Miért európai a monetáris unió, miért monetáris az európai unió, és miért kell unió az európai pénzügyekhez?

Az Európai Monetáris Unióval kapcsolatos viták ma a külgaz­dasági szakirodalom központi problémáihoz tartoznak. Az EU országai a ma érvényes koncepció szerint három lépcsőben kívánják megvalósítani a Gazdasági és Monetáris Uniót (EMU). E folyamat előzményeit, hátterét és belátható követ­kezményeit tekintjük át az alábbiakban.

(Greifen wir…)                                                                                A radikális EU ellenzék plakátja

Gazdasági és monetáris unió

Ami a pénzügyi szférát illeti, az első szakaszban a tőkepiacok liberalizálása, az árfolyamok és monetáris politikák összehan­golása, az árfolyamkiigazítások gyakoriságának csökkentése, a lebegtetési sáv keskenyebbé tétele és az ECU kiterjedtebb használata kapott hangsúlyt. Ezzel egy időben a gazdasági unió is elindult, hiszen az egységes piac kialakítása nagy kampánnyal indult meg, csakúgy, mint a Strukturális Alapok megreformálása. A piaci akadályok felszámolásával a ver­senypolitika került előtérbe. A kormányok szorosabb együtt­működésre, az eladósodott vagy deficites országok pedig költ­ségvetésük kiigazítására vállaltak kötelezettséget. Ennek a szakasznak a feladatai tehát főként gazdasági kritériumok tel­jesítésén alapultak [Emerson, 1992].

A második szakasz, amelyben a résztvevő országok jelen­leg vannak, sokkal inkább szervezeti jellegű. Ennek a lépcső­nek a szerepe ugyanis csak átmeneti. Amennyire a Delors-jelentés az első szakaszban a gazdasági unió feladatait tar­totta előtérben (hiszen már a 80-as évek közepén megfogal­mazták az egységes piac programját), annyira vált hangsú­lyossá a monetáris politika a 90-es években. így a gazdasági unió mostani feladatai (első szakasz értékelése és a kiigazí­tási politikák áttekintése) eltörpülnek az Európai Monetáris In­tézet (EMI) létrehozása és az árfolyamlebegtetési sávok to­vábbi szűkítése mellett. Mivel ebben a szakaszban tehát a politikai felelősség tisztázása a fő feladat, értelemszerűen mindez a tervek szerint rövid időtávot fogna át.

A végső szakaszban az EMI-ből kinőne a monetáris politikát irányító közös bank (EuroFed), és az árfolyamok is véglege­sen rögzítésre kerülnének, amit az egységes pénz bevezetése koronázna meg. Ugyanekkor lépne a gazdasági unió is végső szakaszába, ami a költségvetések koordinálását és a struk­turális és regionális politikák lehetséges erősítését foglalja majd magában. Az EU az egyes fokozatok beindítását bizo­nyos konvergencia-kritériumokhoz kötötte, amelyek a költség­vetés hiányával, az államadóssággal, inflációs rátákkal és a kamatlábbal kapcsolatos mutatók teljesítését követelik meg.

A Gazdasági és Monetáris Unió jelenlegi konstrukció sze­rinti megvalósulása esetére számos hatást jelez előre a köz­gazdasági irodalom, amelyek – az elemzők szerint – a mak­rogazdaság teljesítményjavulásán, stabilitásán keresztül elő­nyösen befolyásolják a konkurens centrumokkal szembeni ver­sengést [Emerson, 1992]. Az Európai Árfolyam Rendszer (ERM) résztvevői között csökkennének, illetve megszűnnének az árfolyamok változásából adódó bizonytalanságok és koc­kázatok. Ezzel együtt megszűnnének az átváltás költségei, lendületet kapna a 92-es program megvalósítása, ami a nö­vekedésre és hatékonyságra áldásos hatással lenne. A füg­getlen központi bank kezébe kerül monetáris politikával az árak stabilitása nagyobb hatékonysággal és alacsonyabb költ­ségekkel valósítható meg, mintha az a nemzeti gazdaságpo­litikák felügyelete alatt maradna. így az infláció visszafogása is hatékonyabb lenne, és el lehetne kerülni a várakozásokból eredő árszínvonal-emelkedéseket.

Mivel a költségvetési politikák – amelyek egyedül nemzeti kézben maradnak – előtérbe kerülnek, a kölcsönös gazdasági függőség és egységes pénzpolitika segíteni fogja a költség­vetések összehangolását és együttes felügyeletét. Ezeknek közvetlenül jótékony hatása lenne a kiadások és bevételek kiegyensúlyozására. Az árfolyampolitika alkalmazásának lehe­tetlenségétől a költségcsökkenés mellett azt is várják, hogy ezáltal a gazdaságok reálszférája kénytelen alkalmazkodni egyensúlytalanságok esetén, nem lehet az egyszerűbb árfo­lyamigazításokhoz nyúlni, aminek közvetlen társadalmi hatása nyilván enyhébb. Az EU a nemzetközi kapcsolatokban is ked­vezőbb pozíciót tudna elérni mind a pénz-, tőkepiacokon, mind a nemzetközi gazdasági és politikai fórumokon az összehan­golt avagy egyesített politikákkal.

Vannak azonban, akiknek minderről nem egészen ez a vé­leménye [Gáspár P., 1994; Palánkai, 1993; Michie, 1993; Toporowski, 1994]. A konvergencia mérésére megfogalmazott kritériumok ugyanis nem független mutatók, közvetlen és köz­vetett „mellékhatásaikkal", illetve a kívülálló területeknek a konvergenciamutatókra gyakorolt hatásával számolni kell. Nem is feltétlenül szoros a korreláció a megfogalmazott is­mérvek és a gazdaságot jellemző teljesítménymutatók között. Az egyes termelési tényezőkhöz kapcsolódó eltérő adók vagy költségvetési transzferek befolyásolhatják a munka és tőke áramlását, vagyis a kritériumok teljesítését lényegesen befo­lyásolja, hogy az adók és transzferek harmonizációja meny­nyire van előrehaladott állapotban. Emellett a tagországok egyensúlyi problémái, adósságterhei, és a térségre jellemző recesszió önmagában kedvezőtlen induló állapotot jelentenek. A koncepció alapján rendelkezésre álló idő is igen rövid, ami csak feszíti a gazdaságpolitikai döntések meghozatala és tényleges hatása közötti időbeni késés ellentmondását. Mind­ezek tehát megkérdőjelezik a kritériumok teljesíthetőségét. A probléma azonban ennél is bonyolultabb.

A monetáris unió egyik kulcskérdése a szabad tőke­áramlás megvalósulása, ami, mint láttuk, az EMU első sza­kaszának egyik sarokköve. Ez a folyamat – mint a 92-es prog­ramnak is része – erőteljesen nekilendült a 80-as évek végén, olyannyira, hogy egyesek 1987 után „új EMS"-ről beszélnek [Palánkai 1993]. A szabadon mozgó tőkének azonban csak 5%-a került hatékonyabb beruházásokba, 95%-a a spekuláci­óban keresett értékesülési lehetőséget. A pozitív reálhatások helyett tehát inkább kiszámíthatatlan pénzügyi piacokat sike­rült teremteni, így konvergencia helyett az ERM 1992 őszén összeomlott. Az EMS rendszerének fenntartására amúgy is a gyenge erőnléttel és gyenge pénzzel rendelkező országokon van a nyomás, akik az eddigi gyakorlat szerint a valutaárfo­lyamok kiigazításához nyúltak a reálgazdaságok erősítése he­lyett. Mindez azonban együtt járt a kamatlábak növelésének kényszerével, ami után vagy a valuta további gyengülése vagy a költségvetési kiadások visszafogása következett, ami elsősorban a szociális kiadások megkurtítását jelentette.

A jelenlegi koncepció alapján az egységes pénzzel és a közös bankkal az árfolyampolitika alkalmazhatósága a to­vábbiakban megszűnik, ezáltal megszűnik a gyenge gazda­ság – gyenge pénz jelzőrendszer is. A jelzés hiánya azonban nem jelenti a reálgazdaság strukturális problémáinak hiányát, sőt megnehezíti a kezelhetőségét. Az EMU legkomolyabb hát­rányai között szerepel tehát a nemzeti monetáris és árfolyam-politikák eszközeinek elvesztése, ami azt is jelenti, hogy a tagországok alkalmazkodása és versenyképessége a bérek és árak rugalmasságának a függvényévé válik. így amikor konvergenciáról és monetáris unióról beszélünk, a tényezőpi­acok rugalmasságáról is beszélünk.

Vannak ennél komolyabb félelmek is. Toporowski (1994) részletesen elemzi, ahogy a tőkekoncentráció szélsőséges regionális eltérései, a konvergenciakritériumok teljesíté­sének kényszere és az ERM-ből származó kötelezettségek depresszióhoz és munkanélküliséghez vezetnek. A pénz­ügyi unió jelenlegi koncepciójából következő strukturális és regionális torzulásokra és feszültségekre mások is felhívják a figyelmet. [Michie, 1993; Palánkai, 1993] A torzító hatásokat még súlyosbítja, hogy a megvalósítás eszközei fokozatosan közösségi hatáskörben kerülnek, míg a torzító hatások kiszű­rése és kezelése nemzeti kezelést igényelne. A kezelés a költ­ségvetési politika eszközeivel tehát nem oldható meg, mivel ezek az államhatárokat nem törik át. A Közösség létrehozta persze a Regionális Alapot 1975-ben, mikor a dinamikusan fejlődő integrációban a nemzetközi válságok hatására az első feszültségek megjelentek. Az Egységes Európai Okmány (SEA, 1987) óta továbbfejlesztett változatában ez már Struk­turális Alapként szerepel, sőt 1989 óta Szociális Chartája is van az Uniónak. Mindennek azonban ellentmondanak a költ­ségvetésre vonatkozó maastrichti elvek (lásd ott), valamint az a tény, hogy a megnövekedett forrásokra egyre nagyobb mértékű és egyre több helyről jelentkező igény van.

Mindez azt jelenti, hogy a depresszió és a regionális fe­szültségek tartósságával kell számolnunk, ami pedig nem csak gazdasági kérdés. Maastricht koncepciójának többszöri megkérdőjelezése (dán, francia népszavazás) annyit minden­esetre felvetett, hogy ezek az elvek nem kizárólagosak és nem is visszafordíthatatlanok. A bizonytalanság társadalmi mozgolódással is együtt járhat, ami megkönnyítheti szélsősé­ges erők hatalomra törését. A Maastrichti Szerződés elveit ugyanis mindenütt megszavazták, így az abból eredő feszült­ségek nemcsak az egységes Európa koncepciót, hanem az azt aláíró demokratikus kormányokat is megingathatja és ra­dikális erőket segíthet hatalomra. Ehhez még lökést is adhat az 1994 november végi amerikai republikánus fordulat.

Maastricht alapelvei

Mint korábban kiderült, a három szakaszban való megvalósí­tás nemcsak a monetáris, hanem a gazdasági unióra is vo­natkozik. Ugyanígy a maastrichti szerződés is a gazdasági és pénzügyi unió megvalósítását tűzi ki célul. Ennek ellenére a szerződéssel kapcsolatos asszociációk, viták, sőt a szakiro­dalom elemzései is kizárólag a monetáris unióra vonatkoznak, ami valószínűleg nem véletlen. A maastrichti szerződés célja­ként a kiegyensúlyozott és fenntartható gazdasági és társa­dalmi haladást jelöli meg, amit a belső határok nélküli egysé­ges piac, a gazdasági és monetáris unió létrehozásával és a tagországok állampolgárainak gazdasági és társadalmi köze­ledésével kívánnak elérni. Ebben, jól láthatóan a gazdasági unió semmilyen szempontból nem szenved hátrányt, de a szerződésben a továbbiakban lefektetett célok már csak nyi­tott piacgazdaságról, szabad versenyről, egészen konkrétan az árak stabilitásáról, kiegyensúlyozott költségvetésről és fi­zetési mérlegről beszélnek. Ez pedig azért lényeges, mert az utóbb felsoroltak feltétlen előnyt élveznek az általános célok­kal szemben. A konvergencia kritériumok is kizárólag monetárisak, ami nyilvánvalóan közel sem fedi le a tagországok közeledésének a célokban kitűzött területeit. Vagyis a mone­táris jelenségek reál- és társadalmi hatásaitól ez a koncepció teljesen eltekint. A költségvetések kiegyensúlyozása főként a kiadási oldalra koncentrál, ezek átcsoportosítása és csökken­tése szerepel a kiemelt helyen: a legkomolyabb lefaragásokat a köz- és jóléti kiadások szenvedik.

Figyelemre méltó még, hogy az EMI és a belőle kinövő közös bank független intézményként szerepel, vagyis a tag­országok gazdaságának pénzügyi irányítása a tagországok­nak és főként azok állampolgárainak érdekeitől és1 demokra­tikus kontrolijától teljesen mentes. A SEA alapján már a 80-as évek második felétől nagyobb hangsúlyt kapott, és most a közösségi szerződés része lett a környezetvédelem, kutatás­fejlesztés és szociálpolitika. Azonban ezek is alárendeltek az árstabilitás feltétlen elsőségének, és finanszírozásuk sem plusz kiadásokból, hanem a költségvetés átstrukturálásából származik – ezt pedig már láttuk, milyen elvek alapján valósul meg. A maastrichti koncepció tisztán látásához azonban az európai fejleményeket el kell helyeznünk a világpolitikai és gazdaságpolitikai korszakváltásban.

Neoliberális fordulat – európai válasz

Az EGK-t létrehozó Római Szerződés (1957) korában, az eu­rópai integrációs stratégia központi eleme a harmonizáció volt, több értelemben is. Kitűzött célként a tagországok a harmo­nikus fejlődést jelölték meg, ami a kiegyensúlyozott növeke­dési ütem mellett, a világháború után kialakult társadalmi kon­szenzus harmóniáját jelentette. Másrészt jelentette a tagor­szágok egymáshoz képest megvalósítandó harmonikus fejlő­dését, azaz a fejletlenebb országok és térségek felemelését. Harmadrészt technikai értelemben egy olyan koncepciót ta­kart, ami az előírások és standardok harmonizációját, egysé­gesítését foglalta magában.

A Közösségi döntéshozó és végrehajtó szervek szerepe így felértékelődött, a közös politikákkal pedig Brüsszel egyre ak­tívabban vált képessé a tagországok gazdasági irányításába való beavatkozásra. Mindez persze a Hatok között nem volt problematikus, hiszen többé-kevésbé hasonló fejlettségi szint­tel rendelkeztek, ugyanakkor jól tükrözte a háború után Euró­pában kialakult jóléti államok rendszerét, az állam aktívabb szerepvállalását és a keynesi gazdaságpolitika uralkodó vol­tát. A 70-es évek elejének gazdasági válságjelenségeire és az USA-val szembeni pozíció erősítésére az EK még az uralkodó keynesi keresletösztönző választ és az exten­zív forrásbevonást követte („bővülés"). A várakozások jelentőségének megerősödésével az inflációs gazdaságokban azon­ban a keynesi gazdasági eszközökre már nem a teljesítmé­nyek, hanem az árszínvonal reagált. A bővülésekkel sikerült ugyan az abszolút erőpozíciót javítani, de a fajlagost már nem, sőt a közösség heterogenitása veszélyesen megnőtt. Minden­nek következtében az EK világgazdasági pozíciói összessé­gében romlottak: mind a hagyományos, mind a csúcstechnika területén a világ-, sőt az európai piacokon is az európai cégek kiszorulása volt tapasztalható.

A közgazdasági elméletben a „monetáris ellenforradalom" felravatalozta Keynest, aminek a gyakorlati megvalósulása el­sősorban az angol liberális hagyományokkal rendelkező Nagy-Britannia és USA gazdaságpolitikájában volt nyomon követhető. Margaret Thatcher, majd Ronald Reagan hatalom­ra kerülése, illetve a kontinentális liberalizmus hagyománya­it követő szociáldemokrata, kereszténydemokrata kormá­nyok megrendülése változást hozott az integrációs kon­cepcióban is. A SEA és az első Fehér Könyv a „kölcsönös elismerés" felé mozdult el a harmonizációval szemben, ahol a sokféleség egysége és felzárkózási stratégiaként a jóléti állam felszámolása került a középpontba. Maastricht ennek a folyamatnak a következő láncszeme. Nem véletlen, hogy célként az árstabilitás és monetáris kritériumok kerültek meg­fogalmazásra – a közösség is az uralkodó, egyben a vetély­társ stratégiáját vette át.

A paradigmaváltásban valószínűleg nem elhanyagolható szerepet játszik a Nemzetközi Valutaalap tevékenységének megélénkülése a 80-as években. A Bretton Woods-i pénzügyi rendszer összeomlásával az IMF is válságba került a 70-es évek közepén. A világgazdaság átalakulásával együtt megjele­nő válságjelenségekkel és adósságproblémákkal azonban új­ra megtalálta a helyét. A lényeges különbség abban ragadható meg, hogy míg korábban a kompromisszumos megállapodás­sal létrejött szervezet a nemzetközi gazdaság (és a kompro­misszumok ellenére főként az amerikai érdekek) kiszolgálója­ként „passzívan" tevékenykedett, addig az új szerepkörében aktív szerephez jut, legfőképp oly módon, hogy az országok belgazdasági teljesítményéhez, mint feltételekhez köti a lehet­séges hitel mértékét. Ezeket a kritérium mutatókat pedig azo­nos recept szerint, monetáris elvek alapján határozza meg.

