Az anarchia uralommenteséget, uralomnélküliséget jelent. Ebből szokatlan társadalmi és személyes következtetések is adódnak, ha túl tudunk lépni a szó használatával kapcsolatos beidegződéseinken.

Fázunk és éhezünk
S átlőve oldalunk,
Részünk minden nyomor…
De szabadok vagyunk!

(Petőfi Sándor: A farkasok dala)

I. Az anarchia szelleme

Kísértet járja be a személyiséget, az anarchia kísértete.

Ki ne lázadna olykor valamilyen alávetettsége ellen?

Ki ne háborogna azon, hogy mások rendelkeznek vele?

Ki ne gondolná olykor, hogy nem akarja elviselni, hogy utasítgassák, hogy dirigáljanak neki?

Kiben ne vetődne fel, hogy tovább már nem tűri, hogy uralkodjanak rajta?

Az anarchia uralommentességet, uralomnélküliséget jelent.

Mindenkiben fel-felbukkan időnként az anarchia ösztöne. ösztönösen tiltakozunk, kapálózunk, védekezünk a rajtunk való kényszerek ellen.

Ösztönösen kialakulhat bennünk az önrendelkezés igénye. ösztönö­sen megjelenik bennünk az uralomellenesség szelleme.

Lehetséges, hogy az önrendelkezés kísértése az anarchia kísértete? Hogy az önrendelkezés szelleme az anarchia szelleme?

II. Ösztönös és a tudatos uralomellenesség; hatalom és uralom

Az egyén szabadságát (autonómiáját, önrendelkezését) minden külső uralom korlátozza. Elképzelhető, hogy ez nem minden hatalomra igaz?

Ki ne szenvedne a különböző kényszerektől? Ki ne élne szívesen külső kényszerek nélkül? De lehetséges-e az embereknek valamennyi kényszerűséget elkerülni? Lehetséges-e minden kényszer nélkül élni?

A korgó gyomor a táplálkozás kényszerűségére figyelmeztet. Az éhség az anarchistát is arra készteti, hogy táplálékot vegyen magához.

A fáradtság érzése a pihenés kényszerűségére figyelmeztet. A fáradt­ság az anarchistát is arra készteti, hogy lepihenjen.

A megégetett bőr fájdalma a lángoktól való védekezés kényszerűsé­gére figyelmeztet. A perzselő láng az anarchistát is arra készteti, hogy eltávolodjon, odébb húzódjon.

Stb.

Az az egyén, aki az uralommentes önrendelkezésre ösztönösen törekszik (mondhatni: az ösztönös anarchista), magától értetődő, spon­tán módon tiltakozik a rajta való kényszerek ellen. Az az egyén, aki az uralommentes önrendelkezésre tudatosan törekszik (tudatos anarchis­ta), szintén rosszul viseli el az alávetettségét. Rosszul viseli el a külső kényszereket. De nem lehetséges, hogy számára bizonyos természeti­biológiai erők olyan hatalmak, amelyek – éppen saját érdekében – al­kalmazkodásra késztetik?

Lehet, hogy a természeti törvények keretet, külső feltételrendszert jelentenek saját autonómiánk, szabadságtörekvésünk számára? Hogy a természeti törvények keretet, külső feltételrendszert képeznek eredmé­nyes önvédelmünk, védekező függetlenedési törekvésünk számára? Sőt, külső keretül, valamint nyersanyagként szolgálnak akkor is, ha valamilyen célt akarunk kitűzni és megvalósítani?

Lehet, hogy ebben az esetben a rendelkezésére álló (illetve megsze­rezhető) eszközök ismeretében határozzuk meg az elérendő célunkat? A természeti erőket, természeti hatalmakat pedig saját eszközeinkként, saját céljainknak a szolgálatában, saját hatalmunkként alkalmazzuk a célt megvalósító tevékenység egész folyamatában?

A cél megvalósulása az önrendelkezésre törekvő egyén hatalmát, szabadságát igazolja. A kitűzött cél elvétése, meghiúsulása viszont az ő gyengeségét, kiszolgáltatottságát, szabadsághiányát mutatja. Akkor is, ha megvalósíthatatlan célt tűzött ki maga elé. Akkor is, ha nem rendelkezett az egyébként reális cél megvalósításához elengedhetetlen eszközökkel, illetve nem szerezte meg azokat. Az általa kitűzött cél meghiúsulása azt bizonyítja, hogy számára idegen, általa nem birtokolt hatalmak uralkod­nak rajta. A kitűzött cél meghiúsulásával (megvalósulásának elmaradá­sával) idegen hatalmak uralmát hozza létre önmaga fölött.

Lehet, hogy a természeti erők, természeti törvények megtapasztalt hatalma nem feltétlenül jelenti a természetnek az emberen (az egyéne­ken) való uralmát? Lehet, hogy az uralomnélküliség eszménye és törek­vése nem jelent a természeti törvényektől, természeti hatalmaktól való mentességet, függetlenséget? Hogy az uralommentes önrendelkezésre tudatosan törekvő egyén nem minden külső hatalmat tekint egyúttal uralomnak is? Lehet, hogy a hatalom nem azonos az uralommal, és az uralomnélküliség nem azonos a hatalomnélküliséggel?

*

Ki ne szenvedne a különböző társadalmi kényszerektől? Ki ne élne szívesen társadalmi kényszerek nélkül? De lehetséges-e a társadalomból valamennyi kényszerűséget kiküszöbölni? Lehetséges-e minden társa­dalmi kényszer nélkül élni?

Meghonosodott az a gyakorlat, hogy a halottakat eltemetik (vagy más módon gondoskodnak róluk). A halottak eltemetése segíti a fertőzések elkerülését. A fertőzésektől való félelem az anarchistát is arra készteti, hogy gondoskodjon a halottak elföldeléséről.

A modern korban kialakultak bizonyos közlekedési szabályok. Bizonyos közlekedési szabályok segítik a balesetek elkerülését. A balesetektől való félelem az anarchistát is arra készteti, hogy betartson egyes közlekedési szabályokat.

Stb.

Lehet, hogy vannak olyan társadalmi kényszerek, hatalmak, amelyek nem jelentenek az emberen való idegen uralmat? Lehet, hogy vannak az emberek közötti kapcsolatokban olyan történelmileg kialakult (és történelmileg átalakult/átalakítható) szabályok, amelyek ugyan esetle­gesek, de csak más esetleges szabályokkal lennének lecserélhetők? Lehet, hogy vannak olyan emberi kapcsolatok, szokások, amelyeknek a formája esetleges (ezért felcserélhető), de a tartalma nélkülözhetetlen? Lehet, hogy olyan társadalmi, közösségi szintű szokások, szabályok is vannak, amelyek akkor is normaként nyilvánulnak meg az egyének viselkedésében, ha azokat semmiféle központi hatalom nem írja elő? (Sőt, olykor éppen az állami előírásokkal szemben alakulnak ki ilyen viselkedésmódok?)

Az az egyén, aki az uralommentes önrendelkezésre ösztönösen törek­szik, általában tiltakozik a rajta való társadalmi kényszerek ellen. Az az egyén, aki az uralommentes önrendelkezésre tudatosan törekszik, szin­tén rosszul viseli el a társadalmi kényszereket. De lehetséges, hogy nem minden társadalmi kényszerűségben látja önrendelkezésének korlátozó­ját, akadályát. Lehetséges, hogy nem minden társadalmi hatalmat tekint egyúttal rajta való uralomnak. Lehetséges, hogy némely szokásokhoz, szabályokhoz (közlekedési, temetkezési stb.) – éppen saját szabadsága, sikeres önrendelkezése érdekében – megpróbál alkalmazkodni.

Elképzelhető, hogy nemcsak az embertől független természeti erők lehetnek az emberi szabadságot segítő hatalmak, hanem az emberek maguk is létrehozhatnak ilyen hatalmakat bizonyos feladatok ellátására? Elképzelhető, hogy az emberek tiszteletben tartsák a maguk alkotta, illetve az általuk elfogadott társadalmi hatalmakat, és szabadságuk esz­közeként, saját hatalmukként használják őket?

III. Részleges és következetes uralomellenesség

Az uralommentességre törekvő egyén megteheti, hogy pusztán önma­gára vonatkoztatja, tekinti érvényesnek az uralomnélküliség szellemét: horizontja, perspektívája saját alávetettségeinek felszámolásáig, elke­rüléséig terjed (például egoista anarchizmus). Vagy azon – szociológiai értelemben vett – csoport alávetettségének a felszámolásáig, amelyhez magát sorolja, illetve amellyel valamilyen megfontolásból rokonszenvez. Az uralomnélküliség elvét részlegesen alkalmazza, amennyiben nem terjeszti ki mindenkire.

Az uralommentességre törekvő egyén megteheti, hogy csupán egyes területekre (például csak a gazdaságra vagy csak a politikára) vonatkoztatja az uralomnélküliség szellemét: horizontja, perspektívája a kiválasztott terület/területek hierarchiáinak, alávetettségeinek, uralmi viszonyainak felszámolásáig, elkerüléséig terjed. Részlegesen alkalmaz­za az uralomnélküliség elvét, amennyiben nem terjeszti ki valamennyi területre, nem terjeszti ki minden uralmi esetre, jelenségre.

Részleges, következetlen, nem végigvitt az egyén uralommentességre való törekvése, ha önmaga fölött nem ismer el idegen uralmat, de nem zárja ki saját uralmát, hierarchikus fölényét mások fölött.

Részleges, következetlen az uralommentességre való törekvés, ha valamely egyén vagy csoport önmaga fölött nem ismer el idegen uralmat, de saját helyzetének előnyeit mások rovására élvezi. Például elutasítja az államnak az egyének fölötti uralmát, de elfogadja a gazdasági mo­nopolhelyzeteknek, a tulajdonosi kiváltságoknak stb. az egyének fölötti uralmát (anarchokapitalizmus, modern libertarianizmus).

Az uralommentességre következetesen törekvő egyén mindenkire és az élet valamennyi területére kiterjeszti, alkalmazza az uralomnélküliség elvét. A következetes (mert az uralommentesség szellemét végigvivő, a teljes uralommentességet képviselő) anarchista szükségképpen minden kényszerű alávetettség megszüntetéséért lép fel.

IV. Kaotikus anarchia – anarchikus (uralommentes) rend

Az uralom hiánya vezethet káoszhoz.

Lehetséges, hogy az uralom hiánya ne káoszhoz, hanem a rend valamilyen uralom nélküli formájához vezessen? Lehetséges, hogy az egyének szabad, önkéntes kapcsolata, együttélése ne torkolljon kaotikus állapotokba?

Egyének uralommentes együttélésében mi vezethet a káosz elke­rüléséhez? Elképzelhető, hogy az egyének valamiben önként együtt­működjenek? Mikor és miben hajlandók az egyének uralommentes, hierarchiamentes együttműködésre?

Amikor egyének kisebb-nagyobb csoportjának közös problémái, teen­dői vannak, akkor az illetők érdekeltek abban, hogy ezeket az ügyeket közös ügyeknek tekintsék. Érdekeltek abban, hogy együttműködjenek egymással e közös ügyek intézésében, közös teendőik ellátásában, közös feladataik megoldásában. Érdekeltek abban, hogy a közös cél megvalósítása érdekében a tevékenységüket összehangolják, alkalmaz­kodjanak egymáshoz.

Ilyenek lehetnek – részben az említett példákat megismételve – a köz­lekedési szabályok kialakítása, a halottak eltemetése, bizonyos szükség­letek összehangolt kielégítése, együttműködési eljárások kikísérletezése stb. Azok az egyének, akik uralommentes önrendelkezésre törekednek, feltehetően nem teszik állami feladattá együttélésük, együttműködésük formáinak szabályozását stb.

Lehetséges-e, elképzelhető-e a közös ügyek, a közügyek intézésének, a közhatalomnak nem állami, nem politikai formája? Lehetséges-e egyé­neknek államilag nem szabályozott együttélése, együttműködése? Lehet­séges-e uralommentes (másként szólva: anarchista) közhatalom?

Elképzelhető-e, hogy olyan egyének, akik uralommentes önrendelke­zésre törekednek, megszervezzék saját nem kaotikus együttélésüket? Elképzelhető-e, hogy megszervezzék saját nem hierarchikus együtt­működésüket? Elképzelhető-e, hogy uralommentes önrendelkezésre törekvő egyének kisebb-nagyobb csoportjai önszabályozó, önkormányzó, önigazgató közösségekbe tömörüljenek, vagyis saját maguk szerveződ­jenek közösségbe?

Az ilyesmi elvileg nem elképzelhetetlen. Annyira nem, hogy számos ilyen módon működő közösség létezik-létezett a gyakorlatban. A törté­nelmi tapasztalatok szerint az ilyen szerveződéseknek főképpen az szab határt, hogy létezésük – egy ponton túl – alapvetően sérti a hierarchikus állami érdekeket. Alapjaiban sérti, mert minden hierarchiamentesen szerveződő közhatalom kihívást, konkurenciát jelent a politikailag szer­vezett (a társadalomtól elkülönült, elidegenült, arra kívülről ráerőszakolt) közhatalom számára.

Min alapulhat, mire alapozódhat az önrendelkezésre törekvő egyének önkéntes együttműködése?

Lehetséges, hogy szabad megegyezésük, a közöttük létrejött önkéntes megállapodás a feltétele annak, hogy az uralom hiánya ne káoszhoz vezessen, hanem a rend valamilyen uralommentes formájához? A megegyezés tartalma, a megállapodás szabályai az együttműködésben résztvevő valamennyi egyénre vonatkoznak (és csak rájuk vonatkoznak). Az önkéntes megegyezésnek, megállapodásnak – a létrehozásban való közvetlen aktivitásuk intenzitásától függetlenül – mindannyian alanyai: megalkotói és cselekvő végrehajtói.

Mi történik akkor, ha valaki a továbbiakban nem kíván részt venni az önkéntes együttműködésben, mert megváltozott a véleménye, meggon­dolta magát, megváltozott a helyzete stb.? Ki lehet-e lépni az önkéntes együttműködésből?

Az uralommentes rend logikája nem kötheti meg az egyének autonó­miáját, nem akadályozhatja önrendelkezését. Mindenki csak addig tagja az összeszövetkezett egyének együttműködésének, ameddig cselekvő alanya annak. Vállalásainak teljesítése után bárki szabadon távozhat.

Elképzelhető-e, hogy az összeszövetkezett egyének megvédelmezik saját közös megállapodásaik betartását (mindaddig, míg nem változtat­nak e megállapodásokon)? Elképzelhető-e, hogy uralommentességre törekvő egyének közösségének tagjai saját maguktól megkövetelik anarchista rendjük szabályainak betartását? (Lehetséges-e egyáltalán ennek az ellenkezője?)

Mi történik akkor, ha némelyek megsértik az együttműködés önkéntes szabályait? Az uralommentes rend szellemében alkalmazható-e kényszer velük szemben? Védelmezhető-e az uralommentes rend (az anarchia rendje) erőszak alkalmazásával?

Ha valaki nem tartja be az együttműködés önkéntes szabályát, akkor attól a megállapodástól távolodik el, amelyet ő hozott létre (ő is létreho­zott). Ha már nem ért egyet az eredeti megállapodással, megteheti, hogy kiválik az önkéntes együttműködésből. Ha elmulasztja ezt megtenni, akkor nem logikátlan az uralommentes rendet vele szemben (miképpen minden uralmi törekvéssel szemben is) megvédeni.

Akár az is előfordulhat, hogy az összeszövetkezett egyének az ura­lommentes (anarchikus) rend védelmében rendfenntartó funkciót hoznak létre, és rendfenntartó hatalommal ruházzák fel? Miben különbözik az anarchia „rendőre" a hagyományos állami rendőrtől? Hatalmát megbízó­jától, az összeszövetkezett egyének uralommentes együttműködésétől kapja. Feladata behatárolt és ideiglenes. Hatalma konkrét feladat ellátá­sára korlátozódik és a konkrét feladat elvégzéséig tart.

V. A tulajdon az anarchikus (uralommentes) rendben

Minden egyén legalapvetőbb szükséglete, létszükséglete, hogy biztosítva legyen a megélhetése.

Mikor mondhatjuk azt, hogy biztosított valamely egyén megélhetése?

Ha garantálva van számára, hogy maga gondoskodhasson a megél­hetéséről. Nevezetesen: táplálékra és személyes használati tárgyakra tehessen szert. Vagyis, ha önmaga rendelkezik a megélhetésének valamennyi alapfeltételével, eszközével. Ha adva van a létezése feletti önrendelkezés.

Lehetővé teszi-e a megélhetés biztonságát a termelési eszközök magántulajdona?

A magántulajdon monopoltulajdon: az adott termelési eszköz használa­tából való kirekesztést jelent. A tulajdonnélküliek számára nem feltétlenül teszi lehetővé, hogy létfenntartási eszközökhöz jussanak. De a nem önellátó magántulajdonosoknak sem adja meg a létfenntartás független­ségének biztonságát. (Itt most eltekintünk attól, hogy a magántulajdon az egyének között konfliktusok, versengés, előjogok, hierarchiák kialakulá­sához vezet, vagyis alá-fölé rendelődést, uralmi viszonyokat hoz létre.)

Lehetővé teszi-e a megélhetés biztonságát a termelési eszközök közös tulajdona?

Nem feltétlenül. A csoporttulajdon monopoltulajdon: az adott termelési eszköz használatából való kirekesztést is jelenti. Az állami tulajdon is mo­nopoltulajdon: az adott termelési eszköz használatából való kirekesztést is jelenti. Kirekesztést jelent akkor, ha az állami tulajdon használatáról politikai vagy szakbürokrácia rendelkezik. Kirekesztést jelent akkor is, ha teljes egyetértés hiányában az állami tulajdon fölött rendelkezési jogot gyakorlók többsége dönt a használatáról.

Milyen tulajdon teszi lehetővé a megélhetés biztonságát?

Akkor biztosított az egyének számára a megélhetés, ha a közösen birtokolt termelési eszközök használatából senki sincs kizárva. Ha min­denki számára garantált, hogy személyes munkavégzéssel gondoskod­hasson a megélhetéséről. Vagyis, ha valamilyen közösen megállapított elv (például hatékonyság, szolidaritás, valamilyen célszerűség, illetve ezek kombinációja) alapján rendezett formában mindenkinek lehetősége van hasznos munkavégzésre. Az ilyen tulajdon a megélhetési eszközök tulajdonának vagy a fogyasztási javak – személyes tevékenységen nyugvó – személyi, egyéni tulajdonának is nevezhető.

VI. Mindennapi anarchia

Az uralommentesség szelleme nem tűri a hierarchiákat. A következetes uralomellenességből, hierarchiaellenességből a gyengék, a lemaradók segítése következik.

Lehetséges, hogy a következetes anarchia nem ismeri a „győztesek és legyőzöttek" megkülönböztetést? Elképzelhető, hogy a végigvitt anarchia olyan rend, amelyben nincsenek győztesek és vesztesek, mert ebben a rendben győzni csak közösen lehet? Elképzelhető, hogy az együttműködésnek ebben a rendjében mindenki vesztesnek számít, ha nem győz mindenki? Hiszen hogyan valósulhatna meg uralommentes, hierarchiamentes együttműködés, ha a szereplők egymással való egyéni versengésre kényszerülnének? (Ami nem zárja ki a közös célokért való versengő erőfeszítést.)

Nem kizárt, hogy egyének, csapatok versenyszerű megmérkőztetése valójában a hierarchikus szemléletre történő lelki manipuláció. Nem ki­zárt, hogy a legkülönbözőbb versenyek népszerűsítése valójában annak szükségletére való nevelés, hogy vereséget akarjunk mérni másokra, és hogy mások vereségéből merítsünk boldogságot. Nem kizárt, hogy a győ­zelmi kultusz mindennapi sulykolása valójában pszichológiai-pedagógiai ösztönzés és felkészítés annak a hierarchikus társadalmi gyakorlatnak az elfogadására, amely létkérdéssé, kényszerűséggé teszi mások meg­előzését, legyőzését.

Lehetséges, hogy ahol legyőzöttek vannak, ott bizonyos értelemben mindenki vesztes?

*

Az uralommentességre következetesen törekvő egyén nem ismer el semmilyen előjogot. Akkor sem, ha vele szembeni előjog, és akkor sem, ha az ő előjoga. Bármiféle előjog alá-fölé rendeltséget, uralmi viszonyt eredményez.

Az uralommentességre következetesen törekvő egyén nem ismer el semmilyen hierarchikus előnyt. Bármiféle hierarchikus megkülönböztetés – az adott kérdésben – uralmi viszonyt eredményez.

Lehetséges, hogy uralmi eljárás többet elvenni, uralmi elvárás többet elvárni, mint amennyit adunk? Lehetséges, hogy az uralommentesség (anarchia) szellemének következetes alkalmazója a számára kedvező előnyöket is elutasítja?

Lehetséges, hogy bármilyen önkéntes megállapodás megszegése uralmi mentalitásról tanúskodik? Nem az fejeződik-e ki benne, hogy a megállapodás megszegője fölébe helyezi magát a többieknek, és uralmi pozíciót élvez?

Lehetséges, hogy valamely megbeszélt találkozóról való késés uralmi mentalitásról tanúskodik? Nem azt a felfogást tükrözi-e a késés, hogy a megbeszélt találkozó résztvevőit az illető nem tekinti önmagával egyen­rangúaknak?

Nem az uralommentesség (anarchia) szellemének megsértése (vagy az uralommentesség következetlen alkalmazása) fejeződik-e ki a fenti esetekben? Nem az fejeződik-e ki bennük, hogy visszaélünk mások munkájával, idejével, idegrendszerével stb.? Nem azt a szemléletet fejezik-e ki, hogy egyeseknek több jár (javakból, mások idejéből, alkal­mazkodásából), mint a többieknek?

