harcok során szovjet fennhatóság alatt maradt. Azután, amint a polgár­háború véget ért, Tambovban igen komoly méretű felkelés robbant ki az eszerek vezetésével, nagyjából egy időben a kronstadti lázadással. Ez tambovscsina néven ismert, egyfajta anarchista felkelés volt a szovjetha­talom ellen, amelyet parasztok, tanárok stb. vezettek. Senki nem írt róla addig, szóval az elsődleges forrásokra kellett támaszkodnom; tulajdon­képpen az egész úgy tűnt, mint az írországi parasztokkal kapcsolatos kutatásaim kiterjesztése. Sok embert csodáltam a Centre oktatói közül, az egy nagyszerű hely volt. De egyre jobban belevetettem magamat a politikai tevékenységbe. 1968 késő tavaszán Birminghamben csatlakoz­tam az IMG-hez. Az első találkozó, amit szerveztünk, Malcolm X-ről szólt – C. L. R. James, a Karib-szigeteki marxista látogatott el hozzánk, hogy beszéljen róla. Alaposan kivettük a részünket a vietnami szolidaritási kampányból. 1969-ben Londonba költöztem, ahol a Tariq Ali szerkesz­tette Black Dwarf című újságnál dolgoztam, és egyre fontosabb szerepet kaptam az IMG vezetésében. Közben lényegében faképnél hagytam a PhD-tanulmányaimat.

Miként befolyásolta a Szovjetunióhoz való viszonyát a prágai tavasz elnyomása és Csehszlovákia 1968-as megszállása?

Elkezdtem azon töprengeni, hogy miért is történt mindez. Persze a trockista mozgalmon belül volt erre egy kész válasz, miszerint ezekben a társadalmakban egy olyan bürokratikus klikk birtokolja a hatalmat, amely elszigetelte magát a néptömegektől, és politikai repressziót alkalmazott annak érdekében, hogy megerősíthesse privilégiumait és hatalmát. Ez azután olyan eseményekhez vezet, mint a prágai tavasz eltiprása. Ám engem ez az érvelés nem győzött meg teljesen, egyszerűen azért, mert nem magyarázta meg magát a prágai tavaszt, ami szerintem legalább annyira felülről jött, mint amennyire alulról szerveződött. Sok minden mu­tat arra, hogy a vezetés szféráiban zajló küzdelmek gerjesztettek olyan dinamikát, ami a cenzúra eltörlésének irányába hatott. Természetesen minket igencsak inspiráltak azok az események, amelyek 1968 tava­szán Prágában zajlottak, és augusztusban vezető szerepet játszottunk a londoni szovjet nagykövetség előtti tüntetésekben a csehszlovákiai bevonulás ellen. Ugyanakkor, eléggé furcsa módon, kezdetben nem de­moralizált minket az invázió, úgy gondoltuk, hogy talán hamarosan véget vetnek neki – nem értettük meg a csehszlovákiai események dinamikáját. Nagyon megdöbbentünk, hogy a Dubcek-féle vezetés elmulasztotta a tömegek mobilizálását, és végül 1969 tavaszán döntő vereséget szen­vedett, és leváltották.

Milyen tapasztalatai voltak akkoriban a Negyedik Internacionáléban?

1969-ben részt vettem a Negyedik Internacionálé kilencedik kongresszusán, Riminiben. Érkeztek résztvevők a világ minden tájáról – Latin­Amerikából, a Távol-Keletről, Európából. Az Internacionálé akkori vezetői közül Pierre Frank tette rám a legnagyobb hatást. A két világháború között a Francia Kommunista Párt tagja volt, majd a háború idején végig a nemzetközi Baloldali Ellenzék soraiban tevékenykedett. A megközelíté­sét mindig az jellemezte, hogy a konkrét szituációk konkrét elemzéseket kívánnak; a politikában semmi nem volt annyira egyértelmű, ahogy azt az ember elképzelte. Ernest Mandel is igen megnyerő személyiség volt, és a marxista közgazdasági elméletről írott könyve komoly hatást tett rám. De nem hiszem ugyanakkor, hogy a politikai elemzései is annyira megbízhatóak lettek volna; a beszédeiben mindig volt egy jókora adag romanticizmus.

Az 1970-es évek során kivettem a részem a Negyedik Internacionálé „biztonsági munkájából", ami azt jelentette, hogy segítettük azokat az embereket Latin-Amerikában és másutt, akiknek hamis papírokra volt szükségük, de nagyon aktív voltam Kelet-Európával kapcsolatban is. Ennek eredményeként rengeteget utaztam: szinte minden hónapban Párizsba mentem a biztonsági kérdések megbeszélésére, és szervez­tem a tiltott sajtó eljuttatását Csehszlovákiába. Kezdetben az emigráns dubcekista ellenzékkel voltak kapcsolataink, amelyet Jiri Pelikan ve­zetett, és szoros szálak fűzték a prágai baloldali ellenzékiekhez: Josef Smrkovskyhoz, Zdenék Mlynárhoz, magához Dubcekhez és másokhoz. Az 1970-es években én voltam ennek a munkának a felelőse, és talál­kozhattam néhány nagyon érdekes emberrel. Kisteherautókkal keltünk át a határon, a könyveket és a papírokat rejtett rekeszekbe tettük. Az anya­gok átadása mindig idegfeszítő volt, akárcsak a határátlépések. Minden utunk alkalmával ötven-száz példányt vittünk a különböző könyvekből, amelyek közül nem egy meglehetősen antikommunista hangvételű volt. A dolog egyre fenyegetőbbé változott, és végül a négy csapatunk közül az egyik fennakadt a határon. Letartóztatták őket, és néhány hónapot börtönben töltöttek.

Részemről alapvetően a Deutscher-féle politikai perspektívában gon­dolkodtam, vagyis hogy egy reformmozgalmat kell kiépíteni Keleten a megújulás érdekében. Úgy véltem, hogy ebben az ügyben komoly felada­tok hárulnak a nyugati baloldalra. Kelet-közép-európai tapasztalataim azt mutatták, hogy ezek teljesen autoriter államok; de ugyanakkor nem voltak a lakosságot terrorizáló gengszter-rezsimek. Abban is hittem, hogy az uralkodó pártokon belül is vannak reformelemek, még a Szovjetunióban is. Persze naiv voltam, de végül is inkább csak az időzítésben tévedtem. Nem fogtam fel, hogy ezekre a reformista erőkre milyen elképesztően demoralizáló hatással volt a prágai tavasz leverése. Az 1960-as években még igen jelentős reformerők nagyon legyengültek ezt követően.

Mely országokban volt a leginkább aktív?

Magyarország, Lengyelország és Csehszlovákia voltak azok a fontosabb helyek, ahol megfordultam. De nagyon érdekelt, hogy mi folyik a Szovjetunióban. Halyával tettünk egy hosszú utazást ott 1975-ben – valójában ez egyfajta nászút volt számunkra; keresztül-kasul bejártuk Ukrajnát, és igen hasznos volt többféle benyomást szerezni arról, hogy mi is történik ott valójában. Az 1970-es évek vége felé komolyan dol­goztam a lengyelországi vonalon, ahol két nagyon érdekes csoporttal álltunk kapcsolatban. Az egyik olyan pszichológusok hálózata volt, akik nagyüzemekben és nagyvállalatoknál dolgoztak szerte az országban. Ez a pártvezetés támogatásával jött létre az 1970-1971-es nyugtalanságot követően, hogy humanizálják a munkahelyeket, megoldásokat találjanak a munkások foglalkozási ártalmaira, és így tovább. Különösen szoros kapcsolatot alakítottam ki egy pszichológussal, aki a szczecini hajógyár­ban dolgozott. Rajta keresztül betekintést nyerhettem a hajógyári munká­sok életébe, és amikor 1980-ban kirobbantak a sztrájkok és megalakult a Szolidaritás, szinte a kezdetektől fogva ott voltam a hajógyárban, és fan­tasztikus rálátásom volt az eseményekre. A másik ilyen hálózatot Szigma Klubnak hívták, ez egy félig illegális szervezet volt a Varsói Egyetemen. Főleg marxisták tartoztak hozzá – diákok és oktatók egyaránt – akik arról vitatkoztak, hogy mi a válság oka a Lengyel Népköztársaságban. Tőlük igen részletes, szociológusok által készített beszámolókat hallhattam a több hajógyárban is kirobbanó 1976-os zavargásokról, illetve azokról, amelyekre Radomban és az Ursus traktorgyárban került sor. Segítet­tem abban is, hogy Edmund Baluka, az 1970-71-es szczecini hajógyári sztrájkok emigrációba kényszerült vezetője újra felvehesse a kapcsolatot sztrájkbizottsága egykori tagjaival.

Ez volt az első valódi kontaktusom a lengyelországi ipari munkások életével, és megdöbbentett Szczecinben, hogy milyen magas a hajógyári munkások életszínvonala. Egy olyan sorházban kaptam szállást, amely­ben kizárólag hajógyári munkások laktak, akik a nyugati viszonyokhoz mérten is meglehetősen jól éltek. Volt ott egy remek óvoda, egy rendelő­intézet, egy szupermarket – igazán szép épületek. Mindez megerősítette előzetes feltevéseimet, mert alapvetően úgy tekintettem ezekre a keleti államokra, hogy egyfajta munkásarisztokrácia irányítja őket. Sajátos mun­kásállamok, amelyekben a munkásosztályhoz tartozó emberek – igen gyakran olyan elsőgenerációs munkások, akiknek a szülei még parasztok voltak – a nagyüzemeken keresztül juthatnak el az államhatalmi pozí­ciókba. Gyakran autoriterek voltak, azokra a szakszervezeti főnökökre emlékeztettek, akiket Nyugaton ismerünk – egyáltalán nem liberális individualisták. Ám ahhoz, hogy a rendszer hatékonyan működjön, meg kellett tartaniuk az ipari munkásosztály támogatását.

Az 1970-es évek végére ez a társadalmi rendszer egy igen jellegzetes, sajátos válságba került. Gazdasági téren jelentős nyitásra került sor a Nyugat felé; erősödött a piacosodás és nőttek a társadalmi különbségek. A keleti politikáról élő tipikus nyugati kép azt sugallta, hogy van egyfelől egy változatlan kommunista monolit, amelyben soha semmi nem tör­ténik, másrészt meg ott van egy rakás különféle másként gondolkodó, nem? Hát egyáltalán nem ez volt a helyzet. Az 1980-as komoly méretű sztrájkhullám okai között az is szerepelt, hogy igen nagy volt a felfor­dulás magán a Párton belül is. 1980 elején volt egy pártkongresszus, ahol kirobbant egy alulról jövő lázadás; azokat, akik az elején még a vezetőség jelöltjei voltak, a kongresszus végére elsöpörték. És ez a lázadás a nagyipari munkásság köreiből indult, Gierek vörös bástyáiból: az alsó-sziléziai bányákból és a hajógyárakból.

Igen egyértelműen tudatában voltam a lengyel állam e strukturális válságának. Egészen 1981. december 13-ig, a Jaruzelski-vezette ál­lamcsínyig úgy hittem – és mindmáig így gondolom -, hogy létrejöhetett volna valamiféle megállapodás a Szolidaritás és a kommunista párt ve­zetése között. A párton belül volt egy erős irányzat, akik úgy látták, hogy semmiképpen nem szabad megengedni egy erőszakos konfrontációt a munkásság és a párt között; ám a katonai apparátus már mást gondolt. Másrészt volt egy olyan, különösen a párt alsó rétegeiben érezhető irány­zat is, amely a Lengyel Egyesült Munkáspártot szociáldemokrata jellegű párttá akarta formálni – nem élcsapatpárttá, hanem egy olyan demokra­tikus párttá, amelyben megférnek a különféle trendek. Ezt az irányzatot Nyugaton többé-kevésbé figyelmen kívül hagyták, pedig nem lehetetlen, hogy ez az elképzelés működhetett volna – az irányzat jelen volt a párt legfelsőbb vezetésében is, és jó kapcsolatai voltak a Szolidaritással.

1981. december 13-a után első ízben merült fel bennem a szovjet blokk összeomlásának lehetősége. A puccs után egy este Tamara Deutscher szervezett egy munkavacsorát Maria Nowicki részvételével, aki akkor a London School of Economics szenior könyvtárosa volt. Az 1940-es években Gomulka titkáraként dolgozott a lublini kormányban, és az 1960-as évekig tagja volt a lengyel kommunista pártnak. Közel állt a filozófus Adam Schaffhoz, és különlegesen kifinomult gondolkodó volt. Egyet­értettünk abban, hogy az események mögött a kommunista párt belső válsága állt; nem magyarázható néhány kisebb disszidens csoportosulás külső munkájával; sem pedig azzal, hogy a totalitárius iga alatt nyögő lengyel társadalom csak az első lehetőségre várt, hogy kitörjön a hámból. Valójában a lengyelországi társadalom és politika rettenetesen tagolt és összetett volt. Ám Nowicki nemigen hitte, hogy létezett volna elegendő energia Lengyelországban egy szocialista fejlődési projecthez. Úgy gon­dolta, hogy a Jaruzelski-puccs vélhetőleg a történet végét jelenti; utána a demoralizálódás, a hanyatlás és a legkülönfélébb katolikus áramlatok feléledése fog következni. Nekem erre nem volt valódi válaszom; újra és újra elgondolkodtam azon, amit mondott, és úgy éreztem, hogy igaza van. Különösen fontosnak találtam a demoralizálódásról mondottakat. Az 1980-as években a lengyel társadalom és az értelmiség kétségtelenül leszálló ágba került. Az a nézet, hogy 1989 a népek egyfajta tavasza volt, a lengyelországi általános hangulat kifigurázása Éppen ellenkezőleg álltak a dolgok, amint azt az 1989-es első szabad választás nevetséges eredményei is mutatják. Ez egy mélyen demoralizálódott társadalom volt, olyan ideológiai és politikai ellentmondásokkal terhelve, amelyek azután 1989-et követően igencsak nyilvánvalóvá váltak.

Visszamehetünk egy kicsit az időben? Beszéljünk a Labour Focus on Eastern Europe című folyóiratról, amelyet 1977-ben alapított!

A Labour Focus alapötlete meglehetősen egyértelműen adódott: a de­mokratikus átalakulás elszánt támogatója volt, de azt nem egy kapitalista restaurációra, hanem egy továbbra is nacionalizált gazdaságra alapozva képzelte el, bár természetesen nem utasította el a gazdasági reformo­kat sem. A demokratikus változásokat, a szólásszabadságot sürgettük – mindez alapvetően persze liberális követelés, de mi egyértelműen egy balos nézőpontból képviseltük őket -; arra törekedtünk, hogy ezek mentén a vonalak mentén találjunk kapcsolatot a keleti kommunistákkal. A lehetőségeinkhez mérten annyi dokumentumot publikáltunk a balos disszidensek írásai közül, amennyit csak tudtunk – ideértve a szovjet­unióbeli másként gondolkodók anyagait is -, és információkat az alulról szerveződő mozgalmakról.

Mindenféle gyanús figurák tűntek fel körülöttünk ekkoriban, akik a legkülönfélébb anyagi előnyökkel kecsegtettek minket, csak vegyük elő a józan eszünket, és legyünk hajlandóak némi változtatásra tevé­kenységünkben. Különösen jól emlékszem egy fickóra, egy bizonyos Roy Godsonra – igazából nem tudom, melyik ügynökségnek dolgozott, a CIA-nek vagy valamelyik másiknak -, akivel a kelet-londoni Stratford állomáson volt egy regényes, titkos találkozóm. Ötszámjegyű összeget és egy amerikai előadássorozatot ajánlott – mindössze annyit kellett volna tennem, hogy megszabadulok a Labour Focus szerkesztőségének néhány kommunista tagjától!

Hogyan látta Gorbacsov hatalomra jutását, és az 1985 utáni idősza­kot?

Zdenék Mlynár azt mondta nekem, hogy ha Gorbacsov hatalomra kerül, akkor óriási változások várhatóak a Szovjetunióban a liberalizáció és a demokratizálás terén. Ő régi barátja volt Gorbacsovnak, még az 1950-es évek elején szobatársak voltak a Moszkvai Állami Egyetemen. Gorbacsov beszéde az 1986-os pártkongresszuson teljes mértékben iga­zolta Mlynár elemzését. Ám az is egyértelművé vált, hogy bár Gorbacsov projectje megerősítette azt a Deutscher-féle gondolatot, hogy komoly demokratizáló erőfeszítésekre van szükség, mindazonáltal – Gorbacsov – nem lesz képes arra a szükségszerű utolsó lépésre, hogy egy demok­ratikus választási győzelemmel legitimálja ezt a folyamatot. És ez kritikus jelentőségű gyengeség volt. Valójában kezdetben úgy gondoltam, hogy Jelcin lesz a megfelelő választás, hiszen ő kész volt erre. Ám sajnálatos módon Jelcin egy másféle project felé fordult, és meglehetősen szörnyű demagóg lett belőle.

Mi az, amit Gorbacsov nem tett meg, pedig meg kellett volna tennie?

Egy Rechtsstaatra, egy törvények által kormányzott államra lett vol­na szükség – egy olyan demokratikus rendszerre, amely alapelvként magában foglalja a pluralizmust; és ez a szovjet összefüggésekben természetesen csakis egy szövetségi rendszer lehetett volna. Azután ott volt a gazdasági reform kérdése, és azon a területen Gorbacsov egyértelműen rossz irányba indult. Ám a legfontosabb problémának az bizonyult, hogy a brezsnyevi időszakban a nómenklatúra és a pártaktíva – hogy az ő szavaikat használjam -, vagyis a párt legfelső tisztviselőinek köre, egy mind korruptabb és kényelmesebb életformához szokott. Nem arról volt szó, hogy mesésen gazdagok lettek volna, de egy korrupt és biztonságos jólétben éltek. Gorbacsov komoly bosszúságot okozott nekik – hiszen veszélyeztette az egész berendezkedésüket -, és akár a leg­végsőkig is hajlandóak voltak elmenni. Új tulajdonjogaikat védelmezték, és a további harácsolás érdekében egy új, kapitalista magántulajdonosi osztállyá változtak. Ez egy igen erőteljes trend volt. Más szempontból nézve a szovjet nómenklatúra jelentős mértékben demoralizálódott; azt mondanám, legalább annyira, mint 1968-at követően. Más részről viszont ostobaság az az elképzelés, hogy a kapitalizmusba való átmenetet a szovjet nép követelte és hajtotta végre. Úgy szakadt mindez a nyakuk­ba, mint egy kívülről jövő esemény, amelynek sokkoló hatásai voltak; sokak számára óriási megrázkódtatás volt, amit nem is értettek igazán. Az 1990-es években az egykori Szovjetunió területén mélyen demoralizálódott társadalmak éltek, ahol a legfőbb reménysugarat a következő üveg alkohol jelentette. Ez volt, ami ott történt, nem pedig egy gigantikus felszabadítási mozgalom.

