1. Bevezetés

Az a vita, amely a versenyképesség tekintetében az alacso­nyabb szociális sztenderdből fakadó előnyökről s az EU álla­maiban a bér- és szociális költségek terén a kölcsönös alá-kínálási verseny lehetőségéről szól, egyáltalán nem új keletű. Bizonyítják ezt az 1956-1957-es EGK-szerződés kapcsán folytatott tárgyalások is, melyek során a francia küldöttség ál­lást foglalt a szociális költségek kiegyensúlyozása mellett. Bár az EGK-szerződés tervezetének elkészítésekor győzött a gaz­dasági liberalizmus irányzata,¹ a téma nem került le végképp a napirendről, amint ezt az is mutatja, hogy a belső piaci prog­ramról hozott határozat óta újra föléledtek a „szociális dimen­zióval" összefüggő követelések.

De annak ellenére, hogy – főként a különböző belső piaci hatásokról kibontakozott viták keretében – nagy számban je­lentek meg idevágó (persze gyakran felületes) értekezések, és hogy a használat során maga a kifejezés is inflálódott, semmiképpen nem egyértelmű, hogy az EU körüli aktuális csatározásokban mit is jelent konkrétan a „dömpingveszély". Az alábbiakban ezért az eddig napvilágot látott fejtegetések sokaságából megpróbáljuk kihámozni a témához tartozó „klasszikus" érvkészletet. A tanulmány azokból az alapvető ér­vekből indul ki, amelyek a belső piacon (s még inkább a gaz­dasági és valutaunióban) föllelhető sajátos dömpingtendenci­ákat mutatják be, majd sorra veszi a legfontosabb, eddig ki­fejtett ellenérveket (annak tudatában, hogy ezek elfogadható­ságát meg kell vizsgálni) – s a közkeletű jogi, illetve gazda­sági szempontoktól elhatárolódva állást foglal amellett, hogy a társadalom fejlődési irányainak elemzésekor figyelembe kell venni a politikai dimenziót is.

2. A belső piaci viszonyok és a dömpingveszély

Azt, hogy az EU belső piacán dömpingtendencia fenyeget, alapvetően a következőképpen szokták indokolni: az EU belső piacán a vállalkozók igencsak különféle bér- és szociális költ­ségekkel találkoznak. A megvalósítható (vagy akár csak fel­tételezhető) megtakarítási lehetőségek – a belső piacon meg­növekedett térbeli rugalmasság (teljes tőkeforgalmi, letelepe­dési és szolgáltatási szabadság) – a befektetések más orszá­gokba való kihelyezését eredményezhetik. De felhasználhatók nyomásgyakorlásra is azzal a céllal, hogy a „drága országok" csökkentsék a munkaadókra náluk kirótt terheket. „Szociális dömping" okozójaként értelemszerűen csak ez utóbbi aspek­tus jöhet szóba, mivel a termelés költségmegtakarítási okok­ból való kihelyezése a tőkés gazdasági viszonyok „normális" folyamataihoz sorolható.

Az eltérő személyi költségek (A) és a megnövekedett tőke­rugalmasság (B) eddig felsorolt elemeihez társul a szociális dömpinget előidéző harmadik tendencia is, melyet úgy írha­tunk körül, hogy a kormányok érzékennyé válnak a tőkés ol­dalról érkező fenyegetésekkel szemben (C).

A) Költségkülönbségek a belső piacon

A munkaerővel kapcsolatos és a vállalatok számára lényeges költségek sokféle tényezőből állnak össze, mindenekelőtt a közvetlen bérköltségből, a társadalombiztosítási járulékból, az adókból és egyéb közterhekből. Az átfogóan személyi költsé­geknek nevezett kategóriába természetesen beletartoznak olyan jogi és más keretfeltételek is, mint mondjuk a munkaidő szabályozása.

Az, hogy a munkaerő értékesítési feltételei az egyes tagál­lamokban rendkívül eltérőek, többek között kiderül az EK Bi­zottságának az Európa Tanács ösztönzésére készített egyik jelentésből is. (SEK [89] 926 endg. 1989. VI. 20.)² Eszerint az egyes tagállamokban már a nyolcvanas évek végén szél­sőségesen egyenlőtlen bruttó órabérek léteztek. így például a portugál iparban szinte csak egyhetedét fizették a Dániában érvényes legmagasabb EK-bérnek! A többi tagállamban az órabér a dániai érték negyedét-ötödét érte el. Ezek az óriási különbségek 1990 októberéig nem sokat változtak (Dánia: 168 ÖS; NSZK: 142 öS; Portugália: 25 ÖS. Vö. Eurostat, Statistische Grundzahlen der Gemeinschaft. 1992. 162. k. o.).

Az EK-n belül erősen eltérnek az egy órára eső, átfogó bérköltségek is – a szélsőértékek 47,18 ÖS (Portugália; 1984: 32,06 ÖS) és 278,46 ÖS (NSZK; 1984; 198,38 ÖS),³ – s a különbségek érvényesülnek a bérköltség szerkezetében is. A dán iparban például a bérköltségnek csupán 3,8 %-át teszik ki a járulékos személyi költségek (1990), ami rendkívül ala­csony érték, ám a szociális biztosítás rendszerét ott – más országokkal összehasonlítva – nagyobb mértékben finanszí­rozzák az adókból.⁴ Belgiumban, Franciaországban és Olasz­országban viszont a járulékos személyi költségek elérik vagy akár meg is haladják a bérköltség harminc százalékát.

A tagállamok között szintén nagyon eltérő szabályozások figyelhetők meg a munkaerő alkalmazásának keretfeltételei te­kintetében is, mindjárt a munkaszerződés jogi koncepciójának kialakításában vagy a munkavállaló fogalmának meghatáro­zásakor. A verseny szempontjából különösen lényegesek azok a szabályozások, melyek a nem tipikus munkaszerződésekre vonatkoznak, vagyis az olyanokra, amelyek nem felelnek meg a határozatlan időtartamú, teljes munkaidős foglalkoztatás kri­tériumának. Az e körben létező előírások a törvényes mini­málbérről (Hollandiában), a felmondás elleni védelemről (Nagy-Britanniában), az évi rendes szabadsághoz való jogról (Írországban), illetve a biztosítási kötelezettségről (Nagy-Bri­tanniában, az NSZK-ban) csak akkor érvényesek, ha a mun­kavállalót a munkaidő bizonyos részén túl is foglalkoztatják.⁵ Igencsak sokféle elképzelés létezik a kölcsönmunka-szerződésekről: Görögországban, Olaszországban és Spanyolor­szágban egyszerűen tilos kölcsönmunkán alapuló cégeket lét­rehozni. Az NSZK-ban és Hollandiában az építőipar terén til­tották meg a kölcsönmunka-szerződéseket, Belgiumban pedig csak bizonyos feltételek között engedélyezik őket. A kölcsön-munkával foglalkozó vállalkozásoknak többnyire regisztráltat­niuk kell magukat, Portugáliában viszont nincs semmiféle sza­bályozás erre nézve.

Nemzetenként különböző rendelkezések érvényesek a bér és a munkaidő megállapítása tekintetében (a külön jelölt ese­teket kivéve az adatok forrása: SEK [89] 926 endg.). A bérek kialakításába való állami beavatkozás hagyományosan kis mértékű Írországban, Nagy-Britanniában, Dániában, az NSZK-ban, Olaszországban és Belgiumban, míg a többi or­szágban ehhez képest nagyobb. Államilag rögzített, általános minimálbér Franciaországban, Luxemburgban, Hollandiában, Portugáliában és Spanyolországban van. Ez 1991-ben 2.674 ÖS (a portugál mezőgazdaságban, míg az iparban és a ke­reskedelemben 2.800 ÖS) és 13.300 ÖS (Hollandia) között in­gadozott (KOM [91] 230 endg. – SYN 346, 1991. aug. 1., 6). Belgiumban és Görögországban országos tarifaszerződések rögzítik az általános minimálbért, a többi tagállamban pedig ágazati tarifaszerződések keretében egyeznek meg a mini­málbérekről.

Ami a munkaidő hosszát illeti, a törvényes szabályozások 1991-ben heti 39 óra előírásától (Franciaország) 48 óra előí­rásáig (NSZK, Írország, Olaszország és Hollandia) terjedtek. (EIRR 227, 1992. dec. 17.) Ehhez jön még a tarifaszerződé­sekben foglalt rendelkezések sokfélesége: a túlórák⁶ , a sza­bad- és ünnepnapok szabályozása még árnyaltabbá teszi a képet. Például a túlórák vonatkozásában (ezek csak Dániá­ban, Olaszországban és Nagy-Britanniában nem léteznek) az évi felső határ a spanyolországi 80 óra és az írországi 240 óra között mozog. Ha összevetjük egymással a feldolgozó­iparban foglalkoztatottak 1991-es, tarifa szerinti évi kötelező munkaidejét, magasan Portugália kerül az élre 1.935 órával (ezt követi Görögország 1.840 és Írország 18.10 órával). A ská­la alsó szintjén az NSZK foglal helyet 1.648 órával, előtte Dá­nia áll 1.687 órával (Ertl et al. 1991: 107).

Összefoglalóan megállapítható, hogy az EU tagállamai kö­zött jelentős különbségek állnak fenn a közvetlen bérköltsé­gek, a költségek szempontjából lényeges társadalombizto­sítási és munkajogi szabályozók, valamint az eszerint folyta­tott gyakorlat tekintetében is. Ezek a közös belső piac, illetve a gazdasági és valutaunió tervezése és kialakítása során egy­re inkább az érdeklődés homlokterébe kerültek.

B) Tőkerugalmasság a belső piacon

A munkavállalói oldallal szemben a tőke fölényének egyik té­nyezője a piacgazdaságokon belüli nagyobb térbeli rugalmas­ság. Ezt a mindig is fontos szempontot tovább erősíti a kon­szernstruktúrák épp most végbemenő változása (vö. Bochum – Meißner 1989: 88): a nagy multinacionális vállalatok egyfelől mind jobban koncentrálnak a mindenkori alapgyártásra, s az egyes résztermékek termelését helyezik ki („subcontracting"). Ugyanakkor egyre több termék készül egy-egy konszern ter­melőhelyeinek nemzetközi összekapcsolásával („international sourcing"). Mivel az új információs és kommunikációs techno­lógiák lehetővé teszik a még nagyobb rugalmasságot s egy jól irányított európai gyártásprogram keretében a szétszórt ter­melőhelyek összehangolását („just in time"-termelés stb.), egyre ritkábban fordul elő, hogy a vállalatok továbbra is ott fektessenek be, ahol már egyszer megvetették a lábukat. Megnő viszont a különféle helyi feltételek súlya, s a vállalatok mindinkább arra törekednek, hogy az összes, egymástól el­térő helyi előny felhasználásával költségeiket a minimumra szorítsák.

Jóllehet a tényleges befektetőket már eddig is örömmel fo­gadták minden nyugat-európai államban, a belső piac még jobb feltételeket teremt a mobilitási lehetőségek optimális ki­használásának amúgy is kirajzolódó folyamatához. Teszi ezt mindenekelőtt a tőkeforgalom teljes liberalizálásával, miáltal a befektetések előtt már eddig is de facto nyitott határokon most még a tőkeforgalom ellenőrzése is tiltottá válik azoknak a tagországoknak a számára, amelyek ezt eddig gyakorolták, mondjuk a nyereségexport terén (vö. Zinn 1989: 62). Ez még inkább arra csábítja a vállalatokat, hogy termelésüket részben kihelyezzék a különféle EU-országokba. Megkönnyíti ezt to­vábbá a határokon átnyúló tranzakciók költségeinek csökken­tése, a letelepedési és szolgáltatási szabadság bővülése, va­lamint a Bizottság kívánsága szerint a jövőben EU-szerte le­hetővé váló, egységesített társasági jog.

Mindezen lehetőségek következtében nemcsak a vállalat­alapítások, termelésbővítések vagy cégátvételek során kelet­kezik konkurenciaharc a befektetések körül. A vállalatok szá­mára egy már működő termelés esetén is felvetődik a kérdés, hogy bizonyos tevékenységeik áttelepítése vagy kihelyezése nem lenne-e kifizetődő, vagy a versenyképesség megőrzése céljából netán egyenesen elkerülhetetlen. Abban, hogy konk­rét üzemeket vagy üzemrészeket tényleg kihelyezzenek-e, olyan mutatók is szerepet játszhatnak, mint mondjuk a termék munkaigényessége, a sztenderdizálás foka és a termelési fo­lyamat széttagolhatósága (vö. Bochum-Meißner 1989: 88). Ennek megfelelően némely ágazat különösen érintett, első he­lyen az autógyártás (Wortmann-Oesterheld 1990: 63), amely­ről a dömpinggel kapcsolatos és a szakirodalomban már fel­dolgozott konkrét példák többsége is szól.

Az EU-n belül a termelőhelyek közötti verseny egyik fontos tényezője még a fentiekben tárgyalt munkaidő: „Nem lehet egyszerűen elutasítani a szakszervezetek érvelését, miszerint azt, hogy Németországban a vasárnap munkaszüneti nap, csak egy Európa-szerte megvalósítandó szabályozással lehet megvédeni, máskülönben bekövetkezhet az üzemek áthelye­zése. Erre nézve van már több precedens is. így például az amerikai General Motors sorjában négy leányvállalatának az üzemi tanácsát játszotta ki egymás ellen. Először egy spanyol gyár üzemi tanácsával egyeztek meg a három műszakban. Ezt követően azzal az indoklással, hogy költségcsökkentés céljából a termelést részben áthelyeznék Spanyolországba, az antwerpeni üzemi tanácsot is meg tudták győzni a vasár­napi munka fontosságáról. A kaiserslauterni Opel Művek üze­mi tanácsai ezek után beleegyeztek az éjjeli és a szombati műszak bevezetésébe, arra számítva, hogy így nem visznek el tőlük termelési részlegeket Spanyolországba vagy Antwer­penbe. Végül az Opel bochumi munkásai válaszul az új prés-mű felállítására kijelentették, hogy egyetértenek az üzemelte­tési idő heti 136 órára való emelésével." (Struwe 1991: 124)⁷

C) A nemzeti kormányok és a belső piaci dömpingtendenciák

A kormányoknak (sőt – lásd föntebb – a nemzeti szakszerve­zeteknek) a szociális dömping iránti hajlandóságáról azért kell beszélni, mert itt egy nemzetközi probléma (a szociális leér­tékelődések lehetséges spirálja) áll szemben olyan döntések­kel, amelyek nemzeti összefüggésben születnek meg.⁸

A kormányoknak – már csak a mindenkori választásoktól való függőségük miatt is – óhatatlanul legsajátabb érdekük, hogy „nemzeti vállalataik" virágozzanak, valamint hogy befek­tetéseket vonzzanak országaikba (például az adóbevételek és a munkahelyek biztosítása céljából). Mivel a multinacionális vállalatok működési helyeiről szóló döntések gyakran munka­helyek ezreit érintik, az üzemtelepítési szándékok eddig is sokszor jelentették a nemzeti gazdaságpolitikák elsőrendű célját. (Bochum-Meißner 1989: 88) Bár az EU szigorú ellenőr­zést gyakorol a szubvenciós kiadások fölött (lásd az Ausztri­ával való vitákat a Chrysler és a General Motors erősen tá­mogatott gyárairól), a nemzeti kormányok változatlanul lehe­tővé tehetik a konszernek költségterheinek csökkentését a bé­reken és a járulékos személyi költségeken keresztül. A jövő­ben a belső piacon kiéleződő gazdasági verseny számára már inkább csak azokon a területeken lehet elhárítani az „egyenlő" feltételek megteremtését, amelyeket nem tarta­nak szemmel „versenyellenőrzés" címén. És idetartoznak a bérköltségek, valamint a szociális kiadások. „Nem szimpto­matikus dolog-e valójában, hogy a holland kormány azokat a pénzeszközöket, amelyek a ,WIR' befektetési és támogatási alap felszámolásával felszabadultak, újra elosztotta, hogy a családi pótlék terhét ne a munkaadónak, hanem az államnak kelljen viselnie?" (Pieters 1991: 80.)

Ráadásul a valutaparitásoknak a gazdasági és valutaunión belüli végleges rögzítése minden eddigi, más irányú törekvés ellenére meg fogja szüntetni azt a még fennálló lehetőséget, hogy a nemzeti versenyképesség a társországok terhére ja­vuljon, ami az EK-bizottságot is a következő, mindenesetre mostanáig lényegében hatástalan figyelmeztetésre késztette: – „egy olyan helyzetben, amikor a valutaparitások egyre ru­galmatlanabbá válnak, meg kell akadályozni, hogy a szociális leértékeléseket a valutaleértékelések alternatív eszközeként vessék be. Ellenőrzés alatt kell tartani azt a fenyegető folya­matot, hogy kölcsönös túllicitálás történik a szociális kiadások csökkentésének irányában, ami a szociális védelem vissza­szorulását is magával hozná" (KOM [91] 228, az indoklás 2. pontja, 3. gondolatjel).

Az, hogy az egyes országok kormányai hozzájárulnak-e a tőke virágzásához a vállalatok személyi költségeinek minima­lizálásával, nem utolsósorban gazdaságelméleti feltevésektől függ. (A kínálatorientált elméletek óvnak a munkaerőben meg­testesülő termelési tényező „túlzott" költségeitől, míg a keresletorientált elméletek arra figyelnek, hogy a munkaerő­nek is legyen elég bevétele a fogyasztáshoz.) Attól függetlenül persze a megfelelő játéktér a nem neoliberális irányultságú politikusok számára is elég kicsi, ha a szomszéd országok alacsonyabb személyi költségeket honosítanak meg, és a gaz­dasági határok – mint az Európai Unióban – úgyszólván meg­szűnnek.⁹

A munkaadók zöme – bár sokféle módon kinyilatkoztatta, hogy nem akar szociális dömpinget előidézni a belső piacon – nyilvánvalóan igencsak magabiztos a várható hatást illető­en: „A német gazdaság versenyképességének megőrzése cél­jából a Szövetségi Köztársaságban vissza kell fogni a válla­latok megadóztatását. Ugyancsak a tények szorításában szük­ségessé válik, hogy csökkentsük azokat az EK-viszonyokhoz képest túlzott terheket, amelyek például a környezetvédelem, a szociális törvénykezés vagy a vállalati jog terén a regulációs és adóköltségekkel a vállalatokra nehezednek. Bízunk abban, hogy a szövetségi kormányzat nem tudja kivonni magát a cse­lekvési kényszer alól" (Siemens-Mitteilungen 7-8/1988: 10 Forderungen an den gemeinsamen Markt des Zentralverbandes der deutschen Elektroindustrie).

A politika szempontjából fontos szereplők jó néhány kijelen­tése táplálja is az ilyesfajta elvárásokat. A Német Szakértői Tanács 1991-1992-es évi jelentésében például az áll, hogy 1993 elején az európai belső piac életbelépésével jelentősen erősödni fog a nemzetközi verseny. Ezért a jövőben is a po­litika lényeges feladatának tekintik az NSZK gazdasági terme­lőhelyként való biztosítását. Ez többek között a termeléstől jobban függő béreket és a vállalkozói adóterhek csökkentését jelentené.¹⁰ A politika mérvadó alakítóinak kijelentései ily mó­don megvilágítják, hogy a dömpingveszéllyel kapcsolatos alábbi „ellenérvek" közül az első gyakorlatilag máris semmivé foszlik.

3. Az ellenérvek

A) A személyi költségek nem döntőek

A dömpingre utaló érveket gyakran nyomban elutasítják arra a tényre hivatkozva, hogy nagyon sokrétűek azok a költség­tényezők, melyek a termelőhelyre vonatkozó vállalati dönté­sek szempontjából fontosak. Idesorolhatók azok az ellenérvek is, amelyek a termelékenységet állítják előtérbe, s alapvetően helyesen állapítják meg, hogy egy ország a munkaerővel kap­csolatos magas abszolút költségeket mégiscsak megenged­heti magának, ha ezért cserébe nagyobb termelékenységet ér el a tőkeigényesebb gyártási eljárások következtében (vö. Chassard 1990: 158; Deleek 1991: 170; Heinrich 1990: 82, skk., d. pont; Schmähl 1989: 40; Struwe 1991: 115). A döm­pingtől való félelmek jelentkezésekor ezt a típusú argumentációt már az EK-bizottságon belül is alkalmazták, jóllehet tom­pított formában.¹¹

Ha a termelékenység viszonylatában vizsgáljuk a munkae­rőre fordított költségeket, akkor valóban azt mutatja a kép, hogy mondjuk az NSZK-ban az egy termékegységre és bér­költség elmarad a többi EU-országban szokásostól, és sem­miképpen sem listavezető, mint a termelékenység beszámítá­sa nélkül vett bérszínvonal (vö. Adamy 1990: 148). Sőt a mun­kaerővel kapcsolatos költségek tekintetében (ez együttesen a közvetlen bérköltségeket és járulékos személyi költségeket je­lenti) a GDP-re vetítve az NSZK a legutolsó helyen áll Hol­landiával együtt (vö. Struwe 1990: 108)!

A szociális dömpingtől való félelmeket azonban ez a köz­gazdaságtudományi szempontból hangsúlyozott tényállás sem tudja megszüntetni, mégpedig a következő három ok mi­att. Először is a „szociális leértékelődések" veszélyének ilyes­fajta értelmezése nem elég tág. így ugyanis a „dömpingve­szélyt" csupán egyetlen költségtényező versenyhelyzetére szűkítik (többnyire a közvetlen bérköltségre, esetenként hoz­závéve a munkáltató által fizetett társadalombiztosítási járulé­kot is). Ezzel szemben elég utalni a tényleges személyi költ­ségek szempontjából lényeges tényezők sokféleségére. Mert legyenek bár egy országban magasabbak a közvetlen bérkölt­ségek, mint másutt, abban az esetben, ha alacsonyabb tár­sadalombiztosítási járulékot vagy adót kell fizetni, a munkaerő még mindig olcsóbb, mint a konkurens országban. Ezért köz­gazdasági oldalról a kormányoknak következetesen azt taná­csolják, hogy önmagában egy-egy tényezőt ne tekintsenek versenyeszköznek (vö. Struwe 1990: 110).

A szélesebb, realistább értelemben vett dömpingtendencia hatására azonban az átfogóan meghatározott személyi költ­ség, vagyis a munkáltató valamennyi, személyekkel kapcso­latban viselt „terhének" összege csökken (illetve nem megfe­lelő mértékben emelkedik). Ehhez persze minden egyes té­nyező költségcsökkenése egy-egy adalék! S ezen a ponton máris tarthatatlanná válik a dömpingveszélyt kétségbe vonó, tisztán közgazdasági érvelés, hiszen ha a munkaerő-tényező tekintetében csökkennek az átfogóan értelmezett költségek, akkor összességében – legalábbis tendenciaszerűen – javul a relatív nemzetközi versenypozíció. Logikus tehát, hogy nem­zeti szinten minden egyes, a személyi költségek szempontjá­ból lényeges összetevő megváltoztatásakor (bérek, munkaidő, járulékos bérköltségek stb.) előkerül a versenypozícióra hivat­kozó érv, s ezt alkalomadtán figyelembe is veszik.