Elképzelhető-e, hogy az uralommentességre való következetes törek­vés nem zárja ki az uralom minden formáját? Lehetséges, hogy bizonyos esetekben éppen önmagunk tudatos fegyelmezése, az önmagunk fölötti uralom növeli meg az egyéni szabadságunkat? Lehetséges, hogy minden uralommentes emberi kapcsolat nélkülözhetetlen feltétele az egymással együttműködő egyének – saját érdekükben is történő – önuralma?

VII. A személyes önrendelkezés defenzív és offenzív formája

Mit tehet az egyén, ha személyes önrendelkezésre törekszik?

Az önrendelkezésre törekvő egyén szembetalálja magát a rövidtávú és a hosszútávú önrendelkezés alternatívájával. Az adott helyzetben dönthet az első, illetve a második javára. Viszont ha nem dönt, akkor eleve lemond – az adott helyzetben való – önrendelkezéséről.

Az egyén megteheti, hogy döntésében a jelent, a rövidtávot választja, részesíti előnyben. Amit akar, azt mindenáron, bármilyen áron akarja. Lehet, hogy tudatában van döntésének valamennyi távlati kockázatával: előre látja, számításba veszi a döntés mellékhatásait, a lehetséges nem kívánt következményeit. És így is megmarad az elhatározása mellett. Akár természeti-társadalmi szankcionálása, sőt teljes pusztulása árán is ragaszkodik a döntéséhez – mert ragaszkodik önmagához, önrendel­kezéséhez.

Az is lehet, hogy az egyén nincs tudatában döntésének távlati kocká­zataival, nem látja előre, nem veszi számításba a döntés mellékhatásait, a lehetséges nem kívánt következményeket. Nem előrelátóan, hanem pusztán a jelennek, nem feltétlenül teljesen tudatosan, hanem némiképp ösztönösen döntött. De elfogadja, vállalja döntésének a következmé­nyeit.

Akár tudatosan, akár ösztönösen döntött az egyén a jelen javára, egyidejűleg a nem kívánt következmények javára is döntött. E követ­kezmények gyakorlati elutasításával szemben e következményeket is saját maga választotta.

Az egyén megteheti, hogy elpusztulásának kockázata árán is a sze­mélyes önrendelkezést választja. Defenzívnek ítélt helyzetében defenzív megoldást választ. Ebben az esetben a pusztulás nem más, mint a távlati önrendelkezés hiányától való megszabadulás.

Az önrendelkezésre törekvő egyén megteheti, hogy az adott helyzetben való döntésekor az önrendelkezésnek nem rövidtávú, hanem hosszabb távú szempontjait részesíti előnyben. Ebben az esetben a hosszabb távra szóló célkitűzés – megvalósulásának, illetve megközelítésének egész folyamatában – útmutatóként, vezérfonalként szolgál az egyén számára. A hosszútávú önrendelkezés célja megkönnyíti a mindenkori jelenben való eligazodást. Az ilyen célhoz következetesen ragaszkodó egyén nem tesz olyat, ami célkitűzésével (az önmagához való tudatos ragaszkodással) ellentétes. Ebben a megközelítésben az egyén lényegi (vagyis önrendelkezésével kapcsolatos) döntései mindig ugyanarról szólnak: az egyén személyes, társadalmi és természeti viszonyainak -konkrét helyzetben lehetséges – uralommentes alakításáról.

Innen nézve a jelen pusztán azonnali lehetőségein való felülemelke­dés, a csupán rövidtávú sikerek elkerülése nem mutatkozik lemondásnak vagy veszteségnek.

Vannak-e Kuronnak, Modzelewskinek, Kotakowskinak, Baumannak vagy Brusnak utódai a kapitalista viszonyok között? Vagy minden alternatív hagyományt szétzúzott a globális piacgazdaság és a vele járó posztmodern gondolkodás?

Ha manapság szóba kerül Lengyelország, akkor nagyon kevés ember­nek jut eszébe az, hogy „baloldal". Mi tagadás, a XXI. század elején, a rendszerváltás után húsz évvel, nem a baloldal határozza meg a lengyel politikát és nem a baloldali gondolatok az irányadóak a közbeszédben sem. Természetesen ez nem csak Lengyelországra igaz régiónkban. Pedig a lengyel társadalomban mély gyökerei voltak (vannak?) a kü­lönböző szocialista elképzeléseknek, baloldali alternatíváknak. A nyolc­vanas években az önigazgatás elvére épülő Szolidaritás-mozgalom felemelkedése reményt adhatott arra nézve, hogy van alternatívája a „létező szocializmusnak", illetve a konzervatív vagy liberális ideológiákon alapuló kapitalizmusnak. A neoliberális rendszerváltás azonban lerom­bolt minden ilyen illúziót egy időre, s ennek következménye, hogy szinte teljesen marginalizálódott minden olyan gondolat, amely nem a létrejövő új rendszer apológiáját tűzte zászlajára. Lengyelország tehát nem egyedi ebben a tekintetben. Mindezek mellett joggal merülhet fel a kérdés, hogy vannak-e örökösei az új rendszerben a korábban oly erős intellektuális baloldalnak Lengyelországban? Vannak-e Kurońnak, Modzelewskinek, Kołakowskinak, Baumannak vagy Brusnak utódai a kapitalista viszonyok között? Vagy minden alternatív hagyományt szétzúzott a globális piac­gazdaság és a vele járó posztmodern gondolkodás?

A kilencvenes évtized a dezintegráció évtizede volt. Megszűnt az államszocialista rendszer és vele együtt – közös ellenség híján – dara­bokra esett szét a Szolidaritás is. Mindkét iránynak számos „örököse" létezik a mai napig. A mai lengyel baloldal is – nem a pártokra gondolok – besorolható ennek megfelelően. Ha a megjelenő folyóiratokra tekintünk, akkor egyrészt léteznek a régi rendszer vezetéséhez közelállók orgá­numai, ilyen a Dziś [Ma] című folyóirat, mely Mieczysław F. Rakowski¹ főszerkesztésével meghatározó szerepet tölt be a baloldali értelmiség körében, illetve a bulvár baloldal népszerű lapjának számító NIE [NEM] hetilap.

A Dziś az államszocialista rendszerhez valamilyen módon kötődő értelmiség lapja. Nem annyira elméleti, mint inkább politikai jellegű havilap. Élesen kritizálja a jobboldali kormányokat, olykor fellép a régi rendszer védelmében is. Noha az egyetlen jelentős fórum, ahol az 1981-es hadiállapotot bevezető Wojciech Jaruzelski és társai elleni bün­tetőper ellen komoly, színvonalas írásokban tiltakoztak, a lap egyelőre nem tud kiszakadni a régi beidegződések hálójából. Így érthető, hogy a társadalom jelentős részére csekély hatással bír a Dziś. A lap pozitív oldalaként értékelhető, hogy elemzéseket közölnek a közvéleményt is aktívan foglalkoztató aktuális témákkal kapcsolatban; a gazdasági válságot, a neoliberalizmus kompromittálódását vagy a világpolitika fő kérdéseit illetően.

Ugyanakkor a Jaruzelski-rendszer népszerűtlen szóvivője, Jerzy Urban² által szerkesztett NIE antiklerikális, bulvárstílusú és sokszor pri­mitív hangvételére is van bizonyos fogadókészség, de e lapot nehezen lehetne a baloldali értelmiség szócsövének tekinteni.

A Szolidaritás baloldali örökségét viszi tovább a Lewą Nogą [Bal Láb­bal] és a Bez Dogmatu [Dogma nélkül], illetve a radikálisabb Rewolucja [Forradalom]. A Bez dogmatunak nincs köze a Nobel-díjas lengyel író, Henryk Sienkiewicz hasonló című társadalmi regényéhez; mindenesetre felfedezhető némi rokonság a XIX-XX. század fordulóján élő lengyel realista-pozitivista hagyományokkal. A folyóirat létrehozása egy konkrét politikai eseményhez kötődik. 1993-ban az új abortusztörvény elfogadása körül kialakult társadalmi vita arra sarkallt néhány baloldali gondolkodót, hogy világossá tegye az egyházzal szemben képviselt álláspontját. Az újságot abból a megfontolásból indították útjára, hogy szükséges egy olyan társadalmi, politikai és kulturális folyóirat, amely a problémákat komolyan veszi és öncenzúra nélkül képes velük foglalkozni. Olyan tár­sadalmi témákat feszegetnek, melyeket a legtöbb sajtótermék meg sem említ. A szerkesztők feltett szándéka a lengyel demokrácia alapjainak megvédése, nevezetesen az egyéni szabadság védelme és az állam vi­lági jellegének megőrzése.³ Kapcsolatban állnak minden olyan társadalmi mozgalommal, amely a jog ideologizálása, a közélet klerikalizálása, vala­mint a vallási indoktrinációknak az iskolai és tudományos programokba való bevezetése ellen lép fel. A negyedévente 2000 példányban megje­lenő lap vállalja, hogy szembe megy a trendekkel, a divatos és kritikátlan nézőpontokkal. Nem respektálja az erkölcsi és politikai tekintélyeket, a tabutémákat, valamint az egyedüli igazságnak elfogadott téziseket.

A Bez Dogmatu-hoz hasonló szellemiségű a Lewą Nogą című fél­évente megjelenő periodika. Az ugyanannál a kiadónál megjelenő lapot Przemysław Wielgosz és Stefan Zgliczyński szerkeszti. A szerkesz­tőbizottságban azonban Magyarországon is jól ismert szerzőgárda tevékenykedik, többek között Samir Amin és Giovanni Arrighi, de aktív szerepet vállal az egykori Szolidaritás szakszervezet balszárnyának aktivistája, a munkás-önigazgatás bevezetését szorgalmazó Zbigniew Marcin Kowalewski is. Kowalewski személyében e lapokhoz kapcsolódik a radikális Rewolucja is. A nyílván anyagi okokból ritkán megjelenő lap a lengyel trockista hagyomány életben tartója. Kowalewski maga is a IV. Internacionálé tagja. Az 1981. december 13-án Lengyelországban beve­zetett hadiállapot idején éppen Franciaországban tartózkodó Kowalewski kiutasítása ellen komoly akciókat szervezett a francia radikális baloldal. Később, a rendszerváltás idején élesen tiltakozott a Szolidaritás jobbol­dali eltolódása ellen.

A Lewą Nogą 500 oldalas, tematikus számai egy-egy aktuális társa­dalmi kérdésre helyezik a hangsúlyt. Ilyen volt a Nők, szex és forrada­lom, amelyben Rosa Luxemburgtól kezdve Alekszandra Kollontajon át Theodor W. Adorno tanulmányait közölték; vagy az Európa közpon­túság témája, amelyben szintén olyan ismert szerzők, mint Immanuel Wallerstein, Giovanni Arrighi vagy Martin Bernal „szólaltak" meg. De az Eszmélethez hasonlóan ők is készítettek már Marx aktualitásáról külön­számot Max Horkheimer vagy Noam Chomksy részvételével. A Lewą Nogą mindenképpen a baloldali értelmiség egyik legszínvonalasabb és legfigyelemreméltóbb lapja. Sajnos mind a Lewą Nogą, mind a Rewolucja anyagi problémákkal küzd, mely az utóbbi időben a lapok megjelenésére is hatással vannak.

Új színt hozott a lengyel baloldalon a Krytyka Polityczna [Politikai Kriti­ka]. A lap 2002-ben jelent meg először azzal a céllal, hogy elsősorban a tudomány, a kultúra és a politika mezején fejtsék ki álláspontjukat. Véle­ményük szerint lehet a társadalomra bizonyos hatást gyakorolni. Alapvető céljuk, hogy a baloldali gondolkodást a közéletben megerősítsék. Teszik ezt abból a meggyőződésből, hogy egy leendő baloldali politika számára elengedhetetlen, hogy előbb kialakuljon a társadalomban az erre való fogadókészség. A lengyel közéletben, az egyetemek vitaklubjaiban az elmúlt évtizedben szinte kizárólag a liberális-konzervatív szemléletmód jelent meg. Így nem csoda, ha ma Lengyelországban szinte nem létezik számottevő baloldali média sem. Sőt, a baloldalról folytatott viták is több­nyire jobboldali vagy liberális napi-, ill. hetilapokban zajlanak. A Krytyka Polityczna bázisát a Varsói Egyetemen végzett fiatal filozófusok, szoci­ológusok, nyelvészek és művészek alkotják. Fiatalos lendületük rövid időn belül viszonylag nagy népszerűséget hozott a lapnak és a körülötte létrejött klubnak. Sőt, országszerte, a nagyobb városokban is létrejöttek első klubjaik. Ezzel lehetővé vált, hogy ne csak a megjelenő folyóirat és a hozzá kapcsolódó kiadó által megjelentetett művek útján jussanak el az érdeklődőkhöz, hanem szinte állandó jelleggel a KP vitaestjein is.

A Krytyka ma már a lengyel baloldal egyik jelentős bázisa. Még akkor is, ha fiatalságuk és egyesek szerint nem eléggé kiforrott ideológiájuk miatt őket is számos kritika éri, főleg baloldalról. Grzegorz Konat, egy baloldali hetilap, a Przegląd [Szemle] hasábjain többek között azért kritizálta a Krytykát, mert szerinte nem fektetnek megfelelő hangsúly a gazdasági kérdésekre, persze ironikusan meg is jegyzi, hogy ez nem is csoda, hiszen nincsenek közgazdászok a soraikban, egy művésztől pedig nem várható el, hogy állást foglaljon a nagy gazdasági kérdésekben. Konat emellett kiemeli azt is, hogy a Krytyka egy fiatalokból álló zárt varsói értelmiségi kör, amelynek nincs kapcsolata a valósággal. A saját nyelvükön, maguknak beszélnek. Problémásnak tartja a Krytyka múlttal kapcsolatos viszonyát is. Szerinte nem elfogadható, hogy a fiatalok a szocialista korszak eredményeit negligálják és abból csupán a demok­ratikus ellenzék hagyományát vállalják fel. Végül pedig problémásnak tartja a baloldali szerző a Krytyka vezetőjének imázs építését is; Stawomir Sierakowski, Konat számára egy lengyel Che Guevera képét idézi fel. Azt is rosszallja, hogy Sierakowski és néhány társa állandó vendége a jobboldali és a liberális napilapoknak.

A Krytyka munkatársai valóban gyakran írnak a jobboldali konzervatív Dziennik és a Rzeczpospolita, valamint a liberálisabb Gazeta Wyborcza hasábjain, ám kizárólag a saját értékrendjüknek megfelelően. Sierakowski több vitát folytatott jobboldali szerzőkkel is a közelmúltban a lengyel bal­oldal jövőjéről. Hogy miért engedik be ezek a lapok a balosokat, és hogy van-e haszna ezen vitáknak, nem e tanulmány feladata megválaszolni. A Przegląd „vádjaira" Michał Sutowski válaszolt. Véleménye szerint ma már minden gazdasági kérdés, tehát ha a nők vagy a homoszexuálisok diszkriminációjával foglalkozik egy cikkük, akkor közvetve ez is gazdasági kérdést boncolgat, hiszen minden ilyen megkülönböztetés is attól függ, hogy a diszkriminált egyén hol foglal helyet a társadalomban. Másrészt pedig valóban nincsenek teljesen negligálva a konkrét gazdasági prob­lémák sem a lapban, ám kétségtelen, hogy kisebb a szerepük, mint az elméleti, politikai vagy az irodalmi jellegű irományoknak.

Fontos kérdés azonban, hogy milyen elméleti és politikai hagyomá­nyokra támaszkodik a Krytyka. Valóban nem az államszocialista rend­szerben keresik gyökereiket, sokkal inkább a Munkásvédő Bizottság (KOR) tevékenységében. Kinga Dunin személyében egy egykori KOR-tag is aktív szerepet vállal a Krytykában, de a 2004-ben elhunyt Kuroń vagy a még mindig aktív Modzelewski cikkeit is megtalálhatjuk náluk. Elméleti tekintetben pedig az első világháború előtti Lengyel Szocialista Párt (PPS) hagyományait elevenítették fel. Nyíltan felvállalják Stanisław Brzozowski lengyel gondolkodó örökségét. Brzozowski Magyarországon kevésbé ismert személyiség, aki a XIX. század végi Ifjú Lengyelország [Młoda Polska] mozgalmából nőtt ki. Az ő nevéhez fűződik a marxizmus „meghonosítása" a lengyel gondolkodásban. Számos művet hagyott az utókorra, amely kétségkívül a baloldal egyik megkerülhetetlen és vállal­ható öröksége. Az elmúlt két évben újra kiadták Brzozowski két jelentős művét, a Płominie [Lángok] és a Mocarz [Uralkodó] című intellektuális „regényeket".

A Krytyka a lengyel szocialista hagyományok propagálása mellett, többek között nagy szerepet tölt be a poszt-marxista Slavoj Žižek munkásságának lengyelországi terjesztésében is. Žižek ma az egyik legolvasottabb baloldali gondolkodó a világban, Lengyelországban több művét a Krytyka stábja fordította le és adta ki. Itt kell megjegyezni, hogy magyarul néhány rövidebb írásán kívül semmi nem olvasható a szlovén gondolkodótól.

Összességében a Krytyka Polityczna valóban felforgatta az állóvizet a lengyel baloldalon. Az idősebb generáció egyes tagjainak részéről érzékelhető bizonyos ellenszenv is a lappal szemben. Kétségtelen azonban, hogy a jelenleg még nem, vagy csak nagyon kismértékben érzékelhető hatással bíró kör pozitív szerepet tölt be a lengyel balol­dalon, a fiatalok megszólításában pedig az élen jár. A főszerkesztő, Sławomir Sierakowski egyértelműen közvélemény-formáló publicistává nőtte ki magát. Még 2004-ben vált szélesebb körben ismertté, amikor megfogalmazta a Nyílt levél az európai közvéleményhez című felhívását. Az angolul és franciául is közzétett levelet 250 meghatározó lengyel értelmiségi írta alá. A felhívás abból a tényből indult ki, hogy a baloldali alternatívában gondolkodók érdekeit sem a parlament, sem a média nem fejezi ki, egyetlen lehetőség, ha az Európai Unió egy politikailag és intézményileg is erős, nemzetek feletti szervezetté alakul a szabadság, az egyenlőség és a szolidaritás értékeire támaszkodva. Sierakowski a francia forradalom e kissé módosított hármas jelszavát tekinti a közös európai alapértékeknek, szemben a lengyel kormányok által is erőltetett, majd meg nem szavazott, keresztény kultúrával. A Krytyka Polityczna főszerkesztője új véli – összhangban Jürgen Habermas eredeti gondo­latával -, hogy egy politikailag erős Európai Unió tud csak a globális gazdasággal szemben fellépni, nemzetállami szinten erre nincs lehető­ség. Ebből a megfontolásból a Krytyka Polityczna az uniós csatlakozást is támogatta.

Az említetteken kívül marginális szerepet tölt be a Forradalmi Baloldal Hullámának [Nurt Lewicy Rewolucyjnej] Dalej! [Tovább!] című folyóirata. A szervezet 1987 óta folyamatosan létezik nyíltan vállalva a trockista hagyományt. 2006-ban csatlakoztak Piotr Ikonowicz Új Baloldal [Nowa Lewica] pártjához, amelyen belül önálló platformot alkotnak. Tagjai a IV. Internacionálénak, rendszeres résztvevői az Európai Szociális Fórumnak. A Dalej! eddig 40 alkalommal jelent meg. A szervezetnek kifejezetten nem tett jót, hogy Ikonowicz a 2007-es előrehozott parlamenti választáson, a számos botrányba keveredett Andrzej Lepper Önvédelem [Samoobrona] pártjának listáján indult.⁴ A Dalej! egyértelműen antikapitalista orgánum, emellett bírálja a sztálini típusú központosított rendszert, ugyanakkor védelmezi a „létező szocializmust", amely képes volt gátat szabni a kapitalizmus terjedésének. Továbbá kiemelt érdeklődéssel tekint a kö­zel-keleti régióra, egyértelműen arab-barát szemmel közelítve a térség konfliktusához.

Összességében a lengyelországi baloldali folyóiratok még nem tudnak „versenyezni" a jobboldali, konzervatív értékrenddel megjelenő sajtóter­mékekkel. Ismertségben és példányszámban is messze elmaradnak a konzervatív Arcana vagy a Tygodnik Powszechny mögött. Örömteli vi­szont, hogy egyre magasabb színvonalon, egyre „eladhatóbb" formában tudnak megjelenni. Az alternatív közvélemény-formálás felé azonban még hosszú az út Lengyelországban is.

A nyomtatásban megjelenő lapok mellett néhány internetes oldalt is érdemes kiemelni, ilyen a www.lewica.pl, www.monde-diplomatique.pl, www.socijalizm.org.

Jegyzetek

1 Rakowski 1926-ban született és éppen a közelmúltban halt meg (2008. novem­ber 8). 1958 és 1982 között a Polityka című hetilap munkatársa, majd főszerkesz­tője volt. 1981-ben a Jaruzelski-kormány miniszterelnök-helyettese, 1989-1990-ben a Lengyel Egyesül Munkáspárt főtitkára. 1990 óta a Dziś főszerkesztője.

2 Urban 1933-ban született, 1981 -1989 között a kormány szóvivője. A rendszer­váltás után a NIE főszerkesztője és üzletember. 2004-ben a Wprost hetilap a 100 leggazdagabb lengyel között a 98. helyre sorolja.

