Folyóirat kategória bejegyzései

Egy MEGA-hit?

1999 október 1. sz szilu84

Nyolc év szünet után, 1998 végén újra feltámadt poraiból a történelem egyik legambíciózusabb kiadói vállalkozása: Marx és Engels műveinek 1975-ben megkezdett kiadása. Ezzel párhuzamosan egy új tanulmánysorozat, a MEGA-Studien is napvilágot látott.

A MEGA újjászületése és a MEGA-Studien

Nyolc év szünet után, 1998 végén újra feltámadt poraiból a történelem egyik legambiciózusabb kiadói vállalkozása. Bemutatták ugyanis a Marx-Engels összes Művei (Marx-Engels Gesamtausgabe, röviden MEGA2) sorozat IV. szakaszának 3. kötetét. Az összesen 122 kötetesre tervezett sorozat négy szakasza a következő: I. könyvek, cikkek, vázlatok; II. A tőke és előmunkálatai; III. levelezés; IV. kivonatok és jegyzetek.

A MEGA2 kiadása hosszas előkészítő munkálatok után 1975-ben kezdődött meg az NDK-ban. Az akkoriban még 170 kötetesre tervezett sorozatból végül 47 jelenhetett meg, az utolsó röviddel az államszocializmus bukása után. 1990-ben a nagyszabású vállalkozásnak – “Karl Marx és Friedrich Engels valamennyi írásának történelmi-kritikai kiadása” – kicsit karcsúsított formában való folytatására hozták létre a politikailag független, Amsterdamban működő Nemzetközi Marx-Engels Alapítványt (Internationale Marx-Engels Stiftung, IMES). Az IMES tudományos tanácsának tagjai között szép számmal találhatók nagy nevek, amelyek a tudományos (és politikai) megközelítések széles skáláját képviselik, mint például Immanuel Wallerstein és Gareth Stedman Jones, Jürgen Kocka és Eric Hobsbawm, Tőkei Ferenc és Iring Fetcher. Az alapítvány nemzetközi hálózatként működik, amelynek munkájában részt vesz több német és orosz intézet, valamint a neves amszterdami Nemzetközi Társadalomtörténeti Intézet, amely a marxi hagyaték jelentős részét őrzi. Mindezek mellett több országban különböző munkacsoportok is tevékenykednek.

A minap megjelent 48. kötet Karl Marx 1844 és 1847 között született jegyzeteit tartalmazza, továbbá nyolc, kivonatokat tartalmazó füzetet, amelyeket Marx ugyanebben az időben szerteágazó tudományos olvasmányairól készített. Ezt egy részletes bevezető egészíti ki, amely szerkesztési kérdésekkel foglalkozik, emellett kitér például a Marx által kijegyzetelt írások történelmi-tudományos elhelyezésére, arra, hogyan értékelte ezeket annak idején maga a mester, továbbá hogy milyen viták folytak Marx és különböző kortársai között e művekkel kapcsolatban.

Az, hogy a MEGA2 kiadásáért immár az IMES viseli a felelősséget, kétségkívül fontos lépés volt a Marx és Engels műveinek kiadását sokáig beárnyékoló, dogmatikus pártmarxizmussal való szakítás irányában. A marxi életmű kiadása mindig is erősen átpolitizált, pártpolitikai harcokkal övezett és igen összetett ügy volt. Már A tőke Marx halála (1883) után kevéssel megjelent második és harmadik kötete is máig tartó viták tárgya lett. Mint ismeretes, ezek a kötetek Marx vázlatnak, illetve nyersváltozatoknak szánt kéziratain alapulnak, amelyeket Engels rendezett, átdolgozott, majd 1885-ben, illetve 1894-ben kiadott. Más fontos művek eleve csak évtizedek múlva jelenhettek meg, így például A német ideológia (1925) vagy a Gazdasági-filozófiai kéziratok (1932).

Az összkiadásra tett első kísérlet, amelyet David Rjazanov kezdeményezett a Szovjetunióban az 1920-as években (MEGA1), és amely élvezte az akkori Német Szociáldemokrata Párt és a Porosz Levéltári Hivatal támogatását, Hitler hatalomra jutása és a Szovjetunió fokozódó sztálinizálódása következtében zátonyra futott. Rjazanov maga is a sztálini terror áldozata lett. Az évtizedekkel később az NDK-ban kiadott MEGA2 bizonyos szempontból már közeledett azokhoz a követelményekhez, amelyek egy történelmi-kritikai összkiadással szemben támaszthatók. A klasszikus szövegek prezentációja itt már tükrözi azt a törekvést, hogy a marxi és engelsi munkásságot annak történelmi keletkezési folyamatában mutassa be. A kommentáló lábjegyzetekből, a tárgymutató fogalomkészletéből, a bevezetőkből stb. viszont még árad a megkérdőjelezetlen marxista-leninista dogmatizmus.

Ezzel szemben a MEGA2-nek immár az IMES által kiadott folytatását – amelynek az 1993-ban elfogadott publikációs irányelvek szolgálnak alapul – egészen más szerepfelfogás és lényegesen tágabb mozgástér jellemzi. Ezenkívül a tulajdonképpeni MEGA2 mellett 1994-ben létrehozták az IMES évente kétszer megjelenő sorozatát, a MEGA-Studien-t (MEGA-tanulmányok). Ebben egyebek között a MEGA-kiadással és a kiadói tevékenységgel kapcsolatos, meglehetősen alapos kritika is helyet kap. A sorozat lapjain folyó viták egyike például a marxi és az engelsi szemlélet azonos vagy eltérő volta körül forog. A megújult MEGA2-kiadás egyik radikális bírálata szerint “az új MEGA kritikus-antidogmatikus jellege azon a döntésen áll vagy bukik, hogy a szerkesztők rábízzák-e magukat az engelsi szövegértelmezésre, vagy azt [a marxi szándékok] félreértés[e]ként éppenséggel leleplezni kívánják”. (Backhaus/Reichelt, MEGA-Studien, 1994/2, 102.) Amennyiben megkérdőjeleződik az elméleti összhang “a marxizmus alapító atyái” között, úgy valóban problematikussá válna a MEGA egész vállalkozása.

A MEGA-Studien lapjain persze nem csak ebben a kérdésben ütköznek meg a vélemények. Számos más problémáról is folyik a nyílt és érdekes vita. Emellett helyett találnak itt a marxizmus átfogóbb vagy részletkérdéseivel foglalkozó kutatási beszámolók, valamint olyan írások, amelyek közvetlenül a MEGA-kiadás problémáival, eredményeivel és melléktermékeivel foglalkoznak. így olvashatunk “a Neue Rheinische Zeitung alapításának történetét érintő új dokumentumokról és tényekről”, “A német ideológia kéziratai fennmaradásának történetéről”, vagy megtudhatjuk, hogy fest “Friedrich Engels és a »zsidókérdés« új megvilágításban” (MEGA–Studien, 1997/2, 1998/2, 1998/1). A képet a legkülönfélébb nyelveken megjelent új történelmi és elméleti munkákról írt recenziók egészítik ki. Ezek azonban nemcsak Marxról, Engelsről vagy a marxizmusról szólnak, hanem egy igen széles, a marxizmussal foglalkozók számára a legtágabb értelemben véve érdekes témahorizontot ölelnek fel.

Bárhogy viszonyul is az olvasó a MEGA2-nek a pluralizmus égisze alatt történő folytatásához vagy a marxi és társadalomkritikai filozófia, a társadalomelmélet és a történetírás nagy és kis kérdéseihez: a MEGA2 és főképpen a MEGA-Studien eleven vitafórumot, és az ösztönző gondolatok széles tárházát jelenti. Csak nem szabad visszariadnunk a “marxologizálás” sajátos légkörétől, amely részben még mindig jellemzi az egész vállalkozást, és amely legalábbis az olvasó- és kutatóközönség fiatalabb generációitól már bizonyára többnyire idegen.

A MEGA2 sorozat a Berliner Akademie Verlag gondozásában jelenik meg, a MEGA-Studien füzetei pedig megrendelhetők a következő címen: IMES, Cruquiusweg 31, NL-1019 AT Amsterdam.

Korábbi számok

Az Eszmélet első tíz éve

1999 október 1. sz szilu84

Az Eszmélet által képviselt baloldaliság a rendszerváltás előtti évtizedek kultúrpolitikájában a társadalomtudományi viták perifériáján megtűrt, de önálló megnyilatkozási fórumhoz nem engedett irányzatok közé tartozott. Ez a sztálini és poszt-sztálini rendszerekkel és ideológiákkal szembeni, következetesen kritikus alapállásunkkal volt magyarázható. Ugyanakkor lapunk – az 1988-90-es időszakban született sajtótermékek döntő többségétől eltérően – mindvégig kritikus maradt azzal a társadalmi rendszerrel szemben, amely a berlini fal leomlása következtében térségünkben is kialakult, és kisebb-nagyobb irányváltások után megszilárdulni látszik.

Ez a kettős kritikai magatartás egyfajta harmadikutasságnak is tartható, ami nem véletlen, hiszen az antisztálinista szocializmust Magyarországon legmarkánsabban és elméletileg is igényesen megfogalmazó Lukács György maga is vállalta valamiféle harmadik út gondolatát (“tertium datur!”) a – húsz év késéssel megjelentetett – Demokratisierung heute und morgen (A demokratizálás jelene és jövője, 1988) című művében. Lapunk ezen indíttatásán, szellemiségén sem az új domináns ideológiák (liberalizmus, konzervativizmus), sem az új keletű intellektuális divatirányzatok (posztmodern, populizmus) hatása alatt nem változtattunk. Az első tíz évben folyóiratunk lapjain közreadott írások és viták is mutatják, hogy a kilencvenes évek hazai és globális trendjei jól jellemezhetők a marxi hagyományra támaszkodva, s e munkához támaszt nyújtanak olyan elméleti rendszerek, mint Lukács Györgyé, Polányi Károlyé, Ernest Mandelé vagy Immanuel Wallersteiné. Meggyőződésünk, hogy aki meg akarja érteni a jelenkori kapitalizmusra jellemző konfliktusokat és elidegenedést, a kizsákmányolás régi és új, nemzeteken belüli és nemzetközi formáit, nem kerülheti meg a felsorolt nevekhez kapcsolódó iskolákat, és Magyarországon nem kerülheti meg az Eszméletet sem.

A kritikai elemzés, amelynek folyóiratunk első tíz évét szenteltük, a gyakorlati politizálásban is utat kíván mutatni olvasóinknak. Rendszerezett formában fejtettük ki az ellenállhatatlannak látszó neoliberalizmussal, valamint a konzervativizmus legkülönbözőbb megnyilvánulásaival szembeni érveket. A gyakorlati alternatívát keresők figyelmét felhívtuk a baloldal évszázados és elidegeníthetetlen örökségére: a társadalmi önigazgatás és önszerveződés programjára, a szolidaritás elemi igényére és történelmileg változó intézményeire. Igyekeztünk hozzájárulni ahhoz, hogy olvasóink a hagyományosnak tekintett témákon (tulajdonviszonyok, szociális egyenlőtlenségek, rasszizmus stb.) túl naprakészek legyenek olyan területeken is, mint a nemek közötti társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségek problémaköre, az információs társadalom és a globalizáció trendjeinek értékelése, vagy akár a versenysportok politikai beágyazódása.