Másodszor a leírt szemléletmód statikus, s ily módon nem felel meg a gazdasági élet realitásainak. Mihelyt az egyik konkurens előnyökre tesz szert valamely költségtényező csökkenése révén (legyen az akár termelése egy részének kihelyezése egy „olcsó bérű" tagországba, vagy pedig a jogi keretfeltételek megváltozása, amit a belső piaci politika hoz magával), ez a többi érintett döntéshozó számára fontos ösztönzést jelent arra, hogy a dömpingfolyamat logikája szerint reagáljon. A tagországok kormányainak ilyesfajta el­járása végeredményben felettébb romboló hatást váltana ki, vagyis mintegy elindítaná a „szociális leértékelődéseknek" azt a spirálját, amikor mindenki legalább a szomszédját szeretné utolérni, s végül senki sem jár jól.

Az első ellenérv harmadik s bizonyára leglényegesebb gyengéje az, hogy megmarad a gazdasági racionalitás szint­jén, így viszont nem lehet adekvát módon megragadni a „szo­ciális dömping" fogalmát, mert figyelmen kívül marad a politi­kai döntéshozás szintje, ahol az érdekpozíciók erőfelmérése folyik. Egy dolog az, hogy a személyi költségek (illetve az ezeket kitevő számos tényezők egyikének) csökkentése nem szükségszerű ahhoz, hogy a befektetőket ténylegesen az or­szágban tartsák, amit érdemdús közgazdászok alá is támaszt­hatnak különféle érvekkel.¹² Más dolog azonban, hogy az ilyen eljárás mégiscsak választható politikai stratégiaként, pél­dául mert ez a társadalmi érdekérvényesítésben erősebb oldal kívánsága, vagy mert ez felel meg a kormány által képviselt gazossági ideológiának.

Hogy a kormányok mindenesetre akkor is engedhetnek a bér- és szociális költségekre nehezedő nyomásnak (vagyis a szociális dömping kísérletének), ha a közgazdászok a lehető legnagyobb termelékenységet igazolják számukra; és emiatt elviselhetnek tartják a magas személyi költségeket, azt a leg-produktívabb tagállam, az NSZK vezető politikusainak fontos állásfoglalásai is mutatják. Kohl szövetségi kancellár például 1988-ban a Hoechst AG fennállásának 125. évfordulója alkal­mából rendezett ünnepségen az Európai Közösségek belső piacára való tekintettel szemléletváltást követelt a hazai szo­ciálpolitikában arra hivatkozva, hogy az NSZK-nak „európai viszonyokra kell berendezkednie". Mint mondta, nem lehet el­várni, hogy az NSZK képes legyen elviselni a legmagasabb bérköltségeket s ugyanakkor továbbra is a legnagyobb expor­táló ország maradjon (Süddeutsche Zeitung, 1988. febr. 2.)! Haussmann, a német gazdasági miniszter szintén támadásba lendült, ezúttal a munkaidő vonatkozásában, mely ugyancsak a személyi költségek részét képezi. „Az európai belső piachoz vezető úton nem engedhetjük meg magunknak a heti munka­idő további csökkentését, hiszen egyetlen más európai ország sem csökkenti Európába tartva a munkaidőt. Csak a német szakszervezetek akarnak ezen az úton járni" (Frankfurter Allgemeine Zeitung, 1989. máj. 2.).

Hasonló kijelentéseket vagy akár eljárásokat találhatunk a francia és a holland kormány részéről is.¹³   Olaszország ese­tében úgy tűnik, hogy a tartós belpolitikai válság közepette különösen tragikus a dömpingtendencia hatása. „Országunk szociális és politikai egyensúlya az európai belső piacra való belépéssel és a közös európai valuta kilátásba helyezésével összeomlott. A társadalmi kompromisszum többé nem érvé­nyes. Egyedül az számít, hogy az olasz vállalatok mennyire versenyképesek a német és francia vállalatokkal szemben. A munkaerőpiac szempontjából ennek pusztító következményei vannak. Az államadósságot Róma a közkiadások durva lefa­ragásával és a munkavállalók erőteljesebb megadóztatásával akarja csökkenteni." (Rosanna Rossanda, Profil, 1993. márc. 15: 54)

Ausztria lehetséges jövőjét a Néppárt egyik politikusának, Andreas Kholnak a következő kijelentése érzékeltetheti: -„Igaz, hogy az osztrák járulékos bérköltségek a legmagasab­bak közé tartoznak az Európai Közösségeken belül, de a gaz­daság számára ezáltal keletkező versenyhátrányokat nagyjá­ból kiegyenlíti az osztrák munkások kimagasló teljesítőképes­sége, a szociális béke és az összes ebből fakadó verseny­előny. A járulékos bérköltségek csökkentésének mégis el­sőbbséget kell kapnia az átfogó adóreform legközelebbi lépé­sei során. (Khol 1989: 144; kiemelés tőlem – G.F.)

B) A szociális leépítés tilalma az EU jogrendszerében

A jogi szakirodalomban időnként azzal érvelnek, hogy az EGK-szerződés 117. cikkelyében foglalt általános célkitűzés – „a lét- és munkafeltételek kiegyenlítése a fejlődés irányában" – megtiltja a szociális sztenderdek csökkentését. Ilyen érte­lemben állítja például Struwe, hogy a szociális dömping „ki van zárva, amennyiben minden érintett jogszerűen jár el" (Struwe 1991: 48 és 58; 1990: 102). Hasonlóan érvel Däubler is, amikor abban reménykedik, hogy a dömpingfolyamatok el­len latba vethető az igazságszolgáltatás, jóllehet mint nyíltan elismeri: „Az, hogy a szerződés általános előírásaiból cselek­vésszabályozó normákat alakítsunk ki, még eztán elvégzendő feladat" (1989: 149). Ennek ellenére olyan szerzőkkel egyet­értésben, mint Mosler (199, 329) és Firlei, meg kell állapítani, hogy mind ez idáig nem tudott igazán érvényesülni az a vé­lemény, hogy a dömpinget szerződéssel be lehetne tiltani. „Az EGK-szerződés szociális vonatkozású normáiból nem lehet egyfajta összanalógiás értelemben a szociális dömping tilal­mát levezetni. Egy ilyen jellegű, az egyes államokat kötelező tilalomnak persze kétségtelenül óriási jelentősége lenne a szociális leépítések néhány, itt leírt tendenciájának leküzdé­sében. De ez nem egyéb, mint szép álom. Aki ezt az elkép­zelést magáévá teszi, egy olyan fiskális jogtudomány illúziók­kal teli logikáját követi, amely a jogpolitikát volna hivatva pó­tolni." (Firlei 1991: 73)

A szociális sztenderdek terén nehezen lehet az egyes álla­mok politikáját az EGK-szerződés segítségével ellenőrizni, hi­szen az Európai Közösségeknek ebben nincs kifejezett kom­petenciájuk.¹⁴ Csakhogy a dömpingre hivatkozó érvelés épp a szociális leépítési intézkedéseket vagy egyes tagállamokban a szociális sztenderd megfelelő kiépítésének elmaradását ve­szi célba. Már az elmúlt évek során is többször előfordult, hogy valamely tagállamban (elsősorban költségmegtakarítási célból) csökkentették a szociális sztenderdek némelyikét (vö. Euzeby-Langendonck 1989: 264. skk.) anélkül, hogy ez jog­ellenesnek minősült volna.¹⁵ Végül pedig az Európa Bíróság 1993 márciusában döntött úgy¹⁶ , hogy sem az egyes tagál­lamok által elfogadott szociálpolitika általános vezérfonalai, sem a különleges intézkedések nem vizsgálhatók bíróságilag a tekintetben, hogy összhangban vannak-e az EGK-szerződés 117. cikkelyében felsorolt szociális célokkal (az ítélet hátulról számított 27. sora)!

A tárgyalt összefüggésben gyakran hangoztatott további érv az, hogy a szociálpolitikával kapcsolatos legtöbb EU-szintű jogi intézkedés figyelembe vesz egy minimál normát. A tézis szerint az ilyen minimál normák (például a munkahelyi egész­ségvédelem tekintetében vagy a munkajog terén is) nyitva hagyják a tagállamok számára azt a lehetőséget, hogy szigo­rúbb nemzeti sztenderdeket írjanak elő. Vagyis a rendszer nem foglalja magába a szociális leépítést.¹⁷ Ez ugyan igaz, a dömping tekintetében azonban nem érv, hiszen itt nem (csak) a jogi vagy akár gazdasági okokból kikényszerített le­építésekről van szó, hanem elsősorban olyan politikai folya­matokról, amelyek közvetlen dologi kényszerek nélkül (is) végbemennek. Az egységes minimál normák meglétekor épp­úgy, mint az EU-szintű szabályozási vákuum (gyakoribb) ese­tében előfordulhat, hogy a versenyképesség okán egy-egy kormány befagyasztja vagy leépíti a magasabb nemzeti sztenderdet, ha nem is szabad ezzel a minimálszint alá mennie.

C) A belső piacnak nem specifikuma a szociális dömping

Nem elégséges érv az sem, hogy (mint ezt a későbbiekben kifejtjük, vö. 4. pont) a szociális dömping veszélye világmé­retekben észlelhető, s a Kelet-Európában végbemenő válto­zások révén hamarosan az eddiginél is erősebb összeurópai dimenziót nyer (vö. Weinmeier 1990, 240. skk.). Az EU belső piacán jelentkező speciális dömpingveszélyt ez azért sem cá­folja, mert a verseny „enyhe" kiéleződése is számottevően nö­veli a szociális sztenderdek fenyegetettségét.

Megállapítható továbbá, hogy az EK/EU politikája 1987 óta az addig érvényes nyugat-európai versenyszerkezetben jelen­tős változásokat hozott és fog is hozni még. Egyébként egy olyan helyzetben, ahol amúgy sem marad szinte semmi sem a régiben, és a gazdasági szereplőknek új konkurenciával s a nemzeti mentsvárak összeomlásával kell számolniuk, még va­lószínűbbek és tendenciájukat tekintve még sikeresebb a döm­pingkísérletek, mint mondjuk a népgazdaságok évszázados „ter­mészetes" összenövése során. (Ezért az EU néhány év alatt megteremtett belső piacán várható dömpingveszélyt nem kér­dőjelezi meg igazán az az érv, hogy az USA egyes szövetségi államai között mindig is voltak és vannak különbségek a szo­ciális és munkaerővel kapcsolatos költségek tekintetében.)

Az EU keretében egyesülő Európában a dömpingre hivat­kozó érvelésnek meg fog nőni a súlya, mivel először is a tőkét könnyebben lehet ténylegesen áthelyezni és másutt befektet­ni, másodszor pedig az egyéb versenytényezők jobban ki­egyenlítődnek, miáltal a fennmaradó egyenlőtlenségek szük­ségszerűen lényegessé válnak a döntések során, és az egyes költségtényezők (például a szociális jellegű adók vagy a bér­költségek) sokkal nagyobb jelentőséget nyernek (vö. még Ja­cobs 1990: 51; Schulte 1990: XVII; a társadalombiztosítás vo­natkozásában Pieters 1991: 81). Wolfgang Däubler, a mun­kajog brémai professzora már 1988-ban rögzítette ezt a tény­állást: „Ha végleg kialakul a belső piac, az megváltoztatja a vállalatok befektetési döntéseinek feltételeit. Minél kisebbek a különbségek az infrastruktúrában, a szakképzett mun­kaerő meglétének tekintetében, az adózási jogban stb., annál inkább számítanak majd a munkajogi védelem szint­jének eltérései. Másképpen szólva, míg eddig a munkajog viszonylag másodlagos szerepet játszott egy olyan kérdés el­döntésében, hogy mondjuk Genovát mint termelőhelyet előny­ben részesítsék-e San Sebastiannal vagy Hamburggal mint termelőhellyel szemben, a jövőben ez már megváltozhat. Mi­nél mélyebbre hatol a kiegyenlítési folyamat, annál inkább nő a megmaradt különbségek jelentősége." (Däubler 1988: 47)

A belső piaci politika tehát mindenképpen nagymértékben felerősíti azt a dömpingtendenciát, amely csírájában már vi­tathatatlanul megvan az EU-n kívül is (vö. még Weiss 1990: 150). A korábban nemzetállami döntéskörök EU-szintre való szelektív áthelyezésével azonban de facto együtt jár a társa­dalmi erőviszonyok eltolódása is oly módon, hogy tendencia­szerűen ösztönzést kap az az oldal, amelyik versenyelőnyök szerzése céljából a szociális sztenderd leépítésében érde­kelt. A munkaadói és főként a konszern érdekeit, melyek EU-szinten amúgy is aránytalanul nagy befolyást élveznek (lásd Grothe 1990 több helyütt), a verseny kiéleződő felté­telei mellett nemzeti keretek közt is egyre nagyobb súllyal esnek latba. Kielégítésük a nyitott határok és piacok ellenére egyrészt a munkahelyek, másrészt ezáltal a választói szava­zatok megőrzése miatt fontos politikai cél a kormányok szá­mára.

Ezen túlmenően meg kell még említeni a dömpingveszély egyik sajátos formáját, amely a belső piacon csak most jön létre a szolgáltatások teljes szabadságával, és összefügg a munkajogi területi elv részleges megkérdőjelezésével. Mihelyt ugyanis egy „olcsóbb" tagállam vállalatától a valamilyen szol­gáltatói feladat elvégzésére küldött munkaerők adott esetben a drágább tagállamban lévő munkahelynél sokkal rosszabb feltételek közt dolgozhatnak, s ezzel végső soron ottani mun­kahelyeket is veszélyeztethetnek, még nagyobb gyakorlati er­vei érvényesülhet az a nyomás, amely a kormányra és a szak­szervezetekre nehezedik az ottani bér- és társadalombiz­tosítási költségek csökkentése céljából.¹⁸

D) Tőkeelszívás az EU északi területein

A differenciálatlan szemléletmód nem ad világos magyarázatot a szociális költségek versenyének következményeire (Struwe 1991: 115. skk.; nála sokkal árnyaltabban ír Kleinherz 1990: 23. skk.). Struwe ezért részletesen vizsgálja azt a véleményt, miszerint a belső piacról nagy valószínűséggel nem fog kiin­dulni a német szociális sztenderd „alapvető veszélyeztetése" (Struwe 1991: 119). Ezek a félelmek szerinte már csak azért is „gyakran túlzottak és sokszor nem megalapozottak" (uo. 116), mert hiszen amiatt, hogy a fejlettebb országok ösztön­zőbb piacokat és nagyobb hatékonyságot tudnak kínálni, a belső piacon a kevésbé fejlett országok is félnek vállalataik elvándorlásától. Ennek ellenére Struwe nem tagadhatja le, hogy a „szociális dömping elvi lehetősége" (uo.) nem utasít­ható el egyszerűen, s ennek bizonyítékául el is mondja, hogy a német szövetségi parlament munkaügyi és szociális bizott­sága 1990. június 20-án felszólította a szövetségi kormányt: akadályozza meg, hogy az NSZK-ban elért munkavállalói jo­gok csorbuljanak. A két egymás mellé helyezett kijelentés kö­zött azonban Struwe elmulaszt világos, elemző kapcsolatot teremteni.

Ezen a ponton nyilvánvalóan le kell szállni az általánosság szintjéről, és differenciálni kell a különböző gazdasági ágaza­tok között. Míg a magas fokú szakképzettséget nem kívánó, de munkaigényes termelési területeken (például a textilipar­ban) a kevésbé fejlett tagállamoknak bizonyára nem kell fél­niük attól, hogy a termelés áthelyeződik az északi tagorszá­gokba, addig mondjuk a szolgáltatási szektorban (ban­kok, biztosítók) és a kutatásigényes szférákban a termelő­hellyel kapcsolatos döntések során más kritériumok érvénye­sülnek, melyek inkább az északiaknak kedveznek.

így hát az EK-bizottság is abból indult ki, hogy a nem tarifális kereskedelmi korlátozások megszüntetése a belső piacon megváltoztatja az ágazati specializálódás meglévő modelljeit. Ezért egy nagyszabású közgazdasági tanulmányában kiemel­ten foglalkozott a liberalizációs lépések által leginkább érintett területekkel, a szektorokra jellemző specializálódással s az egyes tagállamok közti kölcsönös előnyökkel (vö. Soziales Europa, különszám, 1990: 6). A legerősebben iparosodott tag­államok számára itt két forgatókönyvet ötlöttek ki a gazdasági alkalmazkodási folyamatok végbemenetelét illetően. A „válla­latok európaizálásának" optimális esetében a belső piac kitel­jesedéséhez szükséges valamennyi intézkedés megszületik majd, hogy az összes tagállamban az összes vállalatnak le­hetősége nyíljon ugyanolyan jogokkal és kötelességekkel te­vékenykedni, mint a saját országában. Ezzel szemben a má­sodik változat („a nemzeti győztesek") szerint előfordulhat, hogy néhány tagállam alákínálási versenybe kezd „oly módon, hogy vagy megvédi vállalatait az átvételtől – vagy alacsony szinten tartja a vállalatok adóztatását, vagy tetemes pótlékok biztosításával csalogatja magához a külföldi befektetőket."¹⁹ A határozott dömpingtendenciákat rejtő második (Ausztria számára esetleg releváns) forgatókönyv a Bizottság szerint „egyáltalán nem valószínűtlen". Ezért szükséges az ő szemük­ben ahhoz, hogy a fejlődés pozitívabb változatának megfele­lően valóban azonos versenyfeltételek és nyitott piacok jöhes­senek létre, egy olyan politikai akarat, mely többek között a szociális jog terén is (!) kísérő intézkedésekkel biztosítja a belső piac megteremtését (uo.; a „politikai akaratról" lásd fent 2. C pont, valamint az alábbiakat).

Összegzésként megállapítható, hogy a belső piacon nyil­vánvalóan minden tagállamnak van félnivalója egyik vagy a másik területen. Ezeket a „vektorokat" csak egy elvont gaz­daságelméleti szemléletmód képes egymással szemben ki­egyenlíteni, s egy mesterséges egyensúlyt teremteni. A poli­tikai gyakorlatban azonban a szociális dömpinget már nem lehet kizárni a más országokban jelentkező komparatív hátrá­nyokra utalva. Ellenkezőleg, a dömping minden tagországban lehetséges, és politikai ellenlépéseket igényel. Önmagában ugyanis az, ha rámutatunk a más ágazatok komparatív hát­rányai alapján végbemenő iparközi kiegyenlítődésre, még nem teszi könnyebbé a konkrétan fenyegetett ágazatoknak a sa­játos helyzetét. Ezek minden bizonnyal sürgetni fogják az egyes államokon belüli védőintézkedéseket, többek között alacsonyabb szociális és bérköltségek formájában.

4. Kilátások

Végső soron tehát nem bizonyult eredményesnek a szakiro­dalomban található egyik olyan kísérlet sem, melynek során a szerzők igyekeztek jogosulatlannak feltüntetni az EU belső piacán fenyegető szociális dömpinggel kapcsolatos aggályo­kat. Ennek az az oka, hogy először is valóban nagy különb­ségek vannak az egyes országok között, másodszor nem áll­nak rendelkezésre jogi eszközök a szociális dömping egysze­rű „betiltásához", harmadszor a belső piaci program megva­lósításának dinamikáját nem lehet statikus gazdaságelméleti magyarázatokkal megragadni. Végül az egyes tagállamokban végbemenő politikai folyamat nem tekinthető kizárólag a tény­leges kényszerekre vagy a valószínű feltételezésekre adott reakciónak (ahogy egyébként sehol másutt sem), hanem sok­kal inkább a különféle erőviszonyok, politikai megalkuvások és döntésminták eredményeként fogható fel.

Természetesen lehet abban reménykedni, hogy a gazdasági érvek eltéríthetik a döntéshozókat egy olyan dömpingpolitika megvalósításától, amelyet gyakran a termelési feltételek sem követelnek meg, illetve amely összességében véve mindenki számára káros. Éppígy üdvözölendő volna az is, ha az Európa Bíróság a jövőben elszánná magát arra, hogy széleskörűen interpretálja azokat az EU-szintű jogi rendelkezéseket, melyek a szociális leépítés elleni harcban támpontul szolgálhatnának. A mai politikai és gazdasági helyzetben azonban semmiképp sem tűnik jogosnak, hogy ilyen fejleményekben reményked­jünk, vagy hogy netán tagadjuk a dömpingtendenciák létezé­sét. Az adott viszonyok realista elemzése szerint a Bizottság által emlegetett és a szociális sztenderd megőrzéséhez, illetve kiépítéséhez szükséges „politikai akaratnak" az esélyei mind nemzeti (lásd fönt 2. C pont), mind EU-szinten meglehetősen csekélyek.