3 Az 1993-as abortusz-törvény korlátozta a nők jogait az abortusz kérdésében. Míg korábban – 1956 óta – a rossz anyagi helyzetre való tekintettel is el lehetett végeztetni a terhességmegszakítást, az új rendelkezés erre nem adott lehető­séget. Az egyház egyértelműen az abortusz ellen lépett fel. Ezzel szemben az abortusz liberalizálása mellett érvelők, mint a Bez dogmatu alapító, Lengyelország felekezeti állammá alakulásától tartottak. Az ügy Lengyelország védelmét jelen­tette a fundamentalizmussal szemben. Később az Alkotmánybíróság eltörölte a törvény alkotmányellenes passzusait.

4 Andrzej Lepper 1954-ben született. 2006 -2007-ben mezőgazdasági miniszter és miniszterelnök-helyettes volt a Marcinkiewicz, majd a Kaczyński kormányokban. 2007-ben korrupciós botránya miatt Leppert leváltották miniszteri posztjáról. Pártja a legutóbbi választásokon nem jutott be a Szejmbe.

A cikk A Bal (Die Linke) látványos választási sikereinek társadalmi-politikai hátterét mutatja be a német újraegyesítéstől napjainkig ívelő két évtizedben. A szerző szerint A Bal szerepvállalása a német politikai közéletben azt mutatja, hogy Magyarországon is – csakúgy mint több más európai országban – égető szükség lenne „ha csak korrektív erőként is", ilyen vagy ehhez hasonló politikai kezdeményre.

Idestova két évtizede, hogy 1989 novemberében előbb megnyílt, majd ledőlt a Berlin két részét elválasztó fal, a hidegháború talán legnyomasz­tóbb európai építménye. Ami akkor a mai német fővárosban történt, az voltaképp az egyik mellékterméke volt a Szovjetunió összeomlásának, a kapitalista típusú társadalmi berendezkedés európai felülkerekedésének az 1917-ben elkezdődött szocialista kísérlettel szemben. Teljesen érthető, hogy a németek ezt minden mást megelőzően nemzeti sikerként élték meg – mind keleten, mind nyugaton.

Végül is a német történelem legnagyobb modernizációs élménye az egységes állam létrejötte volt 1871-ben, akkor is, ha a porosz utas fejlődés később kétszer is tragédiába sodorta nemcsak Németországot, hanem egész Európát, a következményeket tekintve pedig az egész világot. Ha a mai németországi állapotokat és válság jelenségeket sok­oldalúan óhajtjuk vizsgálni, akkor nem elégedhetünk meg azokkal a húsz éve evidenciaként ismételgetett sémákkal, amelyek egy konkrét formáció kudarcából, bukásából a szocialista eszme vagy ahogy a divat szerint szokás, „a kommunizmus" csődjéről szólnak.

A II. Világháború végén a szovjet hadsereg által részben, vagy telje­sen felszabadított európai országokban, Jugoszlávia, Albánia és kisebb részben Csehszlovákia kivételével, sehol sem volt meg a szocialista átalakulás legfontosabb előfeltétele, a széles körű társadalmi támogatott­ság. Az akkori szovjet vezetőség döntése arról, hogy nem elégszik meg országa nyugati előterének érthetően igényelt pacifikálásával, hanem a társadalmak szerkezetét is lényegében az akkor volt, s már súlyosan eltorzult szovjet modellt követve, átalakítja, voltaképp egyet jelentett a forradalom marxisták által következetesen elutasított exportjával. Né­metország esetében ez nem ment az ország megosztása nélkül, hiszen a nagyobbik, a korábbi birodalom nyugati felét a nyugati szövetségesek tartották ellenőrzésük alatt. Tovább bonyolította a helyzetet az a körül­mény, hogy az ismét helyreállított lengyel államot – egyetértésben a nyugati nagyhatalmakkal, Németország rovására kárpótolták azokért a keleti területekért, amelyek közvetlen ellenőrzésére a szovjet állam tartott igényt. A nem organikusan létrejött Német Demokratikus Köztársaság tehát Szilézia nehézipari bázisától – a keleti Ruhr vidéktől – és még nem kevés más korábbi német területtől eleve megfosztva indult el hosszú és fölöttébb ellentmondásos útjára. Azt is itt kell emlékezetünkbe idézni, hogy miközben a negyvenes évek második felétől a későbbi NSZK-ba már ömlött előbb a Marshall-segély, később a tőkebefektetések formá­jában az újjáépítést előmozdító pénz, s az amerikaiak igen gyorsan leál­lították a brit és francia jóvátételi követelések, tehát a német nehézipari bázisok leszerelésének teljesítését, a Szovjetunió nemhogy segíteni nem tudta megszállási övezetét, majd az abból átalakuló köztársaságot, hanem óriási jóvátételi terheket rakott rá. A tárgyilagosság kedvéért: a rászorultság okán.

Az NDK startpozíciója tehát mindennek mondható, csak kedvező­nek nem. A fentebb vázolt helyzetet csak tovább súlyosbította, hogy a moszkvai emigrációból hazatért német kommunista vezetők magukkal hozták mindazokat a sztálini módszereket, amelyekkel akkor is azono­sulniuk kellett, ha tudták, vagy érezték, hogy a hatalmi és a gazdasági berendezkedés nem felel meg az ország tényleges igényeinek. Nem véletlen tehát, hogy a szovjet érdekszférában először éppen Kelet-Ber­linben robbant ki nyílt lázadás a rendszer módszerei ellen. Munkások mentek az utcára, tiltakozva a normarendszer megszigorításai ellen. Ezen az sem változtat, hogy a nyitott határ túlsó oldaláról tudatosan és folyamatosan szították az elégedetlenséget. A szovjet válasz az erőszak alkalmazása volt. A súlyosan elhibázott reagálást tovább rontotta, hogy – ellentétben Magyarországgal, ahol éppen a berlini felkelés napjaiban kezdődött el, szovjet kezdeményezésre, a Rákosi-féle vezetés hatalmi módszereinek a részleges korrigálása – az NDK-ban Walter Ulbricht kerekedett felül a kommunisták belső vitáiban. Sem elegendő gazdasági erő, sem megfelelő politikai elszántság nem volt sem Moszkvában, sem Berlinben ahhoz, hogy az NDK lakosságában ne mélyüljenek tovább az elégedetlenség és a türelmetlenség szimptómái. S minthogy ebben az időben nyugaton már teljes fordulatszámon pörgött a „gazdasági csoda", s az anyagi felemelkedésen túlmenően a szociális piacgazdaság intéz­ményrendszere tényleges munkavállalói érdekérvényesítést is lehetővé tett, az első szocialista kísérlet sorsa német földön voltaképp már akkor megpecsételődött. Ami azután, 1961-ben bekövetkezett, tehát a határok hermetikus lezárása, Berlinben a fal felépítése, az voltaképp annak be­ismerése volt, hogy a két rendszer versenyének ezt az első felvonását az NDK elvesztette. A mai magyar közönségnek is tudnia kell, hogy a Kádár János nevével fémjelzett korszak, amely 1956 traumáját követő­en tudatosan kereste a reális kibontakozás útját, tanulni akart a német kudarcból. Ennek igen sok tünetét lehet felsorolni, de ez nem tartozik ennek a cikknek a keretei közé.

Európa akkori szocialista térfelén mindenki pontosan tudta, hogy a berlini fal nem az erő szimbóluma, hanem eléggé kétségbeesett kísérlet a status quo megvédésére. És sokan abban bíztak, hogy az NDK – ki­használva ezt a fölöttébb sajátságos védettséget – motorja lesz majd annak a megújulási folyamatnak, amely akkor még lehetséges volt. Nem így történt. Az NDK vezetői a szocialista világon belül a dogmatikus mély­reakció élharcosainak bizonyultak. Walter Ulbricht, majd későbbi utóda, Erich Honecker győzelmi kultuszt csinált a berlini fal fenntartásából. Ezen az alapállapoton az sem változtatott, hogy az NDK az évek során, óriási erőfeszítéssel jelentős ipari hatalommá küzdötte fel magát, s gazdasági mutatói alapján az akkori világ kilencedik legnagyobb népgazdaságát mondhatta magáénak.

Különösen bonyolulttá vált az ország helyzete azt követően, hogy az akkori NSZK-ban a politikai hatalom a Willy Brandt vezette szoci­áldemokraták kezébe került. A Szovjetunió – 1968-as csehszlovákiai intervenciójával együtt – sem vált akkor még a nemzetközi rendszer páriájává, már csak azért sem, mert az Egyesült Államok indokínai háborúja, meg a párizsi diákmegmozdulások a másik térfélen is válság­jeleket láttattak. Brandt elérkezettnek látta az időt arra, hogy – országa gazdasági erejének tudatában, a NATO és az európai közösség ernyőjét a feje fölött tudván – elindítsa politikai offenzíváját, melynek lényege egy legendássá vált formula volt: "Változás a közeledés révén". Megértette, hogy a II. világháború nyomán létrejött európai status quo-n nem lehet változtatni, tehát felajánlotta a határok elismerését. Ez nemcsak Moszk­vában talált kedvező visszhangra, hanem Varsóban és Prágában is. Ellenállás Berlinből mutatkozott. Ezt azonban Moszkva – ezúttal nem erőszakos módszerekkel – letörte. Létrejött az az európai biztonsági rendszer, amely a hetvenes évek derekától valóban láthatóvá tett egy tartós berendezkedést a két társadalmi formáció kompromisszumaira építkezve. A Szovjetunió vezetői a bekövetkezett változások tartalmát súlyosan félreértelmezték, és a hetvenes évek második felében olyan rakétafegyverkezésbe kezdtek, ami nem maradhatott válasz nélkül. A válasz leghatározottabb elkötelezettje az NSZK akkori szociáldemokrata kancellárja, Helmut Schmidt volt, aki rávette az Egyesült Államokat, hogy a NATO ugyancsak rakétatámaszpontok létesítésével Moszkvát egy újabb fegyverkezési versenybe kényszerítse. Ez olyan terheket rótt az akkor már amúgy is lelassult szovjet népgazdaságra, amit – mint azóta tudjuk – nem bírt ki. Az agónia egy évtizeden át tartott.

Nyugat-Németországban a hetvenes évek derekától jelei mutatkoztak a háború utáni töretlen gazdasági fejlődés megtorpanásának. A gazda­ság teljesítőképessége ugyan nem romlott meg úgy, mint az európai szocialista országokban, de a növekedés lelassult és kezdetét vette a krónikus munkanélküliség elhatalmasodása. A Brandtot 1974-ben váltó, s már akkor is a neoliberális megoldások felé tekintgető Helmut Schmidt nem tudta tartósan megőrizni sem saját pártja, az SPD bizalmát, sem a konzervatív nagytőke támogatását. Helmut Kohl kereszténydemokrata politikus nem is választásokkal, hanem a liberális párt átállításával jutott hatalomra, de a nyolcvanas évek végére az ország olyan, korábban szokatlan rossz állapotba került, hogy Kohl bukásra állt, amikor a Szovjet­unió már annyira meggyengült, hogy nemzetközi pozícióinak feladásával remélt kiutat találni általános válságából.

Gorbacsov, aki tanácsadóinak kezdeményezésére így akart időt és lélegzetet nyerni elképzelt belső reformjainak végrehajtásához, az NDK feladását vélte a helyes és szükséges kezdő lépésnek. Ezt a nyugati hatalmak voltaképp már 1989 tavaszán megtudták és – érdekes módon – egymástól nagyon különbözően készültek fel Németország újjászüle­tésére. Thatcher asszony és Mitterand elnök azt ugyan szívesen látta, hogy a Szovjetunió kihátrál Közép-Európából, mert – ellentétben Gorbacsovval – ők azt is tudták, hogy a dominók egymás után fel fognak dőlni, de a német újraegyesítést az utolsó pillanatig ellenezték. Stratégának az idősebb Bush bizonyult, aki felismerte, hogy a Szovjetunió, az adott pillanatban teljesen kiszorítható a II. világháború nyomán megszerzett európai hatalmi pozícióiból, s az új elrendeződésben igenis szükség lesz egy világpolitikai súlyát is visszaszerző, egységes német államra, amely a NATO tagjaként katonai szerepvállalásával is fontos tényezője lesz a nyugati értelmezésű biztonságnak, értsd: „a kommunizmus visszaszorításának".

Az NDK eközben belső bomlásnak indult. A lakosság széles rétegei sa­ját vezetőikkel szemben éltették Gorbacsov peresztrojkáját, 1989 nyarán pedig Csehszlovákián és Magyarországon át elkezdődött egy példátlan exodus. Berlin ismét színhelyévé vált egy utolsó felvonásnak, ami azután november 9-én, a fal megnyitásával el is érte kulminációs pontját.

Kohl kancellár, aki főnixként emelkedett ki saját belpolitikai hamvából, maga mögött érezve az amerikai támogatást, nemcsak a brit és a francia ellenkezést gyűrte le, hanem az akkor már a Bush elnök által garantált vértelen rendszerváltozások folyamatát kihasználva, lenyelette az otthoni hatalmát is érzékelhetően elveszítő Gorbacsovval az egész Németország tagságát a NATO-ban. A Gorbacsovot váltó Jelcinre e tekintetben már nem várt semmi teendő.

Kohl elszántan teremtett odahaza is kész helyzetet. Egyik legelső dol­ga volt a nyugati márka bevezetése keleten is, hónapokkal megelőzve a formális jogi egyesülést, ami tartalmilag nem egyesülés volt, hanem annexió, hiszen minden tekintetben a nyugati rendszert vezették be, semmit sem hagyva meg az NDK belső rendjének pozitív tartalmából sem. Az egységes fizetőeszköz azonnali bevezetésével két nyugati cél valósult meg egycsapásra. Az új országrész lakossága a kiéhezettek mohóságával csapott le a konzumlehetőségre, melynek haszna termé­szetesen a nyugati cégeknél maradt. A másik „eredmény" a bukott NDK ipari potenciáljának lenullázása, mert hiszen a valutareform egyik napról a másikra versenyképtelenné tette a keleti gazdaságot.

De éppen ez vált a német egység legsúlyosabb, gazdasági és politikai következményeit tekintve mindmáig feloldhatatlan és nagyon nehezen kezelhető tényévé. Mert mire az emberek jóllaktak a korábban nélkülö­zött banánnal és kiürítették a nyugati használtautó-kereskedők raktárait, addigra milliók vesztették el munkahelyüket. A köztulajdonban volt vál­lalatok magánkézbe adását az új szövetségi államokban egy Treuhand, magyarul „bizalmi kéz" nevű hatóság bonyolította le. Az országon belül vásárlóerő nem volt, mindent nyugatnémet és külföldi cégek, szemé­lyek vettek meg. Ezek minden mozdításra érdemes eszközt kivontak új szerzeményükből, majd magukra hagyták volt alkalmazottaikat. A másik megoldás az volt, hogy az üzemet „átfunkcionálták" amolyan leányválla­lattá, és minden vezető pozícióba nyugati embereket ültettek úgy, hogy ők továbbra is nyugati javadalmazást élveztek, beosztottaik viszont mindmá­ig – tehát két évtized múltán is! – alacsonyabb bért kapnak, mint azonos munkakörű nyugati kollégáik. A munkanélküliség egészen 2005-ig a húsz százalékos tartományban stagnált, azóta kb. 16 százalékosra enyhült, de úgy, hogy aki el tudott helyezkedni, az úgynevezett minimálbéres álláshoz jutott, ami vagy azt jelenti, hogy munkaerőt bérbe adó cég foglalkoztatja, vagy azt, hogy csak részmunkaidőben jut keresethez.

Az új szövetségi államokban mindeközben óriási állami beruházások mentek végbe. Korszerűsítették, nyugati színvonalra emelték az infrast­ruktúrát, rendbe tették a lepusztult belvárosokat, milliós nagyságrendben bontottak le a szovjet típusú panellakótelepeket. Ez utóbbit az tette lehetővé, hogy mára több mint másfél millió ember hagyta el egykori lakóhelyét és keresett magának egzisztenciát nyugaton. E folyamatok közgazdasági összegzése azt mutatja, hogy szakadék keletkezett az emberek életlehetőségei és az élet lehetséges minősége között. Az állami költségvetésből hatalmas összegek folytak keleti befektetésekbe, miköz­ben ezek profitja majdnem teljes egészében nyugati cégek, vállalkozások gyarapodását eredményezte. A gazdaság hozzáadott értéket termelő képessége keleten továbbra is messze elmarad a nyugati szinttől, s ez már rég nem írható az úgynevezett „szocialista örökség" számlájára.

A lezajlott folyamatok ellentmondásosságát mi sem érzékelteti jobban, mint az a tény, hogy a múlt század végére a munkanélküliség megköze­lítette az ötmilliós létszámot úgy, hogy keleten általában és mind a mai napig kétszer annyian vannak kereső foglalkozás nélkül, mint nyugaton. A konzervatívok, élükön Kohllal, aki 1989-ben virágzó tájakat ígért a keleti országrészeknek, 1998-ban megbuktak. Hatalomra jutottak a szociálde­mokraták, koalícióban a zöldekkel. Gerhard Schrőder lett a kancellár. Ő korábban a nyugatnémet Alsó-Szászország miniszterelnöke volt. Ter­mészetesen látta, tudta, hogy mennyire megoldatlan a két országrész valóban organikus összenövése. Válasza a feltornyosult problémák és gondok kezelésére, megoldására a legkíméletlenebb neoliberális gazdaságpolitika keresztülvitele volt. Klasszikusnak mondható példáját szolgáltatta annak a történelmi szerepcserének, amelyet a kontinens legtöbb szociáldemokrata pártja mutat be azzal, hogy minden teendőt a tőke oldaláról közelít meg, a profitok maximalizálásában látja a gazda­ság minden mást kizáró célját, kíméletlenül háttérbe szorítja a szociális feladatok finanszírozását, gátlástalanul privatizálja a közüzemi funkciójú, állami, vagy községi tulajdonban lévő intézményeket és vállalatokat és minimalizálja az állam, a törvényhozás piac szabályozó szerepét – mely­nek következményeit e hetekben Németország 80 éve nem tapasztalt recesszióval fizeti meg. Az úgynevezett vörös-zöld koalíció kormány­zásának éveiben soha nem látott méreteket öltött a német gazdaság elidegenedése a nagy angolszász befektetési alapok felvásárlásainak következtében és a nagy multinacionális cégek adókedvezményei sú­lyosan nehezedtek – adóterhekként – a bruttó társadalmi terméknek továbbra is nagyobb részét adó kis- és középvállalkozásokra.

Ha ennek a politikának mutatkoztak volna mérhető eredményei, akkor – antiszociális jellegét nem feledve – lenne rá mentség. De Németország éveken át képtelen volt teljesíteni az úgynevezett maastrichti kritériumo­kat, tehát az államháztartási hiány 3 százalék alatt tartását, képtelen volt elfogadott viszonyokat teremteni a korábban példaértékű egészségügyi rendszerben és ötmillió fölé kúszott a munkanélküli tartalékhadsereg létszáma. Ennek egyenes következménye lett azután az a „megreformált" szociális rend, melynek értelmében a tartósan munka nélkül maradó emberek ellátmánya a szociális segély színvonalára ment le.

Schröder már a 2002-es választásokat, tehát második ciklusának a megkezdését is elbukta volna, ha Franciaországgal együtt nem tagadja meg Németország részvételét Bush iraki intervenciós háborújában. De a német társadalom ezt oly mértékben minősítette helyes, pozitív maga­tartásnak kormánya részéről, hogy meg kívánta őt erősíteni döntésében, ami valóban történelmi értékű, mert a II. világháború vége óta először mertek szembeszegülni az agresszív amerikai elvárásokkal.

Ebben az újraegyesítés óta eltelt első 15 évben a politikai színpadon mindvégig jelen volt az NDK egykori állampártjának, a Németország Szocialista Egységpártjának utóda, a PDS, teljes nevén a Demokra­tikus Szocializmus Pártja. Ez a párt 1989 őszén úgy jött létre, hogy a korábbi, pártállami vezetőket egyetlen ember, az NDK utolsó, már a feloszlás állapotában lévő köztársaság kommunista miniszterelnöke, Hans Modrow kivételével még a párt közelébe sem engedték. Német­országban tehát nem volt és azóta sincs se Pozsgay, se Szűrös, de még Horn vagy Medgyessy sem. Thürmer-formáció sem jött létre. Olyan emberek próbálták meg az eleinte szinte lehetetlent, a szocialista eszme átmentését jobb időkre, akik nem kompromittálódtak sem embertelen funkcionáriusként, sem besúgóként. Tény, hogy vállalkozásuk, a polgári intézmények és a média minden lejárató kísérlete ellenére, az egykori NDK-ban visszhangra talált. Bekerültek és bennmaradtak a szövetségi parlamentben, tartományi szinten pedig több helyütt, például Berlinben is, a szociáldemokraták rákényszerültek a koalícióra a párttal. Kitörni a keleti karanténból azonban nem tudtak. Viszont ismét kiderült – ami persze a történelemből jól ismert jelenség -, hogy egy karizmatikus személyiség el tudja fogadtatni nemcsak önmagát, hanem az általa képviselt ügyet is. Ez az ember a PDS-ben Gregor Gysi ügyvéd. A német szocialista mozga­lom – a reformisták csakúgy, mint a kommunisták – mindig is figyelemre méltó intellektuális erőt tudott felmutatni azóta, hogy ennek a sornak az elején Marx, Engels, Lasalle, Kautsky, Bernstein, a két Liebknecht, Franz Mehring és Rosa Luxemburg – a mi Lukács Györgyünket sem tagadva meg a német mozgalomtól – úttörésre vállalkozott az emberiség törté­nelmének minden korábbi formációját érdemben meghaladni törekvő szellemi alkotásaival.