A viták azonban nemcsak a baloldal és a jobboldal között folynak, hanem a tágan értelmezett baloldalon belül is. Emiatt beszélnünk kell a baloldallal történelmileg összekapcsolódó elméleti és gyakorlati zsákutcákról is. Ilyen mindenekelőtt az etatizmus, amely mind a sztálinista, mind a szociáldemokrata hagyományban megjelent. Ilyen továbbá az utolérő fejlődés programja, amely intellektuális síkon a nemzeti emancipáció gondolatához kapcsolódott, a gyakorlatban azonban – a sztálinista ideológusok ügyködésének eredményeként, pragmatikus megfontolások ideológiai síkra emelése következtében – egy torz politikai gyakorlat igazolásául szolgált. A baloldali érzületű emberek körében megfigyelhető, újabb keletű zsákutca a szocializmusnak a liberalizmusban való feloldása, ami egyes exkommunistáknál a blairi ihletésű harmadikutasságban, a még korábban paradigmát váltóknál pedig a liberális pártokban való politizálásban öltött testet. Nem kevésbé improduktív az a fajta konzervatív baloldaliság, amely – elsősorban személyes nosztalgiákra, vélt vagy valós múltbeli sikerekre támaszkodva – a populizmus különböző válfajaival társulva próbál politikai programot kovácsolni meghaladott elméleti tételekből és legalább annyira ellentmondásos gyakorlati megoldásokból.

Az Eszmélet alapítói és szerkesztői nem rendelkeznek kész válaszokkal a kor elméleti és gyakorlati kihívásaira. Ha rendelkeznének, talán nem is lenne szükség a folyóiratra. úgy gondoljuk, hogy – az első tíz évhez hasonlóan – olyan baloldali folyóiratra van szükség, amely vitafórum a hazai baloldali értelmiségiek és aktivisták számára, egyszersmind közvetítő szerepet játszik a hazai és a nemzetközi baloldal műhelyei között. Az elmúlt években egyes lapszámaink felét, esetenként kétharmadát is azok a cikkfordítások tették ki, amelyeket eredetileg külföldi kollégáink, barátaink írtak a hazai olvasókat is érdeklő témákban. Ugyanakkor szerkesztőségünk tagjai, valamint angol nyelvű kiadványai eljuttatták a külföldi érdeklődőkhöz a hazai baloldali szerzők és fórumok elemzéseit. Az Eszmélet a következő évtizedben is az útkeresés folyóirata lesz, szerzőinkkel és olvasóinkkal egyetértésben követve az első tíz évben választott irányt.

A szerkesztők

Egy szórólap 1990-ből

“Az Eszmélet

…egyike a manapság egyre csökkenő számú társadalomelméleti folyóiratoknak,

Az Eszmélet

…elzárkózik minden durva, demagóg és szélsőséges hangtól, sosem vesz részt személyeskedő politikai vitákban,

Az Eszmélet

…kritikai alapállást foglal el minden hatalmi egyenlőtlenséggel és előjoggal szemben, származzék az gazdasági hatalomból, vagy bürokratikus hierarchiából,

Az Eszmélet

…fellép a társadalmi diszkrimináció, az előítéletek és a kulturális egyenlőtlenségek minden fajtája ellen,

Az Eszmélet

…pártoktól független lap: fórumot kíván nyújtani a baloldaliság és a humánum legkülönfélébb irányzatainak,

Az Eszmélet

…a holnapi baloldal lapja.”

Folyóirat cikkek

1989 után tíz évvel. Kialakulóban egy új európai baloldal?

1999 október 1. demo

Az új európai baloldal kialakulása Nyugat-Európában, a korábbi kommunista pártok tömeges támogatottsága a kelet-európai választásokon azt bizonyítja, hogy az 1989-től új korszakát élő, antiszociális kapitalizmussal az emberek jó része egyáltalán nem rokonszenvez. Ami 1989 után elkezdődött, sokak számára inkább veszteséggel járt. Ezért érdemelnek különösen nagy figyelmet az európai politika új, baloldali radikális irányzatai, melyekről az elemzők zöme eddig megfeledkezett.

A berlini fal 1989 végi ledöntésével az általános nyugati vélekedés szerint a kommunizmus mint jelentős politikai áramlat és a szocializmus mint egyfajta gazdasági, társadalmi és politikai berendezkedés véget ért, jóllehet mindkettő így vagy úgy több mint száz éven át gyakorolt hatást az európai munkásmozgalmak túlnyomó többségének gondolkodásmódjára. Ez a következtetés egyenesen fakadt abból a nézetből, mely szerint a 20. század történelmét a Szovjetunió 1991 előtti léte, továbbá az Egyesült államokkal való szembenállása alakította. Eric Hobsbawm így ír erről: “…az 1933 és 1945 közötti esztendők kivételével, az októberi forradalommal kezdődő rövid huszadik század egészének nemzetközi politikáját a régi rend világi küzdelmeként kell felfognunk a társadalmi forradalom ellen, melyről azt hiszik, hogy a Szovjetunió és a nemzetközi kommunizmus életének része, következménye vagy függvénye”. Ebből a perspektívából szemlélve, a “fenyegető” társadalmi forradalom testesítette meg azt a külsődleges veszélyforrást, mely a II. világháború után kikényszerítette a gyarmatosítás befejezését és a jóléti állam létrehozását annak a tőkés rendszernek a megszilárdítása érdekében, melyet alapjaiban rengetett meg a két világháború és a fasizmus; ezenkívül – 1949-re – el kellett szenvednie, hogy a világ népességének egyharmada más társadalmi berendezkedést választott: az úgynevezett szocializmust vagy kommunizmust.

Ebben a hosszas időszakban az 1989 és 1991 közötti események – a berlini fal leomlásától a Szovjetunió felbomlásáig – a szó szoros értelmében fordulópontot jelentettek a világtörténelemben. Francis Fukuyama még ennél is messzebbre mutató következtetésre jutott: szerinte a történelmi átalakulás folyamata, azaz a nyugati szabadpiaci kapitalizmus és a szocializmus versengésének kora lezárult, mivel a kapitalizmus győzött. A gazdaság területén elsőként a Ronald Reagan és Margaret Thatcher által kormányzati rangra emelt monetarista és neoliberális szemléletmód, úgy tűnt, minden korábbit maga alá gyűr. Az évtized előrehaladtával egyik ország a másik után nyitotta meg kapuit nemcsak a javak, hanem a tőke szabad áramlása előtt is, más szóval a globalizáció a kereskedelem területéről átterjedt a nemzetközi tőkemozgás területére is. Ennek legfőbb haszonélvezője az USA volt, mivel a háború utáni tőkeáramlás iránya megfordult, és a világ megtakarításai a legszegényebb országokból a leggazdagabbakba kerültek. Egyidejűleg az országok közötti és az egyes országokon belüli szociális különbségek sosem látott méreteket öltöttek. Valami különös logika révén, okot és okozatot felcserélve, azt a társadalmi széthullást és a politikai elégedetlenséget, mely például az afrikai földrészt sújtotta, “komoly” brit napilapok munkatársai annak bizonyítékául értelmezték, hogy a gyarmatosítás befejezése talán hiba volt.

Ami a katonai erőviszonyokat illeti: egyfelől felbomlott a Varsói Szerződés, másfelől a NATO kihirdette abbéli szándékát, hogy nem csupán Kelet-Európa irányába fog terjeszkedni, hanem egy szélesedő, “térségen kívüli” orientációt is folytat, melyet az öböl-háború során már kipróbált. Ezzel világosan a világ rendőrségévé nyilvánította önmagát, ami a 19. század gyarmatosítására emlékeztet. Megalakulása óta először a NATO offenzív katonai beavatkozást hajtott végre Európában – az egykori Jugoszlávia területén.

Társadalompolitika: Newt Gingrich, az idő tájt a republikánus párt vezetője az amerikai kongresszusban, azt állította, hogy a széleskörű szociális ellátás és a progresszív adórendszer a hidegháború terméke. Azt hirdette, hogy a kommunizmus külső “fenyegetésének” megszűntével a szocialista fenyegetésnek ezeket a belpolitikai kedvezményeit fel kell számolni. Az Európai Unió 1991-es Maastrichti Szerződése arra engedett következtetni, hogy a szociális ellátórendszer ugyancsak egy Amerika-függőbb modell felé mozdul el Nyugat-Európában. Végül a teljes politikai paletta jobbra tolódott. Az évtized elején az európai kommunista pártok feloszlottak, nevet változtattak, részekre szakadtak. Számosan úgy vélték, hogy még a kormányon lévő kínai, vietnami és kubai kommunista párt is kapitalista gazdaságpolitikát folytat, ámbár furfangosabb elemzők megjegyezték, hogy igen különös fajta kapitalizmus az, amelyben egymás mellett egyszerre érvényesül az élelmiszerek és a fogyasztási javak piaci jellege, az elsődlegesen állami és köztulajdonban lévő ipar, a szocialista tervgazdálkodás és a kommunista párt kormányzati pozíciója.

A szociáldemokrata pártok magukévá tették Ronald Reagan és Margaret Thatcher gazdaság- és társadalomszemléletének központi gondolatát. Tony Blair, az angol Munkáspárt vezetője azt mondta, hogy a Munkáspárt száz évvel ezelőtti megalakítása ketté hasította Nagy-Britannia hagyományos progresszív liberalizmusát, amivel egyenesen azt a törekvését sejtette, hogy vissza kíván térni a 19. századi Gladstone-féle liberalizmushoz. Anthony Giddens és más szerzők arra tettek kísérletet, hogy elméleti alapot nyújtsanak ehhez a vállalkozáshoz, miközben kendőzetlenül elismerték, hogy a szocializmusnak vége, és hogy “a szociáldemokrácia mindig is a kapitalizmushoz kötődött. Mi felé is fordulhatna egy olyan világban, ahol nincs más, csak kapitalizmus?”

Nyugat-Európa hagyományos konzervatív pártjai is megérezték 1989 hatását, lévén, hogy az Európai Unió országaiban a 80-as évek tömeges munkanélkülisége szélsőjobbos és újfasiszta pártokat hozott a felszínre, ami élesen megosztotta szavazótáborukat. Ez ellentmondani látszik Francis Fukuyama elemzésének, aki szerint az 1989-91-es időszak véglegesen a liberális demokrácia győzelmét hozta az összes lehetséges alternatíva fölött. ám egy kevésbé felszínes analízis semmi meglepőt nem találna abban, hogy a tömeges munkanélküliséget és a meggyengülő társadalmi szolidaritást ugyanaz a dühös kétségbeesés társítja, melyből a rasszizmus, az idegengyűlölet és a szélsőjobb táplálkozott a múltban is. Napjainkban is: a Jean-Marie Le Pen vezette Nemzeti Front vagy Gianfranco Fini Nemzeti Szövetsége stabilan durván 15%-on áll az országos választásokon, ezzel szemben az ausztriai Jörg Haider Szabadság Pártja rendre 20% felett végez. Tehát a szélsőjobb az 1989 óta eltelt évtized során, a 30-as évek óta először, tömegméretű szavazóbázisra tudott szert tenni a nyugat-európai kulcsországok egyikében. Ráadásul ez olyannyira sikerült, hogy még a jobboldal “tekintélyes” pártjai is magukévá tesznek egyfajta fajgyűlölő retorikát, míg másrészt azt fontolgatják, ne kövessék-e Silvio Berlusconi a szélsőjobboldallal kötött választási és kormánykoalíciójának példáját.