Milyen hatással volt ez az összeomlás az ön politikai gondolkodá­sára?

Hát, természetesen komoly ideológiai sokkot okozott. Az én világké­pem szerint a kapitalizmusból a szocializmusba való történelmi átmenet korában éltünk. És a szovjet blokk ténylegesen egy lépést jelentett ezen az úton. Soha nem csodáltam elpárásuló szemekkel a szovjet vezetést; ám azokhoz a rasszista imperializmusokhoz viszonyítva, amelyek a hu­szadik század első felének Európájában garázdálkodtak – vagy éppen az Egyesült Államokhoz, ha a csendes-óceáni háborúra gondolunk, nem is szólva a feketékkel való bánásmódról -, előrelépés volt. Úgy tekintet­tem a szovjet blokkra, és a szovjetek második világháborús győzelmére, mint amely nem csupán felgyorsítja az imperializmus felbomlását, de előremozdítja a jóléti államok kialakulását is Nyugat-Európában. Szóval az egész átalakulás meglehetősen fejbe vágott. Ám mindezek ellenére továbbra is fenntartottam két véleményemet: először is nem gondoltam, hogy a szovjet blokk szétesése lecsillapítja majd a nyugati kapitalista államok harciasságát; szóval engem a legtöbb embernél sokkal kevésbé leptek meg a rákövetkező események. Másodszor pedig, alapjában véve továbbra is hittem abban, ahogy Marx közelítette meg a történelmet és politikát – nevezetesen, hogy a legfontosabb a szabadság felé való törek­vés. Ez Marxnál teljesen mondén és egyértelmű: a szabadidőt jelenti; az emberiség felszabadítását a szükségletek uralma alól – és ennek érde­kében a kapitalizmust meg kell haladni. Természetesen a kapitalizmus is nagymértékben felszabadította az emberiséget: negyvenórás munkahét, nyugdíjak – ezek komoly vívmányok. Ám a kapitalizmuson belül van egy leküzdhetetlen akadálya annak, hogy a fejlődés tovább haladjon ezeken a csapásokon, hiszen teljes valója arra irányul, hogy veszélyeztetettséget és ínséget generálva a munkaerő lehető legnagyobb mértékű kizsákmá­nyolásával a lehető legmagasabb profitot érhesse el.

Az 1990-es évekre térve: hogyan látja az európai integrációt? Változtak jelentősebben az ezzel kapcsolatos nézetei az idők során?

Az 1990-es évek elejéig nemigen volt semmiféle határozott vélemé­nyem az európai egységről. Kedveltem Tom Nairn polémiáit az EGK-t ellenző brit nacionalisták érveivel szemben; alapvetően nem volt bajom a monetáris unió gondolatával – miért is lett volna? Ám ugyanakkor meglehetősen aggasztott az egységes piac néhány aspektusa, és kritikusan szemléltem az EU törvényhozását is. Igazából akkor lett egy­értelmű véleményem az Európai Unióról, amikor azt vizsgáltam meg, hogy miként viszonyult az 1990-es években Közép- és Kelet-Európához: vagyis, amikor az EU úgynevezett technikai segítségnyújtási programját tanulmányoztam. Valóban megdöbbentett, amikor leástam a dolgok mélyére, és láttam, hogy mi folyik. Mindig is szerettem megmerítkezni a dolgok empirikus vonásaiban, ha valamit meg akartam érteni. Sajnos sok marxista gondolja úgy, hogy nincs szükség empirikus kutatásokra – ami egyébként teljesen ellentmond Marx gargantuai étvágyának az empirikus vizsgálódásra, amit ő abszolút fontosságúnak érzett az elmélet kialakí­tásában. Ám ha az ember betekintést nyer a részletekbe, akkor gyakran sokkal borzalmasabb dolgokat talál, mint amit korábban feltételezett. Tény, hogy Nyugat-Európa könyörtelen politikát folytatott azért, hogy Kelet-Közép-Európát a nyugat-európai multinacionális cégek számára egyfajta passzív, támogató hátországgá változtassa.

Mondhatjuk azt, hogy mielőtt erre a következtetésre jutott volna, látott valamiféle potenciált az Európai Unióban – amelyet Franciaország és Németország vezetett -, hogy megvédjen és előmozdítson egy európai társadalmi modellt az Egyesült Államok és Nagy-Britannia által követett angolszász modellel szemben?

Igen, bizonyos mértékig. Ám a fő szempont némileg különbözött ettől: nevezetesen, hogy az amerikai eliteket igencsak idegesítette ez a lehetőség. A transzatlanti kapcsolatok feszültségeit sokkal inkább az okozta, amit az Egyesült Államok aggodalmában belelátott a francia-né­met partnerségbe, mint e viszony realitásai. Az Egyesült Államok attól tartott, hogy elveszíti a nagypolitika – nevezetesen a biztonsági politika – feletti ellenőrzést, és a német, illetve a német-francia erőfeszítések oda vezetnek, hogy a szövetségen belül Európának nagyobb beleszó­lása lesz ezekbe a kérdésekbe. Ez igen látványosan felszínre került a Jugoszláviával kapcsolatos amerikai politikában.

Hogyan látja ma az Európai Uniót?

A legfontosabb pont az Európai Unió hayeki hajlama a negatív integ­rációra: az a funkciója, hogy gátat szabjon az egyes államok törekvé­seinek a gazdasági szuverenitásra, arra hogy szabadon eldönthessék, milyen módon akarják megszervezni saját kapitalizmusukat. Ez nem az integrált, föderális jellegű Európa pozitív uniója. A hayeki EU megőrzi a nemzetállamokat, fenntartja ezeket a nemzeti kapitalizmusokat, miköz­ben ezzel párhuzamosan megfosztja őket gazdasági szuverenitásuktól. Természetesen a gazdasági válság következtében a szabad verseny, a privatizáció, az állami segélyek feletti szoros ellenőrzés és a többi efféle dolog immár alig több mint kártyavár: mindez azon alapul, hogy miként működik a brit-amerikai pénzügyi rendszer. Ha nem működik, akkor hiába lapátolják a pénzt garmadával az állami segélyezésbe, a versenyre alapuló politikákat kihajíthatják az ablakon. A monetáris unióra irányuló előkészületek teljesen inadekvátak ennek a válságnak a kezelésében. Kiderül, hogy a bankok valójában előre feltételezik az őket védelmező, az adókat emelő autoritásokat, de ilyenek uniós szinten nem léteznek; vagyis a bankok visszafordulnak a nemzeti szintre. És a válság természetesen a leggyengébb láncszemet erodálja – azt a módot, ahogyan a hidegháborút követően összekapcsolták Európa két felét, és Kelet-Közép-Európát a nyugat-európai kapitalizmus afféle kényelmes segédrendszerévé degradálták.

Lehet az Európai Unióból bármilyen értelemben egyfajta félig független aktor, amely ellensúlyozza az Egyesült Államokat, vagy ez a lehetőség már csupán egy múltbéli árny?

A trend alkalmasint inkább az, hogy a nyugat-európai államok hajlamo­sak szorosabban együttműködni az amerikaiakkal, és nem bocsátkoznak semmiféle „felelőtlen" kapcsolatba Kínával, vagy mondjuk Iránnal. Nem hinném, hogy számításba kellene vennünk egy olyan EU-t, amely autonó­mabb szerepet vív ki magának. És ott van még egy probléma: miközben az Egyesült Államok a hidegháború idején arra törekedett, hogy minél jobban ellenőrzése alatt tarthassa az európai geopolitikai helyzetet, addig párhuzamosan igen komoly pozíciókat engedett át a nyugat-európai álla­moknak a nemzetközi gazdaságpolitika irányításában – a Valutaalapban, a Világbankban és a Világkereskedelmi Szervezetben. Most viszont Ke­let-Ázsia, India és Kína előretörésével egy olyan reform vált szükségessé, amelynek magával kell hoznia a nyugat-európai befolyás és szavazati jogok érezhető megnyirbálását. Ugyanez vonatkozik az ENSZ Biztonsági Tanácsára is. Hogy mi lesz erre az európai reakció? Ha a briteket nézzük, akkor az egyetlen lehetőség feltenni a kérdést: hogyan tudjuk magunkat még hasznosabbá tenni Samu bácsi számára?

Hogyan foglalná össze az Egyesült Államok mai helyzetét?

Ma az a legnagyobb kérdés, hogy az Egyesült Államok képes lesz-e a gyakorlatban visszaszerezni hegemóniáját a nemzetközi gazdaságpo­litika területén. Az Obama-kormányzat intézkedései képesek lesznek-e visszafordítani a gazdasági folyamatokat, és az USA kivezetheti-e a világot a gazdasági válságból, vagy sem? A válasz erre a kérdésre igen fontos lesz az előttünk álló húsz évre nézve. Van egy olyan érzésem, hogy ezek az intézkedések nem fognak működni, mivel olyan hatalmas akadályok tornyosulnak előttük az Egyesült Államokban, ideértve azokat is, amelyeket Obama és Geithner állítottak önmaguk elé. És ha Washing­ton nem lesz képes fordítani az események menetén, akkor a világ többi részének kell kidolgoznia saját válaszait, és ezek magukban foglalhatják az USA számára igen fontos dolgok háttérbe szorítását, amelyek közül nem egy éppúgy kifejezetten fontos lehet Európa számára is. És akkor Washingtonnak valódi stratégiai válsággal kell majd szembesülnie – mit tehet ilyen körülmények között? Ám ez gyakorlati szempontból még a jövő zenéje. Az, hogy az USA elveszíti-e hegemóniáját, nem a mi intellek­tuális erőfeszítéseink függvénye; ez a kérdés a valódi világban fog eldől­ni. Az a kulcskérdés, hogy az amerikai stratégiai elitnek van-e elegendő kapacitása, találékonysága és képzelőereje az alkalmazkodásra? Az a benyomásom, hogy legalábbis a politikai-gazdasági fronton, vélhetőleg nincs. A külpolitika területén a Bush-korszak lezárultával jelentős mértékű változásokat láthattunk. Ennek szükségességéről általános egyetértés uralkodik az elit köreiben, és az Obama-kormányzat ezt képviseli. Ám a legfontosabb neuralgikus pontokon, például hogy van-e joga Amerikának, ahogy ők nevezik, megelőző háborúkat indítani, vagy éppen a nagymére­tű csapatkivonások tekintetében Obama rettenetesen vigyáz arra, hogy belül maradjon a konszenzuson.

Visszatekintve lát-e olyan állandó tematikát, amely meghatározó sze­repet játszik az ön munkásságában?

Ami egyedi vonás a munkámban, az egyfajta „minden lében kanál"-jelleg: interdiszciplinaritás, ha úgy jobban tetszik. Mindig is igyekeztem a politika és a gazdaság határain keresztülvágva elemezni, és történel­mi terminusokban gondolkodni. Hayek azt mondta: ha valaki csupán közgazdász, akkor egyáltalán nem közgazdász, és én ugyanezt tartom a politikáról. Ezek a kategóriák – gazdaság és politika -, amelyeket a hagyományos gondolkodás két teljesen önálló területként kezel, igen összetett formában, teljes mértékben egymásba illeszkednek. A másik dolog, hogy soha nem vettem a bátorságot valamiféle általános elmélet megformálására; ehelyett mindig is valamiféle analitikus hangnemben írtam. Az analitikus munkának szűkek a paraméterei – adott idősza­kokhoz és adott helyekhez kötődik, és nem állít fel korszakokon átívelő igazságokat; és munkáim nagy része a jelennel foglalkozik. Mikor dol­gozom, megpróbálok – ha úgy tetszik – lenézni az empirikus irányába, és feltekinteni a teória felé. De azt is tapasztaltam, hogy az efféle munka közben az ember olyan specifikumokra és dinamikákra bukkanhat a különféle kapcsolatrendszerekben, amelyek sokkal különlegesebbek és egyedibbek, mint gondolta volna. És végül: magamat a skála ellenkező szélére helyezem, mint ahol mondjuk Gerry Cohen: Marx's Theory of History [Marx történelemelmélete] című könyve van, mert nem gondolom, hogy a gazdasági vagy a technológiai determinizmus alkalmas eszköz lehet bárminek a kifejtésére. Ez a gazdasági-technológiai determinizmus, amit én „mechanikus materi­alizmusnak" neveznék, a klasszikus politikai gazdaságtan képviselőinek, Adam Smith-nek és Ricardónak a közelítése. Számomra meglehetősen furcsának tűnik, hogy sok marxista is átvette őket. Maga Marx éppen annak szentelte az életét, amit ő a politikai gazdaságtan kritikájának nevezett – vagyis a mechanikus közelítés elleni harcnak. Azt gondolom, hogy igen hasznos dolog különbséget tenni az általános és az egyedi között: a kapitalizmus ontológiai jelentősége, annak társadalmi struktúrája elengedhetetlen a modern politika és a modern gazdaság megértéséhez. Ám ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy a konfliktusok és változások okainak megtalálása érdekében rögtön azzal kellene kezdeni, hogy az ember a kapitalista gazdaság működését vizsgálja.

Kifejtené ezt egy kicsit bővebben?

Nos, az „ontológiai" alatt egy nagyon egyszerű dolgot értek: az arról szóló elméletet, hogy a világ – a társadalmi világ – miként konstituálódik. A nyugati társadalomtudományok bevett kiindulópontja – amit Weber használt, ám amely ideológiaként már olyannyira magától értetődővé vált, mint a lélegzetvétel – atomisztikus: vagyis hogy a világ alapvetően individuumokból épül fel. Ráadásul ezeket az individuumokat renge­tegféle hajtóerő motiválhatja; Weber azt mondaná, hogy racionális hajtóerők a gazdaság, és nem racionális hajtóerők a politika területén. Ám a marxisták azt a nézetet vallják, hogy vannak olyan fontos ténye­zők, amelyek nem atomisztikusak: az olyan társadalmi struktúrák, mint például a kapitalizmus, amelyek megváltoztatják és meghatározzák a világ mindennapjait. Ha a jelenlegi eseményeket nézzük – mondjuk a nemzetközi politika területén -, fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy milyen ontológiai feltevésekből indulunk ki, és azok milyen hatással vannak elemzésünkre.

Ön írt a nemzetközi politikai-gazdasági viszonyokról, jelentős gondol­kodókról – Schmittről, Kantról, Grotiusról, De Maistre-ről – és politikai szervezetekről, így például az ENSZ-ről. Volt olyan terület, amelyiken szívesebben dolgozott, mint a többin?

Ha a témákat nézzük, akkor nemigen hiszem. Mindig szerettem olyan témák felé fordulni, ahol a konvencionális megközelítések válságát érez­tem, de még senki nem adott egyértelmű választ a problémákra. Ennek következményeként időnként arra jutottam, hogy elsősorban heterodox, nem szükségszerűen marxista munkákra kell alapoznom. Időnként fel kellett használnom heterodox, nem marxista nézeteket, vagy olyanokat, amelyeket szerettem volna, ha szigorúbban marxisták. De az embernek nagyon fontos megőrizni nyitottságát az anyagok iránt.

Miként kapcsolódik a pénzügyi rendszerek elemzésének terén végzett munkája a marxista, illetve a nem marxista gondolkodáshoz?

Ez egy érdekes kérdés. Az 1990-es években rengeteg energia össz­pontosult a körül az elmélet körül, amelyet pénzügyi globalizációnak nevezünk. Ez a hév keresztülvágtatott a teljes politikai spektrumon – számos marxista éppúgy foglalkozott vele, mint a liberálisok vagy kon­zervatívok. Ezekben az elméletekben a klasszikus politikai gazdaságtan mechanikus materializmusa volt a közös pont – vagy ha jobban tetszik, az utilitaristáké -, amiről már beszéltünk korábban: az a gondolat, hogy az események a világgazdaság organikus fejlődésének részét képezik, amely a nemzeti és az ebből következő nemzetközi szintről a pénzügyek területén a globális szint felé halad. Nem helyes azt feltételezni, hogy ez a fejlődés megkerülhető; az embernek egyszerűen alkalmazkodnia kell hozzá, és ezen az alapon tevékenykedni.

Nos, ezt én meglehetős szkepszissel kezelem. Számomra az, amit pénzügyi globalizációnak neveznek, rendkívül kevéssé tűnik intuitívnek, még egy kapitalista logikán belül is. Egy egyszerű példával élve: óriási hullámzások voltak a főbb valuták, a dollár, az euró és a jen egymáshoz viszonyított árfolyamaiban. Ezek a hullámzások abszolút hátrányosak a valutazónákon átívelő nemzetközi befektetések szempontjából: teszem azt egy német, aki a dollárzónába akar beruházni, nem tudja előre meg­ítélni a jövedelmezőséget a következő öt évre, hiszen fogalma sincs róla, hogy a dollár 100 százalékot erősödni, vagy éppen ugyanannyit gyengül­ni fog-e az euróval szemben. Az árfolyamkockázatok privatizációja, amely a „pénzügyi globalizáció" eredménye volt, úgy látszik, hogy visszafejlődés a nemzetközi szintről valamiféle sokkal primitívebb, birodalmi szintre. Ebben a témában igen hasznosnak találtam Susan Strange munkáit, akit afféle progresszív weberiánusnak nevezhetnénk, de más heterodox gondolkodók írásait is. Strange-től rengeteget megértettem a globális monetáris rendszer fontosságából, és annak jelentőségéből, ahogyan az Egyesült Államok lerombolta a Bretton Woods-i építményt. Az én álláspontom szögesen ellentétes a globalizációs elmélet képviselőinek teóriáival. Nem fogadom el, hogy a nemzeti kapitalizmusok túlhaladottá váltak; bármilyen erre utaló elképzelést egész egyszerűen elhibázottnak tekintek. Ugyanezt gondolom persze azokról a nézetekről is, amelyek szerint a nemzeti kapitalizmusok valaha is önellátóak lettek volna. Amióta a britek létrehoztak egy valódi világpiacot a tizennyolcadik század elején, mindig is létezett globális piac. Arra a következtetésre jutottam, hogy a valóságban az, amit az emberek pénzügyi globalizációnak neveznek, csillagos-sávos lobogóba van csomagolva: ez egy amerikai rendszer.

Akkor viszont fel kell tennünk a kérdést, hogy ez miért és hogyan kapcsolódik egyéb dolgokhoz, amit az Egyesült Államokról tudunk? Az 1970-es évek elején, amikor a Bretton Woods-i rendszer széthullott, Mandel hatására úgy gondoltam, hogy ez pusztító csapást mér majd a dollárra és az amerikai dominanciára. Ma pontosan az ellenkezőjét gon­dolom – vagyis hogy mindez megdöbbentő mértékben megerősítette az amerikai dominanciát a kapitalista világ többi része fölött. Robert Wade a London School of Economics-ról jogosan mutat rá, hogy az ilyen témájú írásaim meglehetősen szűklátókörűek. A véleményem egyértelműen megváltozott ezekről a dolgokról azóta, hogy megírtam a The Global Gamble [A globális szerencsejáték] című könyvemet, különösen abban – amint arra a Critical Asian Studies hasábjain néhány éve rámutattam -, hogy alábecsültem, milyen mértékben is alapul a dollár dominanciájának rendszere a kelet-ázsiai együttműködésen. Ez egy példa a korábbi gondolkodási rendszerem szűklátókörűségére. Ám mindez nem jelenti azt, hogy a fő kérdésben sokat változtam volna.