Természetesen nem szándékunk az élő, dolgozó, alkotó Gysit be­emelni ebbe a panteonba. De azt nyugodtan leírjuk, hogy a média által erősen meghatározott korunkban ennek az embernek a művelt, széles látókörű, toleráns ám szarkasztikus humorral is megáldott közszerep­lése, fellépései a televíziók vitaműsoraiban és előadásai egyetemek zsúfolásig megtelő auditórium maximumaiban, óriási szerepet játszanak a sokszor penetránsan primitív, a baloldali értékrenddel nem vitatkozó, hanem azt csakis lejáratni törekvő, felénk is jól ismert tendenciának a semlegesítésében.

A mai BAL-t bemutató cikkében az Eszmélet (67.szám) már utalt arra, hogy Gysinek és néhány elvtársának olykor nem könnyű és nem is feltét­len sikert ígérő küzdelmet kell folytatni olyan, amúgy elkötelezett baloldali emberekkel, akik szektás, nosztalgiázó, máskor irreálisan türelmetlen és emiatt megalapozatlan nézeteikkel egyszer s mindenkorra karan­ténba szorítanák a következetes szocialistákat. Egy alkalommal, még a PDS-ben, Gysi és a párt elnöke, Lothar Bisky háttérbe is vonult az ilyen típusú jelenségek eluralkodása miatt. El is veszítette a párt frakció erejű képviseletét a Bundestagban, mindössze két, direkt mandátumot szerzett képviselőasszony ült a leghátsó sorban. De a politikai viszonyok Német­országban már erősen erjedésnek indultak. A szociáldemokraták sorra vesztették el a tartományi választásokat, Schröder hiába adta át a párt elnökségét a tagság körében nagyon népszerű Franz Münteferingnek, a kancellári politizálástól megtelt az emberek hócipője. 2005-ben kiírták az idő előtti választásokat.

Napjaink Európájában a legtöbb országban az jellemzi a parlamenti politizálás állapotát, hogy amikor az embereknek elegük lesz a különböző szociáldemokrata formációkból, akkor – más és jobb híján – hatalomra segítik a konzervatívokat, sőt az olyan markánsan jobboldali figurákat is, mint az olasz Berlusconi. 2005-ben Schröder abban bízott, hogy ismét felülkerekedik, mert az akkor már Angela Merkel vezette CDU lipcsei kongresszusán egy olyan, csak George W. Bush gazdaságpolitikájá­hoz hasonló, neoliberális irányvonalat fogadott el, amivel szemben a schröderi gazdaságpolitika még akár mértéktartónak is tűnhetett. De éppen ezt a „választások választék nélküli helyzetet" látta elérkezettnek Gysi és a baloldali, nyugatnémet szociáldemokrata Oscar Lafontaine ahhoz a történelmi kézfogáshoz, amely a jövőben Európában másutt is visszaemelheti a szocialistákat a politika fősodrába. Lafontaine a kis Saar-vidéken lett előbb polgármester, aztán tartományi miniszterelnök, s mint ilyen, az SPD szűkebb vezérkarának is tagja. Pártjának mindig a baloldalához tartozott. A kilencvenes évek politikai turbulenciái egy rop­pant gyenge, semmilyen ideológiai-politikai arculatot nem mutató embert, Rudolf Scharpingot sodorták a pártelnöki székbe. Róla nagyon gyorsan kiderült, hogy sehova sem vezeti a pártot. Ekkor az SPD esedékes kongresszusa Lafontainek adott mandátumot, aki felmérve pártja belső helyzetét és saját politikai lehetőségeinek határát, kompromisszumot kötött Schröderrel, neki engedve át a kancellárjelöltséget. A tandem alig néhány hónapig tartott. Lafontaine a pénzügyminiszteri tárcát vállalta a kormányban, és haladéktalanul fellépett a pénzpiacok szigorúbb állami ellenőrzése mellett, továbbá az adózási rendszer szélsőségesen tőkeba­rát rendjét is meg akarta változtatni. Nem boldogult. Az akkor még teljes egészében az angolszász kapitalizmus blairi változatában hívő Schröder ellenállt. Lafontaine pedig távozott. A kormányból is, a párt elnökségé­ből is – természetesen saját kezdeményezésére. Visszavonultságában könyveket írt, amelyekben gazdaságpolitikai nézeteit írta le és védte meg. Az SPD pedig a gorombáskodásig menő módszerekkel „rúgott utána". Amikor az ötmilliós munkanélküliség és a drasztikus szociális megszorítások miatt teljesen elkeseredett és cselekedni vágyó szociál­demokrata szakszervezeti középvezetők megkeresték, hogy vállalná-e éppen létrehozott választási összefogásuk nevében a lista vezetését az észak-rajna-vesztfáliai tartományi választásokon, azonnal igent mondott. Nem a siker, hanem a kísérlet talán megmutatkozó eredményének remé­nyében. A WASG nevű formáció a helyi parlamentbe ugyan nem jutott be, de jól érzékelhető szimpátia kísérte fellépésüket.

Ezt követően írta ki Schröder az országos választásokat és ekkor dön­tött az egymást már jól ismerő Lafontaine-Bisky-Gysi trojka, hogy átlépve a történelmi korlátokon, kezet fognak és létrehozzák azt az új baloldali pártot, amely hitelesen szakít(ott) az eltorzult kommunista előzmények­kel éppúgy, mint a századvégi szociáldemokrácia önmaga előzményeit nemcsak elfeledő, hanem nyíltan meg is tagadó politikájával. A legelső eredmény azonnal igazolta a döntést: 8,7 százaléknyi szavazattal a BAL bejutott a Bundestagba, és először fordult elő, hogy a régi NSZK-ban is több helyütt elérték az öt százalékos küszöböt.

A választásokat a CDU ezúttal igen szűk különbséggel nyerte csak meg, mert az embereket megrémítette, sőt felháborította a beharan­gozott adóreform, amely kizárólag a jómódúaknak kedvezett volna egy mára szociálisan már nagyon megosztott országban. A parlamenti erő­viszonyok, a BAL voltaképp viszonylag szerény megjelenésével is úgy alakultak, hogy az SPD kénytelen volt junior partnerként koalícióra lépni a CDU/CSU-val.

Németországban ezzel új politikai korszak nyílt, mert a parlament szószékéről napi rendszerességgel hangzanak el olyan beszédek, melyek tartalmával milliók értenek egyet akkor is, ha szavazataikat még nem feltétlenül adják a BAL-ra. De a németek túlnyomó többsége botrányosnak tartja a munkanélküli-segélyek összegét és azt a szabá­lyozást, amely alapján az emberek kis pénzüket megkapják. Ezt követ­kezetesen csak a BAL bírálja. Minimálbér megállapítását szakmánként változó szinten csak a BAL követeli következetesen. A német hadsereg kivonását Afganisztánból csak a BAL követeli következetesen. Ezek a parlamenti küzdelemből vett példák. De a párt a finánctőke szabályozá­sát is következetesen és szakszerűen követeli. Azt is a BAL mondta ki elsőként a mostani válságban, hogy a nemzetközi pénzügyi rendszert csak akkor lehet megszabadítani az árfolyamspekulánsoktól, ha a világ ismét rátér a szabályozott árfolyamokra, ahogy ez 1944 és 1971 között egyszer már bevált.

Ez a politizálás és a gyorsan romló körülmények azt eredményezték, hogy a párt országos támogatottsága a 11 és a 15 százalék között ingadozik, s ezzel folyamatosan megelőzi mind a liberálisokat, mind a zöldeket. Ezzel szemben a szociáldemokraták tovább zsugorodnak. A BAL sikeres útját jelzi, hogy idén a tartományi választásokon bejutott a törvényhozásba Brémában, Hessenben, Alsó-Szászországban és Ham­burgban és csak Bajorországban maradt egészen csekély arányban az öt százalékos küszöb alatt. Az SPD helyzetét tovább nehezíti, hogy a párt önmagával is meghasonlott azon, mit is kezdjen egy tőle balra álló politikai formációval. A két éve pártelnökké választott Kurt Beck néhány hónapja azért lett egy nyílt puccs áldozata, mert óvatos manőverezésbe kezdett a BAL-hoz fűződő viszony tekintetében. Az történt, hogy Hessen tartományban, ahol egy Orbán Viktorra leginkább hasonlító jobboldali ke­reszténydemokrata miniszterelnök, Roland Koch kormányoz, a választá­sokon a helyi szociáldemokraták és a zöldek együttesen szereztek annyi helyet, hogy ha elfogadják a BAL frakció által felajánlott külső támoga­tást, akkor Koch leváltható lenne. Ez egyben az első precedens lenne arra, hogy a BAL az egykori nyugaton is kormányzati pozícióba jut. Beck pártelnök ezt nem akarta megakadályozni. A polgári jobboldal és az SPD schröderiánus jobboldala viszont ámokfutásra emlékeztető kampányba kezdett, amit a média nagy része is támogat. Beck ebbe belebukott. Hessenben pedig november első napjaiban az történt, hogy a minisz­terelnök-asszony választására kitűzött nap előtt négy szociáldemokrata képviselő bejelentette, hogy „lelkiismereti okokból" nem szavazzák meg saját elnökük megválasztását, mert számukra elfogadhatatlan a BAL támogatása. Az ilyen és ehhez hasonló fejlemények szociáldemokrata oldalon nem az erő és az önbizalom jelei. A párt hónapok óta 30 százalék alatti támogatottságról kapja a közvélemény-kutatók jelzéseit, s most vá­lasztási dömpingév következik egy igen súlyos, következményeiben ma még fel sem mérhető gazdasági válság közepette. Választások lesznek például Thüringiában. Ebben az egykori NDK területén fekvő szövetségi államban már jó ideje erősebb a BAL, mint az SPD, de képviselettel ren­delkezik a neonáci szélsőjobb is. A dolgok mai állása szerint a BAL-nak jó esélye van arra, hogy a szociáldemokratákkal koalícióban kormányra jusson. A helyi szociáldemokrata vezető azonban máris bejelentette, hogy a BAL-hoz tartozó miniszterelnök megválasztásáról szó sem lehet.

Ugyanez a helyzet a Saar-vidéken is, ahol Lafontaine maga is indul, és senki sem kételkedik abban, hogy vezetésével a BAL legerősebb pártként kerül ki a választásokból. Ha ezek után a tartományi választások után az SPD helyi koalíciókra lép a CDU-val, tehát megtagadja a baloldali többséget, az országos választásokon nem sok jóra számíthat.

A németországi politikai folyamatok azért is érdemelnek megkü­lönböztetett figyelmet, mert a kontinens – ebben az összefüggésben Oroszországot nem számítva – gazdaságilag legerősebb államáról van szó; társadalmi konfliktusok kezelésének módja nem hagyja érintetlenül a többi európai országot sem. Cáfolhatatlan tény, hogy a szociáldemokrácia a szovjet típusú rezsimek összeomlása óta nem tud megfelelni annak a moderáló funkciójának, amit a kapitalista rendszerek szélsőségeinek leküzdésében évtizedeken át játszott. Európából eltűnt a „kommunista veszély", a tőke nem érez késztetést a társadalmi béke kompromisszu­mos ápolására.

Rövid és középtávon aligha kétséges, hogy a BAL Németországban sikeres lesz, az viszont még nem világos, hogy hosszú távon ez a párt mit tud majd mondani annak a rendszerválságnak a kezelésére, netán meghaladására, amelyen a világ most keresztülmegy. Az sem mellékes, hogy a német példa mennyire lesz követhető más európai országokban. A szocialista mozgalmak története azt mutatja, hogy elszigetelten vagy kudarcra van ítélve minden, bármennyire is életrevaló kísérlet, vagy – ami ennél is rosszabb – a fennmaradás ára olyan diktatórikus hatalom­gyakorlás, ami azután jóvátehetetlen következményekkel jár. Bizonyára ez is közrejátszik abban, hogy teljes értékű programot még nem adott önmagának a BAL. Ezt szívesen szemére is vetik jobbról csakúgy, mint a megoldási ötletekkel amúgy nem csillogó baloldali őskövületek zugaiból is.

Ha magyar nézőpontból tekintünk erre a német formációra, akkor bíz­vást kimondhatjuk, hogy ha csak korrektív erőként is, de égető szükség lett volna ilyen, vagy ehhez hasonló politikai kezdeményre már az ezred­fordulón is. Ma Magyarországon a tőkének van három és fél politikai párt­ja a parlamentben és semmilyen hatékony képviselettel nem rendelkezik az a többség, amelyiknek a számlájára mennek a játszmák.

A Die Linke példáját követve a Francia Szocialista Párt antikapitalista baloldala 2008 novemberében kilépett a pártból, és Parti de Gauche (Balpárt) néven új párt szervezését kezdte meg. A cikk az elmúlt néhány év során lezajlott politikai-szervezeti változások alapján latolgatja a radikális baloldali erők egyesítésére irányuló kezdeményezés esélyeit Franciaországban.

Meddig maradjon egy elnevezésében szocialista, viszont a kapitalizmus – a tőkeviszony uralmának – fennmaradását elveiben elfogadó, gyakor­latában meg neoliberális politikát folytató pártban a párt antikapitalista balszárnya? Mikor kell azt mondani: „Ebből elegünk van!", és meghirdetni a párton belüli és kívüli (más baloldali pártokban, társadalmi és szak­szervezetekben tevékeny) erők egyesítését célul kitűző, új párt vagy pártszövetség zászlóbontását?

E kérdés jelenleg s már jó ideje: a blairi-schröderi „harmadik utas" szo­ciáldemokrácia gazdaság- és társadalompolitikájának kudarca nyomán nem egy európai – s mutatis mutandis számos Európán kívüli – ország­ban napirenden szerepel.

A Bal (Die Linke) 2007. júniusi megalakulása Németországban – ami­nek előzménye a PDS és a WASG választási koalíciójának sikere a 2005. szeptemberi Bundestag-választásokon -, majd az új párt politikájának kedvező fogadtatása a német társadalom jelentős rétegeiben (ti. a Die Linke „zajos" sikerei a 2007-2008-as tartományi választásokon) adtak ösztönzést ahhoz, hogy 2008 őszén, a pénzügyi-gazdasági válság ki­bontakozásának napjaiban az Európai Unió másik „túlsúlyos" államában, Franciaországban is megfogalmazódjon egy új párt megalakításának terve, amely már elnevezésében is – Parti de Gauche (Baloldali Párt vagy Balpárt) – a német „modellre" (Die Linkspartei; Die Linke) utal.

Az alábbiakban a Balpárt létrehozásának (párt)politikai környezetét mutatom be a francia baloldalon az elmúlt néhány év során lezajlott válto­zások alapján, különös tekintettel a Szocialista Pártban (PS) végbement átrendeződésekre.

1. A PS 2008. november 14-16-án Reimsben rendezte meg országos kongresszusát. A kongresszus – pontosabban a kongresszust megelőző és az azt követő, július elejétől november végéig tartó öt hónapos proce­dúra – feladata a párt általános politikai irányvonalának (újra)meghatá-rozása és a teljes vertikumú tisztújítás végrehajtása volt – a szekcióktól a föderációkon át az országos titkárok és az első titkár személyének megválasztásáig.

A reimsi kongresszusra előterjesztett 6 indítvány (motion) közül¹ a november 6-án lebonyolított szekciószintű pártszavazáson 80%-os több­séget értek el a párt szociálliberális és centrista többségét reprezentáló indítványok,² míg a PS balszárnyán elhelyezkedő áramlatok közös, C jelű indítványa – amelyet Benoít Hamon, a 2002-ben alapított PS-áramlat, az Új Szocialista Párt (NPS – Nouveau Parti Socialiste)³ egyik kezdeményezője terjesztett elő – nem egészen 18,5 %-os támogatásban részesült. Ez az eredmény a balszárny súlyos kudarcát jelentette, hiszen az előző, rendkívüli kongresszuson (Le Mans, 2005. november) az NPS indítványára a tagok még majdnem 24%-a voksolt, s a többé-kevésbé szintén baloldali értékeket hangoztató Laurent Fabius-féle indítvánnyal együtt a balszárny támogatottsága 45%-ot ért el.

Reimsben – csakúgy, mint már Le Mans-ban – a baloldali indítvány(ok)ba integrált előterjesztéseket s az ezeket kimunkáló áramlatokat (sze­mélyeket) elsősorban az kötötte össze, hogy az EU alkotmányszerző­dés-tervezetéről 2005. május 29-én megtartott referendum kapcsán valamennyien a szerződés elutasítása mellett foglaltak állást.⁴

Hamon indítványában hét baloldali szocialista politikus: Henri Emmanuelli, Jean-Luc Mélenchon, Marie-Noël Lienemann, Gérard Filoche, Pierre Larrouturou, Marc Dolez és Jacques Fleury; pontosabban az általuk vezetett vagy képviselt áramlatok, formális vagy informális csoportosulások előterjesztései (kontribúciói) ötvöződtek.

A két „ősmitterandista", Henri Emmanuelli és Jean-Luc Mélenchon közül az előbbi az 1980-as évek közepén pénzügyminiszter, majd a Nemzetgyűlés elnöke és 1994-95-ben a PS első titkára volt. Mélenchon 1986 óta (egyetlen ciklus kivételével) Essone megye szenátora, s 2000 és 2002 között Lionel Jospin kormányában szakoktatási miniszterhelyet­tes volt. A két politikus 2002-ben létrehozta az Új Világ (NM – Nouveau Monde) nevű áramlatot, amely főként a párt ifjúsági szervezetében, a Fiatal Szocialisták Mozgalmában (MJS – Mouvement des Jeunes Socialistes) és a Franciaországi Egyetemi Hallgatók Országos Szövet­ségében (UNEF – Union Nationale des Étudiants de France) élvezett befolyást.⁵ Az NM-hez közel állt Marc Dolez Harcoló Erők (FM – Forces Militantes) nevű áramlata is. Az FM 2005 decemberében fuzionált a Démocratie & Socialisme című folyóirat körével, amelynek főszerkesz­tője, Gérard Filoche előbb a trockista Forradalmi Kommunista Liga (LCR – Ligue Communiste Révolutionnaire), majd 1995-től mint a PS baloldalának egyik vezető személyisége tűnt fel. A lap a PS-en belüli Szocialista Baloldal (GS – Gauche Socialiste) orgánuma volt, amelyet még 1988-ban (szintén) Jean-Luc Mélenchon, illetve Julien Dray⁶ ho­zott létre, ellensúlyozandó Michel Rocard, az akkori PS első titkárának nyitását a centrista politikai erők felé. A GS a baloldalnak a 2002-es elnökválasztáson elszenvedett veresége után szétesett; Mélenchon ezután kezdeményezte az NM megalapítását, és a GS volt a forrása az Új Szocialista Pártnak (NPS) is.

A Nouveau Monde azonban a 2005-ös népszavazási kampány folya­mán a két alapító közötti taktikai jellegű nézeteltérés miatt felbomlott.⁷ Emmanuelli ekkor életre hívta a Szocialista Alternatívát (SA – Alternative Socialiste), Mélenchon pedig Kötőjel (Trait d'union⁸ ) elnevezéssel ho­zott létre új áramlatot, amely közvetítő szerepet kívánt betölteni a PS balszárnyán elhelyezkedő és a párton kívüli radikális baloldali (antikapi­talista) politikai erők között. Mélenchon a Kötőjel képviseletében nyújtott be kontribúciót a Le Mans-i kongresszusra, amely azután beleolvadt a Laurent Fabius által előterjesztett indítványba.

Hogy politikai mozgásszabadságát növelje, Mélenchon 2004 májusában útjára indított egy PS-en kívüli, republikánus és antiliberális közéleti egye­sületet is, amely A Szociális Köztársaságért (PRS – Pour la République sociale) nevet vette fel.⁹ A PRS egyaránt elutasította (elutasítja) a letűnt államszocialista rendszereket és a kapitalizmus neoliberális menedzse­lésével zsákutcába került szociáldemokráciát; harmadik utat javasol(t), amelyhez a mintát – szerintük – a Die Linke szolgáltatja. Mélenchon részt vett A Bal 2007. júniusi alapító kongresszusán, aminek Franciaországra érvényes tanulságait a Politis című hetilapban vonta le.¹⁰

A PS reimsi kongresszusa előtt egy héttel, november 6-án lezajlott pártszavazás eredményének nyilvánosságra kerülése után (november 7-én) Mélenchon és Dolez az alábbi nyilatkozatot adták ki, bejelentve a PS-ből való kilépésüket és azt, hogy – a Die Linkét követve – új baloldali párt megalakítását kezdeményezik.

 

Elegünk van ebből!

A szocialista pártnál lezajlott szavazás eredménye ismert. A párt távozó többségétől származó indítványok végeztek elől; megkapták a szavazatok 80 %-át. És Ségolène Royal indítványa nyert azzal a javaslattal, hogy a centrummal szövetkezzenek. Így azok az irányza­tok kerekedtek fölül, amelyek jelenleg az európai szociáldemokráciát uralják, noha azt mindenütt a kudarc felé sodorták. Ezek elfogadják a Lisszaboni Szerződés Európáját, a politikai szövetségesek váltoga­tását, eltűrik a jobboldallal szembeni közömbösséget, és elutasítják a kapitalizmus megkérdőjelezését. Ez az eredmény nem hagyhat kétségeket. S ezen a párt baloldala által elért tiszteletre méltó ered­mény, sajnos, semmit nem változtat. Nekünk elegünk van ebből!