Ugyanakkor, mindezen tényleges és mélyreható változások ellenére és ellentétben az ezek nyomán megfogalmazódó közvélekedéssel, az évtized végére világossá vált, hogy a jobboldal 1989 utáni győzelme kezdi erejét veszteni. Kevesen jósolták volna meg tíz esztendeje, hogy a gazdasági sajtó címoldalain 1998 augusztusában mi lesz világszerte olvasható. A Financial Times jogi rovata jellegzetes példával szolgált: “újra itt (A) tőke!” – sikította, mikor a világ részvénypiacai felpörögtek, a teljes oroszországi pénzügyi rendszer összeomlásának, vagyis a történelem addigi legnagyobb mértékű adósságtörlesztési képtelensége következtében, amit a kelet-ázsiai gazdaságoknak az 1929-eshez fogható válsága idézett elő egyre szélesedő hullámokban. Ez a gazdasági láncreakció, mely pillanatnyilag is töretlenül zajlik – legutóbbi áldozata Brazília volt -, az új keletű, globális gazdaság iránti bizalmat az 1929 utáni mélypontra süllyesztette. Alig valaki sejtette volna, hogy 1999-ben az Európa Unió 15 nemzetállamából 13-ban szociáldemokrata pártok fognak kormányozni, ideértve a négy legnagyobb tagállamot: Németországot, Franciaországot, Angliát és Olaszországot. Még kevesebben gondolták volna, hogy ezek közül a pártok közül többnek egyre erőteljesebb megpróbáltatást jelent majd a párton belüli baloldal, melyek léte gyakran az 1989-ben még kommunista pártok bal szárnyai által beindított, ám figyelemre ez ideig alig-alig méltatott politikai átalakulás folyamatában gyökerezett.

Jelen dolgozat az 1989 óta eltelt évtized változásainak csupán egyikét kívánja vizsgálni. A kérdésnek a komoly tömegtájékoztatás, sőt, az elméleti szakemberek is csak csekély figyelmet szenteltek. Nevezetesen egy új európai baloldalként emlegethető jelenség kialakulásáról, megerősödéséről és – aktuálisabban fogalmazva – sikeréről van szó. úgy is meghatározhatjuk, hogy ez a kommunista pártok, a korábbi kommunista pártok és a szociáldemokráciától balra elhelyezkedő más pártok közös politikai áramlata, melyek ahelyett, hogy eltűntek volna, mint azt 1989-ben sokan jósolták, egyre meghatározóbb szerepekhez jutnak egy sor európai ország politikai életében. így van ez Oroszországtól kezdve, ahol a Szovjetunió állampártjaként létező Kommunista Párt balszárnya újjáalakulása óta az ország messze legnagyobb pártja, Franciaországon, Olaszországon, Németországon Svédországig, ahol a szociáldemokrata kormányok parlamenti többsége jelenleg a tőlük balra elhelyezkedő pártokon áll vagy bukik, az egyre szorosabbra fűződő kapcsolatokig azokkal az északi baloldali pártokkal, melyek élesen bírálják a skandináv szociáldemokrácia jelenlegi jobbra csúszását.

Cikkünkben azt állítjuk, hogy bár az európai munkásmozgalom kutatóinak zöme belátja, hogy Tony Blair a Munkáspártot jobbra tolta, sokszor szem elől tévesztették azt a tényt, hogy ezektől a pártoktól balra valami új van kibontakozóban. Nyugat-Európában az új európai baloldal tevékenységét és vitáit már nemzetközi szinten folytatja. Tanult a keleti kommunista rezsimek bukásából, és ami a legfontosabb: a demokratikus szocializmus stratégiáját követi. Ez egyszerre különbözik a szociáldemokráciától és gyökeresen eltér a kelet-európai államszocialista rendszerek elméletének és gyakorlatának hagyományától. Szándéka szerint politikai érdeklődése és kapcsolatai az értelmiségi foglalkoztatás, a feminizmus, a négernegyedek, valamint az ökológia ügyének felkarolására irányulnak a 21. század küszöbén álló Európában.

Keleten, az oroszországi és a legtöbb kelet-európai kommunista párt, továbbá a kommunista pártokból kinőtt egyéb pártok is furcsa módon olyan fokú választási támogatásra tudtak szert tenni a demokratikus berendezkedésben, amit tíz évvel ezelőtt egy elemző sem hitt volna. Ezeknek a kelet-európai pártoknak a korábbi Szovjetunió tagállamain kívül nem létezik közös politikai szervezete, kapcsolataik a Nyugat-Európában működő új európai baloldallal felszínesek vagy nincsenek is. Mindenesetre az, hogy mindannyian az 1989 előtti kommunista pártokból erednek, és az a kikerülhetetlen tény, hogy – miként a múltban is – a munkásmozgalom fejlődésére a kontinens mindkét felén zajló események egyformán hatással lesznek, olyan elemzést tesz szükségessé, mely Nyugat- és Kelet-Európa fejlődését egyaránt mérlegeli. A dolgozat hátra lévő része erről a fejlődésről ad rövid áttekintést.

* * *

Az Orosz Föderáció Kommunista Pártja, jóllehet a Szovjetunió uralkodó kommunista pártjának kis létszámú balszárnyából alakult, és 1991 és 1993 között nem játszott lényeges szerepet, taglétszámát és szavazótáborát tekintve az ország legnagyobb pártjává vált. Az 1996. júniusi oroszországi elnökválasztás második fordulójában a kommunista Gennagyij Zjuganov csaknem 30 millió, azaz 40,4%-nyi szavazatot kapott. Eredményessége részben annak volt köszönhető, hogy a párt sikeresen vezényelte a “hazafiúi” ellenállást szemben a Jelcin elnök által az országra kényszerített kapitalista jellegű gazdasági reform szociális és gazdasági hatásaival.

1998 szeptemberében, az orosz pénzügyi rendszer teljes csődje után Jelcin elnök, az alkotmányban ráruházott óriási hatáskör ellenére, kénytelen volt a kommunista többségű Duma támogatottját, Primakovot miniszterelnöknek kinevezni. Ennek következtében megroppant a Nyugat-barát államigazgatás gerince, mely 1991 őszétől irányította Oroszországot. 1999 őszére az az általános vélemény alakult ki, hogy Oroszországnak történelme során először olyan kormánya van, melyet az országgyűlés döntése választott. Az 1999-es év végi parlamenti választásokra vonatkozó számítások a baloldal megerősödését és a legutóbbi kormányokban domináns neoliberális pártok szavazatainak nevetséges arányát ígérik.

Bár Gennagyij Zjuganov Kommunista Pártja “kommunistább”, mint a legtöbb egykori kelet-európai kommunista párt, a tendenciát, hogy a korábbi kommunista pártok váratlanul nagy választási sikereket értek el, a volt Szovjetunió számos más tagországának tapasztalatai is erősítették. Elsősorban Ukrajna, Moldova és sajátos módon Belarusz tapasztalatai. Ugyanígy Kelet-Európában is, az 1989 utáni első szabad választások látványos bukásait követően, a kommunista utódpártok már a következő választások alkalmával akkora támogatottságot szereztek, hogy demokratikusan választott kormányt alakíthattak Lengyelországban, Magyarországon, Bulgáriában, Romániában és – a legutóbbi előrejelzéseket tekintve – Albániában.

Ezeknek a pártoknak a politikai útja a magyar és lengyel ex-kommunisták NATO-pártiságától és neoliberális irányultságától a román és bolgár ex-kommunistákig vezet, akik – mondjanak bármit – a gyakorlatban nem lelkesedtek a piacgazdaság életbe léptetésekor.

Nyugat-Európában a korábbi kommunista pártok jobbszárnya vagy megszűnt, vagy, mint például az Olasz Kommunista Párt esetében, szociáldemokrata pártokká alakultak át 1989 után. A kommunista pártokban gyökerező baloldali áramlatok azonban – sok szakértő várakozásával szemben – távolról sem vesztek a feledés homályába, hanem éppen hogy egyre-másra törtek a felszínre, az észak-európai zöldekkel és baloldali szociáldemokrata pártokkal párhuzamosan, mint a szociáldemokrácia legfőbb baloldali vetélytársai. Spanyolországban, Olaszországban, Kelet-Németországban, Franciaországban, Svédországban, Görögországban és Portugáliában a kommunista pártok, illetve a szociáldemokráciától balra álló utódaik megbízható, korszerű választási tömegpártokká nőtték ki magukat. Országaik számottevő politikai tényezőjévé kezdtek válni, beleszólhattak abba, milyen párt alakít kormányt, és külső nyomást gyakorolhattak a szociáldemokrata pártokra, hogy azok esetleg vezetőik szándékainál radikálisabb politizálást folytassanak. Svédországban az 1998-as szeptemberi általános választáson a szociáldemokraták szavazati aránya csaknem 10%-ot esett – 45,3%-ról 36,6%-ra. 70 éve ez volt a leggyengébb eredményük. Viszont a volt kommunista Svéd Baloldali Párt 12%-ra kettőzte szavazatainak arányát, és ezzel – a szavazatok számát tekintve – Svédország harmadik legnagyobb pártjává lépett elő. A svéd szociáldemokrata kormány parlamenti többsége tehát a Baloldali Párton és a zöld képviselőkön múlik. A Baloldali Párt a jóléti kiadások növelése mellett foglalt állást, és ellenezte mind Svédország részvételét az európai monetáris unióban (EMU), mind pedig a harmincötórás munkahét bevezetését.

Olaszországban az 1996-os általános választás 35 helyet hozott a Kommunista Megújulás (Rifondazione) nevű pártnak, amely a korábbi kommunista párt balszárnyából és az 1968 utáni újbaloldalból fejlődött ki. Ez elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a parlamenti egyensúly meglegyen: Romano Prodi “Olajfa” elnevezésű koalíciós kormánya a Kommunista Megújulás parlamenti szavazatától függött. Amikor Prodi 1999-es megszorító költségvetési intézkedései miatt kettejük között nézeteltérés támadt, és a kommunisták támogatásukat megvonták, a kormány megbukott. Helyébe a volt kommunista párt jobbszárnya vezérének, Massimo D’Alemának kormánya lépett.

Franciaországban az eltökélten nem blairista Lionel Jospin vezette szocialista párt egy viszonylag baloldali szociáldemokrata platformmal került hatalomra az 1997-es júniusi általános választás eredménye alapján. Koalíciós partnere, a Francia Kommunista Párt két minisztert adott. A németországi általános választáson 1998 szeptemberében, zavarba ejtve azokat, akik a német szociáldemokraták és a Helmut Kohl-féle kereszténydemokraták úgynevezett “nagykoalíciójára” számítottak, a szociáldemokraták a tőlük balra álló zöldekkel szereztek abszolút többséget, és a parlamentbe bejutott a Demokratikus Szocializmus Pártja (DSZP), az egykori NDK állampártjának utódja. Először sikerült átlépnie az 5%-os küszöböt, ami a német választási rendszerben a parlamenti frakcióalakítás hivatalos minimuma.