Mindez persze nem általában a Közösségnek kedvez. A mo­netáris kritériumok teljesítésével, a tagországok gazdaságpo­litikai mozgásterének szűkítésével és a monetáris politikának egy független bankra való átruházásával elsősorban a pénz­ügyi körök hatalma nő meg. Vagyis a maastrichti szerződés, amely az árstabilitást helyezi előtérbe a jóléti állam és a foglalkoztatás rovására, a spekulánsok pozícióit erősíti. Michie (1994) még szélsőségesebb véleményen van: szerinte az egész szerződést, egyben a továbbfejlődés koncepcióját lényegében bankárok csinálták bankároknak. A pénzügyi unió terve tehát nem meglepő a maastrichti szerződésben, de nem is az első kísérlet a megvalósítására.

Wernertől Delors-ig

A Római Szerződésben a tagországok végső célként a közös piacot mint integrációs formát jelölték meg. Van ugyan jelzés „Európa népeinek mind szorosabb egységére", de gyakorlati program csak a közös piacot célozza meg. Az EK aranykora a 60-as évek, amelynek dinamizmusa révén az első lépcsőt, a vámuniót a tervezettnél korábban, 1968-ra sikerül megva­lósítani. A dinamizmus és a sikerek arra ösztönözték és egy­ben kényszerítették a Hatokat, hogy stratégiai tervet dolgoz­zanak ki a jövőre vonatkozólag. A Hágai konferencia 1969-ben ezért fordulópontnak tekinthető, hiszen itt került először pa­pírra a továbblépés menete: gazdasági és monetáris unió lét­rehozása, végcélként pedig a politikai unió.

A Werner-terv, amely tíz év alatt (1980-ra) kívánta elérni a közös valutát és az árfolyamok végérvényes rögzítését, még a kornak megfelelően keynesi alapelveken nyugodott. A meg­lódult inflációs ráták közti és a hatékonysági, termelékenységi eltérések a tagországok között darabokra szaggatták az aranystandard rendszer stabil paritásait. Ezáltal a terv meg­bukott, illetve valutakígyóvá szelídült. Az infláció tartósulása és a bizonytalanság, az integráció továbbhaladásának érde­kében, hamar gyakorlati lépésekké alakította át a korábbi pénzügyi rendszer legnagyobb előnyét: az árfolyamok stabili­tását. Az EMS (1979) a monetáris integráció már ismertetett második szakaszát már 1981-ben el akarta indítani, de miután kiderült, hogy nem egyensúlyi, hanem strukturális válságról van szó, az első szakaszt határozatlan időre meghosszabbí­tották.

Egészen pontosan 1990 júliusáig. Ahogy megtörtént a pa­radigmaváltás a 80-as évek közepén, hogy az eredeti célként kitűzött közös piacot végre sikerüljön megvalósítani, úgy nyo­mon követhető a változás a monetáris tervekben. Amíg a Wer­ner-terv keynesi alapokon nyugodott, addig az EMS árfolyam-mechanizmusa alapvető fordulatot vett. Az 1987-es Nyborg-Basel-i döntés értelmében az árfolyamingadozási sávokat szűkebbre vonták, és a Fehér Könyv szellemét követve a tő­kemozgás szabadságát fokozták. Mindez azért fontos, mert ezáltal jobban érvényesíthetők a monetarista elvek, amelyekre Maastricht épül. A pénzügyi unió felé történt lépés azonban, úgy tűnik, túl nagyra sikerült. 1992 szeptemberében a rend­szer erőteljesen megingott, és 1993 nyarának spekulációs ro­hamát követően augusztusban összeomlott.

Az európai pénzügyi rendszerre vonatkozó elemzések [Dezséri, 1993] alapján kiderül, hogy a nyolcvanas évek második felére nemcsak a reálgazdaságok közötti különbségek nőttek meg, hanem az EMS-en belüli aszimmetria is: főként a belga, holland, francia és dán, részben az olasz pénzügyi rendszer tudta a legkevésbé elhárítani a Bundesbank döntéseinek kö­vetkezményeit, míg ez fordítva nem volt igaz. Rendkívül figye­lemre méltó, hogy a német márkán keresztül az Egyesült Ál­lamok befolyása is erőteljesen érvényesülni tudott, vagyis a monetáris unió eseményeinek és alakulásának feltérképezé­sekor nem lehet kizárólag európai érdekekből kiindulni. A tag­országok a kitűzött és többször megerősített monetáris unió céljának ellenére külön utakat járnak, jól láthatóan kisebb ese­mények is elegendőek ahhoz, hogy a tervezett kerékvágásból hamar kizökkenjenek. Erinek ellenére a legfőbb deklarált cél az árstabilitás megőrzése, aminek fő eszköze a kamatlábpolitika. A 90-es évek elején ennek szellemében Németország­ban emelkedtek a kamatlábak, amit csak fokoztak a német egyesítés fel nem mért nehézségei. Mindennek, mint láttuk, Európa nagy részére hatása volt. Az emelkedő kamatlábak fokozták a reálszféra feszültségeit és a depresszió mélyülé­sét. Ez persze különösen úgy érdekes, ha figyelembe vesszük, hogy eközben az USA a recesszióból való kilábalás ér­dekében élénkítő programot kezdeményezett, ami az ottani kamatlábak csökkenésével járt.

A korai, nem túl sikeres, de elkötelezett próbálkozás a mo­netáris unió megvalósítására a neoliberális fordulat következ­tében a koncepció központi elemévé vált. Ennek elle­nére Maastricht elfogadása nagyon nehézkesen ment, és az egyik kritikus pontot éppen a pénzügyi unióval kapcsolatos megfontolások jelentették. Ez az ellentmondás azonban már a klasszikus integrációs elméletek felé kalauzol bennünket.

Az integrációs formák logikája

Az integrációs elméletek kidolgozása és a közgazdasági el­méletek közé illesztése az 1950-es években kezdődött el. A Béla Balassa által leírt integrációs típusok¹ mára klasszikussá váltak. Ezek egymásra épülnek, a fejlettebb formák az egy­szerűbbeket magukban foglalják. A felépítés logikája egysze­rű: melyek azok a pontok, ahol az országok közötti együttmű­ködés a legkisebb konfliktussal szorosabbá tehető. A közös piaci formáig ez az áruk, majd a szolgáltatások és a termelési tényezők szabad áramlása előtti akadályok lebontását jelenti. Ennél a pontnál azonban van egy törés, hiszen nincs további terület, ahol akadályok lebontásával tovább lehetne lépni. A fejlettebb formát ebből következően a gazdaságok nemzeti irányításának összehangolása, esetleg közössé tétele jelenti. Ez utóbbi folyamat már jóval körülményesebb és több konf­liktussal jár. Érthetővé válik viszont, hogy a Római Szerződés miért csak a közös piaci formát célozta meg, és hogy a mo­netáris és gazdasági unió elérése, többszöri próbálkozás el­lenére, miért siklik ki olyan könnyen és miért halad előre olyan nehézkesen a többé-kevésbé meglévő politikai konszenzus el­lenére. Ez azonban csak részben visz közelebb a megértés­hez. A világgazdaság kedvezőtlen körülményei ugyanis nem minden esetben magyarázzák meg a nehézkes előrehaladást.

Mint már a korábbiakból kiderült, a közös piac egyik kulcseleme a tőke szabad áramlása. Ennek azonban van egy kényes következménye: nehezen feltérképezhető a fi­zetési mérlegekre gyakorolt hatása. A nemzeti szintű mo­netáris politikák és azok tárgyának, a tőkének regionális sza­bad mozgása közötti feszültség okozza a problémát, azaz a gazdaságpolitika egyik – a 70-es évek óta kulcsterületnek számító – eleme, a külső egyensúly válik egyre nehezebben kezelhetővé nemzeti szinten. A kitörési pont ebből az egysé­ges pénz és közös bank. Ez azonban újabb feszültségek for­rása. A nemzeti monetáris politikák elvesztésével az or­szágok saját gazdaságuk irányításának egyik legfonto­sabb eszközéről mondanak le. Az erőforrások és az irányí­tás átruházásával pedig éppen hatalmuk egy részét adják át a résztvevő országok egy – jelen koncepció szerint független – közös intézménynek.² A formális logika szerint a megoldás a gazdaság és társadalom irányítása minden eszközének kö­zössé tétele, azaz a politikai unió létrehozása.

A kérdés persze közel sem ilyen egyszerű, és azt sem je­lenti, hogy az EU kijelölt kényszerpályán halad. A fentebb leírt „hólabda effektusnak" annyi az üzenete, hogy az integráció előrehaladásával a gazdaságstratégiai mozgástér is szűkebbé – de korántsem determinálná – válik. A világgazdaság jelen­legi földrengései következtében valószínűleg a közeljövőben az integrációs elméletek, így a monetáris unióra vonatkozó gondolatok is jelentős változásokon mennek keresztül, és jó, ha lépést tudnak tartani a körülöttünk kavargó újabb és újabb jelenségekkel. Mindez persze nem zárja ki, hogy ne lennének a jövőre vonatkozó találgatások.

Kényszerpályák – alternatív javaslatok

Az integrációs formák szerinti előrehaladás nem szűken ér­telmezett gazdasági kérdés. Az EMU megvalósítása a jelen­legi koncepció, kritériumok és menetrend alapján feltételezi a tagországok között mind a gazdasági, mind a politikai „piacok" [Berthold, 1993] hasonlóságát. Azaz nemcsak a hasonló gaz­daságfilozófiát, valamint a külső sokkokra adott hasonló és szimmetrikus válaszokat, hanem a választók elképzeléseinek hasonlóságát és az ahhoz legközelebb álló gazdaságpolitika gyakorlását is. A fent leírt kényszerpálya és a jelenleg ural­kodó közgazdasági ideológia miatt a szakirodalomban első­sorban az EMU-n belül, a hozzávezető úttal kapcsolatban fo­galmazódnak meg választási lehetőségek.

A menet ütemét tekintve érveket találhatunk mind az ug­rásszerű, mind a fokozatos megvalósítás mellett [Dezséri, 1993]. A közös pénz és közös bank azonnali bevezetését in­dokolná a konvergencia-kritériumok homályossága (az infláci­ós ráták közelítése jelentheti például a legalacsonyabb árszín­vonalak növekedést is) illetve a közeledés kedvezőtlen „mellékhatásai"-nak jelentkezése, ami elvonhatja a figyelmet és fájdalmasabbá teheti az átmenetet. Az intézményi változások is kedvezően hathatnak, a hatáskörök tisztázásával azonnal kézben tarthatják a folyamatokat. Ezt az utat azonban a már említett politikai súrlódások és vonakodások nem teszik iga­zán lehetségessé. A fokozatosság mellett szól az is, hogy a konvergenciát ki lehet terjeszteni a gazdaságok egészére, ez­zel az EMI-re nehezedő politikai nyomások (lobbizás) elkerül­hetők, a monetáris politika szigora fenntartható.

A gondolatok legtöbbje éppen a konvergencia körül mozog. Rácz Margit (1993) arra hívja fel a figyelmet, hogy az orszá­gok pénzügyi rendszere nemcsak a mutatók értékeiben, ha­nem a rendszer elveiben is különböznek, ezért a monetáris unió megközelítésekor nemcsak a kritériumok, hanem a krité­riumok és erőfeszítések teljesítését kellene figyelembe venni. Az alapelvek megtartásával változtatni lehet a kritériumok megvalósításához szükséges időt vagy magukat a kritériumo­kat [Gáspár R, 1994]. Szóba jöhet a kritériumok enyhítése, a sávok módosítása, esetleg gazdaságonként eltérő értékek meghatározása.

Mások nem a jelenlegi rendszer paramétereinek a módosí­tásában látják a megoldást, hanem a már általunk is említett kritikus pontokból indulnak ki. A pénzügyi unió működésének tényleges feltételei a tényezőpiacok rugalmassága és a regi­onális feszültségek kezelhetősége érdekében működtetett za­varelhárító transzferek, amelyek a valóságos („strukturális") kritériumokat jelentik [Palánkai, 1993].   Ugyancsak a regio­nális feszültségek torzító és megoldatlan volta miatt válik alapfeltétellé az adózás és transzferek közösségi szintű irányítása. [Michie, 1993]. Vagyis a monetáris konvergencia helyett tényleges konvergenciára van szükség, ami magában foglalja a jóléti állam eddig elért eredményeinek fenntartását és általánossá tételét is.

Az eddig áttekintett javaslatok arra épültek, hogy a gazda­sági és politikai akadályok miatt a konvergenciakritériumok és a monetáris unió a jelenlegi formájában nem perspektivikus. Emerson [1992] és szerzőtársai egy egész könyvet szánnak a pénzügyi unió elemzésének és elfogadtatásának. Ebben szóba kerülnek az EMU-val szembeni alternatívák is, persze kizárólag az uralkodó közgazdasági irányzat logikai keretein belül, és azzal a céllal, hogy egytől egyig elvessék azokat – amivel egyben a vitát is lezártnak tekintik.

Egy lehetőség a „kemény ECU" javaslat. Ebben az esetben az ECU nem egységes pénzként, hanem csak párhuzamos valutaként funkcionálna. Felügyeletét egy új szervezetre, az Európai Valutaalapra (EMF) bíznák. Ez a koncepció minden­képpen haladásnak számítana a korábbiakhoz képest, mivel felismeri egy új közösségi pénzügyi szervezet szükségessé­gét, és nem zárja ki a lehetőségét, hogy esetleg a folyamat lezárásaként ne hozzanak létre egységes pénzt. A szerzők azonban bizonytalansága miatt vetik el a koncepciót, mivel semmilyen gazdasági szervezet sem kötelezhető a kemény ECU használatából adódó magasabb költségek viselésére, hi­szen a nemzeti valuták megmaradnak és használhatók.

Más lehetőség az „EMS + 1992" koncepció, amely lénye­gében azt javasolja, hogy az EU maradjon meg a monetáris unió első szakaszában. A közös piac kiteljesítése és az árfo­lyamok közelítése, anélkül, hogy az együttműködés intézmé­nyesülne, lényegében az elért eredmények és a továbblépés közötti kompromisszumnak tekinthető. Ezt azonban kevéssé tartják életképesnek, mivel az árfolyamrendszer továbbra is aszimmetrikus maradna, váratlan sokkok esetén újra megerő­södhetnének a különutas megoldások, a tőkepiac szabaddá válásának előnyei pedig jelentősen elmaradnának attól, amit az EMU nyújtana. Jól érezhetően ez a javaslat arra a felté­telezésre épül, hogy az EMU első szakasza önállóan is stabil. Márpedig a rögzített árfolyamok és a tökéletesen szabad tő­kepiac együttélése nem lehet túlságosan hosszú életű. Ezt a 1992 és 93 őszi pénzpiaci események messzemenően alátá­masztották. Másrészt az EU már elindította a második sza­kaszt, és létrehozta az EMI-t; azaz e koncepció megvalósu­lása visszalépést jelentene.

Az integrációs elméletből származó tanulságok alapján a tőkepiac és az árfolyamok közötti ellentmondást pontosítani kell: mindez csak akkor igaz, ha az országok önálló monetáris politikát folytatnak. Ez a három elem a pénzpiac bűvös há­romszögének is tekinthető, ahol a három cél egyszerre nem valósítható meg. Az integráció virágkorában, a 60-as években az integráció alacsonyabb fokozatának (tőkepiacok korláto­zottsága) következtében nem jelentett feszültséget a nemzeti monetáris politikák használata, de az arany-deviza rendszer rögzített árfolyamai miatt az országoknak figyelembe kellett venniük egymás pénzügypolitikáját. A kompromisszumot azonban az árfolyamok stabilitása garantálta. A 70-es évek­ben a válságkezelés önálló utas megoldásai előretörtek, de a Bretton Woods-i rendszer összeomlása és a lebegő árfo­lyamok általánossá válása lehetővé tette az autonóm mone­táris politikákat, amit csak a valutakígyó tartott többé-kevésbé kordában. Az EMS létrehozása azonban kifejezte, hogy a tag­országok preferálják az árfolyamstabilitást, aminek az ára az önálló pénzpolitika korlátozása volt. Ezt a folyamatot erősítette meg a közgazdasági elméletben bekövetkezett paradigmavál­tás és a válságra adott európai integrációs stratégiai válasz (SEA, Fehér Könyv, Delors-terv, Maastricht, II. Fehér Könyv³ ). Mivel a jelenlegi integrációs menetnek sarokköve az árfolya­mok rögzítése és a tőkepiac szabaddá tétele, ezért a jelenlegi körülmények között nem számít reális lehetőségnek más megoldás.