Nem vagyunk hajlandók megtagadni önmagunkat azzal, hogy különböző taktikai jellegű összeesküvésekben és latolgatásokban veszünk részt. Mert bármi legyen is a reimsi kongresszus végső kimenetele, a PS jövőbeni vezetése a többségi irányzatot képviseli, különösen a következő európai parlamenti választásokon. El kellene fogadnunk, amit mindig is elutasítottunk: a Lisszaboni Szerződést és a közös nyilatkozatot azokkal a szociáldemokrata pártokkal, amelyek saját országaikban a jobboldallal kormányoznak. Nem! Elegünk van ebből!

Vállaljuk a ránk háruló felelősséget. A kapitalizmus válságának idején országunknak más hangra van szüksége a baloldalon. Ezt szeretnénk szolgálni. Meg akarjuk ragadni a kezdeményezést, alternatívát kívánunk nyújtani, meghátrálásra kényszeríteni és meg­buktatni Sarkozyt. Elkötelezettségünkhöz híven visszaszerezzük cselekvési szabadságunkat. Kilépünk a Szocialista Pártból. Nyil­vánosságra hozzuk republikánus és szocialista küzdelmünk elveit, s nem teszünk engedményeket a jobboldalnak, a kapitalizmusnak, az emberi társadalommal és az ökoszisztémával szembeni kollektív felelőtlenségüknek. Elgondolásainkat a választók nyilvánossága elé fogjuk bocsátani. Ahogyan azt Németországban Oskar Lafontaine megmutatta, elhatározzuk, hogy együttműködünk mindazokkal, akik egyetértenek ezzel az irányvonallal, és egy új baloldali párt meg­alapításával. Felhívást intézünk a baloldali erők egységfrontjának megteremtésére az európai parlamenti választásokra. Tudjuk, hogy népünkben hatalmas energiák feszülnek a változás érdekében. Előre kell mennünk.

Jean-Luc Mélenchon szenátor (Essone megye) Marc Dolez képviselő (Nord megye)¹¹

 

A Balpárt megalakulását hivatalosan november 29-én, a Párizs melletti L'Ile St Denis-ben 3000 fő részvételével megtartott nagygyűlésen jelen­tették be, amelyen felszólalt Oskar Lafontaine, a Die Linke társelnöke is. A párt alapító kongresszusát 2009. február 7-8-ra tűzték ki.

A Parti de Gauche rövid távú célja baloldali egységfront (közös vá­lasztási lista) létrehozása a 2009. évi Európai Parlamenti választásokra. Ennek megteremtéséhez első helyen a PC-t tekintik partnerüknek, illetve – Mélenchon és Dolez első nyilatkozatai szerint – számítanak Olivier Besancenot és Alain Krivine LCR-jére; pontosabban az LCR által létrehozandó, jelenleg szintén a megalakulás fázisában lévő Új Antikapitalista Pártra (NPA – Nouveau Parti Anticapitalsite)¹² , a Jean-Pierre Chevénement által vezetett MRC-re, valamint a „globkrit" (alterglobalizációs) szervezetekre is. Hosszabb távon a párt a baloldal szétforgácsolt (antikapitalista) erőinek egyetlen pártban vagy legalábbis szoros pártszövetségben való egyesítését szeretné elérni, a Lisszaboni Szerződés ratifikációjának elutasításán és a hatályos EU-szerződések fölülvizsgálatán alapuló új, demokratikus és szociális Európa megterem­tésének jelszavával.

A Balpárt megalakításáról szóló bejelentést követő három hétben a politikai „baloldal baloldalán" – mondjuk így – visszafogott lelkesedés mutatkozott a kezdeményezés iránt. Két kisebb baloldali formáció: a PS-ből Franck Pupunat ökoszocialista Utópia Mozgalma (UM – Mouvement Utopie) – amely mind Le Mans-ban, mind Reimsben önálló indítvánnyal (s mindkétszer 1,2 %-os eredménnyel) szerepelt -, illetve az egyesült MARS-GR csoport jelentette be csatlakozását a Balpárthoz, s jelent­kezett pár egyéni át- illetve belépő is: Jacques Généreux, a PS Orszá­gos Tanácsának volt tagja, Francois Autain szenátor (MRC), Jacques Desallangre független képviselő (akit 2007-ben a PRG és a PCF támo­gatásával választottak újjá), Christophe Ramaux ismert anti-neoliberális közgazdász, az Attac France tudományos tanácsának tagja stb.

A PCF-en belül Mélenchonék kezdeményezése – úgy tűnik – felélén­kítette a vitákat, érzékelhetően erősítve azokat a réfondateur-erőket – a Communisme en mouvement című bulletin körül, illetve a Patrick Braouezec és Roger Martelli vezette Communistes unitaires egyesület­ben tömörülő párttagokat és párton kívüli kommunistákat -, akik a 2008. december 11-13-án sorra kerülő kongresszuson a párt és a társadalom közötti párbeszéd sokrétűbbé tételét szorgalmazzák, s vélhetően fölvetik majd a párt nevének megváltoztatását is.¹³ Magától értetődik azonban, hogy a PCF önfeladásszerű összeolvadása a Balpárttal – ahogyan ez (teljesen más politikai-szervezeti konstellációban) a Gregor Gysi vezette PDS esetében történt Németországban – még akkor sem igen lenne elképzelhető, ha ennek politikai hasznáról Mélanchonék esetleg meg tudnák győzni a PCF jelenlegi vezetését (ami persze merő fikció): a 13 ezer helyi képviselő alkotta réseau (hálózat) immár a kommunista párt legfőbb (egyben végső) társadalmi bázisát jelenti, aminek megőrzése a PS tagjaival való helyi együttműködéstől függ.¹⁴

Ami az LCR/NPA-t illeti, Olivier Besancenot első nyilatkozataiban ugyancsak pozitív véleményt nyilvánított a Balpárt zászlóbontásáról, hangsúlyozva ugyanakkor – némi malíciával -, hogy Mélenchonék „tu­lajdonképpen egy igazi régi szocialista pártot szeretnének csinálni". A „Postás"¹⁵ (is) egyértelműen elhárította a közös párt lehetősségét.

2. A Parti de Gauche zászlóbontása mindazonáltal nem az egyedüli ajánlat volt 2008-ban a neoliberális-ellenes baloldali erők egyesítésére.

Jean-Pierre Chevénement, aki az 1971-es épinay-i kongresszuson egyik alapítója volt a PS-nek, majd hosszú éveken át a párt a Szocia­lista Tanulmányi és Kutatóközpontjának (CERES – Centre d'études, de recherches et d'éducation socialiste) élén annak republikánus balszárnyát vezette,¹⁶ 2008 júniusában nyílt felhívással fordult a PS, a PCF és a PRB vezetőihez, indítványozva egy nagy, egységes baloldali párt megalakítá­sát. Javaslatát október 2-án az MRC honlapján Felhívás az egész balol­dal újraalapítására (Appel á une refondation de toute la gauche) címmel újrafogalmazva megismételte.¹⁷ Október 21-én a PS, az MRC, a PCF és a Zöldek által szervezett nagyszabású fórumon – amely a globalizációval szembeni baloldali politika lehetőségeivel foglalkozott – Chevénement a francia baloldal egyesítésének lehetőségéről így fogalmazott:

 

„A baloldalnak elektrosokkot kell kiváltania, ha az országban többség­be akar kerülni. Semmi sem indokolja, hogy ne találjunk egymásra egyetlen politikai pártban. Különbözőségeink valósak, de semmikép­pen sem jelentik azt, hogy ne létezhetnének egymás mellett, egyetlen demokratikus szervezetben a szó etimológiai értelmében vett radikális és inkább ügyintéző hajlamú áramlatok.¹⁸ Sőt, ez egyenesen feltétele a választási győzelemnek.

A kártyák ki vannak terítve. Én azt mondom: »Kezdődjék a játék!« A PS és a PCF novemberben, illetve decemberben rendezi meg kongresszusát. Reménykedem, hogy egyrészt mélyenszántó, a ránk váró óriási kihívásokhoz méltó iránymutatással, másrészt egy olyan, az egész baloldalra kiterjedő, nagy szervezet gondolatával állnak majd elő, amely jelet adhat egy új kezdethez. De mivel sokan még fenntartásokkal viseltetnek egy nagy párt gondolata iránt, hozzunk létre legalább egy konföderációt, amelyet megbízunk azzal, hogy 2011-re szervezzen meg egy olyan nyílt előválasztást, amely nyitva áll minden aktivista és szimpatizáns előtt, s amely kiválasztja a 2012-es elnökválasztás egyedüli baloldali jelöltjét. Ez nagyot szólna. Nagy vitákat keltene, s az egész országot belengné a megújulás szele."¹⁹

 

Kérdés ezek után, hogy vajon a Balpárt tervét Chevénement és az MRC úgy ítéli-e meg, hogy az összecseng saját kezdeményezésével, vagy pedig inkább keresztbe szervezést, konkurenciát lát benne; az álta­luk elképzelt legszélesebb körű baloldali választási szövetség esélyének csökkentését azzal, hogy Mélenchonék a baloldali frontot s később az egységes Balpártot – követve a német mintát – a szociálliberális politikai erőktől függetlenül (vagy velük ellenében) kívánják megvalósítani.

A baloldali erők egységéről (akár egyetlen pártba való egyesítéséről) folytatott közös gondolkodás talán legjelentősebb műhelye a Gauche Avenir (Baloldali Jövő) nevet viselő közéleti klub, amelyet szocialista (Paul Quilés, Marie-Noélle Lienemann, Benoít Hamon) és kommunista politikusok (Francis Wurtz, Jean-Claude Gayssot) alapítottak 2007-ben. 2008 februárjában Quilés és Lienemann felhívást tett közzé a Baloldal Pártja (Parti de la Gauche) létrehozására, amelyet fél év múlva, szep­tember 8-án Chevénement-nal közösen megismételtek.

3. A Balpárt meghirdetését övező események áttekintését érdemes még egy mozzanattal kiegészíteni. Noha a 2008-as esztendő kétségtelenül a gazdasági világválság kitöréséről híresül majd el, nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy ez az év egyben 1968 májusa kerek évfordulójának éve is. 2008 tavaszán a soixanthuitard-ok (hatvannyolcasok) értelmiségi nemzedékének egy része (azok, akik nem „tértek meg" a kapitalista rend­szer elfogadóinak vagy egyenesen apologétáinak) számadást készítettek saját maguk, országuk s a világ állapotáról. Május 15-én 55 vezető francia értelmiségi az alábbi felhívást tette közzé a Politis című hetilapban.

 

Szervezzük meg a baloldali alternatívát!

1968 májusának születésnapját ünnepeljük.

A korszak, amelyben élünk azonban nem a megemlékezések és a nosztalgiázás ideje.

A földgolyó mélyreható átalakuláson ment keresztül. A kapitalizmus ragadozó jellege egyre inkább fokozódik. Az éhséglázadások kéz a kézben járnak egy kiváltságos kisebbség szemérmetlen gazdagodá­sával. Egymást követik a pénzügyi válságok, s ökológiai katasztrófa fenyeget. A piaci totalitarizmus hányattatásai közepette a demokrácia szertefoszlik.

Franciaországban a sarkozyzmus már a társadalom ellenállásába ütközik: széleskörű mozgalom bontakozik ki a magánszektor válla­latainál, a közszolgáltatások, a közoktatás területén. Negyven év távlatából két kérdésre kell választ találnunk. A társada­lom haragjának megnyilvánulásait látva, milyen perspektívát tudunk kínálni? Miként érhetjük el, hogy a dolgok radikális megváltoztatá­sára irányuló társadalmi akarat megszólaltatásában a baloldal újra többségbe kerüljön?

Mindannyian tudjuk, hogy sajnos, e tekntetben továbbra is hiányzik az a politikai erő, amely valós alternatív tervet tudna fölmutatni. A Szocialista Pártot irányító többség körében felerősödtek a hege­món törekvések, s ezzel párhuzamosan a Blair vagy Prodi példája által inspirált, önmegtagadó szociálliberális tendenciák. A szociális és ökológiai átalakulást célul tűző baloldalnak azonban nem szabad alkalmazkodni egy olyan status quóhoz, amely lehetetlenné teszi a politikai viszonyok mélyreható megváltoztatását. Erősödik a kétpártiság veszélye, ami azzal a halálos veszéllyel jár, hogy ettől kezdve választani csak a liberalizmushoz való alkalmaz­kodás két változata közül lehet. Ez ahhoz hasonló katasztrófába sodorhat bennünket, mint ami az olasz baloldalt érte, amely képtelen­nek bizonyult arra, hogy megakadályozza Berlusconi visszatérését a kormányhatalomba, s szó szerint darabokra hullott szét. A legutóbbi önkormányzati választások ugyanakkor bebizonyították, hogy nálunk is létezik hasonló cselekvési tér, mint Németországban a Die Linke, illetve mint amilyet más európai országok tapasztalatai tártak fel. A politikai mező eltérő hagyományai és kultúrái közötti közeledés hiánya következtében s amiatt, hogy az elmúlt jó pár év során keletkezett szociális és honpolgári mozgalmak hozadéka nem lett kiaknázva, a cselekvési lehetőségek szükségképpen korlátozot­takká váltak: önmagában egyetlen meglévő politikai erő sem képes arra, hogy az összefogás gyújtópontja legyen. Az elszenvedett kudarcok szembesítenek bennünket a feladat ne­hézségeivel. Mégis változatlanul meg vagyunk győződve arról, hogy ez az egyetlen olyan lehetőség, amely a jövőbe mutat.

Hozzunk létre állandó keretet az egységfont érdekében!

Felhívást intézünk egy végre valóban baloldali baloldal megterem­tésére. Amely többé nem feledkezik meg a javak újraosztásának szükségességéről. Amely lépést tart minden (legális és illegális) munkavállaló, az alacsony jövedelműek, a fiatalok törekvéseivel. Amely egyszerre küzd szociális, demokratikus és ökológiai ügye­kért. Amely lehetővé teszi a népfelség gyakorlását minden terü­leten. Amely a férfiak és a nők közötti egyenlőséget célkitűzései középpontjába állítja. Amely olyan új termelési és fogyasztási mód megvalósításáért küzd, amely fenntartható, s tiszteletben tartja a természeti környezet egyensúlyát. Amely síkra száll egy másfajta Európa felépítéséért és a Dél országaival közös fejlődést lehetővé tevő viszonyok megteremtéséért. Amely mindezek révén valódi politikai erővé képes válni.

Számunkra, politikai aktivisták, a társadalmi és kulturális mozgalmak cselekvő részesei számára már most is van lehetőség összehangolt cselekvésre. Egyéni elkötelezettségeinkre való tekintet nélkül, hoz­zunk lére olyan állandó keretet, amely elősegíti, hogy – országos és helyi szinten – közösen gondolkozzunk azon, milyen valódi politikai választ tudunk adni a jobboldal és a MEDEF²⁰ támadásaira, és ho­gyan tudunk együtt megfelelni az előttünk álló kihívásoknak. Nyártól fogva e javaslat szellemében cselekedjünk mindannyian a magunk területén. És találkozzunk szeptemberben egy nagy, országos talál­kozó keretében, hogy folytassuk egymással a párbeszédet.²¹

 

A felhívás erőteljes visszhangot váltott ki a társadalmi baloldalon: májustól októberig mintegy 15 ezren írták alá a petíciót, s országszerte megalakultak és működni kezdtek a felhíváshoz csatlakozottak vitakö­rei. A meghirdetett országos találkozóra október 11-én a Párizs melletti Gennvilliers-ben került sor. A találkozón Elvi nyilatkozatot fogadtak el, amely az időközben kibontakozott gazdasági világválság által teremtett körülményekre tekintettel 6 pontba – gazdaság, szociális kérdések, környezetvédelem, demokrácia (ti. az elnöki hatalom korlátozásának szükségessége), EU, nemzetközi válsággócok – foglalta össze a bal­oldal kollektív válaszára váró problémaköröket, amelyeket újabb vitára bocsátottak. Bár a találkozó résztvevői nagy többséggel kimondták egy új „politikai erő" szükségességét, abban a kérdésben, hogy milyen legyen az „egységes keret" létrehozásának „üteme" s részben jellege, ellentét támadt (vagy inkább: maradt fenn) főként a PCF Communistes unitaires csoportja és az LCR (amúgy egyesítéspárti) Unir (Egyesülni) nevű áramlatához tartozó résztvevők között.²²

4. A PS reimsi kongresszusának „végjátékában" a párt első titkári posztjára három politikus: Ségoléne Royal (Nicolas Sarkozy ellenfele a 2007-es elnökválasztáson), Martine Aubry lille-i polgármester – aki a Jospin-kormány munkaügyi minisztereként (1997 és 2000 között) a 35 órás munkahét megvalósítójaként szerzett reputációt a PS-ben és az egész baloldalon -, valamint Benoít Hamon kandidált. A pártszava­zás november 20-án megtartott első fordulóját Royal nyerte meg közel 43%-os arányban. Minthogy azonban Hamon a másnapi második for­dulóban Aubry megválasztására szólította fel híveit, a küzdelem végül 50,04-49,96%-os különbséggel (ez mindössze 102 szavazatot jelentett) és a PS Országos Tanácsának (pártparlamentjének) november 25-i döntésével Aubry javára dőlt el.

Az első titkár megválasztását kísérő kampányban a francia társadalmat valóban foglalkoztató (így a Politis-vitákban is taglalt) kérdések alig-alig kerültek terítékre. A jelöltek között markáns különbség a PS jövendő politikai szövetségkötésének kérdésében mutatkozott. Míg Royal annak érdekében, hogy a 2012-es elnökválasztáson legyőzze Nicolas Sarkozyt, kész összefogni középjobb erőkkel is – nevezetesen az UDF-ből (Union pour la démocratie francaise – Szövetség a Francia Demokráciárt) Demokrata Mozgalom (MoDem – Mouvement Démocrate) néven új, viszonylag sikeres pártot gründoló Francois Bayrouval -, Martine Aubry ilyen, a szocialisták önazonosságát (ha létezik egyáltalán még ilyesmi) föladó szövetkezésre nem hajlandó.

Bár Royal kénytelen-kelletlen tudomásul kellett vegye (időleges) ve­reségét (amit a PS „ortodox" vezetőinek ellene irányuló összefogásával magyarázott), nem vitás, hogy maga mögött tudhatja a PS-tagság felét. Mint Rémi Lefebvre reimsi politológiaprofesszor, a Gauche Avenir közéleti klub egyik alapítója megállapítja: „Célja egyértelmű: feloldani a »régi pártot« egyfajta ideológia utáni pártban… Tony Blair hasonló módon járt el, midőn a régi Munkáspártot likvidálta. Ezt az irányvonalat most csupán pár tucat szavazattal utasították el. Azaz Ségoléne Royal minden koráb­binál megkerülhetetlenebb résztvevője lesz a politikai játszmának. Kvázi vezető szerepe igen előnyös számára: ha Martine Aubry elbukik, mind a párton kívül, mind azon belül ő az, akit elő lehet majd venni."²³

Jegyzetek

1 A PS pártkongresszusaira benyújtott indítványok általános és tematikus előterjesztések vagy hozzájárulások (contributions) összegzései, amelyeket a párton belüli áramlatok (courants), felfogások/szemléletmódok (sensibilités) s ezek formális és informális csoportosulásai vagy tekintélyt élvező személyiségei fogalmaznak meg és terjesztenek elő a kongresszus előkészítése folyamán. A reimsi kongresszus indítványaiban 21 ilyen kontribúció összegződött.

2 29%-ot ért el a Gérard Colombe és Ségoléne Royale képviselte indítvány, 25,2%-ot a Bertrand Delanoé párizsi főpolgármester (Franpois Hollande, Michel Rocard és Lionel Jospin által is támogatott) indítványa, 24,3%-ot pedig a Martine Aubry neve alatt benyújtott (Laurent Fabius és Dominique Strauss-Kahn körének támogatását élvező) javaslat.

3 Az Új Szocialista Párt – a PS „szociálliberalizmusának" bírálatán túl szorgal­mazza az ország félprezidenciális közjogi rendszerének reformját a népképviselet szerepének erősítésével.

4 A népszavazáson a NEM támogatóinak köre persze ennél ennél jóval széle­sebb volt. A PS-en belül – amely a referendum kezdeményezője volt, s amelynek vezetése a párttagság körében megtartott konzultáció eredménye alapján (ahol az IGEN kapott többséget) hivatalosan az alkotmányszerződés elfogadása mel­lett foglalt állást – ide tartozott Laurent Fabius egykori miniszterelnök (1984-86), majd gazdasági miniszter (2000-2002) is, aki 2002-ben látványos antiliberális fordulatot hajtott végre, s akit 2005-ben a PS Országos Tanácsa kizárt soraiból. A NEM táborát erősítette továbbá a baloldalon a Francia Kommunista Párt (PCF), a trockista Forradalmi Kommunista Liga (LCR – Ligue Communiste Révolutionnaire) és az ouvrierista-trockista Munkásharc (LO – Lutte Ouvriére) is, valamint Jean-Pierre Chevénement Pártja, a Republikánus és Honpolgári Mozgalom (MRC – Mouvement Républicain et Citoyen), az abból kivált és a PC-vel együttműködő Mozgalom egy Republikánus és Szociális Alternatíváért (MARS – Mouvement pour une Alternative Républicaine et Sociale), a Republikánus Baloldal (GR – Gauche Républicaine), az (önigazgató) Alternatívok (Les Alternatives), illetve a régi, fényét vesztett Baloldali Radikális Párt (PRG – Parti Radical de Gauche) többsége és a Zöldek (Les Verts) egy része is.