Az EU-ban a szociális leépítés jogi tilalmának hiányában több tényező akadályozza, hogy a szociális dömping ellen ha­tékony intézkedéseket lehessen hozni. Ezek között a legfon­tosabbak az egyes országokra jellemző, szélsőségesen eltérő sztenderdek, továbbá a szociális harmónia megteremtésének ebből fakadóan ellentétes érdekei és az a körülmény, hogy e téren egyhangú szavazatokra van szükség (amit a Maastrichti Szerződés sem változtatott meg olyan központi fontosságú szférákban, mint a szociális biztonság és a munkabér – vö. Falkner 1993.). Ezzel kapcsolatban jellemző, hogyan indokol­ta Major miniszterelnök a brit parlament előtt országa vona­kodását az egész EU-ra kiterjedő „szociális dimenziótól": „Eu­rópa megtarthatja magának a szociális szempontjait. Nekünk munkahelyek kellenek. Franciaország panaszkodhat, amennyit csak akar. Ha a befektetők és a társaságok inkább Nagy-Britanniába jönnek, semmint hogy Franciaországban megfizessék a szocializmus költségeit, akkor ezt hadd hívják [a franciák] szociális dömpingnek, én dömpingszocializmus­nak hívom. Nem baj, ha Jacques Delors azzal vádol bennün­ket, hogy a külföldi befektetők paradicsomát teremtjük meg, én boldogan beismerem ezt a bűnt!" (Agence Europe, 1993. márc. 3, 13. skk.) Ezek a kijelentések egy nemrég ismerté vált eset kapcsán hangzottak el, amikor a Hoover cég Skó­ciába helyezte át egyik porszívógyártó üzemét, s ezáltal a franciaországi Dijon hatszáz munkahelyet veszített el. Dumas francia miniszter ezt közvetlen összefüggésbe hozta azzal, hogy szerinte meg kell születnie a szociális Európának, „ami sokkal fontosabb, mint bármikor volt, mivel a külföldi befekte­tők kihasználják a tagállamok közti versengést, és átbújnak a nagyon is megszorító szociális harmonizáció résein" (idézi: Agence Europe, 1993. febr. 3: 14). Ebben az esetben persze ami az egyik fél számára szükségesnek tűnik, az reményte­lenül beleütközik a társországok (legalább) egyikének ellenál­lásába.²⁰

A fenti dilemma jelentősége nem csupán nyugat-európai, hanem világméretű. Egyfelől ugyanis az EU-minta szerint nagyra értékelődnek a regionális összekapcsolódások (s min­denütt az látszik, hogy a harmonizáció a gazdasági életre kor­látozódik, de nem foglalja magába a szociálpolitikát), másfelől a belső piaci viszonyok végsőkig kiélezik a modern kapitaliz­mus általános fejlődési tendenciáit. Az utóbbi években a posztfordizmus és a regulációs elmélet számos-teoretikusa mutatott rá arra, hogy a régóta nemzetközivé vált gazdaság és a megváltozott termelési minták hatására csökken az állam cselekővképessége.²¹ „A nemzeti állam már nem az, ami egy­kor volt. A globális tőkeviszonyok egyik mozzanataként már korántsem ugyanaz a jelentősége: időközben végbement a tőkés uralom formáinak belső eltolódása." (Holloway 1993: 30)

Ausztriában az EU-ba való belépés körüli vitákban ezt az érvelést nem utolsósorban annak alátámasztására használták fel, hogy az állam kinyilvánított „cselekvőképtelensége" miatt még fontosabb az ország csatlakozása az EU-hoz – anélkül, hogy megvizsgálnák egy szociálisan cselekvő politika ottani ke­retfeltételeit és érvényesülési lehetőségeit. Ám ha Holloway azt írja (1993: 21), hogy „a nemzetállam és a tőke viszonya egy nemzetileg rögzített állam és egy világméretekben mozgékony tőke viszonya", akkor ehhez hozzá kell tenni, hogy az Európai Unió és a tőke viszonya a legjobb esetben is egy regionális integrációs képződmény és egy (továbbra is) világméretekben mozgékony tőke viszonya lehet. (Azt mondhatnánk, hogy ennek a modellnek egy háromemeletes házban két egymás fölötti szint felelne meg, s a tőke egy „kvantumugrással" megint előrébb van.) Csakhogy a szociálpolitika szintjén még ezt a nem telje­sen optimális állapotot sem értük el: itt még az EU-ban is a nemzeti politika és a világméretekben mozgékony tőke áll szemben egymással, miközben a politika úgyszólván két „kvan­tumugrással" lemaradt. Az EU nem vállalta át a nemzeti állam szociális felelősségét, ugyanakkor erősen korlátozza cse­lekvési terét. Ezért jött létre a belső piacon a szociális és munkaerőpiaci politika szempontjából kritikus vákuum.

Kiélezett megfogalmazásban a következő forgatókönyv lát­szik megvalósulni: figyelembe véve a világméretűnek tekintett versenygazdaságot²² , annak minden jelentősebb szereplője (nemzeti államok, EU) tagadja, hogy a szociális szférában cselekvőképes volna. Még hosszú távon is illúzió azonban az, hogy a szociális normák védelmére kialakuljon egy világmé­retű rendszer. Így a szociális dömpinggel szembeni utolsó gátak is leomolhatnak annak reménye nélkül, hogy egy magasabb politikai szinten helyreállhatna a politikai cse­lekvés képessége ezen a területen.

A tanulmány eredetileg megjelent: Österreichische Zeitschrift für Politikwissenschaft, 1993/3, 261-276. old.

(Fordította: Glavina Zsuzsa)

Jegyzetek

1 A Franciaországnak tett egyetlen lényeges engedmény a nemek egyenlő kezelése a bérezésben, ami azonban csak megkésve és az igazságszolgáltatás útján érvényesült (vö. Falkner 1992a).

2 A tagállamokban lévő munkafeltételek szabályozásáról készült ta­nulmány összefoglalása; vö. még a Közösségek szintjén folyó szociális dialógus bizottsági szerveinek dokumentációját (Arbeitspapier der Kommissionsdienststellen für den Sozialen Dialog auf Gemeinschaftsebene), 1988. nov. 25.

3 Eurostat, 164.

4 A belső piacon azonban egyre inkább megnehezítik a társada­lombiztosítási költségek adókon keresztüli fedezését is; összességé­ben úgy mondhatjuk, hogy a bevétel oldaláról nyomás nehezedik a szociális rendszerre (vö. Falkner 1992b).

5 A nem tipikus munkaformákkal kapcsolatos jogi előírások össz­hangba hozásáról létezik egy irányvonalakat megfogalmazó EK-bizottsági javaslat (KOM [90] 228 végi., SYN 280. 1990. aug. 13.), melyet a Miniszterek Tanácsa nem fogad el.

6 Ezek alapján a Bizottság adatai szerint a törvényes munkaidő több­nyire már csak fiktív (uo. 7. old.); az átlagos heti munkaidő azonban még a tarifaszerződések szabályozásainak figyelembevételével is na­gyon különböző, 38 és 45 óra között ingadozik.

7 Ezt a példát sok helyütt idézik, lásd pl. Beckmann et al. 1991: 120; Notabene, Nr. 54: 10. és Vogler-Ludwig 1988: 70. Utóbbi ezt a vég­következtetést vonja le: „Kézenfekvő, hogy épp az olyan, magas szintű szociális sztenderdekkel bíró országok, mint a Szövetségi Köztár­saság, vannak kitéve a sztenderdek csökkentésére irányuló nyomás­nak. A csökkentés feltehetően nem úgy fog bekövetkezni, hogy a ma­gasabb szintet pontról pontra hozzáigazítják az alacsonyabbhoz, ha­nem inkább úgy, hogy fellazulnak azok a szabályok, amelyeket a ver­senyre nézve különösen hátrányosnak tartanak. A német munkaadók szempontjából idetartoznak a munkaidővel kapcsolatos előírások, de a kényes munkaviszonyok is."

8 Vö. pl. Bastian 1989: 271.

9 Másfelől a szociális dömpingtendenciák nem az EU-politika egye­nes jogi következményei, s nem is logikai szükségszerűségek, így hát fel lehet lépni velük szemben politikai eszközökkel. Vannak is példák arra, hogy bizonyos politikusok nem hagyják befolyásolni magukat a versenyre hivatkozó érvekkel. Heinemann, az észak-rajna-vesztfáliai munkaügyi miniszter például nem adta meg az Uniroyal autógumigyár­nak a hétvégi munkára vonatkozó különengedélyt, sőt felszólította az autógumigyárakat Belgiumban, Franciaországban, Hollandiában és Nagy-Britanniában, hogy hasonlóképp viselkedjenek. (Bastian 1989: 282) Arról, hogy az autóipar esetében ugyanez a probléma másképp oldódott meg, már volt szó. A dömpingszándékoknak való ellenállás csak speciális esetekben mondható viszonylag könnyűnek, amikor meggyőző érvek szólnak amellett, hogy a vállalat nem tudja kihelyezni az üzemét. Így például érthető, hogy az IKEA nevű svéd bútorház kísérlete, melynek során miniszteriális engedélyt akartak kapni a va­sárnapi munkához (vö. Bastian i.h.), már amiatt is kudarcra volt ítélve, mivel a franciaországi eladások közvetlenül ennek a vállalatnak állnak érdekében, s ilyen értelemben nem kompenzálhatok egy másik EU-országban való eladással.

10 A német szövetségi kormány a követendő gazdaságpolitikai irány­vonalak tekintetében egyetértését fejezte ki ezzel a szakértői javas­lattal (EuZW 1992/13. 399. skk.)

11 Így például az EK-n belüli különböző bérköltségekről szóló egyik tanulmány megállapítja: „Az alacsonyabb bérköltségek és a kevésbé költségigényes szociális előírások az EK-n belül a kedvezőtlenebb helyzetű országok és régiók termelési előnyeihez tartoznak, melyeket ezeknek a felzárkózási folyamathoz kell felhasználniuk. Ugyanakkor az sem kizárható, hogy a közösségen belül az eltérő bérköltségszintek miatt a belső piac kialakítása helyenként súrlódásokhoz vezet. Külö­nösen ott fordulhatna ez elő, ahol a bérköltség kiemelten fontos ver­senytényező, s ahol a belső piac eddig erősen védett területeket tenne ki a korlátlan versenynek, például a szállítások terén, az élelmiszer­es élvezeticikk-iparban, valamint az építőiparban." (Arbeitspapier der Kommissionsdienststellen für den Sozialen Dialog auf Gemeinschaftsebene, Arbeitsgruppe Mikroökonomie, 1988. dec. 6.)

12 Számos német szerző utal arra, hogy „a Szövetségi Köztársaság mint ipari termelőhely" a magas termelékenység miatt valójában egyál­talán nem veszélyeztetett; vö. Beckmann et al. 1991., 116. skk., va­lamint Volkmann 1989., 546. skk. Utóbbi erre a következtetésre jut: „Józanul szemlélve a termelés helyéről szóló vita nem egyéb, mint a munkaadói oldal kísérlete arra, hogy a közvéleményben tudatosan ki­alakítsa egy fenyegetett helyzet képét, s ezáltal többletelőnyökhöz jus­son az elosztási harcban."

13 Vö. Deubner 1990: 11; Le Monde, 1989. jan. 26. idézi Bastian 1989: 263; Jacobs 1990., 51. skk.; Pieters 1991: 80.

14 Vö. még Heinrich 1990: 49.: „A társasági jog nem garantálja, hogy megakadályozza a szociális juttatások megrövidítését a tagállamok­ban. Ezt a lehetőséget éppúgy meghagyja a tagok autonómiájának körében, mint a juttatások növelésének bizonyára jóval gyakoribb es­hetőségét."

15 Az Európa Bíróság egyébként a múltban épp a szociális jog terén olykor nagyon is figyelembe vette döntésének pénzügyi kihatásait. (Az EGK-szerződés 119. cikkelyének közvetlen alkalmazhatóságáról lásd pl. Falkner 1991.; Falkner-Bohr 1993. Utóbbi tanulmány egy aktuális ügyről szól, a nők és férfiak esetében a különböző nyugdíjkorhatár miatti egyenlőtlen járulékfizetési időről.) Közvetett módon tehát még az EK-jog is a helyzet rosszabbodásához vezethet nemzeti szinten. „Figyelemre méltó, hogy a Bíróság olyan jogi ügyekben, melyek tárgya a nemek egyenlő kezelése a törvényes társadalombiztosítási szabá­lyok kapcsán, úgy döntött, hogy a 79/7-es irányvonal közvetlen érvé­nyesítése – miszerint a hátrányos helyzetű csoportot éppúgy kell ke­zelni, mint az előnyös helyzetűt – csak ideiglenes megoldás lehet. Az egyes tagállamoknak módjukban áll a jövőre nézve az ügyet más, a költségek szempontjából előnyösebb módon intézni, amennyiben az megfelelő annak a célnak, hogy megszűnjék a nemek szerinti hátrá­nyos megkülönböztetés. Nincs támpont arra nézve, hogy a .fölfele' való kiegyenlítés az egyetlen lehetséges megoldás, inkább az ellen­kezőjéről van szó." (Curall 1991., Rz 62.) Így például Hollandiában 1985-ben, miközben eleget tettek az Európa Bíróság azon követelésének, hogy a munkanélküli-segély folyósításakor a nők egyenlő jogot élvezzenek (a kifizetés korábban ahhoz volt kötve, hogy a családban a nő legyen a „fő kereső"), ezt pénzügyileg részben azzal kompen­zálták, hogy csökkentették a munkanélküli-segély fizetésének időtar­tamát a fiatalok esetében. (Auer et al. 1987: 507)

16 Verbundene Rechtssachen C-72/91 und C-73/91. (A Sloman Neptun Hajózási Rt. Bodo Ziesemer, a Sloman Neptun Hajózási Rt. üzemi tanácsosa ellen. Az ítélet kelte: 1993. márc. 17.)

17 Ausztria vonatkozásában (vö. pl. Egger 1990: 327)

18 A megfelelő minimálsztenderdek megteremtését szorgalmazó EK-bizottsági javaslat (KOM [91] 230 végi. – SYN 346. 1991. aug. 1.) három hónapos „megengedett dömpingfázist" tenne lehetővé, vagyis visszalépést jelent ahhoz a jogi helyzethez képest, melyet az Európa Bíróság a Rush Portuguesa eset kapcsán teremtett (Rs 113/89. A Société Rush Portuguesa Lda az Office National d'lmmigration [ONI, Franciaország] ellen. Vol. 1990 1-1417).

19 A tanulmány a kevésbé fejlett tagállamok alkalmazkodásáról ugyancsak két forgatókönyvet dolgoz ki. Az „iparközi" változat az ipar­közi specializálódás felerősödéséhez vezetne azokban a szektorok­ban, ahol a déli országok „jelenleg komparatív előnyökkel bírnak, vagy­is az olyan munkaerőigényes területeken, mint a ruha- vagy a cipő­ipar." Mivel a vállalatok körében végzett felmérések szerint a termelés áthelyezése valójában csak a szektorok korlátozott számát érintené, a Bizottságnak az a véleménye, hogy egy ilyen irányú fejlődés tetemes hátrányokkal járna. Ezért előnyben részesítik az „ágazatközi" forgató­könyvet, mely szerint a déli országoknak arra kellene törekedniük, hogy a technológiaigényesebb iparágakban erősítsék pozíciójukat az összességében jobb növekedési ráták elérése céljából.

20 Már egyetlen kormány „bűnbeesése" alkalmat adhatna arra, hogy elinduljon egy összességében mindenkire nézve káros visszalépési vagy fékezési folyamat. Az EU-kormányok jelenlegi összetétele, amelyben erősen képviselve vannak a normák és" sztenderdek messzemenő rugalmasságát hirdet, neoliberális gazdasági doktrinák, ezt még inkább valószínűsíti.

21 Fontos szakirodalmi utalások találhatók: Jessop 1990.

22 E helyütt mindenesetre utalni kell arra, hogy a „cselekvőképtelen nemzetállamról" szóló diagnózis sok részletkérdésben túlságosan ál­talános, s ezért megkérdőjelezhető. Például a verseny ma oly erősen hangsúlyozott internacionalizálódása nem minden gazdasági ágban érvényesül egyenlő mértékben, a szolgáltatások számos terén pedig egyáltalán nem. De pillanatnyilag még feltehetően alábecsülik az „al­ternatív piaci mentsvárakat" ós a fogyasztói szokásokban, valamint a politikai prioritásokban bekövetkező változásokat is („vissza a termé­szethez", a regionális termékek előnyben részesítése stb.). Egyébként az egységes gazdasági terek ellenére sok jel utal a játékterek további fennmaradására is. (Unger 1993.)

Irodalom

Adamy, Wilhelm (1989): Soziale Grundrechte in der Europäischen Gemeinschaft – Zwischen leeren Versprechungen und sozialem Fortschritt, in: WSI-Mitteilungen (Monatszeitschrift des Wirtschafts- und Sozialwissenschaftlichen Instituts des Deutschen Gewerkschaftsbundes), Nr.10, 550-557.

Adamy, Wilhelm (1990): Europa für die Arbeitnehmer?, 143-162, in: Böhrne, Helmut/Alois Peressin (Hg.): Sozialraum Europa – Die soziale Dimension des Europäischen Binnenmarktes, Frankfurt a. M.

Arrer, Peter, Gert Bruche, Jürgen Kühl (1987). Chronik zur Arbeitsmarktpolitik, Beiträge zur Arbeitsmarkt- und Berufsforschung, Band 99, Nürn­berg.

Bastian, Jens (1989). Espace social et politique du temps de travail, 65-80, in: Observatoire Social Européen (Hg.): Europe: Le défi social, Brüssel.

Bastian, Jens-Karl Hindrichs (1990). 1992 im Visier. Der europäische Binnenmarkt als Herausforderung für gewerkschaftliche Arbeitszeitpolitiken, 89-112, in: Christian Deubner (Hg.): Europäische Einigung und soziale Frage – Möglichkeiten europäischer Sozialpolitik, Frankfurt a. M.

Beckmann, Dorothee-Gudrun John-Ursula Wathling (1991): Europa '9?: Grenzenloser Sozialstaat oder unsoziale Grenzenlosigkeit, 115­133, in: Michael Heine/Klaus Peter Kiskerl Andreas Schikorn, Schwarz-buch EG-Binnenmarkt: Die vergessenen Kosten der Integration, Berlin.

Bochum, Ulrich-Heinz Rudolf Meißner (1989): Das euro-flexible Unternehmen, 81-108. in: Franz Steinkühler (Hg.): Europa, 92, Hamburg.

Chassard, Yves (1990): Pour une convergence des politiques des Etats membres de la Comrnunauté dans le domaine de la protection sociale, in: Droit Social, Nr. 2,157-165.

Currall, Julian (1991): Artikel 119, 3409-3485, in: Hans v. d. Groe-ben/Jochen Thiesing-Hans Ehlermann (Hg.): Kommentar zum EWG-Vertrag. Baden-Baden, 1991.

Däubler, Wolfgang (1988): Sonderstellung Sozialordnung im Binnen­markt. 45-49, in: Arbeitskreis Außenpolitik der SPD-Bundestagsfraktion und Prof. Dr. Horst Ehmke (Hg.): Europäischer Binnenmarkt – Eu­ropäischer Sozialraum (Zusammenfassung der Redebeiträge der Anhörung vom 2. 5.1988, Fraktion der SPD im Deutschen Bundestag), Bonn.

Däubler, Wolfgang (1988a): Europäischer Binnenmarkt und Gewerkschaftspolitik, in: Gewerkschaftliche Monatshefte. Nr. 8, 459-467.

Däubler, Wolfgang (1989): Sozialstaat EG'? 35-160, in: Wolfgang Däubler, Sozialstaat EG'? Die andere Dimension des Binnenmarktes. Gütersloh.

Deleek, Herman (1991): La sécurité sociale face á l'Europe de 1992, in: Droit Social 2,166-176.

Derihner, Christian (1990): Einleitung, 9-3, in: Christian Derihner (Hg.): Europäische Einigung und soziale Frage – Möglichkeiten euro­päischer Sozialpolitik, Frankfurt a. M.

Eder, Manfred (1990): Österreich und die EG, in: WISO 1. 26-43.

Egger, Johann (1990): Sozialabbau nach einem EG Beitritt Österre­ichs'?, in: Das Recht der Arbeit, Nr. 3, 327-333.

Ertl, Walter-Wolfgang Lockerl-Günther Ofner (1991): Arbeit/Sozia­les/Wirtschaft, 95-143, in: Andreas Khol (Hg.): Fragen und Antworten zu Europa, Wien.

Euzeby, Alain-Jef van Langendonck (1989): Neoliberalisme et pro­tection sociale: la question de la privatisation dans les pays de la CEE, in: Droit Social, Nr. 3. 256-265.

Falkner, Gerda (1991): Entscheidungsfindung in der EG: Einstim­migkeitserfordernis, Politikverflechtung und Vetomacht in sozialgestal­tenden Politikbereichen, Dissertation, Universität Wien.

Falkner, Gerda (1992): Die Sozial- und Arbeitsmarktpolitik der Eu­ropäischen Gemeinschaft und ihre Auswirkungen auf Österreich im Fall eines Beitritts, Forschungshericht im Auftrag des BMAS, Wien.

Falkner, Gerda (1992a): Geschlechtergleichhandlung im EG-Recht. Personalpolitische Integrationsfolgen für österreichische Unternehmen, 86-103, in: Ayad AI-Ani-Fierbert Strunz (Hg.): Die Auswirkungen des Binnenmarkts auf österreichische Unternehmen, Wien.

Falkner, Gerda (1992b): Soziale Sicherung und Europäische Integ­ration,171-193, in: Emmerich Tirlos (Hg.): Der geforderte Wohlfahrtsstaat, Wien.

Falkner, Gerda (1993): Die Sozialpolitik im Maastrichter Vertragsge­bäude der Europäischen Gemeinschaft, in: SWS-Rundschau 1, 23-45.

Falkner, Gerda-Sebastian Bohr (1993): Rechtsprechungsübersicht Europäischer Gerichtshof: Sozialpolitik, soziale Sicherheit, Freizügig­keit und Niederlassungsfreiheit, in: ecolex 4, 289-292.

Firlei, Klaus (1991): Das österreichische Modell der Arbeitsbezie­hungen und die Europäische Gemeinschaft. 13-95, in: Klaus Firlei (Hg.): Soziales Risiko EG', Salzburg.

Grothe, Rolf Jürgen ( 1990): Steuerungsprobleme in transnationalen Beratungsgremien: Über soziale Kosten unkoordinierter Regulierung in der EG, 227-254. in: Jahrbuch für Staats- und Verwaltungswissen­schaften,

Heinrich, Gerhard (1990): Wie sozial ist die EG? Rechtsgrundlagen, Wien.

Holloway John (1993): Reform des Staats: Globales Kapital und nationaler Staat, in: PROKLA, Nr. 1. 12-34.

Jacobs, Antoine (1990): Das Prinzip der Freizügigkeit in seiner Be­deutung für das Sozialrecht, 34-54, in: Bernd von Maydell (Hg.): So­ziale Rechte in der EG, Berlin.

Jessop, Bob ( 1990): Regulation theories in retrospect and prospect, in: Economy and Society, Nr. 2, 153-216.

Khol, Andreas (1989): Fragen und Antworten zur EGIntegra-tion, Wien.

Kleinhenz, Gerhard (1990): Die sozialpolitische Bedeutung der Ver­wirklichung des Binnenmarktes, 9-28, in: Rolf Birk (Hg.): Die soziale Dimension des Europäischen Binnenmarktes (Referate der Tagung des Arbeitskreises Europäische Integration e. V. in Hamburg vom 19­21. Oktober 1989). Baden-Baden.

Mosler, Rudolf (1991): Probleme der Harmonisierung des Arbeits­rechts am Beispiel der Mitbestimmung, 325-355. in: Klaus Firtei (Hg.): Soziales Risiko EG?, Salzburg.

Pieters, Danny (1990): Soziale Grundrechte in den Mitgliedstaaten der EG, 21-30, in: Bernd von Maydell (Hg.): Soziale Rechte in der EG, Berlin.

Pieters, Danny (1991): Europäisches und nationales Recht der So­zialen Sicherheit – Zukunftsperspektiven, in: ZIAS, Nr.1, 72-93.

Schmäht, Winfried (1989): Europäischer Binnenmarkt und soziale Sicherung – einige Aufgaben und Fragen aus ökonomischer Sicht, in: Zeitschrift für die gesamte Versicherungswissenschaft, Nr.1, 25-49.

Schotte, Bernd (1990): Soziale Sicherheit in der EG (Einleitung zur Textausgabe), München.

Struwe, Jochen (1990): Die Zukunft der Sozialversicherung: Diffe­renzierung oder Konvergenz?, 93-113, in: Helmut Söftme/Alois Peres-sin (Hg.): Sozialraum Europa – Die soziale Dimension des Europäi­schen Binnenmarktes, Frankfurt a. M.