A legutóbbi spanyolországi választáson, 1996 májusában, bár a szociáldemokrata Spanyol Szocialista Munkáspárt kikerült a kormányzati hatalomból, a Spanyol Kommunista Párt irányítása alatt működő Egyesült Baloldal 10% feletti eredménye megerősítette, hogy a szervezet az ország politikai életében számottevő tényező. Az olaszországi Kommunista Megújulás és Romano Prodi miniszterelnök vitáját értékelve a kétségen kívül antiszocialista Wall Street Journal európai kiadásában arra a következtetésre jutott, hogy Nyugat-Európa politikájában egy új jelenség tört előre. A lap több cikke is foglalkozott a kérdéssel. Az “Olaszország felbiztatott baloldali csillagainak útja; a radikális koalíciós partnerek nézetkülönbsége az EMU-val” című írásban a Journal rámutatott: “Az olasz válság egész Nyugat-Európa számára hordoz tanulságot. A baloldal megnyeri a választásokat, de hatalomra kerülve nem képes a radikális baloldalt féken tartani.”

Ezeknek a pártoknak a sikere nyomán nemcsak a szociáldemokrácia balszárnyának választási eredménye állandósult a legtöbb nyugat-európai országban, hanem egyúttal nemzetközi politikai trend-jellegüket is megszilárdították, minthogy közös testületük, az Egyesült Európai Baloldal-Északi Zöld Baloldal révén egyre gyakrabban léptek fel összeurópai szinten az Európai Parlamentben. 1994-es megalakulásuk óta ők alkotják az Európai Parlament negyedik legnagyobb csoportosulását. Tagjaik között ott találunk kilenc spanyol egyesült baloldalit, hét francia kommunista pártit; Olaszországból hárman a Kommunista Megújulásból, ketten a Kommunista Egységmozgalomból valók; további három a Portugál Kommunista Párt, kettő a Görög Kommunista Párt, másik kettő az ugyancsak görög Synaspismos tagja, míg a Svéd Baloldali Párt három, a Finn Baloldali Szövetség két fővel képviselteti magát.

Az új európai baloldalnak létezik egy másik, Nyugat-Európa pártjait közvetlenül átfogó szervezete: az új Európai Baloldali Fórum (EBF). Az 1991-es születésű szervezet évente kétszer ülésezik, és durván azt mondhatjuk, hogy demokratikus szocialista, nem pedig szociáldemokrata pártokból áll. 17 országra kiterjedő tagsága a következő pártokat, illetve csoportosulásokat foglalja magában: Finnországi Baloldali Szövetség, Svéd Baloldali Párt, Norvégiai Szocialista Baloldali Párt, Dániai Szocialista Néppárt, Németország Demokratikus Szocializmus Pártja, Észtországi Demokratikus Munkáspárt, Holland Zöld Baloldali Párt, Belgiumi Egyesült Baloldal, a Francia Kommunista Párt, a Franciaországi Polgári Mozgalom, a Svájci Munkáspárt, az olasz Kommunista Megújulás Párt, az Olaszországi Egyesült Kommunista Mozgalom, a Görögországi Baloldali és Haladó Párt (Synaspismos), a Ciprusi ADISOK Párt, a Ciprusi AKEL, a spanyolországi Kezdeményezések Katalóniáért, a Spanyolországi Egyesült Baloldal és Ausztria Kommunista Pártja.

Ténylegesen ezen a nemzetközi színtéren mutatkozik meg leginkább ezeknek a pártoknak sajátos jellege. Közülük néhányan abban a felhívásban, mely közös platformot javasol az 1999-es júniusi európai parlamenti választásokra, számos különböző fogalmat pontosítottak. “A neoliberális dogmával való szakításra” szólítottak fel annak a stratégiának az érdekében, amely a gazdasági növekedést, a munkahelyteremtést, a nemzetközi tőkeáramlás megadóztatását, az állami szektor kiárusításának megszüntetését, a költségvetési kiadások növelését, a munkahét rövidítését és a Központi Európai Bank alapszabályának minden olyan változtatását helyezi az előtérbe, amely e célok eléréséhez szükséges. Sürgős intézkedéseket követelnek a rasszizmus visszaszorítása érdekében, ideértve az EU külső határait leszűkítő, a bevándorlást és a menekülést korlátozó Schengeni Egyezmény gyökeres felülvizsgálatát. A harmadik világ adósságainak eltörlését indítványozzák, és a hidegháború befejeztének fényében úgy vélik, hogy a NATO is feleslegessé vált. E célok eléréséhez, melyek összhangban állnak ezeknek a pártoknak az otthoni viselkedésével, az Európai Unió demokratizálásának fontosságát hangsúlyozzák. Például legtöbbjük határozottan tiltakozott az öböl-háború vagy a NATO keleti terjeszkedése, illetve jugoszláviai fegyveres beavatkozása ellen.

Hogy az íróasztal mellett gyártott elmélet milyen lassan kullog a valóság nyomában, jól mutatja az a tény, hogy az európai munkásmozgalom elemzőinek nem sikerül megragadniuk sem annak a folyamatnak a lényegét, amely kitermelte a volt Szovjetunió és Kelet-Európa sok országának legnagyobb szabadon választott parlamenti pártjait és az Európai Parlament negyedik legnagyobb platformját, sem azokat az apró, de valóságos tényezőket, amelyek a nyugat-európai kulcsországokban a baloldali kormányok létrejöttéért és bukásáért felelősek. Csak egy példa: Donald Sassoon több mint 900 oldalas, rendkívül részletes művében lenyűgöző és enciklopédikus történeti összefoglalót nyújt – ahogy ő nevezi – “a huszadik századi nyugat-európai baloldalról”. Az írásban zömmel a szociáldemokrácia jobbra tolódásáról olvashatunk, miközben szinte teljesen megfeledkezik ennek ellenpontjáról, az új európai baloldal megszületéséről. Arra kell gondolnunk, hogy ez az igencsak elképesztő mulasztás abból fakad, hogy ezeknek az új keletű pártoknak a létrejötte egyszerűen nem illik bele Sassoon általános meglátásába: “így vagy úgy, nyíltan vagy burkoltan, de mindenki szerződtetett tagja a kapitalisták klubjának.”

ám míg a politikai elemzők egy ideig eltekinthetnek azoktól a tényektől, amelyek nem illeszkednek az elméletükhöz, a gyakorlati politikusok, akiknek szembe kell nézniük a választók szavazataiból és a parlamenti matematikából kikerekedő valósággal, ezt nem engedhetik meg maguknak. A szociáldemokrata pártvezetőknek Rómától kezdve Madridon, Lisszabonon és Párizson át, egészen Berlinig azokkal a gyakorlati politikai kérdésekkel kell megbirkózniuk, melyeket a tőlük balra állók nemhogy apadó, inkább gyarapodó táborának a választáson való indulása vet fel.

Sassoon és a hasonló szerzők lényegében teljesen figyelmen kívül hagyták, hogy a szociáldemokráciának az utóbbi évtized során végbement jobbratolódása nyilvánvalóan azt eredményezte, hogy a baloldalon tágas tér maradt üresen. Következésképpen a politikai palettának az a része, melyet korábban a régi kommunista pártok foglaltak el, nem tűnt el: 1989-ig és közvetlenül azután összezsugorodott, majd megerősödött és szélesedni kezdett. Hogy ennek jelentőségét megértsük, nem elég csak az új európai baloldal pártjaira leadott szavazatok arányára pillantanunk. Arra is gondolnunk kell, hogy a rájuk eső szavazatok a munkásmozgalomban gyökerező pártoknak jutnak. Ha így mérjük, a Spanyol Egyesült Baloldal, az Olaszországi Kommunista Megújulás, a Svédországi Baloldali Párt és a németországi DSZP a szociáldemokrata pártokra leadott szavazatok 10-25%-át szerzi meg. így tehát bár semmi jel nem utal arra, hogy a jelenlegi európai politikai helyzetben ezek a pártok a választásokon megelőznék a szociáldemokratákat, mégis áttörésről kell beszélnünk. A politika fő áramába kerültek, és baloldali nyomást gyakorolhatnak saját munkásmozgalmuk többségi pártjaira. Sőt, már támogatókat, mi több, szavazókat gyűjtenek elsősorban a fiatalok között, mivel kilépnek a kommunista pártok hagyományos falai közül, a legharcosabb ipari munkásság köréből.

Sassoon úgy véli, hogy a kommunizmus összeomlása felgyorsította a közeledés folyamatát, a “konvergencia-elv megvalósulását”, miáltal minden párt – legyen bár hagyományos jobb-, illetve baloldali – várhatóan elfogadja, hogy “a piaci erőket szabályozni lehet, de eltörölni nem…; hogy a közkiadások növekedését korlátozni kell; hogy a jóléti államot meg lehet őrizni, de kiterjeszteni nem; hogy a magánosítás elkerülhetetlen lehet, és amennyiben kiirtja a monopóliumokat, úgy egyenesen kívánatos; hogy az egyenlőséget – bár változatlanul vonzó cél – össze lehet hangolni az ösztönzőerők megőrzésének szükségességével…” Igaz, hogy mind a szociáldemokrata pártok, mind a hagyományos konzervatív pártok egyetértettek ebben a neoliberális megközelítésben, csakhogy az elemzés hiányos, ezért aztán félrevezető. A szerző elfelejti ugyanis megemlíteni, hogy ennek a közeledésnek az volt az ára, hogy az európai munkásmozgalomnak éppen az a szárnya szilárdult meg, amely az ilyen jellegű közeledés ellen harcol, és ezzel a meggyőződésével nyeri el támogatói szavazatát.

Elméletének tarthatatlansága abból fakad, hogy Sassoon a nyugat-európai baloldal egy évtizedes történetét leszűkíti annak egy – jóllehet a legterjedelmesebb – szakaszára. Definíciója az európai baloldalról hiányos, csak “a fő áramba tartozó szocialista, szociáldemokrata és munkáspártokra” korlátozódik, “ideértve az egykori kommunista pártokat is”. Ebbe a definícióba beleférnek a jobboldali szociáldemokraták, a szociáldemokratává vált korábbi eurokommunista erők, valamint a neoliberális gazdaságpolitikát folytató egykori kommunista állampártok. Hogy ezek az irányzatok közeledést mutattak a nyíltan kapitalista pártokkal, ez vitathatatlan. ám mint már bizonyítottuk, ez nem vonatkozhat a nyugat-európai baloldal egészére, különösen nem a baloldali kommunista pártokra, a balra tolódó szociáldemokratákra és a többi baloldali erőre, melyek közt kommunisták is akadnak. Ezek a maguk neoliberalizmus-ellenességében közelednek egymáshoz.

Továbbmenve: még a szociáldemokrata tömegpártok némelyikén belül is a neoliberalizmusra adott baloldali reagálás világos jeleit fedezhetjük fel, melyet kétségtelenül az az óriási társadalmi küzdelem táplál, mely a Maastrichti Szerződés szellemében fogant, a szociális kiadások lefaragására és a munkaerőpiacok deregulációjára irányuló próbálkozásokat kísérte az európai monetáris unióba való csatlakozás hajszájában. A munkahelyet, a nyugdíjat és más szociális ellátásokat védelmező franciaországi, olaszországi és németországi tömegmegmozdulások 1995-ben és 96-ban minden bizonnyal jelentősen hozzájárultak a hagyományos jobboldal pártjainak kudarcához a legközelebbi választásokon. Ugyanígy, azok a viták, melyek a francia szocialisták megsemmisítő veresége körül keletkeztek – az 1993-as általános választáson, szigorú megszorító politikájuk nyomán mindössze 16%-ot értek el -, a számos korrupciós ügybe belekeveredett Olasz Szocialista Párt 1994-es felbomlása, továbbá a spanyol szocialisták hivatalból való kikerülése 1996-ban, miután monetarista intézkedéseik következtében a munkásosztály támogatását elveszítették, nos mindez bőven ad okot töprengésre.