5 A PS 2003-as dijoni kongresszusán a Nouveau Monde indítványa 16%-os támogatást szerzett.

6 A Mélenchonhoz hasonlóan trockista „gyökerű" Dray, bár később a PS cent­ruma felé orientálódott, 2005-ben, ha fenntartásokkal is, de az IGEN mellé állt az alkotmányszerződéséről tartott népszavazásban, majd Ségoléne Royale elnök­választási stábjában vállalt vezető szerepet.

7 Míg Mélenchon a „NEM" győzelemre segítéséért folytatott népszavazási kam­pányban együtt lépett fel más pártok – az FKP, az LCR és a José Bové vezette Parasztszövetség (Confédération Paysane) vezetőivel, Emmanuelli a „szocialista NEM" érdekében elsősorban a PS társadalmi bázisát kívánta mozgósítani.

8 Szójáték: kiejtése azonos az angol trade union (szakszervezet) francia kiej­tésével.

9 A PRS 2005-ös arles-i nyári egyetemén Marie-Georges Buffet (a PC főtitkára), Olivier Besancenot, a LCR és José Bové, a Parasztszövetség vezére vitatkozott arról, hogy „Létre lehet-e hozni a baloldal erőinek újfajta szövetségét?"

10 V.ö. „Allemagne: Leçons d'une refondation. Tribune de Jean-Luc Mélenchon, Franpois Delapierre et Raquel Garrido", Politis, 2007. június 21. http://www.politis.fr/Lecons-d-une-refondation-en,1421.html 

11 Lásd: http://www.jean-luc-melenchon.fr/2008/11/ca-suffit-comme-ca/

12 Az NPA alakuló kongresszusára 2009. január 30. és február 1-je között kerül sor.

13 Bár a PCF statútuma nem ismer el a PS-áramlatokhoz hasonló szervezett belső alternatívákat, ilyenek informális létezése a párton belül és azon kívül is mindenki számára ismert. A pártot vezető többség maga is két táborra oszlik: Marie-Georges Buffet, jelenlegi országos titkár támogatóira (Buffetistes) és Buffet elődje, Robert Hue híveire (Hutistes); a két tábor közti fő nézetkülönbség abban rejlik, hogy a párt szövetségi politikáját a lehető legszélesebb baloldali spektrumra terjessze-e ki (Buffetistes), vagy szorítkozzon a PS-re és az ún. Gauche plurielle (többszólamú baloldal) formációira (PRB, MRC, Zöldek). A mintegy féltucatnyi kisebbségi irányzat között feltétlenül érdemes megemlíteni a párton kívüli elemzők által „ortodoxnak" minősített Fier(e) d'éter communiste (Legyünk büszkék, hogy kommunisták vagyunk) néven ismert csoportot (akik a PCF reformista mutációja helyett a párt marxista élcsapatjellegét kívánják helyreállítani), illetve a La Riposte egyesületben és az azonos cínű lap körül szerveződő csoportosulást, amely – a trockista gyökerű International Marxist Tendency tagszervezeteként pl. fő szerve­zője Franciaországban az El a kezeket Venezuelától! mozgalomnak.

14 Denis Collin: „La gauche allemande est-elle un modéle á suivre?" La Sociale – Analyses et débats pour le renouveau d'une pensée de l'émancipation, 2008. november 11. http://la-sociale.viabloga.com/news/la-gauche-allemande-est-elle-un-modele-a-suivre

15 Besancenot szerdától szombatig részmunkaidős postásként dolgozik Neuilly-sur-Seinben, és nettó 1.000 eurós havi jövedelme van.

16 Chevénement és a CERES 1991-ben, az öböl-háború után (és miatt; Chevénement honvédelmi miniszterként nyíltan ellenezte a háborút és az abban való francia részvételt) vált ki a PS-ből, létrehozva az Állampolgárok Mozgalmát (MC – Mouvement des Cityen), az MRC elődjét.

17 http://www.mrc-france.org/Appel-a-une-refondation-de-toute-la-gauche_a59 .html

18 „… de sensibilités radicales… et de sensibilités plus gestionnaires"

19 http://www.chevenement.fr/Quelle-politique-face-a-la-mondialisation_a705.html

20 Mouvement des entreprises de France – Franciaországi Vállalkozások Mozgalma

21 Politis, 2008. október 16. http://www.politis.fr/Appel-de-Politis-la-declaration-de,4644.html

22 http://www.humanite.fr/2008-10-13_Politique_L-appel-de-Politis-pour-une-nouvelle-force-politique

23 Le Monde, 2008. november 26.

Andor László

A 2007 nyarával kezdődött, előbb amerikai, majd globálissá szélesedett pénzügyi válság az elmúlt évtizedekben tapasztaltaknál komplexebb és valószínűleg mélyebb krízist jelent a világgazdaság és -társadalom számára. A válság éppen komplexitása miatt nem magyarázható egy okkal. A főbb okok az alábbiak:

1. A spekulatív buborékok rendszerint pénzügyi csődhöz és reálgazda­sági visszaeséshez vezetnek. Ennek eredete egyes térségek vagy szektorok túlfinanszírozása. Ez a jelenség számos válságot gene­rált a piacgazdaság történetében. Ezúttal az amerikai ingatlanpiaci szektor volt a spekuláció célterülete, ezért beszéltek eleinte csak az ún. subprime, azaz másodrendű ingatlanpiaci válságról;
2. A 2001 őszétől Amerikában követett prociklikus gazdaságpolitika. Az amerikai gazdaságpolitika a már korábban (a dotkom-buborék kipukkadásakor) jelentkező válság enyhítésére, és részben a 2001 szeptemberi terrortámadás ellensúlyozására rendkívül laza mone­táris politikát folytatott, ami a túl bő likviditás miatt ellenőrizhetetlen és instabil helyzetet hozott létre;
3. A 70-es évek óta tartó pénzügyi liberalizáció, amelynek köszönhe­tően ma minden korábbit meghaladó pénztömeg forog a piacokon. Ez okozhatta, hogy a spekulatív buborék, majd pedig az összeomlás minden korábbit meghaladó méretű legyen, és széleskörű nemzet­közi „fertőzéshez" vezethessen. Az 1970-es évek óta bekövetkezett nagy pénzügyi válságok (a 80-as évek adósságválsága, a 90-es évek valutaválságai, a dotkom-buborék kipukkadása és a mostani, jelzálogpiaci eredetű válság ebből a szempontból egy láncolatot alkot);
4. A kockázatkezelés kudarca. Elvileg a bankokon belül is kiépültek azok az osztályok, részlegek, amelyek feladata a kockázatok fel­mérése és elhárítása lett volna. Ez azonban csődöt mondott, mivel a rendszerkockázatot nem tudta jelezni, nem is jelezhette előre;
5. Bizonyos döntések a válságkezelés során csak a válság mélyülésé­hez járultak hozzá. A válságot és annak nagyságrendjét hamar felis­merték (már a januári davosi konferencián a többség úgy vélekedett, hogy az USA-ban recesszió lesz), de egyes döntések inkább csak súlyosbították a helyzetet. Ilyen volt mindenekelőtt, hogy az amerikai kormány hagyta csődbe menni a Lehman Brothers-t.

A válság teljes lefolyása még hátra van, de néhány dolgot nagy bi­zonyossággal ki lehet jelenteni. Egészen bizonyos, hogy a nemzetközi pénzügyekben új korszakot lehet nyitni a mostani válság után. Most már mindenki arról beszél, hogy újra kell szervezni a rendszert; a fran­cia elnök, a brit miniszterelnök stb., stb., tehát akik igen nagy elánnal vetették bele magukat a nemzetközi pénzügyi rend megmentésébe és újjászervezésébe. Folyamatosan erről beszélnek. Megint virágkorát éli az új Bretton-Woods kifejezés, tehát hogy egy új nemzetközi konferencia keretében kellene újragondolni az egész globális pénzügyi architektúrát. Szinte biztos, hogy ez valamilyen formában meg fog történni, és szinte biztos, hogy a pénzügyi rendszerben ez két fontos irányban fog történni: 1. az állam erősödik a privát szektor rovására és 2. a privát szektoron belül a bankrendszer újból megerősödik a tőkepiac rovására. Egy kor­rekció történik tehát. Az a rendszer, amelyet az 1990-es években – és egészen a közelmúltig – láttunk, ebben a formában valószínűleg nem helyreállítható, tehát egy másfajta pénzügyi rendszert foguk látni.

Azt gondolom ugyanakkor, hogy éppen azért, mert intézményi ér­telemben minden válság az innovációnak a korszaka is, ez egy olyan időszak, amikor lehet kezdeményezni. Tehát nemcsak elszenvedni kell a válságnak a következményeit. Reálgazdasági értelemben akkor is lesz­nek ennek a pénzügyi válságnak következményei, hogyha a pénzügyi szektoron belül megáll az összeomlási folyamat egy idő után. Ismétlem, nemcsak elszenvedni kell, hanem meg kell próbálni konstruktívan hoz­záállni és rámutatni arra, hogy hol voltak a hiányosságok, hol voltak a torz struktúrák és ezek helyett mit lehet javasolni a legkisebb vagy a legalacsonyabb szinttől, a közvetlen környezetünktől egészen a globális struktúrákig elmenve. Ez egy olyan folyamat tehát, amelynek van egy bizonyos pénzügyi vezérfonala, de fölvet számos politikai, szociális és egyéb problematikát, amelyet az itt jelenlevők nyilván tovább fognak elemezni. Köszönöm szépen, ennyit szerettem volna bevezetésként mondani.

---

Krausz Tamás

Tisztelt Hallgatóság! önök, akik itt ülnek, többségükben az Eszmélet olvasói, és ezért nemigen lepődhetnek meg azon, hogy a világrendszer neoliberális pénzügyi irányítása összeomlott. Hiszen, ha csak arra gon­dolok, hogy kiket hívtunk meg, kikkel találkoztunk és kiket publikáltunk a nemzetközi baloldal képviselői közül – mondjuk James Petrastól Wallersteinig, Wallersteintől az angol barátainkig, Peter Gowanig, az orosz Bugalinig, Kolganovig, Kagarlickijig -, szóval ha végiggondol­juk ezt, nyugodtan mondhatjuk: az egész baloldali, marxista elméleti irodalom tulajdonképpen már réges-régen (a 90-es évek közepétől) ezt az összeomlást „megjósolta", vagyis leírta a pénzügyi és általános gazdasági válság elkerülhetetlen bekövetkeztét, a neoliberalizmus-neokonzervativizmus félelmetes egyenlőtlenségeket eredményező po­litikájának gyászos végét. Ha történetileg gondolkodunk erről az egész folyamatról, akkor az embernek az jut legelőször eszébe, hogy sok ilyen válság volt már. Andor László a tíz évvel korábbi, 1998-as pénzügyi vál­ságra, összeomlásokra utalt, de mehetünk vissza a történelmi időkbe, ahogy azt általában az elemzők, történészek meg is teszik, legutóbb például Berend T. Iván vagy Eric Hobsbawm az 1929/33-as válságot emlegette mint „előtörténetet". A vizsgálódások alapján az derül ki, hogy a jelenlegi pénzügyi válság mögött is nyilvánvalóan meghúzódik egy teljesen normális – Marx által vizsgált – túltermelési-gazdasági válság, amellyel a napilapok – főképpen Magyarországon – sokkal keveseb­bet foglalkoznak. Az uralkodó nézet nálunk még mindig az, hogy egy tisztán pénzügyi válságról van szó, amelyet főleg a még mindig vezető pozícióban lévő neoliberális közgazdászok, ideológusok képviselnek (és persze mentegetnek), köztük természetesen a neoliberalizmus oly régi „csodadoktorai" mint Csaba László, Bokros Lajos vagy éppen Békesi László. Jellemző, hogy a neoliberális világrend összeomlását önmaguk igazolása végett is kizárólag szubjektív okokkal magyarázzák. Csaba László, ha nem akadémikus lenne, akkor az ember azt mondaná, hogy kóklerkedik. Azt mondja, hogy a bankszférában a menedzsment hibái okozzák a válságot. De akkor állandóan hibázik ez a menedzsment, már nem tudom hány évtizede! Tehát nyilvánvaló, hogy az ilyen típusú magyarázatok nem elegendők. Hogy a válság hová tart? Egyelőre – úgy tűnik – ez a válság nem érte még el a csúcspontját. Az elemzések akkor érnek meg, amikor az adott jelenség már virágjába borult. Egyelőre még nem tartunk itt, hisz a gyárbezárások, a munkanélküliség növekedése még nem érte el azt a pontot, hogy a társadalmi feszültségek kicsattan­janak, de elkerülhetetlennek látszik – úgy tűnik -, főleg Kelet-Európában, hogy a válság sokkal mélyebben nyilvánuljon meg, mint a nyugat-európai országokban, noha már ott is bizonyos iparágakban megtörténtek a bezárások, a termeléscsökkentés, úgyhogy ennek társadalmi hátterével kell majd a későbbiekben részletesebben foglalkoznunk.

Már Soros György is újraolvassa Marxot, amint azt Eric Hobsbawmtól tudjuk, aki egy interjúban utalt erre. Nálunk a tőke és ideológiai reprezen­tánsai nem tanulnak ilyen gyorsan, noha valamikor forgatták ők is Marxot. Soros az a típus, aki nemcsak előkészíti a válságokat, hanem mindjárt elemzi és meg is jósolja azokat. Mindenesetre annyi kiderült és annyi világos, hogy a neoliberalizmusnak mint a világrendszer pénzügyi irá­nyításának, gazdasági irányításának módszere és politikája összeomlott, megbukott. Történelmi értelemben is kirajzolódott, hogy korszakváltás előtt állunk. Ebben a helyzetben bizonyos alternatívák körvonalai már láthatók. Jó ezekre felkészülni.

Emlékezzünk rá, hogy a nagy gazdasági világválságot is megjósolták. Éppen egy magyar ember volt az, aki Szovjet-Oroszországban megjó­solta szinte napra pontosan azt a pénzügyi válságot, amely 1929 nyarán robbant ki New Yorkban, és azt gondolta és azt várta ettől, hogy ezzel a kommunista forradalom terrénuma kiszélesedik egész Európában, sőt az egész világon. Ám a várakozásokkal ellentétben Németországban, emlékezzünk rá, a válság a fasizmust hozta fel, a fasizmus nőtt ki a tőkés gazdaság válságából. Ez a „jós" Varga Jenő volt, aki később, Sztálin környezetében is igen kiváló és mélyenszántó gondolkodónak bizonyult a közgazdaság területén és az általános válságelmélet kidolgozásában is vannak érdemei.

Úgy tűnik, ebből a válságból, rövidtávon, az következik, hogy a szabad­piaci mítoszok gyorsan letűnnek. Ugyanazok a neoliberális gondolkodók már új ideológiai lufikat gyártanak arra vonatkozóan, hogy miképpen lehet ezt a pénzügyi válságot, az állam segítségével, a nagytőke javára mene­dzselni. Tehát az történik, hogy a megrendült magánbankok, a magántőke helyére egy csomó helyen az össztőkés, azaz az állam nyomul be, amely állam – nyilván bizonyos protekcionista megfontolásokkal is – a banktőke érdekeit és a rendszert magát igyekszik megvédeni. A válságot a helyi és a nemzetközi társadalomra hárítják át, és a lakosság ezt kénytelen tudomásul venni, mert nem létezik sehol olyan antikapitalista tömeg­mozgalom, amely képes lenne a tőkerendszert megrendíteni. Politikai értelemben itt és most feleslegesnek látszik a kapitalizmus végéről fantá­ziálni, de elméletileg fel kell vetni továbbra is a kérdést, mint azt Mészáros István magyar nyelven is éppen most megjelent könyvében felteszi: mi következik A tőkén túl? Ám politikailag a valódi gyakorlati kérdés most az, amit mi már 20 éve mondunk, még az MSZP baloldali tömörülésén is nem is egy miniszterelnök jelenlétében, hogy értsék már meg végre: nem lehet humanisztikus politikákat építeni a neoliberális útra. Mára nem marad más, minthogy a neoliberalizmus árát megfizessük. Kelet-Európa és Oroszország ebből a szempontból a legsebezhetőbb. Rövid távon a válság következményeit a félperiférián, itt Kelet-Európában – s ez elég valószínű lehetőség – a válságot egy erős nacionalista tekintélyuralmi ha­talomkoncentrációval oldja meg a tőke és annak politikai képviselői. Ennek jelei nagyon tisztán láthatók, mindenekelőtt abban, ahogyan a naciona­lista, rasszista indulatokat szabadjára engedik. Persze a tekintélyuralom nagyon eltérő formákban valósulhat meg. Kelet-Európa a gyenge pont, a fennálló rendszer menedzselése itt sokkal nehezebb lesz demokratikus eszközökkel. Azt is lehet mondani, hogy ez olyan válság lehet, amelyet hagyományosan nem fog tudni a polgári demokrácia Kelet-Európában végigvinni és menedzselni. Nincsenek meg hozzá igazából a stabil tár­sadalmi hordozók. Nagyon törékeny a hatalmi szerkezet.

Mi lehet egy másik forgatókönyv, amely nem ilyen elborzasztó, tehát nem az autoriter tekintélyuralmi fejleményeket erősíti? Egy neokeynesiánus fordulat volna egy másik típusú megoldás, amelynek Nyugat-Európában igen erős társadalmi háttere van. Nem tudom, hogy ez mennyire érkezhet át ide, Kelet-Európába, de az kétségtelen, hogy ez egy lehetséges fejlődési pálya lehet.

Mielőtt a harmadik lehetőségre rátérnék, jeleznem kell, hogy ha törté­netileg végiggondoljuk az összes válságot (1873-tól, az 1920-21-es, az 1929-33-as, az 1968-73-as, az 1989-91-es, az 1998-as és a jelenlegi válságig), akkor úgy néz ki, hogy rövidtávon semmi érdemlegeset nem lehet a kis országokban tenni. Marad a régi feladatunk – ha már nagy társadalmi mozgalmak nem jöttek létre -, hogy a rendszert kritikailag közelítsük meg, hogy leleplezzük a hatalmi eliteket, hogy miért nem számolja föl a szélsőjobboldali „alternatívát". Ez válság idején külö­nösen veszélyes játék, mert a kelet-európai rendszerek balra zártak, jobbra nyitottak, elképzelhető, hogy – rövidtávon, hangsúlyozom – egy szélsőjobboldali felbuzdulás és nacionalista jobbrafordulás következik, esetleg már 2010-ben is. Elegendő, ha az ember Ausztriára néz, és ak­kor megérti, hogy egy rosszabb helyzetben lévő Magyarországon vagy Romániában – nem is beszélek Lengyelországról – milyen fejlemények várhatók. Tehát rövidtávon a rendszerkritikai baloldalnak sok kártyát nem oszt a történelem, de hosszabb távon a válságok története azt a tapasz­talatot erősíti, hogy egy szocialisztikus munkásmozgalom is megélén­külhet. Ez akár a tradicionális szakszervezeteket is kimozdíthatja abból a rendszerimmanens pozícióból, amelyben még jelenleg is lébecolnak, hiszen az ő társadalmi hátterüket mindez erősen érintheti. Nekünk, rendszerkritikai baloldalnak éppen erre a szituációra kell felkészülni. Ez a kerekasztal-beszélgetés, nézetem szerint, egy apró lépés abba az irányba, hogy legalább intellektuálisan felkészüljünk arra a szituációra, amikor a történelem valamit a számunkra is nyújthat. A magam 10 percét ezzel be is fejeztem. Köszönöm a figyelmet.

---

Artner Annamária

Megpróbálom én is 14 percbe beszorítani hozzászólásomat, ahogy Krausz Tamás. Hoztam egy kis bemutatót, mert bizonyos dolgokat jobban lehet vele illusztrálni.

Azt a címet adtam neki, hogy Haldokló főnix? És ez a kapitalizmusra vonatkozik. A főnix az a madár, amelyik elégése után mindig újraéled. Azt állítom, hogy ez a főnix mindig újraéled, de mégis folyamatosan haldoklik, egyre rosszabb állapotban éled újjá. És magától nem is fog meghalni, ehhez hozzá kell segíteni. Kiindulópontom is az, hogy ez egy gazdasági válság, és egészen hihetetlen, hogy ezt sokan pénzügyi válságra redukálják. A válság általában azt jelenti, hogy a tőkék túlter­melése következik be, ami a fokozott automatizációból – ahogy Marx mondja -, a növekvő szerves összetételből adódik csökkenő profitráta mellett, amit szintén Marx állapított meg. Az adatok bizonyítják, hogy a profitráta történelmi tendenciájában valóban süllyed. A válság mindig a pénzügyekben tör felszínre, 1929-33-ban is így történt. Hol is törhetne másutt, hiszen fölös tőkékről van szó, vagyis olyan tőkékről, amelyeket a kedvezőtlen profitkilátások miatt nem tudnak a termelésbe fektetni. Az ilyen tőke csak a pénzügyekben csapódhat ki. A válságnak tehát mindig reális alapja van. A globalizációban csak annyiban módosul a helyzet, hogy míg korábban az áthárítás körei a kapitalizmusban lehetővé tették, hogy a centrumországokban keletkező válság – vagyis a fölös tőkék – a perifériára áramolva tőkekihelyezés, eladósodás formájában és egyéb módokon új életre keljenek és az alacsonyabb termelési költségeken, ala­csonyabb béreken ismét profitot fialva visszaáramoljanak a fejlett orszá­gokba, amelyek aztán átstrukturálják, magasabb technikai szintre emelik a termelésüket, addig itt a globalizációban homok került a fogaskerekek közé. Ugyanis a rendszerváltás, a rendszeralternatíva bukása lehetővé tette a tőke számára, hogy ámokfutóként is fenntarthassa önmagát. Vagyis minden korlátot lerázott magáról. Amíg rendelkezésére álltak új piacok, például Kelet-Európában, addig működtethette a válságáthárítási mechanizmusokat. Mára azonban ezek az áthárítási lehetőségek beszű­kültek. Gondoljuk Latin-Amerikára, gondoljunk a feltörekvő Kínára, aki a saját maga útját akarja járni. Eközben a tőke korlátlanul és hatalmas ütemben végezhette dolgát, gyorsuló ütemben folyt a tőkefelhalmozást, a szerves összetétel növekedése és ebből következően a profitráta csökkentése. A spekuláció mindig is része volt a kapitalizmusnak, most is nagyrészt csak virtuálisan olyan nagy, mint amilyennek érezzük, mint amilyennek mérjük. Valóban megnőtt az aránya, de ez jórészt virtuális pénz. Több ezer milliárd dollár fordul meg egy nap alatt a tőzsdéken, de csak azért, mert egy dollár többször is megfordul. Hallatlanul megnőtt a spekulációs pénz forgási sebessége, amit a technológia tett lehetővé. A spekulációban mutatkozik meg leginkább a profithajsza a maga tiszta, „szublimált" formájában. Hogy a tőkés termelés egyetlen célja a profit, az a spekulációban ragadható meg a legkönnyebben. A profitráta süllyedő tendenciájának illusztrálására mutatok néhány grafikont: az első egy hosszútávú, világprofitrátára vonatkozó grafikon a forrás megjelölésével, a második, az amerikai statisztikai hivatal, illetve a Gazdasági Elemző Hivatal amerikai bruttó és nettó profitrátájára vonatkozó adatsor.