Struwe, Jochen (1991): EG 92 – Europa der Unternehmer? Frank­furt/M.

Unger, Brigitte (1993): Internationalisierung und Veränderung der Wettbewerbsbedingungen, 35-51, in: Emmerich Tälos (Hg.): Sozial­partnerschaft. Kontinuität und Wandel eines Modells, Wien.

Vogler-Loodwig, Kurt (1989): Europäischer Binnenmarkt und Bes­chäftigung, Nürnberg.

Volkmann, Gert (1989): EG-Binnenmarkt 1992. Standortdiskussion, Europastrategien der Unternehmen und Arbeitnehmerinteressen, in: WSI Mitteilungen, Nr.10, 543-549.

Weinmeier, Edith (1990): Österreichisches Arbeitsrecht und das Recht der EG, in: ZIAS, Nr. 4, 238-270.

Weiss, Manfred (1990): Arbeitnehmerrechte und europäischer Bin­nenmarkt. Eine Skizze aus deutscher Sicht, 143-155, in: Christian Deubner (Hg.): Europäische Einigung und soziale Frage – Möglichke­iten europäischer Sozialpolitik, Frankfurt a. M.

Wortmann, Michaeli-Werner Österheld (1990): Produktionsverlage­rungen in die europäische Peripherie durch deutsche Unternehmen, 53-65, in: Christian Deubner (Hg.): Europäische Einigung und soziale Frage – Möglichkeiten europäischer Sozialpolitik, Frankfurt a. M.

Zinn, Karl Georg (1989): BRD: Europäische Hegemonialmacht oder Opfer sozialer Sklerose?, 61-81, in: Franz Steinkühler (Hg.): Europa '92, Hamburg.

Miért európai a monetáris unió, miért monetáris az európai unió, és miért kell unió az európai pénzügyekhez?

Az Európai Monetáris Unióval kapcsolatos viták ma a külgaz­dasági szakirodalom központi problémáihoz tartoznak. Az EU országai a ma érvényes koncepció szerint három lépcsőben kívánják megvalósítani a Gazdasági és Monetáris Uniót (EMU). E folyamat előzményeit, hátterét és belátható követ­kezményeit tekintjük át az alábbiakban.

(Greifen wir…)                                                                                A radikális EU ellenzék plakátja

Gazdasági és monetáris unió

Ami a pénzügyi szférát illeti, az első szakaszban a tőkepiacok liberalizálása, az árfolyamok és monetáris politikák összehan­golása, az árfolyamkiigazítások gyakoriságának csökkentése, a lebegtetési sáv keskenyebbé tétele és az ECU kiterjedtebb használata kapott hangsúlyt. Ezzel egy időben a gazdasági unió is elindult, hiszen az egységes piac kialakítása nagy kampánnyal indult meg, csakúgy, mint a Strukturális Alapok megreformálása. A piaci akadályok felszámolásával a ver­senypolitika került előtérbe. A kormányok szorosabb együtt­működésre, az eladósodott vagy deficites országok pedig költ­ségvetésük kiigazítására vállaltak kötelezettséget. Ennek a szakasznak a feladatai tehát főként gazdasági kritériumok tel­jesítésén alapultak [Emerson, 1992].

A második szakasz, amelyben a résztvevő országok jelen­leg vannak, sokkal inkább szervezeti jellegű. Ennek a lépcső­nek a szerepe ugyanis csak átmeneti. Amennyire a Delors-jelentés az első szakaszban a gazdasági unió feladatait tar­totta előtérben (hiszen már a 80-as évek közepén megfogal­mazták az egységes piac programját), annyira vált hangsú­lyossá a monetáris politika a 90-es években. így a gazdasági unió mostani feladatai (első szakasz értékelése és a kiigazí­tási politikák áttekintése) eltörpülnek az Európai Monetáris In­tézet (EMI) létrehozása és az árfolyamlebegtetési sávok to­vábbi szűkítése mellett. Mivel ebben a szakaszban tehát a politikai felelősség tisztázása a fő feladat, értelemszerűen mindez a tervek szerint rövid időtávot fogna át.

A végső szakaszban az EMI-ből kinőne a monetáris politikát irányító közös bank (EuroFed), és az árfolyamok is véglege­sen rögzítésre kerülnének, amit az egységes pénz bevezetése koronázna meg. Ugyanekkor lépne a gazdasági unió is végső szakaszába, ami a költségvetések koordinálását és a struk­turális és regionális politikák lehetséges erősítését foglalja majd magában. Az EU az egyes fokozatok beindítását bizo­nyos konvergencia-kritériumokhoz kötötte, amelyek a költség­vetés hiányával, az államadóssággal, inflációs rátákkal és a kamatlábbal kapcsolatos mutatók teljesítését követelik meg.

A Gazdasági és Monetáris Unió jelenlegi konstrukció sze­rinti megvalósulása esetére számos hatást jelez előre a köz­gazdasági irodalom, amelyek – az elemzők szerint – a mak­rogazdaság teljesítményjavulásán, stabilitásán keresztül elő­nyösen befolyásolják a konkurens centrumokkal szembeni ver­sengést [Emerson, 1992]. Az Európai Árfolyam Rendszer (ERM) résztvevői között csökkennének, illetve megszűnnének az árfolyamok változásából adódó bizonytalanságok és koc­kázatok. Ezzel együtt megszűnnének az átváltás költségei, lendületet kapna a 92-es program megvalósítása, ami a nö­vekedésre és hatékonyságra áldásos hatással lenne. A füg­getlen központi bank kezébe kerül monetáris politikával az árak stabilitása nagyobb hatékonysággal és alacsonyabb költ­ségekkel valósítható meg, mintha az a nemzeti gazdaságpo­litikák felügyelete alatt maradna. így az infláció visszafogása is hatékonyabb lenne, és el lehetne kerülni a várakozásokból eredő árszínvonal-emelkedéseket.

Mivel a költségvetési politikák – amelyek egyedül nemzeti kézben maradnak – előtérbe kerülnek, a kölcsönös gazdasági függőség és egységes pénzpolitika segíteni fogja a költség­vetések összehangolását és együttes felügyeletét. Ezeknek közvetlenül jótékony hatása lenne a kiadások és bevételek kiegyensúlyozására. Az árfolyampolitika alkalmazásának lehe­tetlenségétől a költségcsökkenés mellett azt is várják, hogy ezáltal a gazdaságok reálszférája kénytelen alkalmazkodni egyensúlytalanságok esetén, nem lehet az egyszerűbb árfo­lyamigazításokhoz nyúlni, aminek közvetlen társadalmi hatása nyilván enyhébb. Az EU a nemzetközi kapcsolatokban is ked­vezőbb pozíciót tudna elérni mind a pénz-, tőkepiacokon, mind a nemzetközi gazdasági és politikai fórumokon az összehan­golt avagy egyesített politikákkal.

Vannak azonban, akiknek minderről nem egészen ez a vé­leménye [Gáspár P., 1994; Palánkai, 1993; Michie, 1993; Toporowski, 1994]. A konvergencia mérésére megfogalmazott kritériumok ugyanis nem független mutatók, közvetlen és köz­vetett „mellékhatásaikkal", illetve a kívülálló területeknek a konvergenciamutatókra gyakorolt hatásával számolni kell. Nem is feltétlenül szoros a korreláció a megfogalmazott is­mérvek és a gazdaságot jellemző teljesítménymutatók között. Az egyes termelési tényezőkhöz kapcsolódó eltérő adók vagy költségvetési transzferek befolyásolhatják a munka és tőke áramlását, vagyis a kritériumok teljesítését lényegesen befo­lyásolja, hogy az adók és transzferek harmonizációja meny­nyire van előrehaladott állapotban. Emellett a tagországok egyensúlyi problémái, adósságterhei, és a térségre jellemző recesszió önmagában kedvezőtlen induló állapotot jelentenek. A koncepció alapján rendelkezésre álló idő is igen rövid, ami csak feszíti a gazdaságpolitikai döntések meghozatala és tényleges hatása közötti időbeni késés ellentmondását. Mind­ezek tehát megkérdőjelezik a kritériumok teljesíthetőségét. A probléma azonban ennél is bonyolultabb.

A monetáris unió egyik kulcskérdése a szabad tőke­áramlás megvalósulása, ami, mint láttuk, az EMU első sza­kaszának egyik sarokköve. Ez a folyamat – mint a 92-es prog­ramnak is része – erőteljesen nekilendült a 80-as évek végén, olyannyira, hogy egyesek 1987 után „új EMS"-ről beszélnek [Palánkai 1993]. A szabadon mozgó tőkének azonban csak 5%-a került hatékonyabb beruházásokba, 95%-a a spekuláci­óban keresett értékesülési lehetőséget. A pozitív reálhatások helyett tehát inkább kiszámíthatatlan pénzügyi piacokat sike­rült teremteni, így konvergencia helyett az ERM 1992 őszén összeomlott. Az EMS rendszerének fenntartására amúgy is a gyenge erőnléttel és gyenge pénzzel rendelkező országokon van a nyomás, akik az eddigi gyakorlat szerint a valutaárfo­lyamok kiigazításához nyúltak a reálgazdaságok erősítése he­lyett. Mindez azonban együtt járt a kamatlábak növelésének kényszerével, ami után vagy a valuta további gyengülése vagy a költségvetési kiadások visszafogása következett, ami elsősorban a szociális kiadások megkurtítását jelentette.

A jelenlegi koncepció alapján az egységes pénzzel és a közös bankkal az árfolyampolitika alkalmazhatósága a to­vábbiakban megszűnik, ezáltal megszűnik a gyenge gazda­ság – gyenge pénz jelzőrendszer is. A jelzés hiánya azonban nem jelenti a reálgazdaság strukturális problémáinak hiányát, sőt megnehezíti a kezelhetőségét. Az EMU legkomolyabb hát­rányai között szerepel tehát a nemzeti monetáris és árfolyam-politikák eszközeinek elvesztése, ami azt is jelenti, hogy a tagországok alkalmazkodása és versenyképessége a bérek és árak rugalmasságának a függvényévé válik. így amikor konvergenciáról és monetáris unióról beszélünk, a tényezőpi­acok rugalmasságáról is beszélünk.

Vannak ennél komolyabb félelmek is. Toporowski (1994) részletesen elemzi, ahogy a tőkekoncentráció szélsőséges regionális eltérései, a konvergenciakritériumok teljesíté­sének kényszere és az ERM-ből származó kötelezettségek depresszióhoz és munkanélküliséghez vezetnek. A pénz­ügyi unió jelenlegi koncepciójából következő strukturális és regionális torzulásokra és feszültségekre mások is felhívják a figyelmet. [Michie, 1993; Palánkai, 1993] A torzító hatásokat még súlyosbítja, hogy a megvalósítás eszközei fokozatosan közösségi hatáskörben kerülnek, míg a torzító hatások kiszű­rése és kezelése nemzeti kezelést igényelne. A kezelés a költ­ségvetési politika eszközeivel tehát nem oldható meg, mivel ezek az államhatárokat nem törik át. A Közösség létrehozta persze a Regionális Alapot 1975-ben, mikor a dinamikusan fejlődő integrációban a nemzetközi válságok hatására az első feszültségek megjelentek. Az Egységes Európai Okmány (SEA, 1987) óta továbbfejlesztett változatában ez már Struk­turális Alapként szerepel, sőt 1989 óta Szociális Chartája is van az Uniónak. Mindennek azonban ellentmondanak a költ­ségvetésre vonatkozó maastrichti elvek (lásd ott), valamint az a tény, hogy a megnövekedett forrásokra egyre nagyobb mértékű és egyre több helyről jelentkező igény van.

Mindez azt jelenti, hogy a depresszió és a regionális fe­szültségek tartósságával kell számolnunk, ami pedig nem csak gazdasági kérdés. Maastricht koncepciójának többszöri megkérdőjelezése (dán, francia népszavazás) annyit minden­esetre felvetett, hogy ezek az elvek nem kizárólagosak és nem is visszafordíthatatlanok. A bizonytalanság társadalmi mozgolódással is együtt járhat, ami megkönnyítheti szélsősé­ges erők hatalomra törését. A Maastrichti Szerződés elveit ugyanis mindenütt megszavazták, így az abból eredő feszült­ségek nemcsak az egységes Európa koncepciót, hanem az azt aláíró demokratikus kormányokat is megingathatja és ra­dikális erőket segíthet hatalomra. Ehhez még lökést is adhat az 1994 november végi amerikai republikánus fordulat.

Maastricht alapelvei

Mint korábban kiderült, a három szakaszban való megvalósí­tás nemcsak a monetáris, hanem a gazdasági unióra is vo­natkozik. Ugyanígy a maastrichti szerződés is a gazdasági és pénzügyi unió megvalósítását tűzi ki célul. Ennek ellenére a szerződéssel kapcsolatos asszociációk, viták, sőt a szakiro­dalom elemzései is kizárólag a monetáris unióra vonatkoznak, ami valószínűleg nem véletlen. A maastrichti szerződés célja­ként a kiegyensúlyozott és fenntartható gazdasági és társa­dalmi haladást jelöli meg, amit a belső határok nélküli egysé­ges piac, a gazdasági és monetáris unió létrehozásával és a tagországok állampolgárainak gazdasági és társadalmi köze­ledésével kívánnak elérni. Ebben, jól láthatóan a gazdasági unió semmilyen szempontból nem szenved hátrányt, de a szerződésben a továbbiakban lefektetett célok már csak nyi­tott piacgazdaságról, szabad versenyről, egészen konkrétan az árak stabilitásáról, kiegyensúlyozott költségvetésről és fi­zetési mérlegről beszélnek. Ez pedig azért lényeges, mert az utóbb felsoroltak feltétlen előnyt élveznek az általános célok­kal szemben. A konvergencia kritériumok is kizárólag monetárisak, ami nyilvánvalóan közel sem fedi le a tagországok közeledésének a célokban kitűzött területeit. Vagyis a mone­táris jelenségek reál- és társadalmi hatásaitól ez a koncepció teljesen eltekint. A költségvetések kiegyensúlyozása főként a kiadási oldalra koncentrál, ezek átcsoportosítása és csökken­tése szerepel a kiemelt helyen: a legkomolyabb lefaragásokat a köz- és jóléti kiadások szenvedik.

Figyelemre méltó még, hogy az EMI és a belőle kinövő közös bank független intézményként szerepel, vagyis a tag­országok gazdaságának pénzügyi irányítása a tagországok­nak és főként azok állampolgárainak érdekeitől és1 demokra­tikus kontrolijától teljesen mentes. A SEA alapján már a 80-as évek második felétől nagyobb hangsúlyt kapott, és most a közösségi szerződés része lett a környezetvédelem, kutatás­fejlesztés és szociálpolitika. Azonban ezek is alárendeltek az árstabilitás feltétlen elsőségének, és finanszírozásuk sem plusz kiadásokból, hanem a költségvetés átstrukturálásából származik – ezt pedig már láttuk, milyen elvek alapján valósul meg. A maastrichti koncepció tisztán látásához azonban az európai fejleményeket el kell helyeznünk a világpolitikai és gazdaságpolitikai korszakváltásban.

Neoliberális fordulat – európai válasz

Az EGK-t létrehozó Római Szerződés (1957) korában, az eu­rópai integrációs stratégia központi eleme a harmonizáció volt, több értelemben is. Kitűzött célként a tagországok a harmo­nikus fejlődést jelölték meg, ami a kiegyensúlyozott növeke­dési ütem mellett, a világháború után kialakult társadalmi kon­szenzus harmóniáját jelentette. Másrészt jelentette a tagor­szágok egymáshoz képest megvalósítandó harmonikus fejlő­dését, azaz a fejletlenebb országok és térségek felemelését. Harmadrészt technikai értelemben egy olyan koncepciót ta­kart, ami az előírások és standardok harmonizációját, egysé­gesítését foglalta magában.

A Közösségi döntéshozó és végrehajtó szervek szerepe így felértékelődött, a közös politikákkal pedig Brüsszel egyre ak­tívabban vált képessé a tagországok gazdasági irányításába való beavatkozásra. Mindez persze a Hatok között nem volt problematikus, hiszen többé-kevésbé hasonló fejlettségi szint­tel rendelkeztek, ugyanakkor jól tükrözte a háború után Euró­pában kialakult jóléti államok rendszerét, az állam aktívabb szerepvállalását és a keynesi gazdaságpolitika uralkodó vol­tát. A 70-es évek elejének gazdasági válságjelenségeire és az USA-val szembeni pozíció erősítésére az EK még az uralkodó keynesi keresletösztönző választ és az exten­zív forrásbevonást követte („bővülés"). A várakozások jelentőségének megerősödésével az inflációs gazdaságokban azon­ban a keynesi gazdasági eszközökre már nem a teljesítmé­nyek, hanem az árszínvonal reagált. A bővülésekkel sikerült ugyan az abszolút erőpozíciót javítani, de a fajlagost már nem, sőt a közösség heterogenitása veszélyesen megnőtt. Minden­nek következtében az EK világgazdasági pozíciói összessé­gében romlottak: mind a hagyományos, mind a csúcstechnika területén a világ-, sőt az európai piacokon is az európai cégek kiszorulása volt tapasztalható.

A közgazdasági elméletben a „monetáris ellenforradalom" felravatalozta Keynest, aminek a gyakorlati megvalósulása el­sősorban az angol liberális hagyományokkal rendelkező Nagy-Britannia és USA gazdaságpolitikájában volt nyomon követhető. Margaret Thatcher, majd Ronald Reagan hatalom­ra kerülése, illetve a kontinentális liberalizmus hagyománya­it követő szociáldemokrata, kereszténydemokrata kormá­nyok megrendülése változást hozott az integrációs kon­cepcióban is. A SEA és az első Fehér Könyv a „kölcsönös elismerés" felé mozdult el a harmonizációval szemben, ahol a sokféleség egysége és felzárkózási stratégiaként a jóléti állam felszámolása került a középpontba. Maastricht ennek a folyamatnak a következő láncszeme. Nem véletlen, hogy célként az árstabilitás és monetáris kritériumok kerültek meg­fogalmazásra – a közösség is az uralkodó, egyben a vetély­társ stratégiáját vette át.

A paradigmaváltásban valószínűleg nem elhanyagolható szerepet játszik a Nemzetközi Valutaalap tevékenységének megélénkülése a 80-as években. A Bretton Woods-i pénzügyi rendszer összeomlásával az IMF is válságba került a 70-es évek közepén. A világgazdaság átalakulásával együtt megjele­nő válságjelenségekkel és adósságproblémákkal azonban új­ra megtalálta a helyét. A lényeges különbség abban ragadható meg, hogy míg korábban a kompromisszumos megállapodás­sal létrejött szervezet a nemzetközi gazdaság (és a kompro­misszumok ellenére főként az amerikai érdekek) kiszolgálója­ként „passzívan" tevékenykedett, addig az új szerepkörében aktív szerephez jut, legfőképp oly módon, hogy az országok belgazdasági teljesítményéhez, mint feltételekhez köti a lehet­séges hitel mértékét. Ezeket a kritérium mutatókat pedig azo­nos recept szerint, monetáris elvek alapján határozza meg.

Mindez persze nem általában a Közösségnek kedvez. A mo­netáris kritériumok teljesítésével, a tagországok gazdaságpo­litikai mozgásterének szűkítésével és a monetáris politikának egy független bankra való átruházásával elsősorban a pénz­ügyi körök hatalma nő meg. Vagyis a maastrichti szerződés, amely az árstabilitást helyezi előtérbe a jóléti állam és a foglalkoztatás rovására, a spekulánsok pozícióit erősíti. Michie (1994) még szélsőségesebb véleményen van: szerinte az egész szerződést, egyben a továbbfejlődés koncepcióját lényegében bankárok csinálták bankároknak. A pénzügyi unió terve tehát nem meglepő a maastrichti szerződésben, de nem is az első kísérlet a megvalósítására.

Wernertől Delors-ig

A Római Szerződésben a tagországok végső célként a közös piacot mint integrációs formát jelölték meg. Van ugyan jelzés „Európa népeinek mind szorosabb egységére", de gyakorlati program csak a közös piacot célozza meg. Az EK aranykora a 60-as évek, amelynek dinamizmusa révén az első lépcsőt, a vámuniót a tervezettnél korábban, 1968-ra sikerül megva­lósítani. A dinamizmus és a sikerek arra ösztönözték és egy­ben kényszerítették a Hatokat, hogy stratégiai tervet dolgoz­zanak ki a jövőre vonatkozólag. A Hágai konferencia 1969-ben ezért fordulópontnak tekinthető, hiszen itt került először pa­pírra a továbblépés menete: gazdasági és monetáris unió lét­rehozása, végcélként pedig a politikai unió.

A Werner-terv, amely tíz év alatt (1980-ra) kívánta elérni a közös valutát és az árfolyamok végérvényes rögzítését, még a kornak megfelelően keynesi alapelveken nyugodott. A meg­lódult inflációs ráták közti és a hatékonysági, termelékenységi eltérések a tagországok között darabokra szaggatták az aranystandard rendszer stabil paritásait. Ezáltal a terv meg­bukott, illetve valutakígyóvá szelídült. Az infláció tartósulása és a bizonytalanság, az integráció továbbhaladásának érde­kében, hamar gyakorlati lépésekké alakította át a korábbi pénzügyi rendszer legnagyobb előnyét: az árfolyamok stabili­tását. Az EMS (1979) a monetáris integráció már ismertetett második szakaszát már 1981-ben el akarta indítani, de miután kiderült, hogy nem egyensúlyi, hanem strukturális válságról van szó, az első szakaszt határozatlan időre meghosszabbí­tották.

Egészen pontosan 1990 júliusáig. Ahogy megtörtént a pa­radigmaváltás a 80-as évek közepén, hogy az eredeti célként kitűzött közös piacot végre sikerüljön megvalósítani, úgy nyo­mon követhető a változás a monetáris tervekben. Amíg a Wer­ner-terv keynesi alapokon nyugodott, addig az EMS árfolyam-mechanizmusa alapvető fordulatot vett. Az 1987-es Nyborg-Basel-i döntés értelmében az árfolyamingadozási sávokat szűkebbre vonták, és a Fehér Könyv szellemét követve a tő­kemozgás szabadságát fokozták. Mindez azért fontos, mert ezáltal jobban érvényesíthetők a monetarista elvek, amelyekre Maastricht épül. A pénzügyi unió felé történt lépés azonban, úgy tűnik, túl nagyra sikerült. 1992 szeptemberében a rend­szer erőteljesen megingott, és 1993 nyarának spekulációs ro­hamát követően augusztusban összeomlott.