Ön alapvetően marxistának tekinti munkásságát, de miként vélekedik arról a felvetésről, hogy önt leginkább a hatalom, különösen pedig az USA hatalmának kérdései foglalkoztatják; és bizonyos mértékben ezen a prizmán keresztül interpretálja a nemzetközi folyamatokat? Hogyan reagálna arra a véleményre, hogy az ön megközelítésében jókora adag realizmus érezhető?¹

Nos, először is valójában én soha nem állítottam, hogy a munkássá­gomat „alapvetően marxistának" tekintem. Azt igen, hogy a marxizmus inspirálta, és remélem, hogy Marx éleslátása valóban befolyásolta a munkámat. Ám én mindig a legkülönfélébb irányokba kalandoztam el. Másodszor, nagyon érdekelnek a hatalmi viszonyok – nem utolsósorban azért, mert a liberális gondolkodás, néha naiv módon, néha ostobán, olyan általánosan tagadja őket; és ez a liberális gondolkodás hajlamos megszabni a nemzetközi politika kényszerjellegű dimenzióit. De az egyik terület, ahol hivatkozhatom az elméleti hozzájárulásomra, az az amerikai neorealizmussal, és különösképpen Mearsheimerrel szembeni kritikám.² Ennek sarokpontját az amerikai neorealizmus egyik olyan alapvetése képezi, amelyet én egy kapitalista világban teljesen tévesnek tartok: nevezetesen az, hogy a világpolitika centrumában az államok közötti létharc állna – ez egy olyan tétel, amelynek döntő fontossága van az egész neorealista konstrukcióban. Úgy gondolom, hogy ez empirikusan egyáltalán nem igaz a huszadik század fejlett kapitalista államaira. Volt példának okáért egy borzalmasan véres háború a csendes-óceáni térség­ben az Egyesült Államok és Japán között, amely az egyik fél győzelmével végződött. Következésképpen amennyiben az államok valóban a puszta létükért küzdenek, úgy a vesztes országnak el kellett volna tűnnie a Föld színéről. Nos, Japán még mindig ott van a helyén – a dolgok finoman szólva sem eszerint a forgatókönyv szerint történtek. Mondhatnánk, hogy Németország bonyolultabb esett, hiszen kettéosztották. Ez termé­szetesen így van; csakhogy ez a felosztás olyan okokból következett, amelyekről a realistáknak nincs semmiféle mondanivalójuk: vagyis azért, mert a két nagyhatalom eltérő társadalmi rendszereket épített ki. Ám a német kapitalizmus és a német állam – az NSZK – újjáéledt, azt követő­en, hogy a második világháborúban porig rombolták.

Szóval a fejlett kapitalista államok tekintetében egyszerűen nincs sem­mi alapja annak az állításnak, hogy a puszta létezésükért harcolnának. A kapitalizmus kialakulásának és elterjedésének időszakában természe­tesen számos állam eltűnt: Afrika és Amerika szinte összes bennszülött államát lerombolták. Ám ahogy a kapitalizmus világszerte elterjedt és megszilárdult, a jelentősebb hatalmak rossz néven vették, ha valaki bele akart piszkálni az államok földrajzi megoszlásának kialakult leosztásába. Nézzük csak az amerikaiakat Irakban: egyáltalán nem szándékoztak az egész országot felbomlasztani. A kapitalista államok valódi szándéka nem az, hogy más kapitalista államokat elsöpörjenek a Föld színéről; azok belső rezsimjeit kívánják megváltoztatni, és ez ismét olyan dolog, amit a realisták figyelmen kívül hagynak. A kapitalizmus végtelen harcot folytat az értékáramlásokért, és azokért a társadalmi előfeltételekért, amelyek a különféle területeken ennek realizálódását számára biztosítja. Ezért a kapitalista államok igencsak felindulnak azon, ha más kapitalis­ta államok olyan érdekszférákat alakítanak ki, amelyek elvágják őket ezektől az értékáramlásoktól. Vagyis óriási erőfeszítések irányulnak az államok belső rezsimjeinek átalakítására, ami természetesen együtt jár a külső rezsimek átalakításának igényével is. Az ortodox közgazdasági diskurzus egyik elterjedt abszurditása, ahogyan az emberek a piacokról beszélnek: „a piac" ezt csinálja, „a piac" azt csinálja. A piacok olyanok, mint a ruhák – mindenféle formában és méretben rendelkezésre állnak. És hogy milyen az a forma – hogy ki uralja azt a piacot -, az egy rette­netesen fontos politikai kérdés.

Mit gondol a tőke és az államhatalom viszonyáról az Egyesült Államok­ban? Milyen aktorok állnak az egyes állami politikák mögött? Miként tudja az állam meghatározni, hogy milyen politikát is kövessen?

Először is, az Egyesült Államoknak jelenleg rengeteg nehézséggel kell szembesülnie. Már beszéltem a rezsim-formálás fontosságáról, hogy milyen mértékben képesek a vezető államok valóban megoldani más ka­pitalizmusok problémáit, hogy azok valóban prosperálhassanak – ez egy igen fontos kérdés. A hatalom ebben a kontextusban az, hogy mennyire vagyunk képesek fejlődési perspektívát nyújtani másoknak. Úgy látom, hogy Amerika ezen képességeit ma igen nagymértékű kihívások érik.

Az állam és a tőke kapcsolatrendszeréről van szó, ez természetesen igen eltérő jegyeket mutathat a különböző államok esetében. De úgy gondolom, hogy Marx megközelítése még ma is nagy fontossággal bír: az állam, mint egy olyan bizottság, amely igyekszik megérteni saját nemzeti kapitalizmusának problémáit, és megoldást adni azokra. Van egy olyan irányzat, amely feloldaná a tőkésosztály fogalmát, azt állítva, hogy az állam csupán az óriáscégek vezérigazgatóinak kibővített ülése. A magam részéről úgy gondolom, hogy ez tévedés. Néhány vezérigazgató persze politikussá válhat – gondolkodhat szintetizáló, stratégiai szempontok szerint -, mások pedig nem. De miért is kellene egy vezérigazgatónak stratégiai elképzelésekkel rendelkeznie az egész kapitalista osztály számára? Az állami végrehajtók feladata, hogy efféle elképzeléseket alakítsanak ki, és megteremtsék a kapacitást azok végrehajtására. Természetesen az állam eközben párbeszédet folytat más vezetőkkel, akik a tőke területéről jönnek, és kellőképpen aktívak és meggyőzőek. De szükségszerűen van némi távolság és feszültség is a stratégiai látás­módért felelős „bizottság", valamint a különböző cégek – ha úgy tetszik, a magántőkék – vezetői között.

Az Egyesült Államok legfőbb sajátossága, hogy egy igen kifejlett burzsoá demokrácia – egy olyan demokrácia, ahol a vagyon és a tőke hatalma lényegében uralja a politikacsinálás minden egyes mozzanatát. Sőt, mi több: szinte semmi nem akadályozza meg az egyes amerikai kapitalistát abban, hogy befolyás-maffiákat alakítson ki a politika aka­dályozására vagy ellenőrzésére. Ha úgy tetszik, nincs autonóm állami „bizottság". Ez egy anomália – és egyfajta gyengeség: ha Washington stratégiai fordulatokat akar tenni, akkor az egyáltalán nem egyszerű. Ez jól látható napjainkban, amikor az USA valóban rákényszerül, hogy alternatívákat találjon a pénzügyi szektor és az ipari gazdaság közötti kapcsolatokra. Ez annál is inkább nehézségekbe ütközik, mivel az USA történelmileg egy olyan stratégiai víziót határozott meg magának – ka­pacitás-problémáinak átfogó áttekintésére – amelyhez szükség van a Wall Street befektetési bankárainak, valamint a nagy New York-i és washingtoni irodák ügyvédeinek a szakértelmére. Ennek eredménye, hogy a Wall Streetnek óriási politikai befolyása lett Washingtonban, a befektetési szakemberek globális rálátása révén. Ám a washingtoni hatalomba bevackolódva mindegyikük a saját kuckóját is elkezdi csinosítgatni, hiszen éppen ez az amerikai módi. Európában egy másféle, sokkal elitistább közelítés alakult ki: egy mandarinátus, amely legklasszikusabb formájában Nagy-Britanniában és Franciaországban érhető tetten. Ezek a mandarinátusok történelmileg rendelkeztek azzal a kapacitással, hogy az állam előrehaladásába integrálják a stratégiai gondolkodást. A brit esetben ez erős pofonokat kapott Thatcher idején, és azt követően is, amikor a brit politikai rendszert amerikanizálták. Ennek köszönhetően az Államkincstár, hasonlóan a közszolgálat más csúcsszerveihez, szinte minden cselekvőképességét elvesztette. Szóval Nagy-Britanniában sem egy mandarinátus, sem pedig valamiféle fejlett, kifinomult magántőkés csoportosulás nincs, amely képes lenne a tőke igazgatótanácsaként működni.

Hogyan látja a világ alakulásának irányát?

A szovjet blokk összeomlása a világot felforgató esemény volt. Ezzel a kommunizmus egész szimbolikus rendje és diskurzusa felbomlott, és a szocializmus, mint eszmerendszer, elveszítette nemzetközi jelentőségét. Ma már csupán néhány olyan baloldali teoretikus van, aki továbbra is a kapitalista rendszer pozitív baloldali alternatíváját kutatja. Ám a mögöt­tünk álló két évtized nem azt sugallja, hogy az Atlanti világ erőforrásai valódi fejlődési potenciált nyújthatnának a többieknek; a globalizáció nem volt képes erre. Úgy gondolom, hogy új mozgalmak fognak felemelked­ni a világ megváltoztatására, hiszen még számos olyan ellentmondás vár megoldásra, amit Marx annak idején leírt; és ezek újabb és újabb problémákat fognak szülni. Az egyik ezek közül a nyomornegyedek bolygója, amelyről Mike Davis írt: százmilliók tengődnek ezekben a megavárosokban, megfosztva annak lehetőségétől, hogy megfelelő mó­don bekapcsolódjanak a nemzetközi munkamegosztásba, és rettenetes társadalmi és gazdasági lealacsonyodást kell elszenvedniük. A másik a kapitalizmus képtelensége arra, hogy túllépjen a nemzetállami kereteken. Így folyamatosan két pólus között hánykolódik: szabad kereskedelem, amely egyfajta imperializmus, ahol az erősebb uralja a piacot, vagy pro­tekcionizmus, amely egyfajta merkantilizmus, és politikai konfliktusokhoz vezet. Szóval úgy vélem, szükség lesz egy radikális alternatívára.

Vajon ezek a radikális alternatívák a belső értelmiség köreiből jönnek majd, akik a kapitalizmus keretei között igyekeznek mentesek maradni az osztályérdekektől és az osztálylogikától? A történelem igen kevés olyan példával szolgálhat, ahol erre valamiféle óriási társadalmi fenyegetés nélkül sor került volna. A jelenlegi gazdasági válság nem fog radikális alternatívákat életre hívni; ez ma már világos abból, amit az angolszász világban láthatunk. Meglehetősen radikális alternatívák születtek Sztá­lingrád után, az 1940-es években – valódi újragondolása annak, hogy miként kellene a dolgokat átszervezni a nyugati világban. A növekedés és a fejlődés három dicsőséges évtizede bizonyos értelemben addig tartott, ameddig az a gondolat, hogy Nyugat-Európában nem egy szűk burzsoá demokráciát, hanem egy minden osztályra kiterjedő demokráciát kell fenntartani; és ez Északnyugat-Európában többé-kevésbé meg is valósult. Ám amint a Szovjetunió összeomlott, mindez semmivé fosz­lott. Ez igen nagy kár, mivel a nyugat-európai, minden osztályt felölelő szociáldemokrata modell valódi továbblépés volt bármihez képest, amit máshol láthattunk.

Az összes munkáját figyelembe véve, mire, és miért éppen arra a legbüszkébb?

Azt hiszem, a legbüszkébb arra vagyok, hogy – már amennyire tellett tőlem – mindig arra törekedtem, hogy a világ történéseit egy nem pro­vinciális szemszögből értelmezzem. Igyekeztem a dolgokat a világot benépesítő emberek szemével nézni. Ez nem csak a kutatásaimra, de az oktatói tevékenységemre is igaz – úgy gondolom, rettentően fontos a fiatalok szemét rányitni a nacionalista előítéletekre és hazugságokra. Számomra nagy elégtételt jelent, hogy munkám során erre képes voltam. Abban a tekintetben, hogy az embernek muszáj-e valami olyannal előállni az intellektuális porondon, ami átalakítja néhány embernek a világról való gondolatait, én nagyon szerény lennék. De azért azt hiszem, hogy a bal­oldal valamennyit profitálhatott néhány vitából, amelyben én is részt vet­tem. Nem akarom túlértékelni ezeket a vitákat, eltúlozni azt, hogy milyen hatással voltak a világ folyására. De azt hiszem, hogy végül mégiscsak látni fogunk majd egy új mozgalmat a világ megreformálására; és ebben a mozgalomban egészen biztosan fontos szerepet kapnak majd az értel­miségiek is – és remélem, hogy pár írásom végül legalább segíteni fog néhány probléma helyretételében annak az értelmiségi nemzedéknek, amely elképzelésekkel szolgál majd az új mozgalom számára.

 

Eredeti megjelenés: The ways of the world Interview by Mike Newman and Marko Bojcun New Left Review, 59. sz., 2009. szeptember­október.

(Fordította: Konok Péter)

Jegyzetek

1 A kérdés természetesen nem általában a realizmusra, hanem a Kenneth Waltz-féle úgynevezett neorealista vagy strukturális realista iskolára vonatkozik, amely – többek között – a kis és közepes méretű államok eltűnését jósolja. (A ford.)

2 Gowan: A Calculus of Power. New Left Review 16. sz., 2002. július-augusz­tus.

 

Bár a politikai média és különböző érzelmileg túlfűtött érvelések előszere­tettel alkalmaznak összehasonlításokat hazánk gazdaságával és politikai berendezkedésével kapcsolatban, átfogó, bevezető jellegű írásokból vi­szonylag szerény a termés. Andor Lászlónak a Zsigmond Király Főiskola tankönyv-sorozatában a L'Harmattan Kiadónál megjelent összehasonlító gazdaságtan tankönyve – a történeti és gazdasági alapokon nyugvó megközelítésen túl – már ezért is méltánylandó.

A műfaj

A szerző a Bevezetőben rámutat arra, hogy az ismétlődő pénzügyi vál­ságok az elmúlt években felértékelték az intézményközpontú gazdasági analízist – még a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap szakemberei körében is. Ez az összehasonlító gazdaságelemzést kiszabadította ko­rábbi, a kapitalizmus-szocializmus közti ellentétre, illetve a regionális kér­désekre összpontosító jellegéből, és tudatosult, hogy a makroökonómiai ajánlások megfelelő intézmények kifejlesztése nélkül nem válthatják be a hozzájuk főzött reményeket. A tankönyv – szándéka szerint – a szűken vett gazdaságelméleten túl muníciót ad szélesebb értelmiségi polémiák­hoz is, bekapcsolva az átadott ismereteket a napi események értelmezé­sébe (amivel hozzájárulhat a honi viták színvonalának emeléséhez).

A kötet – a tárgy két féléves oktatásához igazodva – kétszer hét fejezet­ből áll. Az első, jobbára történeti megközelítésű részben a szerző korunk kapitalista gazdasági rendszerének kialakulását elemzi, s külön fejezetet szentel a kelet-európai rendszerváltásnak, hogy a mai magyarországi gazdasági rendszert ebben a környezetben helyezhesse el. A második, inkább területi megközelítésű rész a különböző kapitalizmus-modelleket hasonlítja össze, amit elméleti összegzés egészít ki. A fejezeteket rövid, a kulcstémákat felsoroló tartalmi összefoglalás vezeti be, és ismétlő kérdések zárják. Ez utóbbiak nagyban segítik a diák (olvasó) befogadó munkáját. A kérdések többsége didaktikus jellegű, de jó néhány igénye­sen kifejtett válasz túlmutat a tankönyv keretein. A fejezetek végén Andor további magyar nyelvű irodalmat sorol fel, amelyben bő teret kapnak a kritikus és zömében nem a főáramhoz tartozó munkák. A mű a hivatkozott szerzőkről lábjegyzetben rövid életrajzot közöl, s további erényként kell megemlíteni a könyv végén található – magyar és angol nyelvű – alapmű­vek listáján kívül a legfontosabb kifejezések glosszáriumát is, amely igen hasznos segédeszköz a kulcsfogalmak megértéséhez, s így a vizsgára való felkészüléshez.

A tartalom

A könyv első fejezete a gazdasági rendszerek és intézmények alapfogal­maiba vezet be. Erőssége az intézményi-evolucionista közgazdaságtan fókuszba állítása, valamint Geoffrey Hodgson¹ , Thorstein Veblen, John Kenneth Galbraith, Joseph Schumpeter és Douglas North rövid életrajza. Az időbeli stádiumelméletet Andor – találóan – Karl Marx és Walt Whitman Rostow szembeállításával mutatja be, amit elhelyez a modernitás narratívájában is (Göran Therbornnak az Eszmélet 76. számában közölt írása egyik táblázata alapján² ). Ide, az időbeli szakaszoláshoz, talán egy bekezdésben elfért volna Kondratyev hosszúhullám-elmélete is.

A második fejezet először a kapitalizmus kialakulásával foglalkozik. Max Webernek a főáramban is népszerű A protestáns etika és a kapitaliz­mus szelleme c. könyvében kifejtett álláspontján valamint életrajzán kívül, s az előző fejezetben megismert Karl Marx főbb tézisein túl, a világrend­szer iskola alapítója, Immanuel Wallerstein nézeteit és rövid életútját is megtaláljuk. Ezt egészíti ki Eric Hobsbawm „kettős forradalom" elmélete a modern kapitalizmus kialakulásáról. E gondolkodók felvonultatása s általuk a marxista gyökerű megközelítések – sosem explicit formában való – ismertetése jóval a mainstreamen kívülre helyezi a tankönyvet, ami a hazai „klimatikus viszonyok" között – mondjuk így – eléggé szokatlan (bátor?) tettnek számít. A fejezet végén, a gazdasági válságok kapcsán, az állami szerepvállalás kérdése kerül fókuszba, üdítően indítva Adolph Wagnerrel. Az 1929-33-as válságra adott kétféle válasz (a New Deal és a diktatórikus megoldások) szembeállítását Hjalmar Schlacht és Franklin Delano Roosevelt életrajza egészíti ki. Itt sajnos a válság(ok) légüres térbe kerül(nek), s akár az összehasonlító gazdaságtan kritikájaként is megfogalmazhatjuk a történeti dimenzió hiányát. Így ugyanis nem derül(het) ki, hogy a mai válság valójában miben is különbözik a „nagy depressziótól".