Ezeknek az eseményeknek az összefüggésében a Lionel Jospin vezette francia szocialisták balratolódása az utolsó általános választás előtt és a tradicionálisan állami beavatkozás-párti, szociáldemokrata Oskar Lafontaine miniszteri jelenléte az új német kormányban teljességgel érthető volt. Bár nyilvánvalóan túl korai volna egy átfogóbb nyugat-európai tendenciát megfogalmazni, ezek az egyes esetek világosan jelzik, hogy a jobb- és a baloldal Európa egészére vonatkoztatott, csaknem univerzális közeledésének voltaképpen neoliberális szándékot tükröző tételét megingatta az a viselkedés, mellyel a szociáldemokrácia választói tábora egy efféle folyamat társadalmi következményeire reagált. Sok elemző azon várakozása, hogy Tony Blair kontinensszerte a szociáldemokrata vezetők követendő példája lesz, egyre kevésbé tűnik beigazolódni. Jospin már az Európai Szocialista Párt első csúcstalálkozóján kifogásolta Blair neoliberalizmusát. Az új európai baloldal választások révén való megszilárdulása a nyugat-európai választók ilyen irányú magatartás-változását tükrözi.

Mindabból, amit eddig írtunk, az is kiderül, hogy az új európai baloldal nem tartozik a kommunisták egyik megállíthatatlanul kivesző nosztalgia-szektájához sem, mely a múltban él, és melynek választói bázisa is eltűnőfélben van. Valóságos felismerésként hatott, hogy ezt az – 1989 után domináns – irányzatot félreismerték korábban, ami aztán a Wall Street Journal és a hasonló mértékadó jobboldali lapok oly nagy riadalmát kiváltotta. Bár kommunista szekták továbbra is léteznek, ezek nem képezik az új európai baloldal részét. Az előbbiek számára előnytelen erőkülönbséget jól érzékelteti az a teherbíró-képesség, amelyről az utóbbi tagpártjai tettek tanúbizonyságot a nyílt politikai viták, a megújulás, a 20. század végi európai és világpolitikai realitások kérdéseiben. Mindez jól megmutatkozott ezeknek a pártoknak abban a képességében, hogy magukat alkalmassá tegyék a 68 után rohamos növekedésnek induló, választási szempontból jelentéktelen, ám kiemelkedően aktív, új baloldali szervezetekkel való tartós szövetségre, sőt összeolvadásra. Efféle csoportok szerepeltek a Spanyolországi Egyesült Baloldalban, olvadtak össze az Olasz Kommunista Párt balszárnyával, és hozták létre a Kommunista Megújulást; ilyen csoportok találhatók a Demokratikus Szocializmus németországi pártjának választási listáján, és legújabban a Francia Kommunista Párt is kezdeményezett velük közös akciókat, illetve vitát.

Ugyanakkor, bár az új európai baloldal egyértelműen körvonalazható politikai irányzat, határozottan törekszik a lényegesen nagyobb létszámú szociáldemokrata pártokkal összekovácsolódni. Ez a szociáldemokrata kormányoknak a jobboldal ellenében kedvező parlamenti szavazásoktól egészen az ilyen kormányokban való tényleges szerepvállalásig terjed. A létrejövő szövetségek és koalíciók persze távolról sem nevezhetők zökkenőmentesnek. Az új európai baloldal pártjainak legnagyobb vitája kétségkívül a körül a kérdés körül kezd kibontakozni, hogy milyen elvek alapján is kellene ezeket a megállapodásokat létrehozni. Spanyolországban és Olaszországban ez már szakadáshoz vezetett, ám maga az a tény, hogy ilyesmi zajlik, azt igazolja, hogy ezek a pártok nem hagyják magukat semmiféle szektás vagy dogmatikus gettóba beszorítani, és a szociáldemokrácia jobbra tolódó pártjaitól elhatárolódó, demokratikus szocialista identitásukat sem kívánják elveszíteni.

Tehát a kelet-európai kommunista rendszerek 1989-es bukása, valamint a Szovjetunió 1991-es széthullása valóságos új fejezetet nyitott Európa és a világ történelmében. Tekintet nélkül arra, hogy ezen államok korábbi vezérkara miként vélekedett, bukásuk a nemzetközi tőkét arra a következtetésre sarkallta, hogy elhiggye magáról: nemcsak a kommunizmust, hanem a szociáldemokráciát, és az alapját jelentő jóléti államot is szét tudja zilálni.

Larry Elliott és Dan Atkinson a The Age of Insecurity [A létbizonytalanság kora] című könyvében ezt írja: “mihelyst a külső fenyegetettség megszűnt, amint a globális fejlődéshez csak egy modell kínálkozott, a kapitalizmus gyorsan elfelejtette százéves történetét. A jóléti államot már nem tartotta a kommunizmus elleni erős bástyának, amelyet a munkások elégedettsége és nyugalma érdekében érdemes fenntartani. Egy szempillantás alatt – és annak ellenére, hogy mindez a Nyugat leggazdagabb éveiben történt – a jóléti állam elviselhetetlen tehertétellé vált a kapitalizmus számára, szociális kiadásai végtelen befektetéseket és energiát szívtak el. Az 1990-es évtized derekára a nyugati gondolkodás egyik axiómája az lett, hogy Németországot az elkényeztetett munkaerőnek odavetett nem bérjellegű szociális kiadások nagy összege emészti fel – juttatások, táppénz, munkanélküliségi biztosítás. Míg a 70-es években a wolfsburgi Volkswagen-gyár dolgozóinak járó 7-8 hetes szabadság a német gazdasági csoda pozitívnak tartott bizonyítéka volt, addig ugyanez az 1990-es évek végére Németország euro-szklerózisának látható tünetévé minősíttetett. Sweeney, az amerikai szakszervezeti mozgalom vezéralakja helyesen fogalmazott, amikor a kapitalizmus éves értekezletén, a svájci Davosban rendezett Világgazdasági Fórumon 1997 elején a kapitalizmus elembertelenedéséről beszélt. Azt mondta, hogy a kapitalizmus bizonyos kellemetlenségei enyhültek: most már mindenkinek egyformán rossz. Az üléstermekben ma már nem törődnek azzal, milyen hatást vált ki a dolgozók körében, ha reálbérüket alacsonyra szabják vagy csökkentik. ‘Egykor ez összeforrasztott, ma szétválaszt bennünket’ – hangoztatta.”

Cikkünkkel azt igyekeztünk alátámasztani, hogy az új európai baloldal kialakulása Nyugat-Európában, a korábbi kommunista pártok tömeges támogatottsága a kelet-európai választásokon, az Oroszországi Kommunista Párt parlamenti többsége (amely párt örömmel venné a Szovjetunió újjáalakítását és a tervgazdálkodás visszaállítását “a szavazóurnák segítségével”), sőt, a II. világháború óta legradikálisabb amerikai szakszervezeti vezetés, John Sweeneyvel az élén – egytől egyig mind azt bizonyítja, hogy az 1989-től új korszakát élő, antiszociális kapitalizmussal a népesség jó része egyáltalán nem rokonszenvez. Ami 1989 után elkezdődött, sokak számára akkora veszteséggel járt, hogy cselekedniük kellett. Ezért érdemelnek különösen nagy figyelmet az európai politikának ezek az új, baloldali radikális irányzatai, melyekről az elemzők zöme eddig megfeledkezett.

[Köszönjük a Macmillan Publishers Ltd kiadónak, hogy hozzájárult cikkünk közléséhez, melynek egy változata Kate Hudson: European Communism since 1989: towards a new European left című könyvében 1999-ben fog napvilágot látni.]

(Fordította: Battyán Katalin)

Korábbi számok

43. szám | (1999 Ősz)

1999 október 1. sz szilu84

Tízéves a rendszerváltás – és az Eszmélet. Ez alkalomból nemzetközi konferenciát rendezünk szeptember 24-26-án, a Kossuth Klubban. A tanácskozás meghívott külföldi előadói közül néhányan (Kate Hudson, Stephen Eric Bronner, Peter Gowan, Elmar Altvater) előre elküldték előadásaik írott változatát, amelyeket e számunkban adunk közre, hasonlóan Immanuel Wallerstein lapunk számára küldött esszéjéhez. E szerzők más témájú írásait olvasóink megtalálják az Eszmélet korábbi számaiban.

Az Eszmélet indulásának és tízéves működésének egyik meghatározó gondolatköre a "harmadik út" kérdése volt, amelyről ezúttal neves hazai társadalomkutatók véleményét kérdeztük.

Tartalomjegyzék

Korábbi számok

A halálos betegség – A nemzetközi kommunizmus a vízözön előtt

1999 október 1. sz szilu84

A közép- és kelet-európai társadalmak annak a republikanizmusnak a nevében buktatták meg a kommunista kormányokat, amely a szocializmus eredeti eszméjét jellemezte. A demokrácia és a szocializmus közötti kapcsolat elméleti mélységei mégis még mindig feltáratlanok, holott a berlini fal leomlása és a csehszlovákiai bársonyos forradalom óta már tíz év is eltelt. Úgy tűnik, a kommunizmus mint a nyugati kapitalizmussal szemben megfogalmazott legitim emancipatorikus alternatíva elvesztette a belé vetett bizalmat. Innen kell újra kezdeni a baloldali mozgalom újjáépítését.

A második világháború végén a Szovjetunió és támogatói olyan erkölcsi tőkével rendelkeztek, amilyennel még a forradalom hősi éveiben sem. Sztálingrád egyértelműen a háború döntő ütközete volt, és egyetlen ország sem vesztett annyi életet és erőforrást, amely megközelítette volna a Szovjetunióét. A Sztálin által felállított koncentrációs táborok világa még ismeretlen, a moszkvai perek időszaka már csak emlék volt; a húszas évek félresikerült politikája és a Komintern felforgató szerepe a francia népfront és a spanyol polgárháború alatt elhomályosult a hősiesség mitikus aurájában, amely az európai kommunistáknak az antifasiszta ellenállásban betöltött kiemelkedő szerepéből következett. A Komintern 1943-as felszámolását követően – amire a második front megnyitásához volt szükség – a Szovjetunió magára maradt. Továbbra is élvezte azonban a világ kommunista pártjainak megingathatatlan lojalitását. Több kelet-európai ország – köztük Csehszlovákia, amely áldozatául esett a nyugati demokráciák árulásának az 1938-as müncheni konferencián – bizalommal tekintett nagyobbik szomszédjára. Mi több, a nyugat-európai kommunista pártok zöme is jelentős politikai erőként tűnt fel, és egyre nagyobb befolyást szerzett a szakszervezeti mozgalomban, amelyet megtizedelt a világháború pusztítása.