Az európai pénzügyi rendszerre vonatkozó elemzések [Dezséri, 1993] alapján kiderül, hogy a nyolcvanas évek második felére nemcsak a reálgazdaságok közötti különbségek nőttek meg, hanem az EMS-en belüli aszimmetria is: főként a belga, holland, francia és dán, részben az olasz pénzügyi rendszer tudta a legkevésbé elhárítani a Bundesbank döntéseinek kö­vetkezményeit, míg ez fordítva nem volt igaz. Rendkívül figye­lemre méltó, hogy a német márkán keresztül az Egyesült Ál­lamok befolyása is erőteljesen érvényesülni tudott, vagyis a monetáris unió eseményeinek és alakulásának feltérképezé­sekor nem lehet kizárólag európai érdekekből kiindulni. A tag­országok a kitűzött és többször megerősített monetáris unió céljának ellenére külön utakat járnak, jól láthatóan kisebb ese­mények is elegendőek ahhoz, hogy a tervezett kerékvágásból hamar kizökkenjenek. Erinek ellenére a legfőbb deklarált cél az árstabilitás megőrzése, aminek fő eszköze a kamatlábpolitika. A 90-es évek elején ennek szellemében Németország­ban emelkedtek a kamatlábak, amit csak fokoztak a német egyesítés fel nem mért nehézségei. Mindennek, mint láttuk, Európa nagy részére hatása volt. Az emelkedő kamatlábak fokozták a reálszféra feszültségeit és a depresszió mélyülé­sét. Ez persze különösen úgy érdekes, ha figyelembe vesszük, hogy eközben az USA a recesszióból való kilábalás ér­dekében élénkítő programot kezdeményezett, ami az ottani kamatlábak csökkenésével járt.

A korai, nem túl sikeres, de elkötelezett próbálkozás a mo­netáris unió megvalósítására a neoliberális fordulat következ­tében a koncepció központi elemévé vált. Ennek elle­nére Maastricht elfogadása nagyon nehézkesen ment, és az egyik kritikus pontot éppen a pénzügyi unióval kapcsolatos megfontolások jelentették. Ez az ellentmondás azonban már a klasszikus integrációs elméletek felé kalauzol bennünket.

Az integrációs formák logikája

Az integrációs elméletek kidolgozása és a közgazdasági el­méletek közé illesztése az 1950-es években kezdődött el. A Béla Balassa által leírt integrációs típusok¹ mára klasszikussá váltak. Ezek egymásra épülnek, a fejlettebb formák az egy­szerűbbeket magukban foglalják. A felépítés logikája egysze­rű: melyek azok a pontok, ahol az országok közötti együttmű­ködés a legkisebb konfliktussal szorosabbá tehető. A közös piaci formáig ez az áruk, majd a szolgáltatások és a termelési tényezők szabad áramlása előtti akadályok lebontását jelenti. Ennél a pontnál azonban van egy törés, hiszen nincs további terület, ahol akadályok lebontásával tovább lehetne lépni. A fejlettebb formát ebből következően a gazdaságok nemzeti irányításának összehangolása, esetleg közössé tétele jelenti. Ez utóbbi folyamat már jóval körülményesebb és több konf­liktussal jár. Érthetővé válik viszont, hogy a Római Szerződés miért csak a közös piaci formát célozta meg, és hogy a mo­netáris és gazdasági unió elérése, többszöri próbálkozás el­lenére, miért siklik ki olyan könnyen és miért halad előre olyan nehézkesen a többé-kevésbé meglévő politikai konszenzus el­lenére. Ez azonban csak részben visz közelebb a megértés­hez. A világgazdaság kedvezőtlen körülményei ugyanis nem minden esetben magyarázzák meg a nehézkes előrehaladást.

Mint már a korábbiakból kiderült, a közös piac egyik kulcseleme a tőke szabad áramlása. Ennek azonban van egy kényes következménye: nehezen feltérképezhető a fi­zetési mérlegekre gyakorolt hatása. A nemzeti szintű mo­netáris politikák és azok tárgyának, a tőkének regionális sza­bad mozgása közötti feszültség okozza a problémát, azaz a gazdaságpolitika egyik – a 70-es évek óta kulcsterületnek számító – eleme, a külső egyensúly válik egyre nehezebben kezelhetővé nemzeti szinten. A kitörési pont ebből az egysé­ges pénz és közös bank. Ez azonban újabb feszültségek for­rása. A nemzeti monetáris politikák elvesztésével az or­szágok saját gazdaságuk irányításának egyik legfonto­sabb eszközéről mondanak le. Az erőforrások és az irányí­tás átruházásával pedig éppen hatalmuk egy részét adják át a résztvevő országok egy – jelen koncepció szerint független – közös intézménynek.² A formális logika szerint a megoldás a gazdaság és társadalom irányítása minden eszközének kö­zössé tétele, azaz a politikai unió létrehozása.

A kérdés persze közel sem ilyen egyszerű, és azt sem je­lenti, hogy az EU kijelölt kényszerpályán halad. A fentebb leírt „hólabda effektusnak" annyi az üzenete, hogy az integráció előrehaladásával a gazdaságstratégiai mozgástér is szűkebbé – de korántsem determinálná – válik. A világgazdaság jelen­legi földrengései következtében valószínűleg a közeljövőben az integrációs elméletek, így a monetáris unióra vonatkozó gondolatok is jelentős változásokon mennek keresztül, és jó, ha lépést tudnak tartani a körülöttünk kavargó újabb és újabb jelenségekkel. Mindez persze nem zárja ki, hogy ne lennének a jövőre vonatkozó találgatások.

Kényszerpályák – alternatív javaslatok

Az integrációs formák szerinti előrehaladás nem szűken ér­telmezett gazdasági kérdés. Az EMU megvalósítása a jelen­legi koncepció, kritériumok és menetrend alapján feltételezi a tagországok között mind a gazdasági, mind a politikai „piacok" [Berthold, 1993] hasonlóságát. Azaz nemcsak a hasonló gaz­daságfilozófiát, valamint a külső sokkokra adott hasonló és szimmetrikus válaszokat, hanem a választók elképzeléseinek hasonlóságát és az ahhoz legközelebb álló gazdaságpolitika gyakorlását is. A fent leírt kényszerpálya és a jelenleg ural­kodó közgazdasági ideológia miatt a szakirodalomban első­sorban az EMU-n belül, a hozzávezető úttal kapcsolatban fo­galmazódnak meg választási lehetőségek.

A menet ütemét tekintve érveket találhatunk mind az ug­rásszerű, mind a fokozatos megvalósítás mellett [Dezséri, 1993]. A közös pénz és közös bank azonnali bevezetését in­dokolná a konvergencia-kritériumok homályossága (az infláci­ós ráták közelítése jelentheti például a legalacsonyabb árszín­vonalak növekedést is) illetve a közeledés kedvezőtlen „mellékhatásai"-nak jelentkezése, ami elvonhatja a figyelmet és fájdalmasabbá teheti az átmenetet. Az intézményi változások is kedvezően hathatnak, a hatáskörök tisztázásával azonnal kézben tarthatják a folyamatokat. Ezt az utat azonban a már említett politikai súrlódások és vonakodások nem teszik iga­zán lehetségessé. A fokozatosság mellett szól az is, hogy a konvergenciát ki lehet terjeszteni a gazdaságok egészére, ez­zel az EMI-re nehezedő politikai nyomások (lobbizás) elkerül­hetők, a monetáris politika szigora fenntartható.

A gondolatok legtöbbje éppen a konvergencia körül mozog. Rácz Margit (1993) arra hívja fel a figyelmet, hogy az orszá­gok pénzügyi rendszere nemcsak a mutatók értékeiben, ha­nem a rendszer elveiben is különböznek, ezért a monetáris unió megközelítésekor nemcsak a kritériumok, hanem a krité­riumok és erőfeszítések teljesítését kellene figyelembe venni. Az alapelvek megtartásával változtatni lehet a kritériumok megvalósításához szükséges időt vagy magukat a kritériumo­kat [Gáspár R, 1994]. Szóba jöhet a kritériumok enyhítése, a sávok módosítása, esetleg gazdaságonként eltérő értékek meghatározása.

Mások nem a jelenlegi rendszer paramétereinek a módosí­tásában látják a megoldást, hanem a már általunk is említett kritikus pontokból indulnak ki. A pénzügyi unió működésének tényleges feltételei a tényezőpiacok rugalmassága és a regi­onális feszültségek kezelhetősége érdekében működtetett za­varelhárító transzferek, amelyek a valóságos („strukturális") kritériumokat jelentik [Palánkai, 1993].   Ugyancsak a regio­nális feszültségek torzító és megoldatlan volta miatt válik alapfeltétellé az adózás és transzferek közösségi szintű irányítása. [Michie, 1993]. Vagyis a monetáris konvergencia helyett tényleges konvergenciára van szükség, ami magában foglalja a jóléti állam eddig elért eredményeinek fenntartását és általánossá tételét is.

Az eddig áttekintett javaslatok arra épültek, hogy a gazda­sági és politikai akadályok miatt a konvergenciakritériumok és a monetáris unió a jelenlegi formájában nem perspektivikus. Emerson [1992] és szerzőtársai egy egész könyvet szánnak a pénzügyi unió elemzésének és elfogadtatásának. Ebben szóba kerülnek az EMU-val szembeni alternatívák is, persze kizárólag az uralkodó közgazdasági irányzat logikai keretein belül, és azzal a céllal, hogy egytől egyig elvessék azokat – amivel egyben a vitát is lezártnak tekintik.

Egy lehetőség a „kemény ECU" javaslat. Ebben az esetben az ECU nem egységes pénzként, hanem csak párhuzamos valutaként funkcionálna. Felügyeletét egy új szervezetre, az Európai Valutaalapra (EMF) bíznák. Ez a koncepció minden­képpen haladásnak számítana a korábbiakhoz képest, mivel felismeri egy új közösségi pénzügyi szervezet szükségessé­gét, és nem zárja ki a lehetőségét, hogy esetleg a folyamat lezárásaként ne hozzanak létre egységes pénzt. A szerzők azonban bizonytalansága miatt vetik el a koncepciót, mivel semmilyen gazdasági szervezet sem kötelezhető a kemény ECU használatából adódó magasabb költségek viselésére, hi­szen a nemzeti valuták megmaradnak és használhatók.

Más lehetőség az „EMS + 1992" koncepció, amely lénye­gében azt javasolja, hogy az EU maradjon meg a monetáris unió első szakaszában. A közös piac kiteljesítése és az árfo­lyamok közelítése, anélkül, hogy az együttműködés intézmé­nyesülne, lényegében az elért eredmények és a továbblépés közötti kompromisszumnak tekinthető. Ezt azonban kevéssé tartják életképesnek, mivel az árfolyamrendszer továbbra is aszimmetrikus maradna, váratlan sokkok esetén újra megerő­södhetnének a különutas megoldások, a tőkepiac szabaddá válásának előnyei pedig jelentősen elmaradnának attól, amit az EMU nyújtana. Jól érezhetően ez a javaslat arra a felté­telezésre épül, hogy az EMU első szakasza önállóan is stabil. Márpedig a rögzített árfolyamok és a tökéletesen szabad tő­kepiac együttélése nem lehet túlságosan hosszú életű. Ezt a 1992 és 93 őszi pénzpiaci események messzemenően alátá­masztották. Másrészt az EU már elindította a második sza­kaszt, és létrehozta az EMI-t; azaz e koncepció megvalósu­lása visszalépést jelentene.

Az integrációs elméletből származó tanulságok alapján a tőkepiac és az árfolyamok közötti ellentmondást pontosítani kell: mindez csak akkor igaz, ha az országok önálló monetáris politikát folytatnak. Ez a három elem a pénzpiac bűvös há­romszögének is tekinthető, ahol a három cél egyszerre nem valósítható meg. Az integráció virágkorában, a 60-as években az integráció alacsonyabb fokozatának (tőkepiacok korláto­zottsága) következtében nem jelentett feszültséget a nemzeti monetáris politikák használata, de az arany-deviza rendszer rögzített árfolyamai miatt az országoknak figyelembe kellett venniük egymás pénzügypolitikáját. A kompromisszumot azonban az árfolyamok stabilitása garantálta. A 70-es évek­ben a válságkezelés önálló utas megoldásai előretörtek, de a Bretton Woods-i rendszer összeomlása és a lebegő árfo­lyamok általánossá válása lehetővé tette az autonóm mone­táris politikákat, amit csak a valutakígyó tartott többé-kevésbé kordában. Az EMS létrehozása azonban kifejezte, hogy a tag­országok preferálják az árfolyamstabilitást, aminek az ára az önálló pénzpolitika korlátozása volt. Ezt a folyamatot erősítette meg a közgazdasági elméletben bekövetkezett paradigmavál­tás és a válságra adott európai integrációs stratégiai válasz (SEA, Fehér Könyv, Delors-terv, Maastricht, II. Fehér Könyv³ ). Mivel a jelenlegi integrációs menetnek sarokköve az árfolya­mok rögzítése és a tőkepiac szabaddá tétele, ezért a jelenlegi körülmények között nem számít reális lehetőségnek más megoldás.

Az EU tagországai között nagyon nagyok az eltérések a kritériumok teljesítését illetően, ezért egyre gyakrabban és egyre nagyobb valószínűséggel említik az elemzők a többse­bességű Európa-koncepciót, azaz a monetáris uniónak, a résztvevő országok körét tekintve, részleges megvalósítását. A lehetőséget az a tény is alátámasztja, hogy a tagországokat eltérően érintik a kínálat, illetve a kereslet oldaláról ért gaz­dasági sokkok [Berthold, 1993]. A koncentrikus körök meghú­zása és a centrumtól távolodva a körök egyre alacsonyabb szintű integrációs tartalma egyben ideológiai alapot is szol­gáltat az EU-nak, hogy azt kiterjessze a külkapcsolati rend­szerének kritériumaira is. Azaz a Kelet-Közép-Európából csatlakozni kívánó országok is beleférnek egy kellően la­za és az EU részéről túlzott kötelezettségekkel nem járó körbe. Ennek azonban az a feltétele, hogy a jelenlegi, sőt a jelenleg csatlakozó országokkal együtt fel lehessen adni az „egységes előremenetel" stratégiáját, és a különböző hierar­chikus szinteket mindannyian elfogadják. Bár a gazdasági okok messzemenően alátámasztanák, nem valószínű, hogy ez a politikai akadályokon keresztül juthat [Palánkai, 1993].

Az integráció előrehaladásának stratégiájában mindig hang­súly került arra, hogy a bővülés, illetve mélyülés nem alternatív utak (a végeredmény eléréséhez egyik sem hagyható el), de adott történelmi időpontokban és körülmények között már volt értelme az egyik vagy másik lehetőség előtérbe helyezésének [Kozma, 1992]. Most a bővülés vagy mélyülés mellett előkerült a bővülve mélyülés fogalma is [Gáspár P., 1994]. Arról a prob­lémáról van szó, hogy a három EFTA ország jelenlegi csatla­kozásával az integráció homogénebbé és stabilabbá vá­lik, vagyis az extenzív erőforrás bővítéssel együtt azok inten­zívebb felhasználására is lehetőség adódik. Ezzel azonban az EMU jelenlegi koncepciója tovább gyengül, mivel az EFTA országok integrációs elképzelései lényegesen eltérnek az EU-étól, valamint az EMS-nek sem tagjai. Ez ismét előrevetíti, hogy Maastricht 1996-os felülvizsgálata valószínűleg komoly változásokat fog hozni, feltéve, hogy mindez nem történik meg még korábban.

Mint láttuk, a javaslatok többsége nem veti el a gazdasági döntések összehangolását vagy közösségi intézményre ruhá­zását. A kérdés sokkal inkább az, hogy milyen alapon működ­jön a szervezet és milyen céllal jöjjön létre. A célokat ért kritika szerint ma az árstabilitás érdekében feláldozzák a jóléti állam eddig elért eredményeit. A mai koncepció felerősítette a re­álszféra feszültségeit, a növekedés, foglalkoztatás és ver­senyképesség tovább romlott. A II. Fehér Könyv felismerte, hogy ezeknek a területeknek az elhanyagolása nem tartható fenn tovább, de a Könyv liberális megoldásaival szemben Toporowski [1994] egyfajta Európai New Deal célját fogalmazza meg. Elemzésében rámutat arra, hogy ennek az akadályai elsősorban nem gazdaságiak, hanem politikaiak.

Ami az alapokat illeti, a fő kritika a jelenlegi stratégiával szemben az, hogy teljesen alá van vetve a szűk pénzügyi körök érdekeinek [Toporowski ,1994; Michie 1993]. A mi megoldással szembeni aggályok (nemzeti identitás elveszté­se, a bürokrácia megerősödése, esetleges Európa-erőd stb.) megoldása az integráció demokratikus alapokra helyezése, ami annyit jelent, hogy a stratégia meghatározásakor nem­csak a mikroszféra gazdasági érdekeit, hanem a gazdaság­politika politikai érdekeit is figyelembe kell venni [Havas, 1992], konszenzust kialakítani, mégpedig úgy, hogy ne a spe­kulánsok, hanem a választók érdekei kerüljenek a középpont­ba [Michie, 1993].

Mindez közel sem jelenti azt, hogy az alternatív javaslatok egyben a központi irányítás megerősödését és bürokratizálódását kívánnák. Az integráción belüli versenynek nem a fel­számolására, hanem egy közösségi szintű stratégiai össze­hangolással való kiegészítésére van szükség [Havas, 1992]. Sőt az európai gazdasági együttműködés koncepciójára vo­natkozó új szerződés egyáltalán nem igényel feltétlenül szer­ződést. Michie [1994] szerint kormányközi együttműködés­sel is felváltható a mi megoldás.

Olyan elképzelések is léteznek, amelyek másfajta szerve­ződést képzelnek el, és a szabadkereskedelmi együttműkö­désben, a gazdaságpolitikák versenyében látják a megoldást. Ennek a koncepciónak az elméleti háttere is megjelent már, mint pl. Balázs Péternek [1993] az elemzése, aki az utóbbi években a szabadkereskedelmi megállapodások „dömpingjé­vel" jellemzi a világgazdaságot, és lehetségesnek tartja, hogy a jövő szempontjából a szabadkereskedelmi forma tökélete­sen megfelel. Ez azonban az EU szempontjából, ismét csak politikai okok miatt, nem járható út, hiszen az eddig elért ered­mények egy részének feladását, egyben visszalépést jelente­ne. Emiatt is elképzelhető, hogy az EU szeretné elkerülni a bizonytalan és sok költséggel járó átmeneti állapotot, és eről­teti az integrációs fokozatokban továbblépést (akármilyen for­mában is valósuljon meg).

Modellek és dilemmák

Az európai integrálódás ugrásszerű előrehaladása a. 80-as évek közepén első ránézésre stratégiai váltásnak is tűnik. Ala­posabban szemügyre véve azonban kiderül, hogy céljaiban, csakúgy, mint működésében a leglényegesebb elemek mind megtalálhatók a Római Szerződésben [Gáspár T., 1994]. Ami szerződés viszont a SEA megerősítése, egyben a koncepci­ójának a továbbvitele. így a 90-es évek stratégiai elgondolá­sait is közvetlenül összekapcsolhatjuk az alapítók koncepció­jával. Ez több lehetőséget is jelenthet. Elképzelhető, hogy az 50-es években a szerződés megfogalmazói zseniális érzékkel építették fel az integráció stratégiáját, hisz az a 80-as években is megfelelő válaszadó mechanizmusnak bizonyult. Másfelől azt is jelenthette, hogy az integráció előrehaladását megha­tározó gondolkodásmód lényegét tekintve nem változott az 50-es évek óta. A történelmi körülményeket figyelembe véve az utóbbi lehetőségnek nagyobb a valószínűsége. Az 50-es években a francia vezetésű integráció előzményei mind a te­rületét tekintve (szén, acél, atomenergia), mind intézmény­rendszerében (centralizáló, nemzetek feletti intézmények) vi­lágháborús körülményeket és veszélyeket tükröztek. A Római Szerződés gondolatvilága egy élesen konfrontációs világot ta­kar. Az integráció előrehaladásának sikerei csak megerősítet­ték a felépítés helyességét. A 70-es évek válsághullámai azonban lelökték Nyugat-Európa országait a kijelölt útról. A világgazdasági térvesztés („európai betegség") megállítására született irányelvek a 80-as évek közepén pedig a már kijelölt úthoz próbálták meg visszakormányozni a Közösséget. Sőt, ezt az utat Maastrichtban megerősítették.

A maastrichti koncepciót azonban nemcsak azért érték ko­moly bírálatok, mert nem demokratikus; a szakirodalomban megjelentek már a szerződést elutasító liberális bírálatok is. Alfréd Schüller [1992] szenvedélyesen, ám szigorú logikával állítja szembe a centralizált, illetve a kizárólag piaci erők sza­bályozta integrációt, és bemutatja azokat az előnyöket, ame­lyek alapján a tiszta piaci koordináció az egyetlen alternatívát jelöli ki a mostani, közös politikák sokaságára épül integráci­óval szemben [Lásd Csaba, 1994],

A közösségi politikákra, brüsszeli centrumra épülő vagy pi­aci integráció ilyen szembeállításához, egyben az ezzel kap­csolatos vitához két megjegyzésem volna.

A nemzetek feletti intézmények erősödése vagy a „kölcsö­nös elismerés" (SEA koncepciója) nem egyszerűen elméleti kérdés. A kérdést úgy kell feltenni, hogy adott világgazdasági környezetben melyik koncepció segíti jobban az integráció tagországainak világhatalmi érdekeit. Ha a protekcionista ten­denciák és a széles értelemben vett konfliktusok megerősö­désével kell számolnunk a jövőben, úgy a direkt beavatkozás (szélsőséges esetben valamiféle „hadigazdálkodás") valószí­nűleg több előnnyel, mint hátránnyal jár a nyugat-európai or­szágok számára a világgazdasági és – politikai küzdelemben. Ez nem igazán valószínű – bár a lehetőség nem vethető el -, ezért úgy tűnik, hogy az EU koncepciójának fő problémája a világháborús logikára épülő integráció és a globális világ erősödő konfliktusa.

Másrészről a bürokratikus avagy piaci integráció sem ál­lítható szembe egymással teljesen. Most nem is igazán a „vagylagosság" helyett az „ésség" megoldásra gondolok. Sok­kal inkább arra, hogy a tervezés milyen formában valósul meg, illetve, hogy a döntési lehetőség kinek a kezében van. Ugyanis a liberális gazdaságpolitika, mint arra Havas [1992] is rámutat, csak addig magyarázható gazdasági racionalitás­sal, amíg politikai érdekekbe nem ütközik. Ugyanígy a terve­zés sem azonosítható a „sok állammal" vagy a brüsszeli köz­pont megerősödésével. A vállalatok maguk is meghozzák a stratégiai döntéseiket, irányítják, tervezik a piacot. A mikro- és makroszféra egymást feltételező, egyben egymással konflik­tusban álló viszonyában tehát a fő kérdés nem a közös poli­tikák erősítése (központi tervezés, illetve irányítás) kontra pi­aci integráció (önszerveződő integráció), hanem az, hogy a tervezés, egyben az integráció stratégiáját meghatározó dön­tések kinek a kezében vannak.