Az EU tagországai között nagyon nagyok az eltérések a kritériumok teljesítését illetően, ezért egyre gyakrabban és egyre nagyobb valószínűséggel említik az elemzők a többse­bességű Európa-koncepciót, azaz a monetáris uniónak, a résztvevő országok körét tekintve, részleges megvalósítását. A lehetőséget az a tény is alátámasztja, hogy a tagországokat eltérően érintik a kínálat, illetve a kereslet oldaláról ért gaz­dasági sokkok [Berthold, 1993]. A koncentrikus körök meghú­zása és a centrumtól távolodva a körök egyre alacsonyabb szintű integrációs tartalma egyben ideológiai alapot is szol­gáltat az EU-nak, hogy azt kiterjessze a külkapcsolati rend­szerének kritériumaira is. Azaz a Kelet-Közép-Európából csatlakozni kívánó országok is beleférnek egy kellően la­za és az EU részéről túlzott kötelezettségekkel nem járó körbe. Ennek azonban az a feltétele, hogy a jelenlegi, sőt a jelenleg csatlakozó országokkal együtt fel lehessen adni az „egységes előremenetel" stratégiáját, és a különböző hierar­chikus szinteket mindannyian elfogadják. Bár a gazdasági okok messzemenően alátámasztanák, nem valószínű, hogy ez a politikai akadályokon keresztül juthat [Palánkai, 1993].

Az integráció előrehaladásának stratégiájában mindig hang­súly került arra, hogy a bővülés, illetve mélyülés nem alternatív utak (a végeredmény eléréséhez egyik sem hagyható el), de adott történelmi időpontokban és körülmények között már volt értelme az egyik vagy másik lehetőség előtérbe helyezésének [Kozma, 1992]. Most a bővülés vagy mélyülés mellett előkerült a bővülve mélyülés fogalma is [Gáspár P., 1994]. Arról a prob­lémáról van szó, hogy a három EFTA ország jelenlegi csatla­kozásával az integráció homogénebbé és stabilabbá vá­lik, vagyis az extenzív erőforrás bővítéssel együtt azok inten­zívebb felhasználására is lehetőség adódik. Ezzel azonban az EMU jelenlegi koncepciója tovább gyengül, mivel az EFTA országok integrációs elképzelései lényegesen eltérnek az EU-étól, valamint az EMS-nek sem tagjai. Ez ismét előrevetíti, hogy Maastricht 1996-os felülvizsgálata valószínűleg komoly változásokat fog hozni, feltéve, hogy mindez nem történik meg még korábban.

Mint láttuk, a javaslatok többsége nem veti el a gazdasági döntések összehangolását vagy közösségi intézményre ruhá­zását. A kérdés sokkal inkább az, hogy milyen alapon működ­jön a szervezet és milyen céllal jöjjön létre. A célokat ért kritika szerint ma az árstabilitás érdekében feláldozzák a jóléti állam eddig elért eredményeit. A mai koncepció felerősítette a re­álszféra feszültségeit, a növekedés, foglalkoztatás és ver­senyképesség tovább romlott. A II. Fehér Könyv felismerte, hogy ezeknek a területeknek az elhanyagolása nem tartható fenn tovább, de a Könyv liberális megoldásaival szemben Toporowski [1994] egyfajta Európai New Deal célját fogalmazza meg. Elemzésében rámutat arra, hogy ennek az akadályai elsősorban nem gazdaságiak, hanem politikaiak.

Ami az alapokat illeti, a fő kritika a jelenlegi stratégiával szemben az, hogy teljesen alá van vetve a szűk pénzügyi körök érdekeinek [Toporowski ,1994; Michie 1993]. A mi megoldással szembeni aggályok (nemzeti identitás elveszté­se, a bürokrácia megerősödése, esetleges Európa-erőd stb.) megoldása az integráció demokratikus alapokra helyezése, ami annyit jelent, hogy a stratégia meghatározásakor nem­csak a mikroszféra gazdasági érdekeit, hanem a gazdaság­politika politikai érdekeit is figyelembe kell venni [Havas, 1992], konszenzust kialakítani, mégpedig úgy, hogy ne a spe­kulánsok, hanem a választók érdekei kerüljenek a középpont­ba [Michie, 1993].

Mindez közel sem jelenti azt, hogy az alternatív javaslatok egyben a központi irányítás megerősödését és bürokratizálódását kívánnák. Az integráción belüli versenynek nem a fel­számolására, hanem egy közösségi szintű stratégiai össze­hangolással való kiegészítésére van szükség [Havas, 1992]. Sőt az európai gazdasági együttműködés koncepciójára vo­natkozó új szerződés egyáltalán nem igényel feltétlenül szer­ződést. Michie [1994] szerint kormányközi együttműködés­sel is felváltható a mi megoldás.

Olyan elképzelések is léteznek, amelyek másfajta szerve­ződést képzelnek el, és a szabadkereskedelmi együttműkö­désben, a gazdaságpolitikák versenyében látják a megoldást. Ennek a koncepciónak az elméleti háttere is megjelent már, mint pl. Balázs Péternek [1993] az elemzése, aki az utóbbi években a szabadkereskedelmi megállapodások „dömpingjé­vel" jellemzi a világgazdaságot, és lehetségesnek tartja, hogy a jövő szempontjából a szabadkereskedelmi forma tökélete­sen megfelel. Ez azonban az EU szempontjából, ismét csak politikai okok miatt, nem járható út, hiszen az eddig elért ered­mények egy részének feladását, egyben visszalépést jelente­ne. Emiatt is elképzelhető, hogy az EU szeretné elkerülni a bizonytalan és sok költséggel járó átmeneti állapotot, és eről­teti az integrációs fokozatokban továbblépést (akármilyen for­mában is valósuljon meg).

Modellek és dilemmák

Az európai integrálódás ugrásszerű előrehaladása a. 80-as évek közepén első ránézésre stratégiai váltásnak is tűnik. Ala­posabban szemügyre véve azonban kiderül, hogy céljaiban, csakúgy, mint működésében a leglényegesebb elemek mind megtalálhatók a Római Szerződésben [Gáspár T., 1994]. Ami szerződés viszont a SEA megerősítése, egyben a koncepci­ójának a továbbvitele. így a 90-es évek stratégiai elgondolá­sait is közvetlenül összekapcsolhatjuk az alapítók koncepció­jával. Ez több lehetőséget is jelenthet. Elképzelhető, hogy az 50-es években a szerződés megfogalmazói zseniális érzékkel építették fel az integráció stratégiáját, hisz az a 80-as években is megfelelő válaszadó mechanizmusnak bizonyult. Másfelől azt is jelenthette, hogy az integráció előrehaladását megha­tározó gondolkodásmód lényegét tekintve nem változott az 50-es évek óta. A történelmi körülményeket figyelembe véve az utóbbi lehetőségnek nagyobb a valószínűsége. Az 50-es években a francia vezetésű integráció előzményei mind a te­rületét tekintve (szén, acél, atomenergia), mind intézmény­rendszerében (centralizáló, nemzetek feletti intézmények) vi­lágháborús körülményeket és veszélyeket tükröztek. A Római Szerződés gondolatvilága egy élesen konfrontációs világot ta­kar. Az integráció előrehaladásának sikerei csak megerősítet­ték a felépítés helyességét. A 70-es évek válsághullámai azonban lelökték Nyugat-Európa országait a kijelölt útról. A világgazdasági térvesztés („európai betegség") megállítására született irányelvek a 80-as évek közepén pedig a már kijelölt úthoz próbálták meg visszakormányozni a Közösséget. Sőt, ezt az utat Maastrichtban megerősítették.

A maastrichti koncepciót azonban nemcsak azért érték ko­moly bírálatok, mert nem demokratikus; a szakirodalomban megjelentek már a szerződést elutasító liberális bírálatok is. Alfréd Schüller [1992] szenvedélyesen, ám szigorú logikával állítja szembe a centralizált, illetve a kizárólag piaci erők sza­bályozta integrációt, és bemutatja azokat az előnyöket, ame­lyek alapján a tiszta piaci koordináció az egyetlen alternatívát jelöli ki a mostani, közös politikák sokaságára épül integráci­óval szemben [Lásd Csaba, 1994],

A közösségi politikákra, brüsszeli centrumra épülő vagy pi­aci integráció ilyen szembeállításához, egyben az ezzel kap­csolatos vitához két megjegyzésem volna.

A nemzetek feletti intézmények erősödése vagy a „kölcsö­nös elismerés" (SEA koncepciója) nem egyszerűen elméleti kérdés. A kérdést úgy kell feltenni, hogy adott világgazdasági környezetben melyik koncepció segíti jobban az integráció tagországainak világhatalmi érdekeit. Ha a protekcionista ten­denciák és a széles értelemben vett konfliktusok megerősö­désével kell számolnunk a jövőben, úgy a direkt beavatkozás (szélsőséges esetben valamiféle „hadigazdálkodás") valószí­nűleg több előnnyel, mint hátránnyal jár a nyugat-európai or­szágok számára a világgazdasági és – politikai küzdelemben. Ez nem igazán valószínű – bár a lehetőség nem vethető el -, ezért úgy tűnik, hogy az EU koncepciójának fő problémája a világháborús logikára épülő integráció és a globális világ erősödő konfliktusa.

Másrészről a bürokratikus avagy piaci integráció sem ál­lítható szembe egymással teljesen. Most nem is igazán a „vagylagosság" helyett az „ésség" megoldásra gondolok. Sok­kal inkább arra, hogy a tervezés milyen formában valósul meg, illetve, hogy a döntési lehetőség kinek a kezében van. Ugyanis a liberális gazdaságpolitika, mint arra Havas [1992] is rámutat, csak addig magyarázható gazdasági racionalitás­sal, amíg politikai érdekekbe nem ütközik. Ugyanígy a terve­zés sem azonosítható a „sok állammal" vagy a brüsszeli köz­pont megerősödésével. A vállalatok maguk is meghozzák a stratégiai döntéseiket, irányítják, tervezik a piacot. A mikro- és makroszféra egymást feltételező, egyben egymással konflik­tusban álló viszonyában tehát a fő kérdés nem a közös poli­tikák erősítése (központi tervezés, illetve irányítás) kontra pi­aci integráció (önszerveződő integráció), hanem az, hogy a tervezés, egyben az integráció stratégiáját meghatározó dön­tések kinek a kezében vannak.

Ebből a szempontból különös figyelmet érdemel Doherty és Hoedeman [1994] elemzése, amelyből kiderül, hogy az ipar­vállalatok hagyományos érdekcsoportjainál az Iparvállalatok Európai Kerekasztala (ERT) sokkal erősebb pozícióban van, a szállítás, oktatás, foglalkoztatás, környezet területén meg­határozó a jelentőségük. A Kerekasztal az elemzéseit és az érdekeiknek megfelelő koncepciót tanulmányokban teszi köz­zé. A leginkább figyelemreméltó, hogy az európai integrációs folyamatokat a 80-as évektől meghatározó dokumentumok tartalma lényegében az ERT stratégiáját tükrözi. A Kerek­asztal amúgy is folyamatos konzultációban van a gazdaság­politikákra befolyásos politikusokkal, sőt, a szerzők szerint, szakirodalom egyes köreit (Financial Times, The Economist, Le Monde, Der Spiegel) is befolyásolják. Vagyis hangsúlyt he­lyeznek az érdekeiknek megfelelő gazdaságstratégia elméleti megalapozására, sőt uralkodó pozíciójának biztosítására.

Mindezek alapján a jelenlegi integrációs modellt és a mo­netáris unió ilyen formában való létrehozását, bár átmenetileg akár a legjobb stratégia is lehet, nem tartom perspektivikus­nak. Ugyanakkor nem értek egyet azzal a kritikai megközelí­téssel, amelyik az integráció piacosításában, mint a tervezés alternatívájában látja az európai felzárkózás lehetőségét. Ez a gondolat – amely egyébként beleolvadt a bürokratikus je­gyeket magán viselő integrációs stratégiába, egyben egyre feszítőbb ellentmondásokat hoz a felszínre – érthetően került előtérbe a 80-as években. Viszont arra alkalmas csak, hogy a világhatalmi pozíció elérése előtt álló strukturális akadályo­kat lebontsa – azaz szükségszerű is egyben -, arra azonban nem, hogy hosszú távon perspektívát mutasson. Valószínűbb­nek tartom, hogy egy demokratikus alapon felépülő, a terve­zésnek éppen a piaci mechanizmuson keresztül meghatározó szerepet engedő és a gazdaságpolitikai döntéseknek a stra­tégiai irányok meghatározására koncentráló integrációs kon­cepció a világhatalmi vetélkedésben kedvezőbb kondíciókat nyújtana Európa számára.

A folyamatok konkrét feltérképezéséhez elemeznünk kelle­ne az új világgazdasági rend jellemző vonásait és trendjeit, az újonnan csatlakozók következtében megjelenő-súlypontvál­tozásokat és a konkurens centrumok, illetve régiók mozgását és logikáját. Ez azonban már egy másik történet.

Jegyzetek

1 Preferenciális övezet, szabadkereskedelmi övezet, vámunió, közös piac, gazdasági, monetáris unió, politikai unió.

2 Az Economist (1994 okt. 22. 11, 4. o.) legutóbbi elemzése nem írja ugyan le ezt a mechanizmust, de utal rá. A szerző ott a „készség" gyengeségével és az országok „tartós felelőtlenségével" magyarázza az előrehaladás akadozását.

3 A II. Fehér Könyv 1993 decemberében született és a reálszféra feszültségeire megoldást kereső liberális programot tartalmazza.

Irodalom

Balázs Péter (1993); A szabadkereskedelem újjászületése Európá­ban, in: Közgazdasági Szemle, 1. szám.

Berthold, Norbert (1993): Fiskális föderalizmus Európában mint a sikeres gazdasági és valutáris unió elfeltétele? in: Közgazdasági Szemle, 6. szám.

Csaba László (1994): Bürokratikusán integrált piacgazdaságok? A maastrichti EU-vízió liberális bírálata (könyvismertetés), in: Külgazda­ság, 1. szám.

Dezséri Kálmán (1993): Az EK-tagországok kamatláb-politikáinak harmonizálása, in: Európa Fórum, 2. szám.

Doherty, Ann és Hoedeman, Olivier (1994): Misshaping Europe. The European Roundtable of Industrialists. in: The Ecologist, vol. 24. júli­us-augusztus.

Emerson, Michael at al. (1992): One Market One Money. An Evaluation of the Potential Benefits and Costs of Foming an Economic and Monetary Union. Oxford University Press.

Family frictions – a survey of the European Union, in: The Econo-mist, 1994. okt 22.

Gáspár Pál (1994): A Maastrichti szerződés költségvetési kritériumai, in: Európa Fórum, 1. szám.

Gáspár Tamás (1994): Az integráció nyugat-európai modelljéről, in: Külgazdaság, augusztus.

Havas Attila (1992): Milyen legyen az EK gazdaságpolitikai straté­giája? in: Európa Fórum, decemberi szám.

Kozma Ferenc (1992): Az integrációk bővülése és mélyülése, in: Statisztikai Szemle, februári szám.

Michie, Jonathan (1993): Implications for Public Services. Nalgo, Manchester.

Palánkai Tibor (1993): Az EK-integráció alternatívái, in: Külgazda­ság, február.

Rácz Margit (1993): Az Európai Közösség pénzügyi integrációjának kilátásai, in: Európa Fórum, júliusi szám.

Schüller, Alfréd (1992): Az európai belső piac egységesítése és a Közösség kibővülése, in: Külgazdaság, 5. szám.

Toporowsky, Jan (1994): Fascism and the economics of European integration. Occasional Papers. Politics Division, South Bank Univer­sity. Questions of Ideology, 3. április.

Az 1991 decemberében, Maastrichtban aláírt szerződés tulajdonképpen nem is egy, hanem két szerződést tar­talmaz! 1990 végétől két tárgyalási folyamat zajlott párhuzamosan, aminek eredménye a Gazdasági és Monetáris Unióról, illetve a Politikai Unióról való szerződés lett. Ezeknek az összeolvasztását és függe­lékekkel való kiegészítését tartalmazza az Európai Unió Szerződés. Maga a dokumentum nem egy új alapokmány. Az alapító Római Szerződést már egy­szer, a 80-as évek második felében módosították (lásd SEA, 1987). Maastrichtban ennek a további módosí­tása és kiegészítése készült el.