A harmadik fejezet a kapitalizmus modellváltását, a szervezett kapi­talizmust taglalja, amit John Maynard Keynes és az állami beavatkozás kérdésköre vezet be, majd a szerző a témát institucionalista megkö­zelítésben ismerteti, Joseph Schumpeter: Kapitalizmus, szocializmus, demokrácia, Friedrich August von Hayek: Út a szolgasághoz és Polányi Károly: A nagy átalakulás c. művén keresztül. A válságprobléma történeti fölvázolásának hiánya miatt Keynes fellépésének oka kevéssé érthető, és így hiányzik a klasszikus egyensúlyelmélettel való integrációja is. Talán célszerűbb lett volna centrum-periféria megközelítésben és a vezető szerepért folytatott harc gyanánt összehasonlításként bemutatni a felzárkózó modelleket az első, majd a második világháborúig, s már itt taglalni a szovjet rendszert.

A negyedik fejezet az angolszász, a rajnai (német) és a japán modellt szembesíti. Az összevetést talán szerencsésebb lett volna a XIX. század közepétől indítani, s utána „ráfutni" a kapitalizmus modellváltására, amit kiegészíthetett volna (legalább) a félperiféria orosz (és kínai) modellje, illetve megemlítésre kerülhetett volna a gyarmati „modell" is.

Ha az időbeli kifejtést követjük, alighanem helyesebb lett volna az ötödik fejezetet (államszocializmus) is integrálni, azaz két részletben elemezni a sztálini és a reformkorszakot, mindkettőt belehelyezve kora nemzetközi összefüggéseibe (pl. gulyáskommunizmus vs. jóléti állam). Ezzel a létező szocializmus kísérlete globális összefüggésbe kerülhetett volna, s nem tűnne mindentől és mindenkitől szeparált/kitaszított „gonosz őrültségnek". A centrum-periféria viszonyban elhelyezett kapitalizmus­változatok fejezetét tehát a válságról és a szovjet kihívásról szóló feje­zet követhette volna, s ezután kerülhetne sor a kapitalizmusnak a fenti szerzőkkel jellemzett modellváltása ismertetésére, egybevetve azt az államszocialista rendszerek reformjaival.

A könyv hatodik fejezete a globális kapitalizmus kialakulásával fog­lalkozik. Szentes Tamás munkáját felhasználva mutatja be a II. világ­háború utáni „három világ" rendszerét – ami tulajdonképpen válasz az előző három fejezet felépítését ért kritikánkra. A szerző a neoliberális fordulatot az 1970-es évek válságához és az arra adott válaszhoz köti. Talán az ok-okozat viszony nagyobb hangsúlyozása és az olajválság/ adósságválság beillesztése erősíthette volna ezt az érvelést. Célszerűbb lenne itt tárgyalni a szovjetrendszer válságát és Kornai mikroökonómiai alapokra épített kritikáját, valamint ide kapcsolódhatna a globalizmus korai kritikája is.

A hetedik fejezet a kelet-európai rendszerváltással foglakozik, vilá­gosan bemutatva a privatizáció típusait és az átmenetet, beleértve a transzformációs válságot is. Talán ennek jellemzőit és társadalmi hatá­sait markánsabban előtérbe lehetett volna állítani. Bár „búvópatakként", viszonyítás gyanánt szerepel a kínai rendszerváltás, e kérdés explicitté tétele jobban szolgálhatta volna a történeti összehasonlítás módszerét. Egy bekezdésben megemlíthető lenne Kuba és Észak-Korea esete is.

Az első rész „történeti" bevezetője után a tankönyv második része régiónként (típusonként) ad áttekintést korunk gazdaságairól, kezdve az amerikai globalizmussal, dialektikusan kiegészítve azt a globális ame­rikanizmussal – pl. mennyiben vagyunk mi, európaiak amerikanizálva? -, s ennek összefüggésébe helyezi el az ún. washingtoni konszenzus kérdését. A történeti fejlődésről nem elfelejtkezve: Joseph Stiglitz néz far­kasszemet Alan Greenspannel. Talán Will Hutton 1995-ös táblázatával az amerikai, a japán és az európai kapitalizmus változatairól már korábban találkozhatott volna az olvasó.

A második fejezet Nyugat Európa mai kapitalizmus-változatait veszi sorra. E fejezethez valószínűleg jobban illeszkedne a kelet-európai ka­pitalizmus variánsait taglaló hatodik fejezet, amit ezen országok közül többnek az Európai Uniós tagsága/tagjelöltsége is indokolna, nem szólva a keleti blokkban eltöltött közös évekről. Az EU-n belüli keleti országok típusainak részletesebb bemutatását az olvasó alighanem szívesen vette volna, s inkább ide illene a Nyugat-Balkán – mint új kategória – taglalása is. Oroszország fejlődéséről kitűnő áttekintést kapunk és ide illeszthetők az utódállamok is. A narancsos forradalmak, a gázviták – geopolitikai összefüggésbe helyezve – megérnének egy külön bekezdést.

A harmadik fejezet Japán és a kis tigrisek felzárkózását állítja közép­pontba, ami sokáig példaképül szolgált hazánkban, mindaddig, amíg az ázsiai pénzügyi válság meg nem tépázta e kedvező képet, amire a szerző külön is kitér. Az India és Kína felemelkedésével foglalkozó (kevésbé összefogott) következő fejezet külön említi a vallások lehetséges szerepét, aminek erőssége mindazonáltal nem az elméleti fejtegetésben, hanem e vallási/filozófiai irányzatok rövid bemutatásában van. Kína és az USA egymásrautaltsága az export és a pénzügyek terén talán szintén megért volna egy bekezdést.

Az ötödik fejezet egyszerre foglalkozik három alulfejlett régióval: Latin­-Amerikával, Afrikával és a Közel-Kelettel. Mivel számunkra elsősorban a latin-amerikai fejlemények szolgálhatnak releváns tanulságokkal, ért­hető, hogy ezek kapnak nagyobb teret, bár a történeti ív végigvezetése – talán terjedelmi korlátok miatt – elmarad. Fekete-Afrika helyzetének rövid taglalásánál a szerző főként a természeti erőforrások visszájára fordult szerepét és az erőszakba torkolló zsákmányszerzést veszi célba. A Közel-Keleten nem talál ilyen kiemelhető motívumot – a fejtegetés azonban túlságosan is elnagyolt. Lehetett volna például Iránban a világi és az iszlám rendszer összehasonlítására vagy az Öböl országainak felemelkedésére fókuszálni, netán a dél-afrikai és az iráni eseményeket összevetni. A téma mindenesetre bővebb kifejtést érdemelne.

A második részt és a tankönyvet elméleti következtetések zárják, az alábbi kérdések mentén: Versenyeznek-e a rendszerek és modellek? Jobb-e valamelyik rendszer a többinél? Van-e köztük konvergencia? Mit tud nyújtani a tudományos összehasonlítás a laikus összehasonlításhoz képest?

A záró fejezet didaktikus, a kérdéseket egyértelműen válaszolja meg. Itt érhető tetten a könyv üzenete is: a politikailag motivált intézményfej­lesztés a „verseny" fontos része, de „a folyamatokat nemcsak a politikai és gazdasági vezetők elgondolásai, hanem az objektív körülmények is mindig befolyásolják." Ha a Közép-Afrikai Köztársaság azt a célt tűzte ki, hogy elérje Burkina Faso szintjét „ez egyrészt elkeseredettségről, de másrészt nagyfokú realizmusról tanúskodott."

A forma

A vizuális típusú olvasókat bizonyára örömmel töltené el összehasonlító táblázatok, grafikonok és idősorok megjelenítése. A könyv bizonyos ér­telemben visszafogott, esetleg „szégyenlős": nem vállalja fel – tán nem is akarhatja felvállalni – a marxista gyökerű és ahhoz közel álló nézetek explicit kifejtését, mint fő vonatkoztatási pontot. Ez éppenséggel tekinthe­tő erénynek is, ha e gondolatok hazai elfogadását/elutasítását tekintjük, mivel ilyen formában információkat közöl, ám mégsem válik céltáblává. Árva László pl. a Polgári Szemlében közölt recenziójában lelkendezik a tankönyv neoliberális paradigmát meghaladó szemléletmódja miatt, és a centrum törekvéseivel szembeni – intézményi alapokon álló – nemzeti ellenállást emeli ki. Elutasítja továbbá a kapitalizmus „uniformizáló" meg­közelítését, változatainak különbségeire helyezve a hangsúlyt – ebben ragadva meg Andor írásának egyik fő erényét.³

A cél (számunkra) a „baloldali radikális" nézetek rehabilitálása lehet­ne, azaz hazai talajon is vitaképessé tételük: értelmes vita, erőszakos ledorongolásba ütközés helyett. Így valószínűleg meg kell találni a meg­felelő egyensúlyt a „radikalizmus" és a „marketing" között, mintegy újra alkalmazva a nyolcvanas évek öncenzúráját. Ez pedig inkább korunk fő jellemzője, nem pedig a szerzőé.

Jegyzetek

1 Lásd: „Hodgson és az intézményi közgazdaságtan. Carlos Mallorquín interjú­ja ", Eszmélet 74. sz. (2007. nyár), 76.

2 Göran Therborn: „A dialektika után. Radikális társadalomelmélet a posztkom­munista világban ", Eszmélet 76. sz. (2007. tél), 5.

3 Árva László: „Összehasonlító gazdaságtan: leckék és tanulságok ", Polgári Szemle, 2008. december, 4. évfolyam 5. sz.

A könyvbemutató befejeztével, belelapozva új könyvébe, megkérdez­tem Szentes Tamást: tudja-e, hogy a Szociális Világfórum mozgalom szellemi irányát fejtette ki e művében – tudományos színvonalon? Rémlett neki, de nem igazán ismerte ezt a globális civil szerveződést, annak ellenére, hogy évtizedekig volt „műhelytársai", Samir Amin és Immanuel Wallerstein, nevüket és szellemiségüket adták ehhez az „alterglobalizációs" mozgalomhoz. Elolvasván a könyvét rájöttem: Szen­tes Tamás nagyon is tisztában van a civilek, civil mozgalmak szerepével, fontos helyet szánna nekik egy új demokratikus világrendben. De ne vágjunk a gondolatok sorrendisége elé! Fontos írás Szentes új könyve. Több irányból bemutatja a globális kapitalizmus jelenlegi rendszerének fenntarthatatlanságát, legalábbis megreformálásának szükségességét. Ha jelen recenziónk olvasója nem is veszi később kézbe a könyvet (bár erre biztatunk mindenkit), tartalmáról viszonylag részletesen, elég sok idézettel igyekszünk tájékoztatni.

A bevezetőben a szerző tömör megfogalmazásban megelőlegezi a mű szellemiségét: „Nemcsak a válságkezelés költségvetési, fiskális szemléletét… , vagy a nemzetgazdasági problémák vállalatgazdasági megközelítését hibáztatom, hanem általában az ökonomista látásmódot is, amely figyelmen kívül hagyja a társadalmi összefüggéseket, az eltorzult fogyasztói kultúrát, a hivalkodási hajlam szerepét és az erkölcsi magatar­tás torzulásait, és különösen elítélem az ultraliberális nézőpontot, amely – ellentétben a liberális eszme megalkotóiéval – merőben, sőt olykor gát­lástalanul antiszociális a válságkezelést és reformokat illetően" (8. o.).

S még egy fontos, a szerző rendszerkritikus szemléletét tükröző idé­zet álljon itt elöljáróban a válság jellegéről: „Az is nyilvánvaló, hogy a tágabb értelemben vett globális válság kialakulása és elmélyülése nem független a kapitalizmusnak nevezett rendszer működésétől, nagyon is összefügg (Szelényi Iván kifejezésével élve) a globális finánckapitalizmus válságával" (18. o.). A rendszerkritika azonban korántsem olyan radikális, mint e kiemelt mondat tartalmából adódhatna. Szentes végül is bízik a kapitalizmus globális rendjének megreformálhatóságában (ez abból is látható, hogy a finánckapitalizmus kifejezés kapcsán éppen a szocialista-szociáldemokrata szemléletű Szelényire hivatkozik).

Leegyszerűsítő nézetek

A mű első fejezete a válság magyarázata szempontjából elégtelen né­zeteket helyezi górcső alá. A legélesebb kritikát a neoliberalizmus kapja, mivel „a költségvetési válságot lehet ugyan megszorító intézkedésekkel kezelni (más, persze nem kevésbé fontos kérdés, hogy kinek a kárára), de a gazdaság egészét sújtó válságból még soha és sehol nem sikerült így kijutni" (29. o., kiemelés az eredetiben). Ezt nyilván a „tiszta" elmé­letre, valamint a gyengébben fejlett országoktól az elvek szellemében elvárt gazdaságpolitikára érti, hiszen a fejlett országok maguk – micsoda képmutatás -, masszív gazdaságösztönző politikát folytatnak. Szentes szerint a neoliberalizmus nem tárja fel a korábbi válságok tapasztalatait; nem a valóságnak megfelelően, a szereplők aszimmetrikus kölcsönös függőségében (interdependenciájában), hanem vállalati (mikrogazdasági) szemléletben láttatja a világot; nem veszi figyelembe a korábbi elméletek igazságait (itt Marxot és Keynest említi, hozzátéve, hogy előbbit nem is oktatják az egyetemeken); farizeus, mert miközben „esélyegyenlő­ségről" prédikál, hallgat a hatalmas és növekvő belső és nemzetközi jövedelmi különbségekről, és továbbra is idejét múltnak tartja a jóléti rendszereket. A neoliberalizmus szerinte ideologikus és apologetikus, a fejlett országok egyoldalú érdekeit fejezi ki. Hamis a szerző szerint a piacgazdaság és a politikai demokrácia leegyszerűsítő azonosítása is, utóbbi ugyanis – John K. Galbraith szavaival élve -, éppen a tőke által uralt piac társadalmi következményeivel szemben fellépő „ellensúlyozó erő". Ugyanakkor erős és együttes kritikát kapnak a populista, nacionalis­ta és ultrabaloldali nézetek is, melyeknek képviselői – szerinte egyaránt – egyoldalúan a tőkés világrendet, a „multikat", a nemzetközi finánctőkét okolják, és felmentik a felelősség alól a helyi gazdasági és politikai elitet, a kormányzatot (21. o.).

A legélesebb kritikával, szenvedélyesen bírálja a „főáramú" neoliberá­lis felfogást egyoldalúan és elfogultan tartalmazó egyetemi tankönyvek hegemóniáját. Ezek a legtöbb esetben az amerikai standard oktatási anyagok fordításai. Az Eszmélet olvasói számára fontos kiemelni, hogy Szentes többek között azt kifogásolja, miszerint e tankönyvekben alig esik szó a profitrátáról, a munkatermelékenységről, szóba sem kerül a munkaérték elmélet (tehát az, hogy az élő emberi munka az egyetlen, amely képes társadalmi értéket alkotni).

Történeti és elméleti előzmények

A válságok történetét és a válságelméleteket tárgyalja a második fejezet. Szentes az 1973-ban kirobbant válságot tekinti az elsőnek, mely a világ­gazdaság, mint teljesen organikus rendszer strukturális és institucionális krízise volt.¹ Az 1973-as válság azonban nem oldotta meg a nemzetközi munkamegosztás egyenlőtlen rendjével kapcsolatos alapvető szektorális aránytalanságokat, sőt, növelte azokat. A fejlett országok csak a gyen­gébbek rovására, továbbá a „jóléti állam" szociális kiadásainak lefaragá­sával, valamint intézményi változtatásokkal tudtak látszólag kilábalni a krízisből, de tulajdonképpen – itt Immanuel Wallersteinre hivatkozik – egy több évtizedre elhúzódó válság vette kezdetét.²

Ebben a fejezetben Szentes Tamás – mint mindig -, az elméleti interp­retációk viszonylag széles körét ismerteti, adott esetben a korábbi válság-és cikluselméleteket. Részletesebben azonban csak Marx, Keynes és a neoliberálisok nézeteit taglalja.³

Marx tanai közül először – jogosan – kiemeli az áru kettős jellegét (érték és használati érték), mely a válság elvont lehetőségét hordozza magában. A termelési (tulajdoni) viszonyok, az értéktörvény, a szerves összetétel elméletének bemutatása, valamint a pénz funkcióinak felem­lítése alapján jut el a válságokig, mögöttük a felesleges tőkék megje­lenéséig, a ma oly jellemző hitelválságig, majd a túltermelési válságig, mely a profithajsza terméke, továbbá a válság egyéb megnyilvánulási formáiig (keresletkorlát, likviditási válság, aránytalanságok). Talán csak a profitráta süllyedő tendenciájának és a ciklikus fejlődésnek kapcsolatát nem vizsgálja Szentes Tamás a Marx-interpretációjában. Ugyanakkor azt részletesen bemutatja, hogy a marxi értéktörvény (és a nyers erőszak) hogyan vezet az „egyéni" munkamennyiségek nemzetek közötti egyen­lőtlen cseréjéhez.

Marxot kiváló diagnosztának tartja, de azt állítja, hogy teoretikus és politikai énje között jelentős logikai ellentmondás feszül. Egyrészt alkal­mazható szempontokat, módszereket adott az egyensúlytalanságok, a társadalmi, illetve a nemzetközi egyenlőtlenségek, a strukturálisan egyenlőtlen társadalmi viszonyok, az aszimmetrikus függőség tekinteté­ben. Másrészt azonban az áru, a pénz és a tőke fétise ellen érvelve egy piacot kiiktató, központi elosztást megvalósító gazdasági rendszert vázol fel. Ezért Marx elutasítja a reformizmust, de eközben – mondja Szentes -, megfeledkezik az ellensúlyozó erőkről, amelyek megváltoztatták a ka­pitalizmus arculatát a fejlett országokban (83-84. o.). Szentes tehát hisz a kapitalizmus megreformálhatóságában. Az előbbi érvelésnél azonban szerintem ő is megfeledkezik valamiről, amit – már szó volt róla – másutt maga is hangsúlyoz: egyrészt a jóléti államot a globális kapitalizmus ré­szét képező gyengén fejlett országok kizsákmányolása tette és részben teszi lehetővé, másrészt pedig (a tőkeértékesülés biztosítása érdekében és kényszere alatt, továbbá a munkaerő világméretű versenyeztetése mi­att) a hetvenes évek óta folyik a jóléti rendszerek gyengítése, lebontása a fejlett centrumokban.