A háború végével a népfront-gondolkodás ismét a felszínre tört. A kommunistáktól sokan várták a proletariátus egységének megvalósítását (ez a cél tükröződött az olyan szervezetek létrehozásában is, mint a Szakszervezeti Világszövetség) és a polgári társadalom radikális átalakulását. A várakozások azonban alaptalannak bizonyultak. A kommunisták talán még hajlandók lettek volna polgári kormányok minisztériumainak irányítását vállalni, de egyetlen kommunista elképzelés sem vállalkozott arra – még a szerencsétlen sorsú kínai stratégia sem, amely a pártot Csang Kaj-sek Koumintagjába vezette 1928-ban -, hogy az „egységfront" nevében felszámolja saját szervezeteit. Sztálinnak semmi oka nem volt, hogy engedje francia, olasz vagy bármely más nemzetiségű vazallusait egy ilyen taktikát követni, főleg miután független státuszuk lehetővé tette, hogy megakadályozzák a nyugati „imperializmus" terjedését. A hidegháború azonban mégsem egyszerűsíthető osztályharccá. A Szovjetunió a háborúból nagyhatalomként került ki, Lenin eredeti törekvése: a nemzetközi osztályharc előmozdítása pedig egyértelműen feladásra került a nemzeti célok elérése érdekében. Ebben a tekintetben azonban gyakran elfelejtik, hogy Sztálin túlzott reálpolitikája előre látható volt. A diktátor nem volt hajlandó kihasználni az 1947-es európai sztrájkhullámot, és nem épített a Franciaországban, Olaszországban és Spanyolországban valóban létező forradalmi helyzetre. Még Kelet-Európában is felülről mentek végbe az általa kezdeményezett forradalmak, amelyek nagyban eltértek az orosz, a kínai vagy a vietnami forradalmaktól. Nem a munkástanácsok vagy valami hozzájuk hasonló szerveződés jellemezte őket, hanem a rendőrállamok azonnali megjelenése. A más nemzeteknél természetesnek vett folyamat itt a visszájára fordult. A forradalom első vívmánya és bázisa a rendőrség megszerzése volt. A tömegeknek is megvolt a maguk szerepe, de ez jóval kisebb szerep volt. A demokratikus intézmények hiányában valójában sohasem volt világos, hogy az álltaluk kifejtett véleményt a kormány kényszerítette rájuk, vagy valóban a sajátjuk volt.

Sztálin csak akkor volt következetes, ha a kérdés közvetlenül is befolyásolta a szovjet állam biztonságát. Az a rövidlátó politika, amely szatellitállamokat hozott létre, ahelyett, hogy elfogadta volna a Szovjetunió nyugati határán fekvő államok támogató szövetségét, értelmezhető egy jövőbeni invázió elleni védelemként. Kelet-Európa-szerte koalíciós kormányok jöttek létre, amelyekben széles társadalmi rétegek képviseltették magukat, a kommunisták azonban kezdettől fogva ellenőrizték a belügyminisztériumot vagy a rendőrséget és a hadsereget. Különleges fegyverszüneti megállapodásokon és nyilatkozatokon keresztül ezen országok mindegyikét arra kényszerítették, hogy megtisztítsák politikai infrastruktúrájukat a fasisztáktól, és biztosítsák az orosz hadsereg biztonságát. Ez tette lehetővé Sztálin számára, hogy a reakciós uralkodó osztályt – más ellenzéki demokratákkal vagy szocialista csoportokkal egyetemben – megfossza a politikai hatalomtól és a véleménynyilvánítás csatornáitól. Sztálin tiszteletben tartotta azt a vonalat, amelyet a keleti és nyugati hadseregek által felszabadított nemzetek közé húztak. Még követői is csak két közvetlen katonai konfliktusba keverték a Szovjetuniót Kelet-Európán kívül: a kínai határon és Afganisztánban – mindkettő, bár vitathatóan ugyan, de a szovjet érdekszférába tartozó területeket érintett. Nyilvánvalóvá vált, hogy Sztálin nyitott a geopolitikai diplomáciára. Ezt mutatta nemcsak az, hogy elfogadta az Egyesült Nemzetek felállítására vonatkozó nyugati előterjesztést, de az is, hogy Kelet-Európa átengedése a semleges Ausztria létrehozásáért, Irán elhagyásáért és az olasz és görög kommunisták által vezetett felkelések likvidálásáért kapott jutalomnak tekinthető. Tehát bármennyire fontos volt is az ideológia mint legitimáció és a cselekvések motivációs forrása, nem írhatjuk a Szovjetunió lényegétől elválaszthatatlan és megállíthatatlan terjeszkedésének rovására a fejlett országok és a munkásosztály két különálló blokkba való tömörülését.

Sztálin félelmei a nyugattól kétségtelenül eltúlzottak voltak. Mégis, nagyban hozzájárultak ehhez a George Patton-féle fanatikusok álmai, akik az éppen befejezett háborút tovább vitték volna egy kommunistaellenes keresztes hadjáratba, vagy a Henry Stimson külügyminiszternek az atomenergia nemzetközi elterjesztésére való felhívását követő hisztéria, a nukleáris támadással való néha burkolt, gyakran nyílt fenyegetés, valamint a Truman-doktrína meghirdetése, amely a „szabad emberek" kommunista agresszióval szembeni „védelmét" tette meg az amerikai külpolitika alapelvévé. Mindezek ellenére végül is a Marshall-terv pecsételte meg a világ két táborra szakadását, amelynek megszűnéséhez több mint negyven évre volt szükség.

Sztálin természetesen elfogadhatta volna a Marshall-segélyt, hiszen azt látszólag mind Kelet-, mind Nyugat-Európának felajánlották. (Persze egy ilyesfajta vakmerő lépés alighanem meghiúsítja az egész tervet, ebben az esetben ugyanis semmilyen esély sem lett volna rá, hogy a Kongresszus áldását adja rá.) Bizonyára megrettent attól, hogy a blöff lelepleződik. Végül is nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az európai újjáépítés támogatására indított amerikai programnak komoly politikai ára volt. A segélyért cserébe a résztvevő államoknak le kellett számolniuk a nemzeti kommunista pártokkal. Sztálin azonban ezekre a pártokra mindig is csak mint eszközökre tekintett, nem okozott különösebb nehézséget számára figyelmen kívül hagyni érdekeiket, ha a szovjet külpolitika azt követelte. Félelmeinek ahhoz az elképzeléshez sem volt semmi köze, hogy így a burzsoázia bebiztosítaná a Nyugat-Európa feletti ellenőrzését: éppen a különböző érdekszférák elismerése volt Sztálin külpolitikájának fő támasza. Ami igazán számított, inkább az volt, hogy a Marshall-terv azzal fenyegetett, hogy megszünteti azokat a gazdasági, politikai és ideológiai ellentmondásokat, melyekre a Szovjetunió és az őt támogató pártok és államok kapcsolata támaszkodhatott. Gazdasági szempontból a szovjet kommunizmus az ötvenes évek elején már semmivel sem volt képes többet nyújtani, mint a skandináviai demokratikus szocialista próbálkozások. A Szovjetunió nemzetgazdasága hihetetlen nagyságú volt, ugyanannyira hihetetlen, mint polgárainak szegénysége. A nehézipart támogatták, a fogyasztói igényeket figyelmen kívül hagyták. Még ennél is fontosabb, hogy ezt az ellentmondást a „forradalmi" kommunista párt azonosította a szocializmussal, egy osztály nélküli társadalom építésével – és ez a párt abszolút engedelmességet várt el minden hasonló párttól. Ami a szatellitállamokat illeti, a történelmileg szegényebb nemzetek modernizációs reményei egyrészt a Szovjetunióval kötött előnytelen gazdasági szerződések elfogadásához, másrészt annak a képmutató hangoztatásához voltak kötve, hogy a kommunista hatalomátvétel ezekben az országokban demokratikus úton ment végbe, titkos és általános választójog alapján. Az Európai Gazdasági Újjáépítési Program nemcsak lehetővé tette, de meg is követelte ilyenfajta összehasonlítások elvégzését, miután felhívta a figyelmet a modernizációs kísérletek nehézségére és a szovjet fogyasztási cikkek rossz minőségére. A Marshall-terv azonban ideológiailag ahhoz a republikanizmushoz kötődött, mely kötődést hagyományosan az Európában a 19. század utolsó negyedében megjelent szocialista munkásmozgalmakkal hozzák összefüggésbe. Valójában az a döntés, hogy az Egyesült Államok a terv irányítását a nyugat-európai államokra bízza, igazi politikai éleslátásra vall. Ennek eredményeképpen a vállalt kommunizmusellenesség határain belül Amerika szövetségesei viszonylagos politikai autonómiával rendelkeztek, ellentétben kelet-európai társaikkal. A Marshall-terv tehát megteremtette a gazdasági alapokat arra, hogy ne csak a polgári, hanem a szocialista pártok is – akik a New Dealnek a laissez faire kapitalizmussal való szakításában saját eredeti céljaik megvalósulását látták – azonosítsák az Egyesült Államokat a demokratikus törekvésekkel.

A Marshall-terv mindenekelőtt persze lehetőséget nyújtott az európaiaknak, hogy újjáépítsék kontinensüket. Nem vitás, a tervnek az implicit antikommunista pontokon túlmenően is voltak olyan vonásai, melyek egyértelműen az Egyesült Államok javát szolgálták. Amerika számára gazdaságilag végzetes lett volna, ha nem tud nagy tételben exportálni. De ez kevéssé számított. Sztálinnak teljesen igaza volt, amikor „nyugati imperializmusról" beszélt, de ez „emberarcú imperializmus" volt. A Marshall-terv kulcsfontosságúvá vált Nyugat-Európa kapitalista feltámadása és a nyugat-német „gazdasági csoda" szempontjából. A két blokk közötti, egyre növekvő gazdasági szakadék létrejöttéért – a központi tervezés mindenféle hibájánál jóval nagyobb mértékben – a diktátor azon döntése volt a felelős, amely megtiltotta a keleti blokk államainak a programban való részvételt. Sztálin és utódai számára egyetlen lehetőség maradt: saját, meglehetősen szánalmas gazdasági közösségük (a KGST) létrehozása; a fegyelem hangsúlyozása, az ideológiai munka szükségességének az újbóli megerősítése és annak további hangoztatása, hogy a Szovjetunió egy másik úton halad az anyagi jólét felé, amely végül – Hruscsov szavaival – „eltemeti" a Nyugatot. Egy valódi gazdasági újjáépítést célzó program hiányában azonban még az első szputnyik 1956-os fellövése okozta izgalmak is hatástalannak bizonyultak. A kommunista jövő képe halványnak tűnt a kapitalista jelen növekvő gazdasága mellett. A túlzott és gyakran nem hozzáértő szovjet kísérletek, amelyek a piacot a rugalmatlan tervgazdasággal akarták helyettesíteni, nem voltak képesek javítani a munkások helyzetén, akiket, a legbrutálisabb kapitalista stílusban, egyszerűen termelési tényezőnek tekintettek. Emellett a Szovjetunió nem egyszerűen csak kizsákmányolta Kelet-Európát a vegyesvállalatok és hasonló megoldások révén, de vazallusai olyan arroganciával uralkodtak a népeken, hogy a harag és az ellenállás elkerülhetetlenné vált. Először Németországban, majd Magyarországon és végül Csehszlovákiában.

A hidegháború ihlette „fentről végrehajtott forradalmak" nem adtak hatalmat a munkásosztálynak, nem hoztak létre új, szabadabb társadalmi rendet, és nem modernizálták a gazdaságot. Ezen célok elérése ugyanis ellentmondott az uralkodó pártok erdőkéinek. A hatalom átadása a munkásosztálynak a kommunisták állal maguk számára fenntartott „vezető szerep" feladását jelentette volna, de azt arra használták, hogy minden kritikát elnyomjanak; ebből következett a politikai célok elképesztő hiánya ós a háború utáni kommunizmus ideológiai stagnálása. A demokratikus ellenőrzés kiterjesztése a terjeszkedő bürokrácia és az ezzel együtt járó korrupció és karrierizmus megrendítését jelentette volna. És végül a modernizáció maga egyértelműen azzal fenyegetett, hogy a sztálinizmus politikai-ideológiai apparátusa anakronisztikussá válik.