Röviden, a leglényegesebb elemeket kiragadva, a következőkről van szó:

1. Az Európai Unió létrehozása és céljainak megha­tározása. Ezáltal az Európai Gazdasági Közösség né­véből végleg törölték a „gazdasági" szót, arra utalva, hogy az együttműködés túl kíván, lépni a szűk gazda­sági szférán. Tág céljaként többek között a kiegyen­súlyozott gazdasági és társadalmi haladást jelölték meg.
2. Az európai állampolgárság létrehozása, amelynek értelmében minden állampolgár, abban a tagország­ban, amelyben tartózkodik választó és választható he­lyi, illetve európai parlamenti funkciókra bizonyos szabályok szerint Petíciót nyújthat be a parlamentbe, a Közösségen kívüli országokban bármely tagország konzuli, illetve diplomáciai védelmét élvezheti.
3. Az eddigi közösségi politikák megerősítése és újakkal kiegészítése. A közösségi szerződésbe már a SEA-n keresztül bekerült a környezetvédelem, kuta­tás-fejlesztés és a szociálpolitika, itt csak kiemelik a hangsúlyosságát. A közös tevékenység a 35 év alatt egyre több területre terjedt ki, most hivatalosan is kö­zösségi politikává lépett elő az iparpolitika, köz­egészségügy, kultúra, európai szintű szállítást, tele­kommunikációs és energiarendszerek, fogyasztóvéde­lem, valamint elmaradott országok fejlesztésében való együttműködés.
4. Gazdasági Unió létrehozása a Tanács koordinálá­sával,
5. Monetáris Unió létrehozása három lépcsőben, egy közös, független bank, egységes valuta és egységes monetáris politika alapjain. Ha a 12 tagországból 1996-ig legalább hét megfelel a szigorú konvergencia-kri­tériumoknak, akkor valóra válhat a pénzügyi unió már 1997-ben. Ellenkező esetben 1999-re, mint végső idő­pontra halasztják az unió valóra váltását, de csak a kri­tériumokat teljesít szűk kör számára. Az eredeti krité­riumok a következők: a tagország inflációs rátája ma­ximum 1,5%-kal haladhatja meg a három legalacso­nyabb inflációs rátájú tagország átlagát; a kamatlábra vonatkozó előírás logikája az előzőhöz hasonló, csak jelen esetben 2% lehet az eltérés; a tagország költség­vetésének a hiánya nem haladhatja meg a GDP-jének 3%-át; az államadósságának a GDP 60%-án belül kell maradnia; a valutáknak pedig kél évig befagyasztott árfolyamon, stabilnak kell maradniuk.
6. Közös kül- és biztonságpolitika bevezetése, ami többek között ezen politikák összehangolását, közös politikai és védelmi tevékenységet, valamint a Nyu­gat-Európái Unió szerepének felértékelődését jelenti. Ezek új közösségi politikák, amelyeket a kelet-európai változások következtében kialakult geopolitikai váku­um, az Öböl-háború valamint a volt jugoszláv és szov­jet területeken kialakult konfliktusok hívtak életre.
7. Együttműködés' az igazság- és belügy területén. A leglényegesebb a menekültügyi, bevándorlási politi­ka, a bűnüldözés és a rendőrségek tevékenységének összehangolása.
8. Intézményi változások. A Bizottság hatalmi- és feladatköre kibővült, a Tanácsban a többségi: szavazás egyre több területre terjed ki. A közösségi költségve­tést teljes egészében saját forrásból finanszírozzák és nagyobb fokú az ellenőrzése. A Parlament hatásköre bővült, főként az egységes piac és a vonatkozó politi­kákat illetően. A Bíróság bírságok formájában szank­ciókat szabhat ki az egyes tagországokra, amire eddig nem volt lehetőség. Létrejött a Regionális Bizottság és a Kohéziós Alap, a strukturális alapok reformja és az Európai Központi Bank és bankrendszer.

A nemek egyenlősítése és az egyenlő elbánás politikája az EU-ban

Már 1957-ben, az EU alapító szerződéseiben megfogal­mazódott az „egyenlő munkáért egyenlő bér" alapelve (119.). Az Európai Bizottság e határozatból kiindulva az 1970-es évektől kezdve több olyan irányelvet alakí­tort ki, amelynek célkitűzése a nemek egyenlő keze­lése a munkaerőpiacon, a szociális jogok és a munka­jog területén. Az EU nőpolitikája igyekszik megszün­tetni a munkaerőpiacon és a munka világában érvé­nyesülő hagyományos, a nőket hátrányos helyzetbe hozó nemi sztereotípiákat. Ezzel messze túlmutat azon, ami e kérdéskörben a legtöbb tagországban ál­talánosan elfogadott, vagy akár törvényileg rögzített.

Az „egyenlőség" a nők számára azonban ismételten kétélű fegyvernek bizonyul. Hogy ez a fegyver melyik irányba fog elsülni, azt sem az EU liberális-progresszív női lobbijának szándékai, sem pedig a közvet­lenül érintett nők többségének kívánságai nem képe­sek meghatározni. Jól példázzák ezt a nők éjszakai foglalkoztatásának tilalmával kapcsolatos legújabb fejlemények az EU térségében. Az EGK, Hl. később az EK és az EU tagállamainak többségében évtizedeken át érvényben volt a nők éjszakai foglalkoztatásának többé-kevésbé széles körű tilalma. E szabályozások létrejötte már történelmileg is kétirányú törekvések­ből fakad. Egyrészről a női munkaerő speciális védel­méről és a „család érdekeinek" szem előtt tartásáról volt szó. Másrészről viszont a női bérmunka korláto­zásának hátterében – kimondva vagy kimondatlanul – az a szándék állt, hogy a „férfi"-munkahelyeket megóvják az olcsóbb női konkurenciával szemben.

1992 februárjában az EU tagállamai közül 9 fel­mondta az ILO 1948-ban kötött 49. számú nemzetközi egyezményét, amely tiltotta a nők éjszakai foglalkoz­tatását az ipari szektorban. A lavinát az Európai Bíró­ságnak egy 1991-ben hozott határozata indította el7 Ez a határozat egy francia munkaadó elleni eljárás során született, aki az érvényes nemzeti jogszabályokat meg­szegve éjjeli műszakot vezetett be női dolgozóinak. Az Európai Bíróság ítéletében leszögezte, hogy a Közös­ség 1976-ban hozott 76/207-es számú irányelve – amely azt az elvet rögzíti, hogy mindkét nemnek egyenlő esélyei és lehetőségei vannak bármely munkahelyhez való hozzáférhetőség tekintetében – az éjszakai mun­kát csak az egyik ném számára tiltja. Az EU tagálla­mok előtt azóta elvben két lehetőség áll: vagy elfogad­ják az éjszakai munka tilalmát mindkét nem számára, vagy pedig feloldják a nők éjszakai foglalkoztatásá­nak tilalmát. Nem nehéz kitalálni, hogy az egyenlő el­bánás e két formája közül a reálpolitikai körülménye­ket ismerve melyik van napirenden. Már önmagában az a tény, hogy az itt vázolt precedens értékű ügyet munkaadói oldalról kezdeményezték, mutatja, hogy a dereguláció korában merről fúj a szél.

Az NSZK-ban az Alkotmánybíróság a történtek ha­tására 1992-ben úgy határozott, hogy a nők éjszakai foglalkoztatásának tilalmát fel kell oldani. A belga munkaügyi miniszter már pár hónappal az ILO-egyezmény felmondása után törvényjavaslatot nyújtott be a tilalom lazításával kapcsolatban. Várható, hogy szá­mos EU tagállam követi majd példájukat, nehogy gaz­daságuk „versenyhátrányba" kerüljenek az EU belső piacán. Az európai egységesülés újabb lökést ad an­nak, hogy a nemzetállami politikák a tőke értékesülési feltételeinek javítását szolgáló részfunkcióvá alakulja­nak át Franciaország Olaszország, Spanyolország „te­lephelyein" vagy bárhol másutt. A nemek egyenlő ke­zelése ezen feltételek mellett nem lesz más, mint a munkaerő védelem nélküli egyenlősítési folyamata a tőke és a piac oltára előtt.

A patriarchális színezetű régi nővédelem vagy a mindenkinek kijáró védelem helyébe a belső piac egyenlő, szabad munkaerejének a munkaadók érdeke­inek való kiszolgáltatása lép. Ami az 1970-es években úgy kezdődött, mint a nőknek a jóléti állam által tá­mogatott, szociálisan és munkajogilag védett felszaba­dítása a hagyományos háziasszonyi szerepből és a pat­riarchális családjog alól, az most ebben az összefüg­gésben egyre inkább fenyegető kiszolgáltatottsággá válik. A női emancipációnak az individualizálódáson és a szakmai önmegvalósításon keresztül megvalósí­tandó programját a mai kapitalizmusban az a veszély fenyegeti, hogy szétforgácsolódik a nyereségérdekelt­ség és az újratermelési kötelezettségek közötti ellent­mondás ismételt kiéleződésével. Ugyanakkor az a tény, hogy a férfiak egyre bővülő körének bére már nem elegendő a család fenntartásához, lehetetlenné te­szi a nők számára, hogy visszavonuljanak a háztartás­ba, és arra kényszeríti őket, hogy kereső tevékenységet folytassanak, szinte bármilyen áron. A következmé­nyek már most jól láthatóak: a kereső tevékenységet végző nők, anyák és egyedülálló anyák száma (egy­idejűleg növekvő női munkanélküliség mellett) az EU egész területén évek óta emelkedő tendenciát mutat. Emellett az esetek többségében a nők azok, akik rész­munkaidőben dolgoznak. Nincsenek megbízható összesített adatok arra vonatkozólag, hogy a nők hány százaléka áll ún. „nem védett munkaviszonyban". A másik oldalon azonban a gyermeknevelés és a háztar­tás felelőssége még mindig elsődlegesen (sőt a gyer­meküket egyedül nevelő anyák tekintetében kizáróla­gosan) a nőket terheli. A szociális juttatások ezzel egy­idejű eltűnésévei, a kevés és egyre dráguló bölcsődei férőhellyel stb. megtetézve, a fent említett tényezők kétszeres, sőt háromszoros terhet rónak a nőkre. Egyes országokban már statisztikailag is jól kimutatható, hogy a nők egyre gyakrabban válnak egy modern „szegénységi csapda" foglyaivá.

A hivatalos egyenlősítés politikája az EU-ban a nő­ket elsősorban mint munkavállalókat ragadja meg. Mindez azzal a veszéllyel fenyeget, hogy így az „egyenlőség" címén még inkább erősödik a nőknek a piac meghatározó erőinek való kiszolgáltatottsága: Az EU részéről igazából még nem körvonalazódott olyan nőpolitika, amely a nők anyagi és szociális igényeit ezen piaci erőkkel szemben biztosítani és megvalósí­tani szándékozna. Mint ahogy az EU szociálpolitiká­jának egészére, úgy nőpolitikájára is érvényes az, amit a nők éjszakai foglalkoztatásának tilalma elleni táma­dás csak illusztrál: „Európa" ma az: áru-, tőke- és mun­kaerőpiacok európaizálását jelenti, de semmi esetre sem egy elfogadható szociális és társadalompolitikai minimumrendszer megvalósítását és európaizálását. A munkavállalók védelmének és a szociális bizton­ságnak burkolt vagy nyílt, közvetlen vagy közvetett aláaknázása azért érint sok nőt különösen durván, mert egyrészt a történelem során soha nem tapasztalt mértékben és mind ez ideig teljesen ismeretlen mó­don kényszerülnek a munkaerőpiacon való részvétel­re, másrészt mert éppen az újratermelési szférához va­ló kötődésük folytán „hátrányos helyzetben" vannak ezen a piacon.

Jegyzetek

Az irányelvek az EU jogában (a határozatokkal ellentét­ben) nem közvetlenül kötelező érvényűek a nemzeti joggya­korlat számára. Csak a közös célt fogalmazzák meg kötelező jelleggel, és az e cél eléréséhez alkalmazott eszközök tekin­tetében szabad választást engednek a tagországok számára. A valóságban ezen irányelveknek a gyakorlatba való átülte­tése, megvalósítása sokszor meglehetősen vontatottan halad. Az Európai Bíróság joggyakorlatának viszont közvetlenül ezen irányelvek megvalósításán is kell munkálkodnia, és kö­telező jellegű rendeleteket hozhat a. nemzeti jog megváltoz­tatására.

Ezen tendenciák statisztikai alátámasztását lásd:

• Women and Structural Change. New Perspectives. OECD Publications, Párizs 1994
• Kommission der Europishen Gemeinschaften (kiad.): Die Lage der Frauen auf dem Arbeitsmarkt. Entwicklungs-tendenzen in den zwölf Landern der Europischen Gemeinschaft 1983-1990, (= Sonderhefte von Die Frauen Europas, 36. szám) Brüsszel, é. n.

1994 őszén Finnországban, Svédországban és Norvégiában népszavazást rendeztek az EU-csatlakozás kérdéséről, mely­nek következtében az előbbi két országban a belső akadályok is elhárultak a belépés útjából, míg a norvégok többsége a kívülmaradás potenciális hátrányaival dacolva nyilvánított vé­leményt a belépést szorgalmazó politikai-gazdasági elittel szemben. Jelen tanulmány célja rövid történeti jellemezést ad­ni a skandináv országok¹ és az európai integráció viszonyáról, s ennek keretében áttekinteni a változtatást kikényszerítő mo­mentumokat. A népszavazás előtti érvek és ellenérvek bemu­tatásával illusztrálni kívánom az integráció jelen formájával szemben meglévő fenntartásokat, az eredmények értékelése­kor pedig kitérek arra is, hogy milyen következményei lehet­nek az adott országok döntéseinek mind befelé, mind pedig az európai integráció jövőjére nézve.

A skandináv örökség

A 19. században még relatíve szegénynek számító Skandiná­viában az iparosodás megkésettsége a megélhetésért küzdő állástalanok hatalmas tömegét késztette országa elhagyására. Bár az ásványi anyagok és primer termékek exportján nyugvó egyoldalú gazdasági szerkezet alapján Skandinávia is a vi­lággazdaság perifériájához tartozott, az 1930-as évek válsá­gára adott, a II. világháború utáni felzárkózást megalapozó skandináv megoldás előfeltételei lehetővé tették a régió' nem klasszikus perifériális fejlődését. Ezek legszembetűnőbbike a feudális struktúra hiánya, azaz egyrészről a saját földtulajdon­nal rendelkező, elnyomástól nem szenvedő, önálló érdekekkel bíró szabad parasztság megléte, másrészről pedig a nagybir­tokos réteg hiánya. Az erős és elnyomó állam hiánya meg­könnyítette a munkásosztály politikai megszerveződését. A szervezett munkásságot a társadalom vidéki jellege, a városi középosztály gyengesége, a parasztokkal való szövetség ke­resésére ösztönözte. A munkásság vezetését a mérsékelt pragmatizmus és az egységesség jellemezte. A (vad) libera­lizmus gyökerei történetileg gyengék maradtak, s a politikai jobboldalt törésvonalak és megosztottság gyengítették. Az ál­lamigazgatást a professzionális, korrupciótól mentes, társada­lom irányában nyitott bürokrácia intézte. Dánia néhány ponton ettől valamelyest eltérő képet mutatott. Dániát a 18. század végéig félfeudális viszonyok jellemezték.² A földrajzi körülmé­nyek kedveztek a nagybirtokok kialakulásának és jobb meg­élhetést biztosítottak, mint Norvégiában vagy Svédország nagy részén. A nagybirtokok exportorientálttá válása némi bá­zist nyújtott a liberalizmus számára, erősítette a vidék egyen­lőtlenségeit, továbbá megosztotta az agrárérdekeket, melynek leképzése a pártstruktúrában is fellelhető.³ Bár a munkásmoz­galom Dániában hamarabb megszerveződött, mégis relatíve gyengébb maradt, mint az északi országokban.

A parlamentarizmus kialakulása

A belpolitika alakulását a 19. században Norvégiában szinte kizárólag külső körülmény, a svéd vezetés elleni politikai küz­delem határozta meg. Dániában a poroszoktól elszenvedett vereségek szintén erősen kihatottak a belső folyamatokra, míg Svédországban a belső hatalmi egyensúlyt gyakorlatilag érin­tetlenül hagyták a nemzetközi viszonyok.

Az 1905 előtti norvég politikát a Norvég-Svéd Unió kérdése uralta. A teljes függetlenség közös célja együttműködésre késztette a fő politikai szereplőket. Küzdelmük erődjévé a Storting, az egykamarás nemzetgyűlés vált, mely – jelentő­sebb arisztokrácia hiányában – politikailag egységesen állt a királlyal szemben. Szolidaritásuk első igazi eredménye a kor­mány feletti – a külügyek kivételével korlátlan – ellenőrzés jogának megszerzése volt. A parlamentarizmus 1884-es el­érése a többi skandináv országhoz képest viszonylag korai­nak nevezhető. A még az alsóbb néprétegek között is erős támogatásra lelt Liberálisok és az őket támogató zsendülő Munkáspárt már 1898-ban elérte a szavazati jog férfiak teljes körére történő kiterjesztését.⁴ Az Unió 1905-ös felbomlásával visszanyert szuverenitás következtében a külügyek felügyele­te is a Storting kezébe került, s ezzel teljessé vált a parlament szupremáciája.

Dániában a vidéki kistermelők és a városi radikálisok szö­vetsége az 1915-ös alkotmánnyal nemcsak helyreállította a porosz vereség utáni konzervativizálódással háttérbe szorított, a korában roppant liberálisnak számító 1849-es alkotmány szellemét, de a felsőház demokratizálásával, a parlamentariz­mus intézményesítésével túl is léptek azon.

Svédországban a parasztok kiváltságos helyzete miatt a vi­déki ellenkultúra csoportjai, a városi radikálisok, valamint a munkások alkották a szavazati jog kiterjesztéséért folytatott küzdelem bázisát, és csak 1917-ben tudták rákényszeríteni a királyt a parlamentáris kormányzati keretek elfogadására. Az uralkodó beleegyezési hajlandóságát fokozta, hogy a táma­szát jelentő konzervatívokat erősen megosztottá tette az ag­rárkérdés.⁵ (Bővebben I. pl. Lafferty 118.ff.)