Ebből a szempontból különös figyelmet érdemel Doherty és Hoedeman [1994] elemzése, amelyből kiderül, hogy az ipar­vállalatok hagyományos érdekcsoportjainál az Iparvállalatok Európai Kerekasztala (ERT) sokkal erősebb pozícióban van, a szállítás, oktatás, foglalkoztatás, környezet területén meg­határozó a jelentőségük. A Kerekasztal az elemzéseit és az érdekeiknek megfelelő koncepciót tanulmányokban teszi köz­zé. A leginkább figyelemreméltó, hogy az európai integrációs folyamatokat a 80-as évektől meghatározó dokumentumok tartalma lényegében az ERT stratégiáját tükrözi. A Kerek­asztal amúgy is folyamatos konzultációban van a gazdaság­politikákra befolyásos politikusokkal, sőt, a szerzők szerint, szakirodalom egyes köreit (Financial Times, The Economist, Le Monde, Der Spiegel) is befolyásolják. Vagyis hangsúlyt he­lyeznek az érdekeiknek megfelelő gazdaságstratégia elméleti megalapozására, sőt uralkodó pozíciójának biztosítására.

Mindezek alapján a jelenlegi integrációs modellt és a mo­netáris unió ilyen formában való létrehozását, bár átmenetileg akár a legjobb stratégia is lehet, nem tartom perspektivikus­nak. Ugyanakkor nem értek egyet azzal a kritikai megközelí­téssel, amelyik az integráció piacosításában, mint a tervezés alternatívájában látja az európai felzárkózás lehetőségét. Ez a gondolat – amely egyébként beleolvadt a bürokratikus je­gyeket magán viselő integrációs stratégiába, egyben egyre feszítőbb ellentmondásokat hoz a felszínre – érthetően került előtérbe a 80-as években. Viszont arra alkalmas csak, hogy a világhatalmi pozíció elérése előtt álló strukturális akadályo­kat lebontsa – azaz szükségszerű is egyben -, arra azonban nem, hogy hosszú távon perspektívát mutasson. Valószínűbb­nek tartom, hogy egy demokratikus alapon felépülő, a terve­zésnek éppen a piaci mechanizmuson keresztül meghatározó szerepet engedő és a gazdaságpolitikai döntéseknek a stra­tégiai irányok meghatározására koncentráló integrációs kon­cepció a világhatalmi vetélkedésben kedvezőbb kondíciókat nyújtana Európa számára.

A folyamatok konkrét feltérképezéséhez elemeznünk kelle­ne az új világgazdasági rend jellemző vonásait és trendjeit, az újonnan csatlakozók következtében megjelenő-súlypontvál­tozásokat és a konkurens centrumok, illetve régiók mozgását és logikáját. Ez azonban már egy másik történet.

Jegyzetek

1 Preferenciális övezet, szabadkereskedelmi övezet, vámunió, közös piac, gazdasági, monetáris unió, politikai unió.

2 Az Economist (1994 okt. 22. 11, 4. o.) legutóbbi elemzése nem írja ugyan le ezt a mechanizmust, de utal rá. A szerző ott a „készség" gyengeségével és az országok „tartós felelőtlenségével" magyarázza az előrehaladás akadozását.

3 A II. Fehér Könyv 1993 decemberében született és a reálszféra feszültségeire megoldást kereső liberális programot tartalmazza.

Irodalom

Balázs Péter (1993); A szabadkereskedelem újjászületése Európá­ban, in: Közgazdasági Szemle, 1. szám.

Berthold, Norbert (1993): Fiskális föderalizmus Európában mint a sikeres gazdasági és valutáris unió elfeltétele? in: Közgazdasági Szemle, 6. szám.

Csaba László (1994): Bürokratikusán integrált piacgazdaságok? A maastrichti EU-vízió liberális bírálata (könyvismertetés), in: Külgazda­ság, 1. szám.

Dezséri Kálmán (1993): Az EK-tagországok kamatláb-politikáinak harmonizálása, in: Európa Fórum, 2. szám.

Doherty, Ann és Hoedeman, Olivier (1994): Misshaping Europe. The European Roundtable of Industrialists. in: The Ecologist, vol. 24. júli­us-augusztus.

Emerson, Michael at al. (1992): One Market One Money. An Evaluation of the Potential Benefits and Costs of Foming an Economic and Monetary Union. Oxford University Press.

Family frictions – a survey of the European Union, in: The Econo-mist, 1994. okt 22.

Gáspár Pál (1994): A Maastrichti szerződés költségvetési kritériumai, in: Európa Fórum, 1. szám.

Gáspár Tamás (1994): Az integráció nyugat-európai modelljéről, in: Külgazdaság, augusztus.

Havas Attila (1992): Milyen legyen az EK gazdaságpolitikai straté­giája? in: Európa Fórum, decemberi szám.

Kozma Ferenc (1992): Az integrációk bővülése és mélyülése, in: Statisztikai Szemle, februári szám.

Michie, Jonathan (1993): Implications for Public Services. Nalgo, Manchester.

Palánkai Tibor (1993): Az EK-integráció alternatívái, in: Külgazda­ság, február.

Rácz Margit (1993): Az Európai Közösség pénzügyi integrációjának kilátásai, in: Európa Fórum, júliusi szám.

Schüller, Alfréd (1992): Az európai belső piac egységesítése és a Közösség kibővülése, in: Külgazdaság, 5. szám.

Toporowsky, Jan (1994): Fascism and the economics of European integration. Occasional Papers. Politics Division, South Bank Univer­sity. Questions of Ideology, 3. április.

Az 1991 decemberében, Maastrichtban aláírt szerződés tulajdonképpen nem is egy, hanem két szerződést tar­talmaz! 1990 végétől két tárgyalási folyamat zajlott párhuzamosan, aminek eredménye a Gazdasági és Monetáris Unióról, illetve a Politikai Unióról való szerződés lett. Ezeknek az összeolvasztását és függe­lékekkel való kiegészítését tartalmazza az Európai Unió Szerződés. Maga a dokumentum nem egy új alapokmány. Az alapító Római Szerződést már egy­szer, a 80-as évek második felében módosították (lásd SEA, 1987). Maastrichtban ennek a további módosí­tása és kiegészítése készült el.

Röviden, a leglényegesebb elemeket kiragadva, a következőkről van szó:

1. Az Európai Unió létrehozása és céljainak megha­tározása. Ezáltal az Európai Gazdasági Közösség né­véből végleg törölték a „gazdasági" szót, arra utalva, hogy az együttműködés túl kíván, lépni a szűk gazda­sági szférán. Tág céljaként többek között a kiegyen­súlyozott gazdasági és társadalmi haladást jelölték meg.
2. Az európai állampolgárság létrehozása, amelynek értelmében minden állampolgár, abban a tagország­ban, amelyben tartózkodik választó és választható he­lyi, illetve európai parlamenti funkciókra bizonyos szabályok szerint Petíciót nyújthat be a parlamentbe, a Közösségen kívüli országokban bármely tagország konzuli, illetve diplomáciai védelmét élvezheti.
3. Az eddigi közösségi politikák megerősítése és újakkal kiegészítése. A közösségi szerződésbe már a SEA-n keresztül bekerült a környezetvédelem, kuta­tás-fejlesztés és a szociálpolitika, itt csak kiemelik a hangsúlyosságát. A közös tevékenység a 35 év alatt egyre több területre terjedt ki, most hivatalosan is kö­zösségi politikává lépett elő az iparpolitika, köz­egészségügy, kultúra, európai szintű szállítást, tele­kommunikációs és energiarendszerek, fogyasztóvéde­lem, valamint elmaradott országok fejlesztésében való együttműködés.
4. Gazdasági Unió létrehozása a Tanács koordinálá­sával,
5. Monetáris Unió létrehozása három lépcsőben, egy közös, független bank, egységes valuta és egységes monetáris politika alapjain. Ha a 12 tagországból 1996-ig legalább hét megfelel a szigorú konvergencia-kri­tériumoknak, akkor valóra válhat a pénzügyi unió már 1997-ben. Ellenkező esetben 1999-re, mint végső idő­pontra halasztják az unió valóra váltását, de csak a kri­tériumokat teljesít szűk kör számára. Az eredeti krité­riumok a következők: a tagország inflációs rátája ma­ximum 1,5%-kal haladhatja meg a három legalacso­nyabb inflációs rátájú tagország átlagát; a kamatlábra vonatkozó előírás logikája az előzőhöz hasonló, csak jelen esetben 2% lehet az eltérés; a tagország költség­vetésének a hiánya nem haladhatja meg a GDP-jének 3%-át; az államadósságának a GDP 60%-án belül kell maradnia; a valutáknak pedig kél évig befagyasztott árfolyamon, stabilnak kell maradniuk.
6. Közös kül- és biztonságpolitika bevezetése, ami többek között ezen politikák összehangolását, közös politikai és védelmi tevékenységet, valamint a Nyu­gat-Európái Unió szerepének felértékelődését jelenti. Ezek új közösségi politikák, amelyeket a kelet-európai változások következtében kialakult geopolitikai váku­um, az Öböl-háború valamint a volt jugoszláv és szov­jet területeken kialakult konfliktusok hívtak életre.
7. Együttműködés' az igazság- és belügy területén. A leglényegesebb a menekültügyi, bevándorlási politi­ka, a bűnüldözés és a rendőrségek tevékenységének összehangolása.
8. Intézményi változások. A Bizottság hatalmi- és feladatköre kibővült, a Tanácsban a többségi: szavazás egyre több területre terjed ki. A közösségi költségve­tést teljes egészében saját forrásból finanszírozzák és nagyobb fokú az ellenőrzése. A Parlament hatásköre bővült, főként az egységes piac és a vonatkozó politi­kákat illetően. A Bíróság bírságok formájában szank­ciókat szabhat ki az egyes tagországokra, amire eddig nem volt lehetőség. Létrejött a Regionális Bizottság és a Kohéziós Alap, a strukturális alapok reformja és az Európai Központi Bank és bankrendszer.

A nemek egyenlősítése és az egyenlő elbánás politikája az EU-ban

Már 1957-ben, az EU alapító szerződéseiben megfogal­mazódott az „egyenlő munkáért egyenlő bér" alapelve (119.). Az Európai Bizottság e határozatból kiindulva az 1970-es évektől kezdve több olyan irányelvet alakí­tort ki, amelynek célkitűzése a nemek egyenlő keze­lése a munkaerőpiacon, a szociális jogok és a munka­jog területén. Az EU nőpolitikája igyekszik megszün­tetni a munkaerőpiacon és a munka világában érvé­nyesülő hagyományos, a nőket hátrányos helyzetbe hozó nemi sztereotípiákat. Ezzel messze túlmutat azon, ami e kérdéskörben a legtöbb tagországban ál­talánosan elfogadott, vagy akár törvényileg rögzített.

Az „egyenlőség" a nők számára azonban ismételten kétélű fegyvernek bizonyul. Hogy ez a fegyver melyik irányba fog elsülni, azt sem az EU liberális-progresszív női lobbijának szándékai, sem pedig a közvet­lenül érintett nők többségének kívánságai nem képe­sek meghatározni. Jól példázzák ezt a nők éjszakai foglalkoztatásának tilalmával kapcsolatos legújabb fejlemények az EU térségében. Az EGK, Hl. később az EK és az EU tagállamainak többségében évtizedeken át érvényben volt a nők éjszakai foglalkoztatásának többé-kevésbé széles körű tilalma. E szabályozások létrejötte már történelmileg is kétirányú törekvések­ből fakad. Egyrészről a női munkaerő speciális védel­méről és a „család érdekeinek" szem előtt tartásáról volt szó. Másrészről viszont a női bérmunka korláto­zásának hátterében – kimondva vagy kimondatlanul – az a szándék állt, hogy a „férfi"-munkahelyeket megóvják az olcsóbb női konkurenciával szemben.

1992 februárjában az EU tagállamai közül 9 fel­mondta az ILO 1948-ban kötött 49. számú nemzetközi egyezményét, amely tiltotta a nők éjszakai foglalkoz­tatását az ipari szektorban. A lavinát az Európai Bíró­ságnak egy 1991-ben hozott határozata indította el7 Ez a határozat egy francia munkaadó elleni eljárás során született, aki az érvényes nemzeti jogszabályokat meg­szegve éjjeli műszakot vezetett be női dolgozóinak. Az Európai Bíróság ítéletében leszögezte, hogy a Közös­ség 1976-ban hozott 76/207-es számú irányelve – amely azt az elvet rögzíti, hogy mindkét nemnek egyenlő esélyei és lehetőségei vannak bármely munkahelyhez való hozzáférhetőség tekintetében – az éjszakai mun­kát csak az egyik ném számára tiltja. Az EU tagálla­mok előtt azóta elvben két lehetőség áll: vagy elfogad­ják az éjszakai munka tilalmát mindkét nem számára, vagy pedig feloldják a nők éjszakai foglalkoztatásá­nak tilalmát. Nem nehéz kitalálni, hogy az egyenlő el­bánás e két formája közül a reálpolitikai körülménye­ket ismerve melyik van napirenden. Már önmagában az a tény, hogy az itt vázolt precedens értékű ügyet munkaadói oldalról kezdeményezték, mutatja, hogy a dereguláció korában merről fúj a szél.

Az NSZK-ban az Alkotmánybíróság a történtek ha­tására 1992-ben úgy határozott, hogy a nők éjszakai foglalkoztatásának tilalmát fel kell oldani. A belga munkaügyi miniszter már pár hónappal az ILO-egyezmény felmondása után törvényjavaslatot nyújtott be a tilalom lazításával kapcsolatban. Várható, hogy szá­mos EU tagállam követi majd példájukat, nehogy gaz­daságuk „versenyhátrányba" kerüljenek az EU belső piacán. Az európai egységesülés újabb lökést ad an­nak, hogy a nemzetállami politikák a tőke értékesülési feltételeinek javítását szolgáló részfunkcióvá alakulja­nak át Franciaország Olaszország, Spanyolország „te­lephelyein" vagy bárhol másutt. A nemek egyenlő ke­zelése ezen feltételek mellett nem lesz más, mint a munkaerő védelem nélküli egyenlősítési folyamata a tőke és a piac oltára előtt.

A patriarchális színezetű régi nővédelem vagy a mindenkinek kijáró védelem helyébe a belső piac egyenlő, szabad munkaerejének a munkaadók érdeke­inek való kiszolgáltatása lép. Ami az 1970-es években úgy kezdődött, mint a nőknek a jóléti állam által tá­mogatott, szociálisan és munkajogilag védett felszaba­dítása a hagyományos háziasszonyi szerepből és a pat­riarchális családjog alól, az most ebben az összefüg­gésben egyre inkább fenyegető kiszolgáltatottsággá válik. A női emancipációnak az individualizálódáson és a szakmai önmegvalósításon keresztül megvalósí­tandó programját a mai kapitalizmusban az a veszély fenyegeti, hogy szétforgácsolódik a nyereségérdekelt­ség és az újratermelési kötelezettségek közötti ellent­mondás ismételt kiéleződésével. Ugyanakkor az a tény, hogy a férfiak egyre bővülő körének bére már nem elegendő a család fenntartásához, lehetetlenné te­szi a nők számára, hogy visszavonuljanak a háztartás­ba, és arra kényszeríti őket, hogy kereső tevékenységet folytassanak, szinte bármilyen áron. A következmé­nyek már most jól láthatóak: a kereső tevékenységet végző nők, anyák és egyedülálló anyák száma (egy­idejűleg növekvő női munkanélküliség mellett) az EU egész területén évek óta emelkedő tendenciát mutat. Emellett az esetek többségében a nők azok, akik rész­munkaidőben dolgoznak. Nincsenek megbízható összesített adatok arra vonatkozólag, hogy a nők hány százaléka áll ún. „nem védett munkaviszonyban". A másik oldalon azonban a gyermeknevelés és a háztar­tás felelőssége még mindig elsődlegesen (sőt a gyer­meküket egyedül nevelő anyák tekintetében kizáróla­gosan) a nőket terheli. A szociális juttatások ezzel egy­idejű eltűnésévei, a kevés és egyre dráguló bölcsődei férőhellyel stb. megtetézve, a fent említett tényezők kétszeres, sőt háromszoros terhet rónak a nőkre. Egyes országokban már statisztikailag is jól kimutatható, hogy a nők egyre gyakrabban válnak egy modern „szegénységi csapda" foglyaivá.

A hivatalos egyenlősítés politikája az EU-ban a nő­ket elsősorban mint munkavállalókat ragadja meg. Mindez azzal a veszéllyel fenyeget, hogy így az „egyenlőség" címén még inkább erősödik a nőknek a piac meghatározó erőinek való kiszolgáltatottsága: Az EU részéről igazából még nem körvonalazódott olyan nőpolitika, amely a nők anyagi és szociális igényeit ezen piaci erőkkel szemben biztosítani és megvalósí­tani szándékozna. Mint ahogy az EU szociálpolitiká­jának egészére, úgy nőpolitikájára is érvényes az, amit a nők éjszakai foglalkoztatásának tilalma elleni táma­dás csak illusztrál: „Európa" ma az: áru-, tőke- és mun­kaerőpiacok európaizálását jelenti, de semmi esetre sem egy elfogadható szociális és társadalompolitikai minimumrendszer megvalósítását és európaizálását. A munkavállalók védelmének és a szociális bizton­ságnak burkolt vagy nyílt, közvetlen vagy közvetett aláaknázása azért érint sok nőt különösen durván, mert egyrészt a történelem során soha nem tapasztalt mértékben és mind ez ideig teljesen ismeretlen mó­don kényszerülnek a munkaerőpiacon való részvétel­re, másrészt mert éppen az újratermelési szférához va­ló kötődésük folytán „hátrányos helyzetben" vannak ezen a piacon.

Jegyzetek

Az irányelvek az EU jogában (a határozatokkal ellentét­ben) nem közvetlenül kötelező érvényűek a nemzeti joggya­korlat számára. Csak a közös célt fogalmazzák meg kötelező jelleggel, és az e cél eléréséhez alkalmazott eszközök tekin­tetében szabad választást engednek a tagországok számára. A valóságban ezen irányelveknek a gyakorlatba való átülte­tése, megvalósítása sokszor meglehetősen vontatottan halad. Az Európai Bíróság joggyakorlatának viszont közvetlenül ezen irányelvek megvalósításán is kell munkálkodnia, és kö­telező jellegű rendeleteket hozhat a. nemzeti jog megváltoz­tatására.

Ezen tendenciák statisztikai alátámasztását lásd:

• Women and Structural Change. New Perspectives. OECD Publications, Párizs 1994
• Kommission der Europishen Gemeinschaften (kiad.): Die Lage der Frauen auf dem Arbeitsmarkt. Entwicklungs-tendenzen in den zwölf Landern der Europischen Gemeinschaft 1983-1990, (= Sonderhefte von Die Frauen Europas, 36. szám) Brüsszel, é. n.

1994 őszén Finnországban, Svédországban és Norvégiában népszavazást rendeztek az EU-csatlakozás kérdéséről, mely­nek következtében az előbbi két országban a belső akadályok is elhárultak a belépés útjából, míg a norvégok többsége a kívülmaradás potenciális hátrányaival dacolva nyilvánított vé­leményt a belépést szorgalmazó politikai-gazdasági elittel szemben. Jelen tanulmány célja rövid történeti jellemezést ad­ni a skandináv országok¹ és az európai integráció viszonyáról, s ennek keretében áttekinteni a változtatást kikényszerítő mo­mentumokat. A népszavazás előtti érvek és ellenérvek bemu­tatásával illusztrálni kívánom az integráció jelen formájával szemben meglévő fenntartásokat, az eredmények értékelése­kor pedig kitérek arra is, hogy milyen következményei lehet­nek az adott országok döntéseinek mind befelé, mind pedig az európai integráció jövőjére nézve.

A skandináv örökség

A 19. században még relatíve szegénynek számító Skandiná­viában az iparosodás megkésettsége a megélhetésért küzdő állástalanok hatalmas tömegét késztette országa elhagyására. Bár az ásványi anyagok és primer termékek exportján nyugvó egyoldalú gazdasági szerkezet alapján Skandinávia is a vi­lággazdaság perifériájához tartozott, az 1930-as évek válsá­gára adott, a II. világháború utáni felzárkózást megalapozó skandináv megoldás előfeltételei lehetővé tették a régió' nem klasszikus perifériális fejlődését. Ezek legszembetűnőbbike a feudális struktúra hiánya, azaz egyrészről a saját földtulajdon­nal rendelkező, elnyomástól nem szenvedő, önálló érdekekkel bíró szabad parasztság megléte, másrészről pedig a nagybir­tokos réteg hiánya. Az erős és elnyomó állam hiánya meg­könnyítette a munkásosztály politikai megszerveződését. A szervezett munkásságot a társadalom vidéki jellege, a városi középosztály gyengesége, a parasztokkal való szövetség ke­resésére ösztönözte. A munkásság vezetését a mérsékelt pragmatizmus és az egységesség jellemezte. A (vad) libera­lizmus gyökerei történetileg gyengék maradtak, s a politikai jobboldalt törésvonalak és megosztottság gyengítették. Az ál­lamigazgatást a professzionális, korrupciótól mentes, társada­lom irányában nyitott bürokrácia intézte. Dánia néhány ponton ettől valamelyest eltérő képet mutatott. Dániát a 18. század végéig félfeudális viszonyok jellemezték.² A földrajzi körülmé­nyek kedveztek a nagybirtokok kialakulásának és jobb meg­élhetést biztosítottak, mint Norvégiában vagy Svédország nagy részén. A nagybirtokok exportorientálttá válása némi bá­zist nyújtott a liberalizmus számára, erősítette a vidék egyen­lőtlenségeit, továbbá megosztotta az agrárérdekeket, melynek leképzése a pártstruktúrában is fellelhető.³ Bár a munkásmoz­galom Dániában hamarabb megszerveződött, mégis relatíve gyengébb maradt, mint az északi országokban.

A parlamentarizmus kialakulása

A belpolitika alakulását a 19. században Norvégiában szinte kizárólag külső körülmény, a svéd vezetés elleni politikai küz­delem határozta meg. Dániában a poroszoktól elszenvedett vereségek szintén erősen kihatottak a belső folyamatokra, míg Svédországban a belső hatalmi egyensúlyt gyakorlatilag érin­tetlenül hagyták a nemzetközi viszonyok.