Az ellentmondásokkal való szembenézés visszautasítása önbeteljesítő jóslattá vált. A „proletár internacionalizmusnak" és a „nemzeti önrendelkezésnek" az állandó hangsúlyozása, amely oly nyilvánvalóan mondott ellent a ténylegesen megvalósított politikai lépéseknek, csak növelte a kelet-európai népek ellenérzését egy olyan nagyhatalommal szemben, mely 1917 óta a kapitalizmussal szembeni szocialista alternatívával azonosította önmagát. Minthogy a rendszer elleni nyílt ellenálláson kívül nem volt más lehetőségük elégedetlenségük kifejezésére vagy a demokratikus elszámoltathatóság kiterjesztésének követelésére, a keleti blokk munkásai a Nyugathoz vagy olyan reakciós kommunistaellenes jelképekhez fordultak ösztönzésért, mint az egyház vagy a nacionalizmus. Bizonyos értelemben tehát éppen annak a kommunizmus-ellenességnek lettek a letéteményesei, amelytől a Szovjetunió mindig is annyira félt. Kelet-Európa számára a kommunizmus nem szolgált többé a kapitalizmussal szemben megfogalmazott emancipatorikus politikai alternatívaként vagy az eljövendő forradalmi cselekedeteket elősegítő, felsőbbrendű célként. Az osztályharc – a radikális lenini modell szerint értelmezve – halott volt. Ez vonatkozott a Nyugatra is, mivel az osztályharc hidegháborúra cserélésével a Szovjetunióhoz fűződő lojalitás egyre elvontabbá vált.

Az az ideológiai folyamat, mely a nyugati haladó szellemiségűek Szovjetunió iránt érzett szimpátiáját felszámolta, teljesen más volt, mint keleten. Közvetlen gazdasági kizsákmányolásra és a nemzetállamok brutális politikai elnyomására Nyugaton nem került sor. Döntő volt azonban a sztálini tisztogatás igazi mertekének és a rendszer totalitariánus jellegének felismerése. A háborút közvetlenül követő évektől egészen a hatvanas évek elejéig számos munka jelent meg, amely a „totalitarianizmus" szerkezetével és ideológiájával foglalkozott. A legtöbbjük erőteljesen kommunistaellenes hangvételű volt. Jelentősen eltérnek azonban témájukban, és egymástól jól elkülönülő csoportokat alkotnak. Voltak pusztán propaganda-jellegű munkák, amelyek támadták az összes tömegmozgalmat, és híján voltak mind elméleti, mind történelmi megalapozottságnak. Ilyen volt Eric Hoffer Az igaz hívő (1948) vagy J. Edgar Hoover A félrevezetés mesterei (1958) című könyve. Az írások egy másik része gyakran nagy tudományos értéket képviselő munka volt, mint Hannah Arendt A totalitaranizmus eredete (1951), vagy akár Albert Camus A lázadó (1951) című munkája, amelyet az a törekvés jellemzett, hogy a Szovjetunió és a nácizmus – mint egyetlen, összefüggő rendszer kétféle, tekintélyelvű hatalmi formái – közé egyenlőségjelet tehessenek. A harmadik csoportba az olyan ultrabaloldali kritikák tartoznak, mint Trockij Az elárult forradalom (1937) című könyve, vagy Victor Serge írásai, valamint a gyakran exkommunisták által írt művek, amelyek megpróbálták bemutatni azt a cinizmust és politikai elvtelenséget, amely Sztálin alatt elterjedt a kommunista mozgalomban. Általában keveset utaltak a nácikra, és nemcsak, hogy megkülönböztették Sztálint Marxtól, de azt állították: lehetséges szocialistának vagy akár marxistának lenni anélkül, hogy elfogadnánk a totalitariánus értékeket; ezen munkák között találhatunk olyan kedvelt regényeket, mint Arthur Koestler Sötétség délben-ét (1941), George Orwell Állatfarm (1945) és 1984 (1949) című munkáit vagy a Richárd Crossmann által szerkesztett, Az elbukott Isten (1950) című antológiát. És végül ott van azoknak az irodalmi hagyatéka, akik közvetlenül is szenvedtek a rendszertől, és műveikkel annyira megrázták a Nyugatot: Szolzsenyicin, Ginsburg és a többiek.

A kommunista reagálás erre az ideológiai támadásra szánalmas és öncélú szervezeti igazolás volt. Kezdetben, a harmincas évek példáját követve, minden kritikát – akár jobbról jött, akár balról – „árulók", „kémek" és hasonlók koholmányának tekintettek; még nagyobb volt hát a kiábrándulás, amikor a kritikák többsége helyénvalónak bizonyult. Aztán persze ott volt annak a tagadása, hogy Sztálin összemosható a nácikkal – amiben objektíve igazuk volt, hiszen Németország már iparilag fejlett nemzet volt Hitler színrelépésekor, a Szovjetunió azonban Sztálin hatalomra lépésekor még nem. Alapjában, még ha a két rezsim politikai szerkezete közti különbségeket figyelmen kívül hagyták is, ez a megkülönböztetés azt a célt szolgálta, hogy bagatellizálja vagy mentse a sztálini hatalom szörnyűségeit. A hamisan érvelő kommunista válasz nem foglalkozott az érintett egyének szenvedéseivel, amelyek „szubjektíve" ugyanannyira valósak, mint a nácik idejében. A történelmi fejlődés szükségszerűségeire való hivatkozás, amely egyértelműen megjelenik Maurice Merleau-Ponty Humanizmus és terror (1946) munkájában, melyet Koestler könyvére reagálva írt, nem tesz említést Sztálin nyilvánvaló politikai hibáiról, sem az elpazarolt erőforrásokról és emberéletekről. Érvei nemcsak egyszerűen megragadtak a tisztán objektív társadalmi-történeti folyamatok szintjén, de előfeltételezték olyan „szükségszerűségek" létét, amelyek azon emancipatorikus lehetőségek nevében, amelyeket a teleologikusan elképzelt jövő hoz magával, igazolták a sztálinizmus kegyetlenségeit.

Sztálin védelmezői sohasem tértek ki szabadság végső kiterjesztésére, amely alapvető volt Marx és Hegel számára, amikor szükségszerűségekről beszéltek. Merleau-Ponty valójában megelégedett az erkölcs relativitásának hangsúlyozásával és a múltnak a jövő szempontjából való megítélésével. Elsősorban azon kísérleteket követően, amelyek megpróbálták igazolni az emberek személyes felelőségéről való lemondását a fasizmus alatt, az etika relativitásának hangsúlyozása a hidegháborúban való részvételre ösztönzött. Nem feledkezhetünk meg azokról a botrányos állításokról sem, amelyek szerint a táborokat a burzsoá sajtó találta ki, vagy legalábbis jócskán eltúlozta. A hagyományos sztálini cinizmus miatt – amely csak tovább növelte az antikommunisták harci kedvét – a kommunista támogatók válaszai gyakran olyan vitákba fulladtak, amelyek a sztálini rendszer áldozatainak pontos számáról szóltak: mintha legalább is számítana, hogy húsz-, negyven- vagy hatvanmillió halottról van szó.

A külföldi támogatók zavartan és megdöbbenve álltak, amikor Hruscsov hivatalosan is elismerte Sztálin bűneit a párt 1956-ban tartott XX. kongresszusán. A kelet-német munkások 1953-as leverése és Magyarország 1956-os megszállása után többé lehetetlen volt hinni a régi teológiában. Nem lehetett többé a Forradalom hazájára, a Szovjetunióra úgy tekinteni, mint egy nemzetállamra a sok közül. Valójában több más állam is megjelent – jelentősen eltérő érdekekkel és megközelítéssel -, amelyeket legalább annyira tekinthettünk szocialistának, és jóval forradalmibbnak. Érdekes, hogy éppen akkor kezdődtek el a szakadások, amelytől sokan annyira féltek, amikor Sztálin újabb tisztogatási hullámba kezdett volna: Tito szakítása a Szovjetunióval 1948-ban, olyan semleges államok létrejötte, mint például India, és végül a kínai-szovjet szakadás 1963-ban. Ezek a fejlemények megszüntették a Szovjetunió „forradalmi előjogait", és egyre nehezebbé vált megkövetelni a munkásosztálytól a fegyelem hagyományosan magas fokát, illetve azt a fajta ideológiai egységet, amely képes lett volna elhárítani az újonnan jövők saját, „egy országban működő szocializmusát". Ebből kifolyólag nem volt véletlen, hogy a Párt XX. Kongresszusán Palmiro Togliatti, az olasz vezető, a népfront egyik első indítványozója, a „többközpontúság" és az „objektív körülményekben" fennálló különbségek felismerésének szükségszerűségéről beszélt. Meg kell hagyni, hogy Togliatti álláspontjával szemben a franciák (pártjuk az egyik legmaradibb volt az összes között) a nemzetközi egység fontossága mellett foglaltak állást, mindaddig, amíg a vitát gyorsan be nem rekesztették. Ennek ellenére öt évvel később, a XXII. Kongresszusra készült jelentésében Togliatti megismételte álláspontját. És csakis ennek volt értelme. Semmi alapja nem maradt tovább kitartani a kommunista mozgalom feletti szovjet hegemónia és a tagpártok tekintélyelvű belső szerkezete, a „demokratikus centralizmus" mellett. A korábbiakban a Szovjetunió a többi kommunista párt erős morális támogatását élvezte, miután sikeresen ötvözték a teleológia forradalmi hangsúlyozását az intézményi erőszakkal. A szovjet vállalkozás forradalmi jellege azonban egyre jobban kétségbe vonódott, főleg amikor Hruscsov meghirdette a „békés egymás mellett élés" programját, és – ahogyan azt Richárd Lowenthal írta – a harmadik világ államai számára a Szovjetunió egyre inkább mint „szövetséges", semmint „modell" jelent meg.

Egy olyan nemzetközi szervezet hiányában, amely biztosította volna a régi idők „vasfegyelmét", a mozgalom egységének feltételei egyre inkább eltűntek. Felszínre kerültek alapvető különbségek. George Kennannak tényleg igaza volt, mikor Emlékirataiban ezt írta: „míg az 1940-es évek végén (a jugoszláviai kivételével) egyetlen kommunista párt sem volt több, mint a szovjet hatalom eszköze, addig az 1950-es évek végére (kivéve talán a csehet és a bolgárt) egyetlenegyet sem tekinthetünk annak". Ez a kijelentés azonban bizonyítottnak vesz egy kérdést. Ha a nyugati kommunista pártok többé nem voltak a Szovjetunió eszközei, akkor mik voltak? Nem vitás, hogy Hruscsov a sztálini rendszer kritizálásával csatlakozott a nyugati kommunista pártok demokratikus és parlamentarista elkötelezettségéhez, és nem kötelezte őket tovább a szovjet külpolitikai kezdeményezések feltétel nélküli támogatására. Olaszország, Franciaország és Spanyolország kommunista pártjai egyre növekvő mértékben a saját „nemzeti útjukon" próbáltak meg eljutni a szocializmushoz. Kihasználva az új lehetőségeket, olyan elképzelésekhez nyúltak vissza, mint Paul Levié a húszas évek elején, vagy akár a harmincas évek népfrontos kísérletei. Ez magával hozta annak az 1948 utáni „ellenzékiségnek" a feladását, amely megkérdőjelezte a fennálló politikai rendet, és visszautasította a polgári pártokkal alkotott koalíciókban való részvételt. A változás szükségessége egyértelmű volt. A kommunista pártok be voltak zárva egy „baloldali gettóba", amely azokban az országokban, ahol a kommunisták a legerősebbek voltak, a szavazók 20-25 százalékát tette ki. Néha talán valamivel kevesebbet kaptak, többet viszont sohasem tudtak összegyűjteni.