A neokorporatív keretek kialakulása

A modern parlamentáris struktúra intézményesülése egyik or­szágban sem párosult a gazdasági liberalizmus térhódításá­val. Az I. világháború okozta krízis a már korábban is létezett bizottsági keretek kiszélesítésével és konszenzuskereső jelle­gével pontot tett az egyébként sem túl erős laissez-faire tra­díció végére. A bizottságok csak nagyon lassan haltak el, s mély nyomot hagytak a politikai kultúrán.⁶

Az 1920-as években a munkanélküliség kérdése mindhá­rom országban akut problémává vált. Az 1929-ben kezdődött világgazdasági válság által súlyosbított helyzetben az igazá­ból soha meg nem kérdőjelezett állami beavatkozás foko­zása és a vörös-zöld kiegyezés képezték a sajátosan skandináv válasz alapját. A kormányhatalomra került, illetve a már hatalmon lévő (Dánia) szociáldemokrata pártok az ál­lam munkaerőpiaci beavatkozását támogatandó kötöttek szö­vetséget az agrárpártokkal. A kifejezően „Cow Deal"-nek neve­zett egyezmények⁷ (Dánia, Svédország 1933, Norvégia-1935) támogatták a szociáldemokraták közmunkákra alapozott fog­lalkoztatási politikáját a (rögzített) mezőgazdasági ártámoga­tásért és egyéb kormányzati segélyekért cserében. Norvégi­ában és Svédországban már a polgári pártok megpróbálták izolálni a világgazdasági ingadozásoktól a teljes mértékben a hazai piacoktól függő agrárszektort, s ezt a védettséget féltve írták alá a Centrumpártok a szociáldemokratákkal az egyez­ményeket. Dániában a többségi támogatás megszerzéséhez szükség volt a nagybirtokokon termelő farmerek érdekeit kép­viselő liberálisok megnyerésére is. A nagybirtok tulajdonosai­nak a föld kizárólagos jövedelemforrásuk volt, ezért őket a válság még a – rendszerint valamilyen kiegészítő tevékeny­séget is folytató – kisgazdáktól is súlyosabban érintette. Szá­mukra azonban a hazai piac szűkössége miatt az árrögzítés nem oldhatta meg a nehézségeket, ezért az export kormány­zati támogatásáért cserében ők is csatlakoztak a munkásság és a kisgazdák szövetségéhez.

A politikai kiegyezéseket követően születtek meg az ún. a­lapegyezmények, melyek révén a munkaerőpiac nagy szerve­zetei bekapcsolódtak a gazdaságpolitikai folyamatok irányítá­sába. Minél erősebbek voltak a szociáldemokraták, az üz­leti körök annál inkább hajlottak az együttműködés kere­sésére. A politikai és a gazdasági viszonyokban beköszöntő béke stabilizálta a döntéshozatalban újjáéledt bizottsági for­mát, s tartósította a skandináv modell néven ismertté vált rendszer kereteit.

A skandináv modell

A II. világháború után kiépülő, s az 1950-60-as években ki­teljesedő rendszer alapvonásai alapján nyilvánvaló, hogy a skandináv államok számos területen markánsan eltértek a leg­több nyugat-európai országtól. A gazdaságban az állami sze­repvállalás és a redisztribúció mértéke jócskán meghaladta a legtöbb tőkés országban megszokott szintet. Az állam tevé­kenységével széles körben korlátozta a piaci mechanizmuso­kat. A politikai döntéshozatali folyamatokban a konszenzuske­reső jelleg vált uralkodóvá, s ebben kiemelkedő szerep jutott a korporatív csatornának.⁸ A társadalompolitika a kimagasló állami részvételű és univerzális jóléti politikára alapozódott, melynek megvalósításához kiterjedt „public" szektor nyújtott mozgásteret.

A belső folyamatokra koncentrálás, a nemzeti konszenzus építése, a döntési szabadság biztosítása kiszámítható külső környezetet kívánt. Ennek érdekében az európai mértékkel is kicsinynek számító skandináv országok befelé fordultak és el­szigetelődésre törekedtek.

Izolacionalista külpolitika, semlegesség

A napóleoni háborúktól a második világháborúig Skandinávia a töretlen béke földje volt. Dánia is csak kétszer viselt hadat, melynek rövid, ám annál megsemmisítőbb porosz hadjáratai Schleswig és Holstein elcsatolásával végződtek. A napóleoni háborúk végén Svédországtól Oroszországhoz csatolták a finn területeket, az addig dán uralom alatt álló Norvégia vi­szont Svédországhoz került. Az így létrejött Svéd-Norvég Unió viszont sikeresen követte a nagyhatalmi konfliktusokból való kimaradást célul tűző külpolitikai irányvonalat. Az 1905-ben függetlenné vált Norvégia mint gyenge, újszülött, szuve­rén állam követte a svéd tradíciót, s megpróbált minél távo­labb maradni a nemzetközi – különösen az európai – politikai játszmáktól. Az izolacionalizmus ilyetén törekvése vezette mindhárom államot, amikor határozottan hitet tettek a Hágá­ban 1907-ben, ill. 1912-ben formalizált semlegesség követése mellett. A nemzetközi hatalmi harcokból való demonst­ratív távolmaradásuktól azt remélték, hogy kívül marad­nak a nemzetközi konfliktusokon. Ezen hitüket erősítette az első világháború tapasztalata, a második világháború fo­lyamán azonban hiú ábrándnak bizonyult csupán a remény, hiszen Dániát és Norvégiát megszállták a német csapatok. Ez egyértelművé tette számukra, hogy a szuverenitás fenn­tartásához megbízhatóbb biztosítékokra van szükség. Ez a felismerés új alapokra helyezte az 1945 utáni dán és norvég biztonságpolitikát.

NATO és semlegesség

A második világháború után a biztonságpolitika kérdése volt a legfőbb téma a skandináv államokban.⁹ A végső megoldást elsősorban a különböző országok egymástól eltérő világhábo­rús tapasztalatai alakították ki. Svédország megerősödött azon hitében, hogy a felfegyverzett semlegesség politikája si­keresen folytatható, míg Norvégia és Dánia tapasztalhatta, hogy a semlegességet nem minden esetben respektálják, s ezért valamilyen nagyhatalmi védelem, biztosíték szükségel­tetik. A nézetek ilyetén eltérése vezetett 1948-ban a svéd kez­deményezésű Skandináv Védelmi Unió¹⁰ ötletének a bukásá­hoz, melyet követően Dánia és Norvégia a NATO-ban vélte felfedezni a szükséges garanciákat.

Angolszász orientáció

Dánia és Norvégia ezen döntésükkel a kül- és bizton­ságpolitika területén az angolszász vezetés mellett kötelezték el magukat,¹¹ bár a NATO-val való együttműködés kezdettől fogva limitálva volt (vö. „kvázi-semlegesség"¹² ).

Az angolszász orientáció már a 19. században is uralta a skandináv államok külkapcsolatait. Ez elemi érdekük volt, hi­szen Nagy-Britannia – világpolitikai szerepéből kifolyólag – flottájával ellenőrzése alatt tartotta a tengeri átjárókat és ezzel a deklarált semlegesség fontos szavatolójának szerepét töl­tötte be.¹³ Gazdaságilag is fontos volt azonban a brit kapcso­lat, hiszen Nagy-Britannia volt az erősen külgazdaságfüg­gő skandináv országok nyersanyagokra és félkész termé­kekre alapozott exportjának az első számú célpiaca. Habár az 1950-es években Anglia már nem uralta a tengereket, mindazonáltal a skandinávoknak továbbra is a legfontosabb exportpiaca¹⁴ maradt, megtartva ezáltal a döntéshozóikra gya­korolt erős befolyását. Ez tükröződött azokban a döntésekben is, melyekben a skandináv országok elhatározták Nagy-Bri­tannia követését az EFTA-ba. Ezt a lépést a meglévő kötelé­kek miatt szükségszerűnek és – a szervezet szupranacionalizmussal nem fenyegető jellege következtében – vállalható­nak vélték. A gazdasági együttműködés ezen formája beleil­leszthető volt a skandináv államok nemzetállamra és önren­delkezésre épülő külpolitikai koncepciójába:¹⁵ nem sértette Svédország semlegességi doktrínáját, Dánia és Norvégia szá­mára pedig csak a már meglévő angolszász orientáció szá­lainak további erősítését jelentette.

Az első két jelentkezés

A brit politika éles váltása, az EGK-hoz 1961-ben eljuttatott csatlakozási kérelmük komoly politikai dilemma elé állította a skandináv államokat: az Egyesült Királyság követése egyúttal az addig sokat kritizált országokhoz való közeledéssel és a szuverenitás számára kihívást intéző integráció vállalásával járt volna együtt. Az export irányultsága és az EFTA létének veszélye a britek nyomába léptette Dániát és Norvégiát. A brit csatlakozástól garanciát reméltek a szupranacionalista törek­vésekkel szemben és ettől várták az EGK atlanti szálainak erősödését is, feloldva ezzel a biztonságpolitika USA-orientá­ciója és a gazdaság fokozódó EGK-ra utaltsága között feszülő dichotómiát.¹⁶ Döntésüket pozitíve befolyásolta az is, hogy az EGK-nak több európai NATO-ország is tagja volt. Ugyanez azonban Svédországot arra késztette, hogy csak a társult tag­ságot tűzze célul. A végső döntést viszont nem Skandináviá­ban hozták meg: a csatlakozás kérdését de Gaulle angol csat­lakozást megtorpedózó vétója zárta (1963. január). Csupán néhány évvel az első sikertelen kísérlete után, 1967 májusá­ban Nagy-Britannia felújította az EGK-tagsági kérelmét. Az is­mételten reagáló skandináv országokban azonban ez nem váltott ki az 1961-62-eshez hasonló éles vitákat, hiszen min­denki számított de Gaulle kitartásában és nem is kellett csa­lódniuk, mivel 1967 végén megismételte vétóját.

Az E(G)K nyitás és következményei

Az EGK hágai csúcstalálkozóján viszont Franciaország várat­lanul utat nyitott az EGK földrajzi kibővítése előtt. Az 1968-as megmozdulásokat követően idő előtt távozott de Gaulle utód­ja, Pompidou elnök egyetértett a tagságról szóló tárgyalások felújításával. A szemafor zöldre állítása valószínűsítette Dánia és Norvégia csatlakozását, ez viszont az egyébként is nehe­zen induló¹⁷ Északi Gazdasági Szervezet (NORDEK) tervé­nek felrúgására kényszerítette a prágai tavasz „internaciona­lista segélynyújtását" riadtan szemlélő Finnországot.¹⁸

A hágai csúcs által lehetővé vált tárgyalások alig két hó­nappal azután kezdődtek, hogy Finnország visszalépett a NORDEK-től. A belpolitikai életet felkavaró EK-ügyben mind Dániában, mind pedig Norvégiában – a nem kötelező jellegű – népszavazás kiírásával próbáltak megszabadulni a döntés­hozók a megosztottságból fakadó terhektől. Míg Dániában vi­szonylag magabiztos többséggel győztek a csatlakozáspártiak (63% vs. 37%), addig norvég társaik alulmaradtak a széles tömegeket mobilizálni képes ellenzőkkel szemben (53,5% vs. 46,5%). Az 1972-es népszavazások mindkét országban – eredménytől függetlenül – kisebb politikai földcsuszamlást eredményeztek. Az EK-ügy eldöntendő jellegét a korábbi időszak konszenzus-politikája képtelen volt feloldani, s így azt sem tudta megakadályozni, hogy a társadalom eb­ben a kérdésben páratlanul megosztottá váljék. A pártrend­szerek megrendültek: az addigi politikai egyensúly felborult, korábban jelentékeny pártok szakadtak ketté, új pártok ala­kultak és erősen megkoptak a pártlojalitás szálai.

A svéd parlament ugyanakkor már 1971-ben leszögezte, hogy a teljes tagság inkompatibilis a semlegesség politikájá­val,¹⁹ Finnországban pedig a szovjet kapcsolat eleve gátat szabott mindenféle nyugati elkötelezettségnek, ezért akkor még a norvég-EK, illetve a svéd-EK bilaterális szabadkeres­kedelmi megállapodás példáját sem követték.

A népszavazások utáni politika

Dániában 1973 után az integráció tartalmáról és mélységéről folyt a legtöbb vita. Paradox, hogy egyetlen olyan jelentősebb erejű párt maradt, mely a kilépést szorgalmazta (Szocialista Néppárt), ám ez a párt 1979-ben, 1984-ben és 1989-ben is megszerezte a dán EP-mandátumok negyedét.²⁰ Nemzetközi sikerük egyben a dán pártrendszer megkettőződését is jelen­tette: Dánia EP-képviselete szignifikánsan eltér a belső erő­viszonyoktól. Ez is alapul szolgált ahhoz, hogy a dánokat – az angolokhoz hasonlóan – gyakran bírálták az integráció felé megnyilvánuló, lelkesedésüket jól palástoló magatartásuk mi­att. Ennek a hozzáállásnak az eddigi csúcspontját a maastrichti szerződés elutasítása képezte. Bár a dánok döntő több­sége gazdaságilag előnyösnek tartja országa számára az EK/EU-tagságot, ez sem tartotta azonban vissza a szavazók Júniusi Mozgalom, Szocialista Néppárt és Haladás Párt által mobilizált minimális többségét²¹ Maastricht politikai következ­ményeinek elutasításától. A váratlan végeredmény arra kész­tette a kormánypártokat, hogy elfogadják az ellenzék által ki­dolgozott „nemzeti kompromisszum" kereteit. Kényszerhely­zetében az EK is jóváhagyta (Edinburgh) Dánia távolmaradá­sát a közös védelem- és biztonságpolitikától, az egységes va­lutától, az „európai" állampolgárságtól, a szorosabb rendőrsé­gi, ill. igazságszolgáltatási együttműködéstől. Maastricht eme „light"²² verzióját már a szavazók többsége (57%) is támo­gatta, hiszen egy újabb elutasítás esetén maga az EK-tagság és a gazdasági stabilitás kerülhetett volna veszélybe.

Norvégiában a népszavazás emléke, valamint a beköszöntő olajkorszak üdvözítő és gazdagító ereje a „magabiztos izolacionalizmus"²³ korszakává tette az 1970-es éveket. Az EK-ügy tapasztalatai által felerősített visszahúzódó magatartás egészen 1985-ig, az olajárak drasztikus visszaeséséig meg­határozó volt a norvég politikában. Norvégia az olajárrobba­nás csendes haszonélvezőjeként néhány év alatt nagyon meggazdagodott, és a közkiadások, a szociális biztonság, a jövedelmek valamint a fogyasztás növekedése más tapasz­talatokat adott az állampolgároknak, mint skandináv társaik­nak.

A skandináv neokonzervativizmus

Az 1970-es években a skandináv jóléti modell jelenlegi for­mája kimerítette finanszírozási kereteit. A társadalom elörege­dése, a szociális támogatást igénylők számának növekedése már a jólét szinten tartásához is extra forrásokat kívánt volna. A gazdasági válság azonban az addigi forrásokat is beszűkí­tette, erősen hozzájárulván ezzel a konzervatív politikai pártok megerősödéséhez. A neokonzervativizmus gazdasági elveit felvállaló konzervatívok támadták a szociáldemokrata társada­lompolitika legfőbb eszközeit: az állami alapú jóléti szektor bővítését, az ár- és adórendszerre épült magas redisztribúciót és a piaci regulációt. A bajok forrásaként a jóléti állam bőví­tésével tovább fokozódó állami beavatkozást és a túlburjánzó bürokráciát jelölték meg. A konzervatívok minden társadal­mi rétegben képesek voltak növelni szavazói támogatott­ságukat, de eszméikre leginkább a piacról is megélni képes, stabil egzisztenciájú, illetve a csökkenő reáljövedelmű rétegek voltak fogékonyak. A szociáldemokrata vívmánynak számító jólét és biztonság, illetve annak veszélybe kerülése tehát ép­pen a szociáldemokraták ellenében mobilizálta a választókat. Dániában és Norvégiában ehhez még egy tényező járult: a forrásbeszűkülés időszaka szociáldemokrata pártokat talált a kormányhatalomban, s kényszerűen restriktív gazdaságpoliti­kai lépéseik tovább csökkentették népszerűségüket. A Dániá­ban 1982-ben, Norvégiában 1981-ben, Svédországban pedig 1976-ban kezdődött neokonzervatív korszak kormányai által meghirdetett liberalizáció, dereguláció és restrikció thatcheri következetességű végigvitele a skandináv országokban nem sikerült. A forráshiány pótlására nem mertek az adóemelés eszközéhez folyamodni az addig az adócsökkentés szüksé­gességét hirdető konzervatívok, de a korporatív csatornában erősen bebástyázott érdekek ellenállása miatt a jövede­lemátcsoportosítás rendszerén sem tudtak alapvetően változ­tatni. Ez az időszak rávilágított arra, hogy a modell túlburján­zását népszerűen bírálók elszántsága önmagában nem ele­gendő a hosszú szociáldemokrata periódus alatt megerősö­dött társadalmi értékeket és kialakult érdekeket sértő politikai célkitűzések megvalósításához. Az angolszász neoklasszikus elmélet sajátos skandináv gazdaságpolitikai gyakorlattá szelí­dült.²⁴ Nyilvánvalóvá vált, hogy még a kereteket bíráló politikai erők sem képesek a struktúra alapjait átalakítani. A finanszí­rozás korábbi szintjét biztosítani képtelen szociáldemokraták ugyanakkor kénytelenek voltak maguk is restriktív gazdaság­politikát folytatni, s ezzel elmondható, hogy a kormány­zati pozíció jelentékenyen mérsékelte az ideológiai külön­bözőségeket.