Az 1905 előtti norvég politikát a Norvég-Svéd Unió kérdése uralta. A teljes függetlenség közös célja együttműködésre késztette a fő politikai szereplőket. Küzdelmük erődjévé a Storting, az egykamarás nemzetgyűlés vált, mely – jelentő­sebb arisztokrácia hiányában – politikailag egységesen állt a királlyal szemben. Szolidaritásuk első igazi eredménye a kor­mány feletti – a külügyek kivételével korlátlan – ellenőrzés jogának megszerzése volt. A parlamentarizmus 1884-es el­érése a többi skandináv országhoz képest viszonylag korai­nak nevezhető. A még az alsóbb néprétegek között is erős támogatásra lelt Liberálisok és az őket támogató zsendülő Munkáspárt már 1898-ban elérte a szavazati jog férfiak teljes körére történő kiterjesztését.⁴ Az Unió 1905-ös felbomlásával visszanyert szuverenitás következtében a külügyek felügyele­te is a Storting kezébe került, s ezzel teljessé vált a parlament szupremáciája.

Dániában a vidéki kistermelők és a városi radikálisok szö­vetsége az 1915-ös alkotmánnyal nemcsak helyreállította a porosz vereség utáni konzervativizálódással háttérbe szorított, a korában roppant liberálisnak számító 1849-es alkotmány szellemét, de a felsőház demokratizálásával, a parlamentariz­mus intézményesítésével túl is léptek azon.

Svédországban a parasztok kiváltságos helyzete miatt a vi­déki ellenkultúra csoportjai, a városi radikálisok, valamint a munkások alkották a szavazati jog kiterjesztéséért folytatott küzdelem bázisát, és csak 1917-ben tudták rákényszeríteni a királyt a parlamentáris kormányzati keretek elfogadására. Az uralkodó beleegyezési hajlandóságát fokozta, hogy a táma­szát jelentő konzervatívokat erősen megosztottá tette az ag­rárkérdés.⁵ (Bővebben I. pl. Lafferty 118.ff.)

A neokorporatív keretek kialakulása

A modern parlamentáris struktúra intézményesülése egyik or­szágban sem párosult a gazdasági liberalizmus térhódításá­val. Az I. világháború okozta krízis a már korábban is létezett bizottsági keretek kiszélesítésével és konszenzuskereső jelle­gével pontot tett az egyébként sem túl erős laissez-faire tra­díció végére. A bizottságok csak nagyon lassan haltak el, s mély nyomot hagytak a politikai kultúrán.⁶

Az 1920-as években a munkanélküliség kérdése mindhá­rom országban akut problémává vált. Az 1929-ben kezdődött világgazdasági válság által súlyosbított helyzetben az igazá­ból soha meg nem kérdőjelezett állami beavatkozás foko­zása és a vörös-zöld kiegyezés képezték a sajátosan skandináv válasz alapját. A kormányhatalomra került, illetve a már hatalmon lévő (Dánia) szociáldemokrata pártok az ál­lam munkaerőpiaci beavatkozását támogatandó kötöttek szö­vetséget az agrárpártokkal. A kifejezően „Cow Deal"-nek neve­zett egyezmények⁷ (Dánia, Svédország 1933, Norvégia-1935) támogatták a szociáldemokraták közmunkákra alapozott fog­lalkoztatási politikáját a (rögzített) mezőgazdasági ártámoga­tásért és egyéb kormányzati segélyekért cserében. Norvégi­ában és Svédországban már a polgári pártok megpróbálták izolálni a világgazdasági ingadozásoktól a teljes mértékben a hazai piacoktól függő agrárszektort, s ezt a védettséget féltve írták alá a Centrumpártok a szociáldemokratákkal az egyez­ményeket. Dániában a többségi támogatás megszerzéséhez szükség volt a nagybirtokokon termelő farmerek érdekeit kép­viselő liberálisok megnyerésére is. A nagybirtok tulajdonosai­nak a föld kizárólagos jövedelemforrásuk volt, ezért őket a válság még a – rendszerint valamilyen kiegészítő tevékeny­séget is folytató – kisgazdáktól is súlyosabban érintette. Szá­mukra azonban a hazai piac szűkössége miatt az árrögzítés nem oldhatta meg a nehézségeket, ezért az export kormány­zati támogatásáért cserében ők is csatlakoztak a munkásság és a kisgazdák szövetségéhez.

A politikai kiegyezéseket követően születtek meg az ún. a­lapegyezmények, melyek révén a munkaerőpiac nagy szerve­zetei bekapcsolódtak a gazdaságpolitikai folyamatok irányítá­sába. Minél erősebbek voltak a szociáldemokraták, az üz­leti körök annál inkább hajlottak az együttműködés kere­sésére. A politikai és a gazdasági viszonyokban beköszöntő béke stabilizálta a döntéshozatalban újjáéledt bizottsági for­mát, s tartósította a skandináv modell néven ismertté vált rendszer kereteit.

A skandináv modell

A II. világháború után kiépülő, s az 1950-60-as években ki­teljesedő rendszer alapvonásai alapján nyilvánvaló, hogy a skandináv államok számos területen markánsan eltértek a leg­több nyugat-európai országtól. A gazdaságban az állami sze­repvállalás és a redisztribúció mértéke jócskán meghaladta a legtöbb tőkés országban megszokott szintet. Az állam tevé­kenységével széles körben korlátozta a piaci mechanizmuso­kat. A politikai döntéshozatali folyamatokban a konszenzuske­reső jelleg vált uralkodóvá, s ebben kiemelkedő szerep jutott a korporatív csatornának.⁸ A társadalompolitika a kimagasló állami részvételű és univerzális jóléti politikára alapozódott, melynek megvalósításához kiterjedt „public" szektor nyújtott mozgásteret.

A belső folyamatokra koncentrálás, a nemzeti konszenzus építése, a döntési szabadság biztosítása kiszámítható külső környezetet kívánt. Ennek érdekében az európai mértékkel is kicsinynek számító skandináv országok befelé fordultak és el­szigetelődésre törekedtek.

Izolacionalista külpolitika, semlegesség

A napóleoni háborúktól a második világháborúig Skandinávia a töretlen béke földje volt. Dánia is csak kétszer viselt hadat, melynek rövid, ám annál megsemmisítőbb porosz hadjáratai Schleswig és Holstein elcsatolásával végződtek. A napóleoni háborúk végén Svédországtól Oroszországhoz csatolták a finn területeket, az addig dán uralom alatt álló Norvégia vi­szont Svédországhoz került. Az így létrejött Svéd-Norvég Unió viszont sikeresen követte a nagyhatalmi konfliktusokból való kimaradást célul tűző külpolitikai irányvonalat. Az 1905-ben függetlenné vált Norvégia mint gyenge, újszülött, szuve­rén állam követte a svéd tradíciót, s megpróbált minél távo­labb maradni a nemzetközi – különösen az európai – politikai játszmáktól. Az izolacionalizmus ilyetén törekvése vezette mindhárom államot, amikor határozottan hitet tettek a Hágá­ban 1907-ben, ill. 1912-ben formalizált semlegesség követése mellett. A nemzetközi hatalmi harcokból való demonst­ratív távolmaradásuktól azt remélték, hogy kívül marad­nak a nemzetközi konfliktusokon. Ezen hitüket erősítette az első világháború tapasztalata, a második világháború fo­lyamán azonban hiú ábrándnak bizonyult csupán a remény, hiszen Dániát és Norvégiát megszállták a német csapatok. Ez egyértelművé tette számukra, hogy a szuverenitás fenn­tartásához megbízhatóbb biztosítékokra van szükség. Ez a felismerés új alapokra helyezte az 1945 utáni dán és norvég biztonságpolitikát.

NATO és semlegesség

A második világháború után a biztonságpolitika kérdése volt a legfőbb téma a skandináv államokban.⁹ A végső megoldást elsősorban a különböző országok egymástól eltérő világhábo­rús tapasztalatai alakították ki. Svédország megerősödött azon hitében, hogy a felfegyverzett semlegesség politikája si­keresen folytatható, míg Norvégia és Dánia tapasztalhatta, hogy a semlegességet nem minden esetben respektálják, s ezért valamilyen nagyhatalmi védelem, biztosíték szükségel­tetik. A nézetek ilyetén eltérése vezetett 1948-ban a svéd kez­deményezésű Skandináv Védelmi Unió¹⁰ ötletének a bukásá­hoz, melyet követően Dánia és Norvégia a NATO-ban vélte felfedezni a szükséges garanciákat.

Angolszász orientáció

Dánia és Norvégia ezen döntésükkel a kül- és bizton­ságpolitika területén az angolszász vezetés mellett kötelezték el magukat,¹¹ bár a NATO-val való együttműködés kezdettől fogva limitálva volt (vö. „kvázi-semlegesség"¹² ).

Az angolszász orientáció már a 19. században is uralta a skandináv államok külkapcsolatait. Ez elemi érdekük volt, hi­szen Nagy-Britannia – világpolitikai szerepéből kifolyólag – flottájával ellenőrzése alatt tartotta a tengeri átjárókat és ezzel a deklarált semlegesség fontos szavatolójának szerepét töl­tötte be.¹³ Gazdaságilag is fontos volt azonban a brit kapcso­lat, hiszen Nagy-Britannia volt az erősen külgazdaságfüg­gő skandináv országok nyersanyagokra és félkész termé­kekre alapozott exportjának az első számú célpiaca. Habár az 1950-es években Anglia már nem uralta a tengereket, mindazonáltal a skandinávoknak továbbra is a legfontosabb exportpiaca¹⁴ maradt, megtartva ezáltal a döntéshozóikra gya­korolt erős befolyását. Ez tükröződött azokban a döntésekben is, melyekben a skandináv országok elhatározták Nagy-Bri­tannia követését az EFTA-ba. Ezt a lépést a meglévő kötelé­kek miatt szükségszerűnek és – a szervezet szupranacionalizmussal nem fenyegető jellege következtében – vállalható­nak vélték. A gazdasági együttműködés ezen formája beleil­leszthető volt a skandináv államok nemzetállamra és önren­delkezésre épülő külpolitikai koncepciójába:¹⁵ nem sértette Svédország semlegességi doktrínáját, Dánia és Norvégia szá­mára pedig csak a már meglévő angolszász orientáció szá­lainak további erősítését jelentette.

Az első két jelentkezés

A brit politika éles váltása, az EGK-hoz 1961-ben eljuttatott csatlakozási kérelmük komoly politikai dilemma elé állította a skandináv államokat: az Egyesült Királyság követése egyúttal az addig sokat kritizált országokhoz való közeledéssel és a szuverenitás számára kihívást intéző integráció vállalásával járt volna együtt. Az export irányultsága és az EFTA létének veszélye a britek nyomába léptette Dániát és Norvégiát. A brit csatlakozástól garanciát reméltek a szupranacionalista törek­vésekkel szemben és ettől várták az EGK atlanti szálainak erősödését is, feloldva ezzel a biztonságpolitika USA-orientá­ciója és a gazdaság fokozódó EGK-ra utaltsága között feszülő dichotómiát.¹⁶ Döntésüket pozitíve befolyásolta az is, hogy az EGK-nak több európai NATO-ország is tagja volt. Ugyanez azonban Svédországot arra késztette, hogy csak a társult tag­ságot tűzze célul. A végső döntést viszont nem Skandináviá­ban hozták meg: a csatlakozás kérdését de Gaulle angol csat­lakozást megtorpedózó vétója zárta (1963. január). Csupán néhány évvel az első sikertelen kísérlete után, 1967 májusá­ban Nagy-Britannia felújította az EGK-tagsági kérelmét. Az is­mételten reagáló skandináv országokban azonban ez nem váltott ki az 1961-62-eshez hasonló éles vitákat, hiszen min­denki számított de Gaulle kitartásában és nem is kellett csa­lódniuk, mivel 1967 végén megismételte vétóját.

Az E(G)K nyitás és következményei

Az EGK hágai csúcstalálkozóján viszont Franciaország várat­lanul utat nyitott az EGK földrajzi kibővítése előtt. Az 1968-as megmozdulásokat követően idő előtt távozott de Gaulle utód­ja, Pompidou elnök egyetértett a tagságról szóló tárgyalások felújításával. A szemafor zöldre állítása valószínűsítette Dánia és Norvégia csatlakozását, ez viszont az egyébként is nehe­zen induló¹⁷ Északi Gazdasági Szervezet (NORDEK) tervé­nek felrúgására kényszerítette a prágai tavasz „internaciona­lista segélynyújtását" riadtan szemlélő Finnországot.¹⁸

A hágai csúcs által lehetővé vált tárgyalások alig két hó­nappal azután kezdődtek, hogy Finnország visszalépett a NORDEK-től. A belpolitikai életet felkavaró EK-ügyben mind Dániában, mind pedig Norvégiában – a nem kötelező jellegű – népszavazás kiírásával próbáltak megszabadulni a döntés­hozók a megosztottságból fakadó terhektől. Míg Dániában vi­szonylag magabiztos többséggel győztek a csatlakozáspártiak (63% vs. 37%), addig norvég társaik alulmaradtak a széles tömegeket mobilizálni képes ellenzőkkel szemben (53,5% vs. 46,5%). Az 1972-es népszavazások mindkét országban – eredménytől függetlenül – kisebb politikai földcsuszamlást eredményeztek. Az EK-ügy eldöntendő jellegét a korábbi időszak konszenzus-politikája képtelen volt feloldani, s így azt sem tudta megakadályozni, hogy a társadalom eb­ben a kérdésben páratlanul megosztottá váljék. A pártrend­szerek megrendültek: az addigi politikai egyensúly felborult, korábban jelentékeny pártok szakadtak ketté, új pártok ala­kultak és erősen megkoptak a pártlojalitás szálai.

A svéd parlament ugyanakkor már 1971-ben leszögezte, hogy a teljes tagság inkompatibilis a semlegesség politikájá­val,¹⁹ Finnországban pedig a szovjet kapcsolat eleve gátat szabott mindenféle nyugati elkötelezettségnek, ezért akkor még a norvég-EK, illetve a svéd-EK bilaterális szabadkeres­kedelmi megállapodás példáját sem követték.

A népszavazások utáni politika

Dániában 1973 után az integráció tartalmáról és mélységéről folyt a legtöbb vita. Paradox, hogy egyetlen olyan jelentősebb erejű párt maradt, mely a kilépést szorgalmazta (Szocialista Néppárt), ám ez a párt 1979-ben, 1984-ben és 1989-ben is megszerezte a dán EP-mandátumok negyedét.²⁰ Nemzetközi sikerük egyben a dán pártrendszer megkettőződését is jelen­tette: Dánia EP-képviselete szignifikánsan eltér a belső erő­viszonyoktól. Ez is alapul szolgált ahhoz, hogy a dánokat – az angolokhoz hasonlóan – gyakran bírálták az integráció felé megnyilvánuló, lelkesedésüket jól palástoló magatartásuk mi­att. Ennek a hozzáállásnak az eddigi csúcspontját a maastrichti szerződés elutasítása képezte. Bár a dánok döntő több­sége gazdaságilag előnyösnek tartja országa számára az EK/EU-tagságot, ez sem tartotta azonban vissza a szavazók Júniusi Mozgalom, Szocialista Néppárt és Haladás Párt által mobilizált minimális többségét²¹ Maastricht politikai következ­ményeinek elutasításától. A váratlan végeredmény arra kész­tette a kormánypártokat, hogy elfogadják az ellenzék által ki­dolgozott „nemzeti kompromisszum" kereteit. Kényszerhely­zetében az EK is jóváhagyta (Edinburgh) Dánia távolmaradá­sát a közös védelem- és biztonságpolitikától, az egységes va­lutától, az „európai" állampolgárságtól, a szorosabb rendőrsé­gi, ill. igazságszolgáltatási együttműködéstől. Maastricht eme „light"²² verzióját már a szavazók többsége (57%) is támo­gatta, hiszen egy újabb elutasítás esetén maga az EK-tagság és a gazdasági stabilitás kerülhetett volna veszélybe.

Norvégiában a népszavazás emléke, valamint a beköszöntő olajkorszak üdvözítő és gazdagító ereje a „magabiztos izolacionalizmus"²³ korszakává tette az 1970-es éveket. Az EK-ügy tapasztalatai által felerősített visszahúzódó magatartás egészen 1985-ig, az olajárak drasztikus visszaeséséig meg­határozó volt a norvég politikában. Norvégia az olajárrobba­nás csendes haszonélvezőjeként néhány év alatt nagyon meggazdagodott, és a közkiadások, a szociális biztonság, a jövedelmek valamint a fogyasztás növekedése más tapasz­talatokat adott az állampolgároknak, mint skandináv társaik­nak.

A skandináv neokonzervativizmus

Az 1970-es években a skandináv jóléti modell jelenlegi for­mája kimerítette finanszírozási kereteit. A társadalom elörege­dése, a szociális támogatást igénylők számának növekedése már a jólét szinten tartásához is extra forrásokat kívánt volna. A gazdasági válság azonban az addigi forrásokat is beszűkí­tette, erősen hozzájárulván ezzel a konzervatív politikai pártok megerősödéséhez. A neokonzervativizmus gazdasági elveit felvállaló konzervatívok támadták a szociáldemokrata társada­lompolitika legfőbb eszközeit: az állami alapú jóléti szektor bővítését, az ár- és adórendszerre épült magas redisztribúciót és a piaci regulációt. A bajok forrásaként a jóléti állam bőví­tésével tovább fokozódó állami beavatkozást és a túlburjánzó bürokráciát jelölték meg. A konzervatívok minden társadal­mi rétegben képesek voltak növelni szavazói támogatott­ságukat, de eszméikre leginkább a piacról is megélni képes, stabil egzisztenciájú, illetve a csökkenő reáljövedelmű rétegek voltak fogékonyak. A szociáldemokrata vívmánynak számító jólét és biztonság, illetve annak veszélybe kerülése tehát ép­pen a szociáldemokraták ellenében mobilizálta a választókat. Dániában és Norvégiában ehhez még egy tényező járult: a forrásbeszűkülés időszaka szociáldemokrata pártokat talált a kormányhatalomban, s kényszerűen restriktív gazdaságpoliti­kai lépéseik tovább csökkentették népszerűségüket. A Dániá­ban 1982-ben, Norvégiában 1981-ben, Svédországban pedig 1976-ban kezdődött neokonzervatív korszak kormányai által meghirdetett liberalizáció, dereguláció és restrikció thatcheri következetességű végigvitele a skandináv országokban nem sikerült. A forráshiány pótlására nem mertek az adóemelés eszközéhez folyamodni az addig az adócsökkentés szüksé­gességét hirdető konzervatívok, de a korporatív csatornában erősen bebástyázott érdekek ellenállása miatt a jövede­lemátcsoportosítás rendszerén sem tudtak alapvetően változ­tatni. Ez az időszak rávilágított arra, hogy a modell túlburján­zását népszerűen bírálók elszántsága önmagában nem ele­gendő a hosszú szociáldemokrata periódus alatt megerősö­dött társadalmi értékeket és kialakult érdekeket sértő politikai célkitűzések megvalósításához. Az angolszász neoklasszikus elmélet sajátos skandináv gazdaságpolitikai gyakorlattá szelí­dült.²⁴ Nyilvánvalóvá vált, hogy még a kereteket bíráló politikai erők sem képesek a struktúra alapjait átalakítani. A finanszí­rozás korábbi szintjét biztosítani képtelen szociáldemokraták ugyanakkor kénytelenek voltak maguk is restriktív gazdaság­politikát folytatni, s ezzel elmondható, hogy a kormány­zati pozíció jelentékenyen mérsékelte az ideológiai külön­bözőségeket.

Gyengülő izolacionalizmus, EK/EU-jelentkezések

A skandináv modell alkalmazkodóképessége kevésnek bizo­nyult az 1970-es években erőteljessé váló nemzetközi gazda­sági folyamatok (transznacionalizálódás és dereguláció) által elmélyített finanszírozási válság kezeléséhez. A rendkívül nyi­tottnak számító skandináv gazdaságokat ért nemzetközi ha­tások aláásták a nemzeti alapokra épült jóléti struktúrát. Az ezt felismerő politikai vezetés a modell megújulásának remé­nyében igényelte az EK-val való együttműködés szorosabbá tételét és ez tette őket a Luxemburgi Deklaráción alapuló egy­séges Európai Gazdasági Térség létrehozásának támogatói­vá. Az EK-tagság kérdése azonban 1989-ig nem volt napiren­den és e téren valószínűleg nem is következett volna be vál­tozás a kelet-európai rendszerek összeomlása nélkül.

A kétpólusú világrendszer átalakulásával a dezintegrációból kinövő biztonságpolitikai következmények hatására Finnor­szág és Svédország is átértelmezte, illetve újrafogalmazta kül­politikai irányvonalát. Az 1991-ben EK-tagságot kérelmező Svédország semlegességi kategóriája a hidegháború vé­gével értelmét vesztette, s ezzel elhárult a csatlakozás út­jából az addigi legfőbb akadály. Az 1992-ben szintén tagsági kérvényt benyújtó Finnország előtt pedig az 1948-as „Barát­sági Szerződés" felbontásával lehetőség nyílt a szovjet (orosz) érdekszférából való kiszakadásra és a külpolitikai függetlene­désre. A finn vezetők az ország nyugat-európai integrálódá­sával ezt a leválást remélték biztosítani. Bíztak továbbá abban is, hogy a csatlakozással a kelet-európai dezintegráció poten­ciális veszélyeivel szemben szükséges biztonságpolitikai ga­ranciákra is szert tehetnek. Az EK-tagság megcélzásának leg­erősebb motivációja azonban mindkét országban a kezelhetetlennek tűnő gazdasági válság volt. Svédországban a há­ború utáni legmélyebb recesszió során súlyosan eladósodó költségvetés egyre inkább akut problémává vált. Az ipari ter­melés visszaesését tetézte, hogy a transznacionális vállalatok kedvező pozícióban kívánták várni az európai piac egysége­sítését, ezért egyre több esetben választottak EK-beli orszá­gokat befektetéseik célpontjául. így viszont a svéd kormányzat addig sohasem látott méreteket öltő tőkekiáramlással volt kénytelen szembenézni. Finnország gazdasága a jóvátételi visszafizetésekkel kezdődően az 1970-es évekre az olajvál­sággal szorosan ráfűződött a szovjet piacokra. A finn export korábban mintegy 20%-át felszívó szovjet gazdaság össze­omlása a kényelmes barterpiacok elvesztését jelentette, mi­nek következtében Finnország még a közép-kelet-európai or­szágoktól is súlyosabb gazdasági visszaesést szenvedett el. A nagy válság emlékeit felidéző helyzet, a termelés és a fog­lalkoztatás drasztikus méretű visszaesése miatt – Svédor­szághoz hasonlóan – Finnországban is a kilábalás reményé­nek tintájával írták alá a csatlakozási kérvényt.

Ezek a változások válaszút elé állították az olajnak köszön­hetően még mindig viszonylag stabil gazdaságú Norvégiát is. A munkáspárti kormányzat a még mindig elevenen élő 1972-es emlékek ellenére is eljuttatta csatlakozási kérelmét Brüsszelbe. Az újabb politikai krízis veszélyét is vállaló dön­tésében külső tényezők játszottak döntő szerepet. Annak va­lószínűsége, hogy Dánia után Finnország és Svédország is csatlakozik az EK/EU-hoz az esetleges északi alternatíva re­ményének végleges elvesztését eredményezte. A csatlakozás igénylésében élenjáró Ausztriával kiegészülve pedig ezen or­szágok belépése egyúttal már az EFTA eljelentéktelenedését is előre vetítette. A csatlakozási kérelmek beadásával egyide­jűleg – az ügy hordereje és társadalmat kettészelő vonása miatt – mindhárom kormányzat leszögezte, hogy a kérdésben népszavazás kiírását kezdeményezik.