1. ábra A „világ" profitrátája 1875-2003 tízéves mozgó átlagok a nettó nemzeti és hazai termék arányában, %

Forrás: Minqi Li et al. In.: Nick Beams: The world crisis of capitalism and the pros­pects for socialism. 4 February 2008, www.wsws.org

2. ábra Amerikai nem pénzügyi vállalatok profitrátája 1960-2007, %

 

Forrás: US Bureau of Economic Analysis. In: Nick Beams: The world crisis of capitalism and the prospects for socialism. 4 February 2008, www.wsws.org

A 2. ábrán jól látszik az utolsó, az a 2001-es leülés és az utána követ­kező fellendülés. Nagyon jól megfigyelhető a bruttó profitráta csökkenő tendenciája és az is, hogy a nettó profitráta lassabban csökken, merthogy az adótartalmát a profitnak csökkentették. Tehát úgy tartotta a felszínen a kormány a profitrátát, hogy kevesebb adót szedett a tőkétől.

A 2008-as válság okairól már beszéltünk, és hogy nevetséges módon a menedzserek önzésérére és a csökkenő ingatlanárakra vezetik vissza, mintha az csak úgy, a levegőből jönne. Teszi ezt például – ahogy Krausz Tamás említette – Csaba László akadémikus és Lámfalussy Sándor, az Európai Monetáris Intézet egykori elnöke.

Valójában azonban itt is a fölös tőkék megjelenéséről van szó. A termelésből kimenekülő, mert ott profittal nem befektethető fölös tőkék, amelyek keresik az értékesítési lehetőségüket, áramolnak a spekuláci­óba, és a neoliberalizmus körülményei között ezt hihetetlen tempóban és mennyiségben tudják megtenni. Folyik a monopolisztikus verseny, és ezért hatalmas tőkekoncentráció jön létre. Nagyon sok tehát a ha­sonlóság 1929-33-mal. Éppen ezért abból indultam ki, hogy talán a tőkekoncentrációt lehetne megnézni, hiszen pontosan ez az a mecha­nizmus, amelyen keresztül ez a tőkefelhalmozás folyik, amely erodálja a profitrátát, és amely szükségszerűen válságokhoz vezet.

Lássuk a 3. ábrát!

3. ábra Nemzetközi fúziók és felvásárlások értéke 1987-2007 a vevő ágazata szerint, milliárd dollár

Forrás: Bureau of Economic Analysis

1989 táján volt a rendszerváltás, kibontakozott a globalizáció. Sokkal többet elárul ez a grafikon, mint amennyit el fogok róla mondani. Csak a lényeget: nézzük meg, hogyan szökik a magasba az amerikai infor­mációtechnológiai boom hatására a tőkekoncentráció. Az is látszik – a vastag fekete vonal jelöli -, hogy a telekommunikációs szolgáltatószféra az, amelyik ezt a boomot igazán vitte a szolgáltatások, sok egyéb üzleti szolgáltatások révén. A szaggatott vonal az ipar, amelyik alig-alig ugrik fel. A halvány vonal szintén felugrik később. De figyeljük ezt az érdekes vonalat! Ez bizony a pénzügyi tőkekoncentrációnak a vonala. Mit látunk? Ugye a 2001-es felfutásban még olyan nagyon nem játszott szerepet. Állításom tehát, hogy a 2001-es reálgazdasági boom, amely a mikro­elektronikai telekommunikációs technológiákra épült, készítette elő ezt a mostani válságot. Egyébként, érdekes módon a World Trade Center két tornyára emlékeztet a ábra görbéje, nekem legalábbis ez asszoci­álódott. Nézzük meg a ábrát! Látszik, hogy az információtechnológiai fellendülésében a szolgáltatások viszik a prímet. Ehhez fontos tudni, hogy akkor érik be egy technológia, amikor elterjed a gazdaságban, ami jelen esetben az információs, illetve az azt kiszolgáló és használó szol­gáltatásokat jelentik. Amikor ez a boom leül – mint látjuk -, akkor egyszer csak minden visszaesik. De mi az, ami kevésbé esik vissza, sőt elkezdi átvenni a terepet az összeolvadások (a tőkekoncentráció) sorában? Ez a pénzügyi szféra koncentrációja, amely mind a szolgáltatásokon belül, mind a feldolgozóiparhoz képest előre tör. Itt látszik tehát a fordulat, hogy a termelésben és a termeléshez kapcsolódó szolgáltatásokban profitot nem hozó tőke beáramlik a pénzügyi szférába, mert másutt nem talál magának kedvező megtérülési lehetőséget.

Ugyanakkor egyre nagyobb tőkék olvadnak össze, mert hogyha ugyan­ezeket a folyamatokat megnézzük az összeolvadások számát tekintve, akkor sokkal laposabb vonalakat kapunk. Ezt mutatja a 4. ábra.

4. ábra Nemzetközi fúziók és felvásárlások száma 1987-2007 az eladó ágazata szerint, tranzakciók száma

Forrás: Bureau of Economic Analysis

Nézzük meg, a halvány vonallal jelzett pénzügyi fúziók vonalát! Látszik, hogy milyen kevés számú pénzügyivállalat-összeolvadás történt. Tehát a pénzügyi szervezetekbe áramlott be a fölös tőke, és azok már önma­gukban is nagyok voltak, és ott keletkezett a hatalmas, új összeolvadási, fuzionálási hullám.

Egyfajta újrafelosztás is zajlik a piacon, folyik a piacokért a harc. Néz­zük az 5. ábrát! Ezen egyszerre látjuk az eladásokat és a vételeket. Fúzió és felvásárlás, az alatta lévő két vonal pedig az európai és az amerikai vállalatokat érintő eladások és vételek. Az is jól látszik, hogy Amerika két vonala a tőkekoncentrálási hullám idején mélyen Európa alatt helyezke­dik el, tehát Európa az, amelyik mind a tőkekoncentrációs eladásokban, mind a vásárlásokban viszi a prímet.

5. ábra Nemzetközi fúziók és felvásárlások értéke 1987-2007 európai, amerikai vevők és eladók, milliárd dollár

Forrás: Bureau of Economic Analysis

Ebből a grafikonból az is látszik, hogy az európai vállalatok voltak leginkább érintettek ezekben az összeolvadási hullámokban. Tehát az amerikai gazdaság mind mélyebben épült be az európai és természete­sen az egyéb gazdaságokba is.

A konkrét reálgazdasági válság jelei az Amerikai Egyesült Államokban is igen jól tetten érhetők az amerikai statisztikákból nyerhető adatok­ban, a raktárkészletek csökkenésében, a profitok csökkenésében, a foglalkoztatásban, a munkaintenzitás növelésében. Először is a tartós fogyasztási cikkek raktárkészleteiben már 2005 után stagnálás követ­kezett be, majd növekedés. 2005-6-ban a raktárkészletek csökkenése a nem tartós fogyasztási cikkek esetében is megállt. Mindez azt jelenti, hogy már 2005-től mutatkoztak a fogyasztáscsökkenés jelei. A válság mindig fogyasztói kereslethiányként jelentkezik, ám az csak egy követ­kezmény. Ez nagyon fontos, de most sajnos nincs időm ezt elmagyarázni. Másodszor, a vállalati profitoknál nagyon jól látszott a megtorpanás már 2006-ban, amit csökkenés követett. Nyilván 2001 és 2006 között az imént elemzett fuzionálási hullám, a tőkefelhalmozás lökte meg a profitokat. Harmadszor, a civil szféra munkanélküliségi rátája is barométerként szolgált, illetve szolgálhatott volna: túl azon, hogy az adatsorokból szépen elemezhetők az elmúlt évtizedek konjunktúrahullámai, 2005-ben már jól látszanak belőlük a válság jelei. Negyedszer, nézzük a kizsákmányolás állapotára utaló adatokat! Az egy órára jutó kompenzáció, tehát a teljes összeg, amit egy munkaórára a munkáltatók kifizettek, már 2000-ben visszaesik, majd ezen az alacsonyabb szinten stagnál. De ami még ennél is érdekesebb, hogy miközben 2006-tól a munkanélküliség is nő, az egy munkaórára jutó kibocsátás 2006 után megugrik. Tehát miközben csök­kennek a bérek, miközben elkezd stagnálni a termelés, a raktárkészletek csökkennek és még nagyon sok egyéb adat van, amit nem hoztam, de ezekkel egybecseng, tehát a romló tőkeértékesülési helyzetben az egy órára jutó kibocsátás nő. Röviden: csökkenő-stagnáló bérek mellett nö­vekvő termelés, például a növekvő munkaintenzitásnak vagy a fizetetlen túlóráknak stb. köszönhetően nem jelent mást, mint a kizsákmányolási ráta növekedését.

Lássuk, mi lesz mindennek a hatása Magyarországra! A centrum­országok nagytőkéjének áthárítási körei tovább működnek, csak nem olyan sikerrel, mint korábban, mert túlfutotta magát a tőke ebben a tőkefelhalmozásos ámokfutásban, miközben alaposan megfogyatkoztak és kimerültek az áthárításra alkalmas perifériák. A periféria ezzel együtt is sokkal jobban megszenvedi a válságot. Látjuk, halljuk a hírekben, hogy Izland, Ukrajna, Magyarország, Albánia, Azerbajdzsán nagy IMF-hitelre szorul. Magyarország 12,5 milliárd dollárt kapott az IMF-től és további milliárdokat az EU-tól. Mi lesz mindennek az ára? Először is a költségvetési hiány további – esetleg gyorsított – lefaragása, még ha azt is mondják, hogy nem, a jövőbe nem látunk, nem tudjuk, hogy milyen mértékben, de az irány az biztos. Ezt most egyelőre tagadják, de majd meglátjuk. Azután a nagy ellátórendszerek reformja, amit nem lehet le­venni a napirendről, ugye eddig azért nem lehetett, mert neoliberalizmus van, most pedig azért nem, mert válság van. Úgyhogy ebben a játékban a munkásosztály nem nyerhet. Az önkormányzati rendszer karcsúsításáról is beszélnek, ami a demokrácia visszavágását fogja jelenteni, annak a kevés demokráciának is, amiben részünk van. És itt van az adóstruktúra sokat emlegetett változása: a fogyasztás és vagyonadó felé próbálják eltolni, valamint a bérekre nehezedő terhek csökkentését kívánják elérni. Ugye, ha a bérek adótartalmát csökkentik, de a fogyasztási adót növelik, akkor tudjuk, hol vagyunk a reálbérekkel? A béka feneke alatt.

És végezetül: mi várható általában? Nyilván lesz tűzoltás (állami be­avatkozás) szerte a világban, ami azt fogja eredményezni, hogy a tűz elalszik. A gerenda azonban leszakadt merthogy az már jó alaposan megégett, és mindenképpen rogyadozik az épület. Struktúraváltásra van szükség ahhoz, hogy ezt a csökkenő profitrátát egy új technológiával megemeljék, kiemeljék ideiglenesen ebből pangó, illetve válságos hely­zetből. Ez azonban időigényes, és versenyképességi átrendeződéssel jár, amelyben a perifériák sokkal rosszabb helyzetben vannak, mint a centrumországok, és itt nincs kétség: a munkaerő árának a leszorítása következik. Úgyhogy a tőke és a munka viszonya tovább fog éleződni a világ minden táján.

A kapitalizmus főnixe tehát e válság után is újraéledhet, de olyan álla­potban, amiről mindenkinek, aki lát, a közeli halál jut az eszébe.

Köszönöm a türelmüket.

---

Tamás Gáspár Miklós

Hozzászólásomban végig támaszkodni fogok egy sajtó alatt lévő írásom­ra („Szürkület ", Élet és Irodalom, 2008. november 17.).

Engedjék meg nekem, hogy én is történelmi párhuzammal kezd­jem. Az 1920-as években, mint köztudomású, nem más volt a német birodalmi pénzügyminiszter, mint Rudolf Hilferding, a nagy marxista közgazdász, A finánctőke szerzője, aki jobb meggyőződése ellenére megszorítási politikát folytatott a szociáldemokrata többségű kormány­ban. Mondanom se kell, hogy ennek a politikának a megszüntetését már nem ő végezte el, hanem azok, akiknek a kezétől aztán meghalt Belgiumban, 1942-ben. Ez a helyzet most nem áll fönn, nem hiszem, hogy a jelenlegi világválság hatására akár végzetes összeomlás kö­vetkeznék be, akár fasiszta hatalomátvétel. Ez nem valószínű, már csak azért sem, mert a náci és fasiszta áttörésre nem került volna sor, amennyiben nem kellett volna legyőzni az akkor még erőteljes munkás­mozgalmat, a kommunista és szociáldemokrata pártokat. Ezek ma már gyakorlatilag nem léteznek. Következésképpen az a kapitalizmusnak is sokba kerülő procedúra, amit Harmadik Birodalom néven ismerünk, egyszerűen szükségtelen.

Ez nem jelenti azt, hogy ma a demokrácia ügye jól áll. Két adatra szeretném felhívni az önök figyelmét. A Magyar Tudományos Akadémia Szociológiai Intézete legutóbbi, reprezentatív mintán végzett politikai attitűdvizsgálatának az eredményei azt mutatják, hogy a lakosság 52%-a az egypártrendszert tartaná kívánatosnak, 75%-a pedig erőske­zű vezető személyes uralmában látja a kiutat. Természetesen ezt nem kell szó szerint érteni. Ez az elégedetlenség kifejezése. Mindenesetre világos, hogy aggasztó dezintegrációs folyamatok zajlanak le a politikai rendszerben.

Alternatív erők – ahogy Krausz Tamás mondta – nem igazán mutatkoz­nak. Valószínű, hogy a rendszer lényegéből fakadó válságjelenségeket a rendszeren belül véglegesen megoldani nem lehet, a rendszeren kívül mutató komoly politikai erők pedig nem nagyon mutatkoznak. Csírájukban itt-ott láthatók, de erőtlenek. Azért terelem a szót politikai kérdésekre, mert ennek a válságnak a közvetlen kiváltó okai között nagyon komoly politikai tényezők szerepelnek. Az első számú politikai tényező: a Clinton­kormány idején zajlott le az a fordulat, amelyben az amerikai demokrata párt, amely hagyományosan az alkalmazotti középosztálynak és a felsőbb szakmunkásrétegeknek a pártja, megpróbálkozott vele, hogy megrefor­málja a szociális rendszereket és az egészségügyi rendszert. A reform szó Magyarországon csak piaci reformot jelent. Itt most nem erről volt szó, hanem épp ellenkezőleg: széleskörű, általános állami bázisú szoci­ális- és egészségügyi ellátás bevezetéséről – ami nem volt lehetséges, mert az ellenerők túl hatalmasok voltak, és megakadályozták ebben a Clinton-kormányt. Hillary Clintont már másodszor nem engedik az egész­ségügyi reform közelébe. Nem véletlenül! A Clinton-kormányzat erőteljes kísérleteket tett rá, hogy elérje a reálbérek növekedését. Ezt közvetlenül a tőkére gyakorolt nyomással nem tudták megvalósítani. Hogyan lehetett ebben a politikában, amely kombinálta a neoliberalizmust és bizonyos keynesi elemeket, elérni azt, hogy mégis növeljék az alkalmazottaknak, az alkalmazotti középosztálynak az életszínvonalát? Úgy, hogy közvetett állami garanciákkal lehetővé tették hitelekből a lakás- és házépítést az amerikai középosztály nagyon nagy tömegeinek. Innen keletkezett az a hólabda, amely aztán az amerikai másodlagos jelzáloghitel-piacnak a megszűnéséhez vezetett. Az ok lényegében a tőkével nem rendelkező, dolgozó lakosságnak az osztályharcban elszenvedett veresége. Ezt így is meg lehet fogalmazni, és nem pontatlanul. Az amerikai dolgozók egy részének relatív előnyhöz juttatását kerülő úton kísérelték meg, lénye­gében a külföldi dolgozókra – indirekten – hárítva ennek a dolognak a terhét. Mert lényegében a föltörekvő piacok (elsősorban Kína és India), a tőlük fölvett kölcsönök és az általuk megvásárolt amerikai állampapírok voltak azok, amelyek megpróbálták garantálni ezeket a lakásépítéseket (és ugyancsak politikai eszközök bevetésével tartották olcsón a gép­kocsiüzemanyag-árakat, ugyanebből a célból: az amerikai dolgozók pacifikálása és integrálása érdekében). Ott tartunk, hogy kétmillió embert lakoltattak ki az elmúlt hónapban az Egyesült Államokban. Napi tízezer család veszti el az otthonát. Úgyhogy ez a politika összeomlott.

Ez mutatja világosan, hogy az ilyen mérsékelt kiigazító reform, ami­nővel eleinte (félénken és ellentmondásosan) próbálkozott a Clinton­kormány, a rendszeren belül szinte szükségképpen ellentmondásos eredményekhez vezet. Ilyenfajta ellentmondásos megmentési kísérleteit a rendszernek nyilván most is látni fogjuk, és látjuk is például a mostani különféle bankmentő és gazdaságélénkítő kísérletekben. Az ellentmon­dást a szó szoros értelmében értem, jelesül azt, hogy van egyfajta meg­mentési kísérlet a nyugati centrumországok számára, és van egy egé­szen más kísérlet az olyan félperifériás és perifériás országok számára, mint Magyarország. Ugye, nyugaton a konjunktúra serkentését szolgálják a különféle csomagok, nálunk pedig továbbra is a megtakarítást, az ak­kumulációt, a reálbérek lenyomását szolgálja ez a csomag, amelyet az IMF-től és az Európai Uniótól „kaptunk". Tehát lényegében azt a politikát folytatják Magyarországon – de már nem mindenütt, úgyszólván csak Magyarországon -, amelyik a válság kirobbanásához vezetett. Olykor még radikálisabb formában. Mindez meglehetősen fenyegető, főleg ha belegondolnak abba, hogy Magyarországon most fog először sor ke­rülni 1928 óta nominálbér-csökkentésre. Gróf Károlyi Gyula kormánya felére-kétharmadára vágta vissza a közalkalmazottak fizetését a válság megelőzése végett. Most felhívom a figyelmet arra, hogy ez 1928-ban történt, és látjuk, hogy mennyire vette elejét a válságnak.

Minden józan ember belátta – legalábbis a hatalommal és pénzzel rendelkező országokban -, hogy a belső fogyasztás serkentése, a fize­tőképes fogyasztói kereslet növelése az, ami megmentheti legalább rövid távon a legsúlyosabb következményektől a tőkés gazdaságot. Nálunk viszont lefelé nyomják a reálbért, ami lefelé nyomja a fogyasztói keres­letet, azaz Magyarországot a hivatalos politika – a négypárti hivatalos politika – nyomja a válság még mélyebb bugyrai felé.

Magyarország egészen különlegesen rossz helyzetben van, nem utolsó sorban annak a politikának a következtében, amelyet – beszo­rozva hárommal – évtizedek óta folytatnak. Ez persze egyszerűsítés, de ennyire van most időm. Befejezésül még szeretném fölhívni rá a figyelmet, hogy mindenkinek igaza van, aki azt mondja – és én magam is azt mondom, nem különösebb bánattal a hangomban, szívemben – , hogy a neokonzervatív gazdaságpolitika megbukott. Éljen!

Ez nagyon helyes, de ne feledkezzünk meg róla, hogy a jóléti állam is megbukott, és a jóléti államnak a változatlan (fordista, New Deal-es, szo­ciáldemokrata, Ludwig Erhard-i, Karl Schiller-i vagy Charles de Gaulle-i formában) való föltámasztása abban a formájában, ahogyan az 1970-es években szétverték, valószínűleg nem lehetséges; szerintem nem is kívánatos. Újfajta megoldásokat kellene keresni. Ám sajnos a radikális, szociális fordulathoz nem állnak fönn sem a technikai, sem a gazdasági, és elsősorban nem állnak fönn a politikai előfeltételek.