Gyengülő izolacionalizmus, EK/EU-jelentkezések

A skandináv modell alkalmazkodóképessége kevésnek bizo­nyult az 1970-es években erőteljessé váló nemzetközi gazda­sági folyamatok (transznacionalizálódás és dereguláció) által elmélyített finanszírozási válság kezeléséhez. A rendkívül nyi­tottnak számító skandináv gazdaságokat ért nemzetközi ha­tások aláásták a nemzeti alapokra épült jóléti struktúrát. Az ezt felismerő politikai vezetés a modell megújulásának remé­nyében igényelte az EK-val való együttműködés szorosabbá tételét és ez tette őket a Luxemburgi Deklaráción alapuló egy­séges Európai Gazdasági Térség létrehozásának támogatói­vá. Az EK-tagság kérdése azonban 1989-ig nem volt napiren­den és e téren valószínűleg nem is következett volna be vál­tozás a kelet-európai rendszerek összeomlása nélkül.

A kétpólusú világrendszer átalakulásával a dezintegrációból kinövő biztonságpolitikai következmények hatására Finnor­szág és Svédország is átértelmezte, illetve újrafogalmazta kül­politikai irányvonalát. Az 1991-ben EK-tagságot kérelmező Svédország semlegességi kategóriája a hidegháború vé­gével értelmét vesztette, s ezzel elhárult a csatlakozás út­jából az addigi legfőbb akadály. Az 1992-ben szintén tagsági kérvényt benyújtó Finnország előtt pedig az 1948-as „Barát­sági Szerződés" felbontásával lehetőség nyílt a szovjet (orosz) érdekszférából való kiszakadásra és a külpolitikai függetlene­désre. A finn vezetők az ország nyugat-európai integrálódá­sával ezt a leválást remélték biztosítani. Bíztak továbbá abban is, hogy a csatlakozással a kelet-európai dezintegráció poten­ciális veszélyeivel szemben szükséges biztonságpolitikai ga­ranciákra is szert tehetnek. Az EK-tagság megcélzásának leg­erősebb motivációja azonban mindkét országban a kezelhetetlennek tűnő gazdasági válság volt. Svédországban a há­ború utáni legmélyebb recesszió során súlyosan eladósodó költségvetés egyre inkább akut problémává vált. Az ipari ter­melés visszaesését tetézte, hogy a transznacionális vállalatok kedvező pozícióban kívánták várni az európai piac egysége­sítését, ezért egyre több esetben választottak EK-beli orszá­gokat befektetéseik célpontjául. így viszont a svéd kormányzat addig sohasem látott méreteket öltő tőkekiáramlással volt kénytelen szembenézni. Finnország gazdasága a jóvátételi visszafizetésekkel kezdődően az 1970-es évekre az olajvál­sággal szorosan ráfűződött a szovjet piacokra. A finn export korábban mintegy 20%-át felszívó szovjet gazdaság össze­omlása a kényelmes barterpiacok elvesztését jelentette, mi­nek következtében Finnország még a közép-kelet-európai or­szágoktól is súlyosabb gazdasági visszaesést szenvedett el. A nagy válság emlékeit felidéző helyzet, a termelés és a fog­lalkoztatás drasztikus méretű visszaesése miatt – Svédor­szághoz hasonlóan – Finnországban is a kilábalás reményé­nek tintájával írták alá a csatlakozási kérvényt.

Ezek a változások válaszút elé állították az olajnak köszön­hetően még mindig viszonylag stabil gazdaságú Norvégiát is. A munkáspárti kormányzat a még mindig elevenen élő 1972-es emlékek ellenére is eljuttatta csatlakozási kérelmét Brüsszelbe. Az újabb politikai krízis veszélyét is vállaló dön­tésében külső tényezők játszottak döntő szerepet. Annak va­lószínűsége, hogy Dánia után Finnország és Svédország is csatlakozik az EK/EU-hoz az esetleges északi alternatíva re­ményének végleges elvesztését eredményezte. A csatlakozás igénylésében élenjáró Ausztriával kiegészülve pedig ezen or­szágok belépése egyúttal már az EFTA eljelentéktelenedését is előre vetítette. A csatlakozási kérelmek beadásával egyide­jűleg – az ügy hordereje és társadalmat kettészelő vonása miatt – mindhárom kormányzat leszögezte, hogy a kérdésben népszavazás kiírását kezdeményezik.

A népszavazások EK-val egyeztetett időrendje a csatlako­zást ellenzők táborának nagysága szerinti sorrend fordítottja volt. A döntés hátterében az állt, hogy az északi államok bel­politikai eseményeinek egymásra gyakorolt hatásától²⁵ várták a szükséges többség elérését a vonakodóbb országokban. Ez az elképzelés egyedül az utolsó dominó, Norvégia esetében nem igazolódott be. Ennek okai részben az eltérő előzmé­nyekben, részben a mobilizáció sajátosságaiban, részben pe­dig az ország kedvezőbb gazdasági helyzetében és az ezzel összefüggő vita egyedi vonásaiban keresendők.

Eltérő előzmények

Finnországban és Svédországban az EK-tagság kérdésé­hez nem tapadtak olyan negatív tapasztalatok, mint Nor­végiában. A bipoláris világban kényszerből vagy önként kö­vetett külpolitikai irányvonaluk miatt az előbb említett orszá­gokban igazán éles vita sohasem alakult ki a csatlakozás ügye körül. Az 1972-es norvég népszavazás viszont kellemet­len emlékeket idézett fel a csatlakozást leginkább támogató gazdasági-politikai elitben. 1972-ben a népszavazás eredmé­nye „a nép dicsőséges győzelme volt a hatalom, mint olyan felett".²⁶ Ez a tény még a pártvezetéssel szembeni szervezett diszlojalitást is legitimálta. A szembefordulást erősítette az 1970-es évek hamis képzettársítása is: az olajkorszak gaz­dagságot ugrásszerűen növelő hatása sokakban keltette a csatlakozást elutasító döntés helyességének visszaigazolását.

A társadalom mobilizálása

A népszavazás révén az EU-ügy olyan rétegeket vont be köz­vetlenül a politikába, akiket egyébként passzivitás jellemzett. A mobilizálásnak különösen nagy hangsúlyt adott a kérdésben bizonytalanok jelentős aránya, kiknek többsége még a csat­lakozási tárgyalások lezárása után is tanácstalan maradt.²⁷ Az így meghatározóvá vált kampány szereplőit tekintve Nor­végia ismét eltérést mutatott a másik két országhoz képest. A pártok álláspontját vizsgálva feltűnő, hogy Finnországban és Svédországban csak marginálisabb, zömében parlamenten kívüli politikai pártok fordultak a csatlakozás ellen,²⁸ addig Norvégiában a Centrum Párt, a Keresztény Néppárt és a Szo­cialista Baloldal végig következetesen ellenezte a belépést.²⁹ A pártvezetések által kialakított álláspontot azonban nem min­den esetben követték a pártok iránt elkötelezett szavazók.³⁰ A diszlojalitás – méretüknél fogva – a szociáldemokrata pártok esetében gyakorolta a legnagyobb hatást a szavazások vég­kimenetelére. A szociáldemokrata pártok közül csak a re­latíve leggyengébb finn volt képes támogatói többségét a csatlakozás mellett felsorakoztatni, a másik két esetben a pártokon belül megszerveződött EU-ellenes frakciók je­lentékeny szeleteket szakítottak ki a pártok bázisából. A diszlojalitásból nyilvánvaló, hogy a csatlakozás kérdésében a pártalapú szembenállásnál mindhárom országban meghatáro­zóbbá vált az elit kontra szavazók dichotómia és a széles értelemben vett centrum-periféria ellentét, mely különös szö­vetségeket produkált.

A szavazók mobilizálásában kiemelendő továbbá a pártvo­nalakat keresztülmetsző ad hoc jellegű mozgalmak tevékeny­sége. Ezek közül – részben sikeres múltja,³¹ részben viszony­lag korai megszerveződése, részben pedig prominens támogatói miatt – a norvég belépést ellenzők mozgalma volt a leg-energikusabb és leghatékonyabb. Vezetői nem professzionális politikusok voltak, ezért karrierféltés nélkül, teljes politikai sza­badsággal léphettek fel ügyük érdekében. Képesek voltak olyan környezetükben, szakmájukban elfogadott emberek be­vonására, akik révén jobban tudtak hatni a civil szférában, mint a pártpolitikusok. Választókkal való kapcsolatuk sokkal közvetlenebb volt, s érveikben is a mindennapok problémái domináltak.

A viták jellege

Norvégiában az olaj áldásos hatása a 80-es évek beköszön­tével sem múlt el. A három ország gazdasági helyzetében meglévő különbségek³² miatt eltérő volt a csatlakozás körüli vita jellege. Míg Finnországban és Svédországban a gazda­ság és a biztonságpolitika kérdései képezték a vita magvát, addig Norvégiában a csatlakozás ügyéhez hozzákapcsolódott annak a mindennapi élet valamennyi területén várható követ­kezménye is.

Finnországban és Svédországban a gazdaság nehéz hely­zete a szavazók többségében legyőzte az EU-val és az addigi izolacionalizmus feladásával szemben meglévő ellenérzése­ket. Finnországban ehhez erős ösztönzést adott a bizton­ságpolitika kérdése is. A nyilatkozatairól és térképeiről híressé vált Zsirinovszkij választási sikereivel (1993 december) foko­zódott az Oroszország felől jövő bizonytalanságokkal szem­beni félelem és ez tovább növelte a biztonsági garanciákat ígérő integráció értékét. Az így nemzeti érdekké váló csatla­kozás kapcsolódása a szuverenitáshoz paradox helyzetet te­remtett: a finn vezetés a korábbi szovjet függőségből ki­szabadulva a nemzeti önrendelkezés visszaszerzése érde­kében szükségesnek látta vállalni szuverenitása részleges korlátozását. Svédországban a hidegháború végéig különö­sen fontos volt a nemzetállami identitás. A semlegesség en­nek egyik sarkkövét képezte, ezért a svéd szavazók vélemé­nyének kialakításában a külpolitikai tényezők inkább a csat­lakozás ellenében motiváltak. Norvégiában ugyanakkor az ad­digi kül- és biztonságpolitika nem játszott igazi, szerepet a csatlakozással kapcsolatos attitűd kialakításában. Előkerültek viszont olyan kérdések, melyek a másik két országban mind­végig inkább csak látensen voltak jelen az EU-ügyben.

A pro-érvek gyengesége

Norvégiában a csatlakozás pártján állók elsősorban a kívülma­radás hátrányainak felsorakoztatásával vélték meggyőzhető­nek a kétkedőket. A leginkább hangoztatott olajár-függőség és féloldalas gazdasági szerkezet³³ problémájának megoldását azonban a többség nem kívánta a gazdasági teljesítményében Norvégiától elmaradó, s egyéb területeken sem túl vonzó EU-ra bízni. Ezen döntésüknél hiányzott a finnek által tapasztalt sokkoló gazdasági összeomlás okozta nyomás. A svéd méretű tőkekiáramlás hiányában pedig a potenciális forrás vesztesé­get, illetve távolmaradást sem vélték valós gondnak, sőt sokan a külföldi tőkében a nemzetközi mércével jelentéktelen méretű norvég ágazatokat felvásárló és a szuverenitást korlátozó té­nyezőt vélték felfedezni. A csatlakozás mellett felhozott egyéb érvekre is voltak ellenérvek. Az EU politikájának befolyásolási lehetőségévei a norvég nemzet kicsinységét és az önrendel­kezés kérdését állították szembe. A környezetszennyezés glo­bális problémájának kezelését sem az EU kevésbé szigorú emissziós szabályozásától várták.³⁴ A K+F megdrágulása miatt az élvonalban maradás egyik feltételét jelent nemzetközi ko­operáció³⁵ szükségességét a csatlakozást ellenzők is elismer­ték ugyan, de az együttműködést más formában – EU-tagság nélkül – képzelték el. A biztonságpolitika területén pedig a NATO-val való elégedettség³⁶ miatt nem érezték feltétlenül szük­ségesnek a tétován körvonalazódó európai megoldás keresé­sét. A belépés irányában így csak a politikai izoláció veszélye volt az egyetlen igazán erős közvetlen motivációs tényező.

A belépést ellenzők bázisa

A csatlakozást ellenzők részben tradicionális kulturális és val­lási értékeiket féltették, részben pedig állásukat, illetve az ál­lamtól kapott támogatásukat védelmezték. Az előbbi réteget a kulturális periféria csoportjai alkották, míg az utóbbiba első­sorban a primer szektorban és a közszolgáltatói szférában foglalkoztatottak, valamint a védett iparágakban dolgozók és a jóléti transzferektől, szolgáltatásoktól nagyban függő rétegek tartoztak. A második csoport legfőbb közös ismérve a piaci viszonyoktól való félelem volt. A kulturális periféria csatlako­zás ellenében fellépő mozgalma Norvégiában volt a legerő­sebb. A mértékletességet hirdetők a restriktív alkoholértékesí­tési rendszer fenntarthatóságát látták veszélyeztetve, míg az ortodox vallási szervezetekhez kötődők pedig a „bűnös" városi szekularizáció felerősödésétől tartottak a többnyire katolikus vagy szekularizált Európához való közeledés esetén. Norvé­giában ehhez adódott még a nynorskot³⁷ beszélő kisebbség félelme az általuk preferált nyelv háttérbe szorulásától.³⁸ A csatlakozás kérdése – a kulturálison kívül – gazdasági alapú ellentéteket is szított. Ezek közül a primer szektor termelői, illetve fogyasztói közötti törésvonal tekint vissza a legrégibb múltra. Bár a finn és svéd Centrum (Agrár) Pártok a szektor nemzeti alapú támogatásának fenntarthatóságáért cserében maguk is a csatlakozás pártjára álltak, a farmereket azonban már erősen megosztotta a kérdés. Norvégiában viszont a far­merek a Centrum Párttal együtt egységesen elvetették az EU-tagság gondolatát.³⁹ Ők még a sarkkörön túli termelőknek ígért, az eddiginél is magasabb támogatásért sem kívánták veszélyeztetni a számukra – a nemzeti érdekeket megteste­sítő regionális politika keretében – közvetlenül, illetve az ára­kon keresztül nyújtott nemzeti támogatást. Támogatta őket a halászok döntő többsége is,⁴⁰ akik a spanyol halászarmada északi tevékenységének kezdeti korlátozottságánál sokkal fontosabbnak vélték a források feletti monopólium hosszú távú megtartását. Az egyébként is erős érdekképviselettel rendel­kező primer szektor erejét növelte a nem piaci mechanizmu­sokból élők és az állami támogatásban részesülők elmúlt két-három évtizedben jelentékenyen kibővült köre. Közülük sokuk­ban élt a félelem, hogy az EU-tagság a nemzeti munkaerőpiaci politikát korlátozva veszélyeztetné az állásukat, illetve a járadékukat. Az önkormányzati köztisztviselők mellett igaz volt ez a jóléti és az oktatási szektorban foglalkoztatott közalkal­mazottakra is, akiknek az aránya Norvégiában a legnagyobb. Szintén Norvégiát jellemzi leginkább az állam gazdasági be­avatkozása, melynek olajjövedelmet átcsoportosító – a mező­gazdaság mellett – néhány iparágat is jelentékeny mértékben védelmező és támogató jellege következtében egyes terüle­teken részlegesen korlátozódtak, kiiktatódtak a piaci mecha­nizmusok.⁴¹ Norvégiában az ipari foglalkoztatottak közel 30%-a ilyen iparágban dolgozik, s az egy főre eső támogatás mértéke kétszerese a svédországinak.⁴² A támogatás ilyen magas mértéke leginkább az ipar területi elhelyezkedésével, az alternatív munkahelyek hiányával van összefüggésben. A támogató állami politika féltésének másik széles területe a jó­léti szféra, mivel a szociáldemokrata skandináv jóléti modell kontinentális és angolszász hagyományoktól eltérő sajátossá­gai⁴³ nem teljesen kompatibilisek az EU jelenlegi szociálpoli­tikai irányvonalával. Külön kiemelendő, hogy Skandináviában a nőknek átlagosan alig 25%-a él a piaci mechanizmusok­ból⁴⁴ a többiek főként az önkormányzatok alkalmazásában állnak, illetve különféle támogatásokból élnek. Mint ilyenek, sokkal hajlamosabbak voltak a belépés elutasítására, a tár­gyalásokon mégsem érintették helyzetüket. Elmondható, hogy bármennyire is paradox, de Norvégiában (és Svédországban) a csatlakozás ellen szavazók népes táborát az EU-ügyben nagy részben a szociáldemokrata alapú jólét fordította a szo­ciáldemokrata kormányok ellen.