John Maynard Keynes elsősorban az 1929-ben kirobbant válság nyo­mán vizsgálta a krízishez vezető ciklikus folyamatokat: a spekulációs célból el nem költött pénzvagyon képződését, mely miatt elmarad a „piaci hatékony kereslet"; a túlzott megtakarítási hajlamot, ami miatt gazdaságot fékező „keresletkorlát" lép fel. A tőke (határ)hatékonysága már csak a várakozások (hangulat), a spekuláció miatt is változó, ez hullámzásokat gerjeszt a nemzeti jövedelemben, a termelésben, a foglalkoztatottságban. Keynes hitt a válságok elkerülhetőségében, mégpedig a „keresletkorlát" áttörésével. Szerinte a keresletélénkítés piackonform állami eszközei (főleg a költségvetési keresletélénkítés és részben monetáris ösztönző politika) révén multiplikátorhatás érvényesülhet, helyreállhat a keres­let-kínálat egyensúlya (bár ez részben a munkabérek rugalmatlansága miatt elhúzódó folyamat lehet), továbbá hamarosan a költségvetés egyensúlyi helyzete is, a pótlólagos jövedelemtermelésből származó adóbevétel révén.⁴ A jelenlegi globális válság kezelésének megítélése szempontjából igen fontos megállapítást tesz Szentes Tamás: a keynesi gondolatok alapján bizonyítható, hogy mivel a szegények jövedelmük nagyobb hányadát költik el, „az egyenlőtlen jövedelem-eloszlás, illetve a jövedelmeknek a gazdagok javára történő újraelosztása – legalábbis a gazdaság tökéletlen egyensúlyának állapotában – nem kedvez, hanem egyenesen káros a gazdaságnak" (93. o.).

Fontos a keynesi koncepcióban, hogy – a marxihoz hasonlóan – a nemzetközi gazdasági kapcsolatokra is vonatkoztatható. Egyes or­szágok nemzeti jövedelmének ciklikus módosulásai hatással vannak más országok külkereskedelmére, a kereskedelmi (üzleti) ciklus pedig világgazdasági láncreakcióként érvényesül, periodikus fluktuációt okoz. Mindezt fokozza a pénzeszközök nemzetközi áramlása és a spekuláció, a valutaárfolyamok mozgása, a kamatkülönbségek pedig erősítik a tőke­mozgásokat, esetenként tőkemeneküléshez vezetnek.

A postkeynesiánusok szerint a világgazdaság szerkezetében megmu­tatkozó növekvő egyensúlyhiány elsősorban a gazdaságilag függő, gyen­gén fejlett országok torz és elvetélt fejlődéséből adódik. Ebből következik a postkeynesiánus irányzat koncepciója a gazdasági világrend reformista megváltoztatásának szükségességéről, s ez sok tekintetben egybecseng a neomarxizmus és az „újbaloldali"iskola nézeteivel – emeli ki Szentes (98. o.). Hozzátehetjük: éppen ezen szellemi irányzatok koalíciója a re­cenziónk legelején említett, több tízezres regionális fórumokat, százezres felvonulásokat szervező Szociális Világfórum (SZVF) mozgalom, azzal a kiegészítéssel, hogy a minden jelző nélküli marxisták is jelen vannak benne. A közös platform pedig valóban a fennálló globális világrend re­formja a közösségi-többségi és az ökológiai érdekek érvényesülésének fokozatos erősítésével, a tőkeérdek korlátozásával és háttérbe szorítá­sával, távlatosan pedig egy közösségi(bb) társadalom megteremtése.

A neoliberális monetarista iskola szerint a válság a pénzügyi egyensúly megbomlásának terméke. Tulajdonképpen csak a pénzkínálat és a pénz­kereslet egyensúlyát megbontó keynesi politikától óvják a gazdaságot, mert ennek hiányában szerintük a szabadpiaci mechanizmusok rövid időn belül megszüntetik a reálgazdasági zavarokat (102. o.). A megfe­lelően lassan bővülő, a gazdasági növekedéshez igazított pénzmennyi­ség az értékpapírok, a gazdaság felé tereli a keresletet, ezzel jótékony húzó (multiplikátor) hatást eredményez. A neoliberális nézet szerint az országok megfelelő monetarista politikájával elkerülhetők a világgazda­sági válságok. A hirtelen növelt pénzmennyiség azonban kiáramlik az országból és rontja nemzetközi fizetési helyzetét, a pótlólagos pénzhez jutó országokban pedig inflációs hatású. A válság tehát ebben az esetben a külgazdasági egyensúly felbomlásához köthető.

A gazdasági egyensúly megbomlásának esetére az eladósodott fejlődő és közepesen fejlett országok számára az IMF „feltételességeket", stabi­lizációs programokat ír elő. Ezek, továbbá az IMF, a Világbank és az USA kormányának gazdaságfilozófiáját tartalmazó ún. „washingtoni konszen­zus" egyaránt (lényegében, de nem pontosan) a neoliberális monetarista elméleti irányzatot testesíti meg. E feltételességek, stabilizációs progra­mok és elvek, súlyos társadalmi következményeket okozó megszorító gazdaságpolitikai koncepciók megvalósításához vezetnek. Szentes Tamás ennek kapcsán – mint már több korábbi publikációjában -, arra hívja fel a figyelmet, hogy a neoliberalizmusnak más vonatkozásban hivatkozásul szolgáló klasszikus gazdasági liberalizmus meghatározó jelentőségű képviselői (Smith, Ricardo, Malthus, Mill, Marshall) fontosnak tartották a társadalom tagjainak védelmét. Az Adam Smithtől idézett gondolat szerint pl. „A természetes szabadságnak néhány egyén részéről történő olyan alkalmazását, amely veszélyezteti az egész társadalom biztonságát, minden kormányzat törvényeinek korlátoznia kell" (107. o.). Marshall szerint „az államra szükség van azért, hogy nagyvonalúan, sőt bőkezűen hozzájáruljon annak a szegényebb munkásosztálynak a jólétéhez, amelyik nem tudja magát könnyen ellátni" (109. o.). Van mit tanulni a liberalizmus igazi nagyjaitól – teszi hozzá Szentes.

Válságokozó egyensúlytalanságok

Szentes szerint a globális válság fő oka a partnerek közötti egyenlőtlen viszony, az aszimmetrikus interdependencia, ez okozza a világgazdasági egyensúlytalanságokat. Ezeket a kölcsönös, de ugyanakkor egyenlőtlen függőségi viszonyokat tárgyalja a kötet harmadik fejezete. 1. Nagyon fontosnak tartom, hogy első helyen a nemzetközi tulajdonviszonyok aszimmetriáját és az ebből adódó jövedelem-realizálást, jövedelem-lecsapolást említi. A marxi alaptétel, a tulajdonviszonyok/társadalmi viszonyok nemzetközi kiterjesztésének gondolata sohasem volt távol Szentes Tamástól, de azt hiszem, hogy utoljára a polgári és „újbaloldali" nézetekről 1980-ban megjelent könyvében foglalkozott ezzel ilyen kiemel­ten. Ugyanakkor Szentes a mai szemléletének megfelelően megszorítást tesz: szerinte „a megoldás reális és előrevivő útja nem a nacionalizálás politikája (még kevésbé a kártalanítás nélküli államosításé), hanem a szó­ban forgó kölcsönös függőségi viszony minél szimmetrikusabbá tétele" (114. o., kiemelés az eredetiben). Hozzáteszi: tisztában van vele, hogy a tárgyalási erőpozíciók miatt az aszimmetriák csak részben és hosszabb távon oldhatók fel. Könyvének egy későbbi elemzésében azt is elismeri, hogy míg pl. az UNCTAD szerint a következetes liberalizációnak „elvileg" konvergenciát kellene eredményeznie, a gyakorlatban a liberalizációnak nem volt a termelékenységi színvonalakat közelítő hatása. Ennek elle­nére hangoztatja: a szabadkereskedelemnek és a „termelési tényezők" szabad áramlásának nincs alternatívája. Nem mindegy azonban, hogy hol, mikor és milyen feltételek között kerül sor a liberalizálásra (164. o.). 2. Az egyenlőtlen viszonyok további elemei a nemzetközi kereskedelem és a nemzetközi munkamegosztás aszimmetriái (ezek földrajzi és áruszer­kezete, a gyengén fejlettek számára hosszú távon romló árviszonyok, monopolárak). 3. Az adós-hitelezői viszony és az egyéb pénzügyi függő­ség súlyos egyenlőtlenségei, az ezekből adódó hierarchikus rend. 4. A technikai függőség, az ebben a szférában alkalmazott monopolisztikus árak, az agyelszívás [brain drain] súlyos tehertételei, stb. A megoldás a méltányos áron és megkötöttségek nélküli hozzáférés lenne a technikai tudáshoz, de az utóbbi években – mondja Szentes – e téren a monopo­lista helyzet erősödött. Kiemelendő, a szakirodalomban másutt még nem látott, fontos, újszerű megállapítást tesz, mely szerint a gyors technikai fejlődés miatt csökkenőben van a gyengén fejlett országok bérelőnyben rejlő versenyképessége. A technikai forradalom új hulláma megakaszthat­ja a transznacionális cégek korábbi iparkitelepítési gyakorlatát (128-129. o.).⁵ A munkaerő-áramlás aszimmetrikus szerkezete: mindenek előtt az olcsó munkaerőt jelentő vendégmunkás rendszer és a már említett brain drain, valamint a gyengén fejlett országokba érkező tanácsadók (ami nem biztos, hogy az adott fejlődő ország érdekeit érvényesíti).⁶ Az információk áramlásának egyenlőtlenségei.

A szerző itt is hangsúlyozza: mindezen aszimmetriák esetében nem az elzárkózás, a külgazdasági kapcsolatok szűkítése a megoldás, ha­nem a kölcsönös függőségek egyenlőbbé tétele a relációs szerkezet, az árustruktúra, stb. megváltoztatásával. Hangsúlyozza: az ilyen irányú változások végül is csak úgy valósíthatók meg, ha a nemzetközi fejlő­dési szakadék csökken, ha az elmaradott országok felzárkóznak vagy közelednek a fejlett országokhoz (az anyagi, oktatási és egészségügyi létfeltételeket, a művelődési lehetőséget tekintve). Ennek végrehajtása azonban „egy a világtársadalom egészének jólétéért felelős »világállam« kialakulása nélkül szinte elképzelhetetlen" (139. o., kiemelés tőlem – F. P.). Egy gondolatra itt is fel kell hívni az olvasó figyelmét. Szentes azt fejti ki többek között, hogy a transznacionális társaságok világméretű tevékenységének, a vertikális „értékláncban" játszott hatalmának, profit­érdekei érvényesítésének, nem csupán a fejlődő országokra nézve van több vonatkozásban negatív következménye, hanem a fejlett piacgaz­daságú országokban is dezintegráló hatású, mind gazdaságilag, mind társadalmilag (144. o.).

Itt foglakozik a szerző magával a globalizációval, annak értelmezé­sével és hatásaival. Több nézet felemlítése után megállapítja, hogy „a gazdasági értelemben vett globalizáció voltaképpen nem más, mint a világgazdaság mind több, sőt egyre inkább valamennyi országra kiterjedő és szerves rendszerré formálódásának a folyamata…, másfelől [ezen országok] közötti… aszimmetrikus interdependenciáknak az elmélyülése, intenzitásának fokozódása". Több résztényező elemzése után pedig megállapítja: „Mindez azt jelenti, hogy gazdasági folyamatok és egyszersmind gazdasági viszonyok válnak mindinkább transznaci­onális, globális jellegűvé" (153. o., kiemelések az eredetiben). Külön is hangsúlyozza a világgazdaságnak a mind több országra kiterjedő horizontális tágulását és a „szerves rendszer" – részben a nemzetközi tulajdonviszonyok(!) – vertikális mélyülését. Recenzensként azt kell megállapítanom, hogy ez a definíció a baloldali szellemi áramlatok egész sora számára elfogadható, támogatható.

A harmadik fejezet végén a globalizációs folyamat felgyorsulásának tényezőit elemzi (kommunikációs és információs technológia rohamos fejlődése; transznacionális társaságok tevékenysége; a „szocialista" rendszerek bukása és általában a korábban elszigetelődő országok nyitása; a liberális gazdaságpolitika; a nemzetközi pénzpiacok fokozódó összefonódása). Végül azt is hangsúlyozza, hogy az utóbbi években a pénzpiaci liberalizáció került előtérbe a technikai fejlődés és a tőkebe­ruházások, a reálgazdaság kárára, ami miatt a globalizációnak inkább a kedvezőtlen hatásai erősödtek fel (169. o.).

A megoldás feltételei

A mű negyedik, záró fejezete a jelenlegi globális válság kezelésének lehetőségeit tárgyalja. Abból a nagyon kritikus álláspontból indul ki, hogy „a gazdasági fejlődés eddigi útja, a fejlett országok által bejárt és másoknak mintául szolgáló modell is válságát éli, fenntarthatatlanná és követhetetlenné vált; sőt, az egész emberi társadalom és annak egyre torzultabb kultúrája, életvitele, szemléletmódja, magatartása és erkölcse is válságban van" (171. o., kiemelések az eredetiben). A gazdasági ok konkrétabban a következő: „A jelenlegi általános gazdasági világvál­ság mélyebb okai és megismétlődésének feltételei nagyrészt a piac működésének, törvényei érvényesülésének túlzott… kiterjedésében és általában a pénzpiaci folyamatoknak a gazdasági reálfolyamataihoz képest bekövetkezett túlburjánzásában… lelhetők fel" (224. o., kieme­lések az eredetiben). Ma hamis célok vezérlik a globális folyamatokat. A versenyképességet pl. csak szűk gazdasági értelemben fogják fel, a társadalmi haladás, a jólét és a fenntarthatóság, köztük az ökológiai fenntarthatóság értékei elvesznek. Az erőszak, az erkölcstelenség és a felelőtlen individualizmus kultusza érvényesül. A terrorizmusnak is a társadalmi és nemzetközi egyenlőtlenségek elmélyülése a táptalaja.

A kiút csak akkor lehet sikeres – mondja Szentes -, ha a mélyebb gazdasági és morális okok kezelésére is sor kerül.

Ami a változás eszmeiségét illeti, Szentes érvelése meglehetősen szo­katlan, egyensúlyozó, konfliktuskerülő: szerinte minden szellemi irány­zatból meríteni kell. Pl. azt mondja, hogy ha csalódtunk is ultraliberális politikusokban, még nem kell csalódnunk a liberalizmus eszméjében. Ugyanilyen ellentétpárokat képezve, hasonlót mond a diktatúráról és a szocializmusról („azért még nem kell csalódnunk a szocializmus esz­méjében"), a polgárosodási törekvésekről, a nacionalizmusról, illetve a hazafiságról, az istenhitről (191. o.).

A konkrét kilábalást illetően – mondja a szerző -, nemzeti szintű meg­oldás nincs. Valamiféle nemzeti alkalmazkodás a globális folyamatokhoz elkerülhetetlen, de az alkalmazkodásnak a fenntarthatóságot és a helyi sajátosságokat is figyelembe kell vennie. „Fájdalomcsillapító" és az új lehetőségekre felkészítő lépésekre egyaránt szükség van. A társadalom dezintegrációját, kettészakadását, továbbá a korrupciót és a feketegaz­daságot is csökkenteni szükséges.

A nemzetközi, globális válaszok vonatkozásában Szentes nagy ívű vízi­ókkal él. A válságból való kilábalás, a globális problémák, a világfejlődés fenntarthatósága „globális hatáskörrel rendelkező és a világtársadalom egészének arányos és demokratikus képviseletére épülő intézményeket kívánna. Ugyanígy szükség lenne egyfajta globális kormányzásra is az egyenlőtlen helyzetű és tárgyalási pozíciójú, eltérő érdekeltségű »nemzeti« kormányzatok elégtelen… egyezkedései helyett" (205. o.). Az új világrend biztosítaná a jövedelmek rendszeres és megfelelő nemzetközi újraelosztását; a fejlődést minden nép és minden ember számára; az arányos és demokratikus képviseletet; a fegyveres erőszak kiiktatását; az emberi jogok valódi érvényesülését; a munkaerő világpiacának in­tegrálását, vagyis az azonos munkaerő-kategóriák bérszínvonalának nemzetközi kiegyenlítődését; a tolerancia szellemének elterjesztését; az ökológiai egyensúly helyreállítását; az általános takarékosságot és az emberi szükségletekre orientált fejlesztési politikát; az oktatás, a nevelés, és a szórakozás erkölcsös szellemiségének kibontakozását; a világméretű jóléti rendszert.5

Szentes Tamás szerint egy a kapitalizmustól és a szocializmustól különböző, „valamilyen »harmadik rendszer« jelentheti az alternatívát, amelyben nem a piac, nem is az állam, hanem a mindkettőt ellenőrzése alatt tartó civil társadalom globális rendszere jön létre" (210-211. o.). Ezután azonnal szűkíti a perspektívát: azt írja, hogy a távoli jövőre vo­natkozó koncepció helyett „helyesebb és időszerűbb azon az úton keresni (legalábbis egyelőre) az alternatívát, amely a jelenlegi rendszernek csak a megreformálását kívánja", s ez lényegében a második világháború után létrejött szociális piacgazdaság és jóléti rendszer világméretű megismét­lése és kiterjesztése lenne (uo., kiemelések az eredetiben).

A hetvenes évek elején – az olaj- és nyersanyag-árrobbanás után – vetődött fel először az Új Nemzetközi Gazdasági Rend szükségessége. Szentes Tamás akkor is e koncepció lelkes támogatója volt, nemzetközi fórumokon maga is hozzájárult formálásához. A nemzetközi reális erő­viszonyok azonban nem kedveztek a megvalósításának,6 pár év alatt lényegében lekerült a napirendről. Vajon most hol van az az erő, amely kikényszerítheti az új világrendet? Megítélésem szerint az állami men­tőcsomagok révén egyelőre nőttön nő a transznacionális társaságok tulajdoni hegemóniája és érdekérvényesítő képessége, az ellenerő pedig igen gyenge. A felemelkedő országok, köztük Kína reális ereje és érdek­érvényesítő képessége egyelőre aligha elegendő, a munkásmozgalom halovány. Megítélésem szerint legfeljebb egy a '29-33-ashoz hasonlóan pusztító globális válság, azaz a korábbi világrend még nyilvánvalóbb teljes válsága és egyben a transznacionális tőke, a túlhatalmú finánctő­ke erejének megtörése vethetné csak fel komolyabban egy globálisan keynesi alapú világrend lehetőségét. (Még nem lehet teljesen kizárni, hogy a jelenlegi globális válság esetleges második hulláma ilyen pusztító­nak bizonyul.) Az azonban már egészen más világhelyzet lenne, melyen belül a társadalmi erők, köztük a dolgozó osztályok és az elmaradott országok határozottabban megfogalmaznák és érvényesíteni próbál­nák érdekeiket. Az uralkodó körök ebben az esetben talán több helyen a szélsőjobboldali megoldásokhoz nyúlnának (ennek előjelei a mi kis magyar válságunkban is megmutatkoznak). A másik perspektíva szerint a tömegek kiterjedt világméretű elégedetlensége esetleg túllendítheti a gondolkodást és a fejlődést (a globális jóléti kapitalizmus és a szélsőjobb­oldali megoldások helyett) egy megújult közösségi formáció felé.