A népszavazások EK-val egyeztetett időrendje a csatlako­zást ellenzők táborának nagysága szerinti sorrend fordítottja volt. A döntés hátterében az állt, hogy az északi államok bel­politikai eseményeinek egymásra gyakorolt hatásától²⁵ várták a szükséges többség elérését a vonakodóbb országokban. Ez az elképzelés egyedül az utolsó dominó, Norvégia esetében nem igazolódott be. Ennek okai részben az eltérő előzmé­nyekben, részben a mobilizáció sajátosságaiban, részben pe­dig az ország kedvezőbb gazdasági helyzetében és az ezzel összefüggő vita egyedi vonásaiban keresendők.

Eltérő előzmények

Finnországban és Svédországban az EK-tagság kérdésé­hez nem tapadtak olyan negatív tapasztalatok, mint Nor­végiában. A bipoláris világban kényszerből vagy önként kö­vetett külpolitikai irányvonaluk miatt az előbb említett orszá­gokban igazán éles vita sohasem alakult ki a csatlakozás ügye körül. Az 1972-es norvég népszavazás viszont kellemet­len emlékeket idézett fel a csatlakozást leginkább támogató gazdasági-politikai elitben. 1972-ben a népszavazás eredmé­nye „a nép dicsőséges győzelme volt a hatalom, mint olyan felett".²⁶ Ez a tény még a pártvezetéssel szembeni szervezett diszlojalitást is legitimálta. A szembefordulást erősítette az 1970-es évek hamis képzettársítása is: az olajkorszak gaz­dagságot ugrásszerűen növelő hatása sokakban keltette a csatlakozást elutasító döntés helyességének visszaigazolását.

A társadalom mobilizálása

A népszavazás révén az EU-ügy olyan rétegeket vont be köz­vetlenül a politikába, akiket egyébként passzivitás jellemzett. A mobilizálásnak különösen nagy hangsúlyt adott a kérdésben bizonytalanok jelentős aránya, kiknek többsége még a csat­lakozási tárgyalások lezárása után is tanácstalan maradt.²⁷ Az így meghatározóvá vált kampány szereplőit tekintve Nor­végia ismét eltérést mutatott a másik két országhoz képest. A pártok álláspontját vizsgálva feltűnő, hogy Finnországban és Svédországban csak marginálisabb, zömében parlamenten kívüli politikai pártok fordultak a csatlakozás ellen,²⁸ addig Norvégiában a Centrum Párt, a Keresztény Néppárt és a Szo­cialista Baloldal végig következetesen ellenezte a belépést.²⁹ A pártvezetések által kialakított álláspontot azonban nem min­den esetben követték a pártok iránt elkötelezett szavazók.³⁰ A diszlojalitás – méretüknél fogva – a szociáldemokrata pártok esetében gyakorolta a legnagyobb hatást a szavazások vég­kimenetelére. A szociáldemokrata pártok közül csak a re­latíve leggyengébb finn volt képes támogatói többségét a csatlakozás mellett felsorakoztatni, a másik két esetben a pártokon belül megszerveződött EU-ellenes frakciók je­lentékeny szeleteket szakítottak ki a pártok bázisából. A diszlojalitásból nyilvánvaló, hogy a csatlakozás kérdésében a pártalapú szembenállásnál mindhárom országban meghatáro­zóbbá vált az elit kontra szavazók dichotómia és a széles értelemben vett centrum-periféria ellentét, mely különös szö­vetségeket produkált.

A szavazók mobilizálásában kiemelendő továbbá a pártvo­nalakat keresztülmetsző ad hoc jellegű mozgalmak tevékeny­sége. Ezek közül – részben sikeres múltja,³¹ részben viszony­lag korai megszerveződése, részben pedig prominens támogatói miatt – a norvég belépést ellenzők mozgalma volt a leg-energikusabb és leghatékonyabb. Vezetői nem professzionális politikusok voltak, ezért karrierféltés nélkül, teljes politikai sza­badsággal léphettek fel ügyük érdekében. Képesek voltak olyan környezetükben, szakmájukban elfogadott emberek be­vonására, akik révén jobban tudtak hatni a civil szférában, mint a pártpolitikusok. Választókkal való kapcsolatuk sokkal közvetlenebb volt, s érveikben is a mindennapok problémái domináltak.

A viták jellege

Norvégiában az olaj áldásos hatása a 80-es évek beköszön­tével sem múlt el. A három ország gazdasági helyzetében meglévő különbségek³² miatt eltérő volt a csatlakozás körüli vita jellege. Míg Finnországban és Svédországban a gazda­ság és a biztonságpolitika kérdései képezték a vita magvát, addig Norvégiában a csatlakozás ügyéhez hozzákapcsolódott annak a mindennapi élet valamennyi területén várható követ­kezménye is.

Finnországban és Svédországban a gazdaság nehéz hely­zete a szavazók többségében legyőzte az EU-val és az addigi izolacionalizmus feladásával szemben meglévő ellenérzése­ket. Finnországban ehhez erős ösztönzést adott a bizton­ságpolitika kérdése is. A nyilatkozatairól és térképeiről híressé vált Zsirinovszkij választási sikereivel (1993 december) foko­zódott az Oroszország felől jövő bizonytalanságokkal szem­beni félelem és ez tovább növelte a biztonsági garanciákat ígérő integráció értékét. Az így nemzeti érdekké váló csatla­kozás kapcsolódása a szuverenitáshoz paradox helyzetet te­remtett: a finn vezetés a korábbi szovjet függőségből ki­szabadulva a nemzeti önrendelkezés visszaszerzése érde­kében szükségesnek látta vállalni szuverenitása részleges korlátozását. Svédországban a hidegháború végéig különö­sen fontos volt a nemzetállami identitás. A semlegesség en­nek egyik sarkkövét képezte, ezért a svéd szavazók vélemé­nyének kialakításában a külpolitikai tényezők inkább a csat­lakozás ellenében motiváltak. Norvégiában ugyanakkor az ad­digi kül- és biztonságpolitika nem játszott igazi, szerepet a csatlakozással kapcsolatos attitűd kialakításában. Előkerültek viszont olyan kérdések, melyek a másik két országban mind­végig inkább csak látensen voltak jelen az EU-ügyben.

A pro-érvek gyengesége

Norvégiában a csatlakozás pártján állók elsősorban a kívülma­radás hátrányainak felsorakoztatásával vélték meggyőzhető­nek a kétkedőket. A leginkább hangoztatott olajár-függőség és féloldalas gazdasági szerkezet³³ problémájának megoldását azonban a többség nem kívánta a gazdasági teljesítményében Norvégiától elmaradó, s egyéb területeken sem túl vonzó EU-ra bízni. Ezen döntésüknél hiányzott a finnek által tapasztalt sokkoló gazdasági összeomlás okozta nyomás. A svéd méretű tőkekiáramlás hiányában pedig a potenciális forrás vesztesé­get, illetve távolmaradást sem vélték valós gondnak, sőt sokan a külföldi tőkében a nemzetközi mércével jelentéktelen méretű norvég ágazatokat felvásárló és a szuverenitást korlátozó té­nyezőt vélték felfedezni. A csatlakozás mellett felhozott egyéb érvekre is voltak ellenérvek. Az EU politikájának befolyásolási lehetőségévei a norvég nemzet kicsinységét és az önrendel­kezés kérdését állították szembe. A környezetszennyezés glo­bális problémájának kezelését sem az EU kevésbé szigorú emissziós szabályozásától várták.³⁴ A K+F megdrágulása miatt az élvonalban maradás egyik feltételét jelent nemzetközi ko­operáció³⁵ szükségességét a csatlakozást ellenzők is elismer­ték ugyan, de az együttműködést más formában – EU-tagság nélkül – képzelték el. A biztonságpolitika területén pedig a NATO-val való elégedettség³⁶ miatt nem érezték feltétlenül szük­ségesnek a tétován körvonalazódó európai megoldás keresé­sét. A belépés irányában így csak a politikai izoláció veszélye volt az egyetlen igazán erős közvetlen motivációs tényező.

A belépést ellenzők bázisa

A csatlakozást ellenzők részben tradicionális kulturális és val­lási értékeiket féltették, részben pedig állásukat, illetve az ál­lamtól kapott támogatásukat védelmezték. Az előbbi réteget a kulturális periféria csoportjai alkották, míg az utóbbiba első­sorban a primer szektorban és a közszolgáltatói szférában foglalkoztatottak, valamint a védett iparágakban dolgozók és a jóléti transzferektől, szolgáltatásoktól nagyban függő rétegek tartoztak. A második csoport legfőbb közös ismérve a piaci viszonyoktól való félelem volt. A kulturális periféria csatlako­zás ellenében fellépő mozgalma Norvégiában volt a legerő­sebb. A mértékletességet hirdetők a restriktív alkoholértékesí­tési rendszer fenntarthatóságát látták veszélyeztetve, míg az ortodox vallási szervezetekhez kötődők pedig a „bűnös" városi szekularizáció felerősödésétől tartottak a többnyire katolikus vagy szekularizált Európához való közeledés esetén. Norvé­giában ehhez adódott még a nynorskot³⁷ beszélő kisebbség félelme az általuk preferált nyelv háttérbe szorulásától.³⁸ A csatlakozás kérdése – a kulturálison kívül – gazdasági alapú ellentéteket is szított. Ezek közül a primer szektor termelői, illetve fogyasztói közötti törésvonal tekint vissza a legrégibb múltra. Bár a finn és svéd Centrum (Agrár) Pártok a szektor nemzeti alapú támogatásának fenntarthatóságáért cserében maguk is a csatlakozás pártjára álltak, a farmereket azonban már erősen megosztotta a kérdés. Norvégiában viszont a far­merek a Centrum Párttal együtt egységesen elvetették az EU-tagság gondolatát.³⁹ Ők még a sarkkörön túli termelőknek ígért, az eddiginél is magasabb támogatásért sem kívánták veszélyeztetni a számukra – a nemzeti érdekeket megteste­sítő regionális politika keretében – közvetlenül, illetve az ára­kon keresztül nyújtott nemzeti támogatást. Támogatta őket a halászok döntő többsége is,⁴⁰ akik a spanyol halászarmada északi tevékenységének kezdeti korlátozottságánál sokkal fontosabbnak vélték a források feletti monopólium hosszú távú megtartását. Az egyébként is erős érdekképviselettel rendel­kező primer szektor erejét növelte a nem piaci mechanizmu­sokból élők és az állami támogatásban részesülők elmúlt két-három évtizedben jelentékenyen kibővült köre. Közülük sokuk­ban élt a félelem, hogy az EU-tagság a nemzeti munkaerőpiaci politikát korlátozva veszélyeztetné az állásukat, illetve a járadékukat. Az önkormányzati köztisztviselők mellett igaz volt ez a jóléti és az oktatási szektorban foglalkoztatott közalkal­mazottakra is, akiknek az aránya Norvégiában a legnagyobb. Szintén Norvégiát jellemzi leginkább az állam gazdasági be­avatkozása, melynek olajjövedelmet átcsoportosító – a mező­gazdaság mellett – néhány iparágat is jelentékeny mértékben védelmező és támogató jellege következtében egyes terüle­teken részlegesen korlátozódtak, kiiktatódtak a piaci mecha­nizmusok.⁴¹ Norvégiában az ipari foglalkoztatottak közel 30%-a ilyen iparágban dolgozik, s az egy főre eső támogatás mértéke kétszerese a svédországinak.⁴² A támogatás ilyen magas mértéke leginkább az ipar területi elhelyezkedésével, az alternatív munkahelyek hiányával van összefüggésben. A támogató állami politika féltésének másik széles területe a jó­léti szféra, mivel a szociáldemokrata skandináv jóléti modell kontinentális és angolszász hagyományoktól eltérő sajátossá­gai⁴³ nem teljesen kompatibilisek az EU jelenlegi szociálpoli­tikai irányvonalával. Külön kiemelendő, hogy Skandináviában a nőknek átlagosan alig 25%-a él a piaci mechanizmusok­ból⁴⁴ a többiek főként az önkormányzatok alkalmazásában állnak, illetve különféle támogatásokból élnek. Mint ilyenek, sokkal hajlamosabbak voltak a belépés elutasítására, a tár­gyalásokon mégsem érintették helyzetüket. Elmondható, hogy bármennyire is paradox, de Norvégiában (és Svédországban) a csatlakozás ellen szavazók népes táborát az EU-ügyben nagy részben a szociáldemokrata alapú jólét fordította a szo­ciáldemokrata kormányok ellen.

Csúnyácska Európa

Azt is látni kell azonban, hogy a harmadik világból egyre nagyobb számban érkező bevándorlók és a néhány EU-beli országban jelenlévő szélsőjobboldali tendenciák is az izolacionalizmus hirdetői felé közelítették a békésebb belpolitikai vi­szonyukat féltőket. Bár Svédország sajátos külpolitikai irány­vonala következtében már megtanult együtt élni a fejlődő világból betelepültekkel, de Finnországban egyre többen sze­retnék lezárni a keleti határokat, Norvégiában pedig hivatalo­san tiltva van a bevándorlás. Másrészről az európai integráció mai formája sem kellően attraktív, mivel a szupranacionalizmus korábban sohasem látott szintre ért, és a további „mé­lyítés" intézményi keretei egyelőre a demokrácia-deficit bélye­gét viselik magukon. Bár Finnországban és Svédországban a vezető politikai erők a kampány során nem emeltek szót az Unió maastrichti formulája ellen, a norvégok többsége viszont egy jottányit sem kívánt feladni nemzeti szuverenitásukból, fő­leg nem egy újabb unió kedvéért, melyben ráadásul a szá­mukra rossz emlékeket idéző német dominancia a közös po­litika legfőbb alakítója.

A népszavazások végeredményei alapján megállapítható, hogy míg Finnországban és Svédországban a jelenlegi hely­zetben a csatlakozás vélhető előnyei és a kimaradás valószí­nűsíthető hátrányai a többség szemében meghaladták a káros hatásokkal szembeni félelmet, addig Norvégiában az elutasítás ennek éppen a fordítottját mutatta. A finn és a svéd csat­lakozás egyúttal a jóléti modell válságának közvetett be­ismerését is jelentette. Norvégiában erre az olaj gazdag­sága miatt most még nem került sor, de a jelenlegi struk­túra megújulása az adott keretek között ott sem várható. E helyett rövid távon csak a modell továbbra is magas élet­színvonal biztosító, az olaj világpiaci áringadozásait többnyire tükröző vegetálása prognosztizálható.

Záró gondolatok

Az említett országok belpolitikájában a népszavazások nem okoztak politikai válságot. Finnországban és Svédországban a politikai elit megkapta a legitimáló erejű szavazói támoga­tást. Norvégiában paradox módon a kormányzat politikai ve­resége biztosította a stabilitás fennmaradását, mivel egy szűk győzelem esetén a népszavazás interpretálásának bizonyta­lansága és az ellenzőknek a belépés blokkolásához szüksé­ges minimálisan 25%-nyi parlamenti részesedése könnyen alkotmányos válsághoz vezethetett volna. Jelen helyzetben a szociáldemokratáknak nincs igazi belpolitikai alternatívája, ezért a Centrum Párt legnagyobb tiltakozása ellenére is ké­pesek voltak kormánypozícióban maradni. A következő válasz­tások igazi tétje az lesz, hogy megerősödnek-e annyira a kon­zervatívok, hogy ismét létrejöjjön egy jobboldali koalíció. Az EU-ügy legalább az 1996-ban várható fazonigazításig lekerült a napirendről, de mindezektől függetlenül rövid távon nem vár­ható a norvég szavazók életkörülményeit alapvetően befolyá­soló változás. Bár Finnországban és Svédországban eddig még nem illették igazán éles kritikával az Európai Uniót, de valószínűsíthető, hogy bekerülése után a fiatal nemzetnek számító Finnország és a hosszú nemzeti tradícióra visszate­kintő Svédország természetes szövetségesekre talál majd a múltban hozzájuk erős szálakkal kötődő, az integráció mélyí­tésétől ódzkodó Anglia és Dánia személyében. Ezen északi blokk kialakulásának vízióját vetíti előre a skandináv államokat a nemzetközi szervezetekben szintén jellemző együttműkö­dés, valamint a bekerüléskor még többnyire csak a „nem"-szavazatokból észlelhető, az akkor még a problémák árnyé­kában meglapuló ellenérzések megléte is. Norvégia kívülma­radása, a másik két északi állam csatlakozása és jövőben várható álláspontja elgondolkodásra kell hogy késztesse az európai integráció alakulását meghatározó szereplőket is. Hogy ennek lesz-e valamilyen hatása, az legkésőbb 1996-ban valószínűleg kiderül.

Jegyzetek

1 Hasonló vonásai miatt a politikatudományban ebbe a kategóriába szokták sorolni Dániát is, de ahol a szövegösszefüggés úgy kívánja, ott kitérek az északi államok közé sorolt Finnországra is.

2 Lafferty, W. M. (1971): „Economic Development and the Response of Labour in Scandinavia", Universitetsforlaget, Oslo-Bergen-Troms0, 114. o.

3 Az agrárius Liberális Párt az exportban érdekelt nagybirtokok, ill. farmok érdekeit képviselte, míg a kistermelőknek a Radikális Liberális Párt nyújtott politikai képviseletet.

4 A nők 1913-ban jutottak szavazati joghoz.

5 Bővebben Id. Lafferty i.m. 118-132. o.

6 Lindström, U. (1985): „Fascism in Scandinavia 1920-1940", Stock­holm, 104. o.

7 Katzenstein, P. J. (1985): „Small States in World Market", Ithaca and London, 139. o.

8 Rokkan, S. (1966): „Norway: Numerical Democracy and Corporate Pluralism", in. R. Dahl (ed): Political Oppositions in Western Democracies, New Haven, CT: Yale University, 105. o.

9 Miljan, T. (1977): „The Reluctant Europeans", C. HURST Company, London, 5. o.

10 Saeter, M. (1990): „Norway: An EFTA Road to Membership", in. F. Laursen (ed): EFTA and the EC: Implications of 1992, EIPA, Maast-richt, The Nederlands/Pays-Bars, 118. o.

11 Seeter, M.-Knudsen, O. (1991): „Norway", in. H. Wallace (ed): The Wider Western Europe, Pinter Publishers, London and New York for the RIIA, London, 179. o.

12 „Semi-neutrality" (Miljan i. m. 193. o.)

13 Allen, H. (1979): „Norway and Europe in the 1970s", Universitets­forlaget, Oslo-Bergen-Troms0, 42. o.

14 Miljan i. m. 290-297. o.

15 Miljan i. m. 258. o.

16 Allen i. m. 47. o.

17 Einhorn, E.-Logue, J.(1989): „Modern Welfare States – Politics and Policies in Social Democratic Scandinavia", Praeger, New York, 164. o.

18 Az 1948-as egyezmény óta a finn külpolitika igyekezett a szovjet érdekek megsértésének még a látszatát is elkerülni (Ld. Paasikivi-Kekkonen-vonal, M. Jakobson: „Finnország", Minerva,1990)

19 Vö. Római Szerződés III. Cikkely, ill. Werner- és Davignon-terv

20 Bár 1994-ben csak két helyet szereztek az EP-választásokon, de a Maastricht elleni Júniusi Mozgalom két mandátumával az integráció szkeptikusai továbbra is őrzik pozíciójukat az EP-ben.

21 A különbség mindössze 47 000 szavazat volt.

22 Lindström, U.-Svåsand, L. (1994): „Scandinavian Political Parties and Europe", kézirat, Budapest-Bergen Workshop, 1994. okt., 16. o.

23 Strøm, K. (1992): „Norway, Sweden and the New Europe", in. Scandinavian Studies vol. 64. no. 4. 503. o.

24 Jellemző példája ennek a munkanélküliség kezelésében folytatott szociáldemokrata (!) ihletettségú politika.

25 Ld. pl. a Maastrichtról tartott dán népszavazás hatását. (Lindström, U. (1992): „Euro-Consent, Eoro-Contract, or Euro-Coercion?", Scandinavian University Press, Oslo, 24-25. o.

26 l.m. 21. o.

27 Lindström-Svåsand i. m. 12. o.

28 Ez alól csak a svéd Zöld Párt és Baloldali Párt, illetve a finn Ke­resztény Néppárt és Baloldali Párt képezett kivételt.

29 A Centrum Párt ennek köszönhetően vált az 1993-as választáso­kon a második legerősebb parlamenti párttá.

30 Ld. Lindström-Svåsand i. m. 19. o.

31 Már 1961-62-ben és 1972-ben is képes volt alapvetően befolyá­solni a közvéleményt. Az eltérő svéd helyzetben az igenért fellépő mozgalom könnyebben tudott híres embereket mobilizálni.

32 A súlyos helyzetben lévő finn és svéd gazdasággal szemben a norvég az elmúlt években enyhén növekedett (Yearbook of Nordic Statistics 1994: 279), az infláció 2,5% alatt maradt, a folyó fizetési mérleg jelentős többlettel zárt (Norway's Application for Membership. Opinion of the Commission, /COM/ 1993: 68), a 6% körüli munkanélküliség pedig fele, III. harmada a svéd és a finn adatoknak.

33 Vö. COM 8-9. o. ill. 69. o.

34 Ráadásul a norvég szabályozás gerincét a helyi körülményekre alapozott egyéni döntések alkotják (Lindström 1992:86).

35 Hakovirta, H. (1987): „The Nordic Neutrals in Western European Integration", in. Cooperation and Conflict: Nordic Journal of Internati­onal Politics vol. 22. no. 4, 267. o.

36 Lindström-Svåsand i. m. 9. o.

37 A központi, standard nyelv a dánhoz közelálló bokmål, mellyel szemben a nemzeti romanticizmus hozta létre a vidéki dialektusokból az 1850-es évek kialakított nynorskot.

38 Nem ment viszont végbe ilyen jellegű mobilizáció a lélekszámában őket jóval meghaladó finnországi svéd kisebbség körében.

39 Lindström-Svåsand i. m. 19. o.

40 Kivétel az exportból meggazdagodott, állami támogatásra nem szoruló halászfarmok jövedelmeiből élők.

41 Ezeket hívta Lindström félig leválasztott iparágaknak (Lindström 1992:50).

42 l. m. 51.

43 Ld. Ervik, R.-Kuhnle, S. (1992): „The Scandinavian Welfare States and the Limited Relevance of the EC", kézirat, Összehasonlító Politi­katudományi tanszék, UIB, 3. o.

44 Lindström 1992:118.