Csúnyácska Európa

Azt is látni kell azonban, hogy a harmadik világból egyre nagyobb számban érkező bevándorlók és a néhány EU-beli országban jelenlévő szélsőjobboldali tendenciák is az izolacionalizmus hirdetői felé közelítették a békésebb belpolitikai vi­szonyukat féltőket. Bár Svédország sajátos külpolitikai irány­vonala következtében már megtanult együtt élni a fejlődő világból betelepültekkel, de Finnországban egyre többen sze­retnék lezárni a keleti határokat, Norvégiában pedig hivatalo­san tiltva van a bevándorlás. Másrészről az európai integráció mai formája sem kellően attraktív, mivel a szupranacionalizmus korábban sohasem látott szintre ért, és a további „mé­lyítés" intézményi keretei egyelőre a demokrácia-deficit bélye­gét viselik magukon. Bár Finnországban és Svédországban a vezető politikai erők a kampány során nem emeltek szót az Unió maastrichti formulája ellen, a norvégok többsége viszont egy jottányit sem kívánt feladni nemzeti szuverenitásukból, fő­leg nem egy újabb unió kedvéért, melyben ráadásul a szá­mukra rossz emlékeket idéző német dominancia a közös po­litika legfőbb alakítója.

A népszavazások végeredményei alapján megállapítható, hogy míg Finnországban és Svédországban a jelenlegi hely­zetben a csatlakozás vélhető előnyei és a kimaradás valószí­nűsíthető hátrányai a többség szemében meghaladták a káros hatásokkal szembeni félelmet, addig Norvégiában az elutasítás ennek éppen a fordítottját mutatta. A finn és a svéd csat­lakozás egyúttal a jóléti modell válságának közvetett be­ismerését is jelentette. Norvégiában erre az olaj gazdag­sága miatt most még nem került sor, de a jelenlegi struk­túra megújulása az adott keretek között ott sem várható. E helyett rövid távon csak a modell továbbra is magas élet­színvonal biztosító, az olaj világpiaci áringadozásait többnyire tükröző vegetálása prognosztizálható.

Záró gondolatok

Az említett országok belpolitikájában a népszavazások nem okoztak politikai válságot. Finnországban és Svédországban a politikai elit megkapta a legitimáló erejű szavazói támoga­tást. Norvégiában paradox módon a kormányzat politikai ve­resége biztosította a stabilitás fennmaradását, mivel egy szűk győzelem esetén a népszavazás interpretálásának bizonyta­lansága és az ellenzőknek a belépés blokkolásához szüksé­ges minimálisan 25%-nyi parlamenti részesedése könnyen alkotmányos válsághoz vezethetett volna. Jelen helyzetben a szociáldemokratáknak nincs igazi belpolitikai alternatívája, ezért a Centrum Párt legnagyobb tiltakozása ellenére is ké­pesek voltak kormánypozícióban maradni. A következő válasz­tások igazi tétje az lesz, hogy megerősödnek-e annyira a kon­zervatívok, hogy ismét létrejöjjön egy jobboldali koalíció. Az EU-ügy legalább az 1996-ban várható fazonigazításig lekerült a napirendről, de mindezektől függetlenül rövid távon nem vár­ható a norvég szavazók életkörülményeit alapvetően befolyá­soló változás. Bár Finnországban és Svédországban eddig még nem illették igazán éles kritikával az Európai Uniót, de valószínűsíthető, hogy bekerülése után a fiatal nemzetnek számító Finnország és a hosszú nemzeti tradícióra visszate­kintő Svédország természetes szövetségesekre talál majd a múltban hozzájuk erős szálakkal kötődő, az integráció mélyí­tésétől ódzkodó Anglia és Dánia személyében. Ezen északi blokk kialakulásának vízióját vetíti előre a skandináv államokat a nemzetközi szervezetekben szintén jellemző együttműkö­dés, valamint a bekerüléskor még többnyire csak a „nem"-szavazatokból észlelhető, az akkor még a problémák árnyé­kában meglapuló ellenérzések megléte is. Norvégia kívülma­radása, a másik két északi állam csatlakozása és jövőben várható álláspontja elgondolkodásra kell hogy késztesse az európai integráció alakulását meghatározó szereplőket is. Hogy ennek lesz-e valamilyen hatása, az legkésőbb 1996-ban valószínűleg kiderül.

Jegyzetek

1 Hasonló vonásai miatt a politikatudományban ebbe a kategóriába szokták sorolni Dániát is, de ahol a szövegösszefüggés úgy kívánja, ott kitérek az északi államok közé sorolt Finnországra is.

2 Lafferty, W. M. (1971): „Economic Development and the Response of Labour in Scandinavia", Universitetsforlaget, Oslo-Bergen-Troms0, 114. o.

3 Az agrárius Liberális Párt az exportban érdekelt nagybirtokok, ill. farmok érdekeit képviselte, míg a kistermelőknek a Radikális Liberális Párt nyújtott politikai képviseletet.

4 A nők 1913-ban jutottak szavazati joghoz.

5 Bővebben Id. Lafferty i.m. 118-132. o.

6 Lindström, U. (1985): „Fascism in Scandinavia 1920-1940", Stock­holm, 104. o.

7 Katzenstein, P. J. (1985): „Small States in World Market", Ithaca and London, 139. o.

8 Rokkan, S. (1966): „Norway: Numerical Democracy and Corporate Pluralism", in. R. Dahl (ed): Political Oppositions in Western Democracies, New Haven, CT: Yale University, 105. o.

9 Miljan, T. (1977): „The Reluctant Europeans", C. HURST Company, London, 5. o.

10 Saeter, M. (1990): „Norway: An EFTA Road to Membership", in. F. Laursen (ed): EFTA and the EC: Implications of 1992, EIPA, Maast-richt, The Nederlands/Pays-Bars, 118. o.

11 Seeter, M.-Knudsen, O. (1991): „Norway", in. H. Wallace (ed): The Wider Western Europe, Pinter Publishers, London and New York for the RIIA, London, 179. o.

12 „Semi-neutrality" (Miljan i. m. 193. o.)

13 Allen, H. (1979): „Norway and Europe in the 1970s", Universitets­forlaget, Oslo-Bergen-Troms0, 42. o.

14 Miljan i. m. 290-297. o.

15 Miljan i. m. 258. o.

16 Allen i. m. 47. o.

17 Einhorn, E.-Logue, J.(1989): „Modern Welfare States – Politics and Policies in Social Democratic Scandinavia", Praeger, New York, 164. o.

18 Az 1948-as egyezmény óta a finn külpolitika igyekezett a szovjet érdekek megsértésének még a látszatát is elkerülni (Ld. Paasikivi-Kekkonen-vonal, M. Jakobson: „Finnország", Minerva,1990)

19 Vö. Római Szerződés III. Cikkely, ill. Werner- és Davignon-terv

20 Bár 1994-ben csak két helyet szereztek az EP-választásokon, de a Maastricht elleni Júniusi Mozgalom két mandátumával az integráció szkeptikusai továbbra is őrzik pozíciójukat az EP-ben.

21 A különbség mindössze 47 000 szavazat volt.

22 Lindström, U.-Svåsand, L. (1994): „Scandinavian Political Parties and Europe", kézirat, Budapest-Bergen Workshop, 1994. okt., 16. o.

23 Strøm, K. (1992): „Norway, Sweden and the New Europe", in. Scandinavian Studies vol. 64. no. 4. 503. o.

24 Jellemző példája ennek a munkanélküliség kezelésében folytatott szociáldemokrata (!) ihletettségú politika.

25 Ld. pl. a Maastrichtról tartott dán népszavazás hatását. (Lindström, U. (1992): „Euro-Consent, Eoro-Contract, or Euro-Coercion?", Scandinavian University Press, Oslo, 24-25. o.

26 l.m. 21. o.

27 Lindström-Svåsand i. m. 12. o.

28 Ez alól csak a svéd Zöld Párt és Baloldali Párt, illetve a finn Ke­resztény Néppárt és Baloldali Párt képezett kivételt.

29 A Centrum Párt ennek köszönhetően vált az 1993-as választáso­kon a második legerősebb parlamenti párttá.

30 Ld. Lindström-Svåsand i. m. 19. o.

31 Már 1961-62-ben és 1972-ben is képes volt alapvetően befolyá­solni a közvéleményt. Az eltérő svéd helyzetben az igenért fellépő mozgalom könnyebben tudott híres embereket mobilizálni.

32 A súlyos helyzetben lévő finn és svéd gazdasággal szemben a norvég az elmúlt években enyhén növekedett (Yearbook of Nordic Statistics 1994: 279), az infláció 2,5% alatt maradt, a folyó fizetési mérleg jelentős többlettel zárt (Norway's Application for Membership. Opinion of the Commission, /COM/ 1993: 68), a 6% körüli munkanélküliség pedig fele, III. harmada a svéd és a finn adatoknak.

33 Vö. COM 8-9. o. ill. 69. o.

34 Ráadásul a norvég szabályozás gerincét a helyi körülményekre alapozott egyéni döntések alkotják (Lindström 1992:86).

35 Hakovirta, H. (1987): „The Nordic Neutrals in Western European Integration", in. Cooperation and Conflict: Nordic Journal of Internati­onal Politics vol. 22. no. 4, 267. o.

36 Lindström-Svåsand i. m. 9. o.

37 A központi, standard nyelv a dánhoz közelálló bokmål, mellyel szemben a nemzeti romanticizmus hozta létre a vidéki dialektusokból az 1850-es évek kialakított nynorskot.

38 Nem ment viszont végbe ilyen jellegű mobilizáció a lélekszámában őket jóval meghaladó finnországi svéd kisebbség körében.

39 Lindström-Svåsand i. m. 19. o.

40 Kivétel az exportból meggazdagodott, állami támogatásra nem szoruló halászfarmok jövedelmeiből élők.

41 Ezeket hívta Lindström félig leválasztott iparágaknak (Lindström 1992:50).

42 l. m. 51.

43 Ld. Ervik, R.-Kuhnle, S. (1992): „The Scandinavian Welfare States and the Limited Relevance of the EC", kézirat, Összehasonlító Politi­katudományi tanszék, UIB, 3. o.

44 Lindström 1992:118.

Vajon a jelenlegi szalámi-taktikának az a célja, hogy a prob­lémák fontossági sorrendbe állításával megkönnyítse a veszé­lyek megértését, avagy csak arra szolgál, hogy e problémák szétválasztásával elkerüljük azon egymásra hatásának vizs­gálatát? E kérdés látszólag időszerűtlennek tűnik, ha azt a mostanság egymást követő világkonferenciákra vonatkoztat­juk: nem a környezet és a fejlődés összefüggéseinek vizs­gálata volt-e a legfőbb téma Rio de Janiero-ban 1992 júniu­sában? A népesedés és a fejlődés kérdéseinek szentelt, 1994 szeptemberben Kairóban megrendezett nemzetközi konferen­cián nem éppen a demográfiai és a fejlődés összefüggéseit kívánták-e feltárni? És lehet-e „globálisabb" témát elképzelni, mint az, amely az 1995 márciusi, a szociális fejlődés kérdéseit tanulmányozó koppenhágai világtalálkozó napirendjén szere­pelt?

A valóságnak efféle darabokra szabdalása azonban egyál­talán nem segíti elő a tények feltárását, s ennek híján minden elképzelhető megoldási javaslat a legjobb esetben is csak részleges lehet. Rio de Janiero-ban a demográfiai kérdések tárgyalása elmaradt, és miközben egyre közelebbinek látszott a GATT-tárgyalások sikeres befejezése, a környezet, a sza­badkereskedelem, a pénzforgalom, a befektetési politika, a katonai kiadások és a tudományos prioritások közötti össze­függések vizsgálatára egyáltalán nem fordítottak figyelmet. Csupa olyan téma, amelyeknek – értelemszerűen – nem szabadna hiányoznia a demográfiai problémákról folyó vitából.

És hogyan lehet elsiklani az egyik legfőbb, előzetesen tisz­tázandó kérdés felett: mit is jelent maga a fejlődés fogalma? „Mennyire nyugszik szilárd elméleti alapokon a populáció és a fejlődés összekapcsolásának" koncepciója – teszi fel a kér­dést Michel Loriaux -, nem arról van-e szó inkább, hogy mind­ez ugyanazoknak az uralkodó ideológiai megfontolásoknak az eredménye, melyekkel a fejlődésre vonatkozó koncepciót is alátámasztják? És Michel Loriaux felveti azt a már-már bálványrombolói hevületről árulkodó kérdést is, hogy a „humán fejlődés" általánosan elterjedt fogalma vajon nem „egy újabb kísérlet-e arra, hogy elleplezzék az uralkodó gazda­ságcentrikus gondolkodást, valamiféle lelkiismeretesség látszatával felruházva azt?"¹

Ha ugyanezt a szándékot nem is lehet a most már évente kiadott „Világjelentés az emberi fejlődésről" című beszámoló² szerzőinek a szemére vetni, azért annyi bizonyosan igaz, hogy a témával kapcsolatos nyilvános vitában továbbra is ér­vényesülnek bizonyos tilalmak: evidenciákról nem lehet vitat­kozni. Olyan világban élünk, amely hivatalosan egyetlen „ide­ál" felé tart: a gazdag országok „ideálja" felé. Ezeket a hiper-militarizált országokat, a pénzforgalom, a cserearányok, a nyersanyagok és a terület értékének megszabóit, a beruhá­zási és a tudományos politika meghatározóit, a nemzetközi intézmények uralóit, ezeket a „gazdasági válságból" a „társa­dalmi válság" felé tartó országokat mindenekelőtt az jellemzi, hogy „fejlettek". A többiek? „Alulfejlettek" vagy „fejlődők", néha „visszafejődők". Egyedül az északi országok tekinthetők érvé­nyes modellnek, s ebből következően ennek a modellnek a vizsgálatára nem is kerülhet sor.

A demográfiai tényezőket is integrálni képes politika kiala­kításához azonban szakítani kellene a régi sémákkal. „Nem a populációt kell a fejlődésbe integrálni – írja Michel Loriaux -, hanem fordítva, a fejlődést a populációba. Az önvezérelt fejlődés egész filozófiájának alapkérdése ez: a fejlődő orszá­gok polgárainak fokozatosan el kell jutniuk oda, hogy kol­lektív sorsuk uraivá legyenek, hiszen pusztán külső hatá­sokra alapozva nemigen képzelhető el tartós fellendülés."³ Mindez persze a fejlődési utak különbözőségének elismeré­séhez vezet – s ez éles ellentétben áll a jelenlegi tendenci­ával. Olyan ez, mint egy hamis hang az integrálódó új világ szimfóniájának fülsiketítő „globális" koncertjében.

Magát a populáció fogalmát is valamiféle homály övezi, mely igen hasznos mindazok számára, akik meg akarják aka­dályozni annak tárgyszerű vizsgálatát: populáció = demográfia = robbanás, a gyors gazdasági növekedés lehetetlensége (hi­szen a gazdasági növekedés a fejlődés részét képezi) vagyis bármiféle közjogi fejlődés lehetetlensége (hiszen gazdasági növekedés = demokrácia és igazságosság). Pedig éppen ezen téren mutatkoznak meg az egész bolygót érintő problé­mák. De ezek a megtévesztő általánosítások lehetővé teszik, hogy a politikusok megfeledkezzenek néhány olyan tényről, mely sértené korunk dogmáit.

Azzal, hogy a jelenlegi és jövendőbeli krízisek alapvető oká­ul megjelölt „demográfiai nyomást" túlzottan is reflektorfénybe állítják, el lehet kendőzni a természeti és emberi környezet rombolásának azon eseteit, melyek éppen hogy gyengén benépesített területeken folynak, ahol legalábbis a lakosság gyenge ahhoz, hogy ellen tudjon állni azoknak a külső erők­nek, melyek rájuk kényszerítik akaratukat, bizonyíték erre az indonéziai Irian-Yaja esete⁴ vagy Dél-Amerikában a mexikói Sierra-Madre-del-Sur, ahol is a falusi gazdálkodást szétzúzó külső beavatkozások utóbb „demográfiai nyomáshoz" vezet­tek: az extenzív állattenyésztés meghonosítása parasztok tö­megeit fosztotta meg földjeitől, és így aztán nem maradt más választásuk, mint a környezetromboló felégetéses technika, hogy új termőföldekhez jussanak.⁵

Hervé Kempf legutóbbi könyvében⁶ számos példán keresz­tül mutatja be, hogy „a falusi területek demográfiai elsúlytalanodása nem mindig hoz magával megkönnyebbülést", s hoz­záteszi: „Ha a jelszavak világából visszatérünk a realitásba, láthatjuk, hogy a gyenge népsűrűség nem szinonimája az egészséges ökoszisztémának. Vessünk egy pillantást Amazóniára, ahol pedig minden négyzetkilométerre csupán 3 fő jut. Az indiai Himalájában az erózió az úr, mivel a parasztok a városokba költöztek, s nincs, ki karban tartsa a lejtők tera­szait." És nem tekinthetők „demográfiai kérdéseknek" azok a tényezők sem, amelyek Thaiföldön – a gazdasági növekedé­sére oly büszke országban – éppen egy kolosszális emberi és ökológiai kudarcot készítenek el; mindez sokkal inkább a nyerészkedésre alapozott termelési mód, a rövid távú speku­lációk és az egyoldalú, túlzottan kifelé irányuló orientáció együttes hatásának eredménye.⁷ Thaiföldön a populációra legkevésbé sem figyelő „fejlődési" koncepció oda vezetett, hogy a falusiak jelentős tömegei Bangkokba, ebbe az emberi életre immár alkalmatlanná vált megapolisba özönlötték.