És a dolgok így is maradtak 1968-ig, amikor Enrico Berlinguer a „történelmi kompromisszum" mellett tette le voksát. Eszerint az Olasz Kommunista Párt kisebbik kormánypártként elvállalta a polgári pártok koalíciójába való belépést. Miután túl nagyok voltak, és túl sokat fektettek be fennálló rendbe ahhoz, hogy forradalmat csináljanak, az európai kommunista pártoknak meg kellett próbálniuk valahogyan kitörni. A francia kommunista párt, az összes európai közül a legsztálinistább, elítélte Csehszlovákia durva lerohanását. Spanyolországban a párthoz közeli értelmiségiek a „proletárdiktatúra" melletti elkötelezettség feladásáról beszéltek. A párt szavazóbázisának az ipari munkásosztályon kívüli bővítésére irányuló törekvés mindenütt a „forradalmi" dogma hangsúlyozásának csökkenésével járt.

Természetesen, ez éppenséggel az a gondolkodásmód, amelyet Eduárd Bernstein követett, amikor a sokak által gyűlölt Második Internacionálé képviselte ortodox marxizmus felülvizsgálatára szólított fel. De ezt a kommunisták képtelenek voltak elismerni. Más igazolásra volt szükségük, főleg miután Hruscsov a Leninhez való visszatérésre építette Sztálin-kritikáját. Végül annak hangsúlyozásával érték ezt el, hogy miután Lenin a pártot tette meg a forradalom élcsapatává, a mozgalom tényleges osztályjellege lényegtelenné vált. így legitimmé váltak azok a törekvések, amelyek a párt szavazóbázisát szélesítették volna, és támogatást szerettek volna kapni a proletariátuson kívüli osztályoktól, rétegektől, pártoktól is. Az eurokommunisták ezáltal alkalmazhatták a régi bolsevik örökséget annak eredeti forradalmi célja nélkül. Természetesen azok a körülmények, amelyek a leninizmust életképes politikai alternatívává tették, már rég nem álltak fenn: egyetlen érintett ország sem volt fejletlen vagy abszolutista rendőrállam, mint az Orosz Birodalom. Az elképzelés képmutató volta egyértelművé vált, ahogy beindult az elkerülhetetlen integráció. A szociáldemokratákhoz, de még a liberális pártokhoz is hasonlóan az eurokommunisták olyan intézményi keretek között próbálták érvényre juttatni alapvetően munkás szavazóbázisuk érdekeit, amelyek nem akadályozták meg a kapitalista rendszer újratermelődését, és nem segítették szavazóik önszerveződő képességét. De ha a demokratikus intézmények melletti elkötelezettség érvénytelenné tette a „földalatti" mozgalom és a forradalmi eszme szükségességét, az, hogy hajlandóak voltak feladni a Szovjetunió feltétel nélküli támogatását a nemzeti célok elérésének érdekében, megsemmisítette a párt egyedi jellegét. Nevében leninista, jellegét tekintve reformista lévén, a tekintélyelvű szerkezet nem sok hasznos célt szolgált. A sors fintora, hogy a kommunisták pontosan ugyanabban a helyzetben találták magukat, mint Karl Kautsky régi követői: olyan „forradalmi párt vezetői voltak, amely nem csinált forradalmat". Így feleslegessé váltak szociáldemokrata riválisaik mellett, és csak intézményi célok akadályozták meg azt az egyesülést, amely összességében a munkásosztály érdekeit szolgálta volna. A szavazók talán tudták ezt. A választók támogatása egyre fogyott. Az eurokommunizmus nem hozott sikereket, és Gorbacsov színrelépéséig – ami már egy új kor kezdete – a nyugati kommunista pártok képtelenek voltak döntésre jutni. Időnként megerősítették elkötelezettségüket a Szovjetunió és az ortodox eszmék mellett, hogy aztán később visszavonuljanak. Egy kitartó, elvi alapokon álló radikális politika hiánya nemcsak aláásta a tekintélyelvűség fenntartásának bármilyen igazolását, de a nyugati kommunista pártok számára – nem is beszélve keleti társaikról – komoly identitásválságot okozott, amely az idő múlásával egyre nyilvánvalóbbá vált. Ha még azt is figyelembe vesszük, hogy mi történt ez alatt Kelet-Európában és a Szovjetunióban, érthetővé válik, hogy a céltalanság mély válsága hatotta át a nyugati kommunista mozgalmat és világképét.

Kierkegaardnak nem volt igaza, amikor azt írta, hogy csak a keresztények tudják milyen a „halálos betegség". A kommunisták szintén megtanultak elkeseredni, inkább, mint a harmincas években, amikor az út végén álló utópikus társadalom képe még része volt az emberek képzetvilágának, és sokkal inkább, mint a betegség első jeleinek kiütközésekor a második világháborút követően, amikor a szovjet társadalom tökéletes ellentéte volt mindazoknak a céloknak, amelyek az 1917 óta elszenvedett nehézségek igazolásául szolgáltak: a nemzetköziségnek, a szocializmusnak, a szabad társadalomnak. Machiavellinek és Kantnak igaza volt abban a – talán egyetlen – pontban, amelyben egyetértésre jutottak: aki el akar jutni a célhoz, akarnia kell a célhoz vezető eszközöket is.

A célok és az eszközök szétválása jellemezte ugyanis leginkább ezt a betegséget. A nemzetköziséget a Sztálin által vallott „szocializmus egy országban" elve rendítette meg először, de a Szovjetunió Kelet-Európával, a Marshall-tervvel és az Egyesült Nemzetekkel kapcsolatos imperialista politikája szintén szerepet játszott a fogalom teljes kiforgatásában. Ami a szocializmust illeti, azonosítása a Szovjetunió harmincas évekbeli embertelen modernizációjával, amely a nyugatinál jóval nagyobb szegénységgel és u bürokratikus korrupció magas szintjével járt együtt, nem mutatta a kommunista modellt életképesebb vagy radikálisabb alternatívának, mint amilyenek a szocializmus demokratikus formái voltak Európa más országaiban. Végül a harmincas évek terrorja – még ha ideiglenesnek vagy akár szükségesnek tekintjük is -, a gulágon történtekről szóló beszámolók és Sztálin újabb tisztogatásai, valamint az elnyomó – és most már korrupt – bürokrácia aláásták azt a hitet, hogy a Szovjetunió emancipatorikus politikai alternatívát képvisel a Nyugattal szemben.

Természetesen igaz, hogy a kommunista párt modernizálta a Szovjetuniót, és hogy a „felülről vívott forradalom" eltörölte a Kelet-Európában még létező premodem osztályokat és tulajdonformákat, bátorította a társadalmi mobilitást; az oktatást és más jogokat kiterjesztették a munkásokra is, és egy radikális nemzeti jóléti állam alakult ki. Paradox módon azonban ezek az eredmények még anakronisztikusabbá tették azokat a tekintélyelvű intézményeket, rugalmatlan tervezési formákat, amelyek fontos szerepet játszottak az elérésükben. Továbbá: még ha Sztálin szuperhatalommá tette is a Szovjetuniót, az újsütetű békítő politika, amelynek célja további, különböző ideológiai meggyőződésű szövetségesek felsorakoztatása volt, eltörölte azt a harcos magatartást, amely az országnak a „forradalmi előjogokat" biztosította. A pártnak nem volt többé lehetősége folytatni azt a sztálini politikát, amely – elsősorban a népfrontos évek alatt – különböző propagandaszövegeket hangoztatott a Szovjetunión belüli és azon kívüli szimpatizánsoknak. A cinizmus egyre nőtt, ahogy a szovjet társadalom a párt XX. Kongresszusát követően lassan megismerte Sztálin bűneit. Egyre csökkent az emberek hite az épülő kommunista társadalomban, amelyet Lenin Állam és forradalom című munkájában dolgozott ki, és amelyet eredetileg az irtózatos áldozatok igazolására használtak. Egy ilyen cél nélkül még a „proletárdiktatúra" marxista legitimációja is semmivé válik. Nem marad más, csak egy pragmatikus igazolás, amely egy olyan imperialista, hidegháborús ellenség képén nyugszik, amelynek egyetlen célja a szocialista világ elpusztítása. De ez az ellenség nem az a szörnyeteg volt, amelyet Sztálin és követői leírtak. A Szovjetunió képtelen volt alternatívát állítani ellenfele anyagi gazdagságával és demokratikus intézményeivel szemben. Sőt, éppen azok a védelmi költségek, amelyeknek célja a Szovjetunió megvédése volt a „nyugati imperializmustól", akadályozták meg a fogyasztási javak termelésének növekedését. S bár a Szovjetunió leszerelést hangsúlyozó külpolitikája pozitív visszhangot keltett, lehetetlen volt nem felismerni annak önző vonásait, és figyelmen kívül hagyni azt, hogy miközben a Szovjetunió a nemzeti önrendelkezésért aggódik a harmadik világban, Kelet-Európában folytatott politikája ettől igen távol áll.

Az egyszerű pragmatizmus nem helyettesíthette a haldokló Istent. A betegség az emberek körében is éreztette magát. Az emberek csak azt látták, hogy vezetőik megpróbálják kezelni az egyre nagyobb gazdasági lemaradást a Nyugathoz képest, s mindezt olyan ideológiai elvek nevében, amelyeknek semmi közük sem volt a valósághoz. De az emberek válasza nem a fatalizmus volt. Inkább visszatértek a felkelések hagyományához, amelyet nem központosított pártok szerveztek, hanem laza szövetségek segítettek. Végül megbuktatták a kommunista kormányokat, annak a republikanizmusnak a nevében, amely a szocializmus eredeti eszméjét jellemezte. A demokrácia és a szocializmus közötti kapcsolat még mindig feltáratlan ebben a nagy izgalomban, amelyet a berlini fal leomlása és a csehszlovákiai bársonyos forradalom okozott. És nem véletlenül. A kommunizmus – mint a nyugati kapitalizmussal szemben megfogalmazott legitim emancipatorikus alternatíva – elvesztette a belé vetett bizalmat, gazdaságilag, politikailag és ideológiailag egyaránt. Ebből kifolyólag nincs mit csodálkozni azon, hogy Kelet-Európa utcáin és szavazófülkéiben a demokráciát kellett zászlóra tűzni a múlt elképzeléseivel szemben. Természetesen a demokrácia többet jelent, mint egyszerű szavazás, és a „kommunizmus" utáni életbe való átmenet nehézségei jelentősek. A gazdasági igazságosságot gyakran áldozzák fel nem is annyira az igazi republikánus intézmények, hanem a tekintélyelvű demokrácia új formáinak oltárán. Mindezek ellenére 1989-ben megtörtént az első lépés a méltóság és az emberi jogok irányában, amely eredetileg magában foglalta az elkeseredés elleni harcot is.

(Fordította: Dombos Tamás)

Tartalomjegyzék

Társadalomkritikai és kulturális folyóirat // A quarterly journal for social critique and culture