Jegyzetek

1 A marxista hagyomány már az 1848-as válságot is a kapitalizmus, mint szerves egész – az akkori terminológiával élve: a világpiac – dekonjunktúrájaként értel­mezte. A válság egységesedése pedig e nézet szerint – a sok közbülső recesszió után – az 1929-33-as nagy krízisben teljesedett ki.

2 Magam már egy évtizeddel ezelőtt is a válsághoz vezető folyamatok (pl. tőke túlfelhalmozása, felesleges kapacitások, pénzügyi luftballon) és az aránytalan­ságok (pl. fizetési mérlegekben, állami költségvetésekben) egyre hatalmasabb és ezért belátható időn belül szétrobbanó, mély válságot okozó „hólabdájának" görgetéseként értelmeztem a hetvenes évektől eltelt évtizedek világgazdasági folyamatait (F. P.).

3 Előbbi kapcsán többször is szükségét érzi hangsúlyozni, hogy Marx kapitaliz­muskritikai és válságelméleti tanainak semmi köze sincs a létezett szocializmus diktatórikus jellegéhez, Lenin tanaihoz, stb. Krausz Tamás legutóbbi könyve azonban számunkra megerősíti, hogy nagyon is a valóság kihívásai és kénysze­rei alakították a '17-es forradalmat, s Lenin gyakorlati politika lépéseit, továbbá elméleti műveinek lényegi tartalmát, s ezek alapjában véve nem ellentétesek a marxi tételekkel. Persze a létezett „szocializmus" (valójában átmeneti társadalom) története tele volt ellentmondásokkal, de a társadalmi emancipáció folyamatának nagy sikereivel is.

4 Keynes szerint a kereslet és kínálat egyensúlya megvalósulhat anélkül is, hogy a „munkapiacon" egyensúly lenne, tehát munkanélküliség mellett is. Ezt nevezi „tökéletlen" egyensúlynak.

5 Az ATTAC Magyarország tudományos tanácsa által alkotott, egyben az Magyar Egyesült Baloldal mozgalom programját képező 90 fokos fordulat c. anyag sok hasonló humánus gondolatot tartalmaz.

6 Akkoriban többen is utaltak/utaltunk erre a nemzetközi és a hazai szakiroda­lomban.

„meglepődni nem filozofikus dolog" (Walter Benjamin)

 

„Véleményem szerint Almási Miklós könyve rossz könyv, még akkor is, ha az eladási statisztikák esetleg mást mutatnak (erről nincs ismeretem). Nem azért, mert… nem ad választ a címben feltett kérdésre, nevezete­sen hová is tűnt az a rengeteg pénz, hanem azért, mert gyenge szakmai alapokon nyugszik, tele van pontatlansággal, vitatható megállapítással. Felszínes, így sokak számára könnyen felfogható magyarázatot ad a válságról, ezáltal megtéveszti és félrevezeti a téma iránt érdeklődő laikus közvéleményt." Az idézet egy szakközgazdásztól származik, és jól mutatja a szakközgazdaságtan tipikus – belső horizontú – szemlé­letmódját.

Ezek szerint a szerző félrevezeti az olvasót, mert vitathatóan használ egyes szakmai kategóriákat és szaktudományosan (közgazdaságtanilag) nem egzakt.

Idézek egy másik véleményből is: „Egy helyen Almási Miklós visszalép a pénzügyi válság mögé… , és a globalizációt (pontosabban annak új korszakát) teszi meg a válság általános okává. Ebben én nem vagyok biztos; szerintem a globalizáció ebben a válságban egészen más szere­pet játszott. A globalizáció csaknem harminc évre működőképessé tette a deregulált és liberalizált pénzügyi piacokat, és ezáltal azt az illúziót keltette, hogy ennek talán sohasem lesz vége. Így a globalizáció inkább a válság kitolásában, és nem előidézésében játszott meghatározó sze­repet."

Ezek szerint a szerző – sarkosan fogalmazva – félrevezeti az olva­sót, mert a pénzügyi válság valójában nem egyszerűen a globalizációs folyamatnak, hanem rendszerhibának, a tőkés rendszer kiküszöbölhe­tetlen hibájának a következménye. Azt az illúziót kelti, hogy a válság orvosolható, pedig maga a rendszer menthetetlen. A recenzens – jól láthatóan – nem szakközgazdaságtani, hanem szélesebb, átfogó hori­zontú társadalomtudományi (filozófiai) szemléletmódot alkalmaz. Nem szakmailag szűkíteni, hanem a valóságegész felé tágítani szeretné a probléma megközelítését. Innen tekintve szükségképpen más a látvány, mint a szaktudomány belső nézőpontjából.

A könyv, amely a fenti eltérő véleményeket kiváltja, Almási Miklós: Hová tűnt az a rengeteg pénz? Válságkönyv című műve.

I. Az újkapitalizmus – ahogy Almási látja

Milyennek látja a szerző korunk társadalmát, vagyis – mint nevezi – az újkapitalizmust?

Korunk emberének viselkedését a költekezés parancsa vezérli. Fo­gyasztói életstratégiára szocializálódunk. „Ma olyan kulturális környezet van kialakulóban, ahol a költekezés parancsa lett az erősebb, legalábbis a virtuális világában (Vagyis a valóságban…)." „A pénzkiadás virtuális pa­rancsként működik, észre sem veszed, hogy ennek engedelmeskedsz." A költekezési parancsot elfedi a felszólítás csomagolása, ami nem a pénzkiadásról szól, hanem arról, hogy érezd jól magad. „A társadalmi parancs mégis csak úgy szól – reklámtól a tárgyak nyelvéig – hogy költsd a pénzt."

Költekezésünk forrása, fedezete egyrészt önmagunk eladása, más­részt a hitelfelvétel, az eladósodás.

Az öneladás kényszere szembetalálja magát „a tőke »flexibilis munka-erő« iránti igényével". A munkahely bizonytalansága, a jövedelemszerzés ingatagsága kiszolgáltatottá teszi az egyént. Ide-oda dobódik annak megfelelően, hogy hol hajlandók megvásárolni a tudását, a munkaerejét. Kapkodás, rohanás, a létbiztonság hiánya, az életfolyamat szétesettsége jellemzi napjait. A korunkban bekövetkezett markáns fordulat: „meg kell tanulni mindent röviden intézni… egész életünk egypercesekre esett szét… általános életstratégia lett belőle. Csak így lehetsz sikeres… Máskor is volt ilyen, de most – az újkapitalizmus nyomása alatt – szociálpatológia lett belőle". Mindennapjainkat átszövi a fogyasztás­kényszer utáni – mondhatni – második parancsolat: feledkezzünk bele az „egypercesekbe"! Közben lemaradunk mindarról, ami csak kemény időráfordítással élvezhető.

Az egyik oldalon fogyasztói, a másik oldalon „egyperces" világ foko­zottan befolyásolja a fiatalok szemléletét és gyakorlatát. Ők a legkiszol­gáltatottabbak, a legsebezhetőbbek.

Az újkapitalizmus igényei kitermelnek egy – úgymond – „új ifjúságot". „A bizonytalanság, mint alapvető közérzet, ami ezt a generációt jellem­zi: a bizonytalanság, hogy az élet meghatározó keretei helyett minden cseppfolyós, nincs mihez igazodni, nincs hol otthon lenni, nincs hol identitásra találni."

Leginkább a fogyasztói értékrendben lelnek otthonra a fiatalok. „Eufé­mizmus, hogy a reklámok célközönsége a tizennégy-huszonnégy közötti generáció. A tétel valójában azt jelenti, hogy ezt a korcsoportot lehet a legkönnyebben elkábítani. Ők gyorsabban tapadnak a légyfogóra (média, reklám, trend, márkamánia, kortárscsoport stb.). Beleszülettek, nekik úgy tűnik ez A VILÁG, s ezen kívül nincs is más. Erre ébredtek."

Az „új ifjúság" számára a fogyasztás mellett a másik vonzerő a gyors, rövid távú érvényesülés igézete. Ennek legcsábítóbb eszköze a külső megjelenés. A sikernek ára van: követni kell az éppen aktuális szépségeszményt, „a sztereotípiának kell megfelelni". Erre az igényre külön sikeripar (szépségüzlet, „testbiznisz") települ rá. Virágzik „a test üzleti gyarmatosítása". „Uniform és diktatórikus" szépségideál formálja a testet. Ki kell alakítani „az egyvonalú szépségimázst, aztán ráereszteni a gyártósort: legegyszerűbb (leginkább elterjedt) a fogyókúra szalon, kúra, szanatórium… Aztán, ha az nem segít, jön a plasztika, szilikon, kozmetikumok, fitneszstúdiók – mindenhol pénztárhoz kérik a szeren­csétlent …" A piacon egyaránt megkörnyékezi a hizlalóra szabványo­sított „kajaipar" és az esztétikusra szabványosított „szépségipar". Az áldozat többnyire mindkettőnek behódol. (Az Egyesült Államokban a szépségipar adja a nemzeti jövedelem 12%-át, miközben a lakosság 60%-a túlsúlyos.)

A gyors érvényesüléssel kecsegtető szépségüzletbe beszállni azt jelenti, mint az önelfelejtés, önelvesztés útját választani. „A szépészeti átalakításban az identitás válik kérdésessé: az áldozatnak kicserélik ar­cát, alakját – mennyiben marad az, aki volt? Álmaival lesz azonos, vagy mások álmaival?… Pedig mások álmait viselni kockázatos, ehhez test­ben alkalmazkodni veszélyes: el kell felejtened önmagad… Az leszel, akit Giorgio Agamben »tartalom nélküli embernek« nevez."

Fiatalok és idősebbek mentalitásának a megváltozása, uniformizálása új társadalmi tagolódással jár együtt. Almási szerint az emberek szem­léletében és viselkedésében tetten érhető alternatívának megfelelően „új »osztálykülönbség« van kialakulóban: egyfelől vannak azok, akik elhiszik, amit a tévében látnak – akik palira vehetők -, és vannak, akik kikapcsolják, nem dőlnek be, röhögnek a rászedetteken … És ez az »osztálykülönbség« végighalad az egész társadalmon: értelmiségiek közt is akad, aki fel sem néz a magazinból, élvezi a showműsort (és az azt kísérő pletyka-reklámot), és proli is akad, aki tudja, hogy átverésre megy ki az egész. Az egyik kikapcsol, és felfedezi a biciklit, hobbit, vagy az olvasást – a másik a tévéműsort nézi, komputeres játékokkal játszik, és addiktológiai eset lesz belőle."

A fogyasztói életstratégiának – az öneladás mellett – a másik kelléke a hitel. A fogyasztók többsége nem képes annyi pénzt keresni, amennyi ahhoz szükséges, hogy az elvárt szinten végre tudja hajtani „a költekezés társadalmi parancsát". A parancs teljesítéséhez hiteleket kell felvennie. Az adóssá váláshoz „előzékeny" partner a bankrendszer, amely „a mesterséges kereslet-generálás" érdekében boldognak-boldogtalannak hitelez. A fedezettel rendelkező „jó adósok" fogytával a bankok beérték a „rossz adósokkal" is: „minimális hitelvizsgálattal tukmálták az embe­rekre a hiteleket". A behajthatatlan adósságok – jól előre látható módon – hitelválságba, pénzügyi válságba torkollanak. „A kilencvenes évektől kezdve annyi hitelt helyeztek ki, és akkora kölcsönöket vettek fel, hogy a világ összes pénze sem lett volna elég a visszafizetéséhez. Vagyis a válság legegyszerűbb magyarázata az lehetne, hogy abszurd módon elszaporodtak a hitelek."

Ami kicsiben, az egyénekkel történt, az történt nagyban, nemzetgazda­sági szinten az Egyesült Államokkal. „Az olcsó pénzkínálatot Kína irdatlan valutatartaléka – és Amerikába ömlő pénze – tette lehetővé: az amerikai jólétet (és hitelakkumulációt) Kína teremtette meg."

Fogyasztási hitelek nélkül nincs kellő vásárlóerő, ezért lefagy a ke­reskedelem. Ez magyarázza, hogy kulcsszerephez jut a bankszektor, a pénzügyi szektor. A gazdaságban a pénzpiac meghatározóvá válik: „a pénztermelés a vezető iparág". Termelés és profittermelés elválik egy­mástól. Az újkapitalizmusban a gazdaság látványosan megkettőződik a reálszférára és az attól elvonatkoztató virtuális szférára. A reálszférában zajlik az áruk termelése és értékesítése. A nem reálszféra a termeléstől független, a termeléssel szemben önállósult, önjáróvá vált pénzügyi műveletek területe, amely átmenetileg az előbbinél jóval nagyobb nye­reségeket produkál. Burjánzásnak indulnak különböző fiktív pénzügyi eszközök.

Almási hivatkozásai szerint a termelőtőke profitjának tízszeresét lehet kinyerni a virtuális gazdaság spekulációs piacán. A pénzintézeti műveletek 80-90 százaléka nem kapcsolódik a reálgazdasághoz. (Az Egyesült Államokban a jövedelmek kétharmada a pénzügyi szférából származik.) Uralkodó szerepre tesz szert a fiktív pénz: a bankok a tőkéjük harmincszorosát is kikölcsönzik. Úgymond „hitelzsonglőrködés" és fiktív pénztömegek felhalmozódása folyik. A rendelkezésre álló technikai se­gédeszköz az elektronikus pénz: olyan pénz, amelynek nem kell valósan létezni, csupán az adott számlán megjelenni. Pezseg a részvény- és kötvénypiac. Elszaporodnak a „fedezet nélküli bóvlikötvények". A be­fektetők pénzével nagy pénzügyi játékok zajlanak a fedezeti alapoknál, a nyugdíjpénztáraknál, a biztosítóknál, a befektetési alapoknál. Nem a saját pénzüket kockáztatják.

Szabad vadászmező a pénzügyi spekuláció számára a derivatívák (származtatott értékpapírok) adásvétele. Ez a fikciókkal való üzletelés területe. „De olyan fikció, ami, ha kellő nagyságrendben játsszák, igazi milliókat hoz." Opciót, vásárlási lehetőséget vásárolok (amely lehetősé­get azután továbbértékesíthetek). Határidős vásárlásra tett ígérettel – a remélt előnyös árfolyamon – kötöm le a jövőbeni adásvételt stb.

A pénztőke térhódításának fokozatait Almási így foglalja össze:

„A rendszert illetően igazi veszélyforrás a pénzügyi eszközök műkö­désének absztrakt szerkezete. Az absztrakció első fokozata a termelő­üzemtől leszakadó részvényárfolyam… Az absztrakciónak erre az első szintjére épül a második: a részvényeket határidős és opciós piacokon is adják-veszik. Itt már a részvényt kell »valósnak« tekintenünk, az opció ehhez képest a vásárló és az eladó »elképzelése« arról, mi fog történni az adott értékpapírral három vagy, mondjuk, hat hónap múltán. Erre a második emeletre épül az absztrakció harmadik szintje, ahol az opciók szolgálnak a derivatívák alapjául – pl. a nemzetközi piacon az egyes országok közötti kamatmozgások kiküszöbölésére. Ezen a harmadik szinten aztán már végképp eltűnnek az »alap«, a termelő üzem reális folyamatai, itt már a virtuális valóság körében járunk, ugyanakkor a derivatívák éppoly reálisan adható-vehető »árucikkek«, mint maga a gyár. Sőt, ezeknek a bonyolult pénzügyi eszközöknek a piaci sorsát végül is a valós cég gazdasági teljesítményének kellene befolyásolnia – természetesen a kereslet-kínálat egyenlegén keresztül. Csakhogy a »valós teljesítményről« alkotott fogalmunkat már eltorzította a sok eme­letnyi absztrakció. Mintha az üzletelés a virtuális valóságban folyna. (S mint a válság megmutatta: ott is folyt.) Csak a »valóság eltűnésének« folyamata nem látszik."

A „Válságkönyv" tanúsága szerint Almási ingadozik abban, hogy mi a válság és a rendszer kapcsolata. Nem foglal állást egyértelműen a kettő viszonyáról. „Az ipari társadalom… – írja – az általa létrehozott kockázatokból húz hasznot. A kockázatoknak leküzdésükkel együtt kell növekedniük. Nem szabad okaikat megszüntetni. Mindennek a kocká­zatok kozmetikázásának keretei között kell végbemennie: csomagolás, tüneti károsanyag-csökkentés, tisztító szűrők beépítése a szennyezés forrásainak megtartása mellett." Tehát nincs túl jó véleménnyel a tőkés rendszerről. Az esetek többségében mégis – úgy tűnik – bízik a rendszer megjavíthatóságában. A kapitalizmust – úgymond – az „újkapitalizmus", a spekulatív tőkének a reálgazdaságra való rátelepedése rontja meg.

A szerző szerint a válság végső kiváltó oka a túlfogyasztás. A „köl­tekezési parancs" nyomásának engedve többet akarunk fogyasztani a vásárlóerőnknél – ezt finanszírozzák a pénzügyi szféra eszközei. Túlfo­gyasztási igényünk miatt épülnek ki az eltúlzott termelői kapacitások. „A pénzszféra harminc éven át a túlfogyasztás finanszírozására teremtett légiónyi eszközt. Illetve fordítva: olyan hitelkínálatot, ami a túlfogyasztást serkentette. A túlfogyasztás viszont hozta a felesleges kapacitásokat."

A válságból való kilábalás útja a következő. A túlfogyasztást megfé­kezendő, vissza kell nyesni a termelési kapacitásokat. „A kapacitások 20%-os (végleges) leépítése mentheti meg a gazdaság maradékát. De ami megmarad, talán vaskosabb fellendülést fog generálni …" Vissza kell térni a pénzügyi műveletek szabályozásához: a vásárlási igények mérséklésével megfegyelmezhetők a pénzpiacok.

Íme, a vázolt jövő: „Amerikát tekintve optimista vagyok: ott gyorsan le fogják kavarni a válságot. Európa nehezebb szülés lesz, Kelet-Európa néhány országát (hazánkat is) – az új ígéretek dacára – pedig engedik vergődni, esetleg hagyják bedőlni, hogy mentsék saját gazdaságu­kat – egyedül pedig Magyarország sem képes egyről a kettőre jutni. Kvázigyarmatosító attitűd."

Ezek szerint tehát – bár ennek komoly ára van – a rendszer gyógyít­ható. A válság végső kiváltó oka az emberek túlfogyasztása. De mi váltja ki belőlük a túlfogyasztást, a túlköltekezést? Miért tolonganak olyan áruk megszerzéséért, amelyeket azután alig-alig használnak? Miért teszik kockára egész jövőjüket a mértéktelen eladósodással? Miért kapják a „költekezés parancsát", és miért hajtják azt végre? Pusztán szubjektív szeszélyüknek engedelmeskednek? Almási nem teszi fel ezeket a kér­déseket. A hivatkozott filozófus recenzens viszont mintha éppen ezt a továbbkérdezési hajlamot hiányolná.

II. Hogy tanultuk az iskolában?

Mit tanultunk annak idején, a hetvenes években egy mezei (azaz nem közgazdasági) egyetemen a kapitalizmus természetéről és történeté­ről?

A vagyonosodó polgárságnak szüksége volt a gazdasági vállalkozás szabadságára, szüksége volt a piaci verseny szabadságára, szüksége volt személyében szabad (létfenntartási eszközök nélküli, azaz bérmun­kára kényszerülő) embertömegre. Gazdasági szükségletét a szabadság eszméjébe csomagolva jelenítette (jeleníttette) meg. Kiharcolta (kiharcoltatta) a kereskedelem szabadságát. Amikor az ipari tömegtermelés igényelte, akkor Európában a feudális jobbágyok felszabadítását. Amikor az ipari tömegtermelés igényelte, akkor Észak-Amerikában a rabszolgák felszabadítását. (A személyi szabadság és a rabszolga-felszabadítás nemes eszméje mögül rendre kikandikál a gazdasági érdek.) A versengés szabadsága (és a piacon maradás feltételeként a versengés kényszere) eredményeként a gazdaság prosperált. A gazdagodásra, növekedésre alapozott tőkés rendszer társadalmi jótéteménynek mutatkozott.

Nehézségek akkor kezdődnek, amikor az ipar zavaróan többet termel, mint amennyi árura megvan a vásárlóerő, a fizetőképes kereslet. Cikliku­san ismétlődő túltermelési válságok jelentkeznek. Üzemeket leállítanak, munkásokat elbocsátanak. A tőkés gazdaság egyensúlyi állapotát tehát a piac nem teremti meg, hanem a válság fagyasztja be, rombolja le a fölöslegesnek tűnő kapacitásokat, tendenciájában létrehozva ezzel a felvevőpiaccal arányos termelést, kínálatot. Azután minden kezdődik elölről, és a történet ciklikusan megismétlődik.

A rendszer működésébe az is belezavar, hogy – a túltermelési vál­ságoktól nem függetlenül, de azokra nem visszavezethetően – a bér­munkások kezdenek megszerveződni: különböző gazdasági és politikai követelésekkel állnak elő.

A kialakult helyzetben az egyes tőkés (illetve tőkéscsoport) vállalko­zásának és a magántőke rendszerének (az össztőkének) az érdeke elválik egymástól. Az egyes tőkés (a magántőke tulajdonosa) általában a nyereség – rövid távú – maximalizálására, ezért gyors növekedésre törekszik. (Erre kényszeríti a verseny.) Ez azonban túltermeléshez, mun­kásellenálláshoz stb. vezethet. Az egyes tőkés (tőkéscsoport) a rövid távú nyereségmaximalizálással a termelés folyamatosságát és a rendszer stabilitását veszélyezteti. Gazdasági viselkedése szembekerül a tőke­struktúra (össztőke, tőkés rendszer) hosszú távú érdekeivel. A tőkések összességének (az össztőkének) érdeke: a rendszer fenntartása, vagyis a nyereségorientált termelés lehetőségének folyamatos biztosítása. Ezért kialakítja saját államát, amelyet – a rendszer fenntartása céljából – adó-szedési jogosítványokkal ruház fel. (Persze a tőkésállam működése nem egyszerűen a tőke puszta reflextevékenysége!) Az össztőke érdekeit megtestesítő állam politikai eszközökkel fékezi a tőke korlátlan piaci mozgásszabadságát, ezáltal megóv attól, hogy az egyes magántőkék mohósága a rendszer pusztulásához vezessen. A rendszer további ne­hézsége, hogy nagyobb beruházásokhoz (pl. útépítés, vasúthálózat kiala­kítása) nincs elég magántőke, illetve nem kifizetődő magántőkét költeni olyan beruházásokra, amelyek a magángazdagodáshoz szükségesek, de nyereséget nem hoznak (pl. iskolarendszer). A feladat ellátásáról az állam gondoskodik. A magántőke tehát gazdaságilag rászorul az államra: az össztőke gazdasági érdekeinek állami képviseletére.

A magántőke közvetlenül politikailag is rászorul az államra, mint az össztőke érdekeinek állami képviseletére. Rászorul arra, hogy az állam megfékezze a tulajdonnélküliek lázongását. Rászorul arra, hogy az állam szociális intézkedésekkel mérsékelje a társadalmi konfliktusokat. Rászorul arra, hogy a tőkésállam jogilag és rendőrileg védelmezze a magántulajdont (vagyis a tulajdonnélkülieknek bérmunkásként való újratermelését) stb.

A polgári termelés első fázisában az áruk kis költséggel való előállítá­sa van a középpontban – a nagy haszonnal történő eladás érdekében. Később (némelyeknél, pl. Malthusnál, John Stuart Millnél már korábban is) tudatosul: önmagában az olcsó termelés nem hoz nyereséget, hiszen a termelést nem a kereslet, hanem a termelési kapacitás irányítja. Így eladhatatlan áruk tömege keletkezik. (Hiába olcsó az áru, ha nem lehet eladni. Gazdaságtani szakzsargonnal: a nyereséghez az értéktöbblet termelése mellett az értéktöbblet kereskedelmi realizálása is elenged­hetetlen.) Állandó igény mutatkozik új belső és külső felvevőpiacok teremtésére. Létrejön a világpiac, terjeszkedik a világkereskedelem. Rendelkezésre állnak a politikai és gazdasági gyarmatok piacai. Idővel új nemzetközi kereskedelempolitika formálódik: hitelt adok, hogy megvedd az áruimat. (A kelet-európai piacnyitás is szervesen illeszkedik ebbe a sorba.) A felvevőpiacok külső terjeszkedésében döntő szerep jut a poli­tikai államnak (államoknak), majd az érdekérvényesítésüket megnövelő nemzetközi szervezeteknek.

Hasonló folyamatok zajlanak a belső piacokon. Megszületik a felisme­rés: a tőkés nemzetgazdaság számára a fizetőképes kereslet biztosítása nem kevésbé fontos, mint a gazdaságos árutermelés. A fizetőképes kereslet termelése két összetevőből áll: 1. Vásárlóerő biztosítása, vagyis kellő jövedelem tömegméretű létrehozása. 2. A keresletre, vásárlásra való hajlam termelése: reklám stb. segítségével új szükségletek kialakítása, a fogyasztási igény nagymérvű kiterjesztése. (Almási által is használt, de a 19. századi szakirodalomból származó kifejezéssel: szükségletek tukmálása.)

A tőkésállam itt is a magántőke segítségére siet. Hogy vásárlóerőt teremtsen (valamint hogy a rendszerre veszélyes társadalmi feszültsé­geket csökkentse) olyan munkaerőt, szolgáltatást, árut is megvásárol, amelyet a szabadpiac visszautasítana. 1. A rendszer működését előse­gítő bérmunkások (állami alkalmazottak) egyre növekvő tömegét foglal­koztatja és látja el jövedelemmel. Ez a – Malthus kifejezésével – „nem termelő, csak fogyasztó osztály" kulcsszerepet játszik a piaci egyensúly javításában. 2. Olyan foglalkozások (ezáltal jövedelmek) tömegét hozza létre, illetve támogatja különböző eszközökkel, amelyek feladata újabb és újabb fogyasztói vágyak felkeltése. 3. Olyan közvetítő (kereskedel­mi, pénzügyi stb.) foglalkozásokat, illetve intézményeket finanszíroz, amelyek bizonyos áruk eladását könnyítik-gyorsítják, ezáltal biztosítva a profit realizálását. Vagyis fékezik azt, hogy a túltermelés válságként a felszínre jusson.

Továbbá: az állam – már a XIX. században – elősegíti a hitelrendszer kialakítását. A hitel lehetővé teszi, hogy akkor is vásároljak, ha nincs pénzem. A hitel lehetővé teszi, hogy akkor is beruházzak, ha nincs pén­zem. Hitel felvételével nem saját pénzt, hanem mások, „a társadalom" pénzét használom.

A polgári gazdaság történetének ez a szakasza tehát a tőkésállam aktív bábáskodása mellett zajlott.

A következő szakasz sajátosságait a hetvenes évek elején még nem tanították (nem taníthatták), de azok szervesen, logikusan következnek az előzményekből. A legtöbb ágazatban továbbra is túltermelés folyik. Az árupropaganda, reklám stb. gondoskodik a kellő fogyasztási igény, vásár­lási szándék kialakításáról. A termeléssel és a vásárlási hajlandósággal azonban nem tart lépést a vásárlóerő: a fogyasztási vágy nagyobb, mint a fizetőképesség. Hiába alakul ki a vásárlási hajlam, nincs annyi jövedelem, amennyibe a piacon levő áruk kerülnek. Az új feladat: a kellő jövedelem­mel nem rendelkező vásárló fizetőképességének megteremtése. Másként fogalmazva: magának a vásárlónak a megtermelése, a potenciális vásár­ló átalakítása reális, hús-vér vásárlóvá, tömeges méretekben. A vásárlási hajlam és a vásárlási képesség közötti aránytalanságnak az áthidalására, mérséklésére szolgál a polgári gazdaság adott szakaszában, hogy már nemcsak új szükségleteket, hanem különféle módszerekkel mindenféle hiteleket is tukmálnak az emberekre. Modern szenvedélyként (szenve­délybetegségként) hódít az eladósodás. (Almási megfigyelése szerint korunk embere leszokik a számolásról. A hitelfelvétel „egyperceséből" nem következtet a hitel-visszafizetés „egypercesére". Bár ő itt csupán az eladósodó/eladósított állam példáját utánozza.)

A pénz minden áru foglalata. Pénzért minden áru megvásárolható. Elvileg, eszmeileg. De amikor megpróbálom ezt az elméleti összefüggést a gyakorlatba átültetni, és vásárlásokba fogok, hamarosan kiderül, hogy a pénzemnek mennyiségi korlátja van: elfogy. Vagyis ami elméletileg igaz, az a gyakorlatban nem működik. Miképpen lehet túllépni ezen a korlá­ton és megnövelni a vásárlóerőmet? Hitelt kell szereznem, hitelbe kell vásárolnom. Azaz mesterségesen ki kell tágítanom a fizetőképességem határait. A hitelbe történő vásárlásnál nem kell a pénznek jelen lennie. Olyan pénzt költök el, amely nekem nincs is, számomra nem létezik. Lehet, hogy egyáltalán nem is létezik, mert nincs meg a fedezete. Fájjon a hitelező feje, ha hitelbe vásárolok, és később sem fizetek!

Korunkban hasonló dolog történik – nagyban. A bankok készpén­zes hitelezésének mennyiségi korlátja van: ha nagyon rászoknának a készpénzes hitelezésre, a bank pénze hamarosan elfogyna. Miképpen lehet áthidalni ezt a problémát? Miképpen lehet túllépni ezen a korláton és megnövelni a bankok hitelezőképességét? A feladat egyszerű: úgy kell a pénzt kölcsönözni, hogy közben ne fogyjon. (Olyan ez, mintha a bank maga is hitelből, de nemlétező, fel nem vett hitelből kölcsönözne.) Vagyis nem tárgyi alakjában, fizikai megjelenésében kell pénzt kölcsö­nözni, hanem csak „papíron". Ennek a feladatnak az ellátására alkalmas az elektronikus pénz. Segítségével pénz mozgása, sőt pénz létezése nélkül jelenik meg a kapott hitel a bankszámlámon. Vásárláskor pedig ezzel a nem létező pénzzel fizetek: átutalom az eladó bankszámlájára. Előbb-utóbb persze kiderül, hogy „a király meztelen". De addig is pezseg az árupiac, folyik a termelés, prosperál a gazdaság. (A banki hitelnyújtó képesség persze nem korlátlan, mert mindig fennállnak hol lazább, hol szigorúbb fedezeti és tartalékolási előírások. Ez azonban a gondolatme­net lényegét nem érinti.)

A bank kinövi a piaci értékrealizálás segédeszközének szerepkörét. Azt kihasználva, hogy ezt a nélkülözhetetlen szerepet eljátssza, függet­leníteni tudja magát a termelő tőkétől a spekulatív pénzügyi műveletek területén. Szolgából úrrá (is) lesz. (Olyan ez, mint amikor az önjáróvá váló kormányzat, parlament többet költ magára, mint a megbízóitól elvárt feladatok teljesítésére.)

Amikor a bankok fizetésképtelenné válnak, vagyis „meztelen a király", akkor lelepleződik, hogy a hitelek mögött nem áll kellő fedezet. Ilyenkor nem logikátlan, hogy a magántőke rendszerét (vagyis az össztőkét) képviselő állam – a rendszer fenntartása érdekében – kisegíti a banko­kat: az állami bevételekből konszolidálja a bankrendszert. Ezt kívánja a magántőke rendszerének az érdeke, tehát ezt hajtják végre a kormányok. Termelő magánvállalatokat ritkán konszolidál az állam (legfeljebb sikeres lobbizás eredményeként) – hiszen ezek fennmaradása kevésbé érdeke az össztőkének.

A polgári szabadság legújabb formája tehát: a hitelfelvevő egyén (sőt a hitelfelvevő állam) akkor is vásárolhat, ha nincs pénze. Hitelfelvevőként és vásárlóként gazdasági funkciója van: eladósodásával és vásárlásával szolgálatot tesz a rendszernek. Némi túlzással: korunk hőse (de legalább­is a nap lovagja) az adós. A fiktív piacra termelő gazdaság neki köszön­heti a túltermelési válságok kirobbanásának átmeneti elodázását.

Almási szerint a túlzott fogyasztás idézi elő a túlzott termelést. (Bár ő is fogalmaz úgy, hogy a termelés fiktív piacra történik.) A tananyag szerint a túlfogyasztás a túltermelésből következik. Lehet elmélkedni!

III. Jótétemény fanyalogva – gyilkolászás lelkesen

A növekedésvezérelt gazdaságnak vannak haszonélvezői, és vannak áldozatai. Első megközelítésben mindenkinek jótétemény a tőkerendszer, aki növelni tudja a fogyasztását. Mondják: „A gazdagodás vívmányai lecsurognak a szegényekhez is". (Valóban, gazdag környékeken a kukázóknak is könnyebb a sorsa.)

Alaposabb elemzés során megmutatkozik, hogy a növekedésnek ára van. Olyan ára, amelyet a nyertesek áthárítanak a vesztesekre, illetve a gazdaság működése áthárít a szorosan vett gazdaságon kívüli terü­letekre. A legfőbb vesztesek, áldozatok: a természet, a gyarmati népek, a tulajdonnélküliek, a sérült személyiség. A gazdasági növekedés egy­részt – tágan értelmezett – hitelekből történik. Másrészt a gazdaságon kívülről szerzett „vérátömlesztéssel". A tőkés rendszer a természettől, gyarmatoktól, bérmunkásoktól kapott folyamatos „vérátömlesztés" nélkül életképtelen. A termelésnek és a fogyasztásnak növekednie kell – ha a donor belepusztul is.

1. Az ismert fordulat szerint az egyén meggyilkolása, ha megfosztják a létfenntartási feltételeitől. A polgári rendszer története az anyagi-tárgyi gazdagodás története. Jótétemény. Egyúttal a létfenntartás feltételeitől (eszközeitől) való megfosztás története. Gyilkolás. Az utóbbi folyamaton nyugszik az előbbi. Létfenntartási tulajdon hiányában az egyén életben maradása véletleneken, tőle független körülményeken múlik. Potenciá­lisan halálra van ítélve.

A rendszer gazdasági növekedése arra épül, hogy a bérmunkát vállaló egyént kivonja az értékarányos csere hatálya alól. A bérmunkás több értéket hoz létre, mint amennyit jövedelemként megkap. Meg nem fizetett többletmunkát végez. Munkájával a termelő bérmunkás a tulajdont növeli

(a tulajdonost gazdagítja), önmagát pedig tulajdonnélküliként termeli újra. Többletmunkájában idegen erő fogyasztja el testi és szellemi energiáit. Többletmunkájában nem a saját életét éli. Többletmunkájának folyama­tában felfüggesztik az életét, és azon kívülre helyezik őt.

Amikor a bérmunkást meg nem fizetett munka, többletmunka végzésére kötelezik, nem éri őt jogi sérelem. A tartalmi értékaránytalanság jogilag az értékarányosság formájába van csomagolva. Többletmunkájával nem hitelezett a tulajdonosnak: a tulajdonos nem lett az adósa. Amikor a bérmunkásnak megszüntetik a munkahelyét, munkaviszonyát, nem éri őt jogi sérelem. Munkaviszonyának megszűnése csak azt fejezi ki, hogy (az adott gazdasági rendben, illetve helyzetben) gazdaságilag fölöslegessé vált. Többletmunkájával nem hitelezett a rendszernek: a rendszer nem lett az adósa. Munkanélküliként nem rendelkezik létfenntartási lehető­séggel (munkahellyel vagy létfenntartási tulajdonnal) és nem rendelkezik létfenntartási jogosultsággal. Éhhalálra ítéltségében idegen test – ezért veszélyforrás lehet a rendszerre. A veszélyforrást jelentő munkanélküli semlegesítése, megkötése céljából a rendszer bevethet olyan eljárást, amely esélyt ad a létfenntartási lehetőség hiányából adódó probléma (nevezetesen a lázongás kockázatának problémája) áthidalására: anyagi támogatásban, segélyben részesíti. (Létfenntartási tulajdonhoz, létfenntar­tási jogosultsághoz nem juttatja, csupán alkalmi létfenntartási javakhoz.) Ha a rendszer nem köti meg a gazdaságilag fölösleges idegen testet, akkor az éhen hal, vagy megmarad mint veszélyforrás („sírásó").

2. Almási is utal arra, hogy a gazdasági-társadalmi érvényesülés, siker ára az önelvesztés, az önfeladás, önmagunk személytelenné tétele, egy vagy több területen való beolvasztása, uniformizálása. Korántsem min­den esetben vezet az önfeladás a megcélzott eredményre, de nélküle az esélyében sem reménykedhetünk. A növekedésvezérelt rendszer legyil­kolja az egyedi személyiséget – vagy másként fogalmazva: megköveteli, hogy a személyiség öngyilkosságot kövessen el. (Persze – mint Almási is rámutat -, nem feltétlenül muszáj beszállni ebbe a játékba. Részlegesen kívül lehet maradni a rendszeren.)

Az egyedi személyiség (személyes egyén) felszámolásának sokat elemzett problémája rendre a következőre fut ki. A készen talált külső elvárásoknak megfelelően hol így, hol úgy viselkedünk – nincs olyan személyes belső mag, amely a cselekedeteinket egységes irányban összetartsa. Egymással ellentétes külső mércéknek (gazdasági, jogi, politikai, tudományos stb. értékrendnek) próbálunk eleget tenni – nincs olyan belső, személyes mércénk, amely folytonosságot, következetes­séget adna az életünknek. Olyan ez, mintha a szerveink, testrészeink egymástól függetlenül össze-vissza hevernének, mert nem kapnak egy­séges működési struktúrát. Olyan ez, mintha a szerveink, testrészeink egymástól függetlenül, össze-vissza heverve, önálló életet élnének, mert nem kapnak tartást a csontvázunktól, nem kapnak egységes működési struktúrát a szervezetünktől. Nem meglepő, hogy az elfojtott (enyhébb megfogalmazásban: összezavart) személy neurotikussá válik. Össze­roppan, agresszivitásba menekül, (az Almási által is említett) kompen­zációkba sodródik. De – mint az elemzők rámutatnak – az is a neurózis tünete, ha (rövidebb-hosszabb ideig) büszkén körbehordozza a pszichés fogyatékosságát. (Az Egyesült Államokban – jobb körökben – sikk azzal dicsekedni, ha valaki pszichiáterre szorul. Nem az fejeződik-e ki ebben, hogy mára normalitásnak a betegséget tekintik?)

3. A polgári rendszer története az anyagi-tárgyi gazdagodás története. Jótétemény. Egyúttal nem-polgári népek („vadak") katonai-kulturális­gazdasági gyarmatosításának története. E népek létfenntartási tulajdontól való megfosztásának története. Gyilkolás. Az utóbbi folyamaton nyugszik az előbbi. A rendszer jótéteménye (az anyagi-tárgyi gazdagodás) egész népeket, illetve létfenntartási eszközöktől megfosztott tömegeket ítél halálra a gazdasági vagy politikai gyarmatokon. Ez a gazdasági nö­vekedés arra épül, hogy a gyarmatokat kivonja az értékarányos csere hatálya alól.

Amikor a bérmunkást meg nem fizetett munka, többletmunka végzé­sére kötelezik, nem éri őt jogi sérelem. A tartalmi értékaránytalanság jogilag az értékarányosság formájába van csomagolva. A gyarmati né­pek – tágan értelmezett – többletmunkája viszont nem jogi szerződésen, hanem többnyire gazdaságon kívüli erőszakon alapul: nem kapja meg az értékarányosság formájába történő csomagolást, legfeljebb annak látszatát.

Az így elsajátított, kikényszerített többletmunka – nem jogi, hanem történelmi értelemben vett – hitelezésnek is tekinthető. Számos csopor­tosulás, fórum annak tekinti, és szót emel e történelmi adósság megfize­téséért. Ebből persze nem következik semmiféle „hiteltörlesztés". Nem következik az, hogy a gyarmatosító országok létfenntartási eszközökhöz juttatnák az éhhalálra ítélt gyarmati tömegeket. De e létfenntartási esz­közöktől megfosztott tömegek puszta létezése önmagában is kockázati tényező, veszélyforrás korunk növekedésvezérelt rendszere számára. (E kockázat – nem legsúlyosabb – formája a terrorizmus.)

4. A rendszer gazdasági növekedése abból is táplálkozik, hogy a természetet kivonja az értékarányos csere hatálya alól. Többet vesz ki a természetből, mint amennyit visszapótol. A kisebbik gond, hogy gyorsuló ütemben föléli, amit készen talált. Úgy is mondhatnánk, hogy hitelbe fogyasztja a természetet. Eladósodik a természettel szemben. Analogikusan fogalmazva: „Hová tűnik az a sok hitel?" A természettel szembeni eladósodással a következő generációk számára csinálunk adósságot. (Ha lesznek egyáltalán következő generációk.) Majd ők lesznek kénytelenek visszatörleszteni – „megkoplalva" a hiteltörlesztés árát. A jelen gazdasági „jótéteménye" a jövő (a jövő nemzedékek) felál­dozásán alapszik. Mert a természettel nem lehet alkudozni. A természet nem tudja elengedni az adósságot. Előbb-utóbb (pontosabban: már egy ideje folyamatosan) benyújtja a számlát.

A nagyobbik (képletesen szólva „égető") gond a természeti egyensúly szisztematikus megbontása, ami azzal fenyeget, hogy a Föld belátható időn belül lakhatatlanná, az emberi élet számára alkalmatlanná válik. (A természet által benyújtott radikális számla.) A civilizációs környe­zetszennyezés gyorsuló tempóban számolja föl az életfeltételeket. A kikövetkeztetett jövőtől fenyegetve időnként összegyűlnek a legnagyobb környezetszennyezők (illetve a környezetszennyezésből legtöbb hasznot húzók) képviselői – és nem vállalják a Glóbusz megmentéséhez szüksé­ges változtatásokat. („Elhalasztották a Föld megmentését" – adta hírül egy tudósítás címe.) Nem nehéz belátni, hogy ez így logikus. Ostobaság lenne azt elvárni, hogy a mindennapi nyereségért élők a Jövő javára le­mondjanak erről a napi örömükről. (Amely jövő talán csak a gyermekük, unokájuk jövője.) Marad a következő generációk (következetesebben fogalmazva: az emberiség) feláldozása (kevésbé eufemisztikusan fogal­mazva: legyilkolása) a gazdasági növekedés rendszerének oltárán.

A polgári rendszer története az anyagi-tárgyi gazdagodás története. Jótétemény. Némelyek fanyalognak ezen a jótéteményen, mert ember­áldozatokkal jár.

A polgári rendszer története emberáldozatok története. Gyilkolás. Néme­lyek lelkesednek ezekért az emberáldozatokért, mert gazdagodással jár.

IV. A politika vagy a gazdaság okozza a válságot – avagy hogyan zsidózik a közgazdász?

Hallgassunk meg Almási könyvéről egy másik közgazdászt is. A szerző (Almási) „interpretációjában »a bankok és a reálgazdaság válságát egyaránt az új, 'posztmodern' pénzpiaci instrumentumokkal való fele­lőtlen kaszinózás okozta«. (Vagy más megfogalmazásban: »És akkor most a válság legrejtettebb okáról: a 'posztmodern' pénzügyi eszközök öngáncsoló rendszeréről.«) Ebben a »modellben« alig kap helyet az ezredfordulótól elhibázott, fogyasztásösztönző amerikai gazdaságpoli­tika és az ezt kamatoldalról megtámogató, rövidlátó monetáris politika; mintha a fránya pénzpiaci eszközök a politikától függetlenül, pusztán a tőke profitéhségétől vezérelve fejthettek volna ki ilyen mértékű romboló hatást. Mintha a pénzügyi instrumentumok egyedül, a kormánypolitikai (szabályozási és effektív pénztámogatási) ösztönzők nélkül képesek lettek volna ekkorára fújni az ingatlan- és más eszközárak utóbb nagyot pukkant léggömbjét."

E felfogás szerint nincs pénzügyi válság, nincs túltermelési válság, ha a politika nem rontja el a dolgot. A szakközgazdász recenzens szerint nem maga a rendszer, nem a belőle szervesen levezethető pénzügyi spekuláció, a fiktív gazdaság túltengése a hibás, hanem a meggondo­latlan kormányzati politika. „Nem magukkal az eszközökkel van a baj, hanem az őket alkalmazók érdekeltségi viszonyaival (pl. a »beépített« érdekkonfliktusokkal) meg a szabályozásukkal és ellenőrzésükkel."

A tőkés gazdaság általános ismérve, hogy a kellemetlen feladatokat, működésének árát (a működésével járó roncsolásokat), egyáltalában a felelősséget igyekszik áthárítani, kívülre helyezni. Kihelyezni oda, ahol centrumát nem fenyegeti közvetlenül: a természetbe, az emberbe, a tár­sadalmi kapcsolatokba, a periféria országaiba, stb. Ezt a módszert veszi át a közgazdász, amikor a gazdasági bajok forrását a tőkés gazdaságon kívül, a politikában, az állami beavatkozásban akarja megtalálni (mintha az független lenne a tőke érdekeitől). Ezzel példát mutat és módszertani kulcsot ad azoknak, akik ugyanezt a világgazdaság egészének összefüg­géseiből kiragadó, arról leválasztó eljárást alkalmazva kevésbé eufemisztikusan fogalmaznak, és – többek között – titkos társaságok világuralmi összeesküvéséből, (zsidó) média által vezérelt társadalmi viselkedésből magyarázzák korunk bajait. (Így „zsidózik" a szakközgazdász. Nem biztos, hogy tud róla, de buzdít rá, megcselekszi. A rendszeren kívüli magyarázat és felelősség módszertanát népszerűsíti.)

Almási óv a tudatos összeesküvésre utaló következtetésektől. Hang­súlyozza: az okok objektívak. Nincs itt semmiféle összeesküvés. Csak sok játékos érzi „ugyanazt a vérszagot".

V. Mécs László verseit többnyire fűszeresek írják

„M. László azt írja, amit a napilap kíván, a napilap meg az után áhítozik, amit M. László ír. A tömeg pedig azt olvassa, amit a napilap kíván és M. László ír – viszont a napilap azt kívánja és M. László azt írja, amit a tömeg olvas. Íme valami, ami három személyben egy. Nem is tudni, hogy ki írja ezeket a verseket, M. László-e, a napilap-e, avagy a szóban forgó tömeg. Maradjunk annál, hogy M. László verseit kispolgári tömegek, nagyobbrészt fűszeresek írják…

M. László úgy fújja korunk tényeit, mint biflázó diák a leckét, de éppúgy nem érti. A tények összefüggéseiről fogalma sincsen, s így szemléleti folytonossága sem tudja csoportosítani őket. (Vö. kispolgári tömeg.) Tudomásul veszi a szegénységet. Módjával ugyan, de fáj a szíve a sze­gényekért és néha gyermekien elcsodálkozik azon, hogy egyáltalában vannak. Jól látja, hogy a »szegények« óriási ereje tömegükben van, hogy gyengeségüket pedig a szervezetlenség hozza magával. Tehát – keresz­ténységet prédikál. Naiv. A naivságot (magyarul együgyűséget) sokan a költő énekének tekintik. Én nem. M. László naivsága azonfelül gyanús. (Ez csak parlamentáris kifejezés.)" (József Attila)

Mécs László verseit ezek szerint többnyire fűszeresek írják. De kik írják a közgazdászok érveit? Nem lehetséges, hogy a szakmailag jól képzett (szakmájára kiképzett) közgazdász „fújja korunk tényeit, mint biflázó diák a leckét, de éppúgy nem érti"? Hogy magabiztosan beszéli a közgazdaságtani szakzsargont, de a „tények összefüggéseiről fogalma sincsen"? Hogy „gyermekien elcsodálkozik azon, hogy egyáltalában van­nak" gazdasági válságok? Amikor pedig letagadhatatlanul megtapasztalja a válságot, akkor kész a magyarázat: a válság forrása a gazdaságon kívül keresendő. Az egész nehézség abból ered, hogy a kormányzat elrontott valamit: a politika nem engedte szabadjára a gazdaság öntör­vényű működését.

Az önmagába zárkózó szaktudomány részkérdésekkel foglalkozik. Résztudományként távol tartja magát a társadalomegész kihívásaitól. Lemond ezen alapproblémák vizsgálatáról – nem tartja magát bennük illetékesnek. A szakközgazdaságtannak – az ismert kritikák szerint – nincs (és nem is lehet!) válasza például a világszegénységre, a globális környezetrombolásra, az emberre gyakorolt mellékhatásokra („Az öröm­telen gazdaság") a munkanélküliségre („Gazdasági horror").

Az önmagába zárkózó résztudomány szellemi mozgáskorlátozó. Éltető eleme a problémavakság: a nagy sorskérdések előli komplex megfuta­modás. A szellemi mozgáskorlátozónak szellemi mozgáskorlátozottakra van szüksége. Ezért szellemi mozgáskorlátozottakat képez ki, akiknek gyógyászati segédeszköze ugyanúgy a szellemi tolókocsi vagy fehér bot, mint testi fogyatékos társaiknak a fizikai. Vajon kik adják (kiknek az érde­kében adják) meg, írják elő az ilyen résztudományok belső normáit?

VI. „Ne dőljünk be a saját propagandánknak!" (A naiv és a gyanús)

Annak idején egy ismert politikus adta ki a fenti felszólítást. Vajon a szakközgazdász bedől-e annak a propagandának, amelyet a szakmája és a munkássága képvisel? Tudja-e, hogy szaktudománya végső soron megbízói által fizetett, tudománynak álcázott propaganda? Lehetséges, hogy nem tudja. Ebben az esetben – tudatlansága következtében – nyu­godt lelkiismerettel népszerűsíti a rendszer mindennapi tömeggyilkossá­gait. Szándéketikai tekintetben erkölcsös marad, és – társtettesként – jó szándékkal gyilkol.

A másik esetben a közgazdász tisztában van vele, hogy milyen felada­tot lát el (milyen megbízatást hajt végre) szaktudománya az adott rend­szerben. Tisztában van azzal, hogy ő tudósnak álcázott propagandista. Ezért kapja a fizetését, ezért tartja el a rendszer. Nem dől be az általa hangoztatott propagandának, de tudja, hogy az álcázás a hatásos agi­táció eszköze. Jótéteménynek álcázott üzenetekkel lehet eredményesen rábeszélni az embereket a saját érdekeikkel ellentétes cselekedetekre.

Bizonyos cselekedetek előidézése azonban nem igényel semmilyen agitációt. Saját élethelyzetünk bármiféle ösztökélés nélkül is rávezet a sikerrel kecsegtető cselekedetekre. Nem legális módon is eltulajdonítunk. Nem legális módon is prostituálódunk. Nem legális módon is bűnözőkké válunk stb. Ilyen a rendszer objektív logikája. Ha nem teljesen hamis az iskolai magyarázat, akkor ez működteti, élteti a fennálló rendszert.

Vannak, akik naivan hisznek a rendszer jótéteményeinek tisztasá­gában. Mások tudatában vannak, hogy ez egy vérengző, gyilkos jóté­temény, de – jól felfogott taktikai megfontolásból – ódzkodnak e tudás kimondásától. És voltak a rendszer történetének korábbi szakaszában olyan gondolkodók is, akik nyíltan feltárták a polgári rendszer valós természetét. Nyíltan, sőt lelkesen – történelmileg megalapozott polgári öntudattal – együttesen hirdették és vállalták a rendszer jótéteményeit és emberáldozatait. Büszkén népszerűsítették azt, amit maguk körül megtapasztaltak: gyarapodásunk feltétele a bűnözés. Gazdagodásunkat különféle bűnöknek köszönhetjük. Magánvétkeinkből ered a rendszer dinamikája (Mandeville). Nemzeti előnyöket nemzetközi bűnözéssel harcolunk ki. Maga a rendszer a főbűnös – egyúttal a legnagyobb jótétemény. Aki a célt akarja, annak akarnia kell az eszközöket is. Aki tarolni (aratni) akar, annak előbb vetni/vettetni kell. Aki nem képes vagy nem hajlandó a rendszer szabályai szerint gyilkolni, az lemondhat az aratásról.

A széles látókörű közgazdász – engedve a szakmai tisztesség csábí­tásának – akár ilyesféléket is írhatna. Akár arra is törekedhetne, hogy a társadalomegész megértésével, összefüggéseinek teljes bemutatásával próbálkozzon (vö. alternatív közgazdaságtan). Vagyis, hogy követke­zetesen tudósként viselkedjen. Ebben az esetben azonban a megbízói valószínűleg gyorsan kipenderítenék az állásából. Így inkább vállalja a rá osztott – József Attila által említett – gyanús feladatot: a tőle elvárt, propagandaként alkalmazott tudományt műveli. A pszichésen szerencsé­sebbek még hisznek is küldetésük nagyszerűségében. Beleszeretnek a strucc tudományos horizontjába.

VII. Hová tűnt az a rengeteg pénz?

Mindkét közgazdász recenzens szóvá teszi, hogy Almási könyvének a címe félrevezető, mert nem derül ki belőle, hogy hová tűnt az a rengeteg pénz. Ez a megállapítás több szempontból is figyelmet érdemel. Indo­kolt-e meglepődnünk azon, hogy a csomagolástechnika (csomagolásmű­vészet) korában az árut becsomagolják? Hogy olyannak csomagolják, olyannak öltöztetik, amilyenként felhívja magára a figyelmet? Teljesen mindegy, hogy Almási a „Hová tűnt az a rengeteg pénz?", a „Ki erősza­kolta meg Zsanettet?" vagy bármilyen más címet ad a könyvének. A cím akkor látja el a feladatát, ha segít eladni a portékát. És elsősorban nem azért, mert a vásárló már nem kérheti vissza a vételárat, hanem, mert így kap esélyt arra, hogy a címzettek minél nagyobb számban belela­pozzanak a könyvbe. Lehetséges, hogy a közgazdász azért akad fenn a címen, mert az indokoltnál komolyabban veszi a tudományát?

Ennél az összefüggésnél érdekesebb egy másik szempont. A könyv arról szól, hogy az újkapitalizmusban a gazdasági műveletek döntő szá­zaléka nem reálgazdasági, és nem áll mögötte valós pénz. Arról szól, hogy a virtuális gazdaságban virtuális pénz, fiktív pénz mozog. Vagyis arról, hogy ez a pénz nem létezik, ezért a nem létezőnek nincs is hová eltűnnie. Ezt a megállapítást lehet elfogadni és lehet vitatni. De hogyan lehet nem érteni?!

A könyv megírásával a szerző deklarált célja: a szakmailag laikus (azaz nem szaktudós) olvasót segíteni abban, hogy jobban értse azt a világot, amelyben él, amelybe beleszületett. „Azoknak írom, akik a hírek mögé szeretnének nézni, akik unják a közhelyeket, a tudományos próza madárnyelvét, mégis keresnek valami fogódzót. Nekik, akik nem szak­emberek, csak elszenvedői annak, amit a posztmodern gazdaság rájuk borított. Ami azt is jelenti, hogy olykor egyszerűsítek, hiszen miközben magam is keresem a válaszokat, a hétköznapi emberekkel szeretnék szót érteni."

Rossz könyvet írt Almási – mondja a közgazdász recenzens. Elmé­letileg hiányos könyvet írt Almási – sugallja a filozófus recenzens. De a Válságkönyvet azoknak, akiknek a szerző szánta, egyáltalán nem haszontalan elolvasni.