Demográfia? Vagy abszurd urbanizáció?

Paradox módon, az efféle „modellhez" való ragaszkodás ter­mészetellenes taktikai szövetségek létrejöttéhez vezethet. Bruce Richnek a Világbankról írott könyvében a riói konfe­renciával kapcsolatban a következőket olvashatjuk: „A popu­láció kérdését a hivatalos üléseken – a Vatikán, a fejlődő or­szágok és persze az Egyesült Államok tiltakozásának köszön­hetően – nem-tárgyalandónak minősítették. A gazdag és a szegény országoknak egyaránt érdeke volt megkerülni ezt a problémát, hiszen az erről folyó vita nemcsak a fejlődő orszá­gok demográfiai növekedésének következményeit világította volna meg, hanem azt a sokkal fontosabb tényt is, hogy mi­lyen hatása van a fejlett északi országok lakosságnövekedé­sének a Föld egészére. Az Egyesült Államok minden egyes új lakója a hatszorosával járul hozzá a bolygó felmelegedé­séhez, mint egy mexikói; egy kanadai pedig e tekintetben 190 indonézzel ér fel."⁸ Pedig az amerikaiak – a kormányok és mindenféle alapítványok – már évtizedek óta hirdetik a de­mográfiai növekedés világméretű kontrolljának szükségessé­gét. Ám Bruce Rich magyarázata kétségkívül helytálló: ennek a kérdésnek a nyilvános vitája minden bizonnyal felvetné az északi országok – és a gazdasági növekedést hajszoló egyes déli országok vezetői – felelősségének kérdését a környezet­szennyezés vonatkozásában, ez pedig a nincstelen tömegek felelősségének relativizálásához, vagyis a fejlődés lényegé­nek megkérdőjelezéséhez vezethetne.

Nem maradt más, mint annak megállapítása, hogy napjaink különböző forradalmai – a tudományos, a társadalmi (a munka helye a gazdag a társadalmakban), a stratégiai, ideológiai (a kommunizmus kimúlása), a gazdasági (a hatalom és a keres­kedelem világméretű megszerveződése, a világűr hasznosítá­sa) stb. – egybeesnek a demográfiai robbanással. Ez a de­mográfiai forradalom már lezajlott, de mivel ezt nem lehet egy államcsínnyel semmissé tenni, hatalmas hullámainak lökéseit még sokáig érezni fogjuk. Vajon pesszimisták vagy realisták vagyunk, ha aggodalommal szemléljük a körülményeket, ame­lyek közepette ez a lassú átalakulás végbemegy?

A demográfiai adatok ismertek. Több ezer évnyi relatív sta­bilitás után a 18. században kezdődött meg a növekedés, mely aztán fölpörgetett tempóban folytatódott a 20. század közepéig – tegnapig. Ma pedig már 5,5 milliárd ember él boly­gónkon. Száz évet (1830-1930) kellett várni ahhoz, hogy el­érjük a 2 milliárdos lakosságot, aztán harmincat, hogy eljus­sunk a 3 milliárdhoz, és végül csak tizenötöt a 4 milliárdig.⁹ A várható további fejlődésről ijesztő prognózis sokassága je­lent és jelenik meg. De szükséges-e mindjárt invázióról, min­denféle apokalipszisről beszélni avagy – főleg anélkül, hogy a módszert is megmondanánk – a „kívánatos" 2 milliárdos, sőt 500 milliós lélekszámhoz való visszatérést sürgetni?¹⁰

A Vatikán, örök etikai princípiumokra hivatkozva – melyek azonban voltaképpen csupán egy bizonyos kultúrának jellem­zői – minden erejét a születésszabályozás „művi" eszközei elleni kampánynak szenteli. De a vita még a katolikus egy­házon belül sem mondható lezártnak. A Delaporte érsek ve­zette „Igazság és béke" nevű szervezet francia bizottságának egyik, a német keresztények által publikált munkákra támasz­kodó tanulmányában a következőket olvashatjuk: „A termé­kenység fékezése a világ egyes régióiban olyan óvintézkedés, mely nem a következő generáció számára lesz hasznos, hi­szen az már megszületett, hanem az azt követő generációk­nak." És számításba kell venni az etika társadalmi szintű ál­lapotát is: „Világméretekben vizsgálva a termékenység kérdé­sét, az nem ítélhető meg az egyéni szexuális erkölcsre vo­natkozó normák és kritériumok szerint; ennek a társadalmi doktrína egy fejezetévé kell válnia, márpedig mindeddig ritkán tekintették annak."¹¹

Társadalmi szinten, világméretekben való gondolkodás

Hiszen az egész emberiségnek szembe kell néznie egy kettős kihívással: most rögtön meg kell „emészteni" a végbement de­mográfiai forradalmat, mégpedig oly módon, hogy tiszteletben tartsuk az emberi jogokat és a különböző kultúrákat, miközben e forradalom „következményeit" fokozatosan ellenőrzésünk alá kell vonnunk. Az idő pedig minden területen sürget minket.

Az azonnal jelentkező problémák közül is mindenekelőtt a rendkívüli egyenlőtlenségek kérdésére kell koncentrálnunk. Az ENSZ 1991-es Fejlődési Programja (PNUD) kiemeli, "hogy a világ össztermelésének 84,7%-a a lakosság leggazdagabb ötödére jutott, míg a lakosság legszegényebb ötödre mindössze 1,4 % esik. Ha egyes országokban létezik is valamiféle középosztály, a bolygó egészét tekintve irreális lenne ilyenről beszélni….¹² A világ össztermelése az utolsó ötven évben hétszeresére nőtt, a lakosság pedig megduplázódott, ám a javak elosztása mind kevésbé igazságos. Éhínség pusztított (ez 800 millió embert érintett), miközben pedig a rendelke­zésre álló élelmiszer-mennyiség elvileg elég ahhoz, hogy minden emberi lényt elláthassunk táplálékkal: óriási fo­gyasztás északon, délen pedig élelmiszer-hiány, nagy népes­ségpusztulás az elavult politikai stratégiák alkalmazása miatt, azért, mert élelmezési téren számos ország teljesen a külvi­lágtól függ (Etiópia esetében például e függőség mértéke 100 pont volt 1970-ben, míg mára már 885, Haiti esetében 364, Szudánban 156 stb.). Maga a rendszer beteg. És a jelenlegi botrányos helyzet egyáltalán nem könnyíti meg a holnapi problémák megoldását: „Az egész világ megfelelő táplálásá­hoz – a jövő század közepéig tartó időszakban – meg kell háromszorozni az élelmiszertermelést. Azonban az ilyen fej­lesztés természeti forrásai éppen kimerülőben vannak."¹³

Elsivatagosodás, az erdők pusztulása, a talaj kimerülése és szennyeződése (nem csak délen) – és mindezt csak áttéte­lesen lehet a demográfiai nyomás számlájára írni. Tovább nö­veli a bajt a víz egyre fokozódó hiánya is: „A világ egy lako­sára jutó rendelkezésre álló víz mennyisége ma az 1970-es mennyiségnek csupán egyharmada." E probléma – más gon­dokkal együtt – valószínűleg súlyos helyzetbe hozza majd Kí­nát, mely nagy léptekkel igyekszik belevetni magát egy bi­zonytalan kimenetelű „fejlődés" örvényébe, ami egy – a tör­ténelemben mindeddig példa nélkül álló – súlyos ökológiai válsághoz vezethet.¹⁴

És mindez akkor, amikor északon épp úgy, mint délen, a „honvédelem" és a kereskedelem imperatívuszaira hivat­kozva teljesen ésszerűtlen döntések születnek: abból a pénzből, amelyért Kína 26 harci repülőgépet vásárolt Orosz­országtól, egy teljes évre meg lehetett volna oldani 140-200 millió (jelenleg vízhiánnyal küszködő) ember ivóvízellátását; a Pakisztán által vásárolt 23 francia harci gép árából két évre biztosítani lehetett volna mindannak az 55 millió pakisztáninak az ivóvizét, akik most nélkülözik azt, meg lehetett volna szer­vezni mintegy 20 millió pakisztáni számára a születéssza­bályozási szolgálatot, 13 milliónak biztosíthatták volna a szük­séges alapvető gyógyszereket, 12 millió gyerek számára szer­vezhették volna meg az alapfokú oktatást.¹⁵

Az urbanizáció gigantikus csődje

A másik világméretű jelenség, melynek hatásait senki sem tudja megjósolni: az urbanizáció. Az ázsiai urbanizáció, mely ugyan még éppen hogy csak megkezdődött, de máris hatal­mas méreteket öltött, az emberi létezés minőségének jelentős romlását eredményezte.¹⁶ A perspektívák máshol sem tűnnek kedvezőbbnek, és e téren ugyancsak elválaszthatatlanul összemosódnak a demográfiai kérdések és a szocio-ökológiai stratégia hatásai. A Brazil Munkáspárt „ökológiai kormány­programjában" a következők olvashatók: „A felgyorsuló ipa­rosítás, a földterületek összevonásán alapuló extenzív mono­kultúrás mezőgazdasági termelés kibontakozása következté­ben tömegessé vált a falusiak elvándorlása (20 év alatt 40 millió falusi dolgozó költözött el, 40 %-uk a nagyvárosokba, illetve környékükre, 30 %-uk 80 ezer lakosnál kisebb városok­ba, a maradék 30 % pedig más falvakba). Az életminőség javításának kérdése tehát immár más színhelyeken, és még inkább felerősödve merül fel, miközben a különböző brazíliai ökoszisztémák erőteljesen pusztulnak."¹⁷

Mindenhol új szerveződési formákra és új szociális véde­lemre lenne szükség, hiszen ez egy teljesen új, korábbról is­meretlen helyzet. Mindenekelőtt a harmadik világban, ahol a változás a leginkább szembeszökő, hiszen az északi orszá­gok fejlődése már több évszázados múltra tekinthet vissza: az egészségügyi helyzet, az átlagéletkor meghosszabbodása, alacsony halandósági ráta stb. Ilyen körülmények között álta­lánosságokban beszélni (ennyi milliárdnyi emberről) teljesen értelmetlen lenne. Figyelembe kell venni továbbá ezen töme­gek jelenlegi és jövőbeni életkori megoszlását is. Gondoljunk csak a több száz milliónyi munkanélküli fiatalra….És ugyan­ilyen kényes kérdés, hogy mi lesz a több száz milliónyi öreg­emberrel, akik nagyrészt a városokban élnek, távol a hagyo­mányos családi „fészektől". Kínában például 10 éven belül több, mint 120 millió ember kerül majd ilyen helyzetbe.¹⁸

A már létező problémák és a várható tragédiák hosszú lis­tája már elkészült. Vajon a politikai diskurzus és gyakorlat a feladat ijesztő nagysága miatt olyan, amilyen, vagy minden tanulmány és figyelmeztetés dacára a jelenlegi út helyessé­gébe vetett hit továbbra is annyira elvakítja a politikusokat, hogy nem veszik észre a kiáltó evidenciákat? Gary S.Becker, az 1992-ben Nobel-díjat kapott chicagói egyetemi tanár a Business Week-ben megjelent egyik cikkének a következő címet adta: „Hatástalanítsuk a demográfiai bombát a szabad­kereskedelem segítségével!"¹⁹ E jelszót egy világ választja el attól az elemzéstől, melyet a fejlődéskutatás egyik legkiválóbb indiai művelőjének köszönhetünk. Vandana Shiva a „mező­gazdaság távlatairól", a transznacionális vállalatok hatalmáról, a termelők és fogyasztók közötti kapcsolatról és a társada­lmon belüli egyenlőtlenségekről gondolkodva leszögezi: „azt állítani, hogy a mezőgazdasági termények kereskedelmé­nek szabaddá tételével egy demokratikusabb jövőt lehet épí­teni, nem más, mint misztifikáció."²⁰

Ez egyike azon misztifikációknak, melyeket a hiperproduktivizmusra, a konkurenciára, a rövid távú profitra alapozott logika határoz meg, és amely minden ájtatoskodó szájalás ellenére nem más, mint a demokrácia tagadása. A demográfiai „bomba" csak relatív veszélyeket jelentett volna, ha „robbaná­sa" nem éppen akkor következik be, amikor egy „barbár gaz­daság" kiépülése van folyamatban, ráadásul bármiféle szer­vezett társadalmi vagy politikai ellensúly nélkül.²¹ Mindez oda vezet, hogy egy liberális angol lap örömmel ír arról, hogy el­jutottunk az „1 milliárd fogyasztóhoz Ázsiában".²²

Mikor tesszük fel végre a kérdést, hogy vajon mennyire jól megalapozott az északi országok gazdagsága, hogy képesek-e biztosítani az igazságosságnak legalább valamiféle minimu­mát; hogy meddig tartják fenn és erősítik tovább szent szö­vetségüket a gazdag és a szegény déli országok vezetői a legkülönbözőbb éghajlatok alatt élő nincstelen tömegekkel szemben; hogy a nyilvánvaló igazsággal szemben meddig tarthat még a jelenlegi tendenciák dicséretét zengő maszlagolás; és a demográfiai kérdés kapcsán meddig lehet még halogatni a döntést a „mértékletesség kultúrája"²³ javára? For­radalom? Minden bizonnyal. Talán csak egy ilyen forradalom szüntetheti meg bolygónk etikai alulfejlettségét.

(Fordította: Takács M. József)

Jegyzetek

1 Michel Loriauz cikke az Intégrer population et développement című kötetben jelent meg, Academia-L'Harmattan, Louvain-la Neuve-Paris, 1994. 825. o.

2 Rapport mondial sur le développement 994, Humain programme des Nations Unis pour le développpement (PNUD) Economica, Párizs, 1994. 240. o.

3 Michel Loriauz, i. mű. 204. o.

4 Vö. Garbiel Defert: Dieu et Mammon régnent sur l'lrian-Yana, in: Le Monde diplomatique, 1994 július.

5 E jelenséggel kapcsolatban érdemes elolvasni Hubert Cochet ta­nulmányát, mely a Revue Tiers-Monde 1993 április-júniusi, Agricultu-re, écologie et développement című számában jelent meg (PUF, Pá­rizs). Továbbá: Krishna B. Ghimire: Linkages Between Population, En-vironment and Development. Case Studies from Costa Rica, Pakistan and Uganda, UNRISD, Genf, 1993 november.

6 Henri Kempf: La Baleine qui cache la fórét. Enquétes sur les piéges de l'écologie, La Découverte, Párizs, 1994. 222. o. (Különösképpen a 6. fejezet.).

7 Vö. Guy Trébuil: Agriculture pionniére, révolution verte et dégra-dation de l'environnement en Thailande, Revue Tiers-monde, id. szám.

8 Bruce Rich: Mortgaging the Earth. The World Bank, Environmental Impovershment and the Crisis of Development, Beacon Press, Boston, 1994. 262. o.

9 V. ö. Jean-Luc Mathieu: Les Grands Problémes de population, PUF, „Que sais-je" sor. Párizs, 1994. Továbbá: A Le Monde diplomatique 1990 május dossziéja Démographie, développement, démocratie… címmel.

10 Több, komoly aggodalmat tükröző tanulmány jelent meg a Stratégies énegériques, biosphére et société 1993-1994 című kötetben, Éd. Médecine et hygiéne, Genf, 1993. 11. Igazság és Béke Bizottság: Réflexions sur la maitrise de la fécondité mondiale, 1994. április, 29. o. 71, rue Notre-Dame-des-Champs, 75006 Párizs.

11

12 Rapport mondial…, i. mű.

13 l. h.

14 Ennek a „modernizációnak' a következményeiről Vaclav Smil alap­vető műve tájékoztat: China's Environmental Crisis. An Inquiry Into the Limits of National Development, Sharpé, Armont, New York, 1993.

15 Rapport modial… i. mű.

16 Vö. Jacques Decornoy: Demain, 2,4 milliards d'Asiatiques en ville, In: Le Monde diplomatique, 1993 december, Továbbá: A Population című fejezet az Asia 1994 című, a Far Eastern Economic Review által kiadott kötetben, Honkong, 1994.

17 A programot az Ecologie politique 10-es számában publikálták, 1994 nyár, Párizs.

18 Vö. Dániel Stöcklin: En Chine, des enfants „illégaux" par millions, In: Le Monde diplomatique, 1992. február, Továbbá: Jean-Pie'rre Lari-viére: Les Chinois, Maison, Párizs, 1994.

19 Let's Defuse the Population Bomb, with Free Markets, In: Business Week, 1994, május 23. Ugyanez a hetilap az óceánok halkészleteinek gyors és aggasztó fogyásáról és a „szabadkereskedelem" elveivel el­lentétes szükséges óvintézkedésekről közölt egy tanulmányt 1994. jú­lius 4-én.

20 Vandana Shiva: Biotechnologies: vaches sacrées contre troupeaux brevetés, In: L'Evénement européen, No 23-24, 1993 szeptember, Pá­rizs.

21 Philippe Saint Marc: L'Economie barbáré, Éd. Frison-Roche, Pá­rizs, 1994. 491. o.

22 The Economist, 1993. október 30.

23 Vö. Henri Kempf: i. mű, 100. o.