Az, hogy 1945-ben – alapvetően akkor! – elkezdődött az igazi jóléti állam kifejlesztése, ahhoz egyrészt kellett a második világháború és a belőle levont nagyon fontos morális és politikai következtetések. Többek között azért lehetett megegyezni ezekben a dolgokban annak idején, mert belátta az uralkodó osztály is, hogy nem ismétlődhet meg az, ami megtörtént a két világháború között Európában, mert ez pusztuláshoz vezet. Ezért került sor kiegyezésre – amelynek megvoltak a rendkívüli hátrányai is egyébként, mozdulatlan, konformista, „besült" társadalmat hozott létre -, ugyanakkor azonban a harminc dicsőséges esztendő (les trente glorieuses) fejlődése a második világháború utáni Nyugat-Euró­pában mégsem lebecsülendő eredmény. Nyugodtan megemelhetjük a kalapunkat azért az akkori fejlődés („jóléti állam", „a bőség társadalma") láttán.

De elsősorban az antifasiszta ellenállási küzdelemben megerősödött munkásmozgalom nyomásának volt köszönhető, hogy az európai kom­munista és szociáldemokrata pártok egyrészt beépültek a rendszerbe, másrészt viszont számos követelésüket teljesítették. Forradalmi helyzet volt az 1940-es évek végén Franciaországban és Olaszországban. Olaszországban – mint tudjuk – nemzetközi politikai okokból nem került hatalomra a kommunista párt, a PCI, amelynek többsége volt, és népi többsége volt a Francia Kommunista Pártnak is. És tulajdonképpen hasonló helyzetben volt sok más baloldali párt is. De ezek mögött hatal­mas munkásmozgalom állott, amelynek a megbékítésére olyan komp­romisszumokat kötött az uralkodó osztály és a polgári állam, amilyen kompromisszumokat sem azelőtt, sem azóta nem kötöttek. Ez történelmi távlatból nézve: kivételes, egyedülálló. Ilyenfajta nyomásnak, egyrészt ilyen rettenetes történelmi összeomlásnak (háborús szenvedésnek), másrészt ilyen társadalmi nyomásnak nincs kitéve a jelenlegi polgári állam. Következésképpen hogyha el is tekintünk a technikai, a tudomá­nyos és gazdasági fejlődés új elemeitől, akkor is azt kell mondanom, nem állnak fönn a kompromisszum politikai előfeltételei.

Még akkor is, hogyha valaki rajongana a tervező állami jóléti-gazda­ságpolitikáért – én nem rajongok történetesen azért se -, aminek végül is egyáltalán nem sikerült meghaladnia a kapitalista rendet, be kell látnia, hogy a megboldogult „jóléti állam" és a néhai „fogyasztói társadalom" elviselhető körülményeket teremtett, ráadásul lehetőséget adott az alsóbb néprétegeknek ahhoz, hogy valamelyest beleszólhassanak az életük alakításába. A jóléti állam kétségkívül demokratikusabb berendezkedés volt, mint amit az 1970-es évek óta látunk. A problémák nagyon súlyosak, és elsősorban hatalmiak, azaz politikaiak, s ezért nagyon nagy mértékben morálisak, tekintve, hogy az emberek akaratáról és tudatáról van szó. Kulturális kérdések is fölmerülnek. Mindezeken a területeken azok az erők, amelyek humánusabb társadalom irányában próbálnak változá­sokat előidézni, nem állnak jól. Jobban állnak, mint tíz évvel ezelőtt, de nem állnak jól.

---

Farkas Péter

Mondandómhoz a történelmi hátteret Krausz Tamás vázolta fel, az elmé­leti alapokat pedig Artner Annamária. Hat tézist ismertetek.

1. Az első az, hogy a kapitalizmus története során azok a bizonyos 7-10 éves gazdasági ciklusok valóban léteztek. A ciklusok végén a termelés felfutott a technikai fejlődés és a piaci verseny nyomán, de ennek következtében túltermelés mutatkozott, a profitok a mélybe süllyedtek, és bekövetkezett a válság. A felesleges tőkék (termelő kapacitások, áru, pénz) „leíródtak", elértéktelenedtek, kezdődhetett a következő ciklus.

2. A második tézis: e ciklusok szempontjából az 1970-es évek elején új korszak kezdődött. Ekkor zajlott le a második világháború utáni leg­nagyobb válság, mert az eltelt negyed évszázad folyamán a keynesi állami beavatkozásos politika anticiklikus volt, s ez elsimította a 7-10 éves periódusok amplitúdóját. A 70-es évek első felében azonban a termelésben és – például a nyersanyagár-robbanás nyomán – pénzformában felhalmozódó felesleges tőkék nem íródtak le nem­zeti keretek között, mint korábban, ugyanis megmentették azokat a globalizáció, a nemzetközi tőkekihelyezés révén. Mindez persze csak a lényeget megragadó elméleti konstrukció. A valóság bonyolultabb volt, de a felesleges tőke nagy része valóban ezt az utat járta be. A globális tőkementés három formában zajlott:

a) a fejlődő országok és a kelet-európai, szocializmus felé haladó országok eladósításával;

b) a pénzügyi luftballon kialakulása révén;

c) és – minden ellenkező híresztelés ellenére – a termelésben is megvoltak a technikailag és „erkölcsileg" felesleges, tehát profitot már nem hozó kapacitások, ezek jelentős részét kihelyezték a fejlődő országokba, egyesítették a sokkal olcsóbb munkaerővel, majd immár profitábilisan tovább működtették.

A pénzügyi luftballon felfúvódásának sok eleme volt. Új pénzügyi eszközöket kreáltak, mint az úgynevezett derivatívákat (amelyek nyersanyagok várható árára, tőzsdeindexek jövőbeni alakulására adnak „opciós" spekulációs lehetőséget). Kibontakozott a deviza­kereskedelem és a devizaspekuláció is, amely korábban korlátozott volt, mivel a második világháború után kialakult Bretton-Woods-i pénzügyi rendszerben a rögzített devizaárfolyamok rendszere ér­vényesült. A tőzsdei árfolyamok, a tőzsdeindexek pedig soha nem látott mértékben szárnyaltak, részben azért, mert a vállalatok értékét egyre inkább a tőzsdei árfolyamuk révén, nem a valódi eredményeik alapján állapították meg. Mindaddig, amíg mindenki hitt ebben a rendszerben, nőttön-nőtt a pénzügyi luftballon az egyre magasabb árfolyamok és a csupán számítógépek képernyőjén létező, egyre hatalmasabb virtuális pénzmennyiség révén. Mindez nem példát­lan, nem előzmény nélküli. El kell olvasni John Kenneth Galbraith elemzését az 1929-33-as válságról. Most azonban a gazdasági aránytalanságok méretei sokkal nagyobbak és sokkal feszítőbbek, mint 1929-33 előtt.

3. Harmadik tézisként éppen a lufi méretéről lesz szó. Három adatot ismertetek.

Míg történelmileg – két évszázadra visszamenően – nagyságrendi­leg azonos volt a nemzetközi kereskedelem értéke és a nemzetközi pénzügyi áramlások nagysága, ma ez az arány már közelíti a száz­szorost.

A tőzsdék szárnyalásáról: az 1929-33-as nagy válság előtt mintegy 2 év alatt háromszorosára emelkedett a New York-i tőzsde. Az elmúlt 15 év alatt mintegy 7-10-szeresükre nőttek a tőzsdei árfolyamok, miközben a reálgazdaság durván kétszeresére növekedett. Végül a harmadik elrettentő adat: a világ adóssága – a lakosságok, a vállalatok és az államok adóssága együtt – jelenleg Földünk teljes GDP-jének durván a tízszeresét teszi ki. 4. A negyedik tézis: 1970 óta is voltak válságok, nem is kicsik. Globális recesszió volt az 1970-es 1980-as évek fordulóján, majd a 90-es évek elején. 1978 táján az országok fele küzdött növekedési vál­sággal, majd legutóbb 2000 és 2002 között mutatkozott általános növekedési krízis. És ehhez adódtak még az ázsiai és a latin-ame­rikai pénzügyi válságok, például 1997 ás 2000 között. Mi történt ezek során? Gondoljunk vissza, hogyan mentették meg az ázsiai országokat? Pénzt nyomtak oda nekik – nem keveset. Országonként több tízmilliárd dollárt. Többet, mint amennyit most Magyarország kap. Mi történt akkor, amikor 1998-ban és 2002-ben a New York-i tőzsde is megingott? (Ki emlékszik még arra, hogy ebben a két évben 25-30%-kal estek a világ tőzsdéi?) Akkor az történt, amit akkoriban, a 2002-ben megjelent könyvemben írtam (A globalizáció és fenyegetései. Aula Könyvkiadó): állami beavatkozással, kereslet­ösztönzéssel, pénzügyi mentőövcsomagokkal hidalták át a válságot. (Mintha a mai helyzetről beszélnénk, ma is ezt teszik, csak sokkal nagyobb tőkeinjekciókra van szükség.) Arra is felhívtam a figyelmet, hogy a pénzteremtő beavatkozás súlyos csapást jelentett, mert nem engedte szabadjára azokat a piaci erőket, amelyek a már felesleges, elavult technikai szintje miatt nem eléggé hatékony, kevés profitot eredményező kapacitásokat, a reálfedezet nélküli értékpapírokat elértékteleníthették volna. Továbbá fennmaradtak, sőt tovább nőttek az országok kereskedelmi és fizetési mérlegeiben megmutatkozó egyensúlyi zavarok. Ezeket a problémákat a rendszer maga előtt görgette egyre nagyobb méretekben. Azt is megjósoltam, hogy nincs kizárva: belátható időn belül a New York-i felhőkarcolók emeleteiről csődbe ment tőketulajdonosok ugrálnak majd ki, mint 1929-33-ban. Mindezt látni lehetett! Nem arról van szó, hogy én olyan nagyon okos voltam. Erre a várható fejleményre nemcsak a marxizáló, vagy mar­xista gyökerű közgazdászok (Robert Wenttől Wallersteinig) utaltak, hanem még a tisztafejű polgári közgazdászok is. Soros Györgyöt is említhetjük, aki maga „lapátolta" a pénzt a luftballonba, de ő az 1950-es években Budapesten marxizmust hallgatott, s most bevallja, hogy újra Marxot olvas. Más kiváló polgári tudósok is előre jelezték a krízist, mint a Nobel-díjra jelölt Lester C. Thurow, vagy például Paul Hellyer, akinek a pénzügyi válságokkal foglakozó könyve magyarul is megjelent.

5. Az ötödik tézisemet nagyjából elmondta Tamás Gáspár Miklós. Ezek szerint a centrum országai önmagukra egészen más politikát alkalmaznak, mint amit a perifériának előírnak. A fejlett országok a keynesizmust és a neoliberalizmust elegyítették a saját kényük-ked­vük és érdekeik szerint. Saját magukra mindkettőt, az un. policy mix-t alkalmazták, a válsághelyzetekben azonban az állami mentőakció és gazdaságösztönzés került előtérbe. A neoliberális modellt azonban a periféria felé tovább erőltetik. Ezen nincs mit csodálkozni. A neo­liberális világrend az erősek érdeke, azért, hogy mind teljesebben megnyíljanak előttük a piacok. A baloldal feladata, hogy nemzetközi­leg felhívja a figyelmet: itt bizony kettős mércével mérnek. Az ATTAC Magyarország elnöke most megy Frankfurtba. Ott is el kell mondani a periféria és a félperiféria speciális helyzetét. A nemzetközi ATTAC mozgalomnak tehát arra kell felhívnia a világ figyelmét, hogy míg a centrum országokban a kereslet ösztönzésével előre menekülnek, nálunk újabb restrikciókat alkalmaznak.

6. A hatodik tézisben arról szólok, hogy hol tartunk, milyen válságról van szó és a jövőben milyen társadalmi modellek várhatók?

Nem pénzügyi válságról van egyszerűen szó, mint már mások is utal­tak erre. Még csak nem is egy egyszerű termelési válságról, hanem a globális kapitalizmus egyfajta működésimód-válságáról, csomópont­válságáról, amelynek során meg kell változzon a működés módja. Hogy milyen mértékben, azt sajnos – úgy, ahogy előttem elmondták -, nem a dolgozók manapság igen gyenge munkásmozgalma fogja meghatározni, hanem a válság mélysége. Az említett Thurow pro­fesszor a Future of Capitalism (1995) című könyvében azt mondja, hogy a kapitalizmus csak akkor változik, hogyha nagy válságok vannak vagy ha a népmozgalmak arra kényszerítik. Teljesen igaza van. Krausz Tamás ismertette a lehetséges politikai modelleket. Én most a gazdaságiakat sorolom.

a) Ha a jelenlegi válság nem mélyül el, mert újra felpumpálják a luftballont, akkor egy módosított neoliberális modell várható. Egy tompított neoliberális modell következik, amelyben a pénzügyi áramlásokat, a bankokat ellenőrizni, szabályozni fogják. A cent­rumokban az állam szerepe feltehetően erősödni fog a gazda­ságszervezésben és a gazdaságösztönzésben is. A perifériákra azonban továbbra is a neoliberális politikát fogják ráerőltetni.

b) Egy valódi gazdasági összeomlás, súlyos válság esetén inkább egy másik, keynesiánizmusba hajló modell következne. A ka­pitalizmus működési módja nemzetközileg is változna. Ebben a modellben a nemzetközi pénzügyi luftballont egy kicsit tudato­sabban próbálnák leépíteni, esetleg megszüntetni. A multilaterális intézményeket megreformálnák, az államadósságokat leírnák, anticiklikus állami gazdaságpolitikát engednének mindenütt a világon és egyfajta politikairend-változás is lenne. Míg az első, neoliberális modellhez egy Amerika vezérelte, unilaterális modell illik, addig ehhez a másodikhoz már egy multipoláris.

c) És van egy harmadik modell is: a szociális/szocialista/fenntart­ható modell. Mindenki azt használhatja a három meghatározás közül, amelyik a szívéhez közelebb áll. Ebben a modellben már előtérbe kerül a „szociális és gazdasági jogok" általánossá tétele és garanciáinak megteremtése, továbbá környezetünk védelme. Ebben a modellben a gazdasági létbiztonság adta demokrácia, a mindenkire kiterjedő közvetlen és nem közvetlen demokrácia, a globális világrend demokráciája következik, azaz a többség érdekének védelme a kevesek kisajátító törekvéseivel szemben. Ez azonban inkább csak hosszútávú vízió. Egyelőre inkább a jobboldali akarnokság sötét felhői gyülekeznek, esetleg a válság háborús „feloldása". Csak reménykedhetünk, hogy világszerte megerősödik a latin-amerikai tendencia – amely e harmadikként ismertetett modell felé mutat. A történelmi múlt is arra tanít bennünket, hogy nagy vonalakban ezek az alternatívák állnak előttünk. A modellek azonban nem tisz­tán valósulnak meg, egyes helyzetekben részben átfedik egymást, részben pedig egymásba mehetnek át, továbbá a modellek sokfajta változata jöhet létre.

---

Sebők Miklós

Köszönöm a meghívást a Fordulat című új kritikai-társadalomelméleti lap nevében is, amelynek egyik szerkesztője vagyok. Egy nagyon rövid gondolatot fejtenék csak ki az elhangzottak kapcsán. Bizonyára sokan ismerik Naomi Kleint, magyarul is olvasható több írása. Neki volt egy nagyon találó cikke a Nation című hetilapban Alan Greenspannel kap­csolatban. Greenspan hosszú éveken át a FED elnöke volt az Egyesült Államokban, és ebben a pozíciójában egyik meghatározó szereplője annak a pénzügyi-gazdasági rendnek, amelyet most éppen kicsit krí­zishelyzetben találunk. Az említett cikkében Naomi Klein arról ír, hogy nagyon nehéz Greenspan kapcsán eldönteni, hogy ő valójában hisz-e abban, amit mond vagy az érdekek miatt cselekszik úgy, ahogy cselek­szik. A legújabb események fényében ez a probléma megoldódni látszik, amennyiben Greenspan egy kongresszusi bizottságban azt mondta, hogy valójában rájött, hogy az egész gondolkodása egy tévedésen alapult. Valamilyen értelemben tehát úgy látszik, hogy ő tényleg hitt ebben a gazdasági rendszerben, miközben persze az ilyen utólagos belátások nem oldják meg a valódi problémát.

Ez a probléma pedig a társadalmi-gazdasági viszonyok strukturális újratermelődésében azonosítható. Még hogyha senki sem hinne a rend­szerben, akkor is minduntalan újjászületne, akkor is fennmaradna, ugyan­is érdekek mozgatják. Olyan pénzügyi-gazdasági érdekek, amelyeknek a hit egy fontos összetevője, de enélkül is egy fenntartható rendszert teremtenek. Felmerül tehát a kérdés, hogy kik ezek a szereplők, akik érdekeltek ebben a rendszerben, illetve ennek a rendszernek a fenntar­tásában. Itt ismét nem saját kútfőből szeretnék dolgozni, hanem Felcsuti Pétert említeném, aki az egyik nagy magyar bank vezetőjeként adott nemrégiben egy érdekes interjút. Ő mondta azt, hogy bizony nagyon sok esetben azok az emberek, akik nyilatkoznak a médiában és eligazítják – úgymond – az átlagembert a nagyon bonyolult és technikailag nagyon nehezen megfogható közgazdasági és pénzügyi kérdésekben, azok éppenséggel szereplői is ugyanennek a rendszernek. Tehát nem csak értelmezik, hanem játsszák is a darabot. Ha ezt is figyelembe vesszük, akkor egy fokkal már közelebb járunk a problémához, és azt is érezhet­jük, hogy hogyan zajlik az, hogy folyamatosan újratermelődik ugyanaz a diskurzus, ami közgazdasági-pénzügyi értelemben – és a gazdaság­politika értelmezése tekintetében – meghatározó Magyarországon is. Elhangzott már korábban néhány név ezzel a jelenséggel kapcsolatban. Ők azok, akik ma meg tudják mondani, hogy mi lenne a helyes, mi lenne a megfelelő irány egy gazdasági reform tekintetében vagy akár egyes konkrét gazdaságpolitikai lépések tekintetében. Ők azok, akik egyébként a pénzügyi piacokon játszanak, és ők azok, akik egyébként a deregulá­ciót – akár a tőke, akár a pénzpiacok esetében – támogatják, és ezért nyilvánosan is de legalább a színfalak mögött fellépnek.

Addig, amíg ez a helyzet nem változik érdemben, szerintem elméleti úton is belátható, hogy nem fogunk tudni elmozdulni a mostani rendszer­től. Azaz kicsit a politikai-üzleti ciklusok mintájára egy „ideológiai-üzleti ciklusba" kerülünk, ahol most éppen az inga kileng egy irányba, de na­gyon hamar újra, ahogy a sokkhatás elmúlik, vissza fogunk lendülni a másikba. Újra egy deregulációs diskurzus fog tehát elindulni, amint kicsit észhez térnek azok a csoportok, akik ebben az egészben érdekeltek. Ez egy gyakorlati probléma: a hétköznapi diskurzus szintjén figyelhető meg, ahogy ezek a közgazdászok, makroelemzők határozzák meg azt, hogy az embereknek milyen képük él a gazdaságról és ennek megfelelően a társadalmi-gazdasági rendszerről. Rajtuk kívül pedig sok esetben csak olyanok szólalnak meg, akiknek nem feltétlenül a közgazdaságtan a szakterülete. A mai Metro újságban például az egyik női magazin főszerkesztője írt publicisztikát a gazdasági oldalra. Tehát egy ilyen szi­tuációban nagyon nehéz azt látni, hogy megfelelő intézményi támogatás hiányában hogyan lehetne először akár a tudati szintű változást elérni.

Mindezek után felmerül a kérdés, hogy elméleti szinten mi a teendő. Én itt egy tentatív válasszal szolgálnék csak. Úgy látom, hogy nem feltétlenül egy neokeynesiánus feltámadás lehet itt a megoldás. Számos oka lehet annak, miért. Sokkal inkább valamifajta koherens politikai-gazdaságtani vízió megteremtésében látnám a dolgok gyökerét, amennyiben ez a po­litikai gazdaságtan az érdekek feltárásával foglalkozna. Miért mondom mindezt? Az államelmélet számos különböző – és gyakran egymásnak ellentmondó – irányzatnak a gyűjtőneve. Ha egy liberálisabb, pozitív megközelítésű irányzatot értünk politikai gazdaságtan alatt, egy jó leírást jelenthet a mostani helyzetre a szabályozási csapda modellje. Bizonyos pénzügyi körök – a Wall Street például – el tudta érni azt, hogy egy olyan szabályozási változás menjen végbe, amely számukra megfelelő volt, és ők ezt ki is tudták használni. Tehát itt mindjárt van egy rendszerkonform politikai-gazdaságtani magyarázatunk a mostani szituációra. Alternatív magyarázatot nyújthat egy marxista alapokon építkező kritikai-államelmé­leti megközelítés. Ez azt mondja, hogy az állam azért sem lehet feltétlenül megoldás, mert ha instrumentálisan használják bizonyos érdekcsoportok, akkor ők egyfajta – ha nem is osztályuralmat, de valamilyen szűkebb – érdeket tudnak rákényszeríteni és az állam eszközeit ennek érdekében tudják felhasználni. Ez a gondolat már megjelenik a fiatal Marxnál is, aki Hegelt bírálja mint az akkor fennálló rendszer ideológusát, illetve a hegeli államelméletet mint ennek az ideológiáját. Tehát végső soron az látszik, hogy a már meglévő elemekre is építve valamifajta kritikai elméletet kel­lene szintetizálnunk, ami jobban meg tudja magyarázni azt, ami történik. Ugyanis ennek hiányában nem látszik az, hogy az elméletből kiindulva tudnánk új gyakorlati megoldásokat megfogalmazni. Így pedig végső soron most is egy ugyanolyan ideológiai-üzleti ciklusba kerülhetünk, mint amibe már korábban is többször belecsúsztunk.