A szerző Marx Grundrisséjének keletkezéstörténetét járja körül, elemezve e mű helyét Marx szellemi fejlődésében és A tőkére gyakorolt jelentős hatását.

1858-1953: száz év magány

Amikor 1858-ban Marx befejezte a Grundrisse írását, és  nekilátott A politikai gazdaságtan bírálatához (Zur kritik der politischen Ökonomie) című műve kidolgozásának, akkor a korábbiból egyes részeket átvett ebbe az újabb művébe, de aztán soha többé nem nyúlt hozzá. Tény, hogy az 1861-1863 közötti időszakban született kéziratokat leszámítva, A tőke előkészítő tanulmányaiban egyetlen alkalommal sem hivatkozik a Grundrissére, pedig bevett szokása volt, hogy korábbi műveire utal, sőt, hogy teljes szövegrészeket változatlanul átemel újabb írásaiba. A Grundrisse azokkal a vázlatokkal hevert együtt, melyeket a szerző nem szándékozott hasznosítani, mivel olyan specifikus problémák elemzésébe merült bele, melyekkel e vázlatok nem foglalkoztak.

Teljességgel biztosan nem állíthatjuk, hogy Friedrich Engels sem olvasta soha a Grundrissét, de azt igen, hogy ennek meglehetősen nagy a valószínűsége. Köztudott, hogy Marxnak A tőke első kötetét sikerült csak befejeznie, és a második, illetve a harmadik kötet félbehagyott kéziratait Engels válogatta és rendezte kiadásra. E válogatás során Engels minden bizonnyal több tucatnyi, A tőke előtanulmányaként született jegyzetfüzetet nézett át, és így joggal feltételezhetjük, hogy miközben a kézirathegyekben rendet kívánt teremteni, a Grundrissét is átlapozta és nyílván arra következtetésre jutott, hogy A tőke egy korai változata – még az 1859-ben írott A politikai gazdaságtan bírálatához című mű megszületése előtti -, vagyis hogy nem veheti hasznát a kötetek összeállításában. Ráadásul Engels soha nem tett említést a Grundrisséről, sem A tőke általa sajtó alá rendezett két kötetéhez írott előszavában, sem kiterjedt levelezésében.

Engels halála után Marx eredeti kéziratainak java Berlinbe, a Német Szociáldemokrata Párt (SPD) archívumába került, ahol az elképzelhető legnagyobb mellőzésben részesültek. A párton belül dúló politikai csatározások útját állták annak, hogy Marx hagyatékának számos, jelentős darabja megjelenhessen; mi több, a kéziratok szétszóródtak, és ez a helyzet eredményezte, hogy műveinek teljes kiadása olyan hosszú ideig váratott magára. Még azzal sem törődött senki, hogy Marx intellektuális örökségéről részletes, alapos leltárt készítsen, és ez vezetett aztán ahhoz, hogy a Grundrisse a többi kézirat között lappangott.

Ebben az időszakban mindössze egy részlete látott napvilágot, és ez a „Bevezetés" volt, melyet Karl Kautsky 1903-ban a Die Neue Zeit hasábjain adott közre egy rövidke jegyzet kíséretében, mely szerint „a vázlattöredék" 1857. augusztus 23-án készült. Mivel Kautsky úgy vélte, a szöveget Marx fő művéhez bevezetőként írta, ezért az Einleitung zu einer Kritik der politischen Ökonomie (Bevezetés a politikai gazdaságtan bírálatához) címet adta neki, és kijelentette, hogy „töredékes jellege ellenére" a szöveg „számtalan új megközelítést kínál" (Marx, 1903: 710, n. 1). A publikáció jelentős visszhangot keltett: hamarosan napvilágot látott a francia (1903) és az angol nyelvű (1904) fordítás is, és hamarosan még szélesebb körben vált ismertté, amikor Kautsky 1907-ben A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai című Marx- mű függelékeként megjelentette. Az első fordításokat továbbiak követték, így például 1922-ben oroszul, 1926-ban japán nyelven, 1927-ben görögül és 1930-ban kínaiul is megjelent; végül ez lett az egész marxi elmélet egyik legtöbbet hivatkozott és legtöbbször értelmezett darabja.

A szerencse rámosolygott a „Bevezetés"-re, ám a Grundrisse egészében az  ismeretlenség homályába merült hosszú időre. Alig hihető, hogy Kautsky a „Bevezetés" felfedezésekor nem bukkant volna rá az egész kéziratra, de erre egyetlen esetben sem utalt. És egy kicsivel később, 1905 és 1910 között, amikor elhatározta, hogy közreadja Marx néhány korábban ismeretlen művét, elsődlegesen az 1861-1863 között írott munkákra koncentrált, melyeknek az Értéktöbblet-elméletek címet adta.

A Grundrisse felfedezésére végül 1923-ban került sor; David Rjanazov, a moszkvai Marx-Engels Intézet (MEI) igazgatója és a Marx Engels Gasamtausgabe (MEGA), azaz Marx és Engels összes művei kiadásának felelős szerkesztője bukkant rá a kéziratok között. Miután a hagyatékot Berlinben áttanulmányozta, jelentésében beszámolt a moszkvai Szocialista Akadémiának a Grundrisse létezéséről, Marx és Engels irodalmi hagyatékáról:

„Marx iratai között újabb nyolc jegyzetfüzetet találtam, melyek közgazdasági tanulmányokat tartalmaznak… A kéziratok valószínűleg az 1850-es évek közepén íródtak, és Marx művének [A tőke] első vázlatát tartalmazza, melynek a szerző még nem adott címet ekkoriban; ez ugyanakkor A politikai gazdaságtan bírálatához című mű első változatának [is] tekinthető."¹ (Rjazanov, 1925: 393-394)

„Az egyik jegyzetfüzetben" – folytatja Rjazanov – „Kautsky megtalálta A politikai gazdaságtan bírálatához című mű «Bevezetését» „- és úgy véli, hogy A tőke előtanulmányainak kéziratai „kiemelkedő jelentőséggel bírnak abból a szempontból, hogy rávilágítanak Marx intellektuális fejlődésének történetére és jellemző kutatási és munkamódszerére" (Rjazanov, 1925: 394).

A MEGA kiadásáról a MEI, a frankfurti Társadalomkutató Intézet és a Német Szociáldemokrata Párt (mely még ekkor is a Marx – Engels hagyaték őrzője volt) által kötött megállapodás értelmében több más kiadatlan írással együtt a Grundrisséről is fényképmásolat készült, és ezt a moszkvai szakértők kezdték tanulmányozni. 1925 és 1927 között a MEI munkatársa, Pavel Veller katalógusba vette A tőke összes előkészítő tanulmányát, melyek sorában az első éppen a Grundrisse volt. 1931-re elkészült a teljes mű desifrírozása és gépelése, és 1933-ban oroszul megjelent egy része is „A pénzről szóló fejezet" címmel, melyet két évvel később németül is kiadtak. Végül 1936-ban a Marx-Engels-Lenin Intézet (MELI, a MEI utódintézménye) a Grundrisse szövegét tartalmazó nyolc jegyzetfüzetből hatot megszerzett, s ezzel lehetővé vált a felmerült szerkesztői problémák megoldása is.

1939-ben Marx jelentős kéziratai közül utolsóként végül megjelent Moszkvában életének egyik legtermékenyebb korszakából való, terjedelmes műve Grundrisse der Kritik der politischen Ökonomie (Rohentwurf) 1857-1858 címmel, melyet Pavel Veller adott a kéziratnak. Két évvel később napvilágot látott egy függelék (Anhang) is, melyben Marxnak az 1850-1851-ben Ricardo: A politikai gazdaságtan és az adózás elvei című művéhez írott kommentárjai, Bastiat és Carey nézeteinek bírálata, a Grundrisséhez készített saját kezű tartalomjegyzéke, továbbá az 1859-es A politikai gazdaságtan bírálatához készített előtanulmányainak szövege (az ún. Urtext) szerepelt. Az 1939-es kiadásban a MELI bevezetője rávilágított a szöveg kivételes jelentőségére: „…az 1857-1858-ban írott kézirat, mely teljességében ebben a kötetben lát először napvilágot, Marx közgazdasági műveinek sorában meghatározó fejlődési fokot jelentett" (Marx-Engels-Lenin-Institut 1939: VII).

Bár a szerkesztői alapelvek és a kiadvány formája megegyezett a MEGA köteteiével, a Grundrisse mégsem került be a kötetek sorába, hanem önálló kiadványként jelent meg. Mi több, a második világháború közelsége hatással volt a mű további sorsára: gyakorlatilag az ismeretlenség homálya fedte. Az első kiadás háromezer példánya hamarosan rendkívüli ritkasággá változott, és csak néhány példány került ki a Szovjetunióból. A Grundrisse az 1928 és 1947 között megjelent Szocsinénija – Marx és Engels műveinek első orosz nyelvű gyűjteményes kiadása – kötetei között nem szerepelt, az első német nyelvű kiadásra pedig csak 1953-ban került sor. Míg egyfelől megdöbbentő, hogy egy olyan szöveg, mint a Grundrisse, egyáltalán megjelenhetett a sztálini korszakban, hiszen az akkoriban vitathatatlannak tekintett dialmat – a szovjet típusú „dialektikus-materializmus" – kánonjaihoz képest eretnekségeket tartalmazott, másfelől azonban nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy akkoriban ez volt a legjelentősebb olyan Marx-szöveg, amely Németországban ismeretlen volt. Amikor végül Kelet-Berlinben harmincezer példányban megjelent, a kiadás a Karl Marx Jahr, a Marx-évforduló (a szerző születésének százharmincötödik és halálának hetvenedik éve) egyik ünnepi eseménye lett.

Így esett, hogy az 1857-1858-ban írott Grundrisse világszerte csak 1953-tól, száz év magányt követően olvasható.

Világszerte ötszázezer példányban hozzáférhető a könyv

Annak ellenére, hogy ennek a jelentős, A tőke előtt íródott új kéziratnak számottevő visszhangja volt, illetve hogy milyen kiemelkedő elméleti értéknek tekintik világszerte, a Grundrisse további fordításai meglehetősen sokat várattak magukra.

A „Bevezetés" mellett egy másik kivonat – „A tőkés termelést megelőző formák"-  keltett először érdeklődést.  Ezt a szöveget 1939-ben fordították oroszra, aztán 1947-1948-ban oroszból japánra. Ezt követően ennek a részletnek az önálló kiadása német nyelven, illetve angol nyelvű fordítása végre meghozta a szélesebb körű ismertséget: a német kiadás 1952-ben jelent meg a Kleine Bücherei des Marxismus-Leninismus (Kis marxista-leninista könyvtár) című sorozat részeként, s ez szolgált alapul a magyar és az olasz fordítás elkészítéséhez ( magyarul 1953-ban, olaszul pedig 1954-ben); az angol nyelvű kiadás pedig, mely 1964-ben készült el, lehetővé tette a mű megismerését az angol nyelvű olvasóközönség számára és az argentinai (1966) és spanyolországi (1967) megjelenés révén elérhetővé vált a spanyol nyelvű olvasók számára is. Eric Hobsbawm, az angol nyelvű kiadás szerkesztője, a marxi szöveg elé bevezetőt írt, amelyben kiemelte a mű jelentőségét: A tőkést termelést megelőző formák – írja – „jelentették Marx legszisztematikusabb kísérletét a történelmi evolúció problémájának megragadására", és „kétségek nélkül megállapíthatjuk, hogy minden olyan marxista történeti elemzés, mely figyelmen kívül hagyja [ezt a művet], ezen írás fényében újragondolandó" (Hobsbawm 1964: 10). Világszerte egyre több társadalomtudós látott hozzá a szöveg értelmezéséhez, mely számos újabb nyelveken jelent meg, és mindenhol jelentős történelmi és elméleti vitákat eredményezett.

A Grundrisse teljes szövegének fordításaira az 1950-es évek végétől került sor; a mű lassan, de feltartóztathatatlanul beszivárgott a köztudatba, és ez végső soron elvezetett Marx életművének alaposabb és bizonyos tekintetben a korábbiaktól eltérő megítéléséhez. A mű legkiválóbb értelmezői az eredeti, német nyelvű szöveggel küzdöttek meg, de szélesebb körű tanulmányozására – mind a németül nem olvasó társadalomtudósok, mind pedig különösen a politikai aktivisták és az egyetemi hallgatók körében – azt követően került sor, hogy a nemzeti nyelvű fordítások is napvilágot láttak.

Az első fordítások Keleten jelentek meg: Japánban (1958-1965), illetve Kínában (1962-1978). Az orosz nyelvű kiadásra a Szovjetunióban csak 1968-1969-ben került sor; ekkor a Grundrisse a Szocsinenija (1955-1966) második, kibővített kiadásának pótköteteként szerepelt. Az, hogy a korábbi kiadásból ez a mű kimaradt, azzal a súlyos következménnyel járt, hogy ugyancsak kimaradt az 1956-1968 között megjelent Marx-Engels Werke (MEW) című sorozatból, mely a szovjet szövegválogatás alapján készült. A MEW – Marx és Engels műveinek legszélesebb körben használt kiadása, mely egyúttal a többi fordítás alapjául is szolgált – ilyenformán nem tartalmazta a Grundrisse szövegét egészen 1983-ig, amikor az összkiadás pótköteteként végül megjelent.

A Grundrisse az 1960-as évek végén kezdett elterjedni Nyugat-Európában is. Az első fordítás Franciaországban jelent meg (1967-1968), de ez meglehetősen gyenge minőségű szöveg volt, és 1980-ban újabb, immár hitelesebb fordítással kellett felváltani. Ezt az olasz kiadás követte 1968 és 1970 között, s kezdeményezője lényegileg – akárcsak Franciaországban – olyan kiadó volt, mely a kommunista párttól függetlenül működött.

A spanyol nyelvű kiadás az 1970-es években jelent meg. Ha eltekintünk a Kubában 1970-1971-ben kiadott spanyol változattól, mely a szövegnek meglehetősen gyenge fordítása volt, mivel a francia változat alapján készült, továbbá ha figyelembe vesszük, hogy a kubai kiadás kizárólag a szigetországban volt elérhető, akkor kijelenthetjük, hogy az első alkalmas spanyol fordítás Argentínában 1971 és 1976 között látott napvilágot. Ezt hamarosan követte újabb három, Spanyolországban, Argentínában és Mexikóban együttműködve készült újabb fordítás, s ezzel a Grundrisse fordításai között a spanyol nyelvűek szerepelnek a legnagyobb számban.

Az angol fordítást megelőzve először egy válogatás jelent meg 1971-ben, melynek szerkesztője, David McLellan, felcsigázta az olvasók várakozását: „ A Grundrisse jóval több, mint A tőkéhez készült vázlatos tanulmány" (McLellan 1971: 2); minden más marxi műnél inkább képes „Marx gondolatrendszerének szintézisét" nyújtani. „Bizonyos értelemben Marx mindegyik műve befejezetlen, de a legteljesebb közülük a Grundrisse" (McLellan 1971: 14-15). A teljes szöveg fordítása végül 1973-ban készült el, vagyis éppen húsz évvel a német nyelvű kiadás után. A fordító, Martin Nikolaus, ezt írta az előszóban: „Életrajzi és történelmi jelentőségén túl ezek [a Grundrisse szövegei] sok új anyaggal szolgálnak, és Marx teljes politikai-közgazdasági tervezete egyetlen létező vázlatának tekinthetjük… A Grundrisse Marx elméletének minden egyes korábbi, komoly interpretációját újragondolásra készteti és mérlegre teszi" (Nicolaus 1973: 7).

Az 1970-es évek a kelet-európai fordítások történetében is meghatározó jelentőségű évtizednek bizonyultak. Miután a Szovjetunióban a Grundrisse kiadása zöld utat kapott, már semmi nem állt útjában a „szatelit" országokban sem a fordításnak: Magyarországon 1972-ben, Csehszlovákiában 1971-1977-ben cseh nyelven, 1974-1975-ben szlovákul) és Romániában 1972-1974-ben, illetve Jugoszláviában 1979-ben került a könyv az olvasók kezébe. Ugyanebben az időszakban, nagyjából egy időben jelent meg két, egymással szemben álló dán kiadás. Az egyiket a Dán Kommunista Párt által támogatott könyvkiadó dobta piacra 1974-1978-ban, a másikat pedig az újbaloldalhoz közeli kiadó (1975-1977).

A nyolcvanas években a Grundrisse fordítása Iránban is megjelent (1985-1987), ahol is ez volt az első olyan perzsa nyelven kiadott Marx-mű, mely a szigorú szerkesztői-kiadói elveknek megfelelt. Ugyancsak ebben az évtizedben a könyv számos további európai nyelven is megjelent. A szlovén kiadás 1985-ben indult, a lengyel  és a finn pedig 1986-ban (az utóbbi szovjet támogatással).

A Szovjetunió felbomlása és az ún. „létező szocializmusnak" – valójában a marxi elmélet égbekiáltó megcsúfolásának – bukása után Marx írásainak kiadása egy időre szünetelt. Ugyanakkor azonban még azokban az években is, amikor a Marxot övező csendet csak azok törték meg, akik biztosak lehettek abban, hogy írásaik sorsa  a teljes mellőzés lesz, a Grundrisse újabb és újabb fordításai láttak napvilágot. A görög (1989-1992), a török (1999-2003), dél-koreai (2000) és a brazíliai (kiadását 2008-ra tervezik) megjelenések révén Marx e műve az elmúlt két évtizedben a legtöbb idegen nyelvre lefordított könyv lett.

Összegezve, a Grundrisse teljes szövegét eddig huszonkét nyelvre² fordították le, összesen harminckét változatban. A részleges kiadásokat nem számítva eddig több mint ötszázezer példányban³ látott napvilágot – s ez az adat minden bizonnyal nagyon meglepné azt a férfiút, aki a Grundrissét a legnagyobb sietséggel csak azért írta, hogy összegezze azokat az eredményeket, melyekre  közgazdasági tanulmányai során addig jutott.

Olvasók és szövegelemzők

A Grundrisse recepciójának – akárcsak terjesztésének – történetére az jellemző, hogy meglepően későn kezdődött. Ennek döntő oka pedig, eltekintve azoktól a kitérőktől és fordulatoktól, melyek újrafelfedezését kísérték, magának a töredékesen és elnagyoltan felvázolt kéziratnak a komplexitása, mely olyannyira megnehezítette értelmezését, illetve idegen nyelvű változatainak elkészítését. Ebből a szempontból is figyelemre méltó az irányadó, tekintélyes tudós, Roman Rosdolsky alábbi megállapítása:

„1948-ban, amikor jó szerencsém lehetővé tette, hogy a nagyon nehezen megszerezhető könyv egyik példányát tanulmányozhassam…, az első perctől kezdve egyértelmű volt számomra, hogy ez a mű alapvető szerepet játszik Marx elméletében. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy szokatlan formája bizonyos értelemben homályosnak mondható megfogalmazása kevéssé teszi alkalmassá arra, hogy széles olvasóközönséghez juthasson közel." (Rodolsky 1977: xi)

Ezek a megfontolások indították arra Rosdolskyt, hogy kísérletet tegyen a szöveg világos magyarázatára és kritikai vizsgálatára: az eredmény a Zur Entstehungsgesschichte des Marxischen 'Kapital'. Der Rohentwurf des 'Kapital' 1857-1858 (Marx: A tőke című művének létrejötte), amely 1968-ban Németországban jelent meg és mindmáig a Grundrissével foglalkozó első és legfontosabb monográfia. Ez a sok nyelvre lefordított munka bátorította Marx könyvének fordítóit és terjesztőit, és jelentős hatást gyakorolt a nyomában járó szövegelemzésekre is.

Ezerkilencszázhatvannyolc kiemelkedő dátumnak bizonyult a Grundrisse sorsát illetően. Rosdolsky könyvén kívül ebben az évben jelent meg a könyv első angol nyelvű elemzése is a New Left Review márciusi és áprilisi számában; ezt Martin Nicolaus írta „The Unknown Marx" címmel. Az esszének köszönhető a Grundrisse szélesebb körű megismertetése és annak az igénynek a megfogalmazása, hogy a teljes szöveg fordítása megkerülhetetlen. Időközben a Grundrisse Németországban és Olaszországban a diáklázadások néhány vezetőjét egyszerűen lenyűgözte; felvillanyozta őket a mű lapjain lépésről lépésre kibontakozó, radikális és gyújtó hatású mondandó. A vonzerő ellenállhatatlannak bizonyult különösen azon újbaloldaliak körében, akiknek feltett szándéka volt a marxizmus-leninizmus által meghonosított marxi interpretációval való szakítás.

Másrészt, Keleten is változtak az idők. Egy rövid, bevezető korszakot követően, amikor is a Grundrissét teljesen mellőzték vagy csak félénken közeledtek hozzá, gyökeres fordulat állt be Vitalij Vigodszkij bevezető tanulmányának megjelenésével – Isztorija odnogo velikogo otkrütija Karla Marxa (Egy nagyszabású felfedezés története: Hogyan írta Marx A tőkét), melyet 1965-ben publikált oroszul, 1967-ben pedig a Német Demokratikus Köztársaságban németül . Meghatározása szerint ez „zseniális mű", mely „a marxizmus »teremtő laboratóriumába« vezet be minket és lehetővé teszi számunkra, hogy lépésről lépésre nyomon kövessük azt a folyamatot, melynek során Marx kidolgozta közgazdasági elméletét" és melyhez ennélfogva szükségszerűen csak kellő óvatossággal lehet közelíteni (Vigodszkij 1974: 44).

A Grudrisse mindössze néhány év alatt kulcsfontosságú szöveg lett sok befolyásos marxista számára. A fentiekben már említetteken túl élénken foglalkoztatta a következő társadalomtudósokat: Walter Tuchscheerert a Német Demokratikus Köztársaságban, Alfred Schmidtet a Német Szövetségi köztársaságban, a magyarországi Budapesti Iskola tagjait, Lucien Sève-et Franciaországban, a japán Kijoaki Hiratát, a jugoszláv Gajo Petrovičot, az olasz Antonio Negrit, a lengyel Adam Schaffot és az ausztrál Allen Oakley-t. Általában megállapítható, hogy a Grundrisse olyan mű lett, mellyel minden komoly Marx-kutatónak meg kellett küzdenie. Sokféle hangsúlyeltolódással ugyan, de a Grundrisse magyarázói lényegében két csoportra bomlottak: egyfelől voltak azok, akik konceptuálisan egész, önmagában is érvényes, autonóm műnek tekintették, másrészt pedig azok, akik szerint csak A tőkét előkészítő egyik tanulmánynak tekintendő. A Grundrisséről folytatott ideológiai vita háttere – a vita alapjában arról folyt, hogy léteznek a marxi gondolatkört legitim és illegitim módon megközelítő interpretációk, melyeknek óriási politikai visszahatásuk van – kedvezett az inadekvát és mai szemmel nézve egészen komikus megközelítéseknek. A Grundrisse legbuzgóbb magyarázói között akadtak olyanok, akik egyenesen azt állították, hogy elméletileg ez fölötte áll A tőkének annak ellenére is, hogy az utóbbihoz még tízévnyi intenzív kutatás eredményeit használta fel a szerző. Hasonlóképp, a Grundrissét alábecsülő tudósok körében akadtak olyanok, akik szerint a mű lényegében semmi újdonsággal nem szolgál korábbi ismereteinkhez képest – leszámítva talán attól a néhány részlettől, melyek új megvilágításba helyezik Marxnak Hegelhez való viszonyát, illetve az elidegenedést taglaló jelentős fejezetektől eltekintve.

Nem pusztán eltérő olvasatok léteztek a Grundrissével kapcsolatban, de tapasztalható volt az a mellőzés is – ebben a tekintetben a legmegdöbbentőbb és legreprezentatívabb példával Louis Althusser szolgált. Még amikor kimondott szándéka volt, hogy Marx feltételezett elhallgatásait feltárja és hogy A tőkét úgy olvassa, hogy „láthatóvá váljanak a még rejtett gondolatmaradványok is" (Althusser and Balibar 1979: 32), megengedte magának azt a luxust, hogy a Grundrisse több száz oldalnyi, igazán szembeötlő szövegét félresöpörje, és Marx eszmerendszerét ifjúkori és érett korszakokra osztotta (amit később heves vitát váltott ki) úgy, hogy közben ügyet sem vetett az 1857-1858-ban keletkezett kéziratok tartalmára és jelentőségére.⁴

A hetvenes évek közepétől ugyanakkor a Grundrisse egyre több olvasót és szövegelemzőt ragadott meg. Ekkor látott napvilágot két jelentős kommentár, az egyik japán nyelven 1974-ben (Morita, Kiriro és Toshio Yamada, 1974), a másik németül 1978-ban (Projektgruppe Entwicklung des Marxschen Systems, 1978), de számtalan egyéb elemzés is megjelent a műről. Sok társadalomtudós ezt a művet kulcsfontosságúnak tekintette Marx elméletének egyik leginkább vitatott problematikája szempontjából, nevezetesen a Hegelhez való szellemi viszonya kérdésében. Másokat egyenesen lenyűgöztek a töredékekben vázolt, profetikusnak minősíthető megállapítások a gépesítés és az automatizálás jövőjéről, és Japánban is úgy olvasták a Grundrissét, mint rendkívül aktuális, a modernitás megértéséhez közelebb vivő elemzést. Az 1980-as években láttak napvilágot az első, részletekbe menő tanulmányok Kínában, ahol a Grundrissét A tőke keletkezéstörténetébe illesztve elemezték, míg a Szovjetunióban egy gyűjteményes kötet jelent meg, melyben a tanulmányok kizárólag a Grundrissével foglalkoztak (Vv. Aa., 1987).

Az utóbbi években világszerte sok társadalomkutató merített ihletet abból, hogy Marx művei továbbra is magyarázatot adnak a kapitalista termelési mód sajátosságainak elemzéséhez (miközben persze bírálják is azokat) (ld. Musto, 2007). Ha ez az újjáéledt érdeklődés fennmarad és ha ezt a politika területén a marxi elmélet iránt mutatkozó igény kíséri, akkor kijelenthetjük, hogy a Grundrisse ismét bizonyíthatja jelentős figyelemfelkeltő hatását.

Mindenesetre addig, amíg remélhetőleg bekövetkezik az a helyzet, hogy „Marx elmélete az ismeretek, illetve az ezen ismeretek által irányított politikai gyakorlat élő forrása lesz" (Rosdolsky 1977: xiv), e sorok szerzője a Grudrisse világméretű megismertetésének és fogadtatásának fentebb vázolt történetét a  Marx előtti szerény tisztelgésnek szánta, továbbá kísérletnek, melyben megpróbálta rekonstruálni a marxizmus történetének egyik hiányzó fejezetét.

Függelék

Jegyzetek

1 Az orosz nyelvű jelentés 1923-ban látott napvilágot.

Hivatkozások

Althusser, Louis and Balibar, Étienne (1979) Reading Capital, London: Verso.

Hobsbawm, Eric J. (1964) ‘Introduction', in Karl Marx, Pre-Capitalist Economic Formations, London: Lawrence & Wishart, pp. 9-65.

Marx, Karl (1903) ‘Einleitung zu einer Kritik der politischen Ökonomie', Die Neue Zeit, Year 21, vol. 1: 710-18, 741-5, and 772-81.

Marx-Engels-Lenin-Institut (1939), ‘Vorwort' (Foreword), in Karl Marx, Grundrisse der Kritik der politischen Ökonomie (Rohentwurf) 1857-1858, Moscow: Verlag für Fremdsprachige Literatur, pp. VII-XVI.

McLellan, David (1971) Marx's Grundrisse, London: Macmillan.

Morita, Kiriro and Toshio Yamada, Toshio (1974) Komentaru keizaigakuhihan'yoko (Commentaries on the Grundrisse), Tokyo: Nihonhyoronsha.

Musto, Marcello (2007) ‘The Rediscovery of Karl Marx', International Review of Social History, 52/3: 477-98.

Nicolaus, Martin (1973) ‘Foreword', in Marx, Karl Grundrisse, Harmondsworth: Penguin Books, pp. 7-63.

Projektgruppe Entwicklung des Marxschen Systems (1978) Grundrisse der Kritik der politischen Ökonomie (Rohentwurf). Kommentar (Outlines of the Critique of Political Economy. Rough Draft. Commentary), Hamburg: VSA.

Rosdolsky, Roman (1977) The Making of Marx's ‘Capital', vol. 1, London: Pluto Press.

Ryazanov, David (1925) ‘Neueste Mitteilungen über den literarischen Nachlaß von Karl Marx und Friedrich Engels' (A legfrissebb jelentések Karl Marx és Friedrich Engels irodalmi hagyatékáról), Archiv für die Geschichte des Sozialismus und der Arbeiterbewegung, Year 11: 385-400.

Sève, Lucien (2004) Penser avec Marx aujourd'hui, Paris: La Dispute.

Vv. Aa. (1987) Pervonachal'ny variant ‘Kapitala'. Ekonomicheskie rukopisi K. Marksa 1857-1858 godov (The first version of Capital, K. Marx's Economic Manuscripts of 1857-1858), Moscow: Politizdat.

Vygodskii, Vitalii (1974) The Story of a Great Discovery: How Marx Wrote ‘Capital', Tunbridge Wells: Abacus Press.

Pors (1877-1944) az ukrán munkásmozgalom igen érdekes, eredeti figurája volt, akinek neve számos politikai ok következtében napjainkig ismeretlen maradt. A II. Internacionálé ortodoxiájából fakadó kényszereken kívüli elveket képviselt. A forradalom, a társadalmi és nemzeti-nemzetiségi törekvések összefüggésének problematikája állt érdeklődésének középpontjában, amely furcsa módon napjainkban ismét érdeklődésre tart számot.

E számunk a tőke globális uralmának következményeivel, a világrendszer működésének és működtetésének új válságjelenségeivel, a regionális fejlődés sajátosságaival, az alá- és fölérendeltségek gyökereivel és megváltozásának módozataival foglalkozik. Kína és Afrika új pozíciókra tett szert a világrendszerben, ám az átrendeződés az egyenlőtlenségeket nem csökkentette, hanem jelentős mértékben növelte regionális és nemzeti síkon is. A világrend irányításának neoliberális „technikái" a birodalommá fejlődés és a nemzetállam „halálának" ellentmondásaiban is megmutatkozik. A témakört boncoló tanulmányok egyúttal a védekezés, a civil önvédelem lehetőségeit is latolgatják. A nemzetállam – főleg a félperiférián és a periférián – egyre inkább „virtuálisan" létezik, amely történelmi állapot az ellenállás középkorias formáit hívta életre: a vallási és nacionalista reneszánsz ebbe a keretbe illeszkedik. A neoliberális gazdasági projekt, mint az osztályuralom történelmileg meghatározott formája, globális szinten is megszerveződött; e szervezettség történelmi és gazdasági-piaci összefüggéseibe, a keleti és nyugati fejlődés összehasonlító elemzésébe is betekintést nyújt e számunk. Más írások a forradalmi munkásmozgalom olyan hagyományait idézik föl, mint a 160 éves Kommunista Kiáltvány olaszországi recepciója és az ukrajnai forradalmi tradíció ismeretlen történetének néhány új oldala.

Tartalomjegyzék

1. Don Kalb : A folyamatoktól az erőszakig – Politika és tudás a globalizációról és birodalomról folyó vitákban
2. Giovanni Arrighi : Az államok, a piacok és a kapitalizmus Keleten és Nyugaton – történeti perspektívából
3. Giovanni Arrighi : Az afrikai válság – Világrendszerbeli és regionális aspektusok
4. Samir Amin : Az Európa-terv alkonya?
5. Rémy Herrera, Luciano Vasapollo : Tömegmozgalom és osztályszerveződés a mai Latin-Amerikában
6. Andor László : A napos oldal közgazdaságtana
7. ATTAC Európa : Az ATTAC Európa nyilatkozata a pénzügyi válságról és a demokratikus alternatívákról
8. Vincze Ibolya : Közép-Kelet Európa, Oroszország, Kína – Átmeneti országok tapasztalata összehasonlító nézőpontból
9. Tütő László : Népszerűtlen „népszerű történelem” – avagy hogyan védelmezzük államunkat?*
10. Rob Lyon : Kína, Tibet és a világgazdaság
11. Marcello Musto : A Kommunista Kiáltvány fogadtatása és népszerűsítése Olaszországban – A mű megszületésétől 1945-ig
12. Christopher Ford : A társadalmi emancipáció és a nemzeti felszabadítás ütközése – Mikola Pors eszmerendszeréről

Bevezetés^a

Ez a cikk a jelenlegi globalizáció- (és benne birodalom-) elméletek különféle irányzatait és kritikáit veszi sorra, ahogy azok a hidegháború vége óta visszatükrözték és előmozdították a világtörténelmi események sorát. Amellett érvel, hogy a globalizációelméletek a valóban létező szocializmus összeomlásával létrejött Egységes Világban egyszerre voltak a politikai képviseletet orientálására kialakított politikai álláspontok és szövetségek szubjektív (emic) és objektív (etic) eszközei. Az 1989 utáni években a globalizációelméletek megfelelő eszközzé váltak arra, hogy kifejezzék a neo- vagy piacpárti liberálisok és a politikai liberálisok kibontakozó összefogását. E liberális szövetség állította először azt, hogy a piac- és demokráciaépítés, a civil társadalom erősítése és a jólét megteremtése sokak számára egyre inkább összetartó vállalkozások és azok végül egymást kölcsönösen erősítő erők halmazát alkotják. Az erők ezen halmaza a globalizáció, amiről úgy gondolták, hogy a liberalizmus égisze alatt egyesíti majd a világot. A globalizáció elméletét átültették a globális kormányzás alapelveibe is – melynek példája a washingtoni konszenzus. Ezt a cikk első részében taglalom.

A kilencvenes évek közepétől ebben az összefogásban a politikai liberálisok egyre nagyobb teret követeltek a neoliberalizmussal szem­ben. Növekvő öntudatukat kifejezték a piacvezérelt fejlődés és az abból állítólag automatikusan előálló intézményi javak institucionalista kritikájá­ban. Felemelkedésük tükrözte a minden országban, valamint a Nyugat/ Észak és a többi világrész közötti mélyülő anyagi egyenlőtlenséget, ami a felfokozott piacosítás következménye. Valamint reflektált a kilencvenes években váratlanul megerősödő nemzeti, etnikai és vallási szűklátókörű­ségre is. Az institucionalisták úgy alakították át a globalizációvitát, hogy a figyelmet a hatalom, történelem, hely és képviselet kérdéseire irányí­tották, valamint rámutattak arra, hogy az államok és közintézmények folyamatosan a középpontban maradtak és olyan fogalmakat vezettek be, mint a sorrendiség (sequencing) és hibriditás.^b Ők is hozzájárultak a globalizációról és a világ egyenlőtlenségéről folyó vita felelevenítéséhez. Ezt a cikk második és harmadik részében tárgyalom.

A liberális szövetség szellemi hegemóniáját két politikai folyamat ásta alá. 1997 után az egyet nem értés és kritika baloldali irányban ra-dikalizálódott: a munkásmozgalmak, a szegény országok csatarendbe fejlődő kormányai, a földműves szervezetek, környezetvédők, az őslakos mozgalmak és a hozzájuk kapcsolódó civil szervezetek csatlakoztak a létrejövő antiglobalista vagy az Igazságos Világot Mozgalomba (Global Justice Movement). 2000-et követően az újjáéledő konzervatívok, neokonzervatívok és nacionalisták az Egyesült Államokban kihasználták a demokrata párt hosszan tartó neoliberális kozmopolitizmusát (ahogy a konzervatívok máshol is tették, mint Hollandiában és Dániában), és megszerezték az államhatalmat. A fehér dolgozó osztályok több he­lyen is egyre növekvő mértékben érezték idegennek a megreformált szociáldemokrata pártokat, és elkezdtek a konzervatív nézőpontokkal azonosulni. Válaszként a súlyos pénzügyi válságok sorára, valamint a szeptember iszlamista támadásra, a konzervatív szövetség sürgette a birodalom, az egyoldalú fellépés és a militarizált intézménytervezés (institutional engineering) sokkal nyíltabb felvállalását. Mind a bal- és jobboldali elmozdulás a birodalommal és imperializmussal foglalkozó elméletalkotás új hullámát indította el, amit én a globalizációról folyó vita szerves részének tekintek.

A cikk célja, hogy nagy vonalakban megmutassa a globalizációról folyó vita időben és politikai tartalmában változó összefüggéseit. A cikk megvizsgálja a piaci- és politikai liberálisok, valamint a birodalomteore­tikusok egymással versengő feltevéseit, majd összeveti őket a meglévő bizonyítékokkal.

Szerzőként nem kívánok semleges vitapartnernek látszani. Polányihoz nem kismértékben hasonló véleményem szerint a globalizáció jelenlegi formáit a világméretű piacosítás politikai vállalkozásának lehet tekinteni, aminek fő támogatói a nemzetek feletti osztály belőle leginkább hasznot húzó szegmensei, illetve a függő országokban velük együttműködő (komprádor) szövetségeseik. E vállalkozás ingadozik a liberális technok­rata uralkodási mód (többoldalúság és „globális kormányzás"), valamint az inkább militáris és egyoldalú beavatkozások között, melyekben az Egyesült Államok a saját, illetve vállalatcsoportjai érdekeit a szövetsé­geseivel szemben is érvényesíti. E két mód közötti különbség kevésbé lényegbevágó, mint azt gyakran gondolják, úgy kell rájuk tekintenünk, mint egy jelenség két arcára.

E folyamat három rendszerszintű társadalmi következményét külön­böztetem meg:

Szerintem a globalizációs retorika ellenére a felségterület és tér a társa­dalmi kapcsolatok és intézmények jellegzetes csoportjainak leírásában fontosabbá vált, nem pedig jelentéktelenebbé (ahogy Hoogvelt, 2001 és Robinson, 2002 állítja). Azonban az ilyen jellegzetes következmények (pályagörbék) magyarázata mára inkább a helyi és globális struktúrák kölcsönhatásán kell alapuljon, mint bármely területen belüli tulajdonságon per se. Végül, úgy tartom, ez megújulást hoz az antropológiában és a társadalomtudományokban, mely alapjában véve kevésbé lesz leíró és a helyi részletekhez kapcsolódó, mint amilyen a posztmodernizmus alatt volt a nyolcvanas és kilencvenes években, habár néhány eredményét megtartja. A közös tudományközi programok felé fordul és csak néhány fő kérdésre és fogalomra koncentrál majd, mint a birodalom, az állam és az osztályok kifejlődése, a mozgósítás és igényformálás, továbbá az ezekhez kapcsolódó kulturális folyamatok – például a provincializálódás és etnicizálás -, valamint az ezeket összekötő többoldalú kapcsolatok.

1. A liberális szövetség tündöklései

A globalizáció alatt többrétegű komplex fogalmat értünk. Valójában három intellektuális célt szolgált egyszerre. Egyszerre volt szubjektív (emic) fogalom, tudományos szakkifejezés és politikai program. Alapvetően nem állít többet, mint hogy a világ emberei és helyei egyre kiterjedtebb és sűrűbb kapcsolatokat építettek és építenek ki, és így A hely történé­seinek váratlan utóhatásai lehetnek B helyen. Ha így tekintünk rá, semmi különösebben új sincs benne. így a globalizáció egy fejlődési folyamat, amit David Harvey „az idő és tér összenyomásának" nevezett, ami az ember fokozódó képessége a távolság legyőzésére, a megtételre fordított idő lecsökkentésével (Harvey, 1989). Ez a magva a köznapi, tudomá­nyos és politikai szóhasználatnak is. Azonban minden további fogalmi specifikáció már megkérdőjelezhető. Használható? Ki számára? Ki vagy mi áll mögötte? Továbbá milyen valós bizonyítékok támasztják alá az e kérdésekre adott válaszokat? Ezen a szinten a tudomány és a politika szükségszerűen zavaros.

A következő lépéseket két megfontolás vezeti. Először, a globalizáció fogalmát szinte alig használták 1990 előtt, a kilencvenes években igazi vesszőparipává vált, és végül életre keltette, David Held kifejezésével élve, „a nagy globalizációs vitát" – belecsúszva a birodalomról folyó vitába. Ebből arra következtethetünk, hogy bár a kifejezés hosszú távú fejlődési folyamatot jelöl, de épp e folyamat felgyorsulása a kilencvenes években (és környékén) az, ami miatt érdeklődésünk homloktérbe került. Másodszor, az egymást követő kutatások igazolták, hogy a globalizáció mint hosszú távú folyamat – tekintet nélkül arra, hogy okai ideológiai és vallásos erők (Roberston, 1992), maga az emberi evolúció (William MacNeill vagy Norbert Elias életműve), a kapitalista világrendszer di­namikája (Wallerstein, 1974, 1980; Arrighi, 1994) vagy pedig e három együttes hatása (Held et al. 1999) – nem lineáris, hanem hullámokban és spirálisan, „ugrásszerű változásokkal", korszak- vagy minőségi váltások­kal jelentkezik, semmint hogy pusztán folyamatos mennyiségi változás lenne. Korszakokról és periódusokról szól, nem csupán az idő múlásáról. Mi jellemzi korszakunkat? Milyen erők dolgoznak a jelen periódusban?

A legújabb váltás a birodalomelméletek irányába segít megérteni, hogy a globalizációelméletek többségének reményei, fogalmai és feltevései -legalábbis a kilencvenes évek közepéig – igencsak saját koruk termékei voltak. Állításaik erősen túlzottak és lenyűgözők, mivel szerzőik a kor si­kerre ítélt liberális politikusai és favoritjai voltak. A globalizációelmélet volt, szerintem, a közös platform a szabadpiac neoliberális szorgalmazóinak és a civil társadalom politikai liberális szószólóinak együttműködésében (lásd Kalb, 2000). 1989-ben a berlini fal leomlása alkalmat adott e két világtörténelmi küldetés egyesítésére a globalizáció korszakteremtő vízió­jában. Mindkettőt legfőképpen az Egyesült Államok politikája ösztönözte, már a hetvenes évek eleje óta: az emberi jogok előmozdításának helsinki folyamata, valamint a nemzetgazdaságok monetarista és egyúttal liberali­záló reformjának keretében. Ezeket mára egyrészt a nyolcvanas években Latin-Amerikában kipróbált, majd John Williamson által 1990-ben széles körű használatra tömören megfogalmazott washingtoni konszenzus (Williamson, 1990), másrészt az ENSZ kozmopolita emberbarátsága, a Nemzetközi Büntetőbíróság és a nemzetközi civil szervezetek világa testesítik meg.

A fal leomlásának utóhatásaként a liberálisok és neoliberálisok egye­sítették erőiket, hogy közös erőfeszítéssel kialakítsák az idősb Geoge Bush „Új Világrendjét". Ez valódi globalizációs szövetség volt, ami tük­rözte abba vetett hitüket, hogy a liberális kapitalizmuson kívül „más nem játszik". Újraélesztette a felvilágosodás régi reményét, a doux commerce elvét a kereskedelem jótékony hatásáról, mivel azt állította, hogy: 1) ha az árukat az emberek és helyek között szabadon cserélik; 2) akkor a sze­replők mindenütt felismerik majd saját érdekeiket termelőként és fogyasz­tóként is, és érvényre juttatják majd a kollektív érzelmekkel és a felhevült politikával szemben; 3) ezek után átalakulnak „független" és produktív modern „középosztállyá"; 4) akik aztán polgárjogokat követelnek majd, és a hatékonyság mellett a bennfentes érdekek ellen szavaznak; 5) ami majd előmozdítja a kereskedelmet, jólétet, szabadságot és növekedést, ezzel tovább erősítve az emberiség globális egymásrautaltságát (lásd Kalb, 2000, 2002). A liberális globalizációelméletek ezt az isteni kört általánosí­tották az egész világra térben és időben (világtörténelem). Elmagyarázták, hogy a globalizáció miért jó és miért nyerhet mindenki rajta.

Mindkét liberális irányzat szerint a globalizáció okszerű, anonim és többé-kevésbé ellenállhatatlan folyamat. Az idő és tér összenyomása in­dítja be az egész isteni kört, aminek következtében még jobban legyőzik a távolságot. A piacok és az emberi erkölcs kinőtték a nemzetállam és államnemzet ketrecét, ahogy azt a szocialista világ összeomlása bizo­nyította. Végül elérkeztünk a szabad világ civilizációjának küszöbére és útra keltünk a kozmopolita uralom korszaka felé. Ezért a nemzetek feletti kormányzás szerveinek létrehozása a feladat, hogy tovább vezesse ezt a folyamatot. Az így felfogott globalizáció egy igazi nagy narratívát alkotott, ami kiszorította a modernitás nagy narratíváit (liberalizmus, szocializmus, korporatizmus), mivel azok a kapitalista világban a nemzetállam társadal­mi megszervezéséért folyó XIX. és XX. századi harcokon alapultak. Ez lett az új nagy narratíva, épp egy évtizeddel azután, hogy a modernitás nagy narratíváit halottnak nyilvánították a posztmodern filozófusok. A globalizációelmélet a (neo)liberalizmus feltupírozása volt, amit angol­szász hazájából kiindulva globális léptékűre nagyítottak (Kalb, 2000). Épp ezért nagy biztonsággal megjósolhattuk volna, hogy a szocialista, korporatista, imperialista és regionalista alternatívákat – néhányukat a nacionalizmus vagy vallás keretei közt megfogalmazva – a közeljövőben nyíltan fogják ajánlani; és lásd, mára már feljövőben vannak.

A globalisták rámutathatnának a kozmopolita kormányzást aládúcoló nemzetközi intézmények egyre bővülő sorára, kezdve a Valutaalappal, a Világbankkal, az Általános Kereskedelmi és Vámtarifa Egyezmény­nyel (GATT) és a Világkereskedelmi Szervezettel (WTO) a gazdaság területén, egészen az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságáig (UNHCR), a Nemzetközi Büntetőbíróságig és más szervezetekig a nemzetközi és emberi jogok területén. Mindegyikük médiajelenléte és hatásköre is növekedett a kilencvenes években. A globalisták szintén a zászlajuk alatt tudhatnák a nemzetközi együttműködés intézményeit, mint a G8 találkozók, a NATO, a NAFTA, az Európai Unió, az APEC, az ASEAN és más regionális fórumok, melyek arra törekednek, hogy a politikai és törvényhozási koordinációt a nemzetállami szint fölé emeljék. Ráadásul a globalisták elénk tárhatnák, hogy a világpolitika csúcsszintje alatt is létrejött a szakmai koordináció sűrű szövete, mint például a kábítószerek, technikai szabványok, egészségügy, telekommunikáció, halászat, turiz­mus, légi közlekedés, bankfelügyelet, atomenergia, biztosítás, könyvelés stb. területén. Ennek eredményeképp míg a kilencvenes évek közepén évente csak két-három konferenciát tartottak, addig az évtized végére több mint 4000-et (Held – MacGrew, 2002: 19.). A XX. század kezdetén 37 nemzetközi kormányközi szervezet volt, ami 2000-re 6743-ra nőtt (uo.).

A politikai liberálisok emellett büszkén emelhetnék ki a nem kormány­zati szervezetek (NGO) globális civil társadalmának gyors növekedését, mely szervezetek környezetvédelemi, emberiességi, igazságszolgáltatási, társadalmi és nemi szerepekkel összefüggő kérdések specializált szó­szólói. Emellett néhányszor sikeresen mozgósítottak globális és nemzeti elképzelések megváltoztatására, mint például a nemzetközi kampány a taposóaknák betiltására, a Greenpeace akciói a Shell ellen, a Human Rights Watch, az Amnesty International, a Transparency International, az Orvosok Határok Nélkül (MSF) és újabban a Jubilee 2000, melynek sike­rült a legszegényebb országok adósságelengedésének kérdését a G8, illetve a Világbank napirendjére vetetnie. Ezek a példák azt mutatták, hogy a civil társadalom akcióinak megvan a lehetőségük arra, hogy valóban befolyásolják a globális magas politikát és a zárt ajtók mögötti szakértői tárgyalásokat, egész addig is elmenve, hogy kierőszakolják a Világbank állandó Vizsgálóbizottságának megalakítását (lásd például O'Brien et al. 2000; Khagram, 2002, 2004; Smith, 2002). Továbbá demonstrálták, hogy a kozmopolita kormányzás valós és képes saját demokratizálására. Akcióik a hivatalos intézményeket többek között arra kényszerítették, hogy nyilvánossá tegyék eljárásaikat, bizonyítva ezzel, hogy valójában elszámoltathatók az állampolgárok világtársadalma előtt. A nemzetközi civil szervezetek száma 2000-re több mint 47 ezerre nőtt (Held-MacGrew, 2002: 18.). A globális civil társadalom szereplőinek e sűrű hálózata, különösen az emberi jogok, feminizmus és környezetvédelem területén működőké, bizonyította leginkább a globális öntudatot, az emberi lények egymásrautaltságának felismerését a világban, amit Giddens (1995), Falk (2000), Held (1995), Káldor (2003) és mások a folyamat mozgatórugója­ként és a kulturális globalizáció fokmérőjeként azonosítottak.

Van a szerzőknek egy szociáldemokratább csoportja, mint Castells (1986, 1996), Reich (1991) és Sassen (1991, 1998), akik részben erő­sítették, részben gyengítették a globalizmus ügyét. Eredményeik a Nyu­gat iparvesztésének társadalmi következményeit vizsgáló, nyolcvanas években végzett kutatásaikból származnak, melyek mindig kiemelik a globalizálódó gazdaság által generált társadalmi és területi kirekesztő tendenciákat. Azonban ezzel egyidejűleg igazolva látják a globalisták alapállítását, mely szerint a nyolcvanas és kilencvenes években piac- és technológiavezérelt átmenet zajlik a helyek teréből (space of places) a folyamatok terébe (space of flows). A fizikai hely egyre kevésbé számít, állítják, azonban a globális hálózatokba való beágyazódás egyre inkább. Reich, Castells és mások szerint a nemzetgazdaságok mára nagyrészt Akciók, a társadalmi csoportok és fizikai helyek sorsa már piacképes szaktudásuktól, valamint a globális termelés és csere hálózatába való logikus beágyazódásuktól vagy kirekesztettségüktől függ. E folyamat során a nemzetközi multinacionális (nemzetközi) vállalatok átalakultak transznacionális (nemzetek feletti) vállalatokká, melyek termelési és marketingterüket a termelékenység, hozzáadott érték és vásárlóerő globális kritériumai alapján határozzák meg. A gazdasági és politikai hatalom, szerintük ennek következtében, mára lényegét tekintve szétvált. Érvrendszerükből következően megállapították, hogy a vállalati mono­póliumok elvesztették tartósságukat. Ez egyfelől veszélyt jelentett a régi kedvezményezettek számára, legelőször is a centrum-országok férfi fizi­kai munkásaira nézve, másfelől esélyt a kívülállók számára, elsősorban a nők részére – Északon és Délen egyaránt. A fő mondanivaló az volt, hogy a globális piac meglepően nyílt és dinamikus tereppé vált, amely mindenki számára elérhető, ha piacképes szaktudást szerzett a mumbai és írországi szoftverfejlesztőktől, Sáo Paulo és Szöul vasmunkásaiig, Szencsen, Monterrey vagy Manila munkásnőiig. így bízhatunk az okta­tás- és a piactámogató politikákban, hogy segítenek megakadályozni a társadalmi kirekesztődést.

A globalisták szintén rámutattak, hogy a külkereskedelem a hetvenes évek óta sokkal gyorsabban nőtt, mint a termelés. Még ennél is fonto-sabb, hogy a külföldi közvetlen tőkebefektetések hatalmas mértékben fellendültek a nyolcvanas évek elejétől fogva, ami tovább gyorsult a kilencvenes években (egészen 1997-ig). A portfólió-befektetések^c , rövid­távú hitelek és a devizatranzakciók megtöbbszöröződtek és korábban nem látott történelmi csúcsokat értek el. Irdatlan mennyiségű tőkefelesleg állt rendelkezésre, amit részben a transznacionális vállalatok, részben nyugdíj- és befektetési alapok, valamint biztosítótársaságok termeltek, továbbá részben az új pénzügyi intézmények, mint a fedezeti alapok (hedge fund) és a származékos ügyletek (derivatives). Az olyan világvá­rosok, mint London, New York, Tokió, Párizs és Frankfurt (Sassen, 1990) szárnyaló tőzsdéin és a feltörekvő gazdaságokhoz vezető regionális kapcsolataikon keresztül – mely országok mindegyike tőzsdét nyitott ebben az évtizedben – ezek a mozgékony tőkék újrahasznosultak a gyors értékesülés reményében. Ilyet gyakran találtak Délkelet-Ázsia, Kína, Mexikó, Brazília vagy Közép-Európa gyorsan növekvő exportövezetei­ben. A tőke egy részét a centrum és a periféria liberalizáló országainak privatizált iparágaiba és közműveibe fektették, ami az első években olyan mértékű új befektetéseket eredményezett e cégekbe, melyek az eladósodott országok számára különben elérhetetlenek voltak. Más része olyan államok kötvényeibe vándorolt, melyekben a pénzügyi elit megbízott ismét mind a centrumban, mind a periférián.

Az efféle számokból arra következtettek, hogy a világpiacokhoz való hozzáférés korábban nem látott szinteket elérve egyre demokratikusab-bá vált. Úgy tűnt, a tőke most mindnyájunk számára fial, bár lehet, hogy a régi kedvezményezetteknek kevésbé (a globalistákat többnyire nem nagyon hatotta meg a „búcsú a munkásosztálytól"). Ez képessé tette a korábban harmadik világnak nevezett területeket arra, hogy ne kizárólag terménykivitelből (tea, kávé, gumi stb.) szerezzék jövedelmüket, hanem exportvezérelt iparosítással is. Ami nem csak munkaintenzív feldolgo­zóipar lehet, pl. textilipar, cipőgyártás vagy ruhaipar. Dél-Koreát az ipari konglomerátumok bámulatos példája jellemzi, mint például a Daewoo, amely fejest ugrott az autógyártás és elektronika high-tech világába, vagy a Hyundai, amely kevesebb mint egy évtizeden belül szerszámgyártóból átalakult egy a felvonóktól a laptopokig mindent gyártó vállalattá. Ezek a látványos trendek, együtt a növekvő jövedelmek, valamint a Világbank, a Valutaalap és magánhitelezők által segített infrastruktúra-befektetések kombinációjával, egész körzeteket emeltek fel a világ elitgazdaságainak jól megrostált klubjába. „A kilencvenes évek végére – írja Held és MacGrew az ENSZ Fejlesztési Programjának (UNDP) adataira hivatkozva – a világ feldolgozó-ipari munkahelyeinek majdnem fele a fejlődő országokba tele­pült, miközben a fejlődő országok fejlettekbe irányuló kivitelének több mint 60%-a feldolgozó-ipari termék, ami tizenkétszeres növekmény kevesebb mint négy évtizeden belül." (Held-MacGrew, 2002: 52.)

A korai globalizációelmélet a demokrácia, a civil társadalom és a sza­bad piacok (mindenben a kommunizmus ellentéte) reményteli konvergen­ciáját hirdette, ami a világcivilizáció és kozmopolita uralom szükséges előfeltétele. Politikai platformként szolgált, lehetővé téve a szabadpiaci liberálisok és politikai liberálisok erőinek összefogását, ami segített egy egész világtörténelmi korszak létrehozásában rögtön a szocializmus összeomlásának utóhatásaként. Azonban elkápráztatta a végső liberális egyensúly ígérete, hogy mindenki számára hasznot hozhat a XX. század utolsó éveiben.

De a század utolsó évtizede korántsem volt stabil. Ez jelentős rész­ben magának a globális kormányzás liberális paradigmájának volt köszönhető, mivel ez kölcsönhatásba került és szembeszállt a korábbi társadalmi és területi struktúrákkal, és nekilátott átalakítani az egész világnépesség megélhetésének alapjait. Ennek következtében a kilenc­venes évek közepétől fogva a politikai liberálisok és a piaci liberálisok útjai kezdtek elválni. Castells, Sassen, Reich és mások – állandó kritikai mellékáramként – továbbra is hangsúlyozták a társadalmi és területi egyenlőtlenségeket (az alaposabb kifejtést lásd alább). Azonban 1996 után a Világbank éves jelentései a világ fejlődéséről (World Development Reports) nyíltan olyan figyelmeztetéseket kezdtek adni, hogy a piacok önmagukban nem elégségesek intézmények kiépítéséhez és a civil társadalom működéséhez, valamint kezdtek figyelmet fordítani az állam állapotára és karbantartására a globalizálódó világban (Világbank, 1997). Az évtized végén a kutatók és igazgatók közti nyílt ellentétek légkörében (Wade, 2001a, 2001b) a Világbank jelentései beszámoltak a tömeges nyomorról és a helyi korrupcióról (Világbank, 2000). A politikai liberálisok és az „új institucionalisták" kezdtek fokozott befektetéseket követelni a „jó kormányzásba", a civil társadalomba, az oktatásba és egészségügybe, miközben kisebb jelentőséget tulajdonítottak a washingtoni konszen­zus klasszikus feltételrendszerét alkotó bölcs tanácsoknak, úgymint a privatizációnak, stabilizációnak és liberalizációnak (például Stiglitz, 2003). A „sorrendiség" a politika kulcsfogalmává vált, ami az átmeneti társadalmak piacosítási rohamát kívánta lelassítani. Súlyos kétségek­nek adott hangot a gazdasági liberalizációt, demokráciát, növekedést és méltányosságot állítólag összekötő láncolatot illetően (lásd még ILO, 2004). A politikai liberálisok, mint Beck (1997) és Held (1995), elkezdték megkülönböztetni a globalizáció fogalmát (jó dolog: művelt civil társada­lom) a globalizmustól (rossz dolog: a vállalatok globalizációja). Benjamin Barber (1996) és mások kifejtették, hogy a globalizáló tőke MacVilágja azzal fenyeget, hogy mindenütt kitermeli a vallások és abszolút értékek dzsihádját, ahol a civil társadalmat elhanyagolják, ahogy az meg is tör­tént. Michael Hart azt a következtetést vonta le, hogy a tőke működési szférájának kiterjedése a „posztcivil társadalmon" kívül semmi mást nem hozott létre (Hardt, 1995).

A posztszocialista társadalmak átalakításának következményei, ami állítólag a globalista paradigma legfőbb próbája, mindenütt kiábrándítóak és gyakran egyszerűen csak bűntények. A katasztrófát Boszniában és Ruandában nem akadályozta meg a humanista kozmopolitizmus, miköz­ben újabbakat indított útjára Kongóban és Kelet-Timorban. A gazdagok és szegények egyre jobban szembeötlő polarizációja az országokon belül és az országok között (lásd alább), továbbá a közjavak degradálódása az oktatástól a környezetig – különösképp a volt szocialista világban és Afrikában – kiáltó ellentétben állt a helyi komprádor burzsoázia és a transznacionális osztály gazdagságával, Északon és Délen egyaránt.

A politikai liberálisok fokozatosan kiábrándultak a globalista szövet­ségben kötött alkujukból. Az európai harmadikutas szociáldemokraták a kilencvenes évek közepe óta kiszorították a konzervatív kormányokat és intellektuális avant garde-juk most több civil társadalmat szorgalmazott a szabadpiaci liberálisokkal kötött alkuban, épp ahogy Clintonék tették az Egyesült Államokban. De a civil társadalom fogalma túl képlékeny, túl elmosódott volt, valamint a gyakorlatban túl elitista ahhoz, hogy az elemzésekhez és cselekvéshez útmutatást adjon, amint az például Giddens politikai írásaiból is kitűnik (1995, 1998, 1999). Szellemi szár­mazása túl erősen liberális gyökerű volt, és megfertőzte a piacok és a demokrácia a nép felszabadítását célzó összenövésének 1848 előtti hite.¹ Mindezek ellenére a növekvő véleményeltérések és a globalizmus isteni köre jóslatainak nyilvánvaló fizikai cáfolatai egyaránt feljövőben voltak a kilencvenes évek közepe után.

2. Szkeptikusok és realisták

A kritikát egyrészről politikai gazdaságtani és szociálpolitikai kutatók, másrészről antropológusok fogalmazták meg és szolgáltattak bizonyí­tékokat hozzá, a vitát pedig történelmi, térbeli, intézményi, hatalmi és egyenlőtlenségi kérdésekkel élezték. Mindez fokozódó intellektuális és politikai küzdelem közepette zajlott. A kilencvenes évek közepén a neoliberális reformok elleni első franciaországi tiltakozáshullám Pierre Bourdieu és munkatársai kulturális szociológiájának radikalizálódását váltotta ki Franciaországban és másutt is, ami nagy lendületet adott az par excellence antiglobalista folyóiratnak, a Le Monde Diplomatique-nak. Ezek a párizsi körök együttműködést kerestek a latin-amerikai aktivisták­kal és lefektették a későbbi – az 1999-ben „hirtelen" keletkezett (Fisher-Ponniah, 2003; Sen et al., 2004) – Szociális Világfórum és antiglobalista mozgalom (vagy Igazságos Világot Mozgalom) szellemi alapjainak egyes részeit. Az érdeklődés nagy hulláma szintén elérte a történeti politikai gazdaságtant művelő osztrák-magyar emigráns, Polányi Károly munkáit, amit többek között a konzervatív, közfigyelemben álló filozófus, John Gray (1998) tanulmányozott Londonban, valamint néhány baloldali szerző, beleértve Giovanni Arrighit (1994), akinek figyelemre méltó mun­kája a kilencvenes évek elején új és termékenyítő módon kötötte össze Braudel, Wallerstein és Polányi gondolatait, és ezzel előrevetítette az ezredforduló vitáinak fő témáit. Munkája felvetette, hogy a globalizáció meglehet, legfőképp a piacok korszakos kiterjesztését jelenti a centrum kapitalista gazdaságai által dominált központosított transznacionális in­tézményeken keresztül, mint ahogy azt Polányi leírta a XIX. századi és korai XX. századi brit védnökség alatt működő világrendszer esetében. A fokozódó küzdelem során (lásd alább) az új „reformista" tudományos irodalom két fő utat talált a globalista liberalizmus kritikájára. Mindkettő institucionalista nézőpontból fogalmazódott meg; az egyik inkább egy strukturalista változat, a másik inkább a résztvevőkre összpontosít. Az előbbit az „útfüggőség", az utóbbit a „hibriditás", majd kissé később a „helyteremtés" (placemaking)^d fogalma köré építették.

A strukturalista institucionalisták szkeptikusak voltak a liberálisan individualista és nyílt globális tér valóságban történő kifejlődésével kapcsolatban, melyben a folyamatosan jelen lévő folyamatok a „tényező­költségek" kiegyenlítődéséhez a helyi-nemzeti intézményi sajátosságok Geichschaltung^e -jához, valamint globális integrációhoz vezetnek. Például Hirst és Thompson (1996, 2000) kimutatta, hogy a tényleges árukeres­kedelem még mindig kevésbé volt nemzetközi, mint a XIX. század végi Nagy-Britanniára épülő gazdaságban. A „valódi" gazdaság, kimutatásaik szerint, inkább regionalizálódik, mint globalizálódik, a nemzeti gazdasá­gok három regionális csoportosulása emelkedik ki: az EU, az USA/Nafta és Kelet-Ázsia nagy triádja^f (lásd még Mittelman, 2000). Rámutattak, hogy az összes tranzakció nagyjából kétharmada e régiós csoportosulá­sokon belül maradt. Ezek a belső tranzakciók „beágyazódtak" (Polányi) a helyi intézmények szövetébe a munkaerőpiacon, a lakásviszonyok­ban, az oktatásban, a jogban, a bizalmi és ismeretségi hálózatokban stb. stb., melyek végül mind az államok által szervezett, többé-kevésbé közintézményi örökséghez kötődnek. Ebből az következett, hogy a valós gazdasági növekedés elsősorban nem az áramlások globális térben tör­ténő felszabadításától, hanem a termelői kultúra alapjának fenntartásától függ. Az ilyen termelői kultúráknak számos változata van, többek között a kelet-ázsiai fejlesztő államok, a kontinentális Európa jóléti államai és az angolszász liberális és tőzsdére alapozott rendszerei. Nincs értelme az egyik változatot mint az egyedüli értelmeset ráerőltetni a többire (Dore, 2000). Hasonlóan Amsden (1992, 2003), Weiss (1998, 2003), Wade (2004) és más történész institucionalisták a kelet-ázsiai államokkal kap­csolatban kiemelték az állami cselekvés központi szerepét a gazdaságok sikeres exportteljesítményre való felkészítésében. így Kelet-Ázsia egyér­telműen cáfolta a globalisták által ajánlott liberális utat az exportbevételek növelésére. Nem a sokkterápiás nyitás, hanem a türelmes és óvatosan vezetett integráció volt a levonható tanulság. Hirst és Thompson érveit alátámasztotta a megújult polányista érdeklődés az intézményi és tár­sadalmi gazdaságtan iránt, többnyire átdolgozták a beágyazódottság korábbi elgondolását, valamint a hozzá kapcsolódó hálózat és bizalom elképzeléseit (friss összefoglalókért lásd Gudeman, 2001; Guillen, 2002; Narotzky, 1997; Smelser-Swedberg, 1995; Swedberg, 2003).

Hirst és Thompson jó meglátással a figyelemet a globális áramlások és az államok állítólagos ellentétéről a regionális államcsoportosulások felé fordította, melyek a valóságban létrehozták és helyhez kötötték az ilyen áramlások túlnyomó többségét (lásd még Kalb, 2000). Ez hirtelen kihúzta a globalisták érvrendszerének fullánkját, két okból is. Először, az államok azonnal elvesztették az ellenség becstelen szerepét. Épp ellenkezőleg, az állami struktúrák a munka- és fogyasztási kultúra garanciájává és a sikeres nemzetközi integráció szervezőivé léptek elő (lásd még Milward, 1999). Másodszor, megmutatta, hogy a világ vérkeringését biztosító nagy múltú országok határai túloldalán lévő gazdaságok gyorsan integrálód­nak az Egyesült Államok, Japán és Európa centrum-gazdaságaiba. Ez a „globális" gazdaság térbeli terjedésére drámaian más becslést adott: az exportvezérelt feldolgozóipar a kevésbé fejlett országok közül csak a kiválasztott kevesekben indult fejlődésnek, többnyire azokban, amelyek közel voltak a centrum-gazdaságok hátsó udvarához, mint például Me­xikó északi tagállamai, Dél-Korea, Tajvan, Thaiföld és Malajzia, a Cseh Köztársaság vagy Nyugat-Magyarország. A kevésbé fejlettek maradéka a feldolgozóiparba irányuló közvetlen külföldi tőkebefektetésekből nagy­részt kimaradt, sokkal inkább, mint ahogy az a klasszikus imperializmus időszakában előfordult (Hoogvelt, 2001).

Ahelyett, hogy dicsőítő ódákat zengtek volna, Hirst és Thompson kimutatták, hogy a nemzetközi piacok nem teszik meg azt, amit állítólag tenniük kéne. Ennek oka a piaci kudarc, amit az állami beavatkozás, intézményépítés, nemzetközi és nemzeti újraelosztás és az állam aktív szerepének hiánya okoz. Ennek következtében nagy területek és né­pesség záródik ki Észak és Nyugat piacairól. Az institucionalistáknak így sikerült a globalisták érvrendszerét a feje tetejére állítani. Ebben a piaci kudarc volt legfőbb eszközük – a klasszikus érv, amit Keynes a közgazdaságtan „földalatti hagyományának" nevezett (lásd például Baker-Epstein-Pollin, 1999).

A piaci kudarc érvrendszere megmutatta, hogy miért maradnak ki egész területek és népcsoportok a fejlett gazdaságok keringésrendsze­rébe való integráció potenciális nyereségeiből, a globális árulánc- (vagy értéklánc-) elemzés pedig megmagyarázta, hogy a kevésbé fejlett or­szágok azon termelői, akik ténylegesen integrálódtak, ennek ellenére miért is pauperizálódnak. Ezek az elemzők (pl. Gereffi-Korzeniewicz, 1994; Haugerud et al., 2000; Kaplinsky, 2000; Kaplinsky et al., 2002) vitatták a globális piacosítás elképzelését a leszivárgásról, kimutatva azt, hogy a piacok nem anonim rejtett kézként, hanem a háló csomópontjai közt strukturált hatalmi kapcsolatokként működnek, melyben a gyengék gyakorlatilag képtelenek javítani az erősekkel szembeni helyzetüket. Miközben a design, a kutatás és a fejlesztés, valamint a marketing funk­ciói az Észak kezében maradnak, addig a Dél termelői nagyon nehezen léphetnek feljebb a hozzáadottérték-láncon, és úgy tűnik, könnyen hoz­záférhető, alacsony képzettséget igénylő és alacsony értékű munkára ítéltettek. Ez nemcsak az egyszerű termények előállítására, de a feldol­gozóiparra és a nagy külföldi közvetlen befektetésekre (FDI) is igaz. Kína és Dél-Ázsia a nyolcvanas évek közepétől felgyorsuló integrálódása az Észak hálózataiba hatalmas méretűre duzzasztotta a képzetlen és köze­pesen képzett munkaerő kínálatát. Ez erősödő bércsökkentési nyomást eredményezett a szubszaharai és részben a dél-amerikai munkások és cégek közt, illetve a munkaerő elnőiesítését eredményezte (a társadalmi nemeket illetően lásd Mills, 2003). A következményeket a piacosítás önmagában nem igazán magyarázta, a láncban elfoglalt hely, az osz­tálykapcsolatok és a világgazdaságba beágyazott regionális rendszerek útfüggősége viszont igen.

A piacnyitás már más fényben tűnt fel: a leszivárgás elősegítése helyett, a munka tartalékseregének állandó bővítésével, inkább a felfelé mutató pályagörbék blokkolását szolgálta. Kiderült, hogy inkább a monopolista ellenőrzés hatóereje, mint a demokratikus részvételé. Lehetővé tette a kapitalisták számára, hogy a szerkezetből fakadóan lenyomva tartsák a béreket a feldolgozóiparban. A mexikói Tijuana maquiladorasait^g a kínai termelők legyőzték a versenyben (lásd Financial Times, 2003. július 1.), a brazil és kolumbiai kávétermelőket kiszorították a még olcsóbb vietna­miak. Az áruláncok elemzéséből arra lehetett következtetni, hogy csak a közös fellépés és az állami beavatkozás segíthet a régióknak abban, hogy feljebb léphessenek a magasabb hozzáadott értékű termelésbe. Továbbá csak ezek bizonyultak eredményesnek a fokozott női és gene­rációs kizsákmányolás ellen – ismét egy klasszikus munkáspárti érv.

Az Észak és Nyugat szociálpolitikáját, illetve a szegénységet kutatók szintén kiemelték az útfüggőséget és a közösségi döntéseket. Saskia Sassen a centrum globális városait kutatva megvédte azt az álláspon­tot, hogy az ipari jóléti társadalmakból a szolgáltató-ipari növekedésre alapozott neoliberális városi gazdaságokba való átmenet új társadalmi polarizációt gerjeszt az Észak nagyvárosaiban (Sassen, 1991; 1998). E megosztottság már nem a tulajdonban és termelésben gyökerező, a tulajdonosokat a munkásoktól elválasztó klasszikus osztálykülönbség, hanem annál reménytelenebb: az élesen elhatárolt darabokra törő mun­kaerőpiac különálló csoportjai közt feszül. Egyik oldala a jól fizetett, ma­gasan képzett, „fehér" és szabályos munkavállalók csoportja a termelő­szolgáltató szektorban (pénzügyek, ingatlan, biztosítás, high-tech), másik oldala pedig a bizonytalan, szabálytalan, „színes", alacsony képzettségű munkavállalók tömege a fogyasztói szolgáltatásokban. Köztük kisszámú elszigetelt középosztály és önkizsákmányoló lumpenproletariátus foglal helyet – ezt jósolta Sassen az Észak városi övezetei számára (egy korai megfogalmazásért lásd Castells, 1986).

A kilencvenes évek közepén induló városi és regionális kutatások özöne azonban nem egészen igazolta e jóslatot. A köz- és magánintéz­mények nagyrészt megmagyarázták az ettől való eltéréseket. Először, a különböző regionális utak és iparosítási rendszerek különbözően reagáltak a fosztfordista-posztindusztriális átmenetre. Az inkább szak­tudás alapú rendszerek például Németországban és Japánban képesek voltak a magasabb hozzáadott érték irányába elmozdulni azzal, hogy folyamatosan átképezték a munkavállalókat (lásd például Dore, 2000). A tömegtermelés üzemeit, melyek inkább a liberális rendszerekre voltak jellemzőek Nagy-Britanniában és az Egyesült Államok ipari övezeteiben, tőkekivonás, ipartalanítás és közösségi lepusztulás sújtotta.

Másodszor, a társadalmi következményeket a korábbi szociálpolitikai rendszerek nagyban módosították, amiről Sassen eredeti okfejtése csaknem teljesen megfeledkezett. A széleskörűen kiépült jóléti államok e tekintetben sokkal jobb teljesítményt nyújtottak, mint a liberális államok, és a Sassen által megjósolt marginalizáció inkább kivételes esetnek számított, mint szabálynak. A leghatékonyabb európai jóléti államok­nak sikerült megakadályozni, hogy a munkával bírók közt előretörjön a szegénység, mivel fenntartották a kollektív munkaerő-piaci előírásokat, és közben változatos megoldásokat kerestek arra, hogy az alacsony fizetésűeknek a munkanélküliség ne legyen vonzó alternatíva. Esping Andersen munkái (1999; 2002) kiemelték, hogy a „harmadikutas" szoci­áldemokraták Svédországban, Dániában, Finnországban, Hollandiában és Ausztriában megtalálták a módját annak, hogy miként mozgósítsák a közpolitikát munkahelyteremtő rendszerek létrehozására és a nemzeti költségvetés rendbetételére. Európának mint egésznek az útja cáfolja a globalista okfejtést, hiszen az európai piacok integrációját a szociális színvonal emelkedő kiegyenlítődésével kombinálta.

A fejlődés neoliberális felfogás szerinti egyirányú útjával szemben a főleg európai társadalompolitikai rendszereket vizsgáló kutatás továbbra is a globális integráció következményeinek útfüggőségét támasztotta alá. Ebben a vonatkozásban az útfüggőség azt jelenti, hogy a következmé­nyek mindig a korábbi intézményi és kormányzási örökség közvetítésével alakultak ki. E munkák kimutatták, hogy az állam nagyon is számít. Ez azt is maga után vonja, hogy a jogokért folytatott korábbi küzdelem és az annak eredményeit időben megtartó erőegyensúly hatással van a társadalmi változások következő fordulójára (Kalb, 2003). Tehát számít a helyszín, és így (ismét) a kultúra is.

Az antropológusok, akik inkább a résztvevőkre figyelnek, lerombolták a globális civil öntudat terjedésébe és az egységes világba vetett kozmopo­lita illúziókat. Például Appadurai (1996) megkülönböztette a folyamatok öt elkülönült formáját (a technológiai, pénzügyi, ideológiai, média- és etno-szálat). A folyamatok nem egyformák, állította, és adott helyi megjelenésük az érkezésük kombinációjától függ, ami egyáltalán nem mutat mindenütt egységes képet. Hasonló megfontolásból hangsúlyoztam (Kalb, 2002), hogy a Dél és Kelet sokkal inkább szoftvert kapott, mint hardvert. A közös­ségi infrastruktúra lecsupaszítása, a megfelelőt közelről sem elérő jöve­delmek és növekvő egyenlőtlenségek mellett a hardver nélküli szoftver a globalista ajánlat gyakorlati célokra való használhatóságát az áruk virtuális képzetére korlátozta, egy fantáziavilágra, mely a személyes gyarapodás illúzióját keltette, és nem adott eszközöket a gyakorlati megerősödésre. Comaroffék (2001), Verdery (1996) és Humphrey (2002) hasonló módon azt állították, hogy a neoliberális piac – melynek szereplői nem a terme­lésben, hanem az elvont és zavaros módszerekkel megvalósítható ezred­fordulós vagyongyarapítás közös fantáziáiban cselekednek – a nép közeli „okkult gazdaság" burjánzásához vezettek. E gazdaság a kábítószereket, a harci és látványsportokat, a bűnözést, a szerencse- és pilótajátékokat, valamint egyéb látszólagos eredményeket felmutató rituálékat és a kaszinókapitalizmus „üss és fuss" módszereit állítja középpontba. Több szerző szintén felfigyelt az erősen mediatizált, rituális, „fizetős" vallások feltörésére; egyes pünkösdi-karizmatikus egyházakra például – különö­sen Afrikában, Kelet-Ázsiában és Latin-Amerikában -, melyek az e világi pénzügyi sikert jobban áhítják, mint a túlvilági üdvözülést.

A fogyasztás ilyen illúzióit erősen (társadalmi) nemekre szabták és életkor-specifikus csáberőt is bevetettek. Ez magával vonta az ellen-narratívák előretörését, melyek a nacionalizmus, lokálpatriotizmus, vallás és hagyomány köré szerveződtek (Kalb, 2002) és gyakran férfisoviniszta, paternalista hitvilággal társultak. Ezek a reaktív narratívák segédkeztek később létrehozni a – Bayart (1993) nyomán Geschiere és Meyer (1998) által – kulturális zárásnak nevezett jelenséget, amit Zizek korábban a kelet-európai átmenettel kapcsolatban már a kulturális szuperego visz-szatéréseként azonosított (Zizek, 1990). Geschiere felfigyelt a mágikus vádak és az okkult megjelenésének növekvő gyakoriságára Afrikában és Kínában azzal párhuzamosan, ahogy a nyilvánvaló egyenlőtlenség növekedett a globális fogyasztás bőségszarujából ömlő javakhoz való hozzájutásban. Verdery (1996) és Tismaneanu (1998) írta le a szovjet összeomlás és a jugoszláv háborúk nyomán felbukkanó és terjedő paranoid fantáziákat, mítoszokat, összeesküvés-elméleteket, „választott traumákat" és más közkedvelt áldozati szerepeket. Ezek újjáéledtek a kelet-ázsiai válság következményeként Indonéziában és Malajziában. Többek között a zsidókat, cigányokat, nyugatiakat, albánokat és kínaiakat vádolták azzal, hogy sötét összeesküvések révén fenyegetik az elképzelt többségi népközösség tisztességét és megélhetését. így aztán a népi identitásokat megnyomorította a végtelen nyitottság és a reaktív, félelem­mel teli bezárkózás dialektikája. Ahelyett, hogy segédkezett volna egy kozmopolita közösségi szféra létrehozásában, a neoliberális globalizáció inkább „kultúravitát" (Stolcke, 1995), „mi és ők"-harcokat, populista para­noiát generált, és heves küzdelmet az általános értelemben vett „helyte­remtésért" (Gupta-Ferguson, 1997a, 1997b; Kalb-Tak, 2005).

A kultúravitát, a „mi és ők"-megosztottságot és a helyteremtés kérdé­sét tovább fokozta a felgyorsuló migráció, melyet a globális piacosítás és a rendszerek összeomlása (egy újabb szorosan kapcsolódó jelenség, lásd alább) hajtott. A kultúráról folyó diszkurzusok gyorsan elmérge­sedtek a kilencvenes években, mind a bevándorló népesség, mind a befogadó közösségek részéről. Ez történt mindenütt, a szegény és a gazdag társadalmakban is. Az országok közti vándorlás nem érintett több embert az 1990-es években, mint a XIX. század végén (Staring, 2000), de az új migráció láthatóan fokozott területi és kulturális határ­védelmet váltott ki.

A kulturális bezárkózás dinamikája, mely a neoliberális globalizáció ellentmondásaiban gyökerezik, további lökést kapott a föld, munka, lak­hatás, oktatás és néha a házassági piac szűkös forrásaiért folyó fokozódó küzdelemtől. Appadurai (1996) és mások szerint a valahová tartozásra való vágy a globális korban erős fantáziákat hozott létre az „otthonról" a definíció szerint nem éppen barátságos befogadó társadalmak di­aszpórában élő csoportjaiban. A képzeletben létező szülőföld gyakran radikálisabban tradicionálissá vált, mint „otthon". Néhány bevándorló csoport transznacionális radikális nacionalista mozgalmakhoz csatlako­zott, melyek gyakran erős tényezővé váltak a hazai politika formálásában például Pakisztánban, Afganisztánban, Indiában, Nigériában, Horvátor­szágban, Észtországban és másutt. A transznacionalizmust általában viszonylag új erőnek tartották, melyet az olcsó kommunikáció és utazás tett lehetővé. Ennek összetett hatásai az „otthon" országaiban magukban foglalták – a diaszpóra megnövekedett aktivitása és finanszírozása miatt fokozódó politikai küzdelmen felül – a hazautalások meredeken emelkedő jelentőségét a segélyekkel szemben, a források eltérítését a beruházá­soktól a presztízsfogyasztás felé, s nemkülönben az „agyelszívást" is (lásd Mazzucato, 2004; Vertovec-Cohen, 1999; Vertovec et al., 2003). A menekült népesség és a polgárháború vagy jogszabályok által elűzött emberek között a diaszpóra-nacionalizmus gyakran a megtisztulásról és áldozatról szőtt erőszakos álmoknak nyitott utat, mint például a hutu és tuszi menekültek közt Közép-Afrikában (Malkii, 1995), a tamilok közt Indiában, Európában és az Egyesült Államokban, és természetesen a palesztinok közt Ciszjordániában, Gázában és Libanonban.

A kulturális özön és bezárkózás nagy ívű játékán, valamint a népes­ség vándorlását és befogadását felügyelő erősödő határvédelmen felül a globális kor az antiliberalizmus egy másik szisztematikus forrásával is jeleskedik, mely a globális piacosításhoz kapcsolódó – alapelvként meghirdetett – demokratikus átmenetből fakad. A demokratizálás „har­madik hulláma" kevésbé volt problémamentes és magától értetődő, mint azt eredetileg gondolták. Ez azonnal nyilvánvalóvá vált, amikor Jugoszlávia felbomlásának drámája kibontakozott. Lengyelországban és a Szovjetunióban a nómenklatúra-elit, beleértve a magasrangú pártfunk­cionáriusokat és a titkosszolgálatok tagjait, úgy döntött, hogy időben és nyereséggel en masse csatlakozik a transznacionális kereskedelem és pénzügyek kiépülő hálózatához, gyakran egyszerűen magánkézbe véve a szocializmus vagyontárgyait (Los-Zybertowicz, 2001; Staniszkis, 1991; Volkov, 2002). A politikai hatalmukat vagyonra és kapcsolati előnyökre váltották. De az olyan összetett szövetségi rendszerben, mint Jugoszlá­via, a bebetonozott regionális elitek úgy védekeztek a demokratikus követelések ellen, hogy kijátszották a nacionalista kártyát (Glenny, 1996). Ezt megkönnyítette a média nagy többsége feletti állami ellenőrzés (Bowen, 1996), mely segített felkavarni a korábbi időszakok kölcsönös mészárlásainak traumatikus emlékeit.

A pénzügyi folyamatok fontos, bár kevésbé ismert szerepet játszottak a liberalizmusellenes mozgósításban. Az entonacionalizmus a nyolcvanas és kilencvenes években a „strukturális kiigazítás" és a Valutaalap által előírt megszorító intézkedések által fenyegetett helyi lakosság mozgósí­tásának egyik módjává vált. Az ilyen globális programok elősegítették a súlyosan eladósodott központi országok szisztematikus delegitimizációját népi osztályaik szemében. A liberalizmusellenes mozgósítást arra hasz­nálták, hogy felsorakoztassák a helyi lakosságot az elsáncolt bürokratikus és katonai elitek mögött, hogy így meghosszabbíthassák uralmukat, és időt nyerjenek az újjászerveződésre, a stratégia források monopolizálá-sára és klientúrájuk paramilitáriszsákmányszerzés- és illegáliskereske­delem-központú megszervezésére. így a globális monetarista kényszer támogatta mind a demokratikus nyitás és az elitek transznacionális piaca felé tett lépések meglódulását – mely során gyengítette az állam felhalmo­zásban betöltött szerepét -, mind pedig ennek ellentétét: az idegengyűlölő bezárkózást, mely az összeomló államok láttán a fasizmus felé hajlik.

A katasztrófához vezető ezen út egyik legkevésbé tárgyalt oka így az a nemzetközi környezet volt, mely igen kevés ösztönzést adott a nem­zeti eliteknek arra, hogy csökkentsék ragaszkodásukat a bürokratikus előnyökhöz (Kalb, 2002). Míg a „nemzetközi közösség" Lengyelország adósságát felére csökkentette, és bőkezű valutaalapi és más pénzeszkö­zöket ajánlott fel az orosz állam reformereinek, továbbá biztosította nekik a csalás és egyéni gazdagodás könnyű lehetőségét a privatizáció során (Wedel, 2001), addig Jugoszlávia szövetségi elitjét sarokba szorították a Valutaalap szabályainak szigorú betartatásával és az amerikai külügy­minisztériummal, amely – James Baker III emlékezetes szavaival – „nem használt strómanokat". A helyszín és a geopolitikában elfoglalt hely ismét igencsak számított, mely az egyik területet a globális átmenet mintapél­dájává változtatta, a másikat pedig mészárszékké válásában támogatta. Ehhez hasonló vészhelyzet alakult ki Indonéziában a kelet-ázsiai vál­ság, a Valutaalap beavatkozása és a Szuharto-klán távozását követelő demokratikus mozgalom részleges sikere nyomán. Indonézia demok­ráciává alakulását ennek következtében a központi állam bénultsága, nacionalista és vallási konfliktusok áradata kísérte, mihelyt a regionális bürokratikus és katonai elit a radikális nacionalista és vallásos csoportok mögé állt, hogy a helyi hatalmat a központtal szemben elbitorolja, állandó szükségállapotot hozzon létre és a népi haragot a kisebbségek, mint bűnbakok, felé terelje. A vallásos-bürokratikus rezsimek Pakisztánban és Szaúd-Arábiában az uralom hasonlóságokat mutató paranoid szabályai szerint működtek, hasonlóan a kilencvenes évek közepi posztszocialista Romániához vagy az 1999 utáni Zimbabwéhoz. Közép-Ázsiát vagy a Kaukázus vidékét egészükben ez a liberalizációellenes szindróma jelle­mezte. így a kilencvenes években egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy a globalizációs nyitány felöklendezi saját nem várt akadályait, mivel az elsáncolt elitek liberalizmusellenes népi mozgósításba fognak, felkeltve az erőszak traumatikus emlékeit és a nemzet hanyatlásának félelmét a kíméletlen neoliberális világban.

A strukturalista és szereplőközpontú institucionalisták ilyen és hasonló módon egyszerre rombolták le a globalista nagy narratíva feltételezéseit és oksági összefüggéseit. Ilyen értelemben az útfüggőség, a hibriditás és a helyteremtés leleményes eszközök voltak, melyek egyesítették a világ­rendszer-elméletek („történelmi rendszerek"), a politikai gazdaságtan és a posztmodernizmus legmaradandóbb elemeit egy új, kibontakozóban lévő paradigmában. Ez a paradigma a helyi és globális történelmek történetileg elhelyezett, mozgásban lévő és feltételekhez kötött, bár definíciószerűen erőtérben működő dialektikáját állította a kutatás középpontjába (lásd még Kalb, 1997). Ebben a folyamatban az elkerülhetetlen helyi következmé­nyekkel járó zsarnoki és kényszerítő erejű globális struktúra koncepciója gyorsan elhalt. Az évtized végén a marxista társadalomelmélet-alkotó és néprajztudós Michael Burawoy azt írta: „A globalizáció a globális láncok csomópontjaiban és azok között zajló konfliktusos egyezkedési folyamat terméke" (Burawoy, 2001: 157.), amivel hatásosan kiegyenlítette a makro-és mikroszint közt feltételezett elméleti hierarchiát. James Ferguson (1994) a Világbank tevékenységének Lesotho népi politikájára gyakorolt negatív hatásaival foglakozó munkáját kritizálva így ír: „[a globalizáció] nem egy gépezet, hanem egy saját politikával rendelkező termelési folyamat; nem kevesebb és nem több, mint a globális lánc bármely más csomópontja, igaz, erőforrásai és szervezeti adottságai képessé teszik arra, hogy a láncon lejjebb elhelyezkedő csomópontokat maga alá rendelje." (Burawoy, 2001: 157.) Ennek ellenére „a csomópontokban zajló jelenségek rezonan­ciákat hoznak létre lejjebb a láncon, de feljebb is […], a helyi már nem áll szemben a globálissal, hanem alkotóelemévé válik." (Uo.) A különböző helyzetben lévő szereplők és „szintek" közötti küzdelem és függés felvál­totta a leírásban a globalista gépiességet és teleológiát. A globalizációt egyre gyakrabban nem az élet egyik természetes jelenségeként, hanem mantraként ábrázolták, egy olyan ideológiaként, mely a létrejöttéhez szük­séges körülmények misztifikálására törekszik, és elfedi a mindig jelen lévő közösségi választási és helyi cselekvési lehetőségeket.

Azonban, visszatekintve, minden eredeti módszertani eredmény és kulcsfontosságú politikai meglátás ellenére a piaci liberalizmus elleni institucionalista fellépést komolyan túlbecsülték, mivel nem vették észre, hogy a valóságban a globális piacosítás hogyan alakítja át – kívülről és belülről is – a helyi intézményi struktúrákat. A kelet-ázsiai válság azonnal súlyos eladósodási hullámot indított azon országok körében, melyek korábban példa nélküli gazdasági növekedést produkáltak egy egész nemzedék számára, és egyedüli példái voltak annak, hogy hogyan le­het kiemelkedni a harmadik világ szörnyű helyzetéből. A válság a helyi pénzek és banki megtakarítások nagyarányú kényszerleértékeléséhez vezetett, miközben megnyitotta az utat a nyugati tőke előtt a családi ezüst jelentős részének felvásárlásához, és kierőszakolta a belső kormányzási struktúrák megnyitását. Oroszország „elveszett" az 1998-as rubelválság után és „nem került vissza" többé a Nyugat liberális demokráciáinak trezorjába. Argentína, a washingtoni konszenzus éltanulója, nemsokára összeomlott. Az egymással versengő leértékelések folyamatosan fenye­gették Kelet-Ázsia exportőreit, amit Kína gazdasági térnyerése könyör­telenül fokozott. Miután a tőzsdei lufi kipukkadt, a dollár gyors esésnek indult és kezdte elveszíteni globális fogyasztói referencia és mentsvár szerepét, ami gazdasági krízist okozott Európában és Ázsiában. A neo­liberális világrendszer ellentmondásai így könyörtelenül megmutatkoztak és a helyi intézmények aktív jelenléte ellenére is fájdalmas következmé­nyekkel jártak a gyakorlatban.

A politikakutatás Európában is nyilvánvalóan túlhangsúlyozta a köz­politika önállóságát. Az amerikai tőzsdei összeomlás nyomán Európa azonnal recesszióba csúszott, a munkanélküliség és a költségvetési hiány újra egyszerre kezdett nőni. Az európai tőzsdék jóval nagyobb értékvesztést szenvedtek, mint a Wall Street. A kontinens harmadikutas szociáldemokratái kezdték elveszteni a választásokat, és láthatóan el­vesztették hitüket az ügyükben. A választóknak igazuk volt: bár a bruttó hazai termék (GDP) mutatói azt jelezték, hogy az európai kormányok valóban fenntartották a jóléti kiadásaik szintjét, a közelebbi vizsgálat feltárta, hogy sok országban kemény fordulat történt a támogatások célcsoportját adó népesség körében, a fiataloktól kezdve az idősekig, a kívülállók és kedvezményezettek között is (Esping Andersen, 2001). A legtöbb államban nőttek a jövedelemkülönbségek a nyolcvanas évek közepe óta és nem tompultak a kilencvenes évek végének fellendülé­se idején sem. A szociális jogok nézetrendszeréből, ami valószínűleg az „európai modell" központi eleme, lassan már csak kozmetikázásra futotta, persze nem azok részéről, akik e jogok „birtokosai" voltak.^h A kézzelfogható eredmények valóban jobbára neoliberálisok voltak. Annak ellenére, hogy a társadalmi kohézió szónoki hagyományaiba öltöztették, be kell látnunk, hogy az Egyesült Államok szegénységi mutatói sokkal magasabbak maradtak, mint az európaiak, és a nagy-britanniaiak is felülmúlják a kontinentális Európa mutatóit.

3. Közbevetés a világ egyenlőtlenségi mutatóiról

A piaci liberálisok és az institucionalisták közötti élénkülő vita a kilencve­nes években végül összekapcsolódott azzal a kérdéssel, hogy a világné­pesség szegénységi küszöb alatt élőinek száma vajon nőtt vagy csökkent a globalizáció politikájának, azaz a piacosítás, privatizáció, liberalizáció és stabilizáció eredményeként? Továbbá hogy mi magyarázza ezt az eredményt? Elégséges volt-e önmagában a piacnyitás a gazdagság „leszivárgására", amiben a piaci liberálisok hittek, vagy szükséges volt az állami beavatkozás és a megnövelt intézményi kapacitás a nagy több­ség javára szolgáló eredmények eléréséhez, amivel az institucionalisták érveltek? A Google internetes keresővel a globalizáció témáira kutatva pillanatnyilag 325 000 olyan írást találunk, melyek közvetlenül foglalkoz­nak e kérdéssel, ami világosan mutatja, hogy a kérdés milyen fontossá vált a globalizálódó államok és transznacionális szereplők legitimációja számára a szélesebb közvélemény szemében.

A Világbank kulcsszerepet vitt ebben a vitában, mivel ez az egyetlen szervezet, mely a nemzeti számlák rendszerétől függetlenül gyűjt jöve­delmi adatokat az egész világra kiterjedően. Ahogy ez várható volt, a kilencvenes évek folyamán a Bank a vitázók küzdőterévé vált (Wade 2001a; Deacon, 1997). Kelet-európai kutatási részlege a módszertani újítások katalizátorává vált, miután az átmeneti országokból toborzott új munkatársai, többek között a horvát Branko Milanovic (1998, 1999), kriti­zálni kezdték a Bank posztszocialista nemzetekre számított szegénységi és egyenlőtlenségi mutatóit – ők kevésbé voltak vérmesek az átmenettel kapcsolatban, mint maga a Bank. A Milanovic által bemutatott tények szerint a világbeli egyenlőtlenség 1988 és 1993 között egyértelműen növekedett.

A kilencvenes évek végére az új felső vezetők, mint James Wolfensohn és George Stiglitz, akiket a Clinton-adminisztráció nevezett ki, a Bankon belül szegénybarátabb vonalat képviseltek. Ezt követően a 2000/2001-es jelentés a világ fejlődéséről, amit Ravi Kanbur vezetésével a világsze­génységről írtak, a megelőző két évtizedben kissé növekvő mélyszegény­ségről és növekvő egyenlőtlenségről számolt be. Az Egyesült Államok pénzügyminisztériumának nem tetszettek a jelentés készülő változatai. Már korábban mozgósított Stiglitz institucionalista befolyásának vissza­szorítására a Bankban, és nyíltan nyomást gyakorolt a jelentés vezető szerzőjére, így ő úgy érezte, hogy le kell mondania még a munka befeje­zése előtt. Stiglitz szintén elhagyta a bankot és bestsellerré váló kritikus könyvet írt a Bank és különösen a Valutaalap rosszul felfogott irányvona­láról (Stiglitz, 2003). A rá következő, 2002-es jelentés a világ fejlődéséről, mely a globalizációval és gazdasági növekedéssel foglalkozott David Dollar (sic!) vezető szerző tollából, tagadta a növekvő egyenlőtlenségről és szegénységről szóló korábbi megállapításokat, és arra törekedett, hogy bemutassa a leszivárgás létezését, különösen azon országok esetében, amelyek megnyitották nemzeti piacaikat és visszaszorították a belső szabályozásukat. De vajon milyen értelmes következtetéseket vonhatunk le a rendelkezésre álló nagy mennyiségű adat alapján?² E témakörben három megállapítást szeretnék tenni.

A 2001-es és 2002-es jelentések a világ fejlődéséről e tekintetben ellentmondanak egymásnak, de nagy biztonsággal állíthatjuk, ahogy Robert Wade (2002) is teszi, hogy a napi egy dollárnál kevesebből élők száma csökken. Miért? Ha a globalizáció – ahogy Polányi láttatná – a piacok ámulatba ejtő kiterjesztése a globális főszereplők által, akkor nem várhatunk mást, mint hogy a világ népessége általában gyakrabban jut készpénzbevételhez. E folyamat magában foglalja a világ parasztságá­nak gyorsuló ütemű átalakítását alkalmi és elő-proletár munkaerővé. A globalizáció kevésbé teoretizált árnyoldala a proletárosodás (lásd még Harvey, 2003). Ez szintén magában foglalja a pénz behatolását a csa­ládi kapcsolatokba, amint a nők és gyermekek szorosabb kapcsolatba kerülnek a piaci bevételekkel. Ekképp a globalizáció nem lehet más ha­tással, mint hogy a háztartások egyre nagyobb hányadát teszi függővé a készpénzjövedelmektől. A készpénzhez jutás szélsőségesen korlátozott lehetőségének ezért csökkennie kell, ha a piacok valóban terjednek.

De ebből sem az a következtetés, hogy az abszolút szegénység csökken, sem az, hogy nő, nem következik. Szigorú értelemben csak a piacokon való növekvő részvételt és a pénzben kapott jövedelmektől való nagyobb függést tapasztaljuk. Ez csak a megélhetés nem-piaci formáinak hanyatlása miatt van így. Hogy a növekvő készpénzjövedelmek vajon lehetővé teszik-e az alapvető szükségletek kielégítését, az egészségügyi­eket is beleértve, még nem tudjuk. A válasz függ a társadalmi kapcsolatok jellegzetességeitől, melyekről az összevont statisztikák nem tudósítanak. Másképpen fogalmazva: az abszolút szegénység végül is inkább arról szól, hogy nincs senkink, minthogy nincs semmink (még akkor is, ha e kettő szorosan összekapcsolódik). A puszta túlélés szempontjából a szegénység mindenekelőtt kapcsolati (mikro-) jelenség. (lásd például Mittelman, 2000)

A relatív szegénységre és társadalmi egyenlőtlenségre nézve, bár vitat­hatóan, ez sokkal kevésbé jellemző. És ehhez kapcsolódik második meg­állapításunk, mely a globalizáció korában a világ növekvő vagy csökkenő egyenlőtlenségéről szóló minden következtetés kiindulópontjául szolgáló tény: csak Kínának (és Kelet-Ázsiának) sikerült az elmúlt évtizedekben a fejlett világgal szembeni jövedelemhátrányát csökkentenie (Wade 2001b, 2002; Wilterdink-Potharst, 2001).³ India stabil maradt, miközben a világ összes többi részében csökkent a népesség jövedelme a Nyugattal szemben, és a Nyugaton belül is nőtt a jövedelmek egyenlőtlensége (Wilterdink, 2000). Mindent összevetve, az adatok az egyenlőtlenségek csekély növekedését vagy, a módszertől függően, a változás hiányát mutatják (Wade, 2002). Kína százmillióinak jövedelemnövekedése ma­gyarázza meg a világegyenlőtlenség egészének relatív stabilitását. A kínaiak nélkül azonban tragédiával állunk szemben.

Ebből három dolog következik: 1) a globalizáció politikájának a külön­böző világrészeken különböző hatásai vannak a gazdasági növekedésre és egyenlőtlenségre. Afrikát, Latin-Amerikát, Kelet-Európát, a Közel-Keletet, Nyugat- és Közép-Ázsiát sokkal inkább negatív hatások érték, mint Kínát vagy Indiát. Tehát: nincsenek a piacosító politikának feltétel nélküli eredményei. Az eredmények függnek a kiindulóponttól, a nemzeti történelemtől, a centrumhoz fűződő viszonytól, ahogy az institucionalisták vagy a világrendszer-elméletek teoretikusai értékelnék. 2) Ott azonban, ahol a washingtoni konszenzus globalizmusát nagy tételben alkalmazták, az egyenlőtlenség drámai módon nőtt, mint Afrika volt gyarmatain és Latin-Amerikában. 3) Kína kulcsszerepe azt sugallja, hogy a magyarázat kiindulópontja nem lehet az, hogy a sikerhez vezető receptet a washing­toni konszenzus mintájára folytatott politikának tulajdonítjuk, mint ahogy azt a Világbank tette 2002. évi jelentésében a világ fejlődéséről – Kína túl független ehhez -, inkább a kínai tengerpart felemelkedésével kell kezdenünk.

A Világbank 2002-2003-as globalizációval és gazdasági növekedéssel foglalkozó jelentésében a könnyebb utat választotta. A kínai termelé­kenység növekedése (mint mindenhol másutt), állítása szerint, szoros korrelációt mutatott a globalizációs intézkedések végrehajtásával, mint amilyen például a külkereskedelem fokozása és az állami szabályozás visszaszorítása. Mint gyakran, a korrelációt később okozati összefüg­gésnek állították be. Egyszerűen átsiklottak azon lényegi pont felett, hogy Kína vajmi kevéssé volt jó példa a neoliberális globalizációs politika folytatására, egyáltalán nem olyan jó, mint Latin-Amerika, Kelet-Európa vagy Afrika országai, melyek alacsony növekedést, néha pedig kifejezett visszaesést produkáltak a megelőző két évtizedben. Kína természetesen egy hatalmas, sohasem gyarmatosított, nem demokratikus birodalom, folytatólagos szocialista örökséggel és merkantilista gazdasággal, amely távol áll attól, hogy teljesen nyitott legyen a világpiac folyamataira. Va­lójában a népi Kína leginkább csak helyreállítja kapcsolatait saját diasz­pórájával egész Ázsiában és Amerikában (Vancouver). A tőkemérlege például – amely teljesen nyitottnak tűnhet, ha csak egy pillantást vetünk a közvetlen külföldi tőkebefektetések (FDI) lenyűgöző számaira – szigorúan kontrollált és leginkább csak a külföldről érkező kínai tőke előtt nyitott. Inkább a távolra nyúló kínai kapitalista hálózatok újracsatlakoztatása a népi Kínához és vice versa az, ami megmagyarázza a kínai tengerpart gazdaságának felemelkedését, mint egy anonim beilleszkedést az elvont világpiacokba, ahogy az a Valutaalap összevont számsorai alapján tűnik. Ha szakpolitikák valamilyen meghatározott együttese magyarázza ezt a folyamatot, akkor azok legkevésbé sem Washington globalista receptjei, hanem inkább a Kínai Kommunista Párt „egy ország – két rendszer" programja.⁴

Végül egy megjegyzés a kínai exportvezérelt iparosítás társadalmi természetéről, a harmadik állításom. Bár az exportvezérelt növekedés segíti a feldolgozó-ipari bérek emelkedését a tengerparti városokban, de az nemcsak a növekvő osztály- és térbeli polarizáción alapul, hanem a nemek és nemzedékek közötti egyenlőtlenségek fokozásán is, ami valójában a nyílt kizsákmányolás növelése. Ezt egyetlen háztartássta­tisztika sem mutatja ki. Kína a családon belüli kizsákmányolás korábbi formáit használja mintául, melyek történelmileg szorosan összefonódtak a ruházati, játék-, textil- és elektronikai iparral (Chan, 2001; Kalb, 1997; Lee, 1998; Sequino, 2000). Ebben a tekintetben Kína hűen tükrözi a globalizáció és az általában vett női emancipáció ellentmondásos és részben perverz kapcsolatát (Freeman, 2000; Mills, 2003). Kína sajátos, a maoizmus-kommunizmust elhagyó útja és ezt követően hibrid módon történő beilleszkedése a világgazdaság speciális szegmensébe ezért nem közvetlen bizonyíték a globalizmus mellett, inkább egyszerűen csak szoros kapcsolat áll fenn exportvezérelt sikere, valamint fokozódó női, illetve nemzedéki kizsákmányolási rendszere között, ami rejtve marad minden világbanki egyenlőtlenségszámítás előtt.

4. A birodalomelmélet

A liberális globalizációelmélet szkeptikus és realista kritikái nagyrészt mezo- és mikroszintű megfigyelésekre alapoztak. Azokban az esetekben, amikor összekötötték eredményeiket a világszintű struktúrákkal, gyakran a felismerhetetlenségig összemosódtak az imperializmussal foglalkozó írások kilencvenes évek végén erőre kapó új hullámával. Amikor az institucionalisták a globális piacosítás politikájának hajtóereje mögött a centrum-országokban lévő kulcsszereplők rendszert alkotó, céltudatos és önérdekű akcióira utaltak, akkor hozzájárultak e nézetek radikalizá-lódásához, melyek kezdtek határozottan eltérni a liberális középtől. A birodalomelmélet teoretikusai feltűntek mind a bal- (többek között Gowan, Harvey, Panitch), mind a jobboldalon (Ferguson). A birodalom kérdésével kapcsolatban két fő téma körvonalazódott: az államhatalom természete és felhasználásának módjai, különösen az Egyesült Államok strukturális erőszakja az új globális birodalom kialakításának formájában; valamint a feltörekvő nemzetek feletti kapitalista osztály szerepe.

Az Igazságos Világot Mozgalom feltűnése Seattle után 1999-ben, a szeptember      támadások, a Bush-adminisztráció eltökélt akciói, az ENSZ, a NATO és az Európai Unió eltökélt megosztása, az Egyesült Államok kontrollálatlan militarizmusa és a befejezetlen háborúk Irakban és Afganisztánban, továbbá a példa nélküli, globálisan összehangolt háborúellenes demonstrációk 2002 tavaszán mind-mind a kilencvenes években Amerika által vezetett globalizációs politika kritikájának radikali-zálódását segítette elő. Ami azonban, és ez fontos, zavaros és kifordított összefüggések mentén történt, aminek a szelleme még mindig kísért az új radikális elméletalkotásban. Az 1989 utáni liberális szövetség fő elveit néhány hónapon belül felülvizsgálták, miután a neoliberális nemzetközi egyeztetéseket alárendelték az Egyesült Államok szelektíven egyoldalú politikájának és militarizmusának. A piacvezérelt szakpolitikákat a biz­tonságvezérelt stratégiák kiszolgálásának segédszerepére fokozták le. A Wall Street vesztett befolyásából, és először a Pentagon, majd később a külügyminisztérium kapott elsőbbséget. A bevándorlási és vízumrend­szereket a világ minden részén megszigorították, és a többségi lakos­ság etnikai nacionalizmusa sok helyütt végül meghirdetett kormányzati politikává vált.

Az Egyesült Államok szeptember 11. után az áldozat szerepével azo­nosult, ami erős protekcionista, biztonsági és az „Amerika mindenekelőtt" mániához vezetett. A hadi költségvetés példa nélkül álló emelése oda vezetett, hogy 2005-re a Pentagon monopolizálta a világ hadikiadá­sainak körülbelül felét. A szigorú monetáris politikát, ami korábban a washingtoni konszenzus receptjének nélkülözhetetlen hozzávalója volt, 180 fokkal megfordították, hogy fenntartsák az Amerikában bőkezűen osztott fogyasztói hitelfelvételt, és hogy alsó határt szabjanak a tőzsdei árak esésének, semmint hogy az erős dollárt támogassák. Az Egyesült Államok gazdaságát így néhány hónap alatt átváltoztatták globális fo­gyasztói mentsvárból (ahová mindig lehet exportálni) és globális pénz­ügyi „tranzitközpontból" a világtörténelem legnagyobb adós országává. A meredeken felszökő inflációtól és recessziótól csak a kelet-ázsiai és európai többletforrások hatalmas mértékű beáramlása mentette meg, ami segített a dollár értékének valamelyes megőrzésében és az Amerikába tartó export fenntartásában, miközben a Pentagon költséges protekto­rátusokat üzemeltetett Afganisztánban és Irakban, fokozottan készülve az eljövendő katonai hadjáratokra.

A globalizációt ekkorra leleplezték, hogy nem más, mint az Amerika­központú imperializmus kevésbé brutális oldala és ideológiája (Petras és Veltmeyer, 2001). A leleplezéssel együtt újraértékelték az imperializmus­irodalom klasszikusait: legutolsó, 1973-as megjelenése után újra kiad­ták Rosa Luxemburg Tőkefelhalmozását, nota bene egy kereskedelmi kiadó, a Routledge (2003) vállalkozott rá, a Monthly Review Press pedig politikai írásainak gyűjteményét jelentette meg (2004). Nyikolaj Buharin eredeti értekezését, Az imperializmus és a világgazdaságot, amire Le­nin alapozta Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb fokát, már 1995-ben megjelentették angolul, de 2003 tavaszán új kiadásai lepték el a könyvespolcokat Londonban, New Yorkban és másutt. A színpad készen állt, hogy a Birodalom, Hardt és Negri tabudöntő, bár ködösítő anarcho-utópisztikus műve, színre lépjen (2000, válogatott kritikáiért lásd Balakrishnan, 2003). A hetvenes évek európai autonomista/autonomen kísérletének filozófiai aktualizálását azonnal az Igazságos Világot Moz­galom ikonjává változtatták, épp a csúcsponton.

Ezek a szövegek egy alig összefüggő intellektuális hókuszpókuszt alkotnak. Hatalmas szakadék tátong, stílusban és tartalomban egyaránt, az imperializmussal foglalkozó XX. század eleji marxista értekezések, valamint Hardt és Negri anarchista szirénhangja között. A jelenre al­kalmazva hasonló hiányosságokat mutatnak, melyek főképp korunk kapitalista államának természetét érintik (lásd még Harvey, 2003; Tilly, 2003; Wood, 2003). Hamisítatlan autonomista módon a Birodalom, mely filozofikus esszé, a modern állam – és a hierarchikus ipari ter­melésben rejlő alapfeltételei – növekvő eljelentéktelenedését ünnepli, mely a globális kapitalizmus heves támadása miatt következik be. A könyv, mivel 2000 előtt írták, a tőke arctalan birodalmát festi meg, mely felőrli a modernitás elavult társadalmi hierarchiáit, különösen azokat, melyek az ipari osztályokhoz, nemzethez és a patriarchális családhoz kapcsolódnak. Az ilyen közösségek mind formátlan „soka­ságokban" oldódnak fel, melyek – mivel alig marad vesztenivalójuk – a felszabadulás szabadsággá változtatására törekszenek, teret követelve a kapitalizmust meghaladó szubjektivitásnak. A kilencvenes évek végi mobil-, digitális és hálózati összefüggések által inspirált Hardt és Negri valamilyen értelemben épp azt a kollektív cselekvőt fedezi fel, aki egykor hiányzott Herbert Marcuse Egydimenziós emberéből (amit so­katmondóan 2002-ben újra kiadott ismét csak a Routledge), miközben Marx dialektikáját korszerűsítik a posztmodern idők számára. Korunk hőseivé a nemzetek feletti vándorlók és a hálózatba kapcsolt művész­értelmiségiek válnak.

A modern imperializmus klasszikus marxista kritikáinak alapállása és stílusa teljesen más. A nemzeti kapitalizmus 1900 körüli problémáinak konkrét empirikus elemzésén alapultak és a Hardt és Negri által ábrázolt­tal ellentétes mozgásra mutattak rá: a centrum-országoknak a hazai és külföldi nemzeti kapitalisták érdekeit szolgáló fokozódó mozgósítására, ami végül a társadalom és gazdaság militarizálásához, gyarmatosításhoz és imperialista háborúhoz vezetett. Míg Hardt és Negri szerint a globális tőke kiszabadítja a sokaságokat a modern állam ketrecéből, és ennek következtében ők felszabadíthatják magukat a kapitalisták követelmé­nyei alól, Luxemburg, Buharin, Lenin (továbbá Hobson és Hilfderding) az állam növekvő szerepét írja le a tőke és munka újratermelésében, a „szociál-imperializmusban", a területi vetélkedésben és militarizmusban. Merre tartson a jelen kor radikális elmélete?

A Birodalom és a klasszikus imperializmuselméletek egyformán elég­telenül írják le a mai globalizálódó vészhelyzetben az állam szerepét és jellegét, a geopolitika helyét, valamint a mai imperializmus pontos kapcsolódási módját a neoliberális globalizáció előtti osztálystruktúrával (lásd még Panitch, 2000; Harvey, 2003; Wood, 2003). Azt állítom, hogy a jelenlegi viszonyok közt a birodalom, úgy tűnik, leginkább (1) a létrejövő transznacionális nyugati állam, (2) a transznacionális tőkésosztály és azt támogató (3) Egyesült Államok katonai és egyúttal egyeduralkodó hatalma közti változékony, de ennek ellenére szilárd szövetség követ­kezménye és megvalósítása.

Először is, a mítosz és valóság összekeverése, ha azt állítjuk – ahogy azt a kilencvenes évek végi ideológiai felálláshoz kötődő Hardt és Negri teszi -, hogy a régivel ellentétben az új imperializmus többé-kevésbe államtalanított vagy államellenes. Ez a nézet a nemzetállami fetisizmus csapdájába esik, és nem vesz tudomást a jelen egyik fontos fejleményéről. Vaskos új irodalma van a transznacionális nyugati állam létrejötte elemzésének, ami – e szerzők más témában folyó vitáinak dacára – meggyőzően kimutatja, hogy egyenetlenül és távolról sem be­fejezetten, de összefércelődött a globális adminisztráció, a törvénykezési gyakorlat, a pénzügyi és katonai hálózatok és mechanizmusok, melyek egy kialakulóban lévő transznacionális államszerű struktúra magját ad­ják – regionalista hajtásokkal (Arrighi, 1994, 2000; Gilpin, 2000, 2001; McMichael, 2003; Mittelman, 2000; Panitch, 2000; Shaw, 2000; Robin­son, 2002, 2004; Sassen 1999, 2003). Az OECD és a G8 centrumának kormányai építik és támogatják ezt a struktúrát, amely megkönnyíti a globális kereskedelmet és együttműködést, és segít a nemzetállamok piacvezérelt versengő államokká alakításában. Továbbá azt szolgálja, hogy az államokat olyan nehezen átlátható alá-fölé- és mellérendelő jogi kötelezettségekbe ágyazzák be, ami messzire kiemeli őket a demokra­tikus nemzeti szuverenitás ellenőrzése alól.

Míg Held és Archibuggi úgy látják, hogy a kialakuló transznacionális állam épp a jövő kozmopolita demokráciájának előhírnöke lehet, addig a politikai gazdaságtant művelő szerzők (Arrighi 1994, 2000; Gowan, 1999; Sassen 1999, 2003; Robinson 2002, 2004; McMichael 2003; Panitch, 2000; Wood, 2003) szerint a transznacionális kormányzati struktúrák elsősorban a kialakuló transznacionális tőkésosztály érdekeit szolgálják. Rámutatnak arra, hogy a transznacionális állami struktúrák a pénzügyek területén bírnak messze a legnagyobb koherenciával és hatalommal: a Valutaalap és a Világbank, melyek együttműködnek a pénzügyminisztériumok és központi bankok összehangolt hálózatával, s amelyeket szerteágazó kapcsolatok fűznek a legnagyobb magánbank­okhoz, bróker- és arbitrázscégekhez. Bár a Valutaalap és a Világbank létrejöttét a második világháború következményeinek és a liberális béke fenntartási igényének köszönheti, amit multilaterális és nemzetközi keynesiánus politikával szolgált, azonban a hetvenes és nyolcvanas évek kapitalista profitabilitási válságai alapjaiban megváltoztatták ezen intéz­ményeket (Stiglitz, 2002). A financializációⁱ – a likvid és spekulatív tőke értékesülési parancsa – szolgálatába állították őket (Arrighi, 1994, 2000). így a szuperverseny világában a haute finance és a transznacionális nagyvállalatok érdekeinek képviselőivé lettek és a pénzügyi, vállalati, valamint állami alkalmazottak köréből verbuválódó öntudatos transz­nacionális osztály kialakulásának fórumává váltak. A transznacionális osztály és az általa dominált szervek a neoliberalizmust és globalizációt egyesítő ideológiaként használják, mely a társadalmi kapcsolatok és társadalmi újratermelés azon elemeinek (újra) áruvá tételére törekszik, melyek addig az állami vagy közösségi szabályozás, a társadalmi jogok vagy a védelem körébe tartoztak – amivel kiterjesztik és elmélyítik a tőke körforgását (Harvey, 2003). Miközben ezt teszik, rutinosan elbitorolják a nemzetállamok vagy a regionális csoportosulások szuverenitását, többek között azzal, hogy elősegítik a neoliberalizmus „alkotmányosítását", azaz a transznacionális osztály egyes elemeinek hatalomszerzését az egyes országok belül, valamint azzal, hogy felbomlasztják a korábbi fordista, keynesiánus és fejlesztő rendszerek vagy a ténylegesen létező szocializ­mus idején kötött osztályok közötti társadalmi szerződéseket. Röviden, a globális kormányzás liberális vagy civil társadalmi olvasata helyett ezek a munkák Marx, Gramsci és Polányi meglátásait kombinálják, rámutatva arra, hogy a globális kormányzás struktúráit erőszakosan eltérítette a létrejövő transznacionális kapitalista osztály, melynek célja a felülről vég­rehajtott világméretű piacosítás és az „általánosított adósrabszolgaság" bevezetése (Harvey, 2003).

Továbbá ugyanezek a szerzők ragaszkodtak ahhoz, hogy a kialakuló transznacionális állam egyes államok érdekeit sokkal jobban kiszolgálja, mint másokét. A struktúrát lépésről lépésre hozták létre az Egyesült Államok és uralkodó pénzügyi körei érdekeinek globális érvényesítése eszközeként, amit a hasonló osztályok képviselői támogattak a legfőbb szövetséges Európában és Japánban. Ennek révén az Egyesült Álla­mok államgépezete – saját transznacionális osztályán keresztül – a más fejlett országokban is meglévő transznacionális osztályhoz szorosan kapcsolódó osztályérdekek képviselőjévé vált. A globális fórumok egy része ennek az Egyesült Államok által vezetett transznacionális ál­lamnak a kommunikációs vagy tervező minisztériumává vált – például a Trilaterális Bizottság, a G8, az OECD és Világgazdasági Fórum -, más része pedig, mint a Valutaalap és a Világbank, a globális pénz­ügyi folyamatokban az „adósságbehajtás" (Bienefeld, 2000) hatékony adminisztrátorává vált, továbbá egyre növekvő mértékben az elavult nemzeti intézmények átformálásának eszközévé. A regionális szövet­ségek, mint az EU, Asean és a Nafta, hasonló módon legfőképp azt a célt szolgálták, hogy a szabadkereskedelem, valamint a tőkeáramlás és a tulajdonjogok liberalizálását érintő – az Általános Kereskedelmi és Vámtarifa Egyezmény (GATT), a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) és más globális szervezetek keretében kötött – megállapodásokat lefelé közvetítve beillesszék más jogrendszerekbe (Mittelman, 2000). E munkák a tényleges globális kormányzást a kozmopolita demokrácia épülése helyett az Egyesült Államok által vezetett imperializmus tény­kedésének látják, amit Peter Gowan (1999) a „dollár és a Wall Street rezsimjének" nevezett. E nézőpontból szemlélve, a politikai liberálisok által közkedvelt multilaterális ENSZ-szervezeteket és a nem kormányza­ti szervezetek globális civil társadalmát is – gyakorlati céloktól vezérelve – e rezsim tűzoltóságára, szakértői tárházára és közkapcsolati szervére redukálták. E fórumok talán szükségesek a hegemónia fenntartásához, de távolról sincsenek hatással a döntő pénzügyi műveletekre, melyek a rezsim fő fenntartói, mindenekelőtt az Egyesült Államok és a vele szoros szövetségben álló fő banki érdekcsoportok nem demokratikus kiváltságai közé tartoznak.

Két záró téma: a mai imperializmus és a területi uralom, valamint az imperialisták közti vetélkedés kérdése. Először, az új imperialisták közel sem annyira lelkesek felségterületek elfoglalásában, lakóinak alávetésé­ben és e célból háborúk vívásában, mint amennyire a klasszikus imperi­alisták voltak, annak ellenére sem, hogy a stratégiai erőforrásokkal bíró területek fölötti ellenőrzés kérdése kiválthat háborúkat (Harman, 2003; Klare 2004; Wood, 2003). Inkább pénzügyi vagy hűbéresi rendszereken keresztül érvényesítik akaratukat, amik a közvetett uralom legjelentősebb formái. Másodszor, az imperialisták közti vetélkedés, ami a kirekesztő kereskedelmi tömörülések és modern háborúk klasszikus oka, katonai vagy nyíltan radikális formáinak megjelenését megakadályozza az a tény, hogy az összes lehetséges vetélkedő fél az egyedüli játékos Egyesült Ál­lamok technikai-katonai erejétől függ, mely egyszerre képes példa nélkül álló katonai fölényét az összes potenciális vetélytárs fölött érvényesíteni és – a puha erőszak és kemény erő kombinációját jelentő – hegemóniát gyakorolni az ENSZ, a Bretton Woods utáni intézményrendszer és bila­terális kapcsolatok felhasználásával.

Befejezésül: ahelyett, hogy a marxizmuson belüli egy évszázaddal ezelőtti vitákat elevenítenénk fel, vagy a mai narodnyikok szabadfolyású utópiával azonosulnánk, azaz más szóval a baloldalon belüli régi meg­osztottság felélesztése helyett az új radikálisok imperializmuskritikájának ki kell egyeznie a birodalom-kori állam e három, többé-kevésbé új tulaj­donságával. A kortárs imperializmus érvrendszer ezért hangsúlyozza, hogy a pénz és kényszer – amit Bourdieu az „állam jobb kezének" neve­zett – globalizálódott és kikerült mindenfajta demokratikus ellenőrzés alól, miközben „az állam bal keze" egyre inkább defenzív, alulfinanszírozott, helyi és kisstílű körülmények közé szorult. A szokásos institucionalista nézeteken túl, melyek nagyrészt mikro- és közép szintű környezethez kapcsolódnak, azt állítja, hogy ez nem csak az intézményi elrendeződés és in situ cselekvők feltételrendszerétől nagyban függő következmények, hanem a pénzügyi tőke és a transznacionális osztály érdekeit szolgáló, az Egyesült Államok államgépezete és szövetségesei vele együttműködő hasonló osztályai által kierőszakolt globális birodalmi szerkezet sziszte­matikus helyi velejárói.

Összegzés

Azzal érveltem, hogy a globalizációs vita fejlődése megmagyarázható a piaci liberalizmus (neoliberalizmus) és politikai liberalizmus nyugati poli­tikai programjainak nyolcvanas és kilencvenes évek folyamán játszódó egymásra találásával és későbbi szétválásával. Azt állítottam, hogy az interdiszciplináris institucionalista társadalomtudományi eredmények elősegítették, hogy a liberális politikai program a kilencvenes évek végére intellektuális fölénybe kerüljön, mivel az institucionalista eszközökkel és irányvonallal a globalizáció kézzelfogható helyi és területi következmé­nyeit – beleértve a globális egyenlőtlenségre vonatkozókat is – jobban lehetett magyarázni, mint a piacosítással per se. Azt is állítottam, hogy az Egyesült Államok államgépezete és a transznacionális osztályok kö­rül formált birodalom kiemelkedése – mint tény és mint a viták központi kérdése – előre megjósolható következménye volt a felülről kierőszakolt, felgyorsított globális piacosítás korszakának.

Jó néhány olyan kérdés, mely ebből a valós és intellektuális fejlő­désből adódik, nem került terítékre e cikk keretei közt, noha kulcsfon­tosságúak az antropológia számára. A nem teljes listán a következők állnak: globális proletarizáció („a parasztság hanyatlása") és ennek sokrétű következményei; az állam összeomlása a világrendszer gyenge övezeteiben; mozgósítás és felújított populáris követelések – gyakran nem modernista és potenciálisan antiimperialista éllel; megerősödött regionalista erőfeszítések a nagyrégiók szintjén; és az imperialista he­gemónia ebből fakadó összefüggései. Hangsúlyoztam az antropológia és más társadalomtudományok fontosságát a magukban álló lokális narratívák posztmodern bűvöletből a globális kérdésekkel foglalkozó elmélet felé való elmozdulásában, ami a helyi és globális fejleményeket középpontba állító kutatások összehasonlító feldolgozásán keresztül valósul meg.

Jonathan Friedman (például 2003) következetesen hangsúlyozta a globalizációval együtt járó kettős polarizáltságot: az osztályok közötti, valamint az egyre inkább hagyományokba zárt és kulturálisan „elsán­colt" népcsoportok közti polarizációt. E kettős polarizáció közvetítőkön keresztül alakult ki. A közvetítő tényező pedig épp a modern nemzetál­lam legitimációjának szisztematikus hiánya a neoliberális globalizáció és birodalom korában (lásd még Wallerstein, 2003). Kirívó paradoxon, hogy a transznacionális osztály felemelkedése, mely digitális technoló­giát és fejlett vezetői irányítási rendszereket használ a születőben lévő világbirodalom hajszálereiben is, akarva-akaratlanul is provinciaizálja Észak és Dél, Kelet és Nyugat volt jóléti államainak lakosságát. A nemzeti vagy vallási múltunk jelenleg válik jövőnkké, mivel a kultúránk gondolati forrásvidékén mélyen eltemetett feltétlen értékek, hitek és hűség veszik át a félresikeredett univerzalista modernizmus szerepét. Ezek az érékek alkotják azt a védőköpenyt, amit a mélyen bizonytalan társadalmak egyre inkább magukra öltenek, valamint megtestesítik a közösség, identitás és legitimáció iránti kétségbeesett vágyat. Mindeközben vezetőik kisurran­nak a birodalom által felkínált pazar vészkijáraton.

A cikk forrása: Anthropological Theory, Vol. 5, No. 2, 176-204. (2005).

Irodalom

Amsden, Alice (1992) Asia's Next Giant: South Korea and Late Industrialization. Oxford: Oxford University Press.

Amsden, Alice (2003) The Rise of ‘The Rest': Challenges to the West from Late-Industrializing Economies. Oxford: Oxford University Press.

Appadurai, Arjun (1996) Modernity at Large. Minneapolis: University of Minnesota Press.

Archibuggi, Danielle, David Held – Martin Kohler (1998) Re-imagining Political Community: Studies in Cosmopolitan Democracy. Oxford: Polity Press.

Arrighi, Giovanni (1994) The Long Twentieth Century: Money, Power and the Origins of Our Times. London: Verso.

Arrighi, Giovanni (2000) ‘Globalization, State Sovereignty, and the "Endless" Accumulation of Capital', in Don Kalb, Marco Van Der Land, Richard Staring,

Bart Van Steenbergen – Nico Wilterdink (eds) The Ends of Globalization: Bringing Society Back In, pp. 125-50. Lanham, MD – London: Rowman – Littlefield.

Arrighi, Giovanni – Beverly Silver (1999) Chaos and Governance in the Modern World System. Minneapolis – London: University of Minnesota press.

Baker, Dean, Gerald Epstein – Robert Pollin, eds (1999) Globalization and Progressive Economic Policy. Cambridge: Cambridge University Press.

Balakrishnan, Gopal, ed. (2003) Debating Empire. London: Verso.

Barber, Benjamin (1996) Jihad versus MacWorld: How Globalism and Tribalism are Reshaping the World. New York: Ballantine Books.

Bayart, Jean François (1993) The State in Africa: The Politics of the Belly. London: Longman.

Beck, Ulrich (1997, magyarul: 2005) Mi a globalizáció? Szeged: Belvedere Meridionale.

Bienefeld, Manfred (2000) ‘Structural Adjustment: Debt Collection Device or Development Policy?', Review xxiii(4): 533-82.

Bowen, John R. (1996) ‘The Myth of Global Ethnic Conflict', Journal of Democracy 7(4): 3-15.

Buharin, Nyikolai (2003) Imperialism and World Economy. London: Bookmarks Publications.

Burawoy, Michael (2001) ‘Manufacturing the Global', Ethnography 2(2): 147-59.

Castells, Manuel (1986) The Informational City. London: Blackwell.

Castells, Manuel (1996, magyarul 2005) A hálózati társadalom kialakulása, 3/1 kötet. Budapest: Gondolat.

Chan, Anita (2001) China's Workers under Assault. The Exploitation of Labor in a Globalizing Economy. Armonk, NY: M.E. Sharpe.

Comaroff, Jean – John Comaroff, eds (2001) Millenial Capitalism and the Culture of Neoliberalism. Durham, NC: Duke University Press.

Deacon, Bob (1997) Global Social Policy: International Organizations and the Future of Welfare. London: Sage Publications.

Dore, Ronald (2000) Stockmarket Capitalism: Welfare Capitalism, Japan and Germany versus the Anglosaxons. Oxford: Oxford University Press.

Esping Andersen, Gosta (1999) Social Foundations of Postindustrial Economies. Oxford: Oxford University Press.

Esping Andersen, Gosta, Duncan Gallie, Anton Hemerijck – John Myles (2002) Why We Need a New Welfare State. Oxford: Oxford University Press.

Falk, Richard (2000) Human Rights Horizons: The Pursuit of Justice in a Globalizing World. London: Routledge.

Ferguson, James (1994) The Anti-Politics Machine: Development, Depoliticization, and Bureaucratic Power in Lesotho. Minneapolis: University of Minnesota Press.

Ferguson, Niall (2004), Colossus: The Rise and Fall of the American Empire. London: Allen Lane.

Fisher, William – Thomas Ponniah, eds (2003) Another World is Possible: Popular Alternatives to Globalization at The World Social Forum. London: Zed Books.

Freeman, C. (2000) High Tech and High Heels in the Global Economy. Durham, NC: Duke University Press.

Friedman, Jonathan, ed. (2003) Globalization, the State and Violence. Walnut Creek, CA: Alta Mira Press.

Gereffi, Gary – Miguel Korzeniewicz, eds (1994) Commodity Chains and Global Capitalism. Westport, CT: Praeger.

Geschiere, Peter – Birgit Meyer (1998) ‘Globalization and Identity: Dialectics of Flow and Closure', Development and Change 29: 601-15.

Giddens, Anthony (1995) Beyond Left and Right: The Future of Radical Politics. Cambridge: Polity Press.

Giddens, Anthony (1998, magyarul: 1999) A harmadik út: a szociáldemokrácia megújulása. Budapest: Agóra Marketing.

Giddens, Anthony (1999, magyarul: 2005) Elszabadult világ: hogyan alakítja át életünket a globalizáció? Budapest: Napvilág.

Gilpin, Robert (2000) The Challenge of Global Capitalism. Princeton, NJ: Princeton University Press.

Gilpin, Robert (2001, magyarul: 2004) Nemzetközi politikai gazdaságtan: a nemzetközi gazdasági rend értelmezése. Budapest: Bucipe.

Glenny, Misha (1996) The Fall of Yugoslavia: The Third Balkan War. London: Penguin.

Gowan, Peter (1999) The Global Gamble. Washington's Faustian Bid for World Dominance. London: Verso.

Gray, John (1998) False Dawn: The Delusions of Global Capitalism. London: Granta Books.

Gudeman, Stephen (2001) The Anthropology of Economy. Oxford: Blackwell.

Guillen, Mauro, ed. (2002) The New Economic Sociology. New York: Russell Sage Foundation.

Gupta, Akhil – James Ferguson, eds (1997a) Anthropological Locations: Boundaries and Grounds of a Field Science. Berkeley: University of California Press.

Gupta, Akhil – James Ferguson, eds (1997b) Culture, Power, Place: Explorations in Critical Anthropology. Durham, NC: Duke University Press.

Hardt, Michael (1995) ‘The Withering of Civil Society', Social Text 14(4): 27-44.

Hardt, Michael – Antonio Negri (2000) Empire. Cambridge, MA: Harvard University Press.

Harman, Chris (2003) ‘Analysing Imperialism', International Socialism 99: 3-82.

Harvey, David (1989) The Condition of Postmodernity. Oxford: Blackwell.

Harvey, David (2003) The New Imperialism. Oxford: Oxford University Press.

Haugerud, Angelique – Margaret Stone – Peter Little, eds (2000) Commodities and Globalization. Lanham, MD – London: Rowman – Littlefield.

Held, David (1995) Democracy and the Global Order: From the Modern State to Cosmopolitan Governance. Cambridge: Polity Press.

Held, David – Anthony McGrew (2002) Globalization/Anti-Globalization. Cambridge: Polity Press.

Held, David, A. McGrew, D. Goldblatt – J. Perraton (1999) Global Transformations: Politics, Economics and Culture. Stanford, CA: Stanford University Press.

Hirst, Paul (2000) ‘The Global Economy: Myths or Reality?', in Don Kalb, Marco Van Der Land, Richard Staring, Bart Van Steenbergen – Nico Wilterdink (eds) The Ends of Globalization: Bringing Society Back In, pp. 107-25. Lanham, MD – London: Rowman – Littlefield.

Hirst, Paul – Grahame Thompson (1996) Globalisation in Question. Cambridge: Polity Press.

Hoogvelt, Ankie (2001) Globalization and the Postcolonial World: The New Political Economy of Development. Basingstoke: Palgrave Macmillan.

Humphrey, Caroline (2002) The Unmaking of Soviet Life. Ithaca, NY: Cornell University Press.

International Labor Organization (2004) A Fair Globalization: Creating Opportunities for All. www.ilo.org.

Kalb, Don (1997) Expanding Class: Power and Everyday Politics in Industrial Communities, The Netherlands 1850-1950. Durham, NC – London: Duke University Press.

Kalb, Don (2000) ‘Localizing Flows: Power, Paths, Institutions, and Networks', in Don Kalb, Marco Van Der Land, Richard Staring, Bart Van Steenbergen – Nico Wilterdink (eds) The Ends of Globalization: Bringing Society Back In, pp. 1-32. Lanham, MD – London: Rowman – Littlefield.

Kalb, Don (2002) ‘Afterword: Globalism and Post-Socialist Prospects', in Chris Hann (ed.) Postsocialism: Ideals, Ideologies and Local Practice, pp. 317-35. London: Routledge.

Kalb, Don (2003) ‘Social Class and Social Change in Postwar Europe, 1945-2000', in Rosemary Wakeman (ed.) Themes in Modern European History, 1945-Present, pp. 86-119. London: Routledge.

Kalb, Don – Herman Tak, eds (2005) Critical Junctions: Anthropology and History beyond the Cultural Turn. New York/Oxford: Berghahn Books.

Kaldor, Mary (2003) Global Civil Society: An Answer to War. Cambridge: Polity Press.

Kaplinsky, Raphael (2000) ‘Globalization and Unequalization: What Can Be Learned from Value Chain Analysis?', Journal of Development Studies 37(2): 115-45.

Kaplinsky, Raphael, Mike Morris – Jeff Readman (2002) ‘The Globalization of Product Markets and Immiserizing Growth: Lessons from the South African Furniture Industry', World Development 30: 1159-77.

Khagram, Sanjeev, ed. (2002) Restructuring World Politics: Transnational Social Movements, Networks, and Norms. Minneapolis: University of Minnesota Press.

Khagram, Sanjeev (2004) Dams and Development: Transnational Struggles for Water and Power. Ithaca, NY: Cornell University Press.

Klare, Michael (2004) Blood and Oil. London: Penguin.

Lee, C.K. (1998) Gender and the South China Miracle: Two Worlds of Factory Women. Berkeley: University of California Press.

Los, Maria – Zybertowicz, Andrejz (2001) Privatizing the Police State: The Case of Poland. Basingstoke: Palgrave Macmillan.

Luxemburg, Rosa (2003, magyarul: 1979) A tőkefelhalmozás. Budapest: Kossuth.

Luxemburg, Rosa, Peter Hudis – Kevin Anderson, eds (2004) The Rosa Luxemburg Reader. New York: Monthly Review Press.

McMichael, Philip (2003) Development and Social Change: A Global Perspective. London: Sage.

Malkii, Liisa (1995) Purity and Exile: Violence, Memory, and National Cosmology among Hutu Refugees in Tanzania. Chicago, IL: University of Chicago Press.

Marcuse, Herbert (2002, magyarul: 1969) Az egydimenziós ember: tanulmányok a fejlett kapitalista társadalom ideológiájáról. Budapest: Kossuth.

Mazzucato, Valentina (2004) ‘Transnationalism', in Don Kalb, Wil Pansters – Hans Siebers (eds) Globalization and Development: Themes and Concepts in Current Research. Dordrecht: Kluwer Academic Publishers.

Milanovic, Branko (1998) Income, Inequality, and Poverty during the Transition from Planned to Market Economy. Washington, DC: World Bank.

Milanovic, Branko (1999) True World Income Distribution, 1988-1993: First Calculation Based on Household Surveys Alone. Washington, DC: World Bank.

Mills, Mary Beth (2003) ‘Gender and Inequality in the Global Labor Force', Annual Review of Anthropology 32: 41-62.

Milward, Alan (1999) The European Rescue of the Nation State. London: Routledge.

Mittelman, James (2000) The Globalization Syndrome: Transformation and Resistance. Princeton, NJ: Princeton University Press.

Narotzky, Susana (1997) New Directions in Economic Anthropology. London: Pluto.

O'Brien, Robert, Anne Marie Goetz, Jan Aart Scholte – Marc Williams, eds (2000) Contesting Global Governance, Multilateral Economic Institutions and Global Social Movements. Cambridge: Cambridge University Press.

Panitch, Leo (2000) ‘The New Imperial State', New Left Review 2 (second series): 5-20.

Petras, James – Henry Veltmeyer (2001) Globalization Unmasked: Imperialism in the 21st Century. London: Zed Books.

Reich, Robert (1991) The Work of Nations. New York: Vintage Books.

Robertson, Roland (1992) Globalization. London: Sage.

Robinson, William (2002) ‘Remapping Development in the Light of Globalization: From a Territorial to a Social Cartography', Third World Quarterly 23 (6): 1047-71.

Robinson, William (2004) Production, Class, and State in a Transnational World. Baltimore, MD: Johns Hopkins University Press.

Sassen, Saskia (1991) The Global City. Princeton, NJ: Princeton University Press.

Sassen, Saskia (1998) Globalization and its Discontents. New York: The New Press.

Sassen, Saskia (2003) De-nationalization. Princeton, NJ: Princeton University Press.

Sen, Jai, Anita Anand, Arturo Escobar – Peter Waterman (2004) The World Social Forum: Challenging Empires. New Delhi: Viveka.

Sequino, Stephanie (2000) ‘Accounting for Gender in Asian Economic Growth', Feminist Economics 6 (3): 27-58.

Sewell, William (1980) Work and Revolution in France: The Language of Labor from the Old Regime to 1848. Cambridge: Cambridge University Press.

Shaw, Martin (2000) Theory of the Global State: Globality as an Unfinished Revolution. Cambridge: Cambridge University Press.

Sklair, Leslie (1998) The Transnational Capitalist Class. London: Routledge.

Smelser, Neil – Richard Swedberg, eds (1995) Handbook of Economic Sociology. Princeton, NJ: Princeton University Press.

Smith, Jackie – Hank Johnston, eds (2002) Globalization and Resistance: Transnational Dimensions of Social Movements. Lanham, MD – London: Rowman – Littlefield.

Staniszkis, Jadwiga (1991) The Dynamics of the Breakthrough in Eastern Europe: The Polish Experience. Berkeley: University of California Press.

Staring, Richard (2000) ‘Flows of People: Globalization, Migration, and Transnational Communities', in Don Kalb, Marco Van Der Land, Richard Staring, Bart Van Steenbergen – Nico Wilterdink (eds) The Ends of Globalization: Bringing Society Back In, pp. 203-16. Lanham, MD – London: Rowman – Littlefield.

Stiglitz, Joseph (2002, magyarul: 2003) A globalizáció és visszásságai. Budapest: Napvilág.

Stolcke, Verena (1995) ‘Talking Culture: New Boundaries, New Rhetorics of Exclusion in Europe', Current Anthropology 36 (1): 1-24.

Swedberg, Richard (2003) Principles of Economic Sociology. Princeton, NJ: Princeton University Press.

Tilly, Charles (2003) ‘A Nebulous Empire', in Gopal Balakrishnan (ed.) Debating Empire, pp. 26-9. London: Verso.

Tismaneanu, Vladimir (1998) Fantasies of Salvation. Princeton, NJ: Princeton University Press.

Van der Pijl, Kees (1998) Transnational Classes and International Relations. London: Routledge.

Verdery, Katherine (1996) What Was Socialism and What Comes Next? Princeton, NJ: Princeton University Press.

Vertovec, Steven – Robert Cohen, eds (1999) Migration, Diasporas and Transnationalism. Cheltenham: Edward Elgar.

Vertovec, Steven, Robert Cohen – Simon Learmont, eds (2003) Conceiving Cosmopolitanism: Theory, Context and Practice. Oxford: Oxford University Press.

Volkov, Vadim (2002) Violent Entrepreneurs: The Use of Force in the Making of Russian Capitalism. Ithaca, NY: Cornell University Press.

Wade, Robert (2001a) ‘Showdown at the World Bank', New Left Review 7 (second series): 124-37.

Wade, Robert (2001b) Is Globalization Making World Income Distribution More Equal? (LSE – Development Institute, Working Paper Series 1-01). London: London School of Economics.

Wade, Robert (2002) Globalization, Poverty and Income Distribution: Does the Liberal Argument Hold? (LSE-Working Paper Series, 2-33). London: London School of Economics.

Wade, Robert (2004) Governing the Market: Economic Theory and the Role of Government in East Asian Industrialization. Princeton, NJ: Princeton University Press.

Wallerstein, Immanuel (1974, magyarul: 1983) A modern világgazdasági rendszer kialakulása, 1. rész. Budapest: Gondolat.

Wallerstein, Immanuel (1980) The Modern World System, part 2. New York: Academic Press.

Wallerstein, Immanuel (2003) The Decline of American Power: The US in a Chaotic World. New York – London: The New Press.

Wedel, Janine (2001) Collision and Collusion: The Strange Case of Western Aid to Eastern Europe. New York: St Martin's Press.

Weiss, Linda (1998) The Myth of the Powerless State. Ithaca, NY: Cornell University Press.

Weiss, Linda, ed. (2003) States in the Global Economy: Bringing Domestic Institutions Back In. Cambridge: Cambridge University Press.

Williamson, John (1990) ‘What Washington Means by Policy Reform', in John Williamson (ed.) Latin American Adjustment: How Much has Happened? Washington DC: Institute for International Economics.

Williamson, John (1993) ‘Democracy and the Washington Consensus', World Development XXI(8): 329-36.

Wilterdink, Nico (2000) ‘The Internationalization of Capital and Trends in Income Inequality in Western Societies', in Don Kalb, Marco Van Der Land, Richard

Staring, Bart Van Steenbergen – Nico Wilterdink (eds) The Ends of Globalization: Bringing Society Back In. Lanham, MD – London: Rowman – Littlefield. Wilterdink, Nico – Rob Potharst (2001) ‘Socioeconomic Inequalities in the World Society: Trends and Regional Variations 1950-1998', Paper for the ISA/RC 28, Berkeley.

Wood, Ellen Meiksins (2003) The Empire of Capital. London: Verso.

World Bank (1997) World Development Report 1997: The State in a Changing World. Washington, DC: World Bank Group.

World Bank (2000) World Development Report 2000/2001: Attacking Poverty. Washington, DC: World Bank Group.

World Bank (2002) World Development Report 2002: Building Institutions for Markets. Washington, DC: World Bank Group.

Žižek, Slavoj (1990) ‘Eastern Europe's Republics of Gilead', New Left Review 183: 50-63.

Jegyzetek

¹ Az 1848 előtti politika nyelvét lásd: William Sewell, 1980.

² Bármely részletes kifejtés megkívánja a technikai kérdések hosszas taglalá¬sát, mint például a statisztikai eszközök – például a vásárlóerő-paritás – belső és külső érvényességét; a háztartás-statisztikákban gyűjtött adatok érvényességét és összehasonlíthatóságát; a napi egy dollár választóvonal alkalmazásának önkényességét, és alkalmatlanságát a mélyszegénység mérésére, valamint más világbanki szegénységi küszöböket a közepes jövedelmű országokban (melyek gyakran 25-50%-kal az adott ország szegénységi küszöbe alatt vannak); a vi-lágegyenlőtlenségi mutatók és az egyes országok egyenlőtlenségi mutatói – akár népességgel súlyozott, akár anélküli – összegzésének különbségét. Az ilyen kifejtést a jelen keretek közt természetesen mellőztük.

³ Ez a tény – független attól, hogy vásárlóerő-paritással, piaci árfolyamokat használva, a decilisek/kvintilisek közti különbségek alapján vagy Gini-együtt-hatóval mérjük. Természetesen a piaci árfolyamok a fejlett és fejlődő országok jövedelemkülönbségeit sokszorosan felnagyítják; hasonlítsuk össze pl. Milanovic (1999), valamint Arrighi és Silver (2002) eredményeit! A globális osztály formáló-dásáról csak a piaci árfolyamok alapján készíthetünk reális numerikus becslést. A vásárlóerő-paritás nem valós viszonyokon alapul, csak a helyi túlélés módjaira és fokára vonatkozó statisztikai mérőszám.

⁴ A friss UNCTAD-jelentés (2004), „A nemzetközi kereskedelem és a nyomor¬enyhítés kapcsolata" (www.unctad.org) jelentősen eltér a Világbank ortodoxiá¬jától, megerősíti a fentebb említett érvek némelyikét, valamint újabb adatokkal szolgál.

Fordítói jegyzetek

^a Utalás Manuel Castells híres kifejezésére, a folyamatok terére (space of flows), amely a globális információipar és a hozzá szorosan kapcsolódó globális pénzügyi szektor tere. Megengedi az interakciót fizikai közelség nélkül is, és így szemben áll a helyek terével (space of places).

 ^b Például Nederveen Pieterse szerint ez a globalizációban a kultúra oldalirányú kinövésének folyamata, amit szembeállít a homogenizálással, modernizálással és nyugatosítással.

 ^c Olyan értékpapírformát öltő befektetések, melyben a befektető fenn kívánja tartani eszközei likviditását, azaz azok gyorsan továbbadhatók. Direkt befektetés esetén a tulajdonos más szempontokat részesít előnyben.

^d Az építészek és várostervezők által a hetvenes évek óta használt fogalom a vonzó közösségi terek (terek, vízpartok, bevásárlóközpontok, parkok, utcák) létrehozására. Bernard Hunt londoni építész szerint „jók vagyunk épületek felhú­zásában, de rosszak a helyteremtésben".

^e Náci kifejezés, a társadalom „egyformára kapcsolása", ami a totális rendszer fokozatos felépítését, a demokrácia felszámolásának és az egyén feletti teljes ellenőrzés kiépítésének folyamatát jelöli.

^f Háromszög, de a kínai (tévesen japán) maffiára is utal, kiknek jele egy há­romszög volt.

^g Mexikói összeszerelő üzem, különösen az amerikai határ mellett. Eredetileg amerikai spanyol szó, a molnár kifizetésének helye, ahol az őrlésért járó részt átadják.

ⁱ A kapitalizmus új formájának megjelenési folyamata, melyben a pénzügyi piacok a gazdaságban átveszik a dominanciát a hagyományos iparágaktól. (A ford.)

(Fordította: Bózsó